Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 5. sz. (454-470. o.)
NAGY ANDRÁS Nagy András az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója.
A behozatal liberalizálása Magyarországon A behozatal liberalizálása fontos része volt annak a reformcsomagnak, amelytõl azt lehetett várni, hogy magántulajdonon alapuló hatékony versenypiacot teremt. A konzervatív bürokrácia várakozásaival és törekvéseivel ellentétben az importliberalizálási programot még az eredetileg tervezett feszes ütemnél is gyorsabban hajtották végre. Ennek elõnyei rögtön megmutatkoztak: megszûnt a hiány, széles választék állt mind a fogyasztók, mind a termelõfelhasználók rendelkezésére, az utóbbi pedig még az exportot is segítette. A magyar reformcsomag azonban a behozatal liberalizálását illetõen két lényeges ponton is különbözött a legtöbb ország hasonló intézkedéseitõl: egyrészt jelentõs mértékû reálfelértékelõdés ment végbe, másrészt a vámszínvonal csökkent. Ezek a folyamatok kezdetben a várhatónál gyengébb ellenállást váltottak ki a vállalatok részérõl, 1991tõl kezdõdõen azonban a belföldi termelõk és különösen a vegyes vállalatok egyre erõsebb nyomást gyakoroltak a hatóságokra a protekcionista eszközök alkalmazása érdekében.* A közép és keleteurópai országokban a külkereskedelem liberalizálása a hatékonyság, versenyképesség és alkalmazkodóképesség növelésének egyik legfõbb eszköze. A tervgazdasági rendszer a belföldi és nemzetközi versenyt szinte teljesen kiküszöbölte: a történelemben példátlan mértékû monopolizálást, protekcionizmust és a világgazdaságtól való elzárkózást hozott létre. A külkereskedelem liberalizálásának fõ haszonélvezõi a fogyasztók, nemcsak azért, mert a verseny az õ érdekeiket szolgálja, hanem azért is, mert felszabadítja õket a központi döntéshozók által rájuk kényszerített korlátozásoktól és preferenciáktól. A következõkben a magyar importliberalizálás tapasztalatait elemezzük, különös figyelmet fordítva a liberalizálás idõzítésére és sorrendjére; a strukturális változások társadalmi következményeire; valamint azokra a társadalmi erõkre, melyek támogatták, illetve akadályozták a liberalizálási intézkedések bevezetését. Kutatásunk a külkereskedelem liberalizálási folyamatának intézményi oldalára összpontosított: hogyan hatott a létezõ (örökölt, átalakított és az új) intézményi szerkezet, annak érdekei és ellentétei a liberalizálási intézkedések kidolgozására, elfogadtatására és bevezetésére, illetve hogyan befolyásolták ezek az intézkedések következményeit, módosításait és fejlesztését. A cikkben felhasznált tényanyag jórészt a kilencvenes évek elején folytatott ez irányú kutatási program során gyûlt össze. Az azóta eltelt évek új fejleményei indokolttá tennék e kutatás folytatását, melyre a szerzõnek nem volt lehetõsége. Ennek ellenére, érdemes szélesebb körben ismertté tenni az importliberalizálás korai idõszakának legfontosabb tanulságait.
A liberalizációs intézkedések kidolgozása és bevezetésük kezdeti fogadtatása Az import liberalizálásának elõkészítése már a nyolcvanas évek közepén megkezdõdött. Széles körû elméleti vita zajlott a nyitás kérdésérõl (lásd például NAGY [1986]), és ezzel párhuzamosan a Külkereskedelmi Minisztérium kívánságára egy jól kidolgozott javaslat is készült, ami GÁCS [1986) tanulmányában látott napvilágot. Ebben az szerepelt, hogy a folyamatot az Ipari Minisztérium által összeállított versenyképességi lista két végén célszerû elindítani: azaz vagy a reménytelenül
versenyképtelen termékeknél, vagy azoknál, amelyek megállják a helyüket a nemzetközi versenyben. A javaslat megfogalmazóit az az elv vezette, hogy a specializáció így a versenyképességi lista mindkét végén fokozódna, ami a gazdaság egészének hatékonyságát növelné. A tanulmány azt is tartalmazta, hogy a liberalizálás egyes szakaszait úgy kell idõzíteni és meghirdetni, hogy a vállalatok felkészülhessenek rá. Ez a javaslat azonban mind a hatóságok, mind az állami nagyvállalatok befolyásos vezetõinek heves ellenállásába ütközött. Az állami nagyvállalatok ugyanis a versenyképességi lista mindkét végén megtalálhatóak voltak, és sem a várhatóan sikertelenek, sem a sikeresek nem akarták feláldozni jól védett monopolhelyzetüket a specializáció érdekében, különösen a nemzetközi versenyben való részvételük beláthatatlan kimenetele miatt. Mikor 1988 nyarán a Nemzetközi Valutaalap képviselõi tudatták a magyar kormánnyal, hogy az importliberalizálás nem halogatható tovább, az államapparátus komolyan hozzálátott annak elõkészítéséhez. A Kereskedelmi Minisztérium fõként azért vetette el Gács javaslatát, mert az általa ajánlott szigorú normatív szabályok ellentétben álltak mind az érintett vállalatok érdekeivel, mind az apparátus protekcionista álláspontjával. Ez az eljárásmód ráadásul még a hatóságok közvetlen befolyását is csökkentette volna azokra a döntésekre, hogy mit és mikor liberalizáljanak. BORSZÉKI ([1991a] 2. o.) nyomatékkal mutatott rá arra, hogy nincs abban semmi meglepõ, hogy a liberalizálás szakaszolása - melyet végül is a kormány elfogadott - a magyar gazdaságban korábban kidolgozott alkumechanizmus szabályaihoz alkalmazkodott. Ezek a szabályok konszenzus megteremtését célozták a különbözõ érdekelt hatóságok és a nagy állami monopolvállalatok között. Ez utóbbiak közül néhány kifejezetten szorgalmazta a behozatal liberalizálását, mert meg kívánt szabadulni az anyagok, alkatrészek és berendezések importjának korlátozásától. Az õ sikerükként lehet elkönyvelni, hogy az elsõ évben fõként a beruházási javak, a másodikban pedig a termelési célú anyagok behozatalát liberalizálták. Csak a harmadik évben, vagyis 1991ben került sor arra, hogy az ipari késztermékek jelentõs hányadának szembe kellett néznie az importversennyel. Az ipari késztermékek gyártóinak adott kétéves haladék ellentmondott a kormány nyilatkozatainak, melyek szerint az importliberalizálás célja a struktúraváltoztatás és a hatékonyság növelése volt. A gyors importliberalizálással szemben igen erõs volt az ellenállás a különbözõ állami szervek, különösen az Országos Tervhivatal részérõl. Bár eredetileg a Kereskedelmi Minisztérium 1989re a behozatal 70 százalékának liberalizálását javasolta, a Tervhivatal azt állította, hogy a kereskedelmi mérleg tervezett többletét csak úgy lehet elérni, ha a liberalizálás nem haladja meg a 30 százalékot. Hozzátették, hogy ha a liberalizálás 40 százaléknál nagyobb "a kormánynak kiszámíthatatlan nagyságú kereskedelmimérleghiánnyal kell számolnia.1 Abban az idõben, amikor a kormány egyik legfõbb gondja az volt, hogy miként fedezze az igen súlyos adósságszolgálati terheket, a "kiszámíthatatlan" mértékû kereskedelmimérleghiánnyal való ijesztgetés nyilvánvalóan azt szolgálta, hogy letérítse a kormányt a liberalizálás útjáról. Számos szakértõ is megkérdõjelezte akkoriban a kormány által elfogadott liberalizálási stratégia megvalósíthatóságát és megalapozottságát.2 A liberalizálás ütemét túl gyorsnak tartották; véleményük szerint homályos elvek alapján választották ki a liberalizálásra kijelölt termékcsoportokat; különösen pedig azt kifogásolták, hogy az alkalmazkodás és a verseny megrázkódtatásainak enyhítése érdekében nem szándékoztak bevezetni átmeneti protekcionista intézkedéseket. Óvatosabb és fokozatosabb eljárást javasoltak; átmeneti vámemelést a liberalizált cikkek körében - ezzel lehetõséget és idõt adva az importverseny által veszélyeztetett vállalatoknak az alkalmazkodásra. Két oka volt annak, hogy legyõzték a Tervhivatal ellenállását, és nem hallgatták meg a szakértõk figyelmeztetéseit. Egyrészt a magyar kormány a GATThoz való csatlakozáskor hivatalos nyilatkozatban azt állította, hogy az importot liberalizálták, és néhány kvótától eltekintve az importnak a vámokon kívül nincs más akadálya. A mennyiségi korlátozásoknak vámemelésekkel való felváltását - amit a külkereskedelmi szakértõk ajánlottak - csak úgy lehetett volna elfogadtatni, ha beismerik, hogy mennyiségi korlátozások az érintett termékekkel kapcsolatban a nyolcvanas években igenis léteztek. Ráadásul a GATTnak és az IMFnek is el kellett volna ismernie, hogy hagyták magukat
félrevezetni, és nem vették észre, hogy a magyar kormány nyilatkozata a csatlakozáskor nem felelt meg a valóságnak. A másik ok az volt, hogy a pártállami rendszer végsõ szakaszában a radikális reformközgazdászoknak egy csoportja jelentõs befolyásra tett szert az államapparátuson belül. A gyors külgazdasági nyitással elhatározásuk komolyságát akarták demonstrálni: hogy a piacgazdaság megteremtése érdekében alapvetõ változásokat vezetnek be. Nem kellene elfelejteni, hogy ebben a rövid életû "peresztrojka"periódusban a reformerek a kommunista párt és saját uralmukat - "jól kézben tartott demokratizálással" és gazdasági nyitással - remélték fenntarthatóvá tenni. A különbözõ központi hivatalok dokumentumait tanulmányozva, Pásztor Sára azt figyelte meg, hogy abban az idõben széles körben elterjedt vélemény volt, miszerint az import liberalizálását nem fogják teljesen végrehajtani, és a folyamat nem tart soká; azt tételezték fel, hogy 1989 végén visszavonják az intézkedéseket (PÁSZTOR [1991] 27. o.). Azt is meg lehetett figyelni, hogy a hivatalnokok legnagyobb része az import liberalizálásával kapcsolatos feladatokat olyan tehernek tekintette, melyet "felülrõl" erõszakoltak rájuk. Ezért csak formális végrehajtására gondoltak, az érdemi alkalmazását el kívánták kerülni. A Tervhivatal és a Magyar Nemzeti Bank 1989 nyarán még egy sikertelen kísérletet tett az importliberalizálás folytatásának feltartóztatására, annak ellenére, hogy nem igazolódott az a várakozásuk, hogy a liberalizálás eredményeként a konvertibilis import rohamosan nõni fog. 1989 õszén a vállalati vezetõk értekezletén a Gazdasági Kamarában bejelentették, hogy a Nemzeti Bank az importliberalizálási program befagyasztását javasolja.3 A Tervgazdasági Intézet augusztusban készített jelentésében annak a veszélyével ijesztgette a kormányt, hogy a konvertibilis relációkból származó behozatal ellenõrizhetetlenül elszabadul.4 A konzervatív ellentámadás nemcsak az importliberalizálás ellen irányult, hanem a restriktív monetáris politikát is célba vette. A régi vágású bürokraták azonban nem tudtak többé felülkerekedni: elsõsorban a gyors politikai változásoknak volt köszönhetõ, hogy meghiúsultak törekvéseik. PÁSZTOR [1993a] leírása szerint ehhez az IMF képviselõi is érdemben hozzájárultak, mert ragaszkodtak a liberalizálási és stabilizációs program folytatásához és kiterjesztéséhez (65. o.). Ráadásul, és ez nem volt kevésbé fontos, a liberalizálás elsõ évében a behozatal nem szaladt el nagymértékben, ahogy tartottak tõle. Ellenkezõleg, valójában lassabban nõtt, mint az export, és így kereskedelmimérlegtöbblet keletkezett. A konzervatív hivatalnokok várakozásaival ellentétben az importliberalizálási programot Magyarországon gyorsabban hajtották végre, mint eredetileg tervezték. A kormány által 1988ban elfogadott eredeti javaslat szerint a konvertibilis devizában elszámolt behozatal liberalizálását négy évre tervezték 1989 és 1992 között, évi 20-35 százalékpontos növekményekkel. A demokratikus és liberális politikai erõk felülkerekedésének, valamint az IMF és a Világbank nyomásának köszönhetõen, továbbá az elsõ idõszak kedvezõ tapasztalatai alapján, a folyamatot felgyorsították, és három év alatt befejezték.1992 elején a behozatal körülbelül 90 százaléka liberalizált volt, és a termelés mintegy 70 százaléka került az importtal szemben versenyhelyzetbe. Mivel a volt KGSTországokkal folytatott kereskedelmet is konvertibilis devizában számolták el, a liberalizálási intézkedések gyakorlatilag az egész behozatalra kiterjedtek. Ennek ellenére az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek nagy részének importjában mennyiségi korlátozásokat is érvényesítettek. A téma nemzetközi kutatói arra mutatnak rá, hogy a kereskedelem liberalizálása általában hosszabb idõ alatt megy végbe - elõrehaladó és visszaesõ periódusokkal tarkítva -, gyakran kéthárom évtizedig is eltart (BHAGWATI [1978], KRUEGER [1978], MICHAELY ÉS SZERZÕTÁRSAI [1991]). A fejlett és fejlõdõ országok korábbi liberalizálási intézkedéseivel összehasonlítva nemcsak a magyar, de több közép és keleteurópai ország kereskedelmének liberalizálása is rendkívül gyorsan zajlott le. Csehszlovákiában és Lengyelországban a kereskedelem liberalizálása még gyorsabb volt, mint a fokozatosságot elõnyben részesítõ Magyarországon (GÁCS [1993], HRNCIR [1994], RICHTER [1994], ROSATI [1994]).
Több oka is volt annak, hogy Közép és KeletEurópa átalakulási folyamatában kiemelkedõen gyors ütemben ment végbe a kereskedelem liberalizálása. Elõször is teljes joggal feltételezték, hogy annak elõnyei nagyobbak lesznek, mint más országok esetében (HAVRYLYSHYN-TARR [1991]); másodszor a kereskedelem liberalizálása a stabilizációs és piacgazdasági reformcsomag nélkülözhetetlen és fontos része volt; végül pedig a szervezett társadalmi érdekcsoportok gyengébb ellenállást fejtettek ki, mint más országokban és más idõszakokban. A külkereskedelem liberalizálása számos elõnyt ígért. Számítani lehetett arra, hogy megszünteti, vagy legalábbis jelentõsen csökkenti az árak, ösztönzõk és beruházási motivációk torzulásait; a korábbi szinte teljes monopolizáltság helyébe az importverseny és a külföldi tõke szabad beáramlása belföldön versenypiacot teremt; a verseny által a termelési szerkezetben, az alkalmazott technológiákban és a piaci orientáció terén elõidézett változások jelentõsen növelni fogják a hatékonyságot; a fogyasztók szélesebb körû választékból, jobb minõségû termékekhez juthatnak viszonylag alacsonyabb áron. Az import liberalizálását támogató reformerek egyik legerõsebb érve az volt, hogy a korábbi erõfeszítések ellenére sem sikerült versenyt teremteni a világpiaci konkurenciától elszigetelt belsõ piacon. Kiderült, hogy néhány monopolhelyzetben lévõ nagyvállalat felbontása önmagában még nem hoz létre versenyt, mivel az új riválisok (melyek egy tröszthöz tartoztak korábban) hamar ráébredtek arra, hogy a kartellmegállapodás elõnyösebb a számukra, mint a verseny. Ez persze részben annak volt köszönhetõ, hogy az újonnan létrejött vállalatok is mind állami tulajdonban maradtak, és a viszonylag szûk belsõ piacot erõsen védték a behozatali korlátozások. A behozatal liberalizálása fontos része volt annak a reformcsomagnak, amelytõl azt remélték, hogy stabilizálja a gazdaságot, és egy magántulajdonon alapuló versenypiacot teremt. A csomag magában foglalta az árak és bérek liberalizálását, a szubvenciók eltörlését, a magántulajdon és a beruházások korlátozásának lebontását, a pénzügyi és bankszektor piacosítását (beleértve a devizák adásvételét és a kamatpolitikát is), valamint a makroökonómiai stabilitást biztosító szigorú fiskális és monetáris politikát. A magyar reformcsomag azonban a behozatal liberalizálását illetõen két lényeges ponton is különbözött a legtöbb (beleértve számos volt szocialista) ország hasonló intézkedéseitõl: egyrészt nem kapcsolódott össze sem jelentõs leértékeléssel, sem vámemelésekkel (ezekre a kérdésekre rövidesen visszatérünk). Az, hogy a magyar importliberalizálás némileg óvatosabb és fokozatosabb volt, mint számos más kelet és közép európai országban, alighanem visszavezethetõ arra, hogy az 1968as reformok tartós hatásának köszönhetõen a magyar gazdaság nyitottabb volt és közelebb került az egyensúlyi állapothoz, mint más szocialista gazdaságok. Ennek következtében a piacgazdaságra való átmenet kevésbé tette szükségessé a "sokkterápiát" a "big banget". Az import liberalizálására adott kezdeti reakciókat két körülmény magyarázza. Ezt az idõszakot egyrészt az általános eufória jellemezte, mely az ország függetlenségének visszanyerésébõl, a szovjet és kommunista elnyomás megszûntébõl, valamint a demokratikus választások és a piacgazdaság bevezetésével kapcsolatos túlfûtött várakozásokból származott. A termelõk és a fogyasztók másrészt hosszú ideje el voltak zárva a nyugati piacoktól, még ha az utazások és a behozatali korlátozások Magyarországon nem is voltak olyan szigorúak, mint más szovjet uralom alatt élõ országokban. A külkereskedelem azonban mindig a hatóságok szigorú ellenõrzése alatt állt. A külkereskedelmi vállalatokba, kereskedelmi kirendeltségekbe a politikai rendõrség és a hírszerzõ szervek mélyen beépültek, a legtöbb döntést a piacok, árak és partnerek kiválasztásáról õk ellenõrizték. Az importcikkek iránti fogyasztói kereslet erõsen elfojtott volt, mivel ezekhez a javakhoz a lakosságnak viszonylag kis része juthatott hivatalos és turistautakon, illetve a feketepiacon. Ennek megfelelõ volt az elsõ reakció, mely az importkorlátozások enyhítését követte: amikor 1989ben a vámmentes behozatali lehetõségeket átmenetileg megnövelték, több tízezer magyar kelt át az osztrák határon, hogy bevásároljon. Fõként tartós fogyasztási cikkeket hoztak: autókat, mélyhûtõket, elektronikus cikkeket, divatos ruhanemûket és kozmetikumokat.5Az eufória érzése és az importcikkek megszerzésére irányuló tömegpszichózis azonban nem tartott sokáig. Az átalakulással járó recesszió nagy munkanélküliséget teremtett, az infláció jelentõsen csökkentette a reáljövedelmeket és a korábbi
megtakarítások értékét. A restriktív monetáris és hitelpolitika, valamint a liberalizálással egyidejûleg bevezetett importletéti rendszer visszafogta a behozatal növekedését, annak ellenére, hogy a forint reálértelemben számottevõen felértékelõdött, és a mennyiségi korlátozások eltörlését nem helyettesítették más protekcionista eszközökkel. A tartósabb hatások közé számít viszont a külkereskedelmi tevékenységet folytató vállalatok számának látványos növekedése, mivel ez bizonyult akkoriban a legjövedelmezõbb vállalkozásnak, mely ugyanakkor aránylag kis tõkebefektetést igényelt. Korábban a külkereskedelmi tevékenységre felhatalmazott vállalatok számát néhány tízre korlátozták, hogy a hatóságok kellõen ellenõrizhessék és irányíthassák õket. A nyolcvanas években számuk mintegy százra emelkedett. A liberalizálást követõen több tízezer vállalat kezdett a külföldi piacokon kereskedni, nagy részük kisvállalkozás volt. Gács János ennek következõ magyarázatát adta: "... nagy volt a bizalmatlanság a hagyományos külkereskedelmi vállalatok hatékonyságával kapcsolatosan; növekedett az igény a külpiacok felfedezésére és a nemzetközi ügyletekben való részvételre; fokozódott a törekvés a még mindig fennálló hiányokból és árkülönbségekbõl adódó jelentõs haszon megszerzésére; lehetõség nyílt törvényes vagy törvénytelen elõnyök kihasználására azok részérõl, akik közvetlenül részt vesznek a külkereskedelemben (valutaátváltás és a külföldi fizetõeszközök átutalása, alul és fölülszámlázás, külföldi üzleti utak stb.)." (GÁCS [1993] 18. o.). Teljesen igazolódott az a várakozás, hogy a behozatal liberalizálása segíteni fogja a kivitelt. A termelõk gyorsan alkalmazkodtak annak elõnyeihez, hogy korlátozás nélkül importálhattak jobb minõségû anyagokat és féltermékeket, hogy a megrendelõik igényeit jobban és gyorsabban elégíthették ki, vagyis általában versenyképesebbé váltak.6 Nehezebb megítélni az importliberalizálás hatását a belföldi árszínvonal alakulására. A közvélemény szerint ez hozzájárult az infláció ütemének növekedéséhez, de itt számításba kell azt is venni, hogy a magasabb árat gyakran jobb minõségû és divatosabb termékekért kell fizetnie a fogyasztónak. A legfõbb termékcsoportok, ahol a szabadabb import látványosan visszafogta az áremelkedést, az autók, a fogyasztási elektronikai cikkek és személyi számítógépek voltak.
A behozatal liberalizálása és az árfolyampolitika Az átmenet reformjainak elõkészítése során Magyarországon a közgazdászok között általános egyetértés volt abban, hogy az árak és bérek deregulálása mellett, az import liberalizálása és a valuta konvertibilitásának bevezetése a jól mûködõ piacgazdaság elengedhetetlen feltétele. Nyilvánvaló volt, hogy ezeket a célokat csak makrogazdasági egyensúly mellett lehet elérni, ami nélkülözhetetlenné tette az import iránti túlzott belföldi kereslet megszüntetését. Számos ország importliberalizálási tapasztalata azzal a tanulsággal szolgált, hogy a fizetési mérleg megállíthatatlan romlása által elõidézett kudarcot csak úgy lehet elkerülni, ha a reáldevizaárfolyamot jelentõsen leértékelik (MICHAELY [1986]). Az importliberalizálás, a deregulációk és a leértékelés inflációs nyomása által okozott sokkhatás csökkentése érdekében többen azt javasolták, hogy a fokozatos importliberalizálást (a mennyiségi korlátozások eltörlését) kapcsolják össze vámemeléssel.7 Azzal érveltek, hogy ez csökkentené a behozatal iránti túlzott keresletet, következésképpen a fizetési mérleg elfogadható egyenlegének eléréséhez kisebb leértékelésre lenne így szükség, mint egyébként. Egyik javaslatot sem fogadták el, amikor a külkereskedelmet liberalizálták. Bár a forintot többször leértékelték, a reálárfolyama számottevõen felértékelõdött.8 A forint nominális árfolyamát 1988 és 1991 között 50,6 százalékkal értékelték le azokhoz a valutákhoz képest, melyeket összehasonlításul használtak.9 Mivel azonban a belföldi árszínvonalnak a külföldit meghaladó emelkedése gyorsabb volt, mint a nominális leértékelés, a reál effektív árfolyam - mely viszonylag stabil volt 1989ben 1990ben elkezdett erõsen felértékelõdni, úgyhogy 1991ben már 19,5 százalékos volt a felértékelõdése, ha fogyasztói árindexszel számították,13,4 százalék, ha termelõi árindexet használtak.10 Az a kérdés, hogy a forint reálértéken ebben az idõszakban - leértékelés helyett mennyire értékelõdött
fel, a viták középpontjába került,11 és szorosan kapcsolódott azok intézményi érdekeihez, akik a vitát folytatták. A kormány árfolyampolitikájának kialakításában meghatározó szerepet játszó Nemzeti Bank és Pénzügyminisztérium a reálárfolyam változásait nem a fogyasztói árak, hanem a termelõi árak alapján mérték, az utóbbiak pedig sokkal lassabban emelkedtek, mint az elõzõek. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma, mely a kormányon belül a kereskedelempolitikáért, a külkereskedelmi teljesítményekért és különösen a kereskedelmi mérlegért volt felelõs, azzal érvelt, hogy felértékelés helyett leértékelésre lett volna szükség. Ez a hatóság a reálárfolyamváltozásokat a fogyasztói árak alapján mérte, ami magasabb felértékelõdést jelzett. A leértékelés nyilvánvalóan nyereségesebbé teszi az exportot is, és az importhelyettesítést is, a behozatalt pedig megdrágítja, ezáltal javítja a kereskedelmi mérleg egyenlegét. Ez az oka annak, hogy a minisztérium elfogadhatatlannak tartotta a felértékelõ politikát, és rendszeresen követelte a reálleértékelést.12 Nyomatékosan hangsúlyozták, még nem volt példa arra, hogy egy ország, mely gyorsan liberalizálta szinte a teljes kereskedelmét, és közben elvesztette a legfõbb piacait, a reálfelértékelést tette volna meg egyik legfõbb árfolyampolitikai céljává (KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993] 17. o.). Az összes közép és keleteurópai ország is jelentõs reálleértékeléssel kapcsolta össze stabilizációs és liberalizáló politikáját (PLANECON [1992], HRNCIR [1994], JASINSKI [1994], MENCINGER [1994]). Az árfolyampolitika tehát szorosan kapcsolódik a gazdaságpolitika céljaihoz, valamint azoknak az intézményeknek az érdekeihez, melyek a gazdaságpolitika kialakításában részt vesznek. Amennyiben a folyó fizetések mérlegének egyensúlya kap prioritást (ahogy az 1982 és 1988 között történt, a súlyos eladósodottság és a komoly likviditási gondok miatt), akkor a folyamatos leértékelés politikája indokolt, nominálisan is, és reálértéken is, mivel az segíti az export bõvítését, és fékezi az import növekedését. Ha azonban a gazdaságpolitika fõ céljává az infláció megfékezése vagy megállítása válik, akkor a reálfelértékelés azzal az elõnnyel járhat, hogy nem alakul ki "áremelkedésleértékelés spirál", és mérséklõdnek az inflációs várakozások. Ez történt 1989 után, ezért folytattak reálfelértékelõ politikát a pénzügyi hatóságok. Valójában azonban az árfolyampolitika manõverezési lehetõségei hosszabb távon elég szûkek, mert a rossz döntések makrogazdasági következményei elég hamar kiütköznek. Ez valóban meg is történt, amikor 1992 végén és 1993 elején az export erõsen csökkenni kezdett (KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993]). A folyó fizetési mérleg romlásának tendenciája 1993 és 1994 folyamán rendkívüli mértékben felerõsödött, s így az adott években rekordméretû deficit alakult ki. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján ma már sokan belátják, hogy azoknak volt igazuk, akik bírálták a kormány reálfelértékelõ politikáját. Bár radikális leértékelésre valószínûleg tényleg nem volt szükség, de a nominálárfolyamot legalább az inflációs ráták különbségeinek mértékében kellett volna kiigazítani. Az árfolyamokkal kapcsolatos érdekellentétek, valamint a különbözõ intézményeknek a prioritásokkal kapcsolatos érvei mögött egy mélyebben fekvõ konfliktus rejlik. Ez valójában még fontosabb, mint a prioritások és gazdaságpolitikák idõnkénti változásai. A viták mélyén ugyanis az az alapvetõ probléma, hogy mekkora hatékonyságszorítást lehet, illetve kell gyakorolni a vállalatokra, és mikor? A nyereségérdekeltségen nyugvó piacgazdaságra való átmenet rendkívül nagy strukturális változásokat okoz az olyan gazdaságokban, ahol a nyereségességet elhanyagolták. Ez elkerülhetetlenül együtt jár súlyos munkanélküliséggel, kapacitáskihasználatlansággal, a beruházott tõkék nagy értékvesztésével és piacvesztésekkel. A leértékelés természetesen növeli az exportáló és importot helyettesítõ vállalatok nyereségét, egyúttal csökkenti a strukturális változásokra irányuló nyomást, és segíti a vállalatok túlélését. Ezáltal csökken a munkanélküliség, vagy legalábbis lassabban növekszik, kevesebb a csõd, több az idõ és a lehetõség az új helyzethez való alkalmazkodásra. Ha azonban a nominális leértékelés nem tart lépést az infláció ütemével, akkor a hatékonysági szorítás erõsödik, nehezebbé válik a vállalatok mûködése és fennmaradása. Ez viszont azzal az elõnnyel jár, hogy a nemzetközi verseny diktálta változások hamarabb mennek végbe. Nem könnyû tehát a döntéshozóknak megtalálni azt a középutat, amelyen elég erõs szorítás érvényesül a termelékenység növeléséhez, de mégsem olyan erõs, hogy lerontsa az alkalmazkodás kilátásait, vagy hogy elviselhetetlen társadalmi feszültséget teremtsen. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a hatékonysági követelmények szorítása erõsebben függ a vállalatok és a vezetõik érdekeltségétõl, mint az árarányoktól vagy a devizaárfolyamtól. Ebbõl az is következik, hogy a strukturális átalakulásban az
utóbbiaknál nagyobb szerepet játszik a privatizációs folyamat elõrehaladása, illetve az állami tulajdonban lévõ vállalatok irányításának eszköztára. A valutaárfolyamok jövõje szorosan kapcsolódik a de jure konvertibilitás és a devizapiac bevezetéséhez, melyre Magyarországon jóval a liberalizálási idõszak után került csak sor. Úgy tûnik, általános egyetértés van abban, hogy ezek a nagy horderejû intézményi változtatások számos makroökonómiai feltétel teljesítésétõl függnek (lásd MÁRER-OBLATH (SZERK.) [1992] 8-10. o.). Az árfolyamváltoztatásoknak egyre inkább a piaci erõk alakulását kell követniük, a pénzügyi hatóságoknak pedig fokozatosan piaci intervenciókkal kell befolyásolniuk az árfolyamalakulást, annak érdekében, hogy stabilizálják azt a keresletkínálat által meghatározott szint közelében. Fontos lépés történt ebben az irányban, amikor 1992 közepén létrehozták a bankközi devizapiacot. A kereskedelmi bankokat felhatalmazták, hogy bizonyos mennyiségû devizát a saját számlájukon tartsanak, és hogy azzal kereskedjenek a hivatalos középárfolyam meghatározott szûk sávjában. A bankközi devizakereskedelem bõvítésével, a lakosság által vásárolható valutamennyiség növelésével - és fokozatosan megtanulva, hogy miként kell kezelni egy lebegõ árfolyamrendszert - a bankközi és a feketepiaci valutapiacokat integrálni lehet.
A vámok és a vámpolitika változásai Az importliberalizálás elõkészítésekor erõsen vitatott kérdés volt, hogy hogyan is kellene azt összekapcsolni egy ésszerû vámpolitika kialakításával. Az nyilvánvaló volt, hogy az árszabályozás és az importengedélyezés eltörlésével a vámoknak megnõ a szerepük a behozatal színvonalának és összetételének kialakításában. Számos ország tapasztalataiból kiindulva, egy 1989ben rendezett konferencián már hangsúlyoztam annak szükségességét, hogy a mennyiségi korlátozásokat vámokkal helyettesítsék. Ez a lépés "... a piaci kereslethez való gyorsabb alkalmazkodásra vezetett, a rendszer egységesebbé vált, és az import volumenének és struktúrájának mélyreható változásait eredményezte. Különös jelentõsége van az ilyen típusú változásnak az olyan gazdaságokban, melyekben az utasításos tervezés hosszabb ideig mûködött, mert fokozza a gazdaság "monetizáltságát", és megmutatja, hogy bizonyos célokat parancsok és kényszer helyett pénzügyi eszközökkel is el lehet érni." (NAGY [1991] 272. o.). OBLATH [1989] erõsen érvelt amellett, hogy az import liberalizálásával együtt emeljék a vámokat, ahelyett hogy csökkentenék azokat. Arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy ha hosszú protekcionista korszak után az importcikkek árainak emelése nélkül liberalizálják a behozatalt, akkor a kereskedelmi mérleg felborulása esetleg az intézkedések visszavonására vezethet. Vámokat iparpolitikai érdekekbõl és a kereskedelmi mérleg egyenlegének javítása miatt szoktak emelni. Az adott helyzetben azonban nemcsak a fokozatos importliberalizálás miatt vált szükségessé, hanem azért is, mert a KGSTkereskedelem váratlanul és hirtelen összeomlott. Ennek egyik következménye az lett, hogy a termelés számos iparágban erõsen visszaesett, ami azzal a komoly veszéllyel járt, hogy az importcikkek a belföldi készítményeket a szûkülõ belsõ piac jelentõs részérõl is kiszoríthatják. A mennyiségi korlátozásoknak vámemeléssel való helyettesítését az import liberalizálása során elfogadhatták volna a GATTban, illetve a fõbb kereskedelmi partnerek, késõbb azonban sokkal kisebb remény van erre. Feltûnõ, hogy ennek ellenére sem az utolsó pártállami, sem az elsõ demokratikusan választott kormány nem próbált meg ellentételt kapni a gyors és radikális importliberalizálási intézkedésekért és azért, hogy eltörölték a KGSTkereskedelem speciális szabályait, beleértve a vámmentes forgalmat (OBLATH [1991], TÖRÖK [1991]). Nem könnyû arra válaszolni, hogy miért nem volt jelentõsebb vámemelésre irányuló nyomás, amikor a behozatalt liberalizálták. TÖRÕK [1991], [1992] és BORSZÉKI [1991 b] véleménye szerint ennek az volt fõként az oka, hogy számos elméleti kérdést nem tisztáztak, illetve a liberalizációs program kidolgozói nem ismerték ezeket. Úgy tekintettek a döntéshozók a liberalizációra és a protekcionizmusra, mintha egymás alternatívái lennének, vagyis nem vették figyelembe, hogy ezek párhuzamosan léteznek szinte minden fejlett országban. Az átmenet idõszakában a kormány nem rendelkezett világosan meghatározott iparpolitikai célokkal, illetve prioritásokkal. Az ipari és mezõgazdasági érdekcsoportok is meg voltak zavarodva, mert fenyegette õket a privatizáció és veszélyben érezték monopolhelyzetüket. De volt a vámemeléstõl való tartózkodásnak más oka is: a
kormánynak tanácsokat adó számos reformközgazdásznak az volt a véleménye, hogy a vámszínvonal túlságosan is vagy legalább kielégítõen magas a belföldi termelés védelméhez, mivel azt korábban úgy alakították ki, hogy kiküszöbölje, vagy korlátozza a KGSTimporttal versengõ nyugati behozatalt. Négyéves tárgyalások után, mikor 1973ban Magyarország csatlakozott a GATThoz, az átlagos vámszintet a korábbi 34rõl 24 százalékra csökkentették, és a tokiói körtárgyalások kapcsán, 1987ben ez tovább mérséklõdött 16 százalékra (GATT [1991] Vol. I. 95. o.). A kilencvenes évek fordulóján az átlagos vámszint Magyarországon magasabb volt, mint az OECDországokban, de alacsonyabb, mint a legtöbb hasonló fejlettségi szinten lévõ fejlõdõ országban. A legnagyobb kereskedelmi kedvezményt élvezõ országokból származó behozatal kétötödét 5 és 10 százalék közötti vám terhelte, további egynegyedének vámja 10 és 25 százalék között volt, és kevesebb mint egyötöde élvezett vámmentességet (uo. 89. o.). Az 1991. évi vámcsökkentésekkel az átlagos szint 16 százalékról 3 százalékponttal tovább csökkent, de még ez is sokkal magasabb, mint az Európai Gazdasági Közösség országainak 5-6 százalékos átlaga. A GATT titkársága által készített imént hivatkozott jelentés megállapította, hogy: "Jelenleg különösen magasak a vámok az olyan cikkek esetében, mint az elektromos gépek, beruházási javak, szállítóeszközök, szövetek, ruházati cikkek és mezõgazdasági termékek. A termékek széles körében a vámok a feldolgozás fokával együtt növekednek. Ennek ellenére ez a növekvõ ráta kisebb, mint sok fejlõdõ országban, mivel az ipari nyersanyagokra kivetett magyar vámok általában magasabbak... A magyar vámrendszer sajátossága, hogy számos olyan termék vámja is magas, amit nem állítanak elõ az országban. E cikkek közé tartoznak például egyes mechanikus gépek, elektromos gépek, személyautók és a szállítóeszközök egész sora. Ez a vámstruktúra azt tükrözi, hogy fiskális megfontolásokat vesznek figyelembe a vámszintek kialakításánál." (Uo.14. o.) A vámpolitikával kapcsolatos vitákban egy jellegzetes ellentmondás jelentkezett: míg a kormányon lévõ politikai pártok és az ellenzék is egyetértett abban, hogy az ország érdeke az európai integrációs folyamathoz való csatlakozás, ami jelentõs vámcsökkentéseket von maga után, ugyanakkor valamennyi gazdasági és pénzügyi érdekcsoport vámemelésekben volt érdekelt. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium növekvõ vehemenciával képviselte a különbözõ ipari érdekcsoportok fokozott vámvédelmi igényét. A Pénzügyminisztérium igyekezett a vámbevétel minden fillérét megõrizni. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma abban volt érdekelt, hogy maradjon egy "vámtartalék", amit a jövendõ tárgyalásokon ellentételként felajánlhat, de ugyanakkor õ volt felelõs azért is, hogy a GATTtal korábban megkötött vámcsökkentési megállapodásokat végrehajtsák. A különféle hatóságok között az érdekellentétek olyan nagyok voltak, hogy egyikük sem tudta elérni a célját, de mindegyikük meg tudta akadályozni, hogy a másik elérje azt. Ennek az volt az oka, hogy a vámtarifabizottságban a javaslatokat egyhangúlag kellett elfogadni. Következésképpen a bizottság csak viszonylag ritkán tudott megegyezni a vámok megváltoztatásában. Figyelemre méltó BORSZÉKI [1991b] és GÉM [1993] azon megállapítása, hogy a fogyasztók (vagyis a lakosság) érdekeit senki sem képviselte ezekben a vitákban. Gém Erzsébet megfigyelése szerint a vámtarifabizottságban két év alatt egyszer sem fordult elõ, hogy megemlítették volna, mi a fogyasztók érdeke, amikor a vámemelések vagy -csökkentések mellett érveltek. Csak néhány esetben fordult elõ, hogy a fogyasztói árak csökkentését ajánlották fel, ha a vámokat csökkentik, de ennek végrehajtását a bizottság nem tudta ellenõrizni. A kereskedelem és vámpolitikát tárgyaló számos cikk között csak egy akadt, SIMON ANDRÁSÉ [1989], mely - Mancur Olsonra való hivatkozással - rámutatott arra, hogy a vámok elõnyeit jól szervezett érdekcsoportok élvezik, míg a költségeit a lakosság többsége fizeti, mely nem tudja megvédeni az érdekeit. A fogyasztók képviseletének és "hangjának" a hiánya újabb bizonyítéka annak, hogy ez a megállapítás mennyire helytálló. Mivel fogyasztóknak általában nincs számottevõ szervezett erejük, ezért érdekeiket csak a "felvilágosult" reformközgazdászok és politikusok képviselik, akiknek nincs az ipari érdekszervezetekhez hasonló támogatottságuk. A kompetitív késztermékek, fõként fogyasztási cikkek, vámcsökkentése ezért rendszerint fõként a kereskedelmi partnerek és a nemzetközi szervezetek külsõ nyomásának eredményeként jön létre. A magyar vámtarifabizottság jegyzõkönyveit elemezve BORSZÉKI [1991a] azt figyelte meg, hogy 1991ben hirtelen megnõtt a vállalatok, iparági szervezetek és kamarák által benyújtott vámemelési
javaslatok száma.13 A bizottság ülésein a különbözõ hatóságok képviselõi vitatták meg ezeket a javaslatokat, és ezzel megkezdõdött az a folyamat, amit Borszéki Zsuzsa találóan vámalkunak nevez. A különféle gazdasági szabályozókkal kapcsolatos alkudozás a hatóságokkal jól ismert jelenséggé vált a gazdasági mechanizmus 1968as reformja óta, korábban azonban az nem terjedt ki a vámokra, jól mutatva, hogy annak milyen kis jelentõséget tulajdonítottak a vállalatok és ipari érdekcsoportok. Ennek az alkufolyamatnak az elemzését összefoglalva, Borszéki Zsuzsa megállapítja: "az utóbbi hónapokban megélénkült »vámalkuban« az ipar megkésett és kétségbeesett reakcióját véltem felfedezni a liberalizálásra és a piacváltásra... az adott körülmények között egy ilyen alku veszélye a liberalizálás visszafordítását vagy legalábbis lassítását szorgalmazó érdekcsoportok megerõsödésében áll." (BORSZÉKI [1991a] 17. o.) Ahogy fokozódott a vámemelésekre irányuló nyomás, úgy vált egyre vitatottabbá egy ilyen lépés megvalósíthatósága. A vámszakértõk és a vámtárgyalások résztvevõi hangsúlyozták a lekötött vámtételek komolyságát, és azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a vámemelések nem elfogadhatóak a kereskedelmi partnereink és a GATT számára. Magyarország ugyan fenntartotta a vámtételek módosításának jogát, de a szabályok szerint kompenzációs tárgyalásokat kell folytatnia azokkal a fõbb partnerekkel, akiket ez hátrányosan érinthet. Ha egyes esetekben lehetséges is sikereket elérni az ilyen tárgyalásokon, az mindig fáradtságos, bizonytalan, és árthat annak a képnek, amit a kormány ki akar a külföld elõtt alakítani liberalizációs politikájáról. Ez magyarázza, hogy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma gyakran szembefordult a vámemelési javaslatokkal, és inkább a forint leértékelését szorgalmazta. Néhány százalékos leértékelés ugyanis valójában ellensúlyozhatja a vámcsökkentések hatását a fizetési mérlegben és a költségvetésben is, ugyanakkor az nem szolgál protekcionista célokat. A vámtarifaváltoztatások vitája során nyilvánvalóvá váltak az érdekellentétek nemcsak a különbözõ állami szervek között, hanem az egyes ipari és mezõgazdasági csoportok között is. Amikor például a Vegyipari Vállalatok Egyesülése azt javasolta, hogy a mûtrágyák és növényvédõ szerek vámját csökkentés helyett emeljék, a Földmûvelésügyi Minisztérium tiltakozott, és követelte, hogy az említett cikkekre kivetett vámokat töröljék el. A vegyipar képviselõi a vitában azzal érveltek, hogy termékeik a magas energiaárak miatt nem versenyképesek, a felhasználók pedig azért nem tudnak többet fizetni a mûtrágyáért, mert az áraikat túl alacsonyan tartják a támogatások segítségével. A két fél végül csak olyan javaslatban tudott megegyezni, hogy a mezõgazdaság által felhasznált vegyipari termékek elõállításához szükséges importanyagok vámjait töröljék el. A magyar vámtarifabizottság 1991 és 1992 közötti jegyzõkönyveit tanulmányozva GÉM [1993] arra figyelt fel, hogy az átfogóbb munkaadói és munkavállalói érdekszervezetek nem vettek részt a vámalkuban. Egyes iparcsoportok vagy ágazatok nevében csak kisebb, speciális érdekeket képviselõ szervezetek képviseltették magukat, de azok igen energikusan és aktívan harcoltak javaslataik elfogadtatásáért. Ennek feltehetõen az az oka, hogy az átfogóbb szervezetek nem óhajtottak döntõbíróként fellépni a különbözõ iparcsoportok érdekütközéseiben, míg a homogénebb szervezetekben viszonylag egyszerû volt a tagok közös érdekeinek megfogalmazása és képviselete. Jelentõs különbség volt kimutatható a vámtarifaváltoztatásokra irányuló javaslatokban attól függõen, hogy azok milyen körbõl származtak: a vállalatok túlnyomó része vámcsökkentéseket kért az általa felhasznált anyagokra és alkatrészekre; például 87 vállalati kérelembõl csak 12 irányult vámemelésre.14 Másrészt viszont a minisztériumokból vagy az ipari szervezetektõl érkezõ javaslatok a legtöbb esetben vámemeléseket indítványoztak. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium például 1992 õszén egy több száz terméket tartalmazó listát nyújtott be a vámtarifabizottsághoz ,vámemeléseket kérve. Azzal érveltek, hogy a fokozott vámvédelmet a súlyos kapacitáskihasználatlanság és a nagyarányú munkanélküliség indokolja. Az importanyagok vámtételeinek leszállítására irányuló sok kérelem jól mutatta, mennyire értelmetlen volt a magas vámszínvonal, mely a hatékony termelést és kivitelt is akadályozta. Amikor tehát a Pénzügyminisztérium ellenezte ezeknek a kérelmeknek a teljesítését, vagy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma elutasította azokat, hogy a kereskedelmi tárgyalásokon nagyobb mozgástere legyen, akkor az állami szervek intézményi érdekei összeütköztek a termelés hatékonysága és versenyképessége növelésével.
Ellenállás a liberalizálással szemben Meglepõ volt a megfigyelõk számára, hogy a liberalizálás elõkészítése során és bevezetésének elején, vagyis 1988-1989 folyamán vele szemben milyen gyenge volt az ellenállás. Ennek a különös jelenségnek több lehetséges magyarázata van. GÁCS [1993] például azzal érvel, hogy ebben az idõben a vállalatokat sok más olyan megrázkódtatás érte, mint a likviditási válság, a rubelexport összeomlása, nagy infláció és magas kamatlábak, az átmenet és a privatizáció bizonytalanságai, melyek közvetlenebb nehézségeket és veszélyeket jelentettek számukra, mint az importliberalizálás hosszabb távú fenyegetése. Egy másik lényeges tényezõ volt a magyar vállalatok magatartását befolyásoló ösztönzõrendszer, amely nem abban az irányban módosult, amit versenypiaci környezetben várni lehetne. Ebben a tekintetben igen távol állt az igazságtól az, amit a kormánynak a GATThoz küldött jelentése állított. E szerint ugyanis az állami vállalatok "ugyanúgy mûködnek, mint a magánszektor, vagyis szigorúan csak kereskedelmi megfontolások alapján. A fõ kérdés nem a tulajdonforma, hanem a vállalatok modus vivendije. Ebben a tekintetben nem volt különbség Magyarországon a magán és az állami vállalatok között." (GATT [1991] Vol. II. 134. o.) Ha ez igaz lett volna, nem lett volna szükség a piacgazdaságra való átmenet során a privatizációra. Valójában az állami vállalatok nagyon is másként viselkednek, mint a magánvállalatok, különösen mint azok a magánvállalatok, amelyek megállapodott versenykörnyezetben mûködnek. A nagy politikai változások erõsen befolyásolták a vállalati vezetõségek gondolkodásmódját, motivációját és magatartását: fel kellett készüljenek arra, hogy vállalataik adminisztratív ellenõrzése jelentõsen megváltozik a radikális politikai átalakulás következtében, számítaniuk kellett a privatizációra, ki kellett dolgozniuk, hogyan õrizhetik meg pozícióikat, és hogyan tudnak kedvére lenni a jövendõ állami szerveknek és a várható új tulajdonosoknak. Fontos gondjuk volt továbbá, hogy nagyarányú változásokkal vagy elbocsátásokkal ne fordítsák magukkal szembe vállalataiknak se a hivatalnokait, se a munkásait, és ha lehet, õrizzék meg a támogatásukat az állami szervekkel való jövõbeli konfrontáció esetére. Sok vállalat került súlyos válságba, mivel fõbb piacaik a KGSTországokban összeomlottak, a belföldi kereslet fokozatosan összeszûkült, likviditási nehézségeik nõttek. Egyre több veszteséges vállalat ment tönkre, és az elvesztett vásárlók dominóeffektusa fenyegette a többieket is. A vezetõk tudták legjobban, hogy vállalataik mennyire rászorulnak a rekonstrukcióra, hogy mennyire elhibázottak voltak a megvalósult beruházásaik, és hogy azokat mennyire nem lehet átalakítani vagy likviddé tenni. A rugalmatlanság nagy része az örökölt tõke súlyos pénzügyi költségeinek volt köszönhetõ, amit viselniük kellett, bár ezek a költségek nem álltak arányban a lekötött tõke tényleges értékével. Nem lehetett megbízhatóan felbecsülni a felesleges reáltõke nagyságát, és nagyon bizonytalan volt, mennyit is lehet leírni a meg nem térülõ korábbi kölcsönökbõl anélkül, hogy az a pénzintézetekben csõdhullámot idézzen elõ. Ilyen körülmények között nem meglepõ, hogy a menedzserek rövidlátókká váltak, azzá kellett válniuk. Fõ gondjukká egyszerûen a túlélés lépett elõ, egyrészt a vállalatuk, másrészt önmaguk mint vezetõk számára. Nem törõdtek sokat a termelékenység és a nyereség növelésének kérdéseivel, a változó piaci viszonyokhoz való hajlékony alkalmazkodással, és még kevésbé az importliberalizálás okozta verseny hosszabb távú veszedelmeivel.15 Az importliberalizálás elõkészítése és bevezetése idején a vállalatok vezetõi fõként azt észlelték, hogy megnõtt a szabadságuk: azt szerezhettek be, amit akartak termelési és beruházási célokra. Mivel ez egybeesett a korábbi KGSTországok kínálatának összeszûkülésével, ennek a szabadságnak a jelentõsége rendkívül megnõtt. Valószínûnek látszik, hogy ha az importot nem liberalizálják elég gyorsan ebben az idõben, a termelés visszaesése és az azt követõ gazdasági és pénzügyi nehézségek még nagyobbak lettek volna, mint amekkorák ténylegesen kialakultak. Gács János egy további magyarázattal is szolgál arra, hogy miért is volt gyenge a liberalizálással
szembeni ellenállás: "...a gazdasági reformoknak általában ellenálló érdekcsoportok vagy nem léteztek, vagy nem tudtak hatni az eseményekre... Az 1989es változásokat követõen a pártállam megszûnt, és az állam magatartását (beleértve az ágazati minisztériumokét) a liberalizáláspárti kormánypolitika uralta. Korábban a vállalati vezetõk hatalmukat hagyományosan a kommunista párttal való szoros kapcsolatuk révén szerezték vagy szilárdították meg. E háttér eltûnésével a legtöbb vezetõ diszkreditálva érezte magát, és régi pozíciójának megtartása érdekében igyekezett a legkevesebb zajt csapni még akkor is, ha vállalata érdekei forogtak komoly veszélyben. A régi szakszervezetek is hitelüket veszítették, az újak vagy az új kormány támogatói voltak, vagy még nem voltak kellõen érettek a hatékony cselekvésre." (GÁCS [1993] 23. o.) Más országok korábbi kísérletei azt mutatták, hogy a legerõsebb ellenállás, amely veszélyeztethette a liberalizálás sikerét vagy fennmaradását, a munkaadói szervezetektõl, a szakszervezetektõl vagy az agrárlobbytól származott (GRESKOVITS [1993]). A sikeres liberalizálási kísérletnek - úgy tûnik egyik szükséges feltétele, hogy a vele szemben álló érdekcsoportok elerõtlenedjenek, vagy megbénuljanak. Számos esetben - mint például DélKorea, Chile vagy Törökország esetében - ez autoriter uralomhoz vagy diktatúra bevezetéséhez kapcsolódott; más szóval katonai uralom teremtett "politikai vákuumot". Ezzel ellentétes példák is vannak az importliberalizálás bevezetésére, melyekben erõszak helyett megegyezés vagy kompromisszum jött létre a gazdasági nyitással gyorsabb fejlõdést elérni akaró kormány és a különbözõ társadalmi érdekszervezetek között. Az utóbbiak egyetértve támogatták, vagy legalábbis semlegesek maradtak a liberalizálás és stabilizálás programjával szemben. Ilyen volt például a liberalizálási egyezség, amit a szakszervezetekkel kötöttek Izraelben 1962ben, a Moncloapaktum Spanyolországban 1977ben és a mexikói stabilizációs paktum 1987ben (SZÉKFFY [1993], STENZEL [1988], ASPE [1991]). Magyarországon a kereskedelem liberalizálását a Németkormány készítette elõ és azt leváltása után vezették be, vagyis nem egy autoriter rezsim uralomra jutásával, hanem eltávolításával esett egybe. Az érdekelt társadalmi szervezetekkel nem kötött formális megegyezést sem a korábbi, sem az új kormány. A különbözõ érdekszervezetek nem tûntek el, és az intézményi rendszer nagy része is változatlan maradt, de átmenetileg bizonyos mértékû tehetetlenség és kivárási politika jellemezte õket. Amellett, hogy a változásokat túlélõ érdekszervezetek a már említett okokból meggyengültek, csökkent a befolyásuk és elvesztették a hitelüket, a liberalizálási folyamat kezdetén még nem is mérték fel az importverseny várható következményeit. A gazdaság nagyon hosszú ideig tartó, szinte teljes monopolizáltsága, az import és a belföldi verseny majdnem tökéletes kiküszöbölése után széles körûen elterjedt az a felismerés, hogy szükséges a piacgazdaságra való áttérés, és azt a versenyszférában a termelési tényezõk magántulajdona jellemzi.16 Ez a társadalmi közhangulat kiküszöbölt minden ellenállást a verseny legalizálásával szemben, beleértve a külföldi vállalatok versenyét is. Ennek következtében azt lehet mondani, hogy ha nem is volt formális egyezmény az új kormány és az érdekszervezetek között a kereskedelem liberalizálása tekintetében, valójában hallgatólagos megegyezés támogatta azt. Az is igaz, hogy ez a megegyezés sok illúzión alapult a piacgazdaság elõnyeivel kapcsolatosan általában és a versennyel kapcsolatban különösen. Eltartott egy ideig, amíg a túlzott várakozásokról kiderült, hogy irreálisak, és amíg a vállalatok vezetése és az érdekszervezetek is felismerték, hogy a korlátozatlan verseny mennyire ártalmas lehet számukra. Az elõbbiekben felsorolt tényezõk járultak hozzá az import liberalizálásával szembeni ellenállás feltûnõ hiányához az 1989-1990es években. A fogyasztók és a vállalatok viselkedését egyaránt az az elõny motiválta, hogy széles körben megszûnt a hiány az importcikkek beáramlása nyomán. A "kereskedelem liberalizálásának mézeshetei"17 azonban nem tartottak sokáig;1991 folyamán, de különösen 1992tõl kezdve egyre többen és hangosabban kezdték követelni a belföldi termelés védelmét. A fogyasztók az importcikkek drágaságára panaszkodtak és arra, hogy azoknak továbbgyûrûzõ áremelõ hatásuk van, a termelõk pedig a belföldi termelés kiszorítását sérelmezték. Gács János felfigyelt arra, hogy elsõként az újonnan alakult vegyes vállalatok követeltek maguknak protekcionista védelmet: "az újonnan alapított külföldi részvételû vegyes vállalatok... konkrét üzleti célokkal jöttek, sokkal képzettebbek voltak a lobbyzás terén, és több eszközük volt a hazai hatóságok
zsarolására. Ennek megfelelõen gyorsak, agresszívek és hatékonyak voltak. Sok külföldi befektetõ eladásaival nem a nyugati piacokat és nem is a keleti országokat célozta meg, hanem a belföldi piac minél nagyobb részének megszerzésére törekedett." (GÁCS [1993] 23. o.) A színestévékészülékek esetében a magyar termelõk egy koreai vegyes vállalattal, a Samsunggal közösen lobbyztak a késztermékek vámjának 15 százalékról 25 százalékra való emeléséért, a felhasznált importanyagok és részegységek vámjának eltörléséért. A Samsung nyomást gyakorolt a hatóságokra azzal, hogy a jelentõs exportbõvítést lehetõvé tevõ beruházásait a vámemelési kívánságainak elfogadásához kötötte. A Fogyasztók Országos Tanácsának tiltakozását figyelmen kívül hagyva, a kormány, mely eleinte azzal érvelt, hogy a kötött vámtételeket nem lehet emelni, 1991 novemberében elintézte a GATTnál, hogy a színes televíziók vámtételét kétéves idõtartamra 10 százalékponttal növeljék. Néhány héttel késõbb a belföldön készített tévékészülékek árát emelték, és az ipar azzal "igazolta" ezt a lépést, hogy emelkedtek a vámok. Hasonló eset történt az autóiparban is. A korábbi évtizedekben a nyugati autók luxuscikknek számítottak, és a magas vám nem a belföldi termelést védte, hiszen az nem volt, hanem a KGSTországokból származó behozatalt. Megváltozott a helyzet, mikor a General Motors és a Suzuki gépkocsi összeszerelõ üzemeket hozott létre azzal a feltétellel, hogy a termelésüket erõsen védeni fogják. Ezt a kívánságukat a magyar kormány igen messzemenõen teljesítette. A vegyes vállalatok tehát az elsõk között kértek a kormánytól támogatást az importversennyel szemben, szorgalmazták a felhasznált importanyagaik vámmentesítését és az adókötelezettségeik mérséklését. A multinacionális vállalatoknak az effajta üzleti taktikája persze világszerte jól ismert, de a posztszocialista országokban felhasználhatták az öröklött monopolista piacszerkezetet is céljaikhoz. Õket követte az agrárlobby, melyet súlyosan érintett a keleti piacok beszûkülése és a különféle szubvenciók elvesztése. Számos területen sikerült nekik mennyiségi korlátozásokat elfogadtatni az élelmiszeripari termékek behozatalára, hogy a belföldi piac nagy részét megõrizzék a hazai termelõk számára. Érvelésük részben jogos volt, mert fõbb versenytársaikat, a nyugateurópai farmereket, valóban erõsen védik és támogatják. Felhalmozódott készleteik olcsó áron való eladása azzal fenyegette a magyar mezõgazdasági termelõket, hogy kiszorulnak a belsõ piacról. A multinacionális vállalatokat és az agrárlobbyt a többi iparág is követte fokozott védelmet követelve. A szénbányászat például kiharcolta, hogy az állami tulajdonban lévõ villamos ipari trösztöt évente egy bizonyos mennyiségû magyar szén átvételére kötelezték. A könnyûipari érdekszervezetek mennyiségi korlátozásokat javasoltak egyes érzékenynek minõsített termékek behozatalára, azzal érvelve, hogy számos partnerország hasonlóan jár el a magyar exporttal szemben, Acél- és cementipari vállalatok is védelmet követeltek arra panaszkodva, hogy a korábbi KGSTországok állítólag dömpingáron ajánlották termékeiket. Azt állították, hogy ezek az országok tovább szubvencionálják az energiaárakat, és emiatt képesek acél és cementipari termékeiket jóval a világpiaci árak alatt exportálni.18 Ahogy az importtal szembeni védekezés követelése erõsödött, és annak tradicionális lehetõségei csökkentek, úgy nõtt az érdeklõdés a protekcionizmus olyan új formáinak bevezetése és kiterjesztése iránt, amelyek nem ütköztek a GATT szabályokba.19 A kormány újonnan alakított Versenyhivatala hamar megtanulta, majd pedig a belföldi vállalatokat tanítani kezdte arra, hogy hogyan kell elkészíteni és benyújtani panaszaikat az antidömping és piaczavarási eljárásokhoz. Mivel azonban az ilyen panaszok bizonyítása nehéz, és az eljárás hosszú ideig tart, nem sokat segítenek, ha a külföldi cikkek elárasztják a belföldi piacot. Egyre többen hangoztatták, hogy fokozott adminisztratív vagy eljárási módszerekkel nyújtsanak védelmet a hazai termelésnek, mint például speciális egészségügyi, környezetvédelmi, minõségi és szabadalmi elõírásokkal. Ez azt jelentené, hogy különleges engedélyeket kell beszerezni, idõigényes vizsgálatokat elvégeztetni az olyan termékek behozatala esetén, melyekre ezek a szabályok vonatkoznak. Az "új protekcionisták" javaslatokat dolgoztak ki, hogy miként kell kialakítani és kiterjeszteni ezeket a szabályokat annak érdekében, hogy a külföldi vállalatok hátrányos helyzetbe
kerüljenek. Az egyik fõ érvük az, hogy hasonló láthatatlan kereskedelmi akadályok és diszkriminatív szabályok sújtják a magyar termékeket a fejlett országok piacain, mint például az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Japánban. A belföldi termelõk elõnyben részesítésének további jól ismert módszere az, hogy az állami beszerzések során nem alkalmazzák a semlegesség elvét. Bár vannak tendereztetési szabályok, a kiválasztási elvek és az eljárási módszerek ezen a területen nem tisztázottak. Megfigyelhetõ volt, hogy bár a hatóságok bizonyos mértékig ellenálltak ennek a nyomásnak, ellenállásuk határozottan gyengült. Ahogy csökkent az Antall-Borosskormány népszerûsége és támogatottsága, illetve közeledett a parlamenti választás, úgy csökkent a protekcionista törekvésekkel szembeni ellenállás. Még szerencse, hogy a korábban vállalt nemzetközi kötelezettségek korlátozzák és akadályozzák az importliberalizálás terén való jelentõsebb visszalépést.
Hivatkozások ASPE, P. [1991]: Macroeconomic Stabilization and Structural Change. The Experience of Mexico. Kézirat BHAGWATI, J .[1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development: Anatomy and Consequences of Exchange Control Regimes. NBER, New York. BORSZÉKI ZSUZSA [1991a]: Vámalku 1990-1991. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat. BORSZÉKI ZSUZSA [1991b]: Mennyiségi korlátozások a fogyasztási cikk importban. A kvótarendszer. Kopint-Datorg Rt. Budapest. BORSZÉKI ZSUZSA [1993a]: A vegyipar az importliberalizálási program tükrében. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. BORSZÉKI ZSUZSA [1993b]: Külföldi áruk és szereplõk a fogyasztási cikkek belföldi piacán. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat. CHOKSI A.-MICHAELY M.-PAPAGEORGIOU D. (szerk.) [1986]: The Phasing of a Trade Liberalization Policy: Preliminary Evidence. CPD Discussion Paper No.1986-42. GÁCS JÁNOS [1986]: A fokozatos importliberalizálás megvalósításának feltételei, lehetõsége és várható következményei a magyar gazdaságban. Külgazdaság, 4. sz. GÁCS JÁNOS [1993]: A külkereskedelem liberalizálása KeletEurópában: gyors reformok és újraértékelés. Külgazdaság, 12. sz. GÁCS JÁNOS-WINCKLER, G. (szerk.) [1994]: International Trade and Restructuring Eastern Europe. IIASA, Physica Verlag, Heidelberg. GATT [1991]: Trade Policy Review, Hungary, Vol. I, II. Genf. GÉM ERZSÉBET [1993]: Vámalkuk Magyarországon az elmúlt másfél évben. MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Kézirat. GRESKOVITS BÉLA [1993]: Külföldi kereskedelmi reformprogramok és hatásuk a gazdaságra. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. HAJNÓCZY ÁRPÁD [1993]: Az importliberalizálás hatása a vaskohászatban. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993].
HAVRYLYSHYN, O.-TARR, D. [1991]: Trade Liberalization. Megjelent: Marer, P. - Zecchini, S. (szerk.) [1991]. HRNCIR, M. [1994]: Economic Recovery and Foreign Exchange Rate Regimes: The Case of the Czech Republic. Megjelent: Gács János-Winckler, G. [1994]. JASINSKI, L. [1994]: The Polish Exchange Rate Policy and Economic System Transformation. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994]. KAPITÁNYI ZSUZSA - KÁLLAY LÁSZLÓ [1991]: The Motor Industry of Eastern Europe. The Economist Intelligence Unit. London. KÖVES ANDRÁS - OBLATH GÁBOR [1991]: Stabilizáció és külgazdasági politika. Külgazdaság, 7. sz. KÖVES ANDRÁS - MÁRER PÁL (szerk.) [1991]: Külgazdasági liberalizálás: Nemzetközi tapasztalatok és a magyar gazdaságpolitika. Kopint-Datorg, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. KÖVES ANDRÁS - LÁNYI KAMILLA - OBLATH GÁBOR [1993]: Az exportorientált gazdaságpolitika feltételei és eszközei 1993ban. Külgazdaság, 5. sz. KRUEGER, A. O. [1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development: Liberalization Attempts and Consequences. Ballinger, New York. LAMBERGER GALINA [1993]: Az importliberalizálás hatása a magyar elektronikai iparra. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. LÁNYI KAMILLA -SZABÓ JUDIT (szerk.) [1993]: A nyitás gazdaságpolitikája. Importliberalizálási tapasztalatok. Kopint-Datorg, MTA KTI. MARER, P. - ZECCHINI, S. (szerk.) [1991]: The Transition to a Market Economy. OECD Special Issues, Párizs. MÁRER PÁL - OBLATH GÁBOR (szerk.) [1992]: A forint konvertibilitása. Kék Szalag Bizottság Alapítvány. MENCINGER, J. [1994]: The Birth and the Childhood of a Currency - The Experience of Slovenia. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994]. MICHAELY, M. [1986]: The Timing and Sequencing of a Trade Liberalization Policy. Megjelent: Choksi, A. - Michaely M. - Papageorgiou, D. (szerk.) [1986]. MICHAELY M. - PAPAGEORGIOU, D. - CHOKSI, A. [1991]: Liberalizing Foreign Trade. Lessons of Experience in the Developing World, Vol.1-7. Blackwell, Cambridge Mass. MNB [1989]: Az 1990. évi jegybanki politika irányelvei az MT részére. MOHÁCSI KÁI.MÁN [1993]: A fehérjetakarmányimport liberalizálásának tapasztalatai. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. NAGY ANDRÁS [1986]: Nyitni kék! Közgazdasági Szemle,12. sz. NAGY ANDRÁS [1989]: Külkereskedelmi orientációváltást! Közgazdasági Szemle, 9. sz.
NAGY ANDRÁS [1990]: Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedésében. Közgazdasági Szemle, 9. sz. NAGY ANDRÁS [1991]: A behozatal liberalizálása: tapasztalatok és tanulságok Magyarország számára. Megjelent: Köves András-Márer Pál (szerk.) [1991]. NAGY ANDRÁS [1994]: A behozatal liberalizálása Magyarországon. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, Tanulmányok, 3. sz. NBER [1974-1978]: Foreign Trade Regimes and Economic Development. New York, Columbia University Press. NBER [1981-1983]: Trade and Employment in Developing Countries. Chicago, University of Chicago Press. OBLATH GÁBOR [1987]: Importliberalizálás és vámcsökkentés? Figyelõ, december 21., 21. o. OBLATH GÁBOR [1991]: A magyarországi importliberalizálás korlátai, sikerei és kérdõjelei. Külgazdaság, 5. sz. OBLATH GÁBOR [1993]: Árfolyamverseny. Figyelõ, április l. OBLATH GÁBOR [1994]: Economic transition, exchange rate policy - real exchange rate changes in CentralEastern Europe. Megjelent: Gács JánosG. Winckler (szerk.) [1994]. OLSON, M. [1987]: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. OT [1989]: Az elmúlt két év gazdaságfejlõdési és gazdaságirányítási teljesítményei. OT Tervgazdasági Intézet. PAPAGEORGIOU, D. - CHOKSI, A. - MICHAELY, M. [1990]: Liberalizing Foreign Trade in Developing Countries. The Lessons of Expenence. The World Bank, Washington D. C. PÁSZTOR SÁRA [1991]: Az import liberalizalása és hatásai 1989-1991 között. MTA KTI. Kézirat. PÁSZTOR SÁRA [1993a]: "Szakadt kötelekkel tört árbóccal" - az 1989ben megkezdett magyar importliberalizálás és elõzményei. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. PÁSZTOR SÁRA [1993b]: Az importliberalizáció szerepe a szerszámgépipar pozícióváltozásában.Megjelent: Lányi Kamilla -Szabó Judit (szerk.) [1993]. PLANECON [1992]: The Role of Exchange Rates in Western Investment Decisions in Eastern Europe. Washington DC. RÉVÉSZ JÁNOSNÉ [1993]: Importliberalizálás a textil és textilruházati iparban. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. RICHTER SÁNDOR [1994]: Life without the CMEA - Foreign Trade in East Central Europe. Megjelent: Gács János-Winckler G. (szerk.) [1994]. ROSATI, D. K.[1994]: Changing Trade Patterns and Industrial Policy, The Case of Poland. Megjelent: Gács János-Winckler, G. (szerk.) [1994]. SIMON ANDRÁS [1989]: Kit védenek a vámok? Figyelõ, december 7., 9. o.
STENZEL, K. [1988]: Markets Against Politics in the Chilean Dictatorship - The Role of Profesional Economists. Vierteljahresberichte, Problems of International Cooperation. Nr. 113, Hrsg. Ehrke, M. Forschungsinstitut der Friedrich Ebert Stiftung. SZALAI ERZSÉBET [1992]: Perpetuum mobile? Valóság, 4. sz. SZÉKFFY KLÁRA [1993]: Az importliberalizálás hatása a termelési szerkezet átalakulására: az izraeli eset. Megjelent: Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) [1993]. TÖRÖK ÁDÁM [1991]: Lehetségese liberális szellemû iparvédelem? MTA Ipar és Vállalatgazdaság Kutatóintézet, Budapest. Kézirat. TÖRÖK ÁDÁM [1992]: A strukturális alkalmazkodás iparvédelmi eszközei I-II. Külgazdaság, 3., 4. sz.
A cikk egy nagyobb tanulmány (NAGY [1994]) alapján készült, kimaradt belõle a liberalizálás elõtti importgazdálkodás és a behozatal szerkezeti változásainak, illetve a nem liberalizált áruk körének elemzése. *
Kutatásunk támogatásáért köszönettel tartozunk az Országos Tudományos Kutatási Alapnak és a Maryland University Institutional Reform and the Informal Sector alapítványnak. 1
Idézi PÁSZTOR ([1991] 24. o.) az Országos Tervhivatal jegyzõkönyveibõl.
2
Lásd például: OBLATH [1991] és KÖVES-OBLATH [1991].
Az MNB szerint szükségessé vált: "az import további liberalizálásának felfüggesztése" (MNB [1989] 7. 0.). 3
"Az 1989. évi külkereskedelmi szabályozás az ez évi gazdaságpolitika talán legsérülékenyebb pontja. A meghirdetett importliberalizáció az adott feltételek mellett önmagában is az import elfutását valószínûsíti... A tulajdonképpeni fõ gondot azonban az importliberalizáció további sorsa jelenti. A költségvetési deficit 1989. év I. negyedév végén ismertté vált robbanása itt végképp illuzorikussá tette az egyébként is ingatag talajon álló elképzelést, hogy a vállalati importigények alapvetõen pénzügyi és monetáris eszközökkel kordában tarthatók." (OT [1989] 24. o.). 4
GÁCS ([1993] 18. o.) szerint például a mélyhûtõk behozatala tizenkétszeresére, a színes televízióké 60 százalékkal nõtt. KAPITÁNY ÉS KÁLLAY ([1991] 72. o.) adatai alapján a gépkocsik magánimportja az 1988. évi 8 ezerrõl a következõ évben 68 ezerre nõtt. 5
Ezt jól dokumentálják BORSZÉKI [1993a], LAMBERGER [1993], HAJNÓCZY [1993], MOHÁCSI [1993], PÁSZTOR [1993b] és RÉVÉSZ [1993] tanulmányai, bár csak a liberalizálási folyamat elejét figyelhették meg. 6
OBLATH [1991] javaslatai BHAGWATI [1978], KRUGER [1978], NBER [1974-78] és [1981-83], MICHAELY [1986], PAPAGEORGIOU ÉS SZERZÕTÁRSAI [1990] kutatásainak eredményein alapultak. 7
A reálárfolyam indexét úgy állapítják meg, hogy egy ország relatív árindexét a nominális devizaárfolyam indexéhez viszonyítják. Mindkettõt súlyozott átlagként számítják ki. 8
1991 végéig a forint árfolyamát egy olyan valutakosárhoz kapcsolták, mely az exportbevételek struktúráját tükrözte. Késõbb egy 50 százalékban ECUt és 50 százalékban dollárt tartalmazó valutakosarat alkalmaztak. 9
A különbözõ reálárfolyamszámítások nagy eltéréseket mutatnak. Az idézett számításokat a Kék Szalag Bizottság tanulmányából vettük, lásd: MÁRER - OBLATH (SZERK.) [1992]. 10
11
A vitában elhangzott érvek ismertetését lásd részletesebben NAGY [1994] tanulmányában.
Ezt a követelést a miniszter számos nyilatkozata tartalmazta. Lásd még: OBLATH [1993], illetve KÖVES-LÁNYI-OBLATH [1993]. 12
Mint említettük, 1991. volt a liberalizálási program utolsó éve, amikor az kiterjedt már az ipari késztermékekre is. 13
14
Meg kell jegyezni, hogy ezek közül több nagyszámú termékre vonatkozott (Gém [1993] 7. o.).
Szalai Erzsébet az alábbi kõvetkeztetésre jut, számos állami nagyvállalati vezetõt meginterjúvolva abban az idõben: "... alapvetõ céljuk még mindig a vállalati keretek fenntartása vagy legalábbis minél kisebb szûkítése, nem pedig a nyereséges gazdálkodás." (SZALAI [1992] 5. o.) 15
Az 1990. évi választás alkalmával gyakorlatilag valamennyi politikai párt egyetértett ezekben az alapkérdésekben, beleértve az MSZPt is. 16
17
Gács [1993] találó kifejezését alkalmazva.
A vámvédelem iránti növekvõ igényt az elõzõ fejezetben már említettük, de figyelemre méltó, hogy a hazai termékek fokozott védelmét követelõ cikkek száma a napi és hetilapokban 1991ben több mint tíz volt, számuk 1992ben több mint százra emelkedett. 1992ben nagyvállalati vezetõk és a Gazdasági Kamara megalakították a Védegylet a Magyar Iparért elnevezésû szervezetet, és jól ismert politikusokat, tudósokat, újságírókat és mûvészeket kértek fel arra, hogy álljanak a magyar feldolgozóipar támogatására irányuló kampányuk mellé (Magyar Hírlap,1992. június 30.) 18
Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felkérésére Török Ádám tanulmányt írt az "új protekcionizmus" rafináltabb eszközeirõl, melyeket számos fejlett ország alkalmaz. Sürgette ezek bevezetését, anélkül azonban, hogy az új eszköztárat protekcionista tartalommal töltenék meg. (TÖRÖK [1992].) 19
