Nagyberek természetföldrajza
Hajnal a Nagyberekben (©Nagy Gergő Gábor)
Nagy Gergő Gábor Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék
[email protected] 2011. Budapest A tanulmány a Central Europe Operational Programme 2007-2013 program keretében megvalósuló VITAL LANDSCAPES (Valorisation and Sustainable Development of Cultural Landscapes using Innovative Participation and Visualisation Techniques) című „2CE 164P3” számú projekt támogatásával készült.
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés és elhelyezkedés ................................................................................................... 4 2. Geológia.................................................................................................................................. 7 2.1. Archeozoikumtól a pliocénig (4600-2 millió év) .............................................................. 8 2.2. A pleisztocén eseményei (2-0,01 millió év) ..................................................................... 9 2.3. A holocéntól napjainkig ................................................................................................. 12 3. Domborzat ............................................................................................................................ 13 4. Talajtani adottságok ............................................................................................................. 18 5. Vízrajz ................................................................................................................................... 23 5.1. A történelmi múlttól 1848-ig ......................................................................................... 24 5.2. 1848-tól napjainkig ........................................................................................................ 26 6. Éghajlat ................................................................................................................................. 30 7. Növényvilág .......................................................................................................................... 31 7.1. Gyakori élőhelyek .......................................................................................................... 32 7.2. Közepesen gyakori élőhelyek ........................................................................................ 33 7.3. Ritka élőhelyek............................................................................................................... 37 8. Állatvilág ............................................................................................................................... 40 8.1. Gerinctelenek ................................................................................................................ 40 8.2. Gerincesek ..................................................................................................................... 52 9. Természetvédelmi helyzet ................................................................................................... 60 9.1. Országos jelentőségű védett természeti területek és értékek...................................... 60 9.2. Helyi jelentőségű védett természeti területek .............................................................. 61 9.3. Európai Uniós természetvédelem ................................................................................. 64 9.4. Nemzetközi egyezmények ............................................................................................. 67 9.5. Kulturális értékek ........................................................................................................... 70 2
9.6. Veszélyeztető tényezők ................................................................................................. 72 10. Területhasználat ................................................................................................................. 75 11. Köszönetnyilvánítás ............................................................................................................ 77 12. Felhasznált irodalom .......................................................................................................... 78
3
1. Bevezetés és elhelyezkedés Hasonlóan a Kis-Balatonhoz, egykoron a Nagyberek a Balaton egyik ártéri öble volt, egészen az 1850-es évekig területének jelentős részét összefüggő vízréteg borította. A part jóval délebbre húzódott, a tó hullámzása révén idesodródott homok és egyéb hordalék felhalmozódása révén alakult ki az a túlnyomórészt homokból felépülő gát, amely a déli öblöt elválasztja a tó mélyebb medrétől. Így alakult ki ez a vadvízi terület áthatolhatatlan nádrengetegeivel és vízi élőhelyeivel, mely rendkívül fontos szerepet töltött be a tó ökológiájában. A kor szemlélete szerint terméketlen térségnek számított, éppen ezért sorozatban születtek a tervek a Nagyberek lecsapolására és hasznosítására, de a terület nagysága, a hidrogeológiai jelleg és a tulajdonviszonyok miatt sokáig erre nem kerülhetett sor. A Sió-csatorna megépítését követően azonban már képesek voltak a Balaton vízszintjének szabályozására, az átlagos vízmélység közel két méterrel csökkent. Az évtizedeken át folytatott lecsapolási munkálatok megtették hatásukat, a magasabb részek szárazra kerültek, s ma már csak a mélyebben fekvő helyek mutatják a közel természetes állapotot. Gyakorlatilag a Nagyberek és a Balaton között megszűnt a kapcsolat, a kettőt elválasztó turzáson építették ki a déli vasutat. Ez volt az az esemény a Nagyberek történetében, ami visszafordíthatatlan változásokat idézett elő. Légifelvételen jól látható az a csatornahálózat, ami napjainkban is a felszínen összegyűlő vizeket gyűjti össze és vezeti el. Szükség lenne egy tájléptékű, átfogó tájrehabilitációs programra a térségre, ami figyelembe veszi az ökológiai szempontokat, hiszen a terület jelenleg is számos problémával küzd. 2008 tavaszán számos önkormányzat, civil szervezet és gazdasági társaság nyilvánította ki igényét a Nagyberek Natúrpark létrehozására, melynek legfőbb támogatója a Nagyberek Natúrpark Egyesület. Ezidáig 11 település csatlakozott a mozgalomhoz: Balatonkeresztúr, Balatonboglár, Buzsák, Csömend, Fonyód, Kéthely, Marcali, Lengyeltóti, Nikla, Somogyszentpál, Somogyvár. A felvázolt természetföldrajzi adottságok elsősorban a Nagyberek kistájra vonatkoznak, mely Somogy megye területén helyezkedik el. Mindemellett azonban szükséges a környező kistájak részleges ismertetése, hiszen az egyes geológiai, vízrajzi, ökológiai folyamatok nem tájhatárokhoz köthetők, ahogyan az egyes élőlények elterjedése sem. Az alábbi térképen egy nagyvonalakban lévő lehatárolást mutatok be (1. ábra). A központi magot egyértelműen a Dunántúli-dombság nagytájhoz és a Balaton-medence középtájhoz tartozó Nagyberek kistáj alkotja, melynek kiterjedése 141 km 2. Területén a következő települések osztoznak: Balatonberény, Balatonfenyves, Balatonkeresztúr, Balatonmáriafürdő, Buzsák, Fonyód, Kéthely, Lengyeltóti, Nikla, Öreglak, Pusztakovácsi, Somogyszentpál, Táska. A vizsgált terület jóval túlmutat ezen kistáj határain, éppen ezért fontos a környező térségek nagyvonalakban való ismertetése a későbbiek során. A Nagybereket északkeletről viszonylag keskeny sávban a Somogyi parti sík határolja, természetesen északról a Balaton övezi, a kistáj is ugyanezt a nevet viseli. Mindkét terület a 4
Dunántúli-dombság nagytájhoz tartozik. A Kelet-Belső-Somogy és a Marcali-hát kistájak már a Belső-Somogy nagytájhoz sorolandók, míg Nyugat-Külső-Somogy települései már a KülsőSomogy nagytáj részei. A vizsgált területen négy kistérség osztozik: Fonyódi, Kaposvári, Mar-
1. ábra: Nagyberek és környéke (saját szerkesztés) 5
cali és Lengyeltóti. A továbbiakban elsősorban a Nagyberek területére és a létrejövő Natúrpark településeire fókuszálva mutatom be a térség természetföldrajzi adottságait a következő szempontok szerint: geológia, domborzat, vízrajz, talajtani adottságok, éghajlat, növényvilág, állatvilág, természetvédelmi helyzet, területhasználat.
6
2. Geológia A Nagyberek kistáj kialakulása szorosan összefügg a Balaton és a tavat övező területek (tanúhegyek, hegyhátak, berkek, stb.) létrejöttével, így a geológiai eseményeket mindezekkel szoros összefüggésben ismertetjük. A földtörténeti események pontosabb megértését segíti elő a földtörténeti időskála, mely a földtörténet kisebb egységekre való bontásával egy átlátható rendszert alkot. Az egyes egységek határait fontosabb földtörténeti események alapján különítették el, például élőlények tömeges megjelenése vagy kihalása. Alább egy általánosan elfogadott földtörténeti időskálát mutatok be (1. táblázat).
Idő Negyedidőszak vagy Kvarter (2-0 millió év)
Újidő vagy Kainozoikum (65-0 millió év)
Harmadidőszak vagy Tercier (65-2 millió év)
Középidő vagy Mezozoikum (248-65 millió év)
Óidő vagy Paleozoikum (590-248 millió év)
Időszak holocén (0,01-jelenkor) pleisztocén (2-0,01 millió év) pliocén (5-2 millió év) miocén (25-5 millió év) oligocén (38-25 millió év) eocén (55-38 millió év) paleocén (65-55 millió év) kréta (144-65 millió év) jura (212-144 millió év) triász (248-212 millió év) perm (286-248 millió év) karbon (360-286 millió év) devon (408-360 millió év) szilur (438-408 millió év) ordovicium (505-438 millió év)
Élővilág fejlődése mai élővilág ősember előember főemlősök háziállatok előfutárai főemlősök előfutárai félmajmok emlősök térhódítása első virágos növények pálmák, lombos fák ősemlősök ősmadarak őshüllők első tűlevelű fák első szárazföldi hüllők ősrovarok, első kétéltűek első szárazföldi növények őshalak 7
kambrium (590-505 millió év) Archeozoikum vagy Prekambrium (4600-590 millió év)
korallok, csigák első életnyomok első algazátonyok
1. táblázat: Földtörténeti időskála (módosított forma, forrás: HARTAI 2009)
2.1. Archeozoikumtól a pliocénig (4600-2 millió év) Habár a Balaton környezete több százmillió éve formálódik, a tó csupán néhány tízezer évvel ezelőtt, azaz a legfiatalabb földtörténeti időben nyerte el mai formáját. A legidősebb földtani képződmények, az agyagpalák és a fillitek a szilur-devon kori kaledóniai hegységképződés hatására alakultak át agyagokból és finom szemű homokkövekből. A perm alsó szakaszában a szaali hegységképződés időszakában működött a valószínűleg szárazföldi kvarcporfir-vulkanizmus (ILLÉS 1981). Az óidő vége felé, vagyis a perm felső szakaszában a pfalzi hegységképződés időszakában a mai Balaton vidékét a sekély Thetys-óceán öntötte el, a klíma jellemzően trópusi-szubtrópusi volt. Az ezutáni közel 200 millió éves időszakról csak elképzeléseink vannak, mivel egy szárazföldi lepusztulás eltüntette a fiatalabb kőzeteket (www.wikipedia.hu). Az alsótriászban a törmelékes és vegyi üledékek váltakozó vízmélységet jeleznek, majd később kimélyült az óceán és kizárólag vegyi üledékek, mészkövek és dolomitok váltak ki belőle. A meginduló hegységképződési mozgások „termékei” a vulkáni tufák, aminek hatására a tengervíz kovasavban dúsult, mindez a középsőtriászban. A felső-triász időszakában 1. kép: Kecskeköröm (©ifj. Vasuta Gábor) az ókimmériai mozgások hatására ingadozott a tengermélység, egy részük szárazra került. A jura végén az újkimmériai mozgások következtében a szárazföldre került területek nagy része elpusztult és bizonyos hányaduk ismét újra víz alá került. Az eocénban a meleg vizű tenger elborította a terület jelentős hányadát, majd hosszantartó szárazföldi pusztulás következett be. A miocénban a Pannon-tenger az újstájer mozgások hatására öntötte el a területet (2. ábra), márga és mészkő képződött (ILLÉS 1981). Ez a hatalmas kiterjedésű Pannon-tenger a pliocén időszakára teljes egészében feltöltődött, vagy legalábbis területének jelentős része. A Dunántúl teljes területét évmilliókon keresztül több száz méter mély tenger borította, szintje 200 méterrel haladta meg a mai Balatont. Ekkor még nem létezett a Balaton, a 8
Badacsony, a Gulácsi hegy és a Fonyódi hegy is csak egy lapos tengerfenék volt. Zord és csapadékos klíma dominált, a kelet felől érkező hatalmas orkánok port és homokot hoztak magukkal. Évmilliókon át hullott a szélhordta homok és por a tengerbe, egyre vastagabb üledékréteget halmozva fel (MÓRICZ 1962). A tenger feltöltődésével párhuzamosan a környező térség kezdett kiemelkedni, a tenger sótartalma pedig 0,9%-ról 0,3%-ra csökkent, majd a későbbiek során tovább édesedett. Ebből az időszakból származik a híres balatoni „kecskeköröm”, amely valójában a Congeria ungula caprae nevű kagyló lekoptatott maradványainak népies elnevezése (1.kép) (ILLÉS 1981). A homokos-agyagos üledéket a tenger után pannon homoknak és pannon agyagnak nevezik, az egyes üledékrétegek folyamatosan rakódtak egymásra (MÓRICZ 1962).
2. ábra: A Pannon-tenger a miocén idején a jelenlegi országhatárokkal és helységnevekkel (forrás: www.wikipedia.org)
2.2. A pleisztocén eseményei (2-0,01 millió év)
A feltöltődött Pannon-tenger helyén kialakult vízszintes, sima réteg nem sokáig maradt változatlan, a földkéregmozgások (bazaltvulkanizmus) hatására a megszikkadt tengerfenék vékony repedésein előtörő fekete bazaltláva elborította a kráterek környékének homokrétegét (MÓRICZ 1962). A láva jellemzően északnyugat-délkeleti és erre merőleges 9
hasadékok mentén tört elő, példának okáért a Fonyódi-hegy is főként tufalerakódások eredményeként felhalmozódott vulkáni képződmény (2. kép) (MAROSI 1981). A vulkanizmussal egyidőben a Dunántúliközéphegység megemelkedett, megnőtt a hegységek és a medencék közti szintkülönbség, idővel pedig a Balaton térsége és az egész Dél-Dunántúl elvesztette korábbi északi vízgyűjtő területének nagy részét (MAROSI 2. kép: Fonyódi-hegy (©Nagy Gergő Gábor) 1960, 1970). A korábbi zord éghajlat szárazzá, sivatagi jellegűvé vált, a szél folyamatosan elhordta a felszínen lévő finom pannon homokot, közel 200 méteres vastagságban, miközben észak-déli irányú völgyközi hátakkal elválasztott meridionális völgyeket vágott (MÓRICZ 1962; SZILÁRD 1962, 1967; MAROSI 1970). Egyedül a bazaltlávával fedett részek tartották meg szintjüket, amiket a szél
3. ábra: Az ősi Balaton térképe, melyen jól látszódnak a vízzel borított beöblöződések (forrás: www.wikipedia.org)
10
és a róluk lefolyó vizek hegyekké alakítottak, így jöttek létre az északi parti vulkanikus hegyek (Badacsony, Szigliget, Gulácsi hegy, Tóti hegy, Csobánc), majd egy utolsó gyengébb bazaltkitörés után a Boglári- és a Fonyódi-hegy. Mivel a Pannon tenger szintje 150-200 méterrel magasabb a mai Balaton szintjétől, ezért a hegyek piramisa a Pannon-tenger üledékének anyagából, vagyis homokból és agyagból, illetve az egykori klimatikus viszonyok és csapadékok által összecementálódott homokkőjéből áll. Csak a hegyek tetejét borítja későbbi származású lösz és humusz (MÓRICZ 1962). A Balatoni-medence kialakulásának fő időszaka a középső pleisztocénra tehető. Korábban több kutató gondolta úgy (CHOLNOKY 1918; MÓRICZ 1962), hogy a Balatoni-medence két párhuzamos északkelet-délnyugat irányban húzódó vetősík között besüllyedt szerkezeti árok, később azonban felismerték, hogy valójában a Dunántúliközéphegység csapásirányában sorakozó, egymást keresztező vetősíkok között létrejött lokális süllyedékekből alakult ki (LÓCZY 1913; MAROSI 1981). A Balaton három szakaszban egyre mélyebbre süllyedő részmedencékből alakult ki. Az első szakasz szintje 160190 méter, a másodiké 120-150 3. kép: Nedves élőhelyek a Nagyberekben (©Nagy Gergő Gábor) méter, a harmadiké pedig 110-112 méter közé tehető. A kialakult Balatoni-medence a Dunántúli-középhegységből érkező vizek és a somogyi vízfolyások egy részét egyaránt befogadta, az északról érkező vizek ekkor még többé-kevésbé akadálytalanul juthattak el a medence déli peremére (MAROSI 1981). Előbb négy nagy különálló medence keletkezett, ezek között földnyelvek húzódtak, például Fonyód és Badacsony között (MÓRICZ 1962), illetve részben még ma is látható példája a Balatonba benyúló Tihanyi-félsziget. Ezek a részmedencék nem egységesen süllyedtek, süllyedésük intenzitásától függően töltődtek meg vízzel, ezáltal résztavakká fejlődve. Idővel a földnyelveket a víz fokozatosan elmosta, így egy egységes árok jött létre. A medencét kitöltő víz szintje a mainál 6-8 méterrel magasabb volt, s jóval nagyobb területet borított el észak és déli irányba egyaránt beöblösödéseket hozva létre, a legnagyobbakat a Tapolcai-medencében, a Nagyberekben és a Kis-Balatonon (3. ábra) (MAROSI 1981). Ezt az északi szél és a hullámverés az évezredek során a déli irányba kilométerekkel kiszélesített. Ekkor már szélsőséges jégkorszaki viszonyok uralkodtak csapadékos és száraz, sivatagos időszakok váltakozásával. A kialakult árokban hol gyűlt a víz, hol pedig nem, az egyes szakaszok között olykor évezredek teltek el (MÓRICZ 1962). A Balaton-árok süllyedéséről összességében azt mondhatjuk el, hogy az a középső pleisztocén korszakban kezdett el süllyedni, majd a tektonikus mozgások egyre nagyobb területrészekre 11
terjedtek ki egyre nagyobb intenzitással, végül a folyamat visszájára fordult, egyre kisebb részeket érintett egyre kisebb intenzitással, ám a süllyedés még napjainkban is tart. Az egységes víztükör kialakulása, a földnyelvek „elmosódása” és víz alá kerülése hiánytalanul végbement a pleisztocén folyamán (MAROSI 1981). 2.3. A holocéntól napjainkig Az utolsó eljegesedési korszakban, a holocénban 20 000 évvel ezelőtt a száraz és sivatagos éghajlatot nedves követte, a korábbi sivár tájat füves pusztaság váltotta fel. A rengeteg csapadék miatt megnőtt a tó vízszintje, a délfelé húzódó lapályos szélbarázdák vízzel töltődtek fel, melyeket korábban a földrengések okozta hasadékok mentén fújt ki a szél. Helyenként a víz szintje 6 méterrel is magasabban állt a maitól. A tómeder – részben a hullámverés hatására képződött – üledékéből turzások képződtek, melyek elrekesztették a tónak a déli beöblöződéseit, s kialakították azokat a vadregényes, zsombékos, nádas mocsarakat, melyeket az ősidők óta Bereknek neveznek. Ezek közül legnagyobb a Fonyód közelében lévő Nagyberek (3.kép). Amikor megnyugodtak a tájat formáló természeti erők az idő felmelegedett, a tájat növényzet borította be, kialakult az állatvilág, s a Balaton vidéke megkapta mai arcát (4. ábra) (MÓRICZ 1962).
4. ábra: A Balaton mai arculata háromdimenziós térképen ábrázolva (forrás: www.pannonremark.hu)
12
3. Domborzat A központi részen elhelyezkedő mélyfekvésű Nagyberek kistájat változatos formafelszínű tájegységek határolják. A domborzati elemzésben északról nyugat felé haladva járom körbe a vizsgálatunk tárgyát képező kistájat.
Nagyberek A vizsgálati terület központi részén elhelyezkedő 141km2-es Nagyberek kialakulásából kifolyólag túlnyomórészt sík, de kisebb-nagyobb kiemelkedésekben viszonylag gazdag. Átlagos tengerszint feletti magassága 104-110 méter, csak a peremeken fordulnak elő magasabb részek (115-118 méter). Egykoron a Balaton vize töltötte ki öblözetét, éppen ezért a legjelentősebb felszínformáló tényező a víz volt (5. ábra). Turzásgátak, lapos futóhomokformák, hosszanti és ovális vizenyős mélyedések, lápteknők váltakoznak egymással. A turzásgátak meg5. ábra: Vízzel borított Nagyberek (forrás: www.geo.u-szeged.hu) szüntették a Balaton és a Nagyberek közötti kapcsolatot, a hosszú időn át tartó pangóvizes állapot során nagy mennyiségű tőzeg, lápi mész és különböző lápi és réti talajok keletkeztek (DÖVÉNYI 2010). Balaton Tulajdonképpen a Balaton vize alakította ki a fentebb említett kistájat, ám idővel a lerakódó hordalék, a vízrendezések -elsősorban a lecsapoló tevékenységek- és végső lökésként a déli vasútvonal megépítése végleg elzárta egymástól a két területet. A Balaton átlagmélysége 3-4 méter, az iszapréteg vastagsága pedig 4-5 méter. Korábbi időkben a tó vízszintje 4-5 métert is ingadozott, ma már a Sió-csatorna megépítésével maximálisan 50 centiméteres a vízszintingadozás. Ez biztosítja a tó egészséges ökológiai állapotához szükséges vízszint ingadozást, illetve a parton húzódó épületek víztől való mentesítését (DÖVÉNYI 2010). A part Fonyódtól Balatonmáriafürdőig gyakorlatilag teljes mértékben kiépített, természetes növényzet szinte hírmondónak sem maradt.
13
Somogyi parti sík A kistájat ÉK-ről egy keskeny, 2-4 kilométer szélességű parti sáv, a Somogyi parti sík határolja. Területe 179km2. Felszínét két vulkáni bazalttufa tanúhegy, a Boglári- és Fonyódivárhegy tarkítja, egyébként jobbára domblábi lejtős síkok uralják. A Balaton partja mentén lévő részek alluviális síkok, a tóhoz kifutó völgyek tölcsérszerű öblözetei, a berkek a feltöltődés színterei. A vízpartot helyenként magas, meredek falak keretezik, ezekhez hasonlóak az említett két tanúhegy lejtői. A tulajdonképpeni parti sáv az alacsony és a magas partfalak között helyezkedik el. A víz4. kép: Téli Balaton, háttérben hétvégi házak sokaságával (©Nagy Gergő Gábor) rendszer szabályozása előtt vizenyős, mocsaras területek domináltak, az egymás után következő, különböző magasságú és kiterjedésű turzások valóságos „vadvízivilág” hangulatot kölcsönöztek a Balatonnak. Ma már a tó közvetlen partjához hasonlóan teljesen beépített, üdülők, családi házak, vendéglátóipari egységek sorakoznak rajta (4. kép) (DÖVÉNYI 2010). Nyugat-Külső-Somogy Műholdfelvételeken jól látható a Nagyberektől keletre lévő észak-déli irányú hátak rendszere, mely már a Nyugat-Külső-Somogy kistájhoz tartozik. Három jelentősebb dombhát húzódik a területen, nyugatról kelet felé haladva a Balatonföldvári-, a Karádi- és a Boglárihát, közöttük völgyek húzódnak. Szélességük 5-10 kilométer, hosszúságuk 20-30 kilométer, délen magasságuk 180-200, míg északon 280-300 méter között változik. A Balaton partjára 100 méter körüli meredek lejtőkön „zuhannak le”, ezek sok helyütt omlásos-csuszamlásos szakaszok. A tetőszintek a dombhátak északi részein keskeny, zegzugos lefutásúak vagy izolált foltok, míg a déli részeken kiszélesedők és gazdaságilag hasznosíthatók. A hátak keletnyugati irányba lépcsős elrendeződésűek. A magasabb központi tetőszinteket lejtős félsíkok, völgyvállak szegélyezik. A völgyfők ujjszerűen elágazó mély bevágásaiban szakadékvölgyek, löszpáholyok, löszcirkuszok, üregek, fülkék, mélyutak találhatók. Igen jellegzetes sajátossága a völgyeknek a völgyi vízválasztók, melyek északi és déli kettős lefolyást eredményeznek (DÖVÉNYI 2010).
14
Kelet-Belső-Somogy A Nagybereket déli oldalról határoló hordalékkúp síkság 80 kilométeres hosszúságával és 16-20 kilométer szélességével a Dunántúli-dombság 13%-át foglalja el. A Marcali-Öreglak vonalában lévő területegységek 130-140 méter tengerszint feletti magassággal rendelkeznek, ehhez képest a Zselic szomszédságában, tehát keleti irányban 180-190 méterre emelkedik a felszín, hogy aztán újra 120-140 méter közé csökkenjen a Dráva síkjában. Felszínén hordalékkúp síkság terül el jellemzően különféle futóhomokformákkal, úgymint hosszanti garmadabuckák, szélbarázdák, maradékgerincek, garmadák, széllyukak. Ezeket a formulákat észak és dél felé fordult lapos völgyek tagolják (DÖVÉNYI 2010).
Marcali-hát A környező kistérség természeti képét nyugati irányban az 50 kilométeres hosszúságban húzódó Marcali-hát uralja, mely megközelítőleg 10 kilométeres szélességű, középtájon a legszélesebb, dél felé viszont elkeskenyedik. Magassága a kezdeti 200 méterről folyamatosan csökken, végződésénél már alig magasodik a hordalékkúp síkság 140 méter fölé. A hát felszínét hordalékkúpok, völgyek és völgyközi hátak forma együttese jellemzi. Nyugat-KülsőSomogy „hegyeivel” ellentétben lankás domboldalak az uralkodóak, egyedül a Balatonra kifutó északi oldalakon alakultak ki meredekebb, omlásveszélyes lejtőszakaszok (DÖVÉNYI 2010).
A Nagyberekkel közvetlenül szomszédos kistájak mellett szükségszerű elemezni a Balaton túlpartján, északi oldalán lévő tájegységeket, elvégre a vizuális, esztétikai benyomást alapvetően határozzák meg ezek az elsősorban dombvidéki jellegű élőhelyek. Mindemellett a Balaton leghíresebb berke, a Kis-Balaton-medence 5. kép: Szőlőművelés (©Nagy Gergő Gábor) bemutatása is megtörténik, ezáltal jobban értékelhetővé és összehasonlíthatóvá válik egymással a két tájegység.
Keszthelyi-riviéra Alacsony tengerszint feletti magasságú (105-180 méter) felszín, amely 100 métertől 2 kilométerig terjedő szélességben övezi a tópartot. Közvetlenül a víz mellett alluviális síkok ta15
lálhatók, míg a szárazföld felé haladva magasabb lejtős hegylábfelszínek (DÖVÉNYI 2010).
Keszthelyi-fennsík A Keszthelyi-riviérától keletre lévő, viszonylag magas, 350-440 méter tengerszint feletti magassággal rendelkező, sasbércek sorozatából álló fennsík a Balaton északi partján. A domborzat változatos, völgyek sűrű hálózata, karsztos felszínek, kisebb-nagyobb kiemelkedések párosulnak nagyfokú lejtőváltozékonysággal (DÖVÉNYI 2010). Tapolcai-medence 112km2 –es területével alig 1%-át teszi ki a Dunántúlidombságnak. Hegyés domboldalai nagyon változatos lejtésűek, átlagosan az északi oldalak meredekebbek a délieknél, a hegyés domboldalak között viszonylag sok völgy húzódik. Utóbbiak lankás lejtőikkel és kedvező expozíciós adottságaikkal a világhírű történelmi borvidék színterei (5. kép) (DÖVÉNYI 2010).
6. kép: Naplemente a Badacsonynál (©Nagy Gergő Gábor)
Badacsony-Gulács-csoport A homokóra alakú kistáj 70km2-es területű, rendkívül változatos domborzatú, magas hegyeivel távolról is kellemes esztétikai látványt nyújtanak (6. kép). Ezt a változatosságot a vulkáni kúpok és tanúhegyek bazaltoszlopos peremei, a vulkánokat övező dinamikusan változó kőfolyások, a lejtőpalástok, a völgyek, a lejtők, a lejtőcsuszamlások és az árkok határozzák meg (DÖVÉNYI 2010).
Kis-Balaton-medence A Nagyberekkel rokon Kis-Balatoni-medence valamivel nagyobb, 190km2 kiterjedésű (DÖVÉNYI 2010). A történelmi időkben a Kis-Balaton és a Balaton egy összefüggő egységet alkotott, a Zala-folyó itt rakta le hordalékát és szerves anyag tartalmát, mielőtt a Balatonba ömlött. A 19. századtól kezdődően komoly vízrendezési tevékenységek történtek a térségben, melynek következtében folyamatosan csökkent a terület vízellátottsága. Legvégső csapást a Nagyberekhez hasonlóan a déli vasút kiépítése jelentette 16
(www.wikipedia.hu). A korábbi mocsárvilágra a mélyedésekben megmaradt tőzegtelepek, lápföldek és lápi meszek emlékeztetnek (7. kép).
7. kép: Erős szegélynövényzet a Kis-Balatonnál (©Nagy Gergő Gábor)
17
4. Talajtani adottságok A domborzathoz hasonlóan ugyanazon kistájak talajtani adottságait mutatom be a „Magyarország kistájainak katasztere” című könyv alapján (DÖVÉNYI 2010), ezúttal azonban táblázatos formában (6. ábra) (2-3. táblázat).
6. ábra: A Balaton és környékének genetikai talajtérképe (forrás: www.mta-taki.hu)
18
réti öntéstalajo k
- területi arány: 1% - területi arány: 15% - Balatonszárszó környéke - löszön képződtek - fizikai féleségük vályog, kedvező vízgazdálkodásúak és termékenységűek
- területi arány: 7% - fizikai féleségük homokos vályog és vályog
- területi arány: 32% - fizikai féleségük vályog, kedvező vízgazdálkodás úak, jó termőképessé gűek
- területi arány: 54% - alacsonyabb térszínek löszös üledékein képződtek - nagy az eróziós potenciáljuk
- területi arány: 17% - lankás térszíneken löszös üledéken alakultak ki - nagy szervesanyagtartalom, mérsékelt kilúgzás
- területi arány: 2%
- területi arány: 2%
- területi arány: 20% - löszön képződtek - fizikai féleségük vályog
réti talajok
réti csernozjo m talajok
mészlepedé kes csernozjom talajok
- területi arány: 1%
- területi arány: 11% - Balaton felőli oldal
köves és földes kopárok humuszos homoktala jok - területi arány: 1%
Nyugat-Külső-Somogy
barnaföldek
csernozjom barna erdőtalajok
- területi arány: 13% - síklápokat délről övező teraszos lépcsők homokos üledékén képződtek - vízgazdálkodásuk kedvezőtlen, termékenységük gyenge
Somogyi parti sík
Nagyberek
Kistájak/ Talajtípu sok
agyagbemosódá sos barna erdőtalajok
lápos réti és síkláp talajok
lecsapolt és telkesített síkláp talajok
- területi arány: 4% - állandó vízborítás alatt bekövetkező szervesanyagfelhalmozódás
- területi arány: 71% - állandó vízborítás alatt bekövetkező szervesanyagfelhalmozódás
- területi arány: 4% - Balaton parti részek
- területi arány: 42% - Balaton parti részek - területük nagy részét természetes növénytársulások borítják
- területi arány: 2%
19
- területi arány: 2% - területi arány: 2%
Marcali-hát
- területi arány: 90% - löszös üledéken képződtek - fizikai féleségük vályog vagy homokos vályog - vízgazdálkodásuk kedvező
- területi arány: 10% - löszös üledéken képződtek - fizikai féleségük homokos vályog - kedvező vízgazdálkodásúak és termőképességűek
- területi arány: 7%
Kelet-BelsőSomogy
- területi arány: 81% - homokvonulatokon és löszös üledéken képződtek - termőképességük gyenge - fizikai féleségük vályog
- területi arány: 3%
- területi arány: 5% - völgyek vízhatás alatt képződött talajtípusai - termőképességük gyenge
2. táblázat: Nagyberek és a szomszédos kistájak talajtani adottságai
20
Kistájak/ Talajtípu sok Tapolcai-medence
Keszthelyi-fennsík
Keszthelyiriviéra
köves és földes kopárok - területi arány: 4% - Cserszegtomaj környéke - szőlőterületként hasznosítják
- területi arány: 4% - szőlőterületként hasznosítják
redzina talajok
erubáz talajok, nyiroktalajok
- területi arány: 21% - Keszthelyihegység kistájba nyúló része, mely mészkövön alakult ki - területi arány: 61% - mészkövön képződött, erdővel borított
- területi arány: 16% - mészkövön képződtek
savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok
agyagbemosód ásos barna erdőtalajok
barnaföldek
réti talajok
- területi arány: 60% - harmadidőszaki és idősebb, illetve löszös üledékeken találhatóak - területi arány: 5% - hegységperemi felszínek harmadidőszaki üledékein képződtek - felszínük lepusztult, vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 8% - Szentgyörgyhegy, Szigligetihegy - termőképességük gyenge
- területi arány: 8% - termőképességük közepes
- területi arány: 28% - hegységperemi felszínek harmadidőszaki üledékein képződtek - felszínük lepusztult, vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 22% - magasabb térszíneken - harmadidőszaki és idősebb üledékeken képződtek - fizikai féleségük homok vagy homokos vályog - vízgazdálkodásuk és termőképességük gyenge
lápos réti és síkláp talajok - területi arány: 15%
- területi arány: 2% - ligeterdőként, kaszálóként és legelőként hasznosítják
- területi arány: 4% - fizikai féleségük vályog, termőképességük gyenge
- területi arány: 42% - legalacsonyabb térszíneken
21
Badacsony-Gulács-csoport Kis-Balaton-medence
- területi arány: 4% - köves, gyengén savanyúak - Badacsony és Gulács bazaltkúpján
- területi arány: 15% - fizikai féleségük homokos vályog, vízgazdálkodásuk szélsőséges, termőképességük gyenge
- területi arány: 15% - kistájperem magasabb térszínének löszös, periglaciális és harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük homok, ennek megfelelően vízgazdálkodásuk kedvezőtlen, gyenge termékenységűek
- területi arány: 79% - alacsonyabb térszínek harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük a homoktól a vályogig változik - vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 24% - kistájperem magasabb térszínének löszös, periglaciális és harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük vályog, vízgazdálkodásuk kedvező, jó termékenységűek
- területi arány: 2% - öntésagyagokon képződtek - fizikai féleségük agyagos vályog - kaszálóként hasznosíthatóak
- területi arány: 61% - tőzeges-lápos jelleg őrzői - lápvilág természeti értékeinek megtartása, Balatonba folyó vizek szűrése és tisztítása
3. táblázat: Néhány kistáj talajtani adottságai a Nagyberek távolabbi térségéből
22
5. Vízrajz A Nagyberek egykori kiterjedése többszöröse volt a mainak, s mivel mélyebben fekszik a Balatonhoz képest, az év nagy részében víz alatt állt. A régi időkben a szigetekkel, a zegzugos kisebb-nagyobb patakokkal és vízfolyásokkal, valamint a tavakkal tarkított berek kitűnő védelmet jelentett a környék lakóinak, ugyanakkor a halászat megélhetést, a nád pedig építőanyagot biztosított az embereknek. A Somogyi-dombság területén egészen a 19. századig a szarvasmarhatartás jelentette a leg8. kép: Imremajori-csatorna (©Nagy Gergő Gábor) főbb bevételi forrást, aszályos években a fás legelőkről a Nagyberek belső, nedvesebb részeire hajtották a marhákat (NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A lecsapolásokkal ez a gazdagság foszlott semmivé, ugyanakkor a Balaton egykori ártéri öbleként a Nagyberek napjainkban is ártéri területnek tekinthető. Az ok, amiért a télvégi-tavaszeleji, illetve a nyári árhullámok nem öntik el területét, az a 150 kilométeres csatornahálózatnak tudható be. Ez mentesíti a kistájat mindenféle árvízi jelenségtől, ám ez a régi időkben nem volt mindig így (DÖVÉNYI 2010). A Balaton vízháztartásával kapcsolatban egyre gyakrabban hangzik el az az elképzelés, miszerint vissza kellene állítani a Nagyberek és a Balaton közötti egykori kapcsolatot, melynek révén a berek egyfajta víztározó és vízpótló szerepet tölthetne be (NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A 9. kép: Marcali-víztározó természetes szegélynövényzettel (©Nagy Gergő Gábor) terület vízzel való borítása lehetővé tenné a korábbi bereki gazdálkodás újjáéledését, valamint a ma már túlnyomórészt degradált, kiszáradt élőhelyek regenerálódását. A tavat övező kistájak a tó partvonalon kívüli vízgyűjtőinek mintegy háromnegyed részét 23
teszik ki. A Nagyberek vízfolyásainak többsége közvetlenül vagy közvetve a Balatonba torkolló közepes vízgyűjtőjű, az év nagy részében kis vízhozamú patak és csatorna. Balatonkeresztúrtól egészen Siófok-Balatonszéplakig egyre csökkenő vízgyűjtő területűek és hosszúságúak. Általánosságban az állapítható meg, hogy a dombsági részeken nagyobb esésűek, a partközeli részeken viszont minimálisra csökken az esésük, a berekterületekre jutva pedig teljesen elvesztik azt. A legfontosabbak nyugatról kelet felé haladva: Nyugatiövcsatorna (Balatonkeresztúr), Imremajori-csatorna (Balatonfenyves) (8. kép), Zichy-csatorna (Fonyód), Keleti-Bozót (FonyódBélatelep), Ordacsehi-árok (Ordacsehi). A kisebbnagyobb vízfolyások számos 10. kép: Sió-zsilip (©Nagy Gergő Gábor) mesterséges tavat és tórendszert táplálnak, így Fonyód határában lévő halastavakat, vagy éppen a Marcali mellett lévő Marcali-tározót (9. kép). Ezeket egyrészt vízminőség védelmi, másrészt haltenyésztés céljából létesítették. A Balaton vízgyűjtőjén szoros értelemben vett talajvíz csak a Balatonhoz csatlakozó kisebb öblözetekben, berkekben (pl. Nagyberek) és a vízfolyások völgyeiben fordul elő. A Nagyberek homokturzásainak talajvizeinek utánpótlása a csapadékból minimális, de a mögöttes területekről is csekély, mivel a lecsapolt Berek talajvízszintje sokszor alacsonyabb a Balatonétól. A Nagybereknek van egy kötött, valószínűleg pannon-agyag magja, amire a turzás épült. A tó felőli pótlódás csak akkor lehetséges, ha a tó vízszintje magasabb a turzások kötött magjának magasságától: nyári hónapokban, amikor igen nagy a dús növényzetű helyeken a párologtatás, a talajvíz a Balaton vízszintje alá csökken, tavaszi hóolvadáskor viszont a víz megjelenik a felszínen (VIRÁG 1998). 5.1. A történelmi múlttól 1848-ig
A történelmi múlttal, az ősi Balaton vidékkel kapcsolatban több tanulmány látott napvilágot (MAKAY 1913; BENDEFY 1964; LOTZ 1973). A vízlecsapoló és vízrendező társulatok adatai szerint az 1900-as évek elején a Nagyberek területe 87,21km2-re rúgott, nagyrészt természetes állapotú mocsár. Ebből 23,3km2-t tett ki a mocsár. Láng (1974) ugyanakkor a Nagyberek területét még 71,4km2-ben adta meg, vagyis a térség kiterjedése folyamatos csökkenést mutatott (VIRÁG 1998). 24
Alapvetően a térségnek egészen a török uralom végéig természetes képe volt. Ezt követően, az 1600-as évek végétől kezdődtek meg azok az emberi beavatkozások a vízgyűjtő területeken és a partmenti övezetben, melyek kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatták a természetes viszonyokat. A terület újranépesülése és a gazdaság alapvető megváltozása nagyarányú erdőirtásokkal járt együtt, minek nyomán a lefolyási viszonyok megváltoztak. Mindezt tetézte a melegebbre fordult éghajlat, a szélsőséges csapadékviszonyok időnként hatalmas eróziót idéztek elő. A tó vízszintingadozásai nagyobb mértékűvé váltak és gyakoribbak lettek a Balaton nagy áradásai, alapvetően ezek befogadásában volt nagy jelentősége a Nagybereknek. Mindezek a tényezők vezettek el a Balaton és a nagyobb folyók szabályozására irányuló törekvésekhez, ebben az időszakban került sor a Balaton, a Zala és a Sió részletes felmérésére, az első szabályozási tervek elkészítésére, a Zala szabályozására, a Sió-völgy rendezésének megkezdésére. Összefoglalva a Balaton és annak szűkebb környéke a török uralom végétől a Sió-zsilip létesítéséig (1863-ig) tartó viszonylag rövid időszak alatt jelentősebb változásokon ment keresztül, mint a népvándorláskortól a török uralom kezdetéig tartó évszázadokban (10. kép). Gyakorlatilag ebben az időszakban következtek be azok a módosulások, melyek nyomán kialakult a partvonal ma ismert formája és ebben az időszakban indultak fejlődésnek a partmenti települések elődei (VIRÁG 1998).
7. ábra: I. Katonai felmérés (1766-1785) (saját szerkesztés)
A szabályozások sikeressége érdekében a kornak megfelelő pontos térképezésekre volt szükség. A Balaton geodéziai módszerekkel történő térképezésnek több mint 250 éves 25
múltja van, az első ilyet Mikoviny Sámuelnek tulajdonították. Bendefy (1970) Mikovinynek tulajdonította a tó kiszárításának és a tófenék legmélyebb vonala mentén kialakítandó, hajózásra alkalmas csatorna gondolatának felvetését is, ám később beigazolódott, hogy ez nem állja meg a helyét. A tavat első valósághűen ábrázoló térképet Krieger Sámuel készítette el 1776-ban. Ő volt az, aki a térségre, így a Kapos-völgyre és Tihanyra lecsapolási terveket készített, majd ő dolgozta ki a tó lecsapolási tervezetét 1777-ben. Végül az 1827. évi reformországgyűlés megalkotta a XXXIII. törvénycikket, melyben elrendelte a Balaton lecsapolását elsősorban három érdekelt csoport, a Balatoni Társulat, a Sióberki Társulat és a Délivasút Társaság nyomása következtében (VIRÁG 1998). A cél egyértelműen a területszerzés, az árvízi védekezés, a mezőgazdasági földek térnyerése, valamint a déli vasútvonal megépítése volt (ILLÉS 1981). Az I. katonai felmérés 1766-1785 között készült el (7. ábra). A Balaton menti települések közül csupán három ismerhető fel, Balatonberény, Balatonboglár és Balatonlelle, természetesen ekkor még más elnevezésekkel. Az ok, amiért egyértelműen nincsenek települések a part mentén a Balaton és a Nagybereki öböl között folyamatosan átjáró víz. A közvetlen partmenti sárgásbarna rész a lerakódott és feltöltődött hordalékból képződött turzás, mely fölött a víz még bőven átjutatott a két rendszer (BalatonNagyberek) között. A teljes területen víz dominálta 11. kép: Sió-csatorna (©Nagy Gergő Gábor) növényzet uralkodott, nádas, magassásos, nedves rétek, a nyílt vízfelületek száma igen csekély volt. A mai Fehér-víz lápterület még nem létezett, viszont bejelölve helyét jól látható, hogy egykoron az egész Nagyberek területét hasonló élőhelyek borították.
5.2. 1848-tól napjainkig
A Balaton és a környező vízgyűjtő területek, így a Nagyberek egészen 1848-ig természetes állapotúnak tekinthető, a szabályozások ezt követően kezdődtek meg. Az ezt megelőző időszakban csupán Siófoknál, a homokturzások átvágásával próbálták meg csökkenteni a tó vízszintjét, sikertelenül (ennek során az 1821-ben leégett siófoki vízimalmot 1822-ben elbontották, majd a Sió medrét kitisztogatták). 1848-ban a Balaton Anyavízszabályozó Társulat a Balatonkilitinél lévő malmot megvette és eltávolította, majd egy másfél kilométer hosszúságú csatornát ásatott Balatonkiliti-Siófok között, ez volt a Sió-csatorna (11. kép). Ezzel és a Sió-zsilip 1863-ban történt megépítésével az akkori átlagosnak tartott vízszinthez képest jó 2,5 méterrel csökkent a vízszint, ezennel megszüntetve a kapcsolatot a Balaton és a 26
Nagyberek között. Innentől kezdve az aktuális vízállás már nem tükrözi hűen a tó természetes vízjárását (VIRÁG 1998). A Nagyberek magasabb részei szárazra kerültek, ezeken fás legelők alakultak ki, a mélyebb részek pedig elkezdtek kiszáradni, növényzetük nagymértékű romlásnak indult. A korábbi kapcsolat a két rendszer (Balaton-Nagyberek) között lehetővé tette egy kiváló halívóhely létrejöttét a Nagyberek állóvizeiben, azonban az elgátolással és a lecsapolással megszűnt a halutánpótlás, jelentősen csökkent és leromlott az állomány (ILLÉS 1981; NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A II. Katonai felmérés időpontja 1856-1866 közöttire tehető (8. ábra). A térképen jól látszanak az elsősorban észak-déli irányú kiépített csatornahálózatok, a középtájon (nagyjából a mai) húzódó magasabb turzást keleti irányban elfordulva kerülik ki és a fonyódi Bozót területén fordulnak északi irányba. A csatornahálózat jól kirajzolja a mai Nagyberek kistája területét, egyértelműen felismerhető a Fehér-vízi láp mai körvonala. A Nagyberek mélyebb fekvésű részein továbbra is nedves élőhelyeket találunk kevés nyílt vízfelülettel, a magasabb részek (világoszölddel jelölve) azonban már szárazra kerültek és itt már megindult a degradáció folyamata. Rendkívül fontos változás a déli vasútvonal kiépülése a Balatont a Nagyberektől elválasztó turzásrendszerén, a térképen azonban továbbra sem láthatóak újabb települések, ezek majd a későbbiek folyamán jelentek meg.
8. ábra: II. Katonai felmérés (1856-1866) (saját szerkesztés)
A III. katonai felmérés nem sokkal ezután, 1872-1884 között született, éppen ezért túl sok érdemi változást nem fedezhetünk fel (9. ábra). A feliratozáson egyértelműen látszik, hogy a 27
térségben a magasabb, immáron lecsapolt részeken beindult az állattartás, vagyis a legeltetés. Erre utal a Kereszturi üsző hálás, a Kereszturi meleg gulya hálás és a Fonyódi gulya hálás elnevezés. A szárazra került magaslatok elnevezései szintén árulkodók: Nagy drenyavár, Kis drenyavár, Jei sziget. A Fehér-víz láp a Fehér víz tó elnevezést kapta, holott a térképen egyáltalán nem látszik, hogy állóvízről lenne szó. Alapvetően kétféle jelölést láthatunk, a mélyebb, vizesebb részeket vonalkázással jelölik, ugyanakkor a magasabb, szárazra került részek mindenféle jelölés nélkül, mintegy szigetként emelkednek ki ezekből. Összességében azt lehet elmondani, hogy a déli berkek 1822 és 1863 között fűződtek le végleg a Balatontól. Ezt követően az élőhelyek drasztikusan átalakultak, jelentősen lecsökkent a természetes növénytársulások aránya. Az 1900-as évek elejének vízszintcsökkenése nagymértékű nádasodást idézett elő a partszegély mentén, mindezt tetézte az 1950-es években megindult műtrágya kibocsátás, ami a vízfelületet szerves anyagban való dúsulását (eutrofizációját) idézte elő. Tovább terjedtek a nádasok, különösen Balatonmáriafürdő és Balatonfenyves térségében, helyenként pedig az algavirágzások hatására tömeges halpusztulások léptek fel (ILLÉS 1981). A Sió-csatorna megépítése mellett a
9. ábra: III. Katonai felmérés 1872-1884 (saját szerkesztés)
másik „sorscsapást” a térségre a déli vasútvonal kiépítése jelentette az 1850-es években, ám ez sem volt elegendő a víz visszaszorítására. Az 1864-től kezdődő további nagybereki lecsapolási és vízrendezési munkálatok nem ve28
zettek eredményre, a terület egy része továbbra is vízzel borított volt. Cholnoky (1918) következő idézete mutatja be az ebben az időszakban uralkodó állapotokat: „A Nagyberekből ebben az időben egyetlen árok sem vitt vizet a tóba, sőt a Nagyberek közepén húzódó Határárok torkolatában a szőke Balaton-víz húzódott csendesen befelé a Berek felé. Egyedül a Fonyódi hegy keleti lábánál torkoló Nagyárokban volt aránylag tekintélyes vízmennyiség. A déli parton aztán a Boglári Határ-árok meg a Szóládi árok kivételével egyetlen árkon sem jött le víz a tóba. A Balaton déli partján a Nagy-Berek víz alatt volt, de a parti turzásokon biztosan el lehetett menni…az árkok tele voltak…vizük jellemzően kávébarna volt, mint rendesen, ha nem a Balaton folyt visszafelé az árkokon… A szántódi lapály is belvíz alatt volt.” A Nyugati övcsatornát 1908-1911 között a Balaton Nyugati Bozótlecsapoló Társulat ásatta ki (12. kép). Létesítését 1903-ban javasolták a kubikmérnökök, szerintük ugyanis a terület lecsapolása és vízrendezése csak úgy oldható meg, ha a Nagyberket a Balatonnal összekötő vízfolyásokat elkülönítik a Balatontól és mentesítik a Somogyi-dombság eddig a Berekbe torkollott öt vízfolyás külvizeitől egy megfelelő méretűre ásott övcsatorna mentén, a többi 12. kép: Nyugati-övcsatorna (©Nagy Gergő Gábor) berekvizet pedig belvízcsatorna hálózattal összegyűjtve szivattyúkkal a Balatonba átemelik. Maga az övcsatorna 17 km hosszú, helyenként csak egy, máshol mindkét partot töltésezték. Mivel a torkolati szakasz rendszeresen, viszonylag rövid idő alatt feliszapolódott, ezért 19681970 között a Balaton medrében két kőgát megépítésével a torkolatot meghosszabbították. Vízgyűjtő területe 604,5km2, a Zala után a legtöbb vizet szállítja a Balatonba. A Berekvizek Balatonba történő bevezetésére két nagyobb csatorna szolgál (VIRÁG 1998): 1. Imremajori-csatorna: Nagyberek déli részéről számos belvízcsatorna csatlakozásával 47km2-ről gyűjti össze a berekvizeket. Szivattyús átemeléssel jut a víz a Balatonba Balatonfenyves déli szegélyénél. 2. Zichy-csatorna: Nagyberek északi részéről számos belvízcsatorna csatlakozásával 47km2-ről gyűjti össze a berekvizeket. Szivattyús átemeléssel jut a víz a Balatonba Fonyód-Bélatelepnél. Jelenleg a Nyugati-övcsatorna berekvizeit hat szivattyútelep emeli át a Balatonba (ILLÉS 1981).
29
6. Éghajlat Nagyberek teljes területe a mérsékelten meleg, mérsékelten nedves kontinentális éghajlati típusba tartozik, a napsütéses órák száma évente 2010 körül mozog (DÖVÉNYI 2010). Az éghajlati hatások közül a domináns kontinentális mellett elsősorban mediterrán elemek érvényesülnek (VIRÁG 1998). Az évi középhőmérséklet 10,110,3°C körül mozog, a vegetációs időszakban 16,5-17°C mérhetünk. Ezen időszak kb. 200 napig tart, ekkor tartósan 10°C fölötti hőmérséklet uralkodik. A fagymentes időszak hossza szintén megközelítőleg 200 nap, jellemzően október vége-április eleje 13. kép: Zivatar a távolban (©Nagy Gergő Gábor) között (DÖVÉNYI 2010). A felhőzet mennyiségének évi megoszlása, a borultsági fokozatok gyakorisága általánosságban megegyezik az ország más területein tapasztaltakkal, miszerint a legborultabb hónap a december, a legderültebb pedig az augusztus és a szeptember. Az Alfölddel összehasonlítva megállapítható, hogy a nyár nem olyan meleg, a tél pedig nem olyan hideg (VIRÁG 1998). Az évi csapadékmennyiség 670 milliméter, ebből a vegetációs időszakban 380-400 milliméter hullik (DÖVÉNYI 2010). A csapadék mennyiségét és éven belüli eloszlását alapvetően az Atlanti-óceáni és a Földközi-tengeri légtömegek áramlásai határozzák meg. A tengerek felől érkező időjárási frontok páradús légtömegeket hoznak a térségbe, vagy felemelkedésre kényszerítik a helyi földfelszíni párát, így idéznek elő csapadékot (13. kép). A Földközi-tenger felől érkező meleg légtömegek többnyire télen a hidegebb levegő fölé emelkedve okoznak kiadós esőzést vagy havazást. Igen gyakran a különböző frontok keverednek egymással és az egész Dunántúlra kiterjedő esőzést okoznak (VIRÁG 1998). Valamivel több mint egy hónapon át a téli félévben hótakaró borítja a talajt. Az uralkodó szélirány az É-i (DÖVÉNYI 2010).
30
7. Növényvilág Magyarország természetközeli növényzetének felmérése elsősorban 2003-2008 között történt meg 199 térképező részvételével. A MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) program célja a természetes és természetközeli növényzet mai állapotának és országos mintázatának pontos megismerése, teljeskörű felmérése; a növényzet állapotát és fennmaradását meghatározó tájhasználati és veszélyeztető tényezők feltárása; a természetes növényzeti örökségünk tudományos értékelése; valamint a tájökológiai ismereteink és szemléletünk fejlesztése (14. kép) (MOLNÁR et al. 2007). Ennek keretében a Nagyberek egy részére is elkészült a felmérés Albert Éva, Börcsök Zoltán, Juhász Magdolna, Kevey Balázs, Lájer Konrád és Toldi Miklós közreműködésével. Részben az ő adataikra támaszkodva (KIRÁLY et al. 2008), részben saját terepi bejárások tapasztalataira hivatkozva mutatom be a térségben lévő legfőbb élőhely-társulásokat három csoportba osztva: gyakori élőhelyek, közepesen gyakori élőhelyek, ritka élőhelyek. Az ismétlések elkerü14. kép: MÉTA hatszögek (forrás: www.novenyzetiterkep.hu) lése végett a saját adatok esetében a következő irodalmakat használtam fel, melyek hivatkozási formája a „Felhasznált irodalom” fejezetben található meg: 1. Aichele D., Golte Bechtle M. (2003): Mi virít itt? – Virágkalauz. 2. Buttler K. P. (2000): Orchideák. 3. Hortobágyi T. (szerk.) (2000): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. 4. Münker B. (1998): Közép-Európa vadvirágai. 5. Takács G., Molnár Zs. (szerk.) (2009): Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer XI. Élőhely-térképezés. 6. Simon T. (szerk.) (2004): A magyarországi edényes flóra határozója. 7. www.novenyzetiterkep.hu Az „Élő Tájak” (Vital Landscapes) pályázat keretében egy kiválasztott mintaterület esetében részletes élőhely-térképezés készült, mely nemcsak a természetes és természetszerű élőhelyeket, hanem minden egyéb élőhelyeket érintett az Á-NÉR (Általános 31
Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer) kategóriarendszer alapján (TAKÁCS ÉS MOLNÁR 2009).
7.1. Gyakori élőhelyek
A szabályozások előtti időszakban a Nagyberek szinte teljes területén a víz dominált, ennek megfelelően csak azon növénytársulások éltek itt, melyek képesek voltak a rövidebbhosszabb vízborítást elviselni. A térségben a nedves gyepek és magaskórósok domináltak, ezen belül a láprétek, a kékperjés rétek és a mocsárrétek. Ezekből alakultak ki a jellegtelen üde gyepek és magaskórósok, melyekre nagymértékben jellemző a kevert fajkészlet, a gyomnövények és az invazív növényfajok tömeges jelenléte, valamint a degradáltság. Mind-
15.kép: Jellegtelen üde gyep és magaskórós (©Nagy Gergő Gábor) 16. kép: Jellegtelen száraz- vagy félszáraz gyep és magaskórós (©Nagy Gergő Gábor)
ezek miatt állományképük igen heterogén, amihez hozzájárul még az a tény is, hogy olyan növényfajok dominálnak bennük, melyek alapvetően semmilyen más cönológiai kategóriához nem kötődnek. A Nagyberekben sétálva nagyon gyakran találkozni szinte egészen zárt szerkezetű foltokkal (15. kép), melyekben túlnyomórészt az északamerikai elterjedésű aranyvessző fajok (Solidago sp.) dominálnak. Ezek az élőhelyfoltok jellemzően az alacsonyabb, nedvesebb részeken helyezkednek el, míg a magasabb, szárazabb területeket a jellegtelen száraz17. kép: Kiszáradó mocsár (©Nagy Gergő Gábor) vagy félszáraz gyepek és magaskórósok foglalják el. A két élőhelytípus elkülönítése nehézkes, a vízborításból adódóan azonban előbbi típus üdébb zöld színű és magasabb növények uralják, addig utóbbi lényegesen tompább, a nyár folyamán jellemzően sárgás színezetű, a víz hiányából adódóan pedig alacsony átlagmagasságú növényfajok dominálnak 32
(16. kép). Hasonlóan az előző két típushoz, szintén a vízrendezéseknek estek áldozatul a hínarasok, a mocsarak és a lápok nagy része (17. kép), ezek helyét foglalták el a jellegtelen fátlan vizes élőhelyek. Túlnyomórészt lágyszárú növények dominálnak bennük, fásszárúakkal elvétve találkozhatunk, elsősorban fűzfajokkal (Salix sp.) és mézgás égerrel (Alnus glutinosa). Jellegtelenség, degradáltság, gyomosság, kevertség a jellemzőjük, állományképük ennek megfelelően igen heterogén. A Nagyberek további száradásával várható ezen élőhelytípusok további terjedése a természetes és természetszerű növénytársulások kárára. Kevés olyan helyet találni a Nagyberekben, mely állandóan vagy az év nagy részében víz alatt áll, ezen „mélyedések” közül legismertebb a Fehér-vízi láp területe. Ezeken a területeken viszonylag nagy kiterjedésben találkni nem tőzegképző nádasokat, gyékényeseket és tavikákásokat. Fő állományalkotó a nád (Phragmites australis), valamint a keskenylevelű- és a széleslevelű gyékény (Typha angustifolia, T. latifolia), illetve a tavi káka (Schoenoplectus lacustris). Egyrészt a vízborítás, másrészt az állományok sűrűsége miatt ezen élőhelytársulások megközelítése, bejárása szinte lehetetlen, ráadásul helyenként fokozatosan mennek át a nyílt vízfelületeken kialakult állományokba. Rendkívül magas, 2-3 méteres állományokat alkothatnak, nagyon gyakran homogén, fajszegény megjelenéssel (18. kép). A domináns fajok mellett az alsóbb szinteken megjelenik a sövényszulák (Calystegia sepium), a mocsári sás (Carex acutiformis), 18. kép: Homogén nádas (©Nagy Gergő Gábor) a parti sás (C. riparia), a mocsári galaj (Galium palustre), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a vízi menta (Mentha aquatica), a piros ebszőlő (Solanum dulcamara), az ágas békabuzogány (Sparganium erectum) és a mocsári tisztesfű (Stachys palustris). Az öregebb nádasok esetében jellemző a „babásodás”, vagyis amikor a nyílt víz felé megbomlik a nádas egysége és kisebb foltok alakulnak ki bennük. Ez abból a szempontból fontos, hogy a nádas felnyílásával lehetővé válnak más társulástípusok megjelenése, ezáltal pedig más állatfajok telepszenek meg, vagyis a terület diverzitása nagymértékben növekszik. Fontos, hogy ezen állományok nem panganak, nem láposodnak, a víz fekete helyett szürke vagy zöld színű.
7.2. Közepesen gyakori élőhelyek
Az előző homogénnek tekinthető élőhelytípussal szemben –habár megjelenésükben ha33
sonlóak lehetnek– lényegesen fajgazdagabbak a nádas úszólápok, lápos, tőzeges nádasok és télisásosok. Általában a kisebb-nagyobb vízfelületek parti zónájában találjuk meg nagyon gyakran embermagasságú állományaikat. Szerkezetüket tekintve lényegesen nyitottabbak, éppen ezért jóval több növényés állatfajnak nyújtanak megtelepedési lehetőséget. Ennél a típusnál a víz jellemzően fekete, illetve barnás színű, ami fontos „határozó bé- 19. kép: Nem zsombékoló magassásrét nádassal és üde cserjéssel (©Nagy Gergő Gábor) lyeg” a nem tőzegképző nádasok, gyékényesek és tavikákások vizével és élőhely típusával szemben. Karakterfajai az előző típussal nagyrészt megegyezőek, vagyis a nád (Phragmites australis), a keskenylevelű- és a széleslevelű gyékény (Typha angustifolia, T. latifolia), ugyanakkor a vízfelszínen „szőnyegeket” alkothat a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) vagy pedig az előző fajokkal képez kevert állományokat. A gyepszintben szintén állományalkotó lehet a villás sás (Carex pseudocyperus), ezen kívül csak elegyfajokat találni, úgymint hazánk egyik legmérgesebb növényét, a gyilkos csomorikát (Cicuta virosa), valamint a ritka és védett lápi csalánt (Urtica kioviensis). A gyékényesekben sok esetben láthatóak az apró temretű rencefajok (Utricularia sp.), s mint vizes élőhelyek, számtalan sásfajjal futha20. kép: Egy jellemző sásfaj (©Nagy Gergő Gábor) tunk össze (rostostövű sás C. appropinquata, zsombéksás C. elata, mocsári sás C. acutiformis, parti sás C. riparia). A Nagyberek azon kisebb-nagyobb mélyedéseiben, melyek legalább időszakosan vízzel borítottak (többnyire a vízjárás egyenletes) és jó tápanyagellátásúak, találjuk meg a nem zsombékoló magassásréteket, melyekre jellemző, hogy szembetűnő felszíni egyenlőtlenségek rendszerint nem alakulnak ki a növényzet növekedése révén (19. kép). Nagyon gyakran nádasok, gyékényesek, zsombékosok, láperdők, lápcserjések, mocsarak, mocsárrétek és kékperjés rétek szegélyében, azokkal érintkezve bukkanni rájuk. Többnyire sásfajok alkotnak egyenletes állományokat (éles sás C. acuta, mocsári sás C. acutiformis, 34
kétsoros sás C. disticha, bókoló sás C. melanostachya, berki sás C. cuprina, parti sás C. riparia, hólyagos sás C. vesicaria, rókasás C. vulpina), a sások levele gyakran és jellemzően ívesen hajló és visszabókoló, többnyire félméteres magasság alakul ki. Színesítik az állományképet a különféle színű sziromlevelekben pompázó lágyszárúak, úgymint a réti füzény (Lythrum salicaria), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a mocsári galaj (Gallium palustre), a kúszó boglárka (Ranunculus repens) vagy éppen hazánk legelterjedtebb és legtermetesebb nősziromfaja, a sárga nőszirom 21. kép: Mocsári gólyahíres nedves rét (©Nagy Gergő Gábor) (Iris pseudocarus). Legalább időszakosan vízzel borított, tápanyaggal közepesen ellátott termőhelyeken alakultak ki a lápi zsombékosok, melyeknél szembetűnő felszíni egyenlőtlenségek jöttek létre. Az előző élőhelyekkel ellentétben itt a növényzet alatt folyamatos tőzegképződés zajlik. Dominál a dárdás- és a lápi nádtippan (Calamagrostris canescens, C. neglecta), valamint a különböző sásfajok (20. kép): rostostövű sás (Carex appropinquata), zsombéksás (C. elata), gyapjasmagvú sás (C. lasiocarpa), bugás sás (C. paniculata), villás sás (C. pseudocyperus), csőrös sás (C. rostrata). Az említett fajok mellett minden más fajjal csak ritkán találkozni és többnyire csekély állományban, például a mocsári füzikével (Epilobium palustre), a vidrafűvel (Menyanthes trifoliata), a vízi peszércével (Lycopus europaeus), a vízi mentával (Mentha aquatifolium) vagy a mocsári gólyahírrel (Caltha palustris) (21. kép). Az utolsó azon fátlan élőhely típus, melynek létfeltétele a vízzel való legalább időszakos borítás, a mocsárrétek. A domináns fűfajok (fehér tippan Agrostis alba, réti ecsetpázsit Alopecurus pratensis (22. kép), gyepes sédbúza Deschampsia caespitosa, nádképű csenkesz Festuca arundinacea, réti csenkesz F. pratensis, réti perje Poa pratensis, sovány perje P. trivialis) mellett mindig nagy mennyiségű réti kétszikű faj nyílik 22. kép: Réti ecsetpázsitos (©Nagy Gergő Gábor) bennük. A nedvesebb helyeken sárga borkóró (Thalictrum flavum), őszi vérfű (Sanquisorba 35
officinalis), erdei angyalgyökér (Angelica palustris), lápi pitypang (Taraxacum palustre), réti kakukktorma (Cardamine pratensis) és csikorgófű (Gratiola offocinalis) nyílik, míg a szárazabb állományokban csomós ebír (Dactylis glomerata), közönséges oroszlánfog (Leontodon hispidus) és pasztinák (Pastanica sativa) lelhető fel. A fás élőhelyek közül leginkább az éger- és kőrislápok, égeres mocsárerők igénylik a víz tartós jelenlétét, sőt, helyenként szükséges az egész nyáron vízzel való borítottság. Ez, ismerve az előzményeket, a Nagyberek esetében a lehető legritkábban teljesül. A tőzeges talajokon kialakult állományaikra az állandó vízborítás jellemző, de a vizük pangó jellegű. Vízutánpótlásuk csapadékból és talajvízből történik. A 15-20 méteres laza szerkezetű lombkoronaszint alatt viszonylag gazdag cserje- és gyepszinttel találkozni. A fő állományalkotó az enyves éger (Alnus glutionosa), amely könnyen felismerhető egyenes törzséről és a vele csaknem derékszöget bezáró, vízszintes ágairól. Kőrislápokon a magas kőris (Fraxinus excelsior) az uralkodó fafaj. Mindkét erdőtípusban elegyfaj lehet a 23. kép: Kiterjedt bokorfüzes szántókkal övezve (©Nagy Gergő Gábor) májusfa (Padus avium), a rezgő nyár (Populus tremula) és a vénic-szil (Ulmus laevis). A cserjeszintben megjelenik a kutyabenge (Frangula alnus), a rekettyefűz (Salix cinerea) és a kányabangita (Viburnum opulus). Vizes élőhelyeken a gyepszintben sokszor a sások (Carex sp.) dominálnak, amelyek gyakran zsombékos csomókat alkotnak. Árnyékos helyeken a ritka és védett tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a békaliliom (Hottonia palustris), a vidrafű (Menyanthes trifoliata) és a lápi csalán (Urtica kioviensis) hívja fel magára a figyelmet. Viszonylag gyakran lehet találkozni üde cserjésekkel a területen, jellemzően bokorfüzes megjelenéssel (23. kép). Nagyon gyakran nedves réteken alakultak ki, illetve irtások, tarvágások után jöttek létre. Magasságuk általában nem haladja meg az öt métert, állományuk gyepekkel mozaikos vagy zárt, cserjefajok uralta élőhelyek. Legjellemzőbb fajai a rekettyefűz (Salix cinerea), a galagonyák (Crataegus sp.) és a somok (Cornus sp). Természetesen az irtásrétek, tarvágások helyén kialakult állományokba a környező erdőkben lévő fafajok könnyen betelepülhetnek. Kevésbé igénylik a vizet a puhafás pionír- és jellegtelen erdők. Mocsaras területek és lápok lecsapolásával, korábbi erdős területeken kialakított gyepek, szántók felhagyása után spontán erdősödéssel alakultak ki. Domináns fafajok a füzek (Salix sp.), a nyarak (Populus sp.), a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a közönséges nyír (Betula pendula). A lombkoronaszint gyengén záródik, a jellegtelen jellegből azonban a cserje- és gyepszintben 36
elsősorban a magaskórósok jelennek meg, helyenként pedig a hamvas szeder (Rubus caesius). Ehhez a típushoz nagyon hasonló a vízigénye és a kialakulása a keményfás jellegtelen vagy telepített egyéb erdőknek, csupán a fajösszetétel eltérő cser- és kocsányos tölggyel (Quercus cerris, Q. robur), magas- és magyar kőrissel (Fraxinus excelsior, F. angustifolia subsp. pannonica). A laza lombkorona ellenére itt is szegényes cserje- és gyepszinttel találkozni. 7.3. Ritka élőhelyek
A következő élőhely típusok meglehetősen ritkák a Nagyberek területén, többnyire a hajdani vadvízi világ maradványai csupán. Ritkaságukra való tekintettel részletes bemutatásuktól eltekintek, a felsorolás után néhány érdekesebb szemelvényt emeltem ki belőlük. A következő típusok sorolhatók ide: 1. Állóvízi sulymos, békalencsés, rucaörmös, tócsagazos hínár 2. Tündérrózsás, vízitökös, rencés, kolokános (láptavi) hínár 3. Harmatkásás, békabuzogányos mocsári-vízparti növényzet 4. Vízparti virágkákás, csetkákás, vízi hídőrös, mételykórós mocsarak 5. Kékperjés rétek 6. Franciaperjés rétek 7. Kötött talajú sztyeprétek 8. Galagonyás-kökényes-borókás cserjések
24. kép: Sárga vízitök (©Nagy Gergő Gábor)
9. Égerligetek 10. Gyertyános-kocsányos tölgyesek 11. Cseres-kocsánytalan tölgyesek 12. Cseres-kocsányos tölgyesek 13. Fáslegelők, fáskaszálók, felhagyott legelőerdők, gesztenyeligetek 14. Őshonos fajú, elszórva álló fák csoportja vagy egy egyed szélességű, erdővé még nem záródott „fasorok” 1-2. élőhely típusok: A hajdani láp- és mocsárvidéket legnagyobb kiterjedésben a Fehérvízi láp őrzi, ahol a szabad vízfelszínek tetején fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), sárga vízitök (Nuphar lutea) (24. kép), tündérfátyol (Nymphoides peltata), békaszőlőfajok 37
(Potamogeton sp.), helyenként pedig közönséges rence (Utricularia vulgaris) idézi a múltat. Érdekes kinézetű a sulyom (Trapa natans) (25. kép) harangformájú, tüskés termése, mely régen kedvelt csemegéje volt az Alföld lakosságának. Ez a védett faj elsősorban a Tiszántúlon terjedt el, a Dunántúlon lényegesen ritkább. A növények vagy a víz felszínén lebegnek, vagy ató aljában gyökereznek. Az, hogy mely fajok dominálnak az adott víztestben, elsősorban a vízmélység, a kémhatás és a tápanyagtartalom határozza meg. 3-4. élőhely típusok: A lecsapolások következtében rengeteg csatornát építettek a területen, amik nagymértékben befolyásolták a kialakult növénytársulásokat. Az év nagy részében igénylik a vizet, jellemzően embermagasságúra növő növényfajok uralkodnak állományaikban. 5. élőhely típus: Értelemszerűen a kékperje (Molinia sp.) fajok dominálnak állományaikban, mely növény csak tavasszal és koranyáron kékes színű, a nyár közepére haragoszöld színűre változik, októbertől pedig sárgára színeződik. Az ilyen élőhelyek kialakulásához állandó, egyenletes felszín alatti vízellátás szükséges. 25. kép: Sulyom (©Nagy Gergő Gábor)
6. élőhely típus: Ezen élőhelyeket elsősorban a perifériás, dombvidéki területeken találhatjuk meg. Rendkívül gazdag kétszikű fajokban, olyan növények fordulnak elő, mint a leggyakoribb orchideafajunk, az agárkosbor (Orchis morio) (26. kép). 7. élőhely típus: 26. kép: Agárkosbor (©Nagy Gergő Gábor) Köztudottan a lösszel borított felszínek a legértékesebb agrárterületek, éppen ezért ezen élőhelyek nagy részét már mezőgazdasági művelés alá vonták. Hasonló helyeken találhatjuk meg őket, mint az előző típust, de kétszikű fajokban szegényebbek. 8. élőhely típus: A Nagyberekben elsősorban a galagonyafajok (Crataegus sp.) dominálnak, elvétve találkozni kökénnyel (Prunus spinosa). 9. élőhely típus: Szerencsére a térségben még rengeteg az égeres (enyves éger Alnus glutinosa), több helyen ültetvényekkel találkozni. Ezek a fás élőhelyek igénylik a többékevésbé rendszeres vízborítást. 10-14. élőhely típus: A fás legelőket az egykori gazdálkodás alakította ki elsősorban a legeltetés és a kaszálás révén. A mezőgazdasági földek között még viszonylag gyakran találkozhatunk ezzel az élőhelytípussal (27. kép). Sok esetben a szántóföldeket övező mezővédő erdősávok is a maradékának tekinthetők. Lényegesen kisebb kiterjedésben 38
találunk cseres kocsányos- és kocsánytalan tölgyeseket, gyertyános-kocsányos tölgyeseket. Közös jellemzőjük, hogy a lombkorona átengedi a fényt, emiatt fejlett cserje- és gyepszinttel rendelkeznek.
27. kép: Megmaradt facsoport büzeföldek között (©Nagy Gergő Gábor)
39
8. Állatvilág Hasonlóan az előző fejezethez, az „Állatvilág” című rész is csak ízelítőt kíván nyújtani a Nagyberek területén fellelhető főbb élőlény csoportokról. Az irodalomban nagyon kevés olyan tanulmányra bukkanni, mely kimondottan e tájegységgel foglalkozik, elsősorban a Somogy megyét érintő munkák láttak napvilágot. Az alábbiakban legfőképpen a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága Természettudományi Osztályának folyóirata, a Natura Somogyiensis köteteiből válogattam. Mivel az anyag nem tesz lehetővé egy részletes bemutatást, éppen ezért csak a legfőbb állatcsoportok és azon belül is a Nagyberek szempontjából legrelevánsabb/legérdekesebb fajok kerülnek bemutatásra két nagyobb csoportra bontva, a gerinctelenekébe és a gerincesekébe. Az elemzésekből kihagytam a Balatonra vonatkozó megállapításokat, mivel a két rendszer különbsége miatt az állatvilágban nagyfokú eltéréseket tapasztalni. A rendszertan a VARGA (1995) féle osztályozást követi. Az állatok bemutatását a gerinctelenekkel kezdem, melyek nevüknek megfelelően nem rendelkeznek gerincoszloppal (PAPP 1997). Az ide tartozó állatok köre rendkívül széles, melyek közül a következő törzseket választottam ki bemutatásra: gyűrűsférgek (Annelida), puhatestűek (Mollusca) és ízeltlábúak (Arthropoda), utóbbiakon belül pedig kitérek a rákok (Crustacea), a rovarok (Insecta) és a pókszabásúak (Arachnoidea) osztályára. Fajgazdagsága miatt a rovarokat több rendben mutatom be, ismertetem a szitakötőket (Odonata), az egyenesszárnyúakat (Orthoptera), a poloskákat (Heteroptera), a bogarakat (Coleoptera), a hártyásszárnyúakat (Hymenoptera), a lepkéket (Lepidoptera) és a kétszárnyúakat (Diptera). A gerincoszloppal rendelkező gerincesek főbb csoportjai bemutatásra kerülnek, így a halak (Pisces), a kétéltűek (Amphibia), a hüllők (Reptilia), a madarak (Aves) és az emlősök (Mammalia) (VARGA 1995).
8.1. Gerinctelenek
1. Gyűrűsférgek (Annelida) törzse: A kevésbé „népszerű” gerinctelen állatcsoportoknak megfelelően e törzs esetében is rendkívül hiányosak az ismereteink, az eddigi szórványos kutatások, fajlisták feltehetőleg a gazdag fauna töredékét reprezentálják csupán (MÉSZÁROS 2001). Egy átlagos szemlélő számára az egyes férgek rendkívül hasonló megjelenésűek, meghatározásukhoz sok esetben specialistára, vagy éppen molekuláris vizsgálatra van szükség. Jelentőségük ennek ellenére óriási, kis testtömegük ellenére olyan nagy számban fordulnak elő a talajban, hogy alapvetően határozzák meg annak tulajdonságait: egyrészt részt vesznek a talajszerkezet lazításában és a szerves anyagok lebontásában, másrészt a humuszsavak megkötésében, mindezáltal alapvető az ökológiai jelentőségük (VARGA 1995). 40
A Balaton és közvetlen környékén a gyűrűsféreg fajok száma 70-re tehető (PONYI 2001), feltehetőleg a Nagyberek területén ezen fajok többsége megtalálható. Közismert a földigiliszta (Lumbricus terrestris), gyakorisága jó talajminőséget jelez, kiváló indikátorfaj. Szarvasmarhák trágyáiban fejlődik a trágyagiliszta (Allolobophora dubiosa), iszapban és nedves talajban a mocsári giliszta (Eisenia foetida). Közismert haltáplálék a csővájó férgek fajai (Tubifex sp.) (VARGA 1995). Legfigyelemreméltóbb az Eiseniella balatonica előfordulása, melyet a Nagyberek vizenyős területeiről gyűjtöttek (PONYI 2001). A vizenyős területek gazdag tárházzal rendelkeznek a nadályokat illetően. Sokak által ismert a korábban és újabban napjainkban az orvoslásra, elsősorban vérvételre használt orvosi pióca (Hirudo medicinalis). Ragadozó életmódú a lónadály (Haemopis sanguisuga), rovarlárvákkal, csigákkal, férgekkel táplálkozik. Kétéltűek bőrére tapad a békapióca (Hemiclepsis marginata), csigákra és kagylókra pedig a csigapióca (Glossosiphonia complanata). 2. Puhatestűek (Mollusca) törzse: A puhatestűek az ízeltlábúak mellett az állatvilág második legnépesebb törzse, közel 130.000 fajuk ismert. A puhatestűek egyik legfontosabb szerve a köpeny, amely a hátoldalról eredő bőrredő, ez hozza létre mirigyeivel a vázat. Két jól ismert csoportjuk a csigáké és a kagylóké. Előbbiek esetében a fejen egy vagy két tapogatót találunk, lábuk vastag mászótalp. Vázuk a csigaház, melynek anyaga szerves anyag és mész. Nagyon kevés az édesvízi faj közöttük, éppen ezért hazánkban kevés fajuk él, ezek zömmel növényevők. A kagylóknak feje nincs, lábuk fúróláb, köpenyüregükben kopoltyú van. Vázuk kagylóhéj, melynek két teknője van, anyaga szerves anyag és mész (PAPP 1997). A Balaton környéki régióban 54 puhatestű fajt regisztráltak a két csoport között nagyjából fele-fele arányban (PONYI 2001), sajnálatos módon éppen ebben a régióban a leghiányosabbak az ismeretek Somogy megyében (HÉRA & VARGA 2001). A vízi életmódú csigák közül iszaplakó a kerekszájú csiga (Valvata piscinalis), elsősorban a tiszta vizekben fordul elő. Mocsarakban, tavakban, növényekkel benőtt vizekben közönséges a vízicsiga (Bithynia tentaculata). A vízi életmódhoz visszatért tüdőscsigákhoz tartozik a dús aljnövényzetű állóvizekben előforduló hólyagcsiga és az akár 7 centiméteres nagyságot elérő mocsári csiga (Limnaea stagnatilis), mely az állóvizek felületi hártyáin kúszva algaszervezetekkel táplálkozik. Mocsárréteken közönséges a májmételycsiga (Galba truncatula), mely nevének megfelelően a májmétely parazita köztes gazdája. Ez a parazita elhagyva a csigát fűszálakra húzódik 28. kép: Éti csiga (©Nagy Gergő Gábor) és ott betokozódik, hogy aztán a legelő állatokba (juh, szarvasmarha) kerülve súlyos betegséget idézzen elő. Állóvízi fajok az éles csiga (Planorbis planorbis), a kis tányércsiga (P. spirorbis) és a rácsos csiga (Gyraulus albus). A szárazföldi csigák közül legismertebb az éti csiga (Helix pomatia), melynek illegális gyűjtése manapság is komoly problémát okoz (28. 41
kép). Egymáshoz való hasonlóságuk miatt szinte lehetetlen megkülönböztetni a kerti csigát (Cepaea hortensis), a ligeti csigát (C. nemoralis) és a pannon csigát (C. vindobonensis). A kagylók közül rendkívül apró (1 centiméter) termetűek a tavak iszapjában élő borsókagylók (Pisidium cinereum), ezzel szemben a tavikagyló (Anodonta cygnea) akár a 20 centiméteres nagyságot is elérheti (VARGA 1995). 3. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rákok (Crustacea) osztálya: A rákok közül a planktonszervezetek rendkívül fontos szerepet töltenek be mint táplálékállatok, elsősorban a halak és a vízimadarak életében. Ezek a szervezetek szabad szemmel többnyire nem vagy csak igen nehezen láthatók, de alapos tanulmányozásukra mindenféleképpen mikroszkópra van szükség. A rákok vizsgálata a térségben a Balaton mellett érintette a legfőbb halastavakat és vízfolyásokat, így erről a csoportról viszonylag széleskörű ismeretekkel rendelkezünk a térséget illetően (KÖRMENDI & PONYI 2001). Az eddigi vizsgálatok során Somogy megyében 199 taxont találtak, nem meglepő módon legtöbb a Balatonból került elő (KÖRMENDI & PONYI 2001). Időszakos pocsolyákban élnek a centiméteres nagyságrendű tócsarákok (Branchipus sp.). A halak és a vízimadarak legfőbb táplálékállatait képezik az ágascsápú rákokhoz tartozó milliméteres testnagyságú vízibolhák, úgymint a kis- és a plankton-vízibolha (Daphnia pulex, D. longispina). Rendkívül érdekes az életmódja a hátonúszó vízibolhának (Simocephalus vetulus), mely nevének megfelelően a hátán úszva tapad a víz felületi hártyájához. Szintén árulkodó a neve az üvegráknak (Leptodora kindti), teste teljesen átlátszó. Állóvizekben tömeges faj a sarlós vízibolha (Bosmina longirostris). Az evezőlábú rákok két faja a zöld kandicsrák (Acanthocyclops viridis) és a lebegőkandics (Hemidiaptomus amblyodon). A rák szóról mindenkinek a patakok mentén élő tízlábú rákokhoz tartozó fajok jutnak eszébe, így a folyami rák (Astacus astacus) és a kecskerák (A. leptodactylus). Előbbi faj nagymértékben ragaszkodik a tiszta vizekhez, emiatt rendkívül jó indikátorfaj. Sajnos hazánkban erősen megritkult, utóbbi faj viszont valamivel gyakoribb (VARGA 1995). 4. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Szitakötők (Odonata) rendje: A rovarok a legnépesebb állatcsoport, fajaik számát még megbecsülni is nehéz, 23 milliótól több mint 30 millióra teszik 29. kép: Kék légivadász (©Nagy Gergő Gábor) a fajszámot. Hazánkban kb. 30 000 rovarfajt tartunk számon, az egyes rendeken, családokon belül a fajok pontos beazonosításához rendszerint specialistára van szükség (REICHHOLFRIEHM 1997). Színpompás megjelenésükkel közismertek a szitakötők, egy kis gyakorlással pedig képesek lehetünk a legfőbb fajok elkülönítésére. 42
Szerencsére a térség alaposan kutatott ebből az állatcsoportból, a Balatonról és közvetlen környékéről 46 fajt (PONYI 2001), Somogy megyéből pedig 55 fajt mutattak ki ezidáig (TÓTH 2001). Számos védett fajuk közül öt szerepel az európai vadonéllő növény- és állatfajok, illetve az élőhelyek védelmével foglalkozó Berni Egyezmény listáján: zöld acsa (Aeshna viridis), sárgás szitakötő (Gomphus flavipes flavipes), tócsa szitakötő (Leucorrhinia caudalis), lápi szitakötő (L. pectoralis), erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia cecilia) (TÓTH 2001). Sok esetben a különféle nemzetségbe tartozó légivadászok hasonlóak egymáshoz, ám az egyes fajok közötti párzás csak kivételes esetben fordul elő, ugyanis a hímek kapaszkodó szervei fajonként változóak. A fürge légivadász (Erythromma najas) kékes színezetű hímjei gyakran pihennek a fehér tündérrózsa és a sárga vízitök levelein, szintén kedveli a tündérrózsás vizeket a gyakori légivadász (Coenagrion pulchellum). A kék légivadász (Ischnura elegans) apró, karcsú termetű, a hazai szitakötő fajok közül az egyik legszélesebb ökológiai tűrőképességű (29. kép). Egyik legnagyobb szitakötő fajunk a nevének megfelelő óriás szitakötő (Anax imperator), melynek szárnyfesztávolsága 10-11 centiméter. Kitűnő repülési képességének köszönhetően behatol az emberi településekre is, ahol a kerti tavakhoz ragaszkodik. Szintén messze elkóborolhatnak a vizes területektől a nádi acsák (Aeshna mixta), ahol a hím és a nőstény között jelentős ivari dimorfizmus van. Előbbi fekete-kéksárga, utóbbi pedig barna-sárgászöld színezetű. Különösen kedveli a lápos tavakat és a lápokat a négyfoltos acsa (Libellula depressa), mely az egyik leggyakoribb faj egész KözépEurópában (REICHHOLF-RIEHM 1997). 5. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendje: Az egyenesszárnyúak három nagy csoportja a tücskök, a szöcskék és a sáskák. Előbbiek sokak által közismertek, felismerésük a legtöbb esetben nem okoz gondot. A szöcskék és a sáskák első ránézésre is könnyen elkülöníthetők egymástól, míg előbbiek hosszú, utóbbiak rendkívül rövid csáppal rendelkeznek (30. kép). A hazai 117 faj közül Somogy megyében ezidáig jó 50%-uk került elő, ám ez inkább az alulkutatottságnak köszönhető. A Nagyberekhez legközelebb a Látrányi rét 30. kép: Egy jellemző sáskafaj rövid csápokkal (©Nagy Gergő Gábor) Természetvédelmi Területen folytak célzott gyűjtések (NAGY & SZÖVÉNYI 2001). Hazán egyik legelterjedtebb faja, a mezei tücsök (Gryllus campestris) májustól júliusig hallatja jellegzetes ciripelő hangját. Az 5 centiméteres testhosszúságot elérő lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa) valóságos óriás a rovarok között, tápláléka túlnyomórészt apró 43
rovarokból és talajlakó állatokból áll, növényeket csak ritkán eszik (REICHHOLF-RIEHM 1997). Állatföldrajzi szempontból értékes a déli doboló szöcske (Meconema meridionale) előfordulása. E mediterrán elterjedésű, szárnyatlan szöcske az 1990-es években került elő a Dunántúlon, az éghajlat fokozatos felmelegedésével további előrenyomulása várható (NAGY & SZÖVÉNYI 2001). Élénkzöld színű a zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima), erdőszéleken, réteken, kertekben és parkokban fordul elő (REICHHOLF-RIEHM 1997). Réteken, magaskórósokban különösen gyakoriak a kurta szárnyú virágszöcskék (Leptophyes sp.), míg nedves réteken fordulnak elő a tövishátú sáskák (Tetrix subulata). Röptében csörgő hangot ad a kerepelő sáska (Psophos stridulus), szórványos előfordulású a száraz kopárokat kedvelő kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens) (VARGA 1995). 6. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Poloskák (Heteroptera) rendje: A poloskákról szinte mindenkinek vérszívó rovarok, esetleg bűzös bogárszerű élőlények jutnak az eszébe. A poloskák rendkívül fajgazdag csoportjának azonban csak néhány képviselője vérszívó, a többségük viszont valóban bűzös. Bűzmirigyeik váladékát az ellenségeik elriasztására használják. A poloskák többnyire szárazföldi állatok, néhány képviselőjük azonban vizekben és azok közelében él. Elsősorban növényevők, némelyikük azonban ragadozó életmódot folytat (PAPP 1997). Hazánkban kb. 1000 fajuk él, ebből Somogy megyében 448 fajt regisztráltak (KONDOROSY 2001). Talán legérdekesebb életmódúak a vízben és azok közelében élő fajok, mint amilyenek a víz felszínén futkosó molnárkák. Mind a vízmérő poloskára (Hydrometra stagnorum), mind a tavi molnárpoloskára (Gerris lacustris) használják e megnevezést (31. kép). E közönséges fajok pihekönnyű teste megakadályozza, hogy a vízbe merüljenek, melyhez a szétterpesztett lábak is hozzájárulnak, mivel lecsökkentik a felületi terhelést. 31. kép: Tavi molnárpoloska (©Nagy Gergő Gábor) A közönséges hanyattúszó poloska (Notonecta glauca) a hasával felfelé fordulva úszik a vízben. Színezete életmódjának megfelelően alakult, hasoldala sötétebb, hátoldala pedig világosabb, így rejtve maradhat mind a zsákmányállatai, mind a ragadozói elől. A víziskorpió (Nepa cinerea) nevét a potroha végén lévő hosszú légzőcsőről és a zsákmány megragadására szolgáló elülső módosult végtagjairól kapta, amelyek skorpiószerű külsőt kölcsönöznek neki. A szárazföldi fajok közül fás-bokros élőhelyeken elterjedt és gyakori a növények nedveit szívogató vöröslábú címerespoloska (Pentatoma rufipes) és a zöld bogyómászó poloska (Palomena prasina). Fekete-piros színezetű a csíkos pajzsospoloska (Graphosoma lineatum), 44
amellyel leggyakrabban ernyősvirágzatúakon lehet találkozni, míg a piros karimáspoloskával (Corizus hyoscyami) főként fészkesvirágzatú növényeken. A közönséges karimáspoloska (Coreus marginatus) az egyik leggyakoribb fajunk, mindenfelé megtalálható, kedvelt tápnövényei a sóskák. A tavasz beköszöntével a fák kérgein nagyobb csoportosulásait figyelhetjük meg a verőköltő bodobácsnak (Pyrrhocoris apterus). Az élénk, vörös-fekete színezete a ragadozók számára szolgál figyelemfelhívásként, hiszen ezek a rovarok meglehetősen kellemetlen ízűek (REICHHOLF-RIEHM 1997). 7. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Bogarak (Coleoptera) rendje: A bogarak az ízeltlábúak törzsének egy sajátos csoportját képviselik, jellemző rájuk a kemény szárnyfedő, a rágó típusú szájszervek, a szabadon álló előtor és az összenőtt középés utótor, melyek még a potrohhal is egybeforrtak, valamint a teljes átalakulású fejlődési mód (PAPP 1997). Az, hogy egy adott rovar bogár-e vagy sem, első ránézésre könnyen megállapítható, de a pontos faj meghatározására mint oly sok állatcsoport esetében, sokszor itt is specialistára van szükség. A Balaton környéki (PONYI 2001) és a Somogy megyei bogár faunisztikai munkák meglehetősen széleskörűek (CSABAI 2001; HORVATOVICH 2001; KOVÁCS et al. 2001; MERKL 2001; MUSKOVITS 2001; ROZNER 2001; SZALÓKI 2001; VIG 2001), az egyes csoportok kutatottsága azonban eltérő. A poloskákhoz hasonlóan itt is vannak vízi életmódú fajok, ki ne ismerné például az óriáscsíbort (Hydrous piceus). A legnagyobb rovarfajunk a legkülönfélébb állóvizekben fordul elő, a kifejlett bogár este gyakran repül fényre (VARGA 1995). A szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) esetében kifejezett ivari különbség van a nemek között. Amíg a hím szárnyfedői simák és lábfejízeinek végén tapadókorongok vannak, addig a nőstény barázdált szárnyfedőkkel rendelkezik, 32. kép: A megmaradt erdőfoltok számos bogárfaj menedékei (©Nagy Gergő Gábor) ugyanakkor nincsenek tapadókorongjai. Mind a lárvák, mind a kifejlett állatok ragadozók, akár kis halakat és gőtéket is el tudnak fogni. A szemek alsó és felső részre osztottak a közönséges keringőbogár (Gyrinus substrianus) esetében, így egyszerre lát a víz alatt és felett. Apró termetük ellenére folyamatos úszkálásukkal feltűnést keltenek (REICHHOLF-RIEHM 1997). Nevüknek megfelelően a talaj felszínén érzik otthon magukat a futóbogarak, így a hernyópusztító nagy- és kis bábrabló (Calosoma sycophanta, C. inquisitor), valamint a legnagyobb ide tartozó faj, a giliszta és csigafogyasztó bőrfutrinka (Carabus coriaceus). Állati tetemek eltakarítói a dögbogarak, a sutabogarak és a holyvák (VARGA 1995). A 45
különbözőcsápú bogarak közé tartozó nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca) a júniusi és júliusi meleg nyári estéken rajzik, az ivarok a fényjelzések alapján találnak egymásra. A nőstények röpképtelenek lárvaszerű megjelenéssel. Kevesen tudják, hogy a fő táplálékukat képező csigákat mérgező harapásukkal ölik meg (REICHHOLF-RIEHM 1997). A különböző nemzetségbe tartozó lágybogarak, mint az ország legtöbb pontján, a Nagyberek területén is elterjedtek. A katicabogarak kis része növényevő, többségük azonban ragadozó. Kertekben a levéltetvek elfogyasztásával nagy hasznot hajtanak a hétpettyes- és kétpettyes katicabogarak (Coccinella septempunctata, Adalia bipunctata). A felemás-lábfejízes bogarak közül a gyapjasbogár (Lagria hirta) a megmaradt erdőfoltok szegélyein gyakori, a kőrisbogár (Litta vesicatoria) olykor tömegesen szaporodhat el. Tavasszal viszonylag egyszerű találkozni a gyepszintben masírozó közönséges nünükével (Meloe proscarabaeus), csökevényes 33. kép: Burgonyabogár lárvája (©Nagy Gergő Gábor) szárnyaival nem képes a repülésre. Mivel a térség erdőkben szegény (32. kép), éppen ezért az olyan dekoratív megjelenésű lemezescsápú bogarak, mint a szarvasbogár (Lucanus cervus), az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) és a csapó cserebogár (Polyphylla fullo) csak elvétve fordulnak elő. Más idetartozó fajok viszont meglehetősen gyakoriak, mint a tavaszi ganéjtúró (Geotrupes vernalis) vagy éppen az aranyos virágbogár (Cetonia aurata). Szintén nem jellemzőek az erdőlakó cincérek, de azért akad néhány faj. Korhadó füzesekben él a pézsmacincér (Aromia moschata), nyárfatelepítéseken a nagy nyárfacincér (Saperda carcharias). Bogáncsokon pillanthatjuk meg a fekete-piros színezetű bíborcincért (Purpuricenus budensis) és a bogáncscincéreket (Agapanthia cardui), szintén viráglátogatók a díszes darázscincérek (Plagionotus detritus). A levélbogarak fitofág, vagyis teljes egészében növényevő életmódot folytatnak, éppen ezért sok fajukat mezőgazdasági kártevőként tartják számon. Ide tartozik a lucernabogár (Phytodecta fornicatus), a fűz-zsákhordóbogár (Clytra laeviuscula) és a közismert burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) (33. kép). Az ormányosbogarak nevüket ormányszerű fejükről kapták. Fenyők hiányában a szúfélék kártétele elenyésző, nyárfatelepítéseket támad meg viszont a tarka fűzormányos (Cryptorrhynchus lapathi), egy nőstény akár 2500 petét is lerakhat egyszerre (VARGA 1995). 8. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendje: Ezen renden belül legismertebbek a hangyák, a méhek és a darazsak, a bogarak után a második legnépesebb rend mintegy 300.000 fajjal. Nevüket üvegszerűen átlátszó két pár hártyás szárnyukról kapták. Általában jó repülők és hirtelen irányváltoztatásokra is képesek (PAPP 1997). Somogy megyében a kutatások során a Ma46
gyarországon fellelhető hártyásszárnyúak jelentős részét sikerült kimutatni (JÓZAN 2001). A rend legősibb fajai a növényevő darazsak közé tartoznak, például a kisebb vízfolyások, elsősorban patakok, csatornák mentén élő zöld levéldarázs (Rhogogaster viridis). Szintén az ősibb típusok közé tartoznak a fadarazsak. A hosszúnyakú nyírfafadarázs (Xiphidria camelus) a kisebb termetű fajok közé tartozik, különleges alakú a dárdahordozó fürkészek (Gasteruption sp.). Erdőn-mezőn kirándulva gyakran találkozhatunk a növények hajtásain megjelenő gubacsokkal, melyet a legtöbb esetben gubacsdarazsak okoznak. Vadrózsán fejlődik a rózsagubacsdarázs gubacsa (Rhodites rosae). A hangyák sajátos, az emberi társadalmakhoz hasonló kasztrendszerben élnek, ahol minden egyes egyednek megvan a saját szerepe. Előfordul az erdei vöröshangya (Formica rufa), a lóhangya (Camponotus herculaneus) és a gyepi hangya (Tetramonium caespitum). A pókölődarazsak és kaparódarazsak ivadékaikat megbénított pókokkal, lepkékkel, bogarakkal és egyéb rovarokkal táplálják. Olyan impozáns fajok tartoznak ide, mind a lopódarázs (Sceliphron destillatorium) vagy a csőrösdarazsak (Bembix sp.). Hazánk egyik legveszélyesebb rovarfaja a lódarázs (Vespa crabro), csípése rendkívül fájdalmas. Más darázsfajokkal ellentétben sokszor kis, gyakran néhány egyedes kolóniákban él, gyakran a mesterséges fészekodúkat is elfoglalja. Rendkívül hasonló egymáshoz a franciadarázs (Polistes gallicus) 34. kép: Házi méh (©Nagy Gergő Gábor) és a padlásdarázs (P. nimpha). Beporzásukkal leghasznosabb rovarfajaink a poszméhek (kövi poszméh Bombus lapidarius, földi poszméh B. terrestris, mezei poszméh B. agrorum) és természetesen a házi méh (Apis mellifera) (34. kép) (VARGA 1995). Utóbbi közismert államalkotó rovar, melyet három típus épít fel: a királynő, a herék és a dolgozók. A királynő feladata a peték termelése és a boly összetartása, a heréké a megtermékenyítés. A dolgozók minden esetben nőstények, sajátos, tápnedvet kiválasztó mirigyük és a nektár gyűjtésére alkalmas hosszú nyelvük van. Egy jól fejlett család 50.000-100.000 méhből áll (REICHHOLFRIEHM 1997). A Nagyberek térségében több helyen foglalkoznak méhészkedéssel, elsősorban a telepített akácosok, nyárfasorok mellékére rakják ki a családokat. 9. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Lepkék (Lepidoptera) rendje: A rovarvilágban magasan a legnépszerűbb rovarcsoport, elsősorban színpompás megjelenésükkel, mely önkéntelenül összekapcsolódik a virágos rétek, mezők látványával. Mindezen megállapítások csak a nappali életmódú lepkéinkre állnak, az olyan kevésbé színes vagy éjszakai fajok, mint a molyok vagy a szenderek már kevésbé ismertek. Sajátos szájszervük a pödörnyelv, mely segítségével a virágok nektárját szívogatják. Élénk színezetüket vagy a pikkelyekben lévő színtestek, vagy pedig a pikkelyek szerkezetéből 47
adódó interferencia (fénytörés) okozza. A lepkék szárnyain lévő rajzolatok elsősorban a ragadozók megtévesztésére, elijesztésére szolgálnak. Megkülönböztetünk rejtőzködő és riasztó rajzolatot, utóbbiak jellemzően piros, fekete, sárga színűek, és egyértelműen jelzik, hogy gazdájuk rossz ízű, gyakran méreganyaggal a szervezetében (REICHHOLF-RIEHM 1996b). Ponyi (2001) a 35. kép: Barna busalepke (©Nagy Gergő Gábor) Balatonról és közvetlen környékéről 900 fajt írt le, Somogy megyéből jóval több 35. kép: Erdei busalepke (©Nagy Gergő Gábor) faj leírása történt meg, viszont a vizsgált taxonok száma nem teljes (ÁBRAHÁM és UHERKOVICH 2001). Egyedül a legkezdetlegesebb, legősibb molykepkecsaládoknál nem fejlődött ki a pödörnyelv, náluk még rágókat találunk, és kizárólag virágporral táplálkoznak. A molylepkék a leggazdagabb és legváltozatosabb fajszámú csoport. Innen kerülnek ki a legkisebb lepkék, de itt találjuk meg azokat a csoportokat is, melyek átmenetet képeznek a lepkék és a tegzesek között (REICHHOLF-RIEHM 1996b). A cserjék gyökerében fejlődik a kis gyökérrágólepke (Triodia sylvina), lombos fák törzsében és ágaiban él a fűz-farontólepke (Cossus cossus) és az alma-farontólepke (Zeuzera pyrina). Pókhálószerű szövedék marad a pókhálós molyok (Hyponomeuta sp.) után, egyes fajaik akár tarrágást is okozhatnak. Közönséges a ligeti sodrómoly (Pandemis heparana), mezőgazdasági kártevő a kukoricamoly (Ostrinia nubilalis) (VARGA 1995). A medvelepkék élénk riasztó színezetűek, mivel testnedvük mérgező vagy kellemetlen ízű. Nedves élőhelyeken, réteken, vízfolyások mentén, de akár mezőgazdasági területeken is megél a közönséges medvelepke (Arctia caja). Elülső szárnya barna-fehér rajzolatú, hátulsó szárnya pedig narancsos kékes pöttyökkel. Rajzolata egyedenként változó, 36. kép: Fecskefarkú lepke (©Nagy Gergő Gábor) két egyforma példányt szinte nem is találni. Hasonló élőhelyekhez, de még a lápokhoz is kötődik a vörösszélű medvelepke (Diacrisia sannio), melynek elterjedése meglehetősen szigetszerű. Vörös könyves, védett fajunk az útifű-medvelepke (Parasemia plantaginis), elsősorban lápréteken fordul elő. A csüngőlepkék lilás színezetűek piros foltokkal, így az acélszínű csüngőlepke (Zygaena filipendulae) vagy a változékony csüngőlepke (Z. ephialtes) (REICHHOLF-RIEHM 1996b). A szenderek viszonylag 48
kevés faja él nálunk, elülső szárnyuk keskeny, a hátulsó kisebb, szerepe a repülés közbeni kormányzás. A halálfejes szender (Acherontia atropos) nevét a torát díszítő halálfejre emlékeztető rajzolatról kapta. Igazi hazája a Földközi-tenger vidéke, ahonnan párzás után északra vándorol, így akár több ezer kilométeres utat is megtehet. Melegkedvelő faj, éppen ezért ragaszkodik az ilyen típusú élőhelyekhez, valamint az aszályos években sokkal gyakoribb nálunk. Ritkább faj a tölgyfaszender (Marumba quercus) és a galajszender (Hyles gallii). Hazánk egyik leggyakoribb szenderfaja a piros-sárga színezetű piros szender (Deilephila porcellus), tápnövénye elsősorban a galaj, a füzike és a füzény. A nappali aktivitású kacsafarkú szenderek (Macroglossum stellatarum) jelentős része déli területekről áramlik be hazánkba, könnyen láthatók a nyári időszakban a muskátlik, petúniák előtt „szitáló” kolibriszerű rovarok. A szövőlepkék többnyire zömök, bundás és nagy testű fajok (REICHHOLF-RIEHM 1996b). Legnagyobb hazai lepkénk, a nagy éjjeli pávaszem (Saturnia pyri) éjszakai életmódú, hernyója gyümölcsfákon él. Ezzel szemben a kis pávaszem (Eudia pavonia) hímje nappal is repül, a nőstény viszont csak éjszaka. A tarkaszövő (Endromis versicolora) hernyója égeren és nyíren él. A púposszövők elsősorban dombés hegyvidéki erdőkben élnek, de persze máshol is megjelenhetnek. Időnként nemesnyárasokban káros mértékben elszaporodik a barna levélszövő (Clostera anastomosis), szintén nyárfán él a csőrös púposszövő (Pterostoma palpina). Ezekben a telepítésekben időnként tarrágást okoz a fűzfaszövő (Leucoma salicis) (VARGA 1995). A bagolylepkék jobbára középtermetű, szürkés színűek, elülső szárnyukon jellegzetes bagolylepke-rajzolat látható. Az ide tartozó fajok általában éjszakai életmódúak (REICHHOLF-RIEHM 1996b), több mint 500 hazai fajuk némelyike helyenként komoly gazdasági károkat okozhat. Olyan fajok tartoznak ide, mint a vetési bagolylepke (Agrotis segetum), a c-betűs fűbagoly 37. kép: Pókhálós lepkék (©Nagy Gergő Gábor) (Xestia c-nigrum), a káposztabagoly (Mamestra brassicae), a galagonyalepke (Aporia crataegi) vagy éppen a gamma-lepke (Autographa gamma) (VARGA 1995). Karcsú testű, széles szárnyúak az araszolólepkék. A hernyók elülső két pár potrohlába hiányzik, éppen ezért csak araszolva tudnak mozogni (REICHHOLF-RIEHM 1996b). Jelentős részük lombfogyasztó, nyíresekben gyakori a nagy zöldaraszoló (Geometra papilionaria), virágfogyasztók a törpearaszolók (Eupithecia sp.) (VARGA 1995). Rendkívül változatosak a nappalilepkék, közép- és nagytestű fajok egyaránt tartoznak ide, csápjuk bunkós. Az erdei busalepknél (Ochlodes venatus) mindkét nem szárnya narancsos, de a nőstények elülső szárnyáról hiányzik a fekete csík, mely az illatpikkelyeket tartalmazza (35. kép). Ernyős virágzatúakon él a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) (36. kép), elsősorban csonthéjasokon 49
fordul elő a kardoslepke (Iphiclides podalirius). Mindkét faj védett. A fekete-fehér színezetű lepkéknek se szeri, se száma, ilyen a káposztalepke (Pieris brassicae), a répalepke (P. rapae) és a galagonyalepke (Aporia crataegi). Kora tavasszal már repül a citromlepke (Gonepteryx rhamni), tápnövénye a kutyabenge, erről kapta latin nevét is. Szintén már kora tavasszal, március végén látható a hajnalpírlepke (Anthocharis cardamines), a hím elülső szárnyain narancssárga folt díszlik. Legismertebb lepkénk a nappali pávaszem (Inachis io), sokan még azt is tudják, hogy tápnövénye elsősorban a csalán. Az Atalanta-lepke (Vanessa atalanta) fekete-fehér-piros színezetű, szerencsére sok helyen még gyakori. Egész Európában elterjedt a bogáncslepke (V. cardui), de csak a Földközi-tenger mellékén tud áttelelni. Ennek megfelelően változó egyedszámban észak felé vándorol, legutóbb 2008-ban találkozhattunk hatalmas csapataival az országban. A pókhálós lepke (Araschnia levana) tavaszi és nyári nemzedéke gyökeresen eltér egymástól, előbbi rókavörös fekete rajzolattal, melynek narancsszínű fonákját fehér vonalkák hálózzák be, a nyári alak pedig fekete vastag sárga és vékony vöröses szalaggal (37. kép). Esete tökéletesen példázza a szezonális többalakúságot. Kékes színben pompázik a nagy- és a kis színjátszólepke (Apatura iris, A. ilia), mindketten a nedves erők közelségéhez ragaszkodnak. A gyöngyházlepkék narancsos színűek fekete foltokkal és vonalakkal, közöttük egyik legnagyobb a nagy gyöngyházlepke (Argynnis paphia). Láprétekhez kötődik a védett lápi tarkalepke (Euphydryas maturna), tápnövényei az ördögharaptafű- és az ördögszemfajok. A boglárkalepkék rendszerint kékes színűek (ékes boglárka Everes argiades, ezüstös boglárka Plebeius argus, közönséges boglárka Polyommatus icarus), de például a nagy tűzlepke (Lycaena dispar) zömmel piros színezetű (REICHHOLF-RIEHM 1996b). 10. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Rovarok (Insecta) osztálya, Kétszárnyúak (Diptera) rendje: Az eddigiekkel ellentétben ebbe a rendbe olyan, az emberre kellemetlen rovarok tartoznak, mint a szúnyogok és a legyek. Mint a táplálékháló legalján lévő apró termetű élőlények, fontos szerepet töltenek be a fölöttük álló trofikus szintek (elsősorban a madarak) életében. Táplálékforrásként ökológiai szerepük ezáltal felbecsülhetetlen. A Somogy megyében zajló vizsgálatokat több tanulmány összegzi (TÓTH 2001b, 2001c, 2001d, 2001e, 2001f, 2001g, 2001h). Nagyon sok kétszárnyú fajnak magyar neve sincsen, határozásukkal pedig a specialistáknak is meggyűlik a baja (38. kép). Rendkívül érdekes életmódú a közönséges téliszúnyog (Trichocera hiemalis), a leghidegebb hónapokban jelenik 38. kép: Tachina sp. (©Nagy Gergő Gábor) meg, a hímek verőfényes téli napokon a hófoltokon mozogva járják rajokba verődve násztáncukat. Hozzá rendkívül hasonló a közönséges lószúnyog (Tipula oleracea), csak sokkal 50
nagyobb termetű és nem kötődik a hideg téli hónapokhoz. Elsősorban madarak és emlősök vérét szívja a dalos szúnyog (Culex pipiens), emberre csak ritkán támad. Hazánkban a csípőszúnyogok okozta legfőbb kellemetlenségek okozója a gyötrő szúnyog (Aedes vexans), mely legnagyobb tömegben az ártéri erdőkben jelenik meg, de mindenféle sekély víztestben gyakori. Első nemzedéke már áprilisban szárnyra kel, enyhe években még októberben is tömeges lehet, ilyen volt például a 2010-es esztendő. Nyári melegben leginkább csak a hajnali és a késő délutáni órákban aktívak. Hazánkban kb. 1000 egymáshoz nagyon hasonló árvaszúnyog faj fordul elő, közöttük a közönséges árvaszúnyog (Chironomus plumosus) rendkívül gyakori a tápanyagokban gazdag vizekben. Kellemetlen csípésű a 2 centimétert meghaladó marhabögöly (Tabanus bovinus). Kötődik az állattartáshoz, elsősorban szarvasmarhák és egyéb háziállatok vérét szívja. Nedves, mocsaras területeken él az esőthozó pőcsik (Haematopota pluvialis) és a közönséges pőcsik (Chrysops caecutiens). Viszonylag gyakori jelenség a rovarvilágban a mimikri, amikor egy adott faj egy másik, többnyire mérgező vagy valamilyen oknál fogva veszélyes fajt utánoz. Ezt az álcázási módot alkalmazza a teljesen ártalmatlan közönséges zengőlégy (Syrphius ribesi), mely fekete-sárga mintázatával a darazsakra emlékeztet. Már-már földöntúli kinézete van a ló-kullancslégynek (Hippobosca equina), gazdaállatai lovak és szarvasmarhák, azokra repülve elhullajtja szárnyait, vért szív és párosodik. A légyfélék közül fellelhető a kis házilégy (Fannia canicularis), a szuronyos istállólégy (Stomoxys calcitrans), a házi légy (Musca domestica), a közönséges trágyalégy (Scatophaga stercoraria), a közönséges muslica (Drosophila melanogaster) és még sok egyéb faj (REICHHOLF-RIEHM 1997). 11. Ízeltlábúak (Arthropoda) törzse, Pókszabásúak (Arachnoidea) osztálya: A rovarokkal ellentétben a pókok teste nem három (fej, tor, potroh), hanem csupán két részből áll, mivel a fej és a tor összenőtt, ebből lett a fejtor. Ellentétben a rovarok három pár lábával, nekik mindig négy pár van, valamint többékevésbé jól fejlett szövőmirigyek a potroh végén, amelyekkel fonalakat, fogóhálót vagy ragasztócseppel ellátott fonalakat képesek előállítani (PAPP 1997). Magyarország mai területén 725 pókfajt tartunk számon (SAMU & SZINETÁR 1999), ebből a Ba- 39. kép: Közönséges állaspók (©Nagy Gergő Gábor) laton mellékéről 131 fajt írtak le (PONYI 2001), Somogy megyéből 334-et (SZINETÁR 2001). Habár jól ismertek a keresztespókok, ám az egyes fajok elkülönítése egymástól szinte lehetetlen. A koronás keresztespók (Araneus diadematus) hátán világos kereszt figyelhető meg, harapása korántsem olyan veszélyes, mint a híre, esetleg bőrpírt és helyi duzzanást okozhat. Melegkedvelő faj révén a fehérsávos keresztespók (Aculepeira ceropegia) tűző napra építi hálóját, körülbelül fél méterrel a talaj fölé és a növények közé. A rejtőzködés 51
mesterei a viráglakó karolópókok (Misumena vatia), nem elég, hogy a virágokhoz idomulnak testtartásukkal, de még a színezetük is a tartózkodási helytől függ. A közönséges állaspók (Tetragnatha elegans) karcsú testével tökéletesen rásimul a növények levelére és azok szárára, hatalmas csáprágóinak elsősorban a párzásban van szerepe, hím és nőstény ezek segítségével kapcsolódik össze (39. kép). Különleges életmódjáról ismert a „Vízipókcsodapók” meséiből jól ismert búvárpók (Argyroneta aquatica). A víz alatt készített, 2 centiméteres búvárharangot rendszeresen friss levegővel látja el, amelyet a szőrzete között visz a víz tükre alá. A legtöbb pókfajtól eltérően csoportosan él, különösen a lápi tavakban gyakori. Egyik legerősebb mérgű pókfajunk, amelynek a csípése rendkívül fájdalmas. Legmérgesebb pókfajunknak a mérges dajkapókot (Cheiracanthium punctorium) tartják, mely növényzetben gazdag részeken, magaskórósokban, nádasokban fordul elő. A petéket őrzik a nőstények, ilyenkor haraphatják meg az embert. Egyik legszebb pókunk a darázspók (Argiope bruennichii), a nőstények lényegesen nagyobbak és teltebbek a hímeknél. Jellegzetes a hálójuk, melyet zegzugos lefutású erősítőfonalakkal tesznek még ellenállóbbá. Nedves élőhelyek közelében lelhetünk rá a szegélyes vidrapókra (Dolomedes fimbriatus), mely veszély esetén akár a vízfelszínre is menekülhet. A pókok közé tartozik a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), melyek különféle bakteriális és vírusos betegségek terjesztői lehetnek (REICHHOLF-RIEHM 1997).
8.2. Gerincesek
1. Halak (Pisces): A halak egyedülállóak a gerincesek között, hiszen életük többé-kevésbé teljes egészében a vízhez kötődik, a vízhiányt csak bizonyos halfajok képesek elviselni rövid ideig. Testfelépítésük és életmenetük teljes egészében a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Az oxigént közvetlenül a vízből veszik fel kopoltyúikon keresztül, úszókkal mozognak, bőrük többnyire pikkelyekkel fedett. A halakat három csoportra lehet bontani: őshalak, porcoshalak és csontoshalak. Előbbiek a ma élő halfajok kihalt elődei, a porcoshalakhoz tartoznak a cápák, a ráják és a tömörfejűek, vázuk, koponyájuk kizárólag porcból áll. A legtöbb ma élő halfaj a csontoshalakhoz tartozik. A világon kb. 25.000 halfaj ismert, ebből 5000 édesvízben, közülük több mint 200 az európai vizekben él. A gerinces állatfajok több mint 50%-át a halak adják (TEROFAL 1997). A Balatonból és annak mellékéről 51 fajról számol be Ponyi (2001), míg Somogy megyéből 64 fajról van tudomásunk (MAJER & BÍRÓ 2001). Mindkét esetben a betelepített, idegenhonos fajok aránya 20%-ra tehető. A Nagyberek esetében jóval kevesebb halfajról beszélhetünk, elsősorban a kisebb-nagyobb patakokban és a Fehér-vízi láp területén fordulnak elő. A vízszabályozások miatt a hajdani gazdag halfauna már a múlté, a korábbi halbölcső megszűnt, melynek oka az, hogy a közvetlen kapcsolat a Balaton és a Nagyberek között eltűnt. Jelenleg a fokozottan védett, kárpát-medencei bennszülött lápi póc (Umbra krameri) a legértékesebb halfaj. Korábban tömeges volt hazánkban, sajnos állományának zöme a 52
mocsarak lecsapolásával eltűnt és a megmaradt populációk is nagy veszélyben vannak. Rendkívül szívós, ellenálló halfaj, mely az erősen felmelegedő nyári vizekben is meg tud élni. Ha kevés az oxigén, a felszínen vesz levegőt, amelyet lemerülés közben a kopoltyúréseken át présel ki. Különlegessége e folyamat során, hogy a légköri levegőt az úszóhólyagjába pumpálja, ami sűrűn hajszálerekkel átszőtt, s itt veszi fel az oxigént. Hasonló élőhely igénnyel rendelkezik a réti csík (Misgurnus fossilis), amely helyenként még a csatornák vizében is megtalálható. Régen nagyon gyakori volt, de a lápok eltűnésével állománya szintén drasztikusan lecsökkent. Kevésbé ismert róla, hogy régen belőle készült a szegények karácsonyi vacsorája, a csíkos káposzta. Fenékhal révén nappal elrejtőzik, csak a szürkület beálltával kezd mozogni. Kistestű faj a dévérkeszeg (Abramis brama), mely alapvetően a tápanyagokban gazdag álló- és folyóvizekhez ragaszkodik. Hazánk egyik legismertebb halfaja a ponty (Cyprinus carpio). Táplálékát a vízinövények mellett apró talajállatok képezik. Ragadozó életmódú a csuka (Esox lucius), mely zsákmányait mozdulatlanul, a sűrű növényzetben várakozva figyeli ki. Akár három méteresre is megnőhet a lesőharcsa (Silurnus glanis), mely méreténél fogva képes elkapni a vízimadarakat és a kisebb emlősöket, jobbára azonban más halakat fog. Éjszaka aktív, napközben rejtekhelyén pihen. Télen a táplálkozást beszünteti és a meder mélyebb, védett részeire húzódik (TEROFAL 1997). 2. Kétéltűek (Amphibia osztálya): A kétéltűek a szárazföldi gerincesek legősibb osztálya, elődeik 350 millió évvel ezelőtt kezdték meghódítani a szárazföldet. Amennyire uralták a szárazföldet az ősidőkben, napjainkra annyira ritkává váltak, nagyon kevés az olyan hely, ahol a gerincesek közül ők dominálnának. Testhőmérsékletük a környezettel együtt változik, ami kettőséget eredményez: a nap melege gyorsabbá teszi őket, ugyanakkor megnövekszik a vízveszteség, amit pótolni kell. Éppen ezért kötődnek a vizes vagy nagy páratartalmú élőhelyekhez, elsősorban a trópusokhoz, a mérsékelt égövben csupán néhány fajuk képes megélni (DIESENER & REICHHOLF 1997). Hazánkban 40. kép: Sárgahasú unka (©Nagy Gergő Gábor) mindegyik kétéltűfaj, összesen 17 védett, ebből Somogy megyében 13 mutattak ki (MAJER 2001b). A farkos kétéltűek mozgása lassú, a talajon mindig „kígyózva” haladnak. Testük hosszú farokban végződik, ez egyértelműen elkülöníti őket a farkatlan kétéltűek csoportjától. Testfelszínük nem nyújt hatékony védelmet a vízveszteséggel szemben, éppen ezért élettevékenységük szinte minden mozzanatát a nedves helyekre koncentrálják. A tarajos gőte (Triturus cristatus) nászruhás hímje erősen csipkézett háti tarajt hord, melyet a magas faroktarajtól mély bemetszés választ el, farkán díszes, gyöngyházfényű farokszalag fut végig. 53
Ezzel szemben a pettyes gőte (T. vulgaris) nászruhás hímje gyengébben csipkézett vagy hullámos háttarajt visel, amely megszakítás nélkül megy át a hasonlóan csipkézett vagy hullámos farokszegélybe. Farkán narancsvörös-kék szín húzódik. Mindkét faj esetében a szárazföldi alakok lényegesen tompább, egyöntetűbb színűek, leginkább világos- és sötétbarnák. Változatos vizes élőhelyeken fordulnak elő, de előnyben részesítik a dúsan benőtt vizeket, szaporodáskor pedig igénylik a kisebb vizeket. A farkatlan kétéltűek, vagyis a békák nem rendelkeznek farokkal, végtagjaik erősek, gyakran a hátsó láb lényegesen erőteljesebb, ami hatalmas ugrásokra teszi őket képessé. Közismert békakurttyolásuk, melyet a szájszegletben vagy a toroktájékon elhe41. kép: Barna varangy (©Nagy Gergő Gábor) lyezkedő hanghólyag segítségével adnak. Rendkívül hasonló egymáshoz a sárgahasú- (40. kép) és a vöröshasú unka (Bombina variegata, B. bombina). Előbbi citromsárga, utóbbi narancssárga hasoldallal rendelkezik, rajtuk sötét foltokkal. Bármilyen kisebb-nagyobb vízzel beérik, sokszor ott, ahol más kétéltűek nem élnek meg, a két faj közül a vöröshasú unka az igényesebb. Mivel hasonló életmódúak, a két faj tartósan nem képes megélni egymás mellett, nálunk a vöröshasú az alföldre, a sárgahasú pedig a dombvidékre szorítkozik. Veszély esetén mellső és hátsó lábukat fölfelé hajlítják, s gerincüket úgy hátrafeszítik, hogy kivillan sárgás alsótestük. Ez figyelmezteti a ragadozókat, hoy nem tanácsos megenni őket, mivel a bőrükön kiválasztott méreg maró hatású. Az egész folyamatot hívjuk „unkareflexnek”. A tavi béka (Rana ridibunda), a kis tavibéka (R. lessonae) és a kecskebéka (R. „esculenta”) elkülönítése szinte lehetetlen, ráadásul a kecskebéka az előző két faj állandósult hibridje. Mindhárom faj közönséges a Nagyberekben. A megmaradt erdőfoltokban találja meg életfeltételeit az erdei béka (R. dalmatina), lápokban és nedves réteken él a mocsári béka (R. arvalis). Utóbbi faj hímjei a szaporodási időszak során a bőrük alatt összegyűlt folyadék hatására lágy tapintásúak és gyakran égszínkék színben pompáznak. A barna- (41. kép) és a zöld varangy (Bufo bufo, B. viridis) legnagyobb testű békáink, koratavaszi időszakban gyakran láthatóak a párok, gyakran több hím kapaszkodik meg egyetlen nőstény hátán. Hazai kétéltűink között függőleges pupillájával egyedülálló a barna ásóbéka (Pelobates fuscus). Tapadókorongokkal rendelkezik a zöld levelibéka (Hyla arborea), amire szüksége is van neki, hiszen idejének jelentős részét az alsó és felső növényzetben tölti. A hímek brekegése tavasztól késő nyárig hallható, az év első felében vizek közeléből kórusban hallatják hangjukat, majd az év második felében már szárazról, egyesével brekegnek (DIESENER & REICHHOLF 1997). 3. Hüllők (Reptilia osztálya): A kétéltűek már 100 millió éve léteztek, amikor színre léptek az első hüllők. A meszes tojáshéj kialakulása lehetővé tette, hogy az utód a környezetétől 54
elszigetelten fejlődjön, ezzel végérvényesen függetlenné váltak a víztől. A szaruréteg kialakulása megakadályozta a vízveszteséget, így tűző napon is szabadon tevékenykedhetnek egész nap, ezáltal a kétéltűektől eltérő élőhelyeket hódíthattak meg. Környezetük hőmérsékletétől még ők is függenek, vagyis változó testhőmérsékletű állatok. Többségük forró és száraz élőhelyeken fordul elő, a mérsékelt övben kevés fajuk él (DIESENER & REICHHOLF 1997). Somogy megyéből 10 fajuk ismert (MAJER 2001a), ezek mindegyike védett faj. Hazánk egyetlen teknősfaja a mocsári teknő (Emy orbicularis), melynek viszonylag nagy állománya él a térségben. Hátpáncélja és mellvértje megvédi őt ellenségeitől, ráadásul a fejét, a farkát és a végtagjait képes visszahúzni a páncéljába. A mesterséges csatornák szegélyében olykor méretes napozó példányaival találkozni. Tojásait maga ásta parti gödörbe rakja, ezért csak ott fordul elő, ahol kellően laza a talaj. A fiatalok gyakran csak a következő év tavaszán kelnek ki. A gyíkok a hüllők legfajgazdagabb csoportja, a világon kb. 3000 faj fordul elő, Európában csupán 51. Testüket szarupikkelyek borítják, végtagjaik általában jól fejlettek. Vészhelyzetben néhány faj farkát képes leválasztani, ezáltal menekülve el az ellenség elől. A kora reggeli óráktól kezdve testüket fokozatosan hevítik fel, hogy minél gyorsabban tudjanak mozogni, éppen ezért a fajok túlnyomó többsége nappal aktív. Közönséges faj a fürge gyík (Lacerta agilis) és a zöld gyík (L. viridis) (42. kép), a legkülönfélébb bio42. kép: Zöld gyík (©Nagy Gergő Gábor) tópokban egyaránt megtalálhatók, ezzel szemben a fali gyík (Podarcis muralis) ragaszkodik azon élőhelyekhez, melyeknél elszórtan kövek, szikladarabok vannak. A hazai gyíkfélék közül egyedül a törékenygyík (Anguis fragilis) nem rendelkezik jól fejlett végtagokkal, teste kígyószerű. A lápokat és egyéb nedves élőhelyeket kifejezetten kedveli. A kígyók világszerte kb. 2700 fajt számlálnak, Európában 27 kígyófaj él, többségük a Földközi-tenger vidékén. A gyíkokkal ellentétben nem rendelkeznek végtagokkal, általában még azok maradványai sem látszódnak. A nagyszámú csigolya teszi nekik lehetővé a kígyószerű mozgást, gyakorlatilag saját bordáikon futnak. A kígyók nem pislognak, ugyanakkor pupillájuk kitűnően alkalmazkodott a változó fényerősséghez. Magyarországon a keresztes vipera (Vipera berus) és a parlagi vipera (V. ursinii) okozhat marásával problémát. Utóbbinak a leggyengébb a mérge az európai viperák közül, a Nagyberek területén nem fordul elő. Előbbinek marása csak ritkán halálos, viszont gyakran súlyos fájdalmakat okozhatnak. Elsősorban növényekkel dúsan benőtt erdőkben érzi jól magát, de a lápok is ideális élőhelyet nyújtanak a számára. A megmaradt erőfoltokban és azok szegélyében találja meg életfeltételeit az erdei sikló (Elaphe longissima) és a rézsikló (Coronella austriaca), vizek mellett gyakori a vízisikló (Natrix 55
natrix). Ritka faj a térségben a kockás sikló (Natrix tessellata), elsősorban a náddal és vízinövényekkel benőtt tavakon fordul elő. Zsákmányállatai halak és kétéltűek, melyeket fogaival villámgyors mozdulattal ragad meg (DIESENER & REICHHOLF 1997). 4. Madarak (Aves osztálya): A madarak közös jellemzője, hogy meszes héjú tojásokkal szaporodnak. Mellső végtagjaik szárnyakká alakultak, ám nem minden faj tud repülni, vannak kifejezetten röpképtelen madárfajok. Többségük repülő életmódot folytat, ezt a testükön kialakult tolltakaró, az üreges és ezáltal könnyű csontozat, illetve a légzsákok segítik. A táplálékot csőrük segítségével nyelik el, fogak nem alakultak ki. A világon 9930 madárfajt ismernek (CLEMENTS 2007), ebből Magyarországon 398 fordult elő (HADARICS és ZALAI 2008). A Nagyberek területéről nincsenek átfogó ismereteink, egyedül a Fehér-vízi láp területe kutatott (KOVÁCS 2008a, b, c). Természetesen a Balatonról számos publi43. kép: Bakcsó (©Nagy Gergő Gábor) káció született már (CHERNEL 1920; HOMONNAY 1939; KEVE 1984; HAVRANEK & SZABÓ 1997), de a két ökológiai rendszer közötti különbség miatt ahogyan a halaknál, úgy itt sincs értelme taglalni a Balaton madárvilágát. Nagyobb vizes élőhelynek csak a Fehér-vízi láp területe minősül, éppen ezért itt koncentrálódnak a vízimadarak. Gyakori a búbos vöcsök (Podiceps cristatus) és a kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis), vízen építik úszó fészkeiket. A láp mellett négyszázas telepe alakult ki a kárókatonáknak (Phalacrocorax carbo), ürülékeik kiégetik a fákat, emiatt a telepek már messziről észrevehetők. A Duna-deltából nyomult előre a kis kárókatona (P. pygmeus), hazánkban először a Tisza mentén fészkelt az 1990-es években, s az első nagyobb telepek is a Tiszántúlon, elsősorban a 44. kép: Gyurgyalag (©Nagy Gergő Gábor) Hortobágyon alakultak ki. Azóta elterjedt az egész országban, ezen a területen kb. 200-250 páros telepe alakult ki, elsősorban a nádasokban (SCHMIDT 2001). Szintén itt alakultak ki a gémek (szürke gém Ardea cinerea, vörös gém A. purpurea, nagy kócsag Egretta alba, kis kócsag E. garzetta, bakcsó Nycticorax nycticorax 43. kép, üstökösgém Ardeola ralloides) kisebb vegyes telepei. Telente az északról érkező vadlúdcsapatok (leginkább nyári ludak Anser anser, nagy lilikek A. albifrons és vetési 56
ludak A. fabalis) lepik el a mezőgazdasági földeket. A Nagyberek legértékesebb fészkelő récefaja a cigányréce (Aythya nyroca), mely fokozottan védett. Nagy, háborítatlan erdőségek hiányában csak kevés ragadozó madárfaj található meg, ezek közül figyelemreméltó a rétisas (Haliaeetus albicilla) fészkelése. Elsősorban telepített nyárfasorokban költ a kabasólyom (Falco subbuteo) és alkalmanként a vörös vércse (F. tinnunculus). Télire kis sólymok (F. columbarius), vándorsólymok (F. peregrinus) és kékes rétihéják (Circus cyaneus) érkeznek, jelezve a terület kisemlősökben való gazdagságát. A partimadarak közül egyértelműen a bíbic (Vanellus vanellus) dominál a térségben, alkalmas gyepterületek hiányában elsősorban belvízfoltos mezőgazdasági földekre fészkel le. Alacsony vízálláskor olyan partimadarak jelennek meg, mint a gulipán (Recurvirostra avosetta), a gólyatöcs (Himantopus himantopus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), stb. Táplálkozni a közeli halastavakon fészkelő dankasirályok (Larus ridibundus) és küszvágó csérek (Sterna hirundo) járnak ide. Erdőfoltokban fészkel az örvös galamb (Columba palumbus), emberi településeken a balkáni gerle (Streptopelia decaocto). Utóbbi faj az 1920-as években érte el Magyarországot, mára pedig szinte egész Európát meghódította (SCHMIDT 2001). A tavaszt jelzi a kakukk (Cuculus canorus) „kakkukolása”, illetve a gyurgyalagok (Merops apiaster) „prü-prü-prü”-je (44. kép). Utóbbi faj korántsem olyan drasztikus méhpusztító, mint amit a méhészek állítanak róla. Az éjszakai életmódú baglyok közül előfordul az erdei fülesbagoly (Asio otus), a macskabagoly (Strix aluco) és a pajták45. kép: Tövisszúró gébics (©Nagy Gergő Gábor) ban, elhagyott épületekben költő gyöngybagoly (Tyto alba). A „fák doktorai” a különböző harkályok, például a nagy fakopáncs (Dendrocopos major), a kis fakopáncs (D. minor) és a fekete harkály (Dryocopus martius). Egyre kevesebb a fecske (füsti fecske Hirundo rustica, molnárfecske Delichon urbicum), melynek feltételezhető oka a Száhel-övezet kiszélesedése, ezáltal a vonulási veszteségek, másrészt a hazánkban fellépő rovarhiány, mely elsősorban az állattartás visszaszorulására vezethető vissza. A globális felmelegedéssel várható a parlagi pityer (Anthus campestris) még északabbra való nyomulása. Az ország más részeihez viszonyítva gyér a mezei pacsirta (Alauda arvensis) állománysűrűsége. Májustól kezdve valamilyen kiugró pontról les zsákmányára a tövisszúró gébics (Lanius collurio) (45. kép), majd amikor elhagyja az országot, nyomban átveszik helyüket az északról érkezett nagy őrgébicsek (Lanius excubitor). Vonulás során gyakran találkozni csilpcsalp-, fitisz- és sisegő füzikékkel (Phylloscopus collybita, P. trochilus, P. sibilatrix), költeni csak kevés marad itt. Tavasszal a nádasokban nádirigók (Acrocaphalus arundinaceus), foltos nádiposzáták (A. schoeniclus), nádi tücsökmadarak (Locustella luscinioides) és kékbegyek (Luscinia svecica) 57
énekelnek, ugyanez teszik a sűrű bokrosokban a fülemülék (L. megarhynchos). Fűzfákra építik fészkeiket a függőcinegék (Remiz pendulinus), faodvakba rakják tojásaikat a szén- és kék cinegék (Parus major, P. caeruleus). A pintyfélék közül közönséges a tengelic (Carduelis carduelis), a zöldike (C. chloris), a kenderike (C. cannabina) és az erdei pinty (Fringilla coelebs), telente olyan északi vendégek érkeznek, mint a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) vagy a csíz (C. spinus), utóbbi kifejezetten kedveli az éger terméseit. A térségben néhány helyen találni még vetési varjú (Corvus frugilegus) és csóka (C. monedula) fészektelepeket, gallyfészkeik ugyanis számos állatfajnak nyújtanak menedéket. 5. Emlősök (Mammalia osztálya): Az emlősök számos olyan sajátossággal rendelkeznek, mely megkülönbözteti őket a többi gerinces állattól, ilyen példás utódgondozásuk vagy az, hogy a környezettől szinte teljes mértékben függetleníteni tudják magukat. Testüket szőr borítja, ez biztosítja a megfelelő testhőmérséklet (34-37°C) fenntartását. Hallásuk és szaglásuk rendkívül kifinomult, mind nappal, mind éjszaka aktívak. Többségük földhözragadt, csak nagyon kevés faj képes a repülésre. Európában 150 (REICHHOLF 1996a), Magyarországon 85 emlősfaj él (LANSZKI & PURGER 2001). A Nagyberek térségében Lanszki és munkatársai (2008) végeztek élvefogó csapdázással vizsgálatokat, melynek eredményeként lényegesen reálisabb kép rajzolódik ki a területről. A közhiedelem ellenére a keleti sün (Erinaceus concolor) rendkívül gyors mozgású állat, szinte kizárólag éjszaka aktív. Táplálékuk főként földigilisztákból és csigákból áll, de olykor madárfiókákat, gyíkokat és dögöt is fogyasztanak (LANSZKI et al. 2008). Falánk állat az erdei cickány (Sorex araneus), mely saját testtömegének akár másfélszeresét képes megenni (REICHHOLF 1996a). Kiváló indikátorfaj a közönséges vízicickány (Neomys fodens) (46. kép) és a Miller-vízicickány (N. anomalus), hiszen olyan természetközeli állapotú vizes élőhelyeken fordulnak elő, ahol a fő táplálékukat jelentő vízi gerinctelenek és gerincesek fiataljai nagy fajgazdagságban élnek (REICHHOLF 1996a). A denevérek a kevésbé tanulmányozott csoportok közé tartoznak. A kis- és a nagy patkósdenevér (Rhinolophus hipposideros, R. ferrumequinum) nevét az orrukon lévő lebenyes, patkó alakú bőrfüggelékről kapta. A bajuszos egér- 46. kép: Közönséges vízicickány (©Nagy Gergő Gábor) fülű-denevér (Myotis mystacinus) szájának szegletében bajusszerű szőrcsomókat visel, rendkívül elterjedt faj a közönséges egérfülű-denevér (M. myotis). Gyakran telepszik meg emberi településeken a közönséges törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus), gyakran fényes nappal vadászik a rőt koraidenevér (Nyctalus noctula). A mezei nyulak (Lepus europaeus) bagzási időszakban, március-április táján ádáz harcot vívnak egymással, a bakok sok esetben hatalmas rúgásokat intéznek egymás felé (47. kép). A közönséges vörös mókus (Sciurus 58
vulgaris) bundája élőhelyéhez idomult, amíg a fenyvesekben sötétbarna a bundája, addig a lomboserdőkben (így a Nagyberek erdeiben is) vörösesbarna. Nyáron és ősszel alaposan felhízlalják magukat a nagy pelék (Glis glis), hogy aztán téli nyugovóra térjenek fák üregébe, mesterséges fészekodúba vagy ritkább esetben földi lyukakba (REICHHOLF 1996a). Az ország más részeihez képest meglehetősen ritka a mezei pocok (Microtus arvalis) (LANSZKI et al. 2008). A csalitjáró pocok (M. agrestis) és az északi pocok (M. nivalis) rendkívül hasonlít egymásra, megkülönböztetni a fogazat alapján lehet őket. Mindkettő védett, ritka faj, utóbbi ráadásul jégkorszaki reliktum (REICHHOLF 1996a). Tömegfaj a pirók erdeiegér (Apodemus agrarius), mely a ragadozó madarak és emlősök fontos táplálék bázisát képezi (LANSZKI et al. 2008). Nyári bundája őzbarna, télen szürkés, legbiztosabb ismertetőjegye a fekete hátcsík. Könnyen felismerhető a törpeegér (Micromys minutus) gömb alakú fészke, melynél a bejárat mindig ferdén lefelé néz. A Balkán felől indult hódító útjára az aranysakál (Canis aureus), mely a sűrű erdőségek kivételével szinte minden élőhelyet képes meghódítani, Magyarországon elsősorban a déli területeken fordul elő, de közel sem olyan gyakori, 47. kép: Mezei nyúl (©Nagy Gergő Gábor) mint a vörös róka (Vulpes vulpes). A hermelin (Mustela erminea) és a menyét (M. nivalis) apró termetű, gyors mozgású ragadozók, előbbi farka vége feketében végződik, még a téli fehér bundája esetében is. A nyest (Martes foina) és a nyuszt (M. martes) jobbára kerülik egymást, azon erdőkben, ahol a két faj együtt fordul elő, ott a nyest behúzódik az emberi településekre, vagy éppen a vizek partján, cserjésekben talál menedéket. Míg a halastavaknál tűzzel-vassal irtják a vidrákat (Lutra lutra), addig itt békében élhetnek ezek a rejtett életmódú gerincesek. Jelenlétükre elsősorban jellegzetes ösvényeik alapján következtethetünk, ahová mindig elhelyeznek egy kis kupacot. Fő táplálékuk a hal, helyenként azonban rákokat és akár pézsmapockokat is fogyaszthatnak. A Nagyberek neve mára már összefonódott a mesés nagyvadállománnyal, a három legfőbb vadászható faj a vaddisznó (Sus scrofa), a gímszarvas (Cervus elaphus) és az őz (Capreolus capreolus)
(REICHHOLF 1996a). Egy nagyberki kirándulás során szinte lehetetlen, hogy e három faj közül legalább kettővel ne találkozzunk.
59
9. Természetvédelmi helyzet Ezen fejezet vázát a Magyar Állami Természetvédelem hivatalos honlapjáról (www.termeszetvedelem.hu) és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park (www.bfnp.hu) oldaláról összegyűjtött információk adják. A Nagyberek teljes területe a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságának működési területéhez tartozik.
9.1. Országos jelentőségű védett természeti területek és értékek
Az egyedi jogszabállyal védett természeti területek közé tartozik a nemzeti park, a tájvédelmi körzet, a természetvédelmi terület és a természeti emlék. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park törzsterülete nyugatról, a Kis-Balaton felől határolja a tájegységet, de nem éri el azt. Ugyanígy nincsen tájvédelmi körzet, hiszen a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó Boronkamelléki Tájvédelmi Körzet délnyugat felől határolja a térséget. Hazánk egyetlen természeti emléke az AggtelekRudabánya-Szendrői hegység földtani alapszelvényei, így az egyetlen ide tartozó részegység a Nagybereki Fehérvíz Természetvédelmi Terület (48. kép). Hasonlóan a Nagyberek teljes területéhez, a lecsapolások 48. kép: Madarászat a Fehérvízi lápon (©Nagy Gergő Gábor) előtti időkben a Fehérvízi láp területén mocsárvilág uralkodott átjárhatatlan nádasokkal, kisebb szigetekkel, melyeket a korabeli lakosság menedéknek használt előbb a tatár, később a török elől. A hajdani gazdag lápvilágnak töredéke maradt meg csupán, ezt a páratlan gazdagságot hivatott megőrizni az 1977-ben védetté nyilvánított terület 1582,8 hektáron három település, Buzsák, Somogyszentpál és Táska bevonásával. Legértékesebb részei a helyenként 100-300 hektáros fűzlápok, de különleges élőhelyet képviselnek a tisztán zsombéksásos lápok. A vízből kiemelkedő zsombékok megtörik az egyhangúságot, a láprétek számos védett növényfaj hordozói. Állatvilágát tekintve a térségben csak itt élnek nagy számban a vízhez kötődő állatfajok, különösen a terület madárvilága érdemel említést, mind fészkelő, mind pihenőhelyet tekintve. A térség nagyvadállománya gyakran lel menedéket az ingoványos részeken. Egyedi jogszabállyal védett természeti értéknek minősül minden olyan terület, ahol az a 11 ásványfaj szerepel, melyet a 2007. június 20.-án kihirdetett miniszteri rendelet tartalmaz. 60
Ez a rendelet egy olyan új kategóriával bővítette a kiemelt oltalomban részesülő élettelen természeti értékeink körét, mely egyedülálló az európai joggyakorlatban. Az ide tartozó ásványfajok: réz, enargit, ikunolit, wurtzit, kuprit, opál (csak a nemesopál), azurit, malachit, humboldtin, mellit, whewellit. Ide tartoznak még azon területek, ahol ősmaradványok találhatók, vagy pedig olyan mesterséges üregek fordulnak elő, melyek természetvédelmi szempontból kiemelkedő jelentőségű mesterséges üregek. A törvény erejénél fogva („ex lege”) védett természeti területeknek két nagy csoportja van. A lápok és a szikes tavak természetvédelmi területnek minősülnek. A kunhalmok, a földvárak, a források és a víznyelők a természeti emlékek csoportba tartoznak. A terület jellegéből következően csak és kizárólag lápok fordulnak elő, közülük legnagyobb és legértékesebb a már említett Fehérvízi láp (49. kép). A definíció szerint: „A láp olyan földterület, amely tartósan vagy időszakosan víz hatásának kitett, illetőleg amelynek talaja i49. kép: Leszáradó Fehérvízi láp (©Nagy Gergő Gábor) dőszakosan vízzel telített, és amelynek jelentős részén lápi életközösség, illetve lápi élő szervezetek találhatók, vagy talaját változó kifejlődésű tőzegtartalom, illetve tőzegképződési folyamatok jellemzik”. A törvény erejénél fogva („ex lege”) védett természeti területek a barlangok, melyek itt nem fordulnak elő. A Nagyberek országos védettségű és a Natura 2000-es területeit a 10. ábrán szemléltetem.
9.2. Helyi jelentőségű védett természeti területek
Helyi jelentőségű védett természeti területeknek nevezzük a települési -Budapesten a fővárosi- önkormányzatok által rendeletben védetté nyilvánított természeti területeket, melyek védelmi kategóriájukat tekintve természetvédelmi területek és természeti emlékek lehetnek. A természetvédelmi hatósági feladatokat a települési önkormányzat látja el, a feladatok végrehajtásáért a jegyző felel. Minden esetben kezelési tervet kell készíteni, ez egyfajta iránymutatóként szolgál. A helyi jelentőségű védett természeti területek fenntartásáról, természeti állapotának fejlesztéséről és őrzéséről a védetté nyilvánító önkormányzat köteles gondoskodni, ennek érdekében természetvédelmi őrszolgálatot működtethet. A 4. táblázatban bemutatom egyrészt a Nagyberek településein, másrészt a Nagyberek Natúrpark létrehozását támogató további települések területén fellelhető helyi 61
10. ábra: A Nagyberek országos védettségű és Natura 2000-es területei (szerkesztett változat, forrás: http://geo.kvvm.hu/tir/viewhtm)
62
jelentőségű védett természeti területeket. No.
Település
1.
Balatonberény
2.
Balatonberény
3.
Balatonberény
4.
Balatonberény
5.
Balatonberény
6.
Balatonfenyves
7.
Fonyód
8.
Lengyeltóti
9.
Lengyeltóti
10.
Balatonboglár
11.
Balatonboglár Balatonboglár
12. Balatonboglár 13. 14. 15. 16. 17. 18.
Balatonboglár Balatonboglár Marcali Marcali Marcali
19.
Marcali
20. 21.
Marcali Somogyvár
22.
Somogyvár
23.
Somogyvár
24.
Somogyvár
25.
Somogyvár
Név Balatonberényitemető Balatonberényi zsidó temető Bartók Béla utcai szelídgesztenyefa Csicsergő-félsziget Kossuth téri tölgyfa és gesztenye fasor Balatonfenyvesiplatán (Közép u. 149.) Fonyódi-erdő Lengyeltóti védett fák, fasorok Lengyeltóti védett terület Balatonboglári Bárány-kúria parkja Balatonboglári Kislakikastély parkja Balatonboglári Landor-tó és környezete Balatonboglári Temető-domb és plébánia kertje Feketefenyő véderdő Kápolnák környéke Béke park Boronkai-patak völgye Gyóta-pusztai legelő Kossuth utcai téglagyár Szabadság park Brézai-erdő Somogyvári Máriapuszta Somogyvári Pogányvölgyi-víz TT Somogyvári védett fák, fasorok Széchenyi-kastély parkja
Kiterjedés (hektár)
Hatályba lépés éve
Védelmi kategória
n.a.
2000
TT
n.a.
2000
TT
n.a.
2004
TE
1,55
1996
TT
n.a.
2004
TE
n.a.
2003
TE
19,52
1958
TT
n.a.
2004
TE
12,98
2004
TT
n.a.
n.a.
TT
5,81
2004
TT
2
2004
TT
3,26
2004
TT
7,57 1,13 3,4 n.a. 5,88
1977 1977 1985 2003 2003
TT TT TT TT TT
n.a.
2003
TT
1,88 51,3
1985 1983
TT TT
72,53
2005
TT
95,75
2005
TT
n.a.
2005
TE
29,5
1983
TT 63
4. táblázat: A Nagyberek kistájhoz tartozó települések (1-9.), valamint a Nagyberek Natúrpark létrehozását támogató további települések (10-25.) területén található helyi jelentőségű védett természeti területek listája (TT = Természetvédelmi Terület, TE = Természeti Emlék, n.a. = nincs adat; forrás: www.termeszetvedelem.hu)
A Nagyberek kistájhoz tartozó 13 település közül mindösszesen négy rendelkezik helyi jelentőségű védett területekkel, összesen kilenccel. Ezek közül kimagaslik Balatonberény a maga öt védett területével. A fonyódi Fonyódi-erdő Természetvédelmi Területet leszámítva az összes többi kihirdetése viszonylag újkeletű, a többségük a 2000-es években jött létre. Nagyjából fele-fele arányban találunk természetvédelmi területeket és természeti emlékeket. Kevés helyen találunk kiterjedést, de értelemszerűen a természeti emlékek pontszerű megjelenésűek lehetnek, ugyanakkor a természetvédelmi területek valamivel nagyobbak. A Nagyberek Natúrparkhoz csatlakozni kívánó a kistájhoz nem tartozó 4 település közül három rendelkezik helyi védett területekkel, összesen 16-al, nagyjából egyenlő arányban. Egyedül Csömend nem büszkélkedhet ezzel. Egy természeti emlék mellett mindegyik természetvédelmi terület, zömük 10 hektár alatti, de valamelyikük megközelíti a 100 hektárt. Régi és újonnan kihirdetettek egyaránt vannak bennük. Összességében megállapítható, hogy a Magyar Állami Természetvédelem hivatalos honlapjának adatbázisa szerint 25 helyi jelentőségű védett természeti terület van a Nagyberek kistájhoz tartozó 13 település és a Nagyberek Natúrparkhoz csatlakozni kívánó további 4 település teljes területén. Ezek többsége kis kiterjedésű, a 2000-es években létrehozott fiatal védett, zömében természetvédelmi területek.
9.3. Európai Uniós természetvédelem
Az Európai Unió által létrehozott Natura 2000 egy olyan összefüggő európai ökológiai hálózat, amely biztosítja a biológiai sokféleség (biodiverzitás) megóvását és hozzájárul kedvező természetvédelmi helyzetük fenntartásához, illetve helyreállításához, mindezt a közösségi jelentőségű természetes élőhely típusok, valamint a vadon élő állat- és növényfajok védelmén keresztül. A Natura 2000 hálózatot szigorúan szakmai (ökológiai) szempontok alapján jelölték ki két európai uniós irányelv alapján. Az 1979-ben megalkotott madárvédelmi irányelv (79/409/EGK) alapján különleges madárvédelmi területeket, míg az 1992-ben elfogadott élőhelyvédelmi irányelv alapján különleges természetmegőrzési területeket lehet kijelölni. A két területtípus közötti átfedés 42%. A területek kijelölése szigorú kritériumrendszerek alapján történik (pl.: az irányelvek mellékletén szereplő faj vagy élőhelytípus állománynagysága, állománysűrűsége, hazai elterjedése). Ennek megfelelően a kijelölt területeknek minden, a hazánkban előforduló élőhelytípus és faj esetében az országos állomány elegendően nagy hányadát kell lefedniük, hogy biztosítsák a fajok és élőhelyek természetvédelmi helyzetének fennmaradását. Jelenleg Magyarország kb. 21%-a tartozik a Natura 2000-be, ezek 90%-a már eleve eddig is országos védettség alatt állt.
64
A Nagyberek területén lévő Natura 2000-es területeket a 10. ábra szemlélteti. Az 5. táblázatban mutatom be e három terület legfőbb sajátosságait. Minden egyes Natura 2000 terület esetében általános célkitűzés a kijelölés alapjául szolgáló közösségi jelentőségű fajok és élőhelytípusok kedvező természetvédelmi helyzetének megőrzése, fenntartása, helyreállítása, valamint a Natura 2000 területek lehatásolásának alapjául szolgáló természeti állapot, illetve a fenntartó gazdálkodás feltételeinek biztosítása. Emellett minden egyes területnek megvannak a maga specifikus céljai az ott előforduló jelölő élőhelytípusok és fajok függvényében. Látható, hogy egyedül a Balatonkeresztúri rétek tartoznak csupán egy, a különleges természetmegőrzési kategóriába, s a három közül ennek magasan a legkisebb (557 hektár) a területe. Nedves élőhely gyanánt fontos a megfelelő vízellátás, illetve a szárazodással párhuzamosan megjelenő invazív növényfajok visszaszorítása. Habár csak KTT terület, a nagy póling (Numenius arquata) és a haris (Crex crex) sikeres fészkelése érdekében a kaszálás időpontját ezen fajok költési idejéhez igazították. A Pogány-völgyi rétek KTT és KMT jelölőfajai között nemcsak növénytársulásokat és madárfajokat találunk, hanem egy emlőst (északi pocok mehelyi alfaja Microtus oeconomus mehelyi) és egy kétéltűt (vöröshasú unka Bombina bombina) is. Ezen fajok mellett egyéb természetvédelmi szempontból értékes fajokkal egyaránt foglalkoznak, úgymint a mocsári teknős (Emys orbicularis), a nagy tűzlepke (Lycaena dispar) vagy a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). Az olyan általános intézkedések, mint a vízellátás biztosítása, az 50. kép: Nagy kócsag (©Nagy Gergő Gábor) invazív növényfajok visszaszorítása és az abiotikus katasztrófák (pl. tűzkár) elhárítása mellett az intézkedések ezen plusz fajok érdekében fogalmazódtak meg. A három Natura 2000 terület közül ez a legnagyobb kiterjedésű (1821,73 hektár). Hasonló a helyzet a Fehérvíz KTT és KMT területtel, melynek teljes területe ráadásul országos védemet is élvez (Nagybereki Fehérvíz Természetvédelmi Terület). Az élőhelytípusok és a madárfajok mellett a következő fajokat vették a jelölő jegyzékbe: északi pocok mehelyi alfaja (Microtus oeconomus mehelyi), mocsári teknős (Emys orbicularis), szarvasbogár (Lucanus cervus), kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum). A térség vízzellátási és szárazodási problémái itt is megjelennek a kezelési tervben, ugyanakkor kiemelt figyelmet fordítanak a vizes élőhelyekhez kötődő állatfajok, különösen a telepesen fészkelő madárfajok (nagy kócsag Egretta alba 50. kép, kis kócsag E. garzetta, vörös gém Ardea purpurea, bölömbika Botaurus stellaris, bakcsó Nycticorax nyctocorax, kis kárókatona Phalacrocorax pygmeus), valamint a halak (réticsík Misgurnus fossilis), a kétéltűek (vöröshasú unka Bombina bombina, dunai tarajosgőte Triturus dobrogicus – e faj a korábban már említett tarajos gőtéből lett leválasztva a legújabb taxonómiai besorolás szerint) és a hüllők (mocsári teknős Emys orbicularis) védelmére.
65
No.
Név
Kiterjedés (hektár)
Védelmi kategória
1.
Balatonkeresztúri rétek HUDD20059
557
KTT
2.
3.
Pogány-völgyi rétek HUDD20035
Fehérvíz HUDD20031
1821,73
1530
KTT+KMT
KTT+KMT
Élőhelyek - folyóvölgyek Cnidion dubiihoz tartozó mocsárrétjei - kékperjés láprétek meszes, tőzeges vagy agyagbemosódásos talajokon - keményfás ligeterdők nagy folyók mentén - enyves éger és magas kőris alkotta ligeterdők - folyóvölgyek Cnidion dubiihoz tartozó mocsárrétjei - meszes lápok télisással és a Caricion davallianae fajaival - kékperjés láprétek meszes, tőzeges vagy agyagbemosódásos talajokon - síkságok és a hegyvidéktől a magashegységig tartó szintek hidrofil magaskórós szegélytársulásai - keményfás ligeterdők nagy folyók mentén - enyves éger és magas kőris alkotta ligeterdők - folyóvölgyek Cnidion dubiihoz tartozó mocsárrétjei - mészkedvelő üde láp- és sásrétek - sík- és dombvidéki kaszálórétek - síkságok és a hegyvidéktől a magashegységig tartó szintek hidrofil magaskórós szegélytársulásai
Fajok - kisfészkű aszat
- haris - lappantyú - rétisas - északi pocok mehelyi alfaja - vöröshasú unka - bölömbika - kis kócsag - kis kárókatona - vörös gém - barna rétihéja - északi pocok mehelyi alfaja - mocsári teknős - szarvasbogár - kisfészkű aszat
5. táblázat: A Nagyberek kistáj területén lévő három Natura 2000-es terület legfőbb jellemzői (KTT = különleges természetmegőrzési terület, KMT = különleges madárvédelmi terület, forrás: www.termeszetvedelem.hu)
66
9.4. Nemzetközi egyezmények
Nagy általánosságban a nemzetközi programokat, egyezményeket két jól elkülöníthető csoportra lehet bontani. Egyikbe tartoznak azok, melyek nem kötődnek konkrét területekhez, ilyen például az Európai Táj Egyezmény. A másik csoportba a konkrét területekhez kapcsolódók tartoznak, úgymint a Ramsari Egyezmény vagy a Fontos Madárélőhelyek program. A következőkben e hármast mutatom be a már említett internetes oldalak, illetve a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület hivatalos honlapjáról (www.mme.hu) gyűjtött információk felhasználásával. A gazdag európai táji örökség megőrzését szolgáló Európai Táj Egyezmény 2004. március 1.-jén lépett hatályba, hazánk 2005. szeptember 28.-án írta alá az egyezményt, majd 2008. február 1.-jén törvényi szinten is bevezetésre került. Legfőbb célja, hogy elősegítse a táj védelmét, kezelését és tervezését, valamint, hogy hozzájáruljon a tájak vonatkozásában megvalósuló európai együttműködéshez. Egyedülálló az egyezmények között, hiszen ez az első csak és kizárólag a tájjal foglalkozó egyezmény. Az egyezmény aláírói vállalják, hogy a tájat törvényben ismerik el; a tájak védelmére, kezelésére és tervezésére stratégiát alkotnak; a tájjal kapcsolatos döntési mechanizmusba bevonják a helyi lakosokat; a tájat integrálják minden olyan koncepcióba, programba és stratégiába, amely közvetve vagy közvetlenül hatással van a tájra és növelik a tájjal kapcsolatos ismereteket a társadalom minden szintjén. A Nagyberek és minden más táj esetében is egy olyan tájhasználatot kell kialakítani, amely hosszú távon hatékony a terület ökológiai és gazdasági fenntarthatósága szempontjából. A fenntarthatóság alatt legközvetlenebbül a táj vízpuffer kapacitásának növelését értjük, hiszen ez az elsődleges eszköze 51. kép: Vízimadár tömeg a téli Balatonon (©Nagy Gergő Gábor) a táj tűrő- és alkalmazkodó képességének növeléséhez, vagyis ezáltal válik kevésbé sérülékennyé a víztöbbletekre és vízhiányokra, nemcsak ökológiai, de tájhasználati/gazdasági szempontból is. A korábban vizekben bővelkedő Nagyberek ma a kiszáradással küzd, éppen ezért lenne fontos a korábbi vízivilág legalább egy részének visszaállítása, a hajdani berki gazdálkodás újjáélesztése, ezáltal őrizve meg ember és táj harmónikus együttélését. A nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek védelmére hozták létre 1971-ben a Ramsari Egyezményt, melyhez Magyarország 1979-ben csatlakozott. Eredetileg a vízimadár 67
állományoknak kívántak védelmet biztosítani, ám hamar beigazolódott, hogy önmagában az élőlények és közvetlen környezetük védelme nem elegendő, magát az ökológiai rendszert kell megőrizni. A Nagyberek szomszédságában található a Balaton ramsari terület a maga 59.800 hektáros nagyságával, mely magasan a legnagyobb a hazaiak közül. Sajátságos a tekintetben is, hogy csak időszakos a kijelölés október 1. és április 30. között, elsősorban az itt telelő téli vízimadarak érdekében (51. kép). A másik ramsari terület a Dél-balatoni berkek és halastavak, mely a legfiatalabb, 2011. május 31.-én hirdették ki 9483 hektáron, ezzel 29-re bővült a hazai területek száma. Egyelőre nem állnak részletes dokumentumok rendelkezésre, így csak általánosságban mutatom be a ramsari egyezmény hatálya alá tartozó területek főbb jellemvonásait. A vizes élőhely meghatározása rend52. kép: Dankasirály (©Nagy Gergő Gábor) kívül széles határokon mozog mind a mélységet, mind a kiterjedést, mind a parti sávot illetően, az öt nagy csoport (tengeri-, deltákhoz tartozó-, tavi-, folyó menti- és mocsári élőhelyek) közül a Nagyberekben a tavi- és a mocsári élőhelyek jönnek számításba, illetve a külön csoportba tartozó ember által létrehozott vizes élőhelyek. A ramsari területeket 40 különböző vizes élőhely típusba vagy azok kombinációjába sorolják, esetünkben a következő eshetőségekkel számolhatunk: Tp – állandó édesvizű mocsarak/pocsolyák; kistavak (8 ha alatt), mocsárrétek, mocsarak vízből kiemelkedő növényzettel, melyek a vegetációs periódus túlnyomó részében vízhez kötöttek. Ts – szezonális/időszakos édesvizű mocsarak/pocsolyák; beleértve a préritavakat, időszakosan elöntött réteket, sásréteket U – nem erdősült tőzegesek; beleértve a bokros vagy nyílt tőzegterületeket, mocsarakat, lápokat W – bebokrosodott vizes területek; bokrosodott mocsarak, bebokrosodott édesvizű mocsárrétek, bokros karr, égeres sűrűk Xf – édesvizű, fás növényzettel benőtt vizes területek; beleértve az édesvizű mocsárerdőket, időszakosan elárasztott erdőket, fás növényzettel benőtt mocsarakat A vizes élőhelyek megőrzése, fenntartása és bölcs hasznosítása érdekében szükség van a megfelelő jogi, intézményi és együttműködési keretek biztosítására. Oly módon kell ezen területeket használni, mely az ökológiai folyamatokat alapvetően nem változtatja meg. A vizes élőhelyek védelmét célszerű integrálni a földhasználati- és regionális tervezési folyamatokba, valamint országosan védett természetvédelmi területeket létrehozni. Egy területet akkor lehet ramsari területté nyilvánítani, ha a kilenc kritérium közül legalább egynek megfelel. E kritériumok többsége a vizes élőhely típusokra és a vízimadarakra vonatkozik, de beillesztettek halakra vonatkozó pontokat is. Kiemelkedő jelentőségű a 68
kritériumok közül az, amelyik valamely vízimadár faj vagy alfaj egy populációjának 1%-os értéket elérő állományokat veszi alapul. A Nagyberek területén elsősorban a következő fajok jöhetnek számításba (Balatont kivéve): nagy kócsag (Egretta alba), vetési lúd (Anser fabalis), nyári lúd (A. anser), nagy lilik (A. albifrons), tőkés réce (Anas platyrhynchos) és dankasirály (Larus ridibundus) (52. kép). A hazai ramsari területek mindegyike legalább 3 kritériumnak megfelel, de például a Rába-völgy 7, a Balaton 6 kritériumot teljesít. Az egyes ramsari területekre kezelési tervet kell készíteni, mely sorra veszi a terület jellemzőit, az általános célokon kívül megadja, hogy rövid és hosszú távon mit kell elérni. Nagyon fontos része az ökológiai jelleg állandó monitorozása és a kezelési terv rendszeres felülvizsgálata. A madarak a világ minden táján a természetvédelmi tevékenységek középpontjában állnak, egyrészt színpompás tollazatuk és énekük révén széles körben ismertek, másrészt fontos indikátor-szervezetei a környezet állapotának, mint a táplálékháló legkülönbözőbb szintjein elhelyezkedő élőlény csoport. Mindezekből következik, hogy a területi védelem koncepciója ennél a csoportnál a legkidolgozottabb. Ez a Fontos Madárélőhelyek (IBA – Important Bird Areas) rendszere, amely a Föld madárvilága szempontjából kulcsfontosságú területek hálózata, célja a vadonélő madárfajok és az őket magukba foglaló életközösségek hosszú távú védelme. A területek kiválasztásának legfontosabb kritériumai a következők: 1/ jelentős számban fordulnak elő rajtuk világszerte veszélyeztetett fajok 2/szűk elterjedésű, bennszülött vagy élőhely-specialista fajok élőhelyei 3/ különösen nagy mennyiségű madár gyülekezik vagy vonul át rajtuk. Természetesen az egyes kritérium pontok lényegesen részletesebbek ezektől, a fentiekben csak a főbb irányvonalak szerepelnek. Ezekből jól látható, hogy ez a hálózat (hasonlóan a Natura 2000 program elveinek) lefedi a madarak életének legfontosabb színtereit. A kijelöléskor fontos, hogy a területek védelme és kezelése lehetőleg a tájra jellemző hagyományos, fenntartható földhasználati móddal megoldható legyen. A gyakorlatban itt olyanokra kell gondolni, mint a rendszeres legeltetés, nyárvégi kaszálás, stb. Hazánkban eddig 54 IBA területet jelöltek ki 1.301.000 hektáron, vagyis az ország 14%-án. Az átfedés az IBA és a Natura 2000 Különleges Madárvédelmi Területek között 80%-o, a maradék 20%-on felülvizsgálatra van szükség. Végső soron cél, hogy a két hálózat tökéletes átfedésben legyen egymással, ezáltal a Natura 2000 területekre érvényes gazdálkodást segítő támogatások valamennyi IBA területen érvényesíthetők lesznek. A 11. ábrán látható a Nagyberek IBA terület (bal alsó sarokban már a Belső-Somogy IBA terület látszik), amely összesen 9324 hektáron helyezkedik el. A minősítő fajok közül a következőket vették figyelembe: bölömbika (Botaurus stellaris), törpegém (Ixobrychus minutus), bakcsó (Nycticorax nycticorax), nagy kócsag (Egretta alba), vörös gém (Ardea purpurea), fekete gólya (Ciconia nigra), kanalasgém (Platalea leucorodia), vetési lúd (Anser fabalis), nagy lilik (A. albifrons), kis lilik (A. erythropus), nyári lúd (A. anser), cigányréce (Aythya nyroca), rétisas (Haliaeetus albicilla), hamvas rétihéja (Circus pygargus) és kékbegy (Luscinia svecica). A Natura 2000 Különleges Madárvédelmi Terület és az IBA terület közötti átfedés 92%-os, mindössze 744 hektár van, ami IBA terület, de nem KMT (8%). Ha fordítva nézzük meg a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy 432 hektár KMT terület van, ami nem IBA (4,8%). Fontos tény, hogy a létező IBA terület 6,7%-a, azaz 628 hektár semmiféle védettséget nem élvez. 69
11. ábra: Nagyberek IBA (Important Bird Areas) terület (forrás: www.mme.hu)
9.5. Kulturális értékek
Az ország tájait, településeit járva rengeteg szép épülettel, szoborral, kőkereszttel, kilátóhellyel, fasorral vagy éppen egy matuzsálemi korú fával találkozhatunk, melyek a legtöbb esetben nem szerepelnek az útikönyvekben és az interneten található leírásokban. A természetvédelem és a kulturális örökségvédelem témakörébe tartozó hivatalosan védett objektumok mellett még számtalan helyi szinten fontos tájelem található hazánkban, ezeket nevezzük egyedi tájértékeknek. A természetvédelmi törvény értelmében egyedi tájértéknek minősül az adott tájra jellemző természeti érték, képződmény és az emberi tevékenységgel létrehozott tájalkotó elem, amelynek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy esztétikai szempontból a társadalom számára jelentősége van (CSEMEZ & KOLLÁNYI 2010). Csoportosításukat a 6. táblázat mutatja be, az alfajták/fajták nélkül (MSZ 20381 szabvány szerint). A 2009-2011 között zajlott TÉKA (TájÉrték KAtaszter) projekt célja az ország egészét lefedő tájérték-kataszter elkészítése, konkrétan egy online adatbázis kialakítása, működési keretrendszerének megteremtése, fenntartása, működtetése és a terepi adatok gyűjtése volt. A 2011-ben elindult új adatbázis egyrészt integrálja a már meglévő kulturális és természeti értékek adatait, valamint lehetővé teszi új adatok összegyűjtését, ezáltal egészítve ki a sokszor hiányos adatokat. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nem védett tájértékeknek a száma jelentősen meghaladja a jelenleg védett 70
Típus
Kultúrtörténeti egyedi tájértékek
Főtípus
Természeti egyedi tájértékek
Tájképi egyedi tájértékek
Altípus Mindennapi élettel kapcsolatos építmény, állandó (művészeti) alkotás Birtokjel, határjel Kultikus, szakrális építmény, alkotás, helyszín Településsel Temetkezéssel kapcsolatos építmény, művészeti kapcsolatos egyedi alkotás tájértékek Védelemmel kapcsolatos létesítmény Földméréssel kapcsolatos létesítmény Zöldfelületi létesítmény, objektum Út, útvonal vagy annak része Közlekedéssel, Útvonalakat összekötő létesítmény szállítással kapcsolatos egyedi Közlekedéssel, szállítással kapcsolatos tájértékek építmény, épület, létesítmény Erdő- és vadgazdálkodással kapcsolatos egyedi tájérték Agrártörténeti egyedi tájérték Termeléssel Ipartörténeti egyedi tájérték kapcsolatos egyedi tájértékek Bányászattal kapcsolatos egyedi tájérték Vízhasználattal, vízgazdálkodással kapcsolatos egyedi tájérték Történelmi vagy kulturális eseménnyel, illetve Egyéb emberi jelentős személlyel kapcsolatos egyedi tájérték tevékenységhez, Turizmushoz, természetjáráshoz kapcsolódó eseményhez egyedi tájérték kapcsolódó egyedi tájértékek Vendéglátáshoz kapcsolódó egyedi tájérték Geológiai egyedi tájérték Geomorfológiai egyedi tájérték Földtudományi egyedi tájértékek Talajtani egyedi tájérték Víztani egyedi tájérték Növényegyed, növénycsoport Biológiai egyedi Élőhely tájértékek Állatok tartózkodására szolgáló hely Kilátópont egyedi vagy jellegzetes látványképpel Vonalas jellegű kilátóhely egyedi vagy jellegzetes látványképpel
6. táblázat: Az MSZ 20381 szabványban közölt egyedi tájértékek tipizálása
értékek nagyságát, ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a számuk a megváltozó gazdasági környezet, életmód és védelem hiánya miatt rohamosan csökken. Legfontosabb eredmény, hogy létrejött egy táji értékeket inventarizáló metaadatbázis (www.tajertektar.hu), melynek segítségével a döntéshozók, a szakértők és a civilek hozzáférhetnek a tájjal kapcsolatos kulturális és természeti értékekhez, növelve ezzel a helyi identitástudatot, a helyi környezet iránti felelősségérzetet (CSEMEZ & KOLLÁNYI 2010). Az adatbázis lehetővé teszi a településekre való keresést, így igény szerint mindenki tájékozódhat a Nagyberek (és minden egyéb) településén lévő eddig feltöltött egyedi tájértékekről. Jelen tanulmány keretei meghaladják a Nagyberek kistáj és a Nagyberek Natúrparkhoz csatlakozni kívánó további négy településen található eddig feltöltött egyedi tájértékek elemzését, így most csupán egy 71
táblázatot közlök minden egyes település területén található egyedi tájértékek darabszámáról (7. táblázat). No. Település Egyedi tájértékek száma 1. Balatonberény 155 2. Balatonfenyves 4 3. Balatonkeresztúr 63 4. Balatonmáriafürdő 23 5. Buzsák 75 6. Fonyód 110 7. Kéthely 91 8. Lengyeltóti 57 9. Nikla 38 10. Öreglak 21 11. Pusztakovácsi 42 12. Somogyszentpál 102 13. Táska 70 14. Balatonboglár 44 15. Csömend 19 16. Marcali 175 17. Somogyvár 33 Összesen 1122 7. táblázat: A Nagyberek kistájhoz tartozó települések (1-13.), valamint a Nagyberek Natúrpark létrehozását támogató további települések (14-17.) területén található egyedi tájértékek száma (forrás: www.tajertektar.hu, letöltés: 2011.08.14.)
Látható, hogy habár összességében 1122, tehát meglehetősen sok egyedi tájérték gyűlt össze a 17 településről, az egyes településeket illetően vannak még hiányosságok. Különösen a Balaton melléki nagyobb községeknél alacsony az arány, elsősorban Balatonfenyves és Balatonmáriafürdő esetében. A korábban leírtakhoz kapcsolódva az adatbázis teljessé tétele érdekében fontos a különösen hiányos helyek felkutatása és az adatok feltöltése az oldalra.
9.6. Veszélyeztető tényezők
Az alábbiakban a térséget érintő legfontosabb veszélyzetető tényezőket mutatom be felsorolásszerűen, nem fontossági sorrendben. Az anyag a Takács és Molnár (2009) szerkesztette Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer XI. Élőhely-térképezés kötetében megjelent 2. mellékletére (Degradációt okozó vagy veszélyeztető tényezők) alapul, ez pedig a Természetvédelmi Infomációs Rendszerben fellelhető adatok alapján készült. 1. Egyéb emberi tevékenység - vadon élő állatok gyűjtése, befogása/eltávolítása - csigagyűjtés - agancsgyűjtés - vadon élő növények gyűjtése, eltávolítása 72
2.
3.
4.
5.
6.
- gyógynövények gyűjtése - vadvirág gyűjtés - művelésiág-váltás Erdészeti tevékenység - erdőgazdálkodás - erdősítés/erdőtelepítés - erdőirtás - mesterséges felújítás - pótlás - holtfa eltávolítása - fafajcsere idegen fajra Mezőgazdasági tevékenység - mezőgazdasági tevékenység 53. kép: Szemetelés (©Nagy Gergő Gábor) - mezőgazdasági tevékenység megváltozása - beszántás - felhagyott gyepművelés - legeltetés csökkenése vagy elmaradása - alullegeltetés Szennyezések - szennyezés - szemétlerakás (53. kép) - szerves szennyezés - szervetlen szennyezés - szúnyogirtás - vízi eutrofizáció - vízszennyezés Biológiai invázió - biológiai invázió - invazív állatfaj terjedése (általánosan) - egyéb invazív állatfaj terjedése - invazív növényfaj terjedése (általánosan) - akác terjedése - alkörmös terjedése - amerikai kőris terjedése - aranyvessző fajok terjedése - bálványfa terjedése - gyalogakác terjedése - japán keserűfű terjedése - selyemkóró terjedése - zöld juhar terjedése Természetes folyamatok - eutrofizáció - feltöltődés - szélsőséges időjárás - pangóvíz - alacsony talajvíz 73
- populáció fragmentáltság - populáció elszigetelődése 7. Vadászati/Halászati tevékenység - vadászat - túlzottan magas vadállomány - túlzottan magas egyedszámú rókaállomány - vadkár - vaddisznó túrás - taposás - tájidegen halfajok betelepítése 8. Vízügyi tevékenység - anyagelhelyezés (kotrásból) - kotrás - lecsapolás - talajvízszint csökkenés - csatornázás (54. kép) A veszélyeztető tényezők nyolc csoportja közül hét szigorúan az emberi tevékenységekhez kötődik, értelemszerűen ezek kiküszöbölése lenne a legkönnyebb. Ez különösen azért fontos, mert az emberi tevékenységek okozta öko54. kép: Kisebb csatorna (©Nagy Gergő Gábor) szisztémákban bekövetkező változások alapvetően visszahatnak ránk, tehát a természetes folyamatokat sem lehet úgy kezelni, minta azok az embertől teljesen függetlenül játszódnának le. Amennyiben súlyozni szeretnénk az egyes problémákat, úgy mindenféleképpen a vízellátottságot és az ehhez kapcsolódó tevékenységeket -úgymint lecsapolások, kotrások, alacsony talajvízszint- kell megemlítenünk. Ebből következik a terület fokozatos szárazodása és a rengeteg invazív növényfaj drasztikus mértékű elterjedése, amivel fokozatosan kiszorítják a térségből őshonos fajainkat. A megmaradt erdőfoltok védelme elsődleges lenne, hiszen az erdészeti tevékenységek során leginkább az idegenhonos fehér akácot (Robinia pseudo-acacia) részesítik előnyben, szintén elszegényíti a környezetet. Ugyanilyen fontos lenne az őshonos fajok (pl. enyves éger Alnus glutinosa) szakszerű visszatelepítése és a tájidegen erdőfoltok, fasorok visszaalakítása. Az ősi gazdálkodási formák, úgymint a legeltetés, a szőlőművelés vagy a nádgazdálkodás eltűnése számos növény- és állatfaj eltűnését vagy állományának lecsökkenését vonta maga után. A mezőgazdaság intenzifikációjával megnövekedett a kemikáliák, növényvédőszerek használata, mindez pedig hozzájárult a kisvizek eutrofizációjához, feltöltődéséhez. A túlzott nagyvadállomány leginkább a vaddisznónál problémás, hiszen ezen fajok feltúrva a talajt minden ott élő növényfajt és gerinctelent elpusztítanak, de nem kímélik a madarak tojásait sem. Különösen veszélyes a nádasok gémtelepeire bemerészkedő vaddisznók, néhány óra leforgása alatt az egész telepet elpusztíthatják. A helyi lakosok körében még divat bizonyos növény- és állatfajok (elsősorban halak és csigák) gyűjtése, ami komoly zavarást okozhat más állatfajok életében. 74
10. Területhasználat Az előző fejezetekben már több esetben utaltam a Nagyberekben lévő területhasználati módokra és gazdálkodási formákra, így itt most csupán egy vázlatos áttekintést nyújtok a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján található információk alapján. A nagyberki kistáj jelentős részén ma mesterséges élőhelyek, elsősorban agrárterületek foglalják el kb. 50%-os arányban, vagyis az uralkodó földhasználat a mezőgazdaság. Jellemzőek a nagy kiterjedésű monokultúrák, főként kalászosok (elsősorban búza), kukoricások és repcések (55. kép). A hajdani nadrágszíjparcellák mára már szinte a feledés homályába merültek, a múltat csak a kiskertek, gyümölcsösök, szőlősök őrzik kis kiterjedésben. A hajdani extenzív művelési módot fokozatosan intenzív gazdálkodási formák vették át. A hagyományos, extenzív mezőgazdálkodás, habár jelentős területeket ölelt fel, kezdetben nem vezetett a biológiai sokféleség 55. kép: Sárgálló repcemező (©Nagy Gergő Gábor) drámai csökkenéséhez. Főleg az állattenyésztéssel hasznosított, gyengébb termőképességű területeken a megváltozott körülményekhez legalább részben alkalmazkodott növények és ízeltlábúak magas fajszámot értek el (ERHARDT & THOMAS 1991; VAN SWAAY 2003). A hagyományos, extenzív mezőgazdaság sok esetben egyáltalán nem vezet a biológiai sokféleség csökkenéséhez, sőt gazdagíthatja is azt, például a halbőséggel. Köztudott viszont, hogy a monokultúrák lényegesen kevesebb növényés állatfaj megőrzését és megtelepedését segítik elő, a gépek és kemikáliák használata egyre erősödő nyomást gyakorol a természeti rendszerekre, illetve a hagyományos mezőgazdálkodáshoz kötődő fajok állományaira. A térség egy részén intenzív legeltetés folyik, így viszonylag nagy területen bukkan56. kép: Vadászles (©Nagy Gergő Gábor) hatunk többé-kevésbé jó állapotú gyepekre. Elsősorban szarvasmarhával legeltetnek, a terület ingoványos talaja miatt más állatfaj számára nem is lenne nagyon alkalmas. Ezek a háziállatok nagy és súlyos testükkel egyenletesen oszlanak el a területen, taposásukkal tömörítik a talajt, középmagas növényzetet hagynak maguk után, ráadásul kiválóak a nádasok széleinek felnyitásában, 75
egészen addig, amíg a vízfelület túlságosan méllyé nem válik. Kívánatos lenne bizonyos helyeken a birka- és kecskelegeltetés, előbbiek nagyon apróra rágják a füvet (ezáltal több ízeltlábúfaj megtelepedését segítik elő), utóbbiak pedig alkalmasak lennének az invazív növényfajok visszaszorítására. A mezőgazdaság mellett a másik legfőbb területhasznosítási forma a vadászaté, ennek részesedése 35% körül mozog. Szorosan összekapcsolódik ez az agrárterületekkel, hiszen ezek jelentős részén vadállatoknak alkalmas tápnövényeket vetnek, nagyon gyakran a fa- és bokorcsoportok, valamint az agrártájak szélére leshelyeket telepítenek (56. kép). Ami egyértelműen problémát okoz, az a vadászat és a természetvédelem összehangolása. Különösen igaz ez a Fehérvízi lápnál, a terület melletti vadászat különösen zavaró az itt költő és táplálkozó madárfajok, de egyéb más élőlények számára is. A vadállatok sok esetben az itteni nagy nádasban keresnek menedéket, vagy ide jönnek inni, emitt a nagyvadállomány koncentráció igen nagy itt. Nem csoda, hogy ez vonzza a vadászokat is. A területhasználati formák közül egyértelműen hanyatlik a turizmus és üdülés (~10%), valamint a halászat és akvakultúra (~5%). Előbbi fellendítésére az utóbbi időben történtek próbálkozások (a Vital Landscapes projekt is részben ezt célozza), de messze még az alagút vége.
76
11. Köszönetnyilvánítás A tanulmány a Central Europe Operational Programme 2007-2013 program keretében megvalósuló VITAL LANDSCAPES (Valorisation and Sustainable Development of Cultural Landscapes using Innovative Participation and Visualisation Techniques) című „2CE 164P3” számú projekt támogatásával készült. A tanulmány megírása az „Élő Tájak” (Vital Landscapes) Közép-európai Interreg projekt keretében készült. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a projekt vezetőjének, Kollányi Lászlónak és a projekt koordinátornak, Jombach Sándornak, hogy az anyag megírását lehetővé tették. A tanulmány egyes részeihez fűzött értékes megjegyzéseikért a következő személyek fogadják hálás köszönetemet: Bogyó Dávid (kétszárnyúak), Bereczki Csaba (halak), Czúcz Bálint (növényvilág), Kisfali Máté (egyenesszárnyúak), Kancsal Béla (pókok), Korompai Tamás (lepkék), Kovács Gyula (madarak) és Ruff Gábor (poloskák).
77
12. Felhasznált irodalom Ábrahám L., Uherkovich Á. (2001): Somogy nagylepke faunájának katalógusa (Lepidoptera: Macrolepidoptera). Natura Somogyiensis 1, p. 329-374. Aichele D., Golte Bechtle M. (2003): Mi virít itt? – Virágkalauz. Ciceró Könyvstúdió Kft., Budapest, 432 p. Bendefy L. (1964): Vízmérnöki munkálatok a Balaton környékén a XVIII-XIX. században. Agrártörténeti Szemle 6, p. 437-451. Bendefy L. (1970): Egy természettudományi vonatkozású régészeti vita margójára. Földrajzi Értesítő 19, p. 365-368. Buttler K. P. (2000): Orchideák. Magyar Könyvklub, Budapest, 287 p. Chernel I. (1920): Adatok a Balaton és a Velencei tó madárfaunájához. Aquila 27, p. 244-245, 264-266. Cholnoky J. (1918): A Balaton hidrográfiája. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei I. kötet II. rész, Magyar Földrajzi Társaság, Budapest. Clement J. F. (2007): The Clements Checklist of the Birds of the World. Sixth Edition. Cristopher Helm, London, p. 844. Csabai Z. (2001): Somogy megye vízibogarainak katalógusa (Coleoptera: Haliplidae, Dytiscidae, Noteridae, Gyrinidae, Spercheidae, Hydrochidae, Helophoridae, Hydrophilidae, Hydraenidae). Natura Somogyiensis 1, p. 145-153. Csemez A., Kollányi L. (2010): Az egyedi tájértékektől a táji értékek kataszterezéséig. Falu Város Régió 2010(2-3), p. 116-125. Diesener G., Reichholf J. (1997): Kétéltűek és hüllők. Természetkalauz sorozat, Magyar Könyvklub, Budapest, 288 p. Erhardt E, Thomas J. A. (1991): Lepidoptera as indicators of change in semi-natural grasslands of lowland and upland Europe. In Collins N. M., Thomas J.A. (eds): The Conservation of Insects and their Habitats. Symposia of the Royal Entomological Society, Academic Press, London, p. 213 236. Dövényi Z. (2010): Magyarország kistájainak katasztere. Második, átdolgozott és bővített kiadás. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 876 p. Hadarics T., Zalai T. (2008): Magyarország madarainak névjegyzéke. Nomenclator Avium Hungariae. An annotated list of the birds of Hungary. Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, 280 p. Hartai É. (2009): A változó Föld. Well-PRess Kiadó Kft., Miskolc, 192 p. Havranek L., Szabó B. (1997): A Balaton és környéke madárfaunájának indexe. Anser 4, p. 1078
49. Héra Z., Varga A. (2001): Somogy megye puhatestű (Mollusca) faunája. Natura Somogyiensis 1, p. 29-40. Homonnay N. (1939): A Balaton költő madarai, tekintettel a fészkelő területek és a fészkelő madárfajok Balaton-melléki jellegzetességeire. A madár viszonya az élettérhez I. rész. A Magyar Biológiai Kutatóintézet Munkái 11, p. 194-232. Hortobágyi T. (2000): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt., Budapest, 538 p. Horvatovich S. (2001): Somogy megye futóbogarainak (Coleoptera: Carabidae) katalógusa. Natura Somogyiensis 1, p. 135-143. Illés Z. (1981): Tavunk, a Balaton. NATURA, Budapest, 460 p. Józan Zs. (2001): Somogy megye fullánkos hártyásszárnyú (Hymenoptera, Aculeata) faunája. Natura Somogyiensis 1, p. 269-293. Keve A. (1984): Adatok a Balaton és környéke madárfaunájához (Aves). Folia Musei historiconaturalis Bakonyiensis = A Bakonyi Természettudományi Múzeum közleményei 3, p. 229240. Király G., Molnár Zs., Bölöni J., Csiky J., Vojtkó A. (2008): Magyarország földrajzi kistájainak növényzete. Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete, Vácrátót, 248 p. Kondorosy E. (2001): Somogy megye poloskafaunája (Heteroptera). Natura Somogyiensis 1, p. 123-134. Kovács Gy. (2008a): A 2005. november 12.-i balatoni vízimadár felmérés eredményei. Magyar Vízivad Közlemények 16, p. 247-254. Kovács Gy. (2008b): A 2006. december 16-i balatoni vízimadár felmérés eredményei. Magyar Vízivad Közlemények 16, p. 255-260. Kovács Gy. (2008c): A 2007. november 10.-i balatoni vízimadár felmérés eredményei. Magyar Vízivad Közlemények 16, p. 261-266. Kovács T., Hegyessy G., Borsos S. (2001): Somogy megye cincéreinek katalógusa (Coleoptera: Cerambycidae). Natura Somogyiensis 1, p. 213-220. Körmendi S., Ponyi J. (2001): Somogy megye rákfaunájának (Crustacea) katalógusa. Natura Somogyiensis 1, p. 71-82. Láng S. (1974): A Balaton természetföldrajzi képe. In Tóth K. (szerk.): Balaton, Panoráma kiadó, Budapest, p. 13-34. Lanszki J., Mórocz A., Deme T. (2008): Adatok három vizes élőhely (Gemenc, Béda és a balatoni Nagyberek) kisemlősfaunájához. Állattani Közlemények 93(1), p. 29-37. 79
Lanszki J., Purger J. J. (2001): Somogy megye emlős faunája (Mammalia). Natura Somogyiensis 1, p. 481-494. Lóczy L. (1913): A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei I. kötet I. rész I. szám, Magyar Földrajzi Társaság, Budapest. Lotz Gy. (1973): A Balaton vízszintje a XIX. század első felében. Vízügyi Közlöny 55, p. 337341. Majer J. (2001a): Somogy megye hüllőfaunájának katalógusa (Reptilia). Natura Somogyiensis 1, p. 449-452. Majer J. (2001b): Somogy megye kétéltűfaunájának katalógusa (Amphibia). Natura Somogyiensis 1, p. 445-448. Majer J., Bíró P. (2001): Somogy megye halainak katalógusa (Halak – Pisces). Natura Somogyiensis 1, p. 439-444. Makay B. (1913): A Balaton a történeti korban. BTTE III. 1. 4, 254 p. Marosi S. (1960): Felszínfejlődési problémák Belső-Somogyban. A Magyar Földrajzi Társaság XIV. Vándorgyűlése, Zalaegerszeg, p. 31-35. Marosi S. (1970): Belső-Somogy kialakulása és felszínalaktana. Földrajzi Tanulmányok 11, Akadémiai Kiadó, Budapest, 169 p. Marosi S., Szilárd J. (1981): A Balaton kialakulása. Földrajzi Közlemények XXIX. (CV.) kötet 1. szám, p. 1-30. Merkl, O. (2001): Harmincnégy bogárcsalád somogy megyei katalógusa (Coleoptera). Natura Somogyiensis 1, p. 191-212. Mészáros F. (2001): Somogy megye „féregfaunájának” adatai a XX. század végén. Natura Somogyiensis 15, p. 11-15. Molnár Zs., Bartha S., Seregélyes T., Illyés Z., Botta-Dukát Z., Tímár G., Horváth F., Révész A., Kun A., Bölöni J., Bíró M., Bodonczi L., Deák J. Á., Fogarasi P., Horváth A., Isépy I., Karas L., Kecskés F., Molnár Cs., Ortmann-né Ajkai A., Rév Sz. (2007): A grid-based, satellite-image supported multi-attributed vegetation mapping method (MÉTA). Folia Geobotanica 42, p. 225–247. Móricz B. (1962): Fonyód és környéke. Somogy Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatalának kiadványa, Egyetemi Nyomda, Budapest, 104 p. Muskovits J. (2001): Somogy megye díszbogarai (Coleoptera: Buprestidae). Natura Somogyiensis 1, p. 169-178. Münker B. (1998): Közép-Európa vadvirágai. Természetkalauz sorozat, Saxum Kiadó, Budapest, 287 p. Nagy B. (1985): Adatok a Barcsi Borókás Orthopteroidea faunájának ismeretéhez. Dunántúli 80
Dolgozatok Természettudományi Sorozat 5, p. 93-99. Nagy, B., Szövényi, G. (2001): Somogy megye egyenesszárnyú rovarai (Orthoptera). Natura Somogyiensis 1, p. 107-117. Nagy B. (2003): A revised check-list of Orthoptera-species of Hungary supplemented by Hungarian names of grasshopper species. Folia Entomologica Hungarica 64, p. 85-94. Papp L. (1997): Zootaxonómia. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 382 p. Ponyi J. (2001): Áttekintés a Balaton faunisztikai kutatásáról és faunájának összetételéről. Állattani Közlemények 86, p. 3-13. Reichholf-Riehm H. (1996a): Emlősök. Természetkalauz sorozat, Magyar Könyvklub, Budapest, 288 p. Reichholf-Riehm H. (1996b): Lepkék. Természetkalauz sorozat, Magyar Könyvklub, Budapest, 288 p. Reichholf-Riehm H. (1997): Rovarok és pókszabásúak. Természetkalauz sorozat, Magyar Könyvklub, Budapest, 288 p. Rozner Gy. (2001): Somogy megye dögbogár, sutabogár és lemezescsápú bogár faunája (Coleoptera: Silphidae, Histeridae, Lamellicornia). Natura Somogyiensis 1, p. 161-167. Schmidt E. (2001): Csodálatos madárvilág. Annó Kiadó, Budapest, 240 p. Simon T. (2004): A magyarországi edényes forma határozója. Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt., Budapest, 846 p. Samu F., Szinetár Cs. (1999): Bibliographic check list of the Hungarian spider fauna. Bull. Br. arachnol. Soc. 11(5), p. 161-184. Szalóki D. (2001): Somogy megye lágytestű és felemás lábfejízes bogarainak katalógusa (Coleoptera: Elateroidea (részben), Lymexiloidea, Cleroidea, Tenebrionoidea). Natura Somogyiensis 1, p. 179-190. Szilárd J. (1962): Külső-Somogy. Földrajzi Értesítő 11, p. 68-74. Szilárd J. (1967): Külső-Somogy kialakulása és felszínalaktana. Földrajzi Tanulmányok 7, Akadémiai Kiadó, Budapest. Szinetár Cs. (2001): Somogy megye pókfaunája (Aranea). Natura Somogyiensis 1, p. 57-70. Takács G., Molnár Zs. (2009): Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer XI. Élőhelytérképezés. Második átdolgozott kiadás. Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai kutatóintézete, Vácrátót; Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Budapest, 77 p. Terofal F. (1997): Édesvízi halak. Természetkalauz sorozat, Magyar Könyvklub, Budapest, 288 p.
81
Tóth S. (2001a): Somogy megye szitakötőinek katalógusa (Insecta: Odonata). Natura Somogyiensis 1, p. 93-99. Tóth S. (2001b): Somogy megye lószúnyogjainak katalógusa (Diptera: Tipulidae). Natura Somogyiensis 1, p. 377-379. Tóth S. (2001c): Somogy megye iszapszúnyogjainak katalógusa (Diptera: Limoniidae). Natura Somogyiensis 1, p. 381-382. Tóth S. (2001d): Somogy megye csípőszúnyogjainak katalógusa (Diptera: Culicidae). Natura Somogyiensis 1, p. 383-388. Tóth S. (2001e): Somogy megye tőröslegyeinek katalógusa (Diptera: Therevidae). Natura Somogyiensis 1, p. 409-410. Tóth S. (2001f): Somogy megye pöszörlegyeinek katalógusa (Diptera: Bombyliidae). Natura Somogyiensis 1, p. 411-412. Tóth S. (2001g): Somogy megye zengőlegyeinek katalógusa (Diptera: Tipulidae). Natura Somogyiensis 1, p. 413-422. Tóth S. (2001h): Somogy megye fejeslegyeinek katalógusa (Diptera: Conopidae). Natura Somogyiensis 1, p. 423-424. Van Swaay C. A. M. (2003): Trends for butterfly species in Europe. Rapport VS2003-027, De Vlinderstichting, Wageningen, p. 1-32. Varga Z. (1995): Állatismeret. 12. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 136 p. Víg K. (2001): Somogy megye levélbogár és zsizsikfaunája (Coleoptera: Chrysomellidae, Bruchidae). Natura Somogyiensis 1, p. 221-236. Virág Á. (1998): A Balaton múltja és jelene. Országos Vízügyi Főigazgatóság, Egri Nyomda Kft., Eger, 904 p. Internetes hivatkozások www.bfnpi.hu http://geo.kvvm.hu/tir/viewhtm www.geo.u-szeged.hu www.mme.hu www.mta-taki.hu www.novenyzetiterkep.hu www.pannonremark.hu www.tajertektar.hu www.termeszetvedelem.hu 82
www.wikipedia.org
83