Nemessándorháza története – II. rész A honfoglalás során térségünket, a Balaton környékét - a mai Somogy, Vas és Zala megye területét - a Vérbulcsu nemzetség szállta meg. E nemzetség a Káliz törzsbıl való (Herényi), amely pedig egyike azoknak népcsoportoknak, amelyek a magyarok mellé szegıdtek már a sztyeppei vándorlásuk során. A Káliz nevet egyébként az üzbegisztáni Harezim város nevével rokonítják, a kálizokat pedig legújabban az alán néppel azonosítják, amely a hunokhoz csatlakozva egyszer már járt és lakott térségünkben. A kabarok pedig az a három törzs volt amely a magyaroknak a Kazár birodalomból történt kiválásakor fellázadt és távozott a kazár fennhatóság alól és a magyar törzsekhez csatlakozott. A kazárok elleni lázadás egyik lehetséges oka, hogy a kazárok át szándékoztak térni a zsidó vallásra. A kabar törzsek Herényi szerint a Berény, İrs és a Varsány (Oszlár) voltak. A kabar szó egyébként lázadót jelent. A térségünkben megtelepült nemzetségfı, Bulcsú vezér ismert alakja volt a honfoglalás korának, a X. század közepén járt követségben a bizánci udvarban is, amikor feljegyezték róla, hogy nem a honfoglaló magyarság nyelvét beszélte. Az augsburgi vereség után szomorú véget ért: két másik vezértársával Léllel (Lehel) és Surral együtt Regensburgban felakasztották. Apja Kál horka, nagyapja Bogát, dédapja pedig Tétény volt. Kál horka emlékét számos település neve ırzi (Dióskál, Köveskál, Kál, Kiskál, Kerekikál, Sásdikál, Sóstókál, Mindszentkál, Szentbenedekkál). Bogát nevét ırzi megyénkben Bagod és a két Bagota (Bogát). A Vérbulcsu nemzetség katonai erejének jelentıs része jelen lehetett és megsemmisülhetett az augsburgi csatában. Erre enged legalábbis következtetni az a tény, hogy a nemzetség feje, Bulcsú volt a magyar sereg egyik vezére. A nemzetség ereje, pozíciói ezért jelentısen meggyengültek a vesztes csata és Bulcsú halála után. Birtokaikat jelentıs részben elveszítették és azok a besenyı Tonuzoba fia Tomajra szálltak. Tonuzoba sógorságban állt az Árpádokkal, mivel Árpád-házi lányt vett feleségül. Fia, Tomaj ezért már az Árpádok leszármazottjaként ennek a nemzettségnek a megerısödését képviselte térségünkben. Az ı nevét is ırzik települések (Csesztregtomaj, Tomaj). A Vérbulcsu nemzetség további hanyatlását okozta, hogy ráadásul a Szent István királyunk és a kereszténység ellen lázadó Koppány mellé álltak, aki mint tudjuk elbukott. Ennek a ténynek a késıbbiek során majd még lesznek sándorházi vonatkozásai. Bár a magyarok bejövetele a Kárpát-medencébe a térség korábbi lakossága számára katasztrofális következményekkel járt, bizonyosra vehetı, hogy Sándorháza térségének településszerkezetében a 10. század végéig jelentısebb változásokat nem okozott. Ezt követıen azonban térségünkben jelentıs átrendezıdés zajlott le, ami egyrészt a honfoglalással már korábban beindult folyamatok következménye, másrészt pedig annak tudható be, hogy az augsburgi csatavesztést követıen a nyugati irányból fenyegetı veszedelem elhárítására igen komoly erıfeszítéseket kellett tenni a nyugati országrészben (Göcseji Múzeum). Ezen folyamatoknak és intézkedéseknek eredményeképpen a magyar településhatár a 10. század végére gyakorlatilag egybeesett a Pölöske, illetve Kanizsa patak természetes védvonalnak is kiválóan alkalmas észak-déli irányú mocsársávjának vonalával. Fontos tudni, hogy a településhatár nem a magyar fennhatóság, hanem a betelepítettség határát jelentette. A katonailag megszállt terület határa annál mintegy kétszáz kilométerrel nyugatabbra húzódott. Az említett észak-déli fekvéső mocsaras zóna stratégiai jelentıségét emeli, hogy a nyugati országrészben ez volt az egyetlen természetes védvonal. Határainkat a Kárpátok magas hegyei rajzolták keleten és északon, ami által ezek a határszakaszok könnyebben védhetık voltak. Délrıl a Mura, Dráva, és az Al-Duna jelentett
természetes akadályt, nyugatra viszont teljesen nyitottak és védtelenek voltunk. Mindezek következményeképpen a majdani Sándorháza területe egy stratégiailag igen fontos térséggé vált. A honfoglalást követıen ennek még nem volt nagyobb jelentısége, mivel a magyarság nyugat felé erısen offenzív, támadó magatartást tanúsított. Akár 20-30 ezres létszámú, egyes korabeli források szerint még nagyobb magyar csapatok özönlötték el a tılünk nyugatra, dél-nyugatra esı területeket. Ilyen rablóhadjáratokat folytattak ıseink Itáliában, német területeken, a késıbbi francia földön, sıt még Spanyolországban is. Nem túlzás azt állítani, hogy Európa rettegett a magyaroktól, igazán jelentıs ellenségünk nyugatra eleinte nem igen akadt. “A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket” mondja a modenai imádság híressé vált sora. Ezidıtájt tehát még szomszédainknak kellett ellenünk védekezniük, a magyaroknak évi adókat fizettek a békéért, és fel sem merült nyugati határaink védelmének szükségessége. Ebben a térségben inkább a nyugatra induló csapatok ellátásának bázisát kellett létrehozni és annak ırzését biztosítani. Ez a bázis fıként a vaslelıhelyeket illetve a sólerakatokat jelentette. Só a környéken nem volt fellelhetı, ezért azt Erdélybıl (Aknaszlatina, Rónaszék) szállították Nyugat-Magyarországra székely és más ezzel a feladattal megbízott, fıleg káliz népcsoportok. Értéke ezért igen nagy volt, néha az aranyéval vetekedett, így tárolni és ırizni kellett. Ugyancsak ırizni kellett a vaslelıhelyeket és valószínőleg a kitermelt vasat is. A nyugat felé kalandozó seregnek egyes számítások szerint a vasszükséglete évi kb. 5 tonna volt (Herényi), ami az akkori kor színvonalát tekintve nem kis mennyiség volt. Katonai jelentısége miatt ezt is tárolni, ırizni kellett. Már az államalapítás utáni vármegyerendszer kialakulása elıtt léteztek a határszéli területeken határırségek. Az Árpád kori hadszervezet határır népelemei hármas tagolódást mutattak. Voltak egyrészt az ırök (speculator, custos) másrészt a lövık (sagittarius) és a kémlelık, lesık (explorator). Az ırök ırizték a só, vas és egyéb készleteket, a fontos átkelıhelyeket, illetve járıröztek, a lövık pedig zaklatták, nyugtalanították a betörı ellenséget, amíg a fısereg fel nem fejlıdött. A kémlelık, lesık szerepét, feladatát a mai felderítıkéhez lehetne hasonlítani. A lövık nagy valószínőséggel székelyek voltak. A katonapolitikai helyzet miatt, mivel a fı csapás iránya nyugat volt, ez a tevékenység, vagyis a készletek felhalmozása, ırzése a nyugati országrészben összpontosult. Így jött létre az İrség néven ma is ismert sajátos etnikumú körzet és tájegység. 955-ben hatalmasat fordult a helyzet. Augsburg mellett a kalandozó magyarok súlyos katonai vereséget szenvedtek A nyugati német szomszédaink páncélozott katonasága a gyors mozgású magyarok nyilaival szemben védettebbek lettek és tartós minıségi fölénybe kerültek. Ez olyannyira nyilvánvaló volt a kortársak számára, hogy ezt követıen nem is voltak további jelentıs próbálkozások újabb rablókalandozásokra nyugati irányban, sıt a magyarság nyugat felıl határozott defenzívába került. Az augsburgi vereség hírére a bizánci udvar azonnal megtagadta a korábban fizetett adó további folyósítását a magyaroknak, az ennek megbosszulására indított magyar büntetı hadjárat egy az augsburgihoz hasonló mérető katasztrofális katonai vereségbe torkollott. A még pogány magyarság ki volt téve hittérítı keresztes hadjáratok veszélyének is, de még a keresztény hitre tért Magyarország is állandó nyugati csatározások során stabilizálhatta csak helyzetét. Számíthattak továbbá elıdeink a korábbi rabló, kalandozó hadjáratok megbosszulására szomszédaink részérıl, továbbá arra, hogy a velünk határos népek uralkodói igyekeznek megszabadulni a kellemetlenkedı magyar katonai erıtıl. Ennek a visszaszorulásnak a fıbb állomásai az alábbiak voltak: - 968-970 között
II. (Civakodó) Henrik, bajor herceg Bajorország keleti határvidékén
(Östarrichi), tehát a magyarokkal szomszédos területeken megszervezi az osztrák és karantán ırgrófságot. Ez az ıse a késıbbi Ausztriának, német nevén Österreich-nek. A magyarok kiürítik a Mura völgyét, ezzel a határmenti ütközızóna, az úgynevezett gyepőelve összébb zsugorodik. - II. Ottó német-római császár 972-ben feleségül veszi Theophanu görög hercegnıt. Ezzel a magyarokat német-bizánci szövetség fenyegeti - 983-ban Géza fejedelem elfoglalja Melk városát (Bécstıl mintegy 90 kilométerre nyugatra) kihasználva bizonyos német belviszályokat, de 985-ben I. Lipót osztrák ırgróf azt visszafoglalja tıle. - 991-ben II.(Civakodó) Henrik csapataival benyomul az addig még magyar fennhatóság alatt álló bécsi medencébe, mire a magyarok kiürítik a Lajtán túli területeket is. - 995-ben meghal Civakodó Henrik, lányát, Gizellát pedig feleségül veszi Géza fia Vajk (késıbbi Szent István királyunk). - 998-ban a korábbi védelmi övezet, a gyepőelve végérvényesen a német birodalom részévé lett. III. Ottó német-római császár elıször adományoz birtokokat az egykori gyepőelvén, a Traisen folyótól keletre. Viszont 1030-ig nyugalom van katonailag a nyugati határvidéken. Egyes korabeli feljegyzések arra engednek következtetni, hogy Augsburg után pánikhangulat lett úrrá az országban, általános volt a félelem egy megsemmisítı német támadástól. Felrémlett annak a veszélye, hogy a magyarság a mintegy négyszáz évvel azelıtt a térségben élt hunok sorsára jut, akik katonai erejükkel és erıfölényükkel szinte egész Európát sanyargatták, majd a katonai erıviszonyok megváltozásával kiszorultak a térségbıl, és szinte nyomtalanul eltőntek a történelem süllyesztıjében. Freisingi Ottó német püspök írja például valamivel késıbb, hogy a magyarok barbár népe az augsburgi vereség után többé “nem merészelte a (német) királyságot megtámadni, .. saját országát pedig a mocsaras helyeken árkokkal és cölöpökkel gondosan megerısítette”. (K-M, 141. old). Egy másik korabeli forrás, Liudprandus Antapodosis pedig arról tudósít, hogy " a magyarok népe a legszentebb és felettébb gyızhetelen Otto király hatalmától megrémőlve ... mukkanni sem mer" (Kristó, 60. old.). A nemrég még a magyarok nyilaitól rettegı szomszédaink tehát egyszerre igencsak magabiztosakká, sıt pökhendiekké váltak. Felvetıdött ezért - történelmünk során eme egyetlen alkalommal - annak szükségessége, hogy a nyugati országrészben is létrehozzanak olyan határvédelmi rendszert, amely a betörı ellenséget lelassítja, vagy könnyebb védhetısége miatt lehetıvé teszi annak megállítását. A gyepőrendszer már a honfoglalást követı években kialakult ugyan, mint védelmi módszer, az azonban általában csak határozott határvédelmi feladatokat ellátó törzsek telepítését, kı, vagy fatorlaszokat, völgyzáró létesítményeket, esetleg folyózsilipeket jelentett, amelyekkel a folyók vízszintjét befolyásolhatták, megnehezítve az ellenség mozgását. Komoly munkákat igénylı földhányásokra, sáncokra a honfoglalást követı években nyugati irányban még aligha volt szükség. Ezen kívül a gyepőrendszer a határvidékekre épült. A magyar fennhatóság határa a honfoglalás eredményeképpen nyugati irányban, mint már tudjuk, elérte az Enns folyót, a mai Ausztria belsejét. (A mai Bécstıl 120-130 km-re nyugatra). Az Enns vonalán felül esı részek (németül Oberenns) nevébıl keletkezett az óperenciás (Ennsen túli, nagyon messzi) szavunk. Az augsburgi vereséget követıen tehát mint láttuk, a magyar uralkodóknak le kellett mondaniuk folyamatos háborúskodás közepette a mai Krems-rıl, St.Pölten környékérıl, majd kiszorultak a
mai Bécs térségébıl is. A visszaszorulás megállítására szükség volt egy mélységi védelmi rendszerre, amely a rendszeresen betörı német csapatok megállításában döntı szerepet kapott. Ahogy Freisingi Ottó utalásából megtudhattuk, komoly védelmi erıfeszítések történtek a mocsaras helyeken (mint amilyen a miénk is volt) azok cölöpökkel és földsáncokkal történı megerısítésére. Az ezt a célt szolgáló észak-déli irányú földsáncok maradványai megtalálhatók a történelmi Magyarország teljes nyugati féltekéjén. A Nemzeti Múzeum régészei (Kiss Gábor, Tóth Endre) által eddig feltárt sánctöredékek egy kettıs védelmi rendszerre engednek következtetni, melyek mindenütt igazodnak a természetes felszíni akadályokhoz, folyókhoz, mocsarakhoz, mintegy kiegészítik azokat. A Dunától északra Pozsony vármegye területén is (ma Szlovákia) megtalálhatók a töredékei (pl. a Kajol melletti Harcosgyepü) . A Dunától délre a belsı védelmi vonal illeszkedve a Rába medréhez Kapuvár térségében kezdıdik és Bácsa, Vasvár, Gyırvár vonala mentén a Zala mocsaraiig húzódik. Kapuvár és Vasvár között hatékony védelmi vonalat jelenthetett a Rába folyó, Gyırvár és a Zala között pedig a Szévíz és a Zala folyó mocsarai. A külsı védelmi vonal Sopronnál kapcsolódik a Lajta folyó vonulatához, onnan Sopronon át a mai Ausztria területén húzódik Radkersburg, Pettau irányába. Az errıl szóló régészeti munkák (Nováki), továbbá Kiss Gábor-Tóth Endre munkája “A vasvári ’Római sánc’ és a ’Katonák útja ’ idırendje és értelmezése” Communicationes Archaeologicae Hungariae, 1987. ) részletesen taglalják ennek az erıdítményvonalnak a szerepét. Megemlítik továbbá, hogy a Balaton vonalától délre Somogyvár térségében ez az árokrendszer tovább húzódik le egészen a Mura vonalához. E munkájukban az észak-déli védelmi vonalaknak az ismert kelet-nyugat irányú hadiutakkal való keresztezıdéseire koncentrálnak, és ezekrıl készítettek egy számunkra rendkívül érdekes, sıt izgalmas térképvázlatot. Azon kettıs vonallal jelölték a sáncrendszer ismert, feltárt szakaszait. Érdekes megfigyelni, hogy e sáncok milyen átgondoltan kapcsolódtak a természetes védelmi vonalakhoz, mint például a folyók medréhez, vagy a mocsarak völgyeihez. Érdemes a térképet összevetni a már korábban tárgyalt vízrajzi térképvázlattal is. Ha mindkettıt figyelmesen áttanulmányozzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a nyugat-dunántúli védvonalat egy a Fertı tó mocsarait a Rába folyóval összekötı sáncszakasz, majd a Rába Vasvárig, onnét egy újabb sáncszakasz Gyırvárig (ennek teljes nyomvonala kivehetı ma is az erdıs terepen), Gyırvártól a Sárviz és a Zala mocsarai, onnét délre a Pilisek völgye (vagyis a mi térségünk) és a Kanizsa patak mocsarai alkották a Muráig. Amennyiben a feltüntetett töredékeket ha összekötjük, falunk (aminek helyét “S” bető jelöli) éppen azoknak a vonalába esik. Különösen izgalmas e kérdés, ha figyelembe vesszük a falu térségének már ismertetett pár száz évvel korábbi földrajzi adottságait. A Mura és Zala között húzódó mocsárvilág talán egyetlen átjárható pontja volt található Szentlászló és a rádi Szakadák között. A Szakadáknak majd a késıbbiekben is lesz katonai jelentısége, mint látni fogjuk. A Szakadák azonban pontosan Körtélyes, és a Kistörpönyi hegy mögött van, tehát éppen ennek az átjárható útszakasznak a vonalába esik. Sándorháza, vagy más néven Királyhida térségében, mint tudjuk, fontos átkelési lehetıség volt.
A királyhidai átkelı és a Szakadák útvonal jelentıségét még az is kiemeli, hogy annak
meghosszabbított vonalában volt már a koraközépkorban Mánd község, nevét ma puszta ırzi. Mándnál ugyancsak átkelési lehetıség volt a Zalacsány után délre forduló Zala mocsaras völgyén. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a 14-15. században rendszeresen tartottak nádori közgyőléseket Mándhidánál, vagyis Mándnál, ahol a Zala hídja volt. Térségünk tehát egyike volt az igen ritka helyeknek, ahol kelet-nyugat irányban közlekedési lehetıség nyílott az ország belseje felé. Ezen a ponton eljutottunk az országos, sıt közép-európai katonapolitikai folyamatoktól és eseményektıl Sándorháza történetének gyökereiig. Arra, hogy a nyugat felıl várható támadásokra a teljes nyugati országrészben fel kell készülni, és nem csak a Duna völgyében fordulhat elı ellenséges betörés, felvonulás, jó példát szolgáltatott III. Henrik, aki 1051 júliusában a Zala és a Rába forrásvidékén tört be az országba. Sajnos nem tudjuk, hogy ez a betörés és átvonulás érintette-e környékünket. Bár jelentısebb csatározások nélkül csaknem Fehérvárig hatolt a Bakonyon át, a visszavonuló magyarok olyan alaposan eltakarítottak útjukból minden élelmezésre és takarmányozásra alkalmas jószágot, hogy annyira kiéhezett az ellenség, hogy visszafordulni kényszerült és alig bírt hazavánszorogni. Az árokrendszer keletkezését 950-1100 közé teszik. Létesítését valószínőleg Taksony fejedelem parancsára kezdték el. Ásatások megállapították, hogy az árkok belsejét égetéssel tartósították, ami az oldalfalak stabilitását volt hivatott fokozni (Nováki). Az árokrendszer egyértelmően védelmi funkciókat töltött be, mégpedig a nyugatról betörı ellenség támadásának elhárítására. Összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy Sándorháza egy katonailag rendkívől fontos védelmi övezetnek egy kiemelkedı jelentıségő szakaszán jött késıbb létre és az itt élı emberek életére a katonai-védelmi tevékenység minden bizonnyal meghatározó lehetett, ezekbıl az eseményekbıl az itt élık nem maradhattak ki.
