„Nekem ez az életem…” Beszélgetés Müller Henriknével, a solti Béke Patika vezetôjével A patika igényesen felújított, orvosi rendelôknek is helyet adó épületben található a kisváros egyik terének sarkán. A vezetô által tervezett berendezés, bár modern, egyúttal hagyománytisztelô is. Erika mosolygós szemû, nyitott, élénk asszony. Honnan vezetett az útja Soltra? Kalocsa mellôl, Homokmégyrôl származom, parasztcsaládból. Négyen vagyunk testvérek, és ikertestvéremmel együtt már Kalocsára jártunk középiskolába. Azután egyetemre kerültem, Szegedre, a gyógyszerészi karra. Ami viszont nagyon érdekes, hogy a mi kis falunkból több gyógyszerész is származik: összesen négy, én vagyok a legfiatalabb… Lehet, hogy már gyerekként valamiképp ezért is keltette fel az érdeklôdését ez a hivatás? Sokat gondolkodtam ezen, de nem sikerült ilyesmit magamban tetten érnem — sokkal
18
inkább arra emlékszem, hogy számomra a patika mindig is maga volt a szentély! A rendje, a tisztasága már gyerekként lenyûgözött, szinte valamiféle áhítatot éreztem benne. Úgyhogy bármilyen meglepô, én már a gimnáziumba úgy mentem, hogy azután majd természetesen gyógyszerész leszek. A családom persze ezt egy kicsit úgy tartja számon, hogy mindez azért összefügg az én tisztaságmániámmal is… Egy patikában viszont nemcsak a maradéktalan tisztaság jellemzô, hanem a gyógyszerek, vegyi anyagok illata: ezeket is kezdettôl fogva kedveli? Igen, ez ugyanúgy a gyógyszerészet világához tartozik, és nem volt ebbôl semmilyen problémám az egyetemen sem: elsô pillanattól kezdve élveztem a különbözô vegyi anyagokkal való munkát. Azonban az tény, hogy elônyben részesítem a természetes
szereket, a növényi hatóanyagokat. Így volt ez már a tanulmányaim során is, és egyébként úgy érzem, hogy mára ismét fontosabbak lettek a növényi anyagok a patikában is, egyre többen keresik a belôlük készült termékeket. Milyen patikába került diploma után? Kalocsára kerültem vissza, ahol akkor két patika mûködött, és a nagyobbikban kezdtem dolgozni. Ez tényleg afféle „nagyüzem” volt, sok gyógyszerésszel, asszisztenssel és kisegítô személyzettel. Akkor még külön pénztáros is volt. Nagyon jólesett, hogy nem kezeltek le, mint zöldfülû kezdôt, hanem partnernek tekintettek. Be is dobtak rögtön a mélyvízbe: lévén, hogy ügyeletes patika voltunk, kezdettôl fogva ügyeltem éjszaka. De én ezt a munkát annyira szerettem, hogy ez kicsit sem riasztott vissza. Más kérdés, hogy közben férjhez mentem, azután szültem két gyereket, szóval, nem dolgoztam folyamatosan. Hol érte a patikák számára is új korszakot jelentô kilencvenes évek eleje? Az évtized nagy részét már, 1993-tól, a kór-
házi patikában töltöttem. Ez a gyógyszertár akkor létesült, elôször csak a kórházat szolgálta ki, de késôbb világossá vált, hogy jönnek az emberek „kintrôl” is gyógyszerért. Mindkét oldalon dolgoztam, ami számomra nagyon érdekes volt, hiszen ennek révén gyakorlatilag belekerültem a kórházi mun-
19
kába is. Láttam az osztályokon folyó tevékenységet, a gyógyszerelést, infúziókat stb., volt sürgôsségi osztály is, illetve adtunk éjszakai ügyeletet, tehát nagyon tanulságos és változatos volt számomra az ottani munka. Azt is nagyon szerettem benne, hogy hoszszan végigkísértük a beteg sorsát, mivel bent az osztályon mi gyógyszereltük, azután pedig szintén hozzánk járt vissza a közforgalmú részbe, amikor már hazaengedték a kórházból. Ez sok betegnek is valamiféle biztonságérzetet adott, és bizony emlékszem olyan esetre is, amikor felfigyeltem arra, hogy valakinek a kezelôorvosa a kórházi gyógyszereléséhez képest egészen más típusú szert írt fel; visszajelzést kértem az orvostól, hogy tényleg nem tévedésrôl, hanem tudatos váltásról van-e szó. Úgy gondolom, hogy egy patikusnak az ilyesmi is hozzátartozik a munkájához, hiszen mi is felelôsséggel tartozunk a betegért. És ahogyan telt-múlt az idô, már nyilván egy egész patikáért is szeretett volna felelôsséget vállalni… Így van, de ott Kalocsán erre nyilvánvalóan nem volt esélyem, ezért elkezdtem körülnéz-
20
ni. Olyan patikát kerestem, ahol a vezetô lassan nyugdíjba készülôdött, és azután átadta volna nekem a jogot. Végül így kötöttem ki Solton 2002-ben, az akkori egyetlen patikában. Mentek az évek, a gyógyszerész úr mindig mondta, hogy most már nyugdíjba megy, de aztán mégis maradt. Akkor már érezhetô volt a változások szele, közelgett a liberalizáció, és közben a Kamara kiírt egy pályázatot Solton még egy patikára. Nem akartam két szék között a pad alá esni, ezért beadtam a pályázatot, és végül én kaptam meg a személyi jogot. Ez 2006 végén történt, és 2007 májusában megnyitottam ezt a patikát. Az épületet mi újítottuk fel és alakítottuk át a párommal, mert azt gondoltam, célszerûbb és olcsóbb is mindezt a megnyitás elôtt elvégezni, mint a már mûködô gyógyszertárat átépíteni. Azért ez nem lehetett kevés pénz, hiszen egyúttal orvosi rendelôket is kialakítottak benne… Mindezt kölcsönökbôl fedeztük, de ennek akkor is csak így láttam értelmét. A háziorvost természetesen megkérdeztem elôtte, hogy átjönne-e az itt kialakítandó rendelôbe, és ô örömmel mondott igent. Tájékozódtam a szakorvosokkal kapcsolatban is, és kézenfekvônek tûnt, hogy mindenkinek jó lesz, ha nem kell átjárni a másik településre, vagy Kalocsára valamilyen szakorvoshoz. Három rendelôt alakítottunk ki a háziorvosi mellett, ezekben ma már gyermekorvosi, bôrgyógyászati, kardiológiai, urológiai, tüdôgyógyászati, pszichiátriai szakrendelés és ultrahangvizsgálat is folyik. Jó nagy fába vágta akkor a fejszéjét, és Solt azért mindössze egy néhány ezres kisváros két patikával: nem félt, hogy mi lesz, ha nem jönnek a betegek? Hát, természetesen halálra izgultam magam, jó néhány kilót fogytam abban az idôben, talán mostanra jött vissza valamennyi. Persze, azért azt tudni kell, hogy éveken át dolgoztam már itt a másik patikában, ahol ugyan nem én voltam a vezetô, de a betegek nagyon jól ismertek. És persze, amikor már
tudtam, hogy elnyertem a pályázatot, azért terjedt ennek a híre, hiszen tényleg nem olyan nagy település a miénk. Látták is, ahogyan alakul a patika épülete, itt láthattak engem is minden nap reggeltôl estig, hiszen a kétkezi munkában is végig benne voltunk a férjemmel. Sokszor megálltak és biztattak, hogy: ha kinyit a patika, majd jövünk ám!... Nem is kellett hirdetni? Nem, nem is akartam, mert úgy éreztem, nem lenne etikus a másik patikával szemben. Gondoltam, aki akar, majd megtalál bennünket, a többiek pedig a régi gyógyszertárba fognak járni, majd kialakul. Mindössze aznap, amikor végre elkészültünk, tettünk ki egy táblát, hogy „Megnyitottunk!” Aztán hamarosan elindultak az orvosi rendelések is. Nyitva vagyunk minden nap este hatig és szombaton délelôtt, vasárnap pedig készenlét van. Szombaton kezdetben szinte félve nyitottak be az emberek, hogy tényleg nyitva vagyunk-e, és hogy még a recepteket is be lehet-e váltani?! Szívesen betérnek hozzánk még a környékrôl is, és ilyenkor hétvégén talán jobban ráérnek elbeszélgetni, tanácsot kérni.
Ha jól tudom, és tényleg egyedül dolgozik itt gyógyszerészként, akkor nem sokat láthatja a férje… Hát, én tényleg itt vagyok reggel fél héttôl estig, és bizony itt van a hétvége is — de nekem tényleg ez az életem, én ezt annyira szeretem… De a munkatársaim is megtesznek mindent, odaadásuk, kitartásuk erôt ad nekem is. Ezenkívül van azért egy helyettesem, aki egy héten kétszer jön, és akkor el tudok egy kicsit szabadulni, meg nagyritkán rövidebb szabadságra menni. A férjemmel viszont itt is gyakran vagyunk együtt, mert ô a mezôgazdaságban kötetlen munkaidôben
21
dolgozik, és ha ideje engedi, akkor mindig jön és segít nekem: a számlák kezelésétôl a mindenféle intéznivalókig — beleértve az én személyes dolgaimat is, amikre nekem nincs idôm — mindenben, egészen az árupakolásig. Lassan azért mégiscsak jól jönne már egy gyógyszerész-társ, nem? Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezt hosszútávon nem lehet egyedül csinálni, hiszen természetesen nem szeretnék belerokkanni. Keresek is már jó ideje gyógyszerészt, feladtam már egy csomó hirdetést is, csakhogy melyik kezdô fiatal jön ide, egy vidéki kisváros patikájába, amikor mehet valamelyik nagyváros vadonatúj patikájába is? Ez nem elsôsorban anyagi kérdés, hiszen azt gondolom, én is elég tisztességes jövedelmet ajánlok, mégsem oldódik meg a problémám. Most abban bízom, hogy a helyettesítô kollégával meg tudunk állapodni, hogy eljön hozzám állandóra, reménykedem… De nemcsak gyógyszerészt keresek, hanem további szakorvosokat is a rendelôbe, például nagyon kellene ide egy reumatológus, azonban képtelen vagyok bárkit is találni, akinek megéri itt rendelni, pedig hát lenne rá igény bôven. Milyen tervei vannak még, mivel próbálja például növelni a forgalmat? Elsôsorban termékbôvítésben gondolkodom: egyrészt a gyógyászati segédeszközök terén, másrészt egyre nagyobb az igény homeopátiás szerekre, így ebbe is belevágunk, illetve fontolgatom állatgyógyászati termékek tartását is, hiszen mégiscsak vidéken vagyunk. A forgalom növelésének viszont, éppen ezért, határt szab itt az emberek pénztárcája, mert bizony egy nyugdíjas már a vényeket sem mindig tudja kiváltani. Jön szegény tizenkét recepttel, aztán abból kiválasztunk ötöt, amit rögtön ki kell váltania, és aztán lehet, hogy naponta jön eggyel-eggyel, amikor elfogy valami, hogy legalább ne kelljen egyszerre annyi pénzt kiadnia. De ez sajnos egyre inkább már nemcsak a kisnyugdíjasokra érvényes, hanem lassan minden korosztályra. Nekünk viszont az a dolgunk, hogy megtaláljuk a legjobb és legolcsóbb meg-
22
oldást, és ezt meg is tesszük, hiszen a legtöbb beteget ismerjük már, és például fôként a szakorvosok által felírt drágább szereket tudjuk egyenértékû olcsóbbakkal helyettesíteni. Megbeszéli néha ezeket a problémákat a helyi orvosokkal is? Hogyne, hiszen sokféle helyzet adódik: például volt olyan, hogy felhívtam az egyik háziorvost, hogy a beteg tegnap volt nálad, de mára már új tünetei is vannak, és talán már más gyógyszer is kellene neki. Természetesen vissza kellett mennie az orvoshoz, de legalább nem vesztett napokat a gyógyulásban. Elôfordul az is, hogy engem kér meg a beteg, hogy nézzem meg a lábát, adjak rá valamit — volt már olyan is, aki egészen nekivetkôzött. Én persze, ha meg is nézem, és esetleg tudok rá ajánlani valamit, akkor is elsôsorban az orvoshoz küldöm, és ez azért fontos, mert egyébként valószínûleg halasztgatná a dolgot még egy-két hétig… László István
