Nemessándorháza története – V. rész A ferences rend megtelepedése Községünk és közvetlen környezete számára a forradalmi változások egyházi vonalon, a vallási életben jelentkeztek igazán a török jelenlét és veszély elmúltával. Ezek az igen mélyreható változások a ferencesek megtelepedésének és tevékenységének voltak köszönhetık a török kiőzése után részben Sándorháza és Hetés akkori, illetve a mai Búcsuszentlászló területén. Ennek részleteire érdemes egy kicsit több figyelmet fordítani. Mint ahogy arról már többször szó esett, az 1600-as évek közepén a helyet a környezı falvak lakói Szent-László szigetnek hívták. Ez a jelzı tökéletesen rá is illett, mivel az a rész, ahol ma a templom áll, egy a mocsárból kiemelkedı kis sziget volt. Mindkét oldalról áthatolhatatlan ingovány, illetve mocsaras tavak vették körül. Az 1864-75 között lezajlott vasútépítés miatt került csak sor jelentıs csatornázásra, amikor is a mai Kanálist megépítették és levezették ezzel a térségben lévı állóvizet, mivel a vasút vonalának megépítéséhez szilárd, száraz altalajra volt szükség. Azt megelızıen komoly vizivilág élt itt. A vizekben siklók, békák, halak, sıt teknısök éltek, ami mutatja, hogy nem egyszerően mocsárról, hanem pangó tavas vidékrıl kell beszélnünk. Pár évvel késıbb, a templom és a ferences rend gazdálkodásának adatait tartalmazó kimutatások között találhatunk a bevételi oldalon teknısbékák értékesítésébıl származó tételeket. Akadnak olyan feljegyzések, melyek szerint a téli idıszakban innét szállítottak szánokon Kanizsára halat. A vizivilágnak tehát még gazdasági jelentısége is volt. A szigeten állt az a kis kápolna, amelyet 1333-ban még Sándorháza plébániájaként említenek, jelenleg a templom kiskápolnájaként ismert, és amelyrıl a ferencesek 1552. évi betelepedése kapcsán már szó esett. Valahol e sziget táján találkozott a hetési és a sándorházi nemesek birtokainak a határa. Szentlászló, mint település ezen túlmenıen ekkoriban még nem létezett. A ferencesek jelenléte 1552 után még nem volt intézményesített jellegő, csupán pár remetének adott helyet a kis sziget és a kápolna. A török kiőzése után négy évvel, 1694-ben vették át szervezetten e hely felügyeletét Mányay Domokos provinciális vezetése alatt. Elıtte Fábri József remete élt itt egy szegény pappal, aki miután a ferencesek megjelentek ott, elvonult Nyergesújfalu mellé a Dunához. Majd a váci erdıségbe ment remetéskedni, ahol a Rákóczi szabadságharc alatt vagy haramiák, vagy a kurucok megölték. (Takács-Pfeiffer). A ferencesek 1694-ben hivatalosan is megkapták Széchenyi Pál veszprémi püspöktıl a kápolna adminisztrációját. “Azért is, ama népeknek, akik a legbuzgóbban oda összejönnek, üdvösséges elınyére, a boldogságos mindenkoron Szőz Mária, valamint Szent László király nagyobb tiszteletének ottani elımozdítására, a nevezett kápolna adminisztrációját Szent Ferenc atya rendjének Fıtisztelendı atyáira ruházni és átengedni gondoltuk: teljes hatalmat adva nekik, hogy az isteni szolgálatot végezzék, a Szentírást olvassák, az evangéliumot prédikálják, gyóntassanak és a többi, bármely jámbor szolgálatokat, amelyek az odatóduló népnek üdvös buzgóságát elımozdítják, gyakorolhassák”. A Szent László szigetén megtelepülı ferencesekrıl nem túlzás azt állítani, hogy mőködésük gyökeresen megváltoztatta a környék életét és életmódját, de a környék arculatának átalakításában is jelentıs szerepet játszottak. Fuxhoffer Damján bencés szerzetes már az 1700-as években feljegyzi, hogy a szentlászlói síkságon egy folyócska terpeszkedik széjjel, amely a pölöskei tóból folyik ki. De mivel az ottani terepviszonyok miatt a völgybıl másként nem tud
kijutni, folyását a föld alatt folytatta. A ferences atyák kijavították a folyócskának ezt az eltévelyedését, rendes csatornát építettek ki a területen, ezzel biztosították a víz normális elfolyását és a térséget jól használható kaszálókká alakították, a csatornát pedig alkalmassá tették a haltenyésztésre. A ferenceseknek eme vízszabályozás terén Szentlászlón elért érdemeire Rómer Flóris is kitér. (Idézi Takács Pfeiffer 596. old). Ezt megelızıen a Szentlászló szigetére csak ladikkal lehetett bejutni, vagy hidakon. A víz elvezetése megszüntette a terület félig állóvízének egészségtelen kigızölgését is, ezért a használható kaszálók gazdasági haszna mellett a környék egészségesebbé tételéhez is hozzájárultak. Igaz, volt a tevékenységnek egy bizonyos kára is: a rend elesett azoktól a teknısbéka eladásokból származó jövedelmétıl, melyek korábban többször is felbukkantak a számadókönyv bevételi tételei között, mivel a terület rendezése következtében a kígyós - békás - teknısös terület kiszáradt, megszőnt. Ez az adat arra is utal, hogy elıdeink fogyasztási szokásaikban kevésbé voltak válogatósak, mint a mai sándorháziak, hiszen ha azt értékesítették, akkor volt, aki megvette és fogyasztotta. Ki enné meg ma a teknısbékát Sándorházán? A ferencesek hasznos mőködésének másik területe a gyógyítás volt. Bucsuszentlászlón igen hamar, már a jogszerő megtelepedés éveiben elkezdte mőködését a patika. Ezt bizonyítja az, hogy már 1694-ben szerepel a számadáskönyv kiadásai között Borbil János sebész és borbély fizetése (a borbély akkoriban sebeket gyógyító mesterség volt). A patikában forgalmazott termékek főszerek és gyógyításra alkalmas növények voltak. Sokszor fordul elı kiadásként egyegy Sopronban vett főszerekre fordított összeg. 1703-ban már új sebészük van, Baiber Mátyás, kinek egész évi fizetése 156 frt. De hogy a gyógyítást nem csak a borbélyra és növényeire bízták, az kitetszik abból, hogy Bernát testvér gyógyítására 1704. juliusában egy javasasszonynak kifizettek 2 frt-ot. 1712. junius 12-én Budáról, 1716. április 19-én pedig Kıszegrıl is vásároltak patikaszereket. A plébániai jogokat 1720-ban kapták ugyan meg, azonban már korábban is végeztek plébánosi teendıket. Legrégebbi anyakönyvükben már 1700-tól szerepelnek keresztelési feljegyzések. A domb és a kis templom igen hamar rendkívül közkedvelt búcsújáróhellyé vált, amihez jelentıs mértékben hozzájárultak csodálatos gyógyulásokról szóló, terjedı történetek is. Ezek egyike szerint a kanizsai basa egy keresztény túszának itt elmondott imái hatására gyógyult meg, majd jött el ide és megkeresztelkedett. Egy komáromi asszony a vízzel együtt figyelmetlenségbıl megivott férgektıl szabadult itt meg. Egy mankós ember itt gyógyult meg és tért haza mankóit hátrahagyva. A nagy hírnév azt eredményezte, hogy Szent László király ünnepén és nagyobb Mária ünnepeken az egész környéket ellepték a zarándokok, a gyónók pedig az udvaron és a fák alatt végezték bőnbánatukat. Ilyenkor a környék kolostorainak papjai is kellett, hogy segítsenek. Mindez igen hamar felvetette annak az igényét, hogy egy komoly búcsújáró helyhez méltó templomot építsenek a dombra, ahol másrészt az itt lakó ferencesek méltóbb elhelyezése is lehetıvé vált volna, akik addig, mint remeték, kunyhókban, faházakban éltek ott. A templom építését 1714-ben kezdték el és tíz év alatt el is készültek vele annak ellenére, hogy a kezdetekkor a lelkesedésen és a buzgó hiten kívül nem sok minden volt meg rá. Még a terület tulajdonjogát sem tisztázták elıre. Ez eleinte nem is volt fontos, mivel a ferencesek betelepedése nem igen érdekelte a terület tulajdonosait, mivel az sem kaszálónak, szántónak pedig még kevésbé volt alkalmas. Egészségtelen kigızölgéső posványos, vizes, tókás gödör, bükkös terület volt, amit a környékbeliek csak bozótnak hívtak és amit az atyák kezdtek rendbe hozni és megtisztítani. A munkával nagy eredményeket értek el. A kápolna környékén kiirtották a bozótot, a bükköst kivágták, sok tócsát lecsapoltak, kiszárítottak. Rómer Flórisnak tulajdonított kijelentés szerint olyan kátyus volt ez a hely, hogy csak nagy bajjal lehetett oda közelíteni, de az atyák a pölöskei
tó föld alatt is folytatott elágazásait kitartással szabályozták, és a vizeket haldús csatornákban vezetvén nemcsak maguknak jó réteket készítettek, de a lakók jótevıivé is levének” (TakácsPfeiffer 99. oldal). Ennek a kitartó munkának meglettek a negatív következményei is. A terület részben a hetési nemesek birtoka volt eredetileg, akik az elején még eltőrték, hogy a ferencesek értéktelen területükön megtelepedjenek. Azonban egyre inkább kezdtek igényt formálni arra, amint az értékesebb lett. Maróthy Paszkál házfınök ügyes diplomáciai modorának tulajdonítják, hogy mintegy 4 évvel a templom építésének az elkezdése után, 1718. augusztus 20-án a vármegye szolgabírája által hitelesített okiratukban végül lemondanak az érintett területekrıl a rend javára. “Adgyuk ezen kezünk köreszt vonyásunkal és a Fı szolga Bíró Úr pecsétyivel meg erıséttetet levelünket” - mivel írni nem tudtak. Nem sokkal késıbb, 1718. szeptember 4-én a sándorháziak is lemondtak a ferences rend javára az addig használt “hidakon aluli területrıl”. Mivel itt a falu történelme során keletkezett egyik legszebb, legérdekesebb és legértékesebb okiratról van szó, megérdemli, hogy teljes terjedelmében megismerjük: „Mi, alább megírt, Sándorházán, Nemes Szala Vármegyében lévıben lakó Nemes személyek adgyuk tudtára mindeneknek az kiknek illik, és ezen írásunk eleiben adatik. Hogy mivel in Anno 1694. Isten ı szent jóvoltábul és kegyes gonviselisiből , ezen megnevezett Szala Vármegyének engedelmiből, s úgy Méltósságos Veszprimi Püspök, néhai Szechinyi Pál Urunk ı Nagysága állandó confirmatiojábul Földes Uraknak egyaránt az értelmekből Nemes Hetisi falu határában lévı Szent László király szigetiben Szeraficus Szent Ferencz Magyarországi Boldogságos Szőz provinciájokbul való pater franciscanus Uraimék béhozattattak, Canonie installaltattak. Mely Szeraficus Szent Ferenc szerzetinek érdemit, mind mi, s mind a mi eleink tekintvén ahoz kiváltképpen való … hajlandósággal löttünk. Hogy azér a mindenható úr … dücsıségire azon csudálatos szent helyt buzgó szivel látogató, Istennek, boldogságos szent fiának, és Szent László királynak és leendı sok számó keresztény lölkök fogadásinak szolgálattjára, megnevezett Pater Franciscanus Uraimék … szublikálhassanak, és ı általok mind keresztény Anya Szent egyház gyarapodgyik, az igaz hit terjedgyen, az ahitatosság nevekedgyék, fellül emlétet Hetisi határban lévı Szent László és Kálvária szigetek mellett lévı, s minket örökösül illendı kis szigeten , avagy bozótban lévı kis dombot az mi sándorházi határunkban lévı hidnak két posványos széleivel, ugy mint egy felől kút csatornáig, más felől az régi gyalog híd, vagy bőrükig, és nem tovább, szülessigre pedig az bereknek belsı rakottyás, avagy egerfás szileiig, és nem tovább, örökös jussal engettük és engedgyők, hogy ha valami hasznát vehetik, vegyék. Mind ezért nem mást kívánván az jó szomszédságon kívől, hanem hogy minket, eleinket és maradékinkat sokszor emlétet Szent Szerzet imádságibúl, Szent Mise áldozatainak örökös emlékezetiből ki ne rekesszen. Miről adgyuk ezen levelünket kezünk kereszt vonyásával és más hiteles embereknek pecsét nyomásával megerısétvén. Sándorházán, 1718. szeptember 4-én” Az adományozás tényét ezt követıen 1719-ben Foky Ferenc megyei szolgabíró helyettes által is okiratba foglaltatták. Mint láttuk, néhány nappal megelızte ezt az aktust a hetési nemesekkel történt megegyezés írásba foglalása. Mivel sándorházi területekkel szomszédos ingatlanokat érint, sokat elárul a térség viszonyairól, alábbiakban olvassuk el ennek a megállapodásnak a szövegét is: “Mi , alább megírt Hetésben, Szala Vgyében lévıben lakozó nemes személlyek adjuk tuttára mindenkinek, a kiknek illik, és ezen levelünk psentáltatik, hogy jól lehet mi Seraficus Szent
Ferencz Magyar Országi Boldogságos Szőzhöz Reformatusok ProvincziaabeliPater Franciscanusoknak engettük és engedjük örök jussal és irrevocabiliter az mi ugyan Hetési Határunkban mindazon Sz. Lászlói szigetet, az kin az csudálatos Kápolna vagyon helyheztetve, hogy azon Isten dicsıségére Anya Sz. Egyház épülésire és sok szőkölködı lölkök üdvösséges szolgálatjára és vigasztalására Templomot és jövendıben Klastromot is építtethessenek mind az víz folyáson túl lévı Kálvária névő szigetet mindahoz appertuantiákkal és accessoriumokkal együtt jure perpetioet irrevocabiliter örök emlékezetől, azért semmit sem kívánván, hanem csak hogy minket, mi eleinket és maradékinkat meg nevezett Pater Franciscanusok ájtatosságbul és Sz. Mise áldozatinak emlékezetiből ki ne rekesszenek. Mindazonáltal ezeken kívől akkorbéli Pater Praesidens Sz. Szerzet nevével nálunk tett Justánciát ugyan azon mi határunkban napnyugati avagy mi Nemes Hetés falunk felül való hídnak végén lévı két darab rét eránt is. Mi is tehát keresztényi és atyafiui szeretettül viseltetvén megnevezett Sz.Szerzethez látván, hogy az épület miatt marhájok tartására elegendı szánájok nincsen, ezen hídvégen lévı két darab rétet sokszor emlétett Patereknek engedtük és adtuk, hogy bírhassák, kaszálhassák úgy és addig, mind eddig bírták, és kaszáltatták tizenöt esztendıkig ugy mindazonáltal, hogyha láttyuk, szükség Sz. Szerzetnek, valamint addig úgy azután is ahoz való ebbéli szeretetünket el nem vonyuk. Ugy mindazonáltal: elsıben, hogy azon két darab rétet jól bé kertölvö tarcsák, netalántán határunk kicsin és szők lévén, a táján legelı marháink kárt ne tegyenek, mely okbul mint eddig pörlések, veszekedések ne következzenek és a jó szomszédságbéli békesség meg ne bontassék. Másodszor: hogy azon és más keréttéseken belül jeles bucsubéli és országos vásárokkor Báb sütı, viasz gyertyát, Olvasót, Agnus Dei képeket és más effélét árulókon kívül senkinek sátorit föl álléttani vagy mást semmit sem engedjenek árulni, vagy ha engednék is, mi nékünk hely pénzt és még vásári igasságot azokon megvennünk minden gátlás nélkül szabad légyen. Harmadszor: azt hozzá adván, ha valakinek közülünk halála történnék, szola Contratustolá (?) avagy az mi a harangozástul, temetéstől, Sz. Mise mondástul, predikálástul járandó, azt megadván. Ha kinek kívánsága volna annak megnevezett Kálvárián eltemetése, ne tiltsák, mindezekről egymás között tett jó megegyezésünkrıl adjuk a Sz. Szerzet, ugy Feı Szolga Bíró Uram pecséttyével kezünk kereszt vonyásával megerıséttetett levelünknek.Annó 1718. aaugusztus 20-án. Balázsi Gergely, Kámán István, Kámán Ferenc, Jánosa Benedek, Léránt János, Gerencsér János, Györfi Benedek, Jakaffy Gergely, Gerencsér András, Tóth Márton, Balázsi János.”
A két okirat együttes elemzése néhány dolgot elárul a környék állapotairól. Mindenekelıtt azt bizonyítják forrásaink, hogy az a domb, melyen a kis templom áll és állt, és amely valaha a sándorháziak tulajdonában volt, ekkorra már a hetési határhoz tartozik, mivel ı oklevelük rendelkezik róla. Sıt a Kálvária domb is, mely a templomtól Sándorháza felé esik, a hetésieké volt, mivel ık adták át annak is a tulajdonjogát. Ugyanakkor az akkori Sándorháza határa is benyúlott arra a területre, ahova a templom épült, mert a két domb melletti kiemelkedésen lévı bozótos a sándorháziak adománya volt. A környéknek mai emberek számára is értelmezhetı leírását nem találjuk meg a két okiratban, de érzékeltetik valamelyest azt, hogy a környék vízrajza mennyire eltért a mai állapotoktól. A „kút csatorna”, régi gyalogos híd, a bőrük” csak sejtetik a korabeli állapotokat, de számunkra a helyszín megrajzolását már nem teszik lehetıvé. Ennek a környezetnek azonban nagy jelentısége lehetett abban, hogy a falu túlélte sok szomszédjával ellentétben a török korszakot. Azt is megtudjuk az adományozó levélbıl, hogy a Kálvária dombot már annak elıtte így hívták, hogy a kápolna megépült volna, mivel arra csak mintegy negyven évvel késıbb került sor. Kultikus hely
lehetett, mivel a hetésiek a temetkezési lehetıséget szükségesnek tartották kikötni az azt követı idıkre is, hogy azt a ferenceseknek adományozták, holott temetıvel maguk is rendelkeztek, sıt még majd késıbb a szentlászlóiakat is ık segítik ki temetkezési hellyel. Alapos okunk van feltételezni, hogy a dombot már ısidık óta, lehet, hogy még a pogány világ örökségeként használták temetkezési helynek. A búcsúk és vásárok jelentıségét mutatja az is, hogy a hetésiek megtartották maguknak a jogot, hogy a vásári bevételekbıl részesedjenek. Kivéve a bábosok, rózsafüzért és szentképeket árusítók sátrait. Megtudhatjuk azt is, hogy már ezt megelızıen tizenöt éve a páterek használták e területeket és az együttélés nem volt mindig békés. Ennek e forrásunk szerint az volt az oka, hogy szőkös volt a térség és a hetésiek legelészı marhái zavarták a páterek munkáját, kárt okoztak a megmővelt területeken. A hetésiek és a ferencesek között azonban a kapcsolat a késıbbiek során sem volt konfliktusmentes. 1800-ban a rend egy a vármegyéhez beadott folyamodványában azt panaszolta el, hogy a hetésiek az átengedett réteket 14 évvel késıbb visszafoglalták tılük. Az nem világos, hogy az 1718-ban adományozott rétekrıl van-e szó? Ezt valószínőtlenné teszi, hogy ha 1732-ben foglalták volna vissza, miért csak 1800-ban tettek panaszt. Feltételezhetjük, hogy a vita tárgyát 1800-ban már egy késıbb átengedett, esetleg az atyák által kiszárított, rendbe tett földterület képezhette. Mivel az építkezéshez hely kell, továbbá sok munkáskéz, akiket pedig valahol el kellett helyezni, a templomdomb és a Kálvária-domb pedig csak egy kiemelkedés volt a környezı bozótosból, víz- és sártengerbıl, a rendház fınökének kérésére a sándorházi nemesek helyet adtak átmenetileg a mesteremberek elhelyezése céljából építendı házak felépítéséhez. Errıl Foky Ferenc szolgabírót az alábbi levélben értesítették 1719. január 11-én: “Sz. Lászlói P. Praesidens Maróthi Paschalis Atyánk Urunk az İ kegyelme requirálván bennünket arra, hogy az magunk határában lévı Kı-mívesnek és úgy más mesterembereknek háza építvén, azon háznak békességes bírásában mindaddig ne háborgassuk.. míg azon Sz. Lászlón elkezdett épület be végezve nem lészen” Ezekkel az adományozásokkal, melyek során a hetésiek és sándorháziak összeadták a templom és a kolostor mőködéséhez szükséges területeket, végleg elhárult minden jogi akadály a ferencesek tartós megtelepedése elıl. A templom építése grandiózus munka volt még mai szemmel nézve is. Úgy láttak hozzá, hogy annak anyagi feltételei nem voltak biztosítva, sıt mint láttuk még a tulajdonjogi kérdések sem voltak megnyugtató módon tisztázva. Vasat Grácból hozattak, az oltárok aranyozását bécsi mester (György) végezte, festéshez olajat egy soproni gyógyszerésztıl vettek, órát szintén. Liberkorb Frigyes szobrász monyókeréki volt. Iparcikkeket Zalaegerszegrıl, Szombathelyrıl, Sopronból, Grácból és Varasdról hoztak. A kımőves (akit a sándorháziak elszállásoltak) valószínőleg pápai volt, mivel a kiadásokat tartalmazó számadókönyv szerint a munka végeztével oda szállították vissza. A munka még a mai kor mőszaki lehetıségei talaján is bámulatra méltó, különösen a barokk mővészi kivitelezés. A ferencesek sok tekintetben végeztek küldetést megtelepedésük után. Az egyik ilyen vonatkozás a kézmőves, vagy mai szóval inkább iparmővészeti tevékenységük volt. A szentlászlói templom építéséhez a világi mesterek mellett a rend felvonultatta a legjobb erıit. A végzett munka iránti megbecsülésként említsünk meg néhányat a mesterek közül: a világiak közül alkalmaztak kapornaki kovácsot (1698-ban), hetési favágókat (1699) soproni asztalosmestert, üvegezıt, németújvári kovácsot (1704-bıl) egervári kımívest, (ezeket és még sokan másokat név nélkül említi a számadókönyv), továbbá Kis János karókészítıt, egy sándorházi kovácsot, egy Karner nevezető ácsot 1719-ben, Márton és Mátyás
ácsokat 1720-ban. György nevő festı végezte a Sz. Anna oltár aranyozását (1728-ban), illetve Libererei Frigyes monyorókeréki kıfaragó. Dolgozott még a templomon Mihály asztalos. A pozsonyi rendtartományi tanács az alábbi testvéreket helyezte a templomhoz: Tank Abdos, Fisnér Filóteusz (kıfaragó), Hunga Vitus valamint Mennykı Mariánus lakatosokat (utóbbi szobrászként, késıbb bognárként is szerepel), Obhmajer Benedek, Kudli Juniper és Majstaller Placid asztalosokat, Fales (Follen) József ácsot, Böjtesz Longinusz kovácsot, Rauch Xavér festıt, Sirmor Fortunát kovácsot. Rauch Xavér valószínőleg szobafestı, mázoló volt, mert az ugyancsak festıként megjelölt Schmalz Theotimus jellegzetes betőivel szignált képei maradtak csak meg Bucsuszentlászlón. Érdekes áttanulmányozni a bevételi tételeket is. Nem lenne szerencsés túl sok számot felsorolni, fıleg mivel a fellelhetı összegek akkori reális értékét ma nehéz megbecsülni. Azonban tanulságos az a megállapítás, hogy míg a módos nemesi adományok 50-150 frt között mozognak (Széchenyi György 40 frt, Babóchay ezredes 100 frt, gróf Erdıdy Sándor 5o frt, ismét Széchenyi György 150 frt, Horváth József özvegye, Szegedi Borbála 100 frt), addig a László napi búcsúkból 3-6oo frt bevételek voltak alkalmanként. Hogy némi fogalmunk legyen az értékekrıl, a templom ablakainak vas vázait Grácból 15o frt-ért hozatták 1722 . március 25-én, az új orgona vas és egyéb részeiért pedig szintén Grácba 165 frt-ot fizettek. Kitett magáért a vármegye is. 1717-ben 100 kocsit szavaztak meg a szentlászlói szerzeteseknek, hogy a Sümegrıl szállítandó mész égetéséhez fát hozzanak. 1718-ban, (tehát amikor az emlékezetes vita és megegyezés a hetésiekkel és a sándorháziakkal lezajlott) a templom már olyan állapotban volt, hogy esedékessé vált a gerendázat megvásárlása. Erre a célra a vármegyétıl 100 frt-ot kaptak, majd 1724-ben újabb 50 frt-ot. 1724. februárjában a vármegye kétszáz embert rendelt ki kapákkal, hogy a templom elkészülte után a kolostor alapjait kiássák. 1728. augusztus 4-én a környezı falvakból 50 szekeret rendelnek ki két fordulóra, hogy az épülı kolostor részére fát szállítsanak. 1732. január 22-én a vármegye úgy rendelkezik, szekerekkel, vagy “szányokkal” hozzanak ötszáz szál deszkát Csáktornyáról és ötezer szál lécet Alsólendváról. 1732. október 21-én a kolostor vakolásához a vármegye a Zala folyó partjáról kétszer “huszon eöt” szekér fövenyt hozat, majd 1734-ben Sümegrıl meszet szállítanak. Az 1724-ben elkészült templomban a hitélet a többi mőködı plébániához hasonlóan folyhatott dacára annak, hogy ezt követıen közvetlenül elkezdıdött a zárda építése is. Mindez felvetette annak igényét, hogy a rend fenntartásának, a plébánia mőködésének terheit már ne csak a gazdálkodó rendtagok munkájának eredményébıl viseljék, hanem ahhoz bıségesebb bevételi forrásokat találjanak. Ennek érdekében 1731. május 26-án a vármegye megbízására, a püspök utasítására összehívták a szentlászlói parókiához tartozókat és a hahóti és zalabéri plébánosok jelenlétében megalkották azt a díjszabás rendeletet, hogy az anyaegyházhoz tartozókat „ne tsak a szükságos engedelmességre, hanem a szerént, a mint más Plébániákban is mutatyák a bé vett szokások, az Parochiális Administratiónak jutalmazására is” szervezzék és bíztassák ıket. Ezek szerint a parókia tevékenységéért a hívek az alábbi juttatásokkal tartoznak fizetni: Elıször: Minden gazda, aki négy marhával szánt, két köböl gabonát tartozott évente adni. Aki mással közösködve szántott (zimborált), az fél köböl gabonát adakozott. Aki cséppel, vagy egyébként kereste meg gabonáját, annak tartozása negyed köböl volt. Másodszor: Minden gazdának, kinek igás (vonyós) marhája volt, Karácsonyra egy szekér fát kellett, hogy vágjon, és befuvarozzon a rendházhoz. Akinek pedig nem volt „vonyós marhája”, annak csak megvágnia kellett a fát ott, ahol a páterek azt kívánták. A beszállítás az ilyent már nem terhelte. A favágás helyett kötelezettsége lehetett egy napi más jellegő munka, vagy tizenkét pénz befizetése.
Harmadszor: A plébániához tartozó falvaknak fele köteles volt minden esztendıben egy napot kaszálni, a másik fele pedig szénát győjteni, vagy más egyéb munkát teljesíteni. Negyedszer: Keresztelés után egy kenyér, egy tyúk, vagy 12 pénz járt. Ötödször: Minden pár ember, aki nincs egy kenyéren (valószínőleg valaki mással), egy esztendıre öt garast tartozott fizetni. Hatodszor: A halottkisérés és a temetés után 35 pénz, a halotti beszéd után pedig egy forint járt. Hetedszer: Az eskedtetés díjszabása a tehetısebb gazdaemberek számára egy tallér volt, Nyolcadszor: a szegényebbeknek ugyanez fél tallér. A szentlászlói lakosoknak pedig a gabona és egyéb javak helyett a stólán kívől páronként 60 pénzt kellett fizetniük és két napi munkát teljesíteni. A szentlászlóiak külön elbírálását az indokolhatta, hogy területük, földbirtokuk nem volt, gazdálkodó, földmőves tevékenységet nem folytattak, hanem a búcsúk és a vásárok hatására megtelepedı kalmár jellegő tevékenységet folytató népek voltak. Ezért az ı megadóztatható jövedelme is más jellegő volt. A plébániához tarozó falvak, vagyis akikre a fenti szabályozás vonatkozik, az alábbiak voltak: Sándorháza, Hetés, Szentandrás, Pölöske, Rád, Szentmihály és Misefa. Visszatérve az építkezéshez, annak szomorú epizódja volt, hogy 1746-ban a templom tetejének cserepezése közben Weissenberger Lırinc mester a templom kövezetére zuhant és a szentségekkel ellátva hamarosan meg is halt. Abból, hogy e haláleset is megörökítésre került az utókor számára remélhetıleg következtethetünk arra, hogy csupán csak ez az egy történt, ami egy ekkora építkezés közben a kor mőszaki színvonala mellett sajnos elıfordul, sıt az sokkal rosszabb statisztikával is zárulhatott volna. Még az 17oo-as években megépültek a többi melléképületek is, és tovább folyt a csatornák építése a környezı réteken, hogy minél nagyobb száraz területhez jussanak. A templom és a zárda megépítése megteremtette a lehetıségét annak, hogy a rend magasabb színvonalra emelje a környékbeli lakosság érdekében végzett tevékenységét. Így a már említett gyógyítást is igyekeztek amennyire lehetett, tudományos alapokon tovább fejleszteni. A rend könyvtárának 1734. évi leltára szerint beszerezték az “Emberi testnek nyavalyáiról” címő könyvet. (Az 1859. évi nyilvántartás szerint a templom könyvtárában már 1345 könyv szerepelt 2098 kötetben. Ez a szám késıbb még tovább bıvült). Az elsı szerzetes sebész 1766. október 21tıl volt Bucsuszentlászlón, amikor Petı István 19 éves gyıri sebészt beöltöztették. A szentlászlói patika mőködése kihatott a megye egész középsı és északi térségére, ahonnét ide jártak vásárolni. A jelentıségét mutatja, hogy amikor II József rendelettel betiltotta a nem állami képesítéső patikák mőködését, a szentlászlói patika még azt követıen is évekig fennmaradt. Említést érdemel még fr. Tietl Lukács testvér sebész, patikus, aki Szkóky Sükösd (Sixtus) zárdafınök feljegyzései szerint Deák Ferenc megszületésénél óriási érdemeket szerzett. Deák Ferenc apja hívta el ıt a vajúdó asszonyhoz, mivel mind az ı, mind pedig a születendı gyermek életérıl az orvosok már lemondtak. Megérkezése után nem sokára azt közölte a kétségbeesett apával, hogy nemsokára meglesz a gyermeke. A szerencsésen szülı édesanya a megszületett gyermeket a Szent Ferenc rend iránti kegyeletbıl keresztelte Ferencre. Talán ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy az 1874-es villámcsapás következtében pusztító tőzvész utáni helyreállításhoz a “haza bölcse” egymaga 6.000 frt-tal járult hozzá, ezzel a hivatalosan becsült kár egyötödét ı térítette meg. A történelmi hőség kedvéért meg kell azonban említeni, hogy a "haza bölcse" megszületésének körülményei korántsem voltak ennyire romantikusak és nem ilyen pozitív volt a végkifejlete sem. Mint a családi szájhagyományokat lejegyzı Vörösmarty Ilona
visszaemlékezésébıl megtudjuk (in Molnár, 29. old.) 1803. október 17-én nem egészen azért hívták Tietl Lukács atyát a szüléshez, mert az orvosok már lemondtak az anya és a születendı gyermek életérıl, hanem azért, mert a környéken szakképzett orvos, sıt még bába sem volt. Lukács atya, akinek érdemeit természetesen mindez nem csökkenti, csupán a gyermek életét tudta megmenteni, az anya belehalt a szülésbe. A gyermek is olyan gyengének látszott, hogy a söjtöri plébános sietve, még aznap megkeresztelte, mert féltek, hogy nem éri meg a másnapot. Az idısebb Deák Ferenc, az apa, aki alig egy héttel azelıtt temette el az édesanyját, mély depresszióba esett. Elköltözött a gyászos emlékő Söjtörrıl Kehidára, a kis Ferencet azonban nem vitte magával, nevelését Tárnokon élı öccsére, Deák Józsefre bízta. Deák Ferenc élete tehát igen viszontagságosan kezdıdött, gyakorlatilag árvaként nevelkedett. A templom rövid történetének befejezéseként említést érdemel még, hogy 1801-ben Bornati Ambrogio olasz mester összesen 1000 frt-ért az egész templomot, a tornyot és a kolostort kimeszelte, és kijavította. 1820. pünkösd hétfıjén jelentıs viharkárok keletkeztek az ablakokban és a tetıszerkezetben, amit 1140 frt-ért javítottak ki. 1865-ben a vasútépítés miatt jelentıs tereprendezés ment végbe a templom környékén, ami az egész terület arculatát jelentısen megváltoztatta, valószínőleg a maira emlékeztetı állapotokat hozta létre. 1874. június 19-én egy villámcsapás felégette a templomot és a kolostort. A hivatalos felmérés a kárt 29.429 forintra becsülte, de a sajtóban megjelentek 7o-8oooo forintos becslések is. Az egész vármegyére kiterjedı győjtés indult el, aminek eredményeképpen a templom újra a régi pompájában ragyoghatott. Eme adakozás kapcsán tőnt ki bıkezőségével Deák Ferenc. 1925-30-ban egy általános nagyjavítást végeztek a templomon, majd 1938-ban egy földrengés okozott akkora repedéseket a diadalíven, hogy azt le kellett bontani és újra kellett építeni. 1943-ban épült meg a támfal, amihez vasúton hozattak Balatonalmádiból Gyıry Antal Kıbánya és Kıipari Vállalatától egy vagon (15 tonna) ciklopkövet és ugyanennyi guaderkövet. 1944-ben kezdték meg a kolostor és a templom környékének parkosítását. A nehézségek ellenére 1763-ban a szentlászlói atyák a templom és a zárda felépülése után hamarosan ismét tovább építkeztek, mert a házfınök október 4-i levelében a vármegyétıl az épülı kálvária dombi kápolna lépcsıjének elkészítéséhez, homokkı szállításához kért támogatást. A ferenceseknek bármilyen nagy erıfeszítéseket tettek is környezetük lakhatóvá, használhatóvá tétele érdekében, továbbra is gondot okozott a környék vizeinek szabályozatlansága, illetve az emberi beavatkozás még fokozta a problémáik súlyát. Mindez a rendház 1769. május 5-én a vármegyéhez intézett újabb beadványából világlik ki. Ebben felpanaszolják, hogy a víz rendre elárasztja a zárda pincéjét és félı, hogy az egész épület megsüllyed. Az okok között egyrészt az szerepel, hogy a „vizek folyása egy helyütt meg van rekedve, és nem gyızi a vizet elvezetni”. Másrészt, hogy a kolostor és a templom két malom közé van beszorítva, melyek közül az egyik rájuk ereszti a vizet, a másik pedig felduzzasztja, azért az a rendház felé árad. Harmadrészt mind a pölöskei uradalom, mind pedig a szentandrásiak egyre nagyobb erıfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy területükrıl a vizet levezessék, hogy minél több használható földhöz jussanak. Ezért a víz a korábbinál nagyobb mennyiségben és gyorsabban áradt Szentlászló felé. Ugyanakkor attól északra nem történtek munkálatok a Kanális völgyének rendezése érdekében. Az átifaludi malom környékét fıként a sándorházi Lándzsás patak hordaléka rendszeresen feltöltötte, és a víz nem tudott megfelelı tempóban a Zala felé távozni. Érdekes információ a két malomra történı utalás, melyek közül ezek szerint egyik feljebb, a
másik pedig lejjebb volt a templomtól. Az észak felıl lévı nyilván az átifaludi, de Szent Tamás térségében a korábbi évszázdokban is mindig mőködött malom. A felduzzasztott víz hatása ebbıl a távolságból bizony okozhatott gondokat a szerzeteseknek. Az említett átifaludi malom 1832ben már nem mőködött, félig ki volt égve és be volt omolva. A délre esı malom Sándorháza határában a Berekalján lehetett, mert egy térképvázlaton, mely mintegy 80 évvel késıbb készült, feltüntettek egy ott lévı malmot.
