Mottó: Némely foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül. (Tisztítóüzemi cédula)
1 Delet harangoztak. Hyrman úr, az óriási hentes, egy parányi arany fülkarikával a bal fülében, kinyitotta a kirakatablakot, s egy sor disznófejen és az aszparáguszokon át benézett a boltjába. – Uraim – kiáltotta odabent a felesége –, egy hentes- és mészárosboltban a tisztaság fél egészség! És egy ronggyal tovább fényesítette a csempelapokat, és az ujjai csak úgy ficánkoltak, és a négy biztosítási ügynök, az Aggkori Segély képviselői, a dekoltázsába bámultak. – Nem is hinnék – folytatta a hentesné –, hogy kicuclizza egy ilyen aszparágusz a zsíros levegőt. – Ilyesmiért ültetnek a zsidó temetőkben fekete bodzákat – jegyezte meg Bucifal ügynök úr. – Az a fekete bodza, kérem, ha gyökeret ereszt, néhány év alatt felszív mindent. Nagyságos asszonyom, a maga virslicskéje egyenesen fantasztikus volt! – Madame – szólalt meg teli szájjal az Aggkori Segély vezetője, Krahulík úr –, ezek kosteleci vagy frankfurti virslik? – és lehajolt, és beletörölte száját az abroszba. És a hentesné felnevetett, szeletelt sonkát hozott, odatartotta a rózsaszín szelethalmot egy csinos fiatalember szájához, és felkiáltott: 5
– Íme, egy kis speciális sonkácska Viktor úr számára! És a biztosítótársaság képviselője, Viktor Tůma úr, egy berber típusú szépfiú, megnyalta a hentesné ujjait, és bodor fürtjeivel könnyedén, mintegy véletlenül mellbe bökte. – Se nem kosteleci, se nem frankfurti – felelte a hentesné –, mert ezeket a virsliket mi magunk csináljuk! Én és a férjecském! A kirakatba mutatott, ahol Hyrman úr térdelt, és sárga citromokat tömött a disznófejek pofájába. – Ugyanabban a pózban térdel ott, mint Thun-Hohenštejn püspök és kardinális herceg úr szobra a malástranai temetőben, Smíchovban – jegyezte meg Viktor úr. – Maga is katolikus? – örvendett meg a hentesné. – Én is – felelte Viktor úr, s felvetette kék szemét, és kitátotta a száját, Hyrmanová asszony pedig előrehajolt, s beleeresztett egy vékony szeletke sonkát, és hagyta, hogy gyöngéden az ujjába harapjon. Ezt látva, Hyrman úr keményen megragadott egy citromot, és beleverte az egyik disznópofába. – Nos, uraim, mit parancsolnak még? – kérdezte fennhangon a hentesné. – Repetát a virsliből! – Én egy kis tormát kérnék! – Én pedig tormát mustárral! – Én viszont sonkát kérek – mondta Tonda Uhde ügynök úr, egy igazi ficsúr, rózsával a kezében és csak úgy hanyagul a vállára vetett felöltőben. És a hentesné hátrament a fülkébe, a biztosító ügynökei pedig az aszparáguszokon át az üzlet előtt álló Hyrman úr kopasz fejét nézték. A térre most a pestisemlékmű felől kerékpáron bekarikázott egy asszonyság, és a kormányán egy 6
nagy gyászkoszorú volt, szúrós levelekkel és lila, lobogó szalagokkal díszítve. És az asszony jó magasra tartotta az állát, ugyanis erre kényszerítették a mahónia szúrós leveleinek tüskéi. – Mi van azokra a pántlikákra írva? – kérdezte a direktor úr, és ahogy elindult a kirakat felé, lesöpörte a székéről Tonda Uhde urat, az lehuppant a fenekére, a direktor úr átlépte, s gyöngéden fejbe rúgta közben. Aztán behajolt a kirakatszekrénybe, széthajtotta az aszparáguszokat, és röhögött, és a könnyei a kirakatban térdeplő Hyrman úr kézfejére potyogtak. – Délben zárva vagyunk – mondta a hentes, azzal felkapott egy disznófejet, és kettétépte. – A felesége hívott meg bennünket – józanodott ki a direktor úr. – Ezek hülye viccek – füstölgött közben Tonda. – Tudjátok, mi állt rajtuk? – fordult meg a direktor úr. – Az, hogy „Aludj édesen!” – mondta, és egy nagyot csuklott. – Vajon ki emleget? – kérdezte tűnődőn. – Valahol lehúzták a vécét – morogta dühösen Tonda, és leporolgatta a felöltőjét. – Ó, istenkém, a képviselő úr kicsinyeskedik – sóhajtott fel a direktor úr, és felvette a padlóról a rózsát, megsózta, megborsozta, leharapott belőle egy falatot, aztán ízlelgette, és vidáman ropogtatta, és nagyon elégedett volt: – Előételnek? Hm. Nem rossz. Néhány csepp worchester persze nem ártana hozzá. No, cseverésszünk csak egy kicsikét! Bucifal úr, ma van egy hete, hogy magunkkal hoztuk a körzetbe vizsgázni, és még mindig nem tudom, hogy miért is bocsátották el magát attól az Egyházi Szolgáltatásoktól? – Azért, mert összevesztem egy pappal. 7
A hentesné éppen a forró virsliket hozta tányérokon. – Maga összeveszett egy pappal? – csodálkozott. – Igen, egy pappal, mégpedig Szent Terézke miatt – mondta Bucifal úr. – Ez a mustár, ez Pap-mustár? – kérdezte Viktor. – Pap-mustár – felelte a hentesné, és megtörülte a tormareszeléstől könnyező szemét. És az ügynökök szégyentelenül bámultak a dekoltázsába, és hozzáértően bólogattak. És Hyrman úr bejött az üzletbe, a szemét keskenyre vonta, és a füle hátrameredt, mint a harapós lónak. Bement a hátsó fülkébe, s visszajövet a rolóhúzó rudat hozta magával, és az aszparáguszoknál megállt. Olyan hatalmas volt, a válla pedig olyan széles, hogy elsötétült tőle a helyiség. – Lehúzom a napellenzőt – mondta, és kilépett a járdára. – Szent Terézke miatt? Hát mesélje el, hogy történt – javasolta a hentesné, és fogott egy széket, rátérdelt és megkapaszkodott a támlájában. És nevetett, és hintázni kezdett a széken, és a szoknyája jócskán felcsúszott, és kibújt alóla a térdkalácsa. És Hyrmanová asszony a mennyezetet nézte, és hintázott, és a melle, ahogy az előrehajlásból hátravetette magát, a melle úgy ágaskodott, mint egy cukorsüveg, és az ügynökök elámultak tőle. Viktor Tůma úr, aki már két tartásdíjat fizetett, s féltékeny volt minden terhes nőre, nem azért, mert terhes, hanem hogy nem tőle terhes, letette a virslit, és mint egy buzgó katolikus, összekulcsolta kezét, hogy elmélyültebben élvezhesse a természetnek eme nem mindennapi játékszerét. És Hyrman úr csak szorongatta a napellenző rúdját, és dermedten figyelte, hogy miket művel a felesége. – Tudja, nagyságos asszonyom – nyelt egyet Bucifal úr –, egy olyan templomi szobrocska hihetetlenül törékeny. Mint 8
ez a virsli. No, hát egyszer egy ilyen gipsz Terézkét szállítottam Zbejšinbe. Megérkeztem, lehajtom a teherautó hátfalát, és tessék: a szobornak megsérült útközben a keze. – A keze? – nevetett a hentesné. – És mit mondott a tisztelendő úr? – A tisztelendő úr összecsapta a kezét. Mondom: tisztelendő úr, elugrom egy pitli gipszért a drogériába, és én úgy összegipszelem majd azt a kezet, hogy a kórházban se jobban. De a tisztelendő úr, hogy: nem, nem, szó se lehet róla, ő egésséges Terézkét akar. – Egésségeset? – nevetett a hentesné. – Így aztán kénytelen voltam visszamenni azzal a szoborral – folytatta Bucifal úr –, otthon fölraktam egy másikat, s amikor újra megérkeztem vele abba a Zbejšinbe, leállítottam a szobrot a lépcsőre, s megyek föl a templomba az átvételi elismervénnyel. És a legfelső lépcsőfokon ott áll a tisztelendő úr, és csak néz, néz meredten el a vállam fölött… s hát az a hülye kölyök… – A pap? – nevetett a hentesné. – Nem, hanem az a hülye kölyök, aki arra biciklizett, beleakadt a kormányával a szoborba, s az megingott, és dőlni kezdett… és a pap lerohant, és az utolsó pillanatban elkapta a dőlő Terézkét, s azt mondja: „Most mehetett volna harmadszor is egy Terézkéért!” Azzal rálépett a tyúkszememre, de ezt nem lett volna szabad tennie. Mondom neki: „Hallja, ha maga az Istent képviseli is, akkor sem fog az én tyúkszememen tapodni!” És meglöktem a szobrot, és az leesett, és darabokra tört. A tisztelendő úr erre küldött egy levelet, mire az Egyházi Szolgáltatások faron billentett, s így lettem az Aggkori Segély ügynöke. Akad ott még egy kis torma? 9
– Rögtön hozok – felelte a hentesné –, hanem tudja-e, hogy én tizenhét éves koromban kolostorba akartam vonulni? – Szerzetesibe? – kérdezte a direktor úr. – Ma már igen… csakhogy akkor még nagyon vallásos voltam… Komolyan! De amikor apuka meghalt, felcseréltem a rózsafüzért a henteskéssel. Ah, uraim, én olyan vékonykán tudom szeletelni ezzel a kezecskével a sonkácskát... – érzékenyedett el Hyrmanová asszony, s abbahagyta a hintázást, majd letette lábát a padlóra, ám a feltűrt szoknya ott maradt becsípve a térde fölött a combja közé, és ezt látva, Hyrman úr megrázta a fejét, és az arany fülkarika úgy villant meg fülcimpáján, mint egy sárgaréz pont egy kérdőjel alatt. – Mi van magával, szomszéd? – kérdezte alattomosan Kurka kalapos. – Semmi, semmi… – Ne tagadja, valami van! Csak nézünk kifelé az üzletből a feleségemmel, és a feleségem azt mondja: „Te, Vildo! Annak a Hyrmannak olyan sápadt az arca, mint a sonkakövérje. Valami történik ott” – mondta a kalapos. – Hát igen! Nézzen csak be oda, szomszéd. Három férfi van az üzletemben! – Bizonyára valami ellenőrzés, nem? – örvendezett a kalapos. – Ördögöt. Bejöttek, és evőeszközt meg fűszereket rendeltek – hazudta Hyrman úr –, és hogy húst azt hoztak magukkal otthonról. Nem merek bemenni, mert még csinálok valamit! – És az a negyedik? – Az egy papírzacskóban három tojást hozott, és felszólított, hogy főzzem meg neki, mert diétáznia kell. És én főzöm neki a tojást, ő pedig odaáll a hátam mögé, felemeli az ujját, 10
és figyelmeztet: „Nehogy túlfőzze nekem! Szigorúan csak három percig!” – Szörnyű! – örvendezik a kalapos. – Azóta, hogy a legtöbb iskolában megszüntették a kötelező vallásoktatást, rettenetesen elkanászodtak az emberek. Őszintén sajnálom magát, szomszéd – mondta Kurka úr, és nem bírta leplezni a hangjában bujkáló örömöt. És fogta magát, és visszament a boltjába, de félúton lehajolt, s úgy tett, mintha a cipőzsinórját kötné masnira, és közben nevetgélt, és a könnyei a cipője orrára potyognak. „Ez jó, ez nagyon jó” – suttogta maga elé. Hyrman úr bedugta a kampót a napellenző karikájába, és megrántotta. Csakhogy a napellenző be volt akadva. Újra nekiveselkedett. És a napellenző most se moccant. És amikor most a kirakaton át Hyrman úr benézett az üzletbe, és megpillantotta ott a feleségét, amint még mindig feltűrt szoknyával úgy áll ott, mintha éppen egy patakon gázolna át, már nem bírt uralkodni magán, és minden erejét megfeszítve, rántott egyet a rúdon. A kampó kiugrott a vaskarikából, és Hyrman úr hátrálva átrohant a járdán, aztán még mindig aprózva lépteit, futott hátrafelé, miközben úgy érezte, mintha egy mázsa téglával teli hátizsák húzná a hátát, mintha testét egy irtózatos erejű vágy ösztökélné arra, hogy hátrabukfencezzen... És Hyrman úr szaporán kapkodta a lábát, és így elkerülte valahogy a fenyegető esést, a rolóhúzó rúdba kapaszkodott, és görcsösen ellenállt azoknak az erőknek, melyek azt akarták, hogy ő, egy virágzó hentes- és mészárosbolt tulajdonosa, hanyatt essen a téren.
