MUNKATÁRSAINK. A borítón: Stefániái Edit tusrajza

MUNKATÁRSAINK AKÁCZ LÁSZLÓ ANDRÁSSY LAJOS BALÁZS ÁRPÁD BEKE T1BORNÉ BERÉNYI FERENC BOKROS LÁSZLÓ CHIOV1N1 FERENC CSENKE LÁSZLÓ FEKETE JÁNOS GREZSA FERENC GYÖR1 LÁSZLÓ KASSAI KELEMEN JÁNOS KOVÁCS ISTVÁN LIPTÁK PÁL NÉMETH LAJOS NIKOLÉNYI ISTVÁN CS. PATAJ MIHÁLY PÁLYI ANDRÁS PÁSZTOR JÓZSEF PINTÉR JÓZSEF POLNER ZOLTÁN RÁCZ JÁNOS REDŐ FERENC SIMA1 MIHÁLY SIMON FERENC SIMON ZOÁRD B. SUPKA MAGDOLNA SZABADOS ÁRPÁD SZABÓ FERENC SZELES1 ZOLTÁN SZENTIRMAI LÁSZLÓ SZEPESI ATTILA SZILÁGYI MIKLÓS TERTINSZKY EDIT TÓTH SÁNDOR VARGA ÁKOS f VÁG SÁNDOR VERESS MIKLÓS

A borítón: Stefániái Edit

tusrajza

*

i

XXI. évfolyam 1. szám, 1967. január TARTALOM VERESS MIKLÓS: Parasztok az Egry-képek előtt Tihanyban (vers) GYŐRI LÁSZLÓ: Versek ANDRÁSSY LAJOS: Te, ki mellettem végleges vagy (vers) POLNER ZOLTÁN: A föld szerelme (vers) AKÁCZ LÁSZLÓ: öncsonkítás (elbeszélés)

3 4 5 6 7

Vallomások és emlékek a gyermekkorról SZEPESI ATTILA: A nehezebbik út (vers) SIMON ZOÁRD: Gyermekkor 1944 (vers) KOVÁCS ISTVÁN: 1945. VIII. 19. (vers)

28 28 29

{ VARGA ÁKOS: \ Legendák — emberközelből

30

SIMÁI MIHÁLY: A halál habozása (vers)

34

HAZAI TÜKÖR SZENTIRMAI LÁSZLÓ: Olvasáselemzés a Szegedi Ruhagyárban 36 BALÁZS ÁRPÁD: Gyermekélet Csongrád megyében ... 45 CSENKE LÁSZLÓ: A népművelés fejlesztésének néhány problémájáról 51 MŰVÉSZET B. SUPKA MAGDOLNA—NÉMETH LAJOS—TÓTH SÁNDORr-REDŐ FERENC—BEKE TIBORNÉ: Vásárhely — és a képzőművészet AKÁCZ LÁSZLÖ: A „szolnokiak" a Galériában SZILÁGYI MIKLÓS: Békés megyei grafikai kiállítás NIKOLÉNYI ISTVÁN: Együtt és egyedül

54 60 61 62

TANULMÁNY RÁCZ JÁNOS: A forradalmi erőik harca a munkásegység fenntartásáért és további erősítéséért 64 GREZSA FERENC: Csoóri Sándor 70

ÖRÖKSÉG VÁG SÁNDOR: Emlékezés Juhász Gyulára TERTINSZKY EDIT: Németh László kultúrpolitikai szerepe a magyar rádióban

75 79

KRITIKA Három tanulmánykötet SZABÓ FERENC: Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet 86 PÁSZTOR JÓZSEF: Tamás Aladár: Aggodalom jegyében Illés László: Józanság és szenvedély 88 Űj novelláskötetek és verseskönyvek Galambos Lajos: Fekete kötés (Kassai Kelemen János) Lázár Ervin: Csonkacsütörtök (Pályi András) Simonyi Imre: Ne sírjatok (Lovrity Endre)

90 91 92

KRÓNIKA

94 ILLUSZTRÁCIÓK

SZABADOS ÁRPÁD LIPTÁK PÁL FEKETE JÁNOS CHIOVINI FERENC BOKROS LÁSZLÓ SIMON FERENC, BERÉNYI FERENC CS. PATAJ MIHÁLY, PINTÉR JÓZSEF TÓTH SÁNDOR

Műmell. Műmell. Műmell. Műmell.

27 44 59 I. II. III. IV. 85

X I S Z A T A J I r o d a l m i és kulturális f o l y ó i r a t A Magyar Írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDRÁSSY LAJOS Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat Felelős k i a d ó : KOVÁCS LASZLO S z e r k e s z t ő s é g : S z e g e d , M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 1». T á v i r a t c í m : T i s z a t á j S z e g e d , S a j t ó h á z . T e l e f o n : 12-330. P o s t a f i ó k 153. K i a d ó h i v a t a l : S z e g e d , M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T e l e f o n : 13-116, 13-500. P o s t a f i ó k 153. T e r j e s z t i a M a g y a r P o s t a . E g y e s s z á m á r a 6 f o r i n t . E l ő f i z e t é s i d í j a : n e g y e d é v r e 18, f é l é v r e 36, e g y é v r e 72 f o r i n t . E l ő f i z e t h e t ő a P o s t a K ö z p o n t i H í r l a p i r o d á b a n ( B u d a p e s t V . , J ó z s e f N á d o r t é r 1.) és b á r m e l y k é z b e s í t ő postahivatalnál. Egyéni előfizet é s e k a 61260. k ö z ü l e t i e l ő f i z e t é s e k a 61066 c s e k k b e f i z e t é s i l a p r a á t u t a l á s o k a z M N B 8. e g y s z á m l á r a ) k ü l d h e t ő k b e . K é z i r a t o t n e m ő r z ü n k m e g é s n e m a d u n k v i s s z a , i n d e x s z á m 25 916. — S z e g e d i N y o m d a

VERESS MIKLÓS

P A R A S Z T O K AZ EGRY-KÉPEK ELŐTT TIHANYBAN Makacs szemükből

nem csillannak

Derékig gázol kék vízben ök nem hallják Nagy foltokká Asszonyok

a puszta

hogy sikoltozva verődnek

jönnek

vissza

össze

kövéren

a színek

fényei

Tagjait fürdeti röpköd a madarat ökrök Delel a nap

és erősen

arcukon fény dereng belereccsen az öregek Halászok nagy póznája nyúl az égbe s hálóján fönnakad kifeszülnek érthető messzeségbe s úgy buknak

hogy életük

aranyhidak egymásba

olvad egymással

feleselve

tó és a végtelen szerve sikoltni kénytelen fejük köré glóriát von a szikra • a tűz a képbeli Némák Szemükből nem csillannak vissza a világ színei Mentiek tovább szobából új szobába képektől képekig Nem ismernek e fénnyé vált világra nem érthetik Szemükben ványadt asszonyok henteregnek ökrökből húgy locsog Szívük falán nyugtató képek függnek rikító krisztusok s együtt

a természet

megannyi

Mennek tovább Útjukba

áll a kocsma

Szerpentinen

tárgyalják

tántorogva

A parasztfej

a falon soká érzi

s érte szomorúsággal

nézi

nézi

horgasztja szép

hogy voltak

mindenütt

a borszagot hogy mennek

ö tudja csak miért csikorog

fejük

lelkük

ott

e vaskos szerkezet Ő érti csak a választott ki tőlük mesternek érkezett Mögöttük füst pereg az ég faláról s omlanak a tanyák Mögöttük jönnek már a megbocsátó értelmű unokák

GYŐRI LÁSZLÓ

ÉLNEK

FÉRFIAK

Miféle készülék a testein, miféle műszer, hogy kileng, hogy kileng, de semmit nem számlapja sehol. Mi lett

jelöl,

a régi, a régi szép idővel, szüleink mesélnek felőle: mikor te kicsi voltál! jóevő, friss, erős. Hihető-e? Nem, már nem hiszem. Fáradt vagyok, nincs semmi munkám, álmok se topognak szívemben, kihűlt a homlokom, múltán az ifjúság. De élnek férfiak! Kifutnak a rétre, dresszük csíkos, mint [az árnyék, ágat tartanak fejük fölé, befutják a távot, hogy tigrisnek is elég.

JÖVEVÉNY Ki érre adta a fejét, mossa tisztára magát! Játssza meg jól a jövevényt, hogy szarvasokkal, egymagába',

hált.

Ki erre adta életét, szántassa föl a szarvas-palotát, tegyen úgy, mintha értenék, hümmögjön vagy ballagjon tovább. Vegye föl ingét, köpenyét, szarvasra vigyázó kanász, kívülről tudja e költeményt, kijátszani így fogja a halált.

4

ANDRÁSSY LAJOS

TE, KI MELLETTEM VÉGLEGES V A G Y Gyászos vesztések éjszakáján s józan számadás reggelén — lásd mikor minden, mit kincsnek óvtam a kezemben, mint hó elolvadt csak Te jutottál el szívemhez omlásomban csak érted szóltam! S Te, ki mellettem végleges vagy hiszed-e, hányszor sírtam éjjel utánad mint az elveszejtett!? Hányszor csaptam karomat széjjel mint szívlövéses — s szótlan jajjal hányszor könyörgött bennem érted a leitatott józanság?! — míg konok, csikorgó fog lezárta (hogy nem gyáván, még tán megérted) mindannyiszor már nyíló számat, mert önmagamba néztem mélyen... Ha lesz erőd szívembe nézni, de úgy, hogy bűnöm is kiégjen tudom, örök leszek már nálad. Év évet hajszolt s úgy loholtam, hogy megelőzzem önmagam! — Már erőm csak arra jó (Te látod egyedül ezt!) hogy majd magamtól le ne maradjak már nagyon. — Fáj az is, hogy annyi tévedés vitt mellékutakra. — S fáj, hogy látom: erőm megoszlott — nem faragtam egyetlen márványtömbbe álmom: szét osztódott, mint szívverésem, mint szememből a fény —, ki látja belőle lelkem már?! Mi voltam?! És hol a Mű?! És hol követnek, akikben bízón elosztódtam? Élhettem volna csendesebben s fontoltabban — mint annyi mások —, de bennem lángot szült a szikra s űzött mint ősi juss az átok: másért lobogva fáklya lenni amíg kürt szól el nem pihenni, verni, veretni — s énekelni az indulónkat: nem érhet semmi míg ezt zúgom!... Ismersz te, Kedves, nem a múlt fáj, — s nem is az álom mely vissza sose jön már — lelkem azért sajog, mert vad futásom mindig más kőtől kezdtem újra! S most már zihál a mellem, hogyha lendülnék régi nótát fújva ... A márványtömb — mint Carrarában Michelangeloé — már árván másokra vár, s bizony még jó lesz, ha végül majd egy szűkös táblán azért bevéshetem: ÖRÖK VAGY — NEKEM AZ - , MERT EGYETLEN VOLTÁL, KINEK A MÉLTÖ HELY JUTOTT KI HARCOMBAN: TÁRS — s nemcsak az oltár! 5

POLNER ZOLTÁN

A FÖLD SZERELME Föld, te szívverésem súlyos, látomásokkal teljes egyetlen évtized egyre vakítóbb fényességgel kerítsz körül és gyújtod rám emlékeimet. Nem hagytalak el sohasem, föld. A dűlőid törvényét túl nem léptem. Csillagos teleidből te kovácsoltad sárkányölő kardom, vértem. Föld, te szívverésem súlyos, látomásokkal teljes: ide temetkezem felhőidbe éjszakáid éjfélébe napkeltéid hajnalába csontjaim fehér korhadását rejtem füvek harmatába. Beléd temetkezem, föld, hogy végül a szél kalászaiban suhoghassak, vasban talpig kiteleljek emberségben megmaradjak. Beléd temetkezem, föld az örvények, jégesők, ragályok múló idejére. A mindenség lassan kitavaszodik. Kicsorbul hideg kések éle az anyák álomba sírják magukat és az emberiséghez közelebb húzódik a népmese-szívű végtelenség.

6

Minden ölelésem mélyén a rémület árnya, minden bizakodásomban lobogó gyertyák, de érted lombosodom, föld, de értem lombosodsz a kiáltások félelmes közelében. Csak lombjával csak vizével a csak a hegyek összefogódznak

az erdő nem mozdul folyó nem indul nem lázadoznak csöndesen a holtak.

Az erdők, a folyók, a hegyek mélyére vándorlok. Letérdelek a fák sámánjai előtt, véres jeleket rovok a homlokomra és felgyújtom magam a láng termékeny akaratával. Itass meg fűszeres levegőddel, minden éjszakára otthonom, gyökér ringatású fekhelyem. Rejts el a kövek sivársága elől, némán is harcba vezényelj engem és támassz fel testvéreimmel támassz fel a pusztítás ellen!

föld

Az arcomból tornyokat emelek a katakomba pusztákon. Tűzvészmentő kezeimet a világ oltalmára varázslom.

Föld, te szívverésem súlyos, látomásokkal teljes: elbujdosom forró öledhez megáldalak az életemmel eget lélegző álmaimmal. Te nevelj föl, te emberiség-ős te nevelj föl és gyönyörködj bennem az idők végtelenjéig.

És hömpölygő folyóinkra inni fényagancsos tejutak járnak. Rögök és fák fogadjátok be testem álljatok ellen a pusztulásnak!

Nem hagytalak el sohasem, föld. Most mégis a világvégéről jövök: izzadtan, porosan, eszelősen és szorongatok egy csillagot.

dajka

AKÁCZ LÁSZLÓ

ÖNCSONKÍTÁS Rózsit karácsony másnapján hagyta ott az ura. Éppen ebédhez készülődtek, amikor hirtelen felállt, vállára dobta a nagykabátját, is csak annyit mondott, hogy átmegy Sinkáékhoz a deszka miatt, s azzal ment is. Rózsi elkészült az ebéddel, várt egy darabig, aztán megetette a kis Marit. A maradékot melegre tette, majd elmosogatott, s várt tovább. Négy óra tájban átszaladt Sinkáékhoz, hogy megnézze, mi lesz már, de ott azt mondták neki, Jóska nem is járt náluk. Nem tudott az uráról a többi szomszéd sem. Tulipánná, az öreg trafikosasszony mondta meg végül, hogy ő látta, amint a délutáni vonathoz sietett. Vele volt a kisebbik Bagi lány is. Csomagot vittek mind a ketten. Rózsi, ahogy máskor szokta, megetette, majd lefektette a kis Marit, s csak aztán, hogy a gyerek elaludt, tört föl belőle a torkát feszegető sírás. Régóta suttogták már a környéken, hogy az ő ura meg a Bagi Anci között van valami, s néhány asszony, amúgy, félig tréfásan, mondta is. neki, hogy jobban vigyázhatna az urára, hiszen csinos ember, és ki tudja, mire nem képesek most a lányok, de ő nem hallgatott ezekre a beszédekre. Rózsi úgy hitte, hogy ővele ilyesmi soha nem történhet meg. Saját életét eddig olyannak látta, mint a nővérét vagy más, ismerős, fiatal asszonyokét, s ahogy azt kislány korától, amikor eszmélni, s gondolkodni kezdett, elképzelte magának. Tizennyolc éves volt éppen, amikor azon a zárszámadási bálon. Jóskával megismerkedett. Édesanyja, 'bár a fiú akkor már ittas volt egy kicsit, megengedte, hogy hazakísérje őket. A következő vasárnap eljött látogatóba. Aztán jött, hacsak tehette. Néha még akkor is beugrott, egy pár percre, amikor szolgálatban volt, s tábori ruhában, fegyverrel járta a határt. Amikor letöltötte a katonaidejét, a leszerelés előtti héten eljött a parancsnokával, hogy megkérje a kezét, A kérésre Rózsi apja akadozva és kelletlenül, Rózsi anyja fürgén, szinte parancsolóan mondta ki az igen-1. Apja válasza azért volt tétova, mert Jóska megismerkedésük óta is szakadatlanul ivott. Katonacimboráinak olykor úgy kellett közrefogva hazatámogatni az őrsre. Rózsi azonban ezt a dolgot is úgy fogta fel, mint akkoriban mindent: adottnak és törvényszerűnek. A férfiak hangosak és isznak, a nőknek pedig várni és dolgozni kell. Rózsi pedig, mióta csak az eszét tudta, mindig várt és dolgozott. Kislány korában azt várta, hogy iskolába mehessen, majd amikor befejezte a nyolc osztályt, azt, hogy tizenhat éves legyen, s épp úgy, mint annak idején a nővére, a kultúrházban ő is elvégezhesse a tánciskolát. És várta is, de tudta is, hogy mire tizennyolc éves lesz és a kredenc fiókjaiban összegyűlik a stafírungja, szüleinek meg a bútorra való pénze, jön majd valaki; aki egy ideig járni fog hozzájuk, majd megkéri, és elveszi feleségül. Hogy ez ki és miféle ember lesz, azon már kevesebbet tűnődött. Inkább azt tervezte el, hogy ő hogyan fog majd viselkedni. Csendes lesz és dolgos, ahogy az ahyja tanította, meg ahogy a nővérétől látta, és hűséges is, nehogy a szájukra vegyék majd az emberek. Ezt a szándékát mindjárt ismeretségük elején kinyilvánította. Azelőtt a többi lánnyal együtt ő is át-átkiáltott a kendergyár kerítésén túl magasodó őrtorony katonájának mindenféle játékos, olykor meg csintalan szavakat, de attól kezdve, hogy Jóskával megismerkedett, nem vett részt többé ebben a játékban. Csendesen félreállt, s úgy figyelte a többieket. Az esküvője is úgy zajlott le, ahogy az a falujukban szokásos volt, s ahogy ő azt előre eltervezte. A házuk udvarára sátrat állítottak, amelyben negyven házból hívott vendégsereg ünnepelte őket szombat estétől vasárnap délig. Ami az esküvő után történt, azt, ha nem is így gondolta el előre, de hol könnyebben, hol meg nehezebben, mégis elfogadta. Attól az augusztus végi naptól kezdve már mindenképpen a Jóskáénak érezte magát. Nem kért és nem is kérdezett tőle semmit. Szó nélkül tudomásul vette, hogy nem az anyósáékhoz költöznek, egy tiszántúli faluba, hanem a tőlük 'húsz-egynéhány kilométerre levő kisvárosba nézett Jóska egy lakást, mert ő már a bevonulása előtt elhatározta, hogyha leszerel, városi ember lesz, s a szüleitől külön fog élni. Rózsi még örült is, amikor az apró, városszéli parasztház egyetlen repe7

dezett padlójú szobájába berakosgatta az otthonról kapott világosbarna p u h a f a bútort Amikor a szépen bevetett kettős ágy végébe odatette a nővérétől nászajándékba kapott rózsaszínselyem díszpárnát, egészen boldog volt. Rózsi szó nélkül tette a dolgát. Nem kérdezte azt sem, hogy Jóska m i é r t csak egy jó hónappal a városba költözésük után vállal munkát, s miért kap olyan kevés fizetést, pedig régebben még úgy mondta, hogy ő kitanult kőműves és a munkáját mindig jól megfizetik. Egyszer szólt csak, amikor a kibérelt házacskát pincétől a padlásig rendbe hozta, hogy ővele mégis, mi lesz. Szeretne végre munkába járni, mert ha ő is keresne, csak könnyebben élnének. Jóska azonban azt felelte, nem azért nősült meg, hogy amikor hazaér, ne v á r j a otthon senki, és ne legyen meleg vacsorája. Rózsi ebbe is belenyugodott, s ahogy megkívánták tőle, reggel útba indította, este vacsorával várta az urát. Mikor Jóska még gyakrabban jött haza ittasan, Rózsi egyszer megpróbált beszélni vele. Az ura azonban durván elhallgattatta. Arra a vacsora közben, két közömbös mondat között tett bejelentésre, hogy Jóska a kevés fizetés miatt kikéri a munkakönyvét, és mint a környékről anynyian mások, ő is Pesten keres munkát magának, Rózsi már nem tett megjegyzést, s amikor az ura a következő vasárnap tényleg elővette a fémpántos katonaládát, hogy két hétre való ruhát meg ennivalót pakoljon, kivette a kezéből, és maga készítette el a csomagot. Éktől kezdve már csak ritkán találkoztak. Jóska még a szabad szombatokon sem mindig jött haza, s h a haza is jött. rendszerint valamelyik kocsmába m e n t az állomásról és ott ivott gyakran hajnalig. Rózsi ezért sem szólt, annál is inkább nem, mert akkor m á r egy idő óta szokatlan dolgokat tapasztalt magán, s amikor Sinkánéval, aki odaköltözésük óta kedves és figyelmes volt hozzá, elmentek a körzeti rendelőbe, megtudta, hogy gyereke lesz. Ez a hír mintha megcsendesítette volna Jóskát. Ezután gyakrabban jött haza, több pénzt iis adott, és amikor a kis Mari megszületett, egyszer még azt is megemlítette, lehet, hogy újra itthon keres majd valami alkalmas, több pénzzel járó munkát. Emiatt aztán Rózsi kevesebbet bánkódott, és amikor az asszonyok mondogatni kezdték ezt az Anci-féle ügyet, nem hitt nekik. Rózsi akkor sokáig sírt a kis Mari ágyára dőlve. Hajnal felé aludt csak el, fáradtan, a gyötrő gondolatoktól elcsigázva. Reggel a kis Mari sírására ébredt. A gyerek, aki hozzá volt szokva a pontos reggelizéshez, enni kért. Rózsi, átfutott Sinkáékhoz a hetente előre 'kifizetett tejért. Tüzet rakott, s megfőzte a szokásos tejbegrízt. Megetette a kicsit, m a j d elmosogatott, s rendet csinált a konyhában. Aztán indult, hogy a szobát is kitakarítsa. De, amikor a bontatlan ágyra nézett, hirtelen eszébe jutott minden. Ű j r a összeszorult a torka, s aztán hirtelen kitörve, gyerekmódra megint zokogni kezdett. Rózsi ezeket az első napokat valami furcsa önkívületben töltötte. Ami a gyereknek kellett, megadta, de ezen túl m á r nem jutott ereje semmire. Amit a kis Mari meghagyott, azt ette, meg sem ágyalt, úgy felöltözve aludt néhány órát. Jóformán ki sem mozdult otthonról, Sinkáékhoz szaladt csak át reggelenként a tejért, s hogy megkérje az asszonyt, vegye meg neki is a boltban, ami kell. Rózsi úgy érezte, képtelen lenne most az emberek között mutatkozni. Ha nem is járt-kelt azelőtt valami sokat, ismerte, milyen asszonyok laknak a környéken. Ha olykor elment a templom téri boltba, hallhatta, mint beszélik ki egymás dolgait. Ezek az asszonyok, volt alkalma megfigyelni az életüket, délutánonként m á r többnyire ráértek. Reggel korán keltek, délelőtt gyorsan elvégeződtek a ház körül, ha olyan munka volt, a kertben is dolgozgattak, az ebédet, amelyet csak maguknak meg a gyerekeiknek kellett készíteniük, gyorsan összecsapták, aztán délutánonként, egészén a vacsoraidőig az ünneplő kendőjükbe öltözve ott álldogáltak, s beszélgettek így, hidegebb időben a boltban, máskor meg a kerékpárok számára felállított fakorlát körül. Ilyenkor sorra vettek mindent. A m á s vidékekre járó férfiak dolgait, a kerti növények fejlődését, a piacon változó á r a kat, de leginkább azt, amit egymásról hallottak, vagy gondoltak. Rózsi úgy érezte, nem tudná elviselni a ráfonódó ismerős tekinteteket, meghallgatni az ilyenkor szokásos sajnálkozást. Miután a gyereket rendbe tette, gyakran képzelte el magát a beszélgető asszonyok körében, néha még azt is hallotta, amit a nyomában mondogatnak. Egyszer aztán valóban át kellett élnie az annyiszor elképzelt jelenetet. 8

Egy délelőtt, amikor az ebédfőzéshez akart fogni, látnia kellett, hogy a papírzsákból teljesen kifogyott a gríz. Mivel a kicsi akkoriban még más egyebet nemigen ehetett, átszaladt Sinkáékhoz, hogy tőlük kérjen kölcsön. Sinkáék azonban már kora reggel kimentek a piacra, s Rózsinak csak most jutott eszébe, hogy az előző este még mondták is, hogy csak ebéd után érnek m a j d haza. Így Rózsi maga kényszerült rá, hogy a boltba menjen. Mielőtt az utcára lépett volna, többször is kilesett, hogy megnézze, mikor jár a legkevesebb ember arra. Egész úton a fal mellett haladt, s az előre húzott kendő alól csak nagy ritkán mert kitekinteni. Az úton nem is állította meg senki, de a boltban már minden úgy történt, ahogy a sokszor látott példák nyomán elképzelte. Amikor belépett, elcsendesedtek az asszonyok. Néhányan félrehúzódtak előle, mások meg éppen a közelébe léptek. A nagy kontyú pénztárosnő fogott először a sajnálkozásba, aki máskor is meg szokta adni a hangot az ilyesmihez. Azzal kezdte, hogy milyen jó színben van Rózsi, meg milyen nyugodt a tekintete, pedig hát nem sok jót hozhattak neki ezek a napok. Nem lehet valami nagy gyönyörűség egy olyan pici gyerekkel minden támasz nélkül, egyedül maradni. . Egy másik asszony, akiről Rózsi is tudta, hogy ismeri az esetet, rákontrázott. Azt tudakolta, hogy miféle támasz nélkül, hiszen van Rózsinak ura. Szép, derék ember, aki' eljár dolgozni, s aki biztosan jól is keres. Aztán az egyik, majd a másik asszony kezdte a Rózsival történteket magyarázni, s 'közben mindegyiküknek volt egy-egy megrovó vagy sajnálkozó megjegyzése. Majd előbb burkolt, később egészen nyílt kérdések következtek. Olyanok, hogy miképpen is volt ez az Anci-féle dolog, hogy ő tényleg nem tudott-e róla, pedig az egész környék erről beszélt, azt hallotta-e, hogy ez az Anci elvált asszony, egy katonatisztnek volt a felesége, aki egyszer még meg is szúrta féltékenységből, ott a sebhely a két melle között, meg hogy csinált-e Jóska azelőtt is ilyeneket? Rózsi előbb egy-két szóval válaszolt, de aztán összeharapta a száját. Nem is bólintott, és a fejét sem rázta. Amikor aztán már olyasmire fordult a szó, hogy amúgy, amúgy megértették-e egymást, hogy megtudta-e ő azt adni, amit egy ilyen jóvérű, tapasztalt férfi megkíván, összerázkódott és kifutott a boltból. Ezekben a napokban csak a kis Mari tartotta meg önmagánál. Többször gondolt a halálra, de amikor mindenkinél jobban megalázottnak, tönkretettnek látta önmagát, és már mindenre elszántan azt kereste, hogyan vethetne véget az életének, a gyerek vagy megmoccant, vagy fölsírt, és ez Rózsit mindig felébresztette és tisztább gondolkodásra késztette. Később arra is gondolt, hogy hazautazik, s a szüleinél vagy az asszonynővérénél kér helyet a gyereknek meg magának, de erről a szándékáról is letett. Amikor maga elé képzelte anyja fáradt arcát, apja öreges tekintetét, újra csak az ötlött fel benne, mit szólnának ők, akik olyan sok reménnyel indították el hazulról. Így aztán még levélben sem írta meg, hogy mi történt vele. Ahogy eddig minden hónap elején, ezután is elküldte a postára Sinkánéval a szokásos üdvözlő lapot, de arról, hogyan él, mit csinál, egy szót sem ejtett. Csak a kis Marit, kedvességét emlegette. Tudta, hogy ez is elég nekik. Meg különben is, feléjük nem volt szokás a nagy levelezés. Arra, hogy az anyósáékhoz forduljon, ugyancsak nem gondolt. Ritka találkozásaik is megmutatták, hogy mennyire maguknak való, más bajával nem törődő emberek, akik még saját fiuk dolgai után sem igen néznek. Az anyósa, pedig itt laktak nem olyan messzire, alig egyszer-kétszer látogatott csak be hozzájuk, akkor is üres kosárral érkezett és csak pár percig maradt. Meg — különben i s . . . Az apja másra tanította őt! Még egészen kicsi volt, amikor egyszer rajta kapta, hogy a nővérével akarja beköttetni a cipőjét. Ekkor többször a kezére ütött és azt mondta: mindent, kislányom, mindent csak egyedül! Ez az emlék, a szelíden rácsapódó hatalmas kéz, a felülről lenéző, szigorú tekintet, mindennél élesebben megmaradt benne, s apja később is sokat hallott intésére ezekben a napokban különösen sokat emlékezett. Január vége felé járhattak, amikor egy reggel át akarta vinni Sinkánénak a jövő heti tejpénzt. Amint a bal oldali kredencfiókba nyúlt, ahol — mint odahaza az édesanyja — ő is a pénzüket tartotta, meglepődve látta, hogy a kékkockás konyharuha alatt már csak néhány tíz- meg húszforintos lapul. Amikor a régen nem érzett józan ijedtséggel összeszámolta a pénzt, riadtan látta, hogy a fcövet9

kező héten már kenyérre meg tejre is alig telik. A villanyszámlát pedig, amit ugyancsak a következő hétre várt, már sehogy sem tudja majd 'kifizetni. Ezen a dolgon most már tiszta fejjel, mindennel számot vetve kellett volna gondolkodnia, ae azon túl, hogy rádöbbent, mit is jelent számára a pénztelenség, nem tudott tovább jutni. Majd kér kölcsön Sinkáéktól, gondolta, s ezzel a dolgok Ismét visszatértek régebbi helyükre. A következő, hét 'keddjén azonban tényleg meghozták a villanyszámlát, s amikor az öreg, vasutas ruhás pénzbeszedő kezébe leszámolta a negyvenhárom forintot, a konyharuha alatt már tényleg alig maradt valami pénz. Délután át is ment Sinkáékhoz, s 'kicsit bizonytalan szavakkal, azt n e m említve, hogy mikor adja majd meg, egy százast kért. Már az ajtóban állt, mikor Sinkáné a maga csendes módján azt mondta, hogy a százast nem muszáj pénzül megadni. Ha úgy gondolja, délutánonként átjön és segít az urának a morzsolásban. Amíg dolgoznak, a kis Mari ellesz itt a konyhában ővele. Rózsi már másnap reggel szólt, hogy ha kell, akkor átjön. Sinkáeknak hosszú parasztházuk volt, amelyet úgy építettek fel régen, hogy hosszában egymás után ragasztották a lakóházat, az istállót, s ahhoz az ólakat. A ház előtt húzódó folyosó elejét még valamikor régen beüvegezték, így ebben a zárt részben a hidegebb hónapokban is jól lehetett dolgozni. A színevesztett, nagy kerekű morzsológépet Sinka bácsi közvetlenül az üvegezett fal mellé állította, s Rózsinak egy székre tett kasból kellett a hideg tapintású csöveket a morzsoló fényesre kopott torkába adogatni. Ha a kukorica kifogyott, mentek az istállóba, s ott újra megpakolták a kast. Sinka bácsi tempósan hajtotta a gépet, a szemektől megfosztott csövek szabályos időközönként hullottak a folyosó vöröses 'kövére. Rózsi azelőtt nemigen dolgozott így mással. Egyszer-kétszer segített csak a keresztanyjáéknak a kapálásban. Különben otthon tett-vett a ház körül. Később, mikor az iskolát kijárta, és az édesanyja a többi asszonyhoz hasonlóan gyerekruhákat, könnyű kendőket kezdett hímezni a háziipari szövetkezetnek, ő is megtanulta a varrómesterséget, s a konyhaasztal mellett naphosszat azt csinálta. A kukoricamorzsolás így érdekesnek tűnt neki. Otthon nem volt morzsológépük, ezért most figyelmesen nézte az egymásba kapaszkodó fogaskerekek szakadatlan összeölelkezését, a bedobott kukoricacsövek halál előtti táncát, Sinka bácsi szabályos mozdulatait, s ez a sok új látvány lassan-lassan megnyugtatta. Egy idő után már újabb fogásokat talált ki magának. A csöveket hol finoman a garatba csúsztatta, hol meg csuklójának egy erősebb mozdulatával mindjárt a kerekek közé dobta. Később a r r a is rájött, hogy két adogató mozdulat között egy gyors lehajlással hogyan lehet a felgyülemlett csutkáktól megtisztítani a gépet. Amikor estefelé befejezték a munkát, Rózsi kellemes fáradtságot érzett. Nagy gondossággal söpörte össze a szétpattogott szemeket, s tette rendbe a felbolygatott folyosót. Otthon ágyat vetett magának, és mint régen, rendesen lefeküdt. Sinkáék ezután hetente többször is áthívták. Eleinte morzsolásnál segített, később a disznóvágás előkészületeinél, majd, amikor a nagy esemény megtörtént, a rendcsinálásban. Pénzt nem kért többet, Sinkáék nem is kínálták neki, de amire szüksége volt, mindent meghoztak a városból. Lassan valami csendes szövetségféle alakult ki közte meg az idős, magára maradt házaspár között. Rózsi mind gyakrabban gondolkodott el azon, vajon miért is ilyen kedvesek hozzá. Eleinte úgy vélte, mivel az övék meghalt, hát a gyerek miatt, de amikor a végigdolgozott napok után Sinkáné neki is olyan anyás szeretettel tette elébe a vacsorát, láthatta, nemcsak a kis Mari, ő is éppen olyan kedves nekik. Jó emberek — ennyit tudott végül is magában megfogalmazni. De hát erről is csak az jutott az eszébe, aki akkoriban még mindenről és mindenkiről: Jóska. Hogy ezek, ezek az idegenek, akiket jóformán alig ismer, mégis úgy segítik, mint legalábbis otthon a keresztanyjáék, az az ember meg, aki még a pap előtt is megesküdött, hogy amíg élnek, szeretni fogja, így bánt el vele. Ilyenkor mindig eszébe jutott az esküvőjük, s hallotta is az öreg esperes asszonyosan magas hangját, amint összeadja őket és Jóska csendesen kimondja az igen-t. És azt is, ahogy a templom előtt a volt parancsnokának meg az őrs többi tisztjének fogadkozik, akik odakint cigarettázva várták meg őket, hogy elmondhassák jó tanácsaikat. 10

Később, amikor az enyhébb napokon Sinkáék fagytól fellazult kertjét tisztogatta, is hosszú nyelű gereblyével húzta össze a tavalyról ottmaradt krumpliszárat, a fák alá lehullt leveleket, már kevesebbet sírt, és többet gondolkodott. Az esküvője képzett meg a leggyakrabban most is, de az m á r ritkábban, ami a templomban meg a templom előtt történt, sokkal inkább az, ahogy Jóska otthon, a vacsora alatt viselkedett. Már hajnal felé járhattak, amikor az öreg Kós, aki az ő lakodalmuknak is a vőfélye volt, megsúgta az édesapjának, hogy a bor fogytán van. Hozni kellene még valahonnan egy keveset. Az édesapjának akkor már tényleg nem volt semmi pénze, hiszen vagy százötven embert kellett étellel, itallal ellátni, ezért megkérte Jóskát, fizetné ő ki érte azt a néhány forintot. Jóska akkorra már sokat ivott, a cimboráival hangoskodott is, így aztán, amikor csendesen elmondták neki ezt a borügyet, hirtelen kiabálni kezdett, s az egész násznép füle hallatára, azt ordította, hogy nem így egyeztek meg. Pedig nem egyeztek meg sehogy. Rózsi tudta, hogy az esküvő előtt szó sem esett a lakodalmi költségekről. Mindent az ő szülei fizettek. És még volt képe ilyeneket kiabálni! Ott, az egész násznép előtt! És persze nem fizetett! Később félhízásban kellett a süldőt eladni, hogy adósságban ne maradjanak. Azon is csak mostanában gondolkodott el, hogy Jóska tulajdonképpen be sem mutatta őt a szüleinek. A faluban az volt a szokás, hogy a fiú szülei még a megkéretés előtt eljönnek a lányos házhoz a családdal ismerkedni, s megbeszélni, hogy-mint alakul m a j d a fiatalok élete ezután. De Jóska anyjáék csak az esküvőre érkeztek meg, akkor is olyan 'későn, hogy már az állomásról jövet, az utcán csatlakoztak a lakodalmi menethez. A templom előtt — persze — ők is megcsókolták, s minden jót kívántak neki, de abban a nagy forgolódásban Rózsi nem tudta megkülönböztetni őket a sok idegen között. S otthon, a vacsoránál sem tette meg azt, hogy odahozza őket, s legalább annyit mondjon: nézzék meg, ez lesz a menyük! Ügy, fátyolosan, hosszú ruhába öltözötten neki kellett odamenni végül hozzájuk. Ez a dolog akkor is f á j t neki, de most, hogy a hosszú és magányos napokon az emlékezésre kényszerítve, ú j r a átélte az akkor történteket, még több keserűséget okozott neki ez a viselkedés. Az esküvő után — furcsamód — többnyire mindig egy jóval későbbi esemény jutott eszébe. Már jóideje itt laktak, amikor egy reggel elhatározta, hogy a léccel elkerített folyosó elé, ahol eddig csak hosszú szálú gaz meg csomós fű nőtt, virágoskertet épít. Estére kikapálta, felásta, boltban vett fűmaggal bevetette, másnap friss palántákkal ültette tele az ágyásokat. Szombatra, amikorra az urát várta, a gondos öntözéstől már ki is fakadt egy-két virág. Rózsi azt várta, hogy tetszeni fog a munkája, de Jóska, aki akkor is félig részegen jött haza, amikor meglátta a szépen elkészített kertet, kiabálni kezdett. Azt ordította, Rózsi ahelyett hogy a munkáját végezné, ilyesmivel szórakozik. Aztán, amikor már kellőképpen felingerelte magát, előrántotta a konyhaajtó mellé állított kapát, s nagy, szertelen mozdulatokkal kezdte ikikapálni a gondosan elültetett virágokat. Közben tovább kiabált arról, 'hogyha Rózsi mindenáron kertészkedni akar, akkor vessen a sok tarka gaz helyébe babot. Ha ez a kép feltűnt előtte, még több szeretettel tisztogatta, majd amikor arra is megkérték, ásta fel, s ültette be Sinkáék kertjét. Rózsi lány korában is szerette az efféle kerti munkát. Ilyenkor egyedül lehetett, s kedvére elbabrálgathatofct a növényekkel. Gondosan körülkapált minden tövet, s ha a szerszámmal nem fért elég közel hozzájuk, lehajolt, s kézzel nyomta szét a rögökéit. Otthon az édesapja mondta meg előre, mit hova vessenek, s így gyakran nem egészen az ő kedve szerint alakult a veteményeskert. Itt viszont Sinka bácsi azzal, hogy ő jobban szeret régi mesterségéhez híven faragni, gyalulni, ráhagyott mindent. Ez a bizalom nemcsak hogy jólesett Rózsinak, de a kertészkedés kellő elfoglaltságot is adott neki. Egyre többet és egyre jobb kedvvel dolgozott. Megesett, hogy már akkor munkához látott, amikor Sinkáék még aludtak. Később pedig, ahogy a nap melegebben sütött, a kis Marit is kihozta magával. Jól felöltöztette, betakarta, aztán egy ruháskorásban odatette a bodzafa tövébe. Esténként, mikor fürdette, örvendezve látta, hogy a kicsi arca miként lesz fokról fokra barnább, hogyan válik el mindjobban a ruhával eltakart, fehér testétől. A nappalok így, dolgozva s a munkára figyelve már valamivel könnyebben teltek el vele, de amikor alkonyodni kezdett, mindig elfogta a jól ismert, szorongató félelem. Tudta, hogyha a kicsit rendbe teszi, elaltatja, megint olyan rette11

netesen egyedül marad. Hiába fekszik le, hiába oltja el a lámpát, még hosszúhosszú ideig Jóskára kell gondolnia. Arra, vajon merre jár, miféle ágyakban alszik, ki készít neki vacsorát. Mert akárhogy is volt, Rózsi szerette az urát. Nem gondolkodott soha ezen, de leginkább azért szerette, mert mellette ő is olyan asszony lehetett, mint a nővére, vagy mint az anyja fiatalabb korában. Volt neki is kihez tartoznia, kire várnia, s v o l t . k i r ő l elmondania a jobb érzésű asszonyoknak, hogy az ő p á r j a mennyire szereti a sóspogácsát, meg hogy fel nem venne egy ráncosra vasalt inget. És ilyenkor, ha ezek a dolgok eszébe jutottak, nemcsak az esze, de a válla meg a dereka is emlékezett. Néha keresztbe font kézzel maga fogta át a felső karját, hogy legalább így érezze azt a szorítást, amivel Jóska mindig olyan erősen húzta magához. Ha pedig megvillant előtte, hogy most valami ismeretlen helyen azt a másikat öleli ugyanígy, a tehetetlenségtől gyakran sírva fakadt, és az elébe tűnő képektől gyakran hajnalig s e m tudott elaludni. Rózsi május, elejéig járt át Sinkáékhoz. Akkor az egyik délután, amikor éppen a földiepret öntözgette, látogató érkezett a házhoz, Kovács Ica, Sinkáné k e resztlánya, akivel már futólag ismerték egymást, s aki, ha találkoztak, mindig kedvesen elbeszélgetett vele. Most is kijött hozzá. Megkérdezte, mit csinál, hogy van, de a történtekről, amelyekről nyilván ő is tudott, nem kérdezett semmit. Ez jólesett Rózsinak. Már búcsúzni készült, amikor, mintha épp akkor jutott volna eszébe, megkérdezte, hogy mégis, meddig akar így elzárkózva élni, s ebben a kertben minden megállapodás nélkül, bizonytalanra dolgozni. Rózsit először bántotta, hogy azt a munkát, ami még most is olyan sokat jelent neki, így emlegetik, de aztán, hogy később elgondolkozott, be kellett látnia, mégis csak valami állandóbb elfoglaltság kellene neki, olyan, amiért rendes fizetés jár. Ez, ahogy most, egyik napról a másikra, ennek a két öregnek a kenyerén él, már tényleg nem tarthat sokáig. Jóska m e g . . . Két nap múlva ú j r a meglátogatta Kovács Ica. Azt mondta, hogy a szederlevélszedésben a következő hétfőn indul a szezon. A vállalat, amelyik teát csinál a levélből, most keresi a ráérő lányokat, asszonyokat. Munkaidő nincs, mindenki annyit dolgozik, amennyit akar, keresni pedig elég szépen lehet. Gondolja meg, ez a munka eltart egy jó hónapig, s közben m a j d csak akad valami. Igaz, egy kicsit messze van az ártér, de ha kell, ő szívesen odaadja az egyik kerékpárjukat. A húga egy idő óta Pestre jár, nem kell neki. Rózsi gondolkodott, aztán, amikor a lány szombaton délután megint eljött, megmondta, hogy vállalja. Mielőtt hétfő reggel felült volna a kölcsönkerékpárra, a kis Marit, akit már este a ruháskosárba fektetett le, vigyázva, hogy fel ne ébredjen, átvitte a szomszédba Sinkáné ugyanis, amikor nehezen megtalált szavakkal elmondta, miként határozott, megértette a helyzetét. Még azt is megígérte, hogy amíg odajár, nap mint nap vigyázni fog a gyerekre. A folyó, amelynek árterén a lecsonkolt fűzfák alatt a tavaszi árvizek után minden évben felfakad a szeder, jó négy kilométerre haladt el a várostól. A hajóállomáshoz, ahol jelentkezniük kellett, két úton lehetett eljutni. A főtér felé, vagy a kanyargó mellékutcákon, a piactéren keresztül. Rózsi ezt a hosszabb utat választotta, hogy minél kevesebb alkalma legyen emberekkel találkozni. Amikor mélyen a homlokába húzott kendővel megérkezett a hajóállomáshoz, a fehérre meszelt fabódé körül már vagy ötvenen álldogáltak. Főleg lányok, aszszonyok, de volt köztük néhány izmosabb kamaszfiú is. Rózsi a várakozóktól távolabb szállt le, s a kendője alól villogó tekintettel figyelte, nincs-e itt olyan valaki, aki talán őt ismeri. A folyton alakuló csoportokban felfedezett ugyan egy-két környékbeli asszonyt, akikről tudta, hogy gyakran megfordulnak a templom téri boltban, de ezek egymástól jó távol beszélgettek. Ez egy kicsit megnyugtatta, majd miután a kerékpárt odatámasztotta egy kivénhedt nyárfához, közelebb merészkedett. Szerencsére Kovács Icára nem kellett sokat várnia, s így az út mellé kitett lócához már együtt mentek oda, hogy a szedési megbízottnál, egy szelíd arcú, szemüveges férfinél feliratkozzanak. Amint a megbízott az utolsó jelentkezőt is bejegyezte, felállt, s jó hangosan többször is elkiabálta, merre kezdjék el a munkát, s hogy délután hány órakor kezdődik a mérés. Aztán az asszonyok kisebb-nagyobb csoportokban elindultak a mutatott irányba. 12

Kovács Ica előzőleg csak annyit mondott Rózsinak, hogy zsákokat meg a rakodáshoz kötelet hozzon magával, így Rózsi csodálkozva látta, hogy az asszonyok vastag férfinadrágokat húznak magukra, elébük kötény módjára kis zsákokat kötnek, némelyikük pedig még vastag bőrkesztyűt is húz, amelynek minden u j jára vastag drótkarikák vannak tekerve. Amikor ia többiek példájára maga is megpróbálta erősen összeszorított tenyerét alulról felfelé húzva leveleitől megfosztani egy magányos szederszólat, az apró tövisek kivérezték a kezét. A fájdalom meg az a látvány, hogy némelyik asszony még így, fedetlen kézzel is milyen gyorsan és ügyesen tépi le a leveleket, hirtelen elkeserítette Rózsit. Eszébe jutott minden szép terve, amit időközben kigondolt, hogy a keresetéből a kis Marinak a kinőtt kezeslábas helyett ú j a t vesz, Sinkánénak meg a kedvességéért valami szép ajándékot. Ha nem szégyellte volna, talán még el is sírta volna magát. Aztán elővette a zsebkendőjét, a kezére csavarta, s azzal próbálkozott ismét. Ha nagyon lassan is, de így már le tudott szedni néhány levelet. Később aztán a r r a is rájött, hogy lazábbra fogott ujjakkal zsebkendő nélkül is jobban megy a munka. Kovács Ica is most dolgozott itt először, így amikor délután négy óra tájban hasogató derékkal, összeszabdalt kézzel, kirongyolódott ruhában a zsákjukat a mázsához vitték, az csak alig néhány kilót nyomott. Hazafelé menet kiszámították, hogy az egész napi munkájukkal összesen ha tizenöt forintot kerestek Másnap reggel azért eljöttek mind a ketten. Ica a többiek példájára nadrágot húzott, Rózsi meg a kredenc alj óból előkereste az ura téli kesztyűjét, s ahogy látta, ő is drótkarikákat, rakott az ujjára. így aztán már mind a ketten könnyebben és sebesebben dolgoztak. Ezen a napon nem is fáradtak el annyira, meg valamivel többet is kerestek. Ezt a munkát minden kezdeti fájdalom ellenére is egyre nagyobb kedvvel végezte Rózsi. Eleinte leginkább annak örült, hogy végre kimozdulhatott otthonról, hiszen lány korában is, hacsak tehette, mindig ment, vagy a boltba, vagy a postára, vagy akár a szomszéd faluba is a keresztanyjáékhoz, ezért az utóbbi időben m á r egyre nyomasztóbban hatott rá ez az önként vállalt raboskodás. Amikor reggelenként elindult hazulról, ú j r a eltöltötték azok a régi örömök, amelyek mindig a félig ismert, vagy ismeretlen házak, kertek, utcák láttán születtek benne. Már kicsi korában is szerette csendesen elnézegetni az útjába kerülő épületeket. Különös formákat fedezett fel rajtuk, némelyiket még állatokhoz is hasonlította. Megfigyelte azt is, hogy melyik házban milyen élet folyik, tudta, hol hánykor kelnek, melyik ablakban van virág, sőt, néha még azt is számon tartotta, hogy hol milyen színű ágynemű szokott száradni az udvaron. Ezeket a megfigyeléseket minden szándék nélkül végezte. így magányosan is jól szórakozott. A reggeli, és esti utak ezt a régi kedvtelését hozták vissza neki. S az, hogy ezeket az utcákat azelőtt csupán néhányszor látta, még izgalmasabbá tette számára a munkába járást. Űj volt neki a t á j is, ahol egész napon át dolgozott. Az ő falujuk a határ mellett, kisebb-nagyobb dombok között, folyótól távol feküdt, így ez a sík vidék szakadatlan földjeivel, kirajzolt útjaival érdekesnek tűnt előtte. A külső oldalán lépcsőzetes, belső oldalán pedig töretlenül leszaladó gát, meg a gát tövében kezdődő fűzfaerdő látványában gyakran elgyönyörködött. Néha még kerékpárra is ült, hogy a gát tetején haladva elmenjen megnézni egy villám sújtotta fát vagy valami más, neki való érdekességet. Ahogy a munkát fokozatosan megszokta, s ahogyan az ő zsákjában sem volt m á r kevesebb levél a délutáni méréskor, mint a máséban, úgy került közelebb a többi, ott dolgozó asszonyhoz is. Eleinte mindig olyan helyet választott, ahol egyedül lehetett. Még Kovács Icával is többnyire csak délben találkozott, amikor a városból idehangzó harangszóra valamennyien kihúzódtak a gátoldalba ebédelni. Később azonban már nem vigyázott ennyire, hogy mindenkitől távol maradjon. Megesett, hogy elgondolkozva túlhaladt azon a sávon, amelyet kijelölt magának. Ilyenkor néha más asszonyok közelébe jutott, akiknek, ha mondtak neki valamit az időről, vagy a munkáról, mindig válaszolt. így ismerkedett meg Kantoméval is. 13

A kis Marira gondolt éppen, s azt képzelte el, hogyan rázhatja az ú j csörgőjét, amit nemrégiben Sinka bácsitól kapott, amikor azt vette észre, hogy a lába egy szederrel félig telt kosárba ütközik. A hántolt vesszőből nagy gonddal font füles kosárról előbb az jutott eszébe, vajon hol lehetne ilyet venni, majd az, hogy vajon merre is terem itt ilyen érett szeder. Amikor aztán felnézett, láthatta, hogy alig pár lépésnyire tőle egy nála egykét évvel idősebb vékonyka fiatalasszony böngészik egy nagyra nőtt bokron, amelynek levelei között itt is, ott is érett szemek pirosodtak. Rózsi óvatosan átlépte a hosszúkás kosarat, és csendesen vissza a k a r t h ú zódni, amikor véletlenül egy száraz gallyra lépett, és az nagy csattogással kettétört a lába alatt. • A fiatalasszony hátranézett, elmosolyodott, aztán azt mondta Rózsinak, jöjjön, szedjen ő is. Jut mind a kettőjüknek elég! Előbb csak azt beszélgették, milyen érdekes, hogy itt már megérett, m á s u t t meg még csupa zöld a szeder, de aztán a fiatalasszony azt is elmondta, hogy a kislányát akarja meglepni, akit majd délben hoz ki hozzá az ura. Mikor felhangzott a harangszó, a kosár is megtelt, s Rózsi kötényében is jókora csomó lapult. Együtt mentek ki a gátoldalba, egymás mellé telepedtek le, és amikor a fiatalasszony egy konyharuhára kitöltötte a kosarát, egy hirtelen gondolattal ő is odaöntötte, amit szedett. Néhány perc múlva köhögő motorzúgás hallatszott, m a j d a gátőrház felől nemsokára feltűnt egy olyan furcsa, háromkerekű jármű, amilyen odahaza Rácznak, a rokkant trafikosnak volt. A vászontetős autóféléből előbb egy négyéves forma kislány b ú j t elő, m a j d két mankót előhúzva egy testes barna arcú férfi, akinek, mint Rácz trafikosnak, tőből hiányzott a jobb lába. A kislány sikongatva futott le az anyjához a ferde gátoldalon, majd óvatosan, mankóinak biztos támasztékot keresve elindult lefelé az asszony férje is. Rózsi nem húzódott el tőlük, de kicsit távolabb ült le, hogy a családot, jól megfigyelhesse. A kislány hangosan örvendezett a szedernek, és hol összevissza ugrált, hol meg anyja ölébe dugta a fejét. Közben a szülei csendesen beszélgettek. Előbb valami Károly bácsit emlegettek, aki a szomszédjukban akar házat venni, aztán meg egy permetezőt, amit már régen haza kellett volna vinniök. Ahogy nézte a nyughatatlan gyereket, s ahogy hallgatta a csendes beszédet, Rózsi hirtelen elszomorodott. Mert így, éppen így képzelte el ő is az életét, hogy a gyerek játszik, ők meg csak ülnek és csendesen beszélgetnek. De hát Jóskával még beszélgetni sem lehetett rendesen! Magas, rekedtes h a n g ján más embereknél mindig hangosabban szólt, ha meg ivott, akkor különösen erős és bántó volt a hangja. Amikor a kis Mari megszületett, és bejött hozzájuk a szülőotthonba, akkor is olyan erősen kiabált, hogy még a legszélső ágytól is odafigyeltek. Hiába mondta neki, hogy csendesebben, ez nem olyan hely, ahol így lehet hangoskodni, csak tovább ordítozott. Pedig, ha máskor nem, legalább ilyenkor azt teszik a férfiak, amit az asszony kér tőlük. De ő még akkor s e . . . És enni sem lehetett vele rendesen! Ha megjött, és az ebéd még nem volt kész, kiabálni kezdett, s durván követelődzött. Amikor aztán elébe tette az ételt, gyorsan bekapta, s vagy mindjárt lefeküdt aludni, vagy elment hazulról. Az, hogy legalább egyszer is ott maradt volna vele, vagy csak egyszer is mondta volna, hogy nahát, jólesett neki, amit főzött, azt nem! Már az esküvői vacsorán is hogy viselkedett! Tudta, hogy mi szokás a faluban, hogy az .új pár kapja az első tál levest, és a vőlegénynek kell belőle merni a menyasszony tányérjába, de persze ő csak magának rakott. Még a kanalat sem fordította feléje, hogy legalább könnyebben szedhessen. Ilyen volt! Nem lehetett vele enni se, beszélgetni se rendesen! Ezek meg i t t . . . A gyerek játszik, és ők szépen, micsoda szépen . . . Pedig ennek a szegény embernek még a lába is . .. Jóska meg. .. Hiába pakolt magának reggel a Sinkáéktól kapott házi kolbászból egy jókora darabot, Rózsi torkán nem tudott lemenni két jó falat, és amikor a furcsa jármű a közeli lejárónál megfordulva már ismét a gátőrház felé pöfögött, még akkor is azt kérdezte, miért tud ilyen jóravaló lenni az egyik ember, s miért lett az ő élete ilyen, miért? Ebéd után az asszonnyal együtt mentek vissza a fák alá. Egymás mellett kezdtek dolgozni, és többnyire egy időben telt meg a zsákjuk is. 14

Ott, egy-egy forduló között mesélte el Kerekesné — a nevüket, amint munkába fogtak, mindjárt megmondták egymásnak —, hogy az ura bányász volt, s egy bányaomlás vitte el a lábát. A törszt — így mondta az asszony, a t ö r s z t — , szép nyugdíjat ad neki, és úgy kapta tőlük ezt az autói is. Később azt is megemlítette, hogy a f é r j e nyaranként átvevőként dolgozik a vesszőhúzóknál. Mire itt kifogynak a szedésből, náluk épp akkor kezdődik a munka. Ha Rózsinak kedve van, szívesen szól, hogy írják fel már most jó előre a nevét. Kerekesnével aztán később is összetartottak. Megbeszélés nélkül is egyszerre indultak el hazulról, együtt dolgoztak, együtt ettek, s délutánonként egyszerre mentek leméretni a teli zsákokat. Kovács Ica, ha csodálkozott is, nem haragudott meg Rózsira ezért az ú j barátságáért. Fiatalabb volt nála, meg könnyebben barátkozó. Talált is hamarosan magához való lányokat. Kerekesné, míg a többi asszonytól távol az egyre érettebb, s az egyre nehezebben szakadó leveleket szedték, sokat mesélt Rózsinak. Gyorsan pergő mondatokban, hosszadalmasan mesélte el házasságának történetét. Azt, hogy a nagynénjéék hogyan mutatták be neki egy bányásznapon az urát, hogyan vonatozott később hozzá vasárnaponként kétszáz kilométerről, minden alkalommal kendőt, nyakláncot, s más efféle ajándékot hozva, s az esküvőjük után hogyan vitte le őt két egész hétre a Balatonra. Rózsi szótlanul hallgatta az asszonyt, s közben mind keserűbben tette fel magának a kérdést, hogy ővele miért nem viselkedtek így, ő miért nem élhetett, mint ez az asszony, ilyen szép, csendes életet. Még maradt itt-ott egy kis szednivaló az ártéren, amikor Kerekesné szólt, hogy a következő hét szerdáján reggel hat órakor kell a vesszőhúzóknál jelentkezni. Ha tényleg meggondolta, legyen ott ő is. Rózsi nem tűnődött sokat. Már amikor Kerekesné megemlítette, akkor úgy döntött, hogy erre a munkára is vállalkozni fog. Amióta dolgozott, 'könnyebben és nyugodtabban élt. Az első nehéz napok után már jobban is keresett, s ahogy eltervezte, meg tudta venni a kis Marinak az ú j kezeslábast, Sinkánénak meg az ajándékkendőt. Még egy kis pénzt is össze tudott gyűjteni a kockás konyharuha alatt. Vasárnap délutánonként, amikor a kicsit kivitte az udvarra napozni, akkor érezte leginkább, hogy ezzel a munkába járással mennyire megváltozott az élete. A csend, ami azelőtt mindig körülvette, most szokatlan volt neki, az eperfákat a kút körül kicsiknek találta, s aprónak a házat is. Furcsa volt az is, hogy ilyenkor nyugodtan ülhetett, és amikor maga mellett leengedte a karját, érezte, hogyan hullámzik benne a hosszú napok alatt megszokott munka szakadatlan üteme. Ilyenkor mindig azzal szórakozott, hogy a kis Marit nézte. Ha aludt, megfigyelte r a j t a a változásokat, s csodálkozva, olykor szinte megdöbbenten tapasztalta, hogy a kisimuló arc hogyan veszi fel Jóska ismerős vonásait. Sétálni azonban, hiába hívták Sinkáék, soha nem ment el velük. Mert hiába telt már el karácsony óta annyi idő, a félelem, hogy valaki megállítja, s mint akkor a boltban, faggatni kezdi, ilyenkor mindig újraéledt benne. Azt lassan-lassan már meg merte tenni, hogy munkából jövet egyedül bemenjen valamelyik távol eső boltba, sőt egyszer, amikor a villany elromlott, még a szerelőhöz is elmerészkedett, de az ilyen vasárnap délutáni sétákra még mindig nem vállalkozott. És hiába értette meg magát olyan jól Kerekesnével, tulajdonképpen mindig félt, hogy egyszer majd ő is faggatni kezdi. Mert Kerekesné sem tudott az ő életéről jóformán semmit. Amikor megismerkedtek, nagyon zavartan, félbehagyott szavakkal csupán annyit mondott el neki, hogy az ura, mint a környékről annyian mások, Pestre jár dolgozni, s hogy a 'kislányukra, amíg ő odavan, a szomszédasszony vigyáz. Egyszer elmondta még, hogy az a 'ház, ahol laknak, nem az övék. Ügy bérelték ki egy idős tanyai embertől, akinek azelőtt sok földje volt meg több háza, s amíg be nem költözik a visszakapott tanyájáról, bérbe adta az öreg, megsüllyedt épületet. Amikor Kerekesné olykor az egyéb dolgai felől is kérdezősködött, Rózsi torka mindig összeszorult, és soha nem a kérdésre válaszolt, hanem többnyire a kislányáról kezdett beszélni. De minden ilyen alkalommal egyre inkább látta, hogy mennyi rossz percet okoz neki ez a kényszerű titkolódzás. Amikor néha úgy gondolta, most elmond Kerekesnének mindent, mégis megtorpant. Sehogy sem tudta elűzni azt a gondolatát, hogy ami vele történt, az mégis csak az ő dolga. Az ő szégyene, ami neki okozott olyan keserves napokat, amit nem tehet rendbe senki, amit nem igazíthat el más ember, csak egyedül ő! 15

Amikor az első reggelen megérkezett a gátőrházhoz, ahol a vesszőhúzók gyülekezőjét tartották, Rózsit ugyanaz a szorongás fogta el, mint a levélszedés első napjának reggelén, összevont szemmel figyelte most is, kik csoportosulnak Kerekesné férje körül. Ez a félelem, hogy majd felismerik és beszélni fognak róla, nem most uralkodott el rajta, hanem már egészen kicsi korától megvolt benne. ötéves lehetett, amikor a szülei egyszer elvitték valami rokon leány lakodalmára. Ahogy a vacsorát megették, mondták neki, hogy menjen oda és szavalja el a köszöntő verset az ú j pár előtt, amit erre az alkalomra tanult. Oda is állt elébük, bele is fogott a versbe, de amikor a kezével egy mozdulatot tett, leverte az asztal szélére állított borosüveget. A piros bor mind a menyasszony fehér ruhájára ömlött. Ahogy ott állt a lakodalmas nép közepén, ijedtség szorította össze és rettenetes volt éreznie, hogy most mindenki őt nézi és csak róla beszél. Ha ezután valami feltűnőbb dolgot kényszerült tenni, mindig ez a soha ki nem fakuló emlék tűnt fel előtte. Még ha ú j ruhát kapott, azt is csak hosszas noszogatásra vette fel, hogy elmenjen benne a templomba, s ha az iskolában a többi gyerek előtt felszólították, akkor is mindig összeszorult torokkal, csak igen nehezen tudott beszélni. Mindig, mindig a csendességre vágyott. Igyekezett úgy intézni az életét, hogy őróla ne is tudjon, ne is beszéljen senki. Rózsinak itt is szerencséje volt. Ahogy egy alacsonyra metszett barackfa mögül sorra vette az embereket, nem talált köztük egy ismerőst sem. Ennek okát azzal magyarázta, hogy ez a munkahely m á r messzebb esett a várostól, s ide inkább a környékbeli tanyákról meg az egyik közeli faluból jöttek a jelentkezők. A vesszőhúzást, ha nem is volt könnyebb a levélszedésnél, Rózsi érdekesebb és szórakoztatóbb dolognak találta. A férfiak szárvágóval levágták és kévébe kötötték a tőkékről felfakadt, hosszú levelű szálakat, az asszonyok pedig egy földbe szúrt, rugalmas villa formájú vasszerkezetbe csapva lehúzták róluk a nyers héjat. Az asszonyokat egy hatalmas koronájú nyárfa alá telepítették. Sorban egymás mellé, annyi helyet hagyva csak közöttük, hogy a fosztásra váró meg a letisztított vesszőcsomónak jobbról-balról elegendő hely jusson. A munkát h a m a r megszokta. A keze m á r edzett volt, s az első nap végére begyakorolta a fogásokat is. Bal kézzel a melléje tett csomóba nyúlt, kiemelt egy szálat, azt a hegyénél fogva egy jó lendülettel az ék alakú vasba vágta, m a j d egy gyors mozdulattal maga felé húzta. Megesett, hogy m á r egyetlen rántástól is leszakadt a vessző héja. Ilyenkor örült, és még gyorsabban dolgozott. Ezt a munkát, éppúgy mint a levélszedést, aszerint fizették, ki h á n y kilót tudott délutánonként átadni. Rózsi mindjárt az első napokban a legügyesebb asszonyok közé került. Ez csendes büszkeséggel töltötte el. Különben is, mindig tartogattak számára néhány szép órát ezek a napok. Az asszonyok sok érdekes dolgot beszéltek körülötte, és ő szívesen hallgatta történeteiket, vagy azt, ahogy különös ismerőseiket emlegetik. Egy rövid hajú fiatalasszony, akinek a f é r j e a vasútnál dolgozott, néhány héttel azelőtt külföldön járt, és az utazásáról meg különösen a vámvizsgálatról sok érdekes dolgot mondott. Az ő szavai nyomán Rózsinak ismét eszébe jutott az a néhány könyv, amit még lány korában más országokról olvasott, s így azok a rég elfelejtett dolgok is, amikről azelőtt olyan sokat gondolkodott. Az, hogy a határon túl is olyan színű-e a föld, mint idehaza, meg hogy más országban milyenek lehetnek a fák. Vágnak-e ott télen hízót, van-e kemence, s milyen ruhákat viselnek az asszonyok. Ezék a gondolatok gyakran félnapokon keresztül is foglalkoztatták, fgy gyorsan telt az idő, s ha dolgozott is, jól szórakozott. Mikor a beszéd abbamaradt, az asszonyok többnyire énekelni kezdtek. Rendszerint egy idősebb néni zendített rá először, aki mindig fekete kendőt hordott, s akiről azt beszélték, hogy ezelőtt a temetésekre járt búcsúztatni. Az asszonynak szép, erős hangja volt, s ha énekelt, mindenki szívesen hallgatta. Egy ideig egyedül dalolgatott, de aztán lassan-lassan valamennyien csatlakoztak hozzá. Ahogy egy kis idő eltelt, Rózsi is nekibátorodott, s előbb csendesen dúdolgatva, később mind erősebben mondta a soron következő dalokat. Egyszer, ahogy nagyon rriagába feledkezve dolgozott, nem vette észre, hogy a többiek két versszak után abbahagyták a nótát, s így a harmadik szakaszt már csak egyedül énekelte végig. Amikor erre rájött, elpirult, de nem jött zavarba, s nem is bosszankodott, mert a többiek arcán látta, amit eddig jóformán maga sem tudott, hogy mások16

nak is tetsző, 'kellemes hangja van. Ettől kezdve még bátrabban, még nagyobb kedvvel énekelt. A vasutas felesége sok árulni való holmit is hozott külföldről. Ezeket reggelente, míg a munkához készülődtek, sorra mutogatta az asszonyoknak. Egy vékony szálú selyemkendő, a m e l y r e 0 t a r k a színekkel mindenféle városképek meg folyók s hegyek voltak rajzolva, nagyon megtetszett Rózsinak. Gondolta, megveszi, de mielőtt szólt volna, meg akarta nézni, hogyan is áll a pénzzel odahaza. Ám amikor másnap szólt, hogy a kendő mégis kellene, a fiatalasszony éppen nem hozta magával. Azt mondta, menjen el érte Rózsi este, ha a munkával végeztek. A vasutasék a nagyállomáshoz közel, egy nemrégen készült, háromemeletes épületben laktak. Rózsi még soha nem járt ilyen ú j házban. Otthon nem voltak effélék, itt a városban meg még nem adódott alkalma, hogy egyet is meglátogasson. Ezért érthető izgalommal lépte át a világoszöld ház küszöbét, s ahogy haladtak felfelé, figyelmesen nézte a vékonyka fémkorlátot, az emeletenként három irányba nyíló színes ajtókat. A harmadik emeleti lakásba lépve először az előszoba falán akadt meg a tekintete. A falat egy sárgás rafiaszőnyeg borította, amelynek felső szegélyét fekete vasból készült fogassal erősítették oda. Ezen a fogason egy szokatlanul rövid nyelű esernyő meg egy fényes esőkabát lógott. Rózsi meg akarta tudni, hogyan használják ezt a rövid nyelű esernyőt, de aztán az elébe kerülő újabb érdekességek elfeledtették vele ezt a kérdést. A vasutasék nagyobb szobájában éppen olyan festetlen bútor állt, amilyet az áruház kirakatában lehetett látni, a szőnyegek mintája pedig szabálytalan és tarka volt. A falakon tálak, tányérok függtek, közöttük itt-ott egy esküvői meg családi kép. A fiatalasszony, míg a kendőt a másik szobából előhozta, az egyik piros huzatú karosszékbe ültette le Rózsit, aki így, kényelmesen helyet foglalva tovább nézelődött. Közben arra gondolt, milyen furcsa lehet egy ilyen magasban levő lakásban élni, a szomszédoktól ennyire szorosan körülvéve, minden udvar meg virágoskert nélkül. Eszébe jutott az is, vajon mit csinálna itt a kis Marival egy vasárnap délután. Kitenné az erkélyre, vagy el vinné inkább sétálni? Meg amúgy is, mennyire másképp kellene' itt élni! Ha a gyerek sírna, tán még át is szólnának a szomszédból. De a takarítás! Az egészen más lenne itt! Milyen szép sima ez a padló, és akár a szülőotthonban, nagyok és tiszták az ablakok. Sok időbe telhet, amíg megtisztogatja valaki. Nagyon sok időbe! Aztán ú j r a a bútorokat meg a képeket kezdte nézegetni. Ezek, úgy ahogy voltak, nagyon tetszettek neki. Különösen az asztalra meg a székek támlájára rakott sok apró csipkének örült, amelyek láthatóan nagy gondossággal voltak kikeményítve, kivasalva. De legtovább az állólámpát nézte, amelynek vastag csomós nádból készült a lába, és vastag szálú szalmából az e r n y ő j e . . . A kendőt, amikor a vasutasné a kezébe adta, egy keret nélküli tükörben próbálta fel. Ügy találta, jól áll, így kifizette. Amikor az ajtóban búcsúzkodtak, véletlenül megint az asztalt 'borító csipketerítőre esett a tekintete. Előbb megkérdezte a fiatalasszonytól, ő horgolta-e, majd amikor megtudta, hogy igen, kis tanakodás után megkérte, alkalomadtán tanítsa m a j d meg ezekre a szép. mintákra. Horgolni ugyan tud, de ezeket a mintákat nem ismeri. Míg hazafelé ment, azon gondolkodott, hogyan fogja majd ilyen szép világos terítőkkel díszíteni az ő sötét színű bútorát, sőt még azt is elhatározta, hogy megpróbál maga egy olyan szalmaernyős lámpát is készíteni, hiszen szép szalma van otthon, nádat meg talál az ártéren. Hátha sikerül! A villanyt meg majd beleszereli valaki. Csak amikor hazaért, akkor vette észre, hogy amióta karácsony másnapján Jóskát mindenfelé kereste, először jött végig azóta az állomástól hozzájuk vezető úton. Visszagondolt, nem látta-e vajon olyan valaki, akivel nem lett volna szerencsés a találkozás, de amikor Sinkáék kapuján belépett és meghallotta a kis Mari. zavaros beszédét, már nem gondolt többé ilyesmire. Ahogy megegyeztek, a vasutas felesége munka előtt, ebédidőben tényleg megtanította Rózsit néhány szép minta horgolására. A fiatalasszony, míg a fogásokat magyarázta, folyton csak a lakásukról beszélt. Többször is elsorolta, mit, mennyiért meg hol vásároltak. Főképp azzal dicsekedett, hogy egy-egy ilyen utazással milyen nagy pénzeket tud keresni, s ha az ura szabadjegyével tyúkot, tojást visz f e l Pestre, egy-egy ilyen útja is milyen nagy haszonnal jár. 2 Tiszatáj

17

Rózsi soha nem szerette az ilyen könnyen szerző embereket. Volt az ő családjukban is egy efféle, ügyeskedő férfi, akit Károly sógornak hívtak, és aki, amíg lehetett, a tanyák között összevásárolta a dohányt, és vagy m i n d j á r t úgy levelesen, vagy megszárítva és felvágva 3 motorbicikli iil&e alatt a Tiszántúlra meg még messzibb vidékekre hordta. Ezzel sok pénzt szerzett, s h a ivott, azt hogy neki hány ezer forintja van, mindig szívesen emlegette. Amikor meg Rózsi keresztanyja, aki édes húga volt neki, házat akart venni, és ahhoz kellett volna egy kis segítség, nem adott. Pedig csak kölcsönbe kérték, mégsem adott! így aztán a vasutasné hiába volt hozzá olyan kedves, sehogysem tudott vele összémelegedni. Ezért, h a kevesebb alkalma is nyílott erre, továbbra is inkább Kerekesnével tartott. Az asszony ugyan csak elvétve ért rá egy kis beszélgetésre, hiszen a férje állandóan ott volt körülötte, de Rózsinak még ezek a ritka találkozások is sokat jelentettek. Most eszmélt csak rá, milyen jólesik neki egy-egy kedves szava, csendes érdeklődése. Azt, hogy ezután olyan fordulatot vett az élete, amely leginkább magát Rózsit lepte meg, ugyancsak Kerekesnének köszönhette. Már jól benne jártak a nyárban, amikor egy fizetésnapon, még az árnyékos gátoldalban a városból érkező pénzt várták, néhány közömbös mondat után az asszony megkérdezte, mit csinál, majd ha itt is kifogynak a munkából. Igaz, a férjétől úgy hallotta, legalább szeptember középéig kitart ez a telep, de azután, mégis, mi lesz m a j d azután? Rózsit nem érte váratlanul a kérdés, hiszen amióta az ő munkája után éltek, egyre többet gondolkodott ezen, de azon túl, hogyha itt végeznek, akkor is csak dolgozni fog, nem tudott egyéb választ adni magának. Ügy gondolta, m a j d megkéri Sinkáékat vagy Kovács Icát, hogy segítsenek rajta. Kerekesné a bizonytalan szavakat hallva nem is várt tovább, h a n e m elmondta, amiről már korábban is szólni akart. A malom melletti téglagyárba lányokat meg asszonyokat keresnek. Ezt az ő idősebbik bátyja mondta neki, aki zsákos a malomban, s így gyorsan megtudta a hírt. Ügy tervezték, ha itt végeznek, ő átmegy oda, de közben mégis sikerült elintézni, hogy szeptembertől a kollégium konyhájára kerüljön. Ez, h a nem is fizetik meg túlságosan, mégiscsak tisztább, s könnyebb munka, amit kár volna elszalasztani. Ezért, ha Rózsi akarja, szívesen szól a bátyjának, aki talán még el tudja intézni, hogy a téglagyárba felvegyék. Meghozták a fizetést, így nem beszélgethettek tovább. Rózsi a hirtelen r á tört gondolatok miatt nyugtalan lélekkel indult haza. A lehetőség, hogy esetleg gyárban dolgozhat, ellentmondó érzéseket váltott ki belőle. Annak örült, hogy ilyen módon talán állandó munkához juthat, s egy darabig az elhelyezkedés felől nem kell gondoskodnia, de amúgy még félt is, hiszen a téglagyár mégiscsak gyár, ahova nap mint nap el kell menni, másokkal összedolgozni, úgy, ahogy azt megparancsolják. Ott nem lehet megcsinálni azt, ha nem ízlik a munka, hát valami jó árnyékos helyre leülnek azzal, hogy amit így elveszítenek, majd behozzák később. Ott nincs megállás, ott dolgozni kell! Tudja jól, mennyire, hiszen itt is, másutt is látta már az apró rakodó kocsik mögött erőlködő, barnára égett férfiakat, meg a száradó téglarakások között hajladozó nőket. Amikor a következő nap megint találkoztak, mégis igent mondott. Ezt leginkább a biztos pénz miatt tette. Az, hogyha nemcsak ilyen alkalmi, h a n e m állandóra felvett munkás lesz, a biztosítás is jár m a j d neki meg a kicsinek is, csak később jutott eszébe. Ennek aztán még külön is örült. Ügy beszélték meg, hogy amikor Kerekesné ura ráér, a háromkerekű autóján beszalad vele a malomba, ahonnan a sógora majd átviszi Rózsit a téglagyárba. Mivel nem tudta, hogy ez mikor következik be, ezért reggelenként gondosabban öltözött, s a kosárban mindig magával vitte a vasutasnétól vásárolt tarka kendőt. Harmadnap szólt neki Kerekesné, hogy a f é r j e ma délelőtt biztosan ráér. így is lett. Már tíz óra t á j b a n kiabálták a nevét, és Rózsi azonnal szedelőzködött is, leginkább a r r a vigyázva, hogy a kendőt még futtában is csinosra kösse. A sógor, egy csendes, jóravaló ember, már tudott a dologról, s ahogy eldünnyögött' szavaiból kiderült, m á r járt is odaát a téglagyárban. Van még néhány hely, s gondolata szerint Rózsit biztosan felveszik. A gyár apró ablakos, kőpadlós irodájában egy álmos arcú művezető fogadta őket. Kérdezett egy-két dolgot Rózsitól, hogy hol lakik, meg hogy merre dolgozott 18

eddig, majd felírta a nevét, és azt mondta, hogy a munkakönyvével jelentkezzen a mellettük levő irodában. Ha akar, már reggel jöhet is. Rózsinak csak amikor már visszafelé döcögtek a különös járművön, akkor jutott eszébe, hogy neki tulajdonképpen még nincs is munkakönyve. Odahaza nem váltották ki, itt meg sem a levélszedésnél, sem a vesszőhúzásnál nem volt szüksége rá. Most azonban valahogy el kell m a j d intézni ezt is. Amint megérkeztek, mindjárt meg is akarta kérdezni Kerekesnét, hogy ezzel a gondjával mitévő legyen, de aztán hirtelen eszébe jutott, hogyha az asszony tanácsát kéri, esetleg olyan dolgokat is kérdez, amikre nagyon nehéz lenne őszintén válaszolnia. így inkább hallgatott. Este aztán, amikor a kis Mari m á r elaludt, maga gondolta el, mit is fog tenni. Elmegy a tanácsházára, ott elmondja valakinek, miért is kell a munkakönyv neki. És ha megkérdezik, mi van az urával, csak annyit mond majd, hogy. .. hogy különélnek. Ennek a szónak aztán nagyon megörült. Különélünk, különélünk — ízlelgette, forgatta magában, s a végén úgy felbátorodott, hogy elhatározta, nem is vár tovább, már másnap elmegy az igazolványt kiváltani. Ebédig odakint dolgozott, s úgy két óra tájban, amikor a legkevesebb ember járt az utcákon, bekerékpározott a tanácsházára. Amikor ott állt a hűvös folyosón, amelynek falán jobbról-balról vékony dróthálók alatt mindenféle géppel írott meg nyomtatott hirdetések sorakoztak, hirtelen sebesen kezdett verni a szíve. Annyira sebesen vert, hogy még lélegezni is alig tudott, s ha meg nem kapaszkodik az egyik ablakdeszkában, talán még el is esett volna. Sokára tudott csak erőt venni magán, hogy egy mellette elhaladó fekete köpenyes lánytól megkérdezze, hol csinálják a munkakönyveket. A lány, aki csodálkozva nézte kifakult arcát, meg-megrebbenő szemét, a folyosó legutolsó szobájába küldte. Szerencsére ennek az ajtaja nyitva volt, s három-négy hozzá hasonló kendős-kötényes asszony állt a szoba egyik sarkában terjeszkedő íróasztal előtt. Rózsi ettől a látványtól hirtelen megnyugodott. Amikor rákerült a sor, szépen elmondta, miért jött, hogy ki szeretné váltani a munkakönyvét, mert olyan munkát vállalt, ahol szüksége van rá. Az idős férfi, aki az asztal mögött ült, azt mondta, rendben van. Elkérte a személyi igazolványát, s mondta, hogy lépjen át ide a szomszéd trafikba okmánybélyegért. Mire visszajön, el is készül vele. Amikor a barna fedelű, friss enyvszagot árasztó könyvecskét a kezébe vette, szokatlan érzések töltötték el. Bátortalan ujjakkal hajtogatta a hangos zizegésű lapokat, s egymás után többször is elolvasta az első oldalra vastag betűkkel írott nevét. A korábbi feszültség most valami könnyű örömmé oldódott benne, de ugyanakkor eltöltötte egy furcsa felelősségérzet is, s egy hang szinté szabályos mondatokban ezt hajtogatta neki: ez te vagy, ez te vagy, ezt most már soha senki nem veheti el tőled! Jóformán köszönni is elfelejtett, s még odakint a hirtelen rászakadó napfényben is hol kinyitotta, hol becsukta a piros szegélyű igazolványt. Mielőtt kerékpárra ült volna, gondosan bekötötte egy zsebkendőbe, s az úton, míg hazafelé hajtott, folyton csak azt figyelte, ugyan nem veszett-e el. Mielőtt a téglagyárban jelentkezett volna, több dolgot is el kellett intéznie. Legelőször is kibiciklizett a ház gazdájához a tanyára, hogy a bért, amivel már jó ideje tartozott, kifizesse. Beszélt Sinkáékkal is, hogy mivel ezután még korábban kell majd felkelnie, a kis Marit szeretné már este átvinni hozzájuk. Elment Kovács Icáékhoz is, hogy megköszönje, s visszaadja a kerékpárt, hiszen a téglagyárba gyalog is el tud majd járni. Ha jól kilép, ott van egy negyedóra alatt. Mielőtt Kerekesékhez is elment volna, akik már amúgy is jó ideje hívták, három különböző szinű, szivacsból készített rózsát vásárolt a ' piacon. Az ilyen drótszárú virágok már régóta tetszettek neki, és örült, hogyha magának nem is, de legalább másnak vásárolhat belőlük. Ezeket az utakat már minden félelem nélkül, a soron levő dolgaira gondolva tette meg. Egyszer fogta csak el a régi félelem, amikor az állomás melletti kocsmánál jött el, s az összevissza döntögetett kerékpárok között ott álltak, s láthatóan őróla beszéltek Jóska régi ivócimborái. De amikor elhaladt előlük, vállat vont, s gyorsan kioldódott belőle a korábbi félelem. Az ura ebben az időben már csak elvétve jutott eszébe. Egy más férfiaktól látott ismerős mozdulat, vagy egy tőle megszokott indulatosabb szó emlékeztette csak rá. Fájdalmat már alig okozott neki az ilyen emlékezés. Csak mintha üresebb s fáradtabb lett volna az ilyen gondolatok után. 2*

19

A téglagyár ott volt nem messze, a bútorüzem szomszédságában, a vasútállomás mellett. Magas lábakon álló szárító színjei, hosszúkás égetőkemencéje jól látszott a vonatablakból, s a zöld fák alatt elnyúló téglaporos udvar, a jövőmenő barna emberekkel szép és érdekes látványt nyújtott. Közelről azonban ez a kép megcsúnyult. Előtűntek az égetőkemence falának sokszor javított repedései, az agyaghordó csillék horpadt teste, a mindenfelé szétdobált, rosszul kiégetett tégladarabok. Ahogy Rózsi hétfőn kora reggel zsebkendőjébe csavart munkakönyvével a félig szétdőlt léckapun belépett, ezek a dolgok tűntek fel neki. Amikor először járt itt, nem volt alkalma figyelni ilyesmire, most aztán, míg félrehúzódva, kicsit zavartan az iroda nyitására várt, a gyárnak ez a csúnyábbik arca tárult fel előtte. Ettől hirtelen elszomorodott. Az ártér, a frissen zöldellő fák meg sima gátoldal jutottak eszébe, ahol, most érezte csak igazán, mennyire jó volt dolgozni is meg nézelődni is. Közben kényszerűen hallgatnia kellett egy késve érkező férfi durva kiabálását, ahogy csapja, rugdossa elromlott biciklijét. Aztán egy festett körmű nő különféle papírokra felírta a nevét, a m u n k a könyvét pedig egy hosszúkás fadobozba állította a többi igazolvány közé. A művezető, akinek az arcát most még álmosabbnak találta, csak jó félóra múlva került elő, s amikor mondta, hogy amint megbeszélték, m u n k á r a jelentkezik, csak sokára ismerte fel. Már jól benne jártak a délelőttben, amikor végre dolgot is kapott. Egy végtelennek tűnő szárítószín egyik sarkába állították azzal, hogy a hosszú téglacso> mókát rakja át, s dobálja ki belőlük a száradás közben megnyomorodott darabokat. Eleinte igyekezett gyorsan dolgozni, hiszen megmondták neki, hogy a m u n kát itt is teljesítményre fizetik, a csuklója azonban h a m a r elfáradt, s a keményre száradt, érdes agyagkockák több helyen i s 1 felsebezték a kezét. Egy óra is eltelt, míg az első sorral végzett, de amikor a legfelső téglát is a helyére tefte, hatalmas robajjal, piszkos porfelhőt csapva, hirtelen összedőlt mögötte az egész, nehezen felépített rakás. . Rózsi ekkor tehetetlenségében sírva fakadt. Ahogy sírt, poros arcára fényes barázdákat vontak a lassan lejjebb-lejjebb csúszó könnycseppek. Délben, amint elbődült a gyár ' dudája, alig három átrakott sor jelezte csak a munkáját. Amikor látta, hogy a kisnadrágra vetkőzött férfiak magukra terített inggel megindulnak az ebédlő felé, bár semmiféle éhséget nem érzett, ő is levette a cseréptető alá felakasztott kosarát, hogy egyen valamit. A forróság azonban a szalonnáját megolvasztotta, paprikája ráncokat kapott, így alig jutott le a torkán egy-két jóízű falat. Délután ugyan nem dőlt össze egy sora sem, de amikor a rekedt, duda a munka végét jelezte, sajzott, zúgott a feje, és alig bírta a k a r j á t meg a lábát emelgetni. Még kezet sem mosott, úgy, maszatos arccal, -foltos kötényben elsőként lépett ki nehézkes mozgással a gyár kapuján. Otthol váratlan és rossz hír fogadta. Sinkáné ijedt arccal mondta neki, hogy a k i s Mari egész nap nem evett, és időnként csúnyán köhög. Rózsi felkapta és gyorsan hazavitte a gyereket. Megmérte a lázát, m a j d erős teát főzött neki. A torkára vizes ruhát kötött, és csendes szavakkal, gondoskodó mozdulatokkal sikerült is elaltatnia, ö nem feküdt le. Ott ült, szinte mozdulatlanul egész éjszaka a gyerek ágya mellett. A kicsi reggelre jobban lett. A homloka meghűvösödött, lassabban, szelídebben vert a szíve is. Rózsi, mielőtt átvitte volna Sinkáékhoz, ú j kötést tett rá, amikor pedig munkába indult, meghagyta Sinkánénak, hogy délelőtt is, délután is cserélje r a j t a a borogatást. Később maga is csodálkozott rajta, hogy a gyerek betegsége nem is annyira félelmet, mint inkább bátorságot váltott ki belőle. Amikor ugyanis kialvatlanul, testében fáradtsággal, lelkében ijedséggel megérkezett a gyárba, azonnal a művezetőt kereste. Amint az égetőkemence meleg oldalának támaszkodó férfit meglelte, az előre kigondolt mondatokkal elmagyarázta neki, hogy ő úgy látja, ebben a munkában, ahogy szeretne, nem tud keresni. Neki viszont kisgyereke van, akit maga tart el, ezért kéri, tegyék át valami más helyre. Nagyon kell a pénz, mondta többször is. Igen nehezen élnek és a gyerek, ugye, a gyerek most is beteg. 20

A művezető vállat vont, majd rántott egyet az ingén. Aztán felállt, s csak annyit mondott, hogy Rózsi várjon nyugodtan itt. Egy félóra múlva jött vissza. Újabb vakarózások után közölte, hogy Rózsi más munkát kap. A présgéphez kerül, ahonnan egy asszony éppen aznap ment betegszabadságra. Ott, ha dolgozik, szépen kereshet. Csak aztán becsülje is meg . magát! A présgépet a gyár távolabbi sarkában építették fel, Rózsi kis gondolkodás után rá is jött, hogy miért. Ehhez a helyhez volt a legközelebb a bánya, ahonnan a lóvontatta csillék szakadatlanul hozták a sötétsárga agyagot, és innen lehetett kicsit lejtősen megépíteni azt a sokfelé ágazó sínrendszert, amelyen a szárítószínekbe szétvitték a kipréselt, nyers téglákat. Rózsinak az lett a dolga, hogy ezeket a felszabdalt agyagkockákat a rakodók apró kocsijaira tegye. A gép, ahogy etették, úgy keverte, s lökte ki magából a szögletes agyagdarabokat egy folyton futó, széles gumiszalagra. Rózsi innen kapkodta le őket, s tette rá a sínen járó kocsik keskeny polcaira. Amikor már vagy egy órája dolgozott, és a kényszerűen megismétlődő mozdulatoktól a dereka is meg a k a r j a megint sajogni kezdett, úgy érezte, nagyon rosszul gondolta ki ezt a helycserét. De ahogy ezt az ú j munkát is lassacskán megszokta, mint a levélszedésnek vagy a vesszőhúzásnak, ennek is megtalálta a maga érdekességét. Amikor a préselés néhány percre abbamaradt, az előtte tornyosuló, hatalmas gépet figyelte. A rakott csilléket felhúzó, motorhajtotta drótkötelet, amely nyugodt egyformasággal vonta fel a súlyos terhet meg a présgép nyílását, ahonnan sima, formás testekké alakulva bújt elő a nemrég még száraz és göröngyös föld. Rózsi ilyen ügyes gép mellett azelőtt soha nem dolgozott. Ahogy visszagondolt, egyedül Sinkáék morzsolója jutott csak eszébe, amit ha csak néhány napig is, de volt alkalma munka közben megfigyelni. Ez a prés azonban egészen más volt. Nagyobb, s titokzatosabb, olyan, aminek belsejében alig érthető, különös dolgok történnek. De nemcsak a gép kötötte le Rózsi figyelmét, hanem a többi ember munk á j a is. A téglagyár mindenképp más volt, mint az ártér, ahol eddig dolgozott. Itt nem egyedül, hanem egymás kezére tették a munkát az emberek. Ha az egyik valami okból megállt, vagy csupán egyetlen mozdulatot is elügyetlenkedett, a többiek sem haladhattak tovább. Az ő kezétől függtek a kocsizok, a kocsizóktól meg azok a rakodó asszonyok, akik a kocsik polcait lepakolták a színekben. És ha a puha agyagkockákat nem eléggé vigyázva fogta, vagy meggörbültek, vagy örökre nyomott hagyott r a j t u k a keze. De nemcsak a munka, az emberek is egészen mások voltak itt. A vesszőhúzókhoz, de még inkább a levélszedőkhöz többnyire olyanok jöttek el, akik számára csupán kisegítő volt az alkalmi kereset, itt viszont már nagyjából évek óta ugyanazok dolgoztak. Ez a különbség több mindenben megmutatkozott. Rózsi először azt vette észre, hogy hangosabbak, vidámabbak az itteniek. Gyakran a gyárudvar túlsó sarkából kiabáltak át egymásnak, s ha a kocsitolók egy-egy forduló után viszszatértek, mindig tudtak valami érdekeset mondani. Ha mást nem, hát egy gúnyolódó megjegyzést valamelyik lány vagy asszony hajára, ruhájára. Furcsa volt az is, hogy annyira levetkőztek. A férfiak szinte kivétel nélkül fekete alsónadrágban jöttek-mentek, s az asszonyok közül is igen sok csupán egy apró fürdőruhát viselt. Ez a nagy meztelenség eleinte zavarta Rózsit, hiszen azelőtt soha nem járt ilyen ruhátlan emberek között, de később megszokta ezt is. Néha azon kapta magát, hogy egy-egy fiatalabb kocsitoló sötétbarna, izzadságtól fényes testét nézi, amint a lejtőn felfelé erőlködik. Szépnek találta a folyton helyüket változtató izmokat, a munkától megfeszült karon vagy háton. Mikor már néhány hete a gyárban dolgozott, gondolt rá, hogy maga is fürdőruhára vetkőzik. Egy délután, mielőtt hazament volna, betért az állomás melletti boltba, s fel is próbált egy zártabb szabású fürdőruhát, de a próbafülke tükrében olyan furcsa, könyékig-térdig barna, onnan fehér alak nézett vissza rá, hogy szinte megrettent, és vásárlás nélkül sebesen távozott. Egy dolog volt, ami nem tetszett neki a téglagyári embereknél. Az, hogy az asszonyok is, férfiak is olyan csúnyán beszélnek. Minden ok nélkül, még a vicc kedvéért is csak úgy hullottak belőlük a trágár szavak, amelyeket nagy élvezettel ismételgettek, cifráztak tovább. Ez bántotta Rózsit. A káromkodások 21

mindig Jóskát juttatták eszébe, a részeg ordítozása miatt keserves perceket, amelyeket, minél távolabb került tőlük, annál kiábrándítóbbaknak érzett. De f á j dalom már nem éledt benne, ha így nagy ritkán megint az urára gondolt Egy .idő óta már azt az ürességet sem érezte, amely azelőtt eltöltötte az ilyen emlékezéskor. Ebben az időben már csak azért bánkódott, ha eszébe jutott, hogy a kis Mari egy-egy kedves mozdulatát nem ő látja, vagy a lassan szavakká összeálló gügyögését nem ő hallja először, de ha a gyereket esténként a k a r j á b a vette, mindig zavartalan és tiszta örömet érzett. Mivel megszokta, hogy a munkába ennivalót kell vinni, jó ideig a gyárban is hideg ételt evett. Egyszer azonban egy kocsizó ember, aki néhány n a p r a hazament a falujába aratni, nekiadta az ebédjegyét. Rózsi 'kíváncsian ment be a többiek után az ebédlőbe, s akármennyire is kínálták, alig szedett magának levest. Később azonban megbátorodott, és a m i kor már rendszeresen megvette a kimaradt ebédjegyeket, néha m é g ' oda is ment a szakácshoz egy kis ráadásért. A legnagyobb örömét azonban a zuhanyozásban lelte. A fürdőt is csak később, hetek múlva fedezte fel, amikor egyszer elromlott a gép, és egy ideig munka nélkül maradtak. Ezeket a szabad perceket mindig nézelődésre, vizsgálódásra használta fel. így jutott el egyszer, a mindenféle éles szerszámokkal teli szerelőműhelyhez, meg ahhoz a kis palatetős épülethez is, amely az iroda mögött b ú j t meg. A h á zacska a j t a j a nyitva volt, és így kívülről is látta, hogy a lejtős padlójú f ü l k é k falából egy-egy lyukacsos fémrózsa nyúlik ki. Az egyikből akkor is lassú, megmegszakadó cseppekben hullott a víz. Másnap reggel aztán a kosarában törülközőt és szappant is hozott, s amikor a munkának vége lett, úgy mint máskor, nem "indult haza. Odaállt a kis ház elé, és megvárta, míg a többiek végeznek. Aztán magára zárta az a j tót, és vigyázva, nehogy a vizes padlóhoz érjen a ruhája, levetkőzött. Közben arra gondolt, hogy neki ilyen zuhany alatt tulajdonképpen még n e m is volt alkalma fürödni. De még kádban sem sokat fürödhetett, hiszen azt a kis bádogkádat, amit az anyja a nyugdíjas jegyzőéktől vett, csak nagy ritkán használták. Körülményes volt a padlásról lehozni, meg különben is, sok m u n k á val, nagy locs-poccsal járt hozzá a vízmelegítés. Mivel náluk mindig jöttek-mentek az emberek, soha nem volt alkalma, hogy kedve szerint megtisztálkodjon. Amikor a ruháit a fogasra akasztotta, vigyázva megcsavart egy csapot, s előbb a karját, később a lábát a szaporán permetező víz alá tartotta. Amikor érezte, hogy a teste lehűlt, a nyakát is a zuhany alá engedte egy-egy pillanatra. Ahogy a hideg víz végigsurrant a hátán, megborzongott, s vidám hangok szakadtak fel belőle. Majd hirtelen az egész testével a zuhany alá állt. Hajlongott, forgolódott a sugarak alatt, és időnként behunyta a szemét, hogy az arcát is a víz felé fordíthassa. Súrolta, dörzsölte, csapkodta magát. Azután félreállt, és szappanozott. Amíg a széles, erős sodrású patakok a fehér habot lemosták róla, mélyeket lélegezve, mozdulatlanul állt. Lassan valami soha nem tapasztalt gyönyörűséggel töltötte el ez a rászabaduló nagy-nagy tisztaság. Újra meg ú j r a beszappanozta, lemosta magát és minden alkalommal még nagyobb tisztaságot, még nagyobb örömet érzett. Sokára törülközött csak meg, m a j d lassan, nyugodtan, valószínűtlenül könynyű léptekkel indult haza a csendes alkonyatban. Ezután mindennap megfürdött. Ügy intézte, hogy mindig utoljára maradjon, mert így kedve szerint játszhatott, énekelhetett. Mert később m á r nemcsak nevetett, dúdolt, de énekelt is a reá hulló víz alatt. És ha a munka utáni f ü r désre gondolt, bármi bántotta is, mindig megvidámodott. Az egymásra utaló munka, a sok közös ebéd meg a mind gyakoribb jókedv beszédesebbé tette Rózsit. Ha itt nem is érzett olyan közelinek senkit magához, mint azelőtt Kerekesnét, azért szívesen váltott szót mindenkivel. Ha valami vidámat mondtak, nevetett, s egy alkalommal, amikor közösen megtréfálták a művezetőt, ő töltötte fel a műhelyajtó fölé akasztott kannát vízzel. így aztán, amikor kihirdették, hogy a gyár a következő vasárnap kirándulást szervez a Balatonra, szívesen jelentkezett. Ezt az utazást minden év augusztusában rendezték meg. Az építővállalat, amely a legtöbb téglát szállította el tőlük, kölcsönadott két teherautót, amelyre gerendákból meg deszkákból összeütött lócákat lehetett tenni. A kirándulóknak így csupán húsz-egynéhány forintot kellett fizetnie a benzinért. 22

Ahogy máskor, most is úgy tervezték, hogy vasárnap hajnalban indulnak, s így már kilenc óra körül ott lehetnek a tónál. Délelőtt fürödnek, ebéd után hajókáznak egyet, aztán este vissza. Rózsi még soha nem volt a Balatonon, és nem vett még részt ilyen kiránduláson sem. Ezért hosszú órákon át gondolkodott, vajon miiképpen is telik majd el felette a vasárnap. Azt tudta, hogy fürödni nem fog, hiszen mióta meglátta magát levetkőzve a ruhásbolt próbafülkéjében, nem is gondolt arra, hogy ezen a nyáron fürdőruhát vegyen. Inkább azon tűnődött, miben is utazzék. Volt egy apró zöldkockás kartonruhája, fehér szegéllyel, amit még lány korában kapott. Először úgy gondolta, hogy ezt veszi fel, de amikor felpróbálta, csodálkozva látta, hogy az már rövid is, szűk is neki. Más, utcára való nyári ruh á j a nemigen volt. így egy délután megint betért a boltba, hogy nézzen magának valamit. Sorba vizsgálgatta az egymás mellett sorakozó sokféle nyári ruhát, aztán egy élénksárga színűnél megállapodott. Elkérte az eladótól, bement a fülkébe, és felpróbálta. A ruha illett rá. Nemcsak a méretét, de a színét is éppen neki valónak találta. És minél tovább nézte, annál inkább megbizonyosodott, hogy jó volt a választása. A sárga szín kiemelte arcának, karjának barnaságát, s á felül szűkebb, alul bővebb szabás jól mutatta az utóbbi időben kicsit megtelt alakját. Bár a gallérja itt-ott gyűrött volt, a ruhát nem vetette le, hanem megint új, ismeretlen örömmel eltelve, benne indult haza. A megbeszélt vasárnap hajnali fél négykor kellett a gyár előtt gyülekezniük. Amikor odaért, a férfiak már javában pálinkáztak, s erősen kínálgatták az asszonyokat is. Négy óra utón indultak el. Ekkorra már mindenkinek igen jó kedve volt. Ahogy a városból kiértek, énekelni kezdtek. Az autó egy-egy falusi kocsmánál meg-megállt. Ilyenkor harsogó nevetéssel, élesen sikongatva ugráltak le a férfiak meg az asszonyok. • Kilenc óra lehetett, amikor egy hosszú domb mögül lassan előtűnt a Balaton. Rózsi a körülötte ülőkkel beszélgetve, de mégiscsak egyedül ült a jobb oidali padon, s mivel így néha a tájat is figyelte, ő vette észre először a távolban elnyúló tavat. ' Amikor meglátta, furcsa érzései támadtak. A tompa fényű víz csaknem teljesen összeolvadt a szürkéskék éggel, s ezért egy pillanatra azt hitte, talán meggörbült, s a földön színét változtatva folytatódik az égbolt, de aztán, hogy közelebb értek, a látvány lassan kettévált, s amikor észre vett egy messziről felfénylő, parányi vitorlát, már tudta, hogy amit lát, az a Balaton. Képeslapokon meg színes újságokban sokszor elnézegette már ezt a tájat, és most egyre növekvő izgalommal figyelte, hogyan elevenednek meg előtte ezek a belerögződött képek. Egy útkanyar után már közvetlenül a tó partján futottak, s így egészen közelről láthatta a tarkára festett csónakokat, a part hatalmas, szürke köveit, a méltósággal libegő, apró hullámokat. Később fenyőfák és házak léptek az út meg a tó közé, és Rózsi most már a furcsa neveket viselő épületeket kezdte nézni meg a magas fák tövében pihenő, labdázó, utánuk integető embereket. Amikor egy beépítetlen, füves teleknél megálltak, s nagy kiabálással lekászolódtak a kirándulók, a fődre lépve Rózsi egyre nyilvánvalóbban érezte, hogy most m á r ő is részese ennek a színes világnak. Tudta, hogy ha lefényképeznék, az ő ú j ruhája is olyan szépen világítana, mint amilyeneket abban az újságban látott, s őmögötte is épp olyan fényes meg kék lenne a Balaton. Lépett egyet-kettőt. Lépteit könnyűnek találta, s ahogyan a pár méternyire levő víz felé haladt, néha már-már úgy érezte, mintha lebegne, úszna. Amikor ott állt a parton, teljessé vált benne az érzés, hogy amit lát, ez az egész egybeolvadó, °párába burkolt világ most már az övé, hogy akár az előtte lassan elúszó vitorlás tarka utasai, ő is épp olyan elválaszthatatlanul ebbe a világba tartozik. Közben a többiek ponyvát húztak az autóra, és azok, akik akarták, ebben az alkalmi sátorban felvehették fürdőruhájukat. Rózsi kicsit félrehúzódva, egy ottfelejtett kőrakásról figyelte a gyerekmódra vízbe ugráló férfiakat meg a visongó asszonyokat, amint hirtelen le-leguggolva szoktatják magukat a vízhez. Később a szandáljából kilépve, ő is belesétált a tóba. A víz kicsit hűvös volt, de puha, s ahogy egy-egy hullám végigfutott a tetején, olyannak tűnt, mintha simogatná. 23

Aztán sétálni indult. Megjegyezte magának a helyet, ahol megtelepedtek, és nekivágott a betonúton túl kezdődő, magas fákkal szegélyezett sétánynak. Hamarosan egy térhez ért, amelynek közepén egy kerek virágágy állt, körülötte vörös salakkal felszórt sétánnyal. A sétányon egymástól szabályos távolságra pirosra festett padok álltak. Rózsi kedvet kapott rá, hogy leüljön. Amikor helyet foglalt, gondosan eligazította a ruháját. A lábát keresztbe rakta, s egy kicsit hátrahajtott fejjel, lassúkat pillantva figyelte az előtte jövőmenő embereket. Mindenkit megnézett, mindenkiről volt valami gondolata, s attól, hogy ő is így ülhet itt, s kedve szerint gondolkodhat, nemcsak nyugodt, de jókedvű is lett. Ha valami szokatlanul élénk színekkel kifestett asszonyt, vagy rövidnadrágba öltözött, pocakos férfit látott, még el is mosolyodott, persze vigyázva, nehogy túlságosan feltűnő legyen ez a mosoly. Később két nyakkendős fiatalember ült le a szomszédos padra. Előbb egymásnak fordulva beszélgettek, de aztán az egyik észrevette Rózsit, s megemlíthette a másiknak is, mert ettől kezdve mind a ketten feléje fordultak, s mindenféle vidám dolgot mondtak neki. Ez a közeledés, bár eléggé feltűnően csinálták, valahogy mégsem volt bántó, és Rózsi akarva-akaratlan néha elmosolyodott. Amikor úgy gondolta, hogy most már ebből elég, felállt, s nyugodt, elengedett léptekkel tovább indult a sétányon. Nemsokára nagyobb házak közé ért, amelyekben üzletek voltak, tarka nyári holmikkal, apró ajándéktárgyakkal a kirakataikban. Rózsi meg-megállt, elnézegette a merev arcú babákra húzott ruhákat, s jó volt látnia, hogyha más a színük, meg a formájuk, egyilk sem szebb, mint a r a j t a levő sárga. Aztán csak sétált, kedve szerint jött-ment a hangos emberek között, és anélkül, hogy erre egyszer is gondolt volna, nyugodtnak és boldognak érezte magát. Már jól elmúlt dél, mikor egy vendéglő előtt sétált el, s a kerthelyiség kockás abrosszal letakart asztalain habos söröskorsókat látott. Nem volt szomjas, de úgy érezte, hogy ide most nemcsak hogy be lehet, de be is kell mennie. Egy szélső asztalnál foglalt helyet. Amikor a fiatal, cigányos bajszú pincér megkérdezte, mit akar, nyugodtan mondta, hogy egy pohár sört. Amikor kihozták, előbb két kézre fogta a megizzadt poharat, és csak amikör érezte, hogy a tenyere szorításától egy kicsit felengedett, akkor kóstolta meg egy lassú mozdulattal. Előbb félig itta ki, aztán felhajtotta egészen. Ahogy letette a poharat, és kinyitotta a szemét, a tekintete az abroszon nyugvó kezére esett. Előbb a bal kezét nézegette, a munka miatt rövidre vágott körmei!,, aziáu minden gondolat nélkül a jobb kezét kezdte figyelni. Már majdnem elfordult, amikor egy apró mozdulatára a falevelek között átbújó napsugarakban megvillant előtte a jegygyűrűje. Előbb csak a hirtelen szemébe vágódó fény zavarta meg, de aztán azt is felfogta, mitől is ered a sugár. Amikor megértette, hogy a gyűrűjétől, előbb zavart bizonytalanságot érzett. Azt furcsállta, hogy a hosszú hónapok alatt még egyszer sem vette észre az eljegyzéskor kapott aranykarikát, pedig tényleg éjjel-nappal vele volt, de aztán, amikor megértette, hogy ez a gyűrű még egyáltalán r a j t a van, hirtelen kétségbeesett. Egymást kergető, félbeszakadt gondolatokkal beszélni kezdett magához. Azt hajtogatta, hogy a gyűrű, akármit is csinált, mindig-mindig vele volt, s a gyűrűvel együtt Jóska is! Nézte az aranyat, és inkább érezte, mint gondolta, hogy ez a karika minden órában, minden percben összekötötte őket, és hiába tett ő akármit, hiába örült, hiába dolgozott, soha semmi nem lehetett egyedül az övé. 'Jóska izgága arca, zavaros tekijitete elkísérte mindenhova. Rózsi a benne feltörő erős indulattól megremegett. Aztán egy ösztönös mozdulattal az újjához kapott, hogy az egyre fényesebben világító ékszert lehúzza onnan. A gyűrű azonban nem engedett. Húzta, csavarta, feszítette, de az meg sem mozdult, csak égett az u j j á n töretlen fénnyel, mintha csak élne, annyira elevenen. Egy tisztább percében fizetett, de az utcára érve már ú j r a csak ez a gondolat volt benne: megszabadulni, s gyötörte, csavarta a kezét még akkor is, amikor már hazafelé robogott velük a teherautó. 24

Ettől kezdve Rózsi számára már semmi más nem létezett, csak a gyűrű. Ha dolgozott, s munka közben akadt egy-egy üres pillanata, azonnal az u j jához kapott, hátha, hátha most sikerül, tőle megszabadulnia, s amikor látta, hogy most sem, merev tekintettel nézett maga elé. Azt, hogy tulajdonképpen miért is tart annyira, csak napok múlva értette meg, amikor egyszer munka közben is figyelte a kezét, s' látta, hogy a nehéz teher, mint nyomja össze az ujjain a bőrt. Aztán eszébe jutott, hogy a levélszedés is meg a vesszőhúzás is hasonlóképp erőltette az ujjait. így nőttek, vastagodtak meg r a j t a azok a ráncok, amelyek útjába állnak most a gyűrűnek. De hiába látta, hogy kár minden erőltetésért, csak tovább próbálkozott. Amikor esténként hazaért, a kis Marit, épphogy - csak rendbe rakta, és már ment is, hogy hosszú perceken át mossa, dörzsölje a kezét, hátha a sok súrolástól a bőre megvékonyodik, s akkor, akkor végre tiszta lesz a keze. Gondolni sem tudott másra, mint a gyűrűre, s a gyűrűvel együtt az urára. Ezek a gondolatok már nem csupán elkeserítették, de egyre jobban kínozták is. Sorban eszébe jutott minden, amit mióta Jósica elment, átélt. A Sinkjáék kertjében eltöltött első magányos órák, amikor a rászakadt szégyenből kezdett feleszmélni, az ártérre vezető hajnali biciklizések, Kerekesné egy-egy kedves szava, a munkakönyv okozta boldogság, az ú j sárga ruha, és minden-minden, ami eddig örömére volt, és amit ez a felismerés most úgy megalázott. Amikor látta, hogy a sűrű kézmosás sem használ, nagyon elkeseredett. Aztán egy napon eszébe jutott, hogy az anyja nemcsak szappanos vízben puhította a széltől kifújt vagy fagytól megkeményedett ujjait, hanem disznózsírral is. összeszorult a torka, ahogy kipróbálta ezt a szert, és sírva fakadt, amikor látta, hogy hiába, őrajta ez sem segít. Próbálkozott aztán még egyéb, patikában vásárolt kenőcsökkel is, de ' egy sem használt, csak az újja sebesedett meg jobban a sok erőltetéstől. Arra, hogy ezzel a nagy gondjával valakihez is forduljon, éppúgy, mint amikor egyedül maradt, most sem gondolt. Tudta, hogy ez is az ő dolga, csak az övé, hogy ezt neki kell, senki másnak rendbe tennie. Sűrűn eszébe jutott most is az édesapja mondása, amire az első magányos napjaiban is olyan sokat emlékezett, hogy mindent kislányom, mindent csak egyedül. Néhány gyengébb percében felötlött benne, hogy segítséget kér valakitől, de aztán feltűnt előtte az a rettenetes délután, ott a boltban, és inkább hallgatott. Tudta, ha szól, ú j r a csak kérdezgetnék, miért nem kell már a gyűrű, miért akar tőle ennyire megszabadulni? Nincs miért viselje? Miért ment el, kivel ment el az ember? Rettenetes! Nem, nem lehet szólni! Nem szabad szólni senkinek! Rózsi kegyetlen napokat élt át. Rossz kedvvel dolgozott, és otthon, ha egészen magára maradt, még inkább szenvedett. Néha még álmában is a gyűrűt szorongatta, s olykor-olykor, egy-egy erősebb mozdulatára hangosan feljajdult. Amikor végképp be kellett látnia, hogy nem tud segítem magán, egy csendes szombat délután félrehívta Sinkánét, akihez mégiscsak nagyobb bizalommal volt, és, megkérdezte tőle, mitévő legyen. Nem mondott neki semmi különöset, csupán annyit, hogy ő már úgy érzi, nem tudja tovább viselni azt a gyűrűt, amit az urától kapott. Meg akar válni tőle, de a megvastagodott ráncok miatt sehogy sem jön le az ujjáról. Mit lehet ilyenkor tenni? Sinkáné tapasztalt asszony volt. Emlékezett rá, hogy az anyósának is hasonló gondja volt öregségére, s az ő szorongató gyűrűjét az ékszerész vágta le valami különös szerszámmal. Mondta is Rózsinak,- hogy menjen el bátran a főtéri ékszerészboltba, és szedesse csak le ott. Rózsi hétfő délután korábban elkéredzkedett, felvette a sárga ruháját, a haját szorosabbra fésülte, és elindult. Ahogy ment, minden fát, minden házat másnak látott, és akár a moziban, furcsa árnyakként jöttek vele szemben az emberek. Az autók morgását messziről hallotta, s mintha eltávolodott volna tőle, megritkult volna körülötte a világ. Még a ruhája színe is másnak tűnt előtte, világosabbnak, élesebbnek. Egy dolog volt csak mindennél valóságosabb neki, a gyűrű, amit bal kezével most is szakadatlanul szorongatott, s amit most mindennél fontosabbnak érzett, hogy eltakarjon. A főtéren meglassult a járása. Tekintete ide-oda kapkodott, s amikor meglátta az ékszerész-szövetkezet arannyal díszített, fekete tábláját, hirtelen átvágott a másik oldalra. Onnan, egy kopott törzsű, vékony gesztenyefa mögül nézegetett aztán át a félig nyitott boltajtó felé. Közben gyorsan csapongó szavakkal önmagához beszélt. 25

Lánykori vágyait idézte, amelyek így, ilyen csúnyán bepiszkolódtak, a sokszor kigondolt terveket, hogyan is akart ő élni, micsoda szépen, tisztességesen. S ahogy hol a kezét, hol még a boltot figyelve egyre zaklatottabb lélekkel gondoskodott, lassan-lassan olyasmi is megfordult benne, hogy talán nem is mindent tervezett jól annak idején. Ha vár még egy kicsit, ha jobban utánanéz Jóska dolgainak, meg amúgy, mindenképpen másként gondolkodik, akkor nem kellene most itt állnia. Mert ez rettenetes! Ahogy minden pillanatban indulni akar a túloldalra és mégis, már mióta remeg itt a fa mögött, hogy ki tudja hányadszor sorolja m á r el magának az ékszerész bántó kérdéseit, ahogy annyi keresett választ, suta m a gyarázatot kitalál, az szinte m á r kibírhatatlan, az szinte m á r elviselhetetlenül nehéz. Aztán egy pillanatig nem gondolt semmire, és egy tétova mozdulattal ellépett a helyéről. A fa előtt megállt, majd anélkül hogy szétnézett volna, átvágott az úton. Az, hogy autó dudál rá, emberek kiáltanak utána, csak valahonnan nagyon messziről érkezett el hozzá. A bolt előtt újra megállt, s megmagyarázhatatlan módon az ajtóra erősített tábla hatalmas ábráit, egy ujjnyi vastag szikrákat vető drágakövet meg egy különös, kígyó formájú karperecet kezdte nézni, és sokáig, nem tudta volna megmondani meddig, nem bírta levenni róluk a tekintetét. Amikor egy újabb gondolat nélküli perc után egy apró lépéssel az a j t ó felé indult, és már az üzletbe is belátott, az üveggel borított pult előtt egy ismerős arc tűnt fel előtte. Előbb nem tudta ki, de aztán a csillogó tárgyak között válogató asszonyban felismerte a téglagyár hivatalnoknőjét, aki az ő felvételét is intézte. Az ajtóból visszalépett. Állt egy kis ideig, mint akit odaparancsoltak, aztán megremegett, hirtelen elkezdett szaladni. Úgy futott, hogy aki csak látta, mindenki megfordult utána. Ezután Rózsi két olyan napot élt át, amiből semmire sem emlékezett. A harmadik nap este, amikor épp a kis Marit etette, egy hirtelen ajtónyílással belépett a szobába Jóska. Olyan volt, mint amikor elment, még a ruha is ugyanaz volt rajta, csak a r á terített nagykabát hiányzott a válláról. Amikor belépett, megállt a szoba közepén, a kezét hol zsebre dugta, hol meg kivette, és nem szólt semmit. Csak amikor Rózsi reszkető mozdulatokkal lefektette és betakarta a gyereket, akkor mondta csak csendesen, hogy beszélgessenek. Hogy ő nagyon szeretné, ha egy kicsit beszélgetnének. Azzal leült az asztal végénél álló székre és nézte, mint régen, ha valamit nagyon akart, alulról felfelé tekintve, a feleségét. Rózsi állt, és a gyerek ágyát szorongatta. Sokáig állhatott így, m e r t a keze az erős szorítástól egészen elzsibbadt. Végül is ez a hirtelen kellemetlenre változó érzés ébresztette fel. Ránézett Jóskára, a szája megfeszült, a szeme alja ráncokba szaladt. Aztán egy hirtelen mozdulattal felkapta a kis Marit az ágyból. Ügy, t a k a rostól, magához szorította, és kiszaladt vele. Sinkáékhoz futott át. Ott éjszakázott náluk, a konyha szennyesládáján ülve. A két öreg csendes ijedtséggel együtt virrasztott vele. Reggel, visszament, hogy megnézze, mi történt a házban. Az ajtók nyitva voltak, és Jóskát nem látta sehol. Rózsi néhány megszokott mozdulattal rendbe tette a felbolygatott lakást, m á j d bezárta a házat, és elindult a gyárba. Délelőtt szótlanul dolgozott. Délben, amikor elbődült a kürt, nem tartott a többiekkel, hanem rövid várakozás után a fürdő melletti műhely felé indult. Ekkorra már sem indulat, sem gondolat nem volt benne. Ügy ment mint a gép, amelynek előre kijelölték az útját, s amit könyörtelenül erre az útra parancsoltak. A nyitott műhelyajtón át látta, hogy a rozsdás satuknál meg a vaskos üllők körül nem mozog senki. A szerelők is valamennyien az ebédlőbe mentek. Rózsi állt néhány pillanatig az ajtóban. Lassú tekintettel sorra vette a kormos .falitáblákra akasztott szerszámokat. Amikor meglátta azt a furcsán kiszélesedő szekercét, amivel a rakodókocsik léceit szokták kifaragni, beljebb lépett. Aztán egy nehézkes mozdulattal leemelte a szerszámot a helyéről. Odavitte az ablak melletti üllőhöz. Előbb letette rá, s úgy nézegette a piszkos üvegen át beszűrődő fényben, majd hol az egyik, hol a másik kezébe fogta. Aztán a gyűrűsujját egy lassú mozdulattal az üllőre tette, és a másik kezével meglendítette, m a j d erős rántással a csillogó karika felé csapta a szerszámot. 26

Az első ütés közvetlenül a keze mellé vágott. A másodikra aztán eltalálta a gyűrűt. A szekerce éle megcsikordult, s mindjárt érezte is az elnyomorított karika hirtelen megnőtt szorítását. Ez a jel volt az utolsó számára a világból. A felbuggyanó Vért, ami egy pillanat alatt elöntötte a kezét, már nem látta. Rózsit a néhány perccel később visszaérkező szerelők találták meg félig a földre esve, félig az üllőre borulva. Akkorra már az olajos padlón lassan alvadni kezdett az apró tócsákban álló vér. A művezető, akit nagy nehezen odakiabáltak a meleg kemencétől, egy zsebkendővel elkötötte Rózsi felső karját, aztán két fiatal munkás átszaladt vele a bútorgyár orvosi rendelőjébe. Ott az öreg üzemi orvos, aki éppen egy terhes asszonyt vizsgált,. valami injekciót adott neki, aztán egy gumiszalaggal erősebben elkötötte a felső karját. Majd amikor a megtisztított kézen látta, miért is történt a vágás, egy különös form á j ú fűrészt vett elő az üvegszekrényből, és két oldalról vigyázva átfűrészelte vele a félig bevágott ékszert. Amikor egy erősebb rántásra a gyűrű két darabban lehullott, felemelte a földről, és Rózsi kötényének zsebébe csúsztatta a meggyötört aranydarabokat. Aztán fertőtlenítette, kapcsokkal összehúzta és bekötötte a sebet. Közben halk szavakkal a segédkező ápolónőnek beszélt. Azt mondta, hogy amit ez az asszony csinált, az tulajdonképpen öncsonkítás. A háborúban azok a katonák tettek így, akik nem akartak harcolni, de még inkább azok, akiknek elmérgesedett, üszköt kapott a sebe. Belevágtak önmagukba, hogy megtisztuljanak. Lehet, hogy ez a fiatalasszony is valahogy így akart megtisztulni. Mire bekötözték, Rózsi az injekciótól magához tért. Előbb csak a szemét nyitotta ki, majd néhány egészséges sóhajtás után fel is ült a kezelőasztalon. Aztán az orvos azt mondta, hogyha képes rá, haza is mehet. Majd járjon el mindennap kötözésre. Ahogy Rózsi az utcán álldogáló, ijedt arcú téglagyáriak között elhaladt, csak arra vigyázott, hogy mozdulatlan maradjon a szép íehér szalaggal felkötött keze. Aztán, amikor járás közben kis ütéseket érzett a combján, s a köténye zsebét megtapogatva megtudta, mit visz magával, a tekintete megvilágosodott, és olyan érzések töltötték el, mint amikor a szülőotthonban a kis Marit először adták a kezébe.

Szabados Árpád

rajza 27

VALLOMÁSOK

ÉS EMLÉKEK

A

GYERMEKKORRÓL

SZEPESI ATTILA

A NEHEZEBBIK ÚT Mi volt a gyermekkor! Mér rácsa fedi a szigorú télnek. Mögötte eldobott kacatjaink pörölnek a pusztulással: papír, kóc, üvegcserepek — de hívó cifraságuk már módfelett gyanús. Keményebb évszak kondul a fagyot-ígérő egekben: az olcsó tündöklés ideje lejárt, a kis kalandok elröppentek a vándormadarakkal. Nosztalgiák nélkül, a hajthatatlanok hitével-dühével vágsz a vadonnak: párod belédfogódzik, vonzásodban is reszket a tornyosuló télben: így indulsz a fergeteggel szemközt, messzire-jutott társaid után. Hegyeket-rázó viharok rendítenének, érdes szelek szaggatnának hitedben, körülcsaholnak a tél fehér falkái: de te csak lépsz, a csillagok ábráival homlokodon, arcéled szikárra-vésik a vasöklü fagyok, tartóztatnának porhó-árkok. álommal-tündöklő völgyek, lámpák a pusztulás peremén. De nincs kitérő, eszelős vargabetű, ellankadás: csak tél, csak hó, szakító ágak s úttalan utak messzesége, • csak az elodázhatatlan megérkezés.

SIMON ZOÁRD

GYERMEKKOR 1944 Álmomban nem Afrika szikrázó partja int, • hol pálmák bókolnak sósízű szélben, és nyársárga oroszlánok játszanak. Az Old Man álma nem enyém. ... Állok vörhenyes ég alatt, és repülők baljós krétacsíkjai rajzolják a borzalom útjait. A szemekbén a rémület árnya inog, mint méregzöld páfrány, ősvilági zsurló. Bomba hull. S a tűz zászlói lobognak otthonainkon. Füstöt, pernyét lenget a keserű a halottak végső búcsúját. A vérrel habzó idő ily gyermekkort adott. O, füstkormozta emlék, én már csak a jövőről álmodom. Bomba nélküli égről és nyugalmas mosolyú házakról. De a holtak némasága mindörökké harangoz 28

szél:

a

szívben.

KOVÁCS ISTVÁN

1945. V I I I . 19. Engem bűnösnek ítélt a világ, mielőtt megszülettem, s hogy mi a tettem, mit elkövettem, nem tudom, de folyton csak vezeklem. Meleg pólyában, fehér kórházi ágyon, alig hogy pupillámon keresztültört az első fénysugár — anyám szomorú sápadt arcát látom, mint ártatlan rabét, ki ítéletre vár. Érzem, milyen döbbenet, ahogy a csend ágyunk Hirosimája felett, mint radioaktív felhő, gyilkos hamueső szétroncsol agyat és szivet. S hallgatom, amint a szomszéd ágyhoz egy boldog apa lép, és a kérdést: „Hogy érzed magad?" én nem értem. Kézcsók, vidám nevetés, egy csokor virág, meghitt pillanat, de számunkra idegen világ. Az én apám talán ezalatt egy elhagyott lövészárok sarában fekszik s megromlott szeme az égben kutatja, miért véres a föld s a zubbonya. Vagy szögesdróttal széttépett szivében, némán, mert nem kiált, reméli, hogy egyszer még megláthat. Én már tudom, csalódni fog hitében.

hanyatt,

Bömbölök, hogy egész lényem vörös a kíntól, s amint anyám fölémhajol, elhallgatok, azon csodálkozom, hogy a sírás nemcsak az én jogom. Tegnap is ma is megremegtem, hogy bár már húsz évet eltemettem, könnyeit látom, most is ugyanúgy érzem, mint azon a napon vigasztaló kezében. S oly forrón égnek sápadt arcomon, hogy feledni őket, míg élek nem tudom. 29

VARGA AKOS Bit 34 évet... Ha meggondoljuk, alig valamit — s ellobbant, mint a gyertya, Nem, még sem, mint a gyertya, inkább mint gyújtózsinór: száguldva és céltudatosan. Tudatában annak, hogy küldetése van, tudatában annak is, hogy teljesítése közben maga is elpusztul. Mégis vállalta ezt. Hosszú és szenvedélyes vitáink közben sokszor megcsodáltam, makacssága miatt nemegyszer haragudtam rá. Nem tudhattam, csak sejthettem, mi rejlik benne. Hogy is tudhattam volna. 34 év — a rögös írói pályán — többnyire csak az indulás ideje. Több, mint 20 éven át — koraérett gyermekfővel — a kulturális élet emlőin nevelkedett. Elete utolsó 6 évében, Makóról Szegedre kerülve, a Csongrád megyei Hírlap kulturális rovatát vezette, s gyakran jelent meg neve folyóiratunk lapjain is. Szépírásával azonban olvasóink csak egyszer találkoztak. Mi is csak halála után fedezhettük fel hagyatékát. XJtrainditásában — és most már helyrehozhatatlanul — mulasztást követtünk el. S ezt még az itt közölt írás sem pótolhatja, amely, ha művészileg nem is a legsikerültebb alkotása Varga Ákosnak, de belső emberi magatartását, bontakozó művészi hitvallását s egyértelmű világnézetét a leginkább példázhatja. ANDRASSY

LAJOS

L E G E N D Á K — EMBERKÖZELBŐL Ma m á r megszokott kép: a külföldi rendszámtáblájú gépkocsiból kiszáll a „Nyugatra szakadt hazánkfia", s a büszke rokonság kíséretében beül valamelyik „régi, kedvenc" cukrászdájába vagy éttermébe. S a „szerencséseknek" — akik valamilyen címen asztala mellé férkőzhetnek — hangsúlyozottan idegen akcentussal elmeséli karrierje történetét. A történet pedig — amelynek hitelét nincs mód sem alátámasztani, sem kétségbevonni — tovább gyűrűzik: barátok, szomszédok száján legendává nő. Ezeket, a néha elmondójuk akarata ellenéré is eszményivé növelt legendákat nehéz cáfolni. Részben azért, mert néhány disszidens sorsa valóban meglepően alakult, részben pedig azért, mert a személyes találkozások élménye elhomályosítja az írott szavakat. A hazautazás luxusát pedig minden esetben a legsikeresebb életútúak engedhetik meg maguknak. Az alábbiakban megpróbálok az elmúlt hetek közelségéből néhány portrét felvázolni azokról a magyarokról, akikkel Párizsban találkoztam. Talán a szélsőségek kerülése, az őszinteség szándéka hozzásegít a legendák oszlatásához. *

A cimbalmost jól ismerem. Már három évvel' ezelőtt, korábbi párizsi u t a m alkalmával is jártam nála. Kiemelkedő, képességű, fiatal muzsikus, aki addig, míg együttesétől egy francia lány miatt meg nem vált, itthon is a legjobbak közé tartozott. Hangszere — ott — kuriózum. Keresete ennélfogva igen magas1. Az orosz jellegű étteremben, ahol játszik, jobban fizetik, mint a prímást. • Néhány év óta avanzsált. A külvárosiból a Diadalív közelében levő szállodába — munkahelye szomszédságába — költözött. A nehezen megtalálható parányi hotel első emeleti szobácskájában (ez ott nagy szó: folyó vizes szobában!) gyakorló hang30

szere, egy asztal, egy szék, rekamié, éjjeliszekrény és egy beépített ruhásszekrény között folyik élete. A falon könyvespolc: magazinokkal, hanglemezekkel. Az éjjeliszekrényen gramofon: ezen hallgatja meg a hangszerére átírandó számokat. Mert nem csak magyar nótákat, népdalokat játszik: Nemrég vették fel hanglemezre az általa cimbalmon megszólaltatott Bach-variációkat. Tulajdonképpen befutott. Mégis kevés a mosoly az arcán. Egyedül — hozzátartozók, barátok nélkül — nehéz a hivatása kialakította életritmust élni. Nappala szinte nincs. Késő délután ébred, amikor a. szomszéd szobákból m á r átharsog a trombitaszó. S ekkor ő is hangszere mellé ül: következik a két-három órás gyakorlás. Közben az ablakon túl már felizzanak a színes neonok. Ez az esti néhány óra az övé. Elég egy-egy sétára, valamelyik bisztróban egy vacsorára. Kilenckor munkába áll, s ha nem is játszik állandóan, reggel ötig — a záróráig — nem szabadul. Mire gondosan összecsomagolja hangszerét, mire megteszi a két uteányi utat: megvirrad. Ekkor jönnek a legrosszabb órák, amitől már szinte fél. A nyitott szemmel való plafonnézés, az elfáradt test furcsa játéka, ahogy ő mondja: „az izmok, idegek visszhangja", amely egy-egy rándulással, a húrok fölött cikázó kéz -mozdulatait idézik. S a nehezen várt nappali álom se megnyugtató. , Ezúttal betegen találom. Harminckilenc fölötti lázzal. — Orvosnál voltál? — kérdezem. — A patikában — mutat a polcon sorakozó dobozkáikra. — Drága az orvos, elviszi a jövedelmet. Pedig meg kellene műteni is. Nézd, mekkora epeköveim vannak — húzza elő az éjjeliszekrényből a röntgenfilmet. Leszaladok borért. Forraltat hozok, úgy, ahogy ilyenkor otthon szoktuk. Betataaródzik, hogy izzadjon. Közben mesél. A bor megoldja a nyelvet. S az se lekicsinylendő: van kinek mesélni. Ismét végighallgatom történetét a francia lánnyal, akiért ittragadit. Tudom: m á r régen férjhez ment, máshoz, Londonba. Ő adta ki az útját, akárcsak a svédnek, akivel közben együtt élt. — Valahogy nincs tartásuk. Nem olyanok, mint az otthoniak. De nem csak én vagyok így. Idegen nem kell, a -magyar lányok -meg olcsóbbak lettek i t t . . . — Miért nem jössz haza? Maga sem tudja. Csak a vállát húzza. — Talán a muzsika miatt. Itt attrakció lehetek — mondja. Hazaindulásom napján még egyszer találkozunk. Rosszkedvű. Összeveszett a főnökével, mert „ilyen vacaksággal" otthonmaradt. Pedig ő — mármint a főnöke — szombaton a k á r negyvenfokos lázzal is dolgozik. Másképpen leállna az ü z l e t . . . Azután valami prímásról beszél, aki a közelmúltbain meghalt. „Észrevétlen elsorvadt." Pedig csak negyvenéves v o l t . . . — Nem bírom ezt a levegőt. Nem érzed? Nehéz, nyirkos. Fulladok t ő l e . . . — mondja keserűen. A mulató előcsarnokában búcsúzunk. Néhány üzenet az otthoniaknak. Kézfogás. Azután belép a helyiségbe. A sújtásos orosz portás néhány trágárságot kiált utána — viccből. Büszke rá, hogy valamicskét tud magyarul. — Mindig ilyen — mondja. — Talán, ha inna, könnyebb volna neki. De egy korty se megy le a t o r k á n . . . *

A házaspár 1956-ban hagyta -itt hazánkat. Disszidáltak. Ma már nem is -tudják, miért. Sok mindenen mentek keresztül. De végül is megkapaszkodtak. Szándékosan nem írom: megkötöttek; mert még nem Sikerült elég mély gyökeret ereszteniük az ú j talajba. Műszaki rajzolók. Szakmájuk: itt is keresett. Így munkahelyet is sikerült találniuk. Csakhogy ehhez meg kellett tagadniuk hazájukat. Az idegenek ugyanis csak Párizson kívül, a bányavidékeken kaphatnak munkát. Kivételt képeznek a politikai menekültek. Ök azok. Papíron. Mert magukban megvallják: semmi tényleges indítékuk nem volt a „menekülésre". Párizs egyik külső kerületében, egy parányi udvari lakásban alakították ki ú j otthonukat. Egy rozoga földszintes házon át, szennyes folyosókon jutni ajtajukig. Az ajtón belül azonban rend, nem drágán, de sok ötlettel, kényelmesen berendezett szoba fogad. Középütt bárpult, italokkal. Ez a f é r j hobbyja. A falakon a hazára emlékeztető iparművészeti tárgyak. A testvér küldeménye. Az asszonnyal beszélgetek. Szép, tagadhatatlanul magyar arcú, fiatal nő. Hangsúlya, ízes szóhasználata is magyar. Mégis ő az, aki már inkább megszokott itt. 31

— Néhányunkat még összetart a magyar templom popja. Vasárnaponként találkozunk. Igaz, egyre kevesebben. Lassan szétszóródunk. Engem inkább a munkám, az otthonom köt le. Igen. Minden bútordarab, minden kis díszítés arról beszél: ez a nő ennek az otthonának éL Ugyanúgy, mintha Pesten, vagy Baján, vagy ki tudja hol teremtette volna meg. Neki ez a falakkal zárt terület a világ. Paprikás csirkével kínál: — Férjem ragaszkodik az otthoni ízekhez — magyarázza'. — Neki minden kedvesebb, ami magyar. Tudom, érzem: honvágya van. — Nem gondoltak rá, hogy hazalátogassanak? — Nincs módunkban. — Van rá r e n d e l e t . . . — Tudom. Nem az otthoni hatóságok miatt. Hiszen annyian jönnek látogatóba is. Szüleink is kint voltak. De mi még nem vagyunk francia állampolgárok. Csak menekültek: ami sok kedvezményt jelent. Életfeltételeinket. Ha hazalátogatunk, elveszítjük a menekültséget. Az ugyanis nem lehet menekült, akit h a z a f o g a d n a k . . . — És végleg? — Nem h i s z e m . . . Nem tudom, érti-e, sejtem, hogy igazgak az otthonról jövő hírek, hiszen szüleink nem akarnának rosszat n e k ü n k . . . Férjem talán m e n n e is . . . De nem akarom e l h i n n i . . . Itt már otthont teremtettünk, gyűjtünk i s . . . Elakad. Egy gesztus jelzi, amit még nem mondott ki. Ebben a kis lakásban van majdnem egy évtizedes munkájuk, küzdelmük értelme. S m á r - m á r ifjúságuk is. Egy asszony pedig otthonához talán még hazájánál is jobban ragaszkodik. •

vár.

A nógrádi asszonnyal naponta találkozom: A szálloda halljában ül, s telefonra

— Még mindig semmi — mondja már kérdés nélkül is. Először orvosfeleségnek néztem. Olyan elegáns. Később megtudtam: gyári m u n kás. A nagy út, a várt találkozás miatt adott ennyit 'külsejére. Előbb minden csörrenésre felugrott. Most már egyre kevésbé hiszi, hogy neki szól a hívás. Egyre reménytelenebb. Már csak a „hátha" köti a készülékhez. Párizsból alig látott valamit: A repülőtérről a városba vezető utat. A bal part egy részét — ahol lakik. A Citét, ahol a központi nyilvántartó van. Péntek este, amikor a repülőtérről megérkezett, tőlem kérdezte, miként juthat innen a Szajna szigetére. De hiába indult el, tolmács nélkül nem tudott a kapun túl jutni. Másnap, amikor valaki vállalkozott a 'kalauzolásra, zárva volt a hivatal. A nyilvántartóban kétnapos a hétvége. Hétfőn végre sikerült bejutnia. Sőt — micsoda öröm! — öccséről, aki gyerekfejjel disszidált, megtudta: él. De hogy hol, arra nem kapx>tt választ. A francia törvények tiltják a címek kiadását. Neki kellett szállodáját megneveznie. Azt ígérték, értesítik a fiatalembert, s ha az a k a r j a , ¡majd felkeresheti. Azóta a hallban ü'1, a hívásra várva. Minden belépőben az ismerős vonásokat keresi. Tűnődöm: vajon miért nem jön a fiú? Franciaországban nincs akkora távolság, amit öt nap alatt nem lehet megtenni. Talán nem akar? Lehet, haraggal vált el otthonról. Vagy annyi pénze sincs? Esetleg titkolnivalója -van. De 'hát egy testvér nem mindennap érkezik, o t t h o n r ó l . . . Az asszony m á r összecsomagolt. Délután indul vissza a gép. De még i t t ül, hátha... — Üzenetet kaptunk egy társától, akivel együtt volt katona a gyarmatokon, hogy leszereltek... — mondja. Tudom, nem jól élt, haza szerettem volna h í v n i . . . A portás nevét 'kiáltja. Nem akar hinni a fülének. Hát mégis!? De csak buta sürgetés: hozza le a csomagjait, a szobát át kell adnia. *

A kanadai bácsira a La Bourget ¡repülőtéren — ú j - és óhazája közötti kényszerű állomáson — figyelek fel. Kétségbeesetten kérdezi: mi lesz most velük, hogy nem indul a budapesti gép? — Beviszik magukat is a városba', és amíg Pest nem tud fogadni bennünket, a MALÉV költségén eszünk, iszunk, alszunk — mondom. — Legalább kerülnek egyet Párizsban is — viccelődik valaki. 32

— De mi m á r csak nagyon mennénk — szól közbe az asszony. Vékony, fáradt testével, mélyen ¡rovátkáit fekete kendős arcával sehogy se illik ebbe a „kozmopolita" környezetbe. Ügy ül a bőrhuzatú ülésen, mintha csak egy falusi templom padjába húzódna. — Rég nem látta a néni Magyarországot, azért siet úgy — vélekedek. S közben tűnődöm: miként tudott ennyire magyarnak megmaradni? — Tavaly óta tényleg nem — lep meg válaszával. — Hatvannégyben mentem ki a férjem után. — S a bácsi? — Huszonkilencben. Újabb alkalom a meglepődésre. — És mit csinált kint a bácsi? — Car-okat — mondja, s csak később jövök rá, auitocarokat. Nem is gondolná, hogy mi másként hívjuk az autót. A magyar mondatokba már angol szavakat vegyít. De hát így is megtudhatom: Mindig arra számított, hogy ha felnőnek a gyerekek, kihívja az asszonyt is. S tavaly — végre! — ez is elérkezett. — Lám, máris hazalátogatnak — mondja valamelyik honfitársunk. — Nem látogatok én — reagál az asszony —, végleg hazamegyek. — Hát nem volt jó Kanadában? — Nem volt m u n k a . . . Az ember is nyugdíjas már. Otthon meg annyi csinálni való a k a d n a . . . Szinte hihetetlennek tűnnek az egyszerű szavak. Hogy valaki azért forduljon vissza az Óceán másik oldaláról, mert az egész életet végig dolgozó kezei alól kifogyott a munka. Mikor végre meg lehetne csendben, békében. — Idegen az a világ — próbálom puhatolni a többi indítékot. Nem magyarok közt éltek? — Volt magyar is bőven. — Nem mindenkinek van toöcsülete — mondja az ember. — ötvenhatban, vagy harmincötezren kijöttek. Kétezer belőle börtönben ül. Lopásért, gyilkolásért Nálunk a gyárban is megpróbálkozott jó néhány. De mindig siránkoztak: Ne hajtsák őket, nincsenek ehhez hozzászokva. „Hát ha jobbhoz voltatok szokva, minek jöttetek" — kérdeztük tőlük. Néhány beletört a tempóba, a többi meg könnyebbet keresett. Legtöbbször az lett a vége, hogy lefogták ő k e t . . . — De azért van, aki boldogult? — Persze. Mint mi is. Lassan, keservesen. Gyorsabban csak huncutsággal lehet Én is sokfelé próbáltam, míg a car-oknál kikötöttem. Most aztán, hogy a hetvenet betöltöttem, nyugdíjaztak. — Hazajön? — Még csak szemlére. Ha olyan, mint az asszony mondja, végleg. Ott a család. Emberek m á r a gyerekek is. A repülőgépen is, ahogy látom kíváncsian le-letekintgetni, azon gondolkozom, milyen érzés lehet 36 év után hazajönni. Milyen lehet idegenben, csak munkával leélni egy életet? Úgy, hogy közben észre se veszi az ember, hogy „megette a kenyere javát". Ferihegyen, a vámnál még látom. Elfogódottan, idegesein rakosgatja hatalmas hőröndjeit. Szokatlan, ú j neki ez az óhaza. Most ismerkedik. És mérges vagyok £ vámtisztviselőre, aki ridegen rárivall: — Magának szólok, ne ténferegjen! Vagy nem ért magyarul? *

Azt ígértem, kerülöm a szélsőségeket. Egy emlék azonban nem hagy nyugton. Elkísért egy dallam. Szinte most is hallom a rosszul, elnyújtva játszott, de félreismerhetetlen dallamot: „Hallod-e te körösi lány, körösi l á n y . . . " Emlékszem, milyen hitetlenkedve kaptam fel a fejem a Chátelet állomás alatt — a párizsi metró talán legbonyolultabb labirintusában. A hosszú futószőnyeg végénél harmonikázta egy vak ember. Nem tudtam ellenállni. Odaléptem hozzá, ötven centimes-t dobtam az előtte levő dobozba, és megkérdeztem: magyar-e? — Igen. — Mióta van kint? — Régen. Nagyon r é g e n . . . Megpróbálkoztam még egy-két kérdéssel: Mikor történt? Baleset? De nem kaptam választ. Csak a harmonikáját húzta némán, Ikonokul. Megértettem. Nem akar beszélni. Máig is tűnődöm: vajon valóban vak volt, vagy csak ez a „mestersége"? Pedig tulajdonképpen mindegy. Mindenképpen szomorú ez a dal, ott a visszhangos folyosón, Párizs alatt. 3 Tiszatáj

33

SIMÁI MIHÁLY

. A HALÁL H A B O Z Á S A Krónikás ének 1966 karácsonyán Karácsonykor negyvennyolc óra béke. • Újévkor negyvennyolc óra béke. A dzsungel sűrűjében csönd sűrűsége; csak madárdal, állatok hívószava, végre, végre! Nem csattog állig felfegyverzett veszedelem; fölemelheti fejét bujdosásából a szerelem; kihűlhet az áttüzesedett géppisztoly; nem kell az őserdőt rágni, melegen kerülhet a tálba az étel; megpihenhet a keserűen vibráló mandulaszem; •• . a harcos számot vethet, megmosdva, tiszta fekhelyen sebeivel, halottáival, életével. Az elvadult, kifulladt szív megnyugodhatna, de ahhoz nem ilyen röppenő, alig kilencvenhatórás pihenő kellene, hanem egy szabad jövő; igazi szabad nyugalom, s magának házat építő, hazát építő, tiszta földű, morajtalan égboltú béke! Monszunnal mosdó, gyógyultan kitárulkozó félsziget, ezerszer sokezerórás tűzszünet; százados elvérzés helyébe örömtüzek szárnyán fölszálló háború-vége! Ó, hihetetlen békesség, éppen csak megmutatod magad; folyó vagy, mely a hegyekből vízesés-szakállasan leszakad, hogy a mocsarat, viszkető szúnyograjokat partizánfiaid a pillanat tündöklésében feledhessék. De nem! lábadozó sebesült vagy te, kurta békesség, úgy lépsz, mint egy szikár, fekete, félkarú, retteneteseket éneklő vendég. A világ-karácsonyfa alatt megállsz, leteszed viselhetetlen fájdalmadat: A szeretet-napi fények alatt, mit mondhatsz te, üszköshomlokú, perzselthajú, mit mondhatsz, míg aknaszilánkként mozdul melledben a háború? A fuldokló gyertyák furcsán .verdeső angyalhajak, haj, de nem illenek tehozzád, míg a csontvázrészvényes jenki urak hagy garral egyre ontják öldöklő ajándékukat a golyói, a gázt meg a bombát.

34

.. \ • • " .-

Mondd hát, rikoltsd hát, a százesztendős balladát, hogyan jöttek tigris-idegenek, francia, japán, amerikai katonák, — tigris-idegenek e gazella hazába, mely a tengerre, mintha inni szökött volna le Ázsiából, hogy aztán itt maradjon véresen, térdre-bukva

...

Mondd hát, rikoltsd hát a százesztendős balladát, hogyan lett búvó gazella-fiakból hökkentő, váratlan leopárd; tanknak feszülő, nagyerejű, bosszuló elefánt; szabad, sas, mely a homályló, idegenek felhőzte boldogtalan eget villamos szívvel vívja sistergő fészke felett. Karácsonykor negyvennyolc órát; újévkor negyvennyolc órát; — nem ennyi békesség kell teneked, kiálts, ballada-mondó ország! Kiáltsd, hogy a dzsunael felett megállna, rikácsolna a nap, a lobogó aranypáva; s mint egy vonuló lánysereg, ' sétálgatna a, rizsföld, millió halovány mezítlába ujjongva gázolná a csacsogó, áramló vizeket; a hegyoldal, az erdők tömött zöldje gyönyörűszépen gőzölögne; az elesett bambuszkunyhó csattogva talpraszökne; kelj föl és járj! — hallanák az igét félholtra korbácsolt utak; a városok a rettegés napjai után teleszívhatnák nevető néppel hatalmas mellkasukat; s szerszám simulna végre a kérges, fegyverekre görcsösült, teremteni — erős tenyérbe; — ha a halottak közt haldokló szép rokonhoz gyógyító gyolccsal az értelem odalépne, hogy föllélegezne, fölülne, szertenézne s elindulna szabad földjén haza angyalhajú karácsony rokona, a messiás-intésű béke. Kiálts, ballada-mondó ország! Újévei hívj, igaz emberi megújulást! Lásd. tettre mozdul már a kéz, érted remeg a szív is, igazságod segítve meg öt ujjal illetik sebeidet orvosaid, az élniakaró elevenek. S mint kórteremben, súlyos homlokuk holdját népek hajtják föléd, testvérkezekkel oltják szörnyű lázad, negyvenkét fokos ország, Vietnam! — hogy ne zokogjon üszkös földeden naponta új halálról újabb ballada, s elzúgjon egedről a pusztulás pilótaruhás, feketeszárnyú arkangyala!

HAZAI

TÜKÖR

SZENTIRMAI LÁSZLÓ

OLVASÁSELEMZÉS

A SZEGEDI

RUHAGYÁRBAN

(A dolgozók reprezentatív csoportjának kérdőíves vizsgálata) Az olvasás társadalmi

szerepe

„Ha a polgári országok könyvtárosai szükségesnek érezték olvasóik, sőt a nem olvasó tömegek tanulmányozását, ízlésük, megközelíthetőségük és az olvasással való befolyásolhatóságuk tanulmányozását, még sokkal indokoltabb ez a törekvés a szocialista társadalomban." 1 A szocialista könyvtár nevelő jellegéből következik, hogy olvasóit nemcsak kiszolgálni, tájékoztatni kívánja, hanem ízlésük alakítására, fejlesztésére is törekszik. Ezek a feladatok feltételezik, hogy az olvasók ízlésének alakulásával foglalkozó kutatók vagy kutatócsoportok ismerjék annak a réteg, üzem, intézmény dolgozóinak vagy könyvtár látogatóinak olvasási szokásait, ízlését, akikkel foglalkozni kívánnak. A megismerés

egyik útja az

olvasáselemzés

Az olvasáselemzésben nagy gyakorlati hagyománnyal rendelkező polgári országokban számos átfogó jellegű statisztikai felvétel készült, amely az átlagolvasóval, némely esetben a nem olvasóval kapcsolatos alapvető tények felmérésére terjedt ki. Ma már ezekben az országokban bizonyos rétegek, nem tipikus olvasók, az átlagtól eltérő műveltségi szintet képviselő könyvtárlátogatók, vagy nem olvasók olvasási szokásaival, igényeivel, ízlésük alakulásával foglalkoznak a kutatók. (Az utóbbi k a tegóriánál természetesen azit vizsgálják, mi akadályozza az olvasási szokás kialakulását) Hazánkban két nagyohb átfogó jellegű felmérés adatai állnak rendelkezésünkre. (A Központi Statisztikai Hivatal 4000 háztartás könyvodvasási adatait adta ki 1965ben, a Könyvtártudományi és .Módszertani Központ Ughy Jenő: Ezer falusi lakos és könyv című tanulmányát jelentette meg ugyancsak 1965-ben.) Jelen tanulmányunkban nem kívánunk sem egyik, sem másik előnyére, esetleg negatív vonásaira rámutatni, csupán azt kívánjuk leszögezni, hogy mindkét felmérés rendelkezésünkre álló alapvető adatai nem terjednek ki olyan széles körre, hogy elengedhetővé tennék mind a nagy, átfogó jellegű, alapvető kérdésekkel foglalkozó olvasáselemző vizsgálatok sürgetését, másrészt éppen az összehasonlítást és egybevetést megkönnyítő részleges: egyes rétegek, intézmények, üzemek vagy könyvtárak olvasóinak, vagy nem olvasó dolgozóinak felmérő jellegű vizsgálatát. Az olvasáselemzés

célja és feladata

Az olvasáselemző vizsgálat célja felderíteni, hogy az olvasásnak milyen társadalmi szerepe van a vizsgált csoportban. Igen sokszor történik említés az olvasás társadalmi jelentőségéről, azonban az ezzel a kérdéssel foglalkozó könyvtárosok, szociológusok, publicisták nem tudják pontosan megmondani, hogy az olvasásnak milyen társadalmi hatása van. Az olvasáselemzés feladata, hogy megvizsgálja, milyen társadalmi szükségleteket elégít ki csak a könyv (olvasás), vagy elsősorban a könyv. Milyen embertípusokat befolyásol a könyv, a folyóirat és a mindennapi értelemben vett sajtó. Egy mondatban összefoglalva, azt kell megvizsgálni, hogy ki, mit, hol, hogyan, honnan, miért olvas és az olvasmány milyen hatást gyakorol rá. 1. U g h y

36

Jenő: Napirenden

az

olvasásvizsgálat

— Könyvtáros,

1966. 3. 122. p .

Az olvasáselemzéssel számos szakterületen működő kutató foglalkozik. (Egy 1940-ben történt összeállítás alapján az USA-ban pedagógusok 105, pszichológusok 100, könyvtárosok 99, szociológusok 66, könyvkiadók-piackutatók 60, társadalomtudománnyal foglalkozó kutatók 43, sajtóval összefüggésben 43, irodalomtörténészek 18, történészek 10, mások 4 jelentősebb művet jelentettek meg az olvasáselemzéssel kapcsolatban. 2 A fentiekből is következik, hogy valamely réteg átlagolvasóinak szokásait, olvasási ízlését csak akkor lehet megnyugtató módon meghatározni, ha kellő számú felmérés adatai állnak a kutatók rendelkezésére. A leszűrt következtetések mellett számos felmérés táblázatait is publikálni kell, hogy több statikus felvétel eredményét összehasonlítva lehessen végső, bizonyos rétegre, vagy olvasói csoportra jellemző vonásokat megállapítani. Az odvasáselemzés során nyert adatok nemcsak az olvasással foglalkozó kutatók számára lehetnek fontosak, hanem a szóban forgó üzemben elvégzendő népművelési ós egyéb, pl. szociálpolitikai munika szempontjából is felhasználhatók. Az egyetemi hallgatók szaibadidő-felhasználásával foglalkozó kutatók, vagy egy-egy középiskola nevelőtestülete is sok hasznos tájékoztató felvilágosítást nyerhet egy-egy olvasáselemző felvételből. Az eddig elvégzett vizsgálatok alapján azt a 'következtetést vonhatjuk le, hogy a műveltségi szint, életkor, családi állapot, környezet döntően befolyásolják az olvasási szokásokat és az ízlés alakulását. 3 Azonban ezek a döntően befolyásoló tényezők különböző módon jelentkeznek és alakulnak egyes üzemek, intézmények dolgozói körén belül. Az elvégzett, feldolgozott és kiértékelt felmérés éppen ezért hasznos lehet az üzem,_ intézmény vezetősége, helyi könyvtár dolgozói számára, mert közvetve megmutathatja, hogy milyen szociálpolitikai, népművelési, könyvtárpropagandával összefüggő intézkedések megtételére volna szükség. Kapcsolat

a

szakszociológiákkal

Olvasáselemzéssel foglalkozó felmérések igénye mindinkább előtérbe kerül, amióta a szakszociológiák elterjedésének és hazai viszonyok között történő alkalmazási kísérleteinek tanúi lehetünk. Olvasásvizsgálatunk szerves részét képezheti egy szélesebb körű tömegközlés szociológiai felmérésnek. Sőt talán azt is mondhatjuk, hogy jelen pillanatban az elvégzett és részben feldolgozott adatgyűjtés következtében a tömegközlés szociológiáján belül az olvasási igények, szokások és olvasási ízlés alakulásának vizsgálata előrehaladottabb stádiumban van, mint az e szakszociológia területéhez tartozó ¡más tömegközlő eszközök használatának és hatásának vizsgálata. Az olvasók és nem olvasók között végzett vizsgálatok mutatják m a j d meg, hogy a különböző tömegközlési eszközök milyen széles terjedelemben érnek el különböző életkorú, műveltségű, nemű és családi állapotú rétegeket, és a különböző mass médiumok hatásának milyen kapcsolata van egymással. (Az USA-ban 1960ban végzett vizsgálat a tömegközlési eszközök hatásának egymáshoz való viszonyáról: „Körülbelül a felnőtt lakosság 25-30%-a olvas havonta egy vagy több könyvet; körülbelül a felnőtt lakosság 40-50%-a néz meg hetente vagy gyakrabban egy filmet; körülbelül a felnőtt lakosság 60-70%-a olvas egy vagy több magazint többékevésbé rendszeresen; körülbelül a felnőtt lakosság 85-90%-a olvas egy vagy több újságot többé-kevésbé rendszeresen, körülbelül a felnőtt lakosság 90-95%-a hallgatja a rádiót naponta 15 percig vagy tovább. A kommunikáció öt nagy eszköze közül asák a könyvolvasás terjed ki az egész lakosságra a legkisebb mértékben. Csaknem mindenki hallgatja a rádiót, és olvas újságot,1 de csak minden negyedik olvas havonta egy könyvet." (Kiemelés tőlem: Sz. L.)' Olvasáselemző munkánk szerves részét képezheti a hazai viszonyok között most kialakuló szabadidő szociológiájának. A szabadidő szociológiáján belül a szabadidőinórleg készítésének egyi'k fontos tényezője lehet a dolgozók, egyetemi hallgatók, középiskolai tanulók üzemen, iskolán kívüli művelődési viszonyainak vizsgálata. A szabadidő-mérleg készítésekor a kutató azt vizsgálja, hogy az emberek bizonyos idő alatt mit csinálnak, ezzel párhuzamosan mit végeznek, hol és kivel. Egy átfogó szabadidő-mérleg vagy tegnap-interjú készítéséhez az olvasáselemzést végző kutatók értékes tényanyagot tudnak biztosítani akár közvetlen felhasználásra, akár a hipotézis kialakításához. A szabadidő-mérleg készítésekor lényeges tudni, hogy bizonyos típusú üzemekben, intézményekben a szabadidő aktív kihasználásán belül mennyi időt töltenek a dolgozók újság, folyóirat, regény olvasásával, s egyben 2. W a p l e s , D o u g l a s a n d O t h e r s : W h á t R e a d i n g D o e s t o P e o p l e , U n i v . 3. K e a d e r i n P u b l i c O p i n i o n a n d C o m m u n i c a t i o n . E d . b y B . B e r e l s o n F r e e P r e s s of G l e n c o e , 1950. i l l e t v e K ö z p o n t i S t a t i s z t i k a i H i v a t a l i d é z e t t 4. A s h e i m , L e s t e r : P o r t a i t of t h e b o o k - r e a d e r a s d e p i c t e d i n c u r r e n t C o m m u n i c a t i o n s : A B o o k of R e a d i n g s E d . b y W i l b u r S c h r a m m , U r b a n a ,

of C h i c a g o , 1940.163. p . a n d M. J a n o w i t z , T h e felmérése. research. Közli: Mass 1960. 452. p .

37

mennyi idejüket veszik igénybe az egyéb tömegközlési eszközök. Mi ezek hatásának egymáshoz való viszonya, s a különböző műveltségű, életkorú, foglalkozású csoportokon belül milyen viszonyt, milyen eltolódást tudunk megállapítani. 5 Az olvasáselemző munkák adataira, következtetéseire a művészetszociológia is igényt tart. A művészetszociológia számára már nemcsak az a tény lényeges, hogy a dolgozót, tanulót szabadidejében milyen tömegközlő eszközök milyen intenzíven tudnak elérni, hanem fokozottabb mértékben szüksége van az olvasók értékítéletére is. Éppen ezért az említett három szakszociológia közül a művészetszociológia számára tudnak az olvasaselemző vizsgálatok legkevesebb torzításmentes adattal szolgálni. (A tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy részletesebb metodikai fejtegetésekbe és vitába hocsátkozzunk, csupán azon véleményünket fejezzük ki, hogy egy adott üzem, intézmény dolgozóinak olvasáselemzésekor mind a tömegközlés, mind a szabadidő szociológiában felhasználható adatok jelentősebb részét szerezzük ténykérdéssel, mint értékítéletet magában foglaló válaszokkal.) A felmérés

tárgya, célja és

módszere

1964 késő őszén munkacsoport alakult, hogy Szeged két könnyűipari üzemében, (a Szegedi Ruhagyárban és a Szegedi Gyufagyárban) megvizsgálják a népművelő munka helyzetét, a felmerülő igényeket és tennivalókat. A munkacsoportba meghívást kapott a tanulmány szerzője is, akire az a feladat hárult, hogy az üzemek dolgozói között kérdőíves módszerrel vizsgálja: az üzemek dolgozóinak hány százaléka olyas hetente rendszeresen, mit olvasnak és a dolgozók aktív szabadidejében milyen helyet foglal el az olvasás. (A felvételi adatlap kérdései között szerepelt számos, a televízió hatására vonatkozó kérdés is. Ennek feldolgozása más helyen történik meg.) A Szegedi Ruhagyár dolgozói között a gyár fizikai munkás létszámának megfelelően közel 7%-ot láttunk el kérdőívvel. Értékelésre került a fizikai dolgozók létszámának közel 6%-a. A kiosztásnál a találomra történő kiválasztás elvét alkalmaztuk. A kérdőív sokszorosított formában került szétosztásra. A kérdőív megszerkesztésénél az az elv volt döntő, hogy a válaszolóknak minél kevesebb alkalommal kelljen értékítéletet adniok, hisz ez még abban az esetben is torzításra vezethet, ha a kérdőívet interjút készítő személy tölti ki. Arra pedig semmiképpen sem volt lehetőségünk, hogy a kérdőívek felén a kötött értékítéleteket eredményező kérdéseket fordított vagy kevert sorrendben a d j u k fel. A kérdésekre legtöbb esetben aláhúzással lehetett válaszolni. I. A kérdőív első 14 kérdése (egyéb tömegközlő eszközökre vonatkozó kérdésekkel együtt összesen 41 kérdést tartalmazott a kérdőív) arra kívánt felvilágosítást nyerni, hogy a dolgozó milyen a) foglalkozási, b) életkori, c) műveltségi, (iskolai végzettség), d) családi állapotú, e) jövedelmű, f) környezeti (lakásviszonyok) csoportba sorolható be. A fenti, felvilágosítást igénylő kérdések vagy tényekre vonatkoztak vagy kötőit válasz lehetőséggel rendelkeztek. Az adható válaszokat felsoroltuk, és ezek egyikének aláhúzásával kellett válaszolni. II. Ün. „étlap-kérdéseket" alkalmaztunk, ( + ) amikor a r r a kívántunk választ kapni, hogy a kérdezett dolgozó: Beiratkozott olvasója-e valamely könyvtárnak? Milyen könyveket vesz meg saját könyvtárába? Milyen újságokat fizet elő és olvas? Milyen újságokat nem fizet elő, csak -olvas? Milyen könyveket olvas szívesen? Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen? III. Ténykérdésként szerepelt Hány kötetes könyvtára van a családnak? Mennyit költ a család könyvre? (+) Etlapkérdésnek nevezzük, amikor a kérdezett személy több felsorolt, e g y m á s t k i z á r ó v á l a s z l e h e t ő s é g k ö z ü l e g y e t v a g y t ö b b e t is m e g j e l ö l h e t . 5. W e b e r , F r i e d r i c h : D a s F r e l z e i t p r o b l e m , M ü n c h e n — B a s e l , 1963. 111—112. p .

38

nem

a) 1 év alatt b) 1964 decemberében Mennyi időt tölt olvasással? a) naponta, b) hetente? Ha családos, férje vagy felesége mennyi időt olvas? Van-e televíziója? Ha igen, melyik évben vette? IV. Kötetlen választ adhattak a felmérésünkben szereplő dolgozók a következő kérdésekre: Sorolja fel azt a három könyvet, amelyet legutoljára olvasott: Nevezze meg legkedveltebb íróit: Sorolja fel azt a három könyvet, amelyet legutoljára vásárolt: V. Hasonló jellegű volt a következő kérdésünk is, de a válasznak már értékitéletet is kellene tartalmaznia: Sorolja fel azt a három könyvet, amely az utóbbi évben nagyon t e t s z e t t . . . miért? Kérdéseink tehát tényre, cselekvésre és véleményre vonatkoztak. Mint minden felmérésnél szokásos, jelen vizsgálatunkban is a véleményre vonatkozó kérdések esetében kaptuk a legkevesebb választ. Itt közrejátszhatott az a körülmény is, hogy a vélemény-értékítéletet tartalmazó válasz az olvasási kultúra olyan fokáról kellett volna hogy tanúbizonyságot tegyen, amellyel jelen felmérésünkben szereplő dolgozók közül csak kevesen rendelkeztek. A kérdőív megszerkesztésekor figyelmet fordítottunk arra, hogy a bonyolultabb, minél intenzívebb olvasási kultúrára vonatkozó kérdések a „tölcsér" szűkülésének (-)—(-) megfelelően nyerjenek elhelyezést a kérdőívben. A felmérés

során nyert

adatok

feldolgozása

^üA Szegedi Ruhagyár a város nagyobb üzemei közé tartozik. Az üzemben első_^orbaiúnők_dolgoznak. r A szakmunkások aránya nem éri el az 50%-ot. (1964. év~végt— ' adatok.) Az értékeléshez felhasználtunk 104 kérdőívet, (N = 104). Adatfelvételünkben: J szakmunkások aránya / nő dolgozók aránya .. férfi dolgozók aránya V n e m válaszolt

54,8% 65,3% 33,3% 1 %

A gyár 1964-es év végi munkáslétszámának megfelelően a 30 éven aluliak aránya 30% körül mozgott. Felmérésünkben az első két életkorcsoport (19 évig, ill. 20—29 évig) 28,7%-ban szerepe). Az adatfelvétel részletes elemzése előtt szükségesnek láttuk ezeket a tájékoztató adatokat közölni, hogy alátámasszuk: adatfelvételi lapjaink azokat a dolgozó csoportokat érték el, amelyek összetétele a gyár dolgozóinak összetételét reprezentálják: Életkor Az adatok összesítésekor öt életkori csoportot állapítottunk meg. Ez a felosztás eltér pl. a falusi lakosság olvasottságát vizsgáló tanulmány életkor szerinti felosztásától. Felmérésünkben figyelemmel kellett lennünk, hogy a gyárban ipari tanulók is dolgoznak. Ezek semmiesetre sem idősebbek 19 évnél. Az általunk alkalmazott tízévenkénti életkorcsoport felosztás mellett szól, hogy így minden kérdést öt korcsoportnál vizsgálhattunk. Életkor

szerint

— 19 éves korig 20—29 éves korig 30—39 éves korig 40-49 éves korig 50 éves kor felett Nem töltötte ki

megoszlás (N = 105) 4,7% 24 % 28,5% 25,7% 16,1% 1,1% 100,1%

( + + ) „Tölcsér" m ó d s z e r n e k nevezzük azt a módszert, amellyel először átfogó t é m á r a t e s z ü n k fel k é r d é s t , m a j d — a tölcsér s z ű k ü l é s é n e k m e g f e l e l ő e n a k é r d é s is e g y r e s z ű k e b b területre vonatkozik.

39

Végzettség A nőknek mindössze 4,4%-a végzett középiskolát, de 27,5% nem rendelkezik az általános iskola 8. osztályának megfelelő végzettséggel s e m A férfiak 22,9%-a szerzett magasabb végzettséget, mint amely az általános iskola 8. osztályának megfelel. Nem rendelkezik viszont befejezett általános iskolai képesítéssel 17,1%. Mind a nő, mind a férfi dolgozók zöme (68 ill. 60%) azonos, az általános iskola 8. osztályának megfelelő végzettséggel rendelkezik. Jelentős eltérést találunk a f e n n m a r a d ó dolgozók között. A nők között sokkal nagyobb számban találunk olyanokat, akik nem végezték el az általános iskolát, mint a f é r f i a k között. A f é r f i a k közül csaknem .minden negyedik viszont magasabb végzettséggel rendelkezik. Iskolai f

végzettség

szerinti

megoszlás (N = 105)

Nem rendelkezik a 8. általánosnak megfelelő végzettséggel 8. általánosnak megfelelő végzettséggel rendelkezik Középiskolát végzett Főiskolát, egyetemet végzett Nem töltötte ki

23,7% 64,7% 9,5% 1,1% 1,1% 100,1%

A megkérdezettek közül csaknem minden negyedik tanul, illetve 6,6% képesítést szeretne szerezni. A többség középiskolában és szakmai tanfolyamon tanul. É r t é k e lésünkben legtöbb alkalommal külön szempontként vizsgáltuk, hogy az egyes k a t e góriákban hogyan szerepel a jelenleg is oktatásban résztvevők aránya a többi dolgozóhoz viszonyítva. A szabadidő felhasználását és az olvasásra fordított idő m e n y nyiségét, valamint az olvasási szokásokat természetszerűen jelentősen befolyásolja a tanulásra fordított idő. 1964 telén Kelet-Szibériában, Ulan-Udeben végzett olvasáselemző felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezett dolgozók szabadidejük 1/7—1/5-öd részét fordítják tanulásra, illetve képesítés szerzésére. 6 Családi

állapot

A felmérésben részt vevő dolgozók 75,2%-ának van házastársa, 23,8% h a j a d o n , illetve nőtlen. A megkérdezett dolgozók és házastársuk végzettségének összehasonlításából igen érdekes következtetést vonhatunk le az olvasásra vonatkozóan. A n y e r t a d a t o k azt mutatják, hogy a kérdőívet kitöltők és házastársuk végzettség szerinti megoszlása csupán az általános iskola 8. osztályának megfelelő kategóriában közelíti meg egymást. Gyári dolgozó Házastárs 8 általánosnak megfelelő végzettség 64,7% 63,3% A felvételben szereplő dolgozók 74,2%-a rendelkezik befejezett általános iskolai és középiskolai végzettséggel, míg a házastársaknak 83,6%-a. A házastársak közül csupán minden tizediknek nincs meg az általános iskolai végzettsége, ezzel szemben a felvételben szereplő dolgozók közül csaknem minden negyediknél hiányzik a befejezett alapfokú képzés. Az iskolai végzettségnek jelentősen befolyásoló szerepet tulajdonítunk a z olvasási szokások és ízlés kialakulásában. A megkérdezett dolgozók házastársainak magasabb műveltsége feltehetően lényegesen befolyásolja az otthoni, családi könyvtár kialakítását. Elképzelhető, 'hogy a könyvvásárlás a házastárs kezdeményezésére történik, s a családi könyvtár összetétele inkább tükrözi a házastárs igényét, ízlését, mint a megkérdezett dolgozóét. A család

jövedelme

Az egységes számítás érdekében a magánosok által beírt jövedelmet kettővel megszoroztuk, hogy a családok jövedelme alapján felállított. kategóriák szerint számolhassunk. Két jövedelmi csoportha. osztottuk be a megkérdezett dolgozókat. Az 6. K a r t a s o v , N . S z . : C s t e n y i j e v s z t r u k t u r e r a b o t . M o s z k v a , 1965. 30. 25. p .

40

szvobodnovo

vremeni

rabocsih

Ulan-TJde—Opüt

első kategóriába tartoznak azok a családok, amelyeknél a jövedelem nem haladja meg a 3000,— Ft-ot. Az ezen felüli jövedelemmel rendelkezők képezik a másik csoportot. A két csoport aránya 4:1 az alacsonyabb jövedelműek javára. Meg kell jegyeznünk, hogy a csoportok ¡megállapításakor kizárólag azokra az adatokra voltunk utalva, amelyeket a kérdőíveken közöltek az interjú személyei. Csaknem minden közvéleménykutatással foglalkozó intézet, kutatócsoport és mű szerzője megállapítja, hogy a jövedelemre vonatkozó adatokat nagyon nehéz pontosan interjú keretében megállapítani. A megkérdezett, meginterjúvolt személy ösztönösen kevesebbet ír be, vagy egyéb jövedelmét „elfelejti" közölni. Felmérésünk során azt tartottuk szem előtt, hogy jövedelem szerint kategóriákba tudjuk sorolni az adatfelvételünkben szereplő családokat, s ennek alapján tehessünk összehasonlítást. Valószínű, hogy minden kategóriában körülbelül egyenlő százalékban történik lefelé „kerekítés", tehát a csoportok közötti viszony megmarad. Lakás A rendszeres olvasást és az olvasási kultúrát befolyásolja, hogy a megkérdezettek milyen körülmények között laknak. Nem kell külön kiemelnünk, hogy azok a családok, amelyeknél a lakáskérdés nem megoldott: albérletben, családtagként laknak, esetleg gyermekük is van, egyrészt sokkal kevésbé gondolnak saját könyvtáruk építésére, másrészt az otthon kialakítható olvasási szokásokat is befolyásolja, ha többen laknak egy szobában. A megkérdezettek ttöbb mint fele többedmagával lakik egy szobában. Legkedvezőbb helyzetben az az egyharmad van, akik többedmagukkal két szobában laknak. 13,2%-tól nem kaptunk választ. A kérdőívet kitöltő személyek jelentős százalékánál nem tekinthető megoldottnak a lakáskérdés. Minden harmadik dolgozó albérletben lakik, vagy családjával családtagként rokonainál. Az olvasás szerepe

a szabadidő

kihasználásában

„Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?" — kérdésünkkel a lehető legegyszerűbben kíséreltük meg felmérni, hogy a dolgozók sajátmaguk mit tartanak legfontosabb szabadidő-elfoglaltságuknak. Több válaszlehetőséget adtunk meg, s ebből kellett aláhúzással megjelölni a kedvelt időtöltéseket. A szabadidő aktív kihasználásának felmérését különböző módszerekkel lehet végrehajtani. Utaltunk már korábban a szabadidő-mérleg, „tegnap"-interjúk készítésére. Jelen tanulmányunkban n e m kívántunk és nem is foglalkozhattunk az egész szabadidő-problémával, hanem azt vizsgáltuk, hogy a szabadidő kitöltésében milyen szerepet játszik az olvasás és az egyes dolgozók hetente mennyi időt töltenek olvasással. A dolgozók 71,1%-a válaszolt olyan értelemben, hogy szabadidejét másra is felhasználja, mint otthoni-munkára. Személyenként átlagosan "2,46 elf5gl'alts'á"göt~j'eTölr tek meg. A megkérdezettek 41,2%-a a televízlót nézi legszívesebben, ,35,3%-kal következik az olvasás. Azonban ha azt vizsgáljuk, hogy azok között, akik aktív szabad^* időfelhasználásról tettek tanúbizonyságot, hogyan jelentkezik a televíziónézés és az olvasás kapcsolata, akkor azt találjuk: bár a televízió nézése itt is megtartotta első helyét, azonban csaknem ilyen százalékban olvasnak is a dolgozók. Érdekes tanulság vonható le a fenti jelenségből: ha a dolgozónak lehetősége van, hogy szabadidejét aktivan használja ki, vagy ha megtanítják, hogyan kell a szabadidőt nemcsak tétlen pihenésre, hanem művelődésre, tevékenységre felhasználni, azonnal két pozitív hatással rendelkező tömegkommunikációs eszköz hatása alá kerül, s ez mind művelődésére, mind pihenésére és közvéleményének alakítására kedvezően hat. Az elfoglaltságok között harmadik helyen szerepel a kézimunka, de ez részben még házi munkának felel rneg]~bisz az asszonyok varrása, kötése is idetartozik. Negyedik helyet foglalja el körülbelül minden hatodik megkérdezett dolgozónál az „egyéb végzése", illetve a moziba járás. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elfoglaltságok között az ötödik helyen szerepel társas elfoglaltságként a kártyázás, illetve a társaságba járás. A televízió nagyfokú kedveltségét azzal lehet magyarázni, hogy a televíziótulajdonosok közül minden harmadik adatfelvételünket megelőző évben, minden negyedik pedig egy-két évvel korábban vette készülékét. Külföldi felmérések eredményei azt mutatják, hogy a televízó vásárlását követő 2—3 évben a készülék előtt eltöltött idő nagyon megnő — általában az olvasással töltött idő rovására. Az aktív élménykeresést egy időre felváltja a passzív élmény befogadás. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a korábban említett felmérések egyben arra is bizonyítékot szolgáltattak: először azok vettek nagy számiban televíziós készüléket, akik szabadide41

jükben sokat olvastak. A fenti időtartam elmúlása után a 'készülék előtt eltöltött idő 7csökken, s ismét fokozatosabban fordulnak a könyvek és egyéb sajtótermékek felé. A televízió nézésével eltöltött idő feltétlenül igénybe veszi a szabadidő jelentős részét, de ezzel a jelenséggel számolnunk kell. Nemcsak az olvasásra fordított idő csökken, hanem az egyéb tömegközlő eszközök hatását is csökkenti. Kétségkívül olyan ténnyel állunk szemközt, amely világszerte mindenütt lejátszódik. Amíg a televíziókészülék nem kerül be a háztartásba, csak máshol nézhető, m a j d megvásárlása után néhány éven keresztül a vele eltöltött idő meginő a többi tömegközlő eszközök rovására. Azonban ez a jelenség nem tart hosszú fázison keresztül, m e r t a külföldi felmérések, amelyeket olyan országokban végeztek, ahol a televízió h a m a rabb terjedt el, mint nálunk, azt mutatják, hogy a televízió sokat veszt szabadidő kitöltő szerepéből. Németország Ruhr-vidékének egyik városában végzett szabadidő félmérésen belül: „Mit csinált tegnap munkaidő után" (hétköznapon) 1000 dolgozó a következő választ adta: házi munka, kerti munka 19,2%, olvasott 16,7%, semmi különöset 13,7%, pihent 11,3%, sétált, autózott 8,9%, látogatás, társaság, családjának szentelte 8,8%, rádiót hallgatott 7,5%, továbbképzés, egyesületi tevékenység, kulturális rendezvények látogatása 5,7%, sport 4,9%, televízió 2%, mozi 1,4%. A fenti megkérdezettek a szombati szabadidőt 11,3%-baw olvasással és csak 2,4°/0-ban töltötték televíziónézéssel.8 A megkérdezettek között mindössze egy dolgozó volt, aki az olvasást jelölte egyetlen szabadidőt kitöltő elfoglaltságának. A kérdőívet kitöltők fele nyilatkozott úgy, hogy szabadidejében két, illetve több elfoglaltságot is szokott folytatni. Eddigi vizsgálatunkból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Ruhagyár dolgozóinak szabadidő-kihasználása nem a legszerencsésebb. Bár hangsúlyozzzuk, hogy nem szabadidő-kutatás volt a feladatunk, hanem csupán a dolgozók véleményére valtunk kíváncsi; mit végeznek kedvelt szabadidő-elfoglaltságként. Éppen ezért az egész, termelőmunkán kívül eltöltött idejükről nincs pontos képünk. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a megkérdezettek közel 30%-ának nincs pihentető elfoglaltsága, és nem is folytat semmiféle kedvelt időtöltést. Feltehetően azzal a problémával állunk szemközt, hogy a gyár nő dolgozóinak a második műszak jelentős megterhelést jelent, másrészt számosan járnak be vidékről, és ez termelőmunkán kívüli idejüket nagymértékben igénybe veszi. Elképzelhető, hogy olyan dolgozókat is találnánk — ha ezt a kérdést vizsgálnánk kimondottan —, akik nem is ismerik a szabadidő aktív kihasználásának lehetőségét. Pozitív jelenség, hogy az összes felsorolt szabadidő tevékenység több mint fele művelődési jellegű: televíziónézés, olvasás. Feltehető, hogy a második műszak fokozottabb megkönnyítése, amelyre egyébként is erőfeszítés történik a gyár vezetősége részéről (napközi, kölcsönözhető háztartási gépek), valamint kulturális propaganda a dolgozók passzív szabadidő felhasználását aktívabbá tudná tenni. Rendszeres

olvasás

A szabadidőn belüli olvasás rendszerességének megállapítására két kérdéssel végeztünk felmérést. Először azt vizsgáltuk, akkor kapunk-e eredményesebb adatokat, ha azt elemezzük: a dolgozók mennyit olvasnak naponta, vagy a heti rendszeres olvasás vizsgálata vezet eredményre, s a heti olvasással töltött időből következtetünk vissza a napi olvasásra. A megkérdezettek mindössze 61,5%-a nyilatkozott olyan értelemben, hogy n a ponta rendszeresen olvas, 70,1% közölte, hogy hetente olvas rendszeresen. Amikor az időadatok felmérésére került sor, akkor derült ki, hogy a felmérésben szereplő dolgozók, ha napi rendszeres olvasást írtak is be, az időadatokat hetes viszonylatban közölték. A dolgozók 29,1%-a hetente sem olvas rendszeresen, amit igen magas a r á n y n a k kell tekintenünk. Az olvasással töltött idő .. .*** A hetente olvasással töltött idő a megkérdezett dolgozóknál 339 perc. Nem é r demes napi felosztásban értékelni ezt az adatot, mert hétköznap az olvasással töltött idő kevesebb, mint a hétvégén, vagy a pihenőnapon erre fordított idővolumen. **• A k é r d é s t á r g y a l á s á n á l ó h a t a t l a n u l s z á m o s a d a t o t é s s z á z a l é k a r á n y t k e l l k ö z ö l n ü n k , k ü l ö n b e n ez a r e n d k í v ü l l é n y e g e s j e l e n s é g n e m v o l n a t e l j e s s é g é b e n é r t é k e l h e t ő . 7. B o g a r t , L . : T h e A g e of T e l e v i s i o n , L o n d o n , (1958). 133. p . • 3. K i e l s i c h . G . : F r e i z e i t g e s t a l t u n g i n e i n e r I n d u s t r i e s t a d t , M ü n s t e r , 1956, 144—145. p .

mert

42

A gyárban dolgozók máshol alkalmazásban levő családtagjai (házastárs) ezzel szemben hetente 422 percet töltenek olvasással. Ez a felvételünkben szereplő dolgozók olvasásra fordított idejének 124.5%-a. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a házastárs a ruhagyári dolgozó olvasással töltött idejének 25%-ával többet olvas. Az olvasással töltött idő összvolumene másként mutatkozik, amikor azt vizsgáljuk, ¡milyen értéket kapunk, ha a) a felvételben szereplő dolgozó nő, b) a felvételben szereplő dolgozó férfi, c) a máshol dolgozó házastárs nő, d) a máshol dolgozó házastárs férfi. Asszonyoknál _Hajadon hetente .?87 nercet olvas, az olvasásra fordított átlagos idő 114%-át. "Gyermektelen férjezett asszony 555 percet tölt olvasással, az olvasásra fordított idő 163,7%-át. Férjezett asszony egy vagy több gyerekkel 242 percet—olvas, az olvasásra fordított ido 71,4%-at. A felvételi lapot kitöltött nők átlagosan 309 percet töltenek olvasással. Ez az : olvasásra fordított idő 91,4%-a. " ™—•—•-•*- — Legkevesebbet tehát a férjezett gyermekes anyák olvasnak, máshol dolgozó házastársuk olvasással töltött idejének csupán 57,3%-át. Férfiak Nőtlen férfi 180 percet olvas, az össz olvasásra fordított idő 53,1%-át. Nős, gyermektelen férfiak 585 percet tudnak olvasni, a felvételben szereplő dolgozók olvasásra fordított idejének 172,5%-óí. Nős férfiak gyermekes háztartásban 358 percet olvasnak, az átlagos olvasási idő 105,6%-át. A férfiak több időt tudnak hetente olvasással tölteni, azonban a nők közül többen olvasnak rendszeresen. A megkérdezett férfiaknak .körülbelül fele olvas csupán rendszeresen, de a nők 76,8%-a vallja rendszeres szabadidőn belüli"elfőglaTtsagá•hákr-az-olvasást. Ha a máshol dolgozó házastárs

nő

Gyermektelen asszony 420 percet jplyas, a házastársak átlagos olvasási idejének 99,5%-át, de ~á*r'uKagyáYi asszoriycilTőlvásási idejének 135,9%-át. hetente olvasni, a házastárs olvasási idejének 36,2%-át" elé a"felvéteíüríkben szereplő "asszonyok" ofFasási idejének 49,5%-át. A házastárs asszonyok heti olvasásának ideje 210 perc, a ruhagyári asszony olvasási idejének 68%-a. Ha a máshol

dolgozó házastárs

férfi

Nős, gyermektelen férfi 720 perceLtud-Qlyasásra, fordítani. Ez a kérdőívet kitöltött dolgozok átlagos olvasási" idejének 186,5%-a. .Nős, gyermekes férfiak éit) _ percet töltenek olvasással. Ez a gyárban dolgozó feleségeik olvasással töltött idejének 173TT%-a" Felmérésünk tehát azt mutatja, hogy az olvasással töltött idő nagymértékben. f.ÜQ.g_ a dolgozó családi állapotától. Nőtlen férfiaktól eltékiwtve a férfiak minden" esetben íöü5'"i3őí~TÖltí7eff5eR''üZ~(ísássaZ, mint az asszonyok. Az asszonyok olvasási idejét jelentősen befolyásolja, van-e gyerekük vagy nincs. A férfiaknál ez nem látszik jelentős befolyásoló tényezőnek, mert a gyermekes családokban a férfiak olvasásra fordított ideje a házastárs olvasási idejének közel 75%-ával több. összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a már idézett szovjet tanulmány szerint a megkérdezett asszonyok hetente 228 percet töltenek szépirodalmi, tudományos és politikai irodalom, valamint újságok, folyóiratok olvasásával. A férfiaknak viszont hetente 396 perc áll könyvek és sajtótermékek olvasására a rendelkezésükre. 9 9. K a r t a s o v : i. m . 25. p .

43

»

Akik

nem olvasnak

hetente

rendszeresen

Nem olvas rendszeresen a felvételben szereplő dolgozók közel 30%-a. Jelentős eltérést találunk a nők és férfiak között. A nők közül mindössze 23,2% nem olvas a férfiak 42,9%-ával szemben. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a férfiak egy részét inkább a sport vonzza (szabadidő-elfoglaltságban a részesedés 8,6%), másrészt a nagyobb szabadidő miatt (kevesebb házi munka, gyerekek ellátása, kézimunka nem az ő feladatuk) nagyobb időigényes barkácsoló, ház körüli munkába kezdenek. A rendszeres nem olvasás az életkorral fokozatossan növekszik. A 19 éven aluliak közül alig néhány százalék nem olvas rendszeresen. Ez az érték életkor-csoportonként emelkedik, és 50 év felett niár csaknem minden második dolgozó nem olvas. A végzettség annyiban befolyásolja a nem olvasást, hogy akiknek nincs 8. általánosnak megfelelő végzettségük, azok sokkal többen olvasnak, mint akiknek m a gasabb végzettségük van. Tehát az alacsonyabb végzettségűek, akik részben a továbbtanulásban is részt vesznek, fokozottabb olvasással kísérlik meg elmaradásukat bepótolni. A felvétel időpontjában is tanuló dolgozók közül mindössze minden tizedik nem olvas rendszeresen. (Folytatjuk.)

Lipták 44

Pál rajza

BALÁZS ÁRPÁD

GYERMEKÉLET C S O N G R Á D MEGYÉBEN

n>> 60 < Csongrád Szentes Szegvár Mindszent Hmv.-hely Szeged Tápé Szőreg Tiszasziget Üjszentiván

33 38 40 20 74 38 34 41 24 20 362

u

§ á 51 eO

2 2 2

3 2 4 1 1 4

—

2 — —

—

4 2 1

2 1 2

15

20

•Ü

§

>>

ci Sí

i

t

4 5 1 1 6 3 4 9 4 3

6 7 7 6 16 8 4 5 3 2

40

64

ia +

>

6 18 16 5 42 22 20 16 7 9 161

in

1 —

2

2 1

2 1 — —

4

9

2

2

—

—

1

1 2 5

1

1

—

2 2

10

— —

11

1 2 3 4

1 1 1

—

—

—

eű 1 <1
a tí o •a N tn

&

—

3 1

— —

—

o01 3 e a

2 —

—

01

N <w 0 •Ű 0 M

1 •a s

> a

8 •a ^ C §

§&

1 2 3 1

10

—

1 1

— — —

—

1

11

2 —

—

1 —

to

— —

—

5

Hal

iN 3 ta 60 2 S i ¡3

U >, 1 >

HÚS

Reggeli

C3 s •s W |

kakaó

1964 őszén 1214 szabolcs-szatmári gyermek táplálkozását vizsgálgattam. 1965 májusában, szeptemberében, november és 1966 február havában 800 gyermek tavaszi, nyári, őszi, téli étkezését summáztam, Tokaj—Tiszafüred térségében, a Tisza mindkét oldalán elfekvő helységekben. 1965 nyarán 800 gyermek közül 100 gyermeket a lakásán látogattam meg, vagyis a szülőket kérdezgettem. Miből is sütnekfőzmek az asszonyok? Ez már korszerű szociográfia. Ezt pedig azért művelem, mert „A nép kenyere — a Tisza völgyében" címen szeretném könyvbe foglalni a Tisza menti családok anyagi életét. 1966 őszén — október-november havában gyalog, vonattal, busszal, máskor szekérrel, autóstoppal Tiszafüredtől a jugoszláv határig követtem az Élő-Tiszát Megint betértem a helységekbe, hogy a 10—11 éves gyermektől tudakoljam a mindennapi életet. A nagyobbakat azért kerülöm, mert ők már egy kicsit lódítanak, szépítenek, nagyot mondanak a válaszadáskor. A 'kicsik igazat írnak. Ákombákom írással sorolják a reggelit, az uzsonnát, az ebédet és a tegnapi vacsorát. 1966 őszén tehát 10 helységben 362 Csongrád megyei gyermek mindennapi életét vizsgálgattam. Először a reggelit tudakoltam:

— —

— —

2

—

3

4

Meglepő eredményhez jutottam. Elenyésző kisebbség mulasztotta a reggelit. Szegeden és Tápén minden gyermek reggelizett. A 362 gyermekből 161 kávétkakaót, 64 tejet fogyasztott. Ez jó dolog, mert az öreg szülék — negyven-ötven esztendeje — hiányosabban táplálkoztak. A harmincas években ingyentej-akciót is indítottak a csont-bőr, tébécéved fertőzött alföldi gyermekek megmentésére. Az orvosok 8000 Szeged környéki gyermeket vizsgáltak meg, döbbenetes eredménnyel. A Friss Üjság közölte, hogy 1931 telén a lakosság között az éhség következtében a legborzasztóbb betegségek egyike, a skorbut lépett fel. Az egyik főszolgabíró az éhség csillapítására azt javasolta, hogy a 'nagyon széles dűlő jobb és bal oldalából a nélkülözhető földeket adják el a környékbeli gazdáknak. Aztán az ínségrnunka. A munka nélküli kenyértelen családok fejenként és havonként 10 kg búza segítséget kaptak! Ezért is „olyan terjedelmű közmunka (kubikolás) végzendő, amely m u n k a értéke megfelel az illető s a j á t személye és vele egy háztartásban elő ellátatlan családtagjai után arra az egy hónapra eső búzamennyiségnek" — olvasom az alispán utasítását. Magam is tanúsítom, hogy az előbbi nemzedék az első világháborúban tejet, cukrot alig fogyasztott. A harmincas években pedig — az alulraszorultak gyermekei keserves koszton diákoskodtak Szegedében. Az úri 45

kollégiumokon kívül rekedt főiskolai diákok a körúti ínségkonyhán ebédeltek. Láncos konyhának is neveztük az apácák vezette alkalmatosságot, mert a kanalatvillát lánccal erősítették az a s z t a l h o z . . . Bizony a régi fiatalok, gyermekek alig fogyasztottak kávét, kakaót pedig csak úgy, hogy „nagy ínségben valánk", s a gyarmattartó holland bácsik-nénik — a Vöröskereszt útján — egy-két kakaósdobozt küldtek a Tisza partjára. Most holland segítség nélkül is telik a szülőknek kakaóra. De azért még akad hiányosan táplált gyermek. A nem reggeliző vagy zsíros kenyeret, vagy csak teát fogyasztó gyermek nehezen figyel a tanító szavára. A nem reggeliző gyerekek kétharmada a játék kedvéért mulasztja a reggeli étkezést. Ügy gondolja, hogy a reggeli mulasztásával 10—15 perccel n y ú j t h a t j a meg a csengetés ' előtti játszadozást. Ez a körülmény figyelmeztetőül szolgálhat a szülőknek — másrészt a pedagógusaiknak. Nem ártana ugyanis tudományosan is vizsgáltatni, hogy a mai tananyag, iskolai rend milyen mértékben szorítja háttérbe a gyermekélet éltető elemét — a mindennapi játékot. Hogy pedig ez a kérdés nemcsak szegedi, Csongrád megyei ügyet érint, hadd említsem a friss szlovákiai élményemet. Szeptemberben különös dolgot észleltem Vágsellyén. A kórház orvosai brigádot alakítottak a szívbeteg gyermekek felkutatására és gyógyítására. A szívbeteg gyermekek jó része a hiányosan tápláltak, a játékot mulasztó gyermekek sorából kerültek ki. Az orvosok jobb táplálkozásra intették a szülőket, a pedagógusokat pedig a tanítás lelassítására, vagyis a tananyag szűkítésére kérték fel. Másodszor a gyermekek uzsonnalehetőségét vizsgáltam meg <5 S •o

% o O Csongrád Szentes Szegvár Mindszent Hmv.-liely Szeged Tápé Szőreg Tiszasziget Üj szentiván

u 4) >, Ü © O5 M :0 xn S £ ot^ a cc c N

2 33 4 — 38 9 7 1 40 9 7 1 20 4 7 4 74 3 19 1 38 14 7 3 34 2 7 10 41 4 8 1 1 24 9 2 20 2 4 2

1 2 4 —

4 2 2 8 1 —

u V C «H

> §>

a©

to 03 CB CB

>>

22 16 5 4 4 1 2 — 1 1 39 4 2 4 — 5 — 1 1 6 1 1 6 1 1 5 1

—

362 60 68 26 24 25

a •CB

a 03

*C3 c ?

1 1

—

—

10 99

—

1 1 2

—

—

—

—

•—•

1

—

—

—

1

8

1 1 1

—

— •

—

—

:3

—

—

1 —

1 1 4 1 1 9

1

1

3

3

10

1

—

1 1

—

—

1 1 2

—

03

3 —

2

— —

—

•3

•C

53

=—

2

S a

—

—

1 4

—

—

5 — 1 2

—

—

—

2 — 1 —

—

—

—

—

• —

1

ctf tj

03

1 —

—

—

— .

—

—

—

6

6

1

A számok magukért beszélnek. Divat'a kifli, a sütemény és a régebben alig ismert ételfélék is helyet kapnak a Tisza-parti gyermekek táplálkozásában.. Ú j donságot jelent a nápolyi, a májkrémes, a szalámis kenyér, a keksz meg a kalács. Elég sokan gyümölcsöt tízóraiztak. A hiányosabban táplálkozókat külön is figyelgettem. Nem reggelizett 15, nem uzsonnázott 60 gyermek. Maradjunk a n e m reggeliző 15 gyermeknél: Vizsgáljuk, summázzuk a napi táplálékukat: A szülő foglalkozása

A helység neve

Uzsonna

Ebéd

Vacsora

Postás Segédmunkás

Gsiongrád Csongrád

Paprikás

Tanácsi

Szentes

Kifli Kifli Kifli és alma1

Lekváros kenyér Öregtarhonya Vajas kenyér kávé

tisztv.

Gépkezelő 46

Szentes

Karfiolleves t. káposzta Táskaleves Kelfőzelék hússal

Déli maradék

A szülő foglalkozása

A helység neve

Segédmunkás

Szegvár

S. szakács Rendőr

Szegvár • Hmv.-hely

Pék

Hmv.-hely

Asztalos Lakatos

Szőreg Szőreg

Kocsmáros Téglagyári munkás

Szőreg

Traktoros

Tiszasziget

Ebéd

Uzsonna

Vacsora

Csirkeleves Csirkepaprikás Csirke Paprikás

Alma Keksz Kalács

:

Diós tészta

"

Kalács

Tiszasziget

Juhász

Űjszentiván

Déli maradék Tejes rizs Tejes rizs Paprikás

Paprikás Burgonyaleves Kifli sülthús Kifli Karalábéleves Vajas kenyér Édeskáposzta tejjel

Szőreg

Szobafestő

Tej Kacsaleves Paprikás Mákos tészta Burgonyaleves Zöldségleves Bécsi szelet

Vajas kenyér, tea Déli maradék Déli maradék Déli maradék

-Most pedig vegyük elő az ebédlistát:

A gyermekek száma Nem evett Zsíros kenyér Paprikás Kacsa Csirke Káposzta Babfőzelék v. leves Szalonna Tej Húsleves+hús Burgonyaleves v. főz. Tökfőzelék Gyümölcsleves Főtt tészta Hal Alma, gyümölcs Birkahús Tarhonya Karalábé Borsófőzelék Paradicsomleves Tört burgonya Konzerv Kolbász Tojásleves+rizs Pörkölt Karfiol

33 1 '.

38

40

20

74

—

—

3 4 2

6 4 4 1 1 4 2

8 2

3 4 1

1 5 —

—

—

€

—

—

3 1 4 1

> ao < 0

—

3 1 —

—

1 1 2

—

1 2 —

—

— •

2 1 1

•—•

1 —

—

—

12 1 — •

3

1 1

—

1

— —

1 1

1

— .

3 2 — —

3

— —

1

— —

—

—

—

1

—

—

—

2

1 2 1 2

Sft O g

G

—

1 3 4

—

1 —

1

• —

to •a

1 13 1 3 1 3 1 1 10 14 2 9 3 3 1 2 3 1 1 1

—

—

— • —

38

34

1 1 4

6 1 5

• —

—

—

1 2 5

—

—

—

3

1 1 3

2

—

1 —

1 1

—

—

—

—

2 2 4

1 6 6

1 1 '•—

1 20 362 1 1 3 1 1 ' 2 1 1 1 1 2 —

1

—

—

—

—

—

—

—

6

3 1

—

1

1 1 4 3

—

1 —

5 1 4 2 3

2

—

1 2 2 2 1 2

2 —

4

— •

—

24

—

3 2 2

2 4

41

s«

1

—

—

1 2 1

2 2

1 —

— • — —

— —

—

2

—

1 1

18 10 46 5 24 16 17 2 9 36 37 3 13 25 10 7 5 23 7 1 4 11 5 6 17 6 1 47

A 18 nem ebédelő gyermekből két főt m á r ismerünk a nem is reggelistók sorából. A 16 nem ebédelt napi tápláléka pedig így alakult: A szülő foglalkozása

A helység neve

Reggeli

Uzsonna

Vacsora

Úíász Tsz-tag Tsz-tag Gyári munkás Kőfaragó Gyári munkás Vágóhídi m. Olajbányász Gépkocsivezető Tsz-tag Szerelő Segédmunkás Géplakatos Tsz-tag Tsz-tag Földszöv.-vez.

Szegvár Szegvár Szegvár Szegvár Szegvár Szeged Tápé Tápé Tápé Tápé Tápé Tápé Szőreg Szőreg Tiszasziget Ü j szentiván

Kávé Tej Tej Tej Alma Kávé Kávé Kávé Tej Kolbász Kávé Kávé Sült hús Lekváros k. Tej Kávé

Vajas kenyér Kifli Alma

Csirkepaprikás Burgonyaleves Szalonna Konzerv Húsleves, paprikás Húsleves, pörkölt Szilvás gombóc Karfiol Rizskása Paprikás Konzerv leves Paprikás Pörkölt Zsíros kenyér, t e j Paprikás Paradicsom, burgonya

—

Kalács Szalámi Lekváros k. Kolbász Zsíros kenyér Kolbász Zsíros kenyér Alma Lekváros k. —

Kolbász Palacsinta

Ezek szerint egyik-másik szülő nem gondol azzal, hogy az ebédet nem fogyasztó gyermek éhes, nyugtalan, álmos a délutáni iskolában. A hagyomány, a szokás ártalmas is lehet a Csongrád megyei falvakban. Nem arról van szó, hogy nincs mit enni, csak hát a hajdani, látástól vakulásig tartó rideg paraszti életben nevelkedett nemzedék nem t u d j a felmérni az egyoldalú táplálkozás következményeit. Most is a vacsora jelenti a Csongrád megyei családok körében a főétkezést:

A. gyermekek száma Nem evett Paprikás Rizsleves Burgonyaleves v. főzelék Húsleves-}-hús Birka Almaleves Paradicsomleves Tej v. kávé Főtt tészta Csirke Vajas-zsíros kenyér Kolbász Szalonna Tört burgonya Szalámi, tea Kakaó 48

38

40

20

3 4

3 4

2 8

2 3 i 2 1 1 1 2 2 1 1 1 1 1

—

—

£

0©3 01

—

1 3 1 1

— — — — —

—

2 4 4 1 1 3 3 2

—

5 1 2 —

4 2 —

2 —

3 3 1 1 —

5 1 4 1 4 1

—

1 1 c

© •a

-©w § N oi

—

1 2

S •d >o © £ •B o X

— —

S Üfl T3

74

•o © 60 © N 01 38

34

41

24

7

3 3

9

4

2 3

—

—

3 2 2 —

18 4 2 2 4 4 2 4 3

—

5 4 2 1

—

—

2 2 1 1 1 1 4 2

— —

4 1 —

—

1

1 —

§

£

H

—

4 4 1

4 1 1

2 4 1 —

1 —

5 4 3

©/l E © 0xn 3 O 20 362

—

—

— —

c £ c «031 xn

1 4 — —

3 3 1

—

—

—

—

2 1

60 © 0U 03 01

Tápé

•o •d H oC ou 33

5 1 1

—

2

—

2

—

—

—

—

—

15 47 1 25 24 9 6 3 41 27 21 9 14 16 8 13 9

Gyümölcs Karfiol Hal Rizs Tarhonyás burgonya Bab Konzerv Tea, kenyér Zsíros kenyér Karalábé

3 1 1 i — — — — — —

— — 1 1 3 — _ _ _ — — — — 1 — — 2 2 2 — —

— — 1 — — — — 3 1 1 1 2 — 1 1 1 — — _ _ _ 1 — — — — — 1 — — — 4 1 1 — — — 1 1 2 1 1 — 2 — 2 4 — — 5 5 1 4 — — 1 1 — — 1

— — — — 1 1 1 — 1 —

4 11 7 2 2 7 8 10 20 3

Ez a vacsorarend magáért beszél. A változó világunkról. A hagyományos paprikás, főtt tészta, burgonyaleves, -főzeléken kívül már a szalámi, a kacsa, a karfiol, a rizs, a konzerv is mindennapi étekül szolgál. Csakhogy nagyon kevesen fogyasztanak zöldfőzeióket, pedig október havában még bőven volt zöldféle a piacokon! Ennyit a Csongrád megyei gyermekek táplálkozásáról. De ide tartozik még a gyermekek cukorlkafogyasztása is. Tudott dolog ugyanis, hogy 40—50 éve csakis a jeles napok előtt és a búcsúk alkalmával vásároltak némi cukrot a falvakban. Negyed- vagy fél kilót. Most pedig heti átlagban és fejenként: Csongrádon Szentesen Szegvárott Mindszenten Hódmezővásárhelyen

3,7 2,6 3,1 3,0 3,1

Szegeden Tápén Szőregen Tiszaszigeten Újszentivánon

3,3 2,9 4,0 2,8 3,0

csomag cukorkát fogyasztanak a 10—11 éves gyermekek. A táplálkozáson kívül is akad a jobbuló életre mutató körülmény. Szembeötlő a imai Csongrád megyei gyermekek jól öltözöttsége: Csongrádon Szentesen Szegvárott Mindszenten Hmv.-helyen Szegeden Tápén Szőregen Tiszaszigeten Újszentivánon

4.0 4.1 4,0 3,9 4.0 4,5 5.1 4,9 4.0 3.1

pár pár pár pár pár pár pár pár pár pár

lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit lábbelit

és és és és és és és és és és

5,0 6.0 4,9 5.1 6,1 6,1 4,5 5,1 4,9 5,8

öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet'ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát öltözet ruhát

használ egy-egy gyermek. Móra Ferenc is nagyot nézne, ha élné, és lyukas csizmás kislegényt 'keresnie a kislegénykék sökadalmában. A lábbelinél csak a bőrszandálokat, a bőrcipőket és a csizmákat számítottam. Végül a megkérdezettek a kívánságaikat: is papírra vetették. Két kérdésre válaszoltak. — Ha édesanyád azt kérdezné tőled, hogy mit süssön-főzzön vasárnap, mit felelnél neki? Ez volt az egyik kérdés. — Milyen házban szeretnél lakni? Ez volt a másik kéüfés. 4 Tiszatáj

49

A csongrádi gyermekek tejbekását, túrós tésztát, tortát, kolbászt, csirkehúst, lúdlábat, karalábélevest, gulyást, görhe pogácsát, krémest, kacsát, galambot, derelyét, birkapaprikást, sajtos tésztát, pacalt, gyümölcslevest, sárgarépafőzeléket, madártejet, kelkáposztát, 'karfiolt. A szentesiek borsólevest, húslevest, birkahúst, csirkét, mákos nudlit, krémes palacsintát, pacalt, tojást, kakas paprikást, tortát, tejszínt, krumplilevest, túrós lepényt, tejberizsát, kolbászt, töltött csirkét, pörköltet, gulyást, szalámit, répafőzeléket rántott hússal, libát. A szegváriak mákos tésztát, kacsát, csirkét, húst, tortát, galambot, birkát, hurkát, kolbászt, csigalevest, piskótát, halat, túrós tésztát, krémest, töltött káposztát, paprikást, paradicsomlevest, rakott burgonyát, zöldbab főzeléket, zserbót, palacsintát, burgonyás pogácsát. A mindszentiek tejberizsát, sajtot, diót, kolbászt, birkát, kacsát, palacsintát, ' tortát, csirkét, gyümölcslevest, mákos nudlit, szalámit. A hódmezővásárhelyiek tortát, mákos tésztát, húslevest, húst, csirkét, konzervet, halat, pogácsát, birkát, palacsintát, paszulyt csülökkel, rgtest, spenótot, nyulat, szalonnát, ¡káposztalevest, csigalevest, zöldbabot, mézet, libamájat, tarhonyás kolbászt.. A szegediek tortát, kalácsot, kolbászt, karfiolt, mákos metéltet, tejberizsát, szegedi szalámit. A szőregiek krémest, kolbászt, tortát, húst, májkrémet, libát, töltött káposztát, pacalt, kakaslevest, húslevest, hurkát, virslit, kelkáposztát, hadat, szalámit, szalonnát, kacsát, ¡mákos kalácsot, mákos tésztát, csirkét, paszulyt. A tápéiak húst, paprikást, tortát, mákos tésztát, palacsintát, sült burgonyát, csirkét, halat, répafőzeléket hússal. A tiszaszigetiek kolbászt, kalácsot, tortát, szalámit. Az újszentivániak tortát, kolbászt, hurkát, húst, galambot, húslevest, csirkét, palacsintát, kacsát, paprikást szeretnének fogyasztani. Nézzük a második kérdést is. Milyen házban szeretnének lakni a Csongrád megyei gyermekek? Községenként jegyezgettem a válaszokat: Milyen házba költözne?

Helység neve

Csongrádon Szentesen Szegvárott Mindszenten Hódmezővásárhelyen Szegeden Tápén Szőregen Tiszaszigeten Újszentivánon

„ .. Tanyaba

2 1 1 2 4 2 3 1 — —

„ , . . . , Emeletes hazba

16 18 31 8 31 18 24 14 12 9

.

=sa

Kertes iádi házba

7 8 6 6 19 10 4 17 12 7

összkomfortos bérházba

8 11 2 4 20 8 3 9 —

4

A 362 gyermekből 16 tanyában, 181 emeletes házban, 96 kertes családi háziban és 69 fő összkomfortos városi bérházban szeretne lakni. Ezek után — más vonatkozásban is — jó volna summázni a Csongrád megyei gyermekek életét; a szülők, orvosok, írók, pedagógusok együttesen is formálhatnák a jöveindőt.

9 50

CSENKE LÁSZLÓ

A N É P M Ü V E L É S FEJLESZTÉSÉNEK N É H Á N Y PROBLÉMÁJÁRÓL Abban a helyzetben vagyunk, hogy megyénkben senki nem vitatja a népművelés valóban jelentős eredményeit, inkább a továbbfejlődés lehetőségeit keresi. Valóban: könyvtárainknak soha ennyi kötete, soha ennyi olvasója nem volt. (Könyvállományunk megkétszereződött, s az olvasók aránya közel 8 százalékkal nőtt az utóbbi öt évben, s feltétlen igaz, hogy tanyai területen legalább kétszer annyi olvasója van a könyvnek, mint amennyit a könyvtáraknál nyilvántartanak.) Múzeumi kiállításainkat az öt év alatt több mint egymillió érdeklődő látogatta. Filmszínházainkban — az átmeneti nehézségek ellenére — növekszik a nézők száma. Ismeretterjesztésünk rendkívül felfutott, s ma m á r sok helyen komoly gondot okoz a fokozódó igények színvonalas kielégítése. Soha annyian nem néztek színházi előadást megyénkben, mint az elmúlt évek alatt, természetesen beleszámítjuk a tv közreműködését is. A művészetek iránt tömeges az érdeklődés megyénkben. (Az idei Vásárhelyi Öszi Tárlaton a kiállító terem szűknek bizonyult, türelemmel várták az érdeklődők, hogy hozzáférhessenek a vizuális kultúra e nagyszerű alkotásaihoz, s véleményt formálhassanak róluk.) Vásárhelyen ós Szegeden nemcsak szokássá vált, de bizonyos társadalmi rangot is jelent már a tárlatokon való részvétel. S még sorolhatnánk a kinyíló tudat megannyi nagyszerű eredményét: a tanyán végzett munkában s a vároisi kerületekben történt előrehaladás eredményeit, az ú j ¡kezdeményezéseket, mint pl. a vásárhelyi hét, a csongrádi napok, a sövényházi Árpád-ünnepség hagyományainak felújítása, a makói szövetkezeti nap, a forráskúti vőfély vetélkedők és lakodalmasok megrendezése. Valamennyi pezsdülő kulturális életről tanúskodik, s ha hozzávesszük azt a számos értékes tapasztaLaitcserét, melyet Népművelési Tanácsadónk az illetékesekkel együtt szervezett, mondhatjuk, hogy népművelésünk a legjobb úton van a korszerűség felé (a csongrádi művelődési ház kitűnő kezdeményezései a diplomáciaitörténet, a hadtudomány, a vezetéslélektan feldolgozására, melyeket továbbfejlesztve egyre jobban alkalmaznak más intézmények is).- De itt nem, az eredmények felsorolása a cél. A természetes emberi igényekre alapozva kenessük a továbbfejlődés, útját és módszereit. Ügy látjuk, az utóbbi öt évben megért a helyzet arra, hogy a népművelést szervezetében ós tartalmában tovább korszerűsítsük, létrehozzuk a minőségibb munka ínég korszerűbb feltételeit, mert ezek részbeni hiánya gátolja, nehezíti a továbbfejlődést. A népművelés

szervezeti

struktúrája

A jelenlegi szervezeti struktúra a kulturális munkával foglalkozó állami és társadalmi szervek sokféleségén, széles körű állami és -társadalmi intézményhálózaton épül fel. A népművelést meghatározott elvek alapján a párt irányítja s az állam végrehajtja — a szervezetek és az intézményhálózat közreműködésével — a kultúrpolitika feladatait. Az elmúlt húsz évben széles körű — sajn-os, nem mindenben felelős — társadalmi hálózat épült ki a népművelés köré, melyben az állam szerepköre és felelőssége ezekkel nagyjából azonos szintre került. A népművelési tanácsok tanácsadó szervként jöttek létre az állami -szerv mellett, félig állami, félig társadalmi vonásokkal (számos külön bizottsággal!), melyeiknek állásfoglalásai, határozatai nem kötelező érvényűek a népművelési murikával foglalkozó szervek sokféleségére (20—22-féle), inkább javaslati és konzultatív jellegűek. Emiatt sok még a szervezeti és tartalmi párhuzamosság és fedés a munkában, vagy a fő feladatok nem helyes ¡kiválasztása. (PL a mezőgazdaság szocialista átszervezését követő időszakban, amikor a mezőgazdasági propaganda előtérbe helyezése látszott jelentősnek, egyik, a mezőgazdasági területtel foglalkozó társadalmi szervünk központi inspirációra szellemi vetélkedés szervezésével foglalkozott.) Innen úgy látszik, hogy a társadalmasítás jelenlegi foka és megosztottsága túlságosan bonyolítja a munkát, ezért erősíteni 'kell az állami vezetést, befolyásolást. Bizonyos profil-tisztítást kellene végrehajtani, s meg kellene határozni, hogy melyik szerv, milyen fő irányban dolgozzon s a j á t tömegei körében. Az természetes, hogy nem lehetséges ezt „egy •kaptafára" végrehajtani, s egyik vagy másik társadalmi szerv munkáját „beska4*

51

tulyázni", de meg kellene határozni legfontosabb feladataikat a párt által meghatározott f ő b b állami célkitűzések végrehajtásában. A népművelési ¡tanácsokat egy ranggal magasabbra kellene emelni, meghagyva társadalmi képviseletüket és társadalmi jellegüket, abból a szempontból, hogy a bennük helyet foglaló szervek képviselői elsősorban népköztársaságunk állampolgárai legyenek, s csak ezután tagok a különböző társadalmi szervekben. Más szóval: az általuk hozott állásfoglalások és határozatok legyenek kötelező érvényűek a végrehajtásban a szervek részére. Az állami szervek viszont e határozatok, állásfoglalások végrehajtását következetesen ellenőrizzék. (Eklatáns példa egy városunkból, hogy eddig az állam — mint igazgatási és hatalmi szerv — nem tudta irányítását érvényesíteni a városban minden program nélkül üzemelő társadalmi klubok működésére, munkájában túlitengenek a konkrét szervezési feladatok, melyeket más ¡szervek helyett is végez.) A struktúra átépítését a gazdaságirányítási reform végrehajtásával párhuzamosan kellene megvalósítani a községekig bezárólag, ahol jelenleg nincs a népművelésnek tekintélyes ós elismert szerve (jelenleg a volt kulturális bizottságok helyett a tanácsi állandó bizottság foglalkozik többek között a népművelés 'kérdéseivel is). Javasolható, hogy a jövő népművelési ¡tanácsa legyen a népművelés tekintélyes állami ¡szerve, kötelező érvényű határozatokkal, tagságában a társadalmi szervek képviselőivel, elsősorban mint népköztársaságunk állampolgáraival. Fent tartozzon a Minisztertanács, lent pedig a tanácsok hatáskörébe. Ez jobban megfelelne ¡társadalmunk jelenlegi fejlettségi fokának, s mikor átléptünk m a j d a fejlettebb társadalom keretei közé, mikor felépítettük hazánkhan a szocializmust, e kérdést ismét elő kellene venni, ú j r a elemezni, s a további fejlesztést a társadalom akkori fejlettségi fokához kellene mérni. A továbbfejlesztést

gátló jogi

tényezők

Felszabadulásunk óta számos — a népművelést meghatározó vagy befolyásoló — jogszabály látott napvilágot. Ezek egyikét-másikát az élet túlhaladta, fékjévé vált a továbbfejlődésnek. Egynéhány ilyen jogszabályt felsorolok itt: az egyik, a művelődési autók működésére vonatkozó jogszabály (szerintünk a könyvtári hálózat helyett a művelődésiotthon-hálózatban kellene a gépkocsikat működtetni, ha tényleges népművelési munkát várunk ¡tőlük, m e r t a könyvtár ennek része, a művelődési ház viszont szélesebb, sokoldalúbb működésű), a másik a PM egyes előírásai a népművelési beszerzésekre vonatkozó 8000,— Ft-os értékhatár átléphetetlenségéről (engedmények nélkül lehetetlen intézményeinket korszerű technikai eszközökkel felszerelni, berendezni), a következő a Belkereskedelmi Minisztérium megkötései a lakossági áruikeret sérthetetlenségéről szól (intézményeink e szigorú előírások miatt csak nehezen, sok utánjárással juthatnak ezek birtokába, pl. tv, filmvetítő, hangszer, filmfelvevő berendezés stb.), s nem utolsósorban az OT és a PM megkötései, melyek szerint beruházási hiteiből csak ú j intézmények szerelhetők fel stb. (Jelenleg a régieket — melyekét feltétlen korszerűsíteni kell — csak az újak rovására láthatjuk el igen korlátozott lehetőségek között.) Időszerűnek tűnik a felsorolt — és más — jogszabályok, előírások, hatályos Utasítások feloldása a továbbfejlesztés elősegítésére. A népművelés

gazdasági

megalapozottságáról

Megyénkben évente több mint 30 millió forint áll népművelési célokra rendelkezésre, a tanácsoknál és ¡más gazdasági, társadalmi szerveknél. Ez az összeg jelenleg elegendőnek látszik, de a következő öt évben feltétlenül szükséges továbbfejlesztése. Az előbb azt állítottam, hogy elegendőnek látszik, s elegendő is lenne, ha célszerűbben és tervszerűbben, valódi rendeltetésének megfelelően használnák fél a megyében. Sajnos — az esetek jelentős százalékában — azonban n e m így történik. Részben a gazdasági és társadalmi vezetés, részben a szélesebb demokratikus alapokon nyugvó bizottságok belátásán múlik ezeknek az összegeknek hovaíordítása. Az állam a jelen helyzetben csak javaslatot tesz ai felhasználásra vonatkozóan, a döntés joga a gazdasági és társadalmi szervek kezében van. (Volt olyan eset, hogy a népműveiéri célokra biztosítoít összegiekböl vacsorákalt, néhány vezető kirándulási költségeit, másutt karácsonyi ajándékokat vásároltak, s mondanom sem kell, hogy igen jelentős, esetenként 30—40 000 Ft-os kiadásokról van szó.) 52

Ügy gondolom, jelen helyzetünkben e luxust semmi körülmények között nem szabadna megengedni, azoknak, akik hivatottak e pénzösszegekkel való gazdálkodásra, a jelenleginél sokkal nagyobb felelősséget kellene tanúsítaniuk a felhasználásban. S itt el is érkeztünk a népművelési intézmények gazdasági ellátottságának problematikájához. Az intézmények kiadásai az elmúlt öt évben közel 500%-kal nőttek, bevételeik a bázisidőszakban alig haladják meg a 70 000 Ft-ot. Ennek "több oka van. A társadalom által támasztott igények az utóbbi öt évben megváltoztak, a nagy zenés, táncos rendezvények — az intézmények jelenlegi felszereltségi helyzetében — kiestek a bevételi lehetőségeik közül, a népművelés korszerű, kisközösségekre épülő formái — mint a klubok, szakkörök1 stb. — élőtérbe nyomultak, jelentősebb bevételieket nem hoznak, inkább kiadással járnak, s e kiadásokat természetesen fedezni kéLl. Jelenleg a korszerűség követelménye és a művelődési otthonok felszerelés- és berendezésben elavultsága között éles ellentmondás feszül. Hiányosak a tartalmi munka korszerű technikai feltételei. Intézményeinkben (legalábbis a felében) nincs, ami vonzza a > fiatalságot. Az egyszerű fotoapparátus m á r nem mindenütt elégíti ki az igényeket. Kevés a hangszerfelszerelés, a filmvetítő berendezés gyártásét vagy behozatalát illetékesek néhány éve megszüntették. Korszerű népművelési munkát pedig csak ezek birtokában lehet elképzelni és végezni. De ilyesmire az állami intézmények anyagi eszközeiből vagy nem futja, vagy pedig a beszerzés igen korlátozott. (Az elmúlt öt évben rendkívül kevés összeg jutott az állami intézmények beszerzésére.) Ismereteink szerint, évente sok millió forint áthúzódó KÖFA-hitel m a r a d meg a megye egyes tanácsainál, s ha ennek csak kis százalékát lehetne e célokra fordítani, mennyivel kielégítőbb, korszerűbb lenne munkánk, mennyire gyorsabb lenne előrehaladásunk. Bár néhány éve érvényben van a művelődési otthonok közös. fenntartására vonatkozó jogszabály, eddig mégsem sikerült ebben kellő mértékben előrelépni. A termelőüzemek (főleg mezőgazdaságiak) elosztási rendje, s a gazdasági vezetés szemlélete gátolja e jogszabály végrehajtását. (Előfordul, hogy adott községben a termelőszövetkezet jelentős összeggel támogatja a Szegedi Nemzeti Színház rentabilitását, ugyanakkor a községben megépült korszerű művelődési otthon számára nem ad semmit, csak vár tőle. Másutt esetenként 2—3000 Ft-okát fizetnek ki termelőszövetkezetek budapesti művészbrigádoknak, akik mindenféle hivatalos kiközvetítés nélkül kétoldalúlag kötnek megállapodásokat, s nyújtanak szolgáltatást. Ezek általában nem fizetnek kulturális adót, kiközvetítési költségeket, szerzői jogdíjat stb.) Ilyen körülmények között rendkívül nehéz az állami vezetés és intézményeinek helyzete, hiszen e termelőüzemeknél a belátásra, a demokratizmus elvére és gyakorlatára vannak bízva a dolgok. Megyénk művelődési otthonainál a fejlődés kívánná a folyószámlás gazdálkodásról a költségvetési gazdálkodásra, vagy e kettő kombinációjára való áttérést. Az intézményi dolgozók bérét függetlenné kellene tenni a bevételektől (a népművelési intézményeket nem úgy kellene felfogná, mint bevételi tervkötelezett szolgáltató vállalatokat, hanem ¡mint kultúrpolitikai missziót betöltő intézményeket), a meglevő összegek céltudatosabb, tervszerűbb és — mondjuk ki — összefogottabb felhasználásával intézményeinket korszerű technikával kellene felszerelni, hogy azok valóban vonzóak legyenek az ifjúság és a felnőtt lakosság számára. Ezt meg kellene tennünk, ha az egyes embereket és a tömegeket intézményeink számára meg a k a r j u k tartani, sőt újabb tömegeket akarunk bevonni a művelődésbe. A jelen helyzetben az a véleményünk, hogy mindaddig, amíg a jelenlegi pénzügyi gazdálkodás sokféleségét a különböző gazdasági és társadalmi szerveknél nem szabályozzák, államunknak kell saját intézményeinek fenntartásáról, fejlesztéséről gondoskodnia. A rendezés viszonit rendkívül sürgető tennivaló lenne. (Hogy visszatérjek a fejlődést gátló jogszabályokra, csak megjegyzem itt, hogy pl. a közös fenntartást szorgalmazó jogszabály kiegészítésére is szükség lenne, mert rendezetlen a közös fenntartásba kerülő intézmény vezetőjének, dolgozóinak munkajoga. Tisztázatlanok az SZTK-biztosítás, a szolgálati idő kérdései, a nyugállományi beszámíthatóság stb.) A gazdaságirányítási rendszer reformja bevezetésétől a népművelés számára nem várunk az eddiginél jelentősebb anyagi eszközlöket, de várjuk olyan jogszabályok, rendeltetek vagy utasítások megalkotását, melyek rendezik a népművelési munka gazdasági megalapozottságának kérdéseit, s ezzel jelentős mértékben teremtik meg azokat a feltételeket, melyek között valóban megkövetelhető lesz a korszerű munka.

53

MŰVÉSZET

VÁSÁRHELY (A Tiszatáj körkérdéseire

B. SUPKA művészettörténész,

ÉS A K É P Z Ő M Ű V É S Z E T

küldött hozzászólások folytatása, kekre vonatkozó refleksziók.)

valamint

a közölt

cik-

MAGDOLNA Budapest

Körkérdéseiket olvasva úgy éreztem, hogy én azokat már előre megválaszoltam az 1964. évi Vásárhelyi Öszi Tárlat katalógus előszavában, s mivel lényegesebbet, tömörebbet azóta sem tudok: minek toldani a magam meg a mások szavát. Hiszen minden oldaláról megforgatták már ezt a vásárhelyiséget, a kérdés alapos kutatói. Hát még azóta: az évenkénti tárlat alkalmából, a nemzeti galériabeli csoportkiállítás alkalmából, ankétokon, írásokban — az egyes művészek munkásságával kapcsolatban is. Megtisztelő ú j a b b felhívásukra meg a szeptemberi számukban olvasott körkérdés-válaszokra még inkább azt éreztem, hogy az elmélkedés a kérdésről folyamatos és gazdag, a művészek maguk pedig dolgoznak tovább. Mi okozza tehát e téma eleven feszegetósét, hiszen e t t ő l sem gyorsabban, sem lényegesen másként nem fognak festeni az eddig idesorolható művészek. Ösztöneim, tapasztalataim mélyéről ez sejlett fel: hátha a háttérben valami vetélkedőről van szó — a különböző jellegű-célzatú művészeti felfogások, „csoportok" között? Ez hasznos is lehet, de csak az alapvető kérdések, rugók tisztázása u t á n . Nos, azt, hogy m i l y e n az alapjellege a vásárhelyi művészetnek: sokrétűen körvonalazzák a hozzászólások, írások. De hogy m i t ő l ilyen, talán ehhez még tudnék nagyon kézenfekvő, mégis alig említett nézőpontból hozzászólni. Tűnődésem kiindulópontja ez: m i t vitatnak a vásárhelyi művészetben, és milyen okból? Az idevonatkozó kérdések és válaszok hátterében, érzésem szerint, valamiféle kimondatlan vagylagosság bujkál — mintha végül is azt kellene eldöntenünk, hogy városias értékű-e vagy provinciális ez a vásárhelyi művészet, európaias is vagy „csak" magyar, modern-e vagy korszerűtlen? S a válaszokból i m m á r egy évtizede zömben ez csendül ki: kétségtelen esztétikai érdemei mellett, ez a festészet tematikájában. szűk, mert tudatosan belterjes, témáiban a mezővárosi múltat idéző, s e nosztalgiája révén — realisztikusan korszerű formai kifejezése ellenére — mégiscsak provinciális. Nézzük hát először a provincialitás kérdését. Nékem Bartók, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Krúdy, Ady „vidéki" élményei — és ugyanígy Egry, Rippl-Rónai, Nagy István, Koszta, Mednyánszky magyar vidéki revelációi: e u r ó p a i a k és e g y e t e m e s jelentésűek, még a legszűkebb tematikájú művek esetében is, mert t a r talmi tömörségük egyetemes érzületet érint, mivelhogy azzal egyenértékű formai kifejezésre talált. Hiszem, hogy Van Gogh vagy Dosztojevszkij szobából sem kimozdulva, akár egyetlen padlórés látványából világot teremtenének ma is — a kor, az egyéniségük, a képzeletük és élményeik szerint. Ügy gondolom: lehet maian, modernül, történelemszerűen szólni — kazlakról, fészerekről, tanyákról is, még úgy is, ha elégikus hangulat festi alá e látványok múló természetét. Legyen nyoma piktúránkban, okvetlenül, ipari és agráréletünk fejlődésének, a civilizáció városias alakulásának a vidéken, vagy tőlem akár a stress-nek nevezett mai jelenségeknek, de: valakiknek emléket kell állítaniok a megőrzés, a hagyomány érzelmi élményének is, mert ugyan milyen művészet az, amely híjával van a tűnő dolgok feletti tűnődésnek? Azt hiszem, nem a témakör szűkössége dönti el m a j d a vásárhelyi művészet országon belüli értékét, hanem a „szűkön" belüli i n t e n z i t á s , a művészek tehetség- és képzeletbeli erőfeszítésének, koncentrációjának latba vetése. 54

A „vidék" kérdését — a városival szemben — két, optikailag és pszichikailag fontos oldaláról szeretném még megközelíteni. Mindkettőnek alapja az a hangulati elem, amely a világ minden tájának „vidékein" hozzátartozik a művészethez. Különféle magyar vidéki városok, falvak atmoszféráját, azon belül az alföldiekét külön is, igyekeztem átélni, és meglepődtem például az azonos földrajzi kategóriába sorolt „alföldi" festészet különbözőségén, a genius loci tekintetében. Minden falu-város másra ihlet, más-más művészi alkatot vonz magához. Ennek a vonzásnak elsőrendű kelléke a természet, amely a vidéken beleszövi magát a falvak, városok arculatába. Én városi ember vaigyok, de a természet az, ami vonz, olthatatlanul annak sugárkörébe vágyam, s ugyan tűnődhetek, hogy miféle „narodnyikság" ütheti fel a fejét bennem, amikor a nyesett fájú parktól — legyen az bármily világhírű — hamarosan nyugtalan leszek, de a mártélyi, a Körös-parti fűzektől soha, — s hogy elkedvetlenedem azoktól a vidéki saíblonházacskáktól, amelyeknek aránya — ablakok-ajtók-tető méretviszonya — vélt praktikum jegyében unalmat ásít, menthetetlenül kispolgári, viszont megunhatatiannak érzem a régi vályogházak homlokba húzott kalpagját, falaik érett gömibölydedségét, tornácaik, oszlopaik magyarul-klasszikus méltóságát. Megörökítésre bizonyára méltóak e látványok, s éppen képzőművészeti megörökítésre, s éppen nem arra a naturalisztikus látképezésre csupán, amely múzeumok helytörténeti anyagát hivatott szaporítani. S ha éppen Vásárhelyen sűrűbbre és ódonabbra fogalmazódott a múltbeli formák beszéde sok más magyar vidékénél — hát akkor miért ne éppen az ottani képzőművészet legyen erre érzékeny és figyelmező? De nem csak a látványok, a formák, s az élet sűrűsége jellemző Vásárhely hangulatára, hanem a c s e n d sűrűsége is. Azt hiszem, a nagyobb jelentőségű művek általában a csendben fogamzariak, s nem csak a pillanatnyi, a munkához szükséges csendben, hanem az azt megelőző érlelési idő és hangulat csendjében. Csodálatos, hogy a vidéknek, a csendnek és a bensőséges művészetnek ezt a f a j t a összetartozását — mint talán túl egyszerű okot és magyarázatot — nem veszi állandóan tekintetbe, nem kalkulálja bele a kérdésibe, a művészetről tanakodó irodalmunk. Hihetőleg sok és másféle megvilágításban láthatnék a vásárhelyi és a városi festészet mibenkülönbözésének kérdését, ha ellenpróbaként néhány hónapos vagy éves kölcsönös áttelepülés történnék a művészek között.- Tornyai János jó eredményt, hasznos o c s ú d á - s t várt volna attól, ha akár csak egyetlen éjszakát virrasztanának a parasztok, úgy mint tették a városiak, de persze igaz tűnődésre szánva az éjt, a tunya álom helyett. Gondolom, akadnának a „városiak" között, mint eddig is, akik ráízlelnének Vásárhelyre, tanyástul-kazlastul, legfeljebb nem hagynák magukat „le-alföldi-festőzni", akadnának mások, kik egy nap alatt megszöknének, és akadnának vásárhelyiek, akiket megragadna a városban uralkodó épütetfarmák, gyárak, üzemek látványa, hangulata. De hogy a „városi zaj", e közhelynek számító jelző megzavarná őket a kontempláció csendjében, az valószínű. Egészségesnek az tűnik képzőművészetünk szempontjából, ha kit-kit rábízunk kedvelt témáira, annak végső érleléséig, amellyel betelvén, ki tudhatja előre, nem lep-e meg bennünket s önmagát is Vásárhely a kialakulóban levő ú j városkép és új képzőművészeti szociográfia szemléjével. Mindenesetre ihlető kell hogy légyen ez idő szerint is maga a hely, az atmoszféra, ha annak összművészete ilyen vitaindításra ösztökélő, s ha arra gondolunk: van olyan művésztelepünk is, ahol igen kedvező munkafeltételek mellett sem alakul ki helyileg sajátos képzőművészet: jól kell sáfárkodnunk ezzel.

NÉMETH

LAJOS

művészettörténész,

Budapest

Itt volna m á r az ideje végre együtt látni a „vásárhelyi művészet" jellegzetes alkotásait, nemcsak az eddig megrendezett tizenhárom őszi tárlat válogatott anyagát, hanem az elődöket is, azt, ami Tornyaiék művészetéből idekívánkozik, és az összekötő láncszemeket, Kohánt, Kuruczot együtt a mai fiatalokkal. Egy ilyen gyűjteményes kiállítás már a rendezés közben is provokálná az elvi tisztázást; mi tekinthető vásárhelyinek, s mi nem? Az ott élők, az ott dolgozók, vagy az odá csupán csak néha lejárók, de magukat mégis valahogy oda sorolók is? Topográfiai fogalom-e a „vásárhelyi művészet" vagy inkább eszmei? És egy ilyen kiállítás segítené a művészettörténetil eg legfontosabbat, egy tudományos' monográfia ' megszületését, amely rekonstruálná a történteket, közölné a dokuméntümokiat, és tudo55

mányos objektivitással analizálná ezt a homogeneitásában is oly sokrétű, a l a p j á b a n inkább csak érzett, mint feltárt fogalmat, hogy „vásárhelyi művészet". Volna mire támaszkodni. Kiss Lajos megvetette az alapokat, Galyasi Miklós m á r tartógerendákat is emelt, és Dömötör János is sok téglával gazdagította a nagy monográfia megépítésre váró épületét. Sajnos fiatal művészettörténészeink azonban h a m a r a b b vállalkoznak egy szellemi konstrukcióra, szellemes polémiára, mintsem nekiveselkednének a tudományos aprómunkának, a történeti faktumok kutatásának, a művészi jelenség kritikai analízisének. A Tiszatáj szerkesztősége nagy segítséget n y ú j tott a vita megrendezésével ehhez az elodázhatatlan munkához, hiszen számos találó gondolat, tovább fejlesztésre méltó tudományos hipotézis merült fel m á r eddig is. Mi sem vállalkozhatunk másra, mint a kérdések továbbgondolására, problémák pendítésére, hiszen minden prejudikáció az elsietettség veszélyét r e j t i magálban. Hogy mennyire a levegőben van egy ilyen tudományos tisztázásnak a szüksége, mutatja egyébként e vita lefolyása is. Jóllehet, a szerkesztőség elsősorban művészetkritikai aspektusból kérte a hozzászólásokat, adottnak vette tehát magának a „vásárhelyi művészetnek" a fogalmát, többen a hozzászólók közül mégis megpróbálták tisztázni magának a fogalomnak a napi használatban eléggé át nem gondolt, összetett jelentését is. Nem is történhetett másképp, hiszen — a tizenharmadik őszi tárlatról véve a példát — ha a „vásárhelyi művészet" képviselőjének minősítjük a vásárhelyi telepien gyakorta megfordult Kondor Béla tragikus ihletésű ,;Pierot-püspök"-ét, vagy a néhány évvel ezelőtti zseniális „Darázskirály"-át — hiszen a kép születésekor a képalkotás láncreakciója a mártélyi darazsakról készített skiccekből indult —, vagy pedig ugyancsak a „vásárhelyi művészet" ú j gyümölcse Orosz János „Nap, Hold és állatok" című szimbolikus képe — amelynek „népi szürrealizmusa" nem is annyira a ¡kortárs festőkéhez, mint inkább Garcia Borcáéhoz és Nagy Lászlóéhoz rokonul —, akkor a „vásárhelyi művészet" fogalmát meglehetősen bőre szabtuk, ezért a jövőjének a kutatása egjyúttal a modern m a gyar figurális festészet lehetőségeinek és fejlődéstendenciáinak a számbavétele. A köztudatban élő, tudományosan még nem kellőképp analizált és ezért nem is eléggé meghatározott „vásárhelyi művészet" fogalom jelentése azonban nem ilyen tág. A „vásárhelyi iskola", legalábbis kialakulásában' szorosain kötődött egy meghatározott tájhoz, ós az ott élő emberek etnikai és etikai specifikumaihoz. A Tiszazug légköri játéka, a jellegzetes lila pára, a mindig tisztára meszelt házak éles kontúrja és körülhatárolt síkja azt bizonyították, hogy itt m á r a t á j b a n volt valami stílusképző erő, amely alkalmas volt arra, hogy a Munkácsy-tradíció modernebb változatban újjászülessék. Ez a tájból és a helyi etnikumból sugalló stílusformáló erő az „alföldi iskola" mestereinél még a romantikus realizmus formanyelvén jelentkezett, Kohán György műveiben azonban — némi Aba Novák-hatást és a kubizmus elvét magába szíva — monumentalitással telítődött és némiképp a modern mexikóiak irányába fejlődött, Kurucz D. István ízes neoprimitivizmusáfoan pedig átgondoltabb képépítési és térszerkesztési elvek szigorították az oldott romantikus festői lüktetést. A legújabb nemzedék — megőrizve az „alföldi iskola" paraszti velleitású plebejus-demokratikus eszmeiségét, m á r a szigorúbb stílusformálás útján haladt, és működésük nyomán a „vásárhelyi művészet" csakugyan iskolává szerveződött, hiszen már megszülettek a művészeti iskolák szükség szerinti velejárói, a stíluseszményt jobbára csak külsőleges jegyekben és közhelyszerűen ismétlő kismesterek is. E sajátos vásárhelyi stílusnak két jegecesedési pontja az elmúlt években — és talán még ma is — Németh József és Szalay Ferenc piktúrája volt. Mindkettőnél a paraszti élet szimbólumvilága és tematikája az általános érvényűség igényével jelentkezett, az első inkább a homogén, sommázó stíluseszmény, némi mítoszsugallat, a másik hol a verista realizmus, hol pedig a reneszánsz klasszikum felé tágítván a „vásárhelyi iskola" horizontját és lehetőségeit. Németh József és Szalay Ferenc még nem ért el lehetőségei végére, ezért sem náluk, sem a vásárhelyiek túlnyomó részénél nem is beszélhetünk megtorpanásról vagy kifulladásról. Hogy néhányan a Vásárhelyen kiállítók közül túlontúl ismétlik önmagukat? — az nem érv a „vásárhelyi iskola" fejlődése ellen, hiszen a fejlődés a művészetben sem nyílegyenesen előrehaladó vonal. Ami pedig a vásárhelyieknek a mai magyar festészetben elfoglalt helyét és fejlődési perspektíváját illeti, az eddigiekben m á r némiképp érintettük a kérdést, és több megelőző hozzászólóval rokon nézetet vallunk. Az elmúlt tizenhárom őszi tárlat és a nagy nemzeti 'kiállításokon a vásárhelyiek anyaga missziót teljesített, a vulgárnaturalizmussal, az illusztratív életképszerűséggel és a divatszerűen modernnel szemben a tradícióból fakadt és a tradíció tovább fejlesztésére hivatott iránynak bizonyult. Persze, nem az egyedül életképes irány volt, az is igaz, hogy problémaköre elhatároltsága miatt nem is lehet a „vásárhelyi iskolát" — m i n t 56

ahogy történelmi aspektusból az „alföldi iskolát" sem — a modern magyar művészet törzsének tekinteni, hanem csak egy ágának, amely nem zárhatja ki a tőle eltérő úton haladók igazát és jogosultságát. A vásárhelyiek egyébként tudtommal sohasem törekedtek valamiféle népi, nemzeti vagy realista monopóliumra. Ha azonban a r r a gondolunk, hogy az elöljáróban említett Orosz János formanyelve a mitikusabb szimbolika ellenére mennyire rokon Szalay Ferencével, vagy hogy Kondor Béla is, tagadhatatlanul szélesebb hatósugarú problémakörével, valamelyest kapcsolódik a vásárhelyiekhez, hogy Csohány Kálmán balladisztikus jelképvilága sincs Vásárhely nélkül, és immár bontakozik a „szobrász-Vásárhely" arculata is, akkor úgy véljük, hogy a „vásárhelyi művészet" — túllépve a helyi tradíció, az elhatárolt tartalmi kör és a 'belőle leszűrt tematika határain — a továbbiakban az egész magyar modern művészet fejlődésvétületében nagyabb szerepet fog játszani.

TÓTH

SÁNDOR

szobrászművész,

Szeged

1953 nyarán érkeztem Hódmezővásárhelyre, az első főiskolai művésztelepre, miajd öt éven át itt töltöttem a nyarat, később három évig itt laktam, és, azóta is a szomszédból figyelem „a szomszéd kertje mindig zöldebb" jelszóval — lehet, ezért kissé elfogódva — a vásárhelyi művészek fejlődését. Örülök, hogy olvastam Galyasi Miklós írását, jó lenne, ha a Tiszatáj-ban megnyilatkoznának mindazok, kik a vásárhelyi művészet bölcsőjét ringatták, sokszor egymás ellen feszülő indulatokkal, de szerencsésen egy amplitúdóban; így ezek az erők is a kibontakozást szolgálták. Almási Gyula Béla, Ambrus Tibor, Kaj ári Gyula, Kurucz D. István, Ritly Vali, Szabó Iván, Szabó Endre nevét említeném elsőként. Kár, hogy már nem tud szólni Kiss Lajos, a vásárhelyi szegény emberek krónikása . . . Hogy a vásárhelyieket megértsük, egy-két adatot közölnék — mert még más nem tette — nem a teljesség igényével. Vásárhelyen sokan megfordultak a Képzőművészeti Alap művésztelepein ,a Sztálin úti, Tükör utcai, Mártélyi és a jelenlegi Zöld utcai telepeken. Az itt járt művészek közül sokan évenként visszatérnek, most mégsem róluk akarok szólni. Voltak, kik itt születtek, és eltávoztak: Kamotsai István, Kincses Mária, Kurucz D. István, Nagygyörgy Sándor. Voltak, kik itt éltek hosszabb-rövidebb ideig: Nóvák Lajos, Surányi Mária, Szemerédi Miklós, Szurcsik János, Mások itt születtek és itt is maradtak: Erdős Péter, Fodor József, Hézső Ferenc, Samu Katalin, vagy ha el is mentek, visszatértek: Fejér Csaba. Végül azokról kell szólni, akik az ország különböző részeiből, főként a Dunántúlról idejöttek, és itt letelepedtek: Almási Gyula Béla, Fekete János, Füstös Zoltán, Kajári Gyula, Kohán György, Lelkes István, Németh József, Szalay Ferenc, Végvári Gyula. Ide sorolnám még a családi kapcsolatok révén vissza-visszatérőket: Csohány Kálmán, Simon Ferenc, Szabó Iván. Az előbb felsorolt adatok — a művészek életkorát is tekintetbe véve — részben meghatározói a vásárhelyi művészetnek: ORGANIKUS! — Idősebb és fiatalabb generáció, itt születtek és ide származottak egymást nem gátolva élnek. A vásárhelyi valóság más-más oldalát szemlélik, jelenségeit művészetükben kifejezik. Többségük valamilyen formában, konkrét viszonyban (munkaviszonyban) van a várossal, valamelyik üzemével, intézményével, társadalmi szervekkel. Az életet nem kívülről szemlélik, a vásárhelyi jelent élik és a jövőt tervezik, ahogyan a város gazdag múltján serényen munkálkodó elődeik tették. Ez a reális 'létkapcsolat meghatározója a vásárhelyiek „vásárhelyiségének". Nem stiláris iskola, nem szellemi egységfront, nem spekulatív modernkedés. hanem egyszerűen a mai magyar és speciálisan vásárhelyi alföldi valóságból táplálkozó, a legjobb nemzeti hagyományokat folytató, érzelmi és egyénenként determinált képi reagálás: ez a vásárhelyi műhely munkája. Azért lírai a vásárhelyi realizmus, ahogy Perneczky Géza említette volt, mert az alkotók alapállása, az egyénhez leginkább kapcsolódó érzelmek, emóciók és azokat kifejtő érzetek képi kifejezése. Lehet, hogy manapság, mikor a képzőművészeti életben az értékrendek, normák eléggé szétestek, egyeseknek kevés a vásárhelyiek „mondanivalója", és túlságosan egyszerű a nyelvezete. Ezeknek azt válaszolom, hogy az elektromos agyak mindent tudnak — tudhatnak —, csak érzelmi 'kapcsolatot teremteni egymás között 57

nem képesek. A művészet hivatása pedig — vallom — az érzelmi kapcsolatok családon és kas közösségen túli kiépítése a világban. („Az én vezéreszmém a z o n b a n . . . : a népek testvérréválásának eszméje, a testvérré .válás minden háborúság és minden viszály ellenére . . . " Bartók Béla) Az élet lényege egyszerű, mint évezredekkel ezelőtt, és majdani tízezer évek után; születünk, kiteljesedünk, meghalunk, és szeretnénk ¡kiteljesedésünkből valami keveset továbbadni, hogy ne haljunk meg teljesen. A vásárhelyi művészet jövőjét biztosnak látom, ha ¡megértik továbbra is művelői az élet lényegét, a világ egyszerű ós csodálatos harmóniájának egységét, megújuló ritmusát, és azon munkálkodnak. Ezzel összefüggésíben hadd idézzem Pátzay Pált: „Azt gondolom, senki semmilyen módon nem érhet el többet, nagyobbat, mint ha cselekedeteivel, műveivel népe életének, művelődésének tényezőjévé lett." Utólag kérem a szerkesztőség elnézését, hogy nemcsak a kérdésre válaszoltam. Leírtam, mit legszükségesebbnek láttam közölni egy máris nagyjelentőségűvé gyűrűzött vitához. Nagyon örülök, hogy a Tiszatáj ezt a Tisza táji, de országos, talán még annál is nagyobb jelentőségű problémát, a művészet lényegét kutató kérdést, a vásárhelyi művészet „hogyan-továbbja" ürügyén felvetette. A vásárhelyi művészetről folyó eszmecserénk során néhány nem hozzászólásnak szánt, de a maga nemében figyelemre méltó levél részletét is közreadjuk — szerzőik hozzájárulásával. (A szerk.)

REDŐ budapesti

,

FERENC festőművész

hozzánk

írt

leveléből:

. . . Tisztáiban vagyok azzal, hogy milyen felelősséggel jár az, egy gondolatot rábízni színekre, formákra, anyagra, és tűrni, hogy az megkezdje a maga önálló életét, amelyet a festő utólag már nem tud befolyásolni. Azonban — mint gyakorló művész — tisztában vagyok ezzel, és miután ismerem valamennyire a vizualitás hatótényezőit, ezek ismeretében felelősséggel bízom gondolataimat a magam által kialakított formákra. Az írásbeliség, a fogalmazás más dolog. Abban nem vagyok otthonos, ós nem tudom, hogy a szó, amelyet leírok, hogyan él és cselekszik tovább megakadályozhatatlanul, esetleg szembe fordulva eredeti feladatával. Márpedig a „vásárhelyiség" túl drága nekem ahhoz, hogy dilettáns módjára h á n j a k vele, egy olyan rangos folyóiratban, mint a „Tiszatáj". Ismételten nagyon köszönöm a megtisztelő felhívást, igazán sajnálom, hogy annak nem tudok eleget tenni.

BEKE budapesti

TIBORNE olvasónk

írja:

Szeretem a képzőművészetet, és talán nem vagyok szerénytelen,- ha megvallom: érzem is áz alkotásokat. *'••••.':'• Más dolog azonban erről jelentőséggel írná. Eddig három vásárhelyi tárlatot láttam (amire külön leutaztam), és tagadhatatlanul mély benyomást tettek rám. Többet, erősebbet mond, mint a hazánk más vidékén dolgozó képzőművészeti csoportok. Ha nem tudnám is, felismerném, hogy vásárhelyi kiállítást látok. Vajon miért, hiszen sok ott kiállító művész pesti tárlaton is szerepel. De összhangja oly szuggesztív, oly koncentrált, hogy kétségtelenné teszik a felismerést. (Valahogy úgy, ahogy Egry fejezi ki a Balatont.) Szakavatott műtörténészek elmondták már, miért más a vásárhelyi művészét, és mit tett hozzá az egyetemeshez. Maguk most a r r a kíváncsiak, mit mond a közönség; jelen esetben én? Emberi és magyar, és ezt valahogy olyan szűkszavúari és súlyosan közlik, mint ahogy a nagyon fontos dolgokat mondja az ember; egytagúan! (Pl.: fáj, sír, fél, kés, a d . . . stb.) Mi benne a varázs? Az őszinteség, a színek tiszta ereje, a belőlük sugárzó misszió és a feddhetetlenség. A hit. A vonalas, kemény, konstruktív egyértelműség, a mondanivaló mélysége' és emberi - melegsége. A közelség,- a meglepetés, hogy rólunk van szó. A csoda; az, ahogy összeáll, mint a mozaik, vagy mint a hímeskő, egymáshoz tartozóan. Legyen az Fekete János vázája, vagy a puritánságukban is monumentális Kohán-képek, vagy Németh József Vásárhelyi madonnája. 58

A Tornyai múzeumban kiosztott kérdőívben szerepel olyan kérdés is, hogy vajon hiányolom-e az absztraktat a kiállításiról? — Nem hiszek abban, hogy kívülről való beavatkozás — akár a műélvező részéről való vagy akár „hivatalos" — használ a művészi alkotásnak, ezért nem válaszolok egyes művészek tevékenységére vonatkozóan. Ha az absztraktat be tudják illeszteni vásárhelyi világukba, a jelzésig, a sugalmazásig egyszerűsítve, és ezt szívből teszik, biztosan igazuk lesz! Isimerek jó művészeket, akik egyelőre az asztalfiókinak, de festenek absztraktat, s hosszú könyörgésre, szinte bűntudatosan mutatják meg az érdeklődőknek. Hiszem azt, hogy a tehetség így is megnyilatkozik. (Csak zárójelben írom: sok európai, és jelentős tengerentúli múzeumot láttam, ami alkalmat ad a viszonyításra.) A képeken úgyis a színek hatnak és mondanak el mindent. Gondólok itt az évekkel ezelőtt kiállított, Almási Gyula: önéletrajz című festményre. A mai ember lelkivilága így is kivetülhet. Sokat beszélgettem egy barátommal arról — ő adta az ötletet —, miért nincs Pesten egy eredeti, állandó vásárhelyi galéria? Miért nem tesznek annak érdekében, hogy ez megvalósuljon? Tudom, kapni az edényboltokban vásárhelyi majalikát, de én olyat gondolok, mely egységesen képviseli a vásárhelyi gondolatot kerámiában, képben, szoborban. Lehetséges ez? *

A körkérdésünkre beérkezett válaszok, vélemények természetének megfelelően e számunktól kezdve már a korábbi számainkban megjelent válaszokkal, azok megállapításaival polemizáló hozzászólásokat is közreadunk, és ilyen hozzászólásokat továbbra is szívesen fogadunk. Az így vitává kerekedett véleménysorozatot ez év első felében ankéttal és vitazáró tanulmánnyal kívánjuk befejezni. A művészetek berkeiben kevésbé tájékozott, de a téma iránt érdeklődő olvasóink kérésének megfelelően ezúttal közöljük, az eddig megnyilatkozó személyek neveit: Perneczky Géza művészettörténész (B.-pest), Solymár István művészettörténész, a Művészet szerkesztője, a Nemzeti Galéria főig.-helyettese (B.-pest), Borsos Miklós Kossuthdíjas szobrászművész (Tihany), Hézső Ferenc festőművész (Hódmezővásárhely), Koczogh Ákos művészettörténész (B.-pest), Kovács Gyula művészettörténész (B.-pest), Somos Miklós festőművész (B.-pest), Galyasi Miklós ny. múzeumigazgató (Hódmezővásárhely), D. Fehér Zsuzsa művészettörténész (B.-pest), Fodor József festőművész (Hódmezővásárhely).

Fekete

János:

Vadkacsa 59

A „SZOLNOKIAK" A GALÉRIÁBAN ö t évvel korábban a Műcsarnokban megrendezett — méreteiben kisebb, s anyagában is szerényebb — kiállításuk után a közelmúltban a Nemzeti Galériában mutatkoztak be a szolnoki művésztelep tagjai. Ez a bemutatkozásuk mindenképpen reprezentatívabb a fél évtized előtti tárlatuknál, anyaga pedig annyira jól válogatott s olyan gazdag, hogy róla írván nem csak a telep jelenéről, de a szolnoki művészet egészéről, főbb meghatározó jegyéiről - is szólni léhet. A művészettörténet az 1902-es évet jegyezte fel a kolónia megalakulásának dátumaként, s az évszám mellé rendszerint még ezeket a neveket szokás odaírni: Deák-Ebner, Fényes Adolf; s ha a beszámoló a későbbi időkről is szól, akkor AbaNovák és Pólya Tibor neve is feltétlenül megemlítendő. Nevek nélkül szólva pedig áltálában a- Munkácsy-tanítványok hatását emlegetik a szolnoki művésztelepről írott krónikák. Mi is ezzel a máig érződő, inkább többé, mint kevésbé általános érvényű jellegjeggyel kezdjük beszámolónkat. A szolnokiak kiállításának ugyanis igen sok alkotása'.viseli magán még most is a nagy mester hatását. Ez a hatás természetesen elsősorban a táblaképeken jelentkezik, de itt-ott az egyéb m ű f a j ú munkákban is tetten érhető. Főképp tán a régebbi „szolnokiak" közül való Chiovini Ferenc festészetében lelünk ezekre a hagyományőrző nyomokra. Ez érthető is, hiszen személyében ő képviseli a szolnoki művésztelep folytonosságát, a múltból a jövőbe való átmenetet. Chiovini képei persze elsősorban szemléletükben, a láttatás módjában kapcsolódnak a Munkácsy-iskolához, pontosabban szólva abban, ahogy az erőteljes művészi indulatoknak szenvedélyektől feszülő formát, drámai élességű színeket ad. Témái már . jobbára más világot idéznek, s az emberábrázolásnál láthatóan jobban kedveli a' tájrészleteket Berényi Ferenc jóval fiatalabb az idős mesternél, ám ahogy ő alkot, az is az előbb jellemzett művészi szemléletet mutatja. Űj m u n k á j a például, az Udvaron, már-már drasztikus erejű színekkel idéz fel egy talicskát toló figurát; s a többiek is — Palicz László, P. Bak János, Fazekas Magdolna, Mészáros Lajos, Megyes László — java műveikben a szolnoki műhely ilyen jellemző jegyeit mutatják. Félreértés ne essék: munkáik vitán felül rangos alkotások, amelyekért feltétlenül elismerés jár, ám az iskola meghatározó vonásaihoz való ennyire erős r a gaszkodás mégis némi ellenkezésre készteti a tárlatlátpgatót. Főképp az olyan tárlatlátogatót, akinek kézenfekvő összehasonlító alap — úgy is mondhatjuk: ellenpélda — áll rendelkezésére. Az összehasonlító alap, illetve ellenpélda a vásárhelyi iskola művészete; s az ellenérv nagyjából így foglalható össze: Vásárhelyen is „adott" az alapvető hagyomány, Tornyai, Endre Béla festészete, a mai „vásárhelyiek" mégsem ragaszkodnak ennyire szorosan a nagy példákhoz, ők a meghatározó szemlélet megőrzése mellett is ki tudtak — s ki tudnak — alakítani olyan festői életműveket, amelyek másokéhoz nem hasonlíthatók. Az ellenpélda más vonatkozásokban is „áll". Főképp talán abban, hogy a hagyományokhoz való kevésbé szigorú ragaszkodás mennyivel szélesebb műfajbeli skálát eredményez. Elég, ha itt csupán az idei vásárhelyi őszi tárlat gazdag szobor- es grafikai anyagára emlékeztetünk. S ezzel el is jutottunk a szolnoki művésztelep „egyéb" m ű f a j b a n dolgozó m ű vészeinek értékeléséhez, akiknek sikeres munkássága megint csak minket igazol: közülük ugyanis azok, akiknek tehetsége szét tudta feszíteni az igen szoros helyi kötelékeket, igen szép, s valóban egyéniséget jelző munkákkal jelentkeztek. Simon Ferenc szobraira gondolunk elsősorban, akitől igen sokféle és más-más érték miatt figyelemre méltó alkotásokat láthattunk. Mind az intellektuális elmélyültségre valló, elemző portréi, mind pedig a nagyobb épületfelületekre, tágasabb térre igényt tartó dekorációtervei egy maga ú t j á t járó alkotót mutatnak. Ugyanígy minden fékező kötöttséget feloldó művésznek ismertük meg a grafikus Gácsi Mihályt, aki a maga ironikusan kedves ex libris m ű f a j á b a n — nyugodtan kijelenthetjük — valóban egyedülálló. A gyermekien játékos . kedély, ugyanakkor a tartalmas gondolatok párosulnak az ő művészetében oly módon azonban, hogy aprócska grafikai gúnydalaiból inkább a szeretet lírája, mint az elutasító szatíra élesebb, hangja csendül ki. Gácsi Mihály egy-egy apró kartonján — mint például a zseniális Magyarok bejövetele címűn — annyit t u d elmondani, mint egy ugyanazt a témát idéző, vaskos kötet. 60

KÉPEK A SZOLNOKI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁRÓL

Bokros László: Kép a „Gyermekeknek"

sorozatból

KÉPEK A SZEGEDI TÉLI TÁRLATRÓL

Mindenképpen tanulságos és igazi „csemegékben" sem szűkölködő kiállítás volt tehát a szolnokiak budapesti tárlata, amelyről szólva feltétlenül meg kell még említeni a rendezés gondosságát, a képek, szobrok ízléses-logikus elrendezését, mely a látottak jobb megértésében feltétlenül sokat segített. • AKÁCZ LÁSZLÓ

BÉKÉS MEGYEI G R A F I K A I KIÁLLÍTÁS Mindenekelőtt egy műfaji-technikai részletkérdés1: hol húzódnak a grafika határai? Vagy a kérdést konkrétabban fogalmazva: vajon nem vét-e a krónikás a tájékoztatás joggal megkívánható hitele ellen, ha sommásan-egyértelműen a grafika bemutatójaként értékeli a gyulai várban rendezett kiállítást? Mert korántsem magától értetődő, h a az akvarell, a gouache, a pasztell — ezek az eredendően festőtechnikák — grafikai kiállításon keresnek helyet maguknak, s föltétlenül magyarázatra szorul, ha a krónikás viszont a grafikusi szándékot jól szolgáló képalkotó módoknak t u d j a ezeket a technikákat. Újabb időkben mindinkább a sokszorosító grafika foglalja el a. honi képzőművészet őrállásait, s már-már hajlamosak vagyunk a grafika fogalmát e műfajcsoportra szűkíteni. Ha azonban a sokszorosító grafika felvetette kérdéseket kívülrekesztjük vizsgálódásaink körén, nem figyelünk a „képzőművészeti munkamegosztásból" adódó következményekre, el kell jutnunk annak belátásáig, hogy a grafikai m ű f a j körülhatárolásában jelentősebb súllyal esnek a latba az alkotás-lélektani, mint az alkotás-technikai tényezők. A grafika: a közvetlen élmény rögzítésének lehetősége. Lettlégyen maga az élmény látványhoz kapcsolódó vagy intellektuális indíttatású, egyként jellemző rá a pillanatnyiság, a megismételhetetlenség. A képpéformálásnak tehát ebben az egyszeri és megismételhetetlen szituációban kell megtörténnie.' A pszichikai előkészület ez esetben nélkülözi a teremtés (azaz: a valóság újraalkotása) szándékát, ehelyett a művész alkotás-lélektani alapállását a nekiszabadult játékosság, a keresetlen rögtönzés, a bátor fesztelenség motivációs tényezői határozzák meg. Megítélésünk szerint az ilyen pszichikai alapállás döntőbb jelentőségű a grafika létrejöttében. mint az ilyen vagy olyan anyag és technika megválasztása. S ebből a szempontból közelítve a Békés megyei művészek kiállításához, az eredendően festőtechnikókkaá alkotott lapok is grafikának minősülnek. Koszta Rozália, Lipták Pál és Miklós István anyagának áttekintése bizonyítani látszik ezt a tételt: fekete-fehér tusrajzokat és akvarellt, illetve pasztellt egyaránt bemutatnak, a különböző technikai megoldások viszont az élményhez kötődés azonos stációit szemléltetik. Koszta Rozália tusrajzai bukaresti úti élményeit rögzítik: nagyvonalúan elrendezett sokfigurás jelenetek és utcaképek váltakoznak a lapokon. A jellegzetes motívumokat hangsúlyozó szelekciós képességgel, karikírozásig elmerészkedő játékossággal néhány sebtében feldobott kontúrvonalban rögzíti művészünk az élményt, s máris maximálisan kihasználta á tusrajz kínálta improvizációs lehetőségeket. De akvarellportréin is megfigyelhetjük a téma ilyenfajta gyors' lereagálását: az ábrázolandó modell külső (és belső) lényegét néhány • lendületes ecsetvonással járja körül, e vonalak azonban egyszersmind színek is: kompozíciós értékű es hangulati töltésű elemek egyszerre. Mind a tusrajzok, mind az "akvarell ek „összeszedettségről", kivételes fogékonyságról tanúskodnak tehát, olyan képességekről, melyek csak a könnyen' kezelhető . anyagokban objektivizálódhatnak műalkotássá. Lipták Pál tusrajzai és pasztelljei másképp példázzák • ezt az egygyökerűsé-: get. Nála a látvány-élmény — mint pszichikai indíték — kevéssé meghatározó: játékos, félig tréfás, félig komoly motívumkombinációkként foghatók fel a kiállításon látott lapjai. A tusrajzok a konstruktívan é'rteliriézett városi és falusi t á j " témáját variálják; nagystílűén, de lírai átfűtöttség által megfegyelmezett vonalvezetéssel. Pasztelljei az égitesttel ékített t á j szíhélményeiről vallanak"— a vallomásos kitárulkozás ós korántsem a látványtükröztetés igényévél. Miklós István szerény' feladatot vállal: tusrajzain is, akvarelljein is , á horizont köré csoportosított : egyszerű motívumokból építgeti az alföldi t á j karakterét. Bátor.-vonalvezetés, a folt-: hatás kiaknázása itt, takarékosan dekoratív^' pasztelles szírihasználat amott —• adekvát kifejezői az alföldi sík esztétikurnát ki tudja hányadszor felfedező szemlélődésnek. ' "'::'-•' Másfajta, több összetevőből szövődött Gaburek Károly lapjainak élményhezkötöttsége. A Szanazug megcsendíti ugyan a tájat ismerőben a két Körös1 ösisze61

folyásának hangulati atmoszféráját, de az „öntörvényűén" szétfolyó (s vízzel is oldott) tus szeszélyessége inkább azt sejteti, hogy az inspiráló látványtól független hatásokra épít a művész. Amíg itt — az improvizációs lehetőségekkel élve — a látványábrázolástól távolodóban a tasizmus felé tájékozódik, más lapjain a modern grafika apró rügyeit oltja a szecesszió ágába: hátha termőre fordul. Mokos József egyértelműen vállalja a látványt: hol aprólékos részletezettséggel, hol részletező aprólékossággal „vázolja fel" a tájat, megcáfolván azt az állításunkat, hogy a rögtönzés nagyfokú szelekcióra kényszerít. Íme a bevezető tétel jogosultságát többé-kevésbé igazoló alkotók. Ezüst György ós Bazsali Ferenc azonban ebbe az alkotáslélektani meggondolásokra hivatkozó grafika fogalomba is nehezen beleszoríthatok. Ezüst György az előzőekénél m á r sokkal rafináltabb eszközökkel idézi fel jugoszláviai úti élményeit: a szén és gouache együttes alkalmazása, a konstruktív szerkezetesség többet n y ú j t a n a k a látvány-élmény rögtönzött leképezésénél; az újraalkotás igényét jelentik. Persze, a feladat így sem annyira feszélyező, hogy művészünk ne lehetne — a gondtalan utashoz méltóan — „lezser". Bazsali Ferenc is hasonló feladatot vállal tátrai pasztelljein, de Ezüst lezsersége nélkül, kissé penzumszerűen. S végül Alexin Andor, aki egyedül képviseli a sokszorosító grafikát. Az orosházi udvarokat ábrázolja, birtokában a linótechnika mesterségbeli fogásainak. Az eddigiekből is kiderülhetett, hadd foglaljuk össze mégis: egy-két kivételtől eltekintve, festmények előzetese vagy mellékterméke szolgáltatta e kiállítás anyagát. Amit értékelhettünk — az improvizáció szépsége, műalkotásrangja —, ritkán méltatott erények. Talán nem volt haszontalan, ha felhívtuk rá a figyelmet. SZILÁGYI MIKLÓS

E G Y Ü T T ÉS E G Y E D Ü L MUNKÁSMOZGALMI

TÉMÁJÚ,

ŰJ MAGYAR

OPERA

SZÜLETETT

Akinek alkalma adódik arra, hogy megnézze az Állami Operaház ú j m a g y a r darabjának előadását, a kezéhez kapott — valamennyi jegykezelőtől megvásárolható — ismertetőből néhány lényeges dolgot megtudhat a szerzőről, az operával kapcsolatos elképzelésekről és magáról a műről, Mihály András első színpadi alkotásáról. Ez annál is inkább szükséges, mivel az Együtt és egyedül november 5-i, közvetlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 49. évfordulója előestéjén történt be-' mutatását nem előzte meg nagy hírverés, különösebben széles körű beharangozás. Itt-ott olvasni lehetett újságokban, folyóiratokban arról, hogy munkásmozgalmi témáról magyar opera készült; a televízióban Lukács Miklós, az operaház újonnan kinevezett igazgatója néhány mondatban ennek nagyszabású, lelkes-egyemberkénti előkészületeiről beszélt, a Tükör pedig képes riportot közölt szinte néhány pillanattal a függöny felgördülés'e előtt. A premier aztán több vonatkozásban indokolni látszott a passzívnak persze nem nevezhető, de mindenesetre kissé tartózkodó expozíciót. Az Együtt és egyedül ugyanis kísérleti mű, zenei-színpadi együttes anyagában éppúgy, mint hatását illetően. Vajon miként fogadja m a j d az operai konvenciókhoz feltehetően ragaszkodó publikum a m ű f a j zártabb kereteit igencsak próbára tevő alkotást? Mazelnek a Magyar Zene című folyóiratban megjelent érdekes tanulmánya a modern zenéről például abban, látja a dodekafon muzsika szélesebb körű befogadásának legfőbb akadályát, hogy egész rendszerével lemondást követel a z eddig kialakult hallástapasztalatokról. Vajon nem követel-e a közönségtől ugyanilyen lemondást az eddigi operatradíciókról az Együtt és egyedül is? A kérdés persze csak hasonlata a dodekafon problémának, mert Mihály András m u n k á j a a szokásokkal szembeni harcban nem áll társtalanul. Bátorítólag ott bizonyít előtte a Brecht— Weill féle koncepció, a Koldusopera és a Mahagonny város köztudatba is egyértelmű ¡sikerként átment tanúságtétele, n o meg hazai földön Bartók és Kodály zeneanyanyelvi hagyatéka. Az Együtt és egyedül mégis úttörő mű. Ottörő azért, mert éppen legfájóbb pontján, a színpadon torpedózza meg a műfaj erődítményét. Ha durván is hangzik, mindenesetre való: a hagyományos operazenét ma m á r inkább zavarja a deszkákon lezajló nevetséges, blőd történet, némelyikét — nem ritkán legszebb muzsikával megkomponált darabjait — legszívesebben csukott szemmel hallgatnék végig. 62

A hosszabb, lemerevített színpadon elhangzó áriák olykor illúzióromibolóan nevetségesek a színpadon. Ilyenkor teljesen felesleges a tarkabarka maskarákba öltöztetett hősök jelenléte, akik úgyis csak azzal vannak elfoglalva, hogyan sikerül megoldani egy-egy passzázst, illetve miként tudnak megfelelni legideálisabban a zene követelményeinek. S hogy ezeket a gondolatokat elmondottuk, nem véletlen, mert éppen az Együtt és egyedül előadása juttatta eszünkbe. Mihály András operája azok közé a művek közé tartozik, melyek megkísérlik visszaállítani, pontosabban felállítani a zene és színpad egyensúlyát. Vérbeli drámát, szimbolikus drámát (mellyel néhány ponton ugyan lehet vitatkozni, de már az érdem, hogy szövegi része vitaképes, önmagában is megállja helyét) teremt a néző előtt, levágja a hosszú zenei kitérőket, s csak annyit enged mindenhol a muzsikából, amennyi feltétlenül szükséges az intellektuális megértéshez. Sistergő feszültséget teremtve sűrít és szigorúan jellemez ez a zenei anyag. Mindenhová a legmegfelelőbbnek vélt, legtalálóbb modern kifejezési formákat keresi, ha kell, kupiét, máskor áriát vagy éppenséggel a szirénázást érzékeltető természetes hangeffektust, vagy a prózai beszédet. Vegyesen, de mindenütt ízléssel és mértéktartási igénnyel. Ezek a szerzői célok vezérmotívumként vonultak végig az opera komponálásában. Először megfelelő drámát kellett keresni. Hubay Miklós darabja, a Szüless újra, kedves! szolgáltatott alapanyagot, de magának a szövegkönyvnek elkészítését a szerző m á r nem bízta senkire. A munkásmozgalmi témát belülről ismerte — 1941-től aktív tevékenységet folytatott az illegális kommunista pártban —, s a színpadi gyakorlat sem volt idegen szamára. (Mint a sajtóban nyilatkozta: előző tevékenységei során bedolgozta magát a színjátszás világába, módja nyílott ellesni, felszedni és felhasználni a függöny mögötti terület szabályait, törvényeit, kulisszatitkait.) Feladatot tehát mindezeknek zeneszerzői elképzeléseivel való összeegyeztetése jelentett. Vagyis: az egységes .koncepciót igénylő kísérletre „senkivel sem együtt, hanem egyedül" vállalkozott. A mű — mely arról szól, miként járja meg a kommunista ellenállási mozgalom harcosa következetesen elvhű, bátor ú t j á t egészen a bitófáig — világosan és egyértelműen általánosít: összefoglal és felemel egy eszmeiséget, mely nemcsak a sorsdöntő pillanatokra, hanem a hétköznapokra is hősöket követelt. Szimbolikus alakjai — a Fiú, a Lány, a Rendőrfőnök, a Bíró — oéltudatosan mozgatott eleven ideák, akik csupán jelzik a hús-vér emberekkel való rokonságot, s ha olykor anakronizmusokba is tévednek, rendeltetésük sokkal több egy szabadság-szerelem história eljátszásánál. Képviselői, direkt politikus portréi ők a szerző konkrét világnézeti állásfoglalásának. A háborús atmoszférában kibontakozó, baljóslatú szerelem tragédiája — a Lány jóhiszeműségből fakadó, tudtán kívüli végzetes árulása — motiválja a főhős útját. A cselekménynek ez a szála, a szerelem története, mintegy ellenpólusként jelentkezik az operában. A szerző többek között azt is mondani akarja, hogy abban a korban nem lehetett teljes a boldogság: „úgy élünk, mint a mesében: előbb le kell győzni a hétfejű sárkányt, "a vasorrú bábát, a púpos varázslót, csak akkor lehetünk boldogok" — mondja a Fiú az első felvonás végén. Végső soron tehát Mihály András hősének két egymást kizáró lehetőség között kell választania: harc a szabadságért, vagy szerelem. A Fiú pedig éppen azáltal válik iigazi drámahőssé, hogy ez utóbbit feláldozza a . harcért, melyet előbb kedvesével és közvetlen bajtársával együtt, később — a Lány gyengesége és elvtársa halála után — egyedül kell vívnia. Fentebb említettük, hogy a szerző egyensúlyt akar teremteni a látni- és hallanivaló között. Tovább menve azonban még más egyensúlyteremtést is észre kell venni: nevezetesen a zenekar és az énekesek kapcsolatát. Az orchesternek végig teljesen önálló szerep jut, felkerül a színpadon történő események, áriák, zenei formák egyenrangú társaságába, szimfonikus jelleget kap. Mindez persze nem újdonság, csupán stílszerű zenekari feldolgozási módszer a darab egészéhez. Mint az eddigiekből kiderül: az operát jónak tartjuk, járható útnak a modern zenei világ zegzugos ösvényein. Érthető és nem eléggé dicsérhető szándék, tett tehát, ahogyan az Operaház egész struktúrája összefogott a sikeres színpadra állítás érdekében. Mikó András rendező már az első kottafejek és mondatok leírásától ott bábáskodott a darab mellett. Végeredményben egy teljes felvonást tanácsolt tűzbe vetni belőle, ami önmagában is elgondolkodtató. Ennyi felesleges lehetett benne? Ezt persze nem itudni, de tény: a mű egésze így, ebben a formájában teljes, sűrített és drámai. Nem utolsó persze az a praktikus szempont sem, hogy kísérleti műnél nem tanácsos a közönség türelmét esetleg próbára tenni. Ezúttal ennek a veszélye sem fenyeget: az előadás alig. kétórányi, tehát végig frissen élvezhető. A több síkú színpad mozgalmas, tömegjélenetei plasztikusak, tömörek, ugyanakkor az egyén sem veszik el benne. Táncmozdulatoktól a vetítettképes háttérig minden a gondolatiság érzékletes kifejezését célozza. NIKOLÉNYI ISTVÁN 63

TANULMÁNY

RÁCZ JÁNOS

A F O R R A D A L M I ERŐK H A R C A A MUNKÁSEGYSÉG FENNTARTÁSÁÉRT ÉS TOVÁBBI ERŐSÍTÉSÉÉRT (ÁZ 1947 JANUÁRI

ÜB-VÁLASZTÁSOK

TAPASZTALATAI)

A forradalom szocialista irányba történt fejlődésének, majd a szocialista forradalom győzelmének döntő biztosítéka a munkásosztály egysége volt. Éppen ezért minden olyam mozzanatnak, amely a munkásegység erősödését elősegítette, kiemelkedő jelentősége volt a népi demokratikus forradalom fejlődésébein. Az MKP ez irányú harcának egyik jelentős területe az üzemi bizottságok voltak. A két munkáspárt együttműködésének, a munkásegység gyakorlati megvalósításának volt igen fontos szerve az üb. Az 1946-os február-márciusi üb-választások a forradalmi erők által indított ellentámadásban játszottak nagy szerepet. Az 1947-es januári üb-választások viszont a szocialista forradalom győzelméért indított harcban töltöttek be jelentős szerepet. A forradalom szocialista irányú fejlődéséért, a proletárdiktatúra megvalósításáért vívott harcban rendkívül fontos fél év volt 1946 második fele. Ebben a fél évben állította meg, majd számolta fel a demokratikus Magyarország a példátlan inflációt, valósult meg a stabilizáció, ami a dolgozók helyzetében gyökeres változást eredményezett. A stabilizáció megteremtéséért vívott harcnak is a kezdeményezője, vezetője a Kommunista P á r t volt. Az ezen a téren elért hatalmas eredményék tovább szélesítették az MKP tömegbefolyását, elsősorban a m u n k á sok, a bérből és fizetésből élő dolgozók körében. A jelzett fél évnek, kiemelkedő eseménye volt az M K P III. kongresszusa. Ezen a kongresszuson összegezte a párt a népi demokrácia győzelméért vívott harc eddigi eredményeit, tapasztalatait, s jelölte ki a további feladatokat. A kongreszszuson a párt egyértelműen állást foglalt a szocialista forradalom győzelemrevitele mellett. A proletárdiktatúra megvalósításának közvetlen célkitűzése a munkásosztály nagy többségének helyeslésével találkozott. A legöntudatosabb magyar munkások 1919 óta készültek, vártak erre az alkalomra. A szocialista forradalom közvetlen célkitűzése érthető módon a reakciós, jobboldali erők dühödt támadását váltotta ki. A kongresszus után nagy harc bontakozott ki a proletárdemokráciát és a burzsoá demokráciát akaró erők között. Ebben a harcban rendkívül negatív szerepet töltött be és 1946 végén egyre nyíltabban fellépett az addig szándékait, céljait leplező jobboldali szociáldemokrácia. E helyen támadásuknak csupán egy vonatkozását említjük meg, amely az üzemi bizottsági választások kiírásának kierőszakolásában jutott kifejezésre. Olyan helyzetben követelték az üb-választások megtartását — 1947. január —, amikor az országon belül kiélezett harc folyt a forradalmi és reakciós erők között. (Ismeretes, hogy az üb-választások idején került sor az összeesküvés leleplezésére, m a j d felszámolására.) Ilyen helyzetben a két munkáspárt közötti versengés, harc az üzemi munkásság befolyásolásáért, megnyeréséért feltétlen a reakciós erőknek kedvezett. A dolgozók véleményét fejezte 'ki a „Délmagyarország", amikor vezércikkében egyértelműen fellépett a két munkáspárt céltalan versengése ellen: „Nem teszi mag a két munkáspárt azt a szívességet a tőkéseknek, hogy egymással harcoljanak e szervezeteken — szakszervezet, üzemi bizottság (RJ.) — belül és ezzel gyengítsék a dolgozók erejét a nagytőkével s z e m b e n . . . Ha vetélkedés van a két párt között, az csak abban nyilvánulhat meg: ki tesz többet, ki dolgozik jobban, ki harcol bátrabhan a dolgozók érdekeiért." (Délmagyarország 1947. január 1.) 64

Alapvetően ez a felismerés vezette az MKP-t, amikor az esedékes üb-választások egy évre történő elhalasztását javasolta. Az SZDP ezt a javaslatot nem fogadta el. Ebben a jobboldali szociáldemokratáknak döntő szerepük volt. Az SZDP az üb-választások megtartását 1946 decemberében tartott pártválasztmányi ülésén határozta el. Fő indokuk a választás megtartása mellett az volt, hogy a Szociáldemokrata Párt az 1946-os február-márciusi üb-választásokon párttagságuk arányánál jóval kisebb mértékben részesedtek az üzemi bizottságókban. Többek között az értekezleten a következők hangzottak el: „Az SZDP többségének az üzemi bizottságokon belül is érvényt kell szerezni, . . . A szakszervezetekben az SZDP-hegemóniát vissza kell n y e r n i . . . Ha nem megy a megállapodás, akkor lajstromos választást kell csinálni." Egy másik felszólaló a munkásegységet féltőknek a következőképpen válaszolt: „Feltétlenül SZDP-többségre kell törekedni az üzemi bizottságokon belül, fontos a munkásegység, de a türelemnek is van határa." (Pl Archívum 2/16—95 ö. e. 1947-es üb. választások.) Az SZDP-vezetőségben a baloldali szociáldemokraták felléptek a szélsőséges jobboldali nézetek ellen. Egyik képviselőjük például helyesen mutatott rá: „Vigyázzunk, hogy fel ne boruljon az egység és a rend, mert azon csak a Kisgazda Párt nyerne." A baloldal felismerte, hogy az üb-választások szükségszerűen zavarják a két párt közötti együttműködést. Abban viszont az egész vezetőség egyetértett, hogy az SZDP-nak növelnie kell a munkásságon belüli befolyását, az üzemi bizottságokban többséget kell szerezniük. A fentiek mutatják, hogy az SZDP kezdettől nagyobb taglétszámára hivatkozott. Kétségtelen, ezen a téren előnnyel indult 1945-ben az MKP-val szemben. Ez az előny azonban — számos tényező miatt, melyek elemzésére rövid tanulmányunkban nincs lehetőség — a munkásosztály fontos szerveiben, az üzemi bizottságokban nem realizálódott sem 1945-ben, sem a későbbiekben. Az 3945—48-as harcokban fontos tényező volt a párttagsági létszám. De a létszám önmagában mint azt például az üzemi bizottságokon belüli erőviszony is mutatta, még nem lehetett döntő, meghatározó. A dolgozó tömegek körében az elsődleges a párt politikájának irányvonala volt az, hogy a munkások hogyan érezték, látták nap mint nap helyzetükön, az ország alakulásában a párt politikáját. Taglétszámtól függetlenül azt a pártot tartották magukénak, amelyik a legkövetkezetesebben harcolt a nagyobb darab kenyérért, boldogulásukért, céljaik valóra váltásáért, egyszóval a reakció ellen. Ezt az MKP minden cselekedetével nap mint nap bizonyította.. Ez az egyik nagyon fontos oka annak — s nyilván nem egyetlen —, hogy a Kommunista Pártnak az üzemi bizottságokban kezdettől többsége volt. Szólni kell viszont arról is, hogy az SZDP taglétszámi előnye sem volt változatlan. Ez az előny állandóan csökkent. Az MKP taglétszámának emelkedése különösen erőteljes volt Budapest üzemeiben. Kétségtelen, hogy az SZDP-nek még 1946 végén is nagyobb taglétszáma volt az üzemek összdolgozói között, mint a Kommunista Pártnak, de ez a taglétszámarány a két párt viszonylatában állandóan csökkent. Már a III. kongresszuson jelentős létszámemelkedésről számolhatott be a Központi Vezetőség. Érdemes ezzel kapcsolatban az alábbi részleges statisztikai felmérést idézni, amely 1946. május 9-én készült. Eszerint a két munkáspárt taglétszámának aránya a vizsgált üzemekben a következő volt: Üzem 73 39 19 18 12 7

Létszám

Vasipari Textilipari Vegyipari Élelmiszeripari Építőipari Bőripari

összesen:

168

MKP-tagság

SZDP-tagság

69 149 19 177 6 957 ; 2 044 3 245 2 841

19 621 4 967 2 697 1 923 1 766 1 163

20 479 4 255 2 374 1 942 521 860

110 408

32127

30 431

(PI. Archívum 2/16—94 ö. e. 1947-es üb. választások.) Nem egészen egy év alatt jelentős változás következett be Szegeden is az MKP taglétszámában. Míg 1946 márciusában az MKP szegedi szervezetének 5099 tagja volt (Fehér István: A Magyar Kommunista Párt szegedi szervezetének kiépítése a felszabadulás után. Tiszatáj 1966. 4. sz. 302. old.), addig 1947 márciusában már 10 900. (MSZMP Cs. m. Biz. Arch. 3917/1947) ' 5 Tiszatáj

65

Az MKP nem akarta az üb-választásokat főleg azért, mert az nem volt előnyös forradalmi erők számára, de azért sem, mert megtartása nem volt halaszthatatlanul szükséges. Az üzemi bizottságok m u n k á j a ugyanis különösen a stabilizáció megteremtése után sokat javult, eredményes volt. Az infláció felszámolása lehetővé tette, hogy az üzemi bizottságok elsősorban tényleges feladataikkal — a termelés elősegítése, a tőke ellenőrzése, a dolgozók szociális ügyeinek intézése stb. — foglalkozzanak, ne pedig a munkásság élelmezésének biztosítása tegye ki m u n kájuk zömét. Az üzemi bizottságok vezetése egyre szakszerűbbé vált, tehát lehetett volna várni a választásokkal. Ott, ahol a régi üzemi bizottság nem tudott valamilyen oknál fogva megfelelni a megnövekedett követelményeknek, a Kommunista Párt azt javasolta, hogy a két párt közös megegyezése alapján válasszanak ú j üzemi bizottságot, illetve azt egészítsék ki. Az MKP részletesen megindokolta az üzemi bizottsági választások elhalasztására tett javaslatot: 1. A választási harc a két munkáspárt között szükségszerűen kiélezi az ellentéteket, gyöngíti a munkásegységet; 2. A jobboldali szociáldemokraták Peyer Károllyal az élen várják a két párt közötti harc kiéleződését, s az alkalmat, hogy felléphessenek a Kommunista Párt ellen, gyöngíthessék a két munkáspárt együttműködését, a választásokat elsősorban erre a célra akarják felhasználni; 3. Az országon belül a bal- és a jobboldali erők harcának kiéleződése a levegőben lóg, a munkásság le akar számolni a reakcióval, ehhez pedig szilárd egységre van szükség; 4. A közelgő SZDP-kongresszusra a baloldali szociáldemokraták így nem tudnak megfelelően felkészülni, s teljes erővel fellépni a jobboldali szociáldemokraták ellen; 5. A választás elkerülhetetlenül a reakciónak hoz hasznot. (Pl. Archívum 2/16—95. ö. e. az 1947-es üb. választások.) Ez" a javaslat is mutatja, hogy a párt helyesen számolt az üb-választások várható negatív következményeivel. A szegedi kommunisták, baloldali szociáldemokraták a munkásegység féltése, a reakció elleni harc gyöngítése miatt szintén ellenezték az üb-választások kiírását. Az SZDP-t viszont éppen a jobboldal erősödő nyomása miatt erről meggyőzni nem lehetett. A Kommunista Párt gyengeségének tudták be a választás elhalasztására tett javaslatot. Miután az SZDP kierőszakolta az üb-választást, a Kommunista P á r t igyekezett azt tömegbefolyásának további növekedésére felhasználni. Ennek érdekében alaposan felkészült a rendelkezésre álló rövid idő alatt a választásra. A párt Szakszervezeti Osztálya 1946. december 30-án egy részletes, szinte mindenre kiterjedő javaslatot dolgozott ki a választás megszervezésére és levezetésére, amelyet az MKP vezetése megtárgyalt. A párt 1947 január első napjaiban határozatot hozott az üb-választások megtartásával, levezetésével kapcsolatos feladatokról. A határozatban felhívta a figyelmet arra, hogy: A termelés érdekében a választásokat a legrövidebb időn belül, lehetőleg egy hónap alatt be kell fejezni; a választások előkészítésénél a hangsúly a tömegek megnyerésén legyen. A választásokat fel kell használni a tömegek nevelésére és felvilágosítására; törekedni kell a kommunista többségű üzemi bizottságokra, ezt megköveteli: a reakció elleni harc az üzemeken belül — a kommunisták reakció elleni fellépése, harca egységes és nem megalkuvó! —, a tapasztalat szerint az együttműködés a két munkáspárt között azokban az üzemekben a legjobb, ahol az üzemi bizottságokban a kommunisták vannak többségben. Egyszóval a kommunista többségű üzemi bizottságok erősítik a munkásegységet; az üb-választások során a kommunisták harca ne a szociáldemokraták, hanem a jobboldal, a Peyeristák ellen irányuljon; (A párt vezetőségének erre a figyelmeztetésére szükség volt többek között azért, mert néhány üzemi pártszervezet a napi elkerülhetetlen harcokban sokszor nem tett különbséget a kisebbséget kitevő jobboldali, és a K o m m u nista Párttal együttműködő, harcoló baloldali szociáldemokraták között. Az 1946-os üb-választások szintén szolgáltak ilyen irányú tapasztalatokkal.) a választások során fel kell használni az 1946 február-márciusban lezajlott üb-választások tapasztalatait, ennek megfelelően a Kommunista Pártnak a legjobb erőket kell mozgósítani a választási küzdelemben. 66

Ez a határozat is bizonyítja, hogy a párt milyen nagy gondot fordított a munikásegységre, az üzemi munkásság felvilágosítására és megnyerésére. A határozat alapján sokoldalú előkészítő munka indult meg a választások sikerének biztosítása érdekében. A párt tekintélyes vezetőit is magában foglaló választási bizottság alakult, amely irányította a választásokat. Az előkészítő munka során a párt célul tűzte ki, hogy az üb-választás az egész párttagság ügyévé váljon. Ennek érdekében a Központi Vezetőség tagjai előadásokat tartottak az üzemekben, ahol már a hároméves terv főbb célkitűzéseit is széles körben ismertették a dolgozókkal. A szervező bizottság körlevélben szólította fel a kommunista igazgatókat, mérnököket, technikusokat, hogy aktívan vegyenek részt az üb-választások előkészítésében és megtartásában. Szakmánként aktívaérlekezlefeket tartottak a kommunista üb-elnokök, alelnökök, bizalmiak és üzemi pártvezetőségi tagok részére. A legfontosabb szakmák aktívaértekezletein a Politikai Bizottság tagjai voltak az előadók. A januári üzemi pártnapok is egyetlen kérdéssel, az üzemi bizottsági választásokkal foglalkoztak. Rangsorolták az egyes üzemeket, s az ország 50 legfontosabb üzemének választásait egy külön bizottság irányította. A párt sajtójában is központi helyet kapott a választás. Az elmondottak választ adnak arra, hogy az MKP a rövid idő ellenére is képes volt eredményesen felkészülni a választásokra. Az SZDP viszont erre képtelen volt. Egyrészt, mert nem volt egységes — nézeteltérések voltak már a választások megtartásában is, a jobboldal választási módszerei ezeket még inkább kiélezték —, másrészt, mert nagy energiát kötött le a soron következő kongresszusra való felkészülés. Mint a r r a fentebb rámutattunk, a választások megtartásában végeredményben egyetértés volt a Szociáldemokrata Párton belül. Nem volt azonban egyetértés a választási harc módszereit ós várható következményeit illetően. A baloldali szociáldemokraták nem • akarták az együttműködés gyöngítését, azt, hogy a nevető harmadik, a reakciós erők nyerjenek a választásokon. A jobboldali szociáldemokraták viszont igyekeztek felhasználni az így keletkezett kedvező helyzetet a Kommunista Párt elleni támadásra. Ennek egyik megnyilvánulása volt az a rendelettervezet, amelyet a szociáldemokrata vezetés alatt álló Iparügyi Minisztérium készült 'kiadni a választások lebonyolítása tárgyában. Az Iparügyi Minisztérium élén ekkor az SZDP főtitkár-helyettese, Bán Antal állt, aki ebben az időben már állásfoglalásaiban, cselekedeteiben egyre inkább a jobboldalhoz csatlakozott. Bán Antal vezetésével elkészítettek egy rendelettervezetet — m á r a 'kefelenyomat is elkészült! —, amely az üb-választásokon a lajstromos választást írta elő, s ezzel lehetetlenné tette volna a két párt közötti együttműködést. A baloldali szociáldemokraták megakadályozták ennek a rendeletnek a megjelenését. (Gallai Lajos elvtárs szíves közlése alapján. Gallai elvtárs ekkor az SZDP Üzemszervezési Osztályának volt a vezetője.) A vázolt előzmények után 1947. január 4-én született meg a Szakszervezeti Tanács határozata az üzemi bizottsági választásokról: a határozat a K P javaslatát vette alapul, amikor kimondta a választás mielőbbi befejezésének szükségességét — ezt lehetőleg még januárban befejezni — és azt, hogy a választásokon a közös lista kötelező — külön listához az illető szakszervezet hozzájárulása szükséges. Végül a Szakszervezeti Tanács határozata a két munkáspárt együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet. (Pl. Archívum 2/16—95 ö. e. 1947-es üb. választások.) Az üb-választások 1947. január 5-én megkezdődtek. Már a választások első tapasztalatai mutatták, hogy bekövetkezett, amitől a Kommunista Párt és a baloldali szociáldemokraták féltek: rendkívül Kiéleződött a harc a két párt között, veszélybe került a reakció elleni eredményes harc nélkülözhetetlen feltétele: a munkásegység. A jobboldali szociáldemokraták annak reményében, hogy többségbe juthatnak az üzemi bizottságokban, mindent elkövettek a közös lista ellen. Mindenekelőtt azokban az üzemekben, ahol a Kommunista Párt győzelme volt a várható, bojkottálták a választásit. Nem egy üzemben, így pl.: a Magyar Fémlemezipar RT-nél, a Neményi Papírgyárban őrséget szerveztek, hogy megakadályozzák az SZDP-tagok szavazását. (Pl. Archívum 2/16—95 ö. e. 1947. üb. választások.) Azokban az üzemekben viszont, ahol szociáldemokrata többséget reméltek, a külön listát erőltették. A Goldberger Gyárban pl. január 10-ére volt kiírva a választás, az utolsó pillanatban azonban az SZDP üzemi szervezete visszalépett a közös listától, s ezzel lehetetlenné akarták tenni a választást. A visszalépéssel egy' időben kommunistaellenes kampányba 'kezdtek, a lajstromos választást erőszakolták. 5*

67

A jobboldali szociáldemokraták heves kommunistaellenes, választást bojkottáló magatartása, fellépése nem tudta azonban megakadályozni, hogy a becsületes szociáldemokrata dolgozók tömegei leszavazzanak. Az említett Goldberger Gyárban a bojkott ellenére a 3300 szavazásra jogosult dolgozó közül leszavazott 2432, a 16 tagú üzemi bizottságba 12 kommunistát és 4 szociáldemokratát választottak. (Az 1946 februárjában választott üzemi bizottságban 7—7 volt az arány.) A Kommunista Párt helyesen, a választási bojkott ellen az esetek többségében úgy lépett fel, hogy jelöltjei között kiváló szociáldemokrata és párton kívüli dolgozókat is szerepeltetett. Néhány helyen azonban a párt elkövette azt a hibát, hogy csak kommunista pártállású dolgozókat jelölt az üzemi bizottságba. Ez alkalmat adott a jobboldali szociáldemokratáknak a kommunisták elleni támadásra. Nagyobb tartózkodás a szavazástól elsősorban a tisztviselők körében volt tapasztalható. A Kommunista Párt következetes politikája a dolgozók támogatásával találkozott, s ez megmutatkozott rögtön a választások kezdetén. A legtöbb üzemben, ahol megtörtént a választás, kommunista fölény keletkezett. Ezt mutatják az alábbi részleges összesítő adatok. A XIV. kerület MKP Üzemszervezési Osztálya 1947. január 13-ig bezárólag 38 üzem választási adatait összesítette, eszerint 246 megválasztott üb-tag közül 201 kommunista, 45 szociáldemokrata pártállású. (Az 1946-os üb-választások után ugyanezen üzemekben az arány 140:86 volt.) Hasonló képet mutat egy másik részleges kimutatás is, amely ugyancsak a választások idején készült. 1947. január 14-ig bezárólag 45 üzem választási adatait összesítették. A 45 üzemben 302 üb-tagot választottak, ebből MKP-tag 244, SZDPtag 54, pártonkívüli 4. (Az 1946-os arány 136:116. 1947 januárjában a létszám emelkedésének megfelelően, annak arányában 50 üb-taggal többet választottak.) A bányavidékeken még nagyobb volt a Kommunista Párt előretörése. Tatabányán pl. a megválasztott 137 üb-tag közül — ahol a szavazásra jogosult dolgozók 84,1%-a leszavazott — 126 MKP-tag, és mindössze 8 SZDP-tag került be az üzemi bizottságokba. (Az 1946-os arány 85:38 volt, 1947 januárjában 11 üb-taggal többet választottak.) Szegeden 1946 végéig 54 üzemben épült ki az üzemi bizottság. (Délmagyarország, 1947. jan. 1.) A választást csak néhány üzemben tartották meg, s szintén kommunista többségű üzemi bizottságokat választottak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek az eredmények kommunista többségű üzemekben születtek. A párt a választásoknál ezeket az üzemeket vette előre. A Kommunista Párt nem csak üb-tagjainak számát, de taglétszámát is növelte az üb-választások során. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint számos SZDP-tag, miután felismerte a jobboldali szociáldemokraták igazi céljait, otthagyta a Szociáldemokrata Pártot, ós belépett a Kommunista Pártba. Rengeteg becsületes szociáldemokrata munkás felfogását fejezte ki Molnár József, az Almásfüzitői Viscosa gyár munkása abban a levélben, amelyben megindokolná, hogy miért lépett át az SZDP-ből az MKP-ba: „Kötelességet érzek, hogy megmondjam munkatársaimnak, hogy miért léptem át az MKP-ba, nehogy azt mondják, hogy váltogatom a pártokat, mint más a szennyesét. ... Mikor az üb-választás volt, akkor az SZDP nem akart indítani (jelölni — RJ.) azért, mert megtámadtam az igazgatóságot. ... az MKP Almásfüzitői szervezete nem hívja meg az igazgatót a gyűléseire, és nem ad banketteket. ... kiléptem azért is, mert a Vacuum igazgatói, akikkel mi állandóan harcban állunk, az SZDP tagjai... Én a Vacuum igazgatóival egy pártban nem maradok, azokkal legyek egy pártban, akikkel szemben harcolok és követelek? Láttam, hogy az MKP vezetői harcolnak az igazgatósággal, ezt az SZDP-nél nem láttam. .. . Egyszóval én azért léptem át az MKP-ba, mert Vért elvtársék jobban védik a munkásság érdekeit, és nagyobb bizalmam van irántuk. 1947. január 7. Molnár József" (PI. Archívum 253/2—28. 1947. I. 7.) A jobboldali szociáldemokraták kommunistaellenes sége szintén sok SZDP-tagot a pártból való kilépésre késztetett. A m á r több vonatkozásban említett Goldberger Gyárban az SZDP üzemi szervezetének nyílt kommunistaellenes fellépése miatt 1947. január 10—11-én 18-an kiléptek a Szociáldemokrata Pártból, s átléptek a Kommunista Pártba, Tatabányán ugyanezen okok miatt 94 átlépés volt az MKP-ba. Az üzemek dolgozói más formákban is hangot adtak a m a meggyőződésüknek, hogy nem a munkásság érdekeit szolgálja a két munkáspárt egymás elleni harca. Számos üzemi pártszervezet erélyesen fellépett, nem egy esetben hivatalos formában a két munkáspárt közötti együttműködés szorosabbá tétele érdekében. Jól mutatja ezt a Danúvia gyár pártszervezetének következő megállapodása: 68

„Munkások — Elvtársak! Mindnyájan szemtanúi vagyunk annak, hogy munkahelyünkön belül az országépítés, munkásegység helyett kisebb okok folytán felmerült áldatlan pártharc folyik. Akkor, amikor szerencsétlen hazánk talpraállítása érdekében minden dolgozó kéznek erejét megfeszítve együtt kell küzdenie, így nem mehet tovább. A fentiek kiküszöbölése céljából a két munkáspárt helyi csoportjának vezetősége együttes ülésen egyetértésben a következő határozatot hozta: Az üb-választásoktól eltekint. Németh István munkatársat az üb-elnöki tisztségben megerősíti, és Rákosi Géza munkatársat az üb-alelnöki tisztébe azonnal visszahelyezi. Mindkét párt vezetősége kötelezi magát, hogy az üb jelenlegi összetétele ellen semminemű agitációt nem folytat és nem is tűr meg. Minden munkatársat, legyen az bármilyen politikai párthoz tartozó is, nyomatékosan felkér, hogy az előttünk álló nagy célok érdekében a fenti álláspontot tegye magáévá, ne tűrje meg bárhol is, hogy bárki a két párt szoros együttműködésének meglazítása érdekében bárminemű kijelentést tegyen. Munkatársak! Hagyjunk fel az áldatlan pártvillongással. Baráti kezet nyújtunk egymásnak. Ígérjük, és meg is fogjuk tartani, hogy bárki és bármiféle rosszindulatú, vagy kétértelmű megjegyzést tesz a másik munkáspárt, vagy annak bármely tagja ellen, azonnal elbocsátását fogjuk követelni a Danúvia dolgozóinak sorából." A megállapodás 1947. április 1-én született, és ez azt mutatja, hogy az übválasztások elhalasztása után. is folytatódott a harc a két párt között az üzemi bizottságok összetételének megváltoztatásáért. (Pl. Archívum 2/16—111 ö. e. 1947. április 1.) Az üb-választások első eredményei már mutatták, hogy a Szociáldemokrata P á r t nem képes növelni pozícióit az üzemi bizottságokban, sőt jelentősen csökken az SZDP üb-tagok száma. Ezek az eredmények „meggyőzték" az SZDP vezetését, hogy • az üb-választások egyik munkáspártnak sem kedveznek, de legkevésbé a Szociáldemokrata Pártnak. Gyakorlatilag bizonyosodott be az MKP üb-választások elhalasztására tett javaslatának helyesisége. Az SZDP már 1947. január 9-én visszalépett az üb-választásoktól, s most már ők javasolták a választások elhalasztását. (Pl. Archívum 2/16—95 ö. e. 1947. I. 9.) A Kommunista Párt e javaslatot azért nem fogadta el rögtön, mert tisztában volt azzal, hogy a további választási eredmények még inkább megerősítik a párt győzelmét, és ez is a jobboldali szociáldemokraták leleplezését szolgálja. Ugyanakkor a Kommunista Párt eredeti javaslatának megfelelően egyetértett a választások elhalasztásával. Annál is inkább, mert ezekben a napokban kezdődött meg a reakciós erők összeesküvésének leleplezése és felszámolása. Ez pedig a két munkáspárt szorosabb együttműködését követelte meg. Ilyen körülmények közepette jött létre a megegyezés a két párt és a Szakszervezeti Tanács vezetői között 1947. január 13-án az üb-választások menet közben történő elhalasztásáról. A KP központi lapja, a „Szabad Nép", január 14-én az első oldalon közölte, hogy az üzemi bizottsági választásokat a reakciós összeesküvés hatásosabb leküzdése érdekében elhalasztotta. Megállapodott a két párt abban -is, hogy a január 13-ig megtörtént üb-választásokat egy, e célból létrehozandó 6-os bizottság felülvizsgálja, és a nagy aránytalanságokat korrigálja. Végül megegyezés történt, hogy az ú j üb-választásokig egy 4-es bizottság az üzemi bizottságoknál és a szakszervezeteknél tapasztalható régi sérelmeket orvosolja. (Pl. Archívum 2/16—95. ö. e. 1947. I. 13.) A megegyezés feltétlen helyes volt, mert lehetővé tette a két párt együttműködésének szorosabbá tételét, és együttes fellépését a reakció ellen. Helyes volt továbbá azért, mert ennek alapján a szociáldemokrata baloldal jobban felkészülhetett a január végére összehívott SZDP-kongresszusra, és a jobboldal elleni harcra. A megegyezés alapján már 1947 januárjában a két párt képviselőiből alakult 6-os bizottság felülvizsgálta a január 14-ig megtörtént választásokat, és ahol nagy aránytalanságok voltak az üzemi bizottságok összetételében, ott változtatásokat eszközöltek, főleg az SZDP javára. Így változtatták meg például a többször említett Goldberger gyári üb 12:4-es arányát 10:6-ra, a Hutter és Lever Rt. 10:0-ás arányát 6:4-re, a Hungária Vegyi Rt. 7:0-ás arányát 4:3-ra stb. Az MKP többek között ezzel is bizonyította, hogy mennyire döntő fontosságúnak tartja a munkásegységet, az SZDP-vel való szoros ogyiiLUiiűködóst. 69

Az üb-választásokat a két munkáspárt megegyezése alapján menetközben félbeszakították. Részletes adatok ezért nem állnak rendelkezésünkre a k é t párt üzemi bizottságokon belül elfoglalt helyzetére. Sőt, korrekciókat is végrehajtottak, mint a fentiek mutatják, elsősorban az SZDP javára. Ennek ellenére viszonylag hűen tükrözi a két párt pozícióit az üzemi bizottságokban az alábbi összesítés, amely Nagy-Budapest üzemeinek tárgyalt kérdésre vonatkozó adatait tartalmazza: Üzem

Létszám

667

302 676

MKP-tagck

sz.

117 422 üb-tagok

2202

bizalmiak

3073 (Pl. Archívum 2/16—95 ö. e. 1947. október.)

SZDP-tas&k

sz.

103 711 sz.: sz.:

üb-tagok

1671

bizalmiak

2283

sz.: sz.:

összefoglalva az üb-választások tapasztalatait, azok megmutatták: 1. A munkásosztály döntő többsége a két munkáspárt együttműködésének feltétlen híve. A dolgozók ellenezték a két párt egymás elleni harcát, a reakció elleni fellépést sürgették. Amikor a munkáspártok vezetése között kiélezett harc folyt, akkor alulról, az üzemi párttagság részéről együttműködési akciókra került sor. A munkásosztály együttműködési óhaja tükröződött abban is, hogy az übválasztásokon szavazataikkal lehetetlenné tették az egységlista jobboldali szociáldemokraták által kezdeményezett bojkottját. 2. A Kommunista Párt népszerűsége, befolyása jelentős mértékben növekedett az üzemek dolgozói között. A párt világos programja, a szocialista forradalom célkitűzésének összekapcsolása az ország újjáépítésével, a tömegek helyeslésével, t á mogatásával találkozott. A Kommunista Párt jelöltjeire leadott szavazatok m a g u k ban foglalták a párt III. kongresszusán elfogadott szocialista irányvonal támogatását. A párt újabb ismereteket szerzett arra vonatkozóan, hogy a munkásság mögötte áll a tőke ellen indított általános támadásban. 3. Az üb-választások tapasztalatai bizonyították, hogy az SZDP túlértékelte az üzemi dolgozók közötti befolyását. Ez egyértelműen következett a választási eredményekből. Jelentéktelen kivételtől eltekintve még azokban az üzemekben sem választottak SZDP-többségű üzemi bizottságot, ahol az SZDP taglétszáma nagyobb volt, mint a Kommunista Párté. Ennek egyik oka, elsősorban a jobboldali szociáldemokraták leplezetlen kommunistaellenes támadása volt. Az üzemi bizottsági választásokon vereséget szenvedett a jobboldali szociáldemokrácia, ez viszont megkönnyítette a baloldali szociáldemokraták eredményesebb harcát a párton belül a jobboldal ellen. A Kommunista Párttal együttműködő baloldal befolyása közvetlen a választások alatt és után szükségszerűen növekedett. Ezek a tapasztalatok a jövőre vonatkozóan, a proletárdiktatúra győzelmét illetően rendkívül biztatóak voltak.

GREZSA FERENC

CSOÓRI S Á N D O R Csoóri Sándor az önelemző költők közé tartozik. Líráját a r s poétikákban, m ű helyvallomásokban maga is értelmezi: a tudatos alkotó felelősségérzetével, az önismeretre törekvés szenvedélyével. Költészeti eszményeiről — mint amilyen például a vers kötelező tárgyiassága, az ihlet „drámai készenléte", a kifejezés kinyilatkoztatás- vagy közmondás-értékű tömörsége — programszerűen nyilatkozik. Könyveihez, elő- vagy utószóként, fogalmi esztétikát csatol. E Goethe óta megszokott gesztusban azonban önítéleteinek meghökkentő kíméletlenségével, szokatlan keménységével tűnik ki. Hogy műveinek ő a legszigorúbb kritikusa, példát egyik tanulmányából idézek. A Felröppen a madár jelentőségét így summázza: „Az a közvetlen közéleti költészet, melyre fiatalkoromban fölesküdtem, számomra járhatatlan út, képességem vagy alkatom miatt." De az Ördögpillé-ről sem ítél enyhébben: „Második kötetem csupa hizonytalanság, m e n e k ü l é s . . . Hatesztendeji irodalmi űjoncko70

dásom után mindent elölről kell kezdenem." önbírálata már-már az aszkétaember Németh László-i megszenvedettségére utal; tollát nem a romantikus költői öntudat, hanem a bizonytalanság és kisebbrendűség érzése vezeti, s a líra kudarcait prózai vállalkozásokkal próbálja gyógyítani. Magatartását e kínzó önirónia és a belőle fakadó, megújulásra indító intellektuális energia teszi rokonszenvessé és modernné. Alkotói dilemmáját, mely tűnődő-problémázó alkatából, valamint a kudarcérzés és az emelkedésvágy kettősségéből ered, útkeresésének izgalma is fokozza. Csoóri szembefordul a szocialista líra hagyományos közéletiségével: a publicisztikai közvetlenség törvényével, s a majakovszkiji példa helyett a költészet eluard-i vonalához kapcsolódik. (E költői gyakorlat marxista igényű esztétikáját, mint a parttalan realizmus elméletét, Garaudy fogalmazta meg.) A tematikus tükrözéssel és a jelszavak definiálásával szemben fontosabbnak érzi, hogy látomásaival megrendítsen és megtisztítson, vagyis pszichikai katarzisra törekedjen. „A szocialista költészetnek egyik legfőbb föladata, hogy ne csak elvont hitet vagy akár céltudatos eszméket, de életkedvet adjon; hogy a félelem mellett, mely ugyanúgy hozzátartozik az emberi kultúrához, mint mondjuk a szabadságvágy, megtanítsa szeretni ezt a Földet. Megtanítson elfelejteni és elpusztítani mindent, ami már előre olyan emlékeket teremt a még át sem élt jövőről, melyektől az emberi cselekvés hiábavalónak látszik" — olvassuk a Menekülés a magányból kötetzáró írásában. A verset Csoóri a „teljes elítélés vagy a teljes odaadás" műfajának tekinti, a mondandót „a lehetőség és a lehetetlenség szembeállításából", „a hiánynak és a szükségesnek fojtott-párbeszédéből" bontja ki. A kritika e közvetettebb közéletiségben, e rejtettebb szándékban „riadt hátrálást látott a közösség gondjai elől". Nemcsak azért, mert a realisztikus leíráshoz és a hagyományos versépítéshez szokott, irodalomtörténetírással edzett rutinjával az aktuális jelszavakat hiába kereste benne, vagy mert szabad-asszociációs stilisztika és gyakorlat híján e Juhász Ferenc—Nagy László—Weöres Sándor nyomdokain induló lírával nehezen tudott mit kezdeni. Hanem azért is, mert az ú j versesztétika eleinte még megrekedt a technika szintjén, az ú j törekvés csak szerencsés pillanatokban ért nagyszerű költeménnyé, néha bizony csak „halványan és dadogva" szólott, s a recenzens a sebezhető pontokból kiindulva a modern ars poétika ellen is általánosíthatott. Az ú j költői szemlélet fogadtatása, a szándék és a megvalósulás különbözése azonban — mint kritikai visszhang és mint önkritikus fölismerés — Csoóri szemében nem a módszert tette kérdésessé, hanem még tovább fokozta alkotói kétségeit. Olyannyira, hogy az utóbbi években nem jelent meg sakkal több költeménye, mint prózai kötete. A bizonytalanság tudata azonban nem csak fékezi ós korlátozza az alkotóerőt: nagyobb erőfeszítésekre is sarkallja. A Csoóri-líra egy-két esztendeje már inkább csak mennyiségi, mint minőségi értelemben stagnál; kevesebb a vers, de mélyebben megélt és tökéletesebbé formált! A poétaamibíció ellenáll a kritika — prózáját fönntartás nélkül dicsérő és elismerő s lírája fölé emelő — csábításának. Esszétszociográfiát úgy ír, mint költői előtanulmányt; úgy fogalmaz, mintha a líra aforizmatikus kötöttségű és tisztán fénylő tárgyias stílusára készülne. Ady pályakezdése az irodalomtörténeti példa: a publicisztika kerülőútján hogyan gazdagodikérik a poézis. És most a Csoórié. A megújító energiák bőségét jelzi, hogy kortársai közül a leggyökeresebben tán az ő lírája formálódott át. Egy-egy verseskönyvének szemléleti világa közt oly nagy távolság feszül, hogy a kritika benne már nem is fejlődést: változást konstatál (Gyurkó László), s okát a versíró gyakorlat szabadon és gátlástalanul ömlő spontaneitásával, a mélybe kapaszkodó költői gyökerek hiányával magyarázza (Széles Klára). Pedig e tünet, indulása körülményeiből könnyen érthető. Első költeményei 1952-ben jelennek meg, föllépése tehát két stíluskorszak közé esik. A retorikus naiv realizmus eszménye meghatározza Csoóri pályakezdését is, de a költői hatás m á r nem hatol le a vers hajszálereibe, sejtjeibe, hiányzik hozzá az érlelő idő és a társadalmi egyensúly. Bénító rabságából könnyű szabadulnia, ahhoz azonban elégséges, hogy pályája ívét megtörje. Nem indulhat az esztétika tiszta lapjával, mint az 1957-es nemzedék, fejlődése sem lehet töretlen, mint a Tűztánc lírikusaié; egyenes útjuk helyett a válságok és vargabetűk bizonytalanságába kényszerül. A költői fejlődés fogalma többszólamú: eszmei-esztétikai tisztulást és formai tökéletesedést, az alkathoz alkalmazkodó hangnem és a korszerű m ű f a j megtalálását, a verselő technika rutinját egyaránt jeleníti. A kritika azonban Gsoóriról szólván hajlamos volt e komplex fogalmat egy-egy szempontra egyszerűsíteni, így történt, hogy a recenzens a Felröppen a madár vélt csúcsához mérte a későbbi köteteket, s a költői útkeresésében csak hanyatlást és visszaesést látott, nem pedig a korszerűsítés küzdelmét (Rákos Sándor); így történt, hogy az eszmei és az esztétikai szempontok különválasztása egyszerre láttatott világnézeti megtorpanást és lírai tisztulást (Horváth Zsigmond). Pedig Csoóri költői fejlődése — 71

ha filológus szokás szerint sorba rakjuk könyveit — különösen szembetűnő. A relativizmus és a pesszimizmus, a magányérzés és a vitaiizmus tűnőben van szemléletéből, egyre gyakrabban talál közösségre: Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat s ami velünk veszett, velünk támad föl újra. Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek ezt a nevet adom: világ. S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, földrenyomó súlyom, Dózsa-koronám. (Egyszer m a j d ez is elmúlik) Hangja már nem oly harsány, mint korábban; tűnődöbb, meditálóbb. Az ódától, mely — G. Müller terminológiájával élve — gondolati és szavaló, rajzoló és feszüli;, a dal felé halad: stílusa érzékletesebb és éneklőbb, festőibb és oldottabb. Költeményei többrétegűek: élmény, látomás és gondolat villódzik át bennük egymáson, s szabadversben áradok: Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem, magába itta pillantásomat. Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt szenvedő bogarak. Megint egy halál mellől pörget vissza egy boldog forgószél a közeledbe ... Csak arcod tavaszában ismerek rá a földre, mely megújul s élni enged. Erdők úsztak a fájdalommal szembe, éneklő erdők s fölismert szerelmed. (Arcod tavaszában) C-soóri költői fejlődése tehát nem hangköre fokozatos gazdagodását jelenti; poézieének kereteit kísérletező szenvedélyének megfelelően szűkíti vagy tágítja, stílusát gyökeresen átformálja. Lehet, ha pályakezdő hangját érleli-színezi, ma m á r higgadtabb s művészi szempontból egyenletesebb lírája. De a pályakezdés mindig az életmű alapjainak lerakása: a legkorszerűbbre kell koncentrálnia, hogy a múló időben ne váljon anakronizmussá. Első kötete lírájából: a Felröppen a madár költői motívumaiból többet megtagad, mint őriz és továbbvisz. A Petőfi-hagyomány egyszerűsége csak ideig-óráig tartja fogva. Verseiben a népies realizmus bensőségessége többnyire patetikus szavalásba oldódik, érzelmi árnyaltsága pedig vagy monoton lelkesedéssé, vagy elvont fölháborodássá sematizálódik. Időálló költeményt nem sokat ír (tán a Röpirat, a Zámolyi elégia, a Ki írta szóba, versbe le, és egy-két parádfürdői versnek jutna csak hely egy mai antológiában), nyelvi fantáziája, mely később oly gazdag ömlésű, a típusnyelv retorikájának szorításában vergődik. Fő m ű f a j a a genre (dalt, szatírát keveset alkot), tárgyát azonban nem t u d j a személyessé tenni, az epikus kezdés és a realisztikus leírás holt kulisszává dermed. A pedagógiai hév a történet vagy az alak általános vonásait egyoldalúan emeli ki. A monumentalitásra törő költői öntudat, a romantikus dac, a heroikus illúzió magatartása voluntarista hitbe, problémátlan világképbe fogódzik. (Vers a bátorságról.) De egyoldalú lenne csak a negatívumokat fölhánytorgatni! Csoóri az elsők között kiáltotta: Ki írta versbe, szóba le hűen a valóhoz, hogy jövőnkhöz, e roppant, örökre szóló piramishoz micsoda tűrés nagy köveit hordjuk vállunkon, szívünkben, agyunkban, míg szél cserez és szí a fagy? Első rombolói közé tartozott az optimisztikus idillnek. „Lyukas cipőben nehéz az ének" — sóhajtotta. E politikus szenvedély magyarázza, hogy későbbi pályáján, még az Ördögpille válságos korszakában is ott izzik a vers indulati szférájában az egészség utáni vágy. Zsákutca volt, de iskola is a fényes szellők két utolsó esztendeje: a költőt a fogalmazás világosságára és tisztaságára, a szerkesztés logikus menetére, a képalkotás konkrét tárgyszerűségére ösztönözte. Az idill eszmei-esztétikai világa az ördögpillé-ben, az öntépő dezillúzió könyvében omlik össze.' Fennkölt komolysága m á r öniróniába fullad, magasztos hiteit 72

profán hasonlatokkal bagatellizálja. Jelképes értelmű a Karácsonyi ének groteszk fintora; megszületik a csatázó kedvű Csepüljetek csak pendantja is, a Vesd meg magad. Magánya fölött a „csend lepkéi szállnak", s derűt legföljebb az érzékek orgiái lopnak „jajgatásig fölhangolt" idegeibe. „Mutatványos egyénieskedés" éz, mint kritikusa írta? A kéjes menekülés szimbólumában, a Vadkacsá-baxi legalább anynyi öngúny van, mint meghasonlás. „Csalódások hullái foszlanak benne", életét csak a dac emeli már „a halál és zuhanás fölé", de a sok póz és keresettség mögül is kiérezni az őszinte emberi fájdalmat. Az olyan kiemelkedő versek, mint az Őszi szérűn, jelzik, hogy itt a versek elégiáiba a pusztuló paraszti életforma disszonánciái is belejátszanak. A szerepjátszás és a hitetlenség költészete ez, de a magatartás ironikus-fájdalmas kritikája is! Formai szempontból e líra a századforduló stíluseklektikáját idézi. A versek a játék és iszonyat ellentmondó motívumaira épülnek: az imbolygó tárgyak, bizonytalan kontúrok titokzatos sárga-piros látomásvilágában a mítosz „kék lámpái lengenek". A szerkesztésre az impresszionista dekomponáltság a jellemző; a bonyolult képiség, a hasonlatok burjánzása, barokkos áttekinthetetlensége. A képek spontán ömlését, repkényszeru szétterülését formai elv nem rendezi: sem a logika-pszichológia fegyelme, sem a parnasszizmus higgadt mívessége. Ha sorjában olvassuk a verseket (Barbár őszi vers, Falusi délután stb.), érezzük, hogy több stílusréteg szecessziós keverékei. A hangulati szférában dekadens fülledtség; életvágy és életképtelenség, érzelmi dinamika és bágyadt melankólia; a fölszínen impresszionista színpompa; a háttérben a szimbolizmus kísérteties árnyai; az értelem fényében az úttalanság, a kiábrándulás keserű megfogalmazásai. Igazi költői eredményeket e korszakban nem a ciklusok-versek szintézisében, hanem a részletekben: a líra atomjaiban találunk. Különösképp vonatkozik ez a korábbi kötet családi tematikáj á t folytató versére, az Anyám fekete rózsa megrendítő emberi vallomására: Anyám utakon lépdel, s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher lenne, jószagú kárhozat. Csoóri költői fejlődése szempontjából az Ördögpille korszakának nagy pozitívuma, hogy fölszabadítja a naiv realizmus alól: hangját könnyeddé és játékossá, gondolkozását képivé és ötletessé formálja. A költői beérés: az értékfogalomként értelmezett lírai fejlődés első dokumentuma mégis az 1962-ben megjelent kötet: a Menekülés a magányból. A kritika ugyan bizonyos mértékig az Ördögpille dekadenciáját látta bele s annak folytatásaként is értékelte, mégis szembetűnő a korábbi halk szavú és elégikus bánatlíra háttérbeszorulása. A hagyomány, amelyből épít, már nem a századfordulós szeceszszió, hanem az eluard-i szocialista szürrealizmus; azaz kísérlet a racionális és a szürrealista költészet szintézisére. Az ú j stílus nem jelenti a freudista ösztönvilágba való tántorodást; az álomszerűség benne nem logikaellenes gesztus, hanem az ésszerűség pszichológiai elmélyülése. A legtöbb költemény a magány, a csönd, a múlt, a halál: vagyis a hiány látomását idézi", s e lírában megtestesülő ürességet az értelem fölényével, az életvágy, a közösségi eszme és a tevékenység tételeivel győzi le: Házakat emelt körém a sötétség — s a házakban nem lakik senki. Fákat ültet körém a képzelődés — s a fáknak nem támaszkodik senki. Gyermekkoromból egy fekete kutya szaglászgat erre, habos a szájaszéle; fölnéz az égre s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. Nevetni kell ezen a buta magányon, mint egy kitalált állatfajon, nem ezért születtem én a világra, nevetni kell hát magamon. (Menekülés a magányból) 73

A pozitív gondolat sokféleképp konkretizálódik: optimizmusban, amint „fejet h a j t jövendő léte előtt"; háborúellenes tiltakozásban, midőn megtanítja a holtakat „pohárból inni és beszélni"; jókedvben, mikor mosolyát „életénél súlyosabb törvényként" hirdeti. Látomás és gondolat: Csoóri versei e két pillérre épülnek. Víziói szétfeszítik a tér és idő szemléleti kereteit: „nyitott szemeden úsztam „fölnyög apám elásott ökre

át..." ..."

de a szabad képzettársításas kapcsolatok mögött nem hangulati: értelmi erők m u n kálnak. Költeményei látszólag laza fölépítésűek, képiéit az ötletek laza cémaszálára fűzi; mégis fegyelmezi versét a drámai ellenpontozás, a kétsoros ellentmondó eluard-i forma, s ahol lehet, az egymásból spontánul bontakozó képekhez fogalmi megjegyzést is kapcsol. Lírája dekoratív jellege a múlté: színei tompák, k o n t ú r j a i élesek, s a passzív szemlélődóst a cselekvésvágy fölszólítómódjával is súlyosbítja. Három képzetkincsből: a modern civilizáció, a paraszti múlt és a természeti jelen.ségek világából épülnek látomásai, mintegy jelzéseként korunk disszonanciáinak. Legújabban megjelenít tizenöt-húsz verse — néhány közülük a mai magyar líra gyöngyszeme! — Csoóri eddigi költői fejlődésének csúcspontját jelenti. A menekülés attitűdje, az 1962-es kötet esztétikai bizonytalansága sehol sem lelhető föl bennük. Költői világát humanizálja: a természeti és a tárgyi környezetet emberközpontú harmóniába oldja: Ég ablakmosói, fák, ne kenjétek szét arcomat, odafönt ragyog! A Föld lírai birtokbavételét két motívummal is jelzi: száműzi belőle Istent, és hirdeti a létezés nagyszerűségét. Látomásai fölött az életvágy jelkép>e: a Nap ragyog s bennük helyreáll az ember és a természet ősi-primitív, naivan egyszerű viszonya. A versek drámai küzdelme már nem fantomok, a halál mint erkölcsi állapot ellen irányul, s a problémák között egyre sokasodnak a nép, a nemzet gondjai: Nincs más idő, mely befogadna, másik ország, mely nevet adna; ideköt idegszálaival a szél, pamutszálaival a köd s a végső türelem is ideötvöz... Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is. (Idegszálaival a szél) Felerősödik az értelem fegyelmező ereje is; a racionalista József Attila hatásá érhető tetten a költői kép sokoldalú — és nem véletlenszerű — gondolati kibontásában, a látványtól az intellektuális elemzés felé haladó szerkesztésben. E versek zártabbak, mint a korábbiak; néha á szonettforma, néha a költeményt befonó képiháló köti meg őket. (Föld, nyitott sebem; A folyó.) A különös, a furcsa, a törvényt villantja föl, s a hasonlatok sem annyira a fantáziából, mint inkább a tapasztalásból épülnek. Bizonyos, hogy Csoóri következő, reméljük, hamarosan megjelenő verseskönyve a költészet értőinek és élvezőinek nagy meglepetést fog okozni. A kritika eddig prózája, publicisztikája erényeit emelte ki: a szociográfiát és naplót, személyes vallomást és lírai elbeszélést egybeötvöző, a mában továbbélő múlt különös variánsait fölmutató falusi híradását (Tudósítás a toronyból); az intellektus fölfedező kedvét és eredeti eszmefuttatásait nagy bőségben árasztó útikönyvét (Kubai napló); a Kosztolányi karcolatait modernizáló és a modern vers titkait értőn boncoló ú j kötetét (A költő és a majompofa). Nem ok nélkül. Ezek az írások a magyar intellektuális próza nagyszerű hagyományát méltó módon folytatják. Stílusuk pataktisztasága, gondolatmenetük fénylő patinája az életmű integráns részévé avatja őket. De jelentőségük nem abban van, hogy jelzik Csoóri tehetségének főirányát, hanem hogy életet öntenek lírájába: a megújuló költői gondolkodás erőtartalékai. Sürgető föladat, hogy a prózából ne csak a gondolkodás mozgékonysága és a látás realizmusa, hanem a giolitikus türelmetlenség, reformer szenvedély is mielőbb versbe tevődjön. 74

o

ÖRÖKSÉG

VÁG SÁNDOR

EMLÉKEZÉS J U H Á S Z G Y U L Á R A RÉSZLET

EGY

TANÁR

EMLÉKIRATAIBÓL

Nem gyermekkori barátság köt Juhász Gyulához. Egész más vidékre valók vagyunk. Ö az Alföld fővárosából, Szegedről, én Felső-Magyarország fővárosából, Kassáról kerültem fel a budapesti egyetemre. Ö egy évvel hamarabb került fel az egyetemre. Csak a Négyesy stílusgyakorlat óráin kerültem néha közelébe. Mivel mindketten tanári pályán működtünk, természetes, hogy életpályánk folyama sokszor egymás mellett, egymással párhuzamosan folydogált, hullámzott vagy örvénylett, ahogy a sors, a történelmi idők irányították. Ott láttam a stílusgyakorlatokon vezetői szerepben mint titkárt, hallottam gyakori felszólalásait, figyeltem kritikai elveit, szinte félelmetes tudását, magyar és külföldi irodalmi és filozófiai ismereteit, melyek egyhangú záporozással szinte áradtak felszólalásaiból. Mindezeket mélységesen bámultam. Szinte hihetetlennek tartottam, hogy egy ember annyit tudjon olvasni, és még inkább azt, hogy ily részletesen és pontosan tudjon beszámolni olvasmányairól, és benyomásait rögtön érett kritikai megjegyzéseikkel tudja kísérni. Ezeken a stílusgyakorlatokon a kor mozgató eszméi, filozófiai meglátásai és forradalmi politikai törekvései eleinte csak csíráikban mutatkoztak. De nemsokára a fiatalság hevén keresztül virágba borultak. Az ifjúság mozgalmaiból a professzorok is kénytelenek voltak cüyan eszmék felmerülését és terjedését előmozdítani, melyek elől eddig ösztönösen bezárták fülüket. Homokba dugták fejüket, mint a strucc, és azt hitték, hogy azok nem léteznek. A fiatal és törekvő Juhász Gyula költői gyakorlatában megismerkedett a költői kifejezés ú j formáival, belekóstolt mindazokba az eszmékbe és gondolatokba, melyek itt felmerültek, és mindjárt értékesítette is sokoldalú munkálkodásában. Az egyetemi ifjúság lapjának, A Tűz-nek is, amelyből csak egy szám jelent meg, legszorgalmasabb munkatársa volt. A lap szerkesztője: Mohácsi Jenő egy kései (1937), merőben túlzó, de a költőre mégis igen jellemző képet rajzol az egyetemi hallgató Juhász Gyuláról, főként rendkívüli olvasottságáról. A húszas, évek első felében, valahányszor meglátogatott lakásomon, mindig könyvszekrényemet bújta. Egy-két alkalommal előfordult, hogy elővette Tóth Béla Szájról-szájra című szállóige lexikonét, s valamelyikünknek kezébe adta azzal, hogy kérdezzen. Valóban nem akadt szállóige, amelynek ne tudta volna eredetét. Rámutatott a munkára, eredetiben idézte a sorokat, amelyekből elterjedt. Természetesen nemcsak a magyar, hanem a latin, francia vagy az angol nyelvű szállóigéknél is. Babits menti barátját Kosztolányival szemben. „Csak Juhászt veszem ki az ö n kaptája alól. Juhászról nekem csak kedves emlékeim vannak; Ö nem olyan tanulatlan gyenge legényke, mint a többi." (Babits Kosztolányihoz 1906. február végén.) Századunk elején, tehát a stílusgyakorlatok idején, a Nyugat irodalma, filozófiája, egész szellemisége mélységes hatást gyakorolt íróinkra. A francia parnaszszisták és szimbolisták mágnesként vonzották fiartal íróinkat. Nietzsche varázslatos egyénisége, Oscar Wilde meghökkentő, de csillogó stílusa elragadott mindenkit. Mindenki meg is akarta ismerni a nyugati világot. Minden író legszebb vágyálma Párizs volt. Mint ahogy a festők Rómába zarándokoltak el, hogy a sixtusi kápolnában Michelangelo művészetéből merítsenek ihletet, a költők Párizst akarták látni, az európai irodalom és művészet fényforrását. Sokan ki is jutottak Párizsba, és onnan megittasulva tértek haza (Ady, Oláh Gábor és mások). Némely, főképp idősebb írók és esztétikusok második otthona Olaszország volt, ahol elmerültek a cinquecento káprázatába, Goethe nyomdokait keresték vagy Schliemann és mások ásatásainak csodálatos eredményeiben gyönyörködtek. Mint fiatal tanár, Juhász Gyula is vágyott a fény városába, ö is szeretett volna Párizsba 75

eljutni, azonban anyagi körülményei útját állották terveinek. Töhb évet helyettes tanárként töltött. Ez a szolgálat teljes tanári munkát, de csak fél fizetést j e l e n t e t t Sőt, ha nem állami szolgálatban volt, a nyári két hónapban nem kapott fizetést. Kisebb nehézségek leküzdésével kijuthatott volna Ö is külföldre. Nem kellett hozzá különösebb anyagi felkészültség sem. Pamzsban az élet semmivel sem volt drágább, mint Budapesten, vagy Nagyváradon. Hasonlóképpen a lakás sem. A külföldi utazáshoz útlevél sem kellett, a vízum pedig ismeretlen fogalom volt. Csak az útiköltség okozott tehát gondot. Aki az iskolaév folyamán meg tudott takarítani száz-egynéhány koronát (körülbelül a helyettes tanár havi fizetését), nsgy körutazásra szóló jegyet vásárolhatott rajta. Pl. Budapest—Bécs—SalzburgMünchen—Strassburg—Párizs—Lyon—Marseille—Nizza—Génua—Milánó—Velence—Fiume —Budapest. A burzsoázia kegyeltjei, az értelmiségiek egy része nagyon kihasználta ezeket a lehetőségeket. Az akkori utazási vállalat minden évben hatalmas füzetet adott ki ingyen Útitervek címmel. Ezek a könyvnek is beillő füzetek jól összeállított körutazási terveket közöltek, hosszabbalkat, rövidebbeket, vasúti és hajóutazásokat egyaránt, az árakkal együtt. Mi, pedagógusok, a burzsoázia mostoha gyermekei, még mi is utazhattunk — képzeletben. Elővettük az útitervet, és térképen követtük az útirányt. Bizony Juhász Gyula is csak így utazott Párizsba. Rendes tanár korában sikerült volna végrehajtani egy régen ápolt, kedves tervét, egy utazást Velencébe. Betegszabadságon volt, útiköltsége is lett volna, egészségi állapotára is kitűnő hatást vártak ettől az úttól. Azonban ez a leghőbb vágyía éppen a beteljesülés előtt meghiúsult. Az első imperialista világháború kitörése miatt. Egyévi márarnarosszigeti és egész rövid lévai tanári szolgálat után Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. Akkor én is Nagyváradon voltam az állami főreáliskola helyettes tanára. Itt visszakapta önbizalmát és egészségét. Itt végre olyan környezetbe került, amilyenre áhítozott. Előre ismerték költői hírnevét és írói munkásságát. Mikor testi valóságban is megjelent, írótársai k ü n n várták az állomásnál, és szinte diadalmenetben vitték magukkal a városba. Huszonnégy óra sem telik el, és már az egyik nagyváradi újság színházi tudósítója és kritikusa lesz. Költői tehetsége, nagy munkaképessége írótársai szeretetének és dédelgetésének melegétől egyszerre kibontakozik. Boldogság számára, hogy barátait, az akkor még ismeretlen Babits Mihályt és Balázs Bélát behozhatja a Holnap írói közé. Az ő érdeme, hogy felismerte e két író nagy tehetségét, és a Holnap révén kiemelte őket az ismeretlenségből. Babits megjelenése a Holnap-ban országos feltűnést keltett. Juhász elemében volt. A jó társaság és a munka visszaadták egészségét, önbizalmát. Darabjai színre kerülhettek. Még szerelmi csalódása sem vette le lábáról. Színpadi sikerei, íróbarátainak szeretete és tisztelete visszaadták életkedvét is. Míg hazájában, Szegeden nem tudott próféta lenni: a Dugonics-társaság válaisztógyűlósén megbukott, Nagyváradon minden alkalmat megragadtak, hogy ünnepelhessék. Nagyváradon mindig írók és újságírók társaságában lehetett látni. Csak a délelőttöt töltötte az iskolában. Többször megjelent az Emke kávéház sarokasztalánál, melynek fején Kollányi Boldizsár trónolt, mint a Holnap második kötetének .gondozójá. Itt szokta elfogyasztani délutáni kávéját Antal Sándor, fourdeván Károly, Ernőd Tamás, Manojlovics Tódor és más újságírók és tanárok társaságában. .Ha pedig valami rendkívüli alkalom kínálkozott, este külön összejöveteleket tartottunk az Emke kávéház különtermében. Ilyen volt pl. Ady Endre Váradon idézése. Ha ugyanis édesanyja látogatására Budapestről Érdmi ndszentro utazott, rendesen néhány napot töltött nagyváradi barátai 'körében. Ezeken a kora hajnali órákig 'tartó összejöveteleken a társaság külső tagjai is részt vettek. Felejthetetlen számomra az 1908. február 29-ére virradó éjszaka. Ekkor láttam először Adyt. Elsősorban személyes varázsa, tekintélyt parancsoló megjelenése kapott meg. Mint valami fejedelem trónolt a tégla alakú asztal egyik hosszabb oldalának közepe táján, és határozott, szinte ellentmondást nem tűrő hangon mondotta el véleményét minden felmerült irodalmi, politikai vagy személyi kérdésről. Juhász Gyuia is jelen volt, ós a vitában élénken részt vett. A jelenlevők jó részével aláírattam egy képeslapot, melyet minden háborús vihar között sikerült megtartanom, és ma is becses ereklyeként őrzöm. A következő aláírások szerepelnek r a j t a : Kollányi Boldizsár, Vucsikits Jenő, Hartmann (Kemónyffy) János, Ady Endre, Antal Sándor, Vág Sándor, Nagy Mihály, Schusztek Adolf, Kardeván Károly, Hegedűs Nándor, Pelle János, Juhász Gyula, Manojlovics Tódor, Ernőd Tamás, Kolbach Bertalan. Ezek között voltak, akik a jobboldalhoz tartoztak, mint Vucskits Jenő, Keményffy János, de Ady tekintélye előtt ők is meghajoltak. Háromévi nagyváradi élet után egészségi állapota annyira helyreállott, hogy marad belőle Szakolcára is. 1911 szeptemberére végre állami kinevezést kap Sza76

¡kolcára helyettes tanárnak. Megérkezése után néhány nappal, 1911. szeptember 8-án azt írja Babitsnak: „A régi Juhász nincs többé, a halál vágyó barát helyett egy lemondó, de élni vágyó ember van, aki nem valami ,splendid' isolationban lelki lényeket gyűjt maga körül és vár." Szakolcán két nehéz évet töltött. Ott éri hétévi helyettes tanárkodás után rendes tanári kinevezése a makói állami főgimnáziumhoz. Sokat jelentett egy helyettes tanár számára a rendes tanári kinevezés. A véglegesítést ós majdnem kétszeres íizetést. De Juhász Gyula számára ez is csak félöröm volt. Megint kisvárosba került, holott ő a nagyvárosi fények után vágyott. Anyagi helyzete valamennyire megjavult, lelki épségét azonban már megtörték a szakolcai évek. Néhány hónapi makói működés után visszatér régi betegsége, a melankólia. Üjra tehernek érzi az életet, Budapestre megy, és mellbelövi magát. A lövés nem halálos. Felgyógyul, és életkedve is visszatér. Ezekben az években távol éltem tőle, és csak távolból figyelhettem életének sorsfordulatait. 1916-ban a háború szele engem is Szegedre sodort. Szeptembertől kezdve Juhász ismét munkába állt Makón. Már csak néhány hónapig bírja a háború által felfokozott tanári teendőket és egyéb iskolán kívüli kulturális munkát, mely szintén fokozott mértékben hárul rá. Idegbaja ismét jelentkezik, és leveszi lábáról. Hazatér Szegedre most már véglegesen. Tétlenségre és szótlanságra van kárhoztatva. Anyai ápolásra van szüksége. 1917. február 11-én Szegeden időző íróbarátai, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Barta Lajos meglátogatjuk Ipar utcai lakásán. Ez a találkozás megrendítő hatással volt mindnyájunkra. Barátainak kedves, vigasztaló szavai, cirógatásai, ölelései nem tudják szóra bírni. Némán, megtörten tűni egy darabig, majd meghatottságának egyedüli jeleként bőségesen megindulnak könnyei. Betegsége kisebb-nagyobb hullámzással még egy teljes évig tart. 1918 elején lassan-lassan érdeklődni kezd a családi ügyek, majd a nagyvilági események iránt. Űjságot vesz a kezébe, írótollat, ós maga is dolgozni kezd. Állapota gyors lépésekben közeledik a gyógyulás felé. Júniusban már a Délmagyarország legszorgalmasabb munkatársa, a haladásért és a békéért folyó harc egyik legbuzgóbb. katonája, az irodalmi és társadalmi egyesületek legkeresettebb előadója. Áz októberi forradalom eseményei buzdítólag hatnak rá. Felszabadultnak érzi magát. Eszméi győzedelmét látja közeledni. Sohasem volt olyan buzgó és tevékeny, mint ezekben a hetekben. Verssel köszönti a forradalmat, előadásokat tart, gyűléseken szónokol, mindenütt ott van, ahol szükség van rá. A forradalom kitörése után, 1918. november 27-én, az általam szervezett Szabad líceumnak az új, a köztársasági Magyarország gyökereit, problémáit és törekvéseit ismertető, nyolc előadásból álló sorozatát ő nyitja meg Petőfi és a forradalom című szabad előadásával. A színház iránt való érdeklődése a proletárdiktatúra idején a színház élére sodorta. Még egy színházat akart felállítani, és hatalmas programot dolgozott ki a két színház számára. Azonban két hét elteltével a Szegedet megszálló francia parancsnokság visszaállította a régi rendet, és így Juhásznak vissza kellett vonulnia a színház vezetésétől. Érdeklődéssel yesz részt a szegedi francia nyelvű hetilap, a La Hongrie Républicaine megalapításában és szerkesztésében. Nélküle talán meg sem születhetett volna. Ö lett első főmunkatársa és egyúttal legszorgalmasabb cikkírója is. Cikkei mindig érdekeseik voltak, és rendesen új, eredeti szempontokat vetettek fel. Hogy jó pedagógus ic volt, ezek a cikkek tanúsítják. Meg akarta ismertetni a külfölddel a magyar kulturális, társadalmi és politikai viszonyokat, melyekről a külföld az osztrák elnyomás miatt hiányosan vagy egyáltalán nem volt tájékoztatva. Ehhez senki sem értett jobban, mint ő. Minden történeti esemény, költő vagy író megismertetéséhez rögtön megtalálta a megfelelő külföldi, főképp francia analógiát. Ugyanekkor élénk publicisztikai tevékenységet fejt ki a Délmagyarország-ban. Minden sora helytállás a haladás, a forradalom, a munkásság és a szocializmus mellett. Szolidaritást vállal a munkáshatalommal. A szegedi tanárak, tanítók és. óvónők nemzeti szövetségének alakuló gyűlésén van bátorsága megjelenni. Amikor rágalmakat szórnak a forradalom vezéreire, amikor barátját, dr. Hollós Józsefet, a forradalom egyik szegedi vezéréit azzal rágalmazzák, hogy milliókat harácsolt össze, merészen közbekiáltja: Rágalmazók azok, akik távollevőkről ilyet állítanak. Juhász közel állott az ajtóhoz, a felbujtatott tömeg kituszkolta az ajtón. Ennek a gyűlésnek a szószólói az állami főgimnázium tanári karának tagjai voltak: Peidl Imre, Lippay György. Vajon ki emlékezik rna ezekre a nevekre? Ellenben Juhász Gyula ércszobra ott emelkedik a Tisza partján, ahol a Tibiscus régi tájali integetnek feléje, régi dallamokat hallgatott és annyiszor gyönyörködött a folyó szőke hullámaiban. 77

Amikor a forradalmak elcsitultak és a Horthy-fasizmus lett úrrá Magyarországon, Juhász Gyula tovább is igyekezett fenntartani a forradalom szellemét. T a nári állását elvesztette, nyugdíjat sem kapott, d e azért nem hagya magát leteperni. Értékes írói és újságírói munkát végzett, és ebből kellett megélnie, és édesanyját is eltartania. Hiába követelte a szegedi társadalom egy nagy rétege, Juhász nem kapott állást. Pedig milyen kevéssel megelégedett volna! Csak egy zugot kívánt valahol, talán a Somogyi könyvtár egy szobácskájában, ahol elvégezte volna a kenyeréért járó munkát, és nagyobb munkakedvvel végezte volna egyéb, széles körű kulturális munkáját. A város vezetősége könyörtelen -maradt. A forradalom utáni években a költő egészségi állapota kielégítő volt. Szívesen vett részt a társaságban. 1921-től kezdve egy. meghitt baráti társaság alakult ki körülötte. Az estéket ebben a társaságban töltötte a kávéházban, egy pikoló fekete vagy valamely vendéglőben egy-egy pohár bor mellett. A társaság középpontja természetesen ő volt, ő tartott szóval bennünket. Kitűnő humorral kommentálta az eseményeket, főképp a helyi politikai és színházi pletykákat. Gyakran beszélt váci kalazantiumban töltött novíciusi életéről. Mennyire komolyan vette a regulákat, és milyen aggodalma volt, amikor úgy vélte, hogy egyiket-másifcat a k á r csak gondolatban is megsértette. Kétségbeesetten szaladt a magiszterhez, aki rendesen nem győzte megnyugtatni, hogy az efféle apróságok nem teszik méltatlanná a reverendára. A társaság tagjai elsősorban írók és újságírók voltak: Terestyéni György, Deák. Dezső, Pór Tibor, Magyar László, Vér György, akikhez szívesen csatlakozott dr. Schrötter Henrik orvos ós jómagam. A húszas évek elején a szambáit estéket gyakran az én otthonomban töltöttük. Ezek az összejövetelek néha egész művészestékké szélesedtek. Vass Manci koloratúr énekesnő, aki később Juhász Gyula két versét megzenésítette, Zitta Emma mezzoszoprán énekesnő voltak a társaság nőtagjai, mindketten a szegedi színház tagjai. Rendesen Ady—Reinitz dalokkal szórakoztatták a társaságot. Néha, de csak nehezen, Juhászt is -rá lehetett venni, hogy felolvasson ú j a b b verseiből. Ezeket az öszszejőveteleket vidámság és fesztelenség jellemezte. Gyakran jelen volt Vass Manci későbbi férje, Dezső Gyula egyetemi tanár is. Más alkalmakkor újságírói vacsorákat rendeztünk, melyeken „kültagok" is megjelentek. Ezek is általában a kedélyesség jegyében folytak. Ha politikai viták keletkeztek, Juhász mindig 'kiállt elvei mellett, és gátlás nélkül adott hangot meggyőződésének. Egy alkalommal Szilassy Cézár, a Szeged egyik félliberális szerkesztője is a társasághoz kapcsolódott. Jelenléte Juhászt idegesítette. A kedélyes hangulatot valóban éles vita zavarta meg. Szilassy ironikusan szólt valamely baloldali politikai kérdésről. Juhász idegesen, majd szinte önmagából kikelve védelmezte a maga szocialista álláspontját. A vita annyira felizgatta, hogy elsápadt, és félájultan omlott össze. Leültettük, és vizet itattunk vele. Csakhamar magához tért. A jobboldali újságíró pedig időközben eltávozott, és aztán óvakodott ismét társaságunkba jönni. Ugyanezekben az években a konzervatív ós reakciós körök el -akarták feledtetni Ady Endre költészetét. Juhásznak viszont egyik gondja volt, hogy a nagyközönség érdeklődését állandóan ébren tartsa halhatatlan barátjának író-i nagysága iránt. Évről évre rendezett az Ady-kultusz ápolására egy-egy műsoros délelőttöt vagy estet. 1923. január 25-én a Tisza étteremben rendeztünk műsoros Ady-estét. A megnyitóban Juhász -a nagyváradi Holnap megalakulása körül kifejtett tevékenységére emlékezett vissza. Erre az estére azért emlékezem élénkebben, mert magam is szerepeltem Az Értől az Óceánig című vers előadásával. Ady emlékét életben tartó munkája a későhbi években sem szűnt meg. Ha másképp nem, versekben és hírlapi cikkekben hirdette az általa mindig nagynak elismert b a r á t j a dicsőségét. A 'hatóságok, a hivatalos Szeged ezekben az években sem támogatta nagy költőjét, hideg közömbösséggel, sőt ellenséges indulattal nézte harcait az ellenforradalom és annak minden kísérő jelensége ellen. Kitartása a munkásság mellett sem volt ínyére a város vezetőségének. Viszont Szeged népe ós főképp a szervezett munkásság minden alkalmat megragadott, hogy a „szegények és elhagyottak" költője iránt való szeretetét kimutassa. 1923 májusában barátai, a szegedi írók és ú j ságírók ia munkássággal karöltve rendezték meg kedves költőjük, barátjuk írói m ű ködésének 25 éves jubileumát. Erre az alkalomra Babits és Kosztolányi is, lejött Budapestről Szegedre. Megérkezésük után este meglátogatták Juhászt, és így jelen lehettünk a költő életének bizonyára egyik legkedvesehb, legmeghatóbb és legboldogabb eseményénél. A szervezett munkásság dalárdája szerenádot adott a költőnek Ipar utcai lakásán, és megajándékozta Csokonai összes műveivel. Ez az ünneplés kimondhatatlanul jólesett a költőnek, ós szíve mélyéig meghatotta. 78

1926 őszén ú j r a visszatérhettem tainári foglalkozásomhoz. Itt kellett azonban hagynom Szegedet, és azt a kedves társaságot, amelyhez annyira hozzáalakultam. Debrecenbe költöztem. Egy év múlva, 1927. november 24-én meghívásomra Juhász Gyula meglátogatott Debrecenben, és iskolánk kulturális előadásainak sorozatában Shakespeare szonettjeiről tartott előadást, és leleplezte Ady emléktábláját. Találkozott régi barátjával, Oláh Gáborral, két-három kellemes napot töltött körünkben. Utána már csak egyszer hozott össze vele a sorsam. 1929-ben meglátogattam a budapesti Schwartzer-szanatóriumiban. A Kékgolyó utcai szomorú házban "nagyon csendes, nagyon szomorú Juhász Gyulát találtam. Láthatóan örült ugyan látogatásomnak, de kérdéseimre csak egy-egy szóval válaszolt, s a maga részéről nem sok érdeklődést mutatott. Debreceni barátainak üdvözletét is közömbösen fogadta. A velük kapcsolatos adomákkal sem tudtam visszavarázsolni arcára „Gyalu" (ez alatt az álnév alatt írta humoros és szatirikus krokijait) szemének huncut csillogását, ajkának szarkasztikus mosolyát. Mintegy húszpercnyi tartózkodás után szomorú benyomásokkal búcsúztam tőle. Bizony beteg volt, nagyon beteg. Ez volt régi betegségének utolsó jelentkezése. Ebből sohasem gyógyult ki.

TERTINSZKY EDIT

N É M E T H LÁSZLÓ K U L T Ú R P O L I T I K A I SZEREPE A M A G Y A R R Á D I Ó B A N „Ha van technikai találmány, amelynek természete a szeretet, megértés1, műveltség, jóindulat, a rádió az. Elhozza hozzám idegen népek szavát, szomszédommá teszi a távolit, emberi közelségben mutatja be az ellenfelet, varázsszekrényen át a legeldugottabb faluba is odabűvöli a világot, taníthatja a tanulatlant. Szívből szívbe ültetheti a lelkesedés szikráját, közös kultúrát adhat az elszigetelt néposztályoknak, általánossá teheti a műveltséget, mely eddig főiskolák, egyetemek patikaszere . . . s mi jobbat kívánhatunk magunknak, minthogy hasznosítani tudjuk magunk számára ennek a találmánynak sugallatait." (Antenna 1934. december 21. Németh László.) Fiatalos lelkesedéssel, alaposan átgondolt, megformált, kész programmal — melynek a fenti idézet csak rövid summázása — vállalta Németh László 1934 őszén a Magyar Rádióban a prózai osztály vezetését. Milyen körülmények játszottak közre, hogy Németh László közel háromheti gondolkodás után, a hivatalos kultúrpolitikával szemben állva elfogadta a meghívást? A konkrét kérdésfeltevéshez tartozik annak a ténynek tisztázása, hogy milyen kultúrpolitikai célkitűzés jegyében szerkesztették az előző években a prózai és elsősorban az irodalmi műsorokat. A Rádió megindulásának kezdeti korszakában erősen érvényesültek az irodalmi műsorok összeállításában a polgári demokratikus elvek. Ti. a rádiózás megindulásával egybeesik a Vörösmarty Akadémia újjászervezése, melynek elnökéül Móricz Zsigmondot választották meg. Az "új Vörösmarty Akadémia Ady progresszív programját követte, és megpróbálta a lehetetlent: felrázni dermedtségéből a háború utáni magyar irodalmat. E nemes elv szószólójának kínálkozott a rádió. Ezt a célkitűzést szolgálta Szőts Ernő, a rádió első műsorigazgatója is, bár ő nem politikai meggyőződésből hívta meg a haladó nyugatos írókat mikrofonszereplésre, hanem az összműsorok javítása és a dilettantizmus elleni harc érdekében. Schöpflin, Babits, Móricz a rádióban való fellépésük alkalmával progresszív nyilatkozatokat tettek közzé a Rádió Újságban. „Nekünk, esztétikusoknak, külön örömünk a Rádió függetlensége, mert így véleményünket minden személyes üzleti érdekre való tekintet nélkül mondhatjuk el könyvekről, színdarabokról, írói törekvésekről." (RU 1926. III. évf. 26. sz. Schöpflin Aladár.) Az első elfogadható rádióterv kidolgozásához javaslatok hosszú sora született meg a Rádió Újság hasábjain. A nyugatosok megemlítették, hogy ismert nevű 79

esztéták hétről hétre előadást tarthatnának magyar és külföldi írók életéről, m u n kásságáról. Továbbá egyesek ismertethetnék a modern magyar és külföldi irodalom legújabb eredményeit, az izmusok harcát, háború utáni alakulását stb. Színes beszámolókat, rövid tudósításokat írhatnának az ú j irodalmi termékek megjelenéséről. Könyvismertetésnél a mű szerzőjének megszólaltatását is fontosnak tartották; •ti. az író és a rádióhallgató kapcsolata szugesztívebb lehet, mint pl. a színész, bemondó sima felolvasása. Az író a mikrofon előtti jelenésével esetleg elérheti, hogy a »nyomasztó gazdasági viszonyok ellenére is akadnak olyanok, akik megtakarított filléreikből könyvet vásárolnak. Kár, hogy a sok konkrét elképzelés nem realizálódhatott, és a nyugatosok — a Rádió Újságban a fő javaslattevők is — csak esetenként, ötletszerűen írtak műsorokat (azaz legtöbbször már a folyóiratokban elhelyezett novellák vagy színházakban előadott darabok kerültek mikrofon elé), és a tervezett sorozatok is elmaradtak. Az előbb elmondottak alapján említsünk meg néhány érdekesebb műsort. Pl. 1926-ban még a hivatalos kormánykörök nem felejtették el Móricz proletárdiktatúra alatti földosztás agitációját, és ezért a cenzúra betiltotta az összes színházakban a Sári bíró előadását. A rádió minden hivatalos megbélyegzés ellenére parádés szereposztásban műsorra tűzte a viszonylag kevés szereplős, mikrofonra kiválóan alkalmas produkciót. Későbbiek során Móricz a mikrofon előtt felolvasta a Hét krajcár c. novelláját. Isimért baloldali szavalóművész, Baló Elemér Ady-verseket adott elő. Kosztolányi halk iróniájú karcolatai, Karinthy kedves tréfái, könnyed esszék tarkították a műsort. A Shakespeare irodalmi összeállításban többek közt Babits Vihar fordításából hoztak részleteket, annak ellenére, hogy az utóbbi bemutatását Babits átültetésében ugyancsak megtiltották a színházaknak. Babits proletárdiktatúra alatti magatartását csak akkor bocsátották meg, mikor 1928-ban feladta a harcot, és belépett a Kisfaludy Társaságba. A baloldal ingadozása, ahogy megérződött az irodalmi életben, ugyanúgy visszahatásként jelentkezett a rádió irodalompolitikájában is. Nem véletlen, hogy 1928. fontos dátum az irodalompolitika és egyben az irodalmi műsorok alakulása szempontjából is. A hivatalos kultúrpolitikusok rájöttek — Kozma Miklós elnökkel az élen —, milyen komoly agitációs fegyver a rádió, ezért a sorozatműsorokkal fokozatosan kiszorították a baloldali nyugatos írókat, és viszonylag rövid idő alatt biztosították a maguk számára a teljes hegemóniát. A gomba módra szaporodott sorozatok közé tartozott pl. Bánóczy professzor unalmas, akadémikus stílusban írt „Kit és mit idézünk" c. rejtvényműsora, amelyről az akkori közvéleménykutatás kiderítette, hallgatottság szempontjából az utolsó helyre sorolható. Komoly fórumot kaptak a Kisfaludy Társaság irodalmi délutánjai, továbbá a „Magyar halhatatlanok" "sorozat ós az Emlékünnepélyek, helyszíni közvetítéssel egybekötve. Papp Jenő könyv alakban is megjelent „Vasárnapi ¡krónikái" elkendőzték a valóságot, társadalmi jelenségek helyett egyedi eseteket taglaltak. A legimpozánsabb műsorok közé tartozott a „Rádió Szabad Egyeteme", mely a Bethlen-féle koncepciónak megfelelően „népbarát" elvet hangoztatott, földreform nélkül. 1931-ben, Bethlen bukása után, a m á r eddig meghirdetett ún. „népbarát politika" nem bizonyult elégségesnek, azért az ú j kormány Gömbös miniszterelnök demagóg szónoklataiban bizonyos reformokat helyezett kilátásba. A népies íróknak nagyobb mozgásteret, véleménynyilvánítást engedélyezett, és látszólag igyekezett őket megnyerni „radikális reformjának". A „Magyarország" c. napilap Gömbös sugallatára pártfogolta a falukutatók, szociográfiával foglalkozó népies írók cikkeit. A Rádió, mint az ú j hivatalos kultúrpolitika szószólója, azonnal magáévá tette a meghirdetett Gömbös-programot, és ennek szellemében igyekezett műsorait sugározni. _ Kozma Miklós, a Rádió akkori elnöke a fenti terv végrehajtására hívta meg a prózai osztály vezetőjének Németh Lászlót, akit egyébként is „Sznobok és parasztok" c. cikke nyomán nagy műveltségű, széles látókörű fiatalembernek tartott, és egyúttal remélte, hogy ötleteivel felfrissíti a m á r erősen avatag, hanyatlásnak indult prózai műsorokat. Németh László a Rádióban felkínált állást — hosszabb gondolkodás után — azért vállalta, mert remélte, hogy jó irányban befolyásolhatja a kormány ú j „népbarát" politikáját. Kozma eleinte nem is sejtette, hogy Németh bár „Sznobok és parasztok" c. cikkében szemben állt Móriczcal és Féjával — az őstehetség fogalmának tisztázásában —, de a fő kérdésekben: földosztásban, szövetkezeti mozgalom kibontakozásában — árnyalati differenciáltsággal — egy álláspontot képviseltek. Műsorpolitikai elképzelései akaratlanul is m á r a „Sznobok és parasztok" c. cikkében érződtek, a későbbeniek során éppen ebből az írásából bontakoztak ki. Európai és szarmata közt mindig volt és lesz ellentét. A régi magyar irodalom termékeiben ugyanúgy érződött az ellentét és feloldódás, mint a XIX. század ma80

gyár, latin, német iskolát követő írók alkotásaiban. Ez az antagonizmus a XX. század magyar irodalmában is szervesen folytatódott. Pl. Kosztolányi, Babits inkább városi, Móricz, Szabó Dezső inkább a népi vonal reprezentánsai voltak. Ady költészete, publicisztikája legplasztikusabban kifejezte és feloldotta az ellentéteket Pl. A Nyugat iránti nosztalgia kontrasztja Párizsból való hazamenekülése, avagy harc a modern magyar irodalom megteremtéséért, történelmi reminiszcenciák felhasználásával; népi érzelmek, eszmei törekvések magas színvonalon való tolmácsolása, ugyanakkor szerves beletartozás az egyetemes európai kultúrába. Az irodalom kettőssége a harmincas években kezdett vulgarizálódni. A sznobok lenézték mindazt, ami népi, ami a magyar történelem produktuma. Pl. nem Debrecen környékének nevezetességét, múltját kutatják, hanem inkább ha lehetne — ahogy Németh is megjegyzi — a „Himaláját mozdítanák el helyéről". Nem magyar könyveket és folyóiratokat olvastak, hanem Nouvelle Revue-t és Giraudoux-t. Ezzel szemben a kikiáltott parasztzsenik félművelten, autodidakta módján szerzett tudással komoly irodalmi és társadalmi funkciók betöltéséről ábrándoztak. Németh mindkét szélsőséges magatartást elítélte, és Adyt rehabilitálta, mikor Debrecenben a „Válasz" c. folyóirat megindításával, a Rádióban állásvállalással a városi, egyben az összeurópai és vidéki kultúra kölcsönhatását, magasabb szinten való egyesülését hirdette, továbbá a népi Eötvös-kollégium felállítását szorgalmazta. A „Tanú"-ban ezeknek az elveknek jegyében közzétette konkrét műsorjavaslatait. Az ország fiatal értelmiségét hívta meg előadások tartására, de nem feledkezett meg az idősebb nyugatos írógenerációról sem, akik a kezdeti hőskorban elsőnek üdvözölték a Rádió függetlenségét. Ö viszont ügyesebben taktikázott, mint annak idején Schöpflin, Szini, Babits, ti. nem elszórtan tervezte a műsorokat, hanem sorozatokat indított. Az ú j sorozatok bevezetésével rést ütött a korhadt kapun, friss levegőt engedett be az áporodott stúdiókba (Száz könyv sorozat, Novella Album, Diákfélóra stb.). Tervét nagymértékben elősegítette az a technikai újítás, hogy Bp. II. műsorideje a 20 kw-os adóállomás áthangolásával napi négy órával növekedett. Továbbá hivatalbalépésével a prózai osztályt átszervezték. Hírszolgálat, színház, kabaré, helyszíni közvetítés, azaz az állandó aktuális és művészi jellegű műsorok vezetője továbbra is vitéz Somogyváry Gyula (a hírhedt Gyula diák) maradt, aki eddig az egész prózai osztály igazgatója volt. Diákfélóra, a legkülönbözőbb tematikájú tudományos előadások, szépirodalmi művek publikálása Németh László feladatához tartozott, aki a maga területén eleinte szabad kezet kapott. Németh László „A Magyar Rádió feladatai" és „Célok és emberek" c. tanulmányaiban, melyek a Tanú 1934 novemberi és decemberi számában jelentek meg, foglalkozott részletesebben az ú j műsorok bevezetésével. Abból indult ki, hogy a rádió részben néplap, részben előkelő revue, az előbbi funkcióját Bp. I., az utóbbit Bp. II. tölti be. Mivel a műsorok különböző műveltségű és felkészültségű embereknek szólnak, úgy kell szerkeszteni, hogy azok mindenki számára közérthetőek legyenek, a műveltek ne tartsák „selypítésnek", az egyszerű emberek érthetetlennek. A népművelés érdekében a Rádióegyetem gondolatát vetette fel, amely gyökeresen különbözött volna a húszas évek végén működő „Szabad Egyetem" c. műsortól. Az akkori műsorszerkesztés koncepciótlanságának a hibája volt, hogy ebben a 30 perces összeállításban logikátlanul, minden vezérfonál nélkül legkülönbözőbb témákkal foglalkoztak (trágyázásról szakelőadás; Ave Maria éneklése; színdarabrészlet stb.). A műsor heterogén szerkesztése pofonként érte a hallgatókat, szétaprózta figyelmüket, maradandó élményt nem nyújtott. Németh László a maga alkotta Rádióegyetemét úgy képzelte, hogy egy témakörön belül több előadást tervezett. Nem iskolás oktatásra, folytatásos leckefeladásra gondolt, hanem egy-egy korszak jellemző jegyeit akarta kiragadni, és több előadáson belül sűríteni megfelelő szemelvényekkel (pl. görög irodalom, vagy régi magyar irodalom tárgyalása stb.). Súlyponti kérdésekre való koncentrálással az összeállítások mind külön-külön egy kerek egészet, önálló műsort alkottak volna. A „Rádióegyetem", mint önálló műsor, nem jött létre, de 1934. december 22-től mór az első hetes műsorban a következő témákkal találkoztunk, melyek gyökeresen elütöttek az eddigi összműsorképtől. Pl.: Beszélgetés a Nobel-díjas Pirandellóval; Vita az ú j angol regényről; Előadás az ú j francia irodalomról; Péterffyről legkiválóbb magyar ismerője beszél, Bacsányit Halász Gábor mutatja be. A magyar táj ismertetése Tokajjal kezdődik. Németh Lászlónak az volt a felfogása, hogy „a lassú fejlődés azoknak a jelszava, akik nem akarják megcsinálni azt, amire vállalkoznak. Áz idő arra jó, hogy lejárassunk, nevetségessé tegyünk egy tervet; megvalósítani rajtaütésszerűén kell." Ilyen rajtaütésszerű megvalósításhoz tartoztak a Diákfélórák adásai. Eddig is akadtak elszórtan ifjúsági műsorok. Harsányi Gizi édeskés, szirupos meséivel ok6 Tiszatáj

81

tatta a rendetlenkedő gyerekeket. Kodolányi János egyik kritikájában — nyilván gyermekei érdeklődését figyelemmel kísérve — megállapította, hogy vajon elpirulna-e Gizi néni, ha látná, hogy bárgyú intelmein milyen jót nevetnek a gyerekek. Balázs Géza reálgimnáziumi tanár hetenként egyszer érettségiző diákok részére kötelező olvasmányokról adott ismertetést. Az előadások színvonaláról, pedagógiai felépítéséről, esztétikai igényességéről, sajnos semmi közelebbi adatunk nincs. A Diákfélórák ú j színfoltot jelentettek a Rádió összstruktúrájában, és merőben eltértek az eddigi kísérletektől. Németh László nem ragaszkodott szorosan az iskola tantervéhez, hanem egy-egy érdekesebb témát kiragadott az évi anyagból, és azt elmélyítette, sokoldalúan bemutatta a fiataloknak. Az iskola száraz, tényszerű közlését felváltotta — a mikrofon előtt — tartalmában a dolgok összefüggéskeresése és alaposabb elemzése, formájában pedig a könnyed, lezser előadás. .Beköszöntésül az első Diákfélórát, mely az Aurora köréről szólt, Németh László írta és mondta el a mikrofon előtt. Egyszerű mondatokban, képszerűen fogalmazta meg három tehetséges fiatalember: Vörösmarty, Bajza, Toldy összetalálkozását, barátságát, közös irodalmi működésüket. Történelmi háttér érzékeltetésével emberi közelségbe hozta őket anélkül, hogy a bőbeszédűség hibájába esett volna. Mindhármukban közös a kemény munkabírás, szívós kitartás, ha már egy terv megvalósítását elhatározták. S ennél a gondolatmenetnél hirtelen átcsapott a nevelési szándék, és végső konklúzióként a három aktív, munkabíró ifjút: Vörösmartyt, Bajzát, Toldyt példaként állította az akkori fiatalság elé. Megkockáztatta, bár burkolt formában — de mégis észrevehetően és elgondolkoztatóan — a magyarság jövőjére vonatkozóan az ifjúság aktív cselekvését és feladatát. Idézzük az előadás hefejező sorait: „Sokan tűnődtek már, mi az oka, hogy nagy korokban a kiválóak is nagyobbak, mint máskor. A mi fiataljaink története jó magyarázatot ad rá. A nagyság elsősorban elszánás. Az ember érzi a feladatok hívását, mint Toldy is érzi a maga gazdagságát, mint Vörösmarty néha mind a kettőt, és odaajándékozza életét a feladatnak, szolgája lesz a lelkében készülő természeti erőknek. Enélkül a feláldozás nélkül nincs igazi nagyság, enélkül a szolgaság nélkül nincs dicsőség. A nagy kor azért nagy kor, mert olyan nagy feladatokat tűz ki, hogy arravaló embereknek érdemes és könnyű rászánni az életét. Miért mondom el mindezt? Mert azt hiszem, hogy a feladatok ma megint itt tolongnak körülöttünk, és annyit könyörögnek a fiatalembereknek: fogja meg, váltsa meg, vállalja el. A nagyság útja nyitva. Aki mer, tud, akar, belát — határtalan pályaterületet talál. Igaz, hogy Vörösmarty félszázadban csak egy van. S Bajzák és Toldyk sem nőnek, mint gomba a bokrok alatt. De volt a mi három hősünknek egy negyedik barátja, Stettner, vagy ahogy később nevezték, Zádor. Ez a Zádor nem került be a halhatatlanok közé. De irigyeljük őt, aki ennek ellenére is a nagyok támasza tudott lenni, mert az is nagy dolog, gyerekek, a nagyok mellett állni. Zádor mindenki lehet, aki egyszer a nagyságnak utánasóhajtott, akit a nagyság varázslata megfogott." A Diákfélórák keretében ú j ötletekkel, javaslatokkal igyekezett a régi, hagyományos önképzőköröket megszüntetni, és helyette korszerű összejöveteleket hirdetett, ahol a politechnikai oktatás fontosságát hangoztatta. Egyes középiskolások kertet bérelhetnének, földműveléssel foglalatoskodhatnának, mások asztalosmesterséget vagy könyvkötészetet tanulhatnának. A humán tárgyak elmélyítésével kapcsolatban Vajthó László középiskolai tanár elképzelésének akart szabad teret hiztosítani a mikrofon előtt. Középiskolások irodalomtudásukat úgy gyarapíthatnák, ha a kötelező anyag megtanulásán kívül maguk is önálló kutatásokat végeznének. Írókról, kritikusokról összegyűjtött adalékok alapján ú j megvilágításban, ú j szempontok szerint dolgozatot írhatnának, ami a Régi Magyar Ritkaságok sorozatában esetleg kiadásra kerülhetne, és mikrofon előtt is elhangozhatna. Továbblépést jelentene az előbbiekhez képest, ha a hetedik és nyolcadik osztályban leginkább irodalmi érdeklődésűek saját kutatásuk eredményeként összeállítanák a Magyar Irodalom Kistükrét. Iskolák részére pályázatot kellene hirdetni erre a nemes versenyre, és a legjobban sikerült munkákat nem csalí nyomtatásban megjelentetni, hanem a Rádió folytatásban hozhatná Diákfélórák keretében. Ezt a kísérletet ma sem volna érdektelen a Rádió Ifjúsági osztályának megvalósítani. Az angol BBC mintájára a „Száz könyv" sorozat c. műsor diákok és felnőttek részére egyaránt Bp. I.-en és Bp. II.-n egy év leforgása alatt 50 magyar és 50 külföldi író művét akarta ismertetni. Bp. I.-en a magyar, Bp. II.-n a külföldi irodalmi alkotások bemutatását kezdte meg, „Száz könyv" sorozat megindításának az volt a célja, hogy az általános műveltséghez feltétlenül szükséges irodalmi alkotásokat bemutassa a közönség széles rétegeinek. Németh László abból indult ki: ha a soro82

zatból valaki csak 40—50 előadást hallgat meg, és utána elolvassa az ismertetett könyveknek legalább a felét, már meg tudja különböztetni az igazi irodalmi értéket a ponyvától. Mindazzal, hogy az előadások Olcsó Könyvtárban való kiadását javasolta, továbbá, hogy 10 előadás után pályázatot akart hirdetni: népi tehetségek felfedezését kívánta elsődlegesen előmozdítani. Gyökeresen szakított a Kisfaludy és Petőfi Társaság előadássorozatával. Arany, Gyulai epigonok szánalmas fércműveit nem javasolta mikrofon elé, helyette az új, modern magyar és külföldi irodalom legreprezentánsabb képviselőit bízta meg a klasszikus és modern írók ismertetésével. Állandó előadóknak megnyerte az élvonalbeli nyugatos írókat. Benedek Marcell, Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Szerb Antal érdekes, színes elmélkedései illusztrációk kíséretében Swiftről, Homéroszról, Krúdyról, Móriczról stb. forradalmi újítást jelentettek. Hevesi Sándor, a „Rádió Világhíradó" kritikusa örömmel üdvözölte Németh László ú j törekvéseit, különösen kiemelte Szerb Antal Swift-előadását, és többiekről is az volt a véleménye, hogy szerencsésebb irodalmi kalauzokat a „Száz könyv" sorozathoz nem találhatott volna. Ami az előadások formai megoldását illeti, az gyökeresen eltért az ex catedra kijelentő, száraz adat- és tényközléstől; polemizál, cseveg, portrét fest, de semmiképpen sem piedesztálra állva terrorizálja a közönséget, hanem közvetlenül, mintha társaságban ülne, az író bizonygatja igazát, felvet vagy. nyitva hagy kérdéseket. Németh László nagy lépést tett az igazi rádiószerű adások megteremtéséért. Bp. I.-en és Bp. II.-n a kétszáz legjobb magyar, továbbá külföldi írók, költők műveiből antológiát állított össze. A Magyar Elbeszélés Antológiát Móricz „Hét krajcár" c. novellájával indította. Nem egy előadás emlékeztet a mai összetettebb dokumentum-műsorok Ősére, melyekben neves irodalomtörténészek, színikritikusok beszéltek elhunyt írókról, költőkről, akiket valamikor személyesen is ismertek. (Pl. Péterffyre rokona emlékezett; Galamb Sándor pedig Petelei Istvánra stb.), „Kedves költőm" sorozat első adásában Illyés Gyula vallott Fazekas Mihály Ludas Matyi c. elbeszélő költeményéről. A magyar t á j emberibb közelségbe hozását, megszerettetését, hibák feltárását ás azok kijavítását úgy akarta elérni, hogy vidékről Budapestre szakadt írók, falukutatók bemutatták volna szülőföldjüket (pl. Illyés Mezőföldet; Móricz Csécsét, Babits Szekszárdot stb.). Az ú j ötlet egyúttal ú j szerkesztői megoldáshoz is vezetett. Pl. a műsor kezdődhet faluba vagy várasba rohanó fillérasvonaton, vagy azonnal a helyszínen. A riporter — szülőföldjét ismertető író, költő — a t á j szépségéről ad hangulatképet, különböző foglalkozású embereket meginterjúvol, régi tradíciókról, szokásokról érdeklődik, de egyúttal a megélhetés gondjait is ecseteli. Néhány évvel korábban Móricz szociográfiai tanulmányai, amelyek esetenként elhangzottak a mikrofon előtt, színes felolvasás keretében csak egy falu, tanya belső problémáival foglalkoztak. Németh László ennél igyekezett továbbjutni. A felvetett kérdések sokoldalú megvilágítása érdekében komolyabb, összetettebb riportműsor igényével lépett fel. Kár, hogy Németh László elképzelései — néhány esettől eltekintve — csak írott tervek maradtak. E rádiószerű műsortípus kiteljesedése napjainkban történik úgyszólván minden műsorosztályon. Németh László, mint a prózai osztály vezetője bár döntően az irodalmi műsorok helyes irányban történő kibontakozásával foglalkozott, de emellett szociálpolitikai, egészségügyi, történelmi, földrajzi, közgazdasági stb. ismeretterjesztő előadásokat iktatott az összrádiós struktúrába, megnyerve előadóknak a legjobb szakembereket. A tudományos témákat mikrofon előtti párbeszéddel próbálta könnyedebbé tenni. Az első csalódás akkor érte a rádió bürokratáit és nyilván Kozma Miklóst is, mikor „Lesz-e reform" c. cikkében a Tanú 1934 decemberi számában kesztyűt dobott a hivatalos irodalompolitikának, a Petőfi Társaság zöngeményeit és a dilettáns,,— egyesek számára jó üzletet biztosító — irredenta irodalmat ostorozta. 1935 márciusában újabb meglepetéssel szolgált a Tanú-ban megjelenő „Lesz-e reform" c. második cikke, melyben nyíltan, struktúrájában támadja a társadalmi berendezést, a nagybirtok felosztását követelte, a banktőke kizsáikmányoló szerepét elmarasztalta, és kissé utópisztikus alapon egy szövetkezeti rendszer kidolgozását sürgette. Mivel Gömbös „népbarát politikája" ugyanolyan „progresszív alapon" nyugodott, mint Bethlené, Németh László cikke olyan bombaként robbant, mely megpecsételte sorsát a Rádióban. Kozma egyelőre még presztízsből sem küldte el Németh Lászlót, bár már nagyon sokan a Rádión belül követelték távozását. Ezt az óhajt meggyorsította az a 6*

83

tény, hogy Kozma Miklóst a Gömbös kormányba 1935 februárjában belügyminiszterré nevezték ki. Kozmát Hável Béla követte az elnöki székben, aki nem jó szemmel nézte Németh működését. A Rádió Újságban támadó cikkek sora jelent meg ellene. Szomorú, hogy éppen az a lap, mely valamikor a műsorszínvonal emeléséért szállt síkra, és a progresszív, nyugatos íróknak volt szócsöve, helyt adott — ahogy Németh László ironikusan megjegyezte — „egy lilára mázolt interjúvoló nő" műfelháborodásának. Gyénes Rózsa újságíró, aki nyilván Hável megbízásából vagy s a j á t előmenetele érdekében végezte el a „piszkos munkát", primitíven és útszélien támadta Németh László műsorpolitikáját és egyben személyét. Németh László, mint kitűnő rádiós, zseniális szervező és műsorszerkesztő nem szorul védelemre. Gyenes Rózsát viszont nem menti tudatlansága, főleg az nem, hogy fogalma sem volt egy n e m mindennapi kvalitású fiatalember pedagógiai és esztétikai elveiről. Egyetlen cél lebegett szeme előtt: „kinyírni", tönkretenni mindent, amit ez a jóindulatú, fiatal tudós a Rádióban alkotott, és még a szándékot is megsemmisíteni, amit alkotni a k a r t a népi kultúra felvirágoztatása érdekében. Gyenes Rózsa főleg a „Száz könyv" sorozat ellen folytatott ádáz harcot. Elkeseredett dühében a tömegekre hivatkozott, mikor a nyugatosokat becsmérelte, és Németh László működésével kapcsolatos ellenszenvét hűen tükrözte a következő megállapítása: „A tömegeknek nem kell Kosztolányi, Babits, nem akarnak tanodába járni." Németh László Gyenes Rózsának és a többi vádaskodónak röviden fogalmazta meg a választ: „Egy egész kis társadalom él abból, hogy a közönségnek nem kell nemes a sajtóban, színházban, rádióban, moziban. Ezt a széttagoltságában is egységes t á r sadalmat neveztem én el Aristophanes Után Felhőkakukkvárnak. Felhőkakukkvár madarak vára, melyet azért építettek ég és föld közé, hogy az istenek elől az áldozat füstjét elfogják, és kiböjtölve őket, maguk váljanak istenekké. Amikor ezt az elnevezést erre a tömeg és művészet közé fészkelődött társadalomra ráakasztottam, nem sejtettem, hogy néhány év múlva milyen éles csőrök vájják majd a szemem, arcom, testem abban a kis résben, mellyel összefüggő városukat egy helyen átütöttem. Amióta a Rádióban vagyok, megismertem ezeknek a csőröknek a dühét. Nincs semmi, ami ellen elkeseredettebben tiltakoznának ezek a madarak, mint a színvonal ellen." A sajtókirohanásokat támogatták a beépített házipoéták ízléstelen „csasztuskái", melyek ugyancsak a Rádió Újságban láttak napvilágot, és Somogyváry Gyula képességeit dicsérték, Németh Lászlóét kétségbevonták. Ezzel egy időben Hável Béla, a Rádió elnöke, Hlatky Endre műsorigazgató, vitéz Somogyváry Gyula, az irodalmi műsorok igazgatója, azaz a „felhőkakukklakók" elérkezettnek látták a pillanatot a koncentrált támadásra. A műsorülésen tett összes javaslatait semmisnek tekintették, és tudtán kívül egymásután vették le az előre megszerkesztett hetek műsorait. Németh László ilyen előzmények után írt Hável Bélának 1935. április 7-én, melyben állásából való felmentését kéri. Idézünk a levélből: „Visszaemlékszem a Gellért szállóban folytatott márciusi megbeszélésünkre. Te akkor elmondtad nekem a rádióbeli szereplésemmel szembeni aggodalmaidat. Véleményed szerint én csak író vagyok, és nincs érzékem az erkölcsi és pedagógiai szempontok iránt, mely egy olyan vállalatnál, ¡mint a Rádió az előbbinél is fontasabb. Beszélgetésünkből azt kellett levonnom, hogy tevékenységem nézeted szerint, a vállalat érdekeit veszélyezteti. Mivel más jelekből is azt látom, hogy helyzetem a vállalatnál ¡megnehezült, elhatároztam, nem várom meg a következő figyelmeztetést és állásomról l e m o n d o k . . . Az utolsó előtti műsorjavaslat Bp. I.-nek szánt 14 előadásból a műsorszerkesztőség ötöt vett át, az utolsó tizennégyből hatot. Mondanom sem kell, hogy amit átvett, a gyöngébb rész; az igazgatóság által megparancsolt anyag idegennyelvű, vagy 4—5 műsorjavaslatból kiszorult előadások. Szó volt, hogy a pénteki műsorülésen megvédhetem javaslatomat, de Hlatky Endre, műsorigazgató nem tartja fontosnak ezeket a műsorüléseket. Bántó, hogy a műsorba megkérdezésem nélkül kompromittáló előadások kerülnek. Mécs László botrányosan rossz vasárnapi előadásáért én vállalhatom a felelősséget, aki nem javasoltam, nem járultam hozzá és csak az utolsó délután láttam. Bánóczy rejtvénypályázata, amely durva könyvrekllám, akkor került az egyik utolsó műsorba, mikor kiváló írók, egyetemi tanárok kihullottak. . . . Nem szeretnék állhatatlan embernek látszani, aki rémlátások, kisebb nehézségek elől elfut, aki nem bírja a „lövészárokharcot", de nekem két állásom van, azonfelül egy hivatásom. Valamelyiket fel kell adnom, ö r ü l t e m volna, ha iskolaorvosi állásomat adhatom fel. Ilyen körülmények közt lehetetlen. Gyermekeim 84

vannak, egy állásháború kockázatát már csak miattuk sem vállalhatom. A szavam is köt. Amikor a Rádióhoz jöttem, nyilvánosan jelentettem ki, hogy vagy érek el eredményeket, vagy megyek. A mai helyzetben nem érhetek el, mennem kell. Lehet, hogy panaszkodással, intrikákkal érhetnék el valamit. Nekem ezekhez nincs kedvem és nem is tartom helyesnek, hogy egy fontos vállalatból csatateret csináljak. Május elsejéig intézni tartozom az ügyeket, de nagyon leköteleznél, ha a hátralevő két hétre a bejárástól felmentenél." Ehhez a levélhez nem kell kommentár. Befejezésül e sorok írója még annyit szeretne megjegyezni: Németh László, lehet hogy ma is, sok év távlatából keserűen gondol a történtekre, de a „lövészárokharc" a „felhőkakukklakókkal" nem volt hiábavaló. Néhány hónapos működése alatt sok ötlettel, tanáccsal, érdekes műsorokkal gazdagította a rádiósmunkát, amiért ma is mindazok, akik a rádiósszakma szerelmesei, köszönettel tartoznak, és Németh Lászlóra úgy tekintenek, mint a korszerű rádiózás egyik megteremtőjére.

Tóth Sándor

rajza

85

KRITIKA

HÁROM TANULMÁNYKÖTET ORTUTAY

GYULA:

HALHATATLAN

NÉPKÖLTÉSZET

Több mint három évtized hazai és nemzetközi tekintélyű tudományos és közéleti munkásságából ad ízelítőt az a hatvan rövidebb írás, melyeket Ortutay Gyulának az Elvek és utak sorozat ú j tagjaként megjelent kötetében kapunk. A „néprajzi vázlatok" alcímet viselő gyűjtemény első darabjai 1935-ben születtek, a Szegedi Fiatalok ma már történelemként tisztelt, példás küzdelmeinek fősodrában, a legújabbak pedig 1966-ban íródtak. A cikkek fele a felszabadulás előtti esztendőkből, fele az utóbbi két évtizedből származik. A válogatás során — mint az előszó helyetti sorok is jelzik — az volt Ortutay Gyula szándéka, hogy kisebb néprajzi, folklorisztikai tanulmányaiból, bírálataiból állítson össze egy kötetrevalót az ismeretterjesztés, a magas színvonalú népszerűsítés céljára. Ezt az igényt a gyűjtemény minden tekintetben példát nyújtva elégíti ki, ugyanúgy, mint a számos kiadásban közkézen forgó, páratlan tömörségű Kis Magyar Néprajz. A Halhatatlan népköltészet akarva-akaratlan — s nyilvánvaló, hogy eleve hézagosan, de fő színeiben mégis valóságosan — az írásokból kirajzolható „ars poeticája", önarcképe is a magyar társadalomtudományok egyik legkitűnőbb művelőjének. A kötet élére helyezett Tudomány és politika című vallomásában kifejti: „ . . . a z igazi kutató rangja szerint nemcsak megismerni akar, de ismeretét alkotó, változtató tényezőnek tekinti, hogy mind a maga kisebb hazája, mind az egész világ teljesebb, igazabb legyen általa". Ortutay Gyula most megjelent munkája, ugyanúgy, mint a dolgozó magyar tömegeket és a haladó emberiséget szolgáló egész gazdag életműve bizonyíték arra, hogy mindig ez hatotta á t tevékenységét. Falukutató diák korában éppúgy, mint a miniszteri székben vagy az egyetemi katedrán, számos országra terjedő tudományos tekintéllyel, közéletünk kiemelkedő vezetőjeként. A múlt század második harmadától egyre szélesedő és lassanként önálló tudományággá váló hazai népismereti kutatásunk eredményei a felszabadulásig nem tudtak közkinccsé válni. Erdélyi Jánostól, Kriza Jánostól kezdve Hermán Ottón, Katona Lajoson, Kálmány Lajoson (és még néhány nagyszerű tudósunkon!) át Györffy Istvánig a nemegyszer teljes magára hagyottsággal és közönnyel is hősiesen megküzdő gyűjtés és publikálás önfeláldozó munkásai bámulatos teljesítményeket mutattak fel. A külsőséges magyarkodás összes kellékeire oly gondosan ügyelő soviniszta uraknak azonban nem kellett a pórnéppel foglalkozó tudományos ku- tatás. A népköltészet, népélet feltárása hosszú időn át alig volt több az értelmiség szűkebb csoportjának ügyénél. Ennek részben oka volt talán az is, hogy a sok tudós népleíró munka között aránylag kevés olyan színesen, a laikus számára is vonzóan megírt kötet akadt, minit Györffy István Nagykunsági króniká-ja vagy Kiss Lajos művei. A harmincas évektől számíthatjuk a változás kezdeteit ezen a téren, jórészt a falukutatás virágba szökkenése és Bartók—Kodály úttörő m u n k á j á n a k beérése nyomán. A felszabadulás óta eltelt két termékeny évtized hozta meg a népzene, a népi tánc, a népmese, a népszokások, egyszóval az egész népi kultúra tudatos megbecsülését, az etnográfia tudományának erőteljesebb állami támogatását. A -néphagyományok felélesztése, ápolása, intézményes feltárása a hivatalos művelődéspolitika tartalmi része lett, véglegesen bevonult az iskolába, a tömegek szemléletébe, tudatába, s számos jel arra mutat, hogy a gyorsan korszerűsödő életviszonyok sem törölhetik ki onnan. Elegendő távlatunk van m á r ahhoz, hogy az igazsághoz híven megállapíthassuk: Ennek a gyökeres, a magyar néprajzi búvárkodás és néphagyományfelhasználás társadalmi és kultúrpolitikai hátterét kiszélesítő változásnak az előkészítésében és véghezvitelében, amelyre csak az ú j Magyarországon kerülhetett 86

sor, személy szerint Ortutay Gyulának fekszik a legnagyobb munkája. Szegedi éveitől erre készült. A mostani kötet egyik írása a tanúja, hogy ő szólalt fel a népi értékek túlzottan merev értelmezése és eltorzítása ellen is a személyi kultusz éveiben. A Halhatatlan népköltészet darabjait az eddig elmondottak fényében, tehát mintegy történetileg is kell szemlélnünk, hogy kiemelkedő értékeit a maguk valóságában számiba vehessük. A könyv közvetlen céljánál, a rangos népszerűsítésnél maradva: Ontutay sohasem „tudományos fenisőbbséggél" közeledik tárgyához, hanem a legközérthetőbbnek, legegyszerűbbnek látszó formában. Minden írása, így a kötetben helyet kapott rövidebbek is, a magyar tudományos irodalomban bizony ritkán előszámlálható erényeket mutatnak. Az adatok végtelen tengeréből, nagyfokú tömörítéssel, szépírói kvalitásokkal ékes értekező prózában bocsát közre egyegy jól körülhatárolt, fontos és vonzó t é m á t Amit kevesen tudnak megtenni: Ügy illeszti be személyes emlékeit, a fel-felbukkanó érzelmi mozzanatokat, hogy azok életre keltik, meleg emberi közelségbe hozzák az olvasóhoz a tényszerű adatokat és súlyos elvi megállapításokat. Az értelmi megragadást így aláfestő-elmélyítő, a modern esszé legjobb elemeit is felhasználó kisebb terjedelmű írásai éppen azzal a könnyedséggel hatnak (és képviselik a legideálisabb ismeretterjesztést), amely az irodalmi miniatűrök legjavánál ismert megszerkesztés eredménye. A most kiadott gyűjteményes kötet négy részre tagolódik. A leghosszabb az Arcképek című első fejezet, s egyúttal a legegységesebb is. A magyar népismereti kutatás nagyjainak sorát követi végig Tessedik Sámueltől a XX. század derekáig, ragyogó vázlatokban, mindegyiknél kiemelve azt, hogy miként vitte előre a feltárás, értelmezés és közreadás ügyét. A zömmel még a felszabadulás előtt írt portrék kapcsán bátran rámutat arra, hogy a Tessedik és Berzeviczy idejében szorító kérdések, a parasztság helyzete, az ország elmaradottsága az 1940-es évek elejéig sem változtak. A legnemesebb humánum, a nacionalizmus tobzódása idején a népek testvériségének, közös kultúrkincsének hirdetése jellemzi ezeket a főleg 1941—43 között elhangzott rádióelőadásokat, folyóiratok hasábjain megjelent cikkeket. Különösen színes és izgalmas Orbán Balázsról és a két Hunfalvyról adott életrajz, de méltó párjuk az 1959-ben született Benedek Elek-megemlékezés is vagy a Honti Jánosnak, Kiss Lajosnak szentelt, meleg líraisággal átszőtt írások. A hazai kutatók mellett méltán h a j t j a meg az elismerés zászlaját a nemrég elhunyt, nagy olasz folklorista, Giuseppe Cocchiara élete és munkássága előtt is, 1965-ben készült előszavában. Két megjegyzés mindenképpen idekívánkozik még az arcképsorozathoz, b á r a többi fejezetre is elmondható: Bátor önvizsgálatra, imponáló őszinteségre vall, hogy Ortutay Gyula — mint bevezetőjében jelzi is — nem változtatott három évtizeddel korábbi megállapításain, még akkor sem, ha itt-ott ma már másként fogalmazná meg őket. A másik: A portrék között s az egész kötetben számos előszóként, bevezetőként, utószóként készült írással találkozhat az olvasó. Az előszó „műfajának" külön nehézségeiről a Cocchiaráról született gondolatok élén Ortutay maga is szól, éreztetve azt, hogy ez a terület páratlanul szigorú szakmai és íráskészségben követelményeket támaszt. Szerzőnk azok közé tartozik, akik visszaszerezték a rangját ennek az irodalmunkban klasszikus hagyományokra visszanyúló formának. Az egész kötet címét adó és a Mesélő világ című fejezetek részint a kutatási műhelyynunka sokszínű világát, tömérdek tennivalóját, az adatközlőkkel megteremtett meleg és termékeny kapcsolatot érzékeitétik (mint a Mátyás király és Kossuth Lajos nyomában, A mesemondó Fedics Mihály, Két mesemondó, Népmesegyűjtés közben). Más oldalról itt lép elénk az irodalomtörténetben is, a művelődéstörténetben is a néprajzhoz hasonlóan otthonos tudós (A Magyar Simplicissimus, Kalendáriumolvasó magyarok) és a nemzetközi tekintélyű, más népek folklórját is a legmélyebben ismerő szakember, a román, a francia, a német, az afrikai, a lengyel, olasz, japán népköltészettel kapcsolatos munkáival. E két részben olvashatunk néhány magas szintű publicisztikai írást is, annak bizonyságául, hogy Ortutay Gyula sohasem zárkózott be tudománya falai közé, állandó részese a közéletnek. A magyar néprajzi és szociográfiai irodalom klasszikus alkotásairól írt egykorú bírálatok teszik iki a kötet negyedik fejezetét. Györffy Isitván, Kiss Lajos, Luby Margit, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Szabó Zoltán, Dobi István műveit elemzi, gondosan mérlegelve, sok szeretettel, de reálisan és kertelés nélkül. Minden könyv kapcsán adódik valami fontos, általános tanulság, elvi kérdés, s ezek a kritikák mindig szembenéznek vele. Az egyik műnél az ún. „primitív költészet" fordíthatóságát, a másiknál a régi magyar szövegek modern átírásának dolgait boncolgatja, a harmadiknál a magyarság létének legmélyebb problémájáról fejti ki a véleményét. 87

A Halhatatlan népköltészet jóval több, mint szerény címéből vagy alcíméből kitűnik, nemcsak néprajz, nemcsak magasrendű népszerűsítés, hanem vallomás és tettekre serkentő buzdítás is a magyar tudományosság egyik legkitűnőbb, t á j u n k ról, városunkból indult egyéniségének gazdag életművéből. (Magvető Könyvkiadó 1066.)

SZABÓ FERENC

TAMÁS

ALADÁR:

AGGODALOM

JEGYÉBEN

Kulturális közéletünkben még mindig nem foglalja el az őt megillető helyet a szocialista örökség. Ennek fő oka az, hogy sem terjedelmében, sem mélységében nincs feltárva az a kulturális — benne irodalmi és művészeti — tevékenység, amely a magyar munkásmozgalmon belül a népi demokratikus forradalomig folyt. Figyelmet .érőemel ezért a Magvető Könyvkiadó törekvése, hogy az e téren levő lemaradást, hiányosságokat pótolja. Jelentős forráskiadványokkal, mint például a Markovits Györgyi összeállításában megjelentetett kötetekkel, a széles olvasóközönség számára teszi hozzáférhetővé a magyar ellenforradalmi rendszer ellen, a szocializmusért harcoló írók írásait. E célt szolgálja Tamás Aladár tanulmánykötete is. Tamás Aladárnak az 1920-as évek közepétől folytatott kommunista írói és szerkesztői munkássága az Akadémiai Kiadónál 1964-ben megjelentetett 100 %-válogatással tartalmában is ismert l e t t Jelen kötet a párizsi és a dél-amerikai emigrációban, valamint a felszabadulás után itthon — napjainkig — írt cikkeit, kritikáit t a r talmazza. Különösen jelentősek az írói visszaemlékezések, melyekből József Attilának, Dósi-Huber Istvánnak és Stromfeld Aurélnak az illegális párttal való kapcsolatára vonatkozóan kapunk ú j adatokat. A József Attila és a párt szervezeti viszonyát tisztázni hivatott vitában a kötetben jelenik meg először a szerző hozzászólása Szabolcsi Miklósnak a Kritika 1965. novemberi számában publikált írásához. Annak ellenére, hogy a kötet a múltat és a múltra emlékező írásokat t a r t a l mazza, az író szükségesnek látta Utószó írását, melyben a kettő viszonyáról nyilatkozik. Ennek az igénye az olvasóban is felmerült. Az ellenforradalmi korszakban, az 1930-as évek második feléig a kommunista párt „merev, szektás politikája" (ahogy Tamás Aladár is írja — 253.) gátolta a haladó értelmiség és a párt egymásra találását. Ennek a kultúr- és irodalompolitikának a képviselői — akik közé a 100 % idején Tamás Aladár is tartozott — többségükben idővel felismerték tévedéseiket, és azokkal szembe nézve egy ú j szintézist tudtak alkotómunkájukban teremteni. Példa erre Fábry Zoltán, akinek volt erkölcsi és eszmei bátorsága számvetést csinálni — 1929-ben a Korunk-ban megjelent Űri muri-kritikája kapcsán, s ezzel az alkotói magatartással tudta csak megírni Visszanéző-jéberi a kor hiteles marxista értékelését (Kúria, kvaterka, kultúra). Tamás Aladártól — akinek alakját a kötet előszavában Szabolcsi Miklós „a bátorság, a morális helytállás és a hűség kommunista példái" közé sorolja — hasonló, tanulságok levonására és a további eszmei harc fokozására serkentő visszatekintést várunk. (Magvető Könyvkiadó 1966.)

ILLÉS

LÁSZLÓ:

JÓZANSÁG

ÉS

SZENVEDÉLY

Tiszteletre és elismerésre méltó az a szenvedély, amellyel Illés László küzd a szocialista irodalmi hagyományok feltárásáért és helyes értékeléséért. Több helyen hívta és hívja fel a figyelmet arra, hogy napjaink elsőrendű kultúrpolitikai feladatai közé tartozik e hagyomány közkinccsé tétele. Az eddig elért eredményeket e téren értékeseknek mondja, de nem tartja elegendőnek, hiszen még az alapkutatásokban is sok munkát kell elvégezni,' ami pedig feltetele a magyar szocialista irodalom átfogó értékelésének. Az egyes szocialista országok példájára hivatkozva figyelmeztet arra, hogy szervezetileg, apparátus tekintetében sincsenek megteremtve nálunk a feltételek e feltáró munka gyors elvégzéséhez. Az összegyűjtött irodalmi anyag történeti, eszmei és esztétikai értékelését pedig nehezíti, hogy az elmúlt ötven é v társadalmi eseményeinek feldolgozását és értékelését a történet-, illetve a párttörténetírás még nem végezte el, valamint az is, hogy csak napjainkban lett a művészeti és 88

irodalmi élet egyik központi vitatémája a szocialista realizmus kritériuma, történeti é s tartalmi jegyeinek tisztázása. Illés László a magyar kommunista emigráció íróinak a magyar irodalmi közéletben is sokáig ismeretlen tevékenységét tárta fel irodalomtörténészi és kritikusi munkássága során. Az 1920-as évek német szocialista irodalmában alkotó- és szervező munkájával az emigráció majd minden tagja részt vett. Az erről adott összefoglaló áttekintés és értékelés jelentős adalék a szocialista realista irodalom létrejöttének történetéhez. A moszkvai magyar emigráció legjelentősebb lapjának, az Oj Hang-nak a kritikai munkásságát ismertetve, Illés László feltárta azt az elméleti tevékenységet, amellyel az emigráció politikusai és kritikusai hozzájárultak a magyar társadalmi, politikai és szellemi élet problémáinak tisztázásához, ezzel segítve az országon belüli haladó erőket a tájékozódásban; történelmi távlatban pedig előkészítve a népi demokratikus forradalmi átalakulás politikai és elméleti kérdéseinek megoldását. Lékai János életútjának megrajzolásával, Karikás Frigyes portréjával, Kun Béla, Pogány József, Barta Sándor, Gábor Andor és Hidas Antal könyveiről írt kritikáival pedig az egyes alkotói utak gondos elemzésével gazdagítja ismereteinket az emigrációról. A hazai szocialista örökségből az antifasiszta irodalom és Nagy Lajos foglalkoztatja leginkább Illés Lászlót. A Nagy Lajos-i életmű eszmei és esztétikai megítélésében éles harcot folytat azokkal, akik „igyekeztek elvitatni tőle az írói nagyságot, sőt, megkérdőjelezték világszemléletének szocialista alap tendenciáját is". (171.) Amilyen tiszteletre méltó a szerző Nagy Lajosért vívott harca, melynek során az író „visszavonulását" az „okok és hatóerők egész rendszerével" tudja magyarázni (198—99.), annyira problematikus, hogy másokkal, konkrétan Kassák Lajossal és körével szemben egy más irányú elfogultságot lehet kiolvasni Illés László értékeléseiből, „ . . . a kultúrában és művészetben magasrendű kassáki életmű — amint Lukács György a hatvanéves Kassákot köszöntve írta — azok életének, életproblémáinak tükröződése, formátnyerése, akik az ellenforradalmi korszakot emberi és szellemi tönkremenetel nélkül átvészelték." Arra kellene itt választ adni — szerintem —, hogy milyen objektív tényezők alkották alapját a kassáki magatartásnak, mely a munkásosztály egy rétegének a magatartása volt Ha a kérdést elintézzük egy „likvidátor" jelzővel, amint Tamás Aladár teszi, vagy csak „a külön utat", mint negatívumot hangsúlyozzuk, akkor megkerüljük a komplex választ. E probléma másik oldala pedig az, hogy a Kassák-körben született meg pl. a magyar szocialista foto (melyet napjainkban ismer meg az ország) és grafika, olyan képviselőjével, mint Lengyel Lajos. Gró Lajos, a hazai marxista filmesztétika megteremtője, szintén Kassák mellett fejtette ki tevékenységét. Illés László ugyanakkor élen jár a szocialista realizmus helyes értelmezéséért vívott harcban; ő az, aki a szocialista avantgarde elismertetéséért küzd, a „nagyreaíizmus" híveivel szemben. Történelmileg mutatja ki a „nagy-realizmus" elmélete térhódításának és egyeduralmának káros hatását a nemzetközi szocialista irodalomra és művészetre. Vele szemben az izmusok formaeszközeivel, valamint a proletkult műfaji és stíluseszközeivel — a riportázs, a filmszerűség, a Neue Sachlichkeit szenvtelensége alkalmazásával — alkotó szocialista írók értékeit tárja fel. Ez az elméleti alapállás teszi jelentőssé és hasznossá Illés László megnyilatkozásait; kritikáit és elméleti írásait napjaink magyar és nemzetközi irodalmával kapcsolatban. Gerelyes Endre, Ladányi Mihály, Csanádi Imre, Juhász Ferenc és Váci Mihály versesköteteinek kritikái kapcsán valóság és művészi kifejezés összefüggéseit kutatja. Azt a költői magatartást fogadja el, amely vállalja a valóság vallatását, de „vezércsillaga a fénylő értelem". (483.) Elkötelezettség és humanitás kapcsolja össze az szellem embereit a világban, ez az a közös nyelv, mely napjainkban az emberiség sorsproblémáival vívódó írókat csatasorba állítja az emberi értékek, a béke védelmében. Illés László kitekintései a világirodalomra erről adnak hírt. Illés László kötete, a szétszórtan megjelent cikkek és tanulmányok egységbe fogva gazdag alkotói világot tárnak elénk. Egyre táguló látókör, mély felelősségtudat és eszmei igényesség teszik vonzóvá az alkotót és írásait, s így „egy nagyobb összegezés előkészületi stádiumánál" — aminek a szerző szánta a kötetet — jelentősebb szerepet tölt be. (Magvető Könyvkiadó 1966.) PÁSZTOR JÓZSEF

89

ÜJ

NOVELLÁS

KÖTETEK

GALAMBOS

LAJOS:

Hét novella, hét kép valóságunkról: múltunkról, jelenünkről — íme Galambos Lajos legújabb, kötetbe gyűjtött movellatermése. Az elbeszélések érett író alkotásai, a kötetkompozíció is tudatos rendezőelvet tükröz, s önmagában is már bizonyos írói szándékról vall. Az írások témájukat, cselekményük lejátszódásának időpontját tekintve sorrendben követik egymást: utóbbi évtizedeink történetének áttekintése, emberi sorsokban rögzített tükrözése, morális-intellektuális összefoglalása-értékelése bontakozik ki belőlük. Ebben az összefüggésben nem véletlen, hogy a Teherben kerül élre, az az írás, mely parasztságunk húsz-harminc évvel ezelőtt még általános viszonyait tárja elénk, és a Fekete kötés zárja a könyvet, mely egy volt „kulák" sorsában nemcsak az ötvenes évekről ad szintézist, hanem arról is hírt ad, hogy ma hol állnak, hova jutottak az elmúlt évtized szereplői. A közbeeső novellák a háború és a felszabadulás éveiből villantanak fel egy-egy objektív-leíró vagy inkább lírai képet (Satu, illetve Ökörszem), vagy jelenünk morális kérdéseit vetik fel (Adventi köd, Delfinek), illetve a lelkeknek az ellenforradalom hatására történő megzavarodását tükrözik (Búcsú). A városba bebatyuzó parasztasszony témája, aki útközben szüli meg gyermekét (Teherben), alkalmat adhatna patetikus érzelgésre. Nagy erénye Galambos írói művészetének, hogy ilyen csábításnak nem enged. Szigorú, objektív, részletező-realista hangon adja elő az esetet, s látszólag nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolognak, mint maga Márti, a -történet szenvedő hőse. Ellenben szívesen él a kontrasztok eszközével, jellemző momentumok önmagukért beszélő összekapcsolásával. A segítségért kopogó Márti, miközben rájön a fájdalom, ilyen választ kap ismerősétől: „Befogna a Gábor biztosan, ha mondanám neki. Tudom, hogy befogna, pedig vemhes az a ló. Ilyen télben, ilyen rögös úton járatni azt a jószágot, csak gondolj bele." A vemhes ló és a terhes asszony drámai hatású szembeállításán túl egyes momentumok szimbolikus jelentőségű ismétlődése is megfigyelhető, így a kétszeri városbamenetel (szülés, temetés), vagy az álomlátás az elbeszélés elején, s a gyermek halála az elbeszélés végén, mint az álom motívumának a valóságban való visszatérése. «0

ÉS FEKETE

VERSESKÖNYVEK KÖTÉS

A kötetkompozíción belül e komor levegőjű írást ellensúlyozza az Ökörszem lírai visszaemlékezése. Ez a földosztás nyarát idéző novella nem több, mint a gyermekkor fényes napjai iránti nosztalgia, mégis a kamasz rajzában, Ökörszem iránti, sután titkolt érzelmeinek érzékeltetésében, szép pszichológiai teljesítmény. Szintén gyermekkori emléket idéz a Satu. Satu sorsának alakulásában, nehezen mozdítható egyéniségének bemutatásában hűen kísér végig az író egy terméketlen, vegetáló életet, mégis a Delfinek, a Búcsú és a Fekete kötés mellett kevésbé érezzük jelentősnek. Bár az író Satu jellemének kifejlődésében rámutat a társadalmi meghatározottságra is (amely az anyának abban az akaratában tükröződik, hogy minden árcm papot neveljen fiaiból), Satu öröklött egyéni tulajdonságait helyezi előtérbe (butaság, lomhaság), ami által ez az alak nem annyira a létező társadalmi típus képviselője lesz, inkább egyedi eset marad. A Búcsú-ban egy hét történetéből két nap s egy reggel epikai bemutatására kerül sor. Ennek keretében több síkú elemzést kapunk: egyrészt a miliő pontos és szuggesztív ábrázolásában, másrészt Sanyó belső lelki mozgásának megragadásában elevenedik fel 1956 utolsó napjainak légköre. A cselekmény színtere egyszerre a falu, a város, s az elhagyott gyár, így önmagában a miliő rajza lehetőséget nyújt a komplex t á r sadalmi háttér fölvetitésére. A cselekménynek a miliő megjelenítését szolgáló külső elemei (pl. Melcsók fogadásai rendkívül olvasmányossá teszik az írást, s jellemzőek is, de helyenkénti extrém voltuk miatt félő, hogy a novella igazi anyagával, lényegi részével szemben valóban külsődlegességek maradnak. Immár megállapítható, hogy Galambos egyik erénye a lelki állapotok és folyamatok pontos és hű rögzítése. Ezt e novellában mesteri fogással éri el: a Sanyó lelkében lejátszódó vívódást, elhatározása lassú megérését az anya szemével láttatja: Sanyó, a főszereplő, mindent, ami benne történik, mintegy az anya érzéseinek tükrében látunk. Az elbeszélés jelen idejének síkját átszövik az előző évek emlékei. Így a hős a l a k j á nak megértéséhez a családi örökség és saját kamaszkori tapasztalatainak adatai elegendő alapot nyújtanak. Mint parasztcsaládból származó, s a faluba na-

ponként hazatérő munkás, különösen talajtalan réteget képvisel. Nem mintha 1956-ban más körökben nem lett volna szintén nagy a zavar, mégis érett társadalomelemzésre vall, hogy Galambos e szociológiánk egybehangzó adatai szeriint is legbizonytalanabb réteget választja Sanyőban ábrázolása tárgyául. A kötetnek talán legmélyebb élményeit a Delfinek és a Fekete kötés nyújtják. Ezek, megőrizve az eddigi realista tónust, érzékeny valóságlátást, a modern novellaszerkesztés példái. A Delfinekben az ellenpontozó módszer, melyre a kötetnyitó elbeszélés során volt alkalom rámutatni, két szerkezeti egységet hoz létre (Janicskó története Bertával, s a szénatolvaj asszony fölött ítélkező bírósági tárgyalás, melyet Janicskó vezet). Itt ismét a társadalmunk morális kérdései iránt érzékeny Galambossal van dolgunk. Ami nem azt jelenti, hogy az író moralizál, hanem azt, hogy morális kérdést vet fel. A vezetők, az értelmiség életmódja, a szövetkezeti parasztság problémái, az ítélkezés joga — mindezt implikálja a kimondatlan problémafelvetés, s a novella két szerkezeti egységéből adódó kontraszthatás segítségével az olvasóval gondoltatja tovább. A Fekete kötés sokrétű problematikája is tartalmaz hasonló morális kérdést (a hatalommal való visszaélés, s ennek következményei magára a vétkesre is), de a novella ennél sokkal tovább megy. Hála annak a történeti távlatnak, amivel már rendelkezünk, a Fekete kötés szintézis, kordokumentum, feloldás. Az elbeszélők személye és az elbeszélés idősíkjai közti összefüggés nemcsak izgal-

LÁZÁR

ERVIN:

Látszólag semmi sem történik. Éva és Lulu, két lány ül a presszóban, egy részeg mondogatja a maga monológját a sarokban, s a „kerekarcú" — Illés Ézsaiás — közelebb húzza székét a lányok asztalához. Aztán megjön Petya, aki elviszi a lányokat, egy percre úgy látszik, hogy Éva marad, de aztán mégis Petyáékkal tart. A „kerekarcú" elmegy, s Éva egy óra múlva visszajön. Álldogál, nézeget egy darabig, megkérdezi a preszszósnőtől: „Ez a kerekarcú máskor is ide szokott járni?" S a válasz: „Nem. rhost láttam először." Ébredő szerelem? Életkép? Romantikus hangulatú karcolat? Nem, Lázár Ervin az utóbbi évek egyik legszebb novelláját írta meg a Mit akar ez a kerekarcú?-val. Mert nem arról van szó.

masan modern szerkezetet kölcsönöz a novellának, de ahhoz is eszközt jelent, hogy az író a valóság minél mélyebb rétegeit világítsa meg. A novella feszültségének egyik forrását maguknak a szereplőknek a sorsa, s ezzel az izgalmas, olvasmányos történet jelenti, másik forrását viszont kétségtelenül az a mód, ahogyan e sorsok feltárulnak előttünk, vagyis a szerkezetnek az a sajátsága, hogy ugyanazt az eseményláncolatot két szereplő mondja el. Egységet a novellának az író, az első számú elbeszélő jelenléte ad, aki Blaskó és Lelesz elbeszélését végighallgatja, s átszűri a maga megfigyelésein, reflexióin. Ha hagy megválaszolatlan kérdést az író, az m á r nem az irodalmi mű megoldatlansága. Az számunkra való megoldandó feladat és figyelmeztetés. Megoldandó feladat, hogy olyan múlttal, mint ami Blaskó és Lelesz mögött van, s amit állandó jelenné tesz a fél szemű Kató, hogyan lehet esténként egymással borozni. Opportunizmus-, megbékélés-, feloldás-e az ilyen egymás mellett élés? És figyelmeztetés, s immár az egész könyvnek, Galambos Lajos e szép, a többi műhöz méltón csatlakozó alkotásának tanulsága, hogy mindennapi kapcsolataink mögött a múlt árnyékaként számtalan ehhez hasonló rejtett feszültség van még, s ha az idő és a belátás hoz is megbékélést, egy életen át ott a fekete kötés. (Magvető Könyvkiadó 1966.) KASSAI KELEMEN JÁNOS

CSONKACSÜTÖRTÖK amiről a „cselekmény" szól. Elég bajos lenne ezt a cselekményt mutatós eseménysornak tekinteni. A szünetek beszélnek, a hallgatásával mond a legtöbbet az író. Amiért ez a novella rangos, jó írássá emelkedik, az nem más. mint éppen mélysége, ahová a gyökerei nyúlnak. Ha tetszik: szűkszavú, zárt párbeszéd, melyet „az életből lesett el a szerző"; de minden szavának egy külön világa van. Minden szava egy újabb rezdülés, olyan, mint a végtelenbe vesző tenger: van egy rész, melyet szinte kitapinthatóan látunk, oly valóságos, s van egy rész, melyet csak sejteni tuduk. Erről vall az író. Hasonlítási fogalmakat ad. A kitapinthatóból megérezzük a megfoghatatlant. Az emberi léleknek nincs halmazállapota, nem lehet Öl

palackba szorítani. Lázár Ervin olyan művészi jelzőrendszerrel dolgozik, mely érzékeli a körülhatárolhatatlant is. Egyegy félszínes szóváltás: mögötte emberi sorsok kuszálódnak össze, marnak egymásba, ébredő szerelem rezdül meg a gyűlölet fojtó szálai között. Csillan valami fény, kialszik, egy kelttészta-húsú presszósnő marad, akinek „piszkos szélű körme elkékült a töredezett vörös lakk alatt". De a fény van, létezik, s ezt a bizonyságot senki sem veheti el az olvasótól. Benső harmónia születik ittA fény erősebb, mint a valóság. Ereje van, hogy átalakítsa a valóságot. Szándékosan választotttam ki Lázár Ervin legjobb írását. Legtisztább művészi erényei összpontosulnak benne. De a többiben- is ott a törekvés afelé, a keresése annak, amit a legjobban itt oldott meg. Tud cselekményt fűzni, bonyolítani — példa rá a Ha okos vagy, mint a kígyó —, tud humoros lenni — ott a Bartusek Géza, a kutya — és tud groteszket írni — példa rá a modern hangütésű A kuka —, mégsem szellemes történetek vagy abszurd komédiák alkotják Lázár Ervin világát. Azt próbálja megkeresni, amit sohasem lehet „tisztázni", amit csak egyszerre önmagában és összefüggéseiben lehet megérezni és megérteni; oly zárt és oly nagyon összefüggő, hogy lehetetlen felbontani. Mondjam azt, hogy az „élet titkát" keresi? Az embert keresi. S az ember ki-

SIMONYI

PÁLYI ANDRÁS

IMRE: NE

Az egyetemes irodalom fő kérdéseit — kialakulásától fogva napjainkig — néhány alternatíva fogalomképletébe tűrhetően be lehet zsúfolni. Ilyen a háború vagy béke, a társadalmi igazságtalanság vagy egyenlőség, amelyek általánosítva a szeretet vagy gyűlölet, meg ugyanúgy az oktalanság vagy értelem princípiumába tartoznak. A háború vagy béke — modern fogalmazásban — a végpusztulás vagy megmaradás kérdéskomplexuma nemcsak örök, de mindig időszerű, nemcsak fontos, de egyúttal általános i's. Ezért kell legfőképp örömmel üdvözölnünk Simonyi ú j verseskönyvét, amelyben a személyes érdekű versek mellett ugyanolyan természetes hangon szólalnak meg a közösségi érdekűvé magasló költemények. Simonyi szokatlan alkatú lírikus napjainkban. Nemcsak a nélkülözések emlékével terhes ifjúkora, a viszonylag későn jött elismerés, hanem valóban alkata, az öntörvénye által szabályozott 92

mondhatatlan. Finom írásaiban szerepet kap a hangulat és szerepet kapnak ,a tárgyak. Egy darab kő, vagy egy asztal is jellemezheti az embert. De mögötte lüktetés van, élet, nemcsak reprodukált sors, hanem maga a valóság, az, ami már igazabb is a valóságnál, amit az író belső békéje szült ú j r a valósággá.... ; Nem kiegyensúlyozott kötet a Csonka csütörtök. Biztató, de mégis mutáló h a n gú fiatalkori írásokkal indul. Mindenki maga keresi meg a maga világát. Lázár Ervin tudja is ezt. Az első kötet jel is. összegező is. A könyebb, lágyabb toll már az asztalfiókba került, a szavak egyre nehezebbek, leírhatatlanok lesznek. Mindegyikért külön meg kell küzdeni. Így lesz az íróból iró. O maga tűzi ki ezt a programot. Kötete címét, a „Csonkacsütörtököt" így magyarázza: „Dunántúl egyes" vidékein a farsangot lezáró, hamvazószerdát követő csütörtököt nevezték így, azt a napot, amelyen már ködbe veszett a farsang fénye, megszűnt a böjt újdonsága, s következtek az elmélyülés és az akarat hétköznapjai." Lázár Ervin első kötete a „böjt", az elmélyülés, az akarat első napja. Nem csoda, hogy egyenetlen, hogy itt-ott mesterei hangját véljük felfedezni írásaiban. De máris jó fegyvertára van, írásai jó magyar novellistát ígérnek. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1966.)

SÍRJATOK

költői magatartás teszi azzá. Verseiből jótékonyan hiányzik a műhelymunkákra jellemző szándékosság; nem akar okvetlenül fontosat, nagyot, örökérvényűt mondani. Megleli a kicsit, az egyszerűt is. Nosztalgikus visszaemlékezéseiben ugyanakkor ott bujkál az örömökből kisemmizett ifjúság társadalmat vádoló emléke. Ez magyarázza befeléfordulásra hajlamos természeti képeit is. (Késő ősz.) Mélyáramú szomorúsága változatos módon ölt testet. Költői skáláján a visszavágyódás szelíd hangjai mellett' meglelhetek a kemény, férfias, mondatokba tördelt panaszok is. (Karácsony, 1929.) Másutt ez a hang bensőséges-melegen vall a költő hazatalált öröméről. (Itthon.). önközpontú figyelme erőteljes érzékenységgel reagál mind a múlt, mind a jelen fájdalmára és örömére, akár egyéni az, akár a közösségin keresztül lett sajátjává. Világosan, egyszerűen szerkeszt. Nemcsak a külön feje-: zetbe gyűjtött szatírák, de csaknem az

egész kötet jellemzője az a sajátos fintor, amely fény-árny rezgéseivel meglepő újszerűen emeli ki a mondanivalót. Betlehem-játékos gyerekkorára emlékezve, így jelenik meg a játék hevében a kor rettenete: hátha egy napon majd futni kell Heródes vagy a csendőrök elől. (Éjféli mise) Simonyi számára természetes, hogy az őt ért sérelem általában is jogtalanság. Bátor ítéletei letisztultak. Szigorúak magáért, de magával szemben is. Ez a szigorúság, ez a szókimondó egyszerűség vezet el egyrészt addig, hogy absztrakt festményekre emlékező torz szimbólumokkal, ceremónia nélkül szabadítsa föl a lélek mélyáramait (Mintha egyre több golyó, Mint az a kőfejtő); másrészt addig, hogy a valódi szatírák szférájába hatoljon (Felvétel a valóság túlsó oldaláról, Leckemondás). Szatíráinak éle a vizet prédikálok, a fogjuk meg és vigyétek, emberek, a társadalom hiénái ellen irányul. Mélyszántás ez, a talaj előkészítése, hogy beérjen az igazi termés. Fölvillantja az emberiségre leselkedő legkínzóbb veszedelem, az atomháború rémét, hogy azután érzékeny f ü lekbe kiáltsa a vigasztaló szót. A nagy atomtámadás után „csupán / egy elmaradt randevú / álldogál / egy eltűnt utcasarkon" — írja a Vers utolsó soraiban, de nem áll meg a kilátástalanság hullámvölgyében, a kötetet záró nagy versekből ódai szárnyalással tör fel a megoldás emberi hangja: Hazugságaink múltán múlva gyávaságaink múltán múlva árulásaink múltán múlva barátaim feltámadunk. (Húsvét) Simonyi kötetében ekként legnagyobb hangsúllyal a lét vagy nem lét kérdése kerül felelősségei teli egyéni megvilágításba. Leginkább az késztet csodálatra, hogy a kétely rideg keserűségét milyen meleggé képes bűvölni a rajta felülkerekedő bizalom. A Szomszédolás barátságos biztonsága, oldott lírai hangvétele a kedves paraszti szokásból indulva látóközeibe hozza az internacionalizmus nagyszerű eszméjét, annak elszánt akarására inspirál.

Ha főbb vonalaiban, íme, fölépítettük is a kötet gondolati, tartalmi vázát, sok apró, de lényeges motívum kimaradt. Tallózzunk hát közöttük! Simonyi pőre őszinteséggel vall a szerelemről is: a puszta vágy és az intellektuális igény feszül ezekben a költeményekben. Dinamikus nyugtalanság ered belőlük, kirajzolva a csillagokba törő embernek a természet törvényei által mégiscsak korlátozott egyéniségét. Mélyről, az érzelmek sivataghomokjává lett szikláitól, túlterhelt emocionális rövidzárlattól indul el, hogy aztán észrevétlenül lendüljön a magasba. A Nem tudom az elhidegülés, a szereteten kívüli üresség fojtott, fájdalmas életrajza. Ez a szerelmi líra helyenként embertelenül hidegfejű, tárgyként kezeli önmagát és érzelmeit, de egyre visszacsap a saját, jóleső örömmel nyugtató ellentétébe (Tizenkét vallomás, utószóval). A mondanivaló sodró lendülete nem tűri a zárt formát. Simonyi kötetének darabjai ezért a szabad vers kategóriája felé tolódnak el. A népdalos hangvételűekkel szemben ezek a sikerültebbek. Egyénien formált ritmusuk az eszköztelen költői nyelv ellenére is hatásos, gördülékeny és igen természetes hordozója a költő gondolatainak. A Ne sírjatok versei ebben az elrendezésben még egy ritka tulajdonság viselői: fölfelé menő rendben követik egymást. A kötet elejétől — mintegy regényként — végigolvasva a legizgalmasabb. A záró fejezet költeményei nemcsak feledtetik a kötetnek az elején felbukkanó és Simonyi normájától elmaradt néhány darabját, de teljessé teszik az ellentétekre épített mondanivalót, crescendót alkotnak. Simonyi versei fontos és érdekes színfoltját teszik irodalmunknak. Fennszóval állnak ki az ország műhelyében köznapian dolgozók munka hevébe vesző ügyéért is (Intelem). A szimpátiát, amellyel megnyernek bennünket, mindenekelőtt a költő bátor témakezelése, szigorú szókimondása vívja ki: Mert becstelen, ki nyugalmát lelheti küzdők s e küzdelmes nagy idő rovásán, s csak félmosollyal is ha boldogabb, mint társai a korban. — írja az Ódő-ban közösségi felelősségérzettől, szocialista humanizmustól áthatva. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1966.) LOVRITY ENDRE

93

KRÓNIKA

TÖMÖRKÉNY

CENTENÁRIUM

SZEGEDEN

Már elültek a T ö m ö r k é n y ünnepségek hullámai, valószínűleg f o g y ó f é l b e n v a n a dicséretes és s z í n v o n a l a s E m l é k k ö n y v is — r e m é l h e t ő l e g n e m e g y e t len m a r a d a n d ó e m l é k e k é n t a c e n t e n á r i u m n a k . . . Végre egy kicsit e l é g e d e t t e k l e h e t ü n k . T ö b b o k b ó l is. E g y r é s z t , m e r t a z e m l é k ü n n e p s é g e t S z e g e d r e n d e z t e — r e n d e z n i e g y é b k é n t k ö t e l e s s é g v o l t —, másrészt, m e r t v a l a h o g y h e l y é r e tettük — és „ l á t v á n y o s a n " , n a g y k ö z ö n s é g előtt — T ö m ö r k é n y t . (Hogy e r r e m e k k o r a s z ü k s é g volt, m u t a t j a az, h o g y e g y - e g y I s k o l á s , v a g y a k á r a f e l n ő t t e k Is — t ö b b e t t u d n a k S z e g e d e g y é b n e v e s e i r ő l , mint a legszegedibb í r ó r ó l . ..) Nézzük, mi segítette közelebb hozzánk, s helyéhez T ö m ö r k é n y t a centenáriumon. A z ü n n e p i i r o d a l m i e s t é r t ő és m é l t ó t o l m á c s o l á s s a l — d r . O r t u t a y G y u l a színvonalas bevezető előadással, Jancsó Adrienne, D e m j é n Gyöngyvér, Mentes József, Kovács János, Nagy Attila pedig T ö m ö r k é n y - m ű v e k , s a k o r t á r s a k T ö m ö r k é n y - r ő l szóló v a l l o m á s a i n a k m e g s z ó l a l t a t á s á v a l ; a N é p r a j z i T á r s a s á g emlékülése a kutatások i r á n y á n a k tennivalóinak meghatározásával, s é r d e k e refer á t u m o k k a l s e g í t e t t e elő T ö m ö r k é n y t e l j e s e b b m e g i s m e r é s é t . R e n d e z t e k két gazdag emlékkiállítást is: a M ó r a F e r e n c M ú z e u m b a n és a T ö m ö r k é n y g i m n á ziumban. A Tömörkény gimnázium emlékünnepélye rangos bemutatóval gazdagította a c e n t e n á r i u m o t s Szeged h í r n e v é t — dr. M i h á l k a G y ö r g y S z e g e d i k a n t á t á -jávai. S az emléktábla avatások, a T ö m ö r k é n y körüli Irodalmi „ r e n d e t t e v é s " i l d o m o s s z e r t a r t á s a is a d ó s s á g t ö r l e s z t é s volt. S n e m c s a k Szegeden, h a n e m a m e g y é b e n — V á s á r h e l y e n , M a k ó n , Z á k á n y s z é k e n — is r a n g o s m ű s o r ral a d ó z t a k T ö m ö r k é n y e m l é k é n e k . Kicsik és n a g y o k , í r ó k és o l v a s ó k , t u d ó s o k és közéleti vezetők m e g m o z d u l á s a volt ez a c e n t e n á r i u m , s r e m é l h e t ő e n n e m m a r a d visszhang és f o l y t a t á s n é l k ü l . . . J. A.

NÉPMŰVÉSZ-TALÁLKOZÓ

SZEGEDEN

Zúgó taps jutalmazta a népművészek m ű s o r á t . Felejthetetlen este volt! A s z a k e m b e r t is m e g l e p t e , h o g y a D é l - A l f ö l d i l y e n g a z d a g n é p m ű v é s z e t t e l r e n d e l k e z i k . A dévaványai zenészek, a Gyula környéki népi énekesek, a h á r o m m e g y e díszítőművészei, r i g m u s m o n d ó vőfélyei, a zsombói T o m b á c z János, a k i t ö b b száz m e s é t tud, és a t á n c o s o k r i t k á n látott g a z d a g s á g g a l m u t a t t á k b e a n é p m ű v é s z e t kimeríthetetlen kincsesházának legszebb darabjait, a n é p alkotó k e d v é n e k s o k színű megnyilvánulásait. T u d u n k - e e r r ő l ? K e s e r ű , d e igaz a v á l a s z : k e v e s e t ! P e d i g a r o h a n ó é l e t , a t e c h n i k a i h a l a d á s m e l l e t t is kinyíló v i r á g o k e l g o n d o l k o d t a t n a k . N e m k e l l e n e - e többet meríteni a népművészetből, amikor a szocialista k u l t ú r a m e g t e r e m t é s é n f á radunk, amikor közkinccsé a k a r j u k tenni a művészeteket, ki a k a r j u k e m e l n i az eldugott t a n y á k lakóit az évszázados e l z á r t s á g b ó l ? E kérdés önkéntelenül tolul a nézők a j k á r a , a m i k o r a tápéi művelődési otth o n b a n v é g e t é r t C s o n g r á d , B á c s és B é k é s m e g y é k n é p m ű v é s z e i n e k m ű s o r a . A C s o n g r á d m e g y e T a n á c s a V . B. M ű v e l ő d é s ü g y i O s z t á l y a , a M ó r a F e r e n c m ú z e u m és Szeged m . j. V á r o s i T a n á c s a V. B. M ű v e l ő d é s ü g y i O s z t á l y a B á c s é s B é k é s m e g y é k b e v o n á s á v a l 1966. n o v e m b e r 29—30-án D é l - a l f ö l d i N é p m ű v é s z e t i T a l á l k o z ó t r e n d e z e t t S z e g e d e n . A h á r o m m e g y é b ő l m i n t e g y 40 n é p m ű v é s z é r k e z e t t a kétnapos találkozóra, hogy bemutassák művészetüket, segítséget nyújtsanak egymásnak, tanácsokat k a p j a n a k további m u n k á j u k h o z . A megyei tanácsházán rendezett találkozó d r . K a t o n a Imrének, a N é p r a j z i Társaság fótitkárának A n é p m ű v é s z e t k é r d é s e i , k ü l ö n ö s t e k i n t e t t e l a D é l - A l f ö l d r e cimű vitaindító előadásával kezdődött. E l ő a d á s á b a n foglalkozott a népművészet különböző ágainak speciális kérdéseivel, ismertette a g y ű j t ő m u n k a eddigi eredményeit. E l ő a d á s á b a n r á m u t a t o t t arra, h o g y a közelj ö v ő b e n n a g y k ö r ü l t e k i n t é s s e l újból m e g kell k e z d e n i az ország n é p r a j z i f e l t é r k é p e z é s é t , és ezt a m u n k á t b e l á t h a t ó i d ő n b e l ü l b e is k e l l f e j e z n i . N a g y f e l a d a t o t ró a szakemberekre a város- és községmonográfiák megírása, amely a l a p j á t k é p e z i a t u d o m á n y o s f e l t á r á s n a k és f e l d o l g o z á s n a k . M i n d e n e k e l ő t t t ö b b f i g y e l m e t kell fordítani m a g á r a a n é p m ű v é s z e t r e is n a p j a i n k b a n . Az e l ő a d á s t é l é n k vita követte. ö r v e n d e t e s , h o g y e b b e n az esztendőben — t a l á n a tv v e t é l k e d ő j é n e k is szerepe van ebben — a közvélemény és a n é p m ű v e l é s figyelme a n é p m ű v é s z e t r e t e r e l ő d ö t t . V é g e r e d m é n y b e n C s o n g r á d m e g y é n e k i s ez a d t a a v é g s ő l ö k é s t , h o g y

94

a tv v e t é l k e d ő j é n e k m e g n y e r é s e u t á n , elszigetelt p r ó b á l k o z á s a i n t ú l l é p v e a n a g y n y i l v á n o s s á g előtt is b e m u t a s s a n é p m ű v é s z e t é t ; dalait, táncait, d í s z í t ő m ű v é s z e t é t és h a g y o m á n y a i t . H i s z e n a z a p á t f a l v i l a k o d a l m a s o k , a f o r r á s k ú t l v ő f é l y v e t é l k e d ö k , a z 1960-ban é s 1965-ben H ó d m e z ő v á s á r h e l y e n r e n d e z e t t t a l á l k o z ó k , é s az 1964-es S z e g e d e n r e n dezett n é p m ű v é s z - k i á l l í t á s is előkészítője volt a m o s t a n i t a l á l k o z ó n a k és kiállításnak. A találkozó egyik é r d e k e s s é g e a kiállítás és a b e m u t a t ó volt. A M ó r a F e r e n c m ú z e u m k u p o l a c s a r n o k á b a n rendezett kiállításon a legszebb f a - és csontfaragások, terítők, szőttesek, edények példázták n é p m ű v é s z e i n k alkotókedvét. A kiáll í t ó 15 n é p m ű v é s z k ö z ü l m e g k e l l e m l í t e n i V é k o n y S á n d o r h ó d m e z ő v á s á r h e l y i f a zekast, a népművészet mesterét, Sárosi Mihályné hímzőt, Varga László csabacsüdl f a f a r a g ó n é p m ű v é s z t ; Kiss I s t v á n n y u g a l m a z o t t t a n á r t , Koncz Géza v á s á r helyi f a f a r a g ó t és P e t h ő J á n o s bácsit, a m a k ó i festőt. T u d t u n k róla, mégis m i n d e n k i t meglepett, hogy a díszítőművészet milyen g y o r s a n k ö z e l e d i k a z I p a r m ű v é s z e t h e z . N a p j a i n k b a n a d í s z í t ő m ű v é s z e t n é h á n y "ága m í v e s m e s t e r s é g g é alakul, és követi a piac szeszélyes h u l l á m z á s á t . Ezt k ü l ö n ö s e n a k k o r n e m t a r t j u k m e g e n g e d h e t ő n e k , h a a m e g r e n d e l ő ízlése n é h a jelentős e n g e d m é n y e k r e is k é n y s z e r í t b e n n ü n k e t . A k i á l l í t á s b e b i z o n y í t o t t a , h o g y j ó a l a p o k k a l és u t á n p ó t l á s s a l r e n d e l k e z ü n k a díszítőművészetben. Az i r á n y í t á s és t a n á c s a d á s kérdését a z o n b a n rövid időn belül m e g kell o l d a n u n k . Világossá kell tenni m i n den n é p m ű v é s z előtt, h o g y a f a r a g ó n é p m ű v é s z n e m s z o b r á s z m ű v é s z . Ez k é t dolog! K é t f é l e k é p p e n is kell csinálni. A m á s i k k i e m e l k e d ő r e n d e z v é n y a tápéi b e m u t a t ó volt. A házigazdák a tápéi együttes műsorából mutattak be néhány számot, hogy utána á t a d j á k helyüket a legilletékesebbeknek, a táncoló, daloló, zenélő, m e s e m o n d ó n é p m ű v é s z e k n e k ; a f o r r á s n a k , a m e l y b ő l n a p m i n t n a p m l is i h l e t e t m e r í t ü n k . A t á p é i Á c s G y ö r g y n é p m ű v é s z és felesége p á r o s t á n c a sokáig emlékezetes m a r a d . A d é v a v á n y a i K á d á r Feri bácsi az általa r e k o n s t r u á l t n á d d u d á t m u t a t t a b e a k ö z ö n s é g n e k , m a j d remek furulyaszőlójával aratott sikert. C é l u n k az v o l t , h o g y f e l k e l t s ü k a k ö z v é l e m é n y f i g y e l m é t é s e g y b e n s e g í t s ü k a t u d o m á n y o s f e l d o l g o z ó m u n k á t is. U g y a n a k k o r a n é p m ű v é s z e k e t k i e m e l j ü k e l zártságukból. Ismerjék meg egymást, erősödjék alkotókedvük, hogy a köv e t k e z ő e s z t e n d ő b e n is j ö j j e n e k el h í v á s u n k r a , é s m ű v é s z e t ü k g a z d a g s á g g a l g y ö n y ö r k ö d t e s s e n e k b e n n ü n k e t és a d j á k á t t u d á s u k a t a f i a t a l o k n a k .

Z. J.

OLVASÓINK

ÍRJÁK

Folyóiratunk decemberi számában a felfedezés örömével, az útraindítás kockázatának vállalásával, a lehetőségek nem éppen tág határai között válogatva (tudatában annak, hogy nem remekmüveket, csak szerkesztőt és olvasót elgondolkodtató, bontakozó egyéni tehetséget mutató és a valóság egyik arcrészletét ábrázoló írásokat adtuk közre) bemutattunk néhány, e tájon élő fiatal szerzőt. Fogadtatásuk tanulságos volt. Kedves olvasóinktól elnézést kérünk, ha a hozzánk érkező véleményekből ez alkalommal csak kettő (egyiknek kivonatos) közlésére vállalkozhatunk. (A s z e r k.)

EGY

KARCAGI

TANÁR

LEVELÉBŐL:

. . . M i v e l e g y i d ő b e n é n is s z e g e d i e g y e t e m i s t a v o l t a m , ö r ö m m e l t ö l t el a lap szellemi, k u l t u r á l i s n í v ó j á n a k állandó fejlődése, b á t o r és Igazán őszinte h a n g j a , sőt m o n d h a t n á n k , f o r r a d a l m i kezdeményezése. B á t r a n m e r e m mondani, egy vidéki l a p s e m fejlődött a n n y i t az utóbbi időben, m i n t é p p e n a V i h a r s a r o k lapja, a T i s z a t á j ! S itt a legutóbbi: országos t e t t n e k t a r t o m , n e m i g e n m u t a t n a k b e m o s t a n á b a n g i m n a z i s t á k a t o r s z á g o s f o l y ó i r a t b a n . N e m k e r t e l e k , ö r d ö g h Szilveszter elbeszélésére gondolok . . . í r á s a é r d e k e s és szép, h a ú g y tetszik, a k á r m ű vészi értelemben, s a közlési szintnek m a g a s a n m e g f e l e l . . . Mégis m e g d ö b b e n t ő ! N e m azért, m i n t h a én v a g y n é h á n y t a n á r t á r s a m ezt n e m látta v o l n a ! A k i b e n n e él a m u n k á j á b a n , a z v i l á g o s a n l á t j a m i n d e z t , s a z t is, h o g y n e m c s a k ú g y v a n az, a h o g y az e g y i k m a g y a r s z a k f e l ü g y e l ő m m o n d t a , h o g y c s a k g e n e r á c i ó s p r o b l é m a v a n itt. T ö b b a n n á l , s o k k a l t ö b b ! ö r d ö g h S z i l v e s z t e r l e í r t a a z t , a m i t l á t o t t , t é n y k é n t bemutatta, Ismétlem: lerögzítette — a m i a művészi életben a legkönyn y e b b —, d e v a l a h o g y ú g y , h o g y az n e m d e r ü l k i , h o g y ő k í v ü l á l l az o s z t á l y t á r s a i n , n i n c s m e g az a k o n t r o l l , az a z e l l e n á l l á s , a m i n e k k e l l e n e h o g y o t t legyen. Egyszóval, nincs meg közben a példaadás, a felelősségmutatás, aminek é p p m a f e l t é t l e n ü l ott k e l l e n e lennie. És én ezt n e m is a T i s z a t á j r o v á s á r a í r o m , f é l r e n e é r t s e n e k e n g e m ! Az í r á s így is n a g y o n m e g d ö b b e n t ő ! . . . . . . A Tiszatáj olvasói, a k a r c a g i p e d a g ó g u s o k n e v é b e n további jó m u n k á t és erőt, egészséget k í v á n o k . R i d e g I s t v á n tanár

95

HOZZÁSZÓLÁS ÖRDÖGH SZILVESZTER: OSZTÁLYFÉNYKÉP ClMEN MEGJELENT

ÍRÁSÁHOZ

A most induló Írónemzedék egyik tagjának, ö r d ö g h Szilveszternek a Tiszatáj decemberi számában megjelent Osztályfénykép című elbeszélése erős ellenhatást váltott ki Iskolánk diákságának körében. A m ű t é m á j a egy osztályfőnöki óra. ö r d ö g h b e m u t a t egy osztályt. Véleményeivel, gondolatvilágával, szokásaival együtt. Ez az osztály k é p a z o n b a n n e m t í p u s a a m a g y a r k ö z é p i s k o l á k n a k . A l a k j a i élők, de n e m j e l l e m z ő k az i f j ú s á g döntő t ö b b s é g é r e . A m ű egyik h i b á j a I n n e n a d ó d i k . Jó, h o g y az i r ó felvet p r o b l é m á k a t , de a rossz n é z ő p o n t t o r z í t ó á l t a l á n o s í t á s r a a d a l k a l m a t . Feltételezzük, h o g y az í r á s eredetileg n e v e l n i a k a r t , t ü k r ö t á l l í t a n i a n e g a t í v f i g u r á k elé. A z í r ó i á l l á s f o g l a l á s a z o n b a n hiányzik, sőt az a c i n i k u s h a n g n e m , a h o g y a n ö r d ö g h a pozitív f i g u r á k a t á b r á z o l j a , n e m h o g y n e m h e l y e s , d e h a m i s is. Az á b r á z o l t n e g a t í v a l a k o k t ó l v a l ó e l h a t á r o l ó dása n e m jut kifejezésre. így állásfoglalásából n e m lehet azt kiolvasni, h o g y e l u t a s í t ó a s z e r z ő m a g a t a r t á s a a rossz m o r á l i s t é n y e z ő k k e l s z e m b e n . A másik — s szerintünk — a lényegesebb gyengesége, hogy kimondottan politikai színezetű, ártalmas megjegyzései s e n k i n e k s e m h a s z n á l n a k . Artalmasak, s különösen nemzetközi vetületben érinthetik kínosan hazánkat és n é p ü n k e t . Mi ezt igen d u r v a h i b á n a k t a r t j u k . A h a r m a d i k kifogásunk, hogy a pedagógusok, a nevelők tekintélyének ártó. P o l i t i k a i k i á l l á s u k r a legyintő s t í l u s á v a l n e m a z t é r i el a s z e r z ő , a m i t a k a r : n e m m e g g o n d o l k o z t a t j a a pedagógust, h a n e m n e v e t s é g e s s é teszi. .S ez e g y d i á k t ó l — e n y h é n s z ó l v a — nemi a l e g k o r r e k t e b b e l j á r á s . K ü l ö n ö s e n n e m o l y a n t a n á r o k k a l s z e m b e n — a z író s z a v a i v a l —, a k i k e t ő n a g y o n s z e r e t é s tisztel. T e r m é s z e t e s e n e botlások egy r é s z e s z á r m a z h a t — t e k i n t v e , h o g y k e z d ő íróval állunk s z e m b e n — politikai és élettapasztalatlanságából. É p p e n ezért v e t ő d i k f e l e l ő t t ü n k i s a k i a d ó , a s z e r k e s z t ő b i z o t t s á g f e l e l ő s s é g e Is. H e l y e s az induló í r ó k pártolása, d e t a l á n m é g h e l y e s e b b lett v o l n a az i l y e n e g y é r t e l m ű e n negatív hatású írásmű visszautasítása. Ezzel az írással k a p c s o l a t b a n s z e r e t n é n k h a t á r o z o t t a n leszögezni, hogy ö r d ö g h m ű v é v e l s e m m i e s e t r e sem v á l l a l u n k k ö z ö s s é g e t , é s v i s s z a u t a s í t j u k a z t . M é g a k k o r is, h a v a l ó s á g o s I f j ú s á g i p r o b l é m á k Is f e l s z í n r e k e r ü l t e k az í r á s b a n . D e az ö s s z k é p , a m e l y az O s z t á l y f é n y k é p a l a p j á n k i a l a k u l h a t , h a m i s , és n e m jellemző a m a i i f j ú s á g r a . József A t t i l a T u d o m á n y e g y e t e m S á g v á r i E n d r e G y a k o r l ó G i m n á z i u m KISZ v é g r e h a j t ó b i z o t t s á g a

Minden Kedves olvasónknak ez úfon k í v á n u n k B O L D O G ÚJ E S Z T E N D Ő T !

Ára: 6f— Ft

KIS SZEGEDI MŰVÉSZETTÖRTÉNET A Tiszatáj olvasói az. elmúlt másfél év alatt e helyen rendszeresen találkoztak a „Kis Szegedi Irodalomtórténet"-ról szóló közlemények kel. A befejezést nyert sorozat méltán figyelmet keltő sikere arra ösztönözte folyóiratunk szerkesztőségét, hogy az irodalmat és képzőművészetet egyaránt kedvelők számára „Kis Szegedi Művészettörténet" címmel ú j sorozatot inditson. Ez szintén n e m t a r t j a feladatának, hogy akár miniatűr formában is monografikus igényű összefoglalását a d j a helyi ábrázolóművész'etünk fejlődésének. Ebben a vonatkozásban elsősorban Bálint Sándor ismert könyve, a „Szeged varasa" — melyből nagyrészt e közlemény is merít — elégíti ki a művészetileg szélesebb távlatú. Szeged városképi és építészeti alakulása iránti érdeklődést. A „Kis Szegedi Művészettörténet" célja — mint a helyi irodalom megismertetésének esetében — az, hogy Szeged képzőművészeti hagyományait, valamint a legutóbbi röbb mint két évtized itteni festészeti, szobrászati eredményeit vázlatosan — sok képpel és rövidre fogott szöveggel — bemutassa. I. A Tiszának, mint halászóhclynek és fontos vízi útnak Szeged kialakulásában, a történelem során döntő szerepe volt. Gazdag termeszeti adottságait az itt otthonra talált népek korán felismerték és ezt a legrégibb idők óta kamatoztatták. Ezzel kapcsolatban értékes adatokat nyújtanak azok a helyi és környékbeli rége-

Római férfiszobor arcrésze. XII. Móra F. múzeum

sz.

A „Szegedi kőbárány" (Agnus Dei) XII. sz. A Dömötör-torony bejárata fölötti, másodlagos elhelyezésben.

szeti és művészettörténeti leletek, melyeknek feltárása — többel: között — Reizner János, Tömörkény István, Banner János. Móra Ferenc és Cs. Seoestyén Károly neveihez fűződnek. Az előkerült művészeti emlékek közül megemlítjük azt a T i s z á b ó l származó II. századi római férfi mellszobrot, v a l a m i n t férfi fejet ábrázoló s z o b o r t ö r e d é k e t , melyet a szegedi vár árvíz utáni bontásakor találtak. Ezek a Móra Ferenc múzeum tulajdonosát képező fehér márvánv szoborleletek, más emlékekkel együtt, a rómaiak itteni őrállomásos (castrum) településére engednek következtetni.

Üjabban pedig Pataky Dénesné. aki 1957-ben megjelent dolgozatában először kísérelte meg az itt (Múzeum, Ferences-kincstár, Görög kei. templom. Székesegyház) található jelentős ötvösművészeti tárgyak és a Szegeden m ű k ö d ö t t vagy innen elkerült ötvösmesterek összefoglaló számbavételét. A hazai románkori ötvösművészet m a g a s színvonalát bizonyítja egy XI. századból való oroszlámosi aranyozott rézker e s z t . E szegedi m ú z e u m b a n látható Krisztus királyt ábrázoló kegytárgyon kívül, még a közeli C s o r v á r ó l ide k e r ü l t XII. s z á z a d i ö n t ö t t b r o n z f ü s t ö l ő kíván megemlítést. Áttört felső részét képező páva és növény fonadék motívtUna a pécsi és somogyvári kőfaragványokhoz hasonul. Nyomai vannak, hogy Károly Róbert idejében pénzverő műhely is működött Szegeden, amioöl később a nagyhírű helybeli ötvösség is kibontakozott. Mátyás k o r á b a n és a következő századokban több idevaló mester Európa legjobb ötvösműhelyibe is elkerült. $ idegenben letelepedve, becsülettel megálltak helyüket. Ezek Közé tartozott S z e g e d i I s t v á n ötvösmester is, akinek neve a varsói ötvösök 1597-1 névjegyzékében szerepel — o l v a s h a t j u k Szentiványi cikkében. Nálánál többet t u d u n k meg az it. született S z e g e d i ( Z e g g i n ) G y ö r g y r ő l (1520—1581), aki a török elöl menekülve, Bajorországban telepedett le. 1558-tól, mint a müncheni ötvös céh kiváló tagja, az udvar és a f ő u r a k iparművészeti igényeit elégítette ki. Ismert müve, a m ü n cheni udvari k ö n y v t á r b a n elhelyezett Orlando di l.asso hercegi k a r m e s t e r zsoltárait f e d ő ezüst könyvtábla, melyet négy m u n k a t á r s á v a l együtt készített. P a t a k y n é említett t a n u l m á nyában kiemel két későgótikus kelyhet a szegedi Ferences-kincstár anyagából, továbbá egy. az 1700-as évekből származó kenyérszeutelöt és szentségtartó ládikát a helyi görög kel. templomból, valamint a s z e g e d i ötvösök á l t a l a X V I I I . s z á z a d b a n készített ezüst jelvények közül néhány szép darabot, melyeket a Móra F e r e n c múzeum őriz. Sz. Z.

n. Szeged m á r a XII. században jelentőssé vált, a Maroson jövő erdélyi só helyi raktározása folytán. A t a t á r j á r á s után. IV. Béla alatt épiilt erős vár is az itteni sónázak védelmét szolgálta. A királyi várossá lett (1240) Szeged lakosságát ez időben az Alsóvároson élő földművesek, állattenyésztők, pásztorok; a felsővárosi halászok, kézmiiiparosok és az ország többi részében megfordult sóhordókbnl módos borkei eskedókké vált palánki polgárok tették ki. Az Arpád-kor helyi gazdasági és művelődési életének kialakításában jelentős szerep jutott az itt elhelyezkedett mo.iostorhálózat nak. A tatárjárás előtt Felsővároson, a mostani templom helyén virágzott a Szt. Miklósról nevezett bencés apátság. Maradványai még a földben vannak. Szeged koragótikus müemlékkultúrája velük minden bizonnyal kapcsolatba hozható, így a XII—XIII. századi palánki Szt. Dömötör és felsővárosi Szt. György templomok. Az utóbbi templom alapjai még feltáratlanok. A várbeli Szt. Erzsébet tertiplom a XIV. századból való. Az itteni K ő t á r b a n l e v ő t ö r e d é k e i — melyeket Kováts István szegedi építőmester mentett meg a várbontás alkalmával - , a korabeli helyi kőfaragók művészi munkásságáról tanúskodnak. Még inkább említésre méltó, a Szt. Dömötörtorony bejáratát domborműként koronázó. XII. századi K ő b á r á n y (Agnus Dei) harmóniát sugárzó alakja, mely 1719-ben. amikor Szeged a török uralom után „szabad királyi város"-i rangját visszanyerte, belekerült a város címerébe is. E témával behatóan Nagy Zoltán foglalkozott, a Tiszatáj 1947. évfolyamában. A szegedi ötvösség történetéről 1911-ben — a helyi sajtóban — Szentlványi Gyula írt.

C orvai bronz füstölő. XII. sz. Móra F. múzeum