NAGY István Költő és sors Marina Cvetajeva sorsértelmezéséhez Amikor arra vállalkoztam, hogy lefordítom a Szonyecska regénye második részét (az első Rab Zsuzsa fordításában látott napvilágot még 1977-ben a Szovjet Irodalom júliusi számában), tudatában voltam annak, hogy számos, a fordítót próbára tevő nehézséggel kell szembenéznem. Ilyen volt az alábbi, első ránézésre egyszerűnek tűnő két mondat is: Была – судьба. Было русское не-судьба.
Tömör, alig pár szavas összefoglalása Marina és Szonyecska kapcsolatának, illetve lezárása annak a pár oldalas szerzői-elbeszélői résznek, amely a regényben Szonyecska kétségbeesett panaszáradata után következik, s amely higgadt mérlegelése a történteknek, számvetés a sorssal, de mindenekelőtt megértése és elfogadása annak, hogy Szonyecska az Istentől elrendelt női sorsot választva – vállalja saját személyes sorsát: „Szonyecska elment tőlem – a maga asszonyi sorsába… Mert a világot teremtve, így hagyta meg az Isten” (ЦВЕТАЕВА 1994: 406).1 Az évek során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a költő Cvetajeva sorsértelmezéséhez össze kell kapcsolni a poétikai, a kognitív nyelvészeti, a filozófiai és a sorstudományi, idegen szóval anankológiai (az elnevezés az ógörög ananké szóra megy vissza) lehetséges megközelítéseket. De nem lehet figyelmen kívül hagyni a női tapasztalaton alapuló feminista nézőpontot sem, hiszen Cvetajeva a személyes sorsot is női sorsként élte meg. Ha a sorsértelmezéshez hozzáférést biztosító szövegeket a versektől a leveleken át a naplójegyzetekig ebből a nézőpontból fogjuk vallatóra, akkor aligha kerülhetünk meg olyan, a feminista irodalomtudomány által is preferált kérdéseket, mint a női írás és a női test, a női írás és a női nyelv, a női írás és a női lélek (SHOWALTER 1994). Ezt a komplex értelmezést az is indokolja, hogy Cvetajeva mind verseiben, mind pedig prózai írásaiban (beleértve természetesen az esszéit is) az említett szempontokat maga is reflexió tárgyává tette, és ezzel mintegy távlatot nyitott az olvasói értelmezés számára. Természetesen itt és most nincs lehetőség arra, hogy a címben megjelölt problémát az említett szempontok alapján a teljesség igényével tárgyaljam, ezért csupán utalni szeretnék az általam fontosnak érzett, továbbgondolásra érdemes kérdésekre. 1 Köszönettel tartozom Havas Ferenc tanár úrnak, Gergely Lajosnak és Kardos Tamásnak a személyes beszélgetés és levélváltás során tett értékes észrevételeikért.
199
Cvetajeva egyik levelében a következőket írja magáról: „Nem vagyok filozófus. Költő vagyok, aki tud gondolkodni (prózát írni)” (ЦВЕТАЕВА 1995b: 31). Egyik írásomban Cvetajevát, aki a léteseményekre és saját élettörténetére állandóan és „csillapíthatatlan elemző szenvedéllyel” (Paszternak) reflektál, hermeneutikus személyiségnek neveztem, aki több ponton kapcsolódik a század dialógus-filozófusaihoz (válasz-filozófusaihoz), mindenekelőtt Bahtyinhoz, de Cvetajeva életműve értelmezhető Gadamer hermeneutikája felől is, miként Emmanuel Lévinas filozófiájának etikai nyelvezete sem áll tőle távol, sőt… De úgy gondolom, hogy nem járok messze az igazságtól, ha a németes műveltségű Cvetajeva „hallásorientált” nyelvszemlélete (Cvetajeva a nyelvet is hallgatja, „belehallgat” a nyelvbe) és a filozófus Heidegger között érintkezési pontokat vélek felfedezni.2 Gondolok itt elsősorban „…a költőien lakozik az ember…” írásaira, A műalkotás eredeté-re, vagy olyan egzisztenciál-ontológiai fogalmakra, mint a „gond”, a „halálhoz viszonyuló lét”, vagy az „akárki”, amelyre még visszatérek az elemzés során. Az egyéni tudattalan nyelve a szimptóma, a kollektív tudattalané a szimbólum, a családi tudattalan viszont – a sorsanalízis megállapítása szerint – a személy választásaiban fejeződik ki. „A családi tudattalan a választás nyelvén beszél” – írja az Ember és sors című művében Szondi Lipót (SZONDI 1996: 9). Aligha van még egy huszadik századi orosz író (talán Mandelstam?), aki a családi tudattalannak a sorsválasztásban játszott szerepét olyan mélyen, az egyéni élettörténetre nézve oly meghatározó módon élte volna meg, mint a női író Cvetajeva. Ha Az idő zúgása szerzője, Oszip Mandelstam zsidó származású orosz íróként azt kérdezi, hogy „Mit akart mondani a családom?”, akkor ezzel az onnan hozott önazonossági válságra és a vele összefüggő nyelvnélküliségre utal, az Anyám és a zene írója pedig egy a gyermeki lélekben mély nyomot hagyó traumatikus sorsélményről számol be, hozzáteszem, a vádló hangján: „Rajtam kérte számon – saját magát! Rajtam, aki már író voltam, rajtam, aki sohasem voltam muzsikus” (CVETAJEVA 1970a: 48). Cvetajeva ön2
„Én semmit sem akarok birtokolni…, csupán benne lenni a dolgokban, érteni őket…, nem úgy, ahogy Goethe (ő éles szemmel lát!), én hallgatni akarom a dolgokat, mint R
(jó füllel hallgatni), belehallgatni a dolgokba, engedelmeskedni nekik, hozzájuk tartozni, maga a dolog lenni ” – írja egyik levelében Rilke egykori titkárnőjének. A Lét és idő 309. oldalán olvashatjuk: „A jelenvalólét hall, mivel ért. Másokkal való megértő világban-benne-létként a jelenvalólét »függ« az együttes jelenvalóléttől és önmagától, és ebben a függésben odatartozó.” A fordítók megjegyzése a lap alján: „függésben odatartozó (in dieser Hörigkeit zugehörig) – A Hörigkeit szó jobbágyi függést jelent, de jelent pszichológiai értelemben vett függővé válást, dependenciát is. A gehören ige valamihez való tartozást fejez ki, a zuhören odafigyelést; végső fokon mindegyik a hören – hallani igével függ össze” (HEIDEGGER 1989: 309). Ha belegondolunk abba, hogy a német Hörigkeit egyszerre jelent jobbágyi függést és lelki függővé válást (dependenciát), akkor aligha kétséges, hogy Cvetajeva a következő, Paszternaknak címzett sorokat írva a német jelentést tartotta szem előtt: „Nem értelek, abba akarod hagyni a versírást. És aztán? A hídról a Moszkva folyóba? Úgy vagyunk a versekkel, barátom, mint azzal, akit szeretünk: amíg ő el nem hagy… Te a Lírának jobbágya vagy” [kiemelés – N. I.] (ЦВЕТАЕВА 1995b: 357).
200
életrajzi prózájában (Apám és múzeuma, Anyánk meséje, Anyám és a zene, Kirill leányai, Ház az öreg Pimennél) a gyerekkorba megy vissza, vagy még messzebbre, a családi tudattalan közelebbi-távolabbi őseihez. Amikor önnön „sorslehetőségét” innen nézve mérlegeli, akkor az „én-sors” úgy jelenik meg számára, mint szenvedés és gond, természeti kényszerűség és morális kényszerűség (innen van többek között kínzó végzettudata is). Az évek során azonban egyre inkább ama felfogás felé hajlik, hogy az öröklött vagy kényszersors szorításából kikerüljön és a nehezebbnél nehezebb döntéshelyzetekben szabadon válasszon: a szabadság választása motiválta döntéseit szinte minden esetben, mondhatni, önmaga ellenében is. A sorsanalízis azt tartja, hogy „az egyén sorsát tudattalan ösztönös választásai határozzák meg a szerelemben, a barátságban, a foglalkozásban, a betegségben és a halálban” (S ZONDI 1996: 10). Amikor Cvetajeva a tragikus sorsú Szergej Efronnal kötötte össze életét és a végsőkig kitartott mellette, amikor példásan ápolta az emberi barátságot, beleértve az episztolárist is (például a cseh írónővel, A. A. Tyeszkovával), vagy amikor íróként függetleníteni tudta magát mind az emigráció, mind pedig a szovjet kultúrpolitika elvárásaitól („Ott nem publikálnak – és olvasnának, itt publikálnak – és nem olvasnak” – CVETAJEVA 2008: 98), vagy amikor az öngyilkosságban maga választja meg a halál módját: a kényszersorsot szabadon választott én-sorsba fordítja át. Teszi ezt úgy, hogy tudja, „őt valaki a kezében tartja” (CVETAJEVA 2008: 70) (az Isten? a Végzet?), hogy „a baj, a sors” benne van (ЦВЕТАЕВА 1995a: 708), hogy önmagát megérteni azt jelenti: a sorsot megérteni. Ezért áll hozzá közel Lermontov, aki mindenben és mindenkor „végzetes önmagát” adja, s ezért vonzódik azokhoz az írótársaihoz is, „akiknél a sorsérzés, azaz önmaguk érzése sosem huny ki” (CVETAJEVA 2008: 135). Cvetajeva 1939. június 12-én Rouen felé tartva (itt halt máglyahalált Jeanne d’Arc [Szent Johanna]) a vonaton írja utolsó, még Franciaországból keltezett levelét A. A. Tyeszkovának, amelynek végén az alábbi mondat áll: Most már nem nehéz, ez most már – a sors. Сейчас уже не тяжело, сейчас уже – судьба (ЦВЕТАЕВА 1995a: 480).
Ha arra gondolunk, hogy hazatérve mi vár rá, akkor értetlenül állunk az előtt a tény előtt, hogy a rá váró sorsot (előérzete ezúttal sem hagyta cserben) megkönnyebbülésnek érzi. Úgy gondolom, ebben az esetben nem arról van szó, mint amit oly gyakran átél az ember, amikor a bizonytalant felváltja a mégoly rossz bizonyosság és ezt megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hanem sokkal inkább olyan sorsérzésről és sorstudatról, amelyet a tragikum és a Végzet levegője leng körül. A sors az, amelyet az ember nem képes megváltoztatni, mert születésétől fogva felülről van adva, s ha váratlanul, akaratunktól függetlenül megváltozik – a változás maga is sors. A világ orosz nyelvi képe a судьба szóban a megjósolhatatlanság (непредсказуемость) és ellenőrizhetetlenség (неконтролируемость) jelentését érzi mindenekelőtt relevánsnak (ЗАЛИЗНЯК–ЛЕВОНТИНА–ШМЕЛЕВ 2005: 200). Cvetajeva a sorsot úgy jellemzi,
201
mint: недоля, лихо, беда, напасть, нужда, de mindenekelőtt рок – a sors utolsó ítélete, ugyanakkor изречение is (а речь szóból). A költő Cvetajeva a nyelv szerepét a sorsalakításban, a „sorskényszer tudatossá tételében”, mondhatni, mindennapos élményként éli meg. De ezt is paradox módon, színéről és visszájáról, amennyiben szabadulást hozó teremtő erőt lát benne egyfelől, másfelől babonásan fél a versben leírt szótól, mert úgy érzi, hogy ezzel is sietteti a véget: „Всякая строчка – сотрудничество с «высшими силами», и поэт – много, если секретарь”; „Я знаю это мимовольное наколдовывание (почти всегда – бед! Но слава богам – себе!). Я не себя боюсь, я своих стихов боюсь” (МАСЛОВА 2004: 156).3 Miután rekonstruáltuk az inkriminált mondat szűkebb (textuális) és tágabb (anankológiai) kontextusát, vessünk egy pillantást magára a szövegre. Csakugyan elég egy pillantás, hiszen a nyelvi nemekkel való játék azonnal szembetűnik: két szó, két fogalom áll szemben egymással, a nőnemű судьба és a semleges nemű не-судьба.4 Hogy ez utóbbi szó önálló jelentéssel bíró fogalom, amely szemben áll a szótárban is található судьба szóval, azt a tagadó szót és a főnevet összekapcsoló kis kötőjel is mutatja. Vagyis két szóval, két fogalommal van dolgunk: a sorssal és a nem-sorssal, ahol ez utóbbi előtt a semleges nemű ‘orosz’ melléknév áll. Az első esetben a sorsról való állítás a Cvetajeva által kedvelt gondolatjellel történik, ahol is a gondolatjel után álló szó mindig kiemelt helyzetben van: rá terelődik a figyelem. Itt is attól hangsúlyos és jelentésteljes a nőnemű, értékkel telített судьба szó, hogy vele a semleges nemű, személytelen не-судьба áll. Míg az első ‘két ember vállalható sorsa, a mi sorsunk’, a másodikhoz joggal asszociálható a mindenki sorsa, a heideggeri akárki sorsa. Ez az akárki, ahogyan a filozófus minősíti, a „neutrum”. Cvetajeva jó érzékkel a semleges nemű русское jelzőt használja a költői licencként felfogható не-судьба minősítésére. Az „akárki” átlagos mindennapiságáról olvassuk Heideggernél: Az akárki létében lényege szerint az átlagosságra megy ki a játék. Ezért faktikusan annak az átlagosságában tartózkodik, ami illik, ami érvényes, és ami nem az, aminek megszavazzák a sikert, és amitől megtagadják. Ez az átlagosság körvonalazza azt, hogy mire vállalkozhatunk, s mire szabad vállalkoznunk, ügyel minden egyes előbukkanó kivételre. Minden kiemelkedőnek csendes elnyomás a sorsa. Minden eredeti egyik napról a másikra régesrég ismertté csiszolódik. Minden kiharcolt könnyen kezessé lesz. Minden titok erejét veszti. Az átlagosság gondja újból a jelenvalólét lényegszerű tendenciáját leplezi le, amelyet minden létlehetőség egysíkúvá-tételének nevezünk (HEIDEGGER 1989: 259). 3
A речь (478) és a рок (496) szavak etimológiáját lásd ФАСМЕР 1987, ЦВЕТАЕВА 1995a: 183, ЦВЕТАЕВА 1995b: 592. Hogy a pок és a речь mennyire összetartoznak a bűn okán Cvetajeva költői szótárában, azt nyelvszemléletének, nyelvfelfogásának egy olyan aspektusa is bizonyíthatja, amelyet a nyelv érzéki csábításának nevezhetünk (lásd NAGY 2006). 4 Amikor ugyanitt nem sokkal később azt olvassuk, hogy „У Сонечки была мать – судьба”, akkor is a nyelvtani nem hordozza azt a mélyebb jelentést, amire Cvetajeva a sorsértelmezését bízza, vagyis azt, hogy a sors – nőnemű.
202
Heidegger orosz fordítója, a filozófus V. V. Bibihin az akárki-t люди-nak fordította.5 Cvetajeva pedig, amikor a Szonyecskával lezárult kapcsolatának végső etikai mérlegét megvonja, az alábbi sommás ítéletet (önítéletet) mondja ki: „Mi mindketten csak az „emberekkel” mentünk szembe: sose az Istennel és sose az emberrel”. Az emberek, a люди, az akárki… Ez az ellentét van jelen a была és a было igealakokban is, amennyiben az elsőhöz a személyesség (az én / a mi sorsunk), a másodikhoz pedig a személytelenség (akárki sorsa) értékmozzanata kapcsolható. Ugyanakkor mindkét igealakban hangsúlyos az, hogy volt, valóban megtörtént, s ez összevág a regény/regényesített önéletrajz orosz címével: Повесть о Сонечке (magyarul Elbeszélés Szonyecskáról). Az orosz címben a повесть nemcsak műfaji megjelölés (a Rab Zsuzsa adta Szonyecska regénye cím már fordítói értelmezés), hanem utalás arra is, hogy igaz történetet fogunk olvasni: tények és események összessége, amelyek valakivel vagy valamivel kapcsolatosak; történet – miként a szótárak is értelmezik. (A szó egyébként a по-ведать-ra ‘utólagos tudás’ megy vissza.) A Сводные тeтради-ban az alábbi naplóbejegyzést találjuk: „Все вы бедные, бессудьбинные” (Ц ВЕТАЕВА 1997: 328). Ugyanilyen értelmű sorsvallomásra indítja Cvetajevát a viszonzatlan szerelemre ítélt, a szerelemben is kezdeményező és a bosszúállást nem ismerő puskini Tatjána eszményi alakja is: „A vágyak teljessége és a teljesült vágyak között, a szenvedések teljessége és a boldogság üressége között már választottam születésem pillanatában és teljes életemre” (C VETAJEVA 1970b: 293). A Была – судьба. Было русское не-судьба értelme, hogy volt a sors és a sors hiánya, valami, ami sors, és valami, ami nem-sors. A hiány kifejezésére utalnak az ugyancsak Cvetajevától származó alábbi példák is: эмигрант – не-эмигрант, жизнь – не-жизнь, живу – не-живу stb. A hiányt kifejező kötőjeles példákra maradéktalanul ráillik az, amit a sorsanalízisként elhíresült mélylélektani irányzat tart a kényszersorsról és a választott sorsról: „…a kényszersors az én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak én nélküli élet, és éppen ezért egy sors nélküli vegetáció” (SZONDI 1996: 15).6 Ezek után nem nehéz belátni, a kérdéses mondat legjobb fordítása a szó szerinti fordítás, még akkor is, ha a nyelvtani nemek adta többletjelentést a magyar nyelvben nem tudjuk visszaadni.7 Így hát: Volt – a sors. Volt az orosz nem-sors. 5 „Люди сами имеют свои манеры быть. Упоминавшаяся тенденция бытия, именуемая у нас дистанцией, основана на том, что бытие с другими как таковое озаботилось серединой. Она экзистенциальная черта людей. Для людей речь в их бытии идет по сути о ней” (ХАЙДЕГГЕР 2002: 127). 6 „Sors és szabadság jegyesek. A sorssal csak az találkozik, aki megvalósítja a szabadságot” (BUBER 1991: 64). 7 A sorstalansággal való fordítást a Kertész Imre regénycímével való áthallás okán nem tartottam jónak.
203
Irodalom BUBER 1991 = BUBER Martin: Én és Te. Esszé. Budapest: Európa, 1991. CVETAJEVA 1970a = CVETAJEVA Marina: Fogoly lélek. Budapest: Európa, 1970. CVETAJEVA 1970b = Az én Puskinom. In: CVETAJEVA Marina: Fogoly lélek. Budapest: Európa, 1970. 265–326. CVETAJEVA 2008 = CVETAJEVA Marina: A művészet a lelkiismeret fényénél. Budapest: Tinta, 2008. HEIDEGGER 1989 = HEIDEGGER Martin: Lét és idő. Budapest: Gondolat, 1989. NAGY 2006 = NAGY István: A nyelv mint érzéki csábító (M. Cvetajeva nyelvszemléletéről). In: JAGUSZTIN László (szerk.): A szavak érzéki csábítása. Narratív szövegvilágok a szenzualitástól a metanyelvig. Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006. SHOWALTER 1994 = SHOWALTER Elaine: A feminista irodalomtudomány a vadonban. Helikon 40 (1994): 417–442. SZONDI 1996 = SZONDI Lipót: Ember és sors. Budapest: Kossuth, 1996. ЗАЛИЗНЯК–ЛЕВОНТИНА–ШМЕЛЕВ 2005 = ЗАЛИЗНЯК А. A., ЛЕВОНТИНА И. Б., ШМЕЛЕВ А. Д. Ключевые идеи русской языковой картины мира. Москва: «Языки славянской культуры», 2005. МАСЛОВА 2004 = МАСЛОВА В. А. Поэт и культура. Концептосфера Марины Цветаевой. Москва: «Флинта», «Наука», 2004. ФАСМЕР 1987 = ФАСМЕР Макс: Этимологический словарь русского языка. Т. 3. Москва: «Прогресс», 1987. ХАЙДЕГГЕР 2002 = ХАЙДЕГГЕР Мартин: Бытие и время. Перевод с немецкого В. В. Бибихина. Санкт-Петербург: «Наука», 2002. ЦВЕТАЕВА 1994 = ЦВЕТАЕВА Марина: Повесть о Сонечке. В кн.: ЦВЕТАЕВА Марина: Собрание сочинений в семи томах. Т. 4. Москва: «Эллис Лак», 1994. ЦВЕТАЕВА 1995a = ЦВЕТАЕВА Марина: Собрание сочинений в семи томах. Т. 6. Москва: «Эллис Лак», 1995. ЦВЕТАЕВА 1995b = ЦВЕТАЕВА Марина: Собрание сочинений в семи томах. Т. 7. Москва: «Эллис Лак», 1995. ЦВЕТАЕВА 1997 = ЦВЕТАЕВА Марина: Неизданное. Сводные тетради. Москва: «Эллис Лак», 1997.
204
