Nagyböjti péntek esték – 2002. 2002. február 15. – március 22.
Bibliai hegyek: Hóreb – az istenjelenés hegye Prof. Dr. Gaál Endre atya beszéde a Szent István vértanú ferences templomban 2002. február 22. nagyböjt második péntekje Kedves Testvérek! Bibliai hegyekrõl elmélkedünk a nagyböjt péntekjei folyamán. A múlt alkalommal lélekben fölmentünk a Sínai hegyre, hogy ott szemlélhessük a szövetségkötés Istenének dicsõségét. Hogy valamiképpen a lélek mélyén megtapasztalhassuk az Õ isteni létének, valóságának súlyát és erejét. Fölmentünk a Sínai hegyre, hogy a szövetség Istene dolgai közel kerüljenek hozzánk. Hogy Isten dolgaiban otthonra leljünk, és a szövetség kötelezettségeit, hûséggel, ennek az otthonnak az erejében magunkra tudjuk vállalni. Nemcsak a 10 parancsot, hanem ezen messze túl az evangéliumnak a sajátos útját, ami a10 parancshoz képest többletet jelent. Ma ismét azt javasolnám a testvéreknek, hogy lélekben menjünk fel a Sínaira, a Hórebre, ahogyan másképpen nevezi az ószövetségi kinyilatkoztatás a hegyet, de egy más alkalomhoz kötve. Tudjunk elmélkedni, szemlélni természetfölötti valóságokat. A Királyok könyvében olvasom, Illés magányos prófétaként egy olyan korban élt, amelyet megjellegzett Jahve, az egyetlen Isten iránti közömbösség, vagy éppen hûtlenség. Amikor az emberek a királlyal az élükön sorra a divatosabb vallás felé fordultak, Baálokat, és Astartékat imádtak, akkor Illés magányosan küzd a tiszta Jahve hitért. Az egyetlen Isten szeretetéért, a nép körében. Amikor aztán üldözik, elcsigázva ugyan, de zarándokútra indul, megindul a Hóreb hegye felé. Azon hegy felé, ahol Mózes és a nép a szövetség kinyilatkoztatását kapja. Nyilván itt akar erõt meríteni, erõt gyûjteni a magányos küzdelemhez. És amikor a hegy tetején vár az istenjelenésre, a Szentírás érdekes dolgokat mond. Az istenjelenés nem a Sínai hegy istenjelenésének erejében és dicsõségében mutatkozik meg. Jött a mennydörgés, hatalmas felhõ, és nem volt benne az Úr, jött a tûz, a villámok, és abban sem volt az Úr, jött a földrengés, a természet összes erõi, melyek Isten dicsõségét hirdették a szövetségkötéskor, ismét megjelennek, de nem közvetítik az Istent. Hanem akkor a tûz után jön az enyhe szellõ susogása, és ott, abban találkozik Illés az Úrral. Egészen egyértelmû, hogy a próféta a Mózestõl áthagyományozott istenismeretet keresi, abból akar erõt meríteni, és Isten nem ezt az oldalát mutatja meg neki, hanem egészen másik oldalról tárja föl önmaga lényegét, nyilatkozik meg a prófétának. A próféta gazdagodik ez által istenismeretben ott a Sínai hegyen. Az ószövetségi szentírás pedig, valahányszor szembesíti a népet a bûneivel, a hûtlenségeivel és Ozeásnál is középponti gondolatként tárja fel, hogy hiányzik ebbõl a népbõl az istenismeret. Istenismeret nélkül pedig nem lehet igazán hívõ életet élni.
2. oldal
Bibliai hegyek:
Nagyböjt – 2002.
Menjük fel tehát a Hórebre Illéssel most, hogy gazdagodjunk az istenismeretben. Elmélkedjünk az istenismeretrõl. Azt hiszem elsõként egészen világosan szembesülnünk kell, azzal a ténnyel, hogy Istenrõl, amit kialakítunk ismeretet, benyomásokat, az mindig töredékes, az mindig esetleges. Mert a végtelen Istent az emberi véges erõk, képességek nem képesek a maga teljességében befogadni. Istenismeretünk itt a földön soha nem lesz teljes. És ezt a középkor így fogalmazza meg: „Deus semper maior” – Isten mindig nagyobb annál, mindig több annál, mint amit mi róla el tudunk gondolni, el tudunk képzelni. De mielõtt a testvérek megijednének, hogy itt mély filozófiai, teológiai fejtegetésekbe bocsátkoznék, szeretném leszögezni, hogy egészen gyakorlatian a hívõ léthez hozzátartozik az Istenrõl kialakított kép, az istenismeret. Ezt a képet, általában a neveltetéssel, és sajátmagunk tapasztalatai alapján illetve odafigyelve hitben a kinyilatkoztatásra, alakítjuk ki valamennyien magunkban. És nagyon lényeges, hogy ez a kép ne lezárt legyen, hanem legyen benne nyitottság az új tapasztalatok, vagy esetleg a korrekció, a finomítások felé. Olvastam egy amerikai novellában, hogy egy családapa gyermeke nevelésére valami vallásosságot is bele akart vinni a nevelésbe: amikor a gyermek valami csínyt követett el, akkor bezárta egy sötét kamrába, amelybe – mechanikus ember lévén – gondosan beszerelt egy neon háromszöget, és benne egy szemet, az isteni jelképet, a Szentháromság jelképét: Isten szeme mindent lát. Ez idõnként a gyermek számára – aki amúgy is a sötétségben rettegett és félt – fölvillant, még jobban fokozva a rettegését. Milyen istenkép alakulhat ki egy ilyen nevelés során egy ilyen gyermekben? Hányszor hallja az ember, inkább nagymamáknál, nagyon sokszor jó szándékkal, de amikor azt mondják a kisgyereknek, hogy jóra neveljék õt, hogy ezt nem szabad csinálni, mert az istenke az most is lát téged ám. Összekeverik az Istent a sarki rendõrrel, aki csak azért áll ott, hogy netán esetleg figyelmeztessen, vagy büntessen. Micsoda istenkép! Földi életünkben mennyi lehetõsége van a téves istenkép kialakulásának, kibontakozásának. Gimnazista voltam, amikor a tévében láttam egy idõsebb hölgyet, aki a koncentrációs táborbéli pokoljárásáról mesélt. Tényleg az ember nagyon nagy részvéttel tudta meghallgatni ezt a rettenetes életpróbát, illetve az arra való visszaemlékezést, a végén pedig azt mondta a hölgy, – ne felejtsük el, olyan korban éltünk, amikor az ateista propaganda minden eszközt megragadott, hogy a vallás ellen szóljon – azt mondta a hölgy, hogy Isten pedig nincs, mert ha lenne Isten, akkor nem engedte volna meg, hogy vele ez történjék. Már akkor megragadt bennem ez a mondat. S akkor is próbáltam gondolkodni rajta, hogy nem talán az õ istenképével van baj? Nem talán túl szûk az õ istenképe? Amelyik Istent csak úgy tekinti, mint aki jóságos Mikulás bácsiként mindig oszt mindent? Az istenkép! A helyes istenkép! Nagyon is hozzátartozik a hívõ léthez. És tudnunk kell azt, hogy ebben fejlõdnünk, gyarapodnunk, haladnunk kell! És soha nem fogjuk ezt befejezni. "Deus semper major” Isten mindig több, nagyobb, mint amit mi róla el tudunk képzelni. És hogyha az életben úgy adódik, hogy próbára tesz bennünket az élet valósága, a mi istenképünket nem zárhatjuk le, mint ama tévébeli hölgy, hogy nincs Isten, elfordulok tõle, mert ilyen az Isten, hanem tanulnunk kell, keresnünk kell a teljesebb, mélyebb, hitelesebb képet róla. Hogy ez irányítsa a mi életünket. Ha pedig istenképrõl van szó testvérek, akkor ezen a gondolaton túl, hogy Isten mindig nagyobb, róla mindig csak tanulhatunk, mindig gazdagodhatunk az ismeretében. Két hagyományos istenismereti szempontra szeretnék rámutatni, amelyekrõl úgy érzem, hogy a mai korban mégis csak nagyon idõszerûek, nagyon aktuálisak. Az egyik, az istenismeret lényeges jegye, hogy Õ az egész világ, és benne az egész emberiség teremtõje. Gyakran imádkozzuk a hiszekegyben, de azt hiszem, talán túl gyakran ahhoz, hogy ne gondoljunk arra, hogy mit is jelent, hogy a mi Istenünk teremtõ Isten és mi az Õ teremtményei vagyunk. Én két szempontot szeretnék ezzel az élet alaperõvonallal kapcsolatban kifejteni: Az egyik az, hogy mi bizony teremtmények vagyunk. Azaz nem vagyunk mindenhatók. Nem vagyunk minden tudók, és korlátozott bizony, a mi földi, emberi létünk. Korlátozott térben,
Nagyböjt – 2002.
Bibliai hegyek:
3. oldal
korlátozott idõben, korlátozott lehetõségekben. Viccesen szoktam mondani a diákoknak, hogy mennyire szerettem volna én máshova születni, ahol nincsenek rossz, kemény telek, (meglehetõsen nehezen bírom a hideget,) mennyire szerettem volna én nagy sudár termetû lenni – éppen Kolos atyával jöttünk ki a szentmisére, és az õ sudár termetéhez képest érzem én a saját kicsinységemet. Van egy csomó dolog, amelyek emberi létünk korlátaira rávilágítanak, és felismertetik mindannyiunkkal. Olyanok vagyunk testvérek, mi emberek, mint teremtett létezõk, mint az a kisgyerek, akit az édesanyja betesz a járókába. Van neki mozgástere, tud azért mozogni, de a járókát ilyen korban nem igen tudja még elhagyni. Ez a teremtményi életérzés a józan emberi gondolkodásban ki is alakul. Mégis kénytelen vagyok most hangsúlyozni, hogy szembe kell néznünk, és el kell fogadnunk korlátolt teremtményi létünket, mert a mai világ életérzése veszedelmesen, mást sugall. Minden hirdetésben minden látványos megnyilvánulásban, de egyáltalában a modern ember életérzésében is azt hirdetik, azzal szembesítik az embert, hogy mindent megengedhetsz magadnak, minden a tiéd, a lehetõségeid korlátlanok, semmi fajta korlát nincs számodra. És ez az életérzés még fokozódik akkor, amikor a tudomány nagymértékben, nagy lépésekkel halad elõre, például az élet titkának a megismerésében. Félreértés ne essék, én nem a tudományos haladás ellen szólok, hanem sokkal inkább az ellen, ha az ember senkinek nem tartozik felelõsséggel, ezzel az életérzéssel maga akar mindent irányítani, dirigálni, õ akar élet és halál ura lenni. Gondoljunk csak a klónozásra, vagy az emberi gén-csoportok felismerésére, és föltérképezésére: nyilván ezekben nagyon sok jó van, nagyon sok pozitívum. De ha az ember ezt azzal a tudattal birtokolja, hogy fölöttem nincs senki, nem tartozom senkinek felelõsséggel, elõttem nincsenek korlátok, akkor nagyon félek, hogy az ember saját magát fogja tönkretenni és elpusztítani. Mert valahányszor, és ezt érdemes végignézni a történelemben, valahányszor az ember Isten helyébe tette önmagát, és Istenként kezdett viselkedni, szervezkedni, és dolgokat rendezni abból csak vér, könny és szenvedés fakadt általában az ember számára. Míg hogyha belátjuk teremtményi korlátainkat, ha fejet tudunk hajtani Teremtõnk elõtt, és Teremtõnk felé, akkor bontakozik ki az a harmonikus fejlõdés, amelyik a korlátokat fölismerve, a lehetõségeket nagyszerûen megragadva és fölhasználva, tényleg egy boldogabb út felé tudja terelni az embert. Mert a teremtményi létünk korlátozottságát akár akarja az ember, akár nem, be kell látnia, és ha ezzel a tudattal szervezzük életünket, több esélyünk van a boldogságra. De ugyancsak a teremtõ valóságához tartozik az is testvérek, hogy amikor megteremtette Isten az embert, így a kinyilatkoztatás, akkor saját képére teremtette. Ez a Bibliaértelmezésében azt jelenti, hogy az ember uralkodik ezen az egész teremtett világ fölött, mintegy Isten megbízásából, Isten helyetteseként. De ezzel az uralommal is baj van. Baj van az uralommal, mert az ember saját felelõsségû lény, mindent a maga akarata szerint tesz, és nem a Teremtõ elgondolása szerint akar elrendezni. Minden, ami e világon van, testvérek, kétarcú: lehet jóra felhasználni, és lehet rosszra felhasználni. Már a próféták megfogalmazták, hogy milyen jó a vas, de csak akkor, ha ekét kovácsolunk belõle, ha kardokat, akkor mód felett rossz dolog ez. Az ember e teremtett világnak az ura, felelõsséggel tartozik a Teremtõnek, azzal, hogy hogyan él e világ dolgaival. Mert az ember ki tudja zsákmányolni ezt a világot. Azt hiszem mindannyiunk számára nyilvánvaló, és ezt nagyon sokszor hangoztatják a mai világban, hogy mennyire vissza tud élni az ember a természet értékeivel, a természet javaival. Mennyire tudja pusztítani saját környezetét, mintegy maga alatt, saját léte alatt vágva a fát. De nem csak ilyen nagy dolgokban, amire az mondjuk, én kis ember vagyok, mit tudok ezért csinálni, mit tudok ezért tenni. A legapróbb dolgokban is, amikor az ember rosszra használja fel a teremtett valóságot. Esztergomban szombat reggelenként, fõleg a nyári idõben, amikor péntek este hosszabb ideig tartanak nyitva a szórakozóhelyek, mindig talál az ember egy-két padot bedobva a Kis-Dunába, az összes szemetes kosár bedobva a Kis-Dunába, nem beszélve arról, hogy szennyezik a Dunát, nem úgy használják fel a dolgokat, ahogy azt a józanság, és a jóság megkívánná. Annyi hiány van ebben a világban a teremtett dogok jó felhasználásában, pedig ez is teremtményi létünkbõl, és teremtett világ feletti uralmunkból fakad. Amikor gyermek voltam, jó, természetesen
4. oldal
Bibliai hegyek:
Nagyböjt – 2002.
gyermeteg módon gondolkodik az ember. Nem egyszer, ha valami ételt eldobtunk, mert nem nagyon ízlett – különösen húsvéti locsolkodáskor voltunk így, amikor fõtt tojást kaptunk, nem nagyon örvendeztünk neki, csokoládé talán jobban ízlett volna –, eldobtuk, vagy eldugtuk, hogy ne kelljen megenni, és akkor jött az intõ szó gyermeknek megfogalmazva, „te az most sír, mert nem bántál vele rendes módon”. Érdekes dolog, hogy a teremtett világ dolgaira Vergiliusnak van egy nagyon szép mondata: Sunt lacrimae rerum (A dolgoknak bizony vannak könnyei). Amikor az ember visszaél velük, amikor az ember nem a teremtõ szándéka és jósága szerint, nem annak jóságát tükrözve használja fel. Igen, testvérek, a Teremtõ valósága arra kell, hogy vezessen bennünket, hogy teremtményi létünk korlátaival szembesüljünk, és ez vezessen egy értékesebb éltre s a dolgokat úgy használjuk fel, hogy az tessék valóban az õ szemében is. Még egy gondolat: már az ószövetség hangsúlyozza az Istenképpel kapcsolatosan, amikor gondviselõ Istenrõl beszél. Csakhogy Jézus ebben valami újat mond. Ismerõs mindannyiunk elõtt az a példázat, amit a rét liliomairól és a mezõk virágairól mond. Hogy milyen pompás mindegyik, pedig mennyivel kevesebbet érnek, mint az ember, hát akkor Isten ne hajolna le személy szerint mindegyik emberhez? Ne ismerné mindegyik embernek, mindegyik haja szálát? Ez az egyik példázata, amelyik az emberhez, a szívhez hozza közel a gondviselõ Istent. Itt nem lehet forgács, nem lehet hulladék, mert Õ külön figyel mindegyikre. Még egy csodálatos dolog van ehhez a példázathoz fûzve Jézus szavaiban, amikor azt mondja, hogy Isten pedig jó, mert felkelti napját, a bûnösre éppúgy, mint az igazra. Esõt ad a gonosznak éppúgy, mint a jónak: nem is szoktunk belegondolni, hogy Jézus ezzel az isteni szándékról, az isteni erõrõl, amellyel a természeten keresztül mûködik, arról kijelenti, hogy Isten igazából nem büntet a természet erõivel, még akkor sem, ha azok kiszabadulnak a rendes menetbõl. Isten nem büntet árvízben, nem büntet földrengésben, mert Õ felkelti a napját a rosszra, éppúgy, mint a jóra. Ilyen a mi Istenünk. Személyesen ismer mindannyiunkat, de Jézus nem magyarázza meg, hogy akkor miért a szenvedés! Miért van az, hogy néha elszabadulnak a természet erõi; miért van az, hogy a vírusok meggondolják magukat, és jobban szaporodnak mint kellene, és óriási járványokat okoznak? Miért van a betegség? Jézus ezekre a kérdésekre, ezekre a nagyon sok miértekre, amivel szembesülnünk kell a saját életünkben is, igazából nem ad választ. Csak egyre mutat rá, hogy Õ onnan föntrõl jött, és arról biztosít bennünket, hogy Isten minden miért ellenére és minden beláthatatlanság közepett is odafigyel ránk. Talán úgy lehetne errõl okoskodni, hogy mi olyanok vagyunk a gondviselõ Isten felé, mint a kisgyermek. A kisgyermek milyen kétségbe esetten tud zokogni, mintha égszakadás, földindulás lenne, ha megtagadnak a szülõk tõle valamit – sokszor mi is így vagyunk, kétségbe esünk, ha szembe kerülünk az élet problémáival, miértjeivel, a megpróbáltatásokkal. Nem látjuk át, hogy ez miért van, bár föltesszük a kérdést, hogy miért van? De ne felejtsük el, hogy a szülõ, amikor a gyermekkel azt tesz, amit tesz, megtagad tõle valamit, annak megvan a célja. Az belefér a nagy nevelõ tervbe, és szándékba. És mi így remélünk Jézus Krisztusban s így gondolkodunk az isteni gondviselésrõl, hogy az Õ nevelõ szándékába sok mindent, amit most nem látunk át, nem értünk meg, azért belefér. Öreg tanító nénim hivatott magához. A papszentelésem után volt már. Kérdezett, beszélgettünk, és nagyon megdöbbentett, hogy ez az egykor nagyon sudár termetû, határozott, mondhatnám kemény tanító néni, idõsebb korára mennyire elesett lett. Világéletében magas volt a vérnyomása, és a fiai közül az egyik kutató lett, a másik olyan orvosi körbe tartozott, hogy könnyen elõkelõ helyen tudták õt megvizsgálni, leszorították a vérnyomását, lassan, íme elvesztette a látását. És ott ült és nekem mondta, hogy íme ez van most, és a legmegdöbbentõbb az volt, egy kínai, meseszerû példázatot mondott, amivel megmutatta, hogy lélekben hogy tudta ezt földolgozni. Van egy kínai paraszt, aki a fiával megy vadlovakat befogni, és neki többet sikerül, mint másoknak. A gyakorlótérre zárják be õket, és a szomszédok irigykedve mondják, ugye, ugye milyen szerencsés vagy, sokkal több lovad van, mint másoknak. Aztán, amikor a gyerek be akarja törni a lovakat, leesik róla és eltöri a lábát. Jönnek a szomszédok, és mondják, lám, lám kár volt ennyi ló! Aztán háború lesz, soroznak, a fiatalember otthon marad, mert törött a lába, Neked, milyen jó!
Nagyböjt – 2002.
Bibliai hegyek:
5. oldal
Azt mutatja ez a kínai példázat, hogy minden viszonylagos, minden rosszban lehet valami jó is, igazából mi soha nem látjuk át, Ez a példázat önmagáért szól, emberi bölcsességet fejez ki. De amikor ez az idõs tanító nénim mondta el, azzal a hittel, amivel késõbb befejezte, hogy én most várok, várok az én Istenemre, ott ült összetörten, már nem látva a díványon, mégis hittel tudta életének különbözõ sorscsapásait földolgozni. Én azt hiszem, hogy a hívõnek ez az útja. Jézus Krisztushoz kapcsolódva meglátni a személyes isteni odafigyelést, és gondviselõ jóság útját. Még akkor is, ha nem minden miértre tudunk választ kapni. Menjünk föl Illéssel a Sínai hegyre, hogy gyarapodjunk az Isten ismeretben, mert Õ mindig több, mint amit el tudunk róla képzelni, vagy gondolni. Elõtte lássuk be teremtményi létünk korlátait, hogy a megújult képességeket, újult erõvel tudjuk egy harmonikusabb világ szolgálatába állítani. Mint Isten jóságát átvivõ, tükrözõ teremtmények, mint akik hiszünk az isteni, személyes gondviselésben, bizalommal, a sok-sok miért ellenére is. Az istenismeret nem bontakozik ki egyszerûen, egy egész élettapasztalat is kell hozzá. Befejezésül a Biblia egyik jelenete: Jákobról meséli a Szentírás, hogy amikor menekül, és átkel a Jabok folyón, a családját már biztonságba helyezte, õ visszamegy, és hajnalig küzd egy titokzatos alakkal, és a végén az alak nevét kérdezi, miután a küzdelem olyan eldöntetlennek tûnik, a Szentírás egyértelmûen sugallja, hogy Istenrõl van szó, és Jákobnak a búcsúja a küzdelemben ez, Hogy nem eresztelek el addig, amíg meg nem áldasz. Hát istenismeretünk legyen ilyen elmélyülõ, és ha küszködünk is vele, ha küzdünk is a jobb istenismeretért, a miértek közepette is, tudjuk kimondani, hogy nem engedlek el, addig ameddig meg nem áldasz! Ámen.
Deo Gratias!
Országúti Ferences Plébánia 1024 Budapest, Margit krt. 23. Tel: 315-0944
E-mail: Web:
[email protected] http://orszagut.ofm.hu
