Motto: Hagyjátok meg nekem bolondságaimat, itt vannak nektek a mûveim! R.Wagner. Tartalom

Hírmondó 2013. tavasz_jazz

5/13/13

9:03 AM

Page 1

XV. évfolyam 1-2. szám

2013. tavasz

1813-2013


5/13/13

9:03 AM

Page 2

2013. tavasz

Motto: „ Hagyjátok meg nekem bolondságaimat, itt vannak nektek a mûveim!” R.Wagner

Tartalom 3

9

Új Wagner emléktábla Budapesten 3-4 Gondolattöredékek Richard Wagnerrôl 5 Akikre büszkék vagyunk 7 Parsifal, Pogány Vilmos grafikája 8 A harminc éves Parsifal 9 Operaházi emlékek képekben 11 Tisztújító közgyûlés 2013 12 Wagner mûvészetének magyarországi befogadásáról 12 Egy szobor és árnyéka 17 Bayreuthi ösztöndíjasok 2013 19 Giuseppe Verdi 20 A tavaszt és napsugarat szeretnénk elhozni 21 Wagner 22 A bolygó Hollandi operaházi elôadása-óriási siker 24 A nevetô Wagner 26 Itt megtisztul a lélek 30 A címlapon Demcsák Dóra szobrászmûvész Wagner bronz féldombormûve. A hátlapon Janzsó Anna festômûvész Hét fátyol tánc alkotása.

24

21

9

26

3

200 éve Lipcsében ebben a házban született Richard Wagner

9

A klasszikus budapesti Parsifal emlékezetes szereplôi: Polgár László - Gurnemanz, Solyom Nagy Sándor - Amfortas

21 Misura Zsuzsa akinek tanítványai Verdivel elhozták a tavaszt 24 A budapesti “Hollandi„ ami mindenkinek tetszett, pedig ... 26 A müncheni Trisztan bemutatót sikerre vivô Schnorr házaspár

Kiadja a Richard Wagner Társaság Fôvédnök: MARTON ÉVA 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail: [email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu A Wagner Társaság adószáma: 19650892-1-42 Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525


5/13/13

9:03 AM

Page 3

2013. tavasz

3


5/13/13

9:03 AM

Page 4

2013. tavasz

AZ EMLÉKTÁBLA SZÖVEGE NÉMETÜL-ANGOLUL ANLÄSSLICH DES 50. TODESTAGES RICHARD WAGNERS WURDE 1933 AN DIESER STELLE, AN DER FASSADE DES EHEMALIGEN GASTHAUSES HUNGARIA, DAS IM II. WELTKRIEG ZERSTÖRT WURDE, EINE GEDENKTAFEL ANGEBRACHT MIT FOLGENDEN WORTEN: IN DIESEM GASTHAUS WURDE 1872 DIE PESTER WAGNER GESELLSCHAFT GEGRÜNDET, DEREN ERSTER VORSITZENDER DER HOCHVEREHRTE STAATSMANN GRAF ALBERT APPONYI WAR. DER EINLADUNG DER GESELLSCHAFT FOLGELEISTEND, KEHRTE HIER EIN, AM 6. MÄRZ 1875, DER TONSCHÖPFER UNERMESSLICHER MEISTERKLÄNGE, RICHARD WAGNER MIT SEINER GEMAHLIN, COSIMA LISZT, DER TOCHTER DES MANNES, AUF DEN DIE UNGARN SEHR STOLZ SIND, FRANZ LISZT ,,ERHEBE DICH, ZU ODIN FLIEGE EMPOR! DEINE LICHTEN TRÄUME WEIT ÜBERS LAND SIE SCHWINGEN, HINAUS IN DIE WELT, LEUCHTEN, KLINGEN..." REVICZKY GYULA, 1883 DIESE GEDENKTAFEL WURDE DEM TONDICHTER VON DER NACHWELT ALS DANK FÜR SEINE KUNSTWERKE GEWIDMET, ANLÄSSLICH DER 200. GEBURTSTAGSJAHRESFEIER VON DER RICHARD WAGNER GESELLSCHAFT, 2013 Kersten Kalmár fordítása

HERE ONCE STOOD THE THE HUNGÁRIA HOTEL, WHICH WAS DESTROYED IN WORLD WAR II. IN 1933 A PLAQUE WAS ERECTED ON THE WALL OF THE HOTEL TO COMMEMORATE THE 50TH ANNIVERSARY OF THE DEATH OF RICHARD WAGNER. ENGRAVED ON THE PLAQUE WERE THE FOLLOWING WORDS: IN THIS HOTEL IN 1872 WAS FOUNDED THE PEST WAGNER SOCIETY, WHOSE FIRST SECRETARYWAS THE IMMORTAL STATESMAN COUNT ALBERT APPONYI. IT WAS IN THIS SAME HOTEL THAT THE COMPOSER OF COUNTLESS MELODIES RICHARD WAGNER, ARRIVING IN BUDAPEST AT THE INVITATION OF THE SOCIETY ON MARCH 6TH 1875, STAYED WITH HIS WIFE COSIMA LISZT, DAUGHTER OF THE PRIDE OF ALL HUNGARIANS, FRANZ LISZT. “FLY, FLYTO ODIN! YOUR SONOROUS DREAMS RESOUND AT THE VERYFRONTIERS OF THE WORLD…” GYULA REVICZKY, HUNGARIAN POET, 1883 THIS NEW PLAQUE WAS ERECTED BY A LATER GENERATION OF RICHARD WAGNER’S ADMIRERS, IN GRATEFUL ACKNOWLEDGEMENT OF THE COMPOSER’S WORK, ON THE OCCASION OF THE 200TH ANNIVERSARY OF HIS BIRTH. THE HUNGARIAN RICHARD WAGNER SOCIETY, 2013 Király Zsolt fordítása

4


5/13/13

9:03 AM

Page 5

2013. tavasz

Gondolattöredékek Richard Wagnerrôl agner zenéje túl tökéletes, hogysem egykönnyen meg lehessen bocsátani érte a szerzônek. Ez az egyik legalapvetôbb következtetése Wagnerrôl való – végül könyvnyivé nôtt – elmélkedéseimnek. Zenetörténeti jelentôségét nem pusztán híveinek, de ellenségeinek száma és elszántsága is jól mutatja. De vajon hányan gondoltak bele igazán, micsoda hatalmas terhet is viselt az az ember, akinek hangjai ma is katarzist és vigasztalást nyújtanak mindazoknak, akik nem félnek megnyitni fülüket és szívüket e zene elôtt. A tehetség és az invenció – átlagember számára alig elképzelhetô – terhét viselte a komponista, hiszen – majdhogynem páratlan módon – a wagneri életmû szinte egésze legbensôbb lelki és mûvészi szükségletbôl fakadt. Ezt pedig többek között azoknak az alkalmi kompozícióknak a gyengéi mutatják, amelyekkel kapcsolatban maga Wagner vall az invenció hiányáról. Ám a kiérlelt, és az életprogram szerves részét képezô alkotások olyan gazdagságú áradását mutatják a zenei és esztétikai ötleteknek, amelynek „rögzítése” a legnagyobb technikai tudást és türelmet igényelte. Van ebben valami csodaszerû: tehát az ihlet tüzének és a komponálás hûs vizének elegyítésében. Mint Wagner maga mondja: „És ahogyan komponálok, voltaképp az is varázslás, mert mechanikusan és nyugodtan egyáltalán nem tudok muzsikálni, még a szopránkulcs is zavar egy ötszólamú Bachdologban, legszívesebben átírnám. Eksztázisban azonban a legvadabb szólamvezetésû helyeket minden habozás nélkül megoldom, olyan biztonsággal jön ki belôlem, akár egy gépbôl. Nyugodtan viszont semmit sem tudok.”1 Persze Wagner maga is tudja, hogy ihlete gyakran teszi próbára technikai tudását. Mint máskor Cosimának mondja: „Micsoda kontár vagyok, el se hiszi senki; nem tudok transzponálni. A komponálás nálam különös állapot; fantáziáláskor megy minden,

W

mint a karikacsapás. De amint le akarom írni, nincs már az ujjaimban. Hogy is volt, kérdezem ilyenkor, és nem azt, hogy is van, milyennek is kell lennie, hanem hogy is volt, és akkor addig kell keresni, amíg az ember újra megtalálja. Mendelssohn összecsapná a kezét, ha látná, hogyan komponálok.”2 De tegyük mindjárt hozzá: Wagner sosem akart olyat, amit bármely kontár könnyedén és mechanikusan megoldhatott volna. Sôt a polifónia olyan gazdagságát teremtette meg, amelyet ôelôtte talán senki. És éppen a wagneri mûvészet képzeletgazdagsága és technikai bravúrjai tükrében oly megrendítôek az állítólag kevély zeneszerzô sorai Liszt Ferenchez, és éppen a Trisztán komponálása idején: „Nem tudom neked eléggé nyomatékosan megmondani, milyen szánalmas zenésznek érzem magam, lelkem legmélyén azt hiszem, nyomorult kontár vagyok, egyéb semmi. Látnál csak, ahogy mostanság ott ülök, azt gondolom, „Mennie kell!” – aztán a zongorához oldalgok, összekalimpálok holmi siralmas szemetet, aztán bambán feladom a küzdelmet. Tudnád csak, hogy ilyenkor milyen hangulat fog el! Milyen szilárdan meg vagyok gyôzôdve zenei semmirevalóságomról! És aztán jössz te, akinek minden pórusából csak úgy patakzik, áramlik, zuhatagokban ömlik a zene (…) és akkor még olyan szavakat kell végighallgatnom, amilyeneket te intézel hozzám. Nehéz elhinnem, hogy mindez nem merô gúny. Furcsa történet ez, kedvesem, és hidd el, nem sokat érek.”3 Miután azonban rálát a mûre, különösen annak legextatikusabb harmadik felvonására, s alighanem látja, megoldotta a megoldhatatlant, így ír Mathilde Wesendoncknak: „Ebbôl a Trisztánból valami félelmetes kerekedik! Ez az utolsó felvonás!!! Félek, ezt az operát betiltják – hacsak valami rossz elôadás paródiává nem torzítja az egészet; csak a középszerû elôadás menthet meg, mert az igazán, tökéletesen jótól megbolondulnának az emberek – másképp nem képzelhetem.”4

1

Cosima Wagner: Napló (1869–1883 válogatás). Gondolat. Budapest, 1983. 102. (1871. november 18.) Cosima Wagner: Napló. Idézett kiadás, 94. (1871. június 23.) 3 Thomas Mann: Richard Wagner szenvedése és nagysága. Európa. Budapest., 1983. 28. 4 Idézi Mann i.m. 48. 2

5


5/13/13

9:03 AM

Page 6

2013. tavasz A Trisztánnak ez a „több mint zene”-i jellege, a lélek rezdüléseivel való ez a legartisztikusabb eggyé olvadása téveszthetett meg oly sokakat, így Thomas Mannt is, a wagneri muzsika zenei értékeit illetôen. Amint Mann önmagával vívódva írja: „Wagner zenéje éppúgy nem zene, mint ahogy az alapjául szolgáló drámaszöveg, amely kiegészíti, nem irodalom. Ez a zene pszichológia, jelkép, mítosz, pátosz – minden, csak nem muzsika ama megtévedt mûítészek tiszta és teljes értelmében.”5 Vagy ahogyan Mann más helyütt írja: „Valóban, nem csak felületesen, hanem szenvedélyesen és hódolattal is csak azt mondhatjuk – a félreértés veszélyét is vállalva –, hogy Wagner mûvészete a legnagyobb akaraterôvel és intelligenciával óriásivá növesztett, zsenialitásba hajló dilettantizmus.”6 Pedig több mint száz év távolából be kell látnunk, hogy Wagner zenéje több mint zene, anélkül azonban, hogy egyúttal kevesebb is volna annál. És többek között ez – tehát a zene világán túlmutató aspiráció, és a zene világán kívülrôl is (!) érkezô inspiráció következetes megléte –, ami a wagneri mûvészetnek különleges helyet biztosít a zenetörténetben. Többek között, hiszen mindez nem lehet magyarázata sem az alkotások tökéletességének, sem pedig hatásuk megrázó erejének. A zenén kívüli tényezôk ugyanis csupán irányt szabtak e mûvészet fejlôdésének, noha kibontakozásához nem lehettek elégségesek. Ahhoz ugyanis kifejezetten zenei természetû invenciókra és kompozíciós zsenialitásra volt már szükség. 5

A zenei és nem zenei szempontok egyidejû megléte, és páratlan összhangja következtében Wagnernél hallatlanul kitágulnak a mûvészi kifejezés határai, ténylegesen új dimenziók nyílnak meg mind az alkotó, mind pedig a hallgató elôtt. Amint Baudelaire megjegyzi: „belsô szükséggé vált számára, hogy megkettôzött formában, egyszerre költôként és zenészként gondolkodjék, hogy minden eszmét kétféle formában vegyen szemügyre…”7 A wagneri zene egyik nagy újdonsága többek között a térhatás érzékeltetése, méghozzá oly forradalmian, amint a festészetben Giotto perspektívateremtô mûvészete. Amint Baudelaire írja: „Nincs még egy zeneszerzô, aki annyira értene a fizikai és spirituális tér mélységének festôi ábrázolásához, mint Wagner.”8 Vagy ahogy Nietzsche megjegyzi: „a zene területén nem kevesebbet tett, mint a plasztika terén a szabadon álló szoborcsoport feltalálója.”9 Ezért érezzük Wagnert hallgatva, hogy egy sajátos térbe, egy önálló világközegbe léptünk. Wagner nem pusztán a meglévô mûvészetek nyelvén fejezte ki magát, de önálló kifejezési közeget alkotott, saját nyelvet teremtett. Ezért mondhatta Nietzsche: „Wagner zenéje mint Egész a világ képmása.”10 És ez a képmás, ez a sajátos világ nem a semmibôl jött létre. Olyan tudatos alkotás eredménye, amelyet teoretikus igényû analízis elôzött meg. Wagner zenekara csodálatos térhatásával és adott esetben természetfestésével alighanem a leg-

Mann i.m. 30. Mann i.m. 23. 7 Baudelaire Charles (2001): Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban. In Richard Wagner: Egy német muzsikus Párizsban – Charles Baudelaire: Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban. Kávé Kiadó. 2001. 99–100. 93. 8 Baudelaire i.m. 89 9 Nietzsche, Friedrich: Richard Wagner Bayreuthban. In: Friedrich Nietzsche: Korszerûtlen elmélkedések. Atlantisz. Budapest 2004. 267–342. 326. 10 Nietzsche: Richard Wagner Bayreuthban. Idézett kiadás 327. 6

6


5/13/13

9:03 AM

Page 7

2013. tavasz fontosabb „díszleteleme” a mûveknek. Szinte hihetetlen, hogy a Trisztán nyitánya után felhangzó matrózdalt követôen a zenekar által valósággal érezzük a hajó hullámokkal ellentétes irányú mozgását, célja felé való feltartóztathatatlan haladását. Ám a zenekar szerepe még ennél is fontosabb, aminek pedig felbecsülhetetlen esztétikai értéke lesz. A hangszeres együttes ugyanis olykor szinte helyet cserél az énekszólammal, átvéve a hagyományos értelemben vett dallamot, és az énekeseknek hagyva a kísérô szólam szerepét. Ez a szerkesztési eljárás – aminek már a barokkban is megvoltak az elôzményei, és amelynek szép példáit találjuk Vivaldinál, az egyik legszebbet pedig talán Bach Máté Passiójának „Erbarme dich” kezdetû altáriájában – igen zavarba ejtô és a különös gazdagság érzetét keltô hatással jár. Az énekest ugyanis részben a megszokás okán, részben pedig az emberi hangra való ösztönös figyelésünkbôl adódóan továbbra is úgy tekintjük, mint a fô téma hordozóját. Így énekelt szólam gyanánt kapunk valami szokatlant, valami egészen különlegeset, amelynek esztétikai értékéhez nem fér semmi kétség, ám egyúttal megkapjuk a „dallamot” is magától a zenekartól. S közben úgy érzékeljük – méltán –, hogy kétszeresen kapjuk a fô témát. Egyszer azt, ami az elôadó énekes miatt annak tekintendô, másrészt a zenekartól azt, amit zenei beidegzôdéseink alapján annak érzünk. Wagnernél ennek a szerkesztési

módnak a következetes alkalmazására, és a drámai fokozás szolgálatába állítására kerül sor. S ez olyan gazdagság benyomását kelti, amelyre azelôtt alig volt példa, színpadon pedig különösen ritkán. És e monumentális hatás természetesen még akkor is mûködik, ha a zenekarból mindössze csupán néhány hangszer szól. Sôt a hatás ekkor csak igazán zavarba ejtô: monumentalitás, gazdagság, és az eszközök hallatlan takarékossága egyazon idôpillanatban. Wagner tehát nem pusztán kivételesen invenciózus, de egyúttal különösen tudatos mûvész. Így nála a szenvedélyesség és a kivitelezés racionalitása páratlan feszültséget teremt az alkotásokban. S ha valóban volt a görög kultúrának apollói harmonikus és dionüszoszi diszharmonikus princípiuma – amint azt Wagner sugallatára Nietzsche sejteni vélte –, úgy a nyugati kultúra is két princípium (az értelem és az érzelem) feszültségén épülhetett fel. Bizonyára vitatkozni lehet azon, hogy Wagner zenéje a nyugati zene kiteljesedése-e. Meggyôzôdésem szerint azonban abban az értelemben mindenképpen az, hogy benne tetten érhetjük a Nyugat szellemét alapvetôen meghatározó mediterrán emocionalitás és a nordikus analitikus hajlam tovább már alig fokozható teljességét és egyensúlyát. Ami elôtte volt, abban a „szív hangjai” még erôsebbek a megfontoltságnál, ami pedig utána következett, sokkal inkább közelít a teoretikus spekulációk felé. Szmodis Jenô

Akikre büszkék vagyunk Hét Wagner társasági, bayreuthi ösztöndíjas a Don Giovanni elôadásokon. 2013. január 30-án a Mindenki Operája sorozat eseményeként láthattuk, hallhattuk Mozart mûvét. Számomra – és ezzel nem vagyok egyedül – nagy élményt nyújtó elôadás volt. Aremek produkcióban öt bayreuthi ösztöndíjasunk szerepelt. Remekül! Kezdem a karmesterrel. Régebbi tagjaink bizonyára emlékeznek arra a zongorista kisfiúra, aki többször szerepelt rendezvényeinken. Mészáros Györgyrôl, az akkori Gyurikáról van szó. Szüleivel, László Rita oboa és angolkürt mûvésszel és Mészáros László kürtmûvésszel együtt 2000 óta Társaságunk tagja. Bécsben tanult zongorázni, majd vezényelni. 2012-ben már szerepelt az Operaházban. Akkor a Don Pasqualet vezényelte. Most a Don Giovanniban jeleskedett. Acímsze-

replô Szegedi Csaba, Donna Anna Miksch Adrienn, Don Ottavio Megyesi Zoltán, Leporello Bretz Gábor Liszt díjas, a Magyar Állami Operaház kamaraénekese volt. Mindannyian élményt nyújtottak nemcsak hangjukkal, de szerepformálásukkal is. Szeretném rajtuk kívül Barát Emôke Zerlináját megemlíteni, bár ô nem volt ösztöndíjasunk. Az Erkel Színházban is nagy sikert arattak. Ekkor két elôadáson Bretz Gábor a címszerepet alakította és Cser Krisztián volt Leporello. Bárkivel beszéltem, lelkesedéssel nyilatkozott róluk. Külön kiemelte mindenki kettôjük tökéletes összhangját ének és játék terén egyaránt. Donna Elvirát Szabóky Tünde – szintúgy bayreuthi ösztöndíjasunk – énekelte ugyancsak remekül. Gratulálunk! Molnár Róbertné

7


5/13/13

9:04 AM

Page 8

2013. tavasz

Parsifal - Pogány Frigyes grafikája

8


5/13/13

9:04 AM

Page 9

2013. tavasz

A harminc éves Parsifal cím akarattal pontatlan, kétféleképpen is értelmezhetô. Vonatkozhat arra az örömteli három évtizedre, amit a Ferencsik János–Mikó András által alkotott Parsifal elôadások jelentettek a Wagner rajongóknak. Rögtön nyomatékkal jegyzem meg: nemcsak a hazai Wagner hívek részére, hanem sok-sok külföldinek is, mert mint egy bécsi zenekritikus ismerôsöm mondta: ez a budapesti, Európában az utolsó még szép, érthetô, nézhetô Parsifal elôadás. Hogy miért? Errôl szól e néhány sor. A másik cím-változat már valóban fogas kérdés, nevezetesen hány éves az ifjúnak mondott Parsifal, amikor a hosszú megtisztulást követôen be tudja tölteni a Grál által rábízott tisztségét? Körülbelül harminc? Ô is az életút felénél tart? Wolfram von Eschenbach Parzevalja olyan sokat kalandozik, hogy ez nehezen férne ennyi idôbe, Wagner pedig bölcsen, filozofikusan elrejti a választ. Csak annyit tudunk meg, hogy a Grál templomából való kilódítása után Parsifal hosszan vándorol, majd elátkozottan keresi az igaz utat, melyet nem lel. Egy kegyelemteljes napon, melyen az átok nem fog, visszatéved a Grál erôterébe. Bár mindenki megöregedett, ez itt nem fontos, mert itt a Grál végtelen szent terében az idô elveszti jelentôségét, értéke csak a szellemiségnek van. Ezt a szellemiséget találták meg harminc évvel ezelôtt Ferencsik János és Mikó András! A Parsifallal azt a mûvet állították a színpadra, ami kirívóan más, mint az operairodalom megannyi alkotása – de még Wagner saját mûveitôl is elkülönül –. Oka: mert gondolat és érzésvilága teljesen más, ebbôl adódóan a kifejezés eszközei is eltérôek. A Parsifal vallásos tárgyú, de nem vallási, liturgikus célra írt mû, mint pl.: egy Haydn, vagy Mozart mise. Wagner Parsifaljának az alaptörténete, meséje rendkívül egyszerû. Bemutatja, hogyan lesz egy balga, faragatlan erdei suttyóból a Grál legmagasabb szellemi tisztségét betöltô pap-király! A szédületes „karrier” záloga a megtisztulás, a veleszületett emberi önzés helyett az együttérzés kimûvelése, a másokért élô jellem felépítése. A tökéletesedés csúcsán azonban nem a Nirvánába merül el, hanem embertársai javára hasznosul. Ez a szent metamorfózis vallási eszmények segítségével történik, mely nem illeszkedik pontosan egyik mai világvalláshoz sem.

A

Ez az opera – vagy ahogy Wagner nevezte: fennkölt ünnepi színjáték – az elhivatottságról, a küldetéstudatról, a jellemépítésrôl és a hûségrôl szól. A hûségrôl, mint minden Wagner operában: hûséggel megváltani egy embert, de itt egy általánosabb emberi konzekvenciáról van szó, együttérzésrôl, empátiáról. Minden ember valamire elhivatott, minden embernek van valamire veleszületett tehetsége. Meg kell találni ezt a szüleinek, tanítóinak, de legfôképpen önmagának. Fel kell építenie az életcélt, az ahhoz vezetô utat hûséges életszorgalommal kell végigjárni, tanítja az idealista Grál eszme. De már Parsifalt kilódítja az I. felvonás végén – jókora pedagógusi hibaként – Gurnemanz a templomból, Eschenbach hôse is elfelejti megkérdezni vendéglátója káprázatos várában: Mi bánt? Miért vagy szomorú, bátyám? Bûnük a részvéttelenség, a mai ember legnagyobb hibája is, és a merev tekintetû, nagyvárosi közöny! Az együttérzés, a részvét, a másik ember felé fordulás, a nemesedés elsô nagy lépcsôfoka. Az önzés helyébe egy új életbölcselet lép. Ez Parsifal és minden igaz ember útja – tanítja Wagner. A zeneköltô nem egy új vallást akart létrehozni, hanem a hétköznapi embert formáló, nemesítô mûvet bemutatni: egy egyszerû, neveletlen fiúból – ha kitart elhivatottsága mellett – a kötelezô buktatók ellenére sikeres ember lehet. Wagner operájában pogány, keresztény, buddhista szimbólumok koncentrált kifejezésével, mély emberi érzelmeket közvetít. Ezek sokszor a zene segítségével olyan szintre helyezôdnek, melyek már transzcendens jellegûvé válnak. Itt minden igazi történés: lelki. Ennek kifejezôje elsôsorban a zenekar. A harminc éves budapesti rendezésnek az a fô érdeme, hogy meghagyja a zene, így az érzelmek dominanciáját. Amit látunk minden csak jelkép. Semmi fölösleges kacat, tébláboló lépegetés, ugra-bugra fölösleges gesztus nincs. Elég egy egyszerû szép liget, a II. felvonás úgy jó, hogy üres, templomnak pedig néhány robusztus román boltív. Semmi sem zavar, hogy a zenében elmerüljünk. A szöveg szimbolikája, a látvány statikus volta megköveteli a zenei fogalmazás idomulását a jelkép rendszerhez. A Parsifalban valójában hiányoznak a cselekményt elôrevivô változékony motívumok – a wagneri értelemben vett vezérszólamok –, amelyek a Ringben oly érdekfeszítôen fontosak. Helyébe állandó zárt, változatlan szimbolikus zenei jelképek lép-

9


5/13/13

9:04 AM

Page 10

2013. tavasz nek. Olyan ez, mint amikor egy (falusi) körmenetben az énekelt szövegben „elôjön” például: Szent László, ekkor az ô lobogóját vivô hívô meglobogtatja, felmutatja a képet – és mindig ugyanazt a képet, ikont. És ez nem modulálódik, mert a hit is stabil! Így kerül az operába változatlanul a „Drezdai Ámen” dallama, az üdvösségre törekvés ôsi, emelkedô hangsora. (Gregorian eredetû) Érdekes, de teljesen logikus, hogy csak Nagypénteken van zenei moduláció… A felmutatott ikonok, a gyönyörû emlékeztetô dallamok fenségesen illusztrálják a költôi elbeszélést, a szereplôk lelki világát. Csodálatosan szép képek tevôdnek így össze a különbözô érzéskört egymás mellé állító kromatikus mozaikok színes egyvelegébôl, a belsô lelki történések vetületeként. Gondoljunk pl. a II. felvonás Kundry csábítási jelenetére!… Mindvégig szól a szívszorítóan szép anyai Herzeleide hangkép, mely egy szerelmi jelenetet lenne hivatott bearanyozni. Wagner, Joukowsky festômûvésszel a Parsifal színpadkép tervezôjével a sienai templom belsô íveinek fekete-fehér márvány vonalainak pompájáról beszélt. E sorok írójának ott járva egy pillanatra sem jutott eszébe a Parsifalra gondolni, bár a fentiekrôl tudott. De Velencében, a Szent Márk katedrálisban, az egymást követô mozaikokban, az aranylóan sorjázó, vissza-visszatérô ikonok ritmusos „zenéjében” már megszólalt a Parsifal felépítésének harmonikus szépsége. Mint ahogy a velencei bazilika sem fogadható be 10 perc alatt (erre csak egy amerikai turista csoport képes), a Parsifal is lassú, hosszú, szeretetteljes ismerkedéssel, minden melodikus lépés megértésével, és fôleg átérzésével válik sajátunkká. Az együttérzés a közönség részérôl is szükséges. A lassú szó az elôadásokra is vonatkozik. Egy vontatottabbnak tûnô Parsifal ezerszer jobb, mint egy rohamtempójú elôadás. Itt érzéssé kell válnia az idônek! A legnagyobb szamárság stopperral összehasonlítani elôadásokat, mert mint fentebb írtuk: itt érzéssé kell válnia az idônek. Ilyen eretnek, korszerûtlen gondolatok kavarognak bennem, a külföldi vendégmûvészekkel spékelt elôadásokon is. Van valami hagyományos értéke annak, ha az ünnepnapokon – és ilyen a Parsifal is – nem hívunk – legfeljebb szükségszerûségbôl – külföldi vendégmûvészeket. Ünnep volt az ünnepben hallani a lágyan zengô Molnár András Parsifalját, a fenséges kiállású, tiszteletet parancsoló Polgár László Gurnemanzát, Németh Judit emberi Kundryját, Sólyom Nagy Sándor gyönyörû baritonját. Ô volt az egyetlen Amfortas, akinek elhittem még a színpadon is, megsiratja elhunyt

10

apját. Helyettük híres, biztos hangú, de alapjában véve jellegtelen – nekem közömbös külföldiek – villódznak. A budapesti Parsifal többet, hazai énekeseket érdemel. Már jó ideje ijesztgetnek mondván, hogy a pesti Parsifalról le kell a port törölni stb. A rossz hírek általában bekövetkeznek. Nos, ez nem így történt. Boldogan hallgattam végig az idei elôadásokat, mert lényegében megmaradt a gyönyörû régi rendezés! Sôt, voltak olyan változások, megvilágítások, melyek kifejezetten elônyére váltak a darabnak. Tény, hogy egy dolgot furcsállottam, miszerint a darab végén egy ôsi görög-római papszentelési szertartásnak megfelelô mozdulattal Amfortas hasra fekszik. Tegye, ha jól esik, gondoltam. Igencsak elcsodálkoztam, amikor tanult operarajongó társaim „felhomályosítottak”, hogy mivel idén minden jegyem a bal oldalra szólt, a balga én vagyok, mert nem vettem észre, hogy Amfortas a szent gerellyel végülis öngyilkos lett! Én elôször rossz húsvéti tréfának, záptojásnak vettem ezt a képtelenséget. Hiszen Amfortast megváltották, sebe begyógyult, tisztét becsülettel átvették. „Sei heil, entsündigt und gesühnt” – légy egészséges, büntetlen és tiszta – mondja Parsifal, a zene feloldódik, csodás hármashangzatokban kisimul. Miért öli le itt a rendezô Amfortast, méghozzá a szent gerellyel, amelyen ott az Úr vére tapadt? (Ikonográfiai nonszensz!) Nem beszélve arról, hogy a rendezô ezzel az öngyilkossággal Parsifal gyötrelmes munkáját lenullázta, aki hiába szenvedett, kárhozottan bolyongott, harcolt, hogy a Grál közösséget megmentse. Egy tébolyult öngyilkossággal az egész opera értelmetlen. A II. felvonásban a kis balga Parsifal, – ölében a csábító, a világ legszebb nôje – egyszer csak felkiált: Amfortas! Majd a “légyottot„ otthagyva elrohan, mert neki küldetése van. Meg kell szereznie a lándzsát, amivel majd harakirit követnek el? Ha ezt Parsifal elôre tudja – hisz már én is tudom – és végigmegy a veszélyes kalandon, akkor ô kötözni való bolond, – meg én is, hogy nézem. Mert ezzel ez az egész “musical„ hitetlenné, értelmetlenné válik. A körben álló lovagok, Gurnemanz is részvétlenül nézik volt királyuk halálát, hiszen a részvét, a Mitleid operájáról van itt szó, nemde? Ez a befejezés egyértelmûen az átrendezô pillanatnyi agygörcse, vagy szándékos bûne. Ôszinte részvétem! Ezt mindenképpen ki kell javítani, tiszteletbôl Wagner, Ferencsik és Mikó András felé, hogy megmaradjon ez a budapesti 30 éves rendezés etalonnak, élménynek. Dr. Király László


5/13/13

9:04 AM

Page 11

Budapesti Parsifal 1983-2013

Fotók: Éder Vera, Juhász Attila, Magyar Állami Operaház fotóarhívuma


5/13/13

9:04 AM

Page 12

2013. tavasz

Tisztújító közgyûlés A Richard Wagner Társaság és Archívum vezetôsége mandátumának lejártával 2013. április 14-ére tisztújító közgyûlést hirdetett. A határozatképe közgyûlésen – a beszámolók mellett – megköszönve a régi vezetôség kiváló munkáját, a tagság egyhangúlag örökös tiszteletbeli elnökévé választotta Dr. Király Lászlónét, amit a Társaság Alapszabályában is rögzítettek. A leadott szavazatok értelmében az újonnan megválasztott tisztviselôk 2013. április 22-tôl: Elnök: Bajai András Ügyvezetô elnök: Hudomel Krisztina Elnökségi tagok: Cziglina Edit Kuminné Dikk Mária Molnár Róbertné Szegedy-Maszák Zsuzsanna Vajai Balázs Felügyelô bizottság D r. Ádám András Csoma János Csabáné Janzsó Anna Gratulálunk, az új vezetôség munkájához sok sikert kívánunk! Szerk.

Wagner mûvészetének magyarországi befogadásáról I. rész (1842–1914) ichard Wagner operaszerzôi érvényesülése azt követôen vette kezdetét, hogy – közel öt évi távollét után – 1842 tavaszán hazatért a német földre. A külföldön töltött éveit Rigában, majd Párizsban élte át, sok viszontagság közepette és alapjában véve sikertelenül. A hazaérkezô huszonkilenc éves muzsikus karmesteri állásra számíthatott Drezdában a szász királyi operaháznál, fôként pedig arra, hogy ott elô fogják adni a harmadik operai mûvét, a hosszú idô munkájával elkészült, terjedelmes Rienzit. (1) Reménykedett abban is, hogy a nemrég komponált újabb operája, A bolygó Hollandi, szintén színre kerül Berlinben, vagy Drezdában. A nyugtalan mûvészsors révbe jutni látszik, és – mintegy hat évre – valóban a viszonylagos béke és siker korszaka következik. 1842. október 20-a meg-

R

12

hozta a Rienzi ôsbemutatóját, és – ugyancsak Drezdában – 1843. január 2-án a Hollandi elsô elôadása is lezajlott. A Rienzi a történelmi tárgyú operáknak az akkoriban divatos vonulatához csatlakozik, amely tömegeket visz a színpadra, és amelyben a történés tobzódik a látványos külsô fordulatokban. (2) A mû sikeres fogadtatása megalapozza a szerzô hírnevét német földön. A Hollandival azonban Wagner új útra lép, rátalál legsajátabb területére: a mítoszok csodás világából merített cselekményû, a szereplôk belsô lelki konfliktusait középpontba állító drámára. Az irányváltás azzal járt, hogy az új mû nehezebben talált utat a nagyközönséghez, mint idôsebb testvére, a Rienzi. Az egykorú pestbudai újsághírek arról tanúskodnak, hogy az itteni mûvésztársadalom rajta tartotta szemét az idôszerû külföldi eseményeken. A Re-


5/13/13

9:04 AM

Page 13

2013. tavasz

gélô – Garay János lapja – az 1842. december 4-i számban beszámolt a Rienzi sikerérôl és említette a bemutatásra váró Hollandit. A német nyelvû pesti lap, a Spiegel (Tükör) már 1842. november 30-án, a Regélô 1843. január 19-én utalt a Hollandi cselekményének francia operaszerzô általi feldolgozására (3) (a Spiegel a wagneri forrás említése nélkül). A pesti kulturális lapok ezután is vissza-visszatértek a Wagner mûveivel kapcsolatos németországi eseményekre. Az elôkészületben levô Tannhäuserrôl a Spiegel már 1844. január 3-án hírt adott; az alkotás ôsbemutatójára jóval késôbb, 1845. október 19én került sor Drezdában. Wagner még egy mûvet írt a drezdai mûködése idején: az 1848 áprilisában befejezett Lohengrint. Amikorra elkészült az opera, Európa már forrongott, a politika erôinek átláthatatlan gomolygása bizonytalanná tette az államok és az egyes emberek jövôjét. Az eseményeknek Wagner is lelkes résztvevôje volt. A szabadság hívei oldalán való fellépéséért 1849. májusban menekülnie kellett Drezdából, sôt: körözött felforgatónak minôsült a német államok mindegyikében.

Jól ismerjük Liszt Ferenc baráti cselekedeteit: ô tette lehetôvé, hogy üldözött muzsikustársa hamis útlevéllel Svájcba szökjön, majd ô – ekkoriban Weimarban tevékenykedô karmester – vitte keresztül, hogy a számûzetésbe kényszerült mûvész új operája 1850. augusztus 28-án megszólaljon a weimari színházban. Nem tudunk arról, hogy Magyarországra ekkor – a szabadságharc leveretésének bénult légkörében – ezeknek az eseményeknek bármi híre eljutott volna. Mindeddig csak arról ejthettünk szót, hogy Richard Wagner személyének, munkásságának mennyire támadt távoli visszhangja nálunk. A zsarnokság enyhe lazulásának évei végre azt is meghozták, hogy a mester zenéje is felhangozzék magyar földön. Erkel Ferenc 1853-ban szimfonikus zenekart szervezett Pesten (Filharmóniai Társaság néven). Az új együttes november 20-án tartotta elsô hangversenyét, december 8-án a másodikat. A decemberi koncertet Erkel a Tannhäuser nyitányával kezdte. Az akkoriban igen modernnek számító zenedarab élénk érdeklôdést keltett, a kritikusok vegyesen ítélték meg. A Wagner-mûvekbôl vett részletek a következô években is fel-feltûntek a pesti (olykor a pozsonyi) hangversenyek mûsorában: a Tannhäuserbôl a nyitány mellett a zarándokkar, továbbá a Lohengrinbôl az elsô felvonás elôjátéka hangzott el. Pesten két színház mûködött ebben az idôben: a Nemzeti Színház és a német nyelvû Pester Stadttheater; mindkettônek volt operai részlege. A német együttesé az érdem, hogy elsô ízben adott elsô teljes Wagner-mûvet Magyarországon: 1862. március 6án színre hozta a Tannhäusert az olasz (!) Carlo Emanuele Barbieri vezényletével. A tetszéssel fogadott elôadásról egyetlen kritikát ismerünk, ez az elemzô és megértô írás is német nyelvû. Egy évvel azután, hogy Wagnernek ez a mûve otthonra talált Pestbudán, maga a mester is ellátogatott a magyar fôvárosba. A meghívók a Nemzeti Színház vezetôi: Radnótfáy Sámuel intendáns és Erkel Ferenc fôzeneigazgató voltak, a látogatás elôkészítôi között Reményi Ede hegedûmûvészt, Mosonyi Mihályt és Rosty Pált (4) is megemlíthetjük. Wagner 1863. július 18-ától 31-éig tartózkodott Pesten; 23-án és 28-án vezényelt egy-egy hangversenyt, részben ugyanazon mûsorszámokkal. A koncerteken – a Tannhäuser és a Lohengrin részletei, a Faust-nyitány mellett – nagyrészt az elkészült, de

13


5/13/13

9:04 AM

Page 14

2013. tavasz egészükben akkor soha elô nem adott mûveibôl (A walkür, Tristan és Isolde), és a még be sem fejezettekbôl (Siegfried, A nürnbergi mesterdalnokok) dirigált szemelvényeket. (5) Július 24-én délután Wagner és tisztelôi banketten vettek részt a – még sokáig csak vízi úton megközelíthetô – Margitszigeten. (6) Amikor Rosty hajóján, az Ellidán visszatérôben voltak a pesti oldalra, hirtelen erôs zivatar támadt. A viharok nagy varázslója nem vesztette el lélekjelenlétét; a jószerencsén kívül fôleg az ô tapasztalt és határozott viselkedésén múlt, hogy az utasok (és az Ellida) baj nélkül kimenekültek a vészes helyzetbôl. Wagnert az 1863-beli magyarországi látogatásán lelkesen ünnepelték Pest zeneszeretô körei, a hangversenyei kiemelkedô eseménynek számítottak nálunk. Hozzátehetjük ehhez, hogy (Pesthez hasonlóan más városokban is koncertezô) Wagner pályafutása ekkoriban nem alakult igazán eredményesen. A mûveit – a Lohengrinnel bezárólag – a német államokban sikerrel játszották, a politikai kirekesztettsége 1860 táján lényegesen enyhült és 1862-tôl már nem számított ellenséges emigránsnak német földön, – ezzel szemben az 1850 óta írott alkotásai nem jutottak színpadhoz. Azzal állt elô döntô és váratlan fordulat a mellôzött mûvész életében, hogy 1864 tavaszán II. Lajos személyében új uralkodó került a bajor trónra. A fiatal király nagyvonalúan pártfogásába vette, s ennek elsô jelentôs eredményeként 1865 júniusában megtarthatták az 1859 augusztus óta készen álló Tristan és Isolde ôsbemutatóját a müncheni királyi operaházban. Jól ismert az a fénykép, amely a próbák során, május 17-én készült, s amelyen a mester tizennégy híve – közöttük Mosonyi Mihály és Rosty Pál – körében látható. Térjünk vissza Pestre. Itt a német színház mûsorán nem csatlakozott további Wagner-mû az 1862 óta játszott Tannhäuserhez. A Nemzeti Színház viszont néhány év alatt négy Wagner-operát hozott színre magyar nyelven. Az elsô közöttük az 1866. december elsején bemutatott Lohengrin volt (Böhm Gusztáv és Ormay Ferenc fordításában), a vezénylést Huber Károlynak – Hubay Jenô apjának – engedte át Erkel. (7) Ezt a Tannhäuser követte 1871. március 11-én, immár Erkel Ferenc vezényletével. (id. Ábrányi Kornél fordításában).

14

Agyôri születésû nagy karmester, Richter János – aki Wagner legszûkebb munkatársi köréhez tartozott (8) – 1871 és 1875 között a pesti Nemzeti Színház kötelékében tevékenykedett. Neki köszönhetô A bolygó Hollandi 1873. május 10-i és a Rienzi 1874. november 24-i bemutatója (a Hollandi szövegét ifj. Ábrányi Kornél, a Rienziét Böhm Gusztáv fordította le). Az igen népszerûvé vált Lohengrin is, a Tannhäuser is ettôl kezdve rendszeresen játszott darabjai voltak a fôváros operai együttesének. A Hollandit mérsékeltebb tetszéssel fogadta a közönség; a Rienzi kudarcnak bizonyult, csak négy alkalommal játszották. Pontos adatokat nem ismerve is állítani lehet, hogy a Tannhäuser és a Lohengrin pesti bemutatói az idôrend tekintetében igen elôkelô helyen állnak a két operának a német nyelvterületen kívüli elôadásai sorában. A Lohengrin, a Tannhäuser és a Rienzi címszerepei tenor hangra íródtak. A Nemzeti Színház bemutató elôadásain e három szerepet az együttes vezetô tenoristája, Ellinger József énekelte. (9) A nagyszerû basszusénekes, Kôszeghy Károly pedig – a Hollandit is ide véve – mind a négy bemutatónak részese volt. Alegutóbb említett két bemutató idején már létezett a mai Wagner Társaság elôdje, az 1872. február 25én megalakult „Wagner-egylet Pesten”. Az egyesület Mihalovich Ödön, Richter János és Apponyi Albert kezdeményezésére jött létre, azzal a céllal, hogy pénzbelileg elôsegítse a bayreuthi Festspielhaus már folyó építését. (10) A színházépítés költségei Lajos király adományai mellett is akkorára rúgtak, hogy elkelt a (német földön és másutt) létrehozott adományozói egyesületektôl jövô támogatás. Az Egylet szervezte meg (Bayreuth javára), hogy 1875-ben Wagner ismét ellátogasson Budapestre, és hogy ezúttal Liszt Ferenccel együtt adjon hangversenyt. A mester és felesége március 6-tól 12-ig tartózkodott nálunk, a 10-i koncerten Liszt, Beethoven és – természetesen – Wagner mûveit hallhatta a magyar közönség. (11) A tizenkét évvel korábbi fellépésekhez hasonlóan ez a hangverseny is rendkívüli fénypontja volt a fôváros zenei életének. A következô években a Wagner mûvészetét becsülôk figyelme mindenhonnan Bayreuthra irányult. Az Ünnepi Játékok Háza felavatásaként 1876-ban színre került a Nibelung-tetralógia, és 1882-ben a nem sokkal elôbb befejezett Parsifallal – a hanyatló egészségû


5/13/13

9:04 AM

Page 15

2013. tavasz mester utolsó alkotásával – ismerkedett meg a világ. Budapesten az 1883-as év hozott említést érdemlô eseményeket. Angelo Neumann lipcsei rendezô vándortársulata Európa számos városában adta elô a Tetralógiát; a budapesti elôadássorozat 1883. május 23-án – egy nappal a februárban eltávozott szerzô hetvenedik születési évfordulója után – indult A Rajna kincse itteni bemutatójával a német színházban. A siker hatására az együttes A walkürt cikluson kívül is eljátszotta egyszer. A magyar operai társulat sem volt ebben az évben tétlen. Míg már emelkedtek az Operaház falai, a Nemzeti Színházban A nürnbergi mesterdalnokokat hozták színre szeptember 8-án Erkel Sándor – Ferenc egyik fia – vezényletével (Váradi Antal fordításában). (12) A Mesterdalnokokat (eleinte) csak langyos tetszéssel fogadta a pesti közönség, múlhatott ez az opera sok társalgás-jellegû párbeszédének szokatlan voltán is és az elôadás hiányosságain is. A darab azonban állandó mûsorszámmá vált. 1884 szeptemberében a pesti magyar operai társulat birtokba vehette a végre felépült Operaházat. Az intézmény elsô fénykorának azt a két és fél évet tekinti az utókor, amikor a századforduló körüli idôk egyik vezetô komponistája, Gustav Mahler töltötte be a fôzeneigazgatói tisztséget. Már Angelo Neumann társulatának vendégszereplése óta élt a kívánság, hogy a Ring hazai együttes játékában is megszólaljon; Mahler hamarosan felvette a próbarendre a Tetralógia elsô két darabját és 1889. január végén – négy hónappal a hivatalba lépése után – megtartotta A Rajna kincse és A walkür bemutató elôadásait (26-án ill. 27-én). Jól ismert, hogy a zseniális dirigens magyarországi tevékenykedése hatásköri villongások miatt 1891 tavaszán véget ért; a Siegfried és Az istenek alkonya operaházi bemutatóit már nem ô, hanem Josef Rebic˘ek cseh karmester vezényelte 1892. április 9-én, ill. december 12-én. (A walkür szövegének fordítója az idôs Csiky Gergely, a további három mûé Radó Antal volt.) (13) (14) A Ring négy zenedrámáját a közönség és a kritika általában kedvezôen fogadta, fôleg a Mahler vezényletével bemutatottak keltettek lelkesedést. A késôbbiekben A walkür vált gyakran elôadott darabbá. 1893. január-februárban került sor elsô ízben a Tetralógia sorozatként való elôadására. A Wagner-életmû nagy vonulatát képezô zenedrá-

mák sorából a Tristan és Isolde egészen a századfordulóig hiányzott Budapesten. Erkel Sándornak, ha gondolt is rá, már nem volt módja színre hozni; a mû elsô hazai elôadása Kerner István pálcája alatt valósult meg 1901. november 28-án. (15) (16) (A magyar nyelvû elôadók Ábrányi Emil fordítását énekelték.) (Mielôtt a Parsifal színrevitelének jogi problémáira rátérnék, hadd említsem meg, hogy a Tannhäuser 1907-beli új betanulása a darab párizsi változatát vette alapul, Ábrányi Kornél fordításában Várady Sándor végezte el a szükséges módosításokat.) Hátra volt még az életmû záróköve, a Parsifal. E mû elôadásának jogát Wagner a végrendeletében fenntartotta a bayreuthi Festspielhaus részére. Rendelkezésének kötelezô ereje volt mindazon országokban, amelyek részesei voltak a szerzôi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodásnak, így Magyarországon is. (17) A jogvédelem akkoriban harminc évre szólt; ezt úgy értelmezték, hogy a jogok a szerzô halálának harmincadik évfordulóját tartalmazó év utolsó napjáig érvényesek. 1911 végén újabb budapesti operaszínház kezdte meg mûködését: a Népopera. (18) Ennek együttese a jogi korlátozás megszûnésekor azonnal, 1914. január elsején – gyaníthatóan már Szilveszter éjszakáján – bemutatta a Parsifalt német nyelven, a késôbb ragyogó külföldi karriert befutott karmester, Reiner Frigyes vezényletével. (19) A nagy sikerû elôadással a wagneri alkotások teljes sora maradandó befogadást nyert Budapesten. Dr. Ádám András Fôbb forrásmunkák Eôsze László: Richard Wagner életének krónikája. Zenemûkiadó, 1970. Haraszti Emil: Wagner Richard és Magyarország. A MTA kiadása, 1916. Sebestyén Ede: Magyar operajátszás Budapesten, 1793–1937. Somló Béla kiadása, 1937. Kiegészítések (1) Az elsô két Wagner-operát nem ismerhette meg a korabeli közönség, és ezek ma sem többek zenetörténeti különlegességeknél. Az elsôt, a Tündéreket (Die Feen) soha nem játszották a szerzô életében. A következôt, a Szerelmi tilalom címût (Lie-

15


5/13/13

9:04 AM

Page 16

2013. tavasz besverbot) Magdeburgban színre vitte 1836. március 29-én az a csôd szélén álló társulat, amelynek Wagner a dirigense volt; az együttes felbomlott, mielôtt újabb elôadásra sor került volna. (2) Ennek az irányzatnak Meyerbeer, Spontini, Auber voltak a korukban ünnepelt mesterei. (3) Wagner, hogy hazatéréséhez pénzt szerezzen, 1842. elején kényszerûségbôl eladta Párizsban A bolygó Hollandi cselekmény-vázlatát. (Tehette: nemzetközi szerzôi jogvédelem akkor még nem létezett.) A mû, amelyet az ötlet alapján, a Nagyopera megbízásából L. Ph. Dietsch komponált, nem aratott sikert. Ugyanez a Dietsch vezényelte tizenkilenc évvel késôbb a Tannhäuser botrányba fulladt párizsi elôadásit. (4) Rosty Pál – Eötvös Józsefné és Trefrt Ágostonné testvére – sportember volt, íróként pedig úti beszámolók szerzôje. (5) A hangversenyeken elhangzó zenekari számok ezek voltak: Faust-nyitány, a Tannhäuser és a Mesterdalnokok nyitánya, elôjáték a Lohengrin elsô és harmadik felvonásához, elôjáték és Liebestod a Tristanból, a Walkürök lovaglása. A fellépô énekesek: Rabatinszky Mária (szoprán), Stéger Ferenc (hôstenor), Simon Gusztáv (bariton), Kôszeghy Károly (basszus). Az elôadott énekszámok: Elza második felvonásbeli áriája és még egy részlet (szopránra) a Lohengrinbôl, a Tavaszi dal a Walkürbôl, a két kovácsdal a Siegfriedbôl, Pogner monológja a Mesterdalnokokból. Nehéz egyértelmûen azonosítani a Lohengrin azon részletét, amelyet a mûsor „Ortrud megintése”-ként jelez. Feltehetôen a „Du Ärmste kannst wohl nie ermessen” kezdetû verssorok hangzottak el, amelyekben Elza visszautasítja Ortrud rosszindulatú gyanúsítását. Simon Gusztávnak alighanem jó adottságai voltak a lírai kifejezésre és baritonnál szokatlan magassággal bírt, ezért válaszották ôt a Tavaszi dal eléneklésére. (6) A Margit-híd építése az 1870-es évek elején kezdôdött el, s az 1876-beli átadáskor is csak a Buda és Pest közötti forgalom számára nyílt meg. A szigetre tervezett leágazással 1900-ban egészült ki. (7) Erkelnek a magyar jellegû operák kultusza volt a szívügye, a Wagner-mûvek itteni térhódítását bizonyos távolságtartással fogadta. (8) Richter kottamásolóként is, dirigensként is állandó segítôje volt a mesternek. Luzernben ô volt a vôle-

16

gény tanúja Wagner és Cosima 1870 augusztusi esküvôjén (a menyasszonyé Malwida von Meysenbug írónô). Richter vezényelte a végre teljessé vált Nibelung-tetralógiát a Festspielhaus 1876 augusztusi felavatásakor (és még számos alkalommal). (9) A legendás Ellinger-Maleczky énekesdinasztia legidôsebb tagja alakította Bánk bánt az opera 1861 márciusi ôsbemutatóján (sok más jelentôs fellépése mellett). (10) Lapunk (2000-beli) 2. évfolyamának utolsó számában részletesebben foglalkoztunk a Wagner Egylet megalakulásával. Az ezt követô számainkban áttekintettük a három alapító életpályáját. (11) A nyitó szám Liszt „Strassburgi harangok” c. mûvének ôsbemutatója volt a szerzô vezényletével. Liszt ezután Beethoven Ötödik zongoraversenyét játszotta Richter dirigálásával. Wagner a szünet után lépett a karmesteri emelvényre; elsôként A walkürbôl a Tûzvarázs-jelenet hangzott fel, majd a két kovácsdal a Siegfriedbôl és a haldokló Siegfried búcsúéneke Az istenek alkonyából (minden bizonnyal a gyászzene is). Wotant és a Liszt-mû baritonszólóját Láng Fülöp énekelte, a két Siegfried-szerepbôl vett részleteket Glatz (Gassi) Ferenc. (12) A két férfi fôszerepet Ódry Lehel – a kiváló színész, Ódry Árpád apja – és Glatz (Gassi) Ferenc alakította. (13) A Ring számos szereplôje között volt Ney Dávid mint Wotan, Szilágyi Arabella mint Brünnhilde, Takáts Mihály mint Alberich és az olasz Giulio Perotti mint Siegfried. (14) Lapunk a 11. évfolyam (2009) 2. számában a jelen áttekintésnél részletesebben foglalkozott a Gyûrû budapesti bemutató elôadásaival. (15) Erkel Sándor 1900-ban, 56 éves korában meghalt. (16) A címszerepeket Karel Burian és Italia Vasquez énekelte. A 4. évfolyamunk (2002) elsô számában a teljes szereposztást közöltük. (17) Úgy tudjuk, Hollandia és az Egyesült Államok nem csatlakoztak az egyezményhez. (18) Késôbbi nevén Városi Színház. Amióta az Operaház második játszóhelye lett, az Erkel Színház nevet viseli. (19) A címszerepben is, Kundryként is egy-egy nagyhírû énekes lépett fel: a (Budapestre szerzôdött) Georg Anthes, illetve Krammer Teréz.


5/13/13

9:04 AM

Page 17

2013. tavasz

Egy szobor és árnyéka „Richard ist Leipziger” Mottó: „KINDER!MACHT NEUES!” Igen, így mondta Wagner, de sohasem állította, hogy BLÔDSÉGEKET csináljatok!!! Lipcse városa, legnagyobb fiának, az ünnepelt 200 éve ott született Richard Wagnernek új (170 cm magas) szobrot csináltatott, mondjuk finomabban: ajándékozott. Az új emlékmûvet egy Max Klinger mûvész által még 1910-ben létrehozott szép, kissé szecessziós dombormûves talapzatra helyezték. Elsô látásra a Wagnerre hasonlító alak megdöbbentô! Mögötte az alapon egy körülbelül három és fél méter magas fekete, vastag kô-árnyéklap emelkedik. Ezt a komplexumot Stephan Balkenhol Németország nagymenô szobrásza alkotta. A tervek szerint a zeneköltô születése napján, május 22-én nagy pompával avatják fel, azaz adják át a közönségnek. Hogy Wagner lipcsei hívei mit szólnak majd ehhez az enyhén szólva is kérdéses ajándékhoz, nem tudom. (Azt hiszem már eléggé edzettek, és semmit- Mund halten, und weiter dienen-, mondhatták már akkor is, amikor a náci idôkben Wagnernek és Nietzschének szomszédos emléket akartak építeni). Az újságírók persze szuperlatívuszokban dicsérik majd az ötletet,

hogy kigúnyolja: quasi helyére teszi a szobrászmûvész – a picike Wagnert, fölugrálnak majd a szomszédos fák tetejére, onnan fotózgatják az avatás fontos elôkelôségeit, a Spitzbubokat. Egy ember azonban sem lélekben, sem szellemében nem lesz ott a vendégkoszorúban: maga Richard Wagner. Róla köztudott, hogy szívbôl utálta az ilyen ricsajos ceremóniákat. Itt Pesten 1875-ben is ellógott a tiszteletére mágnásokkal spékelt bankettrôl: maga helyett Lisztet ugrasztotta, aki viszont kimondottan élvezte ezt a cigányzenés „gyûrôdést”. De vissza Lipcsébe! A stilárisan hibrid, kétalakos, már elsô pillantásra is ironikus-gúnyos jellegû mû a kétértelmûségével sok kérdést vet fel. Elôl egy kb.170 cm-es, arcvonásaiban Wagner-szerû, kövérkés nagyfejû emberkét látunk, mögötte hatalmas fekete árnyékkal. Mindenekelôtt közelítsünk esztétikai opszisból a mûhöz! Elfogadott tétel, hogy az alkotásban a mûvész önmagát valósítja meg. (Wagner is ezt tette!) A kérdés itt az, hogy melyik a szobrászmûvész: a kicsi gnóm elôl, vagy a fekete szörny hátulról? Vagy tán a talapzat? De ha egyik sem az alkotó szobrász akkor, egy antropológiai gonosz gyanú borzolja föl lelkemet. Ha mégis ez a kis topis, hajléktalan ember Wagner, aki a Baedecker szerint the city’s greatest son” a város legnagyobb fia,

17


5/13/13

9:04 AM

Page 18

2013. tavasz valójában mekkorák a többi lipcseiek? Bizonyságul újra leírom a szlogent: Richard ist Leipziger! De hát az is lehet, hogy a fekete mumus jelképezi a zeneköltôt. És mért éppen fekete, amikor letagadhatatlanul a legszínesebb (legeslegkromatikusabb) zeneszerzôje volt századának. Vagy tán a szobrászmûvész volt színvak? Még szerencse, hogy nem festônek ment. Persze lehet, hogy ez a fekete háttér egy elfaragott nyurga, reverendás Liszt Ferenc, vagy egy bizarr Cosima? Nem, nem, gondolkozzunk csak mai fejjel! (Ami persze abszolút hibás kultúr-szemlélet!) A nagyfejû lényegtelen kis emberke politikai árnyéka a nagy fekete rémség. Mert rosszakat mondott, pl. sokat „rasszolt”. Amikor számûzték, saját német fajtáját taposta a sárga földbe, amikor Párisban majdnem éhen halt, a franciákat gyalázta. De ilyen collal mérve mekkora árnyékot kapna durva kijelentéseiért Karl Marx, vagy a szeretett Ludwig Feuerbach ebben a témában? Viszont ôk legalább nem írtak zenét. Másfelôl lehet, hogy nem is politikáról van szó, a sötét árny egy „memento mori”, figyelmeztetô, hogy így jár, aki hangos és hosszú zenét ír: az megfeketedik! Bizonyára ezért nem írnak manapság hosszú operákat??? Amikor a Nagy Cinikus Szobrász , a Kis, 168 cm-es – az akkori átlag magasságú – Wagnert lógó kabátos homlesz öltözékbe dugta, úgy vélte: igaza van? Szimbolikusan akarta kifejezni, hogy Wagner a tíz operájával külsôleg milyen „semmit-

mondó” volt a mögötte magasló sötét-bölcs kritikákkal? Ez a feketeség lesz Lipcse város híressége, a világ elsô, egyetlen és utolsó zenekritikus szobra? Csak nem Eduard Hanslick? És milyen kedves ez így együtt! Továbbá az is lehet, hogy a mûvész csak egyes Wagner kritikusok skizofrén hajlamát kívánta megjeleníteni, miszerint Wagnert, mint embert utálom, ezt jelenti a kicsiny gnóm szobor, de mint mûvészt, mûveit elfogadom, ez a nagy fekete „izé” hátul. Igen ám, de Wagner – mint mondottuk – mûveiben, hôseiben bizonyítottan (P. Wapnewski) önmagát rajzolta meg. Ennek értelmében félô, hogy ez a kétalakos szobor egyszer még valóban kettéhasad! Nincs kizárva az sem, hogy a zeneszerzô mögött a nagy sötét eszû kô a rendezôt, a modern rendezôket jelképezi. Így jobban megértem a megszeppent, tanácstalanul körülnézô kis Senki tekintetét. Benne szinte kiolvasható a riadt kérdés: ennyi marhaságot írtam volna? És egyszercsak a szobor megszólal: „KINDER! MACHT NEUES!”, aber nicht so BLÖD”. Stephan Balkenholnak mégis csak igaza volt a háttér árnyék nagyságában. Sôt még nagyobbra is faraghatta volna: Wagner kulturális vetülete az idôben és a világban egyre csak nô most már minden kontinensen! A szobor jó, csak még egy fontos javítás szükséges. Wagner hatalmas árnyékának aranylóan kell csillognia. Így már stimmel. Dr. Király László

Lipcse

18


5/13/13

9:04 AM

Page 19

2013. tavasz

BEMUTATJUK a Richard Wagner Társaság 2013. évi bayreuthi ösztöndíjasait

BALGA GABRIELLA A felvidéki mezzoszoprán 2004-tôl a váci Pikéthy Tibor Konzervatóriumban, 2005-tôl a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban tanult, Fekete Mária növendékeként. 2008-ban felvételt nyert a budapesti Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem klasszikus magánének szakára, 2011-ben pedig az opera-ének MA-szakra. Tanára Pászthy Júlia. Emellett Walter Moore, Nicholas Clapton, Jevgenyij Nyesztyerenko, Gwynne Geyer és Perencz Béla mesterkurzusain vett részt. 2011-ben megnyerte a szlovákiai luventus Canti Nemzetközi Énekversenyt, a II. Nemzetközi Simándy József Énekverseny második helyezettje lett. 2012-ben elnyerte a Gundel Mûvészeti Díjat klasszikus-ének kategóriában és a Dr. Mándi Andor és neje által alapított díjat az Operaházban nyújtott kiemelkedô teljesítményéért és munkájáért. 2013-ban megkapta Ari Kupsus fiatal mûvészeknek ítélt Álomdíját. Operaénekesként 2009-ben Haydn Le Pescatrici címû operájában debütált Eurilda szerepében, azóta Haydn, Mozart, Rossini, Erkel, Kodály, Humperdinck és Frank Martin operáiban szerepel, valamint dal- és áriaesteket ad hazai és külföldi fesztiválokon és koncerteken. 2012-tôl a Magyar Állami Operaház magánénekese. 2013. április 14.-i bemutatkozó koncert mûsora: Zongorán kísér Alszászy Gábor Richard Wagner: Wesendonck dalok – Schmerzen Camille Saint-Saëns: Samson et Delila (Sámson és Delila) – Delila áriája a II. felvonásból („Mon cœur s’ouvre à ta voix”)

VÖRÖS SZILVIA A 24 éves mezzoszoprán Ajkán született zenész családban. Kezdetben zongorázni tanult, majd Pápán a Református Gimnázium mellett kezdett el énekelni Eisenbeck Ágotánál. Az érettségit követôen Dobi-Kiss Veronika növendékeként (gyôri Richter János Zenemûvészeti Szakközépiskola) 2008-ban megnyerte az Országos Simándy József Énekverseny elsô kategóriáját, és ugyanebben az évben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetemre Marton Éva osztályába, ahol idén diplomázik opera szakon. Ez év áprilisában a Filharmóniai Társaság által szervezett Bach Máté passiójának alt szólistájaként és Kodály Zoltán Székelyfonójában a Háziasszony és a Szomszédasszony szerepében hallhattuk. Szólistaként több ízben fellépett a Mûvészetek Palotájában, a Zeneakadémia Nagytermében és a Szent István bazilikában. Szerepelt már Händel Orlando címû operájának Medoro szerepében, énekelt Orbán György Stabat materében, Mozart Requiemjében, Bach Magnificat és Arvo Pärt Miserere címû oratóriumában. 2012. februárjában az Operaház színpadán is bemutatkozhatott az Erkel Gála résztvevôjeként Verdi Falstaffjában, Mrs. Quickly szerepében. Ezt követôen áprilisban Gyôriványi Ráth György vezényletével énekelte Bach: János passiójának alt szólóját. 2011. májusában a szakmai zsûri „operaénekes” kategóriában neki ítélte a Gundel Mûvészeti Díjat, majd 2012. novemberében Junior Príma-díjat kapott zenemûvészet kategóriában. Legközelebb április 27-én hallhatják Kodály Zoltán Missa Brevisének alt szólistájaként. Richard Wagner: Wesendonck dalok – Der Engel Giuseppe Verdi: Il trovatore (A trubadúr) – Azucena áriája a II. felvonásból („Stride la vampa”)

19


5/13/13

9:05 AM

Page 20

2013. tavasz

Giuseppe Verdi 1870.

20


5/13/13

9:05 AM

Page 21

2013. tavasz

A tavaszt és napsugarat szeretnénk elhozni… mikor 2012-ben összeállítottuk a 2013as programunkat, a XIX. sz. két zenei óriása, Richard Wagner és Giuseppe Verdi 200 éves születésnapjának méltó megünneplését tartottuk szem elôtt. Wagner tiszteletére a MET új Ring felvételét vetítettük, ill. vetítjük négy délutánon a Marczibányi téren. Verdi esetében élô koncertre gondoltunk, hiszen számos operáját talán így tudjuk a legjobban reprezentálni. Meghívtuk Misura Zsuzsa Liszt díjas érdemes mûvészt, és az általa vezetett Absolvox Operastúdió növendékeit, akik 2 éve már nagy sikerrel léptek fel társaságunkban. Nagy örömmel készültek a bemutatkozásra, ahol 11 növendék mutatta be tudását. Talán vannak akik nem tudják, hogy Misura Zsuzsa a Székely Mihály emlékplakett és a Bartók BélaPásztory Ditta díj mellett 2008 óta a HALHATATLANOK TÁRSULATÁNAK örökös tagja! A mûvésznô szavainak segítségével szeretném megosztani a kedves olvasókkal az élményemet. Mint tanár élvezetesen mesélt a darabválasztásokról, a növendékekrôl. Kedves színfolt volt, hogy eszébe sem jutott a mikrofonba beszélni, mivel annak idején óriási énekhangjával betöltötte az Operaház nézôterét és mindenki jól hallotta. Mert más ám a színpadon beszélni, ilyenkor derül csak ki igazán. „A tavaszt és napsugarat szeretnénk elhozni Önöknek” mondta. Verdi életmûvében 28 opera szerepel, és ebbôl a nagy repertoárból, 11 opera részletet választottunk ki. Van, amelyik nagyon népszerû, vannak ritkábban hallhatók. Beszélt az Absolvox Stúdió növendékeinek összetételérôl. ôk különbözô képzettségûek, különbözô foglalkozásúak, de egyek a zene határtalan szeretetében. Énekel közöttük: zeneóvoda pedagógus, kozmetikus, pszichológus, sokan az Operaház kórusának tagjai. A növendékek szorgalma, elkötelezettsége sok esetben csodákra képes, még engem is meglepnek sokszor,- mondta kedvesen. A zongoránál Sándor Szabolcsot köszöntöttük, aki a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem opera tanszakának zenei vezetôje. A fellépô fiatal mûvészek: Adamovics Magda, Andrássy Krisztina, Bakó Antal, Lugosi Szidónia, Magyari Eszter,Szabados Györgyi, Szántó Katalin, Szedlacsek Katalin, Somogyi Eszter, Robotkai Rita és Újvári Gergô valóban tavaszt varázsoltak. Mind a 15 elôadott mûsorszámot nem sorolom fel, de szeretnék kitérni az érdekesebb részletekre.

A

A végzet hatalma ritkán hallható Leonóra I. felvonásbeli áriájára hívta fel a figyelmet, amit nem minden rendezésben énekelnek. Nekem szerencsém volt még az Erkel Színházban a nagysikerû Végzet hatalma elôadásokon Moldován Stefániával meghallgatni. Szintén különleges volt a nagyon ritkán hallható A kalóz c. operából Medora áriája, amit Andrássy Krisztina az Operaház tagja nagyon szépen énekelt. Itt kell megemlíteni, hogy Krisztina a Zeneakadémia korrepetitor, zeneszerzô és szervezô szakát is elvégezte. Sôt az Operaház októberben mutatja be „Sír a téli éjszaka” 1956-os eseményeket feldolgozó operáját. Az elsô részt egy nagyon jól megszerkesztett Traviata blokk zárta. Szedlacsek Katalin nehéz feladatra vállalkozott Violetta III. felvonásbeli fájdalmasan búcsúzó áriájával, - amit így kiragadva ritkán énekelnek koncerten – de meghatóan szépen megoldotta. Kellemes meglepetés volt a fiatal kórustag Újvári Gergô, aki nagy sikerrel énekelte Alfréd áriáját. Kettôjük vérpezsdítô Brindisi duettje csendült fel záró számként. A két ária között igazi meglepetésben volt részünk, Szántó Katalin zenekari fuvolamûvész bravúrosan adta elô a Traviata I. felvonásának fuvola átiratát. A második rész volt a veretesebb, Misura mûvésznô szavait használva. Egy Gilda ária, és két embert próbáló részlet következett: Macbeth –Az alvajáró és a Nabucco – operákból. A Macbeth részletet Magyari Eszter operaházi tag énekelte, aki a Wagner Társaság 2012-es Bayreuthi ösztöndíjasa volt. Eszter talán még jobban énekelt, mint eddig, a nagy taps ezt bizonyította. Abigél rendkívül nehéz áriáját Andrássy Krisztina varázsolta elénk, teljes sikerrel. A mindig szívesen hallgatott nagyszerû Eboli nagyáriát a Don Carlosból, szintén operaházunk tagja Somogyi Eszter adta elô. Az estet külön erre az alkalomra betanult és külön a Társaságnak köszönetképpen elôadott Senta Hollandi duett zárta Magyari Eszter és Bakó Antal elôadásában, óriási sikerrel. Ôszintén úgy éreztük, mintha az Operaházi bolygó Hollandi elôadáson ülnénk, olyan varázslatos volt. Megint egy nagyon szép élménnyel lettünk gazdagabbak és igazat adtunk Misura mûvésznônek, hogy a szorgalom és a zene szeretete valóban csodákra képes. A délutánt szerény ajándékkal és virággal köszöntük meg, további mûvészi munkájukhoz további sikert kívánva.. Faluvégi Lenke

21


5/13/13

9:05 AM

Page 22

2013. tavasz

Wagner német muzsika fénykorát három nagy vidualizmus” jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a oszlopember jelzi. Az elsônek Bach, a mûvésztôl nemcsak azt kívánjuk, hogy eredeti szellemásodiknak Beethoven, a harmadik- mû, érdekes lelki világú ember legyen, hanem ehhez nak Wagner a neve. Azt a kétszáz esz- képest eredeti és érdekes mûvészi kifejezésmódokat tendôt, melynek távolságát életük idôtartama jelöli, is keressen magának. Az írókban szeretjük és megaz ô alkotásaik a német muzsika fénykorává avat- bámuljuk az egyéni stílust, a festôben a színnel és ják. A modern zenei törekvéseknek minden rugója vonalakkal való elôadás sajátos természetét, amely és szála Wagner Richard személyéhez vezet. Ô volt éppen a festôre magára jellemzô, stb. A zeneszerzôaz, aki hirdette, hogy a nél az eredeti kifejezésmuzsikának és poézismódoknak még soknek a zenedráma forkalta több útja-módja, májában egy új mûvéeszköze van, mint bárszetté kell testvériesülmilyen más mûvészni. Wagner nagy mûnek. Az egyéni (indivivészegyéniségének kiduális) kifejezésmódfejtésére, megnyilatkonak elragadó példáit zására legalkalmalátjuk és halljuk Wagsabb forma valóban a ner zenedrámáiban. zenedráma volt. Wagner egyik elsô Ha ezt elismerjük, példánya annak a moakkor megengedhetdern mûvésznek, aki jük, hogy ez a kifejekomolyan foglalkozik zésmód tisztán zeneia mûvészet esztétikai leg nem is fejlôdéskékérdéseivel. Kiszámítja pes és elismerhetjük, elôre azokat a folyahogy az ô különc egyématokat, amelyeket a nisége azzal, hogy mûvészetének a hallhadseregekre menô gatók lelkeiben kelteni utánzókat termelt: takell. Szóval, öntudatos lán még ártott is a zea végletekig. nemûvészetnek. Ezek Végignéz a francia, a vádak fölhangzottak német és olasz operáWagner ellen, sôt kezkon és alig talál egyet denek már a köztudatis, amelyben egy dráHugo Knorr: Siegfried és Wotan találkozása ba is átmenni, de Wagmai formákat építô zener igazi nagyságát nem döntik meg, mert csak tár- nei elme nyilatkoznék meg. Az opera tudniillik Waggyilagos értékeléséhez vezetnek. A „jövô zenéje” pe- nerig kevert, fejletlen mûfaj volt. Egymás mellé radig – amint mûvészetét ô maga nevezte – kiállja ezt a kott áriákból, együttes karénekekbôl és úgynevezett mérlegelést. A jövô zenéje azóta a jelené lett; az egész recitativókból állott. A recitativo részleteknél a színékultúrvilág beszél róla, hallgatja, akarja és szereti. szek énekhangon beszélgetnek, a zenekar pedig A XIX. század négy utolsó és a XX. századnak sablonos akkordokkal kíséri a párbeszédet. Az egész elsô évtizedét egyetemesen jellemzi a mûvészeti ítélke- csak arra szolgál, hogy a párbeszéd valamennyire zésnek egy sajátszerû szempontja, amelyet az „indi- elôre vigye a cselekményt, s azután a szövegírót is-

A

22


5/13/13

9:05 AM

Page 23

2013. tavasz mét egy hosszú, unalmas, értelmetlen, de a zeneszerzô számára igen alkalmas dalszerû részletnek a megírásához segítse. Világos, hogy a recitativo, az valóban drámai valami, de nem muzsika. Ezek a közbeszúrt dalok pedig tényleg zenét képviselnek, de a drámaiság teljesen hiányzik belôlük. Az egész operában vagy csak egy-egy fölvonásban is persze semmilyen szerkezeti vagy értelmi egységet találni nem lehet. Wagner most így gondolkozott: Lehet, hogy mindez jó muzsika, de bizonyosan rossz dráma és ha ez a muzsika szerves összefüggésben nincs a drámával, akkor minek a dráma? És megtalálta a kérdésnek a megoldását. A táncmuzsikának a formái megfelelnek a tánc formáinak – mondta Wagner; a zenedráma írójának olyan zenei formát kell kitalálni, amely megfelel az adott drámai cselekménynek. És azután Wagner csinált ilyen zenei formákat. Az ô fölvonásai többé nem dalocskákból és recitativókból vannak összerakva, hanem egy egészben szôtt zenei szövetet alkotnak. Adráma fordulópontjain a vezérmotívumok jelennek meg a zenekarban vagy az énekben, amelyek megfelelnek a cselekmény fô motívumainak. Így változtatta át Wagner az operát, ezt a korcs-

mûfajt, ezt az öszvért nemes, jóvérû, formás és szaporodásra (továbbfejlôdésre) képes paripává. Nála a zenekar nem monstruózus gitár többé, mint az olasz operaíróknál, amely az énekes dallamát sablonosan kíséri, hanem egy új nagyszabású hangszer, amelyben az énekesek csak annyira fontosak, mint például a hegedûk vagy a trombiták. Úgy szokták ezt másképpen mondani, hogy a zenekar szimfonikusan aláfesti a drámát; de nem igaz, nem festi alá, hanem részt vesz benne. Wagner száztagú hatalmas zenekara elénk varázsolja az erdô zengését, a lombok susogását, a tûz pattogását, a nagy emberi érzéseket hatalmas, magukkal ragadó mivoltukban. Wagner a munkáival a legnagyobb mûvészek közé küzdötte föl magát. Eltörölhetetlenül és világszerte reányomta bélyegét a XIX. század második felének zenei fejlôdésére. Manapság a földkerekség minden operaszínházában leginkább a Wagner-zenedrámákat szeretik és legtöbbet ezeket adják. Hetven esztendôt élt (1813–1883). Azok után, hogy mûvészi szélhámosnak, bolondnak, tehetségtelennek, unalmasnak tartották, érezhette és láthatta, hogy a mûvészete meg fogja hódítani a világot. Csáth Géza

23


5/13/13

9:05 AM

Page 24

2013. tavasz

A bolygó Hollandi operaházi elôadása – óriási siker („Csak a nyaka véres…”) z alcímben rejlô szólás a darab választásá- magához vonzza a Hollandit. A jelzôlámpát a ballada ra vonatkozik. Már az opera beharango- megfelelô helyén is láthatjuk Senta kezében. zásakor sem értettem, és most sem tudom Gyönyörûek a vetített képek. Nem öncélúak, hanem elfogadni, hogy Operaházunk az ôsi mû- megjelenítôek. Mindig a történések, illetve a zene megvet választotta. Az elsôként Drezdában, felelô helyein láthatóak. Híven követik az opera mondamajd Berlinben bemutatott operát sem a kritikusok, nivalóját. Tetszettek a fehér, vitorlaszerû oldal- és hátsó sem a közönség nem ítélte sikeresnek. Maga Wagner is falak is. Ezek mindig az odaillô helyen és idôben nyílrájött, hogy mûve bizonyos szempontból átdolgozásra nak, fordulnak, zárulnak. Mozgásuk értelmezhetô. Keszorul. Nemcsak a helyszínt, nemzetiséget és a neveket vésbé tetszettek a II. felvonás elején a fém traverzek. Töváltoztatta meg. Elsôsorban a befejezéssel nem volt elé- kéletes azonban, hogy ezek akkor tûnnek el, illetve válgedett. Senta tengerbe veti magát és a Hollandi hajója toznak át „vitorlákká”, amikor a Hollandi megjelenik. elsüllyed, de ez még nem fejezi ki azt, amit akart. A mûKülönleges hatású volt az I. felvonás monológjánek megváltással kell végzôdnie, amelyet zeneileg is ki ban, hogy amikor a Hollandi az angyalt idézi és megkell fejezni. Az utólag hozzátett motívum kifejtésével lett váltásról beszél, fénysáv jelenik meg a színpad bal alsó teljes az opera. A halál így nemcsak megváltást, hanem sarkában, majd egyre növekedve követi a fôszereplô átlényegülést is hoz a fôhôsnek. A nyitánynak, amely lépteit. Ugyanilyen fénysáv jeleníti meg a balladában végigvezet a történéseken, szintén megváltással kell zá- Senta megváltásért való könyörgését. Mindkét alkarulnia. lommal akkor tûnik el egy pillanat alatt, amikor reMiért kell visszatérni a szerzô által elvetett ôsi változat- ménytelensérôl énekelnek. Remek rendezôi telitalálat. hoz? Egyszerûen érthetetlen! A felsorolt momentumok Más a helyzet az alábbi két opeolyan szépek és jók, hogy az rával. Wagner két variációt kéalább felsorolt kisebb hibák szített a Tannhäuserbôl. Létezik ezek mellett eltörpülnek. az eredeti és a Párizs számára A II. felvonás elején a láátalakított változat. Ez a helyzet nyok rokkadalt kísérô mozgása Verdi Lombardokjával is. E mû groteszk. Rokkáról énekelnek, is két változatban létezik. A szerde az nincs, Senta is a szövôzô átdolgozta operáját ugyanszék mellett ül. Mary alakjának csak Párizs részére Jeruzsálem megfogalmazása alapvetôen técímen. Lehet választani, melyiket ves. Ez az asszony Senta neveviszik színre! lônôje, a többiek felügyelôje, Ami a mostani megvalósínem divatozó delnô. Kék kosztást illeti, néhány apróbb „hitümje, piros harisnyanadrágja, bától” eltekintve az utóbbi idôk tûsarkú cipôje, valamint piros legszebb interpretációja. keretes napszemüvege elüt a jelSzikora János már az elsô mezek egészétôl. Az elôtérbe ülpillanatban tudatosítja a néve valami színes magazint lazôkkel, hogy a fôszereplô Senpozgat, nem munkálkodik. A ta, aki a mondanivaló megtesteballada elôtt azt mondja: „dolsítôje. Magasra tartott piros jelgozom tovább”. Anémet szövegzôlámpával emelkedik ki a kökönyv szerint „Ich spinne dös színpadon. Ô a Fárosz, aki fort!” – fonok tovább. Igaz, Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály

A

24


5/13/13

9:05 AM

Page 25

2013. tavasz hogy eddig sem font, de nem is dolgozott. Késôbb a lányok szeretnének kiszaladni az érkezô tengerészek elé, de Mary dologra serkenti ôket. Az egyik szereposztásban eközben tánclépésekkel riszálja magát. Messzirôl nem látszik tisztán, de a lányok a kezükbe kapott fekete csizmákat hosszú hajukkal fényesítik. Aszöveg szerint a felügyelônô rendrakásra, fôzésre, takarításra buzdítja ôket. A jelmezek a fenti kivétellel jók. A matrózok és a lányok kékben vannak. A Hollandi, Senta és a holland hajósok ruhája piros. A két fôszereplô fekete, illetve kék köpenyt is visel. Külön szeretném kiemelni Senta és a Hollandi ruháján elöl lévô sárga, narancssárga óriási örvényt. Köpenyüket akkor dobják le magukról, amikor kölcsönös vonzalmuk beigazolódik. Másodízben a zárójelenet megfelelô helyén. Humoros a lányok és a skót hajósok pólóján látható szerelmeik arcmása – bár ez szerintem elmaradhatott volna. Kedves jelenet a II. felvonás végén, ahogy a lányok leselkednek, és szemmel láthatóan örülnek Senta és a Hollandi jegyességének. A rendezés legszebben megkomponált része a szerelmi kettôs. Soha egyetlen rendezésben sem láttam ilyen szépen átgondolt, átérzett jelenetet – beleértve a filmeket és DVD-ket is. Minden kicsi mozdulatnak jelentôsége van. Senta, megpillantva a Hollandit, szinte kôvé dermed megdöbbenésében. Éppen csak köszönti apját, de szemét le nem veszi a vendégrôl. Daland kérdésére, hogy szállást adnának e az idegennek, csak fejbólintással válaszol. A kincsekre ügyet sem vet. Amint közelebb lép a Hollandihoz, a ládát lábával félretolja, jelezve, mennyire nem érdekli a sok drágaság. Daland végre észbe kapva egyedül hagyja ôket. Rövid némajáték következik. A kapitány a lány felé lép, mire Senta kissé riadtan elfordul. Majd visszafordulva az akkor már háttal álló Hollandi felé nyúl, de kezét visszakapja, nem meri megérinteni. Visszeül a „rokka” mellé, ott hallgatja mozdulatlanul a férfit. Miközben a Hollandi az elôzô szavait ismétli, álmodozva, szinte magának szól részvétérôl. A fôhôs nyílt kérdésére elindulnak elôre. Senta fél lépéssel megelôzve a Hollandit, a ruhájukon lévô örvény teljesen összeolvadva egységes, nagy mintát alkot – remek ötlet! A III. felvonás matrózok, lányok jelenetében mozgalmassá teszi az összhatást, hogy mindig az éppen beszélô csoport jön az elôtérbe a többiek közé furakodva. Hangzás szempontjából is sikeres megoldás. Nem bántam volna, ha a tengerészek tánca a jelenet elején nem betanult „néptánc” lett volna. A lányok távozása utáni

mulatozós táncosokkal természetesebben hatott. A csontvázszerû hollandok tényleg ijesztôek. Mozgásuk is kísérteties. Nem csoda, ha a skótok elmenekültek. Az viszont érthetetlen, hogy Senta miért jön be az ijesztgetô és menekülô hajósok között. Aszínpadi utasítás szerint a Hollandi legénységének hátborzongató kacagása után „mintegy varázsütésre” néma csend honol a parton. Ezután jön csak Senta „nagysietve a ház felôl”. Kicsit túljátszott Georg és Senta jelenete. A lány ugyan szánja a vadászt, de nem ölelgeti, nem bújik hozzá. A rá vonatkozó színpadi utasítások: „fájdalmas együttérzéssel fordul el”, „belsô, heves vívódással”, „megrettenve”. Georg megijed a Hollandit látva. Félti. Sentát, de nem fogja le. A zárójelenet hiányosnak tûnik. Ennek oka, hogy az ôsi „változatot” vitték színre. Itt a zene végén két nagy csattanás hallható. Az elsônek kellene lennie Senta vízbe ugrása, a másodiknak a hajó elsüllyedése. A késôbb bekerülô tíz ütem hiányában nehezen is lehetett ezt megrendezni. Áthidaló megoldásként Senta nem ugrik a tengerbe. Utolsó szavaira: „a sírig hû vagyok!”, a Hollandi égô hajója elmerül. (Hogy a hajó miért ég, arról ne beszéljünk! A Hollandi tengerre szállva folytatná vég nélküli bolyongását, tehát nem valószínû, hogy fölgyújtja hajóját.) Nem Senta ugrik vízbe, hanem a matrózok, lányok, Daland, Mary és Georg az elôtérben állva lassan a színpadszint alá süllyednek. Középen hatalmas fénykör látszik. Senta és a Hollandi köpenyüket ledobva elindulnak egymás felé. Ekkor hallatszik a zenekarból az elsô csattanás – záróakkord. Afüggöny összecsapódik, mire a közönség tapsolni kezd. A második végsô, lezáró csattanásra abbamarad a taps, majd kis szünet után tétován folytatódik. Amennyiben a Wagner által elfogadott végsô megoldást láthattuk volna, ez nem fordulhatott volna elô. Ráadásul aki elôször találkozott a mûvel, kevésbé érthette a rendezô szimbolikáját, és hiányolta az öngyilkosságot. Ez a befejezés az összetartozást kifejezi, de bizony hiányzik a katarzist kiváltó megváltás, ahogy azt Wagner a partitúrában elôírta: „A felkelô nap rôt fényében a hajó roncsai fölött két megdicsôült alak tûnik föl. Senta és a Hollandi egymást átölelve emelkednek ki a tenger vizébôl és föllebegnek az ég felé”. Milyen szépen lehetett volna ezt megrendezni! Szikora János valószínûleg ezt is gyönyörûen megjelenítette volna. Egy biztos, nem találkoztam senkivel, akinek ez az elmélyült rendezés ne tetszett volna – a kisebb kifogások ellenére is. Molnár Róbertné

25


5/13/13

9:05 AM

Page 26

2013. tavasz

A nevetô Wagner A keserûségben is felcsillan a vicc! úlyos zene – tekintélyes egyéniség, hogy is lehetne másképp? Hisz a kül-csín és a bel-becs, ez esetben emberi karakter és produktum, azaz zene valahol összetartozhatnának, harmonizálhatnának egymással. Richard Wagner esetében azonban bizonyára sokak legnagyobb meglepetésére nem így volt. Fontos tudni, milyen volt egy köztiszteletben álló zeneszerzô egyénisége? Elôször is nem állt köztiszteletben, sôt sok kritikát, támadást, akadályt kellett elszenvednie. Másrészt érdekes tudni, hogy reagált mindezekre az a mûvész, kinek muzsikájára ma felnézünk. Wagner mûvei során többnyire kora értetlenségével, sôt merev elutasításával találkozott. Hogy kritikusait – néha azonban tisztelôit, a wagneriánusokat is – Richard Wagner távol tartsa magától, a humor legkülönfélébb megnyilvánulási formáit ötölte ki. (Ön) írónia, szarkazmus, cinizmus, káröröm, keserû humor gyakori megnyilvánulásaivá lettek, de egy tôrôl fakadt mindezzel gyermeki naivitása és sziporkázó szellemessége, jókedve is. Briliáns utánozó képességgel rendelkezett a maga körül tiszteletet parancsolni igyekvô felesége, Cosima legnagyobb megrökönyödésére, bosszankodására, szívesen utánozott ismert színpadi figurákat, saját szereplôit is – egészen a groteszk túlzásokig. Örömét lelte komikus akrobatikus ügyességgyakorlataiban, erkélykorláton való fejenállásban, lélegzet elállítóan gyors famászó mutatványokban még élemedettebb korában is. A nevetô Wagner címmel publikált regény írója, az 1952-ben született Joachim Köhler, jó néhány könyvet jelentetett meg Nietzscherôl és Wagnerrôl. A nevetô Wagner rendkívül szórakoztató írásmû, melyben a szerzô megmutatja, mennyi rejtett humor rejlik Wagner drámai színpadi mûveiben, és bepillantást enged a zeneszerzô életének abszolút privát szférájába, új perspektívát nyitva ezzel a wagneri életrajz irodalomban. Nem utolsósorban Nietzschenek is elégtételt szolgáltat, aki igencsak belelátott Wagner életének komédiás részleteibe is.

S

26

Köhler feltárja elôttünk Wagner jellemét, a tréfálkozó zeneszerzôt, a gátlástalan bohémiant, aki mindig készen állt Till Eulenspiegel-féle vicceket improvizálni. Bemutatja a tragikus komédiást, aki nemcsak másokat, de magát, sôt saját mûveit is képes volt kigúnyolni – talán nemcsak cirkuszi talentumának köszönhetôen, hanem lelke mélyén valami cyranoi indíttatásból eredôen is: mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tûröm el alapon. A wagneri humor könnyen jégre viheti a kritikust, a Wagner-kutatók ezért kerülték, mint a pestist. Aki azonban Wagnert komolyan veszi, mind jó, mind rossz tulajdonságaival együtt, annak nevetését is el kell viselnie Köhler szerint. Fûzzük hozzá, nem egyszer bennünket is magával ragad ez a nevetés. Érezhetô, hogy Köhler nem ítél, csupán tudósít. Olyan ez a könyv – Nietzsche megfogalmazásában – mint valami vidám tudomány: Wagner személyében maga volt az anti-Wagner is, aki Nietzsche is szívesen lett volna. A nevetést, amit a filozófus a bayreuthi kultusszal állított szembe, jószerivel szeretve-gyûlölt mesterétôl is tanulhatta volna. E vidám tudomány perspektívájából nézve Wagner, a kiállhatatlan egomániás szinte pôrére vetkôzik az olvasó elôtt: látjuk ôt, aki még gyengeségeiben is kreatív, dühében is önirónikus tudott lenni, ahogy jómaga is fogalmazott: Keserûségben is felcsillant a vicc! Még Cosima, aki kiváló Wagner-ismerônek vallotta magát, sem talált magyarázatot arra, hogy volt képes Wagner szempillantás alatt a bayreuthi kultikus helyet közönséges komédiás színpaddá degradálni. Ahol Wagner volt, ott színház is volt – mondta Nietzsche, aki élénk, tüzes embernek írta le Wagnert, aki gyorsan és viccesen beszélt, társaságát felvillanyozta és szórakoztatta. A klasszikusok gôgjével büszkén viselte el az élet keménységét, ahogy a bayreuthi hagyomány is kívánta tôle, de morális terhei ellenére is valóban komikus egyéniség volt Wagner. Nézzük


5/13/13

9:05 AM

Page 27

2013. tavasz például, hogy parodizálta a Párizsban megismert Heine versét: Im wunderschönen Monat Mai Kroch Richard Wagner aus dem Ei, Es wünschten viele, die ihn liebten, Er wäre lieber drin geblieben. Május szépséges havában Bujt ki Wagner Richard a tojásból, Sokan kívánnák, kik ôt szeretik, Maradt volna benne mindig. (ford. a szerzô) Wagner saját magát Hamlet és Don Quijote keverékének nevezte, aki a komikumhoz hétköznapi piaci közönségességet is ötvözött és hangulata szerint váltott színház és valóság között, hogy sokoldalúságát ellenségei elôtt ezzel is demonstrálja. Wagner 1876-ben megnyitott egy operaházat, amilyet addig még nem látott a világ. A megnyitón a feszült várakozások ellenére egyetlen szót sem szólt, hanem egyszerûen táncoló balerina pózba vágta magát. Akár egy Hanswurst, asztal alá bújt, kutyaugatást utánzott vagy a zongora tetején deklamálva ismert személyiségeket mímelt a Rienzi próbák idején Bülow aszszony legnagyobb megdöbbenésére, aki az ilyet olcsó tréfának tartotta. Honnan örökölte Wagner tréfálkozó hajlamait? A házibaráttal együtt négytagú bohém családban felnövô kisfiú alig néhányévesen és nem minden anyagi kényszertôl függetlenül megismerkedett Drezdában a színpadi világgal, Geyerrel aprópénzért olcsó táncos trükköket mutatott be, majd rövidesen iskolája tréfamestere lett. Martin Gregor-Dellin életrajzírója szerint a selymes hajú, kékszemû, feltûnôen nagyfejû gyermek gyenge testen és rövid vékonyka lábakon állt – feltehetôen gyermekbetegségek következtében. Talán a gyermek önkéntelenül is megérezte, valami más, szokatlan területen kell kitûnnie, hogy észrevegyék. Friedrich Pecht portréíró szerint Wagner szívesen utánozta öltözködésében a párizsi dandyket, ami testalkatának erôsen ellentmondott. A barátnô, Emma Herwegh visszaemlékezéseiben nem véletlenül nevezte Richardot egy férfi zsebkiadásának, kicsinyített másának. – A Lohengrin keletkezése idején – amikor Wagner egy drezdai palotában lakott – nem lakása ajtajában fo-

gadta vendégeit, hanem a kertben álló embernagyságú szobrok nyakából integetett jókedvûen már messzirôl feléjük. – Párizs elutasította Wagnert, mire a zeneszerzô a leglehetetlenebb helyzeteket improvizálta: Lucien Petipa koreográfus jegyezte fel, hogy karmesterként vagy átugrotta a zenekari árkot, vagy annak ballusztrádján egyensúlyozva – hol kézen, hol lábon – jutott el a karmesteri dobogóig. Amikor a Tristan és Isolda Münchenbôl vendégszereplésre érkezô világhírû énekespárját fogadta, örömében tótágast állt emeletes lakása erkélyének korlátján. Persze minden összeesküdött Wagner ellen: egész életében szenvedett az arcát megtámadó övsömör egyik változata miatt, ami depresszióval jött és arcdaganattal, elszínezôdéssel folytatódott. Teste bôrének különleges irritálódása miatt selyemalsónemût hordott, még a nôi neglizsét sem vetette meg. Másik arcproblémája volt szemöldökének szinte teljes hiánya. Vajon ezek is hozzájárultak szinte démoni megszállottságához, amikor magát parodizálta? Mindig arra vágyott, hogy úgy komponálhasson, mint Beethoven és úgy vezényelhessen, mint Weber. Gyermekkorában elsô hangszerként hegedût kapott, tehetsége azonban annyi volt hozzá saját édesanyja szerint, mint a patkánynak a pikulához. Zongorázni sem tudott igazán soha. Szerelmi halál és káröröm Még egy szörnyû tulajdonság, még hozzá jellembeli: életvitele mindig is nagyobb kiadásokra kényszerítette, mint amennyit megengedhetett magának. Er war ein Schnorrer. Hitelezôi elôl bujkált szinte egész Europában, hogy a szobája elôtti folyosót újra és újra szabaddá tegye a mozgás számára, mint mondta, ne állják el azt hitelezôi. Volt, amikor ennivalója, ruhája is alig volt. Még Heinrich Heine is helyeselte, miszerint Wagner jól tette, hogy a párizsi áttörés veszélyes projektjét végül is feladta. Akinek E.T.A Hoffmann a rokona, vagy csak mesevilágában képzelt rokona volt, aki Giacomo Meyerbeertôl irigyelte a kisebb tehetség melletti nagy sikert és Felix Mendelssohn Bartholdytól az elegáns zenekari hangzást – amit utánozni szorgalmasan próbálgatott, segítséget remélt ellenfeleitôl. Végül is visszatérésre kényszerült a krumpli országába, német szülôhazájába. Úgy érezte, hogy a zenekritika és neves emberek is kampányt folytatnak ellene, nem engedik érvényesülését.

27


5/13/13

9:05 AM

Page 28

2013. tavasz Számtalanszor szemére vetették – méghozzá leggyakrabban a kulturális prominencia részérôl - zenéjének rendezetlen hangorgiája voltát, tehetségét a meglepôen új témához és szöveghez, annak azonban sáfárkodással egyenlô megzenésítését. Londonban például karmesterként és zeneszerzôként is egyaránt gúnyolta a kulturális sajtó. Egy drezdai kritikusa pedig egyenesen Hochstapler-nek nevezte, aki nem rendelkezik semmiféle zenei talentummal. Egyetlen zenei egyletnek vagy személynek sem tanácsolhatjuk Wagner zenéjének betanulását, hacsak nem kívánja tudatosan és akarattal tönkretenni valaki a hangját, tüdejét, egész mellét. Gyakran érezte úgy, hogy ezek olimpiai csúcsokra történô emelésének költségét és dicsôségükért a szakmai költséget neki kell megfizetnie. A mérges gúny, melynek Wagner ki volt téve, például a Frankfurter Zeitungban így fogalmazódott meg: Wagner nem tartozik a beszámíthatatlan bolondok csoportjába, akiktôl bolondok házába zárással meg lehet szabadulni, vagy rendôri felügyelettel távol lehet ôt tartani. Wagner olyan ôrült, akit egészen a megsemmisülésig kell üldözni. Szinte csoda, milyen lelkierôvel tudott újra és újra talpra állni, új zenemûvel foglalkozni. Néha persze meglepô kikapcsolódásokban gyûjtött erôt. Wagner például vonzódott az állatokhoz. Nagy tyúkfarmot tartott, szinte beszélgetett a kakasokkal és a tyúkokkal. Aranyfácánjai például a Ring születésének idején Wotan és Fricka névre hallgattak. A pincsikutyáival való viszontlátás fontosabb volt számára, mint a feleségével való újra találkozás a Luzern melletti Triebschenben, a hitelezôi elôl menekülô Wagner II. Lajos által finanszírozott menedékén. Kedvenc papagája nemcsak a zongorán lejátszott motívumokat tanulta meg utánozni, hanem felesége igyekezetének köszönhetôen ô volt az, aki asztalhoz szólította, amikor elkészült az ebéd, vagy jókedvûen rikkantotta: Richard Wagner jó ember! Amennyire magabiztos volt hangszerelésében, annyira nem volt határozott személyiség kutyái nevelésében. Nála az állatok szabadok voltak, nem parancsolgatott nekik, ahogy ô fogalmazott, ha kutyáinak füttyentett, azok is fütyültek rá. Wagner – hála – elpusztíthatatlan humorának – mindezt nem vette komolyan, viccelôdve fogadta. A sors minden egyes arcul legyintésekor azonban Cosima felé Don Quijotehoz hasonlította magát, azt mondta, a Grál lovagjának kifutó példá-

28

nya, a gyôzelmi glória és a játékgyurma keveréke, mely alkotójának sem volt igazán meghitt munkaeszköze. Wagner csak nagyritkán nyilatkozott saját mûveirôl komolyan. Nem tudta ugyan megbocsátani, hogy a Rienzi darmstadti bemutatóján például operájának a legjobb részeit kihagyták és a színpadi fénypontot a kosztümös katonák egész kompániájának felvonulása jelentette. Wagner nem vette figyelembe fôként francia publikumának a kitartott balettpatkányok iránti imádatát és azt, hogy a zsöllyék férfinézôi jószerint csak a nagy balett jelenetekre vonultak be a nézôtérre. Amikor végleg szakított a Meyerbeer-féle kosztümdarabokkal és megjelent A bolygó Hollandival, drámáját majomszínháznak tekintették és elutasították az újszerût. Mi több, még amorálisnak is kikiáltották. A legjobban az fájt Wagnernek, hogy partitúrájával galád módon bántak. A bolygó Hollandi üldözöttsége semmi hozzám képest – mondta Wagner Cosimának, amennyire reménytelen a helyzetem, annyira bízom mégis a reményben. James Davison, legádázabb angol kritikusa szerint ritkán tálalnak a hallgatóságnak bombasztikusabb lármát, mint amit ô a Tannhäuserben nyújtott, aminek mûvészethez, zsenihez semmi köze sincs és Angliában még felvonulási háttérricsajnak is alig elfogadható. Wagner ennek ellenére egyszer sem gondolt arra, hogy szögre akasztja hivatását – ebben elsôsorban feketehumorra való hajlandósága és a vágy, hogy viszonozza a gonoszságot, akadályozta meg. Néha persze még a sors is ellene fordult. Amikor Wilhelmine Schröder-Devrient, Wagner nôalakjainak egyik leggyakrabban elôforduló interpretátora Walkür alakjával Vénusként lépett színre, még a látványt illetôen is csak szaporította a Wagner-ellenzék táborát. Pedig a Vénus-barlangról alkotott wagneri vízió legalább fél évszázaddal elôbbre volt, mint Lucien Petipa majdnem statikus, konzervatívan klasszikus balettmesteri elképzelése. – A gonoszkodáshoz még Bécs is csatlakozott. Nestroy jobbára kárörömre épülô Tannhäuser paródiája – melynek egyik elôadását maga a zeneszerzô is megnézte, sôt állítólag jókedvvel nyugtázta – nem maradt az egyetlen zeneszerzônk ellen irányuló vállalkozás. Nestroy népszerûsége láttán vérszemet kapott és a Lohengrint is kifigurázta. A hattyút nála a címhôs kocsija elé kötött bárány helyettesítette: Nun sei bedankt, mein gutes Schaf, Kehr wieder heim zur Zauberschlaf. Néha ugyanakkor a siker is jelentkezett, csak


5/13/13

9:05 AM

Page 29

2013. tavasz éppen szokatlan módon, Wagner ilyenkor sem vesztette el humorát. A Lohengrin, a Rienzi és a Tannhäuser nyitányának, illetve az operák egy-egy részletének elôadására egyik-másik katonai zenekar is merészkedett – konkrétan például a velencei Markus-téren. Wagner nagyvonalúan beleegyezését adta. Amikor aztán a hangzavarban még a ritmus is mellément, csupán arra figyelmeztette a zenekarokat, szigorúan tartsák be a tempiket. Azonban amikor már a harmadik, negyedik zenekar is engedélyért jelentkezett, konkrétan a magyar regiment zenekari vezetôje is megkörnyékezte, Wagner mégiscsak megelégelte a dolgot. – Vicces kedve azonban akkor sem hagyta egészen cserben, amikor 1866-ban a Tristan-finálében a drámai történet – Isolde szavaival Ertrinken, Versinken – mely halál II. Lajost utánzásra ihlette a Starnbergi tavon – még a zenekar hangulatára is ráült, Wagner, mintha csak valami komikus Rossini-operáról lenne szó, vidáman vetette oda a zenekarnak: most pedig, Uraim, következik a végsô cabaletta! – Mily érdekes, hogy Wagnernek, humora és viccelôdésre való hajlama ellenére sem sikerült igazi komikus operát írnia. A Wagner operákon a közönség csak azóta mulat, mióta megszületett a modern rendezôi színház – állapítja meg Köhler. Mily igaz, elnézve némelyik mai rendezô önmegvalósításra törekvô próbálkozását! Még a Mesterdalnokokról alkotott kritika is (pedig Wagner korábbi barátjától, Laubetól származik), így hangzott: vígjátéki téma komoly erôlködésekkel. Valahol igaza van Laubenak: nem igazán lehetett rajta nevetni, annak ellenére, hogy mély igazságokat megfogalmazó humor keveredik benne slapstick-elemekkel. Ezért érintette Wagnert lelke mélyén bécsi kritikusa, Eduárd Hanslick véleménye: A legfeltûnôbb Wagner humor iránti abszolút érzéketlensége. Nem csoda, hogy a zeneszerzô a Zsidóság a zenében címmel replikázott?!

Köhler érdekfeszítô olvasmánya a zenemûvek és Wagner életének eseményei kapcsán a wagneri reakciók–ellenreakciók, életrajzok, korabeli kritikák, egyéb újsághírekbôl vett idézetek formájában egy egészen más embert tár elénk, mint akit szemünket behunyva és zenéjét hallgatva elképzelünk. Wagner 1883. február 13-án bekövetkezett halála mindenkit váratlanul ért – kivéve magát a mûvészt. Wagner ekkor már többször is panaszkodott arról, hogy belefáradt az életbe és szívesen megválna a világ rendjétôl. Humora még orvosaival szemben is jelentkezett: Látom ugyan a fiolákat, gyógyszeres dobozkákat, csak éppen hitem hiányzik hozzájuk. Vagy, gyakran ismételt mondatában, mely szerint ahhoz, hogy az ember bírja ezt az életet, halottnak kellene lennie. Az utolsó triumpf sem sikerült, amit Wagner magának kívánt, hogy ugyanis halála percében még utoljára megnevettethesse ellenfeleit. Akárcsak egy színész, levetette megszokott fejfedôjét, bársony barettjét, majd lehullott törékeny teste a rózsaszín selyemmel bevont kerevetre – csak Cosimától kapott órája csúszott közben a földre. Az órám! – kiáltotta – ezek voltak utolsó szavai. Ez a halál a velencei Canal Grande mentén, valahogy nem illik életéhez és zenéjéhez. És a nevetô Wagnerbôl sem maradt meg szinte semmi – hiszen Cosima, akinek a bolondozások, tréfálkozások nem voltak ínyére, mert méltatlannak tartotta ôket Wagner zenéjéhez – tett róla, hogy megsemmisüljenek. Így hát Barátom, a karneválnak vége! E szavak maradnak meg a Wagner-zenét kedvelôk fülében. A szavak, melyekkel Richard Wagner a Palazzo Vendramin portásától búcsúzott halála elôtt kiszállva az utolsó gondolából. Reviczky Katalin Joachim Köhler: Der lachende Wagner, Das unbekannte Leben des Bayreuther Meisters Wilhelm Heyne Verlag, München, 2012

A szerkesztô megjegyzése Vigyázat zseni! Mondanánk közönséges nyelven a nagy tehetségû, igen mûvelt, erôsen kreatív gyerekekre, emberekre, akik sokszor mutatnak olyan reakciókat, érzelmi megnyilvánulásokat, amelyek az átlag emberek körében nem elfogadott, vagy szokatlan viselkedési formák. Az ilyen gyerekre könnyen ráfogják, hogy aberrált, a felnôttre pedig egyszerûen, hogy bolond. Wagner vitathatatlanul multi zseni volt, sokszor adott örömének különleges kifejezést: cigánykereket hányt, vagy kézen állva táncolt! Ezt a középszer gyûlölettel fogadta, ahol lehetett gáncsolta és gúnyolta. Minna, aki nála jóval szerényebb mûveltségû volt, ezért bohócnak nevezte, Cosima a szellemtárs pedig arisztokratikus affekcióból nem fogadta el Wagner ilyen megnyilvánulásait. Mert Richard más szinten érzett és gondolkozott, mint ôk és mi. ô már akkor tudta és leírta mûveiben a mélylélektan rejtelmeit, amit csak jóval késôbb bogarásznak ki Freud és Jung, no meg Szondy! De vajon minek örült Wagner, hogy Münchenben a terasz korláton kézen állt? Annak, hogy meglátta a Schnorr mûvész házaspárt, mert biztos lehetett benne, hogy lelkének fômûve a Trisztán nem bukik meg. Wagner mércéjével ez a tótágas normális cselekedet. Nekem is kedvem lenne örömömben olykor ezt tenni, egy-egy szép Wagner opera zenéjét hallgatva, rejtélyét megfejtve, de sajnos nem tehetem, mert én csak „középszerû-normális” vagyok.

29


5/13/13

9:05 AM

Page 30

2013. tavasz

Itt megtisztul a lélek Janzsó Anna kiállítása a Virányos Közösségi Házban 2013. február 9-én zsúfolásig megtelt a terem Janzsó Anna képkiállításának megnyitóján. Sokan voltunk a Wagner Társaságból is, hiszen Anna az 1990-ben újra alakuló Társaság alapító tagja volt. A megnyitón Kiss János méltatta Anna mûvészetét. Általános tudnivalókat is tartalmazott beszéde. Gitáron Dobi Noel mûködött közre. Amint beléptem a terembe megragadott a képek „tisztasága”. Tudtam, hogy Wagner Zenéjével kapcsolatos festmények is lesznek. Körülnézve rögtön megláttam a Ring négy darabját. Azt is tudtam, melyiknek mi lehet a címe. A Rajna kincse, Tavaszi dal – ennek a címére is ráéreztem, nem is tévedtem – Tûzvarázs, Erdôzsongás. Trisztán képe is egyértelmû volt (címe: Itt a sivár nappal – utoljára) Szépek tájképei, pl. a dombok között megbújó falu, a virágos rét, a hegyoldal fatörzsei fölötti fény (cím: Útban a sûrûben). Megragadtak a figurális képek is (Párkák, Gráciák). Sokunknak emlékezetes marad a

„Hétfátyol tánc” a gyönyörû nôi aktjából kisugárzó szivárvány pasztel színeivel. A mûvésznôvel TV riport is készült. Az a jó tárlat, ahonnan az ember megnyugodva, megtisztulva távozik. Janzsó Annáé ilyen volt. Köszönöm, köszönjük! Molnár Róbertné Képek: Hullámzó dombok faluval 1., A Rajna kincse 2., Tavaszi dal 3., Erdôzsongás 4., Tûzvarázs A hátlapon: Hétfátyol tánc

Janzsó Anna: Hullámzó dombok faluval

30


5/13/13

9:05 AM

Page 31


5/13/13

9:06 AM

Page 32

Motto: Hagyjátok meg nekem bolondságaimat, itt vannak nektek a mûveim! R.Wagner. Tartalom

Recommend Documents