NAGY-BRITANNIA EURÓPAI POLITIKÁJA A MINISZTERELNÖKÖK TÜKRÉBEN

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK Levelező tagozat Európai Tanulmányok szakirány

NAGY-BRITANNIA EURÓPAI POLITIKÁJA A MINISZTERELNÖKÖK TÜKRÉBEN

Készítette: Harsányi Gabriella

1


Budapest, 2004 SZINOPSZIS (A „Nagy-Britannia európai politikája a miniszterelnökök tükrében” c. dolgozathoz) (Készítette: Harsányi Gabriella) Nagy-Britannia meglehetõsen különleges viszonyt tart fenn az Európai Unióval. Nem tudnék még egy olyan tagországot említeni, amely ilyen látványosan „fölötte áll” a mindenkori integrációs elképzeléseknek. Nagy-Britannia később és vonakodva csatlakozott az integrációhoz. Tagországként is számtalan intézményben, és közös politikában egyáltalán nem, vagy csupán mérsékelten vesz részt. Vezetői soha nem fogadták el feltétlenül „európai barátainak” a nézeteit, és mindig előnyben részesítették saját nemzeti politikájukat, és a mikrogazdaságukban – gyakran kényszerűen – kialakult jelenségek megfelelő kezelését. Nagy-Britanniáról nem mondható el, hogy európai elkötelezettsége megakadályozza abban, hogy egyéb térségekben hasznos relációkat tartson fenn. Annak ellenére, hogy ma már nem mondható nemzetközi hatalomnak, kiterjedt birodalma pedig rég a múlté, példásan megőrizte valamennyi előnyös kapcsolatát. A dolgozat lapjain azt kívánom vizsgálni, hogy milyen motívumok vezették NagyBritannia döntéshozóit a II. világháború után európai kapcsolataikban. Látni fogjuk, hogy milyen mértékben sikerült a kormányoknak véghez vinniük tudatos terveiket, és mennyiben határozták meg döntéseiket az éppen aktuális körülmények. Megpróbálok választ keresni arra, hogy helyesek voltak-e döntéseik, és milyen következménnyel jártak. Mivel Nagy-Britannia közéletében kétségkívül a mindenkori miniszterelnök az első ember, ő az, aki – többé, kevésbé – rányomja bélyegét az egyes periódusokra, dolgozatomban a szigetország mindenkori európai és külpolitikáját a legemlékezetesebb miniszterelnökök láncolatában kívánom bemutatni. Nagy-Britannia II. világháború utáni európai politikájának áttekintése után láthatjuk, hogy mi vezérelte az egyes miniszterelnököket az európai integrációban

való

részvételük

lehetőségeinek,

mérlegelésekor. Budapest, 2004. május 14.

2

időzítésének

majd

mélységének


T ARTALOMJEGYZÉK B EVEZETÉS

5

I. A TTLEE – N AGY -B RITANNIA „ LEKÉSTE AZ EURÓPAI BUSZT ”

7

I. 1. Az angol külpolitika a háború után

7

I. 2. Az első lehetőségek

9

I. 3. A három kör

11

I. 3. a. Az OEEC – Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete

13

I. 3. b. Az Európa Tanács

13

I. 3. c. A NATO

13

I. 3. d. A Schuman-terv és az ESZAK

14

II.) E DEN – HOMÁLYOS IRÁNYOK

16

II. 1. Angol-amerikai ellentétek és egy birodalom vége

16

II. 1. a. Kína

16

II. 1. b. Korea

17

II. 1. c. India

18

II. 1. d. Szuez

19

II. 2. A brit reakció

21

III.) M ACMILLAN – A VÁLTOZÁS SZELE

22

III. 1. Macmillan atlanti relációi

22

III. 2. Macmillan és az európai kör

22

III. 3. A változás szele

24

III. 4. Beválik az „európai busz”

25

III. 5. „Európai Nemzetközösség”?

25

III. 6. Egy miniszterelnök ambíciói – Az első csatlakozási kísérlet

26

III. 6. a. A belföldi fogadtatás

27

III. 6. b. A francia fogadtatás

27

III. 6. c. A német fogadtatás

28

III. 6. d. Az amerikai visszhang

28

III. 7. De Gaulle vétójának értékelése

28

3


IV.) W ILSON – A LEJTŐN LEFELÉ

30

IV. 1. A gazdasági helyzet

30

IV. 2. A kulturális „forradalom”

32

IV. 3. A nemzetközi politika

33

IV. 3. a. Az atlanti kör

33

IV. 3. b. A Nemzetközösség

34

IV. 3. c. Európa

35

V.) H EATH – A CSATLAKOZÁS

37

V. 1. A tárgyalások

38

V. 1. a. Gazdasági vonatkozású kérdések

39

V. 1. b. Nemzeti szuverenitás kérdése

40

V. 2. Eredmények

40

VI. T HATCHER – A „ BŐKEZŰ NŐVÉR ”

42

VI. 1. Mrs. Thatcher és Amerika

43

VI. 2. Mrs. Thatcher és a Nemzetközösség

45

VI. 3. Mrs. Thatcher és Európa

46

VII. M AJOR – Á RNYÉKBAN

50

VII. 1. Szabad út Európa számára

50

VII. 2. Mr. Major és az európai engedmények

51

VII. 3. Beborul az ég a konzervatívok felett

52

VIII. BLAIR – A TÚLÉLŐ

54

VIII. 1. Egy ígéretes kezdet

54

VIII. 2. Blair külpolitikája

56

VIII. 2. a. Az amerikai kapcsolat

56

VIII. 2. b. Blair, az európai

59

VIII. 2. c. A keleti bővítés

61

VIII. 2. d. A közös valuta

62

VIII. 3. Blair jövője

63

B EFEJEZÉS

65

M ELLÉKLETEK

68

4


BEVEZETÉS Amint végigtekintünk a most már huszonöt kiváló államot magába foglaló Európai Unió országain, láthatjuk, hogy mind egy-egy unikum a maga módján. Szakdolgozatom témájául mégis a „ködös Albiont” választottam. Nagy-Britannia meglehetõsen különleges viszonyt tart fenn az Európai Unióval. Nem tudnék még egy olyan tagországot említeni, amely ilyen látványosan „fölötte áll” a mindenkori integrációs elképzeléseknek. Hazánk csatlakozása kapcsán az elkövetkezendő évekre várható elsődleges feladat az lesz, hogy megtaláljuk helyünket az integrációban, és kialakítsuk azt a mindenki számára ideális kapcsolatot az Unió intézményeivel, amely előfeltétele lehet az eredményes tagságnak. Úgy gondolom, Nagy-Britannia példája több szempontból is tanulságos útravalóval szolgálhat Magyarországnak. Annak ellenére, hogy egészen más múltú és karakterű országról van szó, mindenképpen érdemes megvizsgálni, mi az, ami a szigetországot Európától folyamatos távolságtartásra inti. Biztos vagyok benne, hogy – ahogyan már az eddigiekben is – számtalanszor fog e kapcsolatban Magyarország nehéz döntések előtt állni, és számtalanszor kell majd harcolnia azért, hogy a számára legelőnyösebb, illetve a legkevésbé előnytelen feltételeket kivívhassa magának a 25 ország közös parlamentjében. Ezekben az esetekben hasznos lehet tudni, hogy a „nagyok” is átmentek, és átmennek ezen a mai napig, és – mint már annyiszor – tanulhatunk tőlük. Nagy-Britannia később és vonakodva csatlakozott az integrációhoz. Tagországként is számtalan intézményben, és közös politikában egyáltalán nem, vagy csupán mérsékelten vesz részt. Vezetői soha nem fogadták el feltétlenül „európai barátainak” a nézeteit, és mindig előnyben részesítették saját nemzeti politikájukat, és a mikrogazdaságukban – gyakran kényszerűen – kialakult jelenségek megfelelő kezelését. Nagy-Britanniáról nem mondható el, hogy európai elkötelezettsége megakadályozza abban, hogy egyéb térségekben hasznos relációkat tartson fenn. Annak ellenére, hogy ma már nem mondható nemzetközi hatalomnak, kiterjedt birodalma pedig rég a múlté, példásan megőrizte valamennyi előnyös kapcsolatát. A dolgozat lapjain azt kívánom vizsgálni, hogy milyen motívumok vezették NagyBritannia döntéshozóit a II. világháború után európai kapcsolataikban. Látni fogjuk, hogy milyen mértékben sikerült a kormányoknak véghez vinniük tudatos terveiket, és mennyiben határozták meg döntéseiket az éppen aktuális körülmények. Megpróbálok választ keresni arra,

5


hogy helyesek voltak-e döntéseik, és milyen következménnyel jártak. Mivel célom a motivációk, indokok és a döntések hátterének megismerése, dolgozatom nem terjed ki minden pontra, amelyen a tagország és az Unió érintkezik. Azokat az eseteket, témaköröket, kérdéseket emeltem ki, amelyek különleges helyzetben jöttek létre, amikor a brit kormány európai politikáját legélesebben tudtam megvilágítani. Mivel Nagy-Britannia közéletében kétségkívül a mindenkori miniszterelnök az első ember, ő az, aki – többé, kevésbé – rányomja bélyegét az egyes periódusokra, dolgozatomban a szigetország mindenkori európai és külpolitikáját a legemlékezetesebb miniszterelnökök láncolatában kívánom bemutatni. Így került a dolgozat lapjaira Mr. Clement Richard Attlee, Sir Anthony Eden, Mr. Harold Macmillan, Mr. Harold Wilson, Mr. Edward Heath, Mrs. Margaret Thatcher, Mr. John Major és Mr. Tony Blair munkássága. Ezt a koncepciót az is indokolja, hogy az Egyesült Királyság legnagyobb miniszterelnöke, Sir Winston Churchill volt az, aki irányt mutatott, és mutat ma is valamennyi utódjának (és számos európai honfitársának is!) az európai politika tekintetében. A dolgozatban a Downing street szellemeként tér majd vissza lépten-nyomon az ő hitvallása, az egyes miniszterelnökök munkája kapcsán. Gyűjtőmunkám során fontosnak tartottam, hogy Nagy-Britannia II. világháború utáni történelmét pontosan megismerjem, és megértsem. Ehhez nyújtott nagy segítséget a magyar nyelvű szakirodalom, különösen Egedy Gergely remek munkája. A dátumok, adatok naprakész egyeztetését a XX. század krónikája segítségével végeztem. A budapesti Brit Nagykövetség által javasolt források vonalán elindulva a brit kormány és a Downing street oldalain találtam értékes, mély betekintést engedő anyagot. Az elmúlt szűk két évtizedre visszamenőleg pedig a neves napilap, a Daily Telegraph archív számaiban olvashattam hasznos, és elgondolkodtató cikkeket.

6


I. A TTLEE – N AGY -B RITANNIA „ LEKÉSTE AZ EURÓPAI BUSZT ”

Clement Richard Attlee (1945-51, Munkáspárt)

A II. világháború után Nyugat-Európa nagy része romokban állt, és valamennyi országa komoly gondokkal küszködött. Az Egyesült Királyságban sem volt ez másként. Az 1945. évi választásokon a hatalmat meglepetésszerűen elnyerő munkáspártra komoly feladat várt: Az ország fizikai, biztonsági és gazdasági helyreállítása mellett a legnehezebbnek a korábbi nagyhatalmi pozíció restaurálása tűnt. I. 1. Az angol külpolitika a háború után A feladat teljesítését különösen reménytelenné tette, hogy az ország már a háború alatt is pénzügyi gondokkal küszködött, amit a szövetségesek legerősebbike, a háború „gazdag nagybácsija”, az Amerikai Egyesült Államok kölcsönei enyhítettek. A háború után különösen nagy szükség volt további kölcsönökre, így az Egyesült Királyság olyan feltételeket is vállalt az amerikaiak segítségéért cserébe, amilyet más európai ország nem: egyoldalúan felszámolta az utolsó mentsvárának számító kiterjedt birodalmában alkalmazott vámpreferenciákat az Egyesült Államokkal szemben. A közvélemény természetesen a „birodalom kiárusításával” vádolta Clement Richard Attlee (1945–51) kormányát. (Egedy,1998) ÉV 1945 1948 1949 1950

Ö SSZEG ( EZER USD) 3.750.000 144.000 244.000 239.000

1. táblázat: Nagy-Britannia az USA-tól kapott kölcsönei 1945-től. (Forrás: Egedy, 1998:p.222-224)

7


A II. világháború anyagi finanszírozásával visszavonhatatlanul elkezdődött az a folyamat, amely Nagy-Britannia USA-hoz fűződő sajátságos kapcsolata révén meghatározta a szigetország XX. századi külkapcsolatait. (Lásd 1. táblázat) Az angol-amerikai kapcsolatok természetesen sokkal régebbről gyökereznek, gondoljunk itt a közös nyelvre, és a tényre, hogy Észak-Amerika hosszú ideig brit fennhatóság alatt állott. Ezek a szálak a későbbiekben is erőteljesebb kapcsolatot biztosítottak az USA és Nagy-Britannia között, mint bármely más európai ország és az USA között. Ezek a kapcsolatok hatottak a mentális-kulturális tényezőkre, és így a kereskedelmi és személyes szférára, majd a gazdasági és gazdaságpolitikai szférára is. Így természetes, hogy a két ország a mai napig több szállal kötődik egymáshoz. A II. világháború alatt ez a kötődés azonban kezdett aszimmetrikussá válni. Úgy tűnt, hogy ez az aszimmetria nem zavarta Londont. Mi több, a nemzetközi politikában is tudatosan Washingtonhoz húzott. Ahogyan azt Churchill mondta fultoni beszédében, az orosz kommunizmust az angolok veszélyesebbnek tartották, mint a német újrafegyverkezést. „Figyelmeztetett, hogy újabb világháború és zsarnokság fenyeget – ezúttal a sztálini Szovjetunió részéről, amellyel szemben „az angolul beszélő népek testvéri társulását” sürgette, vagyis a brit birodalom és az Egyesült Államok összefogását.” (Egedy,1998) Az amerikai álláspontot elsajátították az angolok, és ennek hamarosan tanúbizonyságát is adták. Berlin négy részre osztásával Nagy-Britannia tekintélyes darabhoz jutott. A szűkös években azonban az ország ellátása is nehézségeket okozott, így a kormány nem

bírta

fenntartani

a

még

rosszabb

körülmények

között

maradt

berlini

felségterületet is. Így London készséggel elfogadta Washington indítványát, mely szerint az angol és amerikai zónákat egyesíteni kellene. Anglia ismét kedvezett az USA-nak, és az USA ismét terhet vett le Anglia válláról. Az együttműködésre így még egy alap jött létre, melynek első nagy eredménye volt a berlini blokád idején a szovjetekkel való angol-amerikai összetűzés. Ez akkor történt, amikor a nyugati zónákban bevezetett pénzügyi reform elől a Szovjetunió lezárta saját zónáját, az angolok az amerikaiakkal egyetemben légifolyosón keresztül juttattak ellátmányt a blokád alatt lévő szovjet zónába. Anglia világhatalmi pozíciójának mindig is fontos sarokköve volt a mediterrán térség fölötti ellenőrzés gyakorlása. Amikor a háború utáni görög polgárháborúba a

8


kommunizmussal szemben beavatkozott angol erőket már képtelen volt tovább finanszírozni

a

kormány,

ismételten

a

szovjet-ellenes

amerikaiakhoz

fordult

segítségért. Ezzel összeomlott az utolsó remény is arra, hogy Nagy-Britannia nemzetközi súlyát valaha visszanyerheti. Az USA pedig szívesen átvette a stafétabotot. Így

Anglia

véglegesen

az

amerikaiak

oldalára

szegődött

a

kezdődő

hidegháborúban. Mindez azt is magával vonta, hogy a szigetország európai megítélése romlott. Az egymásrautaltságot többé-kevésbé elfogadó nyugat-európai országok számára nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia Amerika-barátsága hátterében gazdasági okok állnak, amit egyértelműen nem kapna meg Európától. Franciaország esete híven tükrözi a többi európai ország álláspontját: az első és legfontosabb cél a biztonság megteremtése Európában, ami csakis Németország lefegyverezésével jár. A szovjet kérdést többnyire az USA-ra hagyták, mivel egyértelműen kezdett kirajzolódni a bipoláris világrend, melyben Európának nem igen jutott szerep. Hamar felismerte az ország, hogy csak úgy teremtheti meg hosszú távon a biztonságát és a táptalajt a gazdasági újraéledésre, ha közvetlen szomszédjai támogatását elnyeri. Esélyeit tovább növeli, ha közös célokat és feladatokat űznek ki maguk elé. I. 2. Az első lehetőségek Természetesen a háború utáni anyagi nehézségek nem kerülték el a többi nyugat-európai országot sem. Miután az Egyesült Államok kezdte felismerni, hogy az európai piac mielőbbi helyreállítása amerikai érdek is, illetve a nyugat-európai országok belátták, hogy minden önálló próbálkozás kevés ehhez, megindultak a tárgyalások egy Európa-méretű amerikai támogatási rendszer kidolgozásáról. Az amerikai kölcsönök témájában már otthonosan mozgó Nagy-Britannia aktív szerepet vállalt az akció lebonyolításában, és koordinálta a gazdasági és politikai feltételek megteremtésnek folyamatát. A Marshall-pénzekből Anglia kapott a legnagyobb szeletet, így elindulhatott a stabilizáció útján. A segélyért való közös folyamodás, a részvétel kapcsán Európában kialakult szűrő (nem minden ország élt a lehetőséggel, kiemelendő itt a Szovjetunió és érdekszférája) volt az első lépés, amely elindította Európát a közös jövő képe felé. Ha közelebbről megvizsgáljuk Nagy-Britannia hozzáállását ehhez a közös akcióhoz,

9


láthatjuk, hogy a Nyugat-Európával látszólag közös érdekei mögött más mozgatók működtek, mint a többi ország esetében. A háború óta folyamatosan érkező amerikai támogatásokhoz Angliának nem volt szüksége soha Európára. A Marshall-segély angol szemmel csupán egy újabb amerikai támogatásnak tűnt, és mellékes volt, hogy más országok is sorban állnak érte. A cél a régi status quo visszaállítása volt, amelynek elsősorban materiális feltételei voltak. A

franciákkal

összehasonlítva

a

különbség

még

szembeötlőbb:

Franciaországnak ugyanúgy szüksége volt a segélyre, de nem kívánt az USA-tól függni. A Marshall-segély elfogadásakor vállalt kötelezettségek egyértelműek, az adott helyzetben logikusak, sőt kívánatosak voltak, és az a tény, hogy „egész” Európa elfogadta, csupán megerősítette szükségességét. Franciaország már ekkor belátta, hogy a nyugat-európai országok csak közös erővel nyerhetik vissza régi hatalmukat, egyesével már nem. Így megfigyelhető, hogy a háborúból győztesként kikerülő két nagy európai hatalom, Nagy-Britannia és Franciaország teljesen eltérő módon élte meg a háború veszteségeit, és eltérő utakra is lépett. Franciaország, mint az európai integráció éllovasa, mindent megtett, hogy az eredetileg angol elképzelést (Churchill, Zürich) megvalósítsa. A XX. századi történelem egyik legérdekesebb ellentmondása lehet Churchill 1946-os zürichi beszéde: „Most olyat mondok, amin Önök csodálkozni fognak. Az első lépésnek az európai család újrateremtésére a Franciaország és Németország között kötendő szövetségnek kell lennie… Ha meg akarjuk teremteni az Európai Egyesült Államokat – vagy bárhogyan nevezzük is majd – most kell hozzálátnunk”. (Egedy, 1998) Churchill jól látta, hogy az európai integráció ezen a ponton már elkerülhetetlen. Nem adott ugyan támpontot ahhoz, hogy milyen formában, milyen szinten szükséges az integráció, lelkesedése magával ragadta egész Európát, Anglia kivételével… A munkáspárti Attlee-kormány ugyanis nyíltan jelét adta annak, hogy országa nem szorul az európai családra. Az első integrációs lépések azonban megindultak, és Nagy-Britannia előtt is ott állt valamennyi lehetőség. I. 3. A három kör Amint eddig is láthattuk, Nagy-Britannia álláspontja a II. világháború után három körben mozgott:

10


a) Az őt birodalmi szerephez juttató Nemzetközösség köre, melyben a legfőbb cél az életben tartás és a régi, világhatalmi tekintély (látszatának) fenntartása volt. Ennek érdekében ügyelnie

kellett Londonnak arra, hogy ezt az érdekeltségi kört

gazdaságpolitikája egyik legfontosabb pilléreként kezelje. b) A második kör az „atlantizmus” (Rapcsák, 2002:p.233), vagyis az a „különleges kapcsolat” („special relationship”) (Rapcsák, 2002:p.233), amely az Egyesült Államokhoz fűzte. Már kiderült, hogy ezt a kapcsolatot a gazdasági érdekek irányították, és azt is tudjuk, hogy az ország legfőbb célja ebben az időszakban a gazdasági stabilizáció, a talpra állás volt. Nyilvánvalóan első helyen állt az amerikai külkapcsolat ápolása, és erősítése a kormány politikájában. c) A harmadik kör az Európával kiépítendő relációkat tette ki, melyek a szigetország számára azért voltak fontosak, mert hosszú távú biztonságot, s a Nemzetközösséggel folytatott kereskedelemben beálló egyre nagyobb deficitért kárpótló új gazdasági kapcsolatokat ígértek. Biztonságot, mivel az Egyesült Királyságnak jól felfogott érdeke volt Németország féken tartása, és ezzel egyidejűleg szorgalmazta a francianémet megegyezést. Azzal is tisztában volt, hogy a Szovjetunióval és a alakulóban lévő keleti blokkal szemben is szüksége van arra, hogy Európával együttműködjön. Mr. Attlee jól tudta, hogy az európai kapcsolatokat nem hanyagolhatja el, de sohasem lett volna hajlandó a kontinenssel közös célokat követni, és szorosan elkötelezni magát, különösen nem egy nemzetek fölötti integrációban. Így az ütem, amit a szomszédok diktáltak, nem volt ínyére. Az európai elkötelezettség olyan lépések megtételével is járhatott, amelyek miatt amerikai és nemzetközösségi kapcsolatai romlottak volna. A háborús károk után építkező nyugat-európai országok sokkal kevesebbet tudtak ajánlani integrációban is, mint az Egyesült Államok egyedül. Ebben a három körben szeretett (volna) egyidejűleg mozogni a szigetország. Így lett volna ideális a helyzete. Ahogyan maga Churchill fogalmazta: „… látni fogják, hogy mi vagyunk az egyedüli ország, amelynek mind a háromban jelentős szerepe van – a Nemzetközösség vezetésével, az USA-val létrehozott »különleges kapcsolat« révén és az európai biztonság és prosperitás intézményeivel ápolt szoros szövetségen keresztül. Britannia befolyását mindegyikben erősíti a másik kettőben játszott szerepe.” (Rapcsák, 2002:p.233)

11


Az európai „prosperitás intézményeivel” való szoros szövetség azonban nem úgy valósult meg, ahogyan a churchilli beszédből következett volna. Az intézmények sorra alakultak, Nagy-Britannia viszont azt méregette, milyen távolságot tud tartani azoktól. „A brit politikusok pártállástól függetlenül hozzászoktak, hogy országuk világszerepet játszik, s nagyon nehéznek találták az igazodást egy lényegesen kisebb szerephez; mindannyiak hittek a „három ölelkező kör” mítoszában, s ösztönösen elzárkóztak még a gondolatától is annak, hogy egy föderális vagy szupranacionális európai struktúrába olvasszák országukat”. (Rapcsák, 2002:235) 1949-ben a szigetország

kormánya

így

állapította

meg

Európához

való

viszonyát:

„…

politikánknak arra kell törekednie, hogy amennyire csak képesek vagyunk rá, segítsük Európa talpra állását… De koncepciónknak a korlátozott felelősség politikájának kell lennie. Semmilyen körülmények között sem szabad támogatást adnunk azon a ponton túl, amikor ez a támogatás már túlságosan meggyengít bennünket ahhoz, hogy érdemleges szövetségesei legyünk az Egyesült Államoknak, azaz azon a ponton túl, amely már kikezdi saját felelősségünket.” (Rapcsák, 2002:p.235) Churchill már korábban is így nyilatkozott De Gaulle-nak: „Ha választanom kell Ön és Roosevelt között, mindig Rooseveltet fogom választani. S ha választanom kell Európa vagy a nyílt tenger között, mindig a tengert fogom választani” (Rapcsák, 2002:p.236). 1951-ben, miután lecsillapodtak európai lelkesedései, ezt mondta, mintegy védekezésképpen zürichi szavaira: „soha nem gondoltam, hogy NagyBritannia vagy a brit Nemzetközösség, akár külön, akár együtt, valaha is szerves tagja legyen az európai föderációnak… Elsődleges célunk a brit Nemzetközösség és a Birodalom megmaradt részeinek egysége és konszolidálása. A második az angolul beszélő világ testvéri szövetsége; és a harmadik, az Egyesült Európa, amelynek elkülönült, de szorosan és különlegesen együttműködő szövetségese és barátja vagyunk.” (Rapcsák, 2002:p.236) I. 3. a. Az OEEC – Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (Organization for European Economic Cooperation) A

Marshall-terv

koordinálására,

és

keretében

szétosztására

jött

érkező létre

12

amerikai 1948-ban

támogatási az

Európai

összegek Gazdasági


Együttműködés

Szervezete.

Nagy-Britannia

magától

értetődően

tagja

volt

a

szervezetnek, hiszen, mint a Marshall-segély legnagyobb élvezője, és fő koordinátora tevékenykedett. Később átalakult a szervezet a fejlett ipari országok együttműködési szervezetévé. Így született meg a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD). Nem nevezhető integrációs szervezetnek, csupán a gazdasági együttműködés intézményes formájának. I. 3. b. Az Európa Tanács Az 1949-ben megalakuló Európa Tanács jellegénél fogva nem volt „veszélyes” Nagy-Britannia politikájára. Az intézmény nem gazdasági jellegű kereteket öltött, s „tartalmát is meglehetősen homályossá, állásfoglalásait pedig roppant kevésre kötelezővé zsugorította London ellenállása.” (Egedy; 1998) Annak ellenére, hogy az európai külpolitikában ellentmondásos felfogású Churchill buzgón segédkezett az Európa tanács létrehozásában, az Attlee-kormány nem képviseltette magát a hágai konferencián, ahol Churchill elnökölt. I. 3. c A NATO Mint ismeretes, Nagy-Britannia számára kiemelt fontosságú volt a II. világháború után a tartós béke biztosítása, amely alapvető feltétele volt gazdasági konszolidációjának, így a nemzetközi nagyhatalmi szerepének visszaállításának. London az európai közös védelmi rendszer kiépítésében élen járt, Ernest Bevin (1945–1951) külügyminiszter neve fémjelzi az megalakítás európai koordinációját. A keleti és nyugati blokkok egyre látványosabb elhatárolódása, a szigetország Európán kívüli felségterületein megingó pozíciója, és az amerikaiak aktív részvétele egyértelművé tették London számára az észak-atlanti szövetség létrejöttének előnyeit. Fontos volt Nagy-Britannia számára Görögország és Törökország bevonása, hiszen így biztonságban tudhatta volna a mediterrán térségben dédelgetett ambícióit. Tervét azonban éppen az USA húzta át, s ráadásul ismét kedveznie kellett angolszász barátainak, és jóváhagynia Olaszország felvételét. A NATO létrejöttének mérlegét így fogalmazta

meg

Davies

külügyi

államtitkár:

„A

regionális

csoportosulások

nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megvédjük a világ szabadon maradt részét az

13


agresszióval szemben, s lehetővé tegyük ebben a térségben a demokratikus államforma megőrzését”. I. 3. d. A Schuman-terv és az ESZAK Az európai integráció alapkövét jelentő gondolat a francia Robert Schuman külügyminisztertől, és a szintén francia közgazdásztól, Jean Monnet-tól származott. Ekkorra Franciaországban egyértelmű törekvésnek számított az Európával való viszony erősítése. A francia álláspontot egyértelmű indokok alakították ki. Franciaország számára létkérdés volt a németekkel való viszony rendezése, a közös acél-és szénbányák felügyeletének kérdése, hiszen az nehéziparának, és közvetve nemzetbiztonságának is az alapját képezte, akárcsak Németországénak. Gazdaság- és külpolitikájának is szerves részét kellett, hogy képezze ez a téma, és meg is tett mindent, hogy támogatókat szerezzen gazdasági konszolidációjának védelméhez. Természetes, hogy francia kezdeményezésre jött létre az elsősorban a kényes terület felügyeletére hivatott szupranacionális alapon működő nemzetközi szervezet, az Európai Szén-és Acélközösség. Bár talált brit támogatókat az indítvány, az Egyesült Királyság nagy része nem nézte jó szemmel a nemzetek feletti jellegű integráció formálódását. A szigetország határozottan elutasította a csatlakozást, a következő indoklással: Az alapvető célt, mely szerint gazdasági haszon is származik a szénmezők felügyeletéből, és a közös gazdasági célok erre építéséből, nem érezhette az ország magáénak, hiszen akkoriban Nagy-Britannia jól el volt látva szénkészletekkel, és a Nemzetközösséggel való kereskedelem felvette a szén-és acélipar termékeit, azaz nem volt szüksége az európai piacra. Talán ekkor jogosak voltak Anthony Eden külügyminiszter (1951-55) szavai: „Ez olyan valami, amit a zsigereinkben érzünk, hogy nem tehetünk meg.” (Rapcsák, 2002:p.236) Az ESZAK később az európai integráció magja lett, melynek alapító tagjai a későbbiekben érezhették igazán, hogy jó döntést hoztak. Nagy-Britannia, az akkori legerősebb nyugat-európai ország nem érezte, – s talán nem is érezhette – hogy neki is ott lenne a helye a többi európai ország között. „Így a brit történetírás joggal minősíti 1950-et annak az évnek, amikor a szigetország »lekéste az európai buszt«.” (Egedy; 1998:p.238)

14


II.) E DEN – H OMÁLYOS IRÁNYOK

Sir Anthony Eden (1955-57, Konzervatív)

15


II. 1. Angol-amerikai ellentétek és egy birodalom vége II. 1. a. Kína Az 1949. október 1-jén kikiáltott Kínai Népköztársaság okozta talán az első komoly nézeteltérést a szigetország és az Egyesült Államok között. Illetve mindenképpen ez volt az első eset, amikor a britek ki mertek állni az USA-val ellentétes álláspontjuk mellett. Bár Kína a szovjet típusú kommunizmus útjára lépett, ami önmagában is elég indok volt a kezdődő hidegháborúban álló Nyugat számára, hogy minden kapcsolatot megszakítson vele és elvárja ezt valamennyi, magát a nyugati civilizáció részének tekintő nemzettől. Nagy-Britannia esete ettől árnyaltabb volt. Kétségtelen, hogy nem szimpatizált a gondolattal, hogy Kínában kommunista rezsim uralkodjon, ám a már akkor is hatalmas kínai piacot magáénak tudó ország számára nagy gazdasági veszteséget jelentett volna, ha szó nélkül követte volna a kommunista-ellenes országok mutatta irányt. „Bevin kezdettől fogva arra számított, hogy Kína előbb-utóbb a Szovjetunió vetélytársa lesz, s ezért kollégáinak azt fejtegette, hogy nem érdemes mereven elzárkózni a Pekinggel való együttműködéstől.” (Egedy: 1998:p.238) Az angol politika számára elfogadható lett volna egy megfelelő diplomáciai kapcsolat, amely megengedte volna a térségben zajló kereskedelmének békés folytatását, és a volt gyarmatokkal fennálló hosszú távú kapcsolatai is biztonságban lettek volna. Ezért aztán Nagy-Britannia hivatalosan elfogadta Kínai Népköztársaságot, és az ENSZtagságának kérdésében, hogy a Nemzeti Kína (Kuomintang) képviselője, vagy az új népi Kína képviselője kapjon helyet az ENSZ Biztonsági Tanácsában, is igennel szavazott. Ez az angol lépés a legnagyobb visszatetszést az amerikaiakból és a franciákból váltotta ki. II. 1. b. Korea A koreai háborút a kommunizmus elleni harc erőpróbájának tekintő amerikaiak agresszív beavatkozásait a brit vezetés nem fogadta feltétlen bizalommal. London attól tartott, hogy a háború kiterjed, és beláthatatlan következményekkel jár. Ennek ellenére

természetesen

támogatásáról

biztosította

a

Dél-Korea

mellett

kiálló

amerikaiakat és nyugat-európaiakat. London komoly összegeket különített el

16


költségvetésében e célra, és katonákat is küldött a térségbe. Arra vonatkozóan is vannak azonban feljegyzések, hogy Mr. Attlee személyesen kereste fel az amerikai elnököt, hogy lebeszélje őt az atombomba Kína elleni bevetéséről. A brit vezetésnek fel kellett ismernie, hogy érdekein messze túlmutatnak azok az elkötelezettségek, amelyeket készségesen vállalt a háború utáni stabilizációhoz és a világhatalmi szerep restaurálásához nyújtott amerikai segítségért cserébe. Nagy-Britannia eddig kizárólag gazdasági és presztízsbeli oknál fogva kereste a szoros amerikai kapcsolatokat. Most azonban ennél jóval mélyebb indokokra kellett volna áment mondania: politikai, ideológiai és nem utolsó sorban erőpróba-ízű hatalmi viszályokra. Annak ellenére, hogy – mint hamarosan kiderült – az amerikai tervek számos fordulattal nem számoltak, és emiatt a háború nagyobb anyagi, emberi és időbeli veszteséggel járt, mint tervezték, a világhatalmi pozíciójuk hangyányit sem csökkent. A vártnál erősebb és nagyobb észak-koreai hadsereg, a kínai beavatkozás, a fellángoló, majd elvetett tervek egy atombomba ledobásáról, és egyéb – akár bizonytalanságról is tanúskodó – tényezők mind kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy az USA ne váljon még elszántabb és még legyőzhetetlenebb hatalomnak. Ez természetesen azzal járt, hogy a hajdanán nagy nemzetközi tekintéllyel bíró nyugat-európai államokról alkotott kép tovább fakuljon. A kiszélesedő konfliktustól általános pánik tört ki Nyugat-Európában, katonai felkészültsége ezeknek az országoknak a II. világháború óta alig fejlődött (hiába

volt

atomfegyvere

Nagy-Britanniának

is,

önállóan

nem

bírt

olyan

jelentőséggel, hogy katonailag az USA szintjére emelte volna), és – mint ahogy az eddigiekből is kiderült, Nyugat-Európa az Egyesült Államok háta mögé húzódva figyelte a világméretű eseményeket. II. 1. c. India India, „a Korona legszebb ékköve” („the Jewel in the Crown”) Nagy-Britannia számára nem csupán a gazdag brit birodalom egészét szimbolizálta, hanem valóban annak legkiemelkedőbb tagja volt. James Morris, brit történész így fogalmazott: Indiát „szinte Anglia távoli részének tekintették, hiszen britek generációi nőttek fel a szubkontinensen. És még többen töltötték életüknek kisebb vagy nagyobb részét Indiában, katonatisztektől misszionáriusokon át férjvadászatra érkezett lányokig. (…) És

akkor

még

nem

is

említettük

Indiának

szerepét”(Egedy,1998:p.136).

17

a

brit

gazdaságban

betöltött


Amikor a II. világháború után megkezdődött a gyarmati rendszer felbomlása, London – mondhatni – okosan cselekedett. Churchill ugyan már a függőségben lévő országok

szuverenitásának

elősegítését

megcélzó

Atlanti

Charta

aláírásakor

megjegyezte, hogy ezt csupán az európai országokra kell érteni (tehát felfogásában e dokumentum aláírásával gyakorlatilag csak a Szovjetunió által megszállt országok segítése mellett állt ki). Híressé vált mondata jól tükrözi az angol hozzáállást. „Nem azért lettem Őfelsége miniszterelnöke, hogy a brit birodalom felszámolásánál elnököljek.” (Egedy, 1998:p.240) A dekolonizáció természetesen nem volt ínyére a briteknek, ám azzal is tisztában voltak, hogy a gyarmatok önállósodási törekvéseit csak nagy veszteségek, újabb harcok, háborúk és agresszió árán tudnák legyőzni, (ha egyáltalán le tudnák győzni) amire Nagy-Britanniának ekkor egyáltalán nem volt szüksége. Innen ered az a brit hitvallás, hogy „ami elkerülhetetlen, annak az élére kell állni” (Egedy,1998:p.240). Vagy ahogyan Lord Ismay vezérkari főnök fogalmazott: „A tüzet azelőtt kell eloltani, mielőtt az a lőporraktárhoz ér, különben az egész hajó a levegőbe repül.” (Sipos, 1994:p.168) Így London domíniumi rangot adott Indiának, amely – a róla levált Pakisztánnal együtt – a Nemzetközösség tagja maradt. India és a térség egyéb országainak „elvesztésével” gyakorlatilag megszűnt az ázsiai brit gyarmatbirodalom. A Nemzetközösség kérdése a jövőben, sőt ma is meghatározó Anglia számára, tehát érthető, hogy annak idején miért nem avatkoztak olyan harcokba, mint Franciaország. A legbecsesebb francia gyarmat Algéria volt, és az anyaország hajlandó volt lemondani a többi térségbeli országról (pl. Marokkóról, Tunéziáról, mely 1883-tól 1956. március 20-ig volt francia protektorátus), azért, hogy energiáit Algériára összpontosíthassa. 114000 katonát vezérel a térségbe, és az áldozatok száma magas. II. 1. d. Szuez Mondhatni, Egyiptom – kétségtelenül sajátságos – függetlenségi törekvéseinek telt be a brit pohár. Az eddigi veszteségeket igyekezte diplomatikusan, a hosszú távú érdekeket figyelembe véve kezelni. Most azonban úgy tűnt, a szuezi fiaskóban akarnak az angolok megfizetni valamennyi őket ért sérelemért, és keserűségért. Találóan vonult be a brit történetírásba, hogy a szuezi fiaskót az okozta, hogy „egy egyiptomi ezredes megcsavargatta a brit oroszlán farkát” (Rapcsák, 2002:p.239)

18


Nasszer, új egyiptomi ezredes erős nemzeti tudatának úgy akart érvényt szerezni, hogy hatalmas beruházást tervezett. A Níluson Asszuánnál gátat kívánt építtetni, hogy az öntözött terület kiterjedését növelje. Hiába fordult az amerikai Eisenhower elnökhöz anyagi támogatásért, megtagadta tőle (az arab ország erős szovjet kapcsolatai miatt), majd követték példáját az érintett nyugat-európai országok is. Ekkor Nasszer – az angolok és franciák nagy felháborodására – úgy határozott, hogy az angol-francia ellenőrzés alatt álló Szuezi-csatornát működtető társaság államosításával teremti meg beruházásához a fedezetet. A brit reakció elhamarkodott volt, és nagy hibát vétett Túlbecsülte – ismét – az amerikaiak együttműködési készségét. Az amerikaiak alapvetően nem bizonyultak a gyarmati függőség hívének, bármilyen demokratikus is legyen az. Ez kiderült már a kínai esetből és az Atlanti Charta korai (1941. augusztus 9–12.) kezdeményezéséből is. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy maga az USA is igényt tartott ezeknek a térségeknek a piacára, és politikája

szerint

liberálisabb,

főként

gazdasági

alapokon

nyugvó

kapcsolat

kialakítására törekedett az európai hatalmak múlt századi, aránytalan erőviszonyokon alapuló felfogásával ellentétben. Az amerikai vezetés például semmi kivetnivalót nem talált Nasszer javaslatában, miszerint a tulajdonosokat kompenzáció illeti meg. (Egedy; 1998:p.261) Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy Amerika választások előtt állt, és ezúttal igyekezett csínján bánni a koreaihoz hasonló intervenciókkal. Eisenhower kifejezett figyelmeztetése ellenére a britek úgy gondolták, az USA nélkül is képesek megbirkózni a feladattal, ám ebben tévedtek. Hamarosan felismerte azonban a brit kormány, hogy szövetségesre azért mindenképpen szüksége lesz. Nem kellett messze mennie segítségért. A térségben még inkább érdekelt Franciaország már ugrásra készen állt, hiszen az algériai és marokkói események után még érzékenyebben érintette a dolog, mint NagyBritanniát, illetve „Franciaország azért is ellenségének tekintette Nasszert, mert támogatta az algériai felkelést.” (Egedy; 1998:p.261) A tervek középpontjában a britek azon szándéka állt, hogy a támadást rendfenntartásnak kell beállítani. Egyiptom örök ellenfele, Izrael megfelelő okot adott erre. A látszat kedvéért Izrael szembefordult Egyiptommal, hogy aztán angol-francia szóra békében visszavonuljon, és Egyiptomot – amely a várakozásoknak megfelelően nem vonult vissza – a „rendfenntartók” lerohanhassák.

19


A fenti két tényező a brit politika hibáiból eredt. Azonban külső, előre nem látható tényezők is súlyosbították a helyzetet. A már akkor megfelelő küldetéstudattal rendelkező ENSZ felszólította az angol és francia csapatokat arra, hogy szüntessék be a harcot. Még az USA is megszavazta az azonnali tűzszünetre való felszólítást. Egy párhuzamosan történő esemény, a magyarországi szovjetellenes forradalom hatására a szuezi események is más megvilágításba kerültek. Olyan vádak érték az angol-francia csapatokat, hogy „rossz példát mutatnak” a Szovjetuniónak, azt sugallják, hogy más országok elnyomása nem elítélendő. Az ENSZ ezt az álláspontot vitte keresztül, amikor átvette a rendfenntartó szerepét, és a brit katonákat visszavezényelték Egyiptomból.

Nagy-Britannia

nem

csak

nemzetközileg

szigetelődött

el

(ami

hovatovább önmagában is végzetes esemény volt számára), hanem a már-már stabilizálódni látszó belpolitikája is felkavarodott. Pénzügyi válságba kergette kincstárát, és különböző bélyegeket kapott a londoni vezetés. Eden miniszterelnök számára személyes bukást is jelentett a szuezi fiaskó, hiszen – külügyminiszteri múltjából adódóan – személyes ügyének tartotta, hogy kormányfőként is az ország nemzetközi megítélésének javításán fáradozzék. Egyes vélemények szerint ez nagy hiba volt a miniszterelnök részéről. „A neves angol publicista, Noel Barber szerint Szuez „politikai ajándék” volt Hruscsov számára.” (Egedy; 1998:p.263) II. 2. A brit reakció Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy a fenti események mind egy irányba mutattak. Sajnos ez az irány – mint ahogy már láthattuk is –nem volt egyértelmű a vezetés számára. Mr. Eden szárnypróbálgatásai csak felerősítették a II. világháború utáni brit ambíciókat, melyek a nemzetközi hatalmi rang megtartására irányultak. Hiába reagált a vezetés a körülményekhez képest legjobban a gyarmatbirodalom egyértelmű felbomlására. Az „ami elkerülhetetlen, annak az élére kell állni” mottó alatt tett lépések valójában jól indultak. Ismét ellentmondás feszült a brit politikában, ami érthető: kényszerből cselekedett. London tudta, hogy a gyarmatokat nem tarthatja meg eredeti minőségükben, hát reformokat alkalmazott. Ezek a reformok azonban úgy működtek volna tökéletesen, ha a régi gyarmattartó felfogást is megreformálják. Mint láthattuk, ez nem történt meg. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az amerikaiak egyre elsöprőbb nemzetközi szerepe, és egyre egyértelműbb világhatalmi pozíciója a briteket viszont egyre

20


meggondolatlanabbá tette. Az USA-val való – többnyire szélsőségek között váltakozó – kapcsolata túl mélyen meghatározta a brit vezetés gondolkodását, annak ellenére, hogy egyre több amerikai jel utalt arra, hogy az USA számára Nagy-Britannia csupán egy potenciális szövetséges, akit elő lehet venni, ha szükség van rá. Látványos párhuzam vonható ismét Franciaországgal. A szuezi események hatására gyakorlatilag azonos (negatív) nemzetközi megítélés alá eső két ország (Nagy-Britannia

és

Franciaország)

különböző

módon

igyekezett

kilábalni

a

kedvezőtlen képből. Franciaország – látván, hogy a tengereken túli területeken régi hatalmát elveszítette – véglegesen Európa felé irányította figyelmét, gazdasági céljait Európával kívánta elérni. Ezért döntött úgy, hogy az európai integrációt teljes vállszélességgel támogatja, hogy a közös gazdasági célok, és együttműködés keretében lehetősége nyílik arra, hogy a német gazdaságot szemmel tartsa, és mi több, profitáljon belőle. Az ugyanis már ekkor egyértelmű volt, hogy a német gazdaság minden akadályoztatás ellenére is hamarosan ismét eléri a többi európai nagy állam szintjét. A franciák ezzel is számoltak. A nem sokkal ezután induló EGK legnagyobb alapító tagjává válhatott, és olyan kedvezményeket szerzett magának, ami még évtizedekkel később is éreztette hatását.

III.) M ACMILLAN – A VÁLTOZÁS SZELE

Harold Macmillan (1957-63, Konzervatív)

Mr. Eden bukása után az ország előtt álló feladatok az alábbiak voltak: – Az általános belpolitikai helyzet stabilizálása, a hazai elvárásoknak való megfelelés. – Az amerikai viszony rendezése. (Az eddigi 1. kör) –

Az európai viszony rendezése. (Az eddigi 3. kör)

21


III. 1. Macmillan atlanti relációi Az új miniszterelnök, Harold Macmillan (1957–63) félig amerikai származású volt, és a II. világháborúban együtt szolgált Eisenhowerrel a mediterrán térségben, és személyes jó barátok lettek. Ez természetesen az atlanti kör helyreállításában sokat segített. Mr. Macmillan kifejezetten amerikai-barát politikusnak bizonyult, ami adott helyzetben nem volt szerencsés. Az 1946-ban aláírt MacMahon-törvényt – amely megtiltotta, hogy idegen országba nukleáris rakétákat telepítsenek – feloldották, ami a briteket a későbbiekben ellentmondásos helyzetbe hozott. III. 2. Macmillan és az európai kör Az európai körben is rendet kellett tenni, hiszen ekkorra már az EGK megalakult. Mint azt a mellékelt ábra is mutatja, a britek sokáig nem vették komolyan, hogy jól működő integráció jöhet létre a Németországtól tartó országok erőfeszítéseiből. A szabadkereskedelmi övezetre azonban Angliának is szüksége volt. Az atlantizmusa azonban most is erősebb volt, mint az Európára való ráutaltsága. A Nemzetközösséggel zajló kereskedelme még mindig fölötte állt annak, amit az európai integráció nyújthatott. Nagy-Britanniának teljes vámot kellett volna alkalmaznia a külső országokkal szemben, amit egyszerűen nem tehetett meg, hiszen a volt gyarmatokkal kölcsönös kedvezményekben részesítették egymást. Így találhatott piacot saját termékeinek is. Mr. Macmillan szavaival: „Nem várhatjuk el a Nemzetközösség országaitól, hogy kedvezményes elbánásban részesítsék exportunkat, ha mi teljes vámot számítunk az ő termékeikre… Ez az akadály, még ha több nem is lenne, önmagában is eléggé meghiúsítana minden olyan javaslatot, hogy az Egyesült Királyság csatlakozni próbáljon az Európai Közös Piachoz”. Ekkor még túl értékesnek bizonyult az angolok számára az a tény, hogy a dekolonizáció ellenére képes volt megtartani azt az előnyös gazdasági kapcsolatot, amely miatt a gyarmatok mindig is fontosak voltak a szigetországnak. Nagyban hozzájárult a miniszterelnök – és az egész brit vélemény – kitartó elzárkózásához az a tény is, hogy Mr. Macmillan első miniszterelnöksége idején nagyon jó időszaka volt az országnak. Macmillan egyik leghíresebb mondata így hangzott: „Valljuk be őszintén: Az ország nagy részének sohasem volt ilyen jó dolga.” („Let us be frank about it: most of our people have never had it so good.” (www.number-10.gov.uk) Talán még mindig érthető,

22


hogy Mr. Macmillan a Római Szerződés aláírását követő sokk ellenére sem kívánt „beállni a sorba”. (Lásd 2. táblázat) Fontosabb feladatának tartotta Nagy-Britannia még most is, hogy a hadseregét erősítse, a szuezi fiaskóból „tanulva”. 1952-1969 között közel 3 milliárd fontot költött katonai erősítésre. Az évtized elejéről az évtized végére történő változás 90% 250% 200%

Bérnövekedés (iparban foglalkoztatottak) Gépkocsik száma Televíziókészülékek száma

2. táblázat: Jóléti mutatók a Macmillan-kormány idején (Forrás:Egedy, 1998:p.280)

Tehát hiába történtek meg a fenti események, hiába mutattak egyértelműen új irányt Anglia számára, nem változott semmi. „Ahogy a Spectator című lap megállapította: Az igazi meglepetés az, hogy Szuez és következményei milyen csekély hatással voltak a brit politikai színpadra” (Egedy; 1998:p.277). Egy másik megállapítás talán még találóbban foglalja össze az Egyesült Királyság ekkori állapotát: „elvesztett egy birodalmat, és még nem talált magának (új) szerepet”. A sors fintora, hogy ezt az amerikai Dean Acheson külügyminiszter mondta 1962. december 5-én.

Majd így folytatta: „… elvesztette azt a szerepet, hogy önálló

hatalomként kíséreljen meg működni, azaz azt a szerepet, hogy független maradjon Európától; azt a szerepet, hogy egy »nemzetközösség« vezetője legyen, amelynek nincs politikai struktúrája vagy egysége vagy ereje… nos ez a szerep most van eltűnőben.” (Rapcsák, 2002:p.245) Mr. Macmillan második miniszterelnöksége alatt azonban változások léptek életbe. A „Supermac” néven emlegetett miniszterelnök átértékelte a három kört. Valóban eljött végre annak az ideje, hogy az angol vezetés azt is belássa, különböző behatások nyomán, hogy az Acheson által korábban megfogalmazott új brit szerepet nem kell tovább keresni, hiszen eddig csupán nem látta a fától az erdőt. A nézetváltást sok tényező siettette. III. 3. A változás szele

23


A Nemzetközösségben tovább folytatódtak a függetlenségi törekvések, és az ún. harmadik szakaszban (1957-1966, Sipos felosztása) a britek elvesztették afrikai gyarmataikat is. Mr. Macmillan 1960 januárjában mondott híressé vált beszédét jegyzik

ma

is

a

gyarmatok

önállósulási

szándékának

anyaországok

általi

elfogadásaként: „A változás szele fúj végig ezen a kontinensen, és akár tetszik, akár nem, a nemzeti öntudatnak az ilyen mértékű megerősödése politikai tény” (www.number-10.gov.uk). Ekkorra belátta London, hogy a Nemzetközösség rendkívül fontos szerepet fog ugyan betölteni a jövőben is, az azonban naivság lenne, ha külpolitikájában továbbra is foggal-körömmel védené a volt gyarmatok adta pozíció létjogosultságát. Nem is beszélve arról, hogy a függetlenségüket elnyert gyarmatok kivétel nélkül mind arra törekedtek, hogy újabb gazdasági partnerek után nézzenek. Anglia nem bizonyult hosszú távon kizárólagos kedvezményezettnek. Az önállósulni vágyó államok ráébredtek, hogy jobb feltételeket remélhetnek más országokkal folytatott kereskedelemben, melyet nem bélyegez meg a gyarmati múlt, ahogyan Anglia esetében.

III. 4. Beválik az „európai busz” Egyre nyilvánvalóbban mutatták a gazdasági számok, hogy az EGK-ban jobban boldogulnak a „hatok”, mint előtte külön-külön. (Lásd 3. táblázat) Nagy-Britannia gazdasági helyzete viszont romlóban volt, hiszen a korábbi sikerek rövidtávon működtek csupán. A korabeli angol gazdaságpolitikára jellemző „stop and go” periódusok gyakran váltották egymást – hol megszorításokat, hol nagyvonalú jóléti intézkedéseket foganatosított a kormány, attól függően, hogy a költségvetési mérleg hogy állt. Nagy-Britannia Franciaország Németország

Export mennyiségének változása 48% 136% 233%

Exportárak változása 19% 3% 7%

3. táblázat: Exportnövekedés a számok tükrében Európa három nagy országában, 1953 és 1964 között.(Forrás: Egedy, 1998:p.287)

24


Míg korábban Mr. Macmillan nyilatkozata alapján úgy látszott, hogy nem az EGK majdani gazdasági erejétől tartanak a britek, hanem sokkal inkább attól, hogy – a miniszterelnök szavaival – „az Egyesült Államokkal meglévő különleges kapcsolatunk veszélyeztetve lenne, ha az Egyesült Államok azt hinné, hogy befolyásunk kisebb, mint az Európai Közösségé” (Rapcsák, 2002:p.241). Most, hogy az amerikai különleges kapcsolat is számtalan alkalommal szenvedett csorbát, különösen a függetlenségi törekvések során, úgy tűnt, Angliának véglegesen el kell határoznia magát, és kiválasztani egy végleges együttműködési formát Európával. A három churchilli körben tehát ismét sorrendcsere ment végbe: Az első helyen továbbra is az atlanti kapcsolatok állnak, míg az európai kör a második helyre lépett, maga mögé taszítva a Nemzetközösséget. III. 5. „Európai Nemzetközösség”? Az európai kör előléptetését érdekes módon valósította meg London. Nem az EGK felé nyitott, ahogyan ésszerű lett volna, hanem azt ellensúlyozandó, az EGK-n kívüli országokkal keresett kapcsolatot, hogy létrehozza saját szabadkereskedelmi társulását. Itt rendkívül élesen kirajzolódik a hagyományos brit gazdaságpolitikai gondolkodásmód: A Nemzetközösséghez hasonló funkcióval bíró terület létrehozása volt a cél, természetesen Londonnal a középpontban. Az EFTA (Norvégiával, Svédországgal, Dániával, Svájccal, Portugáliával és Ausztriával 1960. január 4-én) Nagy-Britannia szemszögéből sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis – ahogyan várható volt – Nagy-Britannia benefitált a legkevesebbet a közösségből

valamennyi

tagországhoz

képest.

Az

EFTA

önmagában

nem

veszélyeztette az EGK-t, nem bizonyult ellenfélnek. Azt viszont elérte, hogy az amerikai vezetés számára Európát blokkokra osztotta, így – mintha a szigetország maga alatt vágta volna a fát – az új, kevésbé angol-barát Kennedy elnök az egyszerűség kedvéért kénytelen volt Európát egyetlen partnerként kezelni. Nem állt szándékában többé egyes országokkal külön-külön számolni, és különösen az egyre terhesebbé váló Angliával nem. III. 6. Egy miniszterelnök ambíciói – Az első csatlakozási kísérlet

25


Ebben az időszakban Mr. Macmillan helyzete már nem volt olyan rózsás, mint első ciklusa alatt, így egy nagyszabású programra volt szüksége, amellyel ismét népszerűvé tehette magát. Nem is beszélve arról, hogy Mr. Macmillan jó diplomatának tartotta magát, és úgy hitte, nagy delegációk vezetése, fontos kapcsolatok felvétele a feladata. (Többek között ez a motívum vitte arra, hogy Hruscsovhoz utazzon Moszkvába, majd megszervezze a szovjet államfő amerikai látogatását is.) Az Európa felé fordulás erre megfelelő volt. Így 1960 augusztus 1-jén soha nem látott mértékű kormányátalakítást eszközölt, minden pozícióba Európa-párti politikusokat ültetett. Új, minisztériumot alakított, az Európai Hivatalt, és kinevezte Edward Heath-t, a kormánypárt korábbi parlamenti frakcióvezetőjét Európaminiszterré. E példátlan tisztogatás miatt keresztelte át a brit nép Harold Macmillant „Supermac”-ről „Mac, the Knife”-ra (www.number-10.gov.uk). A tisztogatásra azért volt szükség, hogy a kormány megszavazza a csatlakozási kérelem benyújtását. Új kormánya ezt meg is tette, és elkezdődhettek a tárgyalások az EGK-hoz való csatlakozás lehetőségéről.

III. 6. a. A belföldi fogadtatás Mr. Macmillan kínosan ügyelt arra, hogy tervét „óvatosan tálalja” az Európáért egyáltalán nem rajongó szigetországban. A gazdasági előnyöket hangsúlyozta, és egyetlen szót sem ejtett politikai együttműködésről, vagy az önállóság feladásáról. A francia körökben egyre élesebben kirajzolódó követendő cél, a szupranacionalitás elvének kérdésében Mr. Macmillan nem foglalt állást, illetve úgy tett, mintha az nem is létezne. A miniszterelnök taktikája az volt, hogy az intézményt kicsinyítendő az Európai Gazdasági Közösség (European Economic Community) kifejezés helyett következetesen a Közös Piac (Common Market) kifejezést használta (Rapcsák, 2002:p.243). III. 6. b. A francia fogadtatás A köztudottan anglofóbiás De Gaulle francia elnöktől nem volt meglepő, hogy árgus szemekkel figyelte a szigetország szándékait, és hamarosan fel is ismerte Mr. Macmillan valamennyi óvatos manőverét és hogy miért nem érint bizonyos témákat a

26


brit politikus a tárgyalások során. Ennek ellenére a francia elnök nyitott volt a brit tárgyalásokra, hiszen a britek amerikaiakkal való „különleges kapcsolatának” romlásának ő maga is tanúja volt, és reményeket táplált afelé, hogy a britek végül Franciaország felé fordulnak. De Gaulle jól tudta, hogy Nagy-Britannia fontos és erős partnere lehet az Egyesült Államokkal szemben, és hogy Európa egyesítése csupán Anglia bevonásával képzelhető el. Érdekében állt, hogy közös nukleáris programot dolgozhasson ki Londonnal, hogy Anglia azt ne Washingtonnal tegye meg. A francia elnök jó jelnek tekintette, hogy a Blue Streak nevű brit rakéta kifejlesztését pénzügyi okoknál fogva a britek nem tudták befejezni, az amerikai Skyboltot pedig az USA hagyta abba. Annak ellenére, hogy a tárgyalások során a miniszterelnök ezer jelét adta a hagyományos brit vonakodásnak, De Gaulle akkor fordult el végleg az angoloktól, amikor a nukleáris fegyverek kérdésében Mr. Macmillan csalódást okozott neki. 1962 decemberében

Macmillan

kifejezte

a

lehetőségét

a

brit-francia

nukleáris

együttműködésnek, majd néhány nap múlva elkötelezte magát Kennedy elnökkel a híres Polaris típusú rakéták Nagy-Britanniába helyezéséről, és arról is megegyezés született, hogy „nemzeti válsághelyzetben” Anglia az USA jóváhagyása nélkül is használhassa azokat. (Egedy, 1998:p.290) De Gaulle ezek után 1963. január 29-én megvétózta Nagy-Britannia EGK-tagságát. Hozzá kell tennünk, hogy De Gaulle-nak az angolokkal szembeni kezdeti optimizmusa a választási küzdelmeinek fényében volt olyan erős. Ekkor szavaztatta meg az elnök népszavazással történő megválasztását. Amikor győzelemre vitte kormányát, és az angol-párti politikusok ellenzékbe kerültek, De Gaulle biztonsággal kifejezhette a britekkel szembeni valamennyi aggályát. III. 6. c. A német fogadtatás Konrad Adenauer német kancellár nem fogadta kitörő lelkesedéssel a britek csatlakozási szándékát. A francia kapcsolatoktól sokat váró német vezetés attól tartott, hogy a franciák a britek felé fordulnak, és ezzel elveszíti eddigi kényelmes pozícióját. Az amerikai Polaris-egyezmény azonban a németek malmára hajtotta a vizet, ugyanis a csalódott De Gaulle 1963. január 22-én aláírta a német kancellárral a francia-nyugatnémet együttműködési szerződést, közvetlenül azután, hogy a Polarisegyezmény megszületett.

27


III. 6. d. Az amerikai visszhang Az amerikaiak – a különleges kapcsolatra építve – úgy remélték, hogy a britek az európai családba való belépéssel az USA segítségére lesznek abban, hogy az erősödő, francia-német együttműködésen alapuló új versenytársat féken tartsa. Az USA nem titkolt szándéka volt az is, hogy a britek révén európai berkekben befolyást nyerjen magának. III. 7. De Gaulle vétójának értékelése Nagy-Britannia ekkor nem válhatott tehát az Európai Gazdasági Közösség tagjává. Harold Macmillan miniszterelnök 1963. január 30-án, a vétó megtörténte után hazatérvén így értékelte az eseményt: „rossz nekünk, rossz Európának, és rossz az egész szabad világnak” (Egedy,1998:p.291). Az első angol próbálkozást általánosan túl gyengének tartja a szakirodalom ahhoz, hogy De Gaulle-t, aki az akkori Európa legkarakánabb politikusa volt, meggyőzhette volna. Egedy Gergely szavaival élve: „az Európának addig háttal álló szigetországnak rá kellett döbbennie, hogy nem elég, ha csak egyszerűen megfordul.” (Egedy; 1998:p.291) A kezdetektől megfigyelhető volt, hogy Mr. Macmillant a személyes dicsőségen kívül nem sok tényező hajtotta, és tudta azt is, hogy egy árnyalatnyival sem csökkentheti országa szuverenitását a tárgyalások során. Ilyen feltételek mellett aligha születhetett volna pozitív eredmény. De Gaulle arra is számított, hogy Anglia tovább folytatná amerikai „szövetségesével” a háború óta fennálló „különleges kapcsolatát”, ami egy EGK-tag ország esetében nem helyénvaló. Egyenlőtlen esélyeket teremthetett volna a közösségen belül, ami hosszú távon nem felelt volna meg a közösség alapelveinek. A francia

államfő

attól

tartott,

hogy

a

britek

túlságosan

lojálisak

maradnak

Washingtonhoz, és a háború óta számtalanszor elkövetett hibákat, melyek gyakran az amerikai jóindulat elnyerése miatt történtek, ezentúl is el fogják követni, magukkal rántva most már az európai országokat is. De Gaulle ezt a következő módon fogalmazta meg: „a brit belépés egy kolosszális atlanti közösség létrejöttét jelentené amerikai függőség és vezetés alatt, amely hamarosan teljesen lenyelné az egész Európai Közösséget.” (Rapcsák, 2002:p.244)) De Gaulle indokai mögött azonban

28


mélyen ott lapult az amerikaiakkal szembeni ellenséges indulat is. Ahogyan január 14-én nyilatkozata is elárulja, miszerint az Egyesült Királyság kvázi áruló, és befogadásával az EGK az Egyesült Államok trójai falovát fogadná be. A többi európai ország nem értett egyet a vétóval. Okaik között egyértelműen az állhatott, hogy a francia

dominancia

ellenpontjának

tekintették

volna

a

jelölt

szigetországot.

Washington De Gaulle szavait burkolt támadásnak tekintette, és a megalakuló francianémet tengely pedig aggályokkal töltötte el, annak ellenére, hogy az angolokat még mindig biztos partnerének tudhatta. Mr. Macmillan nyitása összességében – mint már annyiszor az 1945 utáni brit történelemben

–

elindíthatott

volna

egy

közeledési

folyamatot,

melynek

eredményeképpen Nagy-Britannia hamarosan az EGK teljes jogú tagjává válhatott volna. A bizonytalan lépés mögött húzódó csúfos kudarc azonban, melyet, a miniszterelnök személyes ambíciói motiváltak, ismét romba döntötte mindazt, amit a tárgyalások során elértek, és London teljes hátraarcot parancsolt ismét az angol népnek. Ismét a startvonalhoz állt Anglia, ismét újra kellett gondolnia külpolitikáját.

IV.) W ILSON – A LEJTŐN LEFELÉ

Harold Wilson (1964-70; 1974-76, Munkáspárt)

Mr. Macmillan kormánya hamarosan megbukott, és az 1964-ben hatalomra jutott Labour Party előtt ismét komoly feladatok álltak. Harold Wilson (1964-1970) miniszterelnök fiatalos lendülettel veselkedett neki, hogy a konzervatívok által hátrahagyott „rendetlenséget” eloszlassa. Ez a „rendetlenség” sajnos igen sokrétű volt, és a szükséges stabilizációs intézkedéseket megfontoltan, szakszerűen, és mindenekelőtt fájdalommentesen kellett megtenni. Látni fogjuk, hogy a brit gazdaság ekkor érte el azt a pontot a második világháború óta, amikor komoly gondokra komoly válaszokat kellett adni, különben végzetes hibák születtek volna. A háború

29


óta a gazdaságpolitikát a „stop and go” politikája vezérelte, vagyis a megszorítások csak átmeneti jellegűek voltak. A háborúban megfáradt országot eddig egyik kormány sem merte hosszú távon „sanyargatni” a „húzd meg” politikájával. Ugyanakkor ezért volt hullámzó és kiszámíthatatlan a brit gazdaság teljesítménye, ezért nem volt olyan mértékű

gazdasági

növekedés,

mint

az

EGK

országaiban,

ahol

szigorú

célkitűzéseknek kellett – mindenáron – megfelelni, illetve ezért nem festett már olyan biztatóan Nagy-Britannia a nemzetközi színpadon sem, mint korábban. A Labour Party részéről megfontolt lépéseket, és tudatos politikát várt az ország. IV.

1. A gazdasági helyzet

A Macmillan-kormány súlyos gazdasági deficitet hagyott a Munkáspártra. Így a Wilson-kormány leginkább merész megszorításairól lett híres, bár választási ígéretei nem erről szóltak. Jólétet, a szakszervezetekkel való együttműködést, és stabil gazdaságot hirdetett. Ezzel szemben már a hivatalba lépése után tíz nappal 15%-os különadót vezetett be csaknem valamennyi importárura, ami a közös piac tökéletesítésén munkálkodó európaiak szemével nézve egyáltalán nem volt okos lépés. A személyi jövedelemadó drasztikus növelése pedig hazai berkekben okozott mély gondokat. A súlyos pénzügyi problémák enyhítésére a Bank of England három millió dolláros kölcsönt vett fel, ami megoldást nyújtott rövid távon. Az évek óta irreálisan magas árfolyamon parádézó fonthoz azonban senki nem akart hozzányúlni. Jóllehet két magyar származású tanácsadója, Lord Balogh Tamás és Lord Káldor Miklós kezdettől fogva erre biztatta Mr. Wilsont, ő hallani sem akart róla. Számára legfontosabb a fizetési mérleg hiányának megoldása volt, és meggyőződése volt, hogy a hagyományos megszorító intézkedésekkel célt fog érni. Deflációs intézkedései közé tartozott továbbá a forgalmi adó növelése, a benzinre és a szeszes italra bevezetett külön adó, és korlátozta a külföldre vihető font összegét. A legnagyobb felháborodás a hat hónapra befagyasztott bérek és fizetések kapcsán robbant ki, és ekkor romlott meg a Wilson-kormány viszonya a szakszervezetekkel. James Callaghan, a Labour pénzügyminisztere (1964–1967) szavaival: „intézkedéseink megteszik azt, amire a kormány számított, vagyis helyreállítják pozícióinkat a külvilágban, bár itthon kissé megkeserítik

napjainkat”.

A

deflációs

intézkedések

számokban

érzékelhetők

leginkább. 1964-ről 1965-re az infláció 4,65%-kal növekedett, majd a következő 2

30


évben 4,89%-os és 4,21%-os változás lépett életbe. A katonai kiadások terén is megfigyelhető a korlátozás: Ekkor vonták egy minisztérium alá a haditengerészeti, légügyi és a hadügyi minisztériumot Védelmi Minisztérium név alatt (Ministry of Defence). A – fenntartással kapcsolatos – költségek megnyirbálása önmagában nem volt elegendő. Lojkó szerint „ettől kezdve szinte nem virradt olyan nap a Wilson-kormány életében, amely ne hozott volna egy újabb rossz hírt, válságot” (Lojkó, 1997:p.7). A kereskedelmi deficit 1967 szeptemberéről októberre 46 millióról 107 millióra nőtt, a munkanélküliség pedig a háború óta soha nem volt ilyen mértékű. (Egedy; 1998:p.307) 1967-ben aztán tarthatatlanná vált a font katasztrofális helyzete, ami nagyban köszönhető az év nyarán kirobbant hat napig tartó arab-izraeli háborúnak, mely alatt egyrészt lezárták a Szuezi csatornát, így a britek kereskedőhajói leálltak, ami

nagy

kiesést

jelentett.

Másrészt

pedig

az

arabok

szüneteltették

a

nyersanyagszállítást mindazon országoknak, amelyek bármilyen módon támogatták Izraelt. Ekkor Mr. Wilson rászánta magát, és 1967 november 18-án 14,3 %-kal leértékelte a fontot. Ezután 2 dollár 80 cent helyett 2 dollár 40 centet ért egy font. Mr. Wilson egyik leghíresebb beszédét ekkor mondta el, mely szerint „ez persze nem jelenti azt, hogy a font itt, Nagy-Britanniában, az Önök zsebében, pénztárcájában, vagy bankjában kevesebbet érne”(www.number-10.gov.uk). Újabb, 3 milliárd dolláros hitel érkezett a központi bankhoz, így lassan sikerült stabilizálni a helyzetet. Összefoglalóan a Wilson-kormány gazdaságpolitikai lépéseiből azt a következtetést lehet levonni, hogy mivel hatalomra jutásukkor nem rendelkeztek az adott gazdasági helyzetben realizálható stratégiával, javarészt tűzoltást végzett, annak ellenére, hogy elődeivel ellentétben legalább egyértelműen megfogalmazta, és következetesen bevezette a kívánt megszorító intézkedéseket. A brit gazdaságon azonban már ezek a hagyományos módszerek nem segítettek. A korábbi kormányoknak lettek volna ezek a feladatai, és Mr. Wilsonnak már sokkal előrelátóbb módon kellett volna cselekednie. Többek között gyors megoldást jelentett volna a font időben történő leértékelése. Így a szigetország gazdaságában régóta szemmel követhető lemaradás az EGK-hoz képest konszolidálódott, és gazdasági okot adott a csatlakozási igény újabb benyújtására. IV. 2. A kulturális „forradalom”

31


A

Wilson-kormány

népszerűtlen

intézkedéseit

tovább

bonyolította

a

szigetországot behálózó új jelenség, amely valahol a Beatles, és a „Dühöngő ifjúság” (John Osborne: Look Back in Anger) vonalán indult, és a lázadás korszaka lett. Egy korszak, amely gyökeresen megváltoztatta az angol gondolkodásmódot. A viktoriánus Anglia végleg leköszönt, és erre a – magával javarészt semmit sem kezdő – ifjúság szélsőségesen büszke volt. A jelenség végiggyűrűzött az egész társadalmon, és a laza, szókimondó mentalitás egyik fő pillére lett az „establishment”-ellenesség, a kormányhivatalok, a politikusok, és maga a királyi család kíméletlen kritizálása. A Beatles

dalaiban

sokan

véltek

politikai

utalásokat

(is)

felfedezni.

Amiben

kétségtelenül volt valami. Például a Taxman (Adószedő) című számában Wilson és Heath is helyet kapott. (Sorry, Mr. Wilson, hello, Mr. Heath.) A szöveg közvetlenül ugyan a Beatles ekkor már hatalmas jövedelmére kivetett csillagászati összeget kitevő adója ellen íródott, könnyen általánosítható volt: „One for you, nineteen for me, I’m the taxman.” (Egy jut neked, tizenkilenc nekem. Én vagyok az adószedő). (Molnár– Molnár,1986:p.148) A briteket nem lehetett tovább az orruknál fogva vezetni, és véleményükre minden körülmények között számítani kellett. IV. 3. A nemzetközi politika A Macmillan-féle csatlakozási kísérlet kudarca után ismét a szigetországra vetődött minden nemzetközi szem, az volt a kérdés, vajon hogyan folytatja külpolitikáját ezek után az új kormány? Ezúttal milyen rangsorban áll fel a három körben? Mr. Wilson sajnos teljesen tévesen értékelte De Gaulle vétóját. Ő is abban a tévhitben élt, hogy Nagy-Britannia még mindig alkalmas nemzetközi szerepének betöltésére, így külpolitikájában is visszakanyarodott a háború végi viszonyokhoz. Rapcsák szerint ez a hozzáállása tükröződött abban is, hogy olyan sokáig nem szánta rá magát a nagyhatalmiság egyik legfőbb státusszimbólumának, a fontnak a leértékelésére. (Rapcsák, 2002:p.246) Mr. Wilsontól származik az a mondat, hogy „vagy világhatalom vagyunk az egész világra befolyással, vagy semmi.” A Munkáspárt gyakorlatilag Mr. Attlee óta semmiben sem változott. A három kört ugyanúgy ítélte meg a munkáspárti kormány most, az EGK-hoz való csatlakozási kísérlet után is, mint 1945-ben.

32


IV.

3. a. Az atlanti kör

A három kör közül a legelső helyre állította a churchilli különleges kapcsolatot az USA-val, azzal a módosítással, hogy ő már nem csupán különlegesnek nevezte a kapcsolatot, hanem szorosnak (close), azzal az indoklással, hogy a célok azonosak. Johnson amerikai elnök üdvözölte Wilson miniszterelnök e meglátását, hiszen számára a brit kapcsolat fontossága abban rejlett, hogy a brit nemzetközösségi kapcsolatok révén az amerikaiak is bejuthatnak bizonyos térségekbe, mint azt már számtalan esetben láthattuk. Maximális támogatásáról biztosította Mr. Wilsont, a gyengélkedő fonttal kapcsolatban is, de amit cserébe kért, azaz a vietnami támogatást nem kapta meg brit barátaitól. Johnson a nukleáris fegyvereket előszeretettel fejlesztette tovább, és ebbe a briteket is be szerette volna vonni. Ki is dolgozták a közös programot, mely szerint a brit atomfegyvereket a NATO-n belül az amerikaiakkal együtt fejlesztik, illetve megállapodás született arról, hogy a NagyBritannia nem kötelezi el magát nagy volumenű háborús műveletekbe az USA nélkül. A kiindulópont tehát ismert volt: Első helyen az atlanti kör, második helyen a világhatalmi pozíciót erősítő Nemzetközösség, míg Európáról Mr. Wilson – mint általában a munkáspárti politikusok – hallani sem akart. A megszorítások ellenére a hadi, illetve nukleáris célú költekezések alig csökkentek. Ez volt az egyetlen terület a brit iparban, ahová mindentől függetlenül érkeztek az anyagi források. Egedy szerint Nagy-Britannia a tudományos kutatásokra szánt teljes összeg 40%-át költötte csak a repülőgépipari és űrkutatási programokra. Annak ellenére, hogy az ágazat a teljes exportnak csupán 4%-át tette ki. (Egedy, 1998:p.309) Ekkor indult meg a brit-francia program, a Concorde repülőgépek kifejlesztésére, amely az egyik legveszteségesebb beruházásnak bizonyult, és napjainkra állították le üzemeltetésüket. Az ilyen jellegű kutatások mind a szigetország nemzetközi pozícióit voltak hivatva erősíteni, és a kormányok nem engedhették meg maguknak, hogy hanyatlani hagyják őket. IV. 3. b. A Nemzetközösség Mr. Wilson híres, 1966 októberében elhangzott mondata – „határaink a Himalájánál húzódnak” – arra utal, hogy a Nemzetközösség fontos elem a brit nemzetközi kapcsolatokban. Ám hamarosan rá kellett jönnie a miniszterelnöknek, hogy ő és kormánya nem kerülgetheti elődeihez hasonlóan a forró kását, és le kell

33


mondania erről a területről. Angliának újabb függetlenségi törekvések és távol-keleti konfliktusok előtt kellett fejet hajtania, és jórészt már beavatkozni sem volt alkalma. A Wilson-kormány idején Rhodesiában volt nagy horderejű térvesztés, illetve az indiai-pakisztáni konfliktusban kellett belátnia a szigetországnak, hogy a régi gyarmatoknak nincs szükségük a brit beavatkozásra. Annál is inkább, mert a Szovjetunió segítségét kérték. A Nemzetközösség részéről egy másik pofon volt az a javaslat, mely 1966-ban a tagállamok értekezletén vetődött fel, és azt indítványozta, hogy Nagy-Britanniát zárják ki a Nemzetközösségből. Ez önmagában is abszurd lett volna, az indokok tükrében pedig még inkább annak tűnik. Azzal indokolták ezt a javaslatot, hogy a rhodesiai ügyben a volt anyaország nem lépett fel elég határozottan. A gazdasági problémákkal a háttérben – melyek mellett nem igen lehetett nagy ambíciója a kormánynak a Távol-keleten sem – végül Wilson miniszterelnök 1968 januárjában bejelentette, hogy 1971 végéig minden brit katonát kivon a Szueztől keletre fekvő területekről. Ezzel megtette azt a nagy lépést, mely már régóta esedékes lett volna, és elejét vette volna számos hibának, amelyet a kormányok – ahogy azt már láttuk – sorra halmoztak. Ezt a döntést a későbbiekben „East of Suez” néven emlegette a brit történetírás. Természetesen az Atlanti-óceán túloldalán ennek nem örült senki. IV. 3. c. Európa A kezdetben Európának hátat fordító Munkáspárt körül elég hamar lezajlottak azok az események, amelyek annak idején Mr. Macmillant is arra késztették, hogy tagságért folyamodjon az Európai Gazdasági Közösségben. Nyilvánvaló volt, hogy az adott gazdasági és belpolitikai problémák mellett vajmi keveset ér, ha az amerikaiak támogatását maga mellett tudhatja a szigetország, és a brit fiatalok sem hiába számoltak le a viktoriánus elvekkel – a brit birodalomnak örökre vége. Mr. Wilson a kemény realitások közepette, amivel neki és kormányának éveken keresztül szembe kellett néznie, átértékelte álláspontját, és, akárcsak Mr. Macmillannek, neki sem maradt más választása, mint az EGK felé fordulni. Vegyünk azonban még egy pillantást Nagy-Britannia európai kapcsolataira! Néha úgy tűnt, hogy maga Nagy-Britannia is elfelejtkezett arról a közösségről, amelynek 1960. évi létrejöttét ő maga szorgalmazta leginkább, az EFTA-ról. Ahogy

34


már a szervezet létrejöttekor is látszott, a kis országok egy vezető karakterű tagország és komolyabb elkötelezettségek nélkül nem voltak képesek arra, hogy az EGK versenytársává váljanak, illetve emiatt Nagy-Britanniának sem nyújthatta azt, amire szüksége lett volna: egy stabil, a gazdasági gondjait megoldó piacot. Angliának tehát tovább kellett lépnie. Az EGK megalakulása óta, valamint különösen az első körös csatlakozási tárgyalások folyamán törvényszerűen egyre intenzívebbé váltak a kereskedelmi kapcsolatok Nagy-Britannia és az EGK között. Értelemszerű volt ezeket a kapcsolatokat tovább bővíteni, hiszen a kis távolság és hasonló gazdasági szerkezet miatt hosszú távú, zökkenőmentes partneri viszonyt ígértek. Ekkor az angolokat leginkább az tartotta vissza Európától, hogy tudták, hogy ha De Gaulle megvétózta a kérelmüket Mr. Macmillan idején, akkor ezúttal is ezt fogja tenni, hiszen Wilson kormánya sem tett többet Macmillannél ahhoz, hogy meggyőzze az anglofóbiás francia elnököt arról, hogy London európai elkötelezettsége ezúttal megfelelő mértékű. Mr. Wilson tudta, hogy nagy az esélye a kudarcnak, de azzal is tisztában volt, hogy nincs más választása. Minden apró részletre ügyelt a csatlakozási tárgyalások során, és jó viszonyt alakított ki mind a francia elnökkel, mind a német kancellárral. Az EGK fölött éberen őrködő De Gaulle azonban már a tárgyalások elején elmondta aggályait, melyek most kevéssé szóltak az amerikai szoros kapcsolatról, melyen ekkorra sokat lazított a Wilson-kormány, hanem inkább a szigetország politikai, gazdasági hiányosságai aggasztották. A hiányosságok alatt a gazdaság eltérő struktúráját és a külkereskedelmi kapcsolatait (Nemzetközösség) értette. Mivel ezek az aggályok az első csatlakozási kísérletnél megfogalmazottaknál jóval puhábbak voltak, és maga De Gaulle is tartózkodott a sértő hasonlatoktól (lásd „trójai faló”), ezt a vétót „bársonyos vétóként” emlegetik. David Sanders szerint a csatlakozásnak nem lett volna akadálya, ha egy sajnálatos botrány nem rengeti meg az európai diplomáciát. De Gaulle ugyanis magánbeszélgetésben arról biztosította Sir Christopher Soames franciaországi brit nagykövetet, hogy nem vétózza meg a tagságot, ha lazítanak az amerikai kapcsolaton, és ha a felvétel után segíti Franciaországot abban, hogy egy teljes körű szabadkereskedelmi területet hozzon lére az EGK-n belül, illetve abban, hogy nagyobb érvényt szerezzen a döntéshozatalban a nagyobb

népességű

országoknak

a

kisebbekkel

35

szemben.

Ez

a

beszélgetés


kiszivárgott, és az európai diplomácia természetesen nem folytatta a tárgyalásokat emiatt. (Rapcsák, 2002:p.247) De Gaulle pedig ismét élt a vétó jogával, és ismét visszautasította a briteket. Lojkó meglátása szerint „a francia elnök döntésének és az esemény kapcsán elmondott beszédének alapmotívuma az volt, hogy Nagy-Britannia csak akkor válhat életképes tagjává a közösségnek, ha osztja annak célkitűzéseit, és feladja korábbi prioritásait. De Gaulle megjósolta: Nagy-Britannia végül tagja lesz a közösségnek a tárgyalásokat korábban vezető Heath miniszterelnökké választása esetén.” (Lojkó, 1997:p.8) Mr. Wilson azonban a „bársonyos vétóra” elődjénél sokkal jobban reagált, ugyanis nem vonta vissza a felvételi kérelmet.

V.) H EATH – A CSATLAKOZÁS

Edward Heath (1970-74, Konzervatív)

De Gaulle tábornok jóslata beteljesedett, ugyanis valóban Mr. Heathre jutott a tényleges csatlakozás előkészítésének feladata. A Wilson vezette Munkáspárt az 1970-es választásokon, kis híján ugyan, de megbukott, és a Mr. Heath vezette Konzervatívok alakítottak kormányt. Közismert tény, hogy Edward Heath a kezdetektől fogva Európa-párti volt, és miután De Gaulle lemondott, nem sok akadály állt az EGK-tagság felé vezető úton. Ekkor már az európai kereskedelmi szálak kifejezetten erősek voltak, és Mr. Heath mandátuma idején hasonlóan intenzíven jelentkeztek a Wilson-kormány idején megszokott gazdasági problémák is. Heath – bár konzervatív eszközökkel, az előző kormánytól eltérő módon kívánt megbirkózni ezekkel a problémákkal – ugyanolyan népszerűtlen intézkedéseket volt kénytelen megtenni, mint annak idején Mr. Wilson: korlátozások, bérstop (ezúttal 90 napos), fontleértékelés, melyet a dollár gyengülése váltott ki a Bretton Woods-i rendszer összeomlásával egyidejűleg. A következmények is hasonlóak voltak: példátlan arányú

36


munkanélküliség (1 millió fölött), szakszervezeti elégedetlenség, veszteséges gyárak bezárása, az infláció folyamatos növekedése. Így Mr. Heath kormánya is ugyanoda jutott, mint Macmillan és Wilson: Európa kapujába. Mr. Heath viszonya a három körrel azonban egészségesebb volt, mint elődeié, és tisztában volt vele, hogy melyek a helyes lépések. Az atlanti szoros kapcsolatot már nem értékelte sokra, és új tényezőként lépett be a folyamatokba, hogy az USA gyengélkedni látszott. Ez a jelenség azért következett be, mert szakított a már említett Bretton Woods-i rendszerrel, mely szerint az aranyhoz kötötték a nemzetközi valuták árfolyamát. Ezzel szemben a már több mint egy évtizede jól működő EGK gazdasági óriássá

nevelte

Nyugat-németországot,

és

nem

sokkal

maradt

el

mellette

Franciaország sem. Az USA elnöke most úgy kalkulált, hogy ha a britek belépnek az Európai Közösségbe, akkor ellensúlyozhatják a francia-német együttműködést, amely akár veszélyes is lehetett most már számára, sőt Anglia segítségével visszanyerheti európai befolyását. Nagy-Britannia pedig, Mr. Heath-szel az élén, már nem kérte ki Amerika véleményét a csatlakozásról. Ezért nyilatkozott úgy Georges Pompidou új francia elnök, hogy „bízom Heath úr Angliájában” (Rapcsák, 2002:p.250). Európa meghatározó egyéniségei, Pompidou és Willy Brandt német kancellár nem gördített különösebb akadályokat az angol tagság ellen. Rapcsák szerint az Egyesült Királyságot Pompidou azért is fogadta igen szívesen az EK-ban, mert tartott az egyre intenzívebbé váló kapcsolatoktól, amelyeket Nyugat-Németország épített ki mind Nagy-Britanniával, mind az USA-val. Tehát Pompidou kénytelen volt szövetségest keresni

Németországgal

szemben

(Rapcsák,

2002:p.250).

Rapcsák

állítását

alátámasztja az a tény, hogy ekkorra a nyugat-német gazdaság könnyedén túlszárnyalta a franciát. A többi európai közösségbeli tagország azonban tartott egy erős francia-brit tengely létrejöttétől, amelynek De Gaulle halála után gyakorlatilag nem volt akadálya. Itt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kis tagállamok számára – mint az előző két csatlakozási kísérlet idején – most is pozitívumként kellett megjelennie annak, hogy egy újabb, más politikai és gazdasági szerkezetű tagország jelenléte visszafoghatná a két nagy, Franciaország és Németország EK-n belüli túlsúlyát. Ne felejtsük el, hogy a kis országok már akkor is az arányok problémájával csatlakozása

küszködtek, egyenlített

és

volna

egy az

Nagy-Britanniához erőviszonyokon.

37

hasonló

Végül,

súlyú

ilyen

ország

diplomáciai


megfontolások mellett 1970 végén döntés született arról, hogy a csatlakozási tárgyalásokat elindítják Nagy-Britanniával, Írországgal, Dániával és Norvégiával. (Ezek az országok – szolidaritásból – nem folytatták a tárgyalásokat Nagy-Britannia első kudarca óta.) V. 1. A tárgyalások A csatlakozási tárgyalások nem mentek teljesen zökkenőmentesen. Ennek két fő oka volt: V. 1. a. Gazdasági vonatkozású kérdések Tény, hogy a brit gazdaságot – a kontinens gazdaságaitól való eltérései miatt – nehezebb volt az EGK keretei közé szorítani. Az EK büdzséjének a mai napig nagy részét kitevő mezőgazdasági támogatások elosztása különösen nehéznek bizonyult, ugyanis míg a kontinensen átlagosan a lakosság 15%-a dolgozott a mezőgazdaságban (tehát ekkora arányra oszlottak el a támogatások), addig az Egyesült Királyságban ez az arány csupán 3% volt. (Rapcsák, 2002:p.251) Amikor ennek tükrében az angolok 3%-ban

kívánták

megszabni

Nagy-Britannia

éves

hozzájárulását

a

közösség

költségvetéséhez, „Pompidou kijelentette, hogy ez nem lehet más, mint a híres brit humorérzék egy példája” (Lojkó, 1997:p.9). Végül a hozzájárulás mértékét kompromisszummal a kezdeti években 8,6%-ban állapították meg, hogy később 19%ra emeljék. További fontos kérdés volt, hogy mi legyen a Nemzetközösségből származó nagy mennyiségű, kedvező feltételekkel behozott importtal, különösen a cukorral. Itt is, mint valamennyi kérdésben, kompromisszum született. Mr. Heath – joggal – inkább az ország nehézipara miatt aggódott, amely, mint már esett róla szó, komoly gondokkal küszködött. Fontosnak tartotta, hogy Nagy-Britannia a nehézipar fejlesztésére kapjon támogatást, ami az Európai Közösségben egyáltalán nem rendelkezett hagyománnyal. Már ekkor arra számított tehát a miniszterelnök, hogy a későbbiek folyamán létrehoz egy Európai Regionális Alapot, amely erre a célra szánt összegeket osztaná el a tagországok között. Így elfogadta a – Nagy-Britannia számára kevésbé kedvező támogatási formát. Később valóban létrejött az Alap, és NagyBritannia komoly támogatásokat kapott rajta keresztül. Amikor 1974-ben ismét a Labour Party, élén még mindig Mr. Wilsonnal, alakított kormányt, a miniszterelnök valamennyi fenti, kérdéses pontot újratárgyalta.

38


Az újratárgyalásra azért volt szükség, mert a csatlakozási szerződés aláírása óta tovább romlott a brit gazdaság mondhatni mindegyik mutatója. A hetvenes évek első két évében, Heath kormánya alatt, tovább nőtt az infláció, már jóval nyolc százalék fölött volt, a növekvő munkanélküliség pedig egyáltalán nem látszott megtorpanni. Az újratárgyalt pontokon ugyan minimális engedmények születtek a szigetország javára, a hazai és az európai közvélemény kialakításában ez egyaránt rendkívül fontos volt. V. 1. b. Nemzeti szuverenitás kérdése A tárgyalások másik fontos sarokköve volt a brit szuverenitás kérdése. Mr. Heath tudta, és többször hangoztatta is, hogy nem lépteti be országát az EGK-ba annak hozzájárulása nélkül. Azt azonban nem mérte fel senki, hogy mit is szeretnének a britek. Az átlagember számára az egész ügy túlságosan bonyolult volt, és a részletekbe alig-alig látott bele. Egy korabeli megjegyzés így szólt: „az embernek alkotmányjogásznak, és agrárközgazdásznak, diplomatának és nemzetközi pénzügyi szakembernek, újságírónak, és a szociális biztonság specialistájának kellene egyszerre lennie ahhoz, hogy teljesen megértse.” (Egedy; 1998:p.334) Megosztott volt a politikai szféra is, hiszen a gazdasági előnyök mellett azért a diplomáciai összetevőket is latba kellett vetni. Először politikustársait kellett meggyőzni, és a parlamenti szavazáson átvinni a csatlakozási szerződés elfogadását. A Mr. Heath mellett álló népes EK-párti tábor fő képviselői voltak Roy Jenkins (munkáspárti poltitkus) és a liberális David Steel. A csatlakozást ellenzők tábora is nagy volt, a konzervatív Enoch Powell és a munkáspárti Tony Benn vezette. Ez a tábor főként Anglia szuverenitását féltette és az európai apparátustól tartott. V. 2. Eredmények A csatlakozási szerződést az alsóház 1972 végén tárgyalta és fogadta el. A törvényjavaslat,

melyet

a

parlamentnek

el

kellett

fogadnia

Geoffrey

Howe

kezdeményezésére egy felhatalmazási törvényjavaslat (Enabling Bill) volt, mely szerint „ezentúl az EGK törvényei felette állnak a nemzeti törvényeknek, és azokat ennek megfelelően kell betartatni, engedélyezni és követni" (Lojkó, 1997:p.10). A brit parlamenti törvényhozásban azonban létezik egy olyan szabály, mely szerint „a parlament nem kötheti meg a saját kezét a jövőre nézve” (Lojkó, 1997:p.10). Ennek a

39


törvényjavaslatnak pedig épp ez volt a lényege. Heves viták követték a szerződés elfogadását, de elfogadták. 1972. január 22-én alá is írták a csatlakozási szerződést. Mivel Pompidou népszavazást írt ki Franciaországban arra vonatkozóan, hogy hozzájárul-e az ország az EK kibővítéséhez, sokakban felmerült az a lehetőség, hogy Nagy-Britanniában is meg kellene hallgatni a nép akaratát. Mr. Heath úgy gondolta, hogy, mivel a népszavazásnak nem voltak hagyományai Angliában, ere nincs szükség. A tagságot ellenző csoportok nyomására azonban, ugyan a következő kormány idején, meg kellett tartani a népszavazást. A tagság mellett állóknak sem voltak egységes indokaik amellett, hogy miért is érdemes az EK mellett szavazni. Mr. Heath és Roy Jenkins (Labour) képviselte azt a vonalat, amely őszintén hitt Európában, és vállalta a vele járó kötelezettségeket. Mások azt remélték, hogy elvesztett politikai és gazdasági hatalmukat nyerhetik vissza Európa révén. Sokan viszont egyszerűen nem láttak más megoldást, ők voltak azok, akik még mindig nem találtak új szerepet NagyBritanniának. A tagságot ellenzők között is voltak árnyalatok. Az egyik legradikálisabb az Enoch Powell vezette csoport volt. Ők azt jósolták, hogy a nemzet szuverenitása végleg meg fog szűnni, és ezzel elveszíti az ország azt, amire földrajzi elhelyezkedése is predesztinálja: önállóságát. A már említett két magyar származású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Káldor „szabadjára engedett kapitalista klubnak” tartotta az Európai Közösséget, és arra próbáltak rávilágítani, hogy a szigetországnak a saját útját kell járnia, és a problémák megoldását a szociális juttatások szélesebb körben való alkalmazásában látták. (Lojkó, 1197:p.12) Fontos volt, hogy olyan érveket sorakoztasson fel a kormány, amelyet minden oldal, minden álláspont el tud fogadni. A nemzeti önállóságot féltőkkel szemben Mr. Heath így érvelt: "a szuverenitás nem valami steril és üres dolog [...], amit egy kriptában kell tartani", hogy időnként megnézzék (Lojkó, 1997:p.11). A régi brit birodalom eszméjét kívánta eltemetni, és rávilágított, hogy a szigetországnak új mentalitásra van szüksége. A népszavazás eredménye 67% igen, 32% nem szavazat volt, tehát, ahogy Roy Jenkins nyilatkozott: „It puts the uncertainty behind us.” (Magunk mögött tudhatjuk a kételyeket.) (1975: UK embraces Europe in a Referendum). Maga Tony Benn így értékelte a számára csalódást okozó végeredményt: „When the British people speak everyone, including members of Parliament, should tremble before their decision, and that’s certainly

40


the spirit with which I accept the result of the referendum”. (Amikor a brit nép szól mindenkinek, a parlamentnek is, fejet kell hajtania döntése előtt, és kétségtelenül ebben a szellemben fogadom el én is a népszavazás eredményét.) (1975: UK embraces Europe in a Referendum).

V.

T HATCHER – A „ BŐKEZŰ NŐVÉR ”

Margaret Thatcher (1979-90, Konzervatív)

Nagy-Britannia első évei az Európai Közösségben az olajválság miatt nem hoztak látványos javulást. Mondhatni, hiába volt meggyőző a népszavazás arról, hogy a britek Európa szerves részeként szeretnék látni országukat, még az első években sem

volt

megfigyelhető

semmilyen

mértékű

javulás

vagy

lelkesedés

a

közvéleményben. A korábbi EK-tagok részéről jogos előítéletek a britek tagságával kapcsolatban hosszú hónapokig nem igazolódtak be, de rá sem cáfoltak a szigetországi politikusok. Példásan teljesítették valamennyi kötelezettségüket, ám, amint majd hamarosan látni fogjuk, a brit oroszlán – csupán – csendben volt. Az 1979-ben a Downing street 10 szám alá költöző Margaret Thatcher miniszterelnök asszony azonban nem hagyta nyugodni. A minden tekintetben egyedülálló egyéniségű és vasakaratú politikusasszony hamarosan megmutatta Európának, hogy a britek nem átlagos tagjai a Közösségnek. Azt is látni fogjuk, hogy a három kör örökké változó sorrendjébe sajátos árnyalatokat vetített a thatcherizmus. Egedy Gergely meghatározása szerint a thatcherizmus önálló politikai és gazdasági irányvonal, mely a neokonzervativizmusból, Friedman gazdaságpolitikai nézeteivel, és Mrs. Thatcher vezetési politikájával gazdagítva

41


alakult ki. A neokonzervativizmus a társadalmat nem akarja túlszabályozni, mivel elfogadja, hogy a társadalmon belüli bizonyos egyenlőtlenségek elkerülhetetlenek, így felesleges az állami erőket a gazdasági, szociális szélsőségek egymáshoz való túlzott közelítésére fordítani. Így lefaraghatók a költségvetést túlfeszítő állami juttatások. A neokonzervativizmus túllépett a szabályozás direkt módszerein is, és követői hitték, hogy a pénzmennyiség szabályozásával a gazdaság valamennyi kátyuját ki lehet kerülni. (Egedy; 1998:p.381) Valóban, 1979. május 15-i trónbeszédében II. Erzsébet az infláció elleni harcot állította a kormányzat középpontjába, így Mrs. Thatchernek valóban meg kellett találnia a megfelelő eszközöket.

Az irányzat az Egyesült

Államokban született, hiszen ez az az ország, ahol az állam elsődleges feladatának sohasem a szociálpolitikai intézkedéseket és a társadalmi egyenlőségről való gondoskodást tekintette, hanem az állampolgárok számára az egyéni boldogulást tűzte ki követendő célként. A kontinens jóléti társadalmaiban is megjelent az irányvonal, de korántsem jutott olyan messzire, mint Nagy-Britanniában. Margaret Thatcher pedig a fenti, következetes irányítást igénylő elképzelés kivitelezésére legalkalmasabb brit politikus volt, aki a neokonzervativizmus vonalát saját vezetési meggyőződésének elemeivel

egészítette

ki.

A

thatcherizmus

kifejezést

további

definiálástól

megkímélem, hiszen a teljes fejezetben – Mrs. Thatcher politikájának ismertetése közben – ez a fogalom fog – reményeim szerint – kirajzolódni. Még egy dolgot azonban fontosnak tartok megemlíteni itt: nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a háború utáni brit történelemben nem találkozhattunk még olyan politikussal sem, akinek személyisége ennyire rányomta volna bélyegét a korra, melyben kormányzott. Joggal mondhatjuk, hogy az eddig fegyelmezetten engedelmeskedő új EK-tagország thatcheri köntösben mutatkozott be először Európának. VI. 1. Mrs. Thatcher és Amerika Az a tény, hogy Mrs. Thatcher politikai nézeteit egy amerikai ágon kifejlődött irányvonal határozta meg, önmagában is sejteti, hogy a klasszikus, churchilli három körben a miniszterelnök asszony számára az USA előkelő helyet vívott ki magának. Az pedig, hogy az USA akkori elnöke, Ronald Reagan személyes jó barátja volt, emlékeztet a Macmillant Eisenhowerhez fűző szoros kapcsolatra, és kimenetelére. Mrs Thatcher ezt a kapcsolatot nem nevezte sem különlegesnek (Churchill), sem

42


szorosnak (Wilson), bár példaképe egész karrierje során Winston Churchill volt, hanem inkább úgy érezte, kiegészítik Nagy-Britannia európai kapcsolatait. Ez a megfontolt interpretáció állt a róla elhíresült „atlanti szolidaritás” eszméje mögött. Ez az eszme önmagában nem is adott okot semmiféle európai rosszallásra. A Reagan elnök nevével fémjelzett csillagháborús fegyverkezéshez azonban a miniszterelnök asszony is készséggel csatlakozott. Ugyanis Churchillhez hasonlóan ő is meg volt győződve arról, hogy a szovjet hatalommal szemben mindig résen kell lenni: „a szovjet veszély mindig is jelen volt és jelen is marad.” (Egedy; 1998:p.401) Emiatt európai politikustársai nem nézték jó szemmel, hogy a Helsinkiben megindult enyhülésre fittyet hányt, és költséges fegyverkezésre kötelezte el magát az USA-val. Legalábbis

kezdetben.

Az

1980-as

moszkvai

olimpiától

Afganisztán

szovjet

megszállása miatt távolmaradt az USA, és további 49 ország, ekkor kezdett ismét fagyossá válni a két hatalom közötti viszony. Hamarosan tehát Reagan fegyverkezése jogosnak látszott. Ekkor alakult ki az a vita is, amely a közép-hatótávolságú atomfegyverek körül zajlott. Az egész világ a fegyverkezésre figyelt, és olyan hiedelmek alakultak ki, melyek szerint az USA-nak – mivel sok háborúban érte már veszteség a Szovjetunióval szemben (különösen a vietnami háborúban) – érdekében áll a hadszíntereit leszűkíteni, és a háborúkat az otthontól minél messzebb megvívni. Ezeket a hiedelmeket tovább erősítette az amerikai elnöknek az a nyilvánvaló célja, hogy az önálló fegyverkezésben erősen korlátozott nyugat-európai országokat ebben „segítve” befolyást szerezzen nemzetközi politikájukban. Az USA-nak mindig is fontos volt, hogy nemzetközi kérdésekben Nyugat-Európa mellette álljon. Így Európa azt is megkérdőjelezte, hogy az USA mindenáron segítené-e őket amennyiben a háború az USA-t ugyan nem, de Európát fenyegetné. Ezért a nyugat-európai országokban is az a cél kapott erőre, hogy saját rendelkezési joguk legyen az atomfegyvereik, illetve az USA Európára eső atomfegyverei fölött. Az ugyanis általános volt, hogy az atomfegyverek – bármelyik országba is legyenek telepítve – csakis az USA beleegyezésével aktivizálhatók. Ez volt akkoriban a sajtó egyik legkényesebb témája, a „kettős kulcs kérdése”. Thatcher ebben a kérdésben nem ért el engedményt Reagannél, a lengyel válság idején az USA által letiltott keleti kereskedelemben

viszont

igen.

A

Szovjetunióval

közelebbi

kereskedelmi

kapcsolatban lévő Nyugat-Európa nem engedhette meg magának, hogy eleget tegyen

43


az amerikai kérésnek, és Margaret Thatcher volt az, aki rávette Reagant, hogy oldja fel a nyugat-európai államokra vonatkozó tilalmat. (A tilalom betartása 250 millió font veszteséget hozott volna.) Thatcher – vérbeli tárgyalóként – azt ennek ellenére is elérte, hogy a falklandi háborúban az USA hasonló módon Argentínával szemben szüntesse be kereskedelmét. Rapcsák szerint Thatcher De Gaulle korábbi félelmét igazolta: az USA trójai falovának szerepét igyekezett eljátszani. (Rapcsák, 2002:p.257) VI. 2. Mrs. Thatcher és a Nemzetközösség Nem mondhatjuk, hogy Mrs. Thatcher számára a Nemzetközösség fontosabb lett volna, mint Európa, annak ellenére, hogy kereskedelmének nagy részét az Egyesült Királyság még ekkor is a volt gyarmatokkal bonyolította. Nem helyezte nemzetközösségi kapcsolatait európai kapcsolatai elé, csupán foggal-körömmel próbálta elérni, hogy európai támogatások és visszatérítések által visszaszerezze azt a hasznot, amit a Nemzetközösséggel való kereskedelemben az Európai Közösség miatt veszít. Felmerül azonban az a kérdés, hogy akkor miért harcolt olyan elszántan a „világ végén lévő” ismeretlen szigetcsoport felügyeletéért Argentína ellen. Eric Hobsbawm történész remekül megfogalmazta Mrs. Thatcher érveit: „ Országunk évtizedek óta hanyatlik, a külföldiek pedig csak egyre gazdagodnak és fejlődnek. Mindenki lenéz minket és sajnál, még futballban sem tudjuk megverni az argentinokat vagy a többieket… És most eljutottunk oda, hogy egy rakás idegen úgy véli, egyszerűen csak beküldheti katonáit brit területre, hogy azt megszállják és átvegyék. Feltételezik, hogy a britek már annyira kikészültek, hogy semmit sem tudnak válaszolni… Nos, ez az utolsó csepp a pohárban, valaminek történnie kell.” (Egedy,1998:p.408) És történt is. A falklandi háború 700 millió font költséggel járt, a megsemmisített vagy tönkretett hadi gépezetek pótlása 900 millió fontba került, és nem is említettem a sok száz halottat és még több sebesültet. Az argentinokat nem csupán megfélemlítették, és kiüldözték a szigetekről, de a további tárgyalások során egyetlen feltételben sem voltak hajlandók a britek engedményt tenni. Teljesen megsemmisítették az argentin célokat, és diadalittasan ünnepelhetett az ország, amiért Nagy-Britannia bebizonyította, hogy nemzetközi és katonai ereje jottányit sem csökkent. Mrs. Thatcher azt is felismerte, hogy a falklandi konfliktus a fenti előnyei mellett remekül eltereli a figyelmet a belügyekről, a gazdasági és társadalmi

44


problémákról,

sőt,

nemzeti

érzéseket

ébreszt

odahaza,

a

kormányt

pedig

természetesen népszerűsíti. Talán amerikai példát követett, amikor a harc mellett döntött? Mindenesetre úgy tűnt, hogy a több éve (sőt, ha általánosabban nézzük, több évtizede) tartó megszorító intézkedésekben megfáradt népnek nem ártott. 1975 óta az infláció hihetetlen méreteket öltött, és 20% körül járt, hiába esküdött a miniszterelnök a neokonzervativizmus varázsigéjére, a pénzmennyiség szabályozására. A Gallupadatok alapján látható (2. számú melléklet), hogy Mrs. Thatcher népszerűségi mutatói a falklandi háború után ugrásszerűen megnőttek, és az is megállapítható, hogy összességében ekkor voltak legmagasabbak a mutatói. VI. 3. Mrs. Thatcher és Európa Az Európai Közösség volt a másik „nagy fa”, amelybe – részben sikerrel – Mrs. Thatcher nagy elszántsággal vágta a fejszéjét. A neves európai vezetők megfelelő kihívást támasztottak az örökké bizonyítani vágyó miniszterelnök asszonynak. Mrs. Thatcher úgy érezte, épp itt az ideje, hogy az akkor már 30 éves integráció öntudatos tagjaival szemben szót emeljen a brit érdekek mellett, melyeket, az igazat megvallva, nem igen vett figyelembe senki a csatlakozásnál, annak ellenére, hogy mind Heath, mind Wilson végigtárgyalta a kérdéses pontokat. Mrs. Thatcher pedig hamarosan kivívta országának a legproblémásabb tagország címet. Mrs. Thatcher célja az volt, mint elődeinek: a költségvetésbe befizetett, arányaiban eltúlzott összegeket valamilyen formában visszakapni. (Emlékezzünk, hogy az eltérő gazdasági szerkezetű szigetország nem profitált a mezőgazdasági támogatásokból megfelelően, hiszen ez az ágazat a kontinens mezőgazdaságának töredékét

adta

csupán.

Sokkal

inkább

rászorult

volna

az

ipari,

halászati

támogatásokra. Nem is beszélve az Európán kívüli kereskedelemben az EK-tagság miatt beálló nagy arányú veszteségeiről). A miniszterelnök asszony minden kínálkozó alkalmat megragadott arra, hogy ezt a követelését kifejezze, függetlenül attól, hogy a kérdés napirenden volt-e. Ezzel riasztó képet festett magáról mind a Közösségben, mind odahaza. Már 1979-ben megfogalmazta heves érveit a dublini csúcson: „nem játszhatom a Gazdag Nővért a Közösséggel szemben, miközben saját választóimat is arra kérem, mondjanak le az egészségügy, az oktatás, a jóléti és egyéb területek fejlesztéséről”. (Egedy, 1997:p.413) A számok is alátámasztották a követelést. Egedy

45


adatai alapján a közös mezőgazdasági politika a franciáknak +9 font/ fő, a belgáknak és a luxemburgiaknak pedig +49 font/ fő, a dánoknak +86 font/ fő nyereséget hozott, míg a briteknek -24 font/ fő veszteséget (Egedy; 1998:p.413). Bár a nyugat-európai döntéshozók régóta nem kívántak foglalkozni a kérdéssel, harcias politikustársuk nyomására elfogadtak egy 1,8 milliárd fontos visszatérítést 1980-ban és 1981-ben. Mrs. Thatcher a későbbiekben azt is „elfelejtette”, hogy a Közösség tagállamai szolidaritásuk jeléül vállalták az argentin embargót a falklandi háborúk idején, mivel ennek ellenére harciaskodott és kilépéssel fenyegetőzött – továbbra is a közös mezőgazdaságpolitika kapcsán. El is terjedt a témára a „Bloody British Question” (átkozott brit kérdés) jelző (Rapcsák, 2002:p.258). A görög miniszterelnök, Andreas Papandreou meg is jegyezte, hogy „nagy megkönnyebbülést jelentene, ha NagyBritannia távozna a Közösségből („It would be a great relief, if Britain left the EEC”) (1984: EEC summit collapses over rebate row). A témában a legnagyobb felháborodást

a

brit

miniszterelnök

1984-es

fontainebleau-i

kormányfői

csúcsértekezleten elhangzott érvelése váltotta ki. A követelt 730 milliós visszatérítés helyett 580 milliót ajánlott a Közösség, amit Mrs. Thatcher nem fogadott el. A francia és olasz képviselet azzal fenyegetőzött, hogy az elmúlt évre járó 450 milliós összeget is visszatartja Nagy-Britanniától, mire a brit kormányfő a költségvetési hozzájárulás visszatartásával vágott vissza. A „Bloody British Question” már látványosan ellehetetlenítette a tárgyalásokat, és az európai kollégák a falklandi háborúban új erőre kapott „Vaslady” folytonos követelőzését nagyon soknak tartották. Mitterand új francia elnök reakciója jól tükrözi a Közösség hozzáállását: „Azt hittem, asszonyom, hogy mindannyian a megegyezés keresésére jöttünk itt össze.” (Egedy; 1998:p.443) A követelésre tett ajánlatok folytonos elutasításának értelmetlenségét illusztrálja az a tény, hogy néhány hónappal később gyakorlatilag ugyanezt az ajánlatot elfogadta a kormányfő. Ennek oka a hazai és az európai berkekben is keresendő. Mitterand véget kívánt vetni a brit problémáknak, és – jobb lehetőség híján – felajánlotta, hogy NagyBritannia szüntesse meg teljes jogú tagságát, és egy egyedi pozíció illetné meg a Közösségben. Ezt Mrs. Thatcher egyértelműen elutasította. Angliában is éleződött a politikai helyzet, ugyanis a legtöbb politikus szintén irracionálisnak tartotta a kormányfő viselkedését a kontinensen.

46


Az ismét fagyos hidegháború, és az USA valamint egy egészen új, és ígéretes gazdasági erő fenyegetése új kilátásokat helyezett Európa elé a ’80-as években: Japán elektronikai és a biotechnológiai kutatásai és fejlesztései révén egyre nagyobb erőkkel jelent meg a világ piacain, és úgy tűnt, rövid időn belül maga mögé tessékeli Európát. A gazdasági válságokkal és a jóléti társadalom kiépítésével foglalatoskodó EKoszágoknak vajmi kevés tartaléka maradt az efajta fejlesztésekre, és közös igény merült fel a céltudatosabb, ellenőrzöttebb összefogásra, és az integráció több szinten való mélyítésére. Ekkor vált konkrét elképzeléssé a már a Római Szerződésben is megfogalmazott közös piac az áruk és szolgáltatások terén. Meglepő módon maga Mrs. Thatcher szállt síkra a gondolat mellett „Európa: A jövő” című írásában. Amikor a megvalósításról volt szó ismét ellentétes oldalakon sorakozott fel a kontinens és az Egyesült Királyság. Míg Nagy-Britannia a gyakorlati intézkedéseket szorgalmazta, addig a kontinens országai a megfelelő intézményi keretek felállításával óhajtotta kezdeni a megvalósítást, amit a rögzített kötelezettségektől viszolygó britek egyáltalán nem tartottak jó ötletnek. „Nem nyilatkozatokat akarunk, amelyek eredménynek tüntetik magukat, hanem valódi eredményeket, amelyekre mindnyájan büszkék lehetünk” hangzott el Sir Geoffrey Howe külügyminiszter szájából. (Rapcsák, 2002:p.260) Amikor a megállapodásokat összefoglaló Single European Act (Egységes Európai Okmány) 1986-ban aláírásra került, Mrs. Thatcher, ahogyan azt később nyilatkozta, úgy érezte, hogy ez az a pont, ameddig elfogadhatónak tartotta a Közösség szerepét, s hogy az európai partnerei becsapták őt. (Rapcsák, 2002:p.260) Mrs. Thatcher azért küzdött ilyen elszántan, és azért érezte, hogy „becsapták”, mert tudta, hogy a Single European Act volt az a dokumentum, amely először fektette le érdemben azokat az elveket és célokat, melyek a későbbi szorosabb integrációt elindította útján. Innen ered a teljes közös piac, az áruk, szolgáltatások és személyek szabadáramlása, a közös fizetőeszköz gondolata is. A római Szerződés is tett erre vonatkozó utalásokat, de – mivel az integráció mélyítéséhez idő kellett – akkoriban nem volt lehetőség arra, hogy ezeket az irányelveket végigvigyék. Most a magára talált Európa előtt új távlatok jelentkeztek, és ezekben a távlatokban nagy lehetőséget láttak – a kontinensen. Mrs. Thatcher tisztában volt azzal, hogy Európa tovább fog lépni. Ezért igyekezett különleges státuszt elérni országa számára.

47


Hozzá kell tenni, hogy a miniszterelnök asszony ekkor is gondoskodott arról, hogy egy újabb „brit kérdés” elhangozzék: az áruk szabad áramlása elé egészségügyi akadályokat gördített, és elérte, hogy a protekcionizmus veszélye nélkül felállított ellenőrzési intézkedések minden tagországnak saját belátására van bízva. A Közösség azonban máris tovább kívánt lépni. Megfogalmazódott a közös valuta és a szociális kérdések közös igazgatásának gondolata. Ekkor egy olyan egyéniség került a Bizottság élére, mint Jacques Delors. Szocialista és föderalista egyszerre – Thatcher viszolygott politikai nézeteitől. Nagy ellenfelekké váltak, és úgy tűnt, – Thatchernek – rossz időben. Delors 1988-ban így nyilatkozott: „tíz éven belül a gazdasági törvényhozás 80%-át – s talán még az adóügyi és szociális törvényhozást is – a Közösségből fogják irányítani” (Egedy, 1998:p.472). A brit Vaslady természetesen mélységesen felháborodott a lehetőségen, és így fakadt ki: „nem azért dolgoztunk az elmúlt években azon, hogy Britanniát megszabadítsuk a szocializmus kórjától, hogy most hagyjuk besurranni a brüsszeli hivatalok hátsó kapuin” (Rapcsák, 2002:p.261). Hasonlóan fogadta a közös valuta kérdését: „nem fogom a font sterlinget átengedni” (Rapcsák, 2002:p.261). Természetesen, Mrs. Thatcher gazdaságpolitikai célkitűzéseit ismerve nem meglepő felháborodása. A szociális juttatások szigorú lefaragásán és az infláció kemény kézbentartásán fáradozott közel tíz éve, és – valljuk be – sikeresen. Az utolsó ciklusa végére azonban a gazdasági mutatók ismét romlani kezdtek, és az infláció ismét elérte a 7%-ot. Nagy harc után adta be a derekát az EK árfolyam-lebegtetési rendszeréhez való csatlakozás kérdésében is. Pénzügyminisztere, Nigel Lawson már 1987-től titokban a márkához igazította a font árfolyamát, és amikor kitudódott a dolog, rendkívül megromlott a két politikus közötti korábbi igen jó viszony. Végül John Major beszélte rá a miniszterelnök asszonyt az ERM-hez való csatlakozásra. Mrs. Thatcher tudta, hogy a rendszer fő célja az volt, hogy a Közösség valutáinak biztonságot és stabilitást adjon, ám többek között azért is utasította volna el szíve szerint ennek a lépésnek a megtételét, mert az európai politikusok hosszú távú célja az volt, hogy az árfolyamokat közelítse egymáshoz, kiszámíthatóbbá tegye, könnyítse a nemzetközi elszámolásokat, és így kövezze ki az utat a közös valuta bevezetéséhez.

48


Kormányán belül több éles ellentét alakult ki. A leglátványosabb Howe külügyminiszter lemondása volt 1990-ben, aki egyértelműen a miniszterelnök asszony agresszív európai politikája miatt távozott.

VII. M AJOR – Á RNYÉKBAN

John Major (1990-97, Konzervatív)

A konzervatívok új vezére, John Major (1990–1997) több szempontból is elődje árnyékában maradt. Higgadtabb, belátóbb politikája előnyére és hátrányára is vált egyaránt. A konzervatív múlt hatott is politikájára, meg nem is. Európa-párti is volt, és nem is. Mindenképpen nehezítette dolgát az a tény, hogy pártjában végig nagy volt a megosztottság, több csoport állt egymással szemben, és az európai kérdésekben homlokegyenest ellentétes nézeteket vallottak. Mr. Major pedig próbált is megfelelni nekik, és nem is. Ezek a csoportok pedig – mivel Major kis többséggel jutott kormányra – feljogosítva érezték magukat, hogy európai ügyekben dirigáljanak. (Mann; 2002) A fenti tényezők miatt véleményem szerint Mr. Major politikáját a hagyományos, három körös megosztásban vizsgálva nem kapunk olyan kielégítő magyarázatokat, mint elődei esetében. Az ő politikáját leginkább a körülmények befolyásolták. Mellesleg, ezen körülmények vizsgálatakor elkerülhetetlen lesz a különböző körökre való utalás. VII. 1. Szabad út Európa számára Mr. Major miniszterelnöksége alatt az Európai közösség nagy történeti fordulóponthoz ért. Az elmúlt évtizedben – bizonyos nézetek szerint – Nagy-

49


Britannia, azaz Margaret Thatcher volt az, aki megakadályozta a Római Szerződés aláírása óta megálmodott célok megvalósítását. Csupán arra vártak a – politikát valóban kissé laboratóriumi környezetben művelő – EK-politikusok, hogy a feltételek megérjenek, és a körülmények lehetővé tegyék, hogy a közös célokhoz vezető lépéseket

egyesével

megtehessék.

A

’80-as

években

sokáig

csak

érlelődő

gondolatokat most már nem akadályozta a harcias brit kolléga, így látványosan felgyorsultak az események. John Major pedig, aki alapvetően támogatta az integrációt, nem jelentett veszélyt az európai integráció mélyítésére tett első komoly lépésekre. Mr. Major 1991-es bonni beszédében nyilatkozott úgy, hogy „Azt akarom, hogy ott legyünk, ahová tartozunk – Európa szívében, és partnereinkkel együtt építsük a jövőt” (Rapcsák, 2002:p.266). Az azonban nem volt elég, hogy a brit miniszterelnök már

nem

azt

hajtogatja,

hogy

„vissza

akarjuk

kapni

a

pénzünket”

(Rapcsák,2002:p.258), és más kellemetlenkedéssel sem hátráltatja a tárgyalásokat – bár ezért kezdetben igen csak hálás volt az EK. Hamarosan Jacques Delors róla is úgy vélekedett, hogy „Britannia álláspontja nem változott, kivéve, hogy ennek a miniszterelnöknek nincs retikülje” (Rapcsák, 2002:p.265). VII. 2. Mr. Major és az európai engedmények Lássuk, miben emelt szót Mr. Major? Az 1992-ben született Maastrichti Egyezmény több pontja kapcsán hallatta a hangját. A közös valuta kérdésében – Dánia tartózkodásából erőt merítve – a miniszterelnök engedélyt kért arra, hogy a szigetországnak ne kelljen állást foglalnia. Időt nyert ezzel, és az események mai állását tekintve, erre nagy szükség volt már akkor is. Nyta Mann BBC tudósító szerint „a Tory vezető a „soha” embere, aki elviekben ellenzi a közös valutához való csatlakozást a körülményektől és a mikortól teljesen függetlenül, illetve első dolga, hogy újratárgyalja azokat a megállapodásokat, amelyek Nagy-Britanniát Európához kötötték” (Mann, 2002). A közös kül- és belpolitika kérdését is kommentálta Major, ugyanis fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a katonai akciókat a NATO keretében a legbiztonságosabb végrehajtani, ami a churchilli atlantizmus szellemét idézi. A legújabb keletű kérdést, a közös bel- és igazságügyi politika kérdését az előbbinél sokkal kitartóbban támadta, hiszen a brit szociális helyzet évtizedek óta mélyponton

50


volt. Kétségtelen, hogy a belpolitika „átengedése” az európai parlamentnek komoly veszélyt jelentett volna a szuverenitásra, ami – a brit társadalom jelen esetében – inkább a kormányzat szuverenitására vonatkozott, azaz az önálló döntéshozatalra és végrehajtásra. Másrészt viszont olyan érv is többször elhangzott, hogy a brit szociálpolitikának egyáltalán nem válna

kárára, ha bizonyos – köztudottan

humánusabb – európai keretek közé kerülne. Mr. Major azonban elérte, hogy a szociális vonatkozású fejezetek ne kerüljenek bele az egyezménybe. Rendkívüli jelentőséggel bír, hogy a Maastrichti Egyezmény aláírása után Mrs. Thatcher kifejezte, hogy ő bizony soha nem írta volna alá. 1993-ban azonban a Parlament ratifikálta is azt. Mr. Major érte el azt is, hogy a mai napig miután az ember kényelmesen átutazik Európán mindenféle ellenőrzés nélkül, a gyönyörű doveri fehér sziklákban hosszasan gyönyörködhet a határellenőrzés ideje alatt. Az 1990-es schengeni egyezményhez ugyanis nem kívánt csatlakozni Nagy-Britannia, különböző – részben érthető – indokokkal. A mai napig büszkeséggel tölti el a briteket, hogy a szigeten megszűnt a veszettség, a kóbor állatokról való „gondoskodás” is példásan zajlik, és a kór visszatérésének abban látják a legnagyobb esélyét, ha egy kontinenslakó róka a lehetetlenre vállalkozik, és átússza a Csatornát. Az áruk és személyek szabad mozgásának korlátozását ehhez hasonló egészségügyi indokokkal magyarázták, amit végül elfogadott a kontinens. VII. 3. Beborul az ég a konzervatívok felett Sajnos Mr. Majornek a második ciklusában még kevesebb lehetősége nyílt arra, hogy megmutassa, milyen nézeteket vall, és hogy igazán kibontakoztassa egyéniségét. 1992-ben kezdetét vette fokozatos hanyatlása. Hanyatlásához leginkább a font körüli újabb problémák vezettek. Mint már esett szó róla, az ERM (Exchange Rate Mechanism, azaz árfolyam-lebegtetési rendszer) intézményéhez való csatlakozásra Major beszélte rá Mrs. Thatchert azzal az indokkal, hogy nem lesz annyira kitéve a nemzetközi változásoknak. Rapcsák szerint akkor igen magasra értékelték a fontot, ezért hamarosan zuhanni kezdett az árfolyama a tőzsdén. (Rapcsák, 2002:p.266) A német Bundesbank nem nyújtott megfelelő segítséget, mivel a két Németország újraegyesítésére minden gazdasági erejüket ráfordították. A Major-kormány pedig a

51


német bank hosszadalmas okolása után pánikszerű tűzoltásba kezdett, de valójában semmit sem tehetett. Megemelték az irányadó kamatlábat is. Gordon Brown ellenzéki miniszter szerint az eset egy „óriási megítélésbeli hiba a miniszterelnök és a pénzügyminiszter részéről, amellyel becsapták a brit népet” („Colossal errors of judgement by the prime minister and chancellor had betrayed the British people.”) (1992: UK crashes out of ERM). Végül Mr. Major – korábbi álláspontjának ellent mondva – úgy döntött, hogy kilépteti Nagy-Britanniát az ERM-ből. Ez a nap, szeptember 16-a „fekete szerda” néven vonult be a történelembe. Ismét drasztikusan le kellett értékelni a fontot. Az ezek után fellépő helyzetre senki sem számíthatott előre, és Mr. Major körül ismét nagyot fordultak az események. A világgazdasági események hatására a nemzetközi gazdasági életben általános stabilizáció indult, és teljesen függetlenül a brit politika alakulásától, nem várt fellendülés indult. A font hamar stabilizálódott, és a brit gazdaság soha nem látott erőre kapott. Így a külső szemlélő számára az a kép alakult ki, hogy a fellendülés az ERM-ből való kilépés hatására indult meg, és ezzel Major Európa-barát törekvéseit „saját maga”, azaz ismét a körülmények húzták keresztül. Ilyen körülmények között kellett azután elfogadtatni és ratifikálni a Maastrichti Egyezményt. Bukásához nagyban hozzájárultak a személye körül kirobbant botrányok, és az azokat követő rosszindulatú sajtóhírek. Ekkor ütötte fel először a fejét Angliában a kergemarhakór, amely következtében Európa kíméletlenül kitiltotta a brit marhát. Látható tehát, hogy Mr. Majornek mondhatni nem volt alkalma bizonyítani, olyan időszakban kormányzott, amelyben Mrs.Thatcher sem tehetett volna sokkal többet. 1997-ben egy minden képzeletet felülmúló új kormányzati erőre volt szüksége a brit népnek, a brit politikának és Európának is…

52


VIII. BLAIR – A TÚLÉLŐ

Tony Blair (1997- , Munkáspárt)

VIII. 1. Egy ígéretes kezdet Tony Blair miniszterelnöksége úgy kezdődött, ahogyan a tündérmesék szoktak végződni. Mindent elsöprő győzelemmel alakított kormányt, és fenekestül felforgatta a Tory politikától megcsömörlött britek világát, mentalitását. Sokak szerint a „crazy sixties” szelleme tért vissza, hiszen az emberek ismét hinni kezdtek önmagukban, az országban, a világban. Úgy érezték, hogy a „dolgok csakis jóra fordulhatnak” („We Can Only Get Better” c. kampányhimnusz). A választáson a Munkáspárt 419 mandátumot, míg a konzervatívok csupán 165-öt kaptak, és Skóciában és Walesben egyáltalán nem jutottak mandátumhoz (Egedy, 1998:p.497). Az egész világ nagy várakozással tekintett a megújulást ígérő szigetországra, hiszen a „változás szele” átjárta a brit médiát, a zenei és filmvilágot. Mi okozta ezt az eufórikus hangulatot? Tony Blair minden idők legfiatalabb miniszterelnöke egy „New Labour”-t hirdetett: „We shall have to reinvent the Left” (Újra fel kell találnunk a »baloldal«-t), mondta (Rapcsák, 2002:p.269). A változás kényszer volt, hiszen a régi Munkáspártban már nem hittek az emberek, és az a tény, hogy az utoljára hatalmon lévő munkáspárti kormány (Wilson) óta – a Thatcher-korszakban – olyan új kihívásokkal ismerkedett meg a brit politika, amelyben a Munkáspárt a hagyományos elveivel aligha tudott volna helytállni. Egedy véleménye szerint „amiként az Attlee vezette Munkáspárt politikája gyökeres változásokra kényszerítette a konzervatívokat a világháború után, úgy a thatcherizmus is hasonló mélységű hatással volt a Munkáspártra” (Egedy, 1998:p.496). A magát centrumpártnak nevező új Munkáspárt választási programjában megelőlegezte a maastrichti szerződés szociális fejezetének elfogadását, a közös

53


valutához való csatlakozásról pedig úgy nyilatkozott, hogy „nem fogja elsietni” (Egedy; 1998:p.498). A belpolitikában első dolga volt, hogy a Munkáspárt alkotmányából eltávolította a 4. cikkelyt, mely a főbb termelőeszközök köztulajdonba vételét sürgette, és helyére a gazdaságot dinamizáló, szigorú, igazságos versenyt helyezte. A New Labour tehát megkezdte munkáját, Európa pedig árgus szemekkel figyelte, hogy ezúttal miben kap más kollégát a szigetről. Tony Blair politikáját a hagyományos, churchilli három kör tekintetében nem volna ildomos vizsgálni. A mai, új világrenden belül kevésbé lehet megfigyelni a polarizálódást, vagy rangsorolást. Láthattuk, hogy Mr. Blair elődeinek folytonosan választania kellett az USA és az Európai Közösség között. Egymást kizárta a két pólus. Blair az első politikus, aki nem kíván választani közöttük, hanem mindkét kapcsolatot az ország érdekeinek megfelelő mértékben és irányok felé vezérli. A szakirodalom alapján úgy tűnik, hogy a Blair-kormányzat idején elfelejtették a „különleges / szoros kapcsolat” kifejezést. (Látni fogjuk természetesen, hogy létezik ma is, de más jelentőséggel bír.) Ugyanez vonatkozik a Nemzetközösségi kapcsolatokra. Ma már nem várja a kormányzat a régi kapcsolatoktól, hogy tekintélyt és gazdasági erőt biztosítsanak az országnak, legalábbis nem kizárólag tőlük várja. Fontosnak tartom hozzátenni, hogy a ’90-es évek elején Kelet-közép Európában és a Szovjetunió utódállamaiban lezajló változások nagyban átalakították a nemzetközi világrendet. A Clinton-Jelcin találkozók végeláthatatlan sora is bizonyította, hogy – bár továbbra is akár komoly ellentétek is felmerülnek a két fél között – a hidegháború idején fennálló érdekek, célok és összefüggések jelentőségüket vesztették. Megszűnt az ellenségeskedés, a korábbi nyugat-kelet táborok feloszlottak, és a nemzetközi politikai

kapcsolatok

sokrétűbbé

és

megnyugtatóbbá

váltak.

Nyugat-Európa

közeledett Kelet-Európához, és az USA-hoz egyaránt, és az egyetlen mérce a gazdasági erő lett, ez az, ami meghatározza a különböző szövetségeket és ellentéteket. Mr. Blair remekül elhelyezte magát ebben az új rendben és igyekezett, és igyekszik a mai

napig

is

az

ország

érdekeinek

megfelelően

alakítani

külkapcsolatait.

Természetesen ebbéli törekvéseinek nem mindig pozitív a nemzetközi visszhangja, ugyanis, mint látni fogjuk, nem mindig kap teljes támogatást minden oldalról, amelyhez tartozni szeretne a szigetország. Érdemesebbnek tartom politikáját területenként vizsgálni, hiszen – Majorrel ellentétben – Blairnek eddig is hosszú ideje

54


nyílt maximális lehetősége arra, hogy a kis számú ellenzék furkálásaitól többnyire mentesen, saját meggyőződése szerint alakítsa az ezredforduló Britanniájának sorsát. (Legalábbis az első időszakában.) A közös belpolitika kérdését Thatcher és Major is egyértelmű nemmel fogadta, a híres bruge-i beszéd, és a Major által visszautasított szociális kérdésekre vonatkozó fejezet emlékezetessé tette. Mr. Blair elfogadta ezt a fejezetet. VIII. 2. Blair külpolitikája Mr. Blair külpolitikája higgadt és határozott. Ahogy azt kormányra kerülésekor kijelentette, kerülni kívánja a konfrontációt (Rapcsák, 2002:p.469). Mint azt már említettem,

Nagy-Britannia

érdekeit

figyelembe

véve

alakítja

a

külpolitikai

kapcsolatait. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a miniszterelnök nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az Egyesült Királyság Európába beépüljön, és ott vezető szereplő legyen. A vonakodás azonban, amely annyira jellemző volt a brit vezetésre, nem múlt el, hiszen számos olyan terület van a mai napig, amelyen a westminsteri politikusok nagy része túl korainak, vagy elképzelhetetlennek tartja a mélyebb integrációt. Az azonban egyértelmű, hogy országa érdekeit tekintve egyértelműen Európa felé fordult Nagy-Britannia. VIII. 2. a. Az amerikai kapcsolat Míg Clinton elnök többnyire brit rokonai nélkül vívta nemzetközi csatáit, Mr. Bush szoros kapcsolatot épített ki Londonnal. A 2001. szeptember 11-én a new yorki World Trade Center ikertornyai ellen elkövetett terrortámadást követően meginduló, a terrorizmus elleni nemzetközi harcban a brit nép nem kis aggodalmára Blair csatlakozott Washingtonhoz, és mindvégig első számú elkötelezettje volt az európai országok között. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után mondott beszédében elindította azt a folyamatot, amely Matthew d’Ancona, a Daily Telegraph tudósítója szerint Blair öröksége lesz (d’Ancona, 2003). „We will stand united in our fight to see international terrorism defeated and a proper rule of law put in place.” (Együttesen lépünk fel a nemzetközi terrorizmus leküzdésére és a helyes világrend felállítására irányuló harcunkban.) (www.number-10.gov.uk) Nagy erejű beszéde az elkövetkező években valóban alapjaiban határozták meg külpolitikáját, hiszen minden erejét erre

55


az ügyre fordította, és fordítja. Amikor 2003 tavaszán megindult az iraki háború, az európai

kormányok

véleménye

erősen

megoszlott

arról,

hogy

helyes-e

a

„beavatkozás”, illetve arról, hogy helyes-e annak a módja. A „beavatkozás” kifejezés idézőjelbe tételét azért tartottam indokoltnak, mert éppen az esemény minősítésében figyelhető meg a legélesebb különbség. Míg Blair (és Bush) olvasatában a háborút nem lehet a hagyományos értelemben vett beavatkozásnak tekinteni, az ugyanis azt feltételezné, hogy a beavatkozó országok relatíve független álláspontot képviselnek, tehát nem a saját háborújukról, nem a saját biztonságukról, illetve érdekeikről van szó. A két politikus nagyon is saját ügyének tartotta mind az afganisztáni, mind az iraki háborút, és a területen való politikai-demokráciai viszonyok rendezését, hiszen a nemzetközi terrorizmus gócának tekinthető ez a térség, amely aztán az egész világot veszélyeztetheti. A tervek szerint gyors és hatékony lesz a harc, rövid idő alatt konszolidálhatják a demokráciát Irakban, és a világ biztonságosabb hely lesz. Elszánt küzdelmükhöz nem csatlakoztak a francia és német kormányok. Az „Old Europe” (Régi Európa) jelzővel illetett ország párosa a kezdettől fogva ellenezte az iraki harcokat, és komoly elhatározódás figyelhető meg a két pólus között (Chirac + Schröder – Blair + Bush). 2003 márciusában Franciaország azzal fenyegetett, hogy vétójával megakadályozza, hogy a két ország az ENSZ jóváhagyása nélkül elindíthassa a háborút.(La Guardia, 2003) Mr. Blair – jó európaihoz méltóan igyekezett közvetíteni a két oldal között. A francia-német álláspont szerint a háború teljesen jogtalan, és nem volt meggyőződve arról sem a francia államfő, sem a német kancellár, hogy az USA szándékai tisztességesek. Bush pedig azt szerette volna látni, hogy Franciaország és Németország is elkötelezett a nemzetközi terrorizmus ellen. Blair azzal érvelt, hogy a terrorizmus Európát ugyanúgy fenyegeti, mint Amerikát, tehát az ellene folyó harcnak közös ügyükké kell válnia. Azt is hangsúlyozta azonban, hogy Európa nem az USA szolgája, hanem partnere kíván lenni. Ehhez pedig az kell, hogy a nézeteltéréseket szövetségesekhez méltó módon kell megbeszélni, és nem szabad hagyni, hogy

„diplomáciai kutyaviadallá” („diplomatic dogfight”) (La

Guardia, 2003) fajuljon. Ezt az érvelést a lengyel főváros hallhatta, ahová Mr. Blair azért látogatott, hogy a harcban elkötelezett lengyel kormánynak megköszönje a segítséget.

56


Az álláspontok 2003 őszére kezdtek csillapodni, amikorra már az ENSZ erők is a gyors megoldást sürgették. A szeptemberben előterjesztett amerikai javaslatok egy ENSZ-határozatra még mindig elfogadhatatlanok voltak a Régi Európa számára. „The proposals seem quite far from what appears to us the primary objective, namely the transfer of political responsibility to an Iraqi government as soon as possible.” – mondta Jacques Chirac. (A javaslatok távol állnak az elsődleges céltól, attól, hogy a politikai hatalmat egy iraki kormány átvegye amint lehetséges.) (Cleaver, 2003). Hamarosan azonban a háború végén az USA és Nagy-Britannia megkapta a kizárólagos rendfenntartói jogot Irakban. George Bush az amerikai katonáknál a hálaadás napján tett titkos iraki látogatását beárnyékolta a sokat szerint ezzel összefüggésben lévő törökországi merénylet. Különösen úgy tűnt, hogy a dolgok összefüggnek, és Európa-szerte pánikról beszéltek. Félő volt, hogy az isztanbuli merénylet büntetés volt, amiért az amerikai elnök oldalán áll Törökország. Tony Blair véleménye egyáltalán nem volt biztató. Szerinte nem azért támadták meg Törökországot, mert Bush oldalán áll, hanem azért mert ők terroristák, akik ártatlan embereket ölnek meg. Ők a szabad Nyugattal állnak harcban, és addig nem lesz nyugtuk, amíg el nem érik, amit akarnak. D’Ancona példájával élve, „amíg Mr. Bush át nem tér az iszlám vallásra, és amíg Izraelt el nem borítja a tenger”. (d’Ancona, 2003). Az egyértelműen Mr. Blair nézeteit valló tudósító rávilágított, hogy a legtöbb brit politikus még mindig nem értette meg, hogy 2001. szeptember 11-én hadat üzent ellenünk a terrorizmus. Kifejezte, hogy nem érti, miért gondolják, hogy ez a háború csak Bush hibája, és hogy a „mi kellemetlenkedő miniszterelnökünknek” nem kellene szó szerint értelmeznie a churchilli „különleges kapcsolat” kifejezést. Domonique de Villepin-hez és Joschka Fischer-hez hasonlította őket, amiért csak beszélnek a kérdésről, de nekik sem jut jobb megoldás az eszükbe. A kérdés ma is élő vita tárgyát képezi, valószínűleg csak hosszú évek távlatából, a hosszú távú eredmények tudatában lehet megítélni a napjainkban a terrorizmus ellen folyó harc értelmét. Egy biztos, Mr. Blair megállíthatatlannak

tűnik.

A

Munkáspárt

2003.

szeptember

30-án

tartott

konferenciáján Margaret Thatchert idézte: „A lady is not for turning” (Egy hölgy nem szokott megfutamodni) (Jones, 2003). Ugyanezen a konferencián hangzott el az a mondat is, hogy „I can only go one way. I’ve not got a reverse gear” (Csak egy

57


irányba tudok haladni, a hátramenetet nem ismerem.) (Jones, 2003). Már korábban is felfedezhető volt, hogy az a határozottság és elszántság, amivel Mr. Blair tölti Downing street-i éveit kísértetiesen hasonlít Mrs. Thatcherére. A blairizmus kifejezés máris elterjedt, ami jól tudjuk, milyen sokat jelent egy brit miniszterelnök életében. Pártját ugyanúgy megosztja külpolitikája, mint annak idején a Thacher-kormányét. Blair három miniszterét, Robin Cook-ot, Clare Short-ot, és Beverley Hughes-t vesztette el politikája miatt, a Kelly-botrányról nem is beszélve. Mr. Blair álláspontját sokan támadják, nemzetközi és hazai berkekben egyaránt (ennek kapcsán szigetelődött el a bizonyos „Labour Left”, amely sok fejfájást okoz a miniszterelnöknek). 2003-ban hallatlanul csökkent az első időszakához már akkor sem fogható népszerűsége, és a lemondását is követelték. Rendkívül alacsony a britek politika iránti érdeklődése is. Alice Thomson, a Daily Telegraph tudósítója adatai alapján a szavazók csupán 36 százaléka elégedett a parlament munkájával, ami 9 %kal kevesebb, mint a 2001-es választások alkalmával volt. (Thomson, 2004) Az 1997ben az ő hatására újjászülető, őt bálványozó média úgy látszik ellene fordult. Az akkor új életet kezdő brit filmipar is pellengérre állította a 2003 karácsonya környékén vetített Igazából szerelem című filmben, amelyben a – fiktív személyű – miniszterelnök egyértelműen megmutatta a szokásos mindent elsöprő, happy end-ízű alakítással, hogyan kellene Blairnek viszonyulnia Amerikához. VIII. 2. b. Blair, az európai Toby Helm Daily Telegraph-tudósító szerint Mr. Blair körül azonban kezdenek változni a dolgok. 2004. február 18-án hivatalosan is csatlakozott a „Régi Európához”. A néhány hónappal azelőtti sikertelen közvetítői szerep átértékelése után Mr. Blair úgy döntött, hogy fél lábbal a kontinensen marad. (Helm 1 , 2004) Mi lehetett az oka ennek a pálfordulásnak? Az iraki konfliktusban az USA-val szemben alul maradó francia elnök és a német kancellár egyre szorosabb kapcsolatot tartott fenn. Az Európai Unió keleti bővítése előtt fontosnak tartották, hogy megőrizzék a 25 tagország között is azt a pozíciót, amelyet az Európai Unió legerősebb államaiként eddig magukénak tudhattak. Úgy gondolták, hogy kettejük erős szövetsége mindenképpen hangsúlyt ad nekik a nagy Unióban is. „If the Europe of 25 fails, what is there left for France? – nyilatkozta Jean-Pierre Raffarin, francia miniszterelnök

58


2003 őszén – Just the Franco-German reapproachment.” (Mi marad Franciaországnak, ha a huszonötök Európája elbukik? Csakis a francia-német kapcsolat) (Broughton, 2003). 2004 januárjában Mr. Blair és külügyminisztere, Jack Straw kezdeményezte a német kancellár és a francia elnök, valamint külügyminisztereik, Dominique de Villepin és Joschka Fischer felé, hogy szorosabbra kívánják fűzni kapcsolataikat, és hathetente trilaterális tárgyalásokat kívánnak bevezetni. Nem rejtette véka alá a brit miniszterelnök a közeledés okait, melyek valójában azonosak voltak azokkal az érvekkel, melyek a francia-német szoros kapcsolatot létrehozták. Természetesen Nagy-Britannia helyesnek látta, ha nem marad ki a két nagy szövetségéből, különösen miután az iraki háború és az újabb keletű EU-alkotmány kérdésében is elhatárolódott Európa többi tagországától, valamint az sem fűzte kapcsolatait szorosabbra Európával, hogy előreláthatólag jó ideig nem lesz tagja az euró-zónának sem. A franciák és németek üdvözölték a javaslatot, hiszen örültek annak, mint a történelemben már nagyon sokszor, hogy a szigetország ismét feléjük fordul. A 2004 február 18-án tartott trilaterális tárgyaláson Schröder így nyilatkozott: „In Lisbon we decided to make Europe the strongest growing market in the world, the most competitive market in the world, and of course that presupposes certain measures.” „Lisszabonban úgy határoztunk, hogy Európát a világ legdinamikusabban fejlődő országává tesszük, a világ legversenyképesebb piacává, amihez természetesen bizonyos intézkedéseket meg kell tenni”. (PM’s statement, 2004). A három vezető azért találkozott, hogy saját országaik, és Európa jövője érdekében megvitassák az integráció illetve a világ mai állását, szembenézzenek olyan új helyzetekkel, mint a globalizáció, a munkaerőpiac torzulásai, és a keleti bővítés következményei. A nagyoknak azonnal feltette a sajtó a kérdést, hogy mi a rejtett céljuk ezzel a találkozóval. A találkozónak sokan olyan színezetet tulajdonítottak, hogy a cél az, hogy az Európai Unió fölötti irányítást magukhoz ragadják. A huszonötök Európájának közeledtével ugyanis nem csak a nagyokban merültek fel olyan kételyek, hogy a multilaterális tárgyalások ellehetetlenülhetnek a magas számú tagországok miatt. Többen pedig attól tartottak, hogy a kis országok nem fogják tudni akaratukat érvényesíteni a nagyokkal szemben. Az a gondolat pedig, hogy a három nagy összefog, különösen riasztó volt. Monsieur Chirac a találkozót a skandináv, a Benelux vagy a visegrádi négyek rendszeres találkozóihoz hasonlította. Azzal érvelt, hogy a

59


résztvevő országok kapcsolatai különlegesek, a múltban gyökereznek és szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Kiemelte különösen a francia-német viszonyt. Mr. Blair pedig hozzátette, hogy sajnálatos módon nehéz időszak áll mögöttük, amikor bizonyos területeken más állásponton voltak, de most már mindhárman azonos célokért küzdenek. (PM’s statement, 2004) VIII. 2. c. A keleti bővítés A keleti bővítés gondolatatát – érdekes módon – mindegyik brit miniszterelnök támogatta. A szakirodalom teljesen egybehangzóan úgy vélekedik, hogy a brit politika szerint az integráció bővítése szorgalmazandó annak mélyítése helyett. Ezért van az, hogy európaiságuk a jövőre vonatkozó terveket illetően gyakran merült ki a keleti bővítés támogatásában. (Különösen Thatcher idején figyelhető ez meg.) Mr. Blair is teljes vállszélességgel támogatta és támogatja a kelti országok csatlakozását, és a csatlakozás utáni magukra találását. A keleti bővítés során azonban számtalanszor felmerült az Európai Unió tagországaiban az a félelem, hogy a csatlakozás után a tíz új tagországból érkező munkaerőt kontrolálatlanul fogják bebocsátani az országba, ezzel torzulhat a munkaerőpiac. Hosszú ideig Nagy-Britannia volt azon kevés országok egyike, amely nem különösebben tartott ettől. A nagy távolság és a schengeni egyezményből való kimaradás elég garancia volt számára. Több ízben érte támadás Mr. Blairt bevándorlókkal szembeni (vagy melletti) politikája kapcsán, ebből kettőt emelnék ki. Az egyik a romániai csatlakozási tárgyalások során merült fel. 2003 októberében a római EU-csúcson megegyezés született a miniszterelnök és Adrian Nastase román miniszterelnök között, amely szerint Nagy-Britannia hajlandó megszüntetni Románia vízumkötelezettségét. Mindezt elismeréséül annak, hogy a kelet-európai ország a megelőző években csökkentette a menedékjogért való folyamodások számát. Toby Helm, Daily Telegraph-tudósító szerint arra utalnak a jelek, hogy ez az engedmény annak a tervnek a része, mely szerint a vízum eltörlésével a menekültek száma fog csökkenni. Sokak szerint csupán a bevándorlók átcsoportosításáról van szó. A tudósító segítségül hívja következtetéséhez Mr. Blair 2000-ben nyilvánosságra került memoárját, melyben az olvasható, hogy fontosak „a látványos kezdeményezések”. A román vízum ügyét is csupán ilyen látványos húzásnak tekinti, és arra következtet, hogy Mr. Blair sokkal többet ad a látszatra, mint

60


a valóságra, és igazából nem gyakorol hatékony intézkedéseket a bevándorlással szemben. (Helm 4 , 2004) A tíz új tagország csatlakozása előtt két ország nem vezetett be haladékot az új jövevények befogadására és munkavállalására vonatkozóan. Az egyik Svédország, a másik pedig Nagy-Britannia volt. Hamarosan támadták is ezért a miniszterelnököt. Felelőtlennek, és meggondolatlannak titulálták döntését az alsóházban. Mr. Blair a dolog jelenlegi állása szerint pedig ígéretet tett a döntés felülvizsgálatára. VIII. 2. d. A közös valuta Mr. Blair egyedülálló pozíciót vívott ki magának a brit politikusok között a közös valutához való viszonyulás kérdésében is. Az euró kitartó támogatóra lelt Mr. Blairben – több okból is. Közismert, hogy a fiatal miniszterelnök szíve csücske a közös valuta kérdése, és az is, hogy szeretné országát az euró-zónában látni. Matthew d’Ancona szerint Blair megrögzötten keresi az utat, amely az EMU-hoz vezetné Nagy-Britanniát, annak ellenére, hogy sem a kabinet, sem a közvélemény nem ad egységes választ a kérdésre (d’Ancona, 2003). Első ciklusa alatt igyekezte a közvéleményt befolyásolni, megbarátkoztatni a közös valuta gondolatával. Az első körből azonban egyértelműen kimaradt. A kezdeti ingadozások, melyek az euró dollárhoz viszonyított árfolyamában figyelhetők meg, a brit szkeptikusokat látszottak igazolni. Majd 2001-ben Gordon Brown pénzügyminiszter elindította azt a tesztsorozatot,

amely

a

belépés

lehetőségeit

mérte

fel.

2003

júniusában

a

pénzügyminiszter nyilatkozata szerint nem jött el a csatlakozás ideje. A 2004 év eleji felmérések szerint a szakadék az euró és a font között növekszik valamennyi mutató bizonyítéka szerint. A Daily Telegraph adatai szerint a kamatlábak közötti eltérés 1,75% volt 2003 júniusban, 2004. év elején pedig 2%. 2003-ban a munkanélküliségi ráta Nagy-Britanniában 5,1% volt, az euró-zónában pedig 8,7% 2004-re ez az arány a következőképpen alakult: Nagy-Britannia 4,9%, míg az euró-zóna 8,8%. A gazdasági növekedés mértéke 2,8 % a szigetországban, míg csupán 0,60 % az euró-övezetben (Helm 2 , 2004). Míg Tony Blair a népszavazás gondolatával játszik évek óta, Gordon Brown

egyértelmű

nemet

mond

valahány

alkalommal.

A

pénzügyminiszter

meggyőződését az illusztrálja, hogy 2004. március 17-i beszédében, mely 54 percig tartott, egyetlen mondatot szánt az euró kérdésének. Ebben a mondatban utalt rá, hogy

61


ebben a parlamentben nem kerülhet sor a csatlakozásra, és a témát jövőre kívánja ismét tárgyalni. Toy Helm adatai szerint 2006-ra Brown hajlandó lenne a teszteket ismét elindítani, népszavazásra leghamarabb 2008-ban kerülhetne sor, ami azt jelenti, hogy 2010-re válthatná fel az euró a fontot. (Helm 5 , 2004). Az euró-párti politikusok szerint máris megérett a helyzet a csatlakozásra, és sürgetik a népszavazás kiírását. Stratégiai

okokból

be

kell

látni,

hogy

az

euróhoz

való

csatlakozás

szorgalmazása most nem alkalmas. A 2005-ben esedékes parlamenti választások árnyékában egy ilyen horderejű kérdést nem szabad elindítani. Másrészt, a most csatlakozó országok – gyenge gazdasággal érkezvén – valószínűleg hatással lesznek az euró pozíciójára. Szükség lesz néhány évre ahhoz, hogy az euró hosszú távú stabilitását biztosan látni lehessen, és biztonsággal dönthessen az erős gazdaságú ország a csatlakozásról. Mr. Blair ugyan többször kifejtette, hogy a New Labour előtt nagy kihívás áll, mégpedig a harmadik parlamenti időszak, amelyet természetesen kormánypárti pozícióban kíván eltölteni. Ambíciói szerint a következő ciklusban fogja országát bekormányozni az euró-övezetbe, amit a gazdasági előrejelzések alapján is reális elképzelésnek mondható. VIII. 3. Blair jövője A 2003. évben tapasztalt népszerűségi mélypont után a miniszterelnök óvatosabb és sokoldalúbb politikát folytat. Az Európai Unióhoz való újbóli közeledése, a Kelly-ügy lezárulása után az iraki háború ellenére is stabilnak látszik a helyzete. Közkeletű a kérdés, hogy mi történne, ha Nagy-Britanniát terrortámadás érné. Különösen a 2004. március 11-i madridi támadás óta növekedett meg a pánikszerű találgatások száma arra vonatkozóan, hogy melyik országban várható egy újabb támadás. A britek egyetértenek abban, hogy amennyiben a terrorizmus célpontja az USA-hoz legközelebb álló országok egyike, akkor úgy gondolják, van okuk félelemre. A nemzetközi vélemény azonban nem osztja ezt a véleményt. Ha Angliát támadás érné, akkor Blair valóban nem lenne könnyű helyzetben. A vélemények továbbra is megoszlanak azonban arról, hogy helyesen cselekszik-e a kormányfő. Toby Helm szerint akár lesz több terrortámadás, akár nem, Tony Blair máris bebizonyította, hogy képes arra, hogy túléljen egy harmadik mandátumot is, amely

62


során

lehetősége

lenne

az

euró

bevezetésére

és

a

nemzetközi

terrorizmus

3

megfékezésére. (Helm , 2004)

BEFEJEZÉS Nagy-Britannia II. világháború utáni európai politikájának áttekintése után láthatjuk, hogy mi vezérelte az egyes miniszterelnököket az európai integrációban való részvételük lehetőségeinek, időzítésének majd mélységének mérlegelésekor. A II. világháborúban elszenvedett nagy veszteségeit pótolandó Nagy-Britannia – mintegy Churchill szavait követve – azon munkálkodott, hogy megmaradt tekintélyéből, kapcsolataiból és tartalékaiból újra egészséges és stabil országot kovácsoljon össze. Churchill

63


jó szónokként frappánsan meghatározta, miben rejlik Nagy-Britannia múltja, jelene és jövője: A három ölelkező kör teszi naggyá, és töretlenné: az amerikai testvérekkel fenntartott különleges kapcsolat, a volt gyarmatbirodalom területén létrejött Nemzetközösség, mely a békebeli időkben a szigetország tejjel-mézzel folyó kánaánja volt, és az európai barátaival kiépítendő fontos kapcsolat, az „Európai Egyesült Államok”. Azt azonban Churchill figyelmen kívül hagyta, hogy a II. világháború után minden megváltozott. Ez a háború komoly folyamatokat indított el, nem úgy, mint az I. világháború. A Szovjetunió és térsége megalakulásával a jaltai világrend határozta meg a XX. század hátralévő nagy részét, és a két pólus közötti hol fagyos, hol enyhébb hidegháborúra figyelt az egész világ. A II. világháború nagy emberi veszteségei nyomán létrejött többek között az ENSZ, amely az emberi jogok, a demokrácia és a liberális szellemiség történetében új fejezetet nyitott. Sorra vívták ki függetlenségüket az eddig elnyomás alatt álló országok, és születtek meg az új szövetségek, melyeket jórészt gazdasági érdekek fűztek össze. Folyamatosan ráébredtek az az európai államok is, hogy önállóan vajmi keveset érnek a két, gigantikus erőkkel versengő szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA mellett, így egyre elszántabban szorgalmazták az integráció létrejöttét. Nagy-Britannia azonban mintha téli álmát aludta volna, még mindig a birodalmi tekintélye és rég elveszett nemzetközi befolyása fölött őrködött. Attlee, és Eden miniszterelnöksége alatt az a tendencia figyelhető meg, hogy az amerikai különleges kapcsolat ápolására fordították a legnagyobb energiákat. Ennek több oka is volt. A háború során jelentkező financiális problémák mondhatni alig enyhültek a ’80-as évekig. Súlyos költségvetési hiányok, magas munkanélküliség, és egyre növekvő infláció uralta a gazdaságot. Az első évtizedekben az amerikai hitelek nélkül Nagy-Britannia alig boldogult volna. A gazdasági függőség mellett a brit vezetés „ajándéknak” tekintette azokat az erőket, melyeket Washington a függetlenségi harcaikat vívó nemzetközösségbeli államokkal szemben nyújtott. Úgy hitték, hogy eredményes harc esetén saját nemzetközi renoméjukat védik meg, holott több esetben megfigyelhető, hogy az USA így szerzett új gazdasági partnereket a megváltozó földrészeken. Mialatt London a tengerentúli kapcsolatait próbálta megtartani, lemaradt az „európai buszról”. Nagy-Britannia egyre sikertelenebb és egyre több anyagi forrást felemésztő törekvései a régi hatalmi pozíció visszaszerzésére számtalan maradandó sérülést okoztak a brit gazdaságnak. Az ezalatt integrálódó európai szomszédai egyre szebb eredményeket értek el, és

64


a mutatók közötti tátongó különbség már Londonnak is feltűnt. Harold Macmillan volt az első miniszterelnök, aki, érezvén a „változás szelét” benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Közösséghez. Sajnos De Gaulle jól látta, hogy Nagy-Britannia nem lesz megfelelő tagja az ígéretes integrációnak, hiszen – nyugodtan kijelenthetjük – Macmillan mentsvárának tekintette a kérelem benyújtását. A súlyos gazdasági nehézségek, a rohamosan csökkenő népszerűsége, valamint a tengerentúlon őt érő kudarcok vezették kelet felé. De Gaulle vétója után sem tudatosult a westminsteri politikusokban, hogy mi a helyes irány. A visszautasítás Wilsont még dacosabbá tette, és az USA-val való szoros kapcsolatot tűzte ki céljául. Miután ő sem talált gyógyírt a brit bajokra – Anglia ekkor már egyértelműen Európa „beteg embere” lett – újabb brit kérelem érkezett a kontinensre. Ekkor figyelhető meg az a fordulat, ami már visszafordíthatatlanul Európa felé sodorta az Egyesült Királyságot. De Gaulle újabb vétója után London nem futamodott meg, hanem – egy igazi európai, Mr. Heath vezetésével – bevezette a szigetországot az Európai Közösségbe. Kutatásomban beigazolódott az a jelenség, amelyet számos történész munkájában megtalálhatunk: Nagy-Britannia az Európai Közösség vonakodó tagja. Nem csupán megkésve csatlakozott, mivel későn ismerte fel valódi helyzetét, és lehetőségeinek korlátait. Tagként is elmondható róla, hogy egyes időszakokban hátráltatta az integráció tökéletesítését illetve mélyítését (Thatcher idejében), máskor pedig elzárkózik a közös politikákban való részvételtől. Ezért részesült kezdettől fogva költségvetési visszatérítésekben, a szerényebb arányú mezőgazdasági támogatására való tekintettel (Thatcher), ezért tárgyalta újra szinte valamennyi miniszterelnök a csatlakozási megállapodás kényes pontjait, ezért maradt ki a schengeni egyezményből és a monetáris unióból. Összességében azt állapítottam meg, hogy Nagy-Britannia a többi tagországtól nagyobb mértékben igyekszik saját érdekeit képviselni, ezért próbál engedményeket elérni, vagy legalábbis időt nyerni minden újabb közös lépés megtételekor. Jó tárgyalási pozíciója van, hiszen az egyre bővülő integrációban ellenpontként szolgál a túlerősödő Franciaországgal és Németországgal szemben. Gazdasága – tagságának köszönhetően – stabilizálódott, így – a háború óta most először – megteheti, hogy valóban megvalósítsa a churchilli három ölelkező kör elméletét. Európával és az USA-val egyaránt szoros kapcsolatot tart fenn, és a nemzetközösségi államokkal is kielégítő gazdasági forgalmat bonyolít. Tony Blair eredményeit emelném ki összefoglalásom végén, hiszen ő az első miniszterelnök, aki – kis hiányosságokkal – mindhárom körben kiaknázza a lehetőségeit. Nagy-Britannia jövőjét

65


természetesen nagyon nehéz megjósolni. A jelenlegi viszonyok alapján várható, hogy az elkövetkező tíz évben csatlakozni fog az Európai Unió azon intézményeihez is, amelyektől ma még távol tartja magát, így a pénzügyi unióhoz is. Nehéz döntések állnak a brit kormány(ok) előtt, mint valamennyi európai kormány előtt. Egyre azonban nagy szükségük lesz, a jó helyzetértékelésre, és következetes vezetésre. A most csatlakozott kelet-európai államok jellemzően egyáltalán nem „vonakodva” lesznek az integráció tagjai, hiszen évek óta készülnek, és hisznek a csatlakozásban. Fontos tanulság lehet számukra, hogy – a britekhez hasonlóan – ne felejtsék el saját érdekeiket, saját elképzeléseiket egy ilyen nagyra nőtt integrációban sem, és hogy abban is higgyenek, hogy minden egyes ország (még ha nem is olyan nagy és erős, mint Nagy-Britannia) sajátos politikájával egyengetheti és színesebbé teheti az Európai Unió jövőjét.

MELLÉKLETEK •

GDP deflators at market prices, and money GDP

•

A világháború utáni miniszterelnökök népszerűsége

66


67

NAGY-BRITANNIA EURÓPAI POLITIKÁJA A MINISZTERELNÖKÖK TÜKRÉBEN

Recommend Documents