Móricz Zsigmond és Móra Ferenc születésének 100. évfordulójáról; Kiss Benedek, Rózsa Endre, Szepesi Attila, Takács Imre versei; Domokos Mátyás és

Móricz Zsigmond és Móra Ferenc születésének 100. évfordulójáról; Kiss Benedek, Rózsa Endre, Szepesi Attila, Takács Imre versei; Domokos Mátyás és Hatvany Lajosné Ferenczy Béni-

tiszatáj I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S

FOLYÓIRAT

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 79-2922 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság ú t j a 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 10 forint. Előfizetési díj: negyedévre 30, fél évre 60, egy évre 120 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916. ISSN 0133 1167 A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

XXXIII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1979. JÚLIUS 100 éve született

Móricz

Zsigmond

KÁNTOR LAJOS: ott otthon vagyok" (Bethlen Gábor földjén) GREZSA FERENC: Móricz Zsigmond és Németh László kapcsolatáról MÓRICZ ZSIGMOND: A szegedi kufa BÁLINT SÁNDOR: Ágnes néném, a poétás asszony BALOGH EDGÁR: Móricz Zsigmond és a regösdiákok BEKE GYÖRGY: Mint egy öregdiák GÁL ISTVÁN: Móricz, Babits, Ignotus TANDORI DEZSŐ: „Mert borzasztó felelősség költeni . . . " (Móricz Zsigmond költészeti tanulmányai) D. MOLNÁR ISTVÁN: Móricz Zsigmond és a lengyelek MARCELLA HUSOVÁ: Móricz és a csehek BALLA GYULA: „A Nyugattól a Kelet Népéig" (Móricz Zsigmond művei oroszul és ukránul) Móra Ferencről,

születésének

100.

4 10 15 17 20 24 27 31 37 41 48

évfordulóján

TÓTH BÉLA: Móra Szegedje MOCSÁR GÁBOR: Hány Móra van? ANNUS JÖZSEF: Rőzseláng a vulkánból MADÁCSY PIROSKA: Móra Ferenc ismeretlen levelei Kosztolányi Dezsőhöz HEGEDŰS ANDRÁSNÉ: Juhász Gyula Nincsen, nincsen!? című verséről (Kosztolányi levelei Móra Ferenchez) APRÓ FERENC: Móra Ferenc levelei Fischhof Ágotához GOLDMAN GYÖRGY: Móra Ferenc vitája a vármegyével APRÓ FERENC: Móra Ferenc és Tápai Antal

51 57 62 69 75 77 83 88

#

TAKÁCS IMRE versei: Szegedi emlékeim, A piszkos hóesésben, A tél eleje, Tavasz előtt

96 1

KISS BENEDEK versei: Szerelmed csendes hatalma, Köszöntő SZEPESI ATTILA versei: Visszanéző, Alba RÓZSA ENDRE versei: „Korunk hőse", No, mehet! TORNAI JÓZSEF: Éjszakai vajúdások (esszé) DOMOKOS MÁTYÁS: Esti beszélgetés Hatvany Lajosnéval — Ferenczy Béniről TÓTH ERZSÉBET versei: Éjjel, hazafelé, Pihenj, pihenj BENKÖ ATTILA versei: Köd, Szerenád SZIKSZAI KÁROLY versei: Razzia, Terelnek lassú mérgekhez

99 100 101 103 111 121 122 123

KRITIKA ILI A MIHÁLY: Tóth Béla: Gyaluvonások VEKERDI LÁSZLÓ: A szegedi nagyárvíz képeskönyve (írta és szerkesztette Tóth Béla) MÁRKUS BÉLA: Gazdátlan hajók OLASZ SÁNDOR: Garzó Imre: Életem és abból merített gondolatok LÁSZLÓ GYULA: „Szóval felfelelé..." (Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára második kötetéről) LÁZÁR GYÖRGY: Nemzetiségi kérdés: múlt és jelen (Kővágó László: Kisebbség — nemzetiség, Herczeg Ferenc: Az MSZMP nemzetiségi politikája) KANYÓ FERENC: A Csongrád megyei munkásmoz T galom 1919. aug. 1—1944. október 10. (Válogatott dokumentumok) ILLYÉS GYULA:

Búcsú Bibó Istvántól

Szerkesztői asztal

126 128 130 133 135

137 140 143 144

ILLUSZTRÁCIÓ Csikós András munkái a 3., 9., 14., 19., 23., 26., 30., 36. és az 50. oldalon Szalay Ferenc munkái a 95 és a 125. oldalon Fényképek Móra Ferencről a 61., 68. és 81. oldalon, valamint a műmelléklet I. oldalán Móser Zoltán fotói a műmelléklet II. oldalán

3

KÁNTOR LAJOS

„...ott otthon vagyok" BETHLEN GÁBOR FÖLDJÉN

Ha Móricz Zsigmond Erdélye kerül szóba, mindenki a trilógiára gondol. Pedig hát e hatalmas regényvállalkozás csupán egy része a háromnál jóval több tagból álló kísérletnek, konstrukciónak, amely Móricz Zsigmond életművében (s nem kizárólag a szépíróiban) a Tündérkertnél is mélyebben gyökerezik. Jóval azelőtt, hogy „lelki látóhatárán" felderengett volna „Bethlen Gábor mindenképpen vezérnek termett alakja" (egy 1913-as Móricz-levélből való az idézet), még A bécsi bútor évében, 1900-ban jegyzi le a gyermekkorából magával hozott s későbbi interjúkban is felbukkanó legendát: „Móricz család (nagyváradi és^sepsiszentgyörgyi) Törzse nagyváradi Móritz István ki 1610-ben kapta a nemességet, két fia volt, egyik Mihály Háromszéken Sztgyörgyben telepedett le, és innen írja előnevét, a másik fia István Szatmár megyébe költözött, de ivadéka származását is ismerjük". (Móricz Miklós közli fakszimilében, bátyja kézírásával, Móricz Zsigmond indulása című könyvében a szöveget s az állítólagos nemesi címer rajzát.) Az őskeresésnek ettől a mozzanatától élete utolsó, a Kelet Népe jegyében zajló szakaszáig Móricz erdélyi kapcsolatainak nagy sora van; ha nem is a teljes kép, de sok minden feltárult előttem az utóbbi hónapokban, a kortársi emlékezésekből válogató kötet szerkesztése, jegyzetelése közben. Ami mindjárt feltűnt: egy ú j válogatás ötletét felvillantó emlékkönyv, a Darvas József szerkesztette, 1945-ös kiadású Móricz Zsigmond ébresztése szerzőinek egyharmada erdélyi. Ez a tény annál érdekesebb, ha összevetjük az Illyés Gyula gondozásában (1941-ben) kiadott Babits-emlékkönyvvel; az utóbbi ugyanis jóval átfogóbb, mind a szerzőket, mind a műfajt tekintve szintetikus jellege ellenére, kevesebb pályatársat, tanítványt szólaltatott meg a Királyhágó túlsó oldaláról (Tamási Áron, Szentimrei, Jékely, Benedek Marcell nevével találkozunk az albumméretű vaskos kötetben). „A Kelet Népe köré tömörült fiatal falukutató irodalom képviselői" között viszont — a fülszövegből idéztünk — Darvas, Erdei Ferenc, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Jócsik Lajos, Juhász Géza, Kovács Imre, Németh László, Szabó Pál, Vass László és Veres Péter (s a Móricz-bibliográfiát és repertóriumot közlő Pintér József) mellett ott találjuk Balogh Edgárt, Bözödi Györgyöt, Kovács Györgyöt, Nagy Istvánt, Szentimrei Jenőt és Tamási Áront. Nem a hűvös elemzés hangja az övék, a baráti, tanítványi szeretet és hála, a találkozások, a közös munka emléke elevenedik meg a bizony meglehetősen rossz minőségű papírra nyomott és ma már nehezen hozzáférhető Móricz-emlékkönyv lapjain. Ez a névsor (amelyből feltehetően katonai szolgálata miatt hiányzik például Asztalos István, a legközvetlenebb Móricz-tanítvány) a mai olvasót meglepő összetételével egyrészt az idők — és vele a hangsúlyok, megítéltetések — változását jelzi, másrészt figyelmeztet arra a mindmáig kellőképpen nem elemzett hatásra, szerepre, amelyet a móriczi életmű az erdélyi, a romániai magyar irodalom alakulásában játszott. Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond: az ő műveik nyoma, magatartásuk kisugárzása lemérhető a kor erdélyi magyar irodalmán, kultuszuk közvetlenül is fellelhető 4

az irodalmi sajtóban. Az Erdélyi Fiatalok 1939. 3—4. számának vezércikkírója jellemzően sarkítva fogalmaz (visszaható érvénnyel is): „A sorslátó Ady és a jövőmutató Szabó Dezső: az ú j magyar életszemlélet kialakítóinak jubileumai után ez az év elhozta a Móricz 60. születésnapját is. Mintha e jubileumok alkalmai az ú j magyar szellem szintézisére, összefoglalására akarnák figyelmeztetni a magyarságot. A nagy triász harmadik tagja azonban más jelentőségű, mint Ady és Szabó Dezső. Bennük a magyar sorskérdések egyetemes látással nyilatkoztak meg, pesszimista (Ady) vagy útmutató módon (Szabó Dezső). A modern magyar szellemi élet levegőjét haláláig Ady, azóta Szabó Dezső adta meg, az előbbi negatíve, az utóbbi pozitíve kiformálva az ú j magyar gondolkozás alapvonalait. Móricz nem ilyen értelemben alakította az ú j magyar lelkiséget. Ö inkább Bartókkal és Kodállyal képezhet triászt. Amint ők a zenében, úgy Móricz az irodalomban a magyar néplélek mélységeit ábrázolta ki." És legalább ennyire érdekes, jellemző — a „túlsó oldalról" — Nagy Istvánt idézni (a Móricz Zsigmond ébresztése kötetben közreadott emlékezés alapján). Szembenéz a korábbi elfogultságokkal, a szűk mozgalmi szempontokkal, saját tévedésével, és szidja a kritikusokat, akik nem segítenek a Móricz-művek megmagyarázásában, megértetésében: „Ezért eshetett meg velem és a hozzám hasonló százezrekkel, akik sorsuknál fogva és feltörekvő igyekeztükben mindig a legfontosabb mondanivalót keresik, hogy Móricz Zsigmond oly sokáig rejtve maradt előttünk, s nehezen legyűrhető gyanakvással közeledünk hozzá." Főképpen történelmi regényeihez kapcsolódva, meggyőződéssel helyesbíti régebbi álláspontját: „Azok, akik valóban az itt élő népek feltörekvését igazoló hagyományok alapján akarják felépíteni a holnap Magyarországát, a Móricz irodalmában kifejezésre jutó egyetemes nemzetpolitikai meglátásokat nem nélkülözhetik." S végül így értelmezi Nagy István a Móricz Zsigmond építkezését: „Én is, munkástársaim is, mikor lekicsinyeltük Móricz jelentőségét, önmagunkat kicsinyeltük le. Ma már tudjuk, hogy Móricz a tétlen politizálás haszontalansága ellen sürgette az építkezést, mert a cselekvés a legcélravezetőbb politika." De nem csak az ünneplés, az utólagos elismerés és hála bizonyítékait szólaltathatjuk meg, hanem az elvi kiállás, a harcvállalás dokumentumait is. Az irodalmi közvélemény jószerivel csupán a prágai és pozsonyi magyar diákok közt tett 1930-as látogatás, a Találkoztam egy csodálatos magyar ifjúsággal című nyilatkozat következményeit, a „sarlósok" mozgalma és A boldog ember közötti összefüggéseket tartja számon. Pedig van erdélyi folytatás is: a felzúduló konzervatívok, reakciósok vádjaira Kolozsvárról is érkezik válasz, hetvennégy erdélyi magyar főiskolai hallgató, a Jancsó-testvérek, Béla és Elemér, valamint társaik aláírásukkal fejezik ki szolidaritásukat Móricz Zsigmonddal. „Ha lehet valami egyáltalán több a művészetnél — írják 1931 tavaszán, az íróhoz címzett nyílt levelükben —, akkor a Móricz Zsigmond művészete több annál számunkra: szabadságot, bátorságot, tisztánlátást és megtisztulni akarást jelent az nekünk"; és mindjárt jön a válasz, a visszaigazolás: „Kedves Barátaim, fogadjátok szívből jövő hálás köszönetemet, hogy bizonyságot tettetek a fellélegző magyar kultúra mellett. Addig is, míg személyesen találkozhatunk szeretettel ölel Benneteket egyről-egyre barátotok: Móricz Zsigmond." E levélváltás az Erdélyi Fiatalok 1931. 5—6. számában jelent meg nyomtatásban, ugyanabban a számban, amely hírül adja, hogy az Erdélyi Fiatalok Irodalmi Szemináriuma keretében, 1931 elején a szociográfus Venczel József tartott előadást Móriczról. Móricz Zsigmond „honosítása" egyébként két évtizeddel korábban kezdődik. Több ízben is megjelent — először az Erdélyi Helikon 1939-es évfolyamában — Kós Károly hangulatos emlékezése, a Találkozásaim Móricz Zsigával, melyben a Budapestre került ifjú építész és a pályája elején álló író megismerkedésére, a kalotaszegi látogatásra, leányfalui és budapesti együttlétekre emlékezik. Kiesett viszont az emlékezetből az a föltétlenül figyelemreméltó Kós-szöveg, amely 1912. február 25-én a Kalotaszegben, Kós Károly néhány számot megért lapjában, a Márkus című Móricz-novella újraközlését bevezette. Érdemes idemásolnunk, még ha itt-ott módosított is e korai értékelésen a mai irodalomtörténeti tudat: 5

írni, jól írni ma nagyon sokan tudnak, magyarul írni már sokkal kevesebben, de magyar dolgot magyarul írni (prózában, mert versben Ady Endre tud csak) csak két ember tud igazán, sőt tökéletesen: Gárdonyi Géza és — Móricz Zsigmond. Gárdonyi Géza klasszikusabb talán, Móricz Zsigmond a miénkebb talán. Nem tudom miért, de így érzem! Nem minden írásánál, igaz; mert vannak írásai, melyekre haragszom; bár sokan azt mondják, hogy éppen azok az igaziak. De vannak dolgai, hogy az ember velük — álmodik. De hát ki ez a Móricz Zsigmond? író, nagy író, magyar író, modern író! Nem, nem! Én ösmerem, nem az! Egy kisded, szőke ember. Hosszú hajú, apró szemű, lógó bajuszú, csendes, mosolygó ember. Hatalmas homloka van és hallgatni szeret. Sokáig semmit sem tudtunk róla és egyszerre itt volt. Megírta a „Hét krajcár"-t és akkor egyszerre felibénk került, olyan magasra fejünk fölé, hogy szédülve kellett felnéznünk reá. De ő akkor is csak mosolygott és mintha hunyorított volna szemével hozzá, hogy: „Nana, kivágtuk úgyé; de ilyenek vagyunk mi ott mind a néma Szatmárban, ahol még fiatal a Tisza is. Itt belevágunk, egyenesen a közepébe és nem félünk senkitől és semmitől, mint ahogyan apáink is Esze Tamás idejében nem ijedtek meg a császártól se." így ám! Ez a fajta Móricz Zsigmond, aki sokat-sokat hallgat, de egyszer csak közibe vág'. És csak mosolyog akkor is: mert mi ez neki, hiszen ő onnan jött, ahol mindig harcokat és harcosokat termett a véres, mert protestáló és protestáló, mert magyar föld. Onnan jött Móricz Zsigmond, de nem egyedül. Elhozta magával azt az egész, külön magyar világot, ami ott él ma is Hajdú-szélén, Szabolcsban, Bihar-szélén, Beregben, Szatmárban, Ugocsa-szélén, Szilágyban. Eljöttek vele mind eldugott falvaikból, rongyos kúriáikból a bocskoros nemesek, cserepes házaikból azok a csizmás parasztok, akik mindig harcoltak, csak azért sokszor, mert örömük volt a harc. Akik kálvinisták és kurucok, nagy szívűek és összeférhetetlenek és — szegények voltak, de mindig gőgösek és egészségesek, szíjasok és legyőzhetetlenek és ma is ilyenek. (A következő bekezdésben Kós megmagyarázza, hogy miért választotta Móricztól éppen a Márkus című novellát.) A szatmári, tiszaháti — tehát mindenképpen a történelmi Erdélyen kívüli — író „honosításának" ugyancsak jelentős, az utókor emlékezetéből azonban szintén kiesett eseménye volt Makkai Sándor 1922-ből való, a Tündérkert megjelenéséhez s a nagyenyedi Bethlen Kollégium háromszáz éves évfordulójához kapcsolódó esszéje, a Bethlen Gábor öröksége (megtalálható a Szépmíves Céh kiadásában 1932-ben napvilágot látott, Erdélyi szemmel című Makkai-kötetben). Makkai Sándor nem kritikát, nem is szabályos méltatást ír, bár mint jelzi, „a maga helyén érdemes volna beszélni róla, hogy próbálja meg és hogyan sikerül az írónak, aki nem erdélyi ember, Erdély lelkét megérteni, és megragadva, művészi ábrázolatba örökíteni, éspedig egy rendkívül kuszált és eseményektől túlzsúfolt, nem is minden részletében pontosan ismert korszak tükörképében. De nem itt van ennek a helye. Csak két hatalmas, eleven élettel teljes és mégis szinte szimbolikus jelentőségű főalakjára akarom most ráirányítani a figyelmet. Az egyik lángoló, féktelenül vad, mindent bírni és uralni akaró s a saját emésztő tüzében hamuba fúló i f j ú : Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Gyönyörű és rettentő, nagyakaratú és tehetetlen ember. A másik a higgadt, türelmességében és megfontoltságában szinte öreges (noha még szintén fiatal), magát engedelmes önuralommal szolgálatra adó, látszatra hideg, sötét; de valójában állandó, csendes belső tűzből egy ország dermedt és rémült szívét felmelegíteni kész és képes székely főkapitány: Bethlen Gábor. Ez a két ember tartja a kezében Erdély sorsát, jövőjét azokban a szörnyű időkben." Makkai a Móricz-regényben felfedezett Báthori—Bethlen szembeállítást egyenesen a maga transzilvanista programjának a 6

kifejtésére használja fel; Báthori Gábor „zsarnoka és prédáló farkasa volt Erdélynek, mert nem látta s nem szerette a lelket, amely Erdély völgyeiben él; csak magát látta és szerette és vesztette el Erdélyben. Igen megrázó bizonysága ez az alak annak, hogy az Erdély szívétől idegen lélek hogy teszi tönkre Erdélyt is, magát is. Mert Erdélynek külön lelke van." Bármennyire idealistának tűnjék ez a fogalmazás, Makkai esszéje nem nélkülözi a realizmust: a Bethlen Gábor örökségét akarja ébreszteni, a jelen és jövő szolgálatába állítani mint eszközt az ifjúság nevelésében, a sajátos hagyományokat őrző oktatásában; és ezzel az örökséggel összehangzóan tűzi ki célul „az erdélyi magyar irodalom öntudatos kifejlesztésé"-! Az esszéíró abban a tudatban hangsúlyozza e sajátosságokat, hogy az erdélyi magyarság ú j történelmi helyzetében „elérkezett oda, hogy mint nemzeti kisebbség — ú j hazájának törvényei között — a maga önálló lelki, szellemi és kulturális örökségét, amelyet újra és meggyőződéssel nevezek a Bethlen Gábor örökségének, megint átvegye, és éljen belőle magához méltó életet." Makkai azonban a maga transzilvanizmusával nem az elkülönülést, a bezárkózást hirdeti; ellenkezőleg. „Az a kultúra, amelyet Bethlen Gábor inaugurált Erdélyben, magában hordozta az erdélyi nemzetiségek lelki, szellemi kapcsolódásának nagyszerű gondolatát éppúgy, mint a magyarországi magyarsággal való lelki egység biztosítását, de mindenikkel úgy akart kezet fogni, mint önálló fél, mint erdélyi magyar lélek és kultúra. Az idők rettentően megváltoztak, de ez az eszmény ma parancsolóbb és egyetlenebb a mi számunkra, mint valaha." A regényhőssé vált fejedelemben Makkai példát, szimbólumot lát, s a történelmi tanulságot vérbeli esszéíróként továbbgondolja: „Egy nép, amely meg tud szervezkedni a reá váró terhek hordozására, el tudja viselni a helyesen megosztott és szívből vállalt terheket. De az a nép, amelyik még arra is éretlen vagy kemény szívű, hogy önmaga legigazabb érdekéért áldozni kész legyen s hagyja, hogy egy töredéke elégjen és összeroppanjon a teher alatt, a nagy többség pedig csendes asszisztenciával nézze ezt, a maga kicsiny érdekecskéin túl nem látva, álmos kérődzéssel baktasson a vágóhíd felé: az a nép élvén megholt." De most már közvetlenebbül a Móricz-életrajzból és műből is idézhetünk példákat. Sokéves szünet után, 1926 decemberében határozta el magát Móricz Zsigmond, hogy ismét Erdélybe jön, felolvasó körútra, egyúttal pedig anyagot gyűjt a trilógia folytatásához. E látogatásnak egyetlen írói életműn messze túlmutató jelentősége volt akkor, s ennek megfelelő fogadtatásról tesznek bizonyságot a korabeli lapok beszámolói, kommentárjai. Fontos mozzanat, hogy Móricz kereste a kapcsolatot a román értelmiséggel is (a publicista Corneliu Codarcea, mint az események egyik főszereplője többször is megírta ezeket az emlékeit), sőt — Balogh Edgár elbeszélése szerint, aki magától Móricztól hallotta ezt — a jelentős román regényíróval, Liviu Rebreanuval is találkozott 1926-os kolozsvári látogatásakor. Hogy ez az utazás mit jelentett Móricz Zsigmond számára, azt a Nyugat 1927. január 16-i számában megjelent, A gyermek hazamegy című verse sejteti meg; alcíme: „Érzések Erdély kapujában". Az első szakasz egyértelműen az ellágyulásé, a nosztalgiáé („A gyermek az ősi házba / öreg szülői kedves köribe / . . . I siet, jön, vágyik, / az ősi lelkek édes otthonába.") Történelmi képek és mai érzések váltogatják egymást tizenöt szabálytalan szakaszon át, a vezérmotívum azonban a „ködök" eloszlatása, az útnyitás „az élet szekeré"-nek, a Munkának: Öh, szűnjön meg a magába maradt árva lelkek félelme s bánata, s csattanjon ki az Akaraterő, s ezernyi ezer életcsírát istápoljon fel a Tavasz napjaira! Mert nem a sírás s nem a könnytörlés, hanem a termő élet az emberé. 7

A költemény, akárcsak Móricz verses lírájának nagyobbik része, nyilván nem t a r tozik az életmű legjavához, ám pontosan vázolja fel azt az érzelmi hátteret, amely a prózaíró és az irodalomszervező Móricz munkásságának egy igen jelentős hányadát magyarázza. Amikor például Babitscsal együtt a Nyugatot szerkesztette, 1930-ban ő kért Szentímrei Jenőtől egy összefoglaló tanulmányt Erdély tízéves magyar irodalmáról; Móricz Zsigmondnak is köszönhető tehát, hogy e történelmi realizmustól áthatott sorok az Erdélyről friss, valódi ismeretekkel nemigen rendelkező magyarországi olvasó elé kerülhettek: „Itt [Erdélyben] nem egysíkú, egysorsú és egymúltú magyarok tömegei élnek. S nem is csak mind magyarok. E kicsiny üstben, a történelem lángjain, különféle népek sorsa fortyog a gazdasági viszonyok közös levében. S akárhonnan jöjjön a külső megerősítés: végeredményben mégis a kölcsönösség egymásrahatásai uralkodnak itt jelenen, múlton és jövőn. A lélek formáit ezek a kölcsönhatások alakítják, edzik, kalapálják ki." (Móricz Zsigmond és Szentimrei barátsága mindvégig meleg maradt, amit egy 1942-es, Csibének címzett Móricz-levél is tanúsít: Szentimreit itt a legjobb barátjának nevezi, s „benne megbízhatsz" biztatással ajánlja a Kolozsvárt tartózkodó, a Kelet Népét népszerűsítő Móricz Erzsike figyelmébe.) Sem a Makkai esszéje, sem Szentimrei tanulmánya nem maradt visszhangtalan. 1931-ben maga Móricz ír Makkai Magunk revíziója című kötetéről, s a Nyugatban közölt, már terjedelmével kitüntető méltatás az „életrevaló gondolatokat" köszönti. Bethlen Gáborban is a reálpolitikus érdekelte, s ezt kereste, vélte felismerni a különböző nagyságrendű utódokban, az „okosabb, politikusabb, szervezettebb" erdélyiekben — ahogy erről nem egy levele ugyancsak tanúskodik. Szüntelenül foglalkoztatta őt az a sok „politikai iskola", amelyet „Erdély népe századok óta végezhetett". Jellemző „apróság", hogy a Magvető antológiába, amelyet a magyar irodalom „élő könyvé"-nek szánt, fölvett néhány levélrészletet Bethlen Gábortól, és idézett Szalárdi János történelmi munkájából is, mégpedig a békére törekvő, az építő f e j e delem alakját elevenítve fel újólag. („Bethlen Gábor fejedelem azért azonnal az ország megcsendesítésére, békességnek, törvénynek helybenállatására, végházainak, várainak építtetésekre fordítá elméjét, és mind moldvai, havasalföldi vajdákkal, lengyelekkel jó szomszédságot, barátságot szerezvén, s az országot a sok kóborlóktól, nyúzó fosztoktól megtisztítván ...") A Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond számára, mint ahogy ezt m á r többen megírták, különösen fontos volt az erdélyi munkatársak és velük az erdélyi problémák bekapcsolása — például „az erdélyi népek összeházasodásának" a feltérképezése. És meg is találta ezeket a munkatársakat, egyrészt a régi barátokban, ismerősökben, másrészt a fiatalokban, akiknek egy része — a Korunk 1940. őszi betiltása következtében — fórum nélkül maradt. A Balogh Edgárhoz írt Móricz-levelek a szerkesztő s az egész népben gondolkodó közéleti ember gondjaiból nagyon sokat feltárnak. Móricz Zsigmond és a „népiek" megítélése szempontjából azonban különösen érdekes, mondhatni perdöntő (hányszor figyelmen kívül hagyott!) dokumentum a már említett Nagy István-emlékezés. A „népiekkel" ellentmondásos viszonyban álló munkásíró föleleveníti, hogyan is fogadták a Kelet Népé ben meghirdetett Móricz-jelszót a munkásszervezetekben: „Ne politizálj, hanem építkezz!" Nos, í r j a Nagy István, „Meg lehetett és meg kellett érteni, ha munkástársaim szemében Móricz Zsigmond olyan írónak tetszett, aki »-egy tüzet f ú a reakciósokkal«." (A Korunkban sajnos hangzottak el súlyosabb vádak is Móricz Zsigmondról, de hát ez korábbi történet; a kolozsvári marxista szellemű folyóirat Móricz-képéhez persze hozzátartoznak az érdemi méltatások is, sőt a beható elemzés valószínűleg ezeknek a túlsúlyát állapíthatná meg.) És akkor jött a meglepetés. íme, Nagy István beszámolója róla: „Mindezek után reménytelennek tartottam, hogy a Kelet Népében írásom jelenjék meg. Pedig időközben már el is küldtem oda kísérletképpen egy cikket. Ugyanakkor elbeszélést küldtem a Hídnak, kis véleménycikket a Magyar Nemzetnek. s novellát a Nyugatnak. De csak a Népszavától reméltem munkára biztató választ. 8

Csalódtam: a Népszava válaszra sem méltatott. De nem válaszolt a Híd sem, a Nyugat sem, a Magyar Nemzet sem. Az előzmények után érthető, ha a legkevésbé a Kelet Népétől reméltem választ, hiszen Móricz Zsigmond jelszavával ellentétben nagyon is politikai ízű cikket küldtem neki. Arról írtam: »ami kimaradt az erdélyi leltárból« a nagy számbavételnél, vagyis a mi demokratikus törekvéseinkről. Képzelhetni meglepetésemet, mikor Móricz választása éppen erre a cikkemre esett, és azt le is közölte, sőt biztatott, hogy csak írjak mindenről, ami szívünkön fekszik Erdélyben. Nemsokára azután novellát is közölt tőlem és még jónéhány cikket is." S ha már többnyire elfeledett, a szintézisbe még be nem épített dokumentumokat idézünk, ide kívánkozik egy bekezdés Gaál Gábor leveléből, amelyben éppen Nagy Istvánt, kolozsvári felfedezettjét látja el óvó, intő tanácsokkal; az 1942. szeptember 12-én kelt levélben olvasható: „Móricz Zsigmond halála nagyon megilletett. A magyar irodalom még árvább lett. Micsoda gólyakelepelés volt, amíg élt. Mi lesz még csak ezután!" Néhány nappal előbb jelent meg az egyik kolozsvári napilapban, az Ellenzékben a Jékely Zoltán írta nekrológ (Móricz Zsigmond lehunyta a szemét). Jékely költői vallomása — „táboron kívül", vagyis nem a „népiek" oldaláról — Móricz Zsigmond nevével, nevében: siratás és programkeresés: „Ma éjjel, álmomban, nagy dunai sziget közepében, elszáradt és gyökerestől kifordult tamariszkuszfát láttam s tudtam róla, hogy ez a Móricz Zsigmond-fa. Kapirgálni kezdtünk a homokos talajban s íme, diónyi, kerek és bozontos magot találtunk; el is ültettük a fa helyébe. Hol van az a mag? Valahol csak van, minden bizonnyal." Hát hogyne lett volna otthon — itthon — Móricz Zsigmond ezeken a földrajzi és szellemi tájakon . . .

GREZSA FERENC

Móricz Zsigmond és Németh László kapcsolatáról i Németh László életművét a magyar kultúra felől két meghatározó erejű szellemi hatás érte: Adyé és Móriczé. Egyik se mérhető a komparatisztika kicsinyes hatásbefogadás mechanizmusával. Egyszerre formálták — magyarságszemléletük példájával — az írói gondolkozást s — az emberlátás tipológiai mintáival — az életmű esztétikai alkatát. Ady- és Móricz-élményében sok a közös, az egy irányba mutató vonás. Az analógiák mellett azonban számottevőek a különbségek is. Adyval (pontosabban: A halottak élén parancsoló látomásával) Németh az írói indulás, a pályakezdő tájékozódás pillanatában találkozik. Móriczcal igazán az életmű kiforrott állapotában, midőn az alakító hatás jobbára „csak" a meglevő tendenciák ösztönzése, felhívás a belső arányok módosítására, sokáttételes gondolatébresztés. Az Ady-élmény villámcsapásszerű, feledhetetlenül szép megrázkódtatás, reveláció, a Móricz-élmény lassú, korszakokon átható, állandó sugárzás, ellenállásokat fokozatosan leküzdő s építő erő. Ady a kiindulópont, Móricz az írói fejlődés végpontja felé mutat. A költő Némethet a gondolkodás tragikumával, a küldetéstudat heroizmusával ragadja meg, a prózaíró viszont — vele egyazon műfajban — az általa teremtett világ fölmérhetetlen gazdagságával, az ábrázolás robusztus erejével. Ha Németh László jellemtriptichonjára gondolunk, a „szent, hős és szörnyeteg" alakváltozataira, úgy tűnik, Ady a szörnyetegség világidegenségében erősíti meg, Móricz viszont a társadalomban élő, emberi kapcsolatokban lélegző hős magatartására ösztönzi. Tán a Móricz-kapcsolat mégis több azzal, hogy személyes viszonnyá, barátsággá érik. A mester és tanítvány, a szellemi apa-fiú érzés közvetlenségével. Ma se tudjuk meghatottság nélkül olvasni a vallomást: „Az egyetlen ember volt ebben az országban, akinek fiául tudtam volna a lába elé ülni." Nem pusztán a szeretet, hanem a példa, a vállalt nagyság okán, hisz „ez az öreg ügynök, ez volt számomra akkor a magyarság". Móricz és Németh kapcsolatának története főképpen Németh Móricz-élményének krónikája. Határpontjai a Tanu-évektől kezdődően szinte egybeesnek a Németh László-i írói pálya fordulataival. Előbb — a húszas évek második felében, a harmincas években — író és kritikus mérkőzése, a teljesítmények objektív igényű fölmérése, egymás feszültségektől se mentes, véleménykülönbségeket se nélkülöző „megnézése". Az ú j korszak kezdete — Németh pályáján is, kapcsolatukban is — 1938. Németh írói horizontja komorabbá válik; a minőség utópia ihlette fényei kihunynak, egyre súlyosabban borul művére a történelem árnyéka. Móriczcal egy Noé b á r k á j a szerű közös vállalkozásban forr össze. A Kelet Népénél, országjáró útjain adjutánsként szegődik mellé. 1942 után az emlékezés zsilipje szakad föl. Nem pusztán fölidéző nosztalgia ez, sokkal inkább a magyar irodalom jövőjét munkáló felelősségtudat. Célja, hogy Móricz gondolkodói és művészi vívmányai minél szervesebben épüljenek be irodalmunk folytonosságába. Németh László történetileg változó, alakuló Móricz-élménye geológiai rétegekként rakódik egymásra. Egymásba át-átvillódzón, de egymást nem közömbösítőn, írói szerencséje, hogy Móricz legnagyobb, A boldog embert, Rózsa Sándort termő utolsó korszakának vált tanújává. írói bátorsága, hogy pályája derekán is a pályakezdés nyitottságával merte vállalni ez élményt s önnön életművére vonatkozó konzekvenciáit. 10

Kapcsolatukban Móricz volt az aktívabb fél. De nemcsak Németh Lászlónak volt szüksége Móriczra, Móricznak is őrá. A Villámfénynél bemutatóján döbbent rá, hogy Németh László, a korábban is tehetségesnek tartott fiatal esszéista, vele „rokon gondolkozású". A fiatalabb generációkból — most nem számítva az alulról jötteket: Veres Pétert, Szabó Pált stb. — legjobban őt szerette, legtöbbre őt becsülte. Nem az ösztönös zseni vonzalma, bámulása volt ez a műveltebb intellektus, racionális elme iránt. Móricz gondolkodónak se akárki, ha nem is volt elég ideje-ereje ezt tanulmányokban bizonyítani. Inkább valami munkamegosztás-féle terv lappanghatott mögötte: hogy amit csinál, meglegyen az analógiája más műfajokban is: esszében, más típusú (tudat-) regényben s (nem népszínműves, hanem lélektani) drámában. Jó választás volt, a nagy író ösztönét, értéktudatát dicséri. 2

Az író és kritikus viszonya két nemzedék farkasszemnézése volt. A Horváthné meghal, a pályadíjnyertes novella sikere után az induló kritikus a kor legnagyobb íróján próbálja ki esztétikai fegyverzetét. Első esszéjét Móriczról írja Zsinka Protestáns Szemléjébe. Vádpontjait a Pillangó és A nagy fejedelem közé eső alkotói vákuum magyarázná? Sokkal inkább a különbözni akarás nemzedéki öntudata. Babits esztéta szemlélete? 1929 és 1933 között Németh a Nyugat kritikai rovatában nem nyilatkozik Móriczról. Fölény, bírálat: az ú j generáció irodalomalapításának szükségszerű velejárója. Németh Móricz-portréján jó évtizedig a torzó vonásai ismerhetők föl. Vulkánszellem. „Alakjai élnek, sokszor hatalmasan élnek, de nem áll mögöttük egy nagy értelem garanciája" — fogalmazza meg róla a belső aránytalanság kórképét. Őserő, gyermekes eszmékkel. Utolérhetetlen jelenetező, szerkesztésbeli hibákkal. A belső kritika hiányából fakad műfajtévesztése is: novellista tehetségét alkatától idegen regényekben éli ki. Tulajdonképpen Mikszáth-rokon volna, de a „vadkan-romantika" adys pózaiban tetszeleg. „A formátlanság formaművésze", mivel noteszában hordja ihletét. Némethet csak az Erdély remeklése eszmélteti rá, hogy Móriczon nem kérheti számon a Nyugat második nemzedékének esztétikai normáit, például az intellektualizmust. A fogyatkozásokról most derül ki, hogy jelleg. A portré alaprajza nem változik.: erény és hiba egy tőről fakadhat — csupán az értékszemlélet lesz belátásosabb, önnön ars poeticáján fölülemelkedő. Móricz ösztönös művész? „Kérlelhetetlen emberlátása" bizonyítja, hogy kritikus agyvelő. Csakhogy gondolkodói képessége nem tanulmányokban, hanem az ábrázolásban válik teremtő erővé. Novellista alkat? ö írja meg a kelet-európai eposzt a Rózsa Sándorban, a „teljes emberélet" virágzását. Egyszerre tud „vadember" és „moralista" lenni, Odüsszeiát és Gullivert alkotni. Ady-gesztusok? Báthori és Bethlen alakpárhuzama Móricz két arca: ideálkép és realista önismeret feszültsége. Notesz-realizmust csinálna? Ami másolásnak tűnik, valójában teremtés. „Én olyan embereket akarok csinálni, akiket épp úgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket" — idézi szavait a kreativitás esztétikájáról. A torzóról kitűnik, hogy nagy lélek. „Ö az egyetlen lángész, akivel dolgom volt" — fogalmazódik meg a végső definíció. „Előtte Keményen kívül a magyar regényírásban senkisem tudott igazi embert c s i n á l n i . . . a lelkesedés emberei anyagáért s a komor eltűnődés végzetükön — súlyos egyensúlyban van" — olvassuk a Kisebbségben című tanulmányban. A Németh László-i álláspont nagyívű változása végső fokon a Móricz-életmű harmincas évekbeli megújulásában, utolsó alkotói évtizedének törekvéseiben gyökeredzik. A megőrző lángész mögül előlép a jelenkor krónikása, a magyar sorskérdések vallatója. Az Erdély — Németh interpretációjában — még zárókő: Ady lírája mellett a háború előtti kor legteljesebb összefoglalása. A falu-» kutatás idején azonban Móricz Zsigmond „utánahajol az ifjúságnak". Megírja A boldog embert, a paraszti szociográfia mintáját, majd a Rózsa Sándorban a népből kifejlődő „teljes nemzet álmát", az „elfecsérelt magyar anyag" jóvátételeként a „mellé11

rendelő társadalom" látomását. A nemzedéki farkasszemnézést mindkettőjükben az egy táborhoz tartozás tudata váltja föl. „A népi irodalom természetes apja" — olvassuk Németh kései Móricz-tanulmányában. A nemzedéki különbség kiegyenlítődik. Hasonló folyamat játszódott le Móricz Zsigmondban is. Korai Németh Lászlóportréján még túlontúl sok az urbánus vonás. A nép Eötvös-kollégiuma pedagógiai tervét elitre szűkítettsége okán bírálja. A Sznobok és parasztok ellenében a népből jött őstehetségek pártjára áll. „Az író ott kezdődik, mikor az ember elfelejti, amire az iskola tanította" — fordítja vissza a műveletlenség vádját. A Berzsenyi-könyvön — habár dicséri szerzője merészségét, mellyel szakít Kölcsey-kultuszával, saját korábbi énjével —, az életességet kéri számon; miért nem tudhatjuk meg belőle, hány holdja volt a niklai remetének. A Gyászban — az 1936. március 10-i kecskeméti Katona-ünnep alkalmával — nem a hősnőt, hanem a csendőr mellékfiguráját dicséri. De közben egyre teljesebb revízió alá veszi a Némethből alkotott filozopter-fantomot. Meggyőzi a Villámfénynél, a Kisebbségben Kemény- és Tolnai-portréja, a Bethlen Kata-tanulmány, a Cseresnyés bemutatója de végül és legfőképp: A másik mester. „Senkinél se olvad ily villámfényben irodalommá az élet" — állapítja meg a regényről. „Ö látott a legtisztábban" — összegezi Németh a róla szóló Móricz-kritika summáját. (Még Gulyás Pálnál is?!) A kör a másik irányból is bezárult. Az eredmény: a kor két legnagyobb írójának egymásra találása. 3 Az 1938 szeptemberi összebarátkozás, a „nyolcórás beszédtor" kapcsolatukban ú j szakasz kezdete. Németh Lászlóban a „Roland-komplexumot" lobbantja föl, vezérkereső ösztönét táplálja. Vállalkozásuk külső krónikáját jól ismerjük a Kelet Népéből, Németh Móricz-könyvéből és a Homályból homályba megfelelő önéletrajzi fejezeteiből. E szerint Németh Móriczon próbálja ki a Kisebbségben irodalomtörténeti gondolatmenetét. 1939 végén belép a Kelet Népe szerkesztőségébe (a kritikai rovat vezetőjeként), s cikkek sorát írja a folyóiratba; olyanokat mint a Kiforgatnak múltunkból, a Híd a Dráván, a Krlezsa Adyról stb. Részt vesz Móricz harmadik (és utolsó) nagy országjárásán, mintegy alkatától idegen feladatként vonatozik Soprontól Békéscsabáig, Ceglédtől Szegedig, Kassától Nagyváradig, Pápától Hódmezővásárhelyig, szónokol, hiteket ébreszt, tapasztalatokat gyűjt. Együtt tervezik a Törökvészen az Írók Népfőiskoláját, melyet a VKM majd zugiskolaként tilt be. Móricz inspirációja nélkül nem születik meg az Iszony, Németh László legjobb regénye. Jóval kevesebbet tudunk viszont — irodalomtörténeti feldolgozás híján — e négy esztendő belső krónikájáról. Az Égető Eszter Móricz-jelenete talán a legfontosabbat emeli ki ezeknek az esztendőknek a közös eszméiből. Az Anschluss idejére transzponálja a valójában két évvel későbbi irodalmi estet, s nem véletlenül. Azért, hogy az írót a németellenes szellemi ellenállás élő lelkiismereteként ábrázolhassa. Amikor „a világnak mosolygó patriarcha maszk" egészen leolvad róla, s „komor ukrán arca" válik felismerhetővé. „A sors kopogtat. Itt van a szomszédban. S mi semmit nem csinálunk" — kiáltja. A rövid, lényegre csupaszított mondatok mint a puskaropogás. A veszélytudat mégse lehet bénaság, hanem tevékenység. Programmá formálódik: „Értessük meg az utolsó percben az értelmiséggel, hogy a népben építse bunkereit." A hódmezővásárhelyi Tanyai Tanulók Otthonában, a kelet-európai betyárvilág ábrázolásában, az alulról nézett történelemben. A megmaradás horgonyai csak „a nép mély tengerében" kapaszkodhatnak meg: folklórban, régi magyar kultúrában, népi irodalomban, Bartókék zenéjében. A „mélymagyarság" mítoszának nemcsak Szabó Dezső-i és Ady Endre-i dimenz i ó j a van, hanem Móricz Zsigmond-i is. „Az egész század fejlődésében volt ott a fogantatási hiba. Kihagyta mohó lendületéből a múltat és a népet, a mélységet" — vonja meg Németh a párhuzamot a Rózsa Sándor sok vitát kavart második kötetével. „A magam literátori felszíne alatt kerestem valami mélyebbet, s közben irodal12

munk széphalmi színe alatt is kitapogattam a niklait. Nos, amit kerestem, Móricz Zsigmondban készen volt. ö maga volt a »mély magyarság« — olvassuk önéletrajzi vallomásában. Hiba lenne azonban a két világlátást: a Móricz Zsigmond-it és a Németh László-it teljesen azonosítani. Németh ekkor az exodus embere, a mozgalmi munkát muszáj-Herkulesként végzi, s a maga véleményét is túl élesen választja el a másokétól (például a baloldaltól). Móriczban több hit, lelkesedés van „az egész társadalmát, jókat, rosszakat megmozgatni". Amit Németh megideologizál, mítosszá fejleszt, lélekállapottá old, Móricz gyakorlatiasabban, praktikusabban fogja föl. Felhígult a magyarság? „Magcsere" kell, a vezetőréteg fölváltása az alulról jöttekkel. Erkölcsi példákon nemesedhet a társadalom? Forradalomra van szükség, nélküle közönybe fúl a kiváló. Van persze kiegyenlítődés is. A Rózsa Sándor második kötetét követő hajszában Németh a maga vermére ismer. Az 1943-as tanulmányban, a Népi íróban Móricz gyógyszerét ajánlja a népi irodalom fogyatkozásaira: a „hódító mohóságot". Az Égető Eszter egy kissé a Rózsa Sándor folytatásának készül, az írói cél benne is „az elhanyagolt magyar vidék, az elborított kelet-európai jelleg megőrzése, föltárása." 4 Irodalomtörténészi közfelfogás, hogy a „Móricz-hatás" Németh László pályáján a korai művekre: a Horváthné meghal típusú novellisztikára s az Akasztófavirágféle regényírásra korlátozható. A vásárhelyi korszak sok „áthallása" azonban gyanút ébreszt bennünk ez álláspont, hitele felől, s revíziójára indít. A vásárhelyi években tapasztalható „Móricz-hatás" természete más, mint ami pályakezdésében fölismerhető. Stílus, nyelv, ábrázolás rétegeit nem érinti, inkább az ars poetica, tipológia elvi szintjén érhető tetten. De amannál sokkal erőteljesebb. Az egyik tanórán — fennmaradt vázlata szerint — a Szabó Dezső-i és Móricz Zsigmond-i magatartásmódot hasonlítja össze. Szabó Dezső szerinte a XIX. századi darwini alapú individualizmus megtestesítője: eszménye a nietzschei korlátozott nagyság, az egyén szerinte csak a társadalom ellenében érvényesítheti önmagát. Vele szemben Móricz képviseli az igazi individualizmust: személyes viszonyban él a világgal, hagyja magát általa megtermékenyíteni, nem zárkózik el önnön gőgjébe s tehetségébe. Életelve, hogy a természet ajándékát bennünk csak a világ segítségével lehet kifejleszteni. Az emberi kapcsolatok bősége nem önfeladás, hanem gazdagodás. Önkibontás nincs világ nélkül. A prózaíró így éri el, hogy tehetsége az élet minden területére kiterjeszkedik, s ezzel kiapadhatatlanná válik. Szabó Dezső szókincse csak töredéke a Móriczénak, mert lemondott az emberi kapcsolatok vitaminjáról. E gondolatmenet önarckép értékű. Igazolja, hogy a móriczi példától nem függetleníthető a Németh-életmű felszabadulás utáni megújulása. A világban élni s gondolkozni Móricz Zsigmond-i morálja ú j hőstípust érlel: az exodus szörnyetegei után Kárász Nellit és Égető Esztert, akik már nem a kiválás, hanem a világba való beilleszkedés törekvésében oltalmazzák morális tisztaságukat. Móricz „természetes és kimeríthetetlen alkotókedve, mely teremtményeiben s nem a tükörben élvezi titánságát" — Szabó Dezső ellenszere volt, s példaként ösztönözte Németh írói munkásságának realista fordulatát. Jelképes, ahogyan Németh Móricz Zsigmond ars poeticájára ráírja a magáét (Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához). Nem a múltnak kijáró kegyelet vagy zsurnalisztikái jelszó volt hát a Kisebbségben híres mondata: „Ha lesz magyar irodalom, annak mégiscsak az ő testvér-művükre (Adyéra és Móriczéra) lehet épülnie." Hanem program és feladatvállalás. Az ő komor, realista, „nem rémlátó s nem bizakodó" gondolkodó erejükre a második Magyarországnak és Németh Lászlónak is szüksége van. Bizonyításul játsszunk egy kis filológiai idézetjátékot. Móricz elbeszéli Németh Lászlónak az ő Görgeyvel való találkozását. Szó szerint említi Kossuthot mentő szavait: „Nem tehetett mást. Ilyenkor oda kell dobni valakit a nemzet önérzetének." Nem innen ered a hű kincstárnokát bebörtönöztető Bethlen Gábor politikai realiz13

•

musa s Az áruló drámai alapeszméje? Máskor Berzsenyi a téma. „Berzsenyivel kapcsolatban mondta (Móricz), hogy gyermekeit az ember nem maga írja. Azokat az ősökkel közösben csináljuk, s néha olyan ősökkel, akiket a legszívesebben kihagynánk a szerkesztésből" — emlékezik Németh. Vajon nem ebből az ötletből pattant ki a Mathiász-panzió? Vagy már Móriczot is befolyásolta a Lányaim Németh László-i terve? Móricz Vallomás az írásról című cikkében olvassuk: „Az idealizmus az irodalomban azt jelenti, hogy valaki kész doktrínával megy neki az életnek, és adatokat keres az elméletéhez. A realista író azonban úszik az életben, s a lelke előtt és a lelkében lejátszódó életesemények alakulnak formába és rendszerbe." Itt meg mintha a Pusztuló magyarok gondolatcsíráját találnánk! Németh legutolsó Móricz-tanulmányában az író realista látásmódját jellemzi: „Ami az íráson az irodalom, az az életen a társadalom. A társadalom is egy csomó szokás, babona, befolyás. Az író azonban itt is a valóságra emlékezik: az élet boldog, teljes formáira. Erről igyekszik a mészvázat letörni, a természeti embert az elnyomorítottból kiszabadítani." Most meg Kárász Nelli jut eszünkbe, aki a Takaró-házban, a falu nyomasztó súlya alatt pusztai lányságának szabad légvételeiért sóhajt. Az idézeteket tovább szaporíthatnánk. De ennyi is elég, hogy kimondjuk: Németh László hasonlóképp ápolta Móricz emlékét, mint Arany János Petőfiét. Hűséggel, a nagy írónak kijáró felelősséggel.

14

MÓRICZ

ZSIGMOND

A szegedi kufa •Ágnes néném becsületes és tisztes iparában szegediesen „kufa", amit másutt, ahol nem tudnak olyan jól magyarul, mint Szegeden, közönségesen kofának mondanak s értelme szerint kiskereskedő, akinek igen könnyen mozduló üzlete van, nem köll ahhoz sömmi, csak számos kosarakon alapulván a városháza felőli sarkon, a piros postaláda előtt az üzem. Ágnes néném hetvenéves korában azt mondta: — No, gyerökeim, én most mán nyugdíjat adok magamnak. Evvel utoljára összeszedte kosarait és mérlegét és tábori székét, szépen hazament a kedves kis házába, s bevonult a sajátmaga által teremtett nyugdíjalapra. Nem kellett rajta búsulni. Volt neki annyi pénzecskéje, hogy a hetvenen felüli éveket rendes és személye szerint kellemetös megnyugovással töltse el. Számszerint ugyan nem tudott költségvetést csinálni, mert sem írni-olvasni nem tanult meg, sem a holnapi árakat nem bírta soha kifundálni, de azért bízott Istenben, hogy majd csak megsegíti ezen a nehéz gazdálkodáson is, amit a magányos öregség jelent. Nem volt ugyanis soha férfiemberrel olyatén szövetsége, hogy annak folytatása lett volna. Maradt lányfővel tisztes öregasszonynak, s maga módján magabírónak. Azért nem volt elhagyatva. Akinek van valamije, akinek Isten adott, valamit, az nem marad elhagyatott. Jöttek az unokajányok, rokon fiúk, s a beházasodott emberkék, asszonykák és sorra csudálták Ágnes néni ezzét-azzát. — J a j Ágnes néném, de jó egy siffonér, de jó volna az én jányomnak, most mén férhő az istenadta s nem tudok neki ijet szőrözni. — Jó vóna fiam, hát akkor vidd el. Szöröncsével. így aztán rákapogattak Ágnes nénire s két-három esztendő alatt elment a sifon, meg az asztal, meg a láda, meg az ágy is s Ágnes néném egyszer csak főeszmélkedik s azt mondja: — Nini, a kosaraim mögvannak! Azt az egyet nem kérték el. ö pedig fővette a kosarát s újra kiballagott vele a régi állásába, ott a patikával szömben s vette, adta a friss gyümölcsöt, a zöldségöt, amit lehetött. De megörült ám neki az egész város. Mindenki köszöntötte: „Jó röggelt, Ágnes ángyó!" Leiköm jó röggelt. Jön a polgármester, möglátja a drága Ágnes nénémet, mingyár köszönti: — Jó röggelt, Ágni ángyó! — Jó röggelt, édös gyereköm. Mén a hivataljába, leiköm? — Mögyök, Ágni ángyó, mögyök. — No, Isten vezérölje! Jön a főispán: — Jó röggelt, Ágni ángyó. — Jó röggelt, édös magzatom, no mögvan-e az egészsége? — Mögvan, Ágni ángyó. — No, védelmezze Isten, édös szerelmem. Jön a sarki rendőr az is azt mondja: — Jó röggelt, Ágni ángyó. — Jó röggelt, édös uram, mit álmodott az éccaka? Sömmit? Az az egésségös, jó uram. De nem addig van az, Ágni ángyó. Nem hallotta, hogy ki van hirdetve, hogy 15

minden portékának az árát ki kell írni. Ki a meggyet, mög a cserösnyét, mög az uborkát, mög mindent. — Ó szerelmem, hogyne hallottam volna, de hát nem töhetném én azt mög, mikor jól tudja, se írni, se olvasni nem tudok. Nem ujan apám vót énneköm gyerököm, hanem ujan, hogy az nem törődött mivélünk, mög nem is vót akkor a tanyákon annyi iskola, mint most. — Hát pedig annak mög kell lenni, mert mindennek ki kő lenni írva. — Hát írja ki, leiköm. — Én nem, énnekem más a dolgom. Hanem magát felírom, ha mégeccer erre járok s nem lesznek kiírva az árak. — Hát, szerelmem, ha magának az a kötelessége, akkor tögye. Ágnes néni csak tűnődött, csak évődött, d e nem tudott segíteni a bajon. Oly nagy dolgot csinálnak az emberek s oly fő vannak avval a kis írással, mintha avval már több lenne a szép gyümölcs s olcsóbb az ára. Inkább foglalatoskodott tehát avval, hogy az á r u j a szép legyen s ne is kérjen érte olyan sokat, hogy azok a szögény embörök meg nem bírják vönni. Szóval élt és dolgozott s örült, ha valami jól ment. De két nap múlva csak megjelent ú j r a a rendőr s m o n d j a : — Ágnes néném még most se tudja a törvényt? — A törvényt tudom, lelköm, a törvényt azt mind jól tudom. — Nohát mindét talán nem. — De mind tudom, gyereköm. Szeresd az Istent teljes szívedbül, lölködbül, ez az első törvény, a második pedig, hogy szeresd a te felebarátodat, mint te magadat. Több törvény nincs. — Dehogy nincs, van még egy: Ki kő írni az árakat. Evvel elővette a rendőr kis zsebbeli könyvét s az íróvesszőcskéjét s kezdte irogálni Ágnes nénémet. — Be fogják ám magát idézni. — Isten ellen nem töhetünk — mondta Ágnes néni. — De mög is büntetik. — Ha Istennek az az ű akaratja! Bizony úgy is lett. Ágnes néninek be kellett menni a főkapitányságra s egy fiatal főkapitány elé állították, de olyan fiatal elé, hogy még bajusza se volt. — Ágnes néni, két pengő! — Kettő, úgy-e lelköm. Evvel kibontotta a nagy kufapénztárt, a kis csíkos szatyrot s kikeresett belőle két szép ezüst pengőt s letette az asztalra. — Egészséggel édös violám. Egésségére — mondta s elballagott sorára. De e semmi. Egy hét se telt el, megint itt a rendőr. — Ágnes néni, hát maga még most se írta ki az árt? — Édös fiam má mögfizettem a tandíját. — Majd megfizeti újra, duflán. Evvel a kegyetlen rendőr ú j r a felírta Ágnes nénit. — Nem b a j édös lelköm, csak a kedves családjáho legyen jó. A szegedi hóhér is csak a kötelességét teljesíti, az avval még igen jószívű apja lőhet a gyerökeinek. Bizony megjött újra az idézés. De nem csak neki, hanem sorba a kofasoron többeknek. Nem megy oly gyorsan a világ átalakítása. Még a kerék is csikorog, hát még a rend. Űjra fő kellett menni a tekintetes főkapitány úr legkisebb inasához, vagy szömélye képihöz. — Kis lelköm, mönnyetek tik előre, majd én is bekövetkezök. — Hó, hogyne, inkább maga gyűjjön elébb, álljon az élire — mondták a fiatalabb kufák, s nem akarták, hogy Ágnes néni még valahogy kimaradjon a sorból. így be kellett menniek mindnyájuknak s Ágnes néni odabe csak mögállott nagy 16

szelíden s hátul, végire várta, míg a többieket hóhérolják, kit két pöngőre, aki először jelentközött s kit négyre, aki már járt itt. Lassan kimentek s csak nézték, hogy Ágnes ángyó még bent kushad. — Hát Ágnes néni magának nem vót elég egy büntetés? Újra itt van? — No lássa. — Nincs magának egy üsmerőse, aki kiírja magának az árakat? — Édös micsodám, szóltam a rendőrnek, de aszonta, neki más a dóga, hogy engöm fölírjon. Szóltam a seprőnek, de azt mondta, neki más a dóga, az hogy a szemetet az én szép gyümölcseimre s ö p ö r j e . . . Nem baj, szóltam osztán egy olyan diákforma fiatalnak is, az osztán mögtötte s mögírogálta néköm a kis táblácskákat. — No ugy-e. — Ugön ám, édös jóságom, de az embörök gyüttek-möntek az utcán s mögmögálltak, nevettek. Kérdők osztán egy jóembört, mit nevetnek ezök? Hát mögmondják: mit írattam én ki az epörre? S Ágnes néni szemérmösen a szája elé emelte a kendőjét: — Az vót kiírva: „ez a vénasszony szabad kézbül eladó". Hát az egész rendőrség hahotába tört ki. Még a közönséges rendőr urak is, a karddal az oldalukon, meg a fogalmazó urak arany rózsacsokra a gallérjukon, meg a fiatal főkapitány szömélye! Csak úgy fogták a hasikat s nevettek, nevettek ész nélkül. Mondja osztán a főfő kapitány vagy micsoda köztük: — No Ágni néném, ez eccő mögengedünk magának, mer e mögért négy pöngőt! ez a nevetés. — Alássan köszönöm fiatal úr, Isten nevelje nagyra magát! Evvel búcsúzott tisztességgel s kicurukkolt. No lám, az előszobába meg mind mögvárta a sok kufa s nézték: — Ni ni, ez meg nevetve jő ki, mink meg ríva gyüvünk ki, e mög még nevet. Ágnes néni felemeli két sok munkában nyűtt tenyerét s lecsap hetykén betyárosan, táncosan két felől a bakacsin kötényre: — N o ! . . . mé nem hazudtatok tik is egy jót! S hátat fordít s egészen mögfiatalodva következik el a törvény házábul.

BÁLINT

SÁNDOR

Ágnes néném, a poétás asszony A Rózsa Sándor szereztetésének szegedi vonatkozásait már több írásomban (Móricz Zsigmond Szegeden. Délvidéki Szemle, 1943, 308—316. Móricz Zsigmond a Rózsa Sándor írása közben. Kortárs, 1967, 1398—1401. A Rózsa Sándor műhelyéből. Móricz Zsigmond születésének évfordulójára. Tiszatáj, 1969, 660— 668.) földolgoztam. Ezekhez újat már aligha tudnék hozzátenni. Jólesik azonban visszagondolnom az író parasztmúzsájára, a szögedi kufára, Balogh Ágnes nagynénémre. Móricz szegedi élményeinek mellékterméke, ízes gyümölcse A szegedi kufa (Híd, 1941, 6. sz.). Máshol már megírtam, hogy Móricz kereste a Rúzsa Sándorról élő szegedi népemlékezet tanúskodását is. Nem talált rá. Kissé már reménytelennek érezte a dolgot, amikor megismerkedvén egymással azt ajánlottam neki, hogy legyen vendégünk a híres alsóvárosi havibúcsúra, a szegedi táj ha-

sokakkal elbeszélgetett. Információit és élményeit a betyár búcsúbeli szerepeltetésének ürügyén regényébe is beleszőtte. Az ilyenkor szokásos nagy családi vendégségen mindig megjelent magányos, gyermektelen nagynéném, a Móravárosban özvegyként élő Ágnes néni (1861—1946) kofaasszony is, akinél szebben — talán Móra Ferencet kivéve — senkit sem hallottam magyarul beszélni. Öröm volt hallgatni akkor is, amikor a legszürkébb hétköznap dolgai kerültek szóba. Beszélő, előadó talentumát még a szögedi tájszólás színes muzsikája, gazdag szókészlete, szelíd humora tette igazán személyessé. Erre az ékes beszédű fajtára mondja népünk: Poétás embör, poétás asszony. Ebéd közben a leves után kissé várni kellett. Ravasz célzatossággal odaszóltam Ágnes néninek, hogy mesélje el pesti vendégünknek a Koczorral való történetét, amelyet a családban már többször elmondott. Koczor János kihágási bíró az első világháború előtti évtizedekben salamoni ítéleteiről volt híres. Számos tárgyalása, esete Tömörkény elbeszéléseiből, így Halbűr Förgeteg János sok hivatali ügyéből-bajából is ismeretes. Ágnes néni nem jött zavarba, nem kezdett „uradzani", vagyis köznyelven beszélni. Anyanyelvi természetességgel, közvetlenséggel áradt belőle a szó. Móricz nyomban fölfigyelt. Előhúzta mindig kéznél levő jegyzetfüzetét. Ebbe vetett bele gyorsírással mindent, ami úton-útfélen megragadta. Emlékezem rá, hogy akkoriban még hordott kaucsuk kézelőit letette, hogy az írás könnyebben essék. A történet előadásán, amelyet hamarosan a rádióban is fölolvasott, majd — mint mondtam — a Hídban közölt is, alig változtatott. Nemcsak Ágnes néni szikrázó előadása ragadta meg, hanem főleg az, hogyan járt túl egy szegény küszködő asszony az urak fortélyain. Ez volt lényegében tervezett regényének is legfőbb mondanivalója: a parasztembernek, történelmünk legnagyobb névtelen hősének elégtétel-szerzése. Hamarosan kiderült az is, hogy Ágnes néni aprólány korában még ismerte Rúzsa Sándort. Móricz érezte, hogy nyomra talált. Még aznap este el kellett utaznia, de mondta, hogy Ágnes néni kedvéért hamarosan visszatér hozzánk: voltaképpen őhozzá. így is történt. 1940 őszén legalább két alkalommal, több napon át fölkereste (Londoni körút 18.), félnapokat is eltöltött nála. Ágnes néni küzdelmes életét jól ismertem, többször is elmesélte. Milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon. Kint a tanyán Nagyszéksóson született, nevelkedett. Heten voltak testvérek. Apja haszontalan, munkakerülő ember, végül elcsavargott. Senki sem tudta hova-merre? Rúzsa Sándor sokszor kegyetlenül összeszidta hitványsága miatt. Édesanyjuk sokat küszködött az élettel. Szerencsére a betyár felesége a szomszédjukban élt. Rúzsa Sándor meghagyására naponta hozott át nekik ételt, hetenként egy nagy kenyeret. Olykor sajátmaga jött át és megkérdezte Ágnes néni édesanyját: Ilus, van-e valami szükségötök? Ez három esztendeig így tartott. Sándor bácsi mégis börtönbe jutott. Igen sajnálták, mert sokszor jóllakatta, az éhezéstől mentette meg őket. A városra kerültek. Édesanyja mosással, később kofálkodással foglalkozott, keservesen nevelte a családot. Áz akkori legszegényebb fertályban, a Móravárosban laktak. Több kolerajárványt átéltek. Mint Ágnes néni mesélte, az áldozatokat a Kálvária-kápolnába hordták össze. Csakugyan, így is volt. Mint afféle gyerekek körülugrándozták a magukra hagyott halottakat, de csudálatosképpen nem betegedtek meg. Nagyon szegények voltak. Megtörtént, hogy nyáridőben édesanyjuk vacsora helyett az utcai eperfákra küldte eprészni őket. Amikor nagyocska lett, állandóan ott sündörgött a piacon édesanyja mellett. Sokszor vele húzatták ki a lutri számait. Az ajándékul kapott pár krajcárral mindig elszámolt édesanyjának. Nagylány korában önállósította magát, zöldséges kofa lett. Egy félszázadnál tovább árult: először a Közben, vagyis a mai Kiss Menyhért utcában, majd a Széchenyi téren a Grünn Orbán ház előtt. Ismerte és szerette az egész piacra járó nép: a tanyai eladók és városi úri „naccságák" is. Vásárló asszonynemze18

dékek adták át a sorra következőknek föltétlen becsületessége, kifogástalan portékája, főleg pedig humora miatt. Kofatársai apró-cseprő civakodásaikban hozzáfordultak és ő tett közöttük föllebbezhetetlen igazságot. A „toronyalji" urak is ismerték, előre köszöntek neki. ö meg ilyenkor megkérdezte őket, akár a polgármestert is: hogy aludt, kedves magzatom? Hogy vannak a családok? Írástudatlan volt, de gyors fejszámolásban túltett a többieken. Emlékezőtehetségével idézni tudta még a víz előtti város embereit, utcáit is. Többször elmondotta, hogyan menekültek Mórából lélekszakadva Gergely napjának hajnalán a Rókus felől ömlő ár elől az alsóvárosi templom, majd tovább a vasúti töltés felé. Legénybátyja, Pista ijedtében egyik eperfára mászott föl, ott kuporgott másnap délutánig. Hiába kérte a csónakon mentő katonákat, mindig leintették. Várjon: előbb jönnek az öregek és betegek, és apró gyermekekkel az asszonyok. Nem felejtették azonban ott. Ágnes néni azt is tréfásan emlegette többször is, hogy amikor szaladni kezdtek, szóltak egyik boszorkányhírben álló szomszédasszonynak, hogy meneküljön, mert ott pusztul, ö rájuk sem hederített, de amikor nagy lihegve odaértek a vasúti töltéshez, ő már ott üldögélt, fáradtság sem látszott rajta. „Hát tudjátok, hogy az a vén tűzrevalója söprűn röpült egy-kettőre oda." Nem volt boldog házasélete. Hamarosan megözvegyült. Munkaszeretetét, töretlen jókedvét, társalgásban való örömét halálig megőrizte. Körülményeihez képest mindenkit segített. Jószívűségével sokszor visszaéltek, de ő ebből sohasem „okult". Egyházának hűséges leánya volt, az új móravárosi templom kisebb hiányosságairól nemegyszer gondoskodott.

CSIKÓS ANDRÁS RAJZA 2*

19

BALOGH EDGÁR

Móricz Zsigmond és a regösdiákok Mint minden történelmi hívatású ú j nemzedéknek, úgy nekünk, kisebbségi m a gyar fiataloknak is ki kellett alakítanunk a magunk ú j nemzeti öntudatát. Az időben rejlő csodálatos elrendeltetés kivitt minket a falura. Az a népi eszme, melyet bennünk a falu ősi tisztaságú magyar levegője támasztott a regösjáráskor, nemcsak hogy ú j magyar életfelfogásunk gazdag tartalma és munkára irányító ereje lett, hanem oda is fűz bennünket mindazokhoz, akik a magyar vér sajátságos géniuszát hordozták vagy kutatták hosszú századok során. Visszhangja vagyunk Csokonainak, aki azt kiáltotta kortársai fülébe: „Hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost; akkor tanáltok rá az Árpád szerencsi táborára." Követői vagyunk az Ung megyei Kiskapos nagy fiának, Erdélyi Jánosnak, aki egész életén át lázasan kereste a népköltészet súlyos kalászait. Meg is jósolta, hogy „a népi dolgok iránt csak ezután lesz még figyelem és fogékonyság". A regösdiák vándorapostola Petőfinek, aki az irodalmat kivitte a falvak egyszerű népéhez. A Lehel vezér első énekében egyenesen kimondja: „Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös gubás embereknek." Drága testámentumunk Arany János Toldija, és sohasem felejtem el, hogyan tanítottuk meg a Csilizközben a hősi gyerekeknek azt a katonadalt, melynek még Amadé László írta a szövegét, aki hajdanában ebben a községben született. A tábortüzeink köré telepedő fiatalokban és öregekben Fazekas Lúdas Matyija, Czuczor Korai házassága és Garay Obsitosa fakaszt derűt, ha pedig mesébe fogunk, Arany László és Gyulai Pál eredeti népmeséi elevenednek meg az ajkunkon. Ugyan ki győzné elsorolni azt a sok szép magyar nevet, mind olyanokét, akiktől évtizedek és századok választanak el, de bennünk ú j r a élnek, és túl is élnek m a j d minket, mert az örök magyar megújhodás csodaforrásából merítettek: a falu lelkéből! A faji energiáktól duzzadó paraszti világ megismerése kiélezte bennünk azt a tudatot, hogy a magyarság fejlődésének élettani titka a népi gyökerekből való táplálkozás. Lázasan néztünk tehát körül, kutatva azt az életet, azt a szellemiséget, mely körülöttünk ma is közvetlenül a népiség talajából nyeri ízét és erejét. Nagyon árvának, nagyon kétségbeesettnek éreztük volna magunkat, ha úgy találtuk volna, hogy a mai magyar világnak semmi köze sincs többé az ősi földhöz, az egészséges néphez, a józan és ígéretes faluhoz. Kisebbségi sorsban, karó nélkül még csak elélnénk, de ha elszakadtunk a természetes magyar népi gyökerektől, akkor m á r csak látszólag élünk és hamarosan végünk. Kutató kérdéseink, fürkésző szemünk elé azonban csoda tárult. A népi energiaforrások nagy fölbuzgása és az innen származó diadalmas magyar megújhodás! Milyen furcsán és elnyújtottan búgnak és föl-föltörve zokognak a falusi legények esti dalai! Mint valami elsüllyedő ősi zamatú világ magányos és ismeretlen sikoltásai, úgy megráztak minket a nyári vándorúton. Akár csak rossz álomból vertek volna fel, olyan volt az örömünk, amikor a nyitraegerszegi tanító elmondta nekünk, hogy járt itt a Zobor körül egy áldott lelkű ember, Kodály Zoltán, aki följegyezte, vérévé fogadta az igazi magyar népdalokat. Ma már Európa hatalmas hangversenytermeiben búg fel a sajátságos magyar parasztzene, és nagy kutatói, Bartók Béla és Kodály, világhírű művészek. Megjegyzés: a Szerző huszonkét éves korában írta legelső Móricz-cikkét. Amint maga írja levelében a „talán Adyra visszavezethető metaforikus szóhasználat lehet ma félreérthető, akkor azonban forrongást jelzett, szembeszállást az ellenforradalmi és neobarokk nacionalizmussal". Ugyancsak fontos különbséget tennünk az itt emlegetett cserkészmozgalom és a magyarországi militarista szellemű szervezetek között. (A szerk.) 20

Előbb össze kellett omlania mindennek, hogy aztán poraiból éledjen meg az elfakult magyar nemzet. A halál felé bukó magyar életben egyedül Ond vezér táltoslelkű unokája, Ady Endre érezte meg az ígéretet, mely súlyos léptekkel közeledik az ősz, az ú j Mohács, a szétszóródás nyomában. Mély hódolattal írja: „Leveszem úri süvegem A paraszt Nyár előtt." A városok csüggedő magyarjai elé az ú j Jókai, Móricz Zsigmond tárja fel a falu roppant egészségét és üde életerejét. Szabó Dezső már a minden harangot, minden szívet végigrángató, megkondító magyar apostol, aki szent bizonysággal hirdeti a népi erő megújhodását a magyar közélet minden területén. Nyissunk utat a paraszti magyar őserő hatalmas történelmi kibontakozásának! Babits Mihály odakiált az öregekhez, hogy ha úgy megyünk tovább, ahogy eddig mentünk, elfelejtve a magyar talajt, akkor Halál fiai vagyunk. Rudnay Gyula képeiben a magyar faji kincsek dús világa a festőművészet nemzetközi rangjára is kiütközik. Zúg, forr a magyar szellemiség, világraszóló felséges csodák patakzanak belőle, mert az élet lökéseit adó mélység a föltámadott magyar néplélek. Egyre erősebb, szebb és cselekvőbb lesz a mi lelki kapcsolatunk a megújhodó magyar szellemiség nagyjaival. Ez a húr, melyről a jövendő magyar világ harmóniája kél. Egy beregszászi cserkésztársunk múltkor azt írta A Mi Lapunkban, hogy Móricz Zsigmond a regöseszme nagy mestere. Pedig ez a diák talán nem is ismeri azt a változatosan folyó történetet, melyben Móricz Zsigmond a regösdiákok mozgalmával állandóan érintkezik. A zsúfolt erejű magyar múlt és a magyar parasztvilág zseniális megörökítője, aki a mai elkopott magyar idők irodalmában újból a tősgyökeres népi hangot juttatta érvényre, nem lehetett sohasem távol a falu mélységes nemzeti értelmét kutató regösöktől. Előbb-utóbb oda kellett találnunk közvetlenül is Móricz Zsigmondhoz. Valahogy úgy indult meg a dolog: levelet kaptam Prágába egy kedves regösdiák barátomtól, aki azt írta, hogy nagyon visszavágyódik a falura. De úgy szeretne vándorolni, mint a fiatal Móricz Zsigmond valamikor a Nyírségen. Magányosan járva fölkutatni minden ősi vonását az alvó, elmosódó magyar arcnak. Eltanulni a parasztnótákat és a kálomista fejfák faragását. Nem tudom én, hogy honnan szedte az én barátom azt, hogy Móricz Zsigmond a Nyírségen vándorolt. De ez a néhány sor megütött, összedugtuk a fejünket a Szent György Körben, és másnap ment a levél Budapestre. Kissé félve arra kértük a nagy írót, hogy küldje el A Mi Lapunk olvasóinak ifjúkori vándorélményeit. A márciusi szám már hozta is a cikket, az volt a címe: Gyalogolni jó. Bemutatkozott nekünk az a kis diák, aki még nem lehetett cserkészfiú. Az iskolatársai kinevették, amikor vándorolni hívta őket. Ám ő egymagában is nekivágott az Alföldnek. Azóta vallja: „Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból." Az érsekújvári egyetemi hallgatók Móricz Zsigmond-estjén lépett az első regösdiák a Légy jó mindhalálig írója elé. Aláírást kért abba a Fáklya regénykötetbe, melyet egy regösversenyen kapott jutalmul. Móricz Zsigmondnak fennakadt a szeme a könyvtábla belső oldalára ragasztott ajánló lapon. Egy regösrajzolónk helyes kis munkája volt: az ajánló sorok latin betűi úgy stilizálva, mintha az énlakai templom székely írása lennének. Móricz Zsigmond mosolyogva megkérdezte cserkészünket: — Hát az igazi rovásírást nem ismeritek? — Aztán beleírta a nevét és visszaadta a könyvet. Csak később tudta meg a regösdiák, hogy miért mosolygott Móricz Zsigmond. Az eredeti rovásírással írta be a könyvbe a nevét. Amikor a múlt nyáron néhányan regösdiákok a Munkács melletti Izsnyéte község református papjánál szállottunk meg, rajzoló útitársunk előszedte népművészeti vázlatait, és bemutatta naplóját a szíves házigazdának. A tiszteletes érdeklődéssel lapozgatott a furcsa kapubálványok, búbos kemencék és rózsás karosládák képei között, és azt mondta nekünk: — hát nem maguk az elsők, akik ilyen járatban fordulnak be hozzám. Amikor még Csetfalván voltam segédlelkész a Tisza mellett, beállított a szomszédból egy fiatalember, és ő is ilyesmik után érdeklődött. Móricz Zsigmondnak hívták, hallom, hogy azóta híres író lett belőle. — Az öröm döbbenetében néztünk egymásra. Akkor már annyit jártuk a falvakat, hogy magunk is a 21

természet része, szinte parasztlegények voltunk, és nem csodálkoztunk semmin sem, akármit láttunk vagy hallottunk, inkább szerettünk mindent, ami magyar volt, mert vérbeli és lélekbeli közünk volt hozzá. Most is: szinte meg sem lepődtünk, de egyszerre úgy éreztük, hogy valahol mélyen mámorosak lettünk. Kérésünkre a tiszteletes elmondotta azt is, hogy a csetfalvai fatemplom mennyezete tetszett meg Móricz Zsigmondnak. Akárcsak valamelyik regösdiák, fölült a karzatra, és lemásolta a dús, tulipántos magyar festést. Előttünk járt! A rajzoló diák másnap kikeresett a gyűjteményéből egy szép faragott kaput, és rámásolta egy levelezőlap hátára. A tiszteletes szép üdvözletet kanyarított hozzá, a fiúk is aláírták, és a lap elindult Móricz Zsigmondhoz, mi pedig nekivágtunk az útnak Beregszász és azon is túl — Csetfalva felé. A beregszászi cserkészek fölvittek minket a városuk fölé emelkedő szőlőhegy erdős tetejére, és egy messzelátó emelvényről megmutatták nekünk Csécse falu tornyát a Felső-Tisza túlsó partján, Szatmár megyében. Ott született Móricz Zsigmond. Amikor aztán a hegyoldalban egy pásztor barátságos tüze köré telepedtünk szalonnát sütni, sok mindenről elbeszélgettünk. Körülöttünk rohamosan sötétedett, de egyre nagyobb lett a tűz. Kifakadt ott belőlünk mindaz, ami a szívünkön feküdt. Népi szellemű cserkészet, regösmunka, nagy mestereink, a magyar megújhodás és kisebbségi jövőnk. A barátságos együttlét a tábortűz körül kiolvasztotta belőlünk a paraszti vándorlás eddig öntudatlan élményeit. Most éreztük csak körülöttünk a játszó gyerekhadak melegét, és előrémlettek a falu csöndjében készülő csodák. A végén énekeltünk, és a fiúk akkor már sírtak. A pásztor, aki az egész ottlétünk alatt csak tüzelt és hallgatott, búcsúzóul megszólalt: — Bizony úgy van kérem az rendjén, ha az urak megbecsülik az egyszerű parasztembert. Mindegyiknek megvan a maga szakmája, az úrnak is, meg a magamfajta embernek is. Ha maguk olyan gondolkozású urak akarnak lenni, mint ahogyan most gondolkoznak, akkor az Isten áldja a jószándékukat. — A vaksötétben felcsörtettünk megint a magaslatra. Alattunk voltak a Kárpátok és az Alföld. Sokáig énekeltünk egyfolytában, biztattak a csillagok is, meg a távoli tábortüzek. Talán ezen a lélektáró cserkészestén született meg az a mondás, hogy Móricz Zsigmond a regösdiákok mestere. De gondoltunk erre akkor is, amikor Bökényben az öreg tiszteletes kioktatott bennünket, hogy melyik nótát jegyezzük fel. Azt, amelyiket Móricz Zsigmond is elénekeltetett magának, amikor itt járt népkutatóban. Itt is az ő nyomában jártak a regösdiákok! Móricz Zsigmond decemberben kihívott magával Leányfaluba. Nagy ünnep egy diáknak. Villamoson indultunk Budapestről, segítettem egy kis kertészkosarat vinni. Szentendréről omnibusz vitt tovább. Nagy, de most télen csupasz, rögös kert a Móricz Zsigmondéké. Szabad, szent itt a levegő, tiszta a látóhatár, akár kiáltani is lehetne. A kert közepén nemrég hordtak össze egy kis dombot kilátónak. Azon álltunk éppen, amikor valahogy szóba került Csécse és a cserkészek vándorlása. Hárman regösdiákok a nyáron éppen Csécsével szemközt töltöttünk egy éjszakát egy pattogó nyelvű tiszai révész kunyhója tövében, késsel vágtuk a füvet magunk alá szénának. Móricz Zsigmond mosolygott, és lemenet nevet adott a dombnak: — Ha már a regösdiákokról beszéltünk rajta, hát legyen Regölő domb. A nyaraló tulajdonképpen az igazi családi ház. Amikor letértünk, rögtön megsejtettem, hogy Móricz Zsigmond itt tudja magát leginkább otthon, nem is Pesten. Csupa könyv. A dolgozószoba faláról Gyulai Pál néz le, a másik oldalon meg Arany János az egész családjával. A szekrényben a világ minden népköltészeti gyűjteménye. Móricz Zsigmond felállt egy székre, és leadott nekem a szekrény tetejéről egy almát. Aztán egy nyitott könyvállványról előhúzta Kézai krónikájának ú j kiadású vaskos kötetét. — Ezt a könyvtárat akármelyik konzervatív professzor is megirigyelhetné — mondotta nevetve. Fölmentünk az emeletre. Nézem, nézem a székeket, az asztalt, a tükröst, de hiszen ez Felső-Tisza menti parasztfaragás! Most ötlött belém, hogy a fából készült lépcsőház és a tornác minden oszlopa is az! Móricz Zsigmond magával hozta falujából a tiszta ősmagyar művészetet is. Kis magyar sziget a 22

Pesttől idáig terjedő modern civilizációs tengerben, és rajta a különös magyar népi kultúra él. Előretolt őrállomása ez a f a j méhéből, a néptömegek erejéből ígérkező ú j arcú magyar világnak, mely az idegenséget meg fogja tudni emészteni. Az őr nem is lehetne más, mint író. A társadalom mélyében vajúdó és eljövendő történések a közéletben mindig a költő, a zseni életét remegtetik meg jó előre és legelőször. A remegés gyűrű alakban mindenfelé terjed és egyre hatalmasabb lesz, amint magáévá fogadja fiatal lelkesedésével a fölsorakozó ú j nemzedék. Móricz Zsigmond a fiatalságé. Az egyetemi hallgatóké, a cserkészeké, a regösdiákoké. Még a falusi gyermekeké is, hiszen a Boldog világ népi zamatú verses állatmeséi odavalók minden regösdélutánra. Vannak regényei, amelyek olvasásához érett ész és kemény, férfias erkölcsiség kell, különben kárt okoznak, ahogy a termékenyítő szél is leveri a gyönge virágot. A Sárarany nem is való a kezébe annak, aki még nem keménykötésű cserkészember. Adja az Isten, hogy ilyen emberré serdüljön minden magyar fiú, erős férfiúvá, aki csak lelki épülést és tanulságot szerez a faluba börtönölt magyar titán tragikus történetéből. A magyar megújhodás már nemcsak a nagy kiválasztottak lelki gerjedelme. A mesterek mögött az egész ú j nemzedék lelkesedése áll. Négy ország magyar ifjúságában győzedelmeskedik a népi gondolat. Ami eddig csak művészi szépség volt, a közelgő esztendők során bevonul az ifjúsággal együtt mindenhová, minden szakmunkába, minden közéleti pályára, ahol csak szerepe lehet az emberi haladásnak a magyar portán. (Megjelent A Mi Lapunk [Losonc] 1928. januári számában.)

CSIKÓS ANDRÁS RAJZA 23

BEKE GYÖRGY

Mint egy öregdiák... Valóságos írójárás kezdődött el a kollégiumban. A sok újdonság között ez volt a legizgalmasabb. Jött egy nagyon szomorú arcú férfi, vitézkötéses kék zakóban, fején félrebillent Bocskai-sapka, alóla sűrű, őszülő h a j fodrozott elő. Megbámultuk az öltözetét, a sapkáját különösen, ilyent mi, diákok hordtunk a városban, néhány hónap óta, szokatlan volt a mi fejünkön is, hát egy ötvenesztendős — vagy még öregebb — férfi füle fölött. A kollégium udvarán egy konviktusi székre állt fel, harsogva szavalt, mindkét kezével gesztikulált, és a versek végére érve, váratlanul elsírta magát. Az udvart ölelő falakon különös visszhang kelt, mintha a téglák egymással feleselnének, és egy közéjük zárt szél zokogna. A síráson kuncogva nevet-, tünk, de bosszúság lett a vége, a vándor költő verses füzetét a zsebpénzünkből meg kellett vásárolnunk. A nyolcadikosok osztották szét; ki merészelte volna azt mondani, hogy neki nincs szüksége rá. Zsebpénzünk elkótyavetyéléséért Koncz Ferin álltunk bosszút. Másnap azzal állt elő az osztályban, hogy ő is írna olyan verseket, mint a kék zakós, írt is már, ha akarjuk, felolvassa. Fergeteges lázadás tört ki a költészet ellen, rajzóra következett, vonalzóinkkal abriktoltuk el Ferit, nehogy egyszer az ő verseit kelljen megvásárolnunk. Lesújtó bírálat volt, de h a s z n á l t . . . ö t e n is érkeztek legközelebb, egyáltalán nem öltözködtek ünnepélyesen, mint a kék zakós. Egyikük mintha a mezőről tévedt volna be a kollégiumba. Parasztnadrágot viselt, csizmát, szép fehér ingén, a nyakánál fényesen csillogott a gomb, semmilyen nyakkendő nem takarta. A nagyobb diákok a szünetekben arról tárgyaltak, hogy csakugyan parasztember és író egy személyben. Velünk, fikákkal egyáltalán nem törődtek, pedig szívesen megkérdeztem volna, hogy miféle parasztember az, aki ilyen nagy dologidőben nincs a mezőn, az én falumban munkakerülőnek tartanák; ha pedig mégiscsak író, miért jár csizmában az aszfalton, egymagában? A szobafőnök urat is izgathatta ez a különös író, esti szilenciumon összebújt a barátaival, hevesen vitáztak, egy-egy szót elkaptunk, nem egészen értettük: szocializmus, nacionalizmus, rideg parasztság, Gyepsor, Mit ér az ember, ha m a g y a r . . . Kirekesztettként fölényesen nem is akartunk odafigyelni; a szavak azonban megragadtak bennünk, a másnapi leckénél jobban megjegyeztük. Most először nem a több kimenőért, a pantallóért irigyeltem a felsősöket, és hogy a lányok szívesen végigsétálnak velük a korzón, hanem amiért meghallgathatták ezt az egyszerre kedélyesnek és szigorúnak tűnő csizmás férfit a tornateremben. Minket vagy három őrködő nyolcadikos kergetett el az ajtótól. — Mars innen, nincs ácsorgás, értettük?! Fikáknak kint a helyük! — Mivel tovább várakoztunk, hátha besurranhatunk, egyik nyolcadikos kezdte leoldani a nadrágszíját. Ekkora kockázatot nem ért volna meg a kíváncsiságunk. Legközelebb tanári felügyelettel vittek a találkára, osztályok szerint, sorba állítva. Testes, jóhangú férfi szavalt, minden szava fehéren izzott, mint a reverendája: „E fiúkért valaki felelős!" — csengett a terem. Pötyike könnyezett, a rajztanárunk dönnyögött valamit az orra alatt, a történelem professzora elrévedve, talányosan nézett maga elé. Ezek a fiúk, akikért valaki felelős, mi lettünk v o l n a . . . Nem értettem, miért kell olyan szigorúan szólni arról, hogy valaki felelős. Inkább az a baj, hogy túl sokan felelnek értünk, szegény fejünkért, a kollégiumban, a bentlakásban,az osztályban, mindenütt; a szobafőnök úr, az osztályfőnök úr, az igazgató úr, még a vén, sánta pedellus is, aki a délutáni kimenőkért felel, így egyik legnagyobb hatalom. Akire ilyen sokan vigyáznak, mint egy magamfajta bentlakó diákra, annak Részlet egy készülő regényből. 24

aligha lehet rokonszenves e kínos és kínzó fegyelem emlegetése; a dörgő szavak nem hagytak igazi nyomot bennem. Ezután egy ideig nem jött senki, pedig kezdtünk hozzászokni ahhoz, hogy utolsó órán a költők olvasnak fel nekünk, nem mi felelünk a verseikből. Hálás voltam a vándor költőknek, két biztos szekundétól szabadítottak meg. Az írójárást követő viták is csillapultak a bentlakásban. Ekkor jelent meg a kollégiumban még egy író, a legnyíltabb és közvetlenebb mindannyiuk között; szinte észrevétlenül érkezett, tagbaszakadt, nehéz mozgású férfi, szájára busa bajusz esett, eleven szeme nem rejtett semmilyen titkot, de mások titkát fürkészte mindegyre. Nevét ismertük, méginkább kedves hősét, a meggyötört debreceni diákfiút. Habár ezt a történetet valahogy mesének véltem, mivel a mi kollégiumunkban nem esett meg hasonló. Annál nagyobb író, aki ilyen megható mesét tud kitalálni! Nem szokásos módon ült le, hanem erővel, mégis nehézkesen maga alá húzta a széket. Tele volt a tornaterem — mióta a díszterem a földrengéskor összedőlt, itt tartották az ünnepségeket — a tanárok el is vesztek a rengeteg diák között. Felsősök és fikák vegyesen. Pedig a szobafőnökünk előző este is erélyesen kijelentette, hogy egyetlen kölyköt se lásson lábatlankodni, úgyse értenénk semmit, labdázzunk hát az udvaron. Szünetekben aztán suttogva szállt a hír, hogy Móricz Zsigmond ragaszkodik, jelenjen meg az egész diákság. Hálával néztem a köpcös, alacsony férfit, aki székében még roskatagabbnak tetszett. Bozontos szemöldöke alól mintha felém nézne, egyedül nekem beszélne. Másként el se képzelhettem a Nyilas Misi barátját; igaz barátja lehet, ha a kicsi diák minden szomorúságát el merte panaszolni neki. Én a titkolózást tanultam meg a bentlakásban, a mindenki elől magamba gubózást. Vártam, hogy Nyilas Misiről fog beszélni, kettőjük barátságáról, azért ragaszkodott a sok-sok lehetséges székely Nyilas Misi jelenlétéhez. Móricz azonban meg se említette Nyilas Misit. Első mondatait nem is értettem pontosan, annyira felkészültem a debreceni történet folytatására. Ehelyett felnőttek súlyos gondjairól szólt. Nem voltak ismeretlenek előttem; távoli, ködös, bizonytalan félelmeket sejttettek, mint odahaza szüleim torokszorító tusakodásai. Ök ketten nem titkolták előttem egymást tépő, majd fáradtan elnyugvó vitáikat, viaskodásukat a tehetetlenséggel apám munkanélkülisége idején. Jól értettem a szavakat, de összefüggésüket és azokat az érzelmeket-indulatokat, amelyek fellökték őket, képtelen voltam felfogni és átérezni; túlságosan gyermek voltam. Én csak oldani szerettem volna a feszültséget köztük, oszlatni gondjaikat, de éppen a tehetetlenségem megérzése tette, hogy nem őket békítettem, hanem emésztő indulatuk szállt át reám, és gyűlöletté torzult a világ, a falum, magam körül minden e l l e n . . . Móricz pedig a tornaterem asztalától most egy roppant család, a nép, az emberiség gondjaiba vont bele. Valaki az első sorban észrevette, hogy egy sasorrú, izgékony férfi, bizonyára az író baráti köréből, a térdén jegyzetelve, szóról szóra ezt írta: „ötvenezer év óta él itt, a háromszéki medencében alkotó ember, s ti, tanulók összekötő láncszem vagytok a következő ötvenezer esztendő felé!" Az első sorban ülő nagydiák később sokszor felemlegette ezeket a szavakat. Csodálkoztam, hogy én másként jegyeztem meg magamnak, nem írásban, csak emlékezetemben, az író üzenetét. Mintha nem is a szellem magasában élő író lenne, hanem közénk tartozó öregdiák; éppen az volt a furcsa és szívet átmelegítő, hogy egyképpen beszélgető társának képzelhette őt tanár, maturándus diák és magamfajta fika. Ezzel egyszerre odaemelt a nagyok, a gondot és felelősséget vállaló felnőttek sorába, maga mellé. Szerettem volna hangosan megköszönni a felszabadító, de gúzsba is kötő érzést. Kikacagtak volna. Hálából úgy figyeltem, mint a tanteremben soha. Pedig ez a furcsa öregdiák éppen a tanulásról beszélt, így emlékszem. Hogy sokféle tudás van a világon. Olyan is, amit az ember megszerez és megtart magának. Nem ér az többet a kopár sziklafalra szórt búzaszemnél. Aki csak magának tanul, mintha mástól jogtalanul harácsolna; a tudás soha nem egyvalakié. Mint a napfény vagy a levegő: akkor van értéke, ha mindenkinek egyképpen jut belőle. Akkor ér valamit egy ember tudása, ha másokat szolgál vele, nagyobb közösséget, egész népét, vagy éppen az emberiséget. 25

Nem azt mondta, mint a fehér ruhás költő, hogy valaki felelős értünk, hanem megfordítva: mi vagyunk felelősek másokért. Ezerszer hallhattam, sablonos intésként, amit az se vesz komolyan, aki mondja, hogy nem az iskolának tanulunk, hanem egyedül saját magunknak. Ez az öreg Nyilas Misi pedig — már tudtam, hogy ő maga volt a keserves sorsú debreceni diák, csak ő lehetett! — arra emlékeztet, hogy nem magamnak tanulok, hogy a tudásommal el kell számolnom másoknak. A népnek, az emberiségnek, a jövőnek, a következő ötvenezer esztendőnek. Móricz azzal folytatta, hogy ezt a tudást nemcsak az iskola nyújthatja. Az iskola néha nem is merészeli az igazán nagy, felkavaró műveket a diákok kezébe adni. Hát keressük meg mi magunk. Az eszméitető, kijózanító és felébresztő nagy művek illenek a legöregebbek és legfiatalabbak kezébe egyképpen, emelte fel a hangját, pedig láthatóan nehezére esett a hangos beszéd. A műveltség tehet igazán nagykorúvá egy fiatalembert, készítheti fel a változások okos fogadására. Forr a világ bús t e n g e r e . . . szigorúbb vizsgára állít, mint a t a n á r a i n k . . . Elszorult a torkom, szárazon köhögtem, tenyerem megizzadt, belső zaklatottságomban úgy éreztem, valami kibillent bennem, másféle egyensúlyba került: felnőtt vagyok, gyötrelemmel és felelősséggel.

CSIKÖS ANDRÁS RAJZA 26

GÁL ISTVÁN

Móricz, Babits, Ignotus Osvát Ernő 1929. október 28-án történt halála a Nyugat évek óta készülő válságát végleg kirobbantotta. A december elsejei számban a következő bejelentést közölték: „Mivel Ignotus, kinek főszerkesztői tiszte, majd jegyzése az idő során a Nyugat irányát jelezte, egyelőre még nem él itthon, s a cselekvő főszerkesztést nem veheti újra át: a Nyugat régi gárdájából Móricz Zsigmond s Babits Mihály vállalták a Nyugat irányítását." A Nyugatról nemcsak Ignotus neve került le, hanem a főmunkatársak hosszú névsora is, amely egyébként is csak puszta dísz volt rajta. A Nyugat nagy nemzedéke az évek során túlnyomó részben saját folyóiratának vagy napilapjának szerkesztője vagy főmunkatársa lett, és ellentétben az első évfolyamokkal, ahol többnyire első irodalomtörténeti jelentőségű írásaik, vagy éveken át legfontosabb műveik megjelentek, most mindennapi tevékenységüket a harmincas évek fordulójára megszaporodott sajtóorgánumokban közölték rendszeresen. Némelyek azonban vagy külföldi kulcspozícióra tettek szert, vagy itthoni kiadóvállalatokkal álltak szerződéses viszonyban. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért a nemzetközi filmműhelyekbe került, Fenyő Miksa a GYOSZ igazgatója lett, Schöpflin Aladár a Franklin Társulat vezető lektora, Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap főmunkatársa, Kuncz Aladár az Erdélyi Helikon szerkesztője, Elek Artúr az Űjság művészeti kritikusa, Laczkó Géza a Pesti Napló olvasószerkesztője, Feleky Géza a Magyar Hírlap főszerkesztője, Szép Ernő és Szomory Dezső a Színházi Élet főmunkatársa, Babits, Karinthy, Krúdy és Móricz az Athenaeum és az Est-lapok szerződéses belső munkatársa. A korukban kevéssé elismert nagyok közül Füst Milán, Nagy Lajos, Szini Gyula, Tersánszky sokfelé szétszórva fejtette ki munkásságát. Schöpflin Aladár „A magyar irodalom története a XX. században" című művében 1937-ben Babitsot és Móriczot emeli ki, mint az első, a nagy nemzedék két kimagasló egyéniségét: „A háború előtti irodalom, a Nyugat nemzedék vezető szellemei közül, akiknek munkássága átterjed a mai napig, s azon túlra, a legélesebb profillal két arc válik ki: Babits Mihályé és Móricz Zsigmondé. Ady mellett őnekik volt legnagyobb hatásuk az irodalom világnézetének és lelkiállapotának alakulására s belőlük indult ki egy-egy ú j vonal, amely máig terjedőleg folytatódik." Gellért Oszkár és Móricz Virág bőséges részleteket közöl a Nyugat megmentésének és fönntartásának szűk körben folyt tárgyalásairól, okmányokkal és levelekkel megspékelve állításait. Móricz Virág mint bennfentes családtag kegyetlen ítéletet mond a Nyugat akkori társadalmi hátteréről, és ez valószínűleg apja hangulatát is kifejezi: „Most gazda nélkül maradt a Nyugat — kiélt formája, túlhaladott problémái, közönségtől irtózó elefántcsonttorony mivolta már régen kikapcsolta a haladás és építés légköréből. Egy szűk kis kozmopolita-kapitalista polgári kör önmagának fenntartott s még önmagát is alig érdeklő fóruma lett. A múltjában tengődött hatszáz bizonytalan előfizetőnek." Ez a két forrás részleteiben tárgyalja a legfontosabbat: az eladósodott Nyugat anyagi megmentésének személyekhez kötött megvalósítását. Fenyő Miksa és Basch Lóránt közgazdasági és jogi tájékozottsága biztosította Babitsnak és Móricznak a folyóiratot. Móricz álláspontja volt Ignotus és a főmunkatársak nevének levétele a lapról. Ignotus 1930. január 14-én a Zeneakadémián nagy előadásban kísérelte meg visszaszerezni elvesztett pozícióját. Ebben többek között a következőket mondta: „Az előtt az elhatározás előtt álltam, hogy hazaköltözöm, s a virtuális főszerkesztést, aminél több a távolból nem lehetséges, megint magamra váltom. Nekem 27

idegenben tisztes és tiszta kenyerem van, megbecsülik hű munkámat, nem kívánnak tőlem meggyőződésben áldozatot... De nem kell magyaráznom, mennyire reszket rá a lelkem minden porcikája, hogy megint itthon éljek, s azok közt, azokkal s azokért dolgozzam, akiknek egy életen át éltem. Ha már megesett a csoda, amire eddig alig volt példa, hogy magyar klasszikusoknak pénzük van: a gavallér ceruza, mely számomra a nagyobb díjazást, majd a végkielégítést a vállalat költségvetésébe bekalkulálta, e réven Ignotust megint oda is állíthatta volna, ahová való, s ahová, amíg ő él, míg kezéből a toll ki nem hull, s közönsége hisz neki, más nem is való." Ignotus saját érdemeit hangoztatta Móricz és Babits fölfedezése és a Nyugatban való szabad kibontakozásuk körül: „ M i k o r . . . a Nyugatban felhíttam a figyelmet — magyarázni próbálván az intellektualitás egyenlő jogát a költészetben — egy fiatal költőre, kinek akkor még kötete sem jelent volt meg; csak mi adtuk ki verseit a Nyugatban, s a Swinburne neve mellett említve az övét, megmondtam, hogy kevés olyan intellektuális költőt tudok, mint aminő ez a Babits Mihály, ki professzor valahol Fogarasban s fiatal élete gyertyáját iskolai dolgozatok javításával fogyasztja" —, s m a j d mikor egy fiatal s ismeretlen újságírót, Móricz Zsigmondot, véletlen megismerkedve vele, biztattam és serkentettem, hogy igenis csak írjon úgy, olyan nem-szokás, nemjárja, nem-lehet és nem-szabad módon ahogy, mint vívódva sóhajtja, kikívánkoznék belőle, de nem meri: akkor is ezt a fogadalmamat állottam." Abban azonban tévedett Ignotus, hogy „a hirtelen lett ú j szerkesztők, Babits Mihály és Móricz Zsigmond egyik napról a másikra s a Nyugat közönségét meg nem kérdezve, helyesnek vagy hasznosnak ítélték levenni róla" az ő nevét. Ignotus elfeledkezett arról, hogy nemcsak az ötlet, hanem egyenesen a fölkérés is tőle származott, hogy Babits és Móricz vegye át a Nyugat szerkesztését, éspedig éppen tizenegy évvel azelőtt, hogy ez megtörtént, 1919. március 3-án. Ö maga elfeledkezett arról a mindeddig nyilvánosságra még nem került, ma valóságos irodalomtörténeti okmánynak minősülő levélről, amelyet Svájcból intézett Babitshoz Ady halála után. ö akkor Károlyi Mihály megbízásából Bernben tartózkodott, hogy az ú j magyar köztársaság nemzetközi propagandáját irányítsa. Ez a kéziratos levél az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának Babits-hagyatékában maradt fönn, Fond. III/610. szám alatt. Hugó Ignotus Bern Bellevue Bellevue Hotel 1919. márc. 3. Bern „Kedves Mihályom, a Nyugatról és Rólad állandóan értesít Havas Irén és Földi, látom és el is tudom gondolni, mennyi kelletlen fáradsággal is jár a gondja, mégis ezt tartom: nem kárbaveszett munka, sem általában, sem még külön a Te számodra sem. Módod van benne, hogy a magad képére formáld, s nemcsak érdemes, de kötelesség megtartani, amíg van rá lehetőség: a múltak és — ismerjük el magunk is — ilyen dicső múlt után. Sőt rajta kell lennünk, hogy akik eredendő gárdájából még élünk: jobban és szorosabban össze és belekapcsolódjunk. Kivált a Te dolgodnak tartanám, hogy nem zavarva őt egyéb munkájában és életében, Móricz Zsigmondot jobban hozzáfűzzük szemlénkhez. A mód adva van: szegény Bandink szerkesztői helye üres. A Zsiga neve most ott dísz és tekintély volna, és ha Te is így tartod, én már eleve hozzájárulnék, ha megtennéd magad mellé szerkesztőnek. Már mint így névszerint — szerkesztői munkádon aligha könnyítene, viszont nem is zavarna benne. Kettőtök, mondjuk: hármunk nevével a Nyugat a mai állapotok közepett azt az érettséget, felelősségtudást s a speciálisan magyar ügyön való csüggést jelentené, ami ma a magyar irodalomnak külön történelmi hivatása. E hivatásra s e küldetésünkre gondolva merem természetesnek találni, hogy Téged a szerkesztéssel terhelünk s hogy általában úgy fordulok Hozzád, mint akiknek mindig s mindvégig (Osváttal) is együtt kell maradniok. Gondolom: Földi komolyan segítségedre van és lehet munkád technikumában. Ha szabadna innen távolból ajánlanom valamit: a 28

magyar—lengyel ügy fontosságára való tekintettel jó (szegény Boross László izolált különvéleményénél fontosabb) volna valami tanulmány egy jövendőbeli magyar— lengyel összefogás lehetőségéről (Szádeczky? Marczali?). Én mihamarább küldök egy cikkecskét vagy figyelőt Anatole Francénak 1913-ban a Revue de Paris-ba írt s most könyvben megjelent Le Petit Pierre gyerekemlékmunkájáról. S igyekszem, hogy amennyire tehetem, ezentúl minden számba küldjek apróságot. Csak oly nehéz s széttépett életem s munkám közepett még ennyire is koncentrálódnom! — A földkérdésről is kéne valamit íratnunk, mégpedig, amivel eddig otthon nem törődtek: történeti alapon és arról, hogy a forradalmakból (pl. a nagy francia s az orosz forradalomból) ez volt mindig a maradandó, hogy az első forradalmak Európában parasztforradalmak voltak stb. De ki írhatná meg? Drága Mihályom, ha egy sorban megírnád, hogy nem esik terhedre e közeledés, minél elébb újra írnék. Ami nem azt jelenti, hogy mielébb haza nem nézek, ölel szeretettel híved Ignotus. Fenyőéknek, Kornfeldéknek sok üdvözlet. Ignotus nem tudta felejteni sérelmét, még évek múlva is visszatért a Nyugat személyi változásainak számára érthetetlen hátterére. Babits „Az Ignotus-ügy" című jegyzetében fejtette ki állásfoglalását. (Nyugat, 1937. I. 159—160.) „Azt hányja szememre hogy egy nagy Nyugat-interjúban nem említettem az ő nevét Ady Endre és Osvát Ernő neve mellett. Holott én azon a helyen egyáltalán nem említettem élő ember nevét. Nem említettem Fenyő Miksáét sem: pedig az is ott állt az első Nyugat-szám címlapján. Schöpflin Aladárt sem említettem. És Gellért Oszkárt, akinél jobban senki össze nem forrott a Nyugattal. Csupán halottjainkat említettem, a Nyugat nagy halottjainak szellemét idéztem. Csak nem kívánja Ignotus, hogy őt is nagy halottjaink között soroljuk föl? Nem, Ignotus él még, és közöttünk is él, ha el is ment tőlünk. Szelleme nyomai bizonnyal meglátszanak a Nyugaton. Mégis — hadd legyek egészen őszinte — nem tudnám, mikor a Nyugatról van szó, az ő nevét is egysorban s ugyanavval a nyomatékkal idézni programmul, mint az Ady ét s Osvátét. Ignotus, jóval idősebb valamennyiünknél, inkább reprezentatív vezérünk volt, mint irányadónk (ami különben nem is akart lenni, hisz bálványként tisztelte a szabadságot). Ahogy egyszer írtam. Agamemnonunk volt, Ady — Achilles mellett. Az Ilias hőse azonban Achilles, és nem Agamemnon. A Nyugat hőskorának igazi eszményét az Ady alakja képviseli, Ady jelentőségét senki sem közelítheti meg. Mégsem feledjük el, mivel tartozunk a nagyszerű írónak, aki kész tekintélyével és kivételes képességeivel mellénk állt és harcolt értünk, mikor egy ország csihései voltunk. A Nyugat törekvéseit nem ő sugalmazta; de ő segített azokat diadalra vinni. Tiszteljük őt, mint költőt, mint harcost, s egykori vezérünket. Eszünk ágában sincs nevét valaha szándékosan elhallgatni..." Móricz Zsigmond Babits Mihállyal együtt 1929. december 1-től 1933. február l-ig szerkesztette a Nyugatot. Ez a három esztendő Móricz életének és munkásságának páratlanul termékeny időszaka volt. Főpróbája későbbi „egy-személyes" folyóiratának, a Kelet Népének. Átmenet a Néplap 1919-i széles tömegekhez szóló, Krúdyval vállalt orgánumának, és gyakorló iskolája, főpróbája a Nyugatnál egyneműbb és tisztultabb Kelet Népének. Persze kedvezőbb magyar társadalmi viszonyok és előnyösebb könyvkiadói körülmények között Móricz gondolatvilága jobban érvényesülhetett volna egy olyasféle magaírt folyóiratban, amilyen Bródy Sándor Jövendője, vagy Németh László Tanuja volt. Babits maga már 1916. június 16-tól szerepelt mint a Nyugat egyik szerkesztője, az 1919-es évfolyamot Ady halála után egyedül szerkesztette, 1922-től pedig Gellért Oszkárral és Osvát Ernővel hármasban gondoskodtak a lapról. Babits azonban 1924-ben egy tisztára kritikai folyóiratot akart indítani, a Nyugat nagyjain kívül 29

elsősorban 19-es professzor kollégáira és a közben fölbukkant második Nyugat-nemzedék tagjaira alapozva, de erre engedélyt nem kapott. Ahogy Németh László í r j a az Ember és szerepben, Osvát halálhíre éppen akkor érte, amikor Babitscsal és Sárközivel ú j folyóirat szükségességén töprengtek. Mindenesetre a húszas évek második felére a magyar irodalompolitikai színtérre ú j orgánumok léptek. A Magyar Szemle, a Napkelet, az Erdélyi Helikon, a Korunk, a Századunk, a Társadalomtudomány, a Magyar Írás, az avantgarde számos hazai és szomszéd állambeli rövid életű kísérletéről nem is szólva, ha nem is jelentett vetélytársat a Nyugatnak, mindenesetre elvonta tőle és megosztotta az erőket, különösen ami a feltörő ú j tehetségeket illeti. Móriczot a „nemzeti koncentráció" és az „új magyar optimizmus" jelszavaivál csaknem népfrontjellegű egyesítésére gondolt a szellemi erőknek. Bármilyen anyagi fölerősödéssel indult is a Nyugat 1929—30 fordulóján, a nagylétszámú ú j író közül többnyire csak bemutatkozásra vagy névjegyleadásra telt, korlátozott terjedelméből. Bármennyire nagy súlya volt is Móricznak és Babitsnak, a támadások pergőtüze érte mindkettőjüket jobbról és balról egyaránt. Babitsnak Szabó Dezső, Kassák és József Attila emlékezetes gúnyiratai ásták alá tekintélyét, Móricz ellen pedig a nemzeti egységet hirdető írásai miatt támadtak. Pedig mindketten elvi állásfoglalásaik életművükben is kimagasló remekeit írták éppen ezekben az években. Móricz legjelentősebb hosszabb irodalmi és történelmi tanulmányait közölte. Bethlen Gábor, Kossuth, Görgey, Bornemisza Péter, Katona, Arany, Ady, Tóth Árpád portréi a m a gyar esszéírás kimagasló remekei. Babits ekkoriban alkalmazza a magyar gyakorlatra az első világháború korabeli pacifizmusból és 18—19-es radikalizmusából továbbélő nézeteit. Móricz három évi Nyugat-szerkesztőségéről 1933. február 7-én mondott le. Vagyis egy héttel Hitler uralomrajutása után és egy héttel a Rajk-féle értelmiségi kommunista szervezkedés rendőrségi meghiúsítása előtt. Annak a világválság dacára liberális légkörnek a magyar politikai életben ezzel vége volt.

TANDORI

DEZSŐ

„Mert borzasztó felelősség költeni..." MÓRICZ ZSIGMOND KÖLTÉSZETI TANULMÁNYAI l Ha az iménti fogalmazás — a „költészeti tanulmány" — kettős értelmet hord netán: jogos az is; tudjuk, hogyan volt Móricz Zsigmond a lírával. És akkor mondjuk mindjárt: Adyval. Maga ír erről, ott olvasható ez most tanulmányainak ezer oldalnál vaskosabb (első!) kötetében; és ezt a könyvet nemcsak szerzőjének újrafölfedezésére érdemes olvasnunk, de a tárgykörök nagyon mai érvényű gazdagítása céljából is: szerteágazóak a témák, amelyekről Móricz tanulmányt, esszét, alkalmi cikket, beszédet írt, köztük azonban mintha „az első szerelem", a vers foglalna el központi helyet. (Ehhez foghatót itt, ebben a kivételesen jelentős kötetben legföljebb — a kultúra és a magyarság sorsa...) 1902-ből való a Reviczky Gyulát tárgyaló hosszú dolgozat. Megragad mindjárt a hangütése; Móricz tanulmányait gyakran jellemzi a történetküszöbös indítás: valamilyen eseményhez, lehetőleg minél szerényebb alkalomhoz (országjárás, találkozás stb.) köti a tárgyat, onnan oldozza el, és maga ez a művelet is olvasói gyönyörűség lesz, mert — prózaírói telitalálat. Másutt végső bizonyossággal állapít meg, összefoglalóan, egy tényállást; és ez a szintetizáló módszer (a hangütés helyi értékével) feszültséget kelt. Meg akarjuk ismerni azt a témát — érezzük olvasásakor —, amelyikről ilyen (jó, egyetértésünkkel találkozó, kifürkészendő stb.) állítás tehető. Reviczkynél ez a mondat így hangzik: „A magyar közönség alig ismeri s alig élvezi még a Reviczky Gyula költészetét..." Ez — vonzó hangütés; állandóan a mulasztásaink tudatában élünk, azonnal érdeklődni kezdünk, ha ilyenről hallunk. A költészet, ismeri fel Móricz (is), a meg nem valósult lehetőségek helyett megint meg nem valósuló lehetőség; s így ad infinitum. Hanem akkor fontos szerepe lehet az értelmezőnek, a feldolgozónak, a harcostársnak — a költészet ezeket a lehetőségeket nyitja meg talán a legteljesebben. És Móricz számára ezt az alkalmat a vele azonos rangú művész, Ady teremtette meg. Affinitás és kivetítés; szellemi pályakép — önmagáról, ahogy egy költői életművet megért, a már történelminek nevezhető távlatba beállítja (a maga számára, de vélhetően közérvénnyel): Móricz Ady-tanulmányai, legyenek bármennyire alkalmi jellegűek olykor, többféle „végérvényességet" is példáznak. Ma a legaktuálisabban: az elevenségét, a változékonyságét — az állandóságban. Milyen változatos úton jutott odáig Móricz, hogy az Ady-élmény mintegy központi témája legyen tanulmányírói pályájának! De ahogy az út Reviczky, Gyulai Pál, Fazekas Mihály és Csokonai költészetén át vezetett, olyképp lett azután is sokszálú az érdeklődése. Móricz Babits-képe ugyanúgy izgalmas és lényeglátó, mint Ady-folytatásosa, és az utóbbit mintegy hitelessé egészíti. És ugyanazzal az objektív és írótársi értéssel figyeli és rögzíti a nála fiatalabbak eredményeit (József Attila, Szabó Lőrinc). A tanulmányíró Móricz a prózaíró Móricz iskolájába járt? Onnét ez a befogadókészség? Nem így mondanám. A szellem nagy formátuma, szinte már szokatlan egyetemessége ez — a méltányossági szempontokat ismerő, de nagyjából mégis félresöprő független gondolkodásé. Felelős gondolkodásé, mely azonban nem „helyeken" tudja beszámolási kötelmét, hanem — ne legyen ez nagy szó! — egy nép kultúrájának asztalánál. Így válik gyakran „történetté", ha a legtárgyszerűbben ír egy jelenségről; így sugallja a konkrét körülmény a téma legigazabb általánosát. Ez a szervesség önmagában is kiemelkedővé tenné az esszéista Móriczot. Holott ez még 31

Csupán az alapállás. Á Móricz-tanuímányok teljességélményét a magas szinten m ű velt próza adja. Érezni ebből a józan móriczi dikcióból, tagolásból, szerkesztésből, kivárásokkal és kihagyásokkal frissülő közegből, sokfelé tekintő figyelemből, hogy a szerző önmagáról ír, amikor tárgyat választ — s ezt az önmegvalósítást a magabiztos, erős alkotók bizalmával — (mely nem „önös"!) az általánosság és a köz letéteményévé emeli! Ady megjegyzését idézi ő maga ezzel kapcsolatban is, erejéről, mely — egyetlen betegsége v o l n a . . . ! A Reviczky-dolgozatban még nem az erő elsődleges, inkább az analízis lépései, a pontos részletezés. Értékelése pontos (bár még túlzottan költői olykor), nem tenné szellemóriássá a „tiszta v i z ű . . . poétát"; ám arra már érdemes felfigyelni, ahogy sehová-valóságát hangsúlyozza: „Se apja, se anyja, se testvére, se rokona, se szerelme nincsen — senkije, senkije." Gyulai Pál költészetéről és Csokonairól írt hosszabb munkájában még nem találja igazi műfaját: a néhány határozott vonással megrajzolt összkép tömörségét szétfeszíteni próbáló érzékeny, lélektani és társadalmi, művészi és emberi hitelű kisvilágelemzést; azt a tömör formát, amely a lehető legkevesebbet őrzi a szabvány várakozásokból, de a legtöbbet adja — novellisztikus erővel — a művészet ügyének egészét is állandóan íróként átélő Móricz Zsigmondból. írásai e kötetben (s a könyv java része ilyen remeklés!) ott emelkednek a magyar esszéírás legmagasabb színvonalára, ahol a költői elfogulatlanságból fakadó „anyag" a tévedhetetlen prózaformáló „gyakorlatával" találkozik. Amit mond, annak igazsága bizonnyal kiviláglana a szerényebb köntösből is; hanem mégis, sokat tesz az, ahogy jelenetezi a dolgokat, ahogy még a hangsúlyok is megkapják a maguk „jelmezét" ezen a színpadon — mert a nagy Móricz-esszék (legyenek bármi rövidek) igen terjedelmes időt is látszanak felölelni, és roppant pontossággal bonyolítják le „cselekményüket"; terjedelmes időt sugallnak, mert az emberiség kultúrájának éppen aktuális magyarországi pillanatát tárják egyetemessé, és roppant pontossággal így,.hiszen hátsó szándékok vagy ügyes leplezések és sandítások nélkül az a valaki szól, aki a szellemi élet egyik elhivatott szervezője ott, ahol szólnia a legszubjektívebben is lehet. Ahol szólni (ez volt a különös csoda!) az általános szerep mellett (s ellenére! éreznénk már-már félrecsusszanva) mindig egy-emberi hitellel és belső tapasztalásból mert. Kettős tehát a Móricz-esszék izgalma. A kultúra ügyével összekötött ember, aki mintegy „magánemberi" író, szintézist teremt: szerepet vállaló lénye visszahódítja szubjektivitásának gazdagságát, egyéni világát kifejező írósága pedig egy egész nép, egy nemzet, „a" kultúra jegyében tágul — tanulmányban is — általánossá. Móricz Zsigmond irodalmi és művészeti írásainak még a részletek szellemi izgalmánál is megkapóbb eleme ez: a személyiség érvényesülése — szinte Gottfried Keller eszményeinek csillaga alatt a közös jó érdekében. És mert ez a „közös jó" korántsem vágott egybe a kor általános-materiális áramvonalaival, Móricz esszéista művészete, szónoki tevékenysége, emlékbeszédírói pályája állandó harcokat mutat. Hanem ezeknek a harcoknak az anyaga (az ő részéről!) nem előregyártott muníció, nem közkinccsé vált „haditechnika", hanem az írói műhelyben kimunkált — s tulajdonképpen igazságos békét célzó — matéria s eszköz. Az irodalom legbensőbb, immanens kelléktárát vonultatja fel, a közös érvényű tárgyak méltóságát is így adván. És az érzékenység s beleérzés ú j tartományait hódítva. A maga számára is. Látszik: sosem kész eredményeket összegez. Látszik: saját szellemi képletét teremti meg, „ott a szemünk láttára". Mégis távol vannak ezek az írások az improvizációtól. Tündöklésük alapos. Nem éles fények villogása, hanem a roppant kiterjedésű életmű (erre is utal ő maga, gyakran) mélyeiről kibányászott, addig fel nem használt forró anyag fénye. Az életmű magabiztossága úgy válik az irodalomelemző hitévé, hogy megannyiszor az elemzendő anyagon szűrődik át. És a tömörség lesz a formája. Mintha maga a tárgy választaná le az elméleti író feleslegeit; és így formálódik több szintű, sűrített, mégis szellős — mert: szellőkben fürdő — próza. Nem költői ez a kép; Móricz elméleti írásai sosem az elmélet oldalát mutatják. Mint a félig kifaragott szentek, sose látható felükkel vannak a kibon32

tatlan eszmetömbben, és amit felénk tárnak, az a felük — a megejtő egyszeriségé. Csakhogy ez az egyszeriség attól plasztikus, hogy Móricz a teljes teret hozzáérinti. És ez már az elemezhetetlen írásművészet régiója; hogyan csinálja? Hogy ne csak a szűkebb horizont, a rosszabb levegő érje azt az említett felületet, hanem valami jóval több, s ez a „több": ne illúzió legyen, vagy ha az, hát — „szent szándék". A magyar kultúrának alig volt több, szebb, kifejtetten ilyes reménye, mint abban a programban, melyet Móricz Zsigmond elméleti írásai meghirdettek. S hirdetnek, ma is. Fölfedezésre várva (ahogy ezt mostanában sokfelé leírják, leírjuk). A költészet mint a lehetetlenség képe: mely aztán maga is csak töredékesen valósul meg. Nem ilyesmi-e (ellentétben mindkettő a prózával, a drámával, az újabb műfajokkal!) az esszé, a tanulmány is? Költészetet hódít vissza Móricz a dolgozatírással. Az objektív és az igazolhatatlan tartomány határát járja, de úgy, hogy közben — a más földjét műveli. S ami azt a bizonyos „közös elemet" illeti: úgy járja határait, másokéit, bárkiét, hogy az egészet képes Egésznek érezni. Mi adja ezt a tiszta bizonyosságát? Nemcsak a saját életműve, nemcsak az Ady mellett elő-, hívódó nagy formátum (a prózaíróé mellett az elméleti-gyakorlati gondolkodóé is tehát), nem csupán ez. Hanem hogy — egy kivételes folyóirat vezetői között dolgozván, egy kivételes folyóirat élén állva — irodalomszervező lehetett. Az eszmei értékek olyan reményeit élhette át, melyek okvetlenül indokolják nagy, optimista távlatait, és — állandó ellen játékot adhattak reálisan felmért, humorba oldott fanyar összképéhez. Ideálok és valóság, célmeghatározás és buktatólista, elgondolás és az elmaradottság számbavétele: sorolhatók a párhuzamok. Mindezt azonban — olykor szónoki, de sosem szónokias, olykor bensőséges, sosem intimeskedő, olykor jövőt tervező, nem jelent odázó — egységbe oldja a költészet, melynek gyakorlása (súllyal) különben nem adatott meg neki, s a (maga hangsúlyozza ezt is) veszteséglistát gyarapította csak. Megtérült mindez az elveszett poézis a tanulmányokban. S a költőkről írt dolgozatok különös erejét, közelségét ez is adja. (Bár Móricz említett objektivitása nem szorulna okvetlenül erre a belső tartalékra. — Viszont: az átfogó művészetszemlélet táplálkozhat, igenis táplálkozik ilyen forrásokból.) A Csokonai-méltatásban még erős az ismeretterjesztő jelleg; nemsokára Móricz megtalálja a szintézis egyik lehetőségét: a részleteket tömöríti néhány erős (ha akarjuk: ismeretet terjesztő) vonássá, és ezeknek keretében (nem részletezően, hanem utalásokkal, kisugározva tehát) elevenen bontja ki reflexióit. Mindig az irodalom általános helyzete az iránytű. így a Lúdas Matyiről szóló 1905-ös tanulmányban is: „A sietve élő emberiségnek nincs sem ideje, sem képessége arra, hogy ú j dolgokat fölfedezzen..." És: „A legnagyobb remekmű is idegen, sőt ismeretlen marad a nagyközönség előtt, míg a műértők fel nem fedezik, s a maguk tudásával meg nem csillogtatják a mű ragyogó szépségeit . . . " Móricz az irodalom ilyen ismeretterjesztője. A kezdeti, tárgyból induló tanulmányokat (még a Garay „Obsitos"-áról is így írt), a konkrétumok felmutatásán fáradó filológus-esszéista tevékenységet felváltja a nem kevésbé becses (nála ráadásul az összehasonlíthatatlanul érettebb, már Adyval összekötődő szellemi korszakban jelentkező) összegező dolgozattípus: ahol a művészet benső ismerete ölt közérthető, lírai és prózai hitellel egyképp sodró alakot. Közvetlenség és útmutatás, mikroszkópnézet és körbetekintés egészíti ki egymást — aligha véletlenül egy költészeti írás dátumától indulván. 1909. június 1. a megjelenés kelte. Helye: a Nyugat. Tárgya: Ady Endre. Az ő Ady ja, Móriczé. A tagolás, a tömörítés, a kitekintés: mondhatni-e így — egyszerre más. Bizonyára nem előzménytelenül. De itt indul Móricz Zsigmond jelentős, máig példaszerű költészeti tanulmányainak sora. 2

„Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok", mondja ennek a jól tagolt, már az igazi esszéista Móriczot mutató írásnak a második rész bekezdésében. Azután így zárja: „Nem ismerem több versét Ady Endrének, csak ezt az egy könyvét olvastam. Odáig nem értettem, gúnyos mosollyal pillantottam egy-egy versére. Azóta félek 3 Tiszatáj

33

olvasni őt. A magam hangulatának s az ő könyvének újabb találkozására várok; nekem nagy lelki élmény az ilyen olvasás, nem kisded szórakozás. És az ilyen nagy esemény sosem sürgős, nem kell azt siettetni, eljön magától is. Az élet olyan rövid, hogy semmit sem lehet elkerülni, s olyan hosszú, hogy minden utolérheti az embert." Ady-élményének még csak a kezdeteit jelzi ez, ám a költészetről, mint találkozásról „véglegeset" mond. Jellemzi ez a rövid, de fontos helyről vett idézet Móricz irodalomszemléletét. A teljes élet eszményét őrzi olvasóként is. Viszont olyan olvasó ő, aki az írói szakosodásról mélyen tud. Hogyan egyeztethető össze teljesség és szakosodás? Hogyan lehet leghitelesebb szava líráról a prózaírónak? Láthatjuk más helyeken is (Szabó Lőrincről, Babitsról, Kassákról, József Attiláról írt, itt nem vizsgált) dolgozataiban, hogy csaknem mindig az élet eszményi egészének jegyében van pedig hiteles szava a költészet témájáról. Olyasképp a „leghitelesebb", hogy nem választja el a szakjelenséget a létezés közegétől, melyből az nem egyszerűen „vétetett", de kölcsönhatásban áll vele; pontosabban: jellegét őrzi, töredék egészként. Azt hiszem, Móricz írói alkatának a teljesség jegye mellett szinte még fontosabb együtthatója a gazdaságosság: ahogy tudja, mit kell líráról mondani, hogy okvetetlenkedés ne legyen belőle a szakma szemében, fennkölt magaslat az olvasóéban. Közel maradni az olvasóhoz és a belülről értőhöz egy módon lehet: ha a részjelenségnek visszaadja azt a rangot, amely a legősibb tulajdona — az élethez kötődő elemiséget. Azt, hogy lírát olvasni (például) nemcsak s nem elsősorban művészeti élmény. Hanem — látható az Ady-cikk befejezéséből. Az utolsó évtizedek némely prózai alkotása az élet mikéntjéről, a létezés módozatairól elmélkedvén (s jól, becsülettel!) jut ilyesféle következtetésekre, amilyenekre a tanulmányíró Móricz. A líráról írva! Ez a „sosem sürgős" és ez a „semmit sem lehet elkerülni" és a „minden utolér" — nem bölcselem. Nem szentencia. Ez olyan próza, amelynek a lélegzete mintha a magunké lenne. Ezeket a dolgokat meg lehet jegyezni. Ez a pár mondat — a poézist mint szakjelleget szerencsésen kizárva — a leghitelesebb módon költői. Ezért szól itt Móricz a leghitelesebben a líráról; melyet az élet teljességében benne érez. Nem szakosítja érte a józan, érzékeny emberi nézőállagát. De művészetének olyan elemeit mozgósítja, amelyek alkotáshitellel képesek újat adni. Amikor valami ú j jelenségről szól. És ezt szinte megtoldja az, hogy az újról is csak úgy szól, mint — bármikori érvényről, így adja meg Ady rangját is; még amikor nem jut el költészetének teljességéhez. Saját „legteljesebb" valóját hívja elő a költészet és ennek objektív kifejezése előbbre tart, mint maga a tudatos személy. Ehhez a témához nagyon mélyen kapcsolódik — s csak látszólag tér el, csak időben távolibb — egy 1938-as Berzsenyi-méltatás, pontosabban, „Németh László könyve miatt" íródott cikk. Kettős itt a tanulmány életküszöbe. Az első: az író életéből vett részlet, mutatja, hogyan került a téma közelébe (irodalomórát látogatva). A második: maga a téma bevezetője, az író életének problematikája általában (itt: Berzsenyié, pontosabban, az a viszony, amelyben az írói mű megismerése és az írói élet megismerésének fontossága vagy lényegtelensége állhat). Németh László könyve, melyet szintén novellisztikus környezetben kap meg (tanulmányában így értesülünk róla), s amelyet már „á villanyosban" olvasni kezd, pompásnak találtatik, csak: az egész könyvben alig van tizenöt sor, ami Berzsenyi emberi életére vonatkozik". Ezért: „Ne vegye rossznéven Németh László, de folyton az a gyanú környékezett, hogy ő is bemenekül a versek olvasatába, hogy erről ne kelljen beszélni." Holott Móricz így érez: „ . . . meghalok a vágytól, hogy magával Berzsenyivel találkozzam, hogy vastag öklét megmarkolhassam" stb. És elmondja: „Valamelyik nyáron találkoztam Keszthelyen egy Berzsenyi úrral, aki mintha csak a költő arcképéből szökött volna ki, kicsi, v a s k o s . . . ember: ez a vérrokona többet mondott nekem a költő lényegéről, mint minden betű s nyomtatott maradék: a verseken kívül." Micsoda mély ellentétig merészkedik el Móricz. Ráadásul megállapítván — s igencsak joggal —, hogy „nagyon szép a Németh László könyve és nagyon igazságos". Merész abban is a tanulmányíró Móricz, ahogy ezt az állítását indokolni meri; és a merészség költői jutalma (a költészet jutalma!), hogy szövege nagy emberi 34

közelségbe hozza őt magát, s így ez a közelünkben érzett valaki még nagyobb hitellel szólhat tárgyáról; s persze, hogy ezt a tanulmányírói stílust akárki nem engedélyezheti magának, az ilyen vállalkozásnak a kudarca rosszabb, mint a megbízható unalom! De Móricz — erre céloztunk — itt veti latba életművének nem mennyiségi súlyát; ez a nagyobb formátumú szellem s az ilyenre bátorító szellemi környezet roppant előnye; vagy megtoldhatnók azzal is: ez a hozadéka, ha az író, aki tanulmányíró is egyben, nem választja szét tárgyát és személyét; hanem itt megint tudni kell a határokat; Móricz az emlékezetes Ady-cikk óta harminc éven át dolgozott ezen a stílusán, szólva közérdekű aktualitásokról, költőkről, prózaírókról, jelenségekről — szólva mindezek tükrében önmagáról s viszont, róluk, a maga így kimunkált, más alkotókról szólva megformálódott lényének (írói személyiségének) többletnyomatékával. S így idézhető most már, amit Berzsenyiről, Németh László könyvéről és önmagáról ír: „Nagyon igazságos számomra, mert éppen olyan hiánytalanul becsüli Berzsenyit, ahogy én negyvennégy év óta. Számomra Berzsenyi és Csokonai! Nekem elég volt ez a kettő istennek. Már Vörösmartyhoz sose tudtam e l j u t n i . . . akárhol csiszolom le, hófehér márvány villog ki, de ebből a márványból sokszor csak a Ferenczy vésője dolgozik. Ellenben Berzsenyi óriás bazalthegy a Balatonon, és Csokonai a csergő patak és a rohanó s árvizes T i s z a . . . " (Idézzük itt mindazonáltal a korai Csokonai-tanulmány befejezését: „S ilyen tehetséggel mi lett Csokonaiból! — Egy ki nem fejlődött nagy költő, aki megírott műveinek legnagyobb tömegében ;ott küzd és ott botorkál a sablonos verselés nyűgében, de igaz és hatalmas érzelmeinek hatása alatt igazi költővé fejlődik. Költővé, aki felségesen őszinte, igaz, egyszerű, fenn szárnyaló, nemes és kedves. Akit olvasni gyönyörűség, akivel az érzelem és képzelet magasságaiba emelkedni boldogság." (1905.) Nemcsak boldogság kérdése mindez. Mert — a Berzsenyi-tanulmányból idézve — „borzasztó felelősség költeni, s az ember áhítja, hogy akadályozzák már meg ebben a szenvedélyében, mely csak kárára vari, nem szeretetet, hanem ellenséget termel, irigységet és csaholást, s mennyivel jobb lenne a kertben ollózgatni s nem kitéve lenni a baromi kertészek ollózásának". Mégis, Móricz tudni szeretné, „hány holdja volt hát Berzsenyinek s hogy gazdálkodott? Tehát hogy mennyi munkát, védelmet, elfoglaltságot és megnyugvást tudott adni neki" (például) az ilyes birtok. Élet és költészet szoros összefonódása megint! S az irodalom némely jelenségei is élet jelenségek ebben az összetételben: „S hiába tudja az ember, hogy a kritikus abszolút kívül áll a varázskörön, s hiába tudja, hogy önérzetemre jussom van, mégis végképp megsemmisül az alkotó kedv, ha ismeretlen lap ismeretlen kritikusa azt írja rólam, hogy: »Az ember kétségbeesik, ha azt hallja, hogy Móricz Zsigmond már megint darabot ír.« Három éve azért nem írok színdarabot, mert mihelyt leülök dolgozni, eszembe jut ez a s o r . . . " Költészetről beszéltünk? Móricz Zsigmond és a költészet? A tanulmányíró Móricz? Aki a dolgozatokban az egyéni élettapasztalatot is szóhoz jutni engedi? Merészség-e ez vagy gazdaságosság? Ennyi idő múltán is: nem szolgálat-e? Ezért idézzük: „ . . . s meg vagyok győződve, hogy igazat akart mondani, vagyis hogy tőmondat-alapérzését közölte, aki ezt leírta. Nem kételkedem őszinteségében", írja a kritikusról („a" kritikusról?), „nem ismerjük egymást, tehát objektív. Jelentéktelen, különben tudnám ki — tehát csak őszinte lehet. De nem tehetségtelen, különben nem tudott volna ilyen jól szíven szúrni. S nem bírom elviselni. Sose hittem, hogy ennyire megbénuljak bármiféle kritikai támadástól, s az illető úr három éve nyugodtan alhat, nem írok darabot. Hátha igaza van?" Ez még mindig a Berzsenyi-tanulmány. Várható, merre kanyarodik tovább, mi lesz a befejezés. Németh László könyvének Móricz azért is örül, mert Kölcseyvel szemben teljesen Berzsenyi-párti. És ahogy „villanyoson" meg „egy nap alatt", bármerre járt, „minden percet megragadva" olvassa, Móricz egy könyvet, egy költészetről szóló könyvet azonnal — vagy lassan, ellenállhatatlan fájdalommal, erővel, felülemelkedéssel — a maga életére másol át. De nem önzőén. Hanem a maga egyéni képletét egy másik, egy bálványmagasban álló költő képletével összerajzolva, meg3*

35

leli — általánosítás nélkül! a tényleges vonalak együtteséből — a közérdekű képletet. Melyet tanulmányban közöl. A dolgozat elemei: a közlendő „üzenet" szerkezetének részei. Ezt szolgálják. Élet és elmélet: esztétikán túli, mégis, tökéletesen esztétikus, műfaji kívánalmakat klasszikus példaként kielégítő gyakorlattá forr. A záró bekezdés, mellyel a Móricz-tanulmányok e rövid szemléjét — itt és most, csak így! — zárhatjuk, ilyen átkötésre következik (Móricz „önvallomása" után): „Mennyivel fokozottabban érezhette ugyanezt Berzsenyi, aki még azt is tudta, hogy az a Kölcsey még tavaly »egy nyaláb nyekergő verset« vitt neki. S most tehetetlenül kellett elszenvednie, hogy a nyekergő ifjú poéta megmérgezte, s árnyékká válva s költői hivatásában megbénulva tizenkilenc évig kellett még rothadnia, míg aztán hatvanéves korában meghalhatott." „Ez olyan óriási dolog, mihez hasonló csak névtelenekkel szokott történni, akiket egy életre elüt a kritika pályájuk megvalósításától..." S Kölcsey, így Móricz, legföljebb azt mondhatta (ahogy még „elég merész volt" elégiát szavalni is a halott fölött!): „Én voltam, aki ádázul s mert nem szerettük egymás szagát — ledöftem tizenkilenc évvel ezelőtt..." Milyen érdekes összefüggések; s ugyan nehezményezzük-e a veretes lendületet, a — tudatos? öntudatlan? — korhű hangot, az archaizálást? Hiányoljuk-e a tanulmányírás divatos álkönnyedségét? Nem szeretnénk-e valamit legalább vissza egy irodalmi nemzedék hitéből, amely Móricz Zsigmond ekképp is fölfedezésre váró „reflexiós művészetét" megalkotta? Móriczot elbeszélőnek ismerjük, bizonnyal sok összemásolódó újrafölfedezést ér meg; és teljes lehet-e a kép, ha a műhelynél is többet jelentő, valóban epikus erényeinek java foglalatát adó tanulmány-életművet számon kívül hagyjuk? Regényeinek értékelését elvégzi az irodalomtörténet; az olvasó hadd mondja itt csupán: a legmaibb Móricz-olvasatért magam a tanulmányokhoz fordulok. Érzékenységének árnyalatait — erejét! — itt is elsősorban nosztalgiájának tárgyán, az esszévé objektiválódott lírán mérem. Mindenkori világirodalomnak.

CSIKÖS ANDRÁS RAJZA 36

D. MOLNÁR

ISTVÁN

Móricz Zsigmond és a lengyelek „Móricz Orkán megfelelője a földhöz kötődő kegyetlen naturalizmusban, amely az átérzett természet nagyságát dicsőíti" — írta 1937-ben Ottó Forst de Battaglia a „Ruch Literacki" című rangos folyóirat hasábjain. Wladysiaw Orkán (1876—1930) valóban mindenekelőtt paraszti témák ábrázolója, nehéz társadalmi kérdések megszólaltatója volt, akinek sötét tónusú realizmusa a naturalizmus jegyeivel keveredett. A bécsi születésű (1889) krakkói történész, irodalmár és publicista (aki a második világháború után az osztrák fővárosban volt egyetemi tanár) a harmincas években a magyar és lengyel irodalmat felületesen összevetve keresett és néhol figyelemre méltó megjegyzéseket is téve, talált rokon íróegyéniségeket. Nem meglepő, hogy Vörösmartyt a lengyel romantika legnagyobb alakjához, Mickiewiczhez hasonlítja, az azonban már igen, hogy Sienkiewicz magyar megfelelőjét a jóval korábban, más történelmi korszakban élt Eötvös Józsefben, a nálunk főleg „A fáraó" szerzőjeként ismert Prus rokonát Mikszáthban látja. Móricz munkássága alig emlékeztet az Orkanéra. írónk lengyel kortársának első művei már a múlt század utolsó évtizedében megjelentek, de nem tartozott az irodalomújítók élcsapatához. Megmaradt a Tátra művészének, e vidék parasztságának sorsát mutatta szenvedélyesen, és így háttérbe szorult az „Ifjú Lengyelország" nagy költői (J. Kasprowicz, K. Tetmajer, L. Staff), a lengyel drámát és színházat megújító S. Wyspianski, illetve a prózát felfrissítő, magyarra többször fordított S. 2eromski és a Nobel-díjas W. S. Reymont mögött. Ugyanakkor nálunk Móricz hamar az irodalom egyik vezéralakja lett, akinek nemcsak a paraszti élet, hanem az úri osztály, a dzsentriréteg, a falu mellett a város is gyakran adott témát. Az „Erdély" szerzőjének a történelem iránti érdeklődése is más, újszerűbb, mint Orkán múlt iránti vonzódása, elképzelései a XVII. századi lázadóról, Kostka Napierskiről írt regényben. A lengyel szerzőnek a paraszti nyomorúságot ábrázoló regényei, a „Zsellérek" („Komornicy") vagy „Az árterületen" („W roztokach") sikerrel összevethetők egyes Móricz-művek csoportjával. A két említett alkotásnak másféle érdekessége is van számunkra: a helyzetüket kilátástalannak érző hősök úgy döntenek, hogy a millenneum időszakában számukra paradicsomot jelentő Budapestre mennek munkát keresni. Orkán írói pályája a húszas évek közepén lezárult, Móricz viszont éppen ekkor érett valóban nagy, széles érdeklődésű íróvá. Távoli szellemi rokonoknak is alig tarthatók. A XX. századi magyar és lengyel történelmi-társadalmi viszonyok hasonlóságánál jelentősebbek voltak a különbözőségek, amelyek az irodalomban is fáziseltolódást eredményeztek. A századfordulóra, jórészt nyugati inspirációk hatására, de hazai hagyományokra épülve kibontakozott a költészet és a dráma mellett a próza modernizálódásának folyamata, ami nálunk 1905 után indult meg. A témában és formában sok újat hozó Reymont és a Nobel-díjra ugyancsak felterjesztett 2eromski, mellettük pedig Orkán, valamint W. Berent, W. Sieroszewski és A. Strug olyan prózairodalmat teremtett, amely az olvasóközönség tömegein kívül a kritikusok elismerésére is méltán tartott számot. Ez volt az egyik oka annak, hogy századunk első két évtizedében a lengyelek alig figyeltek a közép-kelet-európai népek, köztük a magyarok irodalmi életének eseményeire. A magyar prózát továbbra is Jókai és Mikszáth jelentette számukra, a .fiatal Móricz felfedezése elmaradt. 1918 a lengyelségnek több mint egy évszázad után állami függetlenséget és a demokratizálódás esélyeit adta, míg az önálló Magyarország elvesztette korábbi jelentőségét, uralkodó osztályunk a demokratizmus visszaszorításával tudott hatalmon 37

maradni. Lengyelország a világháborút követő békeszerződések fenntartását, a magyar külpolitika ezek revízióját kívánta. Az efféle összevetések messze vezetnének, továbbgondolásukra Móricz Zsigmond műveinek lengyelországi fogadtatását, ismeretét tárgyalva aligha van szükség. Elegendő, ha kimondjuk: a két ország kulturális és irodalmi kapcsolatai különösen a húszas években nem váltak szorosabbá, esetlegesek, túlságosan is hivatalosak maradtak. Korabeli témájú magyar regény kevés jelent meg lengyelül. Csathó Kálmán, Herczeg Ferenc és mások, de Molnár Ferenc vagy Zilahy Lajos könyvei alapján egyébként sem lehetett hű képet alkotni a magyar. társadalomról — nem beszélve számos vígjátékról és operettről. Nem csoda hát, ha a Móricz-művek fordítása tovább váratott magára. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy a „Rokonok" szerzője mindvégig a „hagyományos" próza képviselőjeként alkotott. Ugyanakkor a lengyelek legjobbjai — hogy csak a nyelvünkre fordított írókat említsük: J. Iwaszkiewicz, J. Kaden-Bandrowski, M. Kuncewiczowa, B. Schulz vagy M. Choromaáski — ú j f a j t a eszközökkel mélyebbre hatoltak az emberi pszichikum ábrázolásában, messzebb jutottak saját nemzetük problémáinak boncolgatásában. Anélkül, hogy Móricz életművének értékeit alábecsülnénk, az előbbiek alapján meg kell értenünk, miért olyan későn ismerték meg századunk magyar klasszikusát Lengyelországban. Móriczról alighanem Köveskuti Jenő írt először lengyelül a húszas évek derekán („Przeglqd Wspólczesny" 1927). „Az ú j magyar irodalom" című tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Adyt követően az „irodalmi ellenzék" került fölénybe, és Babits, illetve Kosztolányi mellett ide sorolja száz éve született nagy írónkat is, akit vezéregyéniségnek, de egyben „szélsőséges individualistának" tart. Azt látja újnak Móricz munkásságában, hogy — Jókaitól, Mikszáthtól eltérően — nem idealizálja a parasztságot. „Különösen a jellemalkotásban mutatja meg szokatlan erejét, és mindenek felett nyelvének tisztasága, a magyar beszéd lenyűgöző hangzása uralkodik" — írja, de az író naturalisztikus látásmódját hibának véli. Móricz alaposabb értékelését adta az irodalmunkat kitűnően ismerő, népszerűsítő kritikus, S. Pazurkiewicz. „Mai magyar irodalom" (1932) című kis könyve arról tanúskodik, hogy tisztában volt azzal, milyen helyet foglalt el írónk alkotótársai között. Kiváló megfigyelőképességét, jellemábrázoló tudását hangsúlyozva a „Sárarany" szerzőjét „szélsőséges realistának", indokolatlanul pesszimistának mondja. Addigi műveit egészében nagyra értékeli, mivel felkeltette az olvasóközönség érdeklődését a valóban paraszti élet iránt. „Alkotásaiban Móricz megmutatta az igazán magyar és népi elemek hatalmas irodalmi súlyát, szemben a nagyvárosi, nagyobbrészt kozmopolita elemekkel" — állapítja meg. írónk drámáiban is a parasztok, kisvárosi iparosok „stilizálás nélküli" ábrázolását méltatja. Pazurkiewicz nézetein (így azon, hogy Herczeg Ferencet és Zilahy Lajost tartja a korabeli magyar irodalom vezéralakjainak) nem csodálkozhatunk, hiszen ugyanebben az időben Pintér Jenő hasonlóan ismertette Móricz munkásságát egy lengyel világirodalmi kiadvány („Wielka literatura powszechna", 1933) számára írt tanulmányában. A varsói kritikus értékskálája később sem változott: a háborús témájú magyar regények közül Zilahy „Két fogoly" című alkotását mondja a legjobbnak („Rocznik Literacki 1936"). A hivatalos lengyel—magyar közeledés nyomán a harmincas évek közepére irodalmi kapcsolataink felélénkültek, és 1939-ben végre megjelent lengyelül az első Móricz-regény, a „Légy jó mindhalálig". A háborúk a kulturális csereforgalomnak sem kedveznek, az 1939—45 közötti magyar—lengyel irodalmi kontaktusok mégis nagyot fejlődtek. A hazánkba menekült lengyelek közül az írók, irodalmárok sem hiányoztak, akiknek művei, fordításai napvilágot láttak Budapesten. Részletek jelentek meg a „Barbárok"-ból, lefordítottak néhány Móricz-elbeszélést. A háborús viszonyok miatt természetesen írónk csak a magyarországi lengyel emigránsok körében válhatott ismertté, de műveinek átültetői már nem feledkeztek meg későbbi népszerűsítéséről. A lengyelek, országuk és kulturális életük újjáépítése, megújítása után a negyvenes évek végétől az irodalmi 38

kapcsolatokra, a magyar írók megismertetésére is egyre több gondot fordítottak. Ezt a munkát sokáig a korábbi menekült literátorok végezték. Egyikük, Tadeusz Fangrat, Ady és József Attila népszerűsítője magyar írók elbeszéléseiből kötetet („Opowiadania w^gierskie", 1951) állított össze, amelybe két Móricz-novella („A stipendium", „Árverés a nádason") is bekerült. 1952-ben megjelent Varsóban a „Rokonok" című regény, amelynek előszavában a kiadó röviden ismertette írónk munkásságát. Nem sokkal később a sajtóban jelent meg a mű részlete, amelyet a budapesti menekült, majd diplomata, J. Moszczenski Móriczról szóló cikke egészített ki („Trybuna Wolnosci" 1953/14.). Az írásban a korszak kultúrpolitikájára jellemző túlzások vannak, de következő megállapítása találó: „A két világháború közötti kormányoknak nem volt érdeke, hogy a lengyel olvasó számára hozzáférhetővé tegye Móricz társadalmi regényeit, amelyek leleplezték a burzsoázia rothadását és erkölcsi süllyedését". Idézi Lukács Györgyöt, aki szerint írónk világnézete a „romantikus antikapitalizmus" volt. 1953-ban reprezentatívnak szánt magyar elbeszélés- és versgyűjteményt adtak ki a lengyel fővárosban. A „Wolnosc" („Szabadság") legjobb jellemzője maga az alcím: „A harcos magyar költészet és próza antológiája". Számos klasszikus mű mellett túlságosan sok gyenge vers és novella kapott helyet benne. A XX. századi alkotókkal szemben támasztott döntő követelmény a szűken, rosszul értelmezett pártosság volt. Ez a magyarázata annak, hogy — bár mind a „Rózsa Sándor" részlete, mind a „Népszavazás" című Móricz-elbeszélés szerepel az antológiában — sem a bevezető skicc, sem a válogatást méltató folyóiratok („Wieá", „Nowe Ksi^zki") nem utalnak írónknak a magyar szellemi életben elfoglalt helyére. A következő évben ú j fordításban került a lengyel könyvesboltokba a „Légy jó mindhalálig", amelyet az említett Moszczenski előszavában részletesen elemzett. Az olvasók figyelmének ilyen felhívása (ami akkor, de újabban is gyakran elmarad) szerencsés, az azonban kevésbé, hogy a kritikus a regény „forradalmiságát" tárgyalva túlzásokba esik. (Ma már csak nevethetünk például azon, hogy Misi csomagját, akinek alakját Moszczenski szerint Móricz mesterien formálta meg, azért eszik meg a többiek, mert az apja ács!) Helena Csorba átültetése nagy igyekezetet tükröz, de nem adja vissza sem a múlt századi diákélet, sem a korabeli Debrecen hangulatát. Talán nem érdektelen itt néhány példa felsorakoztatása. A „Nagytemplom"-ból „evangélikus templom", a „brugó"-ból „kenyér" vagy „rozskenyér" lesz, a „pakk"-ból „csomag". A fordító, bár férje magyar, sajnos nem ismerte a magyarországi diáknyelvet, de írónk nyelvét sem értette meg igazán, ezért egyszerűsített. „A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember lukszusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban" — olvasható Móricznál. A lengyel megfelelő így fordítható vissza: „A szegény diákok nem értették, mert a szegény ember gazdagsága éppen az, hogy nem törődik a ruhával, sem a külsővel". Az átültetésben tévedések is akadnak. Illusztrálásukként hadd álljon itt a Tiszat á j olvasóinak érdekes példa. Az eredetiben Misi gondolatban így idézi apját: „ . . . h ő , hát amikor Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű, atyaisten, de sok alma vót!" A fordításban ezt találjuk: „ . . . v a g y arról, ahogy Szegedre vittem az almát! Gyalog! Hű, de sok alma volt!" Azon már inkább csak mosolygunk, hogy a regény Szikszay bácsija lengyelül így kezd nótázni: „Híres téglás (téglájáról híres) v á r o s . . . " Móricz ezt írta: „Téglás (tehát a Debrecen közelében fekvő település) híres v á r o s . . . " A móriczi tájnyelvet nem könnyű fordítani. A „Légy jó mindhalálig" átültetője mégis megpróbálkozhatott volna vele, hiszen a lengyel irodalomban a „Parasztok" óta gyakori a különböző nyelvjárások, regionális nyelvek használata. A kritikus észrevételeket csak azért sorakoztatjuk fel, mert véleményünk szerint a fordítás színvonala az egyik oka annak, hogy a lengyel fiatalok nem ismerik Móricz remekművét. „A betyár" átültetése (1956) már jobban sikerült, Ella M. Sperlingowánál már nem igen bukkanunk „félrefordításokra". A főhős nyelve azonban helyenként választékos. J. Reychman ezt írta recenziójában („Rocznik Literacki 1956"): 39

„A- modernizált legenda segítségével a szerző megmutatja a földbirtokosok erkölcsi romlását és a rengeteg igazságtalanságot, amelyek — liberális-demokrata viszonyok közepette — osztályrészül jutottak a magyar népnek a XIX. század v é g é n . . . Mind a cselekmény, mind a stílus ellentmondásokkal van tele: a betyár nem mindig paraszti nyelven beszél, filozofál, gyanút ébreszt, vajon nem valami rejtőzködő szökött értelmiségi, álarcos agitátor-e. Egyébként Móricz nyelve a leíró részletekben gyakran bonyolult, nehéz, változó, meglepő fordulatokkal telített." A háborút hazánkban átvészelő orientalista professzor magyarul nem olvasta a regényt, bíráló megjegyzéseinek címzettje csakis a fordító lehet. Több Móricz-regény azóta sem jelent meg lengyelül. Kevés-e a szóban forgó három, ha a novellafordításokat is tekintetbe vesszük? Nem sok, egyrészt azért, mert az utóbbiak közül több csak a lengyelek budapesti sajtótermékeiben látott napvilágot 1941—43 között. Másrészt például Mikszáth, Gárdonyi vagy Kosztolányi műveinek korábbi átültetéseit a hatvanas-hetvenes években újabbak is követték, „A betyár" után viszont a lengyelek már nem fordítottak le más Móricz-regényt. Ennek az alkotásnak egy rövid ismertetése utal a XX. századi magyar klasszikus iránti érdeklődés hiányának fontos okára. A könyvújdonságokról beszámoló folyóirat („Nowe Ksi^zki" 1956/8.) futólagos véleményét nem szabad sértőnek tartanunk: „A falu életének valóban megindító képei a műben — amely kissé elavult, nem modern módon íródott — a legértékesebb részletek. A könyv szórakoztató olvasmány lehet az ifjúság és a kevésbé kifinomult ízlésű olvasók számára." A hagyományostól eltérő regényszerkesztés, narráció és lélektani ábrázolási módszerek — mint említettük — a lengyel irodalomban a harmincas évek kezdetére megszokottá váltak, ezért hat Móricz a két világháború közötti prózaírókhoz képest régiesnek. Állításunknak nem mond ellent az sem, hogy Mikszáthot vagy Gárdonyit újabban is érdemesnek látják kiadni. A lengyel olvasóközönségnek a „nagyrealista" Pruson, Sienkiewicz és a romantikus indíttatású J. I. Kraszewski (sőt a hozzá sok vonatkozásban hasonló Jókai Mór) történelmi és társadalmi regényein nevelődött rétegei szívesen látják a könynyebben szórakoztató múlt század végi—XX. század eleji prózát. Akik a következő évtizedek irodalmát kedvelik, azok nem a „hagyományos" regényformához szoktak hozzá. Az előbbi gondolatok talán nem eléggé meggyőzőek, helyességük bizonyítása azonban itt nem lehet feladatunk. Figyelembe kell vennünk, hogy a lengyelek éppen a hatvanas-hetvenes években tettek és tesznek sokat irodalmunk ottani „fehér foltjainak" eltüntetéséért. Emellett szinte késés nélkül fordítják le az ú j magyar prózai termés legjavát. Érthető, ha azokra a szerzőkre, akiket már a második világháború előtt vagy a negyvenes-ötvenes években népszerűsítettek, kevésbé figyelnek. Az is könnyen megmagyarázható (bár nem helyeselhető), amit napjaink műfordítói mondanak: minek vesződjünk nem a „mai" magyar nyelven szóló írókkal, amikor annyi sok jó regényt írnak mostanában Magyarországon? Kétségtelen, hogy Móriczot nehéz fordítani, de — annak érdekében, hogy az érdeklődők egységes folyamatként ismerjék meg irodalmunk történetét — T. Csorba már „A betyár" kiadása idején szorgalmazta az „Erdély", az „Üri muri" megjelentetését („Twórczosc" 1956/3.) Később két neves műfordító, J. Zimierski és A. Sieroszewski hallatta szavát — mivel a lengyel olvasóközönség széles rétegei csak Jókait, Mikszáthot és Molnár Ferencet ismerik — Móricz népszerűsítése érdekében. („Zycie Literackie" 1968/14, „Wspólczesnosé" 1970/17.) Ebben az évtizedben száz éve született írónk egy novellája („A fillentő") jelent meg lengyel nyelvű kötetben, amelybe XX. századi magyar elbeszélések kerültek be („Opowiadania pisarzy wíjgierskich XX wieku", 1972). A magyar irodalom lengyelországi ismerői ugyanakkor tisztában vannak a móriczi életmű jelentőségével, aminek apró, de lényeges bizonyítéka, hogy világirodalmi kislexikonuk viszonylag sok adatot közöl róla. Ennél fontosabb, hogy néhány lengyel irodalmi folyóirat jelentet majd meg cikkeket és Móricz-novelákat a centenárium alkalmából.

40

MARCELLA

HUSOVÁ

Móricz és a csehek Amit két évvel ezelőtt leírhattunk az Ady-centenárium kapcsán, azt most a Móricz-évforduló alkalmával is meg lehet ismételni: mind ez ideig nem jelent meg nyomtatásban összefoglaló tanulmány Móricz cseh fogadtatásáról (kivéve persze Vargha Kálmán kitűnő és alapos írását, amely azonban 1957-ben jelent meg és elsősorban Móricz csehországi útjaival foglalkozik). 1 Az alábbi közlemény sem törekszik többre, mint a jórészt már ismert, folyóiratokban és egyéb különféle kiadványokban elszórtan rendelkezésünkre álló dokumentumok és adatok összefoglalása a jubileumi alkalomra, kiegészítve, amennyire módunkban áll, néhány ú j ismerettel, adalékkal vagy szemponttal. A két centenárium, Adyé és Móriczé, más aspektusokból is alkalmat nyújt az egybevetésre. A két évnyi távolság nemcsak életkorban jelentett különbséget; véletlenül az „Üj versek" kiadása is körülbelül ennyivel előzi meg Móricz „nagy áttörését", a „Hét krajcár"-t. A két nagy író, barát és fegyvertárs sok más tekintetben is összemérhető, s eddigi tudásunk szerint csehországi visszhangjuk első nyomai is majdnem egyidejűek, a Móriczé méghozzá egy évvel korábbi. Ám míg Ady, kezdetben novelláival, majd később lírájával, mint ma már tudjuk, jelentős mértékben gyökeret vert legalábbis egy fontos cseh irodalmi elit tudatában, Móricz cseh visszhangja egyenlőtlenebb volt: reprezentatív regényei lényegében csak negyed százada hozzáférhetőek a cseh olvasó számára, korábban is novellái csak gyéren és szórványosan jelentek meg. Másrészt van egy mozzanat, amely Móricz cseh kapcsolatait — egyéb külföldi kapcsolataihoz képest — különösen fontosakká avatja, s itt éppen Móricz már említett csehszlovákiai útjaira, a velük kapcsolatos nyilatkozatokra és vitákra gondolok, s ezeken belül is, témánknak megfelelően, elsősorban a cseh vonatkozásokra, habár — mint annak idején Ady esetében is láttuk — itt sem hagyhatók figyelmen kívül a szlovák vonatkozások. Egyszerűen azért, mert a csehszlovák államiságon belüli cseh-szlovák kulturális szimbiózis elválaszthatatlanná teszi a két aspektust, s a magyar szerzők recepciójánál mindig irodalmi „perszonáluniókkal" s egyéb szoros összefüggésekkel jár együtt. Móricz neve és művei — akárcsak az Adyéi — már a fiatal író pályakezdő korszakában eljutnak a csehekhez, amikor még mindkét nemzet a Monarchia közös államhatárain belül él. Az első fordítók (vagy fordító?) biztos érzékkel hibáztak rá Móricz első novellaírói korszakának két remekére, a „Hét krajcár"-ra és a „Tragédiá"-ra: mindkettőt két évvel az eredeti megjelenése után, tehát 1910-ben és 1912-ben közölte a Lidové noviny című népszerű lap. 2 A fordítók (vagy fordító?) kilétét egyelőre nem tudtam megállapítani. (A két Móricz-novella közé esik időrendben Ady „Eszterkuthy Éva húga" című novellájának cseh fordítása 1911-ben.)3 A következő, eddigi tudomásunk szerint tehát sorrendben a harmadik csehre fordított Móricznovella az előbb említettekhez és a később, a húszas években megjelentekhez képest is több okból érdemel megkülönböztetett figyelmet. „A hiba" című novella mindenekelőtt Móricz első olyan műve, amely csehül könyv alakban jelent meg. S ami nem kevésbé fontos, ebben az esetben ismerjük a fordító személyét, az akkor fiatal és szép reményekre jogosító Karel Sarlih nevű cseh írót (polgári nevén Karel Cada, 1882—1916), aki mint fordító csakis magyar műveket tolmácsolt. A fordítást — az eddig ismert első — Móriczról írt rövid cseh jellemzés vezeti be, mely tömörségében is sokatmondó és érdekes távolabbi összefüggéseket is sejtet, amelyekre alább még visszatérünk. „A hiba" (Chyba) 1913-ban jelent meg a prágai Vilímek kiadó „Ezer legszebb novella" című olcsó sorozatában, amely a cseh olvasóközönséget a világirodalom novellatermésével ismertette meg és a külföldi szerzőket rövid, leg41

feljebb egy oldalnyi glossza keretében mutatta be. A sorozatban megjelent magyar elbeszélések egytől egyig Sarlih fordításai. Sarlih, mint a közös hadsereg főhadnagya, 1901-től 1911-ig úgyszólván megszakítás nélkül Magyarországon állomásozott, ezután a galíciai Przemyslben állomásozó trénhadosztályhoz vezényelték. Fordítói tevékenységre irodalmi hajlamai és a környezete iránt tanúsított élénk érdeklődése ösztökélték. Pallérozott irodalmi ízlése a legkiválóbb magyar elbeszélőket választatta ki vele a cseh olvasóközönség számára. A már bevezetettek közül például Jókait, Mikszáthot, Csiky Gergelyt és Bródy Sándort. Az idei Faludi-évforduló fényében külön jelentőséget kap a Téli éjszakák Faludi-féle átdolgozásából átvett „Kazimír és Iréné" című novella cseh fordítása a hozzácsatolt, viszonylag hosszú Faludi-portréval. Nem lehetetlen, hogy Faludi említett művének (illetve a mű részletének) ez világviszonylatban egyedülálló külföldi fordítása. A már említett Ady-elbeszélés, továbbá Biró Lajos, Kaffka Margit és Móricz Zsigmond novelláinak átültetése révén pedig Sarlih minden valószínűség szerint a Nyugat körének első és mindjárt avatott cseh ismertetője és propagátora. Éppen a beavatottság, a magyar környezet és viszonyok beható ismerete, amelyről e rövid jellemzések tanúskodnak, teszik kétségessé, hogy szerzőjük a sorozat szerkesztője, Frantisek Sekanina volna, mint azt a sorozatban megjelent novellák címlapja minden esetben feltünteti. Sekanina tudomásunk szerint nem tudott magyarul és nem foglalkozott magyar irodalommal; a jellemzések viszont, mint mondottuk, másról tanúskodnak. Véleményünk szerint perdöntő bizonyíték erre vonatkozóan Sarlihnak a háborúban ugyan jórészt elpusztult s ezért nagy mértékben hézagos hagyatéka, mely azonban így is betekintést enged ha szerény mértékben is, az író műhelyébe. Itt található Sarlihnak egy 1913-ban Przemyslben kelt, a prágai Vilímek kiadóhoz intézett levele, mely egyik legkorábbi, ha ugyan nem első dokumentuma a cseh értelmiség és Móricz közvetlen kapcsolatának. s egyben Sarlih fordítói és propagátori tevékenységének. „Csatolom a Móricz Zsigmondról szóló jegyzetet, azért késtem meg vele némileg, mert nem ismertem a szerző életrajzi adatait" — írja a levélben Sarlih, majd hozzáfűzi, hogy ebben az ügyben közvetlenül Móriczhoz fordult levéllel, aki „készségesen" adta meg szerzői beleegyezését „A hiba" lefordításához. Hogy a magyar novellákat bevezető portrék valóban Sarlih tollából származnak, annak további bizonyítékai a hagyatékában kéziratban megmaradt glosszák, például Révész Béláról vagy Ambrus Zoltánról. Sarlih és Móricz levélváltásáról sajnos nem áll több adat rendelkezésünkre, elképzelhető azonban, hogy Móricz Zsigmond hagyatékának tüzetesebb megvizsgálása több fényt derítene az ügyre. Egyébiránt azonban, noha „A hiba" cseh fordítását bevezető rövid jegyzet, mint mondottuk, Móricz cseh fogadtatása szempontjából jelentős kis dokumentum, mind terjedelem, mind pedig gondosság tekintetében elmarad Sarlih egyéb portréi mögött. Elég egybevetnünk a Biró Lajosról írottal, akitől Sarlih mellesleg, talán az egy Adyt kivéve, a legtöbbet fordított; Sarlih magyar irodalmi horizontjának megértéséhez nem árt talán emlékeztetnünk arra, hogy éppen Biró Lajos volt Ady egyik legkorábbi méltánylója, már a költő nagyváradi korszakában, a „Még egyszer" című kötet megjelenése idején. Sarlih Móricz Zsigmondról írt portréja szerint „A hiba" szerzője regényíró es novellista, s a fiatal, a kilencvenes evekben indult írók azon csoportjához tartozik, amelynek a Nyugat című folyóiratban publikáló Ady Endre is tagja. Ennél korábbi említést a Nyugatról a cseh irodalomban egyelőre nem ismerünk. Nem érdektelen a portré befejező mondata, mely szerint Móricz az internacionalista szemléletű nyugatosok között a „mérsékeltebbek" közé tartozik. Móricz írói alkatának talán ugyanazt a vonását ismeri itt fel Sarlih, amely később, a harmincas években, Móricz baloldali szektás kritikusaiban bizalmatlanságot ébresztett. A glossza mindemellett, ellentétben az idézett levéllel, nem tartalmaz életrajzi adatokat, s minthogy egyébként is sok tekintetben különbözik a többi Sarlih-portrétól, nem zárhatjuk ki azt az eshetőséget sem, hogy ezúttal kivételesen valóban Sekanina fogalmazta meg. Sarlih korábbi tájékoztatásainak, jegyzeteinek, leveleinek fel- { használásával, a nagy időzavar miatt gyors kézzel stilizálva. Sarlih saját bevallása 42

szerint is elkésett a portréval, s „A hiba" némely bibliográfiák szerint csak 1914-ben kerül forgalomba, egy évvel visszakeltezve. Nincs szándékunkban természetesen túlbecsülni Karel Sarlih jelentőségét Móricz csehországi fogadtatásának történetében, de az összképhez bizonyára hozzátartozik Sarlih eredeti munkásságának a jellemzése is. Sarlih, akinek a cseh irodalomtörténet eddig nem sok figyelmet szentelt, eredeti műveiben gyakran naturalista volt, s ez látszólag Móricz Zsigmonddal rokoníthatná, de míg Móricz kezdeti naturalizmusa éles és nyersen realisztikus társadalomkritikával párosult, Sarlih művészi stílusára az ösztönélet leplezetlen, szinte fiziológiai ábrázolása jellemző, Beardsley képeinek prózai megfelelője, a lelkek kiúttalanságába és tragédiáiba torkolló konok illuzionizmus és erotika. Az alakok érzelmi életének boncolása, a nőiség gyötrő varázsának hangsúlyozása, az álomszerűség kedvelése, az ébredező gyermeki erotika, mindez Sarlih prózájában inkább Ady Endre, mint Móricz felé mutat. De regényeiben és novelláiban „móriczi" passzusokra is bukkanunk olykor: a magyar pusztának és az ott élő kisembereknek a leírására, árvák, cselédek, szolganépek társadalmi helyzetére való utalásra. Éppen ezért hiba volna erőnek erejével holmi analógiákat keresni. Karel Sarlih, mint annyian mások, eredeti műveiben a korszellemnek adózott. De azért aligha véletlen, hogy a kortárs magyar irodalomból éppen Ady és bizonyos fokig Móricz ábrázoló módszeréhez és szemléletéhez vonzódott a legjobban. Éppen ezért számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy „A hiba" előtt 1910-ben és 1912ben megjelent két Móricz-novellának is ő volt a fordítója. 4 Sőt, továbbmenve: elképzelhető volna még az is, hogy az 1924-ben, jóval Sarlih halála után a Rudé Právóban (a csehszlovák kommunista párt napilapjában) megjelent további két Móricznovella („-ch" aláírással — ismét a „Hét krajcár" és ,,-lh-" jelzéssel a „Judit és Eszter") fordítása úgyszintén Sarlih műve. 5 Sarlih életében előszeretettel használt álneveket és betűjeleket, kiadóitól egyenesen megkövetelte az anonimitást. 1924 táján kerül sor eredeti műveinek poszthumusz kiadására, s nem tekinthető kizártnak, hogy nővére, Slávka Klasová, a hagyaték birtokosa, némely fordításait is közöltette. Jana Vinceová, a prágai Károly-egyetem nemrégiben végzett hallgatója, kéziratos szakdolgozatában 6 az 1924-ben megjelent Móricz-novellák fordítását Alois Adalbert Hochnak tulajdonítja, s Hoch valóban használta is az -lh- jelzést (hogy a -ch jelzést is használta volna, arról nincs tudomásom), de nem ismeretes, hogy tudott volna magyarul, s ez esetben más közvetítő nyelvre kellene gondolnunk, ami kevéssé látszik valószínűnek. Többet mondhatna a „Hét krajcár" (feljegyzéseimben szereplő állítólagos) 1910-es és 1924-es szövegének egybevetése, amit, mint említettem, még nem állt módomban elvégezni. Karel Cada-Sarlih mindenesetre rendkívül jelentős név a magyar irodalom cseh fogadtatásának történetében: az első, ha ugyan mindmáig nem az egyetlen cseh íróegyéniség, aki egyesíti magában a magyar nyelv ismeretét a modern műfordító és lelkes propagátor erényeivel, s tükrözi a századforduló magyar világát eredeti műveiben is, melyekhez sűrűn merít témát az akkori magyar társadalmi miliőből. Erről majd más alkalommal szeretnénk szólni, Sarlih részletesebb bemutatását azonban azért tartottuk szükségesnek, hogy nyilvánvalóbb legyen jelentősége és szerepének súlya Móricz közvetítésében. A húszas években a magyar irodalom egy másik ismert és érdemes propagátora is bekapcsolódott a Móricz-fordításba: Gustav Narcis Mayerhoffer, akit elsősorban mint Jókai legtermékenyebb cseh fordítóját tartjuk számon, de fordított sok más magyar szerzőtől is. Mayerhoffertól csak egy nyomtatásban megjelent Móricz-fordítást ismerek, „A kotlós" című novellát, amelyet 1925-ben közölt a Venkov című folyóirat. 7 Móricz novelláinak további cseh fordításai — ha újabb napvilágra kerülő adatok nem változtatják meg a képet — egy ismert kivétellel ezután meglepően sokáig, 1952-ig váratnak magukra. Móricz azonban jelen van a cseh szellemi életben. Ide lehet sorolni Móricz emlékezetes nyilatkozatát 1925-ből, melyben nehezményezte, hogy az utódállamokban akadályozzák az ott élő magyarok szellemi kapcsolatait a magyarországi irodalommal. A Prágai Magyar Hírlap munkatársa megismertette Karel Capekot Móricz nyi43

latkozatával, s felkérésére Capek véleményt is nyilvánított erről az intézkedésről, melyet „a bürokrácia és az »Amtsschimmel« ostobaságának" minősített. Mint már jeleztük, a jelen témának fontos, időrendben ezen a helyen tárgyalandó része Móricz csehországi útjai. Az úgynevezett utódállamok közül Csehszlovákiának egy bizonyos értelemben amúgyis megkülönböztetett szerepe volt Móricz életében. Első felesége, a szlovákiai származású, s amennyire ez az akkori viszonyok közt egyértelműen tisztázható, szlovák anyanyelvű Holics Janka már az első világháború előtt viszonylag tágas felvidéki horizontot nyitott Móricznak, ebből a forrásból az író nem egy regénye és novellája nyert színhelyet és ihletet. Ez nem lebecsülendő körülmény és fontos adalék Móricz későbbi állásfoglalásainak jobb megértéséhez. Ami magukat a csehországi utazásokat illeti, felesleges volna reprodukálni Vargha Kálmán eredményeit, inkább csak arra szorítkozunk, hogy vázlatosan összefoglaljuk és kiegészítsük néhány cseh adattal, melyek egy részéről Jana Vinceová tesz említést dolgozatában, másokat magam találtam kutatásaim során. Ezekkel Vargha Kálmán, aki inkább a magyarországi és szlovákiai visszhangra összpontosította figyelmét, nem foglalkozik. Az államfordulat után létrejött csehszlovák állam határait Móricz első ízben 1926-ban lépte át, majd másodszor 1927-ben; mindkét alkalommal előadásokat tartott a szlovákiai magyaroknak és már ekkor megismerkedett a Sarló egyesület ifjaival és felfigyelt egészségesen realista életszemléletükre, mely oly élesen elütött a magyarországi ifjúságban élő meddő illúzióktól és üres frázisoktól. Ekkortól kezdve lett Móricz Karinthyval együtt a Prágai Magyar Hírlap munkatársa, az Üri muri már — párhuzamosari a Pesti Naplóval — ebben a prágai magyar napilapban is megjelent folytatásokban. A csehszlovákiai magyar írókkal létrejött kapcsolatait hazatérése után, mint a Nyugat egyik főszerkesztője is tovább ápolja, teret nyit nekik a folyóiratban. 1930-ban kerül azután sor Móricznak valószínűleg legjelentősebb csehszlovákiai útjára. Miután részt vett az úgynevezett Szentiváni kúria megbeszélésein és előadást tartott Pozsonyban (erről Kamii Bednár, a kiváló cseh költő, Petőfi, Ady, József Attila és más magyar költők későbbi fordítója részletesen beszámolt, a Lidové Noviny hasábjain 8 ), a prágai Sarlósok távirati meghívására a fővárosba utazik. November 15-én érkezik Prágába, röviddel azután, hogy cseh fordításban megjelent Szabó Dezső Segítség című regénye (a fordító, Alzbéta Göllnerová később majd a Sáraranyt fordítja szlovákra), a prágai közönség élénk emlékezetében van még Bartók Béla hangversenye, és hírt adtak már az első cseh Ady-kötet előkészületeiről is. Ű j mozzanat, hogy a magyar író ezúttal nemcsak a magyar egyetemi hallgatókkal kerül kapcsolatba, hanem a cseh irodalmi élettel is. A prágai YMCA (Keresztyén Ifjak Világszövetsége) felkérésére a cseh irodalmi körök számára előadást tart, melyen megjelennek a sajtó képviselői: Peter Kompis, Stefan Letz, a magyar követség képviselői, PEN-klub funkcionáriusai és szlovák írók. „A messziről jött vendég, a magyar irodalom fejedelme", ahogyan a Prágai Magyar Hírlap újságírói nevezték, ezekkel a szavakkal kezdte előadását: „A nagykultúrájú szép Budapest üdvözletét hozom a nagykultúrájú szép Prágának." Előadásában, melyről részletesen beszámolt Peter Kompis és az Elán című Prágában megjelenő szlovák hetilapban (mely magyar költőktől, így Adytól, Babitstól, József Attilától és Juhász Gyulától is közölt verseket), a már említett Stefan Letz, Móricz saját irodalmi terveiről (főleg az Erdély-trilógia munkálatairól) beszélt, cseh írók (Karel Capek és Frantisek Langer) darabjainak budapesti előadásairól és nem utolsósorban a csehszlovák—magyar közeledés szükségéről; s amikor így nyilatkozott, nem az udvariasság késztette erre, hanem az őszinte meggyőződés, éppúgy mint hat évvel később, még feszültebb helyzetben, Karel Capekot, aki a szociáldemokrata Népszava számára pontosan ugyanebben a szellemben nyilatkozott. „Megcsapott ennek a városnak a kulturális levegője" — mondotta akkor Capek — „mennyire hasonlít ebben Prágához... mégis különös, hogy lélektanilag olyan messze legyen Prága Budapesttől". 44

Móricz két előadást tartott 1930-ban Prágában, közelről látta és érzékelte a cseh polgári demokrácia atmoszféráját; ismeretes, milyen vihart kavartak hazatérése után Magyarországon a kisebbségi sorban, de demokratikusabb légkörben élő csehszlovákiai magyar ifjúságot magasztaló nyilatkozatai. A témához természetesen hozzátartozna — ha következetes felmérésére törekednénk — az a kérdés is, hagyott-e nyomot Móricz szemléletén a csehországi epizód, de talán kevés is epizódot mondanunk, hiszen a következmények megfázó élménnyé avatták. A paraszti gyökerű, de a Nyugathoz tartozó írónak nem volt szüksége világszemlélete kialakításához erre az élményre, de akkori és későbbi ismert állásfoglalásait a csehszlovákiai magyarság dolgában kétségkívül nemcsak addigra már kialakult társadalomszemlélete, hanem éppen a Prágában tapasztaltak is nagy mértékben színezték. Merész következtetés volna azt állítani, hogy az Erdély akkortájt beérlelődő köteteinek sok tekintetben polgári reformszemléletén ez az élmény is nyomot hagyott, de mint lehetőséget számításba kell venni. Az ugyancsak ekkortájt megjelent Rokonokban (a regényt folytatásokban 1930-ban közölték, de könyv alakban már Móricz prágai utazása után, 1932-ben jelent meg!) viszont rendkívül érdekes utalást találunk a csehszlovákiai magyarság és Prága viszonyára. A regény hőséhez látogatóba érkezett Kati néni egy felvidéki, szlovákiai rokonukról meséli: „Mikor Prágába járt tavaly, bemegy egy botba vásárolni valami csekélységet a családnak, hogy ha már ott van abba a Prágába, hát hoz valami emlékfélét. Nem értik a szavát, mert világéletében meg nem tanult más nyelven egy krükköt se. Aszongya: ejnye má kilenc esztendeje hozzánk tartoztok, még most se tanultatok meg m a g y a r u l ? . . . " S a főügyész „nagyot kacagott. A néni ezt olyan halálos komolyan mondta, mintha ő is egy véleményen volna Andris bácsival". A realitás iránti érzéketlenségnek, provinciális leszűkítettségnek ez a kis karikatúrája szembeállítva azzal, amit Móricz a fiatal csehszlovákiai magyar nemzedékben méltányolt, egyértelművé teszi Móricz állásfoglalását. (Nem érdektelen, hogy annak idején a regény cseh fordítója, némileg félreértve a történet mondanivalóját, a csehekre nézve érezte sérelmesnek s ki akarta hagyni a szövegből.) Amennyiben ez a kis történet nem szerepel a műnek a Pesti Naplóban megjelent folytatásos változatában — márpedig tudomásom szerint nem szerepel — feltehető volna az is, hogy az író prágai élményei hatására szőtte utólag bele. Hiszen ezek a tapasztalatok mondatták ki vele azt is, hogy a csehszlovákiai fiatal magyarok zömükben érettebbek, európaibbak és egyben magyarabbak, mint az ellenforradalmi Magyarországon nevelkedők; ezért hurcolta meg az akkor hivatalos, konzervatív és nacionalista Magyarország. De más hangokat is lehetett hallani Móricz prágai látogatása alkalmával. Az író szektás bírálatának a hibájába a csehszlovákiai baloldal is beleesett, nyilván magyarországi hatásra. Köztudomású ez Fábry Zoltán esetében. Efféle szemléletről tanúskodik a Tvorbában 1930-ban megjelent P. M. jegyzésű cikk: „írónagyság a bomlás stádiumában" (Literární velicina v rozkladu), 9 amely Móricz prágai előadása alkalmából heves kirohanást intéz az író ellen, kit az ellenforradalom támogatásával vádol, egyszerre marasztalva el a horthysta és masaryki rendszert. A cikk szerzője majdnem bizonyosan Munels ( = Bányai Munels) Pál, aki, mint Balogh Edgár emlékezéseiből tudjuk, már a prágai előadást megelőző írótalálkozón is „merev, dogmatikus kihívással akarta megleckéztetni Móricz Zsigmondot". (Az írás egyébiránt a Tvorba második, elkobzott kiadásában látott napvilágot.) Mindez természetesen már csak histórikum, hiszen ezek a félreértések és túlzások Móricz műveinek értelmezése körül azóta számtalanszor tisztázódtak. A prágai utat és nyilatkozatokat követő hajsza, mint tudjuk, nem vette el Móricz kedvét a cseh kapcsolatoktól. Már 1931 őszén' bejelenti egy prágai kiadó, hogy Anton Strakának, a budapesti csehszlovák követség kultúrattaséjának, a csehszlovák—magyar közeledés lelkes apostolának a fordításában előkészíti a „Légy jó mindhalálig" cseh kiadását. Ekkoriban kísérli meg — igaz, eredménytelenül — Stefan Letz a darab színpadi változatának prágai előadatását. 1934-ben Kamii Bednár számol be részletesen a cseh olvasóknak Móricz Zsigmond munkásságáról. Straka bejelentett fordításának kiadására csak 1936-ban kerül sor a prágai Mazác kiadónál, 45

Móricz Zsigmondnak egyenesen a kiadó felkérésére a cseh olvasó számára írt előszavával, melyet Vargha Kálmán tanulmánya egész terjedelmében közöl. Egy évvel ezután, a fasizmus előretörésének egyre fenyegetőbb légkörében Straka a szociáldemokrata párt napilapjában egy szembeötlő módon rövidített részletet közöl a regény nyolcadik fejezetéből. így, sűrített alakban szinte illusztrálják a lapnak ugyanezen az oldalán közölt cikkeket a magyar belpolitikai élet ziláltságáról, a magyarországi propaganda képmutatásáról, a német és az olasz fasiszta diktatúra osztozkodásáról és gigantomániás hatalmi törekvéseiről. A regény fordításának cseh visszhangja kedvező, habár akad kritika, amelyik felrója, hogy a fordító „kevéssé fogékony a szavak és a mondatszerkesztés árnyalataira". Straka saját írásaival is hathatósan propagálja Móriczot, így például a Brázda (Barázda) című folyóiratban, s a negyvenes évek elején a Hét krajcár és a Barbárok című novellák ú j fordítását veszi tervbe. Straka a második világháborúban a hitlerista megszállás áldozata lett, Móricz Budapest bombázásának éjjelén meghalt. De halálának esztendejében, mintegy előlegezett kegyeletből, a Hét krajcár ú j fordítása lát napvilágot a „Kezek imádsága" című antológiában, Vladimír Skalickának, a finnugor nyelvészet kiváló professzorának tollából. S érdekes véletlen, hogy a Hét krajcárnak egy ismét újabb fordítása az első Móricz-mű, amely a második világháború után csehül megjelenik, ezúttal mint egy válogatott novelláskötet címadó novellája. 10 1950 táján a prágai Svoboda kiadó a Svétová cetba („Világkönyvtár") sorozatban Jókai-novelláskötetet készült kiadni, s Rákos Pétert, a prágai Károly-egyetem előadóját kérte fel a válogatás és szerkesztés munkájára. Rákos Péter azonban, mint egy tanulmányában említi, Jókai helyett Móriczot javasolta, azzal a megokolással, hogy Jókainak, ki regényeivel m á r amúgy is népszerű a cseheknél, nem a novella a reprezentatív műfaja, míg Móricz Zsigmond megismertetése olyan adósság, melynek törlesztését mielőbb meg kell kezdeni. Az első Móricz-válogatás után, ugyancsak Rákos Péter gondozásában, 1954-ben megindult a „Klasszikus könyvtár" sorozatban, immár a mai Odeon (Szépirodalmi) kiadó elődjénél Móricz Zsigmond válogatott műveinek kiadása. A sorozat nyolc kötete felölelte Móricz alapvető regényeinek jelentős részét, jóllehet, mint nem egy recenzens sajnálkozva megállapította, így is csak a legfontosabbak egy töredékét. A sorozat azonban a maga idejében valószínűleg világviszonylatban is egyedülálló méretű volt. Megjelént benne az Üri muri, a Rokonok, A boldog ember, a Pillangó, A - betyár, az Árvácska, a Légy jó mindhalálig (új fordításban), a Rózsa Sándorregények; némelyiket utóbb többször is kiadták. A sorozatot „Barbárok" címmel egy terjedelmesebb novellaválogatás zárta le; a válogatott drámák, riportok és tanulmányok eredetileg tervbe vett kiadására nem került sor. A sorozatot szerkesztője hoszszabb • tanulmánnyal vezette be, minden egyes kötetét utószóval kísérte. A fordítók közt több jeles és érdemes névre bukkanunk: az Űri murit (R. O. Rakusan álnéven) Arno Kraus fordította, ugyanő a Rokonokat, a Pillangót és a Rózsa Sándor-könyveket is; A boldog embert Bohumil Müller, az első cseh Ady-válogatás és az 1952-ben megjelent Hét krajcár című Móricz-kötet fordítója, A betyárt Míla Zadrazilová, az Árvácskát Magda Rainerová, a Légy jó mindhaláligot a jelenleg is egyik legtermékenyebb cseh műfordító, Anna Rossová. Móricz válogatott műveinek ez a sorozata, mint az élenjáró cseh kritika egyöntetűen megállapította, „mai fordításirodalmunk egyik legnagyobb fegyverténye. Talán minden szakkönyvnél jobban tájékoztatnak egy szomszédos nemzet történetéről, melyet megismerni érdekünkben áll." (Vladimír Forst.) A kritika a válogatást is nagyon jónak tartja, mert érzékelteti az író bonyolult és sajátos művészi alkatát, művészi és eszmei fejlődését. A sorozat nyolc kötete egyébként 1954-től 1971-ig jelent meg, de a regények eleinte úgyszólván évente, csak az elbeszélések várattak magukra szokatlanul hosszú ideig. Folyóiratokba ez alatt az idő alatt elsősorban a már idézett Vladimír Forst, r a j t a kívül például Bohumil Svozil írtak Móricz Zsigmondról és cseh fordításairól. Móricz cseh fogadtatásának van persze egy magyarországi aspektusa is, hiszen műveinek sorozatos megjelenését a magyarországi kritika is figyelemmel kísérte és méltányolta, ez azonban Magyarországon ismeretes és könnyen hozzáférhető. 46

Az Odeon (kezdetben SNKL) kiadó említett sorozatával természetesen nem zárult le Móricz műveinek csehországi pályafutása. Ű j fordítója akadt Móricznak Anna Valentová személyében; az ő fordításában jelent meg 1974-ben „Bovary úr" címmel „Az isten háta mögött" és készül — végre — a már a sorozatban is hiányolt Erdélytrilógiának egyelőre az első kötete, a Tündérkert, éppen a centenáriumi alkalomra. „Az isten h á t a mögött" ötvenezres példányszámban jelent meg, a Tündérkert (ennél sokkalta alacsonyabb) példányszámát az Odeon kiadó előzetes felmérése eredményeképpen meg kellett háromszorozni. Persze továbbra is érvényes, amit Szántó György a Tvorba című hetilapban konstatált Móricz születésének 95. évfordulója alkalmából: „A móriczi életmű kincsesházából még nem került felszínre minden figyelemreméltó alkotás." Egy azonban kétségtelen: Móricznak a második világháború után sikere volt a cseh olvasóközönségnél. Mint korábban Ady, Móricz is sok hívet szerzett a cseh irodalom élvonalbeli képviselői körében: példaképpen említhetjük a Magyarországon jól ismert Ladislav Fuchs cseh irot, aki E. Fehér Pálnak tett nyilatkozata szerint Móriczot századunk egyik legnagyobb írójának tartja. Ha Ady—Móricz p á r huzammal kezdtük, azzal is fejezhetjük be. Ady lírájával, Móricz prózájával hozta közelebb a cseh olvasóhoz a magyar életet. Adyhoz is, Móriczhoz is sokan kerestek cseh analógiákat. Adyt nálunk többek között Jirí Wolkerhoz, Petr Bezruóhoz hasonlították, Móriczot téma tekintetében Tereza Novákovához vagy K. V. Raishoz, terjedelem tekintetében Jirásekhez. Az efféle párhuzamok keresése sokszor nem több irodalmi rébusznál, de van mélyebb értelme is: a „cseh Móriczot" azért keresik ú j r a meg újra, mert a magyar Móricz „könyörtelen igazmondásával, olvasmányos f a b u lációjávai" megnyert bennünket és megéri a fáradságot, hogy foglalkozzunk vele.

JEGYZETEK 1. Vargha, Kálmán: Adalékok Móricz Zsigmond csehszlovákiai útjaihoz és kapcsolataihoz, In: Irodalomtörténet, 1957, 3. sz„ 313—336. old. 2. Móricz, Zsigmond: Sedm krejcaru (Hét krajcár), ford. ?, In: Lidové noviny, 18., évf., 1910, Maié vydáni, 325. sz., 5—6. old., XI. 26-án. Móricz, Zsigmond: Tragedie (Tragédia), ford. ?, in: Lidové noviny, 20. évf., 1912, Maié vydáni, 323. sz., 5. old. XI. 23-án. Az első két fordítás adatai a Csehszlovák Tudományos Akadémia Cseh és Világirodalmi Intézetének katalógusában található. A legelsőt azonban idáig rajtam kívül álló okokból nem volt módomban megnézni. 3. Ady, Endre: Mladsí sestra Evy Eszterkuthyové (Eszterkuthy Éva húga), ford. K. Sarlih, Praha, Vilímek 1911—1912, in: TNN, 34. köt. 4. lásd 2. 5. Móricz, Zsigmond: Judita a Esthera (Judit és Eszter), ford. —lh, in: Rudé právo. 5. évf., 1924. 164. sz., Delnická, besidka, VII. 13-án. 6. Jana Vinceová: Zsigmond Móricz a jeho vztahy k Ceskoslovensku (M. Zs. és az ő csehszlovákiai kapcsolatai), szakdolgozat, Praha, Károly Egyetem, 1974, 74. old. 7. Móricz, Zsigmond: Kvocna (A kotlós), ford. G. H. Mayerhoffer, in: Venkov, 20. évf., 1925, 139. sz., 14. old., VI. ,4-én. 8. kb (Kamii Bednár): Prednáska madarského spisovatele Zs. Móriczé v Bratislave (M. Zs. magyar írónak pozsonyi előadása), in: Lidové noviny, 38. évf., 1930, 575. sz., 9—10. old., XI. 15-én. 9. P. M. [Munels Pál(?)]: Literární velicina v rozkladu (írónagyság a bomlás stádiumában), in: Tvorba, 5. évf., 1930, 48. sz., 767. old., XII. 11-én. 10. Móricz, Zsigmond: Sedm krejcaru (Hét krajcár), elbeszélések, ford. Bohumil Müller, Praha, Svoboda, 1951, in: Svetová cetba, 47. köt.

47

BALLÁ GYULÁ

„A Nyugattól a Kelet Népéig" MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI OROSZUL ÉS UKRÁNUL Talán megbocsátható vétek, ha Dobossy László — helyzettudatunkat elmélyítő, közös szándékainkat egymáshoz igazító — szép tanulmánykötetének a címét — A közép-európai ember — némileg módosítva, kitágítva, Móriczra imigyen alkalmazzuk: kelet-közép-európai ember. Ugyanis Dobossy a kötet egyik írásában, Móricz helyét keresve a világirodalomban, így fogalmaz: „Igazi értékét és nagyságát a keleteurópai irodalmakon nevelkedett olvasók érzékelhetik valószerűen. Az indulatok, amelyek Móricz regényeit feszítik, a szertelenségek, a mértéktelenségek, amelyek a nyugati olvasókat esetleg zavarhatják, itt az élet, a sors és a valóság hiteles művészi megjelenítéseként hatnak. Érdemes és bizonyára tanulságos lenne tüzetesen és módszeresen összehasonlítani a Móricz-életművet néhány olyan életművel, melyek egyidejűleg keletkeztek a szomszédos irodalmakban. Bizonyára meg lehetne lelni a magasabbrendű törvényszerűség okát, amely párhuzamos fejlődés folyamán azonos típusú művek alkotására késztette a különböző kelet-közép-európai irodalmak művészeit". Kapcsolattörténeti tanulmányokból már tudjuk, hogy Móricz Zsigmondot mély rokonszenv fűzte a nagy orosz klasszikusokhoz — Puskinhoz, Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez —, a kortársak közül pedig Gorkijhoz, Solohovhoz. Amit Tolsztojról, a „lélekben való dolgok mesteremberé"-ről mond, az nemcsak főhajtás a zseniális művész előtt, hanem egyben önszuggeráló és irányt jelölő mozdulat is: íme, írótársak, így kellene nekünk is cselekedni! Tolsztojról írja Móricz — „a népe számára szívja föl a nagy emberi könyvkultúrát, mint méh a virágport, hogy mézzé szórja a maga népének. S ha ebből a szempontból nézzük á magunk kurta emlékű, melegágyi irodalmát: arra a csodálatos meglepetésre bukkanunk, hogy a mi íróink közt senki sincs, aki a nép számára dolgozzon: mi mind valami hamis látás és beállítás alapján, a nép nagy életét és bölcsességét akarjuk kiszívni, hogy mézzé kenjük a legfelső réteg, a nép kizsákmányolói számára". E gondolatok tükrében méginkább egyértelművé válik a Móricz által felvállalt szerep, s hogy lett, Ady szavaival „Nyugat csapatjának keleti zászlója". Hasonló elragadtatással ír Móricz az Anyégin Eugénről (!), bár ez esetben mintha lelkesedését a századelő entellektüeljeinek az orosz klasszikusok iránti — sok esetben indokolt, természetes, máskor a nyugati divat sugallta — érzelmei is színezik: „Egyelőre Puskin árnyékában él a magyar irodalom... Nincs egy sora (ti. a Jevgenyij Anyeginnek — B. Gy.), amely egész dús áradatban ne ontaná egy elmúlt s letörült irodalmi ízlés és kultúra illatát, ízét, báját, de nincs egyetlen sora, amely fals lenne, amely sebezni tudná érzékenységünket." Egy szokványos fordulattal most azt is mondhatnánk: bőséggel idézhetnénk Móricznak az orosz, illetve az orosz-szovjet írókról szóló megnyilatkozásait, de ez így félrevezető lenne és emellett nem is igaz. Azt viszont tudjuk, hogy könyvtárában ott voltak az orosz írók művei, hogy minden bizonnyal nem kis figyelemmel olvasta a Csendes Don — jócskán megcsonkított! — első magyarítását; bizonyára a Nyugatban — mint társszerkesztő, s mint főmunkatárs — is figyelemmel kísérte Hamvas Béla, Laziczius Gyula, Cs. Szabó László, Németh László, Nagy Lajos, Kassák Lajos stb. mértékadó elemzéseit, cikkeit, amelyek az orosz, illetve az orosz-szovjet irodalom eseményeiről tájékoztattak. De bizonyára Gorkij tanulmányát sem mulasztotta el (Az író hivatása — és korunk orosz irodalma), amelyet orosz kortársa a Nyugat szerkesztőinek felkérésére írt, s az orosz irodalom elkötelezettségét hangsúlyozva 48

olyan ú j neveket ajánl az olvasók és a szerkesztők figyelmébe, mint: Konsztantyin Fegyin, Vszevolod Ivanov, Leonyid Leonov és Mihail Zoscsenko. Konkrét, az egyes művekre kiterjedő hatásvizsgálat hiányában nehéz lenne egyértelműen kijelenteni: igenis, Móricz Zsigmond regényeire hatással voltak az orosz klasszikusok; annyit azért megkockáztathatunk, hogy főként Tolsztoj művei feltétlenül befolyásolták, alakították írói szemléletét. Úgy gondolom, ahhoz hogy számba vehessük Móricz oroszul és ukránul megjelent műveit, ennyit el kellett mondanunk a két háború közötti irodalmunk egyik legjelentősebb írójának az orosz irodalomhoz való viszonyáról. Az orosz olvasóknak 1926-ban lett volna az első lehetőségük Móricz Zsigmond nevét megismerni. Sárarany című regénye ugyanis ekkor jelent meg, de szinte semmi visszhangja nem volt. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a fordítást nem az eredetiből készítették. Ezt követően az ismert történelmi okok miatt a kiadók nem tolongtak Móricz műveit kiadni. No és bizonyára szerepe volt ebben a szovjet irodalom akkori helyzetének: bezárkózásra, elszigetelődésre való hajlandóságának, valamint a magyar proletárírók platformtervezetének is, amelyet 1931-ben fogadtak el Moszkvában. E szerint: „A finánctőke fasiszta diktatúrájának teljes kiépülése idejére a Nyugat minden »radikálosodó« színezetét feladja és politikailag szigorúan beleilleszkedik a fasiszta »-nemzeti egységbe«, f a j r a és vallásra való tekintet nélkül s művészetében magát a »nemzet virágos kertjének« (Móricz Zsigmond) hirdeti". A Sárarany megjelenésétől számítva majd harminc év telik el, mígnem Móricz, immár adekvát fordításban, novelláival újra bemutatkozhat az oroszul olvasóknak. Hidas Antal szerkeszti a kötetet, aki ezt követően is több Móricz-mű kiadásánál bábáskodik, az előszót pedig Oleg Rosszijanov írja, aki ma is Móricz legjobb orosz ismerőjének számít. Számtalan elő- és utószó, valamint tanulmány fűződik a nevéhez, amelyekben ha olykor kissé merev szempontok alapján is, de elvi megalapozottsággal, következetesen hirdeti Móricz műveinek egyedi értékeit. A novellásköteten alig száradt meg a nyomdafesték, amikor már a Rokonokat is kézbe vehették az orosz olvasók. A fordítás munkájában ketten osztoztak: Oleg Gromov és Ivan Szalimon. Azóta mindkettőjük neve ismertté vált a magyar irodalom külföldi tolmácsolói között. Követve az időrendi sorrendet, itt emlékezünk meg az első ukrán Móricz-kiadásról (1954). Ez Ungvárott jelent meg, s egy csokorra való novellát tartalmazott, természetesen a Hét krajcár is közöttük volt. A fordító nevét is feltétlenül meg kell említenünk; Ivan Csendej ugyanis a kárpát-ukrán próza kiemelkedő egyénisége, aki saját vallomása szerint is nagyon közel érzi magához Móricz életművét. Különösen szembetűnő, hogy milyen érzékenyen, plasztikusan sikerült visszaadnia a móriczi nyelvezet líraiságát, balladisztikus tömörségét. A felsorolt fordításokból láthatjuk: az 1954-es esztendő fontos mérföldkő a Móricz-életmű hatósugarának kitágításában. Ezt követően immár látványos áttörések, igaz, jelentősebb megtorpanások, kihagyások nélkül jelennek meg a nagy magyar író művei orosz, illetve ukrán nyelven. 1958-ban szintén két fontos gyűjtemény lát napvilágot: egy válogatás az író ifjúságnak szánt írásaiból, s a jelentősebb: Móricz válogatott művei két kötetben. A két kötet magában foglalja a Rokonokat, a Boldog embert, valamint elbeszéléseket, novellákat. Mindkét kiadványt Hidas Antal válogatta. Az 1959-es esztendő nagyot lendít Móricz szovjetunióbeli népszerűségén: Jelena Malihina fordításában megjelenik a Légy jó mindhalálig. Bizonyára ezt követően sok olvasó keresi az Űri murit, amikor két évre rá megjelenik E. Umnyakova fordításában. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy adósságot törleszt az Iszkussztvo könyvkiadó, amikor Geiger Béla válogatásában megjelenteti Móricz drámáit. Geiger mint fordító is részt vesz a munkában, mellette Alekszandr Gerskovics, Jelena Malihina stb. nevét olvashatjuk. 4 Tiszatáj

49

1963-ban ú j r a egy népszerű Móricz-mű kerül a könyvesboltokba Kun Ágnes fordításában: a Forró mezők. Ezt az évet talán mégis egy másik megjelenés teszi emlékezetessé: J u r i j Skrobinec érzékenyen, nagy átéléssel fordította le ukránra a Légy jó mindhalálig-ot. Skrobinectől tudjuk, hogy bizonyos „negatív történelmi tapasztalatok" is érzékennyé tették őt Nyilas Misi sorsa iránt (mint magyarul nem tudó, bátortalanul botladozó diák került Husztról egy budapesti gimnáziumba a negyvenes években, s különösen kezdetben eléggé szorongva élte diáknapjait). 1968-ban Kijev a színhelye az újabb ukrán Móricz-gyűjteménynek. Az Ungvárott élő Jurij Kerekes fordításában jelennek meg Móricz elbeszélései. 1970-ben újra egy novellagyűjteménnyel biztosította a folyamatos jelenlétet Móricznak Kun Ágnes az orosz olvasók körében (Zsuzsanna Klagenfurtban). Természetesen jelen felsorolásnál nem vehettük figyelembe az antológiákban, folyóiratokban elszórtan megjelent írásokat, s arra sem volt lehetőségünk, hogy a Szovjetunió többi népének nyelvén kiadott Móricz-művek nyomába eredjünk, pedig így sokkal árnyaltabb képet kaphatnánk Móricz szovjetunióbeli útjáról. Egy dolog azonban így is szembetűnő: az eddigi Móricz-fordításoknál elég gyakorta bábáskodtak emigrációban élő vagy élt íróink. A fentiekből is láthatjuk, hogy Móricz népszerűsítéséért különösen sokat tett Hidas Antal és Kun Ágnes. Azonban az elmúlt évtizedekben felnőtt egy olyan fordítónemzedék (az oroszok közül Gromov, Malihina, Szalimon, Szergej Fagyejev stb.; (az ukránoknál Kira Sahova, J u r i j Skrobinec, Ivan Csendej, Ivan Mehela), akiknek már bizton el lehet engedni a kezét, hadd tegyék még árnyaltabbá az eddig kialakult Móricz-képet a szovjet olvasók előtt, ö k már elméleti felkészültségük okán is jó ízléssel el tudnának igazodni a magyar irodalom jelenségei között, így minden bizonnyal méginkább tudatosítanák Móricz Zsigmond életművének elévülhetetlen érdemeit. Mert, s itt hadd térjek vissza Dobossy László már idézett írásához, „ . . . valószínűnek látszik, hogy Móriczhoz hasonlóan irodalmunk más nagyjai is — épp talán a külföldön kevésbé értett és értékelt nagyok — úgy kapnák meg igazi méreteiket, ha kelet-közép-európai távlatba vetítve, a szomszéd népek irodalmának párhuzamos jelenségeivel összehasonlítva vizsgálnánk és terjesztenénk műveiket. . . . Így kap teljesebb értelmet az az egyébként majdnem jelképes életrajzi adalék, hogy a Nyugat egykori főmunkatársa, majd társszerkesztője élete vége felé a Kelet Népét szerkesztette buzgalommal."

csikös andrAs 50

munkája

./flóra

Cf-jurtiuwöl,

izühtísjmek

100.

énfflrdiilójáti

TÓTH BÉLA

Móra Szegedje Dugonics Andrásnak, Juhász Gyulának a város falai között ringatták bölcsőjét. Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Móra, József Attila, Radnóti, fogadott írófiai Szegednek. Fogadta, eddig csak kicsit körültapogatott eszközeivel kiformálta, alakította, majd szárnyukra röppentette őket, azzal a fölényes könnyedséggel, hogy szinte rájuk sem figyelt, amíg azok szomorúan, éhesen, fázva, megalázva, meg nem értve taposták utcája köveit. A 160 000 holdas földbirtokán lusta demokratizmussal nyújtózó szegedi szabadkirályság nem sokat füttyentett rá, miféle énekes madarak bontják szárnyukat, f ú j ják dalukat ligeteinek lombjai között. Nem firtatta hol születtek, mivel táplálkoznak, égi mannán élnek, vagy kenyérhéjon. Nótázhattak azok a Tisza-galéria erdő sörényei vagy a szatymazi gyümölcsösei között, tán odafigyelt a trillákra és élvezettel hallgatta, füle volt hozzá, s huzalma régről való. Tán éppen Mátyás korától kezdve, amikor először volt szeretett és palotás város, amely közönségének szívében mindig is vágy élt a széppel való fölemelkedésre a forró futóhomok fölé. És Amerikába se szaladt ez a nép, de birokra kelt a sivány homoksággal és teremtett Átokházát, Rívóerdőt, Kenyérváró dombot, amelyek keserű laput is alig löktek, a mának kellett ideköszönnie, hogy csengő aranyakat hozzanak a most termőre forduló mostoha földek, amik a régiek szava szerint csak azért teremtődtek, hogy lyuk ne legyen a földön. Szegedhez kötődő földbirtokos főrendije soha nincs is a városnak, igaz ez jelentette neki a legkevesebb gondot. A város vezetése következetesen a plebejusi rétegekből verbuválódott, s amikor Móra Szeged földjére teszi a lábát, a bennszülött vezetők előtt csak olyan „gyüttmönt", mint akármelyik költöző énekes madár a Gyufáserdő sűrűjében, ahol élete végéig szentül kukorékolhat, az csak szó, s a szó szél. Ami amúgy szép is lehet. Nagy olvasó, hallgató tömegek élhetnek igéivel, de hát miféle hatalommal bírnak azok? A szeretetével. Az meg csak olyan, mint a nyitva maradt ajtójú kakukkos óra. Pókok járkálnak ki-be rajta. Ugyan a saját szülötteivel sem törődött többet. Amikor Dugonics nagyszombati tanárságából öreg korában nyugalomra vágyva hazapakol a szülői fészekbe, csúnya örökösödési pörrel rövidítik alkotásra még nagyon is ifjonti erejét. A város nem inti pisszre a követelőzőket. És Vedres István, Szeged hites földmérő mérnöke, alkotó szellemével jeles építője, tájának megváltoztatásával merész reformere, öreg korában aljas vádak és pörök pocsolyáiban hal meg, holott ő az első mocsárlecsapoló, termőföld-létesítő, gyapottermelő, erdősítő, indigótermesztő. Móra mindezt nem tudja, amikor 1902-ben kenyérkereső járkálásában Szegedre vezérli csillaga. Lázár György éppen a polgármester, a nagy árvíz idején ifjú jogászként hősies, 4*

51

életet mentő fiatal, és Kállay Ödön a főispán, az újjáépítés idején Tisza Lajos királyi biztos udvarával idetelepülve. Tízig való kisebb nyomdában égnek a szellem világosságát szolgáló mécsesek, a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló műveli a mindennapi ismeretek talaját, amelyben csírázik immár magja a Mórával elkövetkező ú j időknek, hiszen érkezése után tíz év sem telik el, és virágba szökken a Délmagyarország, a Friss Hírek, a Szegedi Friss Újság, a Szeged és Vidéke. Ezek mellett húszig való folyóirat szerkesztődik a városban a Méhészek Lapjától a hitszónoklati periodikáig. Nagy a versengés szorítása. A laptulajdonosok meg akarnak élni, gazdagodni, lámpával keresik a jó tollú újságírókat. Móra Ferenc a Nagyváradról elmozdulóban levő, Szeged felé forduló, 100 korona bért kérő Ady Endre helyett léphet a Szegedi Napló szerkesztőségébe. 22 éves. Egykorú a csupa eklektikus, félig kész várossal. Még húszig számolható Tiszán mocorgó vízi malom őröl versenyt az új gőzmalmokkal, és tucatnyi szélmalom erőlteti létét, de még meregető lápokról hordják föl az ivóvizet a családok. Alig van 100 kisebb üzemében, gyárában 4000 körüli szegedi munkás. Politikai p á r tok virulnak, a polgári radikálistól kezdve a szociáldemokratáig, 122 jótékonysági és temetkezési egyesület nyüzsög a városrészenként működő kaszinókon. A város régi színházszeretete havonta 4 bemutatót elvár és megkapja, nincsenek üres sorok. Csak a házassága előtt álló Móra lehet olyan bátor, hogy fele annyiért vállalja a munkát, mint Ady. Csak szegénységhez szokottsága teszi elviselhetővé sorsának viselését, s az otthonról hozott ama bölcsesség, hogy a szegénységhez nagy türelem kell. És a szerelem szelídítő áhítata, amelyért kész örömest forgatja a tollát, amit tehetséggel markolt már félegyházi középiskolás kora óta, s ismerte a nyomdafesték ájulatosan mámorító tulajdonságát. De hát sietős a fölocsúdás, amikor nem csak egyedül éhezik már, hanem a legszeretettebb kedves is vele. Kettős a felelősség. Nagyobb kondulással f á j ott a benső. Látja ezt a szerkesztőségben robotoló atyai barát Tömörkény is, aki Reizner János könyvtár- és múzeumigazgató utódjául ülte a kincsesház nagyszékét. Amint csak módja nyílik, maga mellett szorít helyet gályapadján a tehetséges Förcsi gyereknek. És életük végezetéig megmaradnak egymás mellett, bármerről f ú j j a őket az idők szele. Látszatra hosszú ideig, mint ikertestvérek, annyira hasonlítanak egymásra írásaik tükrében. Leginkább egytájbeli paraszti világ zajait fogják föl az elkésett kapitalizmus csörtetései között. A szülőföld forrásaiból meregetik témáikat, az ottani jajokat, panaszokat, szépségeket rajzolják elemi erővel előbuggyanó tehetségükkel. Tömörkény meg is marad az ábrázolás, a rögzítés, a mesélés, az őszinte igazmondás vadvirágos parcelláin. A parasztban nem akar csak parasztot látni, s hősei jobbítani nem, csak tűrni tudják eleve elrendelt sorsukat. Bizonyosan nemcsak a köztük levő 16 évnyi korkülönbség, de az alkat is teszi, hogy Móra túlmegy az atyai barát mentalitásának mesgyéin. Benne fölágaskodik a kiskunok makacs újítani, jobbítani, változtatni akarása. Tudatosan ereszkedik a Polgári Radikálisok választási hadjárataiba mint szónok, mert meggyőződése szerint azok legalább a szájukon hordják a szeretett Kossuth Lajos nevét, és följajgatják a társadalom panaszait. Tömörkényt soha nem vitte el a lába politikától huzatos kocsmákba, pedig nem vetette meg a siller forgatását jobb kocsmai körülmények között. És nem volt tőle idegen a népek b a j a i nak fürkészése. A Szántó Kovács-pörnek egyik leghűbb, az írásból kideríthetően a szenvedőkkel leginkább együttérző rögzítője. És amikor a bérharcos idők elkezdődnek Szegeden az első világháború előtt, sorra látogatja a sztrájktanyákat, maradandó képeket hagyományoz innét az utókorra, ahogy a 100 ezres parasztpolgár város 10—12 gyárának proletársága próbálja erejét. Nagy szánalmat érez irántuk, s ha rajta múlik, fölemeli őket, meggyógyítja bajukat, mint valami törött szárnyú madárral tenné, s eleresztené a szabadságnak repülni. De változtatható-e a sors? „Nemigön"! Móra elementáris erővel, szóval, tollal a küzdők mellett áll. Még amikor a saját lapjának nyomdászai sztrájkolnak, akkor is szembe kerül a laptulajdonossal. Nehéz 52

kenyér. Az ő megélése is inog. De azért aktívan keresi a tömegek bajaiból kivezető utat. Tudja, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Szövetségeseket keres. Erre ott lehetnének a proletárságnak több évtizedes szervezetei, az SZDP és a szakszervezet. De hát a jelszavak és a módszerek nyersek Móra mentalitásáéhoz képest, és kicsit hatása alatt áll a jobboldali lapok munkásmozgalmat pocskondiázó írásainak is. Alkalmas küzdőtársaknak minősülnek előtte a szabadkőművesek. Köreikben értő, magasabbrendű szellemet talál, ahol föllángolhat jajszava. És az internacionalista organizáció és világnagy szellemek fémjelzik tisztaságát, életrevalóságát. A Szeged szabadkőmíves páholy inasául lép be 1911. november 21-én, de szívből szóló gyöngy özően szép hitvallásai hamarosan a segédi, majd mesteri fokot is elhozzák számára. A rendületlen vallásosságban élő Tömörkényt megdermeszti Mórának ez a határozott lépése, ám feszültség nem támad közöttük, hiszen egymás meggyőződését tiszteletben tartják, azon nem múlhat a barátság, hanem a „gazda" múló betegségnek ítéli Förcsi eme korszakát. Nincs ebben egyedül, a szegedi társadalom is alkalmi botlásnak minősíti a vallással, a társadalommal való szembefordulását. A városi hatalom sem különben, bár az bölcsen tudja, hogy legális szervezet a szabadkőműveseké, jóváhagyott szervezeti szabályzattal. Ennek dacára titokzatosnak tartják, és a páholy tagjaival szemben fönntartásokkal élnek. „Az is a gyüttmöntek gyülekező helye. Jelben, szívre tett kézzel, szenvedéllyel beszélnek, hókuszpókuszolnak, és bár magyar szavakkal élnek, értelmük csak az ő tudatukban nyer fogalmat. Ha választanak, azt mondják golyóznak, ha szónokolnak az a munka, s ha együtt vacsoráznak, az a vakolás. És kötényt akasztanak maguk elé, és kőműves szerszám a legfőbb jelvényük. És sok a szellemi pályákon működő zsidó közöttük, ügyvédek, festők, tanárok, magántisztviselők, kistőkések, akik nem csak beszélnek a segítőkészségről, de gyakorolják, anyagi áldozatokat sem kímélve. Támogatnak elkallódásra ítélt tehetséges gyerekeket, bajba jutott érdemes embereket. Egy proli nem akad közöttük." Zárt közösség a társadalom egészséges tömegeitől előítéletekkel elkerítve. Az első világháború törvényei megszüntetik a páholyok működését, és a vihar Móra baráti körét széthordja a frontokra. Szőri József festőművész az első áldozatok között. Amit népszerűségében Móra veszíthetett a páholy tagságával, megnyerte hangja erőteljességében, határozottságában. Addig mint meseíró és verselő, ahogy ő mondja, cirokhegedűn cincogott. S ím érett, mélyen zengő gordonkává nemesült hangszere, s messzehangzón szólal meg vele mint publicista, tárcaíró, novellista. írásainak melódiáin, megformálásán is átsüt a fölismerés, hogy a maga mivoltában biztos eszmei talajokon áll, bár a háború idején mennyi bizonytalansági tényező kényszeríti zsákutcákba a legigazabb embereket is. Bár beborul Magyarország fölött az ég, írásainak legszerényebbjeiből is kikandikál az otthonról hozott örök optimizmus, hogy kisüt itt még a nap, a mi napunk. Szellemi puttonyát a könyvtárban is tömi, nemcsak kenyérkeresetéért morzsolja le benne idejét. Tömörkénytől is azt a kevés szavú útbaigazítást kapja, hogy „mögötte a fene azt a kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra". És ez vonatkozott egyszer konkrétan valami félbe maradt ásatás folytatására, amit addig Móra a szemével nem látott, de vonatkozott a „pántlikamérés minden kincsének, gondjának a fölkarolására". A könyvtár Móra szívbéli hitének a tudatos fundamentumot biztosította. Ö innéttől már nem csak hitt elvekben, sejtett jövőt, de tudta a hozzávezető utakat is. S a jó szegediek megszokják, megszeretik Móra szépszavú hiteles írásait, s vissza is köszönnek érte. Lentről. A torony alatt hümmögnek. Eddigi léte során nem sok gondot okozott az igazságszolgáltatásnak, de amikor a Szegedi Napló főszerkesztői székében királysértési pört sietnek a nyakába akasztani, megilletődik. Arany humorával oldja magában a feszültséget: „hej, ha a 48-as érzelmű édesapja élne, hogy tudna örülni, amiért a szelídnek nevelt Förcsi mögintötte a királyt!" A főszerkesztői szék pedig nemcsak nagy föladatot, szép, kiteljesíthető vágyat jelent a számára, amit nagy ambícióval végez a maga tehetségének próbájául, de a maga erőinek fölleltározására, a maga örömére és az olvasókéra módot ad. 53

De sok háborús parancs, tilalom, cenzúra, gonoszság nekiütközik annak a széknek, s Móra nem az a kötélidegzetű ember, aki légynek minősiti a bajokat, amit egy legyintéssel el lehet hessenteni. Neki végigrezeg minden a szíve artériáin. Pedig alig van nap, hogy Harsányi királyi főügyész valamiben ne marasztalná, ne tiltaná, ne szájkosarazná. Mégpedig írásban, aminek a végső mondata mindig az: különben a sajtótörvény értelmében lapját betiltom, bevonatom, lecsukatom, megbüntetem. A családi otthon békessége is beleborzong, hiszen Ilona asszony attól a kevéstől is, amit tud, azt hiszi, férjét már viszik is az akasztófa alá, amilyen elvetemült. mordályégető lett a szegény Ferkóból a háború évei alatt. Tengelyt akaszt királlyal, ügyészekkel, városi nagy urakkal, s az utóbbiak még csak fejcsóválással fejezik ki rosszallásukat, tolla eltűrésére tán még maguk sem gondolnak, de egyszer, ha nem szelídülnek az indulatok, az is bekövetkezhet. S mi lesz akkor Pankával, a meleg kicsi otthonnal? Az asszonyi aggodalom súlyos teher a férfi vállán. Ügyíteni illik rá, csillapítani a félelmeket. A hivatalos városi hatalom úgy szelídítené Mórát, hogy a városatyaságra csábítja, ám, amikor az nem csábul, beparancsolódik azzal, hogy nélkülözhetetlen a közművelődési bizottságban. Évekig szenátor, alig teszi lábát a tanácsterembe, s életében kétszer szólal föl. Pedig nem lakott nála rossz helyen a szó, ha írta, ha mondta, soha. De mondta-e? Ekkor már Somogyi Szilveszter, volt rendőrkapitány a város polgármestere, aki ugyanolyan subaszagú szűcsműhelyben született, mint Móra, tán kicsit rangosabban, több segéd munkálkodásától melegebben, s sietett volna Mórát barátságába pásztorítani, már csak a város békessége érdekében is. Tömörkény váratlanul korai halála után Móra kerül az igazgatói posztra, ami vita nélkül megy végbe, de írónk ettől semmi elkötelezettséget, szolgai törleszkedést, hálát nem érez a város podesztája iránt. Jobbat nem találtak volna nála, ki különben is 13 éve üli a könyvtártiszti, mindenesi széket, tud hát az utolsó pókhálóról is, amit Kotormány János nem kotor le a falról. Az író nem viszonoz barátsággal. Nyitott szívű ember, mindenkit szeret, az ellenségét is, de barátságával kevés ember dicsekedhet el. Pedig messzi jár a hörcsögös természetű embertől. Nem tudott a beszédes közelségen túl barátságba keveredni a szegedi évei alatt naponta könyvtározó Babitscsal, gátlástalan ragaszkodását hasonlóval nem tudta viszonozni Juhász Gyulának, Kosztolányival nem tudott összemelegedni, és sajnos Móricz Zsigmonddal sem. Pedig vele aztán egyívásúak voltak, a Tisza galárisozó jóvoltából tájbeliek, egyféle paraszti, iparosi miliőből. És egy forrásból meregettek, egy malomban őröltek, egy zsoltárból énekeltek, egy hajóban úsztak. Talán túl sok embernek átjáróházul engedte át szívét, s választott barátainak nem maradt benne rejtekajtós szobája, pedig egyre gyakrabban, neki is elillett volna egy kis tuszkulánum, egy kis nyugodt búvóhely, ahol melle viharait magában elcsitítja. Ott volt barátnak a nagy emberi közösség. Érte mindent. S így maradt akaratlanul magányos a társaságkedvelő. A legszemélyesebb ügyeit illetően maradt magára. Vígasztalódását az írásban találta, s minden titkának közreadásában. Nem gyűjtött bandázó baráti kört, talán hogy alkotó erejét menekítse, idejét megnyújtsa. Éjfél után háromkor feküdt, kilenckor kelt, ment be a pántlikamérésbe, ebéd után a szerkesztőségbe. Megint éjfél után három, megint reggel kilenc. És ez így megy, amíg mehet. A vele karolkozó barátokra maradt a legkevesebb ideje. Maga ment, mert ambíciói és tehetsége vitte az ismeretlen utakon megközelíthető Parnasszusra. Ambíciók nélkül hová is lenne az egyes ember vagy a társadalom. A kortársi írók karavánjaihoz csatlakozni, annyira természet ellen való magatartás lett volna, mint a hatalmon ülő Somogyi Szilveszterrel összedörgölődni, csak azért, mert abból- előnyök következhetnek. Meg is maradhatott a maga meghatározta mivoltában: „kolompszó vagyok, rőzsetűz a pusztákban, az irodalom barkácsoló kismestere." De remélte, hogy bővérű tehetségével, apadhatatlan mesélő kedvével, fáradhatatlan szorgalmával eléri a csúcsokat. 54

A háború mind véresebbé váló, értelmetlenséggel teli vége felé radikalizmusa a baloldaliság nyílt vállalásáig vezeti. Elveihez, s újságíró gyakorlatából a mindennapos informáltságához a könyvtár kriptájában szedi maga alá a tudományos alapokat. A Károlyi Mihály polgári forradalmában tevékeny szerepet vállal, ő kiáltja ki Szegeden Juhász Gyulával, s a szabadkőmíves baráttal, Hollós Józseffel, s másokkal a köztársaságot. A városi tanács ülésén az ő tüzes beszédére, memorandumára lazul ki a régi urak alól a világ. S amikor ennyivel sem éri be a háborúval torkig levő világ, hanem rohan a végkifejlet, a proletárforradalom felé, Mórát nemcsak elragadják az események, de maga megy az újságírók között a legelső sorokban 1919. április elsején Mementó című írását így kezdi: „A proletárdiktatúra első hetén túl vagyunk. Talán soha nem volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan és ilyen istenien emberséges lett v o l n a . . . " De érezve és tudva, hogy a Szegedet megszállva tartó 3 katonai hatalom szuronyaink árnyékában és védelmében ismeretlen nagyságú, egyre szaporodó, félelmes ellenforradalmi erők gyülekeznek, intőén emeli föl kezét; s leírja, hogy a nagy francia forradalom idején Lyon kitűzte falaira az ellenforradalom fehér lobogóját, a mögötte fölgyűlt erők a forradalmat legyűrték, 90 napig működött Lyonban a guillotine. Az írás utolsó mondata nem szónoki kérdés: „Lehet-e Szegeden olyan őrültet, és gonosztevőt találni, aki Szegedből magyar Lyont akar csinálni?" Már akkor itt voltak ezek az őrültek. Működésüket szörnyű gyilkosságok kísérték. A direktóriumot az egész város ágyúzásának a kilátásba helyezésével kiűzték Kistelekre, a vörös Magyarországot elválasztó demarkációs vonalon túlra, így fosztva meg Szeged munkásságát vezetőitől. A pokol elindul ezek után. Mórát kivettetik a főszerkesztői székből, s amikor személyes ügyben írt, búcsúzó cikkét közli a lap, elköszön attól a szerkesztőségtől és olvasótábortól, ahová nagyon fehér szívvel, fekete hajjal érkezett. Üldöztetése igazoló eljárásokkal folytatódik. Adjon számot a Dugonics társaságbeli baloldali működéséről, adjon számot a kultúrpalotabeli tevékenységéről, a pártokban való műveskedéséről. Legfőbb bűne a prole-' tárforradalomban való tevékenysége, a magántulajdonosok megsértése, a műkincsek szocializálása. A szabadkőművesektől maga kéri fedező levelének, azaz elbocsátó papírjának kiadását, hogy miatta ne vekzálják a páholytagokat. A forradalom idején állásaikból elbocsátott vezető tisztviselők, a főispán, a polgármester s mások olthatatlan gyűlöletet tápláltak Móra iránt. Egyik memoáríró így kiált föl: Vásároljanak területet a magyar kommunistáknak valahol a Szaharában, s ott legyen miniszter Móra Ferenc. Prónay legfőbb darutollas saját naplója hűen őrzi az események történetét, amely szerint gátlástalan kéjjel gázolnak a haladó emberek testén, dróttal összekötött hullák úsznak a Tiszán. Heller Ödön festőművészt agyonlövik. Ez a festő halála, s Móra sejti, hogy a választékos halálnemek valamelyike mostanában leselkedik rá. Szalay József literátus kerületi rendőrkapitány tudja is. Ezekben az időkben ú j r a posztján ül. Menekíti Mórát, aki a látszatát is kerülni akarja, hogy elszökjön a körülzárt városból, vagy bujkoljon fogadott szülőföldjén. Inkább tán hívja is a sorsot, minek így élni, a család puszta létéért szorongva. Egy korabeli magánlevélben Domokos László barátjának azt írja: Ma izzó parázzsal kitéglázott kút Szeged. Szalay a régész szenvedélyű Mórát ásatni valók föltekintésének meséjével pár napra elcipeli magával Csanád és Békés megyékbe, amíg a Pestről levezényelt, Mórát humott szemmel is elveszejteni kész bandák, céljukat el nem érve, távoznak a városból. A kegyes csalást ilyen világosan Móra talán sohasem tudta meg. A legveszedelmesebb napokat megúszta, lelki ocsúdásához hónapok kellettek. Tollába fogódzkodott, és napjainak időrendjén, menetvonalán mit sem változtatva tette jóval szű55

kebbre szabott tennivalóit. Nem malmozott az ujjaival. íróember, gondolkodó nem ismeri az unalmat, sem annak az űzését. Az írás: munka. Az a gondűző, megőrző, megtartó cselekvés, amely a teremtést hordja örökkön ölén. És az írásaiban sem hátrál. Teli tollal írja a Dunántúlon dühöngő terrort s gyilkos vitriolossággal pörgeti Homokóra címen futó állandó rovatában a legkényesebb politikai témákat. Hívja a sorsát, hogy jöjjön vele birokra. S talán a személyes testi biztonsága a franciák szelídülése révén már nem lehet kérdéses. A katonai parancsnokok tiszti csapatai valóságos kultúrszomjuk kielégítésére csapatostól látogatják a könyvtárat és múzeumot, szépeket írnak a vendégkönyvbe, s ezzel, tán nem is szándéktalanul, gátját vetik a banditizmusnak. Amíg a politika jajszavas zajgásától nem hallatszik szépírói muzsikája, Fischhof Ágotával, kedves „kisinasával", nem is olyan mellesleg, egyetlen szakember-könyvtárosával, aki Berlinben szerezte képesítését, ú j katalógusrendszert teremtenek. Nagy munka, több százezer cédulát, több ezer választólapot jelent. De a múzeumi kiállítások is vonzó külsőkbe öltöznek, a látogatók százezreit becsalogatták. Ügy tűnik, sorsa megcsillapodóban, ahogy a Tisza járása, amikor a hegyekből az Alföldre érkezik. Odafönt, ifjonti erejével sziklákat görgetett, roppant bércfokokról ugrált alá, tört és zúzott. Most mederágyára találva meglassúdik, szélesedik s mélyül, nagy témákkal rakott hajók cipelésére, parthoz révészeléséhez kész. Éppen ideje. Már majdnem bennszorul írósága Szeged megszürkült körgátjai között. Hangja Dorozsmára alig jut ki. S akkor a Világ, az ország szabadkőműveseinek igen jó firmájú lapja nyújtja ki Móra után a kezét. Minden vasárnapos tárcaírójává, országos íróvá szökken. 1922—26 között a Világban és a Szeged című lapokban megjelent írásai teszik ki ú j korszakának első három kötetét, a Véreimet, a Nádihegedűt, és a Sokfélét. Ügy tűnik, akadályok már nem lehetnek útjában. Azonban nem tud, nem is akar kibújni a bőréből, s a politikai gyilkosságokat, kultúrasintéreléseket nem képes szótlanul tűrni. Konstrukció bombával és ököllel című, lángoló írásáért nemzetgyalázási pört indítanak ellene. S azután m á r hiába hozza Beszélgetését a ferdetoronnyal Olaszországból, és az Éneket a búzamezőkről, és a spanyolokról való Túl a palánkot, a Földhözragadt Jánosékat 1932-ben, vagy az Aranykoporsót. A hivatalos Szeged, érezve, hogy adósa a betegségekkel bíbelődő fogadott fiának, adósa egy pár boldog esztendőkkel, mocorogni kezd. Kormányfőtanácsosi címért kilincselnek odafönt. Valahol elsüllyed. Azután díszpolgári címmel akarják fölcicomázni. De ekkor már írónk korábban szerzett lelki sérüléseibe sárgulni kezd. Kicsit menne is a város elejbe, meg nem is. Amikor nagyon megkurtított életéről 1934. február 8-án leteszi hivatalát, a város díszsírhelyet biztosít neki. Ez a maximum. Pedig Móra 32 éven át műveivel szidolozta a város glóriáját. Dankónak Kecskemét egy nótáért csengődi tuszkulánummal szolgált, Szeged Mórának egy fogpiszkálót sem adott. Mentségére: másnak sem. Ha azt számítom, hogy apja 79 éves koráig élt, anyja 82 éves koráig, b á t y j a 83 évig, akkor az ő élete lámpájában is legalább 75 évre be volt töltve az olaj. Hanem fölment az szidolnak a város feje fölé, s ma is ott ragyog. Rokonainak korához mérten élhetett volna. De hiszen él!

56

MOCSÁR

GÁBOR

Hány Móra van ? Sárgás-drappos kötésű könyv a kezemben, 1927-ben nyomták Budapesten, s mielőtt (nem tudom milyen úton-módon) birtokomba került volna, a 247. leltári számon tartotta jegyzékén a „Szegedi Faragó Társulat önsegélyző és Temetkezési Egyesületének Könyvtára". Fogalmam sincs, miféle egyesület volt ez a faragó társulat, mit faragott, a lényeg az, hogy a könyvet Móra Ferenc írta, akit most ünneplünk születésének századik évfordulója alkalmával. Tehát megint ünneplünk. Most éppen Mórát. Vajon miért? Lássuk ezt a könyvet, amely a Lantos Rt. jóvoltából jelent meg Nádihegedű címmel. Van egy pontosan ugyanilyen kötésű Móra-könyvem is (Sokféle a címe), ezt is a Lantos Rt. adta ki, ugyanabban az évben, ez meg — ahogy a bepecsételésből látom — egy általam nem ismert dr. Szablya Zoltán könyvtárából került az enyémbe, sejtelmem sincs, milyen úton-módon. Nem loptam, annyi bizonyos. Aki a könyvek útját ki tudná nyomozni! Lássuk a Nádihegedűt. Vizsgáztatni akarom magamat, az emlékezésre készülődvén: hogyan állok én Mórával? Szeretem, nem szeretem? Ezt a régóta foglalkoztató kérdést egyszer már tisztázni kellene s most itt rá az alkalom. Mert a kérdés csakugyan régóta rág, jelezvén, hogy nem vagyok tisztában önmagammal. Illetve Mórával. Kell-e nekem szeretnem ünnepelt írónkat? Már az első oldalon megcsap valami ájtatos szentimentalizmussal vegyes... nem is tudom mi. Szenteskedő jámborság. „Liliomok nyíltak és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszonháromesztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureá-ban . . . " — nem, én ezt nem tudom tovább olvasni. Az írás címe is: Máriácska a sakalóban. Gyermeteg gügyögés. Lapozok pár oldalt, két lapot mindössze s egy mondat elém ugrik: „A forradalom: szörnyű dolog. Nemcsak: a történelemben: a helyesírásban is." Most már kezd jobban érdekelni a dolog. Elolvastam a könyvet, s nem tudok mást mondani róla, mint az imént: kemény idegenkedéssel utasítottam el. Nyilvánvaló: bennem van a hiba. Sok mindent olvastam én Mórától, valójában soha nem tudott hozzám közel férkőzni, nem jól mondom, meg kell fordítani a dolgot, én nem tudtam közel férkőzni hozzá. Hiába a megejtő stílus, az aranyos derű, az óriási kultúrkincs, mely fölött szelleme biztonságosan röpködött, s amelyet birtokolt, nem tudtam neki behódolni. De mi a hiba bennem? Jártam szülőházában, ismerem apjának, a „jó Isten foltozó szűcsének" világát, ebben a földpadlós világban otthon vagyok. Szegény világ — otthonos világ. Anyjának, a kenyérsütögető asszonynak a világa is kedves nekem. De amikor ezt olvasom: „Tudom, kis lányom két összekulcsolt keze, két egymáshoz lapuló liliomszirom sokszor befödte már az én bűnös fejemet az Ítélet nehéz kardja elől. Fájvirágasszonyom szemének halkan csordogáló könnyében, tudom, sokszor kialudt már a kherub pallosának lángja. És tudom, hogy valahol messze egy nagyon kicsi öregasszony, aki csak álmában él már, minden éjszaka fölhúzza az ünneplő papucsát, fölköti a régi gyászkendőjét, amelyikben az urát eltemette, aztán beletakargatja a kötőcskéjébe az én forradásos lelkemet, úgy kattyog el vele a jó isten elé és azt mondja neki: — Édes istenkém, ne haragudj erre az én rossz kis f i a m r a . . . " stb. stb. — akkor rámtör valami szomorú lehangoltság. A kimódolt, mesterségesen felidézett ájtatosság — ez szomorít el. Jó, jó, tudom én, hogy sok olvasó — különösen épp Szegeden — szívesen nyilvánosan megvesszőzne emiatt, hiszen lehetnek mások, akiknek épp ez az ájtatosság maga a bűbáj, s talán meg is könnyeznék, ha olvasnák, de én most magamról, a magam érzéséről beszélek, nem a máséról, magamat vallatom. 57

Magammal szeretnék békességre jutni. Ezt a dolgot csakis magammal tisztázhatom. Eszembe jut Veres Péter. Nem szerette Mórát. A hozzá hasonló osztályállapotút! Vajon miért? Kéretlen tolmácsként megmondom: Veres Péter esztétikájában nem a „szép" állt első helyen, nem is az „érdekes", nem is a népieskedő modor, hanem a „fontos". Nem szerette Mórát, mert nem tartotta fontosnak. De véleményét csak szűk körben mondotta ki. Tapintatosan. Falvédős realizmust emlegetett, ájtatos katolicizmust . . . No, lám, nagyon kényes ponthoz érkeztünk! Veres Péter református volt, annak is tarisznyahitű, én magam is kálvinista „kultúrkörben" nevelkedtem — ez lenne az idegenkedés oka? Nem hiszem. A tiszántúli szikár és puritán makacsság elég sok fejre gyűjtött eleven szenet, olyanok is elegen vannak, akik nem hajlandók még megérteni sem ezt a különös észjárást, hát még méltányolni, de csak annyit mondok — nem itt van a választóvonal. Itt nincs semmiféle választóvonal. Épp most olvastam el, nem először, a görögkeleti hitben nevelkedett Gorkij Gyermekéveim című könyvét, mondhatom, ebben az írásban lapról lapra csak úgy sorjáznak a különböző szentek, fel-felbukkan a Szűzanya, meg a hol jóságos, hol büntető Jóisten, akivel éppolyan bizalmas társalgást folytat a gyermek Gorkij (akkor még Peskov) nagyanyja, Kasirin nagyanyó, mint Móra anyja — h a hihetünk az írónak. íróknak. Nincs nekem bajom a Szűzanyával, Istennel, a szentekkel — bár ez utóbbiak létezését a mi vallásunk — melyben nevelkedtem — kereken tagadja. Az ilyesmin én különben régen túl vagyok már. Mégis, mi az oka, hogy Móra „kegyeskedése" nem tetszik, Gorkij írása, minden szentjeivel együtt, tetszik. Odaadással olvasom. Gyanítom, ott az indokolatlanul maradó magyarázat, hogy Móra nádihegedű hangulatú írásaiból hiányzik a teljes életnek az a mélysége, viharzása, tragikus komorsága, vadsága, szinte szó szerinti véressége, voltaképpen az élet teljessége, amely a másiknál, Gorkijnál mindenütt — engem megragadó módon — jelen van. Az élet teljessége? Móra nem törekedett az élet totális ábrázolására. Maga többször is bevallotta, hogy ő erre nem képes, nem is vállalkozik rá. Legfőbb témája — ha vallomásos módon írt — a családja volt. Lányáról, Pankáról, unokájáról, a Vademberről — két-három könyvnyit írt össze. „Az én kislányomnak az a fátum jutott, hogy már a bölcsőjében téma-gyerek legyen." P á r sorral tovább: „Mindig nagyon csacska családfő voltam és minden családi titkunkat kifecsegtem az ú j s á g b a n . . . " Ha valaki azt hiszi, hogy én ezt is hibájául rovom fel — téved, nagyon is téved. Ha éppenséggel kötölőzködni akarnék, azt mondanám, ebben a „témakörben" előbuggyan a szentimentális ellágyulás könny patak ja — de hát ki az a lelketlen, sziklaszí vű számonkérő, aki ezt felemlegetné a családszerető, világ jó apának, nagyapának, („apapának") aki Móra volt? Hibát én ebben a kérdéskörben nem Mórában látok, hanem inkább — korunkban. Korunk irodalmában. Amelyből szinte teljességgel eltűnt a családi melegséget, az apai örömöket, az otthon derűjét, a fészek otthonosságát dicsérő próza, líra, amely Petőfi és Arany korában még külön műfajnak számított: „családi líra". Benjámin Lászlót kivéve, aki a Hajnali karének-kel mégegyszer megszólaltatta — és milyen csodálatosan! — ennek a „műfajnak" szinte a rekviemjét; alig van költői termés a családi líra családfáján. Ez a téma megérne külön egy misét, mondhatnám: gyászmisét. Itt csak annyit: modern irodalmunkból nemcsak a „családi líra" tűnt el — s itt a magyarázat, az ok —, hanem az a fajta írói-művészi családtípus is, amely Mórából, Benjáminból még kivirágoztatta az eltűnt líratípust. Merész megállapítás, sőt ellenőrizhetetlen: kiderülne, hogy az amúgy is leverő országos átlagból magasan kiemelkedne a csődbe jutott, válságossá vált író-művész házasságok „görbéje", s ha már az őszinteségnél tartunk, magamra hadd mutassak: én ebben a gyötrelmes statisztikában még ezt a meredek átlagot is segítenék megemelni. Ám hagyjuk ezt a kínos témát, dicsérjük a családszerető Mórát, adjuk meg a tiszteletet az általam is tisztelt és ismert mai kivételeknek — neveket itt nem említek —, haladjunk tovább. 58

Mondom, hogy magamat vallatom én, nem Mórát, akivel szeretnék tisztázott viszonyba kerülni végre. S ezt megkönnyítendő, vegyük elő az Irodalmi Lexikont, ami majd bizonyosan eligazít. Zavartan teszem le. Én eddig ismerni véltem egy Mórát, a magam Móráját, azt, akit ügyetlenül bár, de megrajzolni akartam. S itt jön a kérdés: hány Móránk van tulajdonképpen? Jó, jó, tudom én azt, hogy az író bonyolult szerzet, sok minden rejtekezik benne. De ez a lexikonbeli... ! Elém lép egy teljesen más Móra, mint amit én ismerni véltem. A jámbor, gügyögve realistáskodó, a világra gyengéd kézzel, meleg szívvel vattacukrot terítgető író helyett egy dühös, lázadó, majdnem forradalmár, de mindenképpen elsősorban politikus alkatú, keserű Móra — hát ez is Móra? Az imént még azt idéztem tőle, hogy „A forradalom szörnyű dolog.'..". Idézhettem volna a köztársaságról alkotott véleményét is, amelyre jellemző, hogy egy afféle „városbolondja" szájába adja a köztársaságot éljenző mondatot s mikor kiderül, hogy a köztársaság nem váltja be a Kossuth-bankót — még ez a bolond is lemond a köztársaság éljenzéséről. „Hát akkor egye meg a fene a köztársaságot, azzal együtt, aki k i t a l á l t a . . . " Ezt a bolond mondja, de Móra miért írta meg a maga furán ironizáló módján? A lexikonbeli Móra viszont ilyen idézetet kínál: „a köztársaság semmiképpen nem öncél, csak eszköz és szimbólum, és nem végezte be, csak megkezdette a forradalmat." A forradalmat — amely „szörnyű dolog"? És a bolondnak sem kell az a köztársaság, amely a forradalomhoz vezet? Most már végképp nem tudom, hány Móra van. Olvasmányaimból úgy értesültem, magától az írótól, hogy „Se tehetségem, se gusztusom a politikára, sőt kibicelni se szeretek benne" — írja önmagáról az író, aki a lexikon szerint csupa politika. Észhez térítem magam: persze, Móra akkor politizált, amikor — 1918 októbere után — mindenki politizált. Akkor vélte a forradalom kezdetének a köztársaságot, amikor mindenki annak vélte — minthogy az is volt. De amikor a kezdet után jött a folytatás, maga a 19-es forradalom, akkor Móra már nem volt forradalmár. Elfordult az ügytől. De van itt egy sokak számára bizonyosan meggyőző idézet arról, hogy ez a mélységesen istenhivő író mégis mennyire „forradalmár" tudott lenni például az állam és az egyház szétválasztásának kérdésében. Azt írta: „a vallás magánügy, egyház és állam tökéletesen elválasztandó..." Igen ám, csakhogy ez engem egyáltalán nem győz meg semmiféle forradalmiságról. Mert hadd mondjam meg, hogy a forradalminak egyáltalán nem mondható debreceni Lelkésztár című református egyházi időszaki lap 1919. április 14-i száma is teljes egyértelműséggel az egyház és az állam elválasztása, sőt az iskolák államosítása mellett foglalt állást. Igen, mondhatná valaki, minthogy mondta is egy szegedi Móra-rajongó kedves ismerősöm, csak ahhoz ismerni kell a katolikus Szeged bigottságát, itt másként hangzik ugyanaz, mint a kálvinista Debrecenben. Mire én: ha bigottságról van szó, mindegy az már, milyen a hitbeli háttere, s talán a kálvinista bigottság olykor dühödtebb tud lenni, mint a másik. Hagyjuk ezt a tétova perlekedést, úgyis a lexikonnak van igaza, mert az a tudományosabb fórum. Csupán egy megjegyzés kívánkozik még ide. Mi az oka, és mi a célja, mi a haszna, ha egy olyanféle írót, mint Móra, aki igazából és lelke szerint sohasem volt politikus alkat, le is nézte ezt a mesterséget, halála után minden igyekezettel politikussá „léptetünk" elő? Miért kell írókból, művészekből — az olyan melegszívű, varázsos hangú költőből is, mint Móra. — de nem csak vele történik ilyesmi —, előkaparni az „aktualizált" politikust? Megvörösített republikánussá avatnunk azt a Mórát, aki maga mondta arról a republikánus időszakról: „szégyen, nem szégyen, mindnyájan republikánusok voltunk". Álljunk meg egy cseppet, mondja vitatkozó Móra-rajongó ismerősöm, csakhogy Móra igenis politizált, még elkedélyesített karcolatai alatt is ott lázong a csakugyan republikánus, politikus indulat. Ez előtt az érv előtt meghajtom a fejem: ma sincsen másképpen, h u m o r b a szatírába oldjuk olykor a keserűségünket, düheinket. S az érvet nyomatékosítja Móricz Zsigmond nekrológja, amiről érdemes megjegyezni, hogy 59

életkorban 15 nap van a két író között (nem akarom azt mondani, hogy amúgy egy világ), s midőn 1934. május 8-án Móra meghalt, május 11-én már megjelent Móricz nekrológja a Magyarország című napilapban. Többek közt ez áll benne Móra humoráról. „Ezt már Mikszáth felfedezte, Tömörkény tökéletesre csiszolta és Móra Ferenc élt vele, mint aranypénzzel..." Arra most ne térjünk ki, hogy mi volt Móricz véleménye Mikszáthról, Tömörkényről, ne gyűjtsünk több b a j t magunknak, hanem folytassuk valami lényeges megállapítással, ami kvadrál az iménti baráti véleménnyel: „Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tálalta ki: az életben való elbúvás és az élettől való megszelídültség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén." Ez így igaz, nem azért, mert Móricz mondta, magam is így érzem. Volt benne, csakugyan volt valami kesernyésség akkor is, amikor látszólag könnyedén humorizált. S bizonyára volt benne republikánus, radikálisan demokrata indulat is, de hát mit várjon az ember egy kiskunfélegyházi szegény foltozó szűcs és kenyérsütögető asszony fiától, ha nem republikanizmust? Akkor, amikor sokkal „magasabb" körökből származó és körökben forgolódó írók, költők és egyéb lateinerek már évekkel előbb tudták, írták, hogy rohanunk a forradalomba? Azt is tökéletes megértéssel fogadtam, hogy a forradalom bukása után mit mondhatott és írhatott mást, mint amit mondott és írt? Ez előtt az érv előtt is meghajtom a fejem, de kérdésemet továbbra is érvényben tartom: kell-e vörös medáliát rakni a fölé a szív fölé, amely annyi mindent kibírt, megélt s amely fölött van annyi megérdemelt medália, hogy nincsen szüksége meg nem érdemeltekre. Különben is, mi jogon mondok én véleményt olyan dolgok fölött, amiken magam sem tudok kiigazodni? Nem értem én azoknak a szegedi időknek különösségét, számomra érthetetlen emberi, társadalmi viszonyait — nyilván azért, mert ismereteimet leginkább vulgarizáló történelmi dolgozatokból veszem, amelyek nem tudnak választ adni például arra, hogy miképpen tartozhatott Móra baráti köréhez az a dr. Szalay József kerületi rendőr-főkapitány — egyáltalán hogyan lehetett főkapitány! — aki „literátus" melléknevet érdemelt ki kortársaitól, könyvtárat alapított és sokáig elnöke volt a Dugonicsról elnevezett irodalmi társaságnak. (Érdemes volna egyszer valami közelebbit is megtudni az ellenforradalmi korszak eme érdekes szereplőjéről.) Homályban van a két forradalom másik fontos szereplője — Mórának szintén b a ráti köréhez tartozott — aki volt ügyvéd is, városi főügyész is, m a j d hol proletárkormánybiztos, hol főispán. Arról a Dettre Jánosról van szó, aki bízvást lehetne egy Lukács György értelmezésében írott dráma hőse, hiszen benne megvalósul a lukácsi esztétika egyik alaptézise: a kettős kötöttség. Ugyanis balról is, jobbról is árulónak tartották. Továbbá Mórának ugyancsak a baráti köréhez tartozó polgármesterről sem tudom, hová tegyem: Somogyi Szilveszter a neve. Megint bonyodalmas kérdés, hogy a velejéig reakciós, Ady-gyűlölő Rákosi Jenő miként vált annyira Móra tiszteletének tárgyává, hogy boldogan írta róla: közel jutott a szívéhez. Halála után meg azt, hogy „az Úristen aranyasztalánál nincs nála nagyobb szószólója a magyar igazságnak". (Ez a hírhedt újságfejedelem felajánlotta lord Rothermere-nek Szent István koronáját.) A különös névsort nem folytatom tovább, hiszen ideje, hogy magához Mórához térjek vissza Természetesen sárgán az irigységtől. Nemcsak ő maga „fecsegte ki" az újságban családjának „titkait" — fontosak voltak ezek, úgy látszik, a közvélemény számára is. Micsoda idők lehettek — hova tűntek? —, amikor megírták az újságok — mert megírták —, hogy egy magyar író elutazott az Adriára üdülni. Unokája születéséről Pesten, egy ottani újságból értesült Móra. Ezt is megírták. Írónkat szülővárosa, Kiskunfélegyháza díszpolgárrá választotta, az állomásról virágcsokrokat dobáló diákok sorfala közt „hajtatott" a városházára, útközben láthatta egy kirakatban saját, nemzetiszínű szalaggal keretezett arcképét. A szegedi egyetem díszdoktorrá avatta. Még nem volt verskötete, amikor a Petőfi Társaság a tagjai közé választotta. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak is. (A társaság elnevezése ne tévesszen 60

meg bennünket, akkorra például a Petőfi Társaság már bizony meglehetősen reakciós lelkületéről volt ismeretes. Móricz Zsigmondot például 19-es írásai miatt mindkét társaság kizárta a soraiból.) Manapság már talán mindennél többre értékelendő az a tisztesség, hogy halála előtt 19 nappal a szegedi ipartestület — a szűcsmester apa előtt is tisztelegve — tiszteletbeli elnökévé választotta. Mikor vesz manapság körül írót ilyen díszes közéleti társaság, ennyi írást szerető közéleti ember? Mikor ér egy mai írót, költőt — akármekkora — ennyi tiszteletadás? És ha már emberi gyengeségemet — az irigységet — így közre adtam, hadd nevezzem meg irigységem legfőbb tárgyát: a Kincskereső kisködmönt. Bizonyosan tudom, hogy sok haragost szereztem magamnak ezzel az írással Szegeden is, máshol is a Móra-rajongók körében. Hiába kezdenék én most már magyarázkodni, hogy kérem, félreértettek, én nem Mórára haragszom, hanem Móráért haragszom, az igaziért, akit elfödnek előlünk a bármikori aktuálpolitikai interpretációk ködéi, de hát ez nemcsak Móra esetében szokott előfordulni. Történni. Mennyi példa van rá! Védekezésül arra az igazán elemi írói jogomra is hivatkozhatnék, hogy miért ne írhatnék én úgy Móráról, ahogyan írtam? Igenis így is lehet róla írni! De nem beszélek jogokról — inkább zavartan abbahagyom a tűnődést. Mert továbbra sem tudom — vagy talán mégis tudom? —, hogyan is állok én Mórával. És azt sem, hogy hány Móra élt tulajdonképpen.

61

ANNUS JÓZSEF

Rőzseláng a vulkánból EGY OLVASÓ TÖPRENGÉSEI A MÓRA-ÉLETMŰ FÖLÖTT Vallomásos író, mondják. Életének minden napja, gondolatainak minden apró morzsája kiolvasható a munkáiból. Igen. Ahogyan a délibáb ezüst vibrálású mozivásznán is ott a kútgém és a tanya, csak éppen fejtetőre állítva és fölemelve a sömlyékes szik szamártövisei, rongyos lapulevelek, bogáncsok és vadmuharbokrok közül. Költő volt, mondják. Vallja maga is: „ . . . csakugyan nincs más témám, mint magam. Lírikus vagyok, no, ne szépítsük a dolgot. Különösen mióta nem írok verset." Igen, költői vallomásokat is hagyott ránk, délibábosan szép, aranyporral meghintett zsánerképeket, amelyekből még ma is kicsap a zsálya illata, elődereng az estéli harangszó. Ám az életmű nagyobbik fele — h a szélesebb ablakot vágunk rá — egészen mást mutat. Nem csak bárányfelhőt látni, hanem cikázó villámokat is. Nem csupán kolompszót hallani, de félre vert harangot, olykor ágyúdörgést is. A tündérekkel, manókkal, bűbájosokkal meseíró korában testvérkedett össze, tőlük tanulta, hogy az okos király inkognitóban jár. így választhatja ki az igazakat, így súghat igazságot nekik. A mesemondó öregapó subája, a lírikus palástja alatt azonban könyökvédős szobatudóst, erkélyre merészkedő forradalmárt is találunk, ha művet és életpályát teljességében igyekszünk látni, s nem elégszünk meg a vallomások egy-egy csillogóra festett darabjával. S írót találunk mindenek fölött, prózaírót, akinek a sok szerep közül éppen a legfontosabbra nem maradt m á r elegendő ereje. Sokféle a megítélés: kitűnő újságíró, de igen gyönge költő; konzervatív és provinciális; európai műveltségű, korában is párját ritkító polihisztor, mindamellett a kismesterek sorában a helye, két-három könyvével azonban halhatatlan; a legszebben beszélő magyar író, nyelvünk művésze . . . Elvakult rajongók, heves elutasítók, közömbösen legyintők egyaránt vannak olvasói között. De vajon olvasták-e csakugyan? Nem egynéhány meséből, vázlatos életrajzból ismerik csupán, s a kitárulkozó, vallomásos író pár oldalon elhitette velük, hogy immár mindent tudnak az ő világáról, amely különben is aprócska, akár a harmatcsepp a pipitér levelén, s jelentéktelen, mint pusztában a rőzsetűz? Emlékeztetnünk kell egyik tárcájára, amely a Világban jelent meg, 1925-ben. Ekkoriban nevezték ki egyetemi tanárnak Szekfű Gyulát, aki jó tizenkét évvel korábban kiadta híres-hírhedett könyvét Rákócziról. Móra most írja meg, micsoda ribilliót csinált a könyv körül (egy újság uszító cikke nyomán) a „szögedi nemzet". Gyűlést hívtak össze a 48-as és függetlenségi párt hangos magyarjai a Kossuthszobor körül, s ott — egy köztiszteletben álló buta kalaposmester indítványára — határoztak: a nemzetgyalázó könyvet pedig nyilvánosan el kell égetni. Igen, igen, de honnan vegyenek példányt? A támadó cikk után a boltosok mind visszaküldték az akadémiának. Gyerünk hát a kultúrpalotába, ott bizonyosan van! Tömörkény azonban a köztulajdont nem engedte át semmiféle „hazafias" célra. Móra ekkor felkapott egy tízéves, régen kiselejtezett Dienstreglamát, s azt nyomta az elnök kezébe. Kiderült ugyanis, hogy az égetnivaló könyvnek a színét sem látta s e n k i . . . A történetnek sokféle tanulsága van. (Hogy íróját miként jellemzi: nem bántja ő Szekfű Gyulát, fontosnak tartja azonban fölemlegetni Habsburg-barát múltját, a gúny és meg62

vetés azonban azokat ostorozza, akik a tudós Szekfű munkáját ismeretenül, egy kalapos indítványára ítélik máglyára. Még mindig a zárójelben maradva: talán nem járunk messze az igazágtól, ha úgy véljük, a motívum, a gondolat magva szerepet kap az ez idő t á j t írt Hannibál-regényben. Ott sem olvassa el senki a tanár dolgozatát, egy „ébredő" újság cikke nyomán indul ellené az eszeveszett hajsza.) A tanulságok közé tartozik azonban — s ezt már a Móra-életműre is érthetjük —, hogy lám, legalább hetven éve divatban van már nálunk a „nem olvasni, mert megzavar az ítélkezésben" törvénye. Könyvekről, de egész életművekről is hallottam már lesújtó, vagy éppen mennyekbe emelő véleményt olyanoktól (nem kalaposmesterek pedig), akik a szóban forgó művet távolról sem ismerik, ítéletüket bizonyára készen kapták valakitől. Olvasóként töprengek Móra életműve fölött, amint jeleztem is. Ifjúsági műveit nem számítva (a friss Ének a búzamezőkről c. regényt igen) tizennégy kötetben adta ki munkáit a Magvető Kiadó 1958-tól kezdve. Hozzáférhető tehát. A még föl nem támasztott cikkek, tárcák ugyancsak megtalálhatók a „könyvtárak kriptáiban". Némi túlzással azt mondhatnám: minden sorát olvastam. így kezdek hozzá a róla való hosszadalmasabb beszédhez. *

Meg nem mondom már, a Dióbél királyfi vagy a Rab ember fiai került-e először a kezembe, hanem azt tudom, hogy néhány hónap alatt fölhajtottam valamennyi ifjúsági könyvét, a Csilicsalitól a Kincskereső kiskődmönig, de elolvastam az ábécés könyveit is, egyik komám nővére még abból tanult egykoron. Került valahonnan egy Georgikon, s kezemhez jutott (talán már 10—12 éves koromban) az Ének... is. Olyan könyv nélkül való falusi házban, amilyenben én is felnőttem, ez nem éppen csekélység. Igaz, hogy ezeken túl (talán a Robinsont és a Légy jó mindhaláligot leszámítva) nem is olvastam én egyebet, úgyhogy valóságos és szellemi kamaszkoromig „kirekesztőleges" olvasmányom maradt Móra. Rajongója lettem, őszinte és igaz híve. Különösen, hogy magam is próbálkoztam (mondanom sem kell: az ő modorában, fordulatait mindenben utánozva) néhány apró történetet papírra vetni. Bosszankodtam azonban, hogy engem olyan seszínű, nyomorult faluval vert meg az Isten. Mert nálunk nem élt Messzi Gyurka, de nem volt olyan eredeti humorú, kedvesen buta emberünk sem, mint az ő Habija, aki például fából eszkábál villámhárítót a tanya végére, mert hiszen: „szögény embörnek mögtöszi az fábul is." Az ilyen histórián aztán lehet ám kacagni tiszta szívből, s melyik Móra-írásban nem talál az ember hasonlót? A könnyes mosolyt nem ismertem én még, a „népvizsgán" felelő Márik, Istvánok, Pétörök bugyuta válaszait csak úgy tekintettem, mint Göre Gábor kiszólásait. Nem hallottam ki a tréfálkozó író hömpölygő mondatai közül semmiféle sóhajtást. Talán a szereplők szájába adott mondatot („Ha az embör sóhajtani nem tudna, hát • mögfulladna!") is mulatságos szentenciának véltem, s tovább kerestem magamnak a Mátyásokat, Ferenceket, az övéhez hasonló figurákat. Mindhiába. Megkérgesedett szívű, cifrán káromkodó, minden fantázia nélkül való igavonó emberek éltek az utcánkban. Ki béres volt az uradalomban, ki summás, ki tanyás-mindenes valami nagygazdánál, az én eszmélkedésem idején meg már néhány holdon tengődő magaszegénye. Nem láttam én vidám arcot, nem hallottam tréfálkozást köztük hónapokon át. Olyan parasztok közt kellene élnem, kívántam sokszor, amilyenekkel ő találkozott az ásatásain, vagy még előbb, otthon a kemény tartású, de szívmeleggel szóló kiskunok között. Városi diák voltam már, amikor A világ így megyen címmel bő válogatást adtak ki tőle, harminchét forintért. Hatalmas összeg volt ez az én zsebemhez mérten. Szenet és fát raktam ki a rókusi pályaudvaron, hogy megvehessem. Villanyoltás után, zseblámpa fényénél is olvastam, amíg az utolsó ismeretlen darabbal nem végeztem, s elhatároztam, megkeresem Szőregen Máder kéményseprőt, Klárafalván Cuci Jánost és persze Kotormány Jánost is, a „személyem körüli minisztert". Bátor-

ság és pénz mindehhez csak később adódott, hanem az ő sírjához már a következő vasárnap kivillamosoztam. Kigyomláltam a giz-gazokat, aztán lekucorodtam a sír keretére, s néztem a fekete márványból való keresztet, amelyen fakuló aranybetűkkel állt a neve: dr. Móra Ferenc. A díszsírhelyen érvényes a díszdoktorság... — egyszer úgy hallottam, mintha ő maga súgná, nem csupán az én kamaszagyamon suhanna át a mondat. Más alkalommal kis híján odaájultam mellé. Még titokban sem dohányoztam addig soha, ekkor azonban egy buta gondolat sehogyan nem hagyott nyugodni: végy egy jó rövidszivart, s azt füstöld el a sírja mellett az ő tiszteletére. Annak bizonyosan jobban örül, mint az áhítatos üldögélésnek. Trabuco már akkor sem volt, egy szál Csongort vettem, s hozzá gyufát. A felét pöfékelhettem el hatalmas köhögések között, amikor furcsán félrebillent a szemközti kápolna, de mind a síremlékek is. Mintha csöndes földrengés jönne. Émelyegve botorkáltam a kútig, ahol mosdottam, ittam, s gyalog indultam be a városba, nehogy a villamoson valami szégyen érjen. Végigdőltem a vaságyon azon nyomban, ahogy beértem, három-négy perc múlva azonban hívatott az igazgató. Valami zugdohányosok (!) ügyében kérte a szavazatomat, mint kollégiumi titkárnak, merthogy diákönkormányzatot már akkor is játszottunk. Éppen jókor hívott! Amint először a közelembe ért s levegőt vett, mozogni kezdett a szemüveg az orra nyergén. A legrosszabb jel! S valóban: — Micsoda? — kiáltotta a képembe. — Maga is? Hiszen úgy bűzlik, m i n t . . . mint egy trafik, m i n t . . . az egész dohányjövedék... Egy hónap! Elmehet! — Nem tettem szemrehányást Ferkó bátyámnak egy hónap múltán, csak éppen elmeséltem neki, kissé „kiszínezve", ahogyan ő is tette gyakran a soványka történetekkel. Zenetanárunk ilyesmit még soha nem csinált, mint akkor év végén: tizennyolc darabot föladott nyári gyakorlásra. Vérfürdő szeptember ötödikén! — süvítette utánunk. Hol vegyek én zongorát a mi szegény falunkban? A Körben volt egy a háború előtt, de annak már évekkel ezelőtt is csak a hatalmas váza rozsdásodott az udvaron, a kuglipálya kerítéséhez támasztva. Mintha a papnak is l e n n e . . . Igen, láttam is, amikor bérmálkozáskor a kakaós tejet és a kuglófot etették velünk. De hát az régen volt, engem azóta úgy lehet, ki is tagadott a plébános úr. Édesapám próbát tett azért, s eredménnyel járt. Az öregúr azt üzente, mehetek, amikor kedvem tartja, csak korán reggel, s ebéd után ne, mert olyankor ő szundikál. Nem hordott le sem istentelennek, sem a materializmussal megfertőzött ördögfattyúnak, hagyta, hogy klampírozzak. Sőt, egyszer belépett, amikor a könyveket bámultam, s rámutatott egy külön polcon sorakozó szakaszra: ezeket mind elviheted, ha érdekel. Szegény mérnök barátomtól örököltem, ő rajongott ezekért, de én nem szeretem itt t a r t a n i . . . Tudod, jönnek nyaralni az öcsém gyerekei, nem nekik v a l ó . . . Ami igaz, igaz: Veres Péter, Móricz, Illyés, Féja, Sinka, Darvas könyvei sorakoztak ott, közrefogva egy kis fekete Ady-összest. (Vörösmarty bizonyára tévedésből került közéjük, de nem akartam fölülbírálni adakozó cenzoromat, elvittem hát azt is.) A krumpliszedés, aratás egyébként sem kedvezett az én „művész"-ujjaimnak, de nem csak azért hagytam el szívesen a zeneórákat. A sarló és kapa mellől igyekeztem én haza mielőbb, hanem otthon nekiugrottam valamelyik ú j könyvemnek, s faltam, faltam, olykor sötétedésig. És kiléptek a könyvekből az én igazi ismerőseim. Veres Péter Gyepsorában Erzsi néném — akár az én Panni néném lenne. A szegény asszony reggeli m u n k á j a a jószágok körül, háttérként a sok gyerek, a terefere a szomszédasszonnyal, a pletyka maga, ami köztük habzik, mind-mind ismerős motívumok. De nem is a figurák, a helyzetek, a párbeszédek miatt ismerős nekem ez a világ. A hallatlanul nagy életismeret, a valóság rögzítésének hihetetlen pontossága az, ami lefegyverez. Dankóék konyhájából kicsap a giz-gaz tüzelő fojtó füstje, a szobából a hamisítatlan szegényszag. Vérlázító fejezet Illyés könyvéből: mit jelentett, ha „vasalni", „gombot varrni" hívták a kastélyba a töretlen lányt? Olyan rétegei a sorsunknak, amelyről — úgy hittem addig — lehetetlen írásos lenyomatot adni. A Viharsarok nyomorultjairól megtudjuk, hány deka szalonnát, krumplit, kenyeret ehetnek naponta, milyen állati

sorban tartja őket a feudálkapitalista rendszer, amely pedig frázisait szüntelen a ,nép", a „nemzetfönntartó elem" nevében pufogtatja. Aztán a Móricz-kötet! Mindjárt a Hét krajcár. Kacagásról, a szegény ember kacagásáról lesz itt szó, megdermedünk azonban, mert az édesanya kacagásához nem könny csordul, hanem — v é r . . . Bizony, hátrébb szorultak polcomon a Móra-kötetek. Nem olvastam már ú j r a hetedszer a Mihály folyamatbatételét meg az Insula Lebőt. Nem szégyelltem éh a korábbi nagy szerelmet, s figyeltem továbbra is minden szóra, amely róla elhangzott, leíródott. A kizárólagos helye szűnt meg azonban a szívemben és a fejemben. De jöttek nemsokára az összegyűjtött kötetek: Véreim — Parasztjaim, Sokféle — Egy cár, akit várnak stb. Később a Szilánkok, még utóbb a Mementó, válogatás a publicisztikából, a mindig eleven vezércikkekből. Üj és ú j titkok bomlottak elő az eltemetett újságok lapjairól, jórészt Vajda László páratlanul gondos munkája nyomán. Ezek az írások perdöntően bizonyítják, hogy Móra életében, de az életmű gazdagodásában, metamorfózisában is a háború vége, pontosabban: a forradalmak hozták a valódi változást. Másként szólva: 1918 és 1919 a nagy cezúra. Megkísérlem ezt a magam módján bizonyítani is alább, noha nem könnyű feladat, hiszen a szépirodalmi kötetek egy része még a húszas évek végén is egy másfajta Móra Ferencet mutat, mint az éppen akkor élő, korábbi önmagánál jóval korszerűbben gondolkodó Móra lehetett. Mi oka volt, mi nem, hogy elővegye őket, ne firtassuk, de tény: az akkor sajtó alá rendezett kötetek anyagának jó része tíztizenöt, némely darabja húsz esztendővel korábban íródott. A gyakran (és okkal) édeskésnek, szentimentálisnak, olykor hamisnak bélyegzett, a gyermekkort idéző írások többsége annak idején mesének készült. „Felnőtt" írásokká úgy léptette elő őket a szerző, hogy az aktualitás ruhájába öltöztette a vézna történetet, máskor néhány megfontoltabb vonást húzott még a vázlatos gyermekrajzok mellé, netán „kiszínezte", tovább festette ezeket a vázlatokat. (Néhány példa: a jól ismert Körtemuzsika előszőr az Én Újságomban jelent meg, 1912-ben. Bekerül aztán a Kincskereső kisködmönbe, majd a Mikor én az égben jártam című tárcába, amely a Daru utcától a Móra Ferenc utcáig című kötet első darabja lesz, ám egybedolgozva az Esztike elaludt című, ugyancsak az Én Újságomban, de még 1909-ben megjelent kis történettel. Ugyanígy jóval korábban megjelent a Mikor én telkesgazda voltam, a Karácsonyi könyvpiac, avagy Gergulics inasa.) Az igazi bizonyíték persze az lenne, ha külön tudnánk választani az 1922—23 után írott eredeti műveket. Ez azonban csak amolyan játék, hiszen ily önkényesen életmű szét nem választható. *

Nézzünk immár szembe a sokféle summázat közül azokkal, amelyek minden elismerésük hangoztatása mellett kijelentik: az életmű mégsem igazán jelentős, Móra nem több varázslatos szavú csevegőnél, legszebb írói álmait eladta egy jól csattanó anekdotáért, irodalmi ízlése egyszerűen konzervatív, világlátása mindvégig provinciális. Hiába volt művelt ember, alig látott túl a körtöltésen, mert szolidáris igazán csak a „vidéki intelligenciával" lehetett, a nálánál kisebb tehetséget is örömest megkoszorúzta, ha az a maga rónázta körön belül élt. Tagadhatatlanul a legkényesebb kérdésekhez érkeztünk. Az életműben léteznek ellentmondások, úgyszólván megmagyarázhatatlan elfogultságok. Ünnepi köszöntő Rákosi Jenőnek, többszöri oldalvágás a Holnap, majd a Nyugat költőinek. Még Tesla (a napmotorokkal kísérletező mechanikus) dicséretét is alkalomnak tekinti a szúrásra, mondván: ő a Holnap igazi költője, aki nem hirdeti magát lángelmének, sem prófétának, teóriájának alapelve azonban világosabb, mint akárhány szimbolista vers. A modernek nyelvét olyan „táj nyelvnek", zsargonnak érezte, amely csak az orfeumba, csirkefogók és kokottok szájára való. Ady Új versek című kötetének megjelenése után jegyezte meg, hogy a modern költészet joggal nevezi magát kozmopolitának, mert s e h o n n a i . . . Ugyanakkor dicsérni tudta a Bokréta című antológiát, Gárdonyi verseit és — mindenek fölött és igen sokszor — Pósa Lajost. 5 Tiszatáj

65

/

A magyarázat valóban nem könnyű tehát. Vágjunk bele mégis, s kezdjük mindjárt a végén — Pósánál —, hátha könnyebben értjük akkor a többi vélekedést is. Bátran követhetjük az okfejtésben a korábban már emlegetett kitűnő Vajda László gondolatmenetét, aki onnan indítja eszmefuttatását, ahonnan kell: Félegyházáról, a Daru utcából. Móra környezete (a szűkebb és tágabb is) negyvennyolcas, függetlenségi, a rebellis hagyományok, a Kossuth-kultusz áhítatos tisztelője, harcos védelmezője volt. Ugyanez a szellem uralkodott a gimnáziumban, s — ne feledjük — a fiatal Móra már akkoriban versel, ráadásul — s ez igen fontos! — bátyjának, Istvánnak példája nyomán, aki pedig igazán nem tartozott a magyar poétika forradalmárai közé. István példája, de kapcsolatai is adták, hogy Ferenc Pesten is vidéki maradt, méghozzá tudatosan. Verseivel az Űj Időknél jelentkezett, nem tudunk róla, hogy más irányzattal, csoporttal, mint a „Petőfi és Arany morzsáin tengődő epigonokkal" kapcsolatot keresett vagy talált volna. Nem szerette a rohanva fejlődő, világvárossá növekvő Pestet, ha nem is hisszük el neki, hogy ebben Szabolcska Mihály példáját tekintette ideának, aki „huszonnégy év alatt huszonnégy órát sem töltött benne". A látványos polgári fejlődés Budapestet, Váradot, Kolozsvárt érintette igazán a századfordulón. Olyan városaink, mint Szeged, Kecskemét, Debrecen továbbra is nyugalmas „paraszt-városok" maradtak, Móra akkori eszméinek pedig éppen ez felelt meg a legjobban. Csöppet sem véletlen, hogy Szegeden és nem a fővárosban keres helyet magának. Kitűnő tollú fiatalember pedig, látható már legelső írásaiból, tehát otthonra lelhetett volna valamely pesti lapnál is. Ekkoriban (1902-ben vagyunk) ő még semmi üres kongást nem érzett a hazafias harangozásban, őszintén hinni tudott a tartalmatlan „nemzetmentés" szent jelszavaiban, amely nem is kérdezi, mi az a „nemzet", s egyáltalán nem bíbelődik a társadalom fogalmával, figyelni sem akar tehát társadalmi bajokra, osztályok közötti ellentétekre. Móra nyitott szemmel járó, a „nemzet alatt" élők nyomorúságára is figyelő s mindenekelőtt tiszta, mint a pohár, becsületes a szíve mélyéig. Kötelezte azonban a „rend", amelybe belépett. A Szegedi Napló nagy múltú, igazán rangos műhely volt, ellenzéki lap ráadásul, gyerekjátéknak tartotta, hogy akár egy főkapitányt, államtitkárt, olykor minisztert fölfaljon reggelire a szalonnázó bicskával. Bátorsága, radikalizmusa korántsem jelent azonban valódi baloldaliságot. A valós okokat, a bajok társadalmi gyökerét nem kutathatta; ámbár ez természetes is, nem csökkentjük a nagytekintélyű lap elvitathatatlan érdemeit, ha ilyen evidenciákat fölemlegetünk. Móra könnyen igazodott a „házszabályokhoz", életét ekkoriban teljesen betöltötte az újságírás, s talán így marad ez mindörökre, h a nem jön — Pósa Lajos. A tekintélyes pesti (korábban hosszú évekig szegedi) szerkesztő Dankó Pista temetésén „parancsolta rá" írónkra a meseírást. Meg is mozdul a toll, s rajzolja az Én Üjságomba a tulipános kerteket, pitypangos mezőket, csilingelteti a rímek csengetytyűit, azok pedig hozzák az országos hírnevet és — a pénzt. A világért sem állítanánk, hogy Móra csupán hálából, becsületből szól oly sok és szép szavú írásban Pósáról, hiszen előbb már jelezni próbáltuk: szíve szerint is azonosulni tudott (akkor még) Pósa bácsiék hazafiasságával, nem kellett mímelnie a „honfibút", az idilli faluképet is jókedvvel festegette, s őszinte szavakkal dicsérgette a békebeli magyar népélet gyönyörűségeit. Innen tehát a megütköztető ellentmondás: költői zászlajára Pósát írja, vállveregetően (és eléggé kurtán-furcsán) ír Juhász Gyula ú j verseiről, Ady felé mérges nyilakat lövöldöz. Jól tudjuk pedig, hogy eszményei, indulatai közelebbi rokonságban lehettek Adyék céljaival, mint akár saját bátyja rozmaringos, megfakult negyvennyolcasságával, a körülmények azonban nem engedték, hogy átlépje a kör határát, önmagát is megnyugtatta, hogy nem is tehet mást, mint együtt sóhajtani a mezítlábas testvérekkel, szeretett parasztjaival. Ezért nem teljesíthette ki életművét, mondják többen. A vasárnapi, az ünneplős parasztot írta ő is, aki pedig a hétköznaplós szegénységet is jobban ismerte másoknál. Hódolt a divatnak, legföljebb abban próbált különbözni (az ellenfelek is elismerik: sikerrel!), hogy másoknál szebben ejtette a szót. A legközvetlenebb írónk, jegyzi meg róla Illés Endre. „A közvetlenség nagy varázslat: az író ott van a szobában, 66

velünk-mellettünk, szinte belehajol a könyvünkbe, amit ő írt. Tegeződünk vele. Hiszünk neki." Később azonban Illés Endre is fölsóhajt: „Milyen kár, hogy a közvetlenség valamiképpen mégis kevés egy életműhöz." Tegyük föl hát a kérdést — róla szólván talán a tréfa is megengedhető: — miért nem jutott el mégis a pipitértől az Óceánig? Azt mondtuk, óriási cezúra Móra életében és pályáján a két forradalom. A bukás utáni kábulat legalább annyi ideig tart, mint a revolúciók örömös időszaka. Üj korszakát így nagyjából 1923-tól számíthatjuk. Mennyi ideje maradt hát? Szűk tíz esztendő, ám ez is múzeumostul, könyvtárastul; éjszakákból ellopott órákkal számolva csupán néhány alkotó esztendő. Ideje nem maradt tehát. Pedig az életmű fontosabb és nagyobbik fele ekkoriban épül. S milyen ígéretesen! Az átváltozás megtörtént a forradalmak damaszkuszi útján. Nincs már üresen kongó hazafiasság, keményednek rajzlapjain a parasztfejek, s villog a sistergős mennykő a bárányfelhők mögött, amikor vezércikket, gúnytól, iróniától szikrázó tárcát percegtet a toll. Nem idézem a forradalmak idején írt (s különben is jól ismert) tiszta logikájú, valóságosan és szívből jövőn radikális, a szocializmus igenléséig elérő cikkeit, hiszen efféléket (ha nem is ilyen tiszta szándékkal) olyanok is írtak, akik később az ellenforradalom buzgó híveiként mindent megtagadtak. (így ír erről 1931ben Nagy Lajosnak: „Sohasem tagadtam meg a forradalmat, se a magam szerepét, sőt vallomást tettem arról akkor is, országos nyilvánosság előtt, amikor az nem volt egészen veszélytelen dolog. Okosabb kollégáim hallgattak — a még okosabbak ördögi huj-hujjal tagadták meg 1918-at és 1919-et.") S valóban: vajon hányan merték olyan magasra emelni a hangjukat a magyar sajtóban (aktív forradalmi múlttal a hátuk mögött, „flekkes" emberként tehát) 1923 februárjában, mint Móra? Konstrukció ököllel és bombával — már a cím is „ketyeg". Idézzünk pár sort a szövegből: „íme, az orgoványi gyilkosok máig sincsenek m e g . . . A Somogyi Béla gyilkosainak kilétét is sürü homály f e d i . . . Az ösztönünk azt súgja, hogy a tegnapi bombamerénylet kitervelőivel is a kurzus magyar titkainak száma fog szaporodni... mernék fogadni egy kézigránátba, mint mindennapos forgalmi cikkbe, hogy akkor se lesznek m e g . . . Elég különös, de köztudomású, hogy bombamerényletekkel az utolsó három év alatt nem a destruktívok foglalkoznak, azelőtt pedig senki nem foglalkozott Magyarországon ezzel az iparággal. A bombaszakmát az úgynevezett nemzeti megújhódás teremtette..." Pillantsunk bele egy másik, 1925-ben írott cikkbe is, amely arról panaszkodik, hogy „valami Eddie Polo nevű, eddig nálunk eléggé ismeretlen világhírű filmművész" magyar témájú filmet akar forgatni, de csak Rózsa Sándorról, mert egyebet nem tud rólunk. Móra így folytatja: „ . . . n e csodálkozzék a budakeszi fajvédelem és az orgoványi kultúrpolitika (M. F. kiemelése), ha Eddie Polo Rózsa Sándort ismeri Hunyadi János mellett és nem Petőfi Sándort Ady Endre mellett. A keserűvizet ismerik külföldön és a haramiavezért. Mert nem volt és még ma sincs igazi, céltudatos, eredményes magyar kultúrpropaganda. Ami van, az nem a hivatalos hatalom érdeme, hanem hivatásukat érző íróké, művészeké. Akik közül a legtöbbet... el akart némítani, ki akart üldözni . . . az értetlenség, a tehetetlenség, az irigység és a tudatlanság maffiája. A lipicai fajvédelem." A további magyarázat ehhez talán fölösleges is. Csupán egy névre pillantsunk még vissza, amely a Petőfié mellett áll: Ady Endre. Ha véletlenül ugrott a tollára, akkor még jellemzőbb. Bizonyítja, hogy Móra immár ott tartja számon Adyt, ahol a helye volt és van: csillagpárja, Petőfi mellett. (Általában is „nyitottabb", több irányban tájékozódó irodalmár lett. Nem találjuk már a „sértett vidéki intelligencia" sündisznó-állásában, ha Pest, az ottani kollégák, a „pesti embör" kerül szóba. Jellemző apróság: Tinara című írása Karinthy Frigyesnek ajánlva jelent meg a Magyar Hírlapban, 1930 szeptemberében. Móra magyarázatát is adja a dedikációnak. így: „Hírét hallom, hogy Karinthy Frigyes nagy tisztességgel volt hozzám: nekem dedikálta Paleolith című cikkét. Még nem tudom, mi van benne, mert itt az avarkorban nem 5*

67

divat újságot járatni. De a barátságot máris viszonzom ezzel a tárcával, amelyet egyszerre ajánlok a kitűnő filozófusnak s a kitűnő humoristának. Tinarában bizonyára örömét találja mind a kettő.") Űj ágakat hajt Móra termőfája a szépirodalomban is. Korábban megírja első regényét A festő halálát (később Négy apának egy leánya főcímmel jelenik meg), majd Supka Géza biztatására újabb nagyobb munkába fog. Nehezen halad, ám 1924 decemberében megy a levél Supkának: megvan a regény, kicsi, de egészen kedvére való, különben csak oldalhajtás, a korábbiról (a tervezett Szerelmi levelezőről) vált le, de életre kapott. A regény címe: Hannibál föltámasztása. A mű sorsa maga is kész regény. A kézirat elkallódott, így tudta Móra. Az igazság pedig az, hogy rokonok, jóakarók rejtegették a maró szatírát éveken át, nehogy megjelenvén b a j t hozzon írója fejére. Csak 1949-ben jelent meg (állítólag némiképp szelídítve) a Magyar Nemzet lapjain, folytatásokban, könyv alakban pedig csak 1955-ben. (Fábri Zoltán filmje 1956-ban készült.) A vékonyka könyv a kurzus kíméletlen kritikája. Erényeihez — sok egyéb mellett — oda kell sorolnunk Móra újat kereső, kísérletező lépteit. Már-már abszurd helyzetek teremtődnek itt, a fantázia szabadon szárnyal, a stílus takarékosabb, puritánabb, a figurák élőbbek, kidolgozottabbak, az ábrázolás tökéletesebb, mint más munkáiban. Üj és beláthatatlanul biztató útra lépett az író, tehetségéhez méltó művek sorát teremthette volna, ha megadatik neki, hogy végigjárja. A vulkán nem törhetett ki, melegét azonban így is szétsugározta, fényét a rőzseláng megadta. Az olvasó-szerző itt befejezi töprengéseit. Sem a rajongókat nem akarta lebeszélni, sem az elutasítókat nem kívánta meggyőzni. Az életmű megismerésére akart buzdítani, Móra-olvasókat, értéktisztelőket szeretne nyerni. Persze, kiballagunk a szegedi temetőbe a százéves Mórához, piros szekfűinket odaállítjuk a fekete m á r ványkereszt mellé, emlékének azonban úgy adózhatunk legméltóbban, ha könyveiért nyúlunk, s nem engedjük, hogy örökségének értékeit belepje a feledés pora. Addig él az ember — mondta ő —, amíg az utolsó szem be nem csukódik, amely még „lefotografálta". Az író élete ennél hosszabb. Móra Ferencé bizonyosan.

68

Móra Ferenc Ismeretlen levelei Kosztolányi Dezsőhöz Sáfrán Györgyi Kosztolányi Dezső hagyatékáról nemrég megjelent repertóriuma öt, eddig publikálatlan Móra-levélre is utal. 1 A levelek, egy kivételével 1922-es keltezésűek, s igen érdekes adalékokkal szolgálnak Móra és Kosztolányi kapcsolatáról, amelyről eddig nagyon keveset tudtunk. Ugyanakkor a korra jellemző történetet ismerhetünk meg belőlük, mely egyben szegedi vonatkozású is. 1922 nevezetes esztendő Móra életében, mert ekkor ünnepli újságírói pályafutásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból így emlékezik meg róla a Szeged című napilap: „Ifjúsága elszállt, de szegénysége és lelki gazdagsága megmaradt. Hivatott hírlapíró —, 20 év alatt mindent írt az újságba, de egy árva betűt papírra nem vetett, ami a kitisztult ízlésével, a becsületes hitével és meggyőződésével ellenkezett volna. Egyesek szemében tehát senki, sokak előtt valaki: író, költő, a magyar kultúrának hasznos munkása, akinek keze alól a magyar írásművészet csodaszép kincsei kerülnek elő. Húsz év óta ezt a várost szolgálja, és ha két évtized alatt néhanéha meg is sebezte egy-egy tüske a szívét, ő csak haladt némán, szerényen, a megélhetés nehéz gondjával küzdve a maga ú t j á n . . ."2 A megemlékezésben előforduló „sebző tüske" kifejezés valószínűleg arra utal, hogy a fehérterror idején Mórát állandó támadások érik, hazaárulónak bélyegzik, meg kell válnia a Szegedi Napló főszerkesztői székétől, ellenségei letartóztatását követelik, s meghurcolják, sőt, egy későbbi, leleplező vezércikke miatt 1923 júniusában vádat emelnek ellene, nemzetgyalázás címén. 3 Az 1922-es esztendő nemcsak ünnepi jubileum Móra életében. A forradalom és a megtorlás véres eseményei lelke mélyéig megrázták. Ügy tetszik, mintha az ellenforradalom idején hitét is elvesztette volna az emberben. De rövid idő múlva ú j r a a régi, „harcos" Mórát ismerjük fel cikkeiben, sőt humora is visszatér, olykor kesernyés iróniával fűszerezve. A Kosztolányi Dezsőhöz írt levelek is ezt bizonyítják. Az alább közölt levelek keletkezésének rövid története a következő: Móra 1922 áprilisában az Enyedi-féle műgyűjtemény bírósági leltározására utazik fel Pestre,'1 s valószínűleg ez alkalommal találkozik Kosztolányi Dezsővel, aki elmondja neki, hogy Várossy Gyula szegedi író sajtópört indított a budapesti Űj Nemzedék szerkesztősége ellen egy őt sértő névtelen cikk miatt. E cikk szerzője történetesen Kosztolányi, aki nehéz helyzetbe került, mert Várossy Gyula elleni írásában a becsületsértés fogalmát is kimerítő kifejezéseket alkalmaz. Várossy Gyula 1911 óta él Szegeden, a Szegedi Naplóba és a Szegedi Híradóba is írogat, valószínűleg innen származik kapcsolata Mórával. 5 Politikai cikkeket is írt, és baloldali elvei miatt sokat támadják. A szegedi szélsőjobboldali körök szemére vetik például, hogy a Szegedi Friss Űjságnál „a halott vörös katonák sírjának megkoszorúzására indított propagandát", majd a „Békeműhely falai között éppen a papi házasság megengedését indítványozta". 6 Nevezik „napraforgó lovagnak", a „magyar és keresztény eszmék renegátjának" és az „Internacionálé titkos pártfogójának". 7 A gúnyolódások kereszttüzébe végképp akkor kerül, amikor tudomást szereznek egy készülő emlékirat-könyvéről, 8 melyben tisztázni akarja magát kortársai előtt a személyét ért támadások vonatkozásában. 1920 augusztusában a szegedi Űj Nemzedék leközli Várossy könyvével kapcsolatos előfizetési felhívását, amelyet zsidó hitközségeknek is eljuttatott. A lap Várossyt haszonleséssel gyanúsítja és így sértegeti: „A felhívásra már is hatalmas pénzt gyűjtött, s ezért őt a keresztény magyarság megvetéssel sújtja." 9 „ ö a békeműhely örökké békétlenkedő abbéja, a nyugtalan nyugalmazott atya, könyvet írt a zsidó f a j védelmére." 10 Valószínűleg a Várossy Gyulával foglalkozó szegedi cikkekre a budapesti társlap is felfigyel, és foglalkozik az említett előfizetési felhívással: Várossyt felfüggesztett,

„volt katolikus papnak, társadalmi törtetőnek, sótalan írónak" nevezik. 11 Várossy Gyula, aki amúgy is érzékeny és hiú ember, ezt az ország-világ előtti sértést m á r nem tudja elviselni, s 1920. december 10-én sajtópört indít az ismeretlen cikkíró ellen. Ugyanakkor természetesen nem tudja, hogy a cikk szerzője Kosztolányi, s bár a sajtópör húzódik, nem mond le kártalanítási követeléséről, elégtételt akar kapni. Kosztolányinak kezd kellemetlenné válni az ügy, meg a k a r j a őrizni inkognitóját, s ezért fordul Mórához — közvetítsen közte, azaz az ismeretlen cikkíró és Várossy Gyula között. 12 A történetet a továbbiakban nem kell magyarázgatnunk, hiszen a levelek mindenre választ adnak. Az első levél hangja igen hivatalos és tartózkodó, Móra még nem tudja, mit akar tőle Kosztolányi. A továbbiakban azonban Móra egyre jobban belemelegszik az ügybe, érezzük, hogy szórakoztatja az eset, s jót mosolyog magában az „öreg bölényvadász" Várossyn, akit minden hibájával együtt jól ismer, de Kosztolányin is derül, aki igencsak fura helyzetbe került. Móra sziporkázó szellemességgel ontja ötleteit, legyen a cikkíró neve Harmos Gyula (ez a névválasztás nem véletlen, mert Kosztolányi felesége Harmos Ilona), aki egy „szegény tintakuli", s a bűnbánó nyilatkozat megírása után „vérző szívvel búcsút mond az édes hazának és kivándorol majd rokonaihoz Brazíliába dohányt ültetni!" A levelek hangulata egyre közvetlenebb, Móra szegedi találkozásra hívja Kosztolányit, s a történet végére pontot tevő levélben „Barátom Uram"-tól igaz barátsággal búcsúzik. Móra közbenjárása sikeres volt, Kosztolányit nem „molesztálták" többé. A levelek sora itt megszakad, de nem valószínű, hogy Móra és Kosztolányi levelezése csak ebből a néhány darabból állott volna.13 Ezt bizonyítja az 1933-as keltezésű levél is, melynek stílusa állandó, közvetlen baráti kapcsolatra mutat. 14 E feltevésünket igazolja Kosztolányi egy objektív hangú kisebb tanulmánya Móráról, amelyben a „vidéki író" portréját festi és hatásának titkát kutatja. „Móra Ferenc hatásának másik magyarázata az, hogy testileg-lelkileg példája a magyarnak. Egészségesen sötétpiros arcát mintha a szabad puszták szellője f ú j t a volna ki. Dús, zúzmarás h a j csapzik nyílt férfihomlokára. Száján mosolygó bölcsesség. Szemében mélázás, figyelem. Nagyon szerény, de nagyon önérzetes. Fáradhatatlan munkás, aki a vidéki szerkesztőségekben évtizedek óta vágja a rendet. Világnézetét derűsnek szokás nevezni. Én nem tartom annak. Derűs ez, de borús is egyszerre, az édest vegyíti a keserűvel, a nyájasságot a gúnnyal, a politikai hitet a mindenbe beletörődő közönnyel, az andalgást a teremtettével, a szomorkodást a duhajsággal, a megbékélést a dohogással, s egy csipetnyi rokonszenves lázadással. Ezek a tulajdonságok azonban nem mondanak egymásnak ellent, hanem szervesen, arányosan összeolvadnak a »humor« nedűjében. Űgy beszél, mint a tápéi paraszt, de valójában szenvedélyes könyvbújó, talán az utolsó polihisztor." 15 Kosztolányi a köztük levő barátságot „bűvös egyetértésnek" nevezi, és úgy érezzük, ez a kifejezés nem csupán frázis, hanem a „nyugatos" költő őszinte, meleg megnyilatkozása. MADÁCSY PIROSKA

1 Kedves Kollégám, Uram, szíves sorai a legjobbkor érkeztek, mert épen indulóban vagyok Budapestre. A múzeum egy nagy műgyűjteményt örökölt, annak a leltározásán kell résztvennem hivatalból. Sajnos, a találkozásra innen nem tudok tervet csinálni, mert nem tudom, milyen lesz a hivatalos elfoglaltságom és a baráti lekötöttségem. (Csak muszájból, tehát ritkán megyek Pestre s a jó embereim szeretete mint gyönge akaratú embert olyankor minden szabadságomtól megfoszt.) Legjobb lenne, ha kollégám uram szabná meg a találkozás helyét és idejét a szállásomra dirigált értesítésben (Főherceg Sán-70

dor-utca 13. I. Szalay József dr. úr leveleivel), én aztán föltétlenül kimódolom, hogy ahhoz tarthassam magam. Legföljebb annyit kérek, hogy lehetőleg a délutáni, vagy esti órákra méltóztassék velem rendelkezni, mert úgy sejtem, a hivatalos naplopás délelőttönként lesz. Mivel ennek színhelye Budán van (Ostrom-utca 2. Enyedipalota), esetleg a déli órákban valamelyik budai kocsmában, vagy kávéházban is találkozhatunk, ha ez önnek kényelmesebb. Hétfőn este érkezem fel s péntek estig minden esetre fönt maradok. Azt mondanom sem kell, hogy bármiben a legnagyobb készséggel állok rendelkezésére. Régi becsüléssel

igaz

híve:

Móra

Szeged 1922. ápr. 22.

Ferenc

2

Kedves

Kollégám

Uram,

Sz. 1922. V. 2.

Kicsit nehezen megy a dolog az öreg bölényvadásszal — a külső sordidusságára értem —, mert arcátlanul ki akarja használni a helyzetet. Harmos Gyula szegény tintakuli nevében tárgyaltam vele, a kivel szemben a következő feltételeket szabja meg: 1. elégtétel a budapesti Űj Nemzedék-ben a lap részéről; a szöveg előbb leküldendő Szegedre betekintés s esetleg módosítás végett; 2. elégtétel H. Gy. nevével a szegedi Űj Nemzedék nyíltterében H. Gy. költségén; 3. 1000 K a panaszos ez ügyben tett budapesti útjának költségei fejében; 4. Ábrahám Dezső ügyvéd esetleges költségeinek megtérítése; lehet, hogy egy fillér sem, de lehet hogy pár ezer korona is. Ezekkel szemben kollégám uramnak a következőket javalnám: Az 1. pontot méltóztassék elfogadni s fogalmazni egy olyan nyilatkozatot, a melyet az Űj Nemzedék leadhat, ebbe V. Gy. legföljebb azt fogja még beleírni, hogy ő nagy magyar író és előkelő politikus. Tessék elfogadni a 3. pontot is, elvégre ha ön Szegedre lefáradt volna hozzám, az többe került volna. A 2. és 4. pontot azonban szigorúan vissza kell utasítani. Az egyiket azzal, hogy képtelenség ott is elégtételt adni, ahol sértés nem történt, ha Várossynak fontos, hogy Szegeden is tudomást vegyenek a dologról (s csakugyan az, mert helyben is folyik vagy öt sajtópere), gondoskodjék az Új Nemzedék rektifikálásának szegedi átvételéről ő maga. A mi az ügyvédi költségeket illeti, azt hiszem, ilyenek nincsenek, ezekbe H. Gy., mint szegény földönfutó újságíró nem mehet bele. Meg vagyok róla győződve, hogy öreg barátom mind a két ponttól el fog állni, mert hiszen neki se kellemes a sajtóper. Azt hiszem, a dolgot megkönnyíti az, ha kollégám neki magának fog írni, mint Harmos Gyula. (Nagys. és főtiszt. Várossy Gyula ny. plébános, író, a Ferenc József-rend lovagja stb. Szeged,' Vidra-utca 5.) Borzasztó fontos, hogy az író és a Ferenc József-rend lovagja benne legyen, mert az apostol végtelen hiú. Írhatná ön a levelet nekem is, hiszen mondanom sem kell, hogy milyen szívesen állok rendelkezésére, de az öreg jó néven /ogja venni, ha egyenesen hozzá fordul. A levél hangja persze megvesztegető legyen, anélkül azonban, hogy fegyverül lenne fordítható ön ellen, s méltóztassék hangsúlyozni benne, hogy többet nem tehet s ha ennyivel be nem éri, akkor ön kénytelen lesz a perben minden eszközt felhasználni a maga igazolására, — holott a bpesti Üj Nemzedék lojális bocsánatkérése az egész ország katholikus társadalma szemében újra ragyogóvá fogja tenni V. Gy. érdemes nevét. A levelet természetesen hozzám juttatja majd el az 71

öreg tanácsadás végett mény nélkül.

s akkor tovább gyúrom, egészen

Addig is igaz szívvel

köszönti:

bizonyos,

hogy nem

Móra

ered-

Ferenc

3

Kedves Kollégám

Uram,

1922. V. 6.

Körülbelül várakozás szerint sikerült minden, a mint soraim mellékletéből méltóztatott látni. Várossy a két ponttól eláll; a mi a nyilatkozatot illeti a beszúrt módosítások elég ártatlanok s a maga részéről odabiggyesztett apostoli kijelentés megjelenését is bizonyára keresztül bírja ön vinni. Ezen kívül még csak egy tennivalója van önnek: elküldeni az 1000 koronát (V. Gy. Szeged, Vidra-utca 5.), természetesen H. Gy. nevében és megírni azt a „hosszabb, töredelmes" levelet, amelyet én H. Gy. nevében beígértem. Az öreg úr azt várja ettől a levéltől — lévén minden agyafúrtságában is romantikus lélek — hogy ön egy szörnyű maffiát fog leleplezni, amely az ö elbuktatására összeesküdött s a leghallatlanabb intrikákat eszelte ki s a melynek szegedi mozgatói voltak stb. Azt gondolom, ön egy megtévesztett lélek bűnbánatáról fog írni a Krisztus szíve szerint való papnak, aki ebben a rothadt világban a kevés jók és igazak vigasztalására adatott a jövendő zálogául stb. A mi a dolog titokzatos hátterét illeti, arra ön — annyi idő után — már nem emlékezik, önnek a szerkesztőség valamelyik vezető tagja kiadta a témát a megfelelő instrukciókkal s ön, mint szerény kis munkatárs, nem érdeklődött a háttér iránt, csak teljesítette kötelességét, a mit most már őszintén bán, fogadja ezért rosszalását s halálos holtáig hálásan fogja őrizni szívében az apostol emlékét, a kinek az apostolok sorsa jutott, a megostoroztatás. Lehet, hogy az öreg úr erre meg fogja önnek küldeni az arcképét, de a levelét mindenesetre mutogatni fogja a Keszeg-csárdában és esetleg egyéb sajtóperei tárgyalásánál a törvényszéken is. Épen ezért és nem tévedésből mondom én neki H. Gyulát, H. Károly helyett, hogy az ön sógora személye se legyen érintve: s jó lesz, ha H. Gy. is eltűnik a föld színéről: tessék a bűnbánó levelet azzal végezni, hogy ön, az utóbbi évek szomorú tapasztalatai után, vérző szívvel búcsút mond az édes hazának s kivándorol rokonaihoz Brazíliába dohányt ültetni. Ne vegye rossz néven, kedves kollégám, ezeket a bolond instrukciókat, de én ismerem öreg barátomat és azt akarom, hogy a jövőben mindkettőnknek nyugtunk legyen tőle. A mi a gyakorlati kivitelt illeti, tessék most már megírni a levelet, azt a pénzzel együtt postára tenni s aznap már le is lehet közölni a Várossy nyilatkozatát, — hiszen saját kézírása birtokában most már nem kell attól félnünk, hogy a pert nem vonja vissza. Tudom, hogy a vele való levelezése nem lesz kellemes önre, de most már lehetetlen azt elkerüni s ugy-e, egy levelet megér az ön megnyugvása? hiszen a választ már legfeljebb mulatságul olvassa el. Ezek után, remélem, tud békességesen aludni, s a jövő héten már el is felejti az egész ostoba ügyet. Én végtelen örülök, hogy véletlenül szolgálatára lehettem önnek s vagyok igaz szívvel régi híve Móra Ferenc. Búcsúzóba egyet kérek öntől, kollégám: Ha egyszer megint mifelénk találna járni, nézzen be hozzám, hogy folytathassuk a pesti elbeszélgetést. 72

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ GYORSÍRÁSI FELJEGYZÉSEIBŐL: APOSTOL. Nyilatkozat. ...Az Űj Nemzedék 1920. január 1. (v. ll)-i számában egy cikk jelent meg, melyre válaszom: kijelentjük, hogy a cikk a mindnyájunk által ismert kitűnő írót sem írói, sem emberi becsületében sérteni nem akarta s minthogy a cikk írója ma már nem tagja szerkesztőségünknek... téves információk alapján írta a közleményt.

MEGJEGYZÉS MÓRA FERENC KÉZZEL ÍRT LEVELÉRE: Az Űj Nemzedék 1920. január 11. számában cikk jelent meg, mely egy előfizetési felhívással foglalkozott. Szívesen kijelentjük, hogy a cikk Várossy Gyulát, az ismert írót és publicistát, a Ferencz József rend lovagját se írói, se egyéni becsületében sérteni nem akarta s minthogy a cikkíró, aki már rég nem t a g j a szerkesztőségünknek, egyes megjegyzéseit téves információk alapján írhatta, ezeket tárgytalannak tekintjük.

4

Kedves Barátom Uram, V. Gy. bátyánk most bicegett el tőlem, nagyon meg van elégedve, csak két dolgot, ... egyik, hogy az 1000 K még nem jött meg, a másik, hogy a „fölbujtók"-ról nem kapott a H. Gy. levelében információt. Ami az elsőt illeti, a pénz bizonyára postán van azóta, ugy-e? Ami pedig a fölbujtókat nézi, hozzám írandó levelében tessék nekem is őszintén kijelenteni, hogy igazán nem emlékezik semmire, hiszen tudhatom magamról, hogy az újságíró végzi, a mit a szerkesztője ráparancsol. Örülök, hogy túlesett rajta s nem terheli vele többé a memóriáját stb. Amint ez a levél s főleg a pénz megjön, Ábrahám azonnal megkapja az utasítást a per beszüntetésére. Most közöld azzal a megtévedt fiúval Ferikém, hogy a per már megszűnt, én úriember vagyok és ebben a dologban is a krisztusi szeretet vezérel, se a lapot, se a fiút nem zaklatom többé, mert látom az őszinte bűnbánatot, de méltányos, hogy megkapjam a pénzt és az informátorok nevét, az utóbbit a pénz vétele után elfogja engedni az öreg úr, aki természetesen most minden felé házal a városban a Harmos Gyula levelével. Akit bizony jó volt Károlynak nem nevezni, mert az apostol most két szegedi lapban is elmondja az ő megdicsőülése történetét és nagy részeket közöl Harmos Gyula leveléből, őrülten kedvez m á r most, hogy akadt valaki, aki ismeri Harmos Gyulának az apját (!), aki szegedi ember, valami leszámoló tisztviselő s Várossy Gyula szerint biztos, hogy ő informálta a fiát. Ez a fatális véletlen azonban ne fájdítsa a fejét, kedves barátom, mert hiszen a dolog már tényleg el van intézve s ezek a figurázások már nem komolyak. Most már tőlem is csak pár soros értesítést fog kapni, arról, hogy Ábrahám Dezső megkapta az utasítást s még Várossy Gyulának egy levelét kellene elszenvednie, a mit még ír önnek. Bizonyosan nagyon szép levél lesz és irgalmatlan hosszú és ostoba, de nem lesz muszáj elolvasnia. 73

Sőt legokosabb lesz felbontatlanul visszaküldeni, ráírván, hogy „a címzett ismeretlen helyre távozott". Ezzel legalább H. Gy. úr végérvényesen befejezi földi pályáját s Kosztolányi Dezsőt sem molesztálják többet. Igaz barátsággal Móra Ferenc. Sz. 1922. V. 11. 5

SOMOGYI KÖNYVTÁR ÉS VÁROSI MŰZEUM SZEGED 19....

sz.

Szeged,

1933. IV. 20.

Kedves Barátom, valaki Ilonka című versedet követeli rajtam, a mit én, mint néhai költő, nem tartoznám ismerni, mert minden rendes kortársköltő csak a maga verseit ismeri, — én szerencsére magamét se. Ellenben mint könyvtár-igazgatónak kötelességem más költő rajongóinak a kiszolgálása is. Most már én felejthetetlenül emlékszem egy versedre, a melyben ez a név elő fordul mindjárt az első strófában, de ennek se címe, se hangulata nem azonos a keresettével, a mely állítólag játék az Ilonka névvel, amellyel szemben magam is érdekelt fél vagyok. Nagyon leköteleznél, ha megírnád, melyik kötetedben található, — úgy tudom, egy hijján mind meg van a könyvtárban. Arra kérni se merlek, hogy gépeltetnéd le, arra az esetre, ha éppen a hiányzó kötetben volna. Majd fölhajtják valahol, csak a kötet címét megkapják. Hivatalos szám alatt, de nem hivatalos szívvel köszönt öreg szolgád: Móra Ferenc JEGYZETEK 1. Sáfrán Györgyi: Kosztolányi Dezső hagyatéka. Az MTA Könyvára kézirattárának katalógusai. 1978. Ms 4624/338—348. 2. Szeged, 1922. május 4. Hírek-rovat. 3. Konstrukció bombával és ököllel. Szeged, 1923. február 22. 4. Móra Ferenc özv. Ambrozovics Dezsőnének. Szeged. 1922. IV. 21. Móra Ferenc levelesládája. Tiszatáj. Irodalmi Kiskönyvtár. Szeged, 1961. 173. lap. 5. Várossy Gyula (Szeged, 1858—1926) író, költő. Várossy Mihály író testvére. Katolikus pap volt, előbb káplán Világoson, majd Lúgoson plébános. 17 évi működése után lemond és Szegedre vonul nyugalomba. 1896-ban függetlenségi (Ugron-párti) programmal Csíkkarcfalván országgyűlési képviselő lett. Az 1880-as években több regénye és humoros elbeszélése jelenik meg: például az Apák bűne, 1886; Gyémánt a homokban, 1891; Vörös Dániel, 1898 stb. Érdemeiért 1909-ben Ferenc József-rend lovagkeresztet kap. 1921 februárjában adja ki emlékiratait: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védem? 6. Dr. Dobai Gyula: Válasz Várossy Gyulának. Szegedi Üj Nemzedék, 1919. november 1. 7. Szegedi Üj Nemzedék, 1919. október 21. 8. Várossy Gyula: Hazaáruló vagyok-e, mert a hazafias zsidókat védem? Szeged, 1921. február. 9. Zokon ne essék . . . Szegedi Üj Nemzedék, 1920. Július 16. 10. Zokon ne essék . . . Szegedi Üj Nemzedék, 1920. augusztus 31. 11. Apostol — felülfizetéssel. Egy és más Várossy Gyula „volt" katolikus plébános készülő könyvéről. Budapesti Üj Nemzedék, 1920. szeptember 12. 12. Jellemző, hogy Kosztolányi annyira nem tartotta fontosnak az esetet, hogy nem is emlékezett pontosan, az Üj Nemzedék mely számába írta cikkét. (A „nyilatkozatban" 1920. január 1. vagy 11-re emlékezik.) Pedig Várossyt máskor is megcsipkedte, például az Üj N e m zedék 1920. október 31-i számában a „Pardon" rovatban. 13. Kosztolányi 1923 nyarán Szegeden jár, s kellemes órákat tölt együtt Mórával és Juhász Gyulával. (Kosztolányi Dezső — Juhász Gyulához, Bp. 1923. június 3. Babits—Juhász—Kosztolányi levelezése. Akadémiai Kiadó, Bp. 1959. 216. 1.). 1923 decemberében pedig újra szívességet kér a megbízható Mórától, szerezzen számára gyors információt, ezúttal egy izgalmas irodalmi problémával kapcsolatban. Levelében pontosabban egy, Az Estben megjelent, Adynak tulajdonított versről van szó, melyről azonban Kosztolányi feltételezi, Juhász Gyula írta. Mielőtt azonban e véleményét közzétenné, Juhász Gyulát is meg akarja kérdezni, s ezért kéri Móra segítségét. (Kosztolányi Dezső — Móra Ferenchez, Bp. 1923. karácsony napján. H. A. tulajdona.) Kosztolányi Dezsőnek ezt a levelét e számunkban közöljük. (A szerk.) 14. Móra valószínűleg Kalmár Ilona kérését tolmácsolja, amikor az Ilona névvel kapcsolatos verset kéri Kosztolányitól. 15. Kosztolányi Dezső: Móra Ferenc. Üj Idők, 1927. október 2. 74

Juhász Gyula Nincsen, nincsen!? című verséről KOSZTOLÁNYI LEVELE MÓRA FERENCHEZ

Az Est 1923. december 25-i számában Lestyán Sándor ismeretlen Ady-verset közölt Ady Endre: Nincsen, nincsen!? címmel, „A nagy költő ismeretlen verse, amely fordulatot jelent fejlődése megítélésében" alcímmel. 1 A cikkben Lestyán Pásztor Bertalannak, a váradi Szabadság segédszerkesztőjének nyilatkozatát is közzétette.. Pásztor szerint Ady az 1900-as évek elején, egy szombati napon késve vitte be hozzá a vasárnapi versét, s így a szerkesztő azt az asztalfiókjába tette. Közlésére később sem került sor, mert a költő versei ezután pontosan érkeztek. Az Est fent említett számában a versről hárman nyilatkoztak — Földessy Gyula, Babits Mihály és Móricz Zsigmond. Csodálkozással szóltak a költemény keletkezésének időpontjáról, anakronizmusáról. Babits szerint e vers egy gyöngyszem, s arra enged következtetni, hogy Ady évekkel megelőzte költői fejlődését, majd visszatért a fejlődésének megfelelő állomásra. Voltak azonban kétkedők is, például Kosztolányi Dezső, akinek véleménye az volt, hogy nem Ady, hanem Juhász Gyula írta a verset. 2 Elemzése során rámutatott arra, hogy a vers címe, zárt formája, rímei, fogalmai és jelképei a szegedi költő stílusára, frazeológiájára vallanak. Meggyőződését külső bizonyítékokkal is alátámasztotta — az áthúzott régi és az ú j cím, a kézírás és a lila tinta is Juhász Gyula szerzőségét bizonyította. Kosztolányi Az Est munkatársának azt is elmondotta, hogy karácsony este olvasta a verset, s nyomban felkiáltott: „ . . . ez a vers nem Ady Endrétől való." Észrevételei után sietve levelet írt Móra Ferencnek Szegedre, akit megkért, hogy kérdezze meg Juhász Gyulától, ki írta a verset. Móra sürgönnyel válaszolt: Juhász Gyula írta. E sürgöny megérkezése után jelentette meg Kosztolányi a verssel kapcsolatos véleményét Az Estben. E költemény körül gyűrűző irodalmi vita érdekes dokumentuma az a levél, melyet Kosztolányi Dezső 1923. karácsony napján küldött Móra Ferencnek, a Somogyikönyvtár igazgatójának. Már e levélben kifejtette érveléseit Juhász Gyula szerzősége mellett. A levél páratlan érdekessége, hogy egyik oldalának lapszélén Móra írása olvasható — Kosztolányi kérését tolmácsolja Juhász Gyulának —, a másik oldal lapszélén pedig Juhász Gyula válaszát olvashatjuk. Kedves

barátom,

Budapest.

1923. karácsony

napján

sietve írom ezeket a sorokat, hogy gyorsan kezéhez jussanak. ön bizonyára olvasta Az Estben az ismeretlen, most fölfedezett Ady verset, melynek képmását is közlik. Nekem szent meggyőződésem az, hogy ez nem Ady vers, hanem Juhász Gyula egy pastiche, karikatúrája. írása is az övé. A lila tinta is. Ügy képzelem, hogy Gyula egyszer Ady-verset akart írni a Nagyvárad szerkesztőségében s aztán eldobta. Én ezt a véleményemet, melyet semmi se dönthet meg, — az érveket majd kifejtem — közzé óhajtom tenni Az Est következő számában. Minthogy pedig kedves barátunk, Gyula évekig nem felel leveleinkre, önhöz folyamodom és megkérem a következő nagyon nagy szívességre: Mutassa meg neki levelemet s kérdezze meg tőle, hogy az övé-e ez a szép vers, mely alá — játékból, mint szoktuk volt ifjúságunkban — más nevét írta. Ha nem tévedek — és biztosan tudom, hogy nem tévedek — akkor rá való hivatkozás nélkül megírom a cikket. C aztán nyilatkozhat. 75

°

Bizonyos, hogy a vers később keletkezett, mikor Ady frazeológiája (öröm, Pénz) kialakult. De a Szívem és a Bánat — főkép a Bánat — Juhászra vall. Aztán a Szépség is... Ady nem rajongott a Szépségért. Annyira fontos, lelki ügy számomra a vers, s a választ oly türelmetlenül várom, hogy sürgönyben kérem értesítését (az én költségemre.) Ennyit: Juhász Gyula írta. Vagy: Nem Juhász Gyula írta. Levelem természetesen a kettőnk, illetve hármunk titka maradjon, míg ki nem lépek. Címem: Budapest 1. Tábor utca 12. Baráti kézszorítással és igaz szívvel: Kosztolányi Dezső Kedves Gyulám, betegen fekszem, de mert ezt mégis csak lelkiismeretben kötelességem elintézni, kérlek, válasszal együtt azonnal küld vissza hozzám ezt a levelet, ölel: Ferkó Drága Ferim, nem járja, hogy beteg vagy, javulj meg hamarosan, Képzeld, Kosztolányinak igaza van: én írtam ezt az Ady verset! De erről máskor többet. Este konferálni kell megint a színházban s a Nyugaték nyaggatnak, ölel, minden jót kívánva, erőt, egészséget: Juhász Gyulád.— A Nincsen, nincsen!? című vers körüli vita több ízben is fellángolt. 1924. jan. 20-án Az Estben Juhász Gyula nyilatkozott, s megerősítette Kosztolányi véleményét. „ . . . a kérdéses verset valóban én írtam . . . Nagyváradon, 1908 végén, a »Világ közepé«-hez címzett kőrösparti kocsmában, éjnek évadján, borozgatás közben." 3 Az Est ugyanebben a számában ismét megszólaltatta Pásztor Bertalant, m a j d Hatvany Lajost, akik azt állították, hogy Ady E n d r e a vers költője. 4 Kosztolányi több ízben is visszatért az irodalmi vitára, és mindig kitartott eredeti á l l á s p o n t j a mellett. Az ismeretlen vers kéziratát Dutka Ákos 1944. j a n u á r 27-én a nagyváradi t a r tományi múzeum Ady-gyűjteményének ajándékozta. A j á n l á s á b a n azonban h a n g súlyozta, hogy a vers „ . . . eredeti mivolta megvizsgálásra szorul." 5 Kosztolányi levele es Juhász Gyula írásbeli vallomása bizonyára véglegesen és megnyugtatóan z á r j a le a vers körüli irodalmi vitát. HEGEDŰS ANDRÁSNÉ

JEGYZETEK 1. Az Est, 1923. dec. 25., 5—6. 1. Juhász Gyula: Nincsen, nincsen!? című költeménye. Juhász Gyula összes versei, 1959., 916. 1. A vers fogadtatását részletesen ismerteti a Péter László szerkesztette kritikai kiadás. 2. Az Est, 1923. dec. 30. Kosztolányi az ismeretlen Ady-versről. Nincsen, nincsen!? Alatta Kivándorlók (áthúzva). 3. Juhász Gyula összes müvei III. kötet. Bp. 1963. 343. 1. Szerkesztette: Péter László. 4. Uo.: 343. 1. 5. Uo. 346. 1. A levél Hegedűs András gyűjtése. Az anyagot kutatásai és feljegyzései alapján állítottam össze.

76

Móra Ferenc levelei Fischhof Ágotához Hat — kiválasztott — Móra-levelet adunk közre Hézer Béláné Fischhof Ágota (1895—1976) dokumentumgyűjteményéből. Fischhof Ágotáról többször is olvashattunk már: a Délmagyarországban (Exlibris Ágotának. 1975. jún. 4.), a Nők Lapjában (Bozóky Éva: Látogatóban Móra Ferenc „kisinasánál". 1976. jún. 26.) és nekrológját a Somogyi-könyvtári Műhely 1977. évi 1—4. számában (Fischhof Ágota 1895—1976). Életét ezért csak röviden ismertetjük. Szegeden született, itt végezte iskoláit. Érettségije (1913) után szinte mindennapos látogatója volt a Somogyi-könyvtárnak. Széles érdeklődési köre föltűnt Mórának, és hívására a könyvár díjtalan munkatársa lett. Tömörkény beleegyezésével elvégezte (1916—1918) a berlini Hochschule f ü r Bibliothekarinnen-t, és 1919 áprilisában kinevezték a Somogyi-könyvtár könyvtárosává. A Közművelődési Palota munkatársai, Móra, Cs. Sebestyén Károly, Banner János és Lugosi Döme — e levelekből is kitűnően — szeretettel vették körül. Az irodalomtörténeti kutatás figyelmét eddig elkerülte, hogy Móra e bensőséges viszony modelljét is fölhasználta a „négy apának egy leánya" történetéhez. Szépsége írókat és művészeket ihletett. Juhász Gyula verset írt hozzá (Exlibris), Balázs Béla a Kalandok és figurákban (1918) rajzolta meg alakját (Ács Juliska). Moholy-Nagy László megfestette, és Szegeden ki is állította (1919) nagyméretű portréját. Az aktivista Gergely Sándor ex librist készített a számára. Arcképét Péter László Szeged irodalmi emlékhelyei című könyvében (1974) találhatja meg az érdeklődő. 1924-ben házasságot kötött Hézer Béla (1897—1976) banktisztviselővel, aki 1918 és 1921 között Móráék kosztosa és a laptulajdonos Engelcsalád albérlője volt a Dugonics téri Napló-házban. A Hézer-házaspár az emlékiratain dolgozott, amikor mindketten — egy hónap különbséggel — váratlanul elhunytak. Móra leveleit 1955-ben a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának engedték át. Egy-egy nehezen betűzhető szó elolvasásában Péter László irodalomtörténész volt segítségemre. 1

Kedves kis Ági,

— ápr. 17.

a maga tavaszából ide csillantott sugár engem télben talált. Influenza sanyargatott, öreg uraknál már igen akcióképes nyavalya ez, de igazában az volt a bajom, hogy kicsit felborzolódtak az idegeim. Érzem már, hogy gonosz sors a gályarabé s a tavasz eleje nekem különben is mindig kritikus időszakom, mióta városi háziállat lettem. Az atavisztikus nomád-ösztön ilyenkor mindig fölágaskodik bennem, menni szeretnék szüntelen, magánosan, cél nélkül, összevissza, mint a tavaszi szél, puszták közt bolyongani és friss füvön aludni a napsütésben. Ez nem ilyen öreg úrhoz való líra már, szerencsére egy-két nap alatt át szoktam rajta esni és vissza-gubódzom szolid nyárspolgárrá. Az idén azonban soká tartott és majdnem balul végződött. Álmatlan hajnalok elgyötörtek és mire igazán kizsendült a tavasz és én kiszabadultam a szobából, alig tudtam járni az utcán. Most azonban már megint megadással végzem robotjaimat és lelkemben csöndes ásításokkal hurcolom a napok terhét. Szalay főkapitány megígérte, hogy májusban, mikor az alsó tanya orgonaerdői virágba borulnak, rendőrileg kitoloncoltat oda két hétre: minden örömem az most, hogy ezt várom. Soós Aladárnak írt kártyáját a szerkesztőségi postával hozzám hozták és eljuttattam a címzettnek, de ráismervén az írására, elolvastam előbb. Nem volt baj, 77

ugy-e? A szerkesztőnek szabad a levéltitkot megsérteni. Irigylem magát, kis Ági, a földszagért, a nyílt égért, fa- és virágtársaiért, akikkel most együtt él, de nagyon ártatlan irigységgel. Szívből örülök inkább, hogy boldog és sugárzó maga is, mint körülötte a tavasz. A Műbarátok körének megalakulásáról hallott-e már? Elküldetem magának a mai Naplót. A pünkösdi kiállításra talán haza is ér már, ugy-e? Nővérkéjét üdvözölve, meleg köszöntéssel csókolja a kezét öreg barátja: Móra bácsi Móra a levelet 1917. április 17-én írta Szegedről Bécsbe. — Influenza sanyargatott: Móra Domokos Lászlónak azt írta „1917. nagypéntek éjszaka" (ápr. 6.) kelt levelében, hogy „tíz nap óta nem voltam kint a szobából, ágyból szerkesztettem . . ." (Móra Ferenc levelesládája. Felkutatta, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Madácsy László. Szeged, 1961. 109. 1. A továbbiakban: Levelesláda.) — Szalay József (1870—1937), a „literátus" kerületi rendőrfőkapitány, író, korának egyik legismertebb könyv- és kéziratgyűjtője. A Dugonics Társaság elnöke 1917-től. Juhász és Móra jó barátja. — Alsótanya orgonaerdői: a Szegedtől délnyugatra fekvő „alsó" tanyák királyhalmi (ma: ásotthalmi) része, ahol az erdőöri szakiskola (1883) közelében néhány szobás tanyaháza volt Szeged városának. Itt szálltak meg a kiküldetésben levő városi tisztviselők. (Magyar László: Móra Ferenc élete. Bp. 196G. 135. 1.) — Sós (a 20-as évek elejéig: Soós) Aladár (1887—1975) építész, a Szegedi Napló művészeti kritikusa, egyik vezércikkírója. A fölszabadulás után Budapest főépítésze. Lásd róla Sós Júlia: Szüleim világa. Űj Írás, 1965. 7. sz. — Irigylem magát a földszagért: Fischhof Ágota a bécsi Kertészeti Főiskolán tanuló testvérét, Fischhof Margitot (1897—1944) látogatta meg. — A Mübarátolt Köre 1917. április 15-én alakult meg. Kiállításuk május 27-én nyílt. A katalógus előszavát Móra írta Szépségkeresők címmel. Írása bekerült a Szegedi tulipántos láda mindkét kiadásába. Az előszó — változtatásokkal — megjelent a Szegedi Napló 1917. június 17-i számában, a kiállítás utolsó napján. A két változatról Skaliczki Józsefné: Egy írásmű két formában. Somogyi-könyvtári Híradó, 1971. 4. sz. — A mai Napló: a Szegedi Napló 1917. április 17-i. keddi száma. Ebben jelent meg a Szegedi műbarátok kiállítása c. cikk.

2

Kedves

kis

Ági,

látja, milyen gonosz április járt mifelénk... . Bizonyosan megírták hazulról, s talán a bécsi lapok is Tömörkény halálát. Még ma is kábult és levert vagyok bele s alig eszmélek gondjaim szaporodására. Hihetetlenül összetörtek ezek a napok. A belülről való nagy megrendülés, a temetésrendezés gondja, hivatalainak átvétele, családja ügyeinek rendezése s külön árnyék a magunk háza felett is. Pár órával a temetés előtt haza telefonáltak a polgármestertől: a feleségem összeesett az utcán s eszméletlenül hozták haza. Hamar magához tért ugyan s egyelőre nincs veszedelem, de félek, nem lehetek nyugodt miatta. A lapok, amelyekben valami újságot találhat, rég össze voltak készítve, de nem juthattam az elküldésükhöz, ha gondoltam is a boldogan kertészkedő kis Ágira. Hiszen úgy sincs bennük semmi fontos és kár minden percet elvenni mostani szép életéből. Most mégis elküldetem őket, kiegészítve a Tömörkény-számokkal, hiszen ismerte őt s talán az írásait is, bár nők nem igen szokták kedvelni azokat, — legyen vele pár percet. Az isten maradjon magával, kis Ági, aki olyan kedvesen küldött valamit a maga tavaszából alig ismert öreg barátjának. Aki olyan öreg lesz és fehér e napok havától, hogy rá se fog ismerni, ha egyszer haza ér. Pankának fölvetettem a kérdést a kertészettanülás felől. Azt hiszem, jobban szereti vázában a virágot, mint cserépben nevelni. (Még a márciusi hó alól — egyetlen idei sétámról — hoztam neki két vad százszor szépet, azok gyönyörűen megbokrosodtak, de inkább én itatgatom őket, mint ő.) Egyelőre orvos akar lenni s mindaddig ebben a szándékban marad, míg az elmaradhatatlan első vers ki nem bugygyan a lelkéből. Bár az az apai szeretet elvesztésének terhe mellett tiltva van. 78

Kis Ági, szemei bocsássanak meg neveletlen betűimnek. Ma olyan fegyelmetlenek, hogy a nyomdában is bizonyosan sajtóhibásan szednék őket. Már a hétfői hajnal kakasai szólnak s külön idegessé tesz mai brómporciómnak előre érzett íze. Maga már alszik mélyen, — hosszan is aludjon, kis Ági. Meleg barátsággal csókolja a kezét: Szeged, 917. ápr. 29—30. Móra bácsi Móra a levelet Szegedről Bécsbe írta. Az első oldal bal fölső sarkában bélyegző: Móra Ferenc / a Szegedi Napló / főszerkesztője. — Tömörkény halála: az író 1917. április 24-én halt meg, 26-án, csütörtökön délután temették. — Kertészkedő kis Ági: Fisch'nof Ágota Bécsben volt Fischhof Margitnál. — Panka: Móra Anna (1903—1973), az iró leánya. — Egyetlen idei sétám: Móra Domokoshoz írott, hivatkozott leveléből (Levelesláda, 110. 1.) kitűnően Újszegeden sétált az író. Ott ásta ki a hó alól a két „bokorka" százszorszépet. — Brómporcióm: álmatlanság ellen szedte Móra.

3

Kis Ági,

kedves,

Péntek

este

maga aligha érkezett még Bécsbe, de mi már számolgattuk, hogy mikor ér vissza. Jaj, kislány, mi lesz belőlünk, ha egyszer egy hónapra, egyszer meg sok-sok hónapra itt hagyja majd a nagyablakú házat. Hűtlenségért hűtlenséggel fizetni most alkalmam volna. Tegnap este Hollós vezetésével felkeresett a szellemi munkások szakszervezetének küldöttsége, természetesen bujtattam beléjük az ördögöt, de csak nagyon halk gondolatban, mert igen mérgesek voltak és szigorúan felszólítottak, hogy Gaál Endre bácsi helyett, akit el fognak csapni, én legyek a kultúrszenátor. Én sajnálom Gaált, hogy nem járhat többet az esti órákban kultúrnézelődésre (mosolyogni, kislány, mosolyogni) a kultúrpalotába, próbáltam is megvédeni, de hogy nem vállalták, Szalayt ajánlottam utódjának. Ez talán menni fog. Én magam már csak inkább belső öreg úr leszek, mint külső. Pedig milyen kedves lett volna, ugy-e, ha ezután én csöngettem volna be este felé? Újságot mit írhatnék, fiam? Wimmer elhagyta Szegedet. Érdekli? A kormánybiztos úr haza érkezett. Érdekli. Virágainkat ma kiraktam az áldott, kedves, meleg esőre. Ezt nem is kérdem, érdekli-e. A kályhánk végképfp] felmondta a szolgálatot. Sietni vissza, kislány, meleget hozni, napot és mosolygást. Meleg köszöntéssel öreg barátja: Móra Így hullatjuk könnyeinket maga után a kék vázába, Döme úr, meg én, két öreg marabúk, bútól marottan. Móra a levelet 1919. március 7-én írta Szegedről Bécsbe. — A nagyablakú ház: az 1896. szeptember 6-án fölavatott Közművelődési Palota, mely otthont adott a Somogyi-könyvtárnak és a Városi (ma: Móra Ferenc) Múzeumnak. — Tegnap este: 1919. március 6-án, csütörtökön. — Hollós József (1876—1947) európai hírű tüdőszakorvos, Juhász Gyula és Móra jó barátja. Jelentékeny szerepet játszott a forradalmakban. Emigrációban hunyt el. Lásd róla Péter László tanulmányát a Somogyi-könyvtári Műhely 1978/1—4. számában. — Szellemi Munkások Szakszervezete: 1919. március 4-én alakult meg. Alelnöke Hollós lett. — Bújtattam beléjük az ördögöt: az ördög bújjon belétek.. — Gaál Endre (1860—1934) szegedi kultúrtanácsnok. Móra az Endre bátyám . . . c. tárcájában (Délmagyarország, 1926. febr. 28.) írt róla. Lásd a Szegedi tulipántos láda mindkét kiadásában. — Én legyek a kultúrszenátor: a Szellemi Munkások Szakszervezete 1919. március 6-án ülést tartott. A szegedi Néptanácshoz előterjesztendő indítványt fogadtak el, melyben — többek között — Gaál nyugdíjaztatását kérik (Délmagyarország, 1919. márc. 7.). A Szeged és Vidéke március 19-én adott hírt arról, hogy Mórát, majd Juhászt kérték föl a kultúrtanácsnoki tisztség elvállalására. Mindketten nemet mondtak. — Szalay József 1918 ősze óta nyugdíjban volt (Szegedi Napló, 1918. nov. 15.). — Wimmer Fülöp (1854—1934), a 79

Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, a Szegedi Kenderfonó munkásnyúzó vezérigazgatója, A dolgozók kitiltották a gyárból. Lásd [Lencz Géza:] Isten önnel, Wimmer úr! Igazság, 1919. március 4. Wimmer Fülöp elhagyta Szegedet. Szeged és Vidéke, 1919. március 7. — A kormánybiztos úr: Dettre János (1886—1945) kormánybiztos főispán, Juhász és Móra jó barátja. Budapesten tárgyalt gazdasági kérdésekben (Dettre dr. kormánybiztos budapesti útja. Szeged és Vidéke, 1919. márc. 7.). — Virágainkat: Móra és Fischhof Ágota cserepes virágokat tartott a könyvtárban. Locsolásuk Fischhof Ágota föladata volt. — Döme úr: Lugosi Döme (1888—1945) szegedi ügyvéd, kiváló színház- és helytörténész. A Városi Múzeum hatalmas érem- és plakettgyűjteményét rendezte. — Marabú: a gólyával rokon, de nagyobb madár. A „bútól marottan" utalás az akkor ismert klnrímre: Azt mondja a marabú / Engem mindig mar a bú. Móra a levél végére oda is rajzolta (!) a váza mellett síró két marabút.

Ági Fischhof Bad-Harzburg Kurhausstrasse (Németország)

6.

1921. VII. 16. Kedves (bár nálam már pontot kell utána tenni, kedves) mióta Keszthelyről hazaértem, vagy 300 könyvvel, azóta sok nagyszerű esemény történt. Megvettük az egész Orkonyi-könyvtárt, sok porcellánt, hímzést. A kultuszminisztertől 30000 K rendkívüli segélyt kaptunk. Mindez annyit jelent, hogy napról-napra 9-ig itt ülök a pántlikamérésben. S annyit is jelent, hogy az én nyári szabadságomról alig lehet szó ez évben, mert egyéb munkák is sírnak utánam. Nem nap, talán óra sincs, amikor a kedves kedvesre ne gondolnék, örülve neki, hogy messze innen vidám és boldogi,] és kívánkozva utána és elhatározva, hogy ha még egyszer visszajön, nem eresztem el többet. Meglátja kedves, milyen szigorú és rideg chef leszek én ezután, csak még egyszer a hatalmam alá kerüljön. Félek, ennél a nyárnál úgy se tart tovább... Sok kézcsók, Margitkának üdvözlet Hellert ma fogták ki átlőtt fejjel a Tiszából. Azt hiszem, Vica, férj, szerelem. den jó lélek dicséri az urat. Még kaphatnék ám magától levelet! Én ma Félegyházára megyek át a Panka tésnapjára (vagy az enyémre? tudja, ezt maga szokta nekem is megmondani), főn visszajövök s hétfő éjjel írni fogok.

Minszülehét-

Móra a Közművelődési Palotát ábrázoló képeslapot adott föl. Mindkét oldalára írt. — Keszthelyről hazaértem: Móra és Szalay József július 2-án és 3-án a keszthelyi Helikonünnepségen vett részt a Dugonics Társaság képviseletében. (Szegedi Napló, 1921. júl. 2.) — 300 könyv: a Somogyi-könyvtár irattárában nincs adat eredetükre. — Orkonyi Ede (1863—1921) ítélőtáblai — címzetes kúriai — bíró. Végrendeletében is hagyott könyveket és műtárgyakat a Közművelődési Palotára. A hagyaték többi része július 13-án árverésre került. (Orkonyi Ede hagyatéka a múzeumban. Szegedi Napló, 1921. júl. 12.) — Pántlikamérés a kultúrához: a Közművelődési Palota tréfás, Tömörkénytől származó és Móra által is sokszor használt elnevezése. — Margitka: Fischhof Margit. — Heller ödön (1878—1921) festőművészt július 13-án, szerdán fehértisztek meggyilkolták és a Tiszába dobták. Holttestét 16-án fogták ki. — Vica, férj, szerelem: ekkor még Móra is arra gondolt, hogy Heller modelljének, Bodó Antalné Török Vicának (1896—1974) a családtagjai követték el a gyilkosságot. — Félegyházára megyek: Móráné és Móra Panka ott nyaralt. — Panka születésnapjára: július 17.

80

Kis Ági,

kedves,

Sz. 1921. VII. 21.

a fejem fölött a Véga, előttem a hallgató udvar az üres széksorokkal, amelyeket az előbb hagyott el a közönség és a megfilmesített Tolsztoj árnyai: Nechludov herceg és Maszlova. Az istenadtákat nem hagyja nyugodni a szégyen, hogy épfp] a szegedi

csőcseléket kellett három órán keresztül mulattatniok. Így van ez, fiam. Napoleonból iskolai dolgozat lesz és a legragyogóbb írói álomból mocskos film. Nem nagyon erősítik az arra való kedvemet, hogy a szegény Hellert regényben tegyem halhatatlanná. Pedig mégis meg fogom csinálni. Tegnap óta a Vicáról festett Madonna-vázlata is bent van a szobámban. A téma megfogott és nem ereszt el. Nem Heller és nem Vica, hanem a szerelem. Talán amit tudtam róla és tanultam és soha el nem 6 Tiszatáj

81

mondtam senkinek és le nem írtam (vehette észre, még csak szerelmes versem sincs), azt most, mint visszatekintő bölcs aggastyán (19. óta a 43-dik évben) mind el fogom mondani. Föltéve, hogy — ezzel a mai holdvilágos éjszakával el nem múlik mindenEgyébként ma azt hallottam, Vicát rövidesen haza eresztik. Nem csak mert rábizonyítani nem lehet semmit, hanem mert igazán ártatlan. Javíthatatlanul romantikus szívemnek végtelen öröm ez. Eddig úgy éreztem, mintha maga mellettem ülne itt a csöndes házban, a rozogánál is rosszabb folyosó padlón és nem is volna más a világon, mint mi ketten, kis tanítványom, meg a tücskök és én terigetném a maga ölébe a regényvázlatom üres vásznát. Most jövök rá, hogy maga nem ül velem a Véga alatt és talán nem is értheti, amit írok. Mert nem tudom, megkapta-e a levelezőlapom és megírták-e hazulról a Heller tragédiáját? Én kaptam a maga levelét, kedves és kaptam benne magát is, csillogó szemmel, az életre nyitott friss szájjal, játékos kézzel és kemény karral és a maga drága, forró gyerek szívével és ezt egy kicsit a tenyerembe is vettem. És azt gondolom, hogy jó volna a tápéi oltárról való selyembe takargatni és bezárni az inkunábulás szekrény külön fiókjába. Látja, ilyen kegyetlen gondolatai vannak az öreg úrnak, akinek már a korával jár a kapzsiság, mohóság, önzés, irigység, féltékenység, szóval az összes életre való erények, amelyeket a maga katekizmusa bűnöknek nevez. Maga ismeri az öreg urat és tudja, hogy mit csinálna a selyem ruhás szívvel. Délutánonként, amikor maga van a nagy ablakos házban, kibontaná a selyem ruhából és játszana vele, mint az opál-üveggel szokott és látna benne mindenféle napragyogásokat. Most azonban éjszaka van és már nem sokára szőkül a hajnal és még semmit sem írtam. A hivatalos dolgok közül talán elég is annyi, hogy most már egész bizonyosan itthon töltőm a nyarat és ha szép ősz lesz, talán akkor megyünk el Szalayval a Mátrába. Tehát nem kell félnie, kedves, hogy el talál késni, nyugodtan használhatja ki az idejét az utolsó percig. Anyáékkal is közöltem ezt, akikkel ma este találkoztam a Hágiban, Bandi is velük volt, vidáman és megférfiasodva, de bizony megsoványkodva egy kicsit. Margitkát igaz barátsággal köszöntöm, magának, kedves, meleg szeretettel fogom a kezét: igazgató Milyen jó, ugy-e, hogy ezt az aktát nem kell másolni? Móra a levelet Bad Harzburgba irta. — Véga: a nyári Lant (Lyrae) csillagkép legfényesebb csillaga. — Udvar az üres széksorokkal: a Napló-ház udvarán volt a szabadtéri Dugonics mozi. — A megfilmesített Tolsztoj árnyal: Lev Tolsztoj Feltámadás c. regényének (1900) hősei Katyerina Maszlova és Dmitrij Nyehljudov. Az 1917-ben készült film főszerepét Maria Jacobini (1890—1944) alakította. — Csőcselék: nem tudom okát adni a Mórától idegen szóhasználatnak. Talán azokra célzott, akik a Feltámadással együtt játszott Chaplin-film kedvéért ülték végig az előadást. — Hellert regényben tegyem halhatatlanná: ez a legkorábbi adat A festő halála (1922) tervéről! A regény születésének körülményeiről — több helyen ezzel ellentétesen — lásd Levelesláda, 167. 1. A szegedi kultúra műhelyéből. Szegedi Híradó, 1922. január 1. A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. 1962. 184. és 236—239. 1. Vajda László jegyzete a Négy apának egy leánya (1960) 414—415. oldalán. Viga Gyula: Ide egyszerűen hazajövök. Napjaink, 1979. 4. sz. 14. 1. — Madonna-vázlat: a Parasztmadonna c. képet Kiss Mórné — Heller nagynénje és örököse — a Városi Múzeumnak ajándékozta. A főalak modellje Török Vica volt. Móra a festményt július 19-én, 221. sorszámon vezette be a művészeti leltárkönyvbe. — Vicát rövidesen haza eresztik: azért örült Móra, mert időközben megtudta, hogy fehértisztek követték el a gyilkosságot. — Inkunábulum: ősnyomtatvány (1500 előtt készült könyv). — Anyáék: Fischhof Ágota szülei. — Hági: szegedi étterem. — Bandi: Fischhof Ágota testvére, Fischhof (később: Gaálos) Endre (1900—1945), ekkor Grazban a Technische Hochschule hallgatója. — Margitka: Fischhof Margit. — Nem kell másolni: utalás Móra nehezen olvasható kézírására. Vö.: A saját kézírásomról. = Sokféle. Bp. 1958. 176—181. 1.

82

5 Hézer Béláné nagyságos asszonynak Orosháza

Sz. 1933. X. 4. Drága kis Ági, Kedves Bélám, minden'rágalommal szemben ki kell jelentenem, hogy ez a mord főtisztelendő nem a pannonhalmi főapát, hanem a szegedi múzeumigazgató, karcsúra faragott állapotban, a mai nappal a betegség második fázisán, a gyomorrontásos láz-héten is átesve. Drága figyelmeteket, a csodálatos csokrot szívből köszöni Sz. 1933. X. 4. ' Móra Feri bátyátok

Móra a róla készült fölvételt — az akkori szokás szerint — képeslapként adta postára. — Mord főtisztelendő: a fényképen Móra a Boldogasszony sugárúti (ma: Április 4. úti) ház udvarán egy hosszú, reverendához hasonló házikabátban ül. A képet legutóbb Földes Anna közölte (Így élt Móra Ferenc. Bp. 1977. 241. 1.). A fényképből Móra másoknak is küldött, több példányban is ismeretes. — A csodálatos csokor: Fischhof Ágota Orosházáról Szegedre utazott, és ibolyacsokorral kedveskedett az írónak. Móra így búcsúzott tőle: „Kislány, ha ezután Szegedre jön, egy helyen mindig megtalál." (Fischhof Ágota szóbeli közlése.) Móra a csokrot ezen a lapon Hézer Bélának is megköszönte.

APRÓ FERENC

Móra Ferenc vitája a vármegyével Valószínűleg kevesen tudják Móra Ferencről, hogy talán mindmáig a legtöbbet ásó magyar régész volt, habár régészeti tevékenysége különösen az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetében írottak alapján meglehetősen közismert. A Csongrád megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltárában őrzött, és mindeddig ismeretlenül maradt levelek bepillantást engednek Móra Ferencnek az ásatásokról, a magyar föld pusztuló emlékeinek megmentéséről vallott felfogásába, így közlésüket nem csupán irodalomtörténeti érdekességként tartjuk érdemesnek. Az algyői találkozás kapcsán keletkezett levél a kiskundorozsmai járás főszolgabírójához íródott. A főbíró ugyanis 1929. november 12-én Algyőn véletlenül találkozott Cs. Sebestyén Károly és Banner János régészekkel, akik ott az algyői templomot fényképezték, műemléki jelentősége miatt. Beszélgetés közben Móra Ferenc akkoriban folytatott pusztamérgesi ásatásai is szóba kerültek, amelyekkel kapcsolatban a főbíró rosszallását fejezte ki, a terület ugyanis nem Szeged, hanem a szentesi megyei közigazgatás része, Móra Ferenc viszont nem kért külön ásatási engedélyt az alispántól. ' I Somogyi-Könyvtár Igen tisztelt

és Városi Múzeum Főbíró

Uram!

Szeged

Szeged, 1929. november

13.

Sebestyén és Banner urak, kollégáim és tisztviselő-társaim a múzeumban, közölték velem Algyőről hazatérve Főbíró Uramnak azt az észrevételét, hogy megint „tilosban jártam" Mérgesen. Hozzátették, hogy szemlátomást nem méltóztatott a dolgot hivatalos szigorral kezelni, amit örömmel veszek tudomásul, de meglepetés nélkül, hi6*

03

szen ismerem Főbíró Uramnak kultúrérzékét és józan gondolkodását. Épp az ebből folyó nagyrabecsülés késztet arra, hogy ennek a véletlen beszélgetésnek a kapcsán utólag kimagyarázzam a dolgot és — a jövőre való tekintettel is — kifejtsem álláspontomat. Én mindenhová elmegyek ásatni, ahonnan hírt kapok pusztuló őstelepekről és temetőkről és nem keresek illetékességi címet, mert olyan nincs. Tanultam a sövény' házi esetből, amikor eltértem az elvemtől és éppen Főbíró Uramra való tekintettel, jobb meggyőződésem ellenére engedélyt kértem az alispán úrtól, akivel különben évek óta igen szívélyes viszonyban vagyok. Meg is kaptam, azzal a feltétellel, hogy az ásatást együtt végezzük a szentesi múzeummal és osztozzunk a leletekben. Mondanom sem kell, hogy ez az osztozás muzeális képtelenség, mindazáltal békességszerető ember lévén belementem a dologba és megírtam Csallány kollégának, hogy ő is guberálja ki a pénzt, aztán gyerünk. Félesztendő múlva kaptam választ, ismételt sürgetésre, hogy hja, de nekik nincsen pénzük. Így aztán a sövényházi ősöket, míg a parasztásó szét nem veri őket, eszi a fene a föld alatt a közigazgatási szempont érvényesülésének nagyobb dicsőségére. És ha Attila nagyurunk véletlenül ott van, eheti őt is. Inkább a fene egye meg koporsóstól, minthogy a szegedi múzeum ássa ki. Úgy nézem, ma ez a megyei álláspont, amit én nagyon tisztelek, de tudományosnak el nem ismerhetek. Meg is írtam én ezt a kultúrfölény-adalékot egy cikkben s ha az akkor megjelenik, az egész ország azon nevet egy hétig. De aztán meggondoltam a dolgot, nem szeretek én fájdalmat okozni senkinek, régi barátság is fűz a kedves öreg szentesi Attila-keresőhöz, eldobtam a saját cikkemet, ugyanakkor azonban megfogadtam, hogy a jövőben nem áldozom fel a tudomány ügyét a közigazgatásnak. Ismerem a Nagy Sándor barátom rendeletét, annak idején én írtam róla magasztaló vezércikket, hiszen annak az eredeti intenciója nagyon nemes volt: az illetéktelen turkálásokat akarta megakadályozni és nem az ország egyik legnagyobb múzeumának, a szegedinek akarta útját állni a szegedi határ felkutatásában. Mert hiszen az világos, hogy a szóban forgó megyei területek mégis csak inkább Szegeddel határosak, mint Szentessel s az ősidőkben is a szegedi határral volt közös kultúrájuk, nem a Tiszántúllal. A gyakorlatban azonban ebből a nemes intencióból az lett, hogy a szegedi múzeum van megbénítva a kutatásban, ellenben az illetéktelen régiségpusztítást nem akadályozza meg senki. Hiszen csak a mostani mérgesi és öttömösi utam alkalmával 17 őstemető elpusztítását konstatáltam. Mindenütt bronzkori és népvándorláskori csontok fehérlenek a friss szántásokban. Sándorfalván egy öreg gazda szándékosan túrt fel egy kőkorszaki temetőt, természetesen hozzáértés nélkül s úgy őrzi az egykét előkapart kőbaltát, hogy megmutatni is csak nagy könyörgésre, volt hajlandó. Mérgesben — amely különben a legkultiváltabb őskori telephelyek egyike volt — a múlt év őszén hordtak le egy halmot, amelyben honfoglaláskori temető volt, ezüstberakásos bronz kengyelekkel ami unikum lett volna, de persze felkutathatatlanul ócskások kezére került, ha ugyan nem valamelyik külföldi múzeumba. S ezeket a dolgokat helyénvalónak tartja a szentesi múzeum és a megyei közigazgatás? Csakugyan inkább minden pusztuljon, mintsem a szegedi múzeumba kerüljön? Ne méltóztassék félreérteni, ebből a feljajdulásból egy hang se szól a Főbíró úr személyének, aki bizonyára belátja ennek a helyzetnek a képtelenségét, amin természetesen önnek nincs módjában változtatni. Az új múzeumi törvény azonban, amely már szentesítve van s most készül hozzá a végrehajtási utasítás, változtatni fog rajta. De nekem addig sincs lelkem tétlenül nézni a határban, hogy esetleg pótolhatatlan tudományos értékek kallódjanak el, egy egyéni hiúságból félremagyarázott abszurd rendelet miatt. Én lelkiismeretem szerint úgy érzem, akkor teljesítem a kötelességemet, ha igenis mindenütt megmentem, ami menthető, sajnos úgyis nagyon kevés az. S ebben a kötelességteljesítésben csak az akadályózhat meg, ha csendőrök veszik ki az ásót a kezemből, ami bizonyára nagyon épületes kultúrszenzáció lesz s koronája régészeti működésemnek. Mint közismerten hiú ember, szinte szeretném is 'megérni, hogy ilyen hírem is legyen már egyszer a külföldön. 84

Azt hiszem azonban, mire ide jutna a helyzet, az új múzeumi törvény rendet csinál, s Főbíró Uramnak nem kell többet ilyen nehéz üggyel vesződnie. Tavaszra ígérték nekem a kultuszminisztériumban a törvény életbelépését, s télen nem háborgatom az ősöket, hiszen a tél elől valószínűleg el is bujdosom valahová délre. De ha valami non putarem közbe jönne és megint garázdálkodnom kellene a dorozsmai járásban, előre vállalom érte a felelősséget az alispáni rendelettel szemben az egész ország előtt. Főbíró Uramnak igaz nagyrabecsüléssel és szíves köszöntéssel legkisebb szolgája: Móra Ferenc igazgató (Csongrád megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltára Csongrád Vármegye Alispánja 4/1930. Elnöki. Eredeti, géppel írt tisztázat.) Móra Ferenc levelét a főszolgabíró egy hónapos gondolkodás után, december 13-án továbbította dr. Csergő alispánnak, maga sem tudván, mihez kezdjen vele: „Ezen beszélgetés után pár nap múlva kaptam Móra Ferencztől az eredetiben idezárt félig komoly, félig szatirikus hangú levelet. Ennek nem tulajdonítok semmi különös fontosságot, pusztán csakis a régészek között szokásos versengésnek tudom be az egészet, mégis úgy gondolom, hogy erről jó lesz, ha Méltóságod is tudomást szerez. Űjból hangsúlyozni kívánom, hogy én ebből a dologból semmiféle hivatalos eljárást csinálni nem akarok, de minden esetre jellemző dolog ez arra a felfogásra, amit Móra Ferencz vall." Az alispán hosszú levélben válaszolt Mórának, amelyből néhány lényeges részletet idézünk: „A levelednek éles, bántó a hangja, szinte szitkozódó. A vármegye felé mérgezett nyilaikat röpítesz és ebben a levélben a szegény vármegyei közigazgatás el van mondva rossznak, kultúraellenesnek, nemtörődömnek, hiúnak, kicsinyesnek, hanyagnak, bürokratikusnak, csak jónak nem, sőt vádoló kedvedben odáig mégy, hogy bennünket okolsz még azért is, hogy Attila koporsóját még nem találták meg." „Valóban csodálkoznom kell, hogy a szegedi múzeum illusztris igazgatója hogy engedhet meg magának ilyen hangot a szomszéd törvényhatóság ellen, és teszed azt minden ok nélkül." „A sövényházi ásatás a kiinduló pontja szemrehányásaidnak, pedig... bárhogyan is történt ez a két évvel ezelőtti és most hajánál fogva előráncigált eset, — ebben a vármegyei közigazgatás teljesen ártatlan és így neked semmi okod nem volt rólunk teljesen leszedni a keresztvizet." A továbbiakban részletesen ismerteti a sövényházi esetet, némiképp úgy magyarázva, hogy az ásatás elmaradása a Móra hibájából történt, majd általánosabb dolgokra tér á t : „Ezúttal is biztosíthatlak arról, hogy a vármegye vezetői... a régészeti kutatásokat mindenkor a legnagyobb készséggel és jóakarattal támogatják. De mindezek mellett is szükséges az, hogy a kutatásoknál a közigazgatási hatóság közreműködése kikéressék és igénybe vétessék, mert ha ez nem így történik, akkor bárki, bárhol szabadon garázdálkodhatik s ez nem lehet a szegedi múzeumnak sem érdeke. . . . Ne méltóztassál tehát a hibát a vármegyében keresni, hanem magatokban, akik félre toljátok a helyi hatóságot és ezzel sajnálatos példát szolgáltattok a magánkutatóknak és üzérkedőknek arra, hogy itt szabad a vásár. Nagyon félre ismersz bennünket, ha azt hiszed, hogy bürokraták vagyunk. Én azzal is megelégedtem volna és megelégszem, ha felveszed a telefon kagylót és jelzed, hogy valahol ásatni szeretnél. ... Engedj meg még egy megjegyzést. A szegedi múzeum igazgatóját, bármily kiváló és illusztris egyéniség, nem fogadhatom el illetékes ítélő bírónak arra, hogy a szomszéd vármegye közigazgatása és intézményei fölött kritikát gyakorolhasson.", majd részletezi, hogy a Csongrád 35

megyei közművelődés az utóbbi években milyen lendületesen fejlődött. „Ezeket a tényeket Te is ismerhetnéd, ha egy kicsit érdeklődtél volna és tájékozódtál volna viszonyaink felől, s akkor bizonyára belátnád, hogy erre felé is élnek kultúremberek. Engedd meg, hogy- mindezeket talán túl-őszintén megírtam, de erre kénytelen voltam leveled rendkívül éles és bántó tónusa miatt, amit jónak láttál használni vármegyémmel szemben. Egyébként maradtam kiváló tiszteletem stb." Ezt a levelet alig néhány nap múlva követte Móra Ferenc válasza, amit természetesen teljes terjedelmében közlünk: • Somogyi-Könyvtár és Városi Múzeum Szeged 15. szám Szeged, 1930. január 10. 1930. Méltóságos Uram! A végére sem értem még egészen a levelednek, amikor máris írom rá a választ. Részben, hogy megköszönjem rám tékozolt fáradságod, részben hogy jóvátegyem a részemről elkövetett hibákat, közülük első sorban azt, hogy a sövényházi ügyből elhamarkodottan vontam le a konzekvenciát. Nem mintha szokásom volna a hebehurgyáskodás, hanem egyrészt mert nem akartalak molesztálni, másrészt mert Csallány kollégám levele után úgyis hiábavalónak tartottam minden további kísérletezést. Levelednek felindulásában is megőrzött baráti hangja felment a válaszadásnak attól a kínos formájától, hogy kiszedjem irattárunkból a sövényházi ügyre vonatkozó levelezést és eléd terjesszem az én keserű vádjaim igazolására. Elég lesz, ha körvonalazom, miről van szó. Méltóztattál nekem megadni az engedélyt az ásatásra, azzal a módosítással, hogy az Szentessel közösen történjék. Erre én Csallány barátomhoz fordultam, mint akinek szakvéleményén alapult ez a módosítás s kifejtettem a közös ásatás miatt való tudományos aggályaimat. Kollégám erre azt a kategorikus választ adta, hogy a szegedi múzeumnak megyei területen való ásatásairól a megyei rendtartás értelmében szó sem lehet, s egyúttal szememre vetette, hogy én Békésbe, Csanádba, Torontálba is elmegyek ásatni. Ez igaz is, mert ezeken az idegen területeken — mindenütt a megyei hatóságok engedélyével és támogatásával — nagy értékű telepeket és temetőket méntettem meg az elpusztulástól, amit eszem ágában sincs letagadni. Viszont ha ezt éppen múzeumi ember veti a szememre, az olyan képtelenség, amivel szemben lehetetlen hadakoznom. Föl is hagytam az érveléssel s ahelyett azt írtám Csallány nak, nem renitenskedek tovább, guberálja ki ő is azt a kis pénzt, aztán gyerünk arra a közös ásatásra. Erre a levélre aztán nem jött semmilyen válasz egy esztendeig. Egy darabig bántott a dolog, nem személyi okból, hanem az ügy érdekében, hiszen két, mellékletes sírból, amit magam szedtem fel, tudtam, hogy ott népvándorláskori temető van s annak a sorsa nyugtalanított, de az előzmények után nem volt kedvem újra elkezdeni a tárgyalásokat; amit valószínűleg érthetőnek fogsz tartani. Arról, hogy Csallány ott járt, nem volt tudomásom, hogy keresett, nem jelentette nekem senki. Helyettesem, dr. Sebestyén, akire leveledben hivatkozás történt, nem tud róla, hogy Csallány itt járt volna s egy esztendő múlva kelt levelében, amelyben a kimagyarázkodás megtörtént, maga se tesz említést róla. Mert — Schupiter Elemér közvetítésével — a kimagyarázkodás megtörtént, a harcibárd elásatott és a békepipa elszívatott, már amennyiben én elszívtam a Gábor részét is, lévén ő hidegszájú ember. Viszont a sövényházi ügyben szerzett tapasztalatoknak vissza kellett engem tartani attól, hogy a mérgesi ásatásra újra engedélyt kérjek a megyétől, mert minden okom megvolt attól tartani, hogy az egész huzavona elülről kezdődik s a vége az lesz, ami Sövényházán volt: nem áshat se Szeged, mert nem engedik, se Szentes, .ő tudja miért s megint elpusztul egy értékes temető, amiért azután a szakkörök nem a távoli Szentesnek, hanem a közeli Szegednek tesznek szemrehányást. Méltóztatol tehát látni, Méltóságos Uram, hogy a sövényházi eset nem volt hajánál fogva előráncigált, hanem nagyon logikus alapja volt annak a levélnek, amit én 86

a Főbíró Űrnak nem hivatalosan írtam, s hogy ebből a szerencsétlen sövényházi esetből nem vonhattam le más következtetéseket, mint amiket levontam. S ha a következtetések hibásak voltak, amit szíves soraid után töredelemmel és örömmel ismerek be, a hiba nem egyedül engem terhel. Mert hiszen éppen az, hogy engedélyt kértem a sövényházi ásatásra, mutatja hogy én igenis tisztelem a megye rendjét, respektálom a közigazgatási hatóságokat és nem óhajtok példát adni a régiségpusztítóknak, akik, méltóztassál elhinni nekem, nem is az én példámon buzdulnak neki a pusztításnak, se a szegedi, se a megyei területen. És méltóztassál belátni azt is, hogy nem az én hibám, hogy rosszul ütött ki az a respektus, amit Sövényházán tanúsítottam. Az én hibám az volt, hogy nem Hozzád fordultam akkor, amikor a dolog megakadt, mert ha én idejében tudomást vehetek a te belátó és megértő álláspontodról, akkor nem következik be a félreértések sorozata. Azt mondanom sem kell, hogy se múzeumigazgatói, se írói minőségemben a Te nagyrabecsült személyedet soha bántani nem akartam, se a megyével szemben — amelynek tavalyi közgazdasági egyetemi előadásaimban is védelmezője voltam — semmi szándékos animozitás nem vezetett. Arról nem is beszélek, hogy mennyire becsülöm múzeumotok igazgatóját, akihez huszonhét esztendős barátság köt, s akivel együtt öregedtünk meg közös ideálok szolgálatában. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vélemény szabadságomat tudományos kérdésekben vele szemben is fönt ne tartsam, — így például az ásatási területek kérdésében is. Nekem az a véleményem, hogy a szegedvidéki lelőhelyek, ha megyei területen vannak is, a szegedi múzeumhoz tartoznak, mivel ősidők óta egy kultúrszférába esnek vele, ellenben a szentesvidékiek természetes gyűjtője a szentesi múzeum. S ennek az elméleti álláspontomnak gyakorlati következményeit is levonom, amikor bejelentem neked, mint a vármegye alispánjának, hogy azokat a mindszenti régiségeket, amiket Bozó Ambrus Károly már régebben a szegedi múzeumnak ajándékozott s amelyek eddig a mi régiségtárunknak váltak díszére, készséggel átengedem a szentesi múzeumnak, hogy a mindszenti leletek azokkal kiegészíttessenek. Ezt Csallány Gábor kollégámnak is tudomására fogom hozni. Abban a reményben, hogy ez megpecsételi a régi barátságot s hogy a közös kultúrmunkában való harmóniát semmi se fogja többet zavarni s azzal a kívánsággal, hogy az affér a Tisza túlsó partján épp úgy ne hagyjon fulánkot a szívekben, mint ahogy nem hagy az innenső parton, vagyok régi nagyrabecsülésem nyilvánítása mellett készséges szolgád: Móra Ferenc (Csongrád megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltára Csongrád Vármegye Alispánjának iratai 4/1930. Elnöki Eredeti, géppel írt tisztázat.) Az ügy lezárását dr. Csergő alispán újabb, már békés, baráti hangú levele jelenti (1930. január 18.), amelyben biztosítja Mórát a vármegye támogatásáról, és megköszöni az átengedett mindszenti leleteket. KÖZLI: GOLDMAN GYÖRGY

87

Móra Ferenc és Tápai Antal Kapcsolatuk kezdetéről — megismerkedésükről — már olvashattunk. Vajda László (1909—1968) bibliográfiája (Móra Ferenc írásai. Szeged, 1970.) hozta fölszínre Móra tárcáját a „kis Tápairól" (Délmagyarország, 1930. január 5.), majd ennek alapján Péter László a Délmagyarországban (1970. március 8.) elevenítette föl megismerkedésük történetét. Most a két alkotó, az író és a szobrász kapcsolatát teljességében igyekszünk föltárni, mindkettőjük írásaira, leveleire és az 1902-ben született művész visszaemlékezéseire támaszkodva. Első „találkozásuk" 1912-ben történt. A Szegedi Napló rajzot közölt a Földmíves utcai „Kazali iskola" tízéves diákjától. Móra jó barátjának, Domokos László (1882— 1973) újságírónak a felesége, Löllbach Emma (1885—1966) pedagógus azt vizsgálta, miként hat a Balkánon folyó török—bolgár háború a kisdiákokra. Domokosné a legérdekesebb válaszokat a Szegedi Napló 1912. karácsonyi számában közölte, köztük Tápai Antal — csatajelenetet ábrázoló — rajzát is. Móra említett tárcájában azt írja, hogy amikor bemutatták neki Tápai Antalt, nyomban visszaemlékezett az „értelemtől villogó szemű", 14 évvel azelőtti elemista diákra. A szobrász szerint az írói szabadság, az állandóan működő alkotói lelemény kerekítette ilyenné a történetet, hiszen 1912-ben nem találkoztak. A fiatál Tápai — amint írja — a 20-as évek elején „óvakodott be" először a Somogyi-könyvtárba. A szegedi ötösfogat című cikkében (Délmagyarország, 1972. november 26.) erről így ír: „... A múzeum folyosóján megpillantottam néha — szivarral a szájában — Mórát, az Igazgató Urat. Jól öltözött volt, igazi úr. Akkor úgy éreztem, hogy széles szakadék két oldalán állunk, és soha nem kerülünk közel egymáshoz. A múzeum és a könyvtár atmoszférája idegen világ volt a számomra. Nyugtalanító volt: gátló és serkentő. Ha ritkán megpillantottam Mórát, csak tisztelettel néztem rá. Nem is akartam a közelébe jutni. C izent értem ..." Megismerkedésükre 1926-ban került sor. Cs. Sebestyén Károly (1876—1956), aki a Boldogasszony sugárúti (ma: Április 4. útja) III. kerületi állami polgári fiúiskolában Tápai rajztanára volt, a Kárász utcai Domán szőnyegkereskedés kirakatában meglátta a művész Riadó című lovaskompozícióját. Fölkereste volt tanítványát, és m e g nézte a munkáit. Ekkor említette meg Mórának, hogy „van itt a rókusi gépműhelyben egy kis lakatosinas, aki szobrásztalentumnak ígérkezik". Arra gondolt, hogy Móra tekintélyét és kapcsolatait esetleg föl lehetne használni a tehetséges fiatalember támogatására. Az író először tiltakozott: „... Szokásom szerint kijelentettem, hogy művésztehetségek felfedezésével nem foglalkozom. Elismerem, hogy ez nem szép tőlem, de inkább viselem az érzéketlenség vádját, minthogy lelkiismeretfurdalásaim legyenek elrontott életek miatt." Cs. Sebestyén tovább próbálkozott. Bevitte a kultúrpalotába Tápai egyik m u n k á ját, és megmutatta Mórának. Az író megtekintette, de hozzáfűzi, hogy „a nevét m é g ekkor se jegyeztem meg a gyereknek". Ehhez újabb fortély kellett: „... az asztalomra csempésztek egy levelet. Nehéz volt elolvasni, mert sok volt benne a helyesírási hiba. De az ötödik sorban már nem az ortográfiai hibákat láttam, hanem azt, hogy itt erős kéz hajigálódzik olyan súlyos problémával, mint az, hogy tulajdonképpen mi a művészet lényege... ... — Ki írja ezt a levelet? — A kis Tápai. Az a kis lakatosinas. — Kinek írja? — Egy inasbarátjának, Pestre. Ezen a lépen aztán megragadtam. Hogy egy szegedi lakatosinas Tolsztojt és Ruskint olvassa, és polémiát kezdjen róluk és velük egy pesti lakatosinas bevonásával, 88

ez olyan fantasztikus dolognak tetszett, amilyent én inasiskolai tanító-koromban se pipáltam... ... — Hát hogy is hívják azt a fiút? — Tápai Antal. — No majd egyszer vezessétek be hozzám." Tápait 1926 február vagy március hónapjában mutatták be Mórának. A művész egyik cikkében (Délmagyarország, 1912. november 26.) így írja le az első találkozást: „ . . . Cs. Sebestyén Károly, régi rajz-tanárom mutatott be neki. Jólidomítottan bokáztam és hajlongtam előtte. Nagyságos Igazgató Ürnak szólítottam. »Nagyságos a fene, Feri bátyád vagyok, ha te is úgy akarod.-»" Folytassuk a történetet a Móra-tárcából vett idézettel: „... Megvallattam, kitapogattam a lelkét, benéztem a villogó szemek mögé és levélírásra szántam magam, pedig azt az én hajszolt életemben nehéz kimódolni. Először is levelet írtam a tekintetes tanácsnak. Arra kértem a várost, hogy ha ezt a rókusi fiút sikerül bejuttatni a képzőművészeti főiskolára, a város adjon neki havi száz pengőket addig, míg elvégez. ... Aztán Szentgyörgyi Istvánnak írtam, a Képzőművészeti Főiskola szobrásztanárának. Nem protekciót kértem tőle, hanem szigorúságot..." Tápai Antal is kérelmet terjesztett elő a tanácshoz, ösztöndíjat kérve tanulmányai idejére. Beadványához egy áltála tervezett szegedi műteremház tervrajzát csatolta. (A Csongrád megyei Levéltárban csak Tápai kérelmének akadtam a nyomára, de a levéltári sorszám által jelzett iratoknál nem volt. Móra ilyen tárgyú kérelmet nem terjesztett elő. Minden bizonnyal jó barátjának, a Szegedi tulipántos ládában is megörökített Gaál Endrének (1860—1934) írhatott, hiszen a kultúrtanácsnok erősen pártfogolta a fiatal művészjelölt kérelmét.) A májusi fölvételi vizsga kitűnően sikerült. A jelentkezők, abba-abbahagyva munkájukat, Tápait nézték, milyen gyorsasággal alakul a keze nyomán az agyag. A fölvétel híre másik örömhírrel is párosult: a tanácsülés a főiskolai tanulmányok idejére havi száz pengőt szavazott meg a részére. A hálás Tápai még azon a nyáron (1926) szobrot készített Móráról. Az író eleinte szabadkozott, de mikor meglátta pártfogoltjának Tardos-Taussig Ármin leányáról mintázott mellszobrát, kötélnek állt. Móra a Somogyi-könyvtárban ült modellt, ahol Szalay József (1870—1937), az irodalomszerető főkapitány naponta megtekintette, hogyan halad a munka. A szobor készítésének a körülményeit, otthoni fogadtatását Móra a Kiformáltatásom című tárcájában (Magyar Hírlap, 1926. október 31.) írta meg. Idézzük a csattanót: „ ... Tegnap történt meg a leleplezés, a legszűkebb családi körben. — Ti elfogultak vagytok —, mondtam a feleségemnek meg a lányoméknak, — a ti véleménytekre, bocsássatok meg, nem adok. Hanem majd a gyerek lesz az igazi bíró. A karomra vettem és odaálltam vele a szobrom elé. — Te, Ferike, kicsoda ez? Az unokám rámnézett, aztán a szoborra, és kimondta az ítéletet: — Pupák. — Rád ismert, — mondta az öreg nagysága. De ki kell jelentenem, hogy nem volt a hangjában semmi malícia." A Vadember véleménye sokáig kísérte Tápait. Ha portrét készített, barátai évek múltán is ugratták: vigyázz, nehogy ez is pupák legyen! A tárcát közölte a Délmagyarország 1933. december 3-i száma is, majd a Magyar göröngy című írásával (Szegedi Napló, 1911. július 8.) egybegyúrva — számtalan költött részlettel és egészen más befejezéssel — Göröngykeresés címmel jelent meg a Göröngykeresés és más csöndes történetek (Bp. 1935) című kötetben. (Az író a „pupák-motívumot" karikatúrájával kapcsolatban is földolgozta abban az előszóban, amelyet Magyar László Szegedi panoptikum című (Szeged, 1926) karikatúra-gyűjteményéhez írt.)

A gipsz mellszoborról fölvétel is.készült, melyet Móra 1926-ban így dedikált a Pestre induló Tápainak: A vidám viszontlátás reményében teljes bizalommal várja vissza első szobrászát öreg barátja: Móra Ferenc Sz. IX. 6. A nevezetes szobor — Móra első szobra! — megérdemelné, hogy a Somogyikönyvtár raktárából a könyvtár valamelyik nyilvános termébe kerüljön. Sajnos, egész fölületét fehér zománccal vonták be, így a visszaverődő fény egybemossa az arc formáit. A Mórától búcsúzó Tápai útravalóul olyan tanácsot kapott, mely máig visszhangzik a művészben. „Megalkuvás az élet, Tóni fiam. De a te számodra ne a megalkuvások tegyék élhetővé az életet, hanem az önkéntes kötelezettségvállalások." (Délmagyarország, 1972. nov. 26.) A főiskolai növendék 1926 szeptemberében Pestre költözött, és sorsának alakulásáról szorgalmasan küldte a beszámolókat a Tisza-parti sokablakos házba. Az író ritkábban válaszolt. Megmaradt levelei — fél évszázad után — most jelennek meg nyomtatásban. A legkorábbi 1926 karácsonyán kelt: 26. XII. 24. Kedves kis Tápaim, ugy-e maga előtt nem kell mentekeznem, hogy csak most adok visszhangot? És attól se kell félnem, hogy félreért és miután hiába várja a visszhangot, maga is elhallgat? Hiszen maga egy kicsit beleláthatott az én életembe, amelyikbe a jó isten művészi harmóniába kevert múzeumigazgatót, írót és hajó húzó lovat. Pedig abban az időben valósággal naplopó-életet éltem későbbi befogottságomhoz képest. Az már külön fátumom, hogy míg december elejéig fölségesen éreztem magam — fizikailag — szitáló esőben, csepegős ködben, éles szélben, — mihelyst megint megkezdtem a szobai életet, mindjárt belém ütött az influenza. Viszont ennek a kényszerű, hetek óta ágyban töltött szabadságnak köszönhetem, hogy most egy kicsit leüríthetek tömérdek levél-restanciámból, a magáét az elsők közé sorolván. Kedves fiam! örülök neki, hogy megvetette fönt a lábát, — most már aztán nem is féltem se emberek komiszságától, se a csalódásoktól, amelyekkel lehetetlen lesz nem találkoznia, akár mennyire fölvértezte is az élet. Azt hiszem, maga soha sem fog önmagában csalódni, pedig összeomlás csak ott van, ahol ez megtörténik. Petroviccsal az őszön beszélgettem magáról, — örülök neki, hogy írásos véleményét élő szóval is megerősítette. Sebestyén úr és Tauszig úr velem együtt örülnek a jó híreknek, — azt hiszem, kettejüknek ez az egyetlen közös örömük. A két derék ember most haragszomrádot játszik egymással, nem is beszélnek, ez már hozzátartozik az életberendezésükhöz. Szerencsére míg én köztük vagyok, addig csak festett sirámokban tesznek kárt egymásban. Lehet, hogy maga itthon is van, mikor én ezt a levelet írom, karácsony estéjén egy kis próba fölkelést rendezve. Akárhol jár, igaz szívvel gondolok magára és mindjárt boldog új esztendőt is kívánok. Azért ilyen korán, mert újévre én már el is akarok tűnni. Megpróbálok hat hétre kibujdosni az életből valami olyan helyre, ahol igazán csak a madár jár. Abban a reményben, hogy vidámnak és elégedettnek látom, ha majd újra találkozunk, meleg, mondhatnám forró — 38.5° — barátsággal szorítom a kezét, öreg bátyja, nem „nagyságos igazgató úr", nagyságos a fene: Móra Ferenc A művész kettőjük kapcsolatát ma is a szülő és fiú viszonyához hasonlítja. A szegedi Sajtóházban rendezett kamarakiállítása megnyitóján (1973. május 4.) ezt mondta: „Móra belémlátott és föloldott. Kitartásra buzdított, hogy egyenesbe jussak. 90

Közvetlen modorával meghitt viszonyt, tudott teremteni.. Még az . apámmal sem tudtam ilyen kapcsolatot kialakítani...". A levélben említett személyek Petrovics Elek (1873—1945), a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Cs. Sebestyén Károly és Tardos-Taussig Ármin (1874—1936) grafikusművész. Móra következő — megmaradt — levele 1927 tavaszán kelt: 27. III. 23. Kedves fiam, sietek most frissében válaszolni a levelére, mert aztán nem tudom, mikor kerül rá sor. Az egészségem nem nagyon jött helyre Budán, megint muszáj beállnom digónak. Valószínűleg még a héten elhurcolkodom a tengerpartra, azt hiszem, Abbáziába. A levele nem lepett meg: vártam. Én is keresztül estem ezen az egyetemen, egyik főiskola olyan, mint a másik, — legalább Magyarországon. Az elkeseredés indokolt is, helyes is, csak odáig ne menjen, hogy — hátat fordítson az iskolának. Mert ide is könnyen elér az ember, — ezt is magamról tudom. Csak erősen kitartani, kis Tápai, míg minden testi-lelki poklokon át bele ér az egyenesbe. Üdvözletét a két derék embernek majd külön-külön adom át, mert ők még mindig utálják egymást. A nyári viszontlátásig meleg kézszorítássál öreg barátja: Móra Ferenc Az elkeseredés oka — a művésznek a Somogyi-könyvtárban őrzött kéziratos visszaemlékezéseiből kitűnően — az volt, hogy évfolyamtársaival csak szem és kéz dolgában vehette föl a versenyt, vitakészség, előadási mód vonatkozásában nem. Második évben már e téren sem volt hátrányban, harmadéves korában pedig ő nyerte el a főiskola Ferenezy-díját, melynek összegéből a nyáron olaszországi tanulmányutat tett. Móra 1927 karácsonyán a következő levelet írta pártfogoltjának: 27. XII. 23. Kedves kis Tápaim, körülbelül ötszáz válaszolatlan levél terhét viszem át a lelkemen az új esztendőbe, de már a magáé mégis súlyos teher volna. Inkább még tíz levél marad felelet nélkül, de a maga kedves figyelmét mégis csak megköszönöm. Nagyon boldoggá tett a meglepetéssel és ezt ne vegye annak a frázisnak, amivel bizony magam is sokszor élek, mint szükséges rosszal. De őszinte volt az örömem, mert én mégis csak felelősséggel tartozom magáért — nem a városra gondolok, hanem önmagamra — s ha tehetsége felöl nem is nyugtalanított kétség soha, mégis jól esik a magam szemével látnom, hogy nem csalódom se a művészben, se az emberben. S az utóbbi nekem tán még fájdalmasabb volna. Hogy ki ne fogyjak időből és helyből, hagyom a szubjektív szavalást s csak a lényegre szorítkozom. Engem, akit első sorban a gondolat érdekel (s ezt a legnehezebb találni a mai magyar szobrászatban, de úgy nézem, az idegenben is) rendkívül megkapott a Krucifix-eszme eredetisége. Más kérdés, hogy az a kereszténység, amely a Krisztust rögtön kivetette magából, mihelyst Nagy Konstantin államvallássá tette, mondom, kérdés: hogy az a kereszténység előre vitte-e az emberiséget, vagy hátra: de a Krisztus, aki megváltó akar lenni, az a maga Krisztusa! Nem a megmerevedett halott, hanem a. szenvedés fájával birkózó gigász. Egészen új és merész fölfogás. Sebestyén örök. kriticizmusával fölveti a kérdést, hogy ki lehet-e a szobrászat nyelvén ezt az eszmét fejezni. Én úgy látom, magának van igaza, igenis ki lehet fejezni. Minden esetre jobban szeretném ezt látni nemes anyagban, mint a hősi emléket, bár örömmel látom, hogy abban is megkísérli elszakadni a sablontól, már amennyire lehet. Sajnos, én tudnék róla a legtöbbet beszélni, mennyire megalkuvás az élet, különösen a magyar glóbuson s talán jön még nyugalmasabb óra, amelyben beszélgethe91

tünk róla. Most úgy bele vagyok keveredve ál-jubileumomba és mindenféle előadásokba (koszorú több van előjegyzésben), hogy búcsúznom kell. Meleg szeretettel szorítja a kezét vidám karácsonyt kívánó öreg barátja: Móra Ferenc Tápai karácsonyi ajándékként egy gipszszobrot és egyik munkájának fényképét küldte Mórának. Az egyméteres kompozícióban Buday Györgynek adott — baráti vitájukra — választ. Krisztus alakjában nem a passzív szenvedőt, hanem az oktalan halál ellen lázadó, élni és küzdeni akaró embert formálta meg, aki kitépi a földből a „szenvedés fáját". Valóban új és merész fölfogás volt a huszonöt éves fiatalembertől! A fényképen látható világháborús emlékmű egy fegyverét elejtő, összeroskadó katonát ábrázolt. Tápai száműzte a kötelezően elvárt pátoszt, célja a háború borzalmainak bemutatása, az elrettentés, a barbárság elleni tiltakozás volt. A művész utolsó írásos Móra-emléke egy levelezőlap. Szövege a következő: Ns. Tápai Antal úrnak, szobrásznövendék Budapest Epres-kert, Képzőműv. Főiskola Kedves kis Tápaim, II 6/1930 a kétségbeesést utoljára kell hagyni, különösen mikor 26 éves az ember és akkora külső, belső erő van benne, mint magában. P-nek ma írtam. Szeretettel öreg barátja: Móra A képeslap a szegedi közművelődési palotát ábrázolja. A művész 50 év távlatából már nem emlékszik, hogy sok gondja és baja közül éppen melyikre küldte biztató szavának írját az igazgató úr. A P-nek írt levél Petrovics Eleknek szólhatott. Az 1929/30-as tanévben Tápai a főiskola utolsó éves növendéke volt. Móra a már többször idézett tárcáját így fejezte be: „... A kis Tápai most szolgálja az utolsó esztendejét. A nyomorúságnak is, meg a deákságnak is. Szentgyörgyi mesternek a legtöbbre tartott tanítványa. Most láttam • egy akt-szobrát, amiért már is mesternek merem nevezni. Anélkül nem mertem volna róla megírni ezt a tárcát, aminek semmi egyéb célja nincs, mint felhívni a szegediek figyelmét arra, hogy valamikor nagyon büszkék lesznek erre „a mi fiúnk"-ra, akinek a homlokára a numen adest van írva." Kár, hogy ez az írás elkerülte a Szegedi tulipántos láda (1936, 1964) összeállítóinak, Szalay Józsefnek és Paku Imrének (1910—1975) a figyelmét. Az akt a Tavasz című szobor (1929) volt, melyet egy görög műgyűjtő akart megszerezni. Tápai ellenállt a búsás tiszteletdíjnak, mert kedvenc szobrát Szegednek szánta. (Jelenleg Újszegeden, az egyetemi füvészkertben látható.) Művéhez egy szomorú emlék is fűződik. Idézzük a Délmagyarország (1970. március 15.) hasábjairól: „ ... öt példányban kifaragtam ... körtefába. A legszebbet Mórának ajándékoztam. Ott nyújtózkodott a szobrom az íróasztalán. Minden tudásomat beleadtam a faragásba; hogy remegjen, feszüljön a bársony bőr alatt a fiatal élet. Nem tudtam én, hogy milyen kegyetlen vagyok. Ujjongó életigenlést állítok egy ember elé, aki csendesen készül a halálra. Az utolsó napjait teszem még nehezebbé. Evek múlva, Móra halála után, meglátogatott Kotormány bátyám. Furcsán viselkedett ... Nyelt egyet, mikor átnyújtotta Móra enyészetnek szánt utolsó féljegyzéseit. A kályha fenekéről kaparta ki. (Magyar Lászlónál van.) Megpörkölődött papíron, alig olvashatóan ez állt: „Itt állt előttem agresszíven, tolakodóan; ujjongva maga az életigenlés, és bennem a halál dolgozik. Kibírhatatlan volt. Földhöz csaptam. Bejött Kotormány és Jánossal együtt illesztgettük össze a szobor darabjait. Gyanús lehettem neki, mert könnyes volt aggódó, hűséges tekintete." Kotormány emlékezései szerint (Móra igazgató úr... Bp. 1961.) á család nem engedte meg, hogy a halott Mórát lefényképezzék. Tápainak lehetővé tették, hogy 92

elkészítse az író halotti maszkját. Vitt mindent, ami kellett, de amikor megpillantotta a jóságos igazgató urat a halotti ágyon, nem volt ereje a maszk elkészítéséhez. A művész a Somogyi-könyvtár dolgozóinak kérésére készítette el második Móraszobrát. A sötétbarna tölgyfából készült mellszobor (1935) ma is a könyvtár olvasótermében van. Egy köztéri Móra-szobor fölállítását Szalay József főkapitány szorgalmazta. A munkával Tápai Antalt bízták meg. A művész elkészítette a gipszmodellt, majd az Árvíz utcai Kulai-műhelyben kifaragták a szobrot. Az író portréja márványból, a többi rész fehér mészkőből készült. A szobrot 1939 július első hetében helyezték el a kultúrpalota följáró lépcsője által kettéosztott parktükör város felöli oldalába. Az ünnepélyes fölavatásra — az előkészületek ellenére — nem került sor. Magyarázatul elég az évszámra hivatkoznunk. (A szegedi szélsőjobboldal már 1933-ban is elég erős volt ahhoz, hogy botrányt kavaró hozzászólásokkal fenyegetőzve megakadályozza a Mementó írójának díszpolgárrá választását.) Érdemes idéznünk a mártírhalált halt Vér György (1904—1944) cikkéből: „... Móra Ferenc szobra elkészült, csak úgy nagydobok nélkül, majdnem titokban ... Szegény jó néhai való Szalay József, az egyre nagyobb árnyékot vető „literátus főkapitány" szíve és dobbanása hozta létre... A Lantos könyvkiadó filléreiből és pengőiből... valósult meg ez a szobor... és a márványt aztán a város segítette kifaragni és felállítani." (Délmagyarország, 1939. július 8.) Azaz csak ígérte a segítséget. Tápai az általa befektetett pénzhez úgy jutott hozzá, hogy a város által elismert „támogatás" erejéig évekig nem fizetett lakbért. A huzavona híre eljutott Pestre is. Az Est 1939. július 28-i számának Bonyodalmak Szegeden Móra Ferenc szobrának leleplezése körül című cikke pellengérre állította Szegedet. A Gáspár Zoltán szerkesztette Szép Szó „Morzsák" című rovata (1939/35—36. sz.) kommentár nélkül átvette Az Est cikkének a lényegét: „...Most semmi esetre sem rendezik meg az ünnepséget, mert senki sem kívánta a leleplezési ünnepséget vállalni. Nem akadt mértékadó tényező, aki vállalkozott volna rá, hogy Szeged nagy írójának szobrát átadja a nyilvánosságnak. Az indoklás egyszerű volt és érthető. A politikai viszonyok nem alkalmasak... Móra ugyanis mindig progresszíven hirdette a megértés és emberszeretet gondolatát." Tápai Antal tudta, hogy hiába várja művének ünnepélyes leleplezését. Cselekedett: a papírkámzsát levéve, „fölavatta" Móra Ferenc szegedi szobrát! A sajtópörök tucatjában megedződött Vér György világgá kiáltotta a város szégyenét: „... A szobor ott áll keresztelés, felavatás nélkül, csak úgy »ruhátlanul« és »névtelenül«. Árvagyerek a tékozló városban, amely megfeledkezett róla... zabiszobor a város szívén... Magára hagyott árvaszobor, elfelejtették leleplezni. ... Néztem... a szobrászt... az elkészülés forró és ünnepi perceiben, — és néztem aztán, ahogy dúltan és megsebzetten — szívében egy város sebével — kiszaladt hozzá... maga leplezte le fojtott szenvedéllyel, szótalan viharzással, beszédek és koszorúk nélkül... Elfelejtették megkoszorúzni, de napról-napra friss virágot tesznek a fehér kövek ölébe... valaki koszorút tett rá... A Névtelen Járókelő, az Ismeretlen Polgár, az Örök Olvasó, a Hétköznapi Szeged... Aztán valami Hivatalos Gondozó járhatott arra, és reggelre eltakarította az egész névtelen csokorcsapatot, a Tiszába dobták az egész hívatlan szemetet... De csak egy napig tartott ez a kopasz árvaság, — reggelre megint virág volt a kövek ölében..." (Délmagyarország, 1939. augusztus 27.) Akik a hivatalos várossal szemben is vállalták volna a szoboravató ünnepség megrendezését és az azon való részvételt (az egyetemisták Bethlen Gábor Köre, Sík Sándor), nem voltak elég erősek a jobboldali nyomás ellensúlyozására. Hiába tűzték ki másodszorra is a szobor ünnepélyes leleplezésének a napját november második vasárnapjára, amint Vér György óvatosan írja, „szinte az utolsó órában mégis le kellett mondani az ünnepség megrendezéséről". (Délmagyarország, 1939. november 14.) A közművelődési palota előtti parktükör másik — üres — felébe Tömörkény szobrát tervezték (Délm. 1939. október 24.) Végül is mindkét szobornak más helyet jelöltek ki. A Dugonics Társaság ötven éve (Szeged, 1943) című kötetben az 1942. 93

évi titkári jelentés arról tudósít, hogy a társaság „Móra Ferenc szobrának is megfelelőbb elhelyezést biztosít." Tápai Antal Tömörkény-szobrának avatásakor (1943. május 23.) „nyer végleges elhelyezést Móra Ferenc szobra is, mely a tavasztól kezdve Tömörkény szobrával szemben, a múzeum előtti parkban eddigi helyénél sokkal megfelelőbb környezetben fog állani." A Délmagyarország 1943. október 21-én A Móra-szobor költözködik címmel adott hírt az áthelyezésről. (Az elgondolás nem volt szerencsés. A szobrot megfosztották az adott építészeti háttértől, melyet a m ű vész a készítéskor figyelembe vett. Jelenleg a háttér lezáratlan, a tekintetet h a m a r elvonja a Tisza széles horizontja.) Tápai Antal 1943-ban újabb Móra-szobrot készített, melyet az író özvegyének ajándékozott. A mellszobrot Móra Ferencné (1880—1953) levélben köszönte meg: Kedves Mester! Amikor az ember nagyon sokat szeretne mondani, — olyankor rendszerint a torkán akad a szó. Most, mi is így jártunk. Jó lenne nagyon nagyon sokat mondani és nem jön a szájunkra más, csak annyi, hogy: köszönjük, köszönjük! Köszönjük, hogy elhozta ide hozzánk a lehajtott fejét, az elnémult ajkát, annak, aki még él közöttünk ma is, mint kilenc évvel ezelőtt. Mi már régen aludni megyünk, törődötten és fáradtan, de a szobor még mindig élni fog némán és örökéletűen. És az árnyékában emberré serdül majd a két unoka és a szobor az ő gyerekeikre is vigyázni fog. „Apapa" — nemzedékről-nemzedékre öröklődik és vele együtt, simogató szeretettel emlegetik majd a Mester nevét is. És így törlesztgetjük majd a hálánkat, amit most kifejezni nem tudunk. A magára maradt Móra család minden tagjának nevében, ragaszkodó és meleg szívvel búcsúzik Szeged, 943. jan. 8. özv. Móra Ferencné. Szeged városa 1946-ban szolgáltatott elégtételt az írónak: Tápai Antal Móraszobrát október 25-én — fölállítása után hét évvel — fölavatták. Az ünnepségen jelen volt Móra özvegye, a szegedi kulturális héten itt tartózkodó Bóka László, Gergely Sándor, Kardos László, Kassák Lajos, Komlós Aladár és Lengyel Balázs. A Juhász Gyula Társaság elnöke, Magyar László (1900—1971) lapszerkesztő mondott avatóbeszédet, majd átadta a szobrot a várost képviselő Donászy Kálmán kultúrtanácsnoknak. Befejezésül Lehotay Árpád elszavalta Juhász Gyula Terzinák Móra Ferenchez című versét. Két év sem telt el, és újabb Móra-szoborral gazdagodott a város. A kultuszminisztérium megbízta Tápai Antalt, hogy készítse el Móra mellszobrát. A művész az elmaradhatatlan szivarral akarta ábrázolni az írót. Elképzelését a Szegedi Népszavában (1947. június 25.) így indokolta: „ •.. A szobor fülkébe kerül s nem lehet csupán egy fej, hanem mellalakot kell mintázni. A kéznek feltétlenül rá kell kerülnie a szoborra, most már csak az a kérdés, hogy milyen módon? Csak a kéz legyen-e vagy valamit fogjon is? Élet és mozgás csak akkor van benne, ha valamit tart. Felmerülhet itt az ötlet, hogy könyvet vagy papiros tekercset kell a kezébe adni. Ez azonban banális sablon lenne. Ezért gondoltam a szivarra, ami szimbólikusan is kifejező, s Móra egyéniségére annyira jellemző momentum." A bíráló bizottság végül is nem fogadta el Tápai Antal elképzelését. Az ünnepélyes avatásra 1948. február 8-án, az író halálának tizennegyedik évfordulóján került sor. Az ünnepi beszédet mondó Ortutay Gyula hangsúlyozta, hogy a régi rendszer még halálában is félt a szelíd, halk szavú írótól, mert érezték, hogy ez a csendes szó erősebb náluk. A szobrot a város nevében Dénes Leó polgármester vette át, majd rövid ünnepi műsor következett. Az ünnepséget a rádió hangszalagon rögzítette. Tápai Antalnak még egy köztéri Móra-ábrázolása van Szegeden. Az író utolsó lakását (Boldogasszony sgt. 13. szám, most Április 4. útja 15. szám) jelölő emléktáblán elhelyezett lemezdomborítás az ő munkája. A portrét a Móra Ferenc nevét viselő 600. sz. ipari tanuló intézet rendelte meg tőle az iskola fönnállásának 75. évfordulójára. Az emléktáblára a Madácsy László által ajánlott Móra-idézetet vésték: 94

Hiszek az életben, az ereszet alatt élők dolgos emberségében. Leleplezésére 1959. május 31-én került sor, ünnepi beszédet Hampel Ferenc helyettes igazgató mondott. Tápai e három köztéri Móra-szobrán kívül még jó néhány portrét készített egykori patrónusáról. Mozdulatai, vonásai ma is benne élnek. Nap mint nap „látja" Mórát, behunyt szemmel is lé tudná rajzolni. Jól ismeri arcának legapróbb részeit a szájzugtól a szemöldökig, és ha emlékei kikívánkoznak, nyúl a kalapács után — a forma már nem probléma — és a rézlemezből előtűnik a régvolt igazgató úr szelíd tekintete. A 77 éves Tápai mintázza a 100 éves Mórát. APRÓ FERENC

SZALAY FERENC FESTMÉNYE

TAKÁCS

IMRE

Szegedi emlékeim Ott az a Tisza-kanyar, és a népi táncosok Újszegeden! A legendás halászlé a jélig legendás vendéglőben! A Dóm tér oszlopos folyosója, és a sok rosszvas a Dóm És a kisvárosivá züllő sugárutak, mint Moszkvában!

téren

Elnézegettem egyszer egy halászbárkát — a teendő, mint a disznóölésen, a szüreten is: mutatta maga magát. Egy fiú fürdött ott később, és kis híján lecsavarta a kutyor a mély mederbe. Másvalaki átúszott onnan más országba, de előtte teleette magát marhahússál — kalória-tartalékért a hideg víz ellenében: benne is lenni, vele birkózni is! Eltévedtem az Alsóvárosban — már este volt. „Alsóvárosi búcsú!" Megnéztem az alsóvárosi templomot. Kis híján lekéstem a kiállítást megnyitó beszédemről. Valaki lemezlovassal kellett aztán versenyeznem (valaki költő). Nincs nekem erős hangom. Lapos vagyok, mint Szeged föld-alapja. És mire emlékszem még? Az egyetemista Radnóti szállására? És Bálint Sándorra? — ismeretlenül is? — aki őzni tanította Móricz Zsiga bácsit.. .?

A piszkos hóesésben Az ember kiment a piszkos hóesésbe, és nem is érezte magát rosszul. A pincében, ahol nyáron tüdőgyulladást lehet kapni, most meleg volt. A bornak persze hideg, a bor megfázott. Olyan maradt a bor, mint egy didergő lány. Fanyar, kesernyés, undok, ízetlen, hasznavehetetlen. Ha az ember egészen egyedül van, akkor még az ilyen dologgal is próbál megbékélni. Az ember, aki kiment a piszkos hóesésbe, megkísérelte, hogy szeresse azt, amit pedig szeretni alig lehet. „Légy olyan, hogy szerethesselek!" — mondta majdnem, kis híján, mint nyomorült férfiak mondják az olyan nőknek, aki nekik jutott. Az ember összeszedett minden gyertyát, ami található volt a bódéjában és a pincéjében. Sorban meggyújtogatta őket. Néhányat a pálinkás üvegeknek készített vakablakokba rakott, néhányat pedig a padlóra. Különös világítás lett ezzel a pincében. Mikor kiment a kertbe a pincéből — csak a mécsest engedve égni tovább, hogy a gyufája el ne fogyjon —, belement a piszkos hóesés barátságtalan világába. És miközben dolgozgatni is kezdett benne, megbarátkozott vele. Hó és avar együtt ropogott, süllyedt a lába alatt. Még a föld is utánuk süllyedt ezeknek. A talaj nem volt fagyos. Talán éppen a vékony kis hó árnyékolása alatt engedett föl. Visszament a pincébe — talán egy pohár borra —, és meggyújtotta újra a gyertyákat. Volt azok között olyan is, amilyeneket a bulgáriai templomokban gyújtanak a hívek a halottakért. Ezeket a rózsaszínű gyertyákat el is égette mind az ember. A csonkjukat beledobálta a mécses olvadékába — és újra kiment a piszkos hóesésbe. Bár a kertben nem volt piszkos a hóesés. A szőlő lehullott levelein, a fű kontyain, a gyomok nem román, nem gótikus, nem reneszánsz és nem barokk épületein — a karók, oszlopok főin, de még a drótokon is: a hó, a kevés hó, fehér maradt.

A tél eleje Kifakult a szexi plakát is, fölélte a meleg színeket épp a meleg. Taszítja nyár utolja, ősz utálja a közönyös télbe az embereket. Halálhírekkel élünk, mint a szikkadt kenyérdarabokkal a szegénységben. Elkápráztat a napi megteendő, szobánk vigasztal kisded melegével. 7 Tiszatáj

97

Látáskultúránk is már mire való? — mit látunk, mit szagolunk, mit ízlelünk? Vadállat-életünkből hol van a vad? Vagy vadőrök előterelik nekünk? Kannibalizmusunk egy disznóölés tréfálkozása közben nem szelídül. Mondják a boltban: Ez van, Ez nincs — Valaki egy borosüveggel oda leül,

uram!

ahol mi állunk, járunk, közlekedünk. És röhög, mint tudója valaminek. Kifakult a szexi plakát is — elmúlt a kedves idő, tél közeleg.

Tavasz előtt

98

Várom a kikeletet, mert akkor kimehetek a kertbe kapirgálni, ágyások helyét ásni.

A tavaszt elviselnénk mindnyájan, ahogy telinek — gondolván: jön majd a nyár, és mindent kitakarván

Vethetek sárgarépát, fehér zöldséget, céklát, borsót, és dughatok el dughagymát, hogyha lesz

belemelegít amúgy, amire gyávák vagyunk, hőstettre mint a paraszt — addigra nagy lesz a gaz,

hely.

Az ingem levethetem, járhatok meztelenen, csak egy gatyát marasztva, a szomszédasszonyokra

és elrejt mindenünket, véletlen vélt ügyünket. Kertbarátság lesz az is, ha gyártunk gyereket is.

való nagy tekintettel. Meg ne támadjon engem egy se, mert baj származik abból, ha megízlelik

Ha nem csak imitáljuk, hanem ha tűzzel játszunk, és gyullad akkora, a tűzoltók jönnek oda.

a jót, bár másnak válót. . . Köszönném én is a jót, ha kínálnák közönnyel veteményezés közben . ..

Így játszom gondolatban — fél télben, fél tavaszban, vers-dolgozatban, íme. Tavasz e l ő t t a címe.

KISS

BENEDEK

Szerelmed csendes hatalma Hisz tudod: lelkemben élek. S tudhatod: tágas lakás. Holtomig tartó bérlet. Addig nem bírhatja más. Es örülök most, mert benne (mintha központi fűtésem lenne az idegeimben surranó láz:) itt vagy te is, bár messze, s lassúdxm föl-le jársz. Lassúdan föl-le jársz, vagy leülsz egy zugolyban, hallod a szívdobbanást s arcomat keresed hol van; hol van? nézel riadtan, arcomra mert nem találsz, arcomra mert nem láthatsz rá onnan. Jó az, hogy itt is velem vagy, jó az, hogy itt vagy velem, s míg e mágikus erő el nem hagy, hadd mondjam, mit sose mondtam: Mi ez, ha nem szerelem? Szerelmed csendes hatalma szerelmem növeli, látod, s távolból lobog föl nagyra — s hány év is már ez a távol?! S mennyi még? ... Engem a vadság mint szelídebb vizeken visz ... Hordozzam csendes hatalmát létednek, kívánom, ott is!

Köszöntő Étessen e szép föld sóval, pogácsával, itasson a mennyég jó remény borával, erőnk erősödjék, tüzünk égjen lánggal békéljünk e baglyot varjadzó világgal! Etessen sóval,

—

a szép föld pogácsával.

Békéljünk e baglyot varjadzó világgal, de soha a rákkal, a ringyó-halállal, ronggyá-szakadással, pusmusos butákkal,

SZEPESI

soha vak puskákkal,

ártással, bombákkal!

Békéljünk varjadzó

a baglyot világgal!

Soha fényirtással, puskával, bombákkal, csak egy szalmazsákkal, Évákkal, almákkal, jó esőkkel, bársony szellők ringásával, szellők ringásában bársony naphullással — De soha puskával,

ártással, bombákkal!

ATTILA

Visszanéző régi fóliánsok fölött gubbasztottam hány éjen át a lámpafénybe veszve hóbortos alkimista kutattam kristály-szavak titkait merültem rég-foszlott árnyak közé kik műhelyükben faggatták az éjszakát embermadarak álmodói jelvényük rózsa és kereszt hallgattak elsüllyedt harangokat a mélyből látók és megragadottak kiknek zene volt az idő értették a szél zúgását és nem volt rejtve előttük a világtalan sziklák beszéde

Alba rejtett arcod már egyre világosabb ahogy a hajnalt kilélegzik s a korai madarak mint a lángok sorstalan csaponganak

a fák

legszebb ruhádban meztelen kilépsz az éjszakából hal voltál hátadon hullámok visszfénye

RÓZSA

zöld szél űzött szikla hasogatott elrejtettek korallok tízezer neved az ölelésnyi

húsvörös

ágai

kimondom örökkévalóságban

és újra eljön értünk szobánkba bezúdul a tenger fekszünk arctalanul akárha éltünk volna itt oly ismerős a hullámokba-tört szelek zúgása

ENDRE

„Korunk hőse" Tessék — szóltam, de számon aligha jött ki hang. Nézek — s Pecsorin áll ott az ajtóban. Hanyag tartását tiszt-sapkája el- és leleplezi: az ellenző alól kibuknak hajfürtjei.

Amire vársz, sosem jön; mit rettegsz — az jön el. Akire vágysz, az elfut, s ki itt maradt — ölel. Ha megtörtént, mi történt soha nem marad úgy. önmagadhoz is, leghűbb addig vagy, míg: hazug.

„Még ugyanaz a fény és nem múlt e pillanat. Alig, hogy megkaptad — s már markodba is szakadt a jószerencse szára, te meg — hanyatt esel. Soha nem kerül el más, csak amit keresel.

Ki viselné el másképp elrontott életét? ' (Ha élsz — már elrontottad: meghalsz valamiképp.) Előre — vakon élünk. Látunk — visszafele. Így: visszahozhatatlan a jövő eleve!

—

101

S ezért eshet meg újra, akárhányszor, a múlt. Nem is letűnt időd fáj, de hogy: hiába múlt! Hagyd el az ifjúságot; ő már rég elhagyott! Kiáltozol? Hisz így majd, ha hívnak — nem vagy ott!" így szólt. — S már cihelödött. De aztán zubbonyát, szíjait igazgatva, csak várt, nem állt odább .. . Végül, a vállát vonva, kilépett vigyorin... ... A leglényegesebbről — hallgatott Pecsorin.

No, mehet! „Majd fordul a kocka, ne félj! Kiragadhat a bajból ugyanaz, ami most épp, hogy nem a veszted okozta. Ne legyints, ne sóhajts — de nem érdekes ez sem; majd fordul a kocka, s a győztes a végén te maradsz!" így ő. Az a hang a sötétben. Borús arcod a füstbe mered, ökrendtet a sok cigaretta, tarkód nyomogatva felállsz, mosolyogni igyekszel, balkarral a széktámlán könyökölve a kocka után nyúlsz. A csillagos égig emelve „No, mehet!"

a tét — s te

kivágod:

TORNAI

JÓZSEF

Éjszakai vajúdások KERESEM A HANGOT Ma ott jártam a régi községházán. Bementem a hatalmas, kőoszlopos, kovácsoltvas kapun. (Éppolyan ütött-kopott, mint akkoriban.) Visszaléptem a gyerekkor, ifjúkor kapuján. S éreztem: ott kellene meghalnom. Rámnehezedett a kiszakadásom. Goethe óta vitássá lett az emberi egzisztencia? Igen: én is kérdésesnek érzem a létem értékét. Sőt: ez a legerősebb érzésem, mióta tudok magamról. Ezért nincs kedvem semmit se csinálni, csak tűrni a semmittevést, a semmit. Csak álmodni valamiről, valakiről, egy nőről, az istenről, a gyerekkorról. A házunktól nem messzire lefelé hajló domboldalról, hol annyiszor kószáltam ősszel, nézegettem az előző este fölállított nyúlhurkokat. Nem: az a fiú nincs többé, és nem vagyok én sem az, aki a személyemben létezik. Pedig nincs más, csak a gyerekkor. Mostani életem fájdalmas-iszonyú elszakadás a gyerekkoromtól, Dunaharasztitól. De főként attól, aki akkor, ott voltam. S céltalanná, boldogtalan gépemberré tesz elszakadásom önmagam gyökerétől, őskorától. Keresem a hangot, ami még közös bennünk — néha föl is csendül —, de egyre gyöngébben! S én nem tudom, mit tegyek így, itt magamra maradva ezzel az idegen, öregedő lénnyel; én, aki az a gyerek voltam, mindenen csodálkozó, legyűrhetetlen nomád: nem is tudom már, micsoda, csak nem az, aki most vagyok. Harasztihoz hozzá voltam nőve: a Dunához, a dombokhoz, a síksághoz, vadvizekhez, erdőkhöz. Most hiába megyek vissza: csak utas, látogató vagyok ott.

LELTÁR De mikor olyan közönséges volt! Ki gondolhatta volna, hogy szent? Leltárba kell szednem a földnek egyetlen, tehát számomra szent pontját, ahol anyámmal, apámmal együtt éltem, két bátyámmal, nővéremmel fölnőttem. E reményemlékeket és helyeket, tárgyakat kell magam elé tartanom. A kapu, korhadó léceivel, a ház előtti gömbakácok, esténként tisztára söpört járda. A ház mögötti keresztutcában a mi oldalunkon nem volt járda, csak csomós, kicsit lejtős talajú fű. A ház, az első szoba két kis ablaka előtti virágos kert, bokrok, kis fák, nagy hóesésbokor, a bejárati ajtó előtt nagyobb, ágyásokba rendezett virágoskert, kis fűzfa, két terebélyesebb akác, lugas, dáliák, petúniák. Ezt a kis kertet meg az eléggé hosszúra nyúló telek hátulsó felében növögető szőlőt, gyümölcsfákat egy-egy drótkerítés választotta el a középső résztől. Abban is volt még egy kisebb baromfiudvar. A középső részben állt két (egy kisebb meg egy jóval nagyobb) eperfa. A nagyobbik a kerekes kút mögött. Arra föl lehetett mászni, messze nézni, elrejtőzni, tornázni. Ugyanitt volt a nyári konyha, valamikor földes pincével. (Ké103

sőbb ezt betemettük.) Mellette a fáskamra, és odább, közös tető alatt, a disznóól. Aztán az árnyékszék deszkából, mögötte a trágyadomb. A kert hátsó, legnagyobb részében a szőlő közepén végihúzódó lugason, őszi- és sárgabarackfákon kívül ecetfák is voltak, a szomszéd telken álló épületnek dőlve. Alattuk egresek, az utca felőli oldalon pedig, az akácok között vadribiszkebokrok. Itt nagyon megette már a rozsda a drótkerítést, szerettem r a j t a átmászni: ilyenkor az volt a baj, hogy a deszkája könnyen leszakadt, vissza kellett szögelni. A középső, elkerített udvarban „lakott" a kutya: a Betyár, egy szürke puli. A nyári konyha padlásán galambokat tartottam: postákat, szegedi bukókat, fodros bögyű sirályokat, a legszebbeket, amiknek már a nevük is csak alig-alig jut az eszembe. Pedig a galambszeretet, galambnevelés igen fontos része volt kamaszkoromnak: szenvedélyesen figyeltem őket, törődtem velük, és mindig sírtam, ha anyám levágott egy-egy pár kisgalambot. Csoda volt a repülésük, csoda volt fölmenni hozzájuk a padlásra, ahol elültek és a fészkeik voltak. Ki látott csipogó, tokos galambfiókákat a fészkében nyújtózkodni, totyogni? S mikor kinő a tolla, szárnya s először röpül? Csodák voltak ezek s szinte teljesen elfelejtettem. A nyári konyha előtt sokáig megvolt egy nagyobb, vadszőlős, illetve dísztökös lugas is: ott sokszor olvastam, sakkoztam a barátaimmal. Apám is szeretett ott fonott széken iddogálni, hűsölni. Két szobánk volt a házban (vályogból rakták a tízes években): mind a kettő kicsi. A konyha kátrány papír teteje mindig beázott. Volt egy kis előszobánk is. A háború után ez lett a konyha és a korábbi konyha a veranda, apró, régi, fakeretű ablakokkal. Ekkoriban a konyhában aludtam, vaságyon, meztelenül, hogy edződjek. A szobák közül csak az udvar felőlit fűtöttük. Az utcait soha. Szüleim csak hidegben tudtak aludni s én is ezt szoktam meg. A fűtött udvari szobában is csaK egy vékony derekú kályha melegített, ha beköszöntött a kemény alföldi tél. Körülötte meleg volt, a fal menti díványon már nem lehetett megmaradni a hidegtől. Karosszékünk sose volt. Egyszerű, kocsmai székeken nyomorogtunk. Ágyunkban szalmazsák, dunyha szolgált alvásul. A nyári szalmacserékre úgy emlékszem vissza: utána, este mesebelien jól esett a rugalmas, friss derékaljon aludni. A konyhában rossz tűzhely, dróttal csukható kisajtóval, örökké szidott sütővel. Mellette billegő, öreg konyhaszekrény, ócska asztal, a sarokban mindig valamilyen zsák vagy limlom. Volt éléskamránk is: minden évben vágtunk egy-két hízót. A kamrából vitt föl a padlásra a falépcső. A padlás apró, pókhálós ablakából különös volt lesni az utcán zörgő szekereket, kocsikat. Itt éltem, nőttem férfivá. Minden itt történt velem: s éppen erről a korszakról nem tudok semmit. De van-e más helye az egész földnek, ami szent nekem? Ott kellene eltemetkeznem. Sehova máshova nem tartozom. Legföljebb még a falu szélén kezdődő dombokhoz, erdőkhöz, laposokhoz, mocsarakhoz. A föld többi része nekem megtanult nyelv. Az anyanyelvem ez a két hely, e valójában egyetlen abszurd paradicsom.

A CSODÁLKOZÁS Kell lenni olyan végső nézőpontnak, ahonnan egyképpen értékes és értelmes az élet és a halál. És ez nem lehet más, csak valamilyen antimetafizikus metafizika, amit világfölfogásom ad meg. Hiába elemzi a tudomány (bár szép, hogy elemzi), nem tudunk és nem tudhatunk meg semmi végsőt az úgynevezett anyagról és szellemről. Sokat tudhatunk róla: nem tudhatjuk, nem deríthetjük föl egészen kozmikus összefüggésük törvényeit. Nem ismerhetjük meg a teret és időt véglegesen. A keletkezést és megszűnést alapjában, mert ezek végtelen és határtalan folyamatok. A végtelen irracionális számunkra. A plátói (ideák) vagy a nietzschei (örök visszatérés) metafizika nagyon vonzó lehet, teljesen mégse foghatja át ezt az irracionális végtelent és határtalant, hiszen az mindig ugyanaz marad számunkra: vagy érthetetlen, céltalan, fölfoghatatlan semmi, őrültség, hontalanság, melyben semmi emberit 104

nem találunk, vagy a lét csodája, amit nem ismerünk, és emiatt szeretünk, tisztelünk. Életünk és halálunk így egy ismeretlen, de örökkévaló és a legváltozatosabban formát öltő valaminek: mindenségnek része. Belőle merül föl a tudatunk és beléje merül vissza. De mindig éppúgy fölszínre jut, formát, létet ölt, mint ahogy időnként fölbomlik, megszűnik. A lényeg a csoda, a csodálkozás: a teljes abszurditás, megfoghatatlanság, végtelen és határtalan gazdagság. Ehhez a „metafizikához" semmi sem hasonlítható; minden rendszer, a vallásos éppúgy, mint a filozófiai vagy természettudományos, vagy eleve zavaros vagy nagyon szűkös. Nem tudni, hogy mik vagyunk, honnan jövünk, mi az a mindenség, amelyben élünk, bár ismereteink sokrétűek és mélyek, s még többet gyűjtünk belőlük ezután. Mégis a csodálkozás az egyetlen és végső pont, ahonnan megnyugtatóan, tiszta szemmel elfogadható életünk és halálunk. Ahonnan van értelme az emberiség szellemi és anyagi fejlődésének. A csodálkozás mindenségében minden forma egyaránt értékes, mivel ugyanúgy létrejön és elmúlik. Nincsenek kitüntetett formák. Ezért nem szabad különbnek tartanunk magunkat, művészetünket vagy történelmünket egy fűszálnál sem. Moszkva, 1977. október

ISTEN FOGAI KÖZT NEVET AZ IDŐ Ma a legnagyobb fájdalom szakadt rám: egy templomi, egy miserészietet láttam a televízióban, és abban a pillanatban visszaléptem abba a koromba, amikor még hittem, és vasárnaponként, a gyönyörű és titokzatos haraszti vasárnapokon templomba jártam. Hol voltam, ki voltam akkor? És ki vagyok most? Ki volt elragadtatott, csodálkozó, magáról nem tudó, tökéletesen kozmikus lény akkor? És ki szomorkodik, esik zokogva az ágyra most? (Mert sírtam, nagyon sírtam és akartam sírni; szenvedtem borzasztóan és nem féltem a haláltól: ha ez a sírás az életem végét jelentette volna, akkor szembenézek vele, de többről, másról volt, van szó.) Istenem, tisztán éreztem, hogy az a kisfiú (az a kis naiv csikó) valahol él bennem, csak be van falazva; sír, de nem hallja meg a világ, még én sem. Az a kisfiú nem halt meg, és nem haltak meg a titkai sem. „Kék korszakom", gyerekkorom mindenségbegyökerező „kék korszaka" nem múlt el, mert az a létezés, a lét metafizikájának egyik f o r m á j a (ismerünk más formákat is). De ilyen messze lenni tőle, attól a májusi kék lénytől, aki ott térdelt a litániák orgonacsokor-illatában: ez az, ami elviselhetetlen most és mindig. Csak ha elfeledkezem róla, akkor nem fáj, akkor nem tudom, hogy a kékből fekete lett, és később fehér lesz: a csontjaim és a kiszáradt öntudatom színe. Akkor, Harasztin, a kis templomban csak egy lény volt: most kettő van. De talán éppen a legfájdalmasabb pillanatokban megint egyek vagyunk: a kis Tornai Jóska meg az öregedő, és együtt sírunk, együtt álmodunk. (Valóban álmodok anyámról, apámról, a testvéreimről, az úrnapi, a húsvéti körmenetről, az isten akácfavirágos arcáról.) És ilyenkor a kiszakadás — rövid villanásokra — nem létezik. Kozmikus lény vagyok még valahol? Meg valahol van egy élő réteg, mélyen a héj, az évgyűrűk alatt, életem fájában? Onnan még szivároghatnak édes nedvek: a szeretet, a teremtés, a szerelem, az egész mindenség tiszteletének nedvei. Ezekkel a nedvekkel az idegeimben elfogadom, örülök életnek, szenvedésnek és halálnak. Mert nem köt egyik sem. Szól az orgona a kis haraszti templomban, a szél az akácfákat borzolja; látom az ablakon át, száll az Alföld pora a homokos utcákon: örökké ott állok, ott megyek. Kozmikus vagyok és oszthatatlan, lerombolhatatlan: én, csak én: ilyenformán a tökéletes ellentmondás, amit nem lehet elfogadni, megérteni, túlhaladni. Csak boldogan nevetni rajta, ahogy az isten fogai között nevet az idő. 105

ÖTVEN ÉV Az élet értelme: az élet értelmének keresése; az isten keresése, a jóságé, a gonoszságé, a szépségé, a másik emberé, a szerelemé, a szabadságé, az egyedüllété, a félelemé. Csak keresés, végtelen pályán, formák végtelen változataiban a végső általánosításig, amely éppúgy lehet egy-egy kavics, mint egy nő vagy egy férfi öle. Mert meg kell tudnom: mi van a forma mögött, az érzékelés mögött, önmagam mögött? Meg kell tudnom: lehetséges-e valamilyen átkapcsolás, átvillanás a mindenség és köztem, a semmi és köztem, isten és köztem? Lehetséges-e a szó, a tapintás, a fölismerés, amely én vagyok és már mégse én? Lehetséges-e az azonosság önmagammal? Legalább egy pillanatra? Legalább a halál, a kifejezés, az orgazmus pillanatában? Velem nem történt más ötven év alatt, csak szerettem az istent, az erdőt, a dombokat, anyámat, anyanyelvemet, a gyerekeket, az állatokat, a szép és okos és ideges nőket. Akármelyiket mondom, mindig ugyanazt közelítem: anyám keze ugyanaz, mint az Alföld homokja, az isten üressége és telítettsége vagy a halál. Mindegy, mit mondok: a nyelv másik keresés, a nyelv végtelen közeledés és végtelen távolodás. E g y embert szeretni éppolyan rettenetes és lehetetlen, mint s o k a t , mint mindenkit, mint önmagamat szeretni. Aki szeret, nincs megállása, otthona; titka ott van elrejtve a többi lények legbensejében, s ezek közül nem az egyetlen, csak a legellenállhatatlanabb, az ember, a másik: férfinak a nő, nőnek a férfi. Ha egy kultúra elfeledkezik, vagy fölvilágosultan lemond a keresésről, ha a tudomány nevében keres csak tovább, megteremti maga körül a teljes szétesést, a zűrzavart, az igazi keresés hiányát. Csak a metafizikai minőségű keresés ad formát a létezésnek, a gyakorlativá szűkített keresés önmagában betegség, boldogtalanság, nihilizmus: az élet általánosításának tagadása. Az isten időnként fölfogható a maga totális fölfoghatatlanságában, á szerelem a maga reménytelenségében: az atommagok vagy a galaktikák keletkezése, analitikája soha. Az adatok a pokolba rántanak m a gukkal. A keresés szomjúság az azonosulás egy-egy pillanatáig. Keresni, csodálkozni, szeretni: íme, a legtöbb, amire végső fokon képesek vagyunk, amíg képesek vagyunk, és nem zavarodunk össze, nem zavarjuk össze a világot is magunk körül. Az összezavart világban megtalálja bennünk zsákmányát a gyűlölet, a bűn, a szorongás: minden pusztító örökségünk.

SZÜKSÉGÜNK VAN A HIBÁINKRA Micsoda hibákat követtem el — főleg a nők ellen, akiket szerettem! Az önzésnek, az érzéketlenségnek és — igen! — a szabadság hiányának, a gyávaságnak, a tehetetlenségnek a hibáit. Kívülről nézve szörnyetegnek látom magam, ahogy A-val, B-vel bántam. És ugyanígy C-vel is! Igen: de ha A-val vagy mondjuk, B-vel úgy viselkedek és döntök, ahogy a szeretet, az odaadás — rövid távon — megköveteli, akkor két-három gyerekem volna az első házasságból, és nem tudtam volna, vagy sokkal nehezebben válhattam volna el. Ugyanígy: B-t elvenni a terhessége miatt, őrületes hiba lett volna. De akkor hol a határ a jó és a rossz között? Biztos, hogy hibáimat el kellett követnem, hogy mindennek meg kellett történnie, ami megesett velem. Eszerint nincs jó és rossz, csak döntések vannak, tettek, amelyeket a kellő helyzetben és a kellő időben kell meghoznunk, elkövetnünk? A gonoszság, önzés, szeretetlenség persze gonoszság marad, hiba: aki ellen elkövettük, megszenvedi érte a magáét. De van valamilyen mélyebb-magasabb összefüggés, amely végül megnyitja előttünk a helyes utat. A hibáinkra azonban szükség van, éppen úgy, mint a tanulságokra, a helyesbítésekre, az emberismeretre. Nem hiszek az ártatlan, tiszta emberekben, csak azokban, akik bűnt követtek el embertársaik ellen, de nem azért, mert gonoszságot akartak, mint holmi III. Richárd, 106

hanem mert nem tehettek akkor és ott mást. Később, amikor helyesen döntöttek, akkor se tehettek mást, mint amire elhatározták magukat. De ami a bűn, a hiba és a helyes tett között történt velük, valahogy mégis benne van ebben a szükségszerű tettben. A konfliktusokon át, a valódi, hibákkal, bűnökkel terhes összeütközéseken át válhat csak erkölcsi lénnyé az ember. Már kevesebb hibát követ el, de azért mindig bűnbe eshet. Ha erkölcsi felnőtté válása után csak a jó és a jobb között dönthetne, egyáltalán nem volna erkölcsi lény többé: csak gép, csak vegetáló állat. A bűn föltételezi az erényt, a kétségbeesés az örömöt — és fordítva. Nem lehet másként: így kell szeretnünk és pusztítanunk egymást.

A MÁSODIK JELENTÉS A dolgok második jelentése ilyenkor hajnal három felé sokkal világosabb, mint máskor. De azért fölismerhetőnek kell lennie máskor is: mindenkor. Nem tudom, mi választja el a második jelentés nélküli eseményt vagy képet, pillanatot a második jelentéses pillanattól. De a közönséges életben és nyelvben is ismerünk jelentőségteljes kézfogást, pillantást, elbúcsúzást, csöndet, kifejezést; ezt a jelentőségteljességet kell példának venni, hogy eljussunk a valódi jelentésig, addig, míg egy kép, esemény, emlék, tett vagy pillanat jelzéssé, jellé, valaminek a jelentésévé, megjelenésévé nő. Meg kell látnunk ezt a mélységet, fénykört valakinek az arca, alakja körül, még ( akkor is, ha a jelentés, a jel értelmét nem tudjuk s talán sose fogjuk tudni. De hogy szinte minden, ami fontos életünkben — mondjuk egy könyv, amit mégis magunkkal viszünk valamelyik hosszú utazásra, vagy egy hang, amely ottragad a fülünkben —, szóval, hogy szinte minden kis és nagy megtörtént mozzanat képes egyszercsak önmagán túl is mondani valamit, az legtitkosabb, legbüszkébb szellemi kincsünk. A szépség például majdnem mindig túlmutat önmagán, függetlenedik önmagától, nem a lététől kapja hirtelenében a mélységét. És nemcsak a szépségnek kell meglátnunk ezt a mélységét, a fájdalomteljes, szomorú, kétségbeesett állapotainknak is. Vannak dolgok, amelyek azonosak önmagukkal s vannak mások, melyek megnyílnak, megsejtetnek, mégvillantanak valamit, ami teljességgel követhetetlen és ezért szomorúan, de hálásan ismerjük el a hatalmukat. Azt a tulajdonságukat, hogy hirtelen ablakká tudnak tárulni a szemünk előtt: a betekintés pillanatává, de hogy hova, arról már nem tudunk semmit. Csak azt sajnáljuk, hogy hosszú életünkön át pusztán a művészetben vettük észre ezeket a titkos ablakokat, igaz, joggal, hiszen a művészet ezeknek az ablakoknak elrejtése a mindennapi dolgokban (és ha nem elrejtése, akkor fölfedezése) — de szegényes ostobaság volt, hogy vagy vallásos, misztikus tünetnek tekintettük a nem művészi második jelentéseket, vagy teljesen megtagadtuk a gyakorlati élettől. Azonban ilyenkor, hajnal három felé, messze az otthontól és önmagamtól, egész sor gesztus, tett, emlékkép vetkőzi le magáról a mindennapi esemény álarcát — az egyszeri gyakorlati megtörténés szűkösségét. És válik ismételhetővé. A második jelentés fölidézhető, újra átélhető. Újra megborzongat, mit mondtam vagy mit mondott az anyám, mikor utoljára kikísért a kapun és panaszkodott, hogy többet nem fog azon kikísérni. Csakugyan így történt, mert egy hónappal később meghalt. De most nem is ez a fontos, hanem a jelenet ott a kis haraszti léckapuban, a gömbakácok alatt: a szomorú, kedves, halhatatlan anya, a halandó, elveszett fiával. Talán éppen azok a pillanatok mélyülnek el második jelentéssé, amelyekben a végességünk szembekerül, szembesül a végtelenségünkkel. Lehet, hogy ilyenkor az univerzum csillan meg: egy kapcsolatban, búcsúban, szépségben, hősi tettben; de talán túlságosan is rövid távú, elhamarkodott ez a magyarázat, talán nem is egészen igaz. Amikor észrevesszük, fölfedezzük valaminek, akár egy tárgynak a második jelentését, elsősorban talán az lep meg, az borzaszt el, hogy van valami más is, hogy nem vagyunk pusztán önmagunk, hogy tárgy és alany: figyelt és figyelő viszonya van köztünk és a világ, a dolgok, az események, akár a legszerelmesebb társunk 107

között. Elképeszt és megborzongat, hogy hiába vagyunk itt, hiába szívjuk egy anyagelvű század emlőit: kettősség van bennünk. A második jelentés megértésekor ez válik nyilvánvalóvá. Rossz szó itt a megértés, és csak azt érthetem most rajta, hogy pedzegetjük végre az üzenetet, hogy üzenet van, de persze nem érthetjük, miről szól. És hiába próbálnánk megfejteni a tartalmát. így szokott lenni az én nyárfölvillanásaimmal is: évek óta meg-megcsillámlik egész erejével egy-egy kép, emlék, átélés a gyerekkori, haraszti nyaraimból — például megüti az orrom a forrón perzselt kerítésléc szaga —, és már vége is van, már nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnék: az egész jelenség nyelvnélküli, nyelvileg, s hozzáteszem: költőileg kifejezhetetlen. Azelőtt tartottam magam Baudelaire kihívó mondatához: „Ami nem kifejezhető, az nincs is." Most már inkább a vereség teljes súlyát szeretném valahogy ledobni a vállamról. Nemcsak költői, emberi vereség is, ha azt tapasztalom valamiről, hogy van, mégse tudok róla beszélni, vagyis tudok, de azzal a keserű tudattal, hogy a beszédtől, a kifejezéstől megváltozik, közönségessé, jellegtelenné, jelentéstelenné válik az az eredeti jelzés, amit tapasztaltam, ami volt, ami nyilván létezik is. Ettől még lehet, hogy igaz az „ami nem kifejezhető, az nincs is" tétel. Csakhogy a második jelentés fényében, de már a görög vagy akármelyik más mitológia ismeretében is másként kell értelmeznünk. Azt mondhatjuk, hogy most a tétel negatív oldala a fontos számunkra: az, hogy ami nincs, nem fejezhető ugyan ki, de megjelenhet, és éppen kifejezhetetlenségében, nemlétében sejtethet valamit, olyasmit, amit a kifejezés, a művészet gyakorlatában nem vehetünk észre. A második jelentés a kifejezés ellenére, nem a kimondás, az értelmezés, a m a gyarázat, a forma, az elemzés következtében válik nyilvánvalóvá, mindettől végül is valahogy független tud lenni. Meg kell tehát fordítanunk a például választott tételt: „Ami kifejezhető, annak nincs meg az a mélysége, amiről most mint második jelentésről beszélünk." Ami kifejezhető, az azonos önmagával. A második jelentésben éppen a kettősségünk, a dolgokkal való szembenállásunk derül ki. Valahogy sejtelemszerűen, éppen, mert mégiscsak észrevehetjük a dolgoknak ezt a nem létbeli dimenzióját, a teljes azonosulás lehetőségével is kecsegtethet. De ez már csakugyan túlzott következtetés: félő, hogy rossz irányba is térít. Jobb, ha a rítusok, szertartások, beavatási módok, szent jelképek világában keresünk kiutat. Minden ilyen emberi forma éppen azért vált szentté kisebb vagy nagyobb, vagy kontinensnyi közösségek számára, mert, mondjuk, a tetoválás vagy az utolsó vacsora prózai, fizikai megtörténte mögött ott állt furcsa fénnyel és árnyékkal egy másik esemény: valamilyen mozdulatlan jelzés, tartalom, talán igazság, talán valóság, talán teljesebb teljesség, mint ami pusztán ott, akkor s minden nap látható volt, illetve látható. A varázsló átalakulása krokodillá vagy paradicsommadárrá, a kenyér és bor Jézus testévé és vérévé, tehát csakugyan nem a mindennapi, természettudományos értelemben vett átlényegülést jelenti, hanem azt, amiről beszélünk: egy esemény megnyit előttünk valamilyen másfajta mélységet, mint amit pusztán az agyunkkal, értelmünkkel ismerünk. A szent jelek esetében is ez történik: az életfa, a szvasztika, a kereszt, a napkorong, a csodaszarvas, az egyiptomi életkulcs alakjában és anyagában nem képes összpontosítani, amit egyszer csak mégis észreveszünk benne s attól kezdve ezek a jelek azt mondják nekünk, ami kifejezhetetlen, de amiről tudjuk, hogy hírt ad magáról. Az emberiség mindig megpróbálta ezt a váratlan, kiszámíthatatlan második jelentést aprópénzre váltani, üres ismétléssé, rutinná korcsosítani. A szent jelek (amilyen egy nemzet zászlaja is) nem jelentenek semmit a mögöttesük nélkül. Kellenek, mert olyanok, mintha állandóan jelentenének valamit (hiszen néha jelentenek is!), de a gépies használatnak nem engedelmeskednek. Ezért nem hiszek a babonás ereklyékben, jelvényekben. A második jelentés szabadabb, gazdagabb, mint az emberi gyakorlat, a pragmatizmus. S ha elfogadjuk a maga megfoghatatlanságában, megrendelhetetlenségében, akkor még az az őrültség is megfordulhat a fejünkben (mert valójában meg is élhetjük nagyritkán!), hogy ha van második jelentés, akkor lehet harmadik, negyedik, 108

isten tudja, hányadik jelentés is; annyi réteg és mélység egy-egy döntésben, műben, eseményben, hogy maga a világ — s mi is! — már meg is semmisül e jelentések előtt. Ez .már csakugyan a szent őrültek és öntudatlan gyerekek meg a legnagyobb próféták, költők, festők, zenészek, tudósok váratlan, eltűnő, visszaidézhetetlen fölvillanása, amikor a világ mayafátyla mögött valami megmoccan, hív, vagy csak áll, áll, mozdulatlanul, másvilági csöndben; úgy, hogy én is csak föntebb való füllel hallhatom Vörösmarty szavait, a sokszor mondottat, agyonkalapáltat; most, hajnalban, három felé talán a számtalanadik jelentésében: Sötét és semmi voltak; én valék, kietlen, csendes, lénynemiakta Éj.

MÁRCIUSI VADVIZEK Egyetlen büszkeségem: hogy emlékszem arra a boldog kisfiúra, arra a kujtorgóra a vadvizek, rétek, erdők, dombok mentén. Napsütésben és szélben, tavasszal és ősszel: ott kóboroltam, a talpam érintette azt a vad, nyers homokot, a gazt, port, sarat, füvet, vetést. A mosolygásom volt minden, az öt érzékem mámora az idegenségben és odatartozásban. Teljesen otthon voltam! Ahogyan soha többé nem leszek sehol. A kertben vagy a konyhában várt anyám, lekváros kenyérrel, tejjel, mákos kaláccsal, ráncokkal és boldog mosollyal. Senkinek sem mondta, csak nekem: „Hol voltál, gyönyörűm? Vártalak, mert tudtam, hogy éhes leszel." Nem az én hibám, ha csak úgy írhatom le az én paradicsomomat. De semmi se mutatható, írható le már belőle — közönséges föld, közönséges utcák azok arra Haraszti szélén. Nem szép, legföljebb a tavaszi, virágban álló akácfák, az egymást követő dombok mondhatnak valamit annak, aki nem ott született. Mindent az magyaráz meg, hogy én ott jöttem világra és nem ismertem más világot azon kívül. De más talán elfelejtette — ötven év alatt elfelejthette a gyerekkorát —, én őrzöm minden pillanatát. Mert mi jött azután? A háború, a rettegés, a szerelem, a házasság, a szexualitás vadsága, a politikai utak, a szabadság szomjúsága, elvesztése, és az írás, gondolkodás, és újabb szerelmek és sóvárgások, versek, barátságok, filozófiák és csalódások. A válság, amiből nincs többé kiút ebben a civilizációban. A gyerekkort semmi sem pótolhatja, hiszen a gyerek még magával azonos lény: magában hordja a külső és belső világot. Nem tud a kettősségekről, melyek később kikerülhetetlenné válnak bennünk, körülöttünk. Nemcsak íjat feszítve látom magam, de búzaszentelőkor is: ott lesem az éneklő parasztokat a Szentkútnál, vagy ott éneklem én is a szent énekeket velük együtt. S most tudom, hogy a kút tele van szeméttel, földdel, a szentképoszlop megdőlve: mikor azelőtt mindig volt rajta vagy előtte a földön friss virág! Nem hű képe ez annak, ami történt: a kiszakadásnak, a paradicsom bezáródásának, az emberi sors kinyílásának? Te szegény kisfiú, akinek akkor úgy csillogott a szeme, olyan szélesre nyílt a szája a mosolygástól, te vad, aki ugyanaz voltál, mint körülötted a baglyok, nyulak, sasok és rókák! Te szegény kisfiú, hova jutottál, elvont gondjaiddal, okosságoddal, szerelmeiddel és öregedéseddel? Ha tudtad volna, milyen reménytelen, ami előtted áll, milyen szomorú szétszóródás vár rád, micsoda kiűzetés, micsoda bűnök és lehetetlenségek! Az isten akkor még nagy orgonabokor volt neked: zöld birodalom, időtlen, határtalan. S mostanra minden levele leomlott, sőt a bokornak is csak az emléke maradt meg a fejedben. Igen: az isten emlék, a gyerekkor emlék. És a szavak, képek, a költészet varázslata nem őriz meg semmit annak a kisfiúnak az elragadtatásából, aki ott az ebihalakat figyelte a márciusi vadvizekben.

VIPUNEN Mint valami ihlet, fölindulás kezd elborítani az érzés, hogy talán azért veszítettük el kozmikus nedvdússágunkat, mert túlságosan megvilágítottuk, kézzelfogha109

tóvá tettük a metafizikai minőségeket, a legmélyebb, legbozótosabb, legismeretlenebb homályt, azt, amit nem lehet s ezért nem is szabad megvilágítani. A gyerekkor istenének a maga ősiségében, megközelíthetetlenségében kell maradnia, olyan elrej tettnek, hogy sose lehessen absztrahálható, sose lehessen teológiai, filozófiai eszmefuttatások, logikai mutatványok áldozata. A nagy mögöttesnek kell lennie, amihez képest minden, mindenki csak „előttes" lehet: Buddha, a próféták, Krisztus, Szent Ferenc, a ghandarvák, minden nagy géniusza az emberiségnek, és minden fűszál, falevél, hegyóriás. Mint a Kalevalában Vipunen, aki kifejthetetlen a fákból, kövekből, gyökerekből. Különben ez a lírai isten spiritualizálódik vagy materializálódik — s máris a modern szellem két betegségének esik áldozatul. De hagyni, örülni annak, csöndben, szó nélkül, hogy küldi a jeleket, csillagokat, mindenséget — meríteni belőle, megmerülni a maga kettős gazdagságában (teremtés-pusztítás) — ez talán lehetséges kozmikus viszony: Vipunen, a vén varázsló, varázsszavak énekese ott feküszik énekestül, varázsszavaival nyugszik, nyárfa nőtt a vállaiból, nyírfa hajlott homlokából, éger állott állacsontján, a szakállán fűzfabokor, mókusfenyő fent az arcán, sűrű fenyő a fogában. S Vájnámöjnent, aki Vipunen hasából szeretné kiszedni a varázsszavakat, lenyeli, elnyeli Vipunen, a természet és a szellem, a tudás, a megnevezés hatalma. V á j n a möjnen elmerül abban, amiből meríteni akar. S Vipunen nem az utolsó fokozat ebben a megismerésben-tapasztalatban; talán Ukkó, a fölső isten az, de arról m á r nem tudhatunk semmit. Ebben a folyamatban csak távlatokat ismerünk, elveket, titkokat, melyek mögött újabb távlatok, a megismerés újabb végtelen megközelítései rejtőznek? A végső törvényekről csak sejtelmeinkben láthatunk, érezhetünk meg valamit? Azt, ami közel és messze van egyszerre, ami más és azonos velem; ami én vagyok — gyerekkori homályban, az öregedés ébredésében — és ami a természet, a maga kiolthatatlan erőlüktetésével? Iowa City, 1978. október

110

DOMOKOS

H

MÁTYÁS

Esti beszélgetés Hatvany Lajosnéval — Ferenczy Béniről DM: — Maga mikor ismerte meg Ferenczy Bénit? HLné: — Én Ferenczy Bénit 1947-ben ismertem meg. DM: — Hogyhogy ilyen későn?

HLné: — Már régen nagyon nagyra becsültem, mint művészt, s az uramtól rengeteget hallottam Ferenczy Béniről; úgy beszélt róla, mint egy szerelmes, s ezért roppant kíváncsi voltam rá, de hát ők Hatvanyval még az én időm előtt szétmentek, mint barátság. 1919 előtt nagyon nagy jó barátok voltak. Akkoriban Béni a Noémival lakott együtt, s hármasban jártak színházba, kiállításokra, itt Pesten. Az uram, ismétlem, imádta Bénit (még Noémit is, tüskés természete ellenére szeretni tudta, és Valérral, a bátyjukkal is jóban volt); rendkívül nagy művésznek és rendkívül kulturált, művelt embernek tartotta, de hát — 1919-ben nagyon eltávolodtak egymástól. Béni akkor nagy forradalmár volt, kommunista, az uram meg — őszirózsás múltja ellenére — már éppen házi őrizetbe került. Lehet, hogy e miatt kölcsönösen kínossá váltak egymás számára? Nem tudom. Ez sose került szóba, de tény, hogy hosszú éveken át nem találkoztak, a bécsi emigrációban sem; az uram viszont mindig úgy emlegette őt, mint egy szerelmes; csak éppen én nem láttam soha Bénit 1947 előtt. DM: — S ők hogyan ismerkedtek meg? Erről nem beszélt Laci bácsi? HLné: — Azt hiszem, az én uram még az apjukat is ismerte, hiszen éppen tíz esztendővel volt idősebb Béninél, de az anyjukat egészen biztosan. — Nézze: olyan kis kör volt az az intellektuális réteg akkoriban Budapesten, amely a modern irodalom és a modern festészet iránt érdeklődött, hogy akik beletartoztak, azok mind ismerték — személyesen is — egymást. Én mozogtam egészen más körökben akkoriban, ezért én nem Ferenczy Bénit, hanem a vöröskalapácsos ember rajzolóját, Bíró Mihályt ismertem. No de, amikor 1947-ben Londonból hazakerültünk, egyszer, amikor az uram a könyvtárból jött haza, azzal állított be az ajtón, hogy amint hazafelé jövet föl akart szállni a 15-ös villamosra, váratlanul odalépett hozzá Ferenczy Béni, összeölelkeztek... DM: — . . . Ferenczyék akkor már itt laktak a Jászai Mari tér 5 - b e n . . . HLné: — . . . m i pedig a Pozsonyi út 378-ban. Szóval, nagyon megörültünk egymásnak, Béni kijelentette, hogy este átjönnek hozzánk, át is jöttek, Erzsivel, s ezzel egy nagyon intenzív barátság vette közöttünk kezdetét. Rengeteget voltunk együtt, annál is inkább, mert Béni is mellőzött ember volt az ötvenes évek elején, az én uram is. Bénit, tudja jól, kirúgták a főiskoláról (ahol 1945-ben — pontosan negyven esztendő múltán — apja örökébe lépve tanár lett ő is), kilakoltatták a műterméből, 111

a galériákból, az uramat p e d i g . . . hát arra nem is került sor, hogy bekerüljön valahová: őt már eleve kihagyták mindenünnen. DM: — De hát Laci bácsi tanított az egyetemen! HLné: — De csak mint vendég előadó. Hiába volt nagy sikere, hallgatósága, nem nevezték ki egyetemi tanárnak. — Béni viszont, az állásával együtt az Epreskertben levő műtermét is elvesztette, s ez volt számára az igazi csapás, mert nem tudott többet nagy méretű szobrokat mintázni. A Jászai Mari téri lakás egyik szobáját nevezték ki aztán műteremnek, ahol csak kisplasztikát lehetett csinálni, érmeket, meg rajzolni. (Egyébként, ha nagyon kellett, Martsa Pista műtermében dolgozott időnként — ha jól emlékszem, még a Petőfi-szobrot is ott mintázta.) — Maga ismerte, ugye, azt a szobát? DM: — Aludtam is benne — Juhász Ferivel együtt — 1956. november 1-én. A fölmondó leveleket is láttam, mert kettőt is kapott: az egyiket maga Révai írta, rövid, indulatos levél volt. HLné: — Akivel Bécsben rendkívül jó barátságban volt Béni! Az uram, mint kuriózumot emlegette, hogy Révai is, Béni is, mint lelkes futballdrukkerek, folyton együtt jártak ki a meccsekre, és most Révai mégis egyetértett azzal, hogy Bénit kirakják a főiskoláról és a műterméből. Egyébként a Petőfi-szobrát se engedte ki Milanóba: ő közölte — hivatalból — Bénivel, hogy az nem az igazi Petőfi, nem igazi forradalmár — egy suhanc, kihajtott ingnyakkal, kard nélkül. — S Bénit külön imádni lehetett azért, ahogyan ezeket a sorscsapásokat elviselte! Emlékszem, csak arra nem, hányban is lehetett, hogy egy tárlatra három munkát is beküldött, és a zsűrizésről, az eredménykihirdetés után egyenesen idejött mihozzánk. Belépett az a j tón, és kacagva, az ő jellegzetes kacagásával elmondta, hogy mindenestől kizsürizték. Minden beküldött munkáját visszautasították! Mi szinte halálra váltan fogadtuk ezt a hírt, hogy egy zsűri, amely együttvéve sem ér föl Béninek még a cipője sarkáig sem, ezt megtehette a szobraival, úgyhogy én folyton csak ezt kérdeztem tőle: — De Béni! Hogy tud Maga ezen így nevetni!? Engem rögtön megütne a szél! — Ugyan, Loli! — nevetett tovább Béni. — Hát Maga csakugyan komolyan, veszi ezt? Istenem, nem vették be a munkáimat, mondja m á r . . . Ezen nem érdemes izgulni. A szobor éppen olyan, mintha bevették volna. — Bénit ilyesmivel nem lehetett fölizgatni, s ekkor éreztem meg, hogy ő, mint művész, annyira biztos önmagában, hogy azok a nímandok, akik éppen olyan pozícióban voltak akkor, hogy kidobhatták a szobrait a tárlatról, nem tudták ezzel megsérteni. Én egész este dühöngtem, ő meg csak nevetve csitítgatott: — Számít az, hogy mit dönt egy ilyen zsűri? Nem érdekes... DM: — Milyenek voltak általában ezek az együttlétek? HLné: — Gyakoriak, mert 56 őszéig, amíg Béni beteg nem lett, nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne találkoztunk volna, s rendkívül kellemesek, mert Béni rendkívül kedves volt és művelt; az urammal bármiről olyan jól el tudtak dumálni. Társaságban Béni elbűvölően kedves volt, szerény, közvetlen — azt hiszem, nagyon biztos lehetett magában: nála bűbájosabb, szeretetre méltóbb emberrel nem találkoztam az életben. Annyira imádtam őt, hogy nem is volt soha kisebbrendűségi érzésem ezzel a nagy művésszel szemben, s ő is éreztette velem a barátságát. Az uram annyira bízott Béniben, mint barátban, hogy — ő már nagyon beteg volt akkoriban — folyton mondogatta: — Abban a tudatban halok meg, hogy Béni téged sose fog elhagyni! Amíg él, ő mindig törődni fog veled. — Nem így történt: Béni lett beteg, s az uram halála után (ők már kiköltöztek a Hermán Ottó útra) ritkábban is találkoztunk. De amikor értesítést kapott, hogy kitüntették a nagy Kossuth-díjjal, ez a félig béna ember fölhívott egyedül telefonon (aztán a feleségével, Erzsivel is felhívatott, s ő elmondta, mi történt): s mivel beszélni sem tudott, csak 112

hajtogatta a telefonba, hogy: — Naa! Naa! — ebből tudtam mindjárt, hogy nem valaki viccel, hanem ő az, Béni. Nagyokat kacagott a telefonba! Mintha azt mondta volna el a nevetésével: képzeljem el, hogy ő, akit kizsüriztek, most (ilyen későn!) megkapta a 100 000 forintos Kossuth-díjat. Taxit rendeltem, kirohantam hozzájuk. Éppen kaptam külföldről egy nagy doboz Earl Gray-teát (tudtam hogy azt Béni imádja!), amit magammal vittem. De hát mi mindent kaptam én is tőle! plaketteket, kis szobrokat, r a j z o k a t . . . Mindig kitalált valamit: karácsonyra, üdvözlő kártya helyett, Virág Benedeket rajzolt nekem, meg más rajzokat. Felejthetetlen, elragadó ember v o l t . . . DM: — Testi mivoltában, megjelenésében is egyszerre arisztokratikus, és ugyanakkor elemien közvetlen lény — mindent megértő szeretet állandó, halvány és szomorkás mosolyráncával a szája k ö r ü l . . . Ha rágondolok, erőlködnöm se kell, hogy felidézzem magas, karcsú alakját valamelyik kockás kabátjában, könyökén szarvasbőr borítással. Ellenben, ha kínpadra feszítenének, akkor se tudnám megmondani, hogy mikor is ismertem meg őt; a lénye él bennem, mintha egyidős volna az emlékezetemmel (ami nyilvánvaló képtelenség), és nem az alakja köré fonható, „év, hó, nap"-keltezésű történetek. A bizalomnak, amit bennem is, másokban is, azonnal felébresztett maga iránt, abban az ösztönös érzésben találom meg, most utólag is a magyarázatát, hogy Béni bácsi mosolya valami magától értetődő és nyilvánvaló természetességgel fejezte ki, hogy lényének a derűje éppenséggel a lét reménytelenségének a tudatából táplálkozik, amellyel élete során többször is szembenézni kényszerült. Ez az állandó, szomorú mosoly valódi sebeket, alapvető csalódásokat takart, amelyekről ő nemigen beszélt, de soha nem is tagadott. Nem szavakkal: a létezésével. Szemtől szemben, persze, nem tudatosította ezt az ember, csak érezte, mint egy példaélet biztató és bizalmat gerjesztő sugárzását: hogy ez a rendkívüli nagyság az élet és a történelem kalibáni indulataival szemben éppoly védtelen és sebezhető, mint bárki más, közönséges földi halandó. Nekem, s korombeli barátaimnak, Pilinszky Jánosnak, Juhász Ferencnek, akiket meg is mintázott, Nagy Lászlónak, akit lerajzolt, Vajda Miklósnak, Réz Pálnak, Csernus Tibornak, akik a közelébe kerültünk, apánk lehetett volna. 70. születésnapján Juhász Feri így is köszöntötte föl őt — de hát az ember, a vér szerinti apjával talán nem is tud soha olyan jó viszonyba keveredni, hogy olyan félszeg és buta kérdésekkel is merjen bizalommal hozzája fordulni, mint (én legalábbis) Béni bácsihoz. Akit, hadd jegyezzem meg gyorsan, mert valamiképpen ez is jellemzi az ő emberi természetét, tudtommal soha senki nem szólított Béni bácsinak, mert nem érezte őt senki — bácsinak. A mi szemünkben aggastyán Hatvany Lajos éppúgy önmagával érezte egyívásúnak, mint mi, huszonéves fiatalembernek, s gondolom, Hubay Miklós vagy Martsa István, Vígh Tamás, Tóth Endréék, vagy Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Németh László is mind-mind hasonlóképpen voltak ezzel. HLné: — Én ugyanígy vagyok vele! Még életének utolsó szakasza is, amikor már a János-kórházban látogattam őt, olyan időtlenül maradt meg bennem: nem a kórházi szoba, nem az, ami akkor éppen történt esetleg körülötte, hanem az egész emberből a mosolya, lényének ez a sugárzása, amiről maga beszél — mint egy szívet melegítő fényképfelvétel. DM: — Ilyen melengető, jóérzést sugárzó képeket, azt hiszem, mindenkinek az emlékezete őriz Béni bácsival kapcsolatban. Emlékszem például, hogy egyszer, 56 tavaszán, meglepetésszerűen rám nyitotta a kiadó szerkesztőségében az ajtót, s titokzatos mosollyal az arcán kiintett a szobából a folyosóra: — Ráérsz? Gyere velem! — S ő, aki már hatvanöt éves elmúlt, és óriási művész is volt mellesleg, mindjárt húzni is kezdett a karomnál fogva, mint egy gyerek, aki arra akarja rávenni a pajtását, hogy szökjenek meg együtt játszani. — Nem lehet — mondtam, ijedten szabadkozva, én, a huszonhét éves, ifjú szerkesztő, aki kutya kötelességemnek éreztem, hogy kéziratok fölé görnyedve töltsem a napot. — Ugyan! — Legyintett, ellentmondást nem tűrően. — Azt gondolod, hogy neked ; itt kell őrizni az Olimpuszt? És Illés Endre 8 Tiszatáj

113

sem fogja megtudni. Gyerünk! — A Műcsarnokba mentünk, ahol az évi nagy tárlat anyaga volt kiállítva (ezen már ő is szerepelt szoborral); mint kiderült, azért vitt oda, hogy közvetlenül összevessen az ott lógó képmásommal, Csernus Tibor Három lektor című festményének középső figurájával. (A kép egyébként a kávéházi asztal mellett enerváltan könyöklő „civil" figurákkal, Réz Pállal és Vajda Miklóssal csekélységem mellett, s egy tört szárú vörös szekfűvel az asztal középpontjában m á r csak profán és frivol témaválasztása miatt is, meglehetős feltűnést keltett a falakon egyébként látható Rákosi-portrék, majesztuózus közéleti figurák — például Darvas József bronz brüsztje —, és átszellemült ecsetvonásokkal megörökített, név-, és arcnélküli sztahanovisták társaságában.) Béni bácsi meg volt elégedve — a képpel, s akkor kért meg arra, hogy szóljak Csernusnak, hogy szeretné meglátogatni a műtermében, a Dráva utca 12-ben. — De hogy ismeretlenül is, sőt! valami titokzatos módon, még „láthatatlanul" is milyen abszolút bizalmat tudott ébreszteni az emberekben, arról is van egy emlékem: egyszer — 55-ben? 56-ban? nem tudnám megmondani — kora délután náluk voltunk, s valahogy a cirkuszra terelődött a szó. Béni bácsi nagyon szerette a cirkuszt, hiszen családi téma volt náluk a cirkusz világa... HLné: — . . . mint Picassónál!... DM: — . . . hiszen Ferenczy Károly jó néhány gyönyörű képet festett a cirkuszosokról, a műlovarnőkről, bohócokról, s gondolom, gyerekkorában Béni bácsi is láthatott nem egyszer Nagybányán medvetáncoltatókat. Talán a téma, az emlékek hatására Béni bácsit egyszer csak elfogta a tűz, felkapta a telefonkönyvet, s azonnal feltárcsázta a Városligetben a Nagycirkuszt. Mi csak a dialógus felét hallhattuk, persze, de egy majdnem dadaista dialógus felét, körülbelül így: — Cirkusz? — Lovak vannak? — Bohócok? — és így tovább; Béni bácsi, mint nagy lószakértő, s még Bécsből a spanische Reitschule bennfentese, tüzetesen kikérdezte a vonal másik végén türelmesen válaszolgató tisztviselőt a cirkuszban látható lóállomány tulajdonságairól, amiben nem csak az ő szakértelme volt csodálatos, hanem hogy az a másik ember egy pillanatig sem gondolt arra, hogy viccelnek vele. Nyilván a hozzáértése volt lefegyverző, amit mi dadaista szövegnek hallottunk. Nyomban rendelt is négy jegyet, felkerekedtünk, s kimentünk a cirkuszba, ahol remekül szórakozott. Szünet előtti utolsó számként vadállatokat, idomított tigriseket és oroszlánokat is bemutattak; a porondot vasráccsal vették körül, amelyen minden irányból vastag tűzoltótömlőket vezettek keresztül, hogy ha az állatok megvadulnának, hideg zuhannyal le lehessen csillapítani őket. Baj, szerencsére nem történt, de amikor a szünetben ki akartunk menni, az előtérben szinte térdig érő, piszkos víz hömpölygött, ugyanis az elővigyázatosságból felszerelt tűzoltófecskendők kivétel nélkül mind lyukasak voltak — Béni bácsi ezen mulatott a legpompásabban. HLné: — Béni imádta az állatokat, a lovakat különösen. Értett is hozzájuk. Béni egyébként mindenhez értett. Vett egyszer a bizományiban, pár száz forintért egy régi, barokk tabernákulumot (akkoriban kitelepítések voltak, s hihetetlen olcsón, fillérekért lehetett olykor gyönyörű dolgokat is megvásárolni, mert az emberek szorultságukban mindent eladogattak): hazavitte, sajátkezűleg lecsiszolta, mint egy asztalosmester, és rendbe hozta. Amihez nyúlt, az artisztikus volt, amit mondott, az artisztikus volt. Kevés irodalmárral tudott úgy beszélgetni a magyar és a külföldi irodalomról az uram, mint ővele. Mindent elolvasott: öt nyelven olvasott és beszélt. S rengeteg közös emlékük volt a magyar irodalomból, például Adyról. DM: — Hogyan készült az a híres rajza Adyról? HLné: — Béni jól ismerte Adyt. Odament a halottas ágyához és lerajzolta. DM: — Hogy került oda? HLné: — Laci vitte magával! Amikor megtudta, hogy Ady meghalt, Bénit és Vedres Márkot odavitte magával. Kora reggel ketten is telefonáltak az uramnak a 114

szanatóriumból: egy ápolónő is, és Csinszka is, hogy Ady meghalt. Az uramnak kocsija volt, ami akkor még nem volt olyan gyakori dolog Pesten, méghozzá nagy kocsija volt, mindannyian belefértek, akkori feleségével, Christa Winsloe-val együtt, aki szobrász volt, s neki is az volt első gondolata, hogy: — Jaj, a Maxi bácsit vinni kell magunkkal, hogy halotti maszkot csináljon, Béni pedig rajzolja le a halott Adyt. Azért beszélek erről ilyen részletesen, mert az Ady-centenárium idején nagy viták folytak: ki csinálta Ady halotti maszkját? Beck Judit azt állította, hogy az ő apja —, mert az apja is ezt állítja emlékiratában. Beck ö. Fülöp tényleg ott volt, az első maszkot azonban Vedres bácsi öntötte. Az uram egyébként azon frissiben föl is jegyezte annak a napnak a történetét, de nemcsak ő, hanem Vedres bácsi is többször így mondta el nekem, s később Bölönitől és Földessytől kezdve az összes adysták, „Ady-özvegyek és Ady-árvák", ahogyan az uram nevezte őket, saját magát is közéjük sorolva, mind így mondta el —, tőlük is, Vedres bácsitól is nem egyszer hallottam. — A maszk azután bekerült az uram könyvtárába, a könyvek közé, hogy össze ne törjön, mert csak gipszből volt. Én borzasztóan irtóztam tőle, mert öntés közben Adynak a hajszálai is beleragadtak (ami szintén azt bizonyítja, hogy ez volt az első példány). A maszk egyébként sok-sok évvel később, takarítás, porolás közben összetört. Azt hittem, Laci belehal. Egyébként az az ápolónő, aki telefonált az uramnak, levágta számára Adynak azt a bizonyos őszülő hajtincsét is (nyilván pénzt remélt és kapott is ezért tőle), s ez a hajtincs is ott volt abban a bőrből készült, könyv formájú dobozban, amiben az uram Ady leveleit őrizte (a doboz most az Akadémia kézirattárában van). Amikor én találkoztam ezzel a tinccsel, félig már megette a moly, s bevallom töredelmesen, hogy ezt viszont én magam semmisítettem meg. Elégettem. Laci persze nem tudta, s egyszer, már itt a Pozsonyi úton, amikor Béni is nálunk volt, meg mások is, meg akarta mutatni a társaságnak. — Add ide az Ady-hajfürtöt — utasított —, mutasd meg! — Az nincs! — Hogyhogy nincs?! — Nincs! — Mit beszélsz?! Miért nincs? Hogyhogy nincs? — Nincs hát! Elégettem!! — Te megőrültél?! Elégetted Ady hajtincsét? — El! De versei megmaradtak! DM: — Béni bácsi mit szólt? HLné: — Ügy elkezdett kacagni, hogy a könnyei potyogtak. DM: — Ezekben az éveiben — 47 és 56 között — gyakran szóba került beszélgetésükben Ady? HL-né: — Állandóan szinte, hiszen Béni is az „Ady-árvák és Ady-özvegyek" közé tartozott. De hát voltak profánabb közös élményeik is. Így például az uram kivitte Adyt Hatvanba. Tudni kell, hogy Laci nem ivott soha, semmilyen alkoholt, azt viszont nem akarta, hogy Ady magában igyon, ezért Bénit is kihívta. Hármasban mentek; Béni tudott inni, ivott is Adyval, neki nem ártott meg. Ady azonban nagyon rosszul lett, úgyhogy másnap vissza kellett hozni Pestre. Valamikor az első világháború elején történhetett mindez: Ady még nőtlen volt, Laci meg csak a háború alatt húzódott meg időnként Hatvanban, hogy ne lássák Pesten mint civilt. Namármost: az ötvenes évek elején Hatvan városa elhatározta, hogy kitesznek egy emléktáblát a Hatvany-kastély falára ennek a látogatásnak az emlékére, s Bölönit kérték föl, hogy leplezze le az emléktáblát. — Miért én? — kérdezte Bölöni —, hát Hatvany még él, és az ő vendége volt Ady! — Azt válaszolták, hogy „a báró nem leplezhet le". Bölöni riadtan mesélte nekünk a fejleményeket, de Laci megnyugtatta: — Leplezd csak le nyugodtan! Azt hiszed engem érdekel, hogy ott táblát tesznek ki, s hogy ki leplezi le?! — Béni ezen rettentő jót mulatott, mert ő tudta igazán, mi is történt akkor, aminek az emlékére most táblát tesznek ki. Hát még, amikor meghallottuk, hogy a táblaavatás után a hatvani iskolában dolgozatot írattak a gyerekekkel, amelynek „Ady Hatvanban" volt a címe. DM: — No, akkor, amikor Hatvanban együtt borozgattak, Béni még nem volt „Adysta": később lett az. Megvan Magának az Írás és kép című albuma? Ebben meg 8*

115

is írja, a Könyvekről című visszaemlékezésében, itt van ni, hogy: „Apám úgy, mint Hatvany Lajos is, nagyon »ellenezte« az olyan költészetet, melyet nem ért tehát mindazt, aminek nincsen tökéletesen egyszerű, világos értelme az első olvasásra, ami fejtörő, rejtett értelmű — pedig a líra kedveli a rejtett értelmeket, hiszen a legrejtettebb dolgokkal foglalkozik... És a költő, ha hivatása is feltárni szívét — mégis talán ugyanakkor valami szemérmes fátyolát az érthetetlenségnek szereti ráborítani titkaira. Mindez tehát apám tiltó szava folytán tabu volt Nagybányán — így a Nyugat irodalma is egészében." Hát nem furcsa, hogy a magyar piktúra egyik megteremtője, vezéralakja ilyen értetlenül állt szemben a modern magyar líra legnagyobb forradalmárával? Béni bácsi is csak apja halála után hódolt be Adynak, s megírja azt is, hogy miért? „Ady versei is csak apám halála után tartották meg győzelmes bevonulásukat nagybányai otthonunkba — bátyám hozta mindjárt az egészet —, kezdtük a Halottak élén kötettel, ez a háborúveszítés küszöbén, Európa-szerte lobogc forradalom és reménytelenül folytatott offenzívák közt, a távolról hallható ágyúdörgés morajánál nagy hatással volt rám. Ez vezetett vissza a többi, régebbi kötethez. Akkor — az első nemzeti katasztrófa közben — éreztem magamat először igazán felnőtt tudattal magyarnak, és ennek révén vonzott és hódított meg Marx Kommunista Manifesztuma, reményt adott ez egy olyan világváltozásra, amikor már nem lesz baj, hogy elvesztjük Erdélyt és Nagybányát, és akkor mindenki valóban »világpolgár« lehet, aminek apám is gondolta magát." — Erről jut eszembe; hogyan gondolkoztak ők a politikáról? Naivak voltak? HLné: — Teljesen! Lacinak fogalma sem volt semmiről. De Béni is rendkívül naiv volt: őneki a politika azt jelentette, hogy a Révai mit mond. A Jóska. Nem foglalkozott a politikával. 19-ben szívvel-lélekkel kommunista volt, forradalmár, de azt már képtelen volt megérteni, hogy a párt hatalomra kerülése után éppen ő, a klasszikus stílusú szobrász nem taníthat a főiskolán, s éppen az a barátja köt útilaput a talpa alá, akivel éveken át járt Bécsben a futballmeccsekre... Ez óriási csalódást jelentett a számára, de ő ilyesmiről nem beszélt soha. Soha, egy rossz félmondatot nem lehetett tőle hallani ezzel kapcsolatban, akkor sem, ha egyenesen megkérdezte tőle az ember. Politikáról, nőkről soha nem nyilatkozott — pedig valószínűleg volt néhány élménye az életben, mert nagyon szép ember volt, de ilyesmiről nem beszélt. — Különben Noémi is kommunista volt, még türelmetlenebbül, mint Béni. Mikor hazakerültünk, mindketten tagjai voltak a Művészeti Tanácsnak: ott valami szörnyűt mondott egyszer a Béninek Noémi, s attól fogva többet nem beszéltek egymással. DM: — Bécsi életéről nem mesélt?

'

HLné: — Erről semmi mást nem tudok, mint hogy az első felesége — akinek a neve se jut most eszembe — osztrák nő volt. Két gyereke volt tőle: Matthias, a fia, akit nagyon szeretett, és Rozi, a lánya. Matthias meghalt, mint német katona a háború alatt, de nem a fronton, hanem baleset következtében; egy teherautón szállították őket valahová, s a fiú hátrafelé kiesett a teherautóból. Erről nem szívesen beszélt Béni. DM: — S a moszkvai éveiről? HLné: — Nem sokat! DM: — Miért ment ő oda? HLné: — Meggyőződésből! Kiment, ott találkozott ú j r a Erzsivel, akit még Nagybányáról ismert, és feleségül vette. — Magának se beszélt ezekről az évekről? DM: — Alig. Néha elejtett egy-egy szót, de én is csak annyit tudok, amennyi a lexikonokban is benne van, hogy négy évet volt kinn, 1932—1935 k ö z ö t t . . . Meg amennyi a munkáiból kiolvasható. Az gyanítható, hogy lelkesedésből ment ki, hiszen 116

előtte, 1930-ban csinálta a Lenin-érmet, s az első szovjet ötéves terv kihirdetésének emlékére egy másikat, a „Pjatiletkát", meg Landler Jenőről két érmet, s egy bronz domborművet, már Moszkvában, amely az emigránsklubba került. S ott kezdte el a művészérmeinek a sorozatát, elsőnek a szatirikus Daumier-rel, aztán Goyáról csinált egyet, melynek hátlapján kivégző sortűz ropog; majd ha jól emlékszem, Michelangelóról egyet, a Poussinról, akit nagyon szeretett. HLné: — Volt még egy tulajdonsága Béninek, amivel kevés ember rendelkezik, hogy egyenes jellem volt: mindig meg merte mondani az igazat. Nem igyekezett szépíteni semmit, legfeljebb, ha valami nem volt kellemes, elhessegette magától. Ezért nem beszélt az urammal arról sem, hogy mi történt köztük 19-ben. DM: — Saját munkájáról, terveiről, művészi elképzeléseiről beszélt-e együttléteik során? HLné: — Inkább csak a kenyérkereső munkájáról: akkoriban könyveket illusztrált. Műterme nem volt, s pénze se, hogy szobrokat kiöntethessen, rendeléseket sem kapott. Maga nem tudja elképzelni, milyen szegény volt, amikor kidobták a főiskoláról, mert másfél évig azt hiszem, még nyugdíjat sem kapott. — Pénzünk nekünk se volt, de én legalább eladogattam néha bizonyos holmikat, s akkor egy hétig volt miből főzni, de nekik nem volt semmijük. Jól emlékszem például, egyszer Béni átjött egyedül. Mondtam neki, hogy éppen meg vagyunk híva Hermann Lipótékhoz vacsorára, tartson velünk, ott egészen biztosan van annyi vacsora, hogy neki is jut belőle, s különben is szívesen látják. — Jó — mondta Béni —, elmennék, de nincs villamospénzem. — Nevetett, de éreztem, hogy ez nem egészen tréfa: talán a meghívást akarta ezzel elhárítani. DM: — A Maga életében állandóan kísért, hogy történelmi személyiségeknek ad pénzt villamosra! Nemrégiben Golo Mann emlékeztette egy levélben, hogy ő jelen volt, amikor — a harmincas években — Párizsban pénzt adott a „rote Graf"-nak, Károlyi Mihálynak metróra. HLné: — Erre én már tényleg nem emlékeztem, de csakugyan sok olyan híres emberrel voltam együtt, akiknek esetleg éppen nem volt pénzük villamosra. Akkor én fiatal voltam, s ők is általában fiatal emberek voltak; Bénivel ez azonban hatvanéves korában történt, az én uram meg hetvenéves volt, amikor egy vasunk se volt. Nem tudom megmondani, hogy 49-től 52—53-ig miből éltünk? 53-ban a Petőfi-könyv miatt kijöttek az Akadémiától, a kiadótól, s jelezték, hogy felmerült a könyv kiadásának a gondolata (Lacitól addig egyetlen cikket nem közöltek, nem is kértek), de ez az érdeklődés még nem jelentett pénzt. Miből éltünk? Mulatságos dolgok történtek, amelyek akkor nem voltak azért olyan szórakoztatóak: például, politikai érdemeinkért szőlőt kaptunk, amit az állam bérelt (ezt még én intéztem el Londonból, mert gyanítottam, hogy ha hazamegyünk se lesz belőlünk szőlősgazda), a bérleti díjat a Földművelésügyi Minisztérium fizette — volna, de nem fizette, mert a tisztviselők eldöntötték, hogy a bárónak nem fizetnek. Ez állandó huzavona volt, aztán eladogattam dolgokat, úgyhogy Béniékhez képest aránylag rendezett körülmények között éltünk. Bénit a könyvillusztráció mentette meg, a megbízásokat Illés Endre szerezte neki a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Addig egy vasa nem volt, mert senki nem vett tőle semmit. Ezek a létgondok viszont egyáltalán nem érződtek a kedélyén: csodálatos, irigylésre méltó fölénnyel és eleganciával tette túl magát a napi nyomorúságokon. Néha megemlítette ugyan, hogy műterem híján nem tud nagy szobrokat mintázni, de ezt se panaszos hangsúllyal. Ugyanolyan derűvel, mint ahogy a kizsürizését mondta volna e l . . . Az én uram rettenetes indulattal tudott szidni embereket, ha azok valami rosszat csináltak; Béni azonban soha. Nevetett mindenen. Persze, nem is mertem én őt művészeti kérdésekről faggatni. Nekünk különben is más közös témánk volt: a passziánsz! Szenvedélyes passziánszjátékos volt, talán még Nagybányán, a mamájától tanulhatta, aki különben is rendkívüli hatással volt Bénire,

i

nagyon jelentékeny nő lehetett, Béni mindig így emlegette őt; s engem is megtanított egy csomó passziánszra, de bevallom Magának, elfelejtettem őket, úgyhogy ugyanazt a passziánszot rakom állandóan,- amit valószínűleg szintén tőle tanultam. — 1957-ben, Laci is a Kútvölgyiben feküdt, Béni is, hosszú hónapokig, s beszélni sem tudott többet, de azért meg tudta értetni magát az emberrel. A kórházi ágya melletti asztalon is rengeteg passziánszot raktunk kettesben úgy, hogy én raktam a kártyákat, s ha Béninek nem tetszett, amit csináltam, akkor mindig azt mondta: — Naa, n a a . . . ! Ebből értettem meg, hogy máshová kell tenni egy-egy lapot, s addig mondogatta, hogy: — Neem, n a a . . . ! míg sikerült megtalálni végre, az ő akarata szerinti helyét. — De hát, visszatérve Laci és Béni kivetettségére: azért értették meg ők olyan jól egymást, mert tulajdonképpen kettős kivetettség jutott nekik osztályrészül: „tour-retour" osztályidegenek voltak. Az uramat saját köreiben „osztályárulónak" tekintették, s azért rekesztették ki, az ötvenes évek politikai gyakorlata az ú j világból meg azért, mert „a bárót" látta benne. DM: — Hát az bizonyos, hogy nekik rendkívül sokoldalú tapasztalatokat sikerült szerezniük arról a nem éppen lélekemelően tanulságos folyamatról, hogy az életben ritkán következik be az, aminek be kellene következnie, ha az élet menete az emberek ösztönös igazságérzetéhez igazodnék. — Azt hiszem egyébként, hogy Laci bácsinak hosszú évek kiszorítottsága után megjelent első cikke éppen Juhász Feriről szólt, amikor A tékozló ország — 1954-ben megjelent a Csillagban: az Ecce, poéta! című, nagy feltűnést keltett cikk volt ez. — Mi, nem sokkal e cikk megjelenése után jártunk itt, a Pozsonyi úton Maguknál: Laci bácsi meg akart ismerni b e n n ü n k e t . . . Juhász Feri volt itt, rendkívül elegánsan öltözve; Nagy Laci — ő viszont csíkos tengerésztrikóban, amit a Corvin áruház sportosztályán vásárolt (azért emlékszem erre, mert roppant büszke volt rá!); mi voltunk itt, Réz Pál, Vajda Miklós, és én, tehát a „három lektor", s Ferenczyék. Béni bácsi nagyokat kacagott Nagy Lacin, aki nem vett részt a beszélgetésben, hanem elmerülten — lovakat rajzolgatott: Béninek! HLné: — Nagy Laci, persze nem tudhatta, hogy milyen kritikus szemmel nézett Béni minden lóábrázolást, különösen a lovas szobrokat! A leghíresebb lovas szobrokban is talált valami kivetni valót. — Akkor volt ez, amikor az Erzsi első házasságából született fia, Nikola először eljöhetett Moszkvából meglátogatni az anyját. P á r évvel lehetett idősebb maguknál, s alig tudtunk vele szót váltani, mert Nikola csak oroszul tudott, amit viszont mi nem értettünk. De arra emlékszem, hogy Béni és az uram valamilyen kirándulást terveztek, és arról panaszkodtak, hogy nem tudnak már gyalogolni, mire a Nikola azzal vigasztalgatta őket — nem tudom már, kicsoda volt ott, aki lefordította, amit mondott —, hogy legközelebb m a j d autóval jön Budapestre, és mindkettejüket elviszi kirándulni. •DM: — Nem! Ez a látogatás később volt; 1956 őszén. Juhász Ferivel együtt Ferenczyéknél voltunk, hogy megismerkedjünk Nikolával, de hát mi se tudtunk beszélni vele, s Erzsi idetelefonált Maguknak — vagy Maga hívta föl az Erzsit? —, s a vége az lett, hogy átjöttünk ide a Jászai Mari térről. Igazi szép, aranyos szeptemberi délután volt; itt kinn ültünk mindnyájan ezen a hatalmas teraszon, ahonnan az újpesti összekötő hídtól a Gellért-hegyig végig lehet látni az egész Duna-partot, Budát, a Várat, a hegyeket; Laci bácsi nekitámaszkodott a terasz Margit-híd felé néző kőfalának, Nikola pedig elébe állt a nála majd egy fejjel magasabb, előregörnyedő aggastyánnak, nagy szeretettel elkezdte veregetni a vállát, és tréfásan riogató hangon folyton ezt kiabálta: — Burzsuj! Burzsuj! Arisztyokrat! — Ezen mindenki remekül szórakozott; Juhász a könnyeit törölgette a nevetéstől; Béni bácsi ellenben — ezt nem felejtem el, amíg élek — pár lépéssel távolabbról, karbafont kézzel nézte az egész jelenetet, tényleg a „mintázó tekintet" figyelmével, mint aki hirtelen észreveszi a hétköznapi látványban az egyszeri látomást, az akaratlanul groteszk jelenetben a jelképet és a jelenést, hiszen ő volt az egyetlen a társaságban, aki gyűrődésről gyűrődésre, hajszálpontosan és élményszerűen ismerhette azokat a történelmi 118

erővonalakat, amelyek Laci bácsi és Nikola sorsát meghatározták. Ez persze, belemagyarázásnak tűnhet, de valahányszor erre a jelenetre gondolok, folyton belevillan az agyamba. HLné: — Nem korábban történt ez? DM: — Biztosan tudom, hogy csakis 1956 szeptemberének a végén, vagy október elején történhetett; tudniillik Nikola is lelkes futballdrukker volt, s már csak néhány nap választott el attól a szovjet—magyar futballmérkőzéstől, amelyre akkor a Szovjetunióban került sor. Még az „aranycsapat" játszott, s Nikola erősködött, fogadni is akart, hogy ők (mármint az oroszok) győznek; Béni bácsi meg én viszont az ujjunkkal mutattuk, hogy hány góllal fogunk mi nyerni. — Akkor, azon a meccsen — történetesen — mi győztünk (l:0-ra egyébként). Nikola a mérkőzés előtt pár nappal utazott vissza Moszkvába. Alig telt el pár hét, ropogni kezdtek a fegyverek, Béni bácsi is beteg l e t t . . . Maga hogy emlékszik vissza erre? Mit tud az ő agyvérzése előtti utolsó napokról? HLné: — Hát ezt pontosan tudom, mert akkor annyira intenzív barátságban voltunk. Erzsiéknek nem volt már semmi ennivalójuk, ez október végén lehetett, amikor már nem jártak a Pozsonyi úton a villamosok. Átjöttek hozzánk Juhász Ferivel, aki akkor náluk lakott, mert a harci események következtében náluk rekedt, s elvittek egy szatyor krumplit meg valamennyi lisztet. Nekem azért volt, mert nem szerettem folyton leszaladgálni a hatodik emeletről, s Lacit se tudtam akármikor i t t h a g y n i . . . Szóval én voltam a szorgalmas hangya, s az olyan magától értetődő volt, hogy a „muzsikáló tücskökkel", Ferenczyékkel megosszam, amim v a n . . . DM: — . . . talán még én is ettem abból a krumpliból! November elsején, csütörtök délután valahogy elkeveredtem hozzájuk, s én is ott rekedtem, Béni bácsi azt mondta, hogy aludjunk a műteremszobában, a földön, Juhásszal, s így is történt aztán. Erzsinek volt egy módszere: erősen megmosta a krumplit, kettévágta, száraz kendővel megtörülgette őket, aztán betette az egészet a sütőbe, a kendővel leterítve, s ebből lett a világ legfelségesebb ízű sültkrumplija. Közben beesteledett, halottak napja volt, a Jászai tér, a Körút és Buda minden ablakában gyertyák lobogtak, ha kinéztünk az ablakon, az volt az érzésünk, mintha egy égrekelt temetőt látnánk. Ügy fél kilenc tájban hirtelen vad lövöldözés hallatszott föl a lépcsőházi bejáratból, a kapu alól. Béni bácsi kinyitotta az ablakot, s hogy jobban lássa, mi történik, egy asztali lámpával a kezében hajolt ki az ablakon, s próbált levilágítani. Fegyveresek kergettek valakit, aki védekezett, de hogy mi történt valójában, azt látni nem lehetett, és nem is tudtuk meg soha. Erzsi halálra váltan rángatta vissza az ablakból Béni bácsit, aki mindenről megfeledkezve engedett annak a gyermeki. — vagy művészi? — kíváncsiságnak, ami hirtelen erőt vett rajta. (Máskor is megtörtént ez vele, és sose tudhatta igazában az ember, hogy mi gyújtja föl tulajdonképpen a kíváncsiságát.) Másnap reggel, amikor föltápászkodtunk a padlóra fektetett matracokról, Béni bácsi megjegyezte, hogy nagyon borostásak vagyunk, s kínálta a borotváját, késsel borotválkozott, hogy szedjük rendbe magunkat. — A Papa is késsel borotválkozott, de én nem tudtam megtanulni! — mondta Juhász Feri. Én se tudtam bánni a borotvával, s egy hirtelen, dévaj ötletnek engedve megkértem Béni bácsit, hogy borotváljon meg. Ö szabódott, hogy arra nem képes, én meg azt mondtam neki, hogy egy szobrász, aki tud mintázni, az tud borotválni is. — Ugyanazt kell csinálni a Feri fejével, amit az agyaggal, amikor a portréját csináltad! Csak óvatosabban, mert a húst nem tudod visszaragasztani, mint az agyagot. — A mintázás az más! — válaszolta nevetve, s nekilátott, hogy megborotváljon — engem. (Juhász nem mert kötélnek állni.) Istenesen összeszabdalt, s a végén elkezdett bosszankodni, hogy nem sikerül a dolog, pedig őneki aztán igazán nem ügyetlen a keze. — Kicsit vérző arccal elköszöntem, s aztán már csak a Kútvölgyi kórházban láttam őt viszont: megbénulva és némán. í 119

HLné; — Ez a tragédia már november 4-e után történt, talán 15-e körül. Azon a napon, ahogy később elmondták, kiment a városba, ha jól tudom, Martsa Pistát látogatta meg a műtermében. Jó messzire ment el gyalog, s ugyancsak gyalog jött vissza, hiszen közlekedés akkor nem volt, az összelőtt városon keresztül a Jászai Mari térre. Étlen-szomjan érkezett haza, délután fél négy körül, s csak akkor evett. Nagyon rosszkedvű volt, levert. Én csak azt tudom, hogy ült a fotelban, amikor megszólalt a telefon, ö ment a telefonhoz, Erzsi pedig beleült ugyanabba a fotelbe, ahonnan Béni fölkelt. Erzsi újságot olvasott, aztán — ahogy később nekem elmondta — egyszercsak észrevette, hogy olyan értelmetlenül beszél a Béni, és odaszólt, hogy beszéljen értelmesen, mert nem értik meg, amit mondani akar. Ekkor Béni még értelmetlenebbül mondott valamit, s már csúszott is le a földre, kezében a telefonkagylóval. Én itthon voltam, amikor megszólalt a telefon, és szinte nem emberi hangon Erzsi kétségbeesve beleüvöltötte: — Gyere!! Valami rettenetes történt a Bénivel! Valami borzasztó nagy b a j történt! — Vérfagyasztó volt a hangja, Laci még az én hangomból is valahogy kivette, hogy nagy tragédia történt, s hajtott, hogy siessek. Lerohantam a földszintre orvos barátnőmhöz, Jaulusz Boriskához, aki fölkapta az orvosi táskáját, és futottunk végig a Pozsonyi úton. Ott találtunk egy fiatalembert... milyen Iván? tudom már! a Rozgonyi Ivánt, aki Erzsivel együtt fölfektette az eszméletlen Bénit az ágyra. Megkértem őt, hogy rohanjon át a mai Néphadsereg utcába a Nádor doktorhoz, s hívja, hozza magával rögtön. Jaulusz Boriska azonnal látta, hogy agyvérzés történhetett, de hát ő nem tudott semmit se csinálni, laboratóriumi orvos volt, nem praktizált. Megjött az öreg Nádor, vért vett, s megerősítette azt, amit mi is láttunk. DM: — Laci bácsi hogy tudta meg? HLné: — Úgy, hogy hazajöttem és elmondtam neki. Nem lehetett mást csinálni, mert amikor elmentem, ő látta, milyen rémült vagyok, azt is tudta, hova rohantam el, s várta, hogy jöjjek haza, és mondjam el neki, mi történt. Borzasztóan kétségbe esett. — Nádor doktor is azt mondta, amit Boriska, hogy Bénit kórházba kell szállítani, de hát akkor ez nem volt egyszerű dolog. Erzsi beszélt telefonon Bernáthné Pártos Alice-zal, s ő tudta elintézni, hogy a mentők bevigyék, másnap, a Lukács kórházba. Átmentem én is, hogy megnézzem őket, s amikor jöttem vissza a Margithídon, a híd közepén találkoztam Kassákkal és a feleségével. Valósággal kirobbant belőlem, hogy mi történt Bénivel. Kassák némán végighallgatott, s aztán, kicsit kérdő hangsúllyal, csendesen csak annyit mondott: — Igen? DM: — Mikor látta utoljára Béni bácsit? HLné: — Halála előtt néhány nappal. Készültem Londonba, s az elutazásom előtti napon meglátogattam őt a Jánosban. Nem volt eszméleténél (néhány nappal később meg is halt); infúziót kapott, hörgött, csövek voltak a testébe vezetve. Az már nem ő, nem Ferenczy Béni volt. 1979

120

TÓTH

ERZSÉBET

Éjjel, hazafelé Alámterítetted a várost, hogy hazáig gyalogoljak, s mintha vezérük után jöjjenek utánam az éjszakai villamosok, megyünk a. vasárnap elé, elsőnek érinteni a verseket, megyünk csordában mint a farkasok, halkan mint a partizánok, fogadni kell a csillagok SOS jeleit, olvasni türelmesen a krizantémok táviratait, mert ravasz a tél is, ravasz a nyár is, mert gyilkosunk előbb megfürdik hajunkban, előbb kicsalja tőlünk a májusi illatokat, s mint érdemrendet hordozza mellén szemünkből a sugarakat. .. mert jön az idő, egy repülőgép arcunkat egymástól elrabolja, de ezt a grimaszt még nem látja Párizs, nem látja Itália, ez itt marad, ezt a várost simogatja, még semmink nincs csak ez a szívünkkel melegített szél, és elgázolt macskák az úttest szélén, de a bezárt ablakok mögött felgyulladnak á függönyök, megyünk a Keleti pályaudvaron megvárni az első havat mert nagyon messziről jön.

Pihenj, pihenj íme bíborba öltözött a körtefa egy főhajtás a télnek egy hűséges alattvaló már nem szállhatok el mint egy őszi sóhaj hátára vesz, himbál egy fáradt város de én tudom hogy hattyú megyünk valahova pihenj szívem, pihenj, pihenj lett volna idő megszakadni

ha most szeretnénk porig égne ez az utca pihenj szívem, pihenj, pihenj hiszen szerettünk, hiszen győztünk ó, kései virágok apró, gyöngéd lángja nem mehet el ki észrevesz benneteket élek a Napnál erősebben s már nem tudom mi a nagyobb szomorúság messzi, fehér, mediterrán falak állok omolhatatlan íme most nem lehet szeretni megint egyedül kell az ünnepek ragacsos képébe nézni s nem lehet megfojtani a karácsonyfát egy főhajtás a télnek egy hűséges alattvaló nehéz va,gyok a földnek ennyi szerelemmel szememből menekülnek a sólymok fülem zúgása: mintha a megrokkant tenger sírna

BENKŐ

ATTILA.

Köd Ez a köd nem kárpótol a láthatatlanná tévő mit a télapó, aki nincs, egyszer odaígért. Ez a köd gipszkása, Ökrendezel vizsgálgassák gyomrodban a

süvegért,

tőle és nyeled, gombostűfejet.

Ez a köd rosszabb mint a rémség, mely koponyádban míg nem lesz belőle vigyorgó hangulatlámpa: „made

in

Ez a köd akárhány tűz-sorozatot nyomtalanul de bármikor átvérezhet, elég egy kósza hír.

kibír,

Ez a köd koromfekete szájból gomolygó hideg pályást és patkányt ringat, mint a szürkeár.

homály,

honol, Pokol".

Ez a köd nyirkos párna, arcodra szorítják, de sikerül letépned, üvöltve elrugaszkodsz, zöld csempés teremben ébredsz. Ez a köd nem hályog az öregek szemén. Ez a köd láthatatlan, mint a holnapi fény.

Szerenád Jobb a heréltnek, hidd el, angyali szoprán száll a kristálygömbök közé, míg én egy tépett kandúr, egy dürrögő süketfajd és egy rossz hegedű társaságában, Szépség, koldusként kornyikálok ablakod alatt, s örülhetek, ha füledre szorítod a sóhajokkal tele pihepárnát, s gömbölyded éjjeli edénykéddel, melyről mindig ugyanaz a holdas tájék jut eszembe, nem öntesz nyákon.

SZIKSZAI

KÁROLY

Razzia Át az éjszakán, kávék és borok szolgabeszédje között átmenteni a gondolatot ma is, és megint a virradat, ugyanaz a fénykép, ugyanaz a munkahely és lakás, de ha nem megyek sehova, ha asztalomon könyöklök és bekormozott üvegen át nézem a napfogyatkozást, 123

kinek tűnik fel a hiány, a feketében úsztatott évszak, az ötödik, vagy a hatodik, már én sem tudom, mert megváltoztak a tavaszok, és megváltozott a vörös szín is: rajzpapíromon rókák, királyok . ..

Terelnek lassú mérgekhez Lenne erőm tovább szeretni, nem inni, csak esténként hazamenni, lefürödni, beszélgetni, vagy újságba temetkezni, de jön, jön a fekete köd, szívemet párnának használja, nyomja, aztán fölrázza, játszik velem, bárhova érkezem, nem hagy nyugodni, itt van a szívemen, talán poharakból született ez az asszony, a poharak meg haragomból, mert nem bírom viselni az időt, már oldanám magamról, (oldalt ott a temető), trónusok alatt a hordalék, a fej, a láb, a kéz, majd föltöltik ezt a kis medencét, de addig koronák zenélnek, és hiába döndül a föld, elfogy az ének ahogy a zászlók is elfogynak, csak ingek a kapuk fölött, és olcsó dadogás a papírlapon is: jönnek, jönnek látványos repüléssel, mert ismerik a szél váll-lapjait, hiszen egyszerű minden, és ma mindent lehet, ma nagy kegyosztó a történelem, sikereket gyárt halálból az elme, a rézpénzt pedig aranyra verve mutogatják, hordják,

és szavunk, ha van még az is szeszben áztatott, és már leolvadt róla régen az oltalom, már oldanám magamról én is az időt, mert koronák zenélnek, és hiába döndül a föld,

egyáltalán,

csak ivásra alkalmas a száj, így szerzünk magunknak szeretőt, aki testünket viseli, az ember-kosztümöt, mintha mi lennénk a szajhák, az országot lekúrók, pedig csak. szívünket küldték élettársnak, — hát neveltünk belőle haragot, mert szánkból kívánkozik az ének, és földre hull a szó, terelnek lassú mérgekhez, mert úgy a jó, ha dadog az ember poharat fogva — és dülöngélünk agyunkból kilakoltatva, rendelet szerint

125

o

Tóth Béla: Gyaluvonások Ügy tetszik, hogy az író ú j regénye a Mi, janicsárok folytatása. Időben valóban túlmegy az 1969-ben megjelent regény eseményein a szerző, de a tíz év eltelte nemcsak időbeli túllépést hozott, hanem írói változást is. Amaz a regény hagyományos elbeszélő, időrendet és eseményszálat tartó, emez töredezettebb, sok apró mozaikból összeálló elbeszélés, mely nem csupán írói stílusváltást jelez, hanem ugyanahhoz az élményhez való más írói viszonyt, a történelmivé vált események nehezebb és nem egészen felhőtlen megítélését. A regényíró Tóth Béla másodszor nyúlt vissza ifjúsága nagy élményéhez, az egyetemi évekhez, a negyvenes évek közepének és végének egyetemi kollégiumi eseményeihez. Csak látszólag í r j a tovább a történetet, valójában a Mi, janicsárok korszakát ismétli meg és ez olyan írói meg olvasói tanulság, amit ritkán lelünk az irodalomban. Részben az események megismétlésének, részben pedig a szereplők azonosságának is tanúi lehetünk. De míg amott az első regényben az események primer leírása érdekes, itt inkább a hozzájuk fűződő írói reflexió, ami nem bölcselkedés, hanem vissza-visszatekintő asszociáció, egy-egy eseménynek érzelmi és gondolati forrását keresi meg az író emlékeiben. Ez jócskán széttöredezi a regényt, alighogy nekilendül valaminek az elbeszéléséhez, rögvest társít mást hozzá, vagy a cselekvő figura múltjából vagy a maga élményének tükrébe állítja, hogy így a jelen ne álljon csak önmagában. Ez az élbeszélés folyamatosságát zökkenti meg, de kárpótol érte, hogy sokkal többet tudok minden jelen figuráról és eseményről, mintha csak mostani létét látnám. Ez furcsa bújkálásra készteti az elbeszélő szálakat, váratlan ú j r a fölbukkanásra, néha még az elhitetést is veszélyezteti. De ezen a bökkenőn is könynyedén ugrik át az olvasó, hiszen Tóth Béla elbeszélő magatartásában van valami lenyűgöző, az állandóan az olvasóhoz való beszéd, az első személyű elbeszélő mód. Szinte minden írása első személyben íródott, még a csonkán maradt és csak részleteiben ismert regénye is, amely a törökkori Szegedről szólna. (Megjegyzendő, hogy Tóth Béla első könyve is e téma körül foglalatoskodott. — A köszörűs kádi, 1959. Ü j regényében is utal arra, hogy a művelődéstörténet számára nem holt anyag, hanem élő, máig ható élettények összessége, mik a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban lehetnek elevenekké és hatékonyakká. A könyvtárosság, ez a speciális szögedi írólét másokat is irányított m á r e felé az élményszerzés felé, és Tóth Béla író ősei szépen sorolhatók lennének a rokonításhoz; Mórát említhetjük legelébb, kiről életrajzi regényt írt éppen a Gyaluvonások után.) A személyességnek ez a formális megnyilatkozása, hogy tudniillik első személyben beszél el, nem csupán megejtő és kedves írói fogas. Néha úgy érezzük, hogy az író ilyen mindenütt való jelenléte ránehezedik az írásra, akadályozza a leíró részek erősségét, részletező voltát, hiszen az első személyben való jelenlét mindig a párbeszédre, a villanásos cselekvésre ingerli regényeiben az írót. "Kevesebbet ügyel az esemény jó körítésére, az alakok részletező rajzára, valami beszédhelyzetben vagy 126

cselekvési ügyeikben ragadja meg őket és gyakorta feledi, hogy az olvasóra is hagyni kellene: gondolja ő tovább, működtesse a képzeletét hőseiről. Már a „janicsár-regényben" is ezek az ú j rend neveltjei, a faluról, külvárosokból beözönlő, egyetemi tanulmányokba belekapó kétkeziek voltak kedves alakjai. Tóth Bélát is, mint több írókortársát erősen foglalkoztatja, hogy hogyan nevelődött ki az ú j rend, az ú j korszak értelmisége, honnan jöttek, milyen történelmi batyuval, és természetesen az is, hogy mi lett belőlük. A két regénye között az a lényegi különbség, hogy itt, e másodikban érezteti a felhőtlennek hitt korszak nagy gondjait és itt jut tér szólni arról, hogy ezek a nagy és tiszta szándékok később miért szenvedtek sokszor hajótörést. A szaktudomány most kezdi tárgyának tekinteni ezt az időszakot, az irodalom valamivel előbb jár (és a film is!). Tóth Béla regényéhen nemcsak a korszak iránti érdeklődésünkre találunk jó anyagot, hanem arra, amiről a szaktudomány aligha beszél, hogy tudniillik az emberek mindennapjai milyenek voltak. Továbbá az sem látszik nagyon ismertnek, hogy ez a félig munkás, félig értelmiségi lét, milyen etikai kérdéseket vetett föl mindazokban, akik élték. Tóth Béla regényének hőse váltogatja ennek az életformának tereit, az egyikben ott a másik tükre és az előítéletből származó elítélése is. Nincs túl rejtve és az író sem tagadja, hogy a szegedi egyetemi diákság korabeli élete regényének keretadója. Talán nem is kevés azoknak a száma ma még, akik a csak részben átalakított nevekről ráismernek az igazira, a még élő viselőjükre. És igazán nagy lehet azoknak a száma, akik a regényben emlegetett és saját nevükön szereplő tanárokra visszaemlékeznek e történetek olvastán. Bizonyos, hogy ez az érdekesség növeli ma még a regény iránti érdeklődést, de az is bizonyos, hogy ennek megszűnése után megmaradnak a kiválóan jellemzett alakok, egy-egy történetük, mint korjellemzők. Roppant érdekes, hogy például ebben az egyetemi életben milyen következetes volt a tehetségek fölkarolása, az írónevelés munkája. A magánemberi lét minden vonatkozásban a közösség előtt állt, megmosolyogtató szigorral kordázta ez a közösség még a szerelmet is. De volt valami máig is példás közösségi érzése annak az időnek, ahogyan az írást éppen csak gyakorolgató asztalosinasra fölfigyel a már neves professzor és segíti, tanítgatja. A regény itt az íróvá való fejlődésnek is kulcsát adja, mint ahogyan számos apróbb jel van az önéletrajzi részekben erre vonatkozóan. (Még a dombiratosi élményt is ideszámíthatjuk, amikor a máig is titokzatos Tóth Wanda írónő és az asztalosinas szót váltanak a könyvekről.) A sok csellengő regényhős irodalmi megjelenése korában talán furcsa olvasni, hogy e regény hősei dolgoznak. Kevés olyan irodalmi mű van, amelyben ilyen részletezőn van szó a munkáról, leginkább természetesen az asztalosmunkáról. Szinte áhítatossá válik a szó, amikor erről beszél az író. A régen készülő asztalosinas-regény, a famunkát végzők életének regénye, az asztalosmunka tárgyias leírásának terve gyakorta itt is előbukkan. A regény ezzel fejeződik be: „Ha fülön kapom apámtól örökölt nagygyalumat, őseim világegyengető • szerszámát, egyenesbe hozom vele mindazt, ami görbe, kajsza, igaz útjainkról ferde süllyesztőkbe siklató." Ez a tiszta és már-már naiv hit onnan származik, abból a világot megváltó időből, mikor az egyetemet éppolyan meghódíthatónak tekintették Tóth Béla hősei, mint a rönkfát, amit kezük alá adtak és a legfinomabb holmit is elkészítették belőle. A munkának és természetesen az írásnak ez a mindenképpen és mindenkoron hatni tudó hite szövi át a regényt és történeteit. Mi lehet az író dolga? Mondani, hogy így van, hitetni, hogy így lesz, erre törekszünk. S persze tudni, hogy nincs mindig így. A regényhez csatlakozik egy rész, amely a könyvtárigazgatóvá lett egykori asztalosinasnak az íróasztalok közti bukdácsolásáról, mindközönségesen a bürokráciáról szól. Egy .másik regény témája, egy másik könyv anyagának vázlata ez, nem is illik igazán ide, ilyen vázlatosan nem. De félelmetes kép és hangos írói kiáltozás, bár az asztalokról beszél, de a mögöttük ülőkről szól: „Hiszen mi teremtettünk benneteket!" A hely meg a helyzet sugallaná, hogy Tóth Béla nyelvi leleményeiről, elbeszélő modoráról, csattanóra törő mondatairól úgy szóljunk, hogy ezt kapcsoljuk hozzá azokhoz az íróelődökhöz, kik Szegeden meg tán a stallumban (a könyvtárigazga127

tóságban is) ősei voltak. Biztosan tanult tőlük, jó író mindenkitől tanulhat és kell is. De akárhogyan is olvasom össze az ő szövegeit az elődökével, nem illenek egybe, a rokonság erőszakolt lenne. A történelmi témák divatjának korában nem lehet eléggé becsülni azt az irodalmi művet, mely a közvetlen jelenhez kapcsolódó történeti időket veszi regénybe. A nyers valóság erősebben hat minden történeti parabolánál. A félig múlt, félig jelen mostan is ható dolgai iránt ébreszti föl bennünk az érdeklődést Tóth Béla ú j regénye. (Szépirodalmi, 1979.) ILIA MIHÁLY

A szegedi nag/árvíz képeskönyve ÍRTA ÉS SZERKESZTETTE TÓTH BÉLA Megszokta már az ember az évfordulókat s évfordulói kiadványokat, mégis tán meglepődve kezdi forgatni a szegedi tornyos városháza jól ismert — de még szép klasszicista formájú — képével díszített árvizes könyvet: ugyan miféle helyi érdekességen túli emlékezni való akadhat egy ilyen természeti csapáson? Tóth Béla szövege és a képek azután lépésről lépésre meggyőzik, hogy rengeteg. Tóth Béla ugyanis nem áll meg a különféle emberi reagálások regisztrálásánál — hasonló természetű írások s gyűjtemények szokásos témájánál —, ő az emberi helytállások és hitványságok mögött mindig valami mást keres; az egyéni reakciókat meghatározó rendszert, a történelem hatalmas dinamizmusait, amik óhatatlanul emberivé transzformálják és lelkesítik az önmagában közömbös természeti katasztrófák úgy lehet legapróbb vonását is. Ebben a kontextusban azután az 1879-es szegedi nagy árvíz csakugyan nagyárvízzé nő: egy egész ország s kor arca tükröződik zavaros hullámain; föl sem merül többé az emberben a kérdés, hogy vajon érdemes-é emlékezni rá. Kijelölte különben már Erdei Ferenc azt a kivételes helyet, amit Szeged a magyar városfejlődésben betöltött, s megírta azt is, hogy a város pusztulása és ú j j á épülése máig érvényes tanulságokat rejteget, s nem csupán városépítészetieket, mert egy város épülése vagy építése túl látványon és hasznosságon, mindig egy darab társadalomtörténet is, a maga közösség-létét-tükröző-és-eszményesítő formavilágával. Az árvíz előtti s utáni Szeged, képei tehát összehasonlításukkal valósággal „laboratóriumi" szituációt kínálnak a magyar várostörténet tanulmányozására. Tóth Béla ügyes képválogatásában hasznosítja is ezt a lehetőséget, bőségesen. Elébb azonban rövid történeti bevezetőben ismerteti a város múltját a nagy vízig, jó érzékkel hangsúlyozva benne két súlypontot: egy civilizatorikusat a XVIII. század végén — reprezentánsaiul a mérnök Vedres Istvánnal és a nyelvújító Dugonics Andrással — s egy gazdaságit a XIX. század első felében-közepén, s megmutatja, hogy mindkettőben, de kivált az utóbbiban milyen nagy — s milyen jó érzékkel hasznosított — szerep jutott a Tiszának. Könnyedén, ám imponáló gazdaságtörténeti tudással vázolja Tóth Béla, miként fonódott a messze földön híres szegedi „superség azaz hajócsinálás" köré egy egész sor ipar és foglalkozás: követelményként a kovácsmesterségtől a kendertermesztésig, következményként pedig a megteremtett ipari kapacitás és szállítási könnyebbség alkalmazásával, a malomipartól a paprikakereskedelemig és tarhonyagyártásig. Idézhetnénk egy sor egyéb ipart, de a példa egy kicsit a módszer bemutatására is való, mert Tóth Béla sohasem „gazdaságtörténeti összefüggéseket" vázol, hanem mindig az efféle valódi s tán aprónak 128

tűnő részleteket veszi észre s mutatja meg, s belőlük rakja össze, illetve általuk villantja fel az élet, az egyszerű emberek életéből összetevődő városi élet képét. Szó szerint képét, mert a korabeli grafikák, újsághirdetések, számlafejek, cégjelzéses levélpapírok, verses újévi üdvözletek, iskolai bizonyítványok s értesítők reprodukálásával valósággal szemünk elé varázsolja ezt a régen elmerült világot. S így hitelesíti összegező megállapítását: „a vizet közvetlenül megelőző évtizedekben teljes virágzásában élt a régi város". S most már jöhet a statisztika: 1879-ben a hetvenezres lakosú „Szeged összipari foglalkoztatottjainak száma majdnem 9000 ember. Ebből önálló kisiparos 1894 ember, gyáriparos 68. 112 szakmát műveltek a víz előtti Szeged utolsó pillanataiban... A Bakay-féle kendergyár 168 munkással, az egyik téglagyár 13 munkással, a legnagyobb üzem a vasút, 181 munkással, a szeszgyár 62 munkással, a bútorgyár 29 munkással dolgozott. A kiviteli ipar tartós árui — bútor, kötél, cserépnemű — a Balkán felé irányulnak, míg a szegedi élelmi cikkek — tarhonya, szalonna, szalámi — Ausztriában, Németországban kerülnek piacra. A város közel 140 ezer holdas bérbe adott földjein Kecskemét határától Halasig a lakosság 30 százaléka termeli a paprikát, dohányt, szőlőt, s nevel évente tízezer lovat, hatvanezer birkát." Az egész ország gazdasági életében elsőrendű tényező tehát Szeged, s így ítélendő meg az a példátlan közöny, ahogyan a kiegyezéses kormány felelős urai fogadják a Tisza, a helyi szervek, a Szegedi Napló vészjelzéseit. Máig vérlázító az árvízvédelem élére kijelölt kormánybiztos, Kende Kanut (már a név is micsoda jellemzés!) nemtörődömsége s hozzá nem értése, a kormány és a parlament tehetetlensége, de legfőképpen a mindenható pártvezér, Tisza Kálmán fölényes cinizmusa, mely magát Szegedet vádolta a reá leselkedő vészért: miért nem engedte már évekkel ezelőtt, hogy a város alatt vezessék a Tiszába a Marost. Mintha ez segíthetett volna azon, hogy a város feletti szakaszon Szolnoktól végig kiegyenesítgetvén a kanyarokat, valósággal Szegedre terelték a Tisza árját. A kiegyezéses Magyarország máshonnét is ismert kettőssége bontakozik ki szövegből s képekből: a ritka politikai csend gazdasági és technikai lehetőségeit megragadó egyéni iparkodás alul, s a fejlődést lefölöző s hazaffyas szóvirágokkal ékesített osztályönzés felül. A vészt nemcsak a természet zúdította Szegedre, az úri Magyarország is segített neki jócskán. Igaz, segített az újjáépítésben is. De miként s miért? Tóth Béla — szöveggel s képekkel — gondosan feltérképezi a segítség sokféle formáit s indítékait. Hangsúlyozza, hogy az élet a vész és a mentés szörnyű napjai után ott helyben, Szegeden indult meg újra, önmagától szinte: „március 15-én, a vészes éjszaka utáni harmadik napra Szegeden már megtartották a heti piacot az Oskola, Oroszlán és a Kereszt utcák találkozásánál, ahol szárazon maradt egy kis kövezet... És tíz nap múlva a környék árusaiból vásár tömegeit össze Szegeden. Igen nagy volt a kínálat, s a szegedieknek igen kevés a pénzük." Megindult aztán a gyűjtés, országszerte sőt a világban is, mert — találóan írja az előszóban Papp Gyula — „ritkán adódó történelmi csöndben" szakadt Szegedre az ár, „s az összedűlt házak ezreinek ropogása, a vízben vergődő tízezrek jajkiáltása megsokszorozódva, fölerősödve készteti segélynyújtásra a világot". A könyv pontosan közli a segély számadatait, a kiemelkedőbb intézményes és egyéni akciók dokumentumait, ám az igazi revelációt az árvízről s az épülő Szegedről készült fényképek képviselik. Megtaláljuk köztük Klösz mester és Plohn József felvételeit, de ugyanilyen fölbecsülhetetlen a név nélkül közölt, nyilván ismeretlen fényképészek műhelyéből származó képek történeti s építészeti értéke is. Ez a könyv többek között azt is dokumentálja, hogy az utóbbi évszázad honi várostörténete egyszerűen elképzelhetetlen a föltehetően igen gazdag s ki tudja hol bujkáló fényképforrások fölkutatása nélkül. Ezek a fényképek például köteteknél jobban demonstrálják az ár pusztításán túl azt is, hogy miféle várost temetett el a víz, s mit rakott helyébe az újjáépítés; s a két, lényegében más város különbsége mögött szépen sejtetik a képek a működő erőket. A régi Szegedet iparosai, parasztgazdái, kereskedői tették naggyá; a Dugonics téren impozánsan emelkedő reáliskola — ma az egyetem központi épülete s könyvtára — s az eredeti formájában jellegzeteseri ma9 Tiszatáj

129

gyar (sőt „alföldi") klasszicista stílusban épült városháza meggyőzően m u t a t j a ennek a rétegnek értelmét és városteremtő akaratát. A nagy középületek közt a város szívében, s künt az Alsóvárosban a fenséges ferences templom körül, lényegében egyforma polgárházak voltak; a centrumban persze nagyobbak — olykor egyemeletesek is — és külcsínre inkább adóak, de ugyanolyan funkcionális felfogásban épülők, s gyakran ugyanúgy vályogból, hisz épp ezért dűlt annyi össze belőlük a város szívében is a víztől. Az újjáépülő Szegeden markánsan elválik a belváros a kültől, a hivatalnoki-nagykereskedői-vállalkozói centrum a paraszti-kisiparosi perifériától. Odabent a Ringstrasse álbaíokk-álreneszánsz eklekticizmusa uralkodik, künn a helybeli házakból több-kevesebb mérnöki értelemmel absztrahált típusterv. „Szeged szebb lesz, mint valaha", hirdeti fennhéjázóan Vágó Pál híres képén az árvíznézésre kalaplengető urak koszorújában udvari díszcsónakon érkező király; ám a részrehajlhatatlan fényképek alapján lehetetlen nem sajnálni a régi városháza egyszerű, tiszta vonalait, gyönyörű falait s tornyát, amit bizony nem az árvíz, hanem a nagy szépítő (és bécsítő) akarat pusztított és barokkosított el, immár jóvátehetetlenül. S innen nézve egyszeriben megértjük a Fogadalmi templom álrománikáját is: a pöffeszkedő „szentistváni" neobarokk folytatta itt jogutódként a (szelídebb) ferencjóskásat. De bár a magyar klasszicista várost el is pusztította — viribus unitis — árvíz s ú j j á építés, tisztán városrendezési szempontból — ezt is szépen mutatják a fényképek — nem volt érdemek nélkül való. Szegedből — mármint belső részéből — az Alföld legmodernebb, „legeurópaibb" városa lett. E tekintetben — kellően s ismételten hangsúlyozza Tóth — mindenekelőtt Lechner Lajost és kiváló mérnökgárdáját illeti elismerés; annál is inkább, mert az ő munkájukat a nyakukra — és Szeged nyakára — ültetett kormánybiztos, Tisza Lajos többnyire csak gátolta vagy — legjobb esetben — szabadjára hagyta. Valahogy ez a Tisza Lajos képviselte Szegeden leginkább a kontinuitást: hamisítatlan kendekanuti hozzánemértéssel s még nagyobb gőggel terpeszkedett el királyi biztosként az alája rendelt város felett. De a város lebírta őt is, őket is, akár az árt. Az utolsó (vajon mikor készült?) fényképek szép vízlátta házai után a könyv hirtelen a jelenre vált, s az 1970-es nagyvíz alatti helytállásra emlékezve összegezi a város és a Tisza évszázados, szétválaszthatatlan összefonódását. A könyv minősége a Szegedi Nyomda, az ízléses borító Dobó Katalin érdeme. A szedőszekrény ördöge persze teljesen soha nem nyughatik: egy-két számadatba itt is nagyságrendi hiba csúszott be, ami ugyan a szöveg értelméből magától korrigálódik, de egy újabb kiadásban érdemes lesz figyelni rá. (Szeged megyei városi Tanács V. B. művelődésügyi osztálya, 1978.) VEKERDI LÁSZLÓ

Gazdátlan hajók A Szegeden élő fiatal költők antológiája hiányt fogalmaz már a címével is: Gazdátlan hajók. A válogató és szerkesztő Szigeti Lajos meghatározónak tarthatta ezt a hiányt, sugallni akarhatott valamit ezzel az elhagyatottsággal. Talán a hat költő magára maradását, kapitányra vágyását, vagy éppen e kifosztottságban is egymáshoz tartozását — a címválasztás mélyebb oka rejtve marad. Pedig nyomatéka van, hogy mi kerül a kötet élére — különösen, hogy nem verscímről, vagy egyetlen egy sor, kifejezés kiemeléséről van szó. Ez azonban nem annyira a bele-, mint inkább a félremagyarázásra adhat okot. Mert a Csillagtőr, kőkereszt, Belányi György versének mottója Adyt idézi, a „Röpülj hajóm" parancsát, a magabiztatás és öntudat igéjét. Így nézve, a költészetre vonatkoztatva a gazdátlan hajó képe maga a képte130

lenség, maga a tartalmatlanság. Ügy is lehetne persze értelmezni a képet, hogy Petri Csathó, Ferenc, Baka István, Téglásy Imre, Géczi János, Zalán Tibor és Belányi György közül ki-ki ura a maga hajójának, de a hat hajó egyetlen egy gazdája hiányzik. A főkapitány, mely tisztségben Ilia Mihály mutatkozott, s amely poszton a fiatalok talán ma is látják, és e tiszteletbeli címet illik Iliának elfogadnia, kivált miután előbeszédet írt az antológiába. Gazda még — gazda volt s gazda maradt, ha személytelen is, maga a Tiszatáj, ahol — stílszerűen szólva — a hajósok s hajók először csaptak hullámokat. Ügy tetszik azonban, mélyebbről fakad a közös hiányérzet, semminthogy a kitűnő szerkesztőre s lapra hivatkozva túl lehetne lépni rajta. Nem a patrónus és nem az orgánum dolga e hat költő közérzetének változása. E haté, de velük szinte valahány pályakezdőé, éljenek bár Pécsett, Debrecenben vagy Budapesten. Baka, Téglásy, Zalán és a többiek elhagyatottságérzete, tehetetlenségtudata, céltalan indulata nem úgy jelentéses és érdekes, hogy a vidékiség, a fővárostól távol élés, valamiféle száműzetéskényszer fakasztja. Nem jellegzetesen Szeged ingerli a dühöt, az elkeseredést, de a „befelé forog forradalmam" másutt, másoknál is föltűnő, mi több: lassan egész költészetünkben eluralkodó panasza. A magány, a hiábavalóság kínját csak az kötheti szorosan a Tisza menti város szellemi életéhez, aki provinciát kiált, mihelyt fölös erőkről, „vakmerő óvatosságról", befelé égésről, megcsappantott lehetőségekről hall. Pedig ha a vidékiségnek ezek a tünétei, újabb költészetünk szerint provincia akkor maga Magyarország. Ügy vállalni a várost, hogy meg is tagadni, úgy nézni rá, hogy közben az egész országot látni — így érdekes és jelentéses e hat költő magatartása. Táplálhat bár Szeged dühöt, gúnyt, undort, mert: „írástudó e várost élve meg nem váltja", ahogy egyikük fogalmaz — a mondanivaló szegényítése volna azonban egyértelműen helyhez kötni e kifakadás okát. Nem csupán amiatt, mert a megváltás általában is nehéz, hanem mert a Gazdátlan hajók legtöbb versében a Megváltó dermedt unalmúként, tehetetlenként szerepel (Zalán Tibor), vagy a sötétség képzetét hívja elő, a „hülye vizeknek" prédikálást (Baka István), a „se Isten / se Próféta / nincsen // csak tolvajok vannak / és cinkosok várnak" nyomasztó tényét (Téglásy Imre), a „Heródes-díszek fénylenek!" kínos fölismerését (Géczi János), a jelen idő jelzőjeként a ringyót idézi föl (Belányi György), s a legidősebb, úgy értve: leghiggadtabb költő tárgyilagosságából is csupán a „megtörténik majd minden nélkülem" esélytelenségére futja, illetve egyetlen esélyére: az öngyilkosságra (Petri Csathó Ferenc). Nem az életörömükkel, harsogó derűjükkel, világmozdító elszántságukkal, magabiztos céllátásukkal tüntetnek tehát a Szegeden élő fiatalok. Nem ezekkel — ők sem. Vergődés, tehetetlenség, gúzsbakötöttség, fogcsikorgatás, gyávaság, önalázó szégyen, nyüszítés, vinnyogás, ínséges várakozás, bőgve röhögés, tarkón ütöttség, vonszolódás — önjellemzésüknek, helyzetértelmezésüknek ezek a leggyakrabban használt szavai. Csupa elvont fogalom; ezzel az elvontsággal is tartósnak festve a dermedt állapotot, időtlenné tágítva a cselekvés, a tett hiányát. Mitikussá nő a tehetetlenség, a bénaság-bénultság a legtöbbször a divatos hómotívummal érzékítődik meg, ha nem éppen szimbolikus alakot, már-már mítoszi méretűt rajzol a költő. Amikor Téglásy versében a Nincsen figyel, vagy amikor Zalán a Sátánt, Belányi pedig a Fekete Asszonyt i hívja életre — ennek a mítoszteremtésnek a kezdeti jelei mutatkoznak. Csak így, ha babonákkal bűvöl a vers, ha titkokat, rejtelmeket emleget — mert nincs világos magyarázata rá, elégséges érve sem, miért játszik — mint Belányi írja — ringyót az Idő, miért nincs ideje — Géczi Jánossal szólva — „semminő hősöknek". Tartós helyzetet rögzítenek a negatív ítéletek, kimerevítik a rossz kedély pillanatát. Már okát sem kutatva e csömörnek, a személyes sors bizonyító erejével sem nyomatékosítva a reménytelenséget. Találó Zalán Tibor személytelen helyzetjelentése: „Rászenesedik érre, ágra, / valami zengő titok, rontás, / valami reménytelen, csontőrlő bánat." Ha a Gazdátlan hajó szerzőit félteni kell valamitől: nehogy, miként az érre, az ágra a bánat, a rontás, úgy kövesedjék rájuk a nyomott hangulat, az örömtelenség. Nemcsak a motívumok, témakörök ismétléséhez vezethet, de a hang monotóniájához is a rossz közérzet kimerevítése, kinagyítása. A folytonos szenvedés humoros 9*

131

I

hatást kelthet, különösen, ha okait homály borítja. Éppoly humoros lehet, ha a bánat kövül rá az arcra, mintha az öröm. A Gazdátlan hajók költői közül leginkább Baka István van tudatában ennek. Versei nemcsak következetes képi logikájukkal, tárgy és eszme egymásba játszásával, költői immanenciájukkái emelkednek kl az antológia darabjai közül, hanem hangjuk változatosságával, sokszínűségével is. Jószerint egyedül ő képviseli az iróniát, a humort, az ő verseiben csillan föl a szellemességnek az a fajtája, amelyik képes mosoly tárgyává tenni magát a dühöt, tehetetlenségérzést is. Játékos ötletei, nyelvi fordulatai is a monoton dohogás ellen vannak. Szép lelemény az 1848-as induló parafrázisa, a csatára buzdítás mai f o r m á j a : „trombita harsan — réztücsök, / közeledik a gyászmenet". Hogy ilyen nézetből is belátható és láttatható a történelmi szélcsend tája és ideje — ezt a felismerést egyedül Baka István — s kis részben még Petri Csathó Ferenc — képes költőileg kamatoztatni. Mások a keserűségeken, kisszerűségeken való fölülemelkedésnek azt a f o r m á j á t választják, amely a hagyományos költőszerep föltételezett velejárója: a művészi lét szülte különbözés, a Babits is megénekelte kiválás deklarálásáig jut el Géczi János és Zalán Tibor is. Őket nem érintette meg az a szkepszis, mely Petri Csathónak az alkotás értelméről szóló verseit átjárja. A „fényesedek kevés fényesekhez" erős öntudata az övék, a Juhász Gyula-i sorsot sajátjukként fogadják el s élik át, a „NEM ÁLLOK SEMLEGES ZÁSZLÓK SZELÉBE" negatívumoktól eloldó, de kifejtetlenül hagyott programját fogalmazzák. A másnak, különbnek lenni szándékát folyton kinyilvánítják, a megvalósítás módjainak és — a költői öntudaton túli — esélyeinek számbavétele nélkül. Céljuk mintha társadalmon, történelmen fölül lebegne, talán ezért sem kapaszkodnak egy-egy példába, lett légyen az történelmi időé vagy személyiségé. Képzeletükben Európa mint temető jelenik meg, nem mint megvívható csaták színhelye. Harmadik változat, amelyet a mítosz humanizálásának is nevezhetnénk, s amely a helyzettisztázást, eligazodást-eligazítást szolgálja, nem pedig a rosszkedv mértéktelen túlzását, mint a Sátán vagy a Fekete Asszony föltűnése. Téglásy Imre Télemakhosz maszkja mögé bújva a várakozásra kényszerítettségről, önállótlanságról, vergődésről beszél — a módszer, a mítoszi segédlet szerencsés lehet, még ha kissé monoton beszéd is a Téglásyé, híján a szellem villódzásainak. Mintha maszk és viselője túlontúl eggyé vált volna. E költői magatartással és szemlélettel összefüggő módszerek változatossága nagyon lényeges az uralkodó versalkotó módszer veszélyeinek elkerülése miatt is. Mert a kitüntetett szerepű képi, metaforikus fogalmazás az ismétlés, utánzás veszélyeivel fenyegeti az antológia legfiatalabb költőit. Pontosan arról van szó, amiről Ilia Mihály beszél: Baka István, tán szándéka ellenére is, „erős vonzást gyakorol rájuk, sőt óhatatlanul hatást is". Kimutatható volna Bari Károly vonzása is, főként pedig Utassy Józsefé. Amikor Téglásy ujjai népének vonulásáról, Géczi a női testen gyertyaként égő ujjakról, Belányi is ujjai hódító csapatáról ír, Utassy szép képét idézik emlékezetünkbe, a szerető teste füvére kicsapott tíz u j j legelésének képét. A hold metaforája és a folyók mint combok hasonlata is többeknél szerepel — a képi frissülés, megújulás, az önálló képvilág megteremtésének szükségességére irányítják az olvasó figyelmét. A szigorú képi logikában, szerkesztésben Baka István a ' példa, ahogy az egyszerűségben Petri Csathó Ferenc. Mert különben sok a képzavar, a nyelvi erőlködés, a verbalizmus, sok a közvetlen tanulságkibeszélés, a didaktikus célzat. Megállásra kényszerít az „ellátott a mai korba" semmitmondása, a „rámsüt a nap / szerveim, úsznak", a „kiábrázolt kép" nyelvi s képi fegyelmezetlensége, a „mintha földedet / . . . / madarak délnek húzása / borítná látatlan-kaskával, kosárral" túlbonyolítása, a kitárt karral kuporgás képtelen képe, a „Rázkódik csontomban a kín. Fáj, de fölállok" túlzásából fakadó önkéntelen humora, az „egyenszakállú robot" szerencsétlen összevonása, a fölsírás és könnyhullatás azonosítása. A Gazdátlan hajók végül is olyan költőket vonultat föl, akik kötetre érettek, s akiket nem csupán képalkotó módszerük, versépítkezésük rokonit egymással, de 132

szemléletük is. Hasonlóképpen gondolkodnak a költő és költészet szerepéről, és bajkibeszélő indulatuk sem sokban tér el egymástól. Több a közös vonásuk, mint az eltérő — lehet, ezért is panaszolják föl — visszatérve a kötetcímhez — a gazda hiányát. Azonos a szándékuk, Adyval mondva, hogy a szürkék hegedőse egyikük sem akar lenni. Ám hogy a Holnap hőse lesz-e bármelyikük is, miután maga vált hajója gazdájává s kapitányává — a közös indulás-szereplés után kinek-kinek külön útja dönti el. Jó szelet nekik, biztos tájékozódási pontokat! (Magyar Írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportja, 1979.) MÁRKUS BÉLA

Garzó Imre: Életem és abból merített gondolatok Emlékiratok és önéletrajzok reneszánszát éljük. Egyre többen értenek egyet Illyés Gyulával: valamely történelmi korszakról szóló regény helyett (különösen akkor, ha gyenge) adják elénk inkább az adott időszakra vonatkozó dokumentumokat, tényeket, adatokat. A memoárban, az önéletírásban persze már az emlékiratírón, az önéletrajzírón átszűrve jelennek meg a valóságos események. (De a fikcióval szemben mégis tényekről van szó.) Ha igazi író a szerző, munkája művészi tartalommal gazdagodik. Ám számtalan olyan mű is íródik, ami — jóllehet nincs híján írói erényeknek — elsősorban tények, adatok, események rögzítésére szolgál. Az emlékiratban az információ fontosabb az ábrázolásásnál. Ez utóbbi típusba tartozik Garzó Imre műve is, mely most — mintegy a homályból — előkerült. Garzó ugyan legérdekesebb élményeit, olaszországi katonáskodásának történetét Emlékezés florenczi napjaimra címmel megírta és Arany János Koszorújában közölte 1865-ben. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárában őrzött kéziratból pedig 1974-ben részletet közölt a Tiszatáj. Ilyenféleképpen Garzó nem volt teljesen ismeretlen a mostani kötet megjelenéséig sem. Az Életem és abból merített gondolatok azonban így is sok újdonsággal és tanulsággal szolgál a mai magyar olvasó számára. Lassú sodrású, lassan hömpölygő könyv a Garzó Imréé. A múlt századi, romantikus stílus, az előadás komótossága is ezt a benyomásunkat erősíti. Életrajzot is ír Garzó, "de egyúttal az élet, saját életének jellegét és minőségét is vizsgálja. Az életrajzi kronológiát szabályosság jellemzi, szép rendben megtudjuk például, hogy szerzőnk Görgeyt mikor látta először, másodszor, harmadszor. Visszaemlékezéseit (az 1827-ben született) Garzó 1896-ban, illetve az 1900-as évek elején írta, az eseményekben gazdag ifjúkor is az idős, nagy tapasztalatú ember szemszögéből jelenítődik meg. Garzó politikai-társadalmi-filozófiai felfogásához Varsányi Péter István bevezető tanulmánya ad eligazítást. „Garzó Imre a liberalizmus azon követőihez tartozott, akik még a reformkorban gyűjthették eszmei-politikai élményeiket; s akiknek formálódó meggyőződését a szabadságharc acélozta meg" — írja Varsányi. „Liberális értelmiségi" Garzó, műveltségének, eszmerendszerének gyökereit kiválóan érzékelteti az a fejezet, melynek a sajtó alá rendezők a „Studium et' ingenium" címet adták. A kecskeméti református gimnázium után a pesti egyetem mérnöki tanfolyamán folytatódott a fölkészülés az „eszményi életre, amelyről azonban csak annyit képzeltünk el, hogy ez nem lesz hasonló a körülöttünk folyamatosan levőhöz..." Garzó Shakespeare műveit olvassa német fordításban, meg Szalay László könyvét, a Státusférfiak és szónokokat. Kecskeméten találkozik Jókaival és Petőfivel. Jellemző, hogy áz akkor joghallgató Jókai kiválóságát viszonylag hosszan méltatja, a Kecskeméten vándorszínészként megforduló Petőfiről — azon túl, hogy a „költészet geniusa, egyező kedv és elhatározás úttörésre a jövőbe, egyező tervek, vágyak és remények" 133

kötötték Jókaihoz — ennyit ír csupán: „Nagyon meglátszott rajta, hogy szükséggel küzd: éppen nem vonzó, kopottas külsejű fiatal ember volt." A „kopottas külsejű fiatal ember" és társai pár év múlva forradalmat csinálnak. Garzó, aki akkor már földmérőként dolgozik, hónapokig csak olvassa és olvassa a gyújtó hatású beszédeket, s bevallja, hogy nem fogta föl azok jelentőségét és aktualitását. „Március 15-ike is, mely Pesten oly nevezetes dolgok napja volt, hozzánk csak a kokárdákat juttatta el, melyekkel azután örömest ékeskedtünk; a nép pedig csak álmélkodva hallgatta, ha volt kit hallgatnia, a mesének vélt dolgokat." Pedig nem mese volt az, s erre Garzó is rádöbbent. 1848 szeptemberében — Jellasics t á m a dásának hírére — összecsomagolta „méréshez való eszközeit". A szabadság szolgálatában — tüzér hadnagyként — tizenegy hónapot töltött Garzó, egész életét meghatározó tizenegy hónapot. Igazuk van mindazoknak, akik az emlékiratban a XIX. század eme csomópontjának aránytalan megidézését furcsállják. A századfordulón visszaemlékezéseit író Garzónak fontosabb volt a dualizmus kori gazdasági élet, mint a nemzet tragikus küzdelme 1848—49-ben. Igaz, már akkor sem tartozott a forradalom radikális vonalához. A harcban sem hasonlított a halált megvető romantikus hősökre. Bevallja, félt, amikor az ellenség hírére először lemozdonyozták az ágyút. „Hát ez a csata" — gondolta Schwechatnál. Görgey-imádatára egy jellemző mondat: „ . . . e l ő s z ö r láttam Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl." Nincs Garzó leírásában monumentális roham (a budai Vár bevétele), s nincs szívszaggató búcsú (világosi fegyverletétel). Egy múlt századi technokrata lenne Garzó? — Igazságtalanság lenne ezt állítanunk. Varsányi Péter István is említi, hogy 1867 után „pálfordulat" következett be: Garzó egyetértett a kiegyezéssel, noha korábban még a gondolatot is elutasította. Csodálkoznunk kell-e azon, hogy az emlékiratban a szabadságharc viszonylag kis helyet kapott? Az 1849 és 1867 közötti időről azonban még két érdekes fejezetet olvashatunk. Az olaszországi élményeket idéző rész — nyugodtan állíthatjuk, a könyv igazi nóvuma, s mint ilyen — forrásértéke mellett — a magyar emlékiratirodalomban is ritkaság. Vajda János jut eszünkbe. A költőt, aki szintén részt vett a szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után — miként Garzót — honvédhadnagy létére közkatonaként sorozták be az osztrák hadseregbe. Vajda Padovában, Garzó Firenzében tapasztalhatta a „cserepárokká" lett volt honvédtisztek nyomorúságos és. megalázó sorsát. Az olaszországi élményekre azonban Vajda 1868-ban kiadott munkája, az Egy honvéd emlékiratai nem tér ki. Amit Vajda elmulasztott, azt Garzó Imre pótolta. Nyomorúságos és megalázó helyzet, mondtuk, ám nem kevés kuriozitással is színezett. Garzó, az echt értelmiségi rácsodálkozik az idegen tájakra, műemlékekre; Veronában megnézi Rómeó és Júlia feltételezett sírját, Mantuában Vergilius emlékét kutatja. Mindez a magyar századok peregrinusaira emlékeztető. Olvasmányélményeiről is szívesen ír. „Az én florenczi életem tehát kettős élet volt: az egyiket m ű t á r gyak és könyvek között eszmékkel és eszményekkel foglalkozva éltem, a másikat kaszárnyában, regula szerint, de a külső világgal is némileg érintkezésben, ami szintén nem volt híjával a zavartalan élvezetnek is." Nem mindennapi szituáció: a magyar szabadság harcosainak osztrák egyenruhában kell megjelenniük a szabadságukat szintén elveszített olaszok előtt. Visszaemlékezéseit Garzó (1896-ban) csak Olaszországból való hazakerüléséig, 1851-ig írta meg. Az emlékirat folytatása a szerző szaniszlói magányában m a j d tíz évvel később született. A hódmezővásárhelyi évek krónikájából — Garzó 1862-től élt Vásárhelyen — csupán a legérdekesebb részleteket közli a kötet. Helytörténészeknek, gazdaság- és pedagógiatörténészeknek kincsesbánya a könyv második fele. Garzó, aki Vásárhelyre költözése előtt, Szász Károly örökébe lépve, Kecskeméten a református kollégiumban tanított, a „paraszt Párizsban" találta meg önmagát a tanári és közéleti tevékenységben. A Népiskola-középiskola-iskolapolitika címmel közreadott részletek egy újszerű, a maga idejében ritkaságnak számító közművelődési 134

és iskolapolitikai koncepciót mutatnak. Garzó szerint a latin és a görög nyelv, ;,a régi classicai literatura" mellett a magyar nyelvre és irodalomra, valamint a többi tantárgyra is nagyobb gondot kell fordítani. Kazinczy leveleit, Berzsenyi ódáit, Kölcsey verseit, „az újabbak közül Aranynak tárgyilagos költészetét" említi egy helyen. (Más kérdés, hogy irodalmi ügyekben Garzó nézeteit konzervativizmus jellemzi.) Garzó rádöbben arra, hogy a protestantizmus közművelődési szerepe csökken, a kollégiumok és gimnáziumok többnyire már csak a nagy idők emlékét őrzik. (Gondoljunk csak Móricz pataki vagy kisújszállási élményeire.) Amit a kapitalizálódó Hódmezővásárhely közéletéről ír Garzó, az a leendő városmonográfia szerzői számára is nélkülözhetetlen. Vásárhely társadalmi rétegződése, a lapszerkesztés (Hódmező-vásár- helyi Szemle, Hetilapok), a takarékpénztár ügye, a pártviszonyok, az olvasókörök szerepe, a vásárhelyi piac — mind-mind fontos kor- és művelődéstörténeti dokumentum. A kötet szép illusztrációi között találunk egy fotót (korabeli képeslap lehet) Szaniszló főteréről. Vásárhely, a porváros után Szaniszló, a porfalu következett. Itt, ebben az eldugott faluban halt meg Garzó 1914-ben. Hol volt már akkor a szabadságharc, Schwechat és Kápolna, meg az itáliai táj! A katasztrófa előtt álló nemzet gondjaiból Garzó ekkor már vajmi keveset érthetett meg. A kötetet Blazovich László és Varsányi Péter István rendezte sajtó alá. Mindketten a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium tudós tanárai. Abban az iskolában tanítanak, melynek tanáraként és igazgatójaként Garzó is a nemzeti művelődés föllendítésén fáradozott. (Magvető, 1978.) OLASZ SÁNDOR

„Szóval felfeleié..." SZABÓ T. ATTILA ERDÉLYI MAGYAR SZÓTÖRTÉNETI TÁRA MÁSODIK KÖTETÉRŐL Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. kötete nálunk is megjelenik a könyvesboltokban. Ezt a néhány gondolatot a rádió számára írtam, annak a beszélgetésnek vázlataként, melyet Lőrincze Lajos barátom vezetett, s rajtam kívül még Entz Géza és Benkő Loránd professzor vett részt. Bevallom: Szabó T. Attiláról szólva elfogult vagyok. Ez az elfogultság többrétű. Először is negyven éve barátok vagyunk s barátaim, mint Fülöp Antal Andor a szelíd lelkű festő. Balázs Péter a tragikus palettájú festő, néhai Vámszer Géza a falusi ember mindennapjának figyelője. Jakó Zsigmond Erdély élő középkora. B. Nagy Margit és Benkő Samu az erdélyi múlt avatott kutatói, a néprajzosok: Kós Károly és Faragó József egyénisége is felidéződik bennem, ha Attila nevét hallom. Olyanféle érzés ez, mintha az erdélyi emlékírókat olvasnám: egyikük hangja a másikkal visszhangzik. Végül is Szabó T. Attila egyénisége közös fiatalságunk emlékével szüvődik át. Elfogultságom második oka: hogyha szótárát lapozom, egy-egy tételét olvasom, ez ugyancsak fiatalságomat, otthoni szavunk járását idézi fel. Mások figyelték meg, hogy amíg szüleim éltek s társaságban együtt voltunk, én akaratlanul két nyelven beszéltem Mindkettő magyar nyelv volt, de az egyik irodalmunk csiszolta kincsünk, a másik pedig annak székely nyelvjárása. Ha jelenlevő barátaimmal, sőt családommal beszélgettem, Arany János nyelve szólalt meg, mihelyt szüleim felé fordítottam 135

a-szót, egyszerre önkéntelenül régiesek lettek igeidőim, éneklőbb beszédem, előjött a „volt vala", a „volt volt" s más ízei a régi nyelvnek, az, amit Attila szótárában lépten-nyomon megtalálok. Ellngultságom harmadik oka, hogy a szótár bár magyar nyelvünkről szól, mégis Erdély három nemzetének, a magyarnak, románnak és szásznak nyelvén közli a címszavakat. Ez a régi vásárokat idézi fel bennem (Kőhalomban a piacon országos vásárok is voltak), ahol a három nép fiai békésen megfértek egymással, alkudoztak, kezet ráztak, áldomást ittak, beszélgettek éppen azon a nyelven, amelyik előjött. Mindez szép, mondhatják az olvasók, de mi közünk egy ember hangulati emlékezéseihez, s méghozzá hogy kerül ahhoz egy régész, hogy nyelvtörténeti szótárról beszélgessen? Hát erre szeretnék felelni. A régészet elsősorban tárgy tudomány. A régi mesterségek termékeit ássuk ki: zabiákat, szablyákat, lószerszámokat, nyergeket, gyöngyöket, ötvöstárgyakat, konyhaedények töredékeit, vagy néha egészében is megtalálunk néhányat közülük. A tárgyaknak neve is van, szó illeszkedik reájuk. Nos, itt találkozik a régész a szótárral. Tudvalevő, hogy régi iparosrétegünkben sok német, szász mester dolgozott, és szavuk járását önkéntelenül is átvették magyar pályatársaik. Mesterségünk szaknyelve tele van idegen szavakkal, kifejezésekkel, amint még ma is napról napra tapasztalhatjuk. De ezeket a szavakat használóik nem érzik idegennek. Emlékszem, amikor a magyar nyereg készítésmódjával foglalkoztam, és az utolsó tiszafüredi nyergesnél, Kuli Mihálynál szintehogy megtanultam a mesterséget, merthogy a leírás, fényképezés közben mintegy utánajátszottam kezemozgását is, sor került a nyereg részeinek megneveztetésére, szókincsére. A két kápát áthidaló farbőrre tudott egy-két változatot, de „vót még egy szavunk, tanár úr, de nem jut eszembe". Biztattam, hogy csak erőltesse emlékezetét, mert hát a könyvben az ő neve alatt jön majd tudománya, s másnap ragyogva fogadott engem — ki valamilyen ősi nevet vártam — megvan, tanár ú r : „gúrtni". S még jól meg is húzta az ú-t. íme egy példa, hogy még a legmagyarabbnak vélt, honfoglalás kori előzményeket őrző mesterségünkbe is beférkőzött a városi mesteremberek szavajárása. Nos, Szabó T. Attila szótára e tekintetben páratlan kincset tár fel a régi okmányokból, hagyatéki, örökösödési számvetésekből. Hadd sarkítsam itt is egy példára mondanivalómat. Régen olvastam egy-két ötvöstörténeti munkában a „börtü" kifejezést, általában „granulációt" mondanak s írnak helyette, amely szónak latin töve: a „granum" szemecskét jelent, s ezzel illetik a parányi aranygömbökkel díszített ötvösfelületeket. Szinte azt mondhatnám, hogy számomra idegenszerűen hangzott a beidegződött granuláció helyett a börtü. önkéntelenül kettéválasztottam a szót „bőr"-re és „tü"-re, s ez felidézte bennem a régi disznóölések emlékét, a megperzselt disznó bőrét, amelynek rózsaszínén a serték töve ponthálót alkotott. Nyilván tudattalanul belejátszott a „tüsző", „szőrtüsző" képzete is. íme, hogyan születik egy népetimológia! De most vegyük elő Szabó T. Attila szótárát s hozzá nyelvészeink munkáját, s azonnal látjuk, hogy ősi szavunk őrződött meg egy-két szakmunkában s ez arra serkent, hogy ismét használjuk ezt a szót. Nos: 1560. (mai magyarsággal) tizennégy gomb, aranyos, öregek, bertüsek. 1587: Vagyon egy öreg börtüs kapocs, palástra való és még vagy harminc adat a börtüs kapocsra. 1589-ben egy börtüs övről olvasunk, 1622-ben bertüstűről, gömbfejes melltűről. De a késő-középkori ötvösségből ismerünk csodás mívű kelyheket s más remekeket, mind börtüs díszűek. Ligeti Lajos, akinek nemrégen adták ki korábbi dolgozatainak kötetét, a Magyar Nyelv, 1977-es évfolyamában „Börtü és világosan török eredetű szavaink" címmel azt írja, hogy a szó jelentése a törökben „szem, szemecske, mag", de nem ötvös műszó, s ő a török magyarázat lehetőségének megtartása mellett inkább magyar oldalról közeledik szavunk értelme felé. Szavunk legrégibb előfordulása — mint Szabó T. Attilánál is — a XVI. századból való. Ám ne mélyedjünk el a tanulságos nyelvészeti fejtegetésekben, hanem „szólaljon meg bennem a régész". Honfoglalás kori ötvösségünkben a „börtü"-s eljárás ismeretlen és Árpád-kori ötvösségünkben is csak elvétve található (például székesfehérvári királysír arany áttört műveiben). Ötvösségünkben korábban tűnik fel, mint szavunkjárásálban: általában a XV. században jelölhetjük meg használatának kezdetét. Kérdés ezek után, hogy mit szól ehhez nyelvtudományunk? Az arany136

gömböcskés felületdíszítés ókori örökség, és megtalálható az európai ötvösségben, bizonyos tehát, hogy nem nálunk keletkezett. Mármost vagy valóban török, méghozzá késői, XV—XVI. századi török szóval illetjük ezt a szépséges ötvösfogást, vagy pedig a nyelvünkben már,meglevő „szem, szemecske, mag" jelentésű börtü szavunkat vetítjük-e rá, itt a nyelvész-régész együttműködésre nyílik szép alkalom. De hadd mondjam el, leányommal, László Emőkével, aki textiltörténész, egyre fokozódó lelkesedéssel néztük át a szótár szavait, olyan páratlan nyelvi és művelődéstörténeti kincstár nyílt fel előttünk, ami szívet vidító, lelkesítő. Egy pillanatra még visszanyúlva a régészetre, íme a következő címszavak (az I. kötetből) hoznak újat a régészeti szaknyelv magyarításában: almadin = almandin magyar változata; almási csupor, almási fazék, almási ivócsupor s hasonló megnevezések egyszer talán megtalálják a régészeti leletekben fellelhető számtalan edényváltozat megnevezésére valót, hiszen általában agyagedénynek írjuk le, ami „nesze semmi, fogd meg jól", hiszen az edényt használata jellemzi! Arany hajnyomtató, arany homlokelőcske, homlokra való, kapcsocska, karikácska, készületes (zsinóros), kösöntyű, kötés stb. például arany reszketőtű, azaz: rezgődíszes aranyékszer, aranyvarrás = skófium. Vagy itt van a „békó" számtalan változata, ami használatát is megvilágítja; az ember elgyönyörködik a „bogláros" szó gazdag ötvös-szókincsében, bizony hogy élnünk kellene vele dolgozatainkban, vagy a bokályfajták különvalóságát is tudomásul kellene vennünk, vagy a tüszőkérdést is meg kellene egyszer már vizsgálni, mi benne a keleti (például az Ermitázs széles övlemezei csak tüszőn lehettek!). *

Ám hagyjuk ezt a tallózást. A szótár igazi értékeit a következő évtizedek — s nem túlzás: évszázadok — tárják majd fel előttünk. Mi pedig addig is forduljunk a barát és a pályatárs meghatott köszönetével Szabó T. Attilához, aki szinte szerzetesi alázattal és el nem fáradó szorgalommal gyűjtött, gyűjtött milliónyi cédulát. Én — aki másfajta kutatói alkat vagyok — csak ámulattal tudok felnézni egy emberélet szakadatlan munkálkodására. Az egymásután kijegyzett sorok, adatok apró betűiből, a fegyelem állandósulásából szinte észrevétlenül bontakozik ki az az erő, amely Szabó T. Attilát képessé tette erre az életen át tartó szakadatlan munkára: az, hogy szereti népét, szolgálni akarja a maga eszközeivel s egyúttal szeretettel néz a vele együttélőkre is, hogy ők is értsék munkáját s szeresse mindegyik a magáét, de becsülje a másét is. Így tekintve Szabó T. Attila munkája egyúttal szolgálat is: az együttélő népek egymást megértő szeretetét szolgálja. Köszönet érte! (Kriterion, 1979.) LÁSZLÓ GYULA

Nemzetiségi kérdés: múlt és jelen* A nemzetiségi kérdés iránt hazánkban megnőtt a közvélemény érdeklődése. A sajtó, a rádió és a televízió az előző évekhez képest több figyelmet szentel a hazánkban élő nemzetiségiek mindennapi életének, sajátos gondjaiknak a megismertetésére. A következőkben két olyan, nemrégiben megjelent könyvet kívánok ismertetni, mely a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. • Kővágó László: Kisebbség — nemzetiség. nemzetiségi politikája. Kossuth, 1976.

Kossuth, 1977. — Herczeg Ferenc: Az

MSZMP 137

Kővágó László könyve a kisebbségi-nemzetiségi kérdés általános — történeti megközelítésére vállalkozik. A szerző részt vett 1975 nyarán az ENSZ által Ohridban megrendezett nemzetközi szemináriumon, melynek témája „A nemzeti, etnikai és más kisebbségek emberi jogainak támogatása és védelme" volt. Kővágó véleménye szerint alapvető kérdés: „Kiket, milyen egyedeket vagy csoportokat tartunk általában, s tartanak m a a különböző államokban nemzeti és egyéb kisebbségnek: hogyan tekintenek ma az egyes államok a kisebbségek jogaira, azok védelmére, és mi a vélemény ezek nemzetközi szabályozásáról. E kérdések nem újak, de rendkívül időszerűek." Ezért a szerző röviden áttekinti a kisebbségi kérdés történetét. Vannak, akik a kisebbségi kérdés jelentkezését a vallási kisebbségek jogait garantáló egyezményektől számítják (például az 1555. évi augsburgi vallásbéke, vagy a 30 éves háborút követő westfáliai béke 1648-ból, a keresztény hatalmaknak a törökökkel kötött egyezményei a keresztények jogainak biztosításáról stb.). A nemzeti-kisebbségi kérdés Európában a polgárosodással összefüggésben jelentkezik. Míg Nyugat-Európában a klasszikus polgári forradalmak idején nemzeti államok, Kelet-Európában az eltérő gazdasági és társadalmi viszonyok talaján soknemzetiségű birodalmak jönnek létre: a cári Oroszország, az osztrák birodalom, és a török birodalom. A 18. század végén és a 19. század első felében a lassan, vontatottan, de mégis csak kibontakozó polgári fejlődés következtében erősödik e soknemzetiségű birodalmak népeinek nemzeti öntudata. A kisebbségi kérdés így vallási vonatkozásai mellett nemzeti téren is jelentkezik. A szerző utal arra, hogy a polgárosodás élén haladó magyar haladó rétegek az úgynevezett francia nemzetfogalmat tették magukévá, amikor az „egy politikai nemzet" gondolatának hangsúlyozásával nem ismerték el a magyarországi nemzetiségek nemzeti létét. A nemzetiségek képviselői viszont az „egy politikai nemzet" koncepciójával szemben a német nemzetfogalmat tették magukévá, amely a nyelv, a kultúra közösségét hangsúlyozta, függetlenül attól, hogy az adott közösség tagjai mely államban éltek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével kapcsolatban Kővágó hangsúlyozza: „Ennél az időpontnál tulajdonképpen kétfelé vált a kisebbségi politika. Hiszen 1917-ben az oroszországi dolgozók győzelmes forradalmának eredményeként megalakult a világ első szocialista állama, amely kezdettől fogva sikeresen valósi-, totta meg a marxi—lenini nemzetiségi politikai elveket a bonyolult oroszországi nemzetiségi viszonyok megoldásában. Létrejött a szocializmus építésére szövetkezett népek államközössége, amelyben egyenjogú tagokként vehettek részt a legkisebbek, a kisebbségek is." A lenini nemzeti önrendelkezési jog tömegekre gyakorolt hatásával az első világháborúban győztes hatalmaknak is számolniok kellett, és így alakult ki a Népszövetség kisebbségvédelmi garanciális rendszere, amely a gyakorlatban meglehetősen ellentmondásosan érvényesült. Kővágó szerint a rendszer egyik fogyatékossága az volt, hogy úgyszólván csak Kelet-Európa országaira vonatkozott, Nyugat-Európára nem, mintha ott nem lennének kisebbségek. A másik fogyatékosság abban mutatkozott meg, hogy a garanciális rendszer gyakorlatilag papíron maradt. A második világháború kirobbanásával a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere valójában csődbe jutott. A második világháború után a bonyolult nemzetközi viszonyok következtében a kisebbségi kérdés egy időre eltűnik a nemzetközi jog témái közül, közvetlen formában az ENSZ napirendjén sem szerepel hosszú ideig. Az első olyan ENSZ-dokumentumot, mely tételesen is említi a kisebbségeket, a kisebbségek jogait, 1966. december 16-án fogadták el az ENSZ közgyűlésén. (Az állampolgári és politikai jogok nemzetközi paktuma, melynek 27. pontja kifejezetten a kisebbségi jogokról szól.) A szerző hangsúlyozza, hogy a dokumentum megszületésében szerepet játszik az a tényező is, hogy a gyarmati rendszer felbomlásával az ENSZ több ú j tagállama maga is megérezte a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos problémákat, ezek megoldásának szükségességét. Kővágó foglalkozik olyan fontos problémákkal, mint az asszimiláció és az integráció kérdése! Szerinte nemzeti szempontból az emberiség fejlődésében a fő tenden138

cia „az összeolvadás, a kis népek számának csökkenése, a kisebbségi csoportok beolvadása, nagy népekké való egyesülése, konszolidálódása. Ugyanakkor létezik egy másik tendencia is: a kis népek, etnikai csoportok létének kiteljesedésére irányuló tendencia. (Lásd: 129. oldal.) A szerző foglalkozik azokkal a problémákkal, nehézségekkel, melyeket a tárgykörben használatos különböző terminológiai elnevezések értelmezése okoz. „A probléma lényege jóval mélyebben fekszik a definíció vagy a terminológia szintjénél. Nem a megnevezésen múlik, hogy egyik vagy másik kormány milyen nemzetiségi politikát folytat, a hátrányos megkülönböztetés vagy a kisebbségvédelem politikáját. Ezt aiapvetően az adott kormány politikájának egésze határozza meg. Az, hogy a kizsákmányolók vagy a dolgozók érdekeit képviseli-e, hogy önző nacionalista érdekeket helyez-e előtérbe, vagy a dolgozók, s végső soron az emberiség internacionalista érdekeit tartja-e szem előtt." (Lásd: 76. oldalon.) Kővágó művét azzal a következtetéssel zárja, hogy a jövőt illetően — a beolvadási tendenciák mellett is — a kis népcsoportok, kisebbségek, nemzetiségek hosszú ideig való fennmaradásával, fejlődésükkel, létük kiteljesedésével kell számolni. *

Herczeg Ferenc könyve a magyarországi nemzetiségi politika gyakorlati és elvi tapasztalatait összegezi. Leszögezi, hogy nemzetiségi politikánk a lenini nemzetiségi politika elvein alapszik, a konkrét hazai sajátosságok figyelembevételével. Nemzetiségeink kis létszáma, szétszórt elhelyezkedése tápot adhat a nemzetiségi kérdés jelentőségét lebecsülő nézeteknek. A szerző művében végig nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nemzetiségi kérdést pártunk és kormányunk olyan fontos elvi és politikai kérdésnek tekinti, amely nem lehet számarányuk függvénye. A szerző véleménye szerint a hazai nemzetiségi politika megvalósításakor a következő főbb sajátosságokkal kell számolni. 1. A hazai nemzetiségek létszáma viszonylag alacsony. A nemzetiségi lakosok számára meglehetősen ellentmondó adatok állnak rendelkezésünkre. Ügy tűnik, hogy a gyakorlati nemzetiségi politika megvalósítása szempontjából a nemzetiségi szövetségek becslései adják a legjobb eligazítást. Ezek szerint a németek száma 220 ezer, délszlávok és szlovákok száma körülbelül 100—100 ezer, a románoké 25 ezer. Tehát a nemzetiségi lakosság száma körülbelül 450 ezer főre tehető. 2. Nemzetiségeink zöme az egész ország területén szétszórtan, vegyes lakosságú településeken él. 3. Nemzetiségeink a XIII. és a XVII. század között, tehát a nemzetté válás előtt vagy annak kezdeti időszakában, önkéntes bevándorlással kerültek mai lakóhelyükre. 4. Nemzetiségeink egy-egy nagyobb nemzet hazánkban élő töredék részét képezik, a nyelvi, kulturális kötelékeken túl családi, illetve baráti kötelékek is fűzik őket a szomszéd népekhez. 5. A nemzetiségek nálunk Magyarországon nyelvük és nemzetiségi hagyományaik őrzésére törekednek. Nincs körükben sem elszakadási, sem elkülönülési törekvés. 6. Jellegzetes nemzetiségeink osztályösszetétele is: zömmel a parasztsághoz tartoznak, falun élnek. Hazánkban ma elsősorban a falu jelenti a nemzetiségi lét bázisát. A szerző művében röviden áttekinti a mai magyarországi nemzetiségi politika történelmi előzményeit. Utal olyan pozitív kezdeményezésekre, mint az 1849. évi nemzetiségi törvény és a Tanácsköztársaság nemzetiségi politikája. Bár a kommunista párt 1944-ben és az MDP 1948 júniusában elfogadott programnyilatkozata állást foglalt a nemzetiségi kérdés rendezése mellett, a felszabadulás után néhány évig nemzetiségi politikánk meglehetősen ellentmondásos volt. Szerepet játszott itt a bonyolult kül- és belpolitikai helyzet, a telepítések, a lakosságcsere, a magyar—jugoszláv viszony átmeneti megromlása. Egy időben hatott a nemzetiségi kérdés megítélésében egy olyan szemlélet, mely szerint a nemzetiségi kérdés a szocializmus építésekor automatikusan megoldódik, különösen nálunk, ahol a nemzeti139

ségi lakosság száma alacsony. A párt az 1950-es évek második felétől kezdve — helytelenítve a nemzetiségi kérdés megítélésében jelentkező torzulásokat, több fontosabb határozatban foglalkozott a nemzetiségek helyzetével. A XI. pártkongresszuson a Központi Bizottság beszámolója — melyet a szerző is idéz — hangsúlyozza: „Pártunk azt vallja, hogy a lenini nemzetiségi politika érvényesítése nélkülözhetetlen feltétele a szocialista országok összeforrottságának, a népek barátságának. A r r a törekszünk, hogy a hazánkban élő német, szlovák, délszláv, román és más nemzetiségűek, valamint a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakossága hidat alkossanak országaink között." A szerző művében statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy milyen eredményeket értünk el nemzetiségi politikánk megvalósításában — például az oktatásban. A nemzetiségi iskolák újjászervezése az 1940-es években kezdődött. A tanulók létszáma 1961-ben érte el a csúcspontot. Ezután 1968-ig (minthogy kevesebbet törődtek vele) a nemzetiségi oktatás stagnáló, csökkenő tendenciákat mutatott. A nemzetiségi oktatás fellendítése érdekében hozott intézkedések eredménye, hogy a nemzetiségi nyelveken is oktató intézmények (óvodák, általános iskolák, gimnáziumok) száma 1968/69-től 1973/74-ig 320-ról 447-re, azaz 39,6%-kal, a nemzetiségi pedagógusok száma 601-ről 884-re, azaz 47%-kal nőtt. A nemzetiségi oktatás iránt megnövekedett érdeklődést bizonyítja, hogy a nemzetiségi nyelven és nyelvet tanulók száma 22 332-ről 28 816-ra, azaz 29,3%-kal emelkedett. A nemzetiségi közművelődésben jeléntős szerepet játszanak a különböző nemzetiségi együttesek. 1974-ben 140 nemzetiségi énekkar, 92 zenekar, 132 népi tánc-együttes, 57 színjátszó együttes működött az országban. Terjednek az anyanyelv ápolásával foglalkozó nemzetiségi klubok is, ezek száma 1974-ben 43 volt. A szerző művében foglalkozik olyan fontos kérdésekkel, mint az asszimiláció és az integráció kérdése, ismerteti a magyarországi nemzetiségi politika megvalósításának eredményeit, gondjait. A szerző maga is sokat tett és tesz nemzetiségi politikánk következetes megvalósításáért. Könyve a nemzetiségi kérdés iránt érdeklődő olvasóknak bizonyára hasznos és érdekes olvasmánya lesz. LÁZÁR GYÖRGY

A Csongrád megyei munkásmozgalom 1919. augusztus 1 — 1944. október 10. VÁLOGATOTT DOKUMENTUMOK

Az elmúlt tíz évben, de különösen az 1970-es években jelentős előrehaladás történt a Csongrád megyei munkásmozgalom történetének tudományos feltárásában. Az 1917 és 1945 közötti időszakról három terjedelmes válogatott dokumentumkötet, a Csongrád megye munkásmozgalmának története sorozatban pedig öt önálló tanulmány jelent meg (füzet formájában), és több helytörténeti résztanulmány is született ebben a tárgykörben. A munkásmozgalom-történeti kutatások legjelentősebb eredménye az a dokumentumgyűjtemény-sorozat, amelyet az MSZMP Csongrád megyei Bizottsága és a Csongrád megyei Tanács együttesen ad ki. Előzőleg már napvilágot látott a sorozat második és negyedik kötete, előkészítés alatt áll az ötödik (1945—48), és 1979-re tervezik az első (az 1867—1917 közötti időszakkal foglalkozó) kötet megjelentetését. A gyűjtemény sorozat legutóbb megjelent, most tárgyalt harmadik kötetét Ser140

főző Lajos szerkesztette. Az ú j kiadvány külső formájában s szerkesztési elveiben igazodik az előzőkhöz. Hasznosan forgathatják a most készülő város- és községmonográfiák írói, és nagyon jó hozzájárulás egy majdani Csongrád megyei monográfiához is. A dokumentumkötetet figyelmet keltő, mintegy háromíves tanulmány vezeti be, amely több szempontból is jelentős. Egyrészt Csongrád megye átfogó köztörténetét n y ú j t j a a tárgyalt időszakban. Szerzője Serfőző Lajos, a helyi munkásmozgalom történetét a nemzeti történelembe, s benne az átfogó politikatörténetbe ágyazza bele, s ezt az elvet követve már kiindulópontjában is lehetőséget teremt arra, hogy a kor munkásmozgalmát, annak hullámhegyeit és válságosabb éveit reálisan és tágasabb összefüggéseiben szemléljük. A bevezető tanulmány nagy értéke, hogy színvonalas szintetizáló készséggel, röviden, de nagyon kifejezően foglalkozik az alapvető társadalmi kérdésekkel, és a korszakot átívelő történelmi folyamatokat jól érzékelteti. Közben rendszeresen utal a kötetben fellelhető és az adott témakörbe vágó dokumentumokra. Egyidejűleg ad áttekintő képet nemcsak az akkori munkásmozgalomról, hanem a megye gazdasági, társadalmi, politikai életéről is. A tanulmány egy-két gondolatát különösen fontosnak tartjuk. így kiemeljük a megszálló hatalmak törekvéseinek és céljainak bemutatását, amelyekkel mind a forradalmi folyamat lokalizálását, megállítását és felszámolását, mind az ellenforradalom helyi túlkapásainak „tompítását" igyekeztek elérni. A szerző a megye nagyobbik részére kiterjedő megszállás körülményeiből vezeti le az ellenforradalom berendezkedésének és módszereinek sajátosságait, hangsúlyozva, hogy a különbség nem elsősorban a tartalomban, hanem csupán a körülmények által meghatározott formában volt. Az ellenforradalmi rendszer ellenzékéről különféle elképzelések élnek a közvélemény történelmi tudatában. Ezért a bevezető tanulmány árnyalt értékelése erről az ellenzékről különösen jelentős. Képet kapunk a Csongrád megyei sajátosságokról — ezen belül a makói, szentesi és hódmezővásárhelyi polgári, kispolgári ellenzéki pártokról és ezek célkitűzéseiről külön is. Serfőző Lajos felvázolja a liberális polgári és kispolgári ellenzék történelmi múltját, összevetve az ú j körülmények között megváltozott szerepével, és jól jellemzi politikai arculatát, nézeteit, sőt társadalmi-politikai funkcióját is: „Tevékenységük mércéje nem a távolabbi és közvetlen múltjukhoz való viszonyítás, hanem az lehet — írja —, hogy a fasiszta jellegű rendszerrel szemben bizonyos pozitív irányú ellenzékiséget jelentenek, fejtenek ki — ha többnyire torzult és felemás formában is." Külön értéke a tanulmánynak az ál-munkásszervezetek bemutatása. Az 1920-as években a keresztényszocialista munkásszervezetek (Szegeden) és a Földmunkások Vállalkozói Szövetkezete (Csongrádon és környékén) formájában tettek kísérletet ezek megszervezésére. A legjelentősebb politikai befolyásolási kísérlet azonban a Nemzeti Munkaközpont és a Hivatásszervezet létrehozása volt az 1930-as évek végén, az utóbbi Szeged központtal. A tanulmány ezzel foglalkozó része — bár stílusa végig élvezetes — különösen olvasmányos, izgalmas. A dokumentumanyag rendezése jól átgondolt koncepcióval szigorúan kronologikus sorrendben történik. így a 25 évet öt belső korszakra, fejezetre osztja fel, az adja a tematikus vázat: az ellenforradalmi megtorlás időszakát, a munkásság kísérletét a munkásmozgalom újjászervezésére (1919—1923): a megye munkásmozgalmának állapotát az ideiglenes stabilizáció időszakában (1924—1929); a munkásság helyzetét és harcát a világgazdasági válság éveiben (1929—1933); a munkásszervezetek tevékenységét, küzdelmeit a fasizmus nemzetközi előretörése és a második világháború előkészítése idején (1934—1939), és végezetül a második világháború hatását a munkásság helyzetére és mozgalmaira (1939—1944). A dokumentumok kiválogatása igen nagy körültekintéssel történt. Szakmai megfontoltság és igényesség jellemzi ezt a munkát, amelynek eredményeként a főbb és általános jellemző folyamatokról színes és sokoldalú képet kaphatunk. Egy-egy ese141

ményről sokszor több dokumentumot is közöl a könyv, legtöbbször más-más eredetűt. Ezzel lehetőség nyílik arra is, hogy az olvasó az eseményeket különböző szempontokból lássa. Így például megtalálhatók a kötetben a szocialista munkásmozgalom belső dokumentumai, az ellenforradalmi hatóságok, továbbá a jobboldali álmunkásszervezetek iratai is, bő jegyzetanyaggal ellátva. A munkatársak és a szerkesztő törekvése az volt, hogy a munkásmozgalmat a maga bonyolultságában, mégis lehető teljességében mutassák be, és ezt a dokumentumok sokféleségével lényegében el is érik. A dokumentumok jelentős része a szegedi munkásmozgalomra vonatkozik, hiszen kétségtelen, hogy Szeged központi szerepet játszott a megyei, sőt a délalföldi m u n kásmozgalom szempontjából is. Szegeden a legerősebbek a legális szocialista m u n kásszervezetek, és — ami igen lényeges — 1921-től a második világháború végéig folyamatosan működtek illegális kommunista szervezetek. A 20-as évek közepén a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak erős — de a budapestitől és az országostól eltérő — illegális szervezete volt. A 30-as években Szegeden lezajlott kommunista perek kiemelkedtek a vidéki perek közül. A szegedi kommunista mozgalomnak volt külföldi kapcsolata és nemzetközi kitekintése. Az elmondottak mellett a szegedi forradalmi munkásmozgalomnak fontos pozitív vonása volt, hogy mindvégig jelentős nyitottság jellemezte más társadalmi rétegek, a Szeged környéki szegényparasztság és az értelmiség irányában. Ez teremtette meg a kapcsolatfelvétel lehetőségét a szegedi egyetemi fiatalokkal is. Sajnálatos, hogy a dokumentumkötetben csak igen kevés anyagot találunk erről, és az olvasónak hiányérzete támad, hogy még a névmutatóban is hiába keresi Radnóti Miklós nevét. A kötetnek a második világháborúval foglalkozó V. fejezete a hat évből eleve kevesebb dokumentumot közöl az előzőkhöz viszonyítva. De ami ennél is lényegesebb, egy-két dokumentum kivételével ez az anyag nem m u t a t j a be a korszakot a korábbiakhoz hasonló igényességgel. Főként részletproblémákkal foglalkozik és hiányzik az átfogó, az értékelő, a valóságos történelmi folyamatot érzékeltető forrásanyag. Így a háborúba való belépés hatása és visszahatása, a bevonultatások, a deportálások stb. Több kérdést csak periferikusan érintenek az anyagok. A megfelelő dokumentumok hiánya nem a munkatársak és a szerkesztő hibája, de a fejezet halványabb volta mégis szembetűnő. Külön ki kell emelni a rendkívül precíz, gondos jegyzetapparátust, amely alapos, igen színvonalas és tartalmas munka. A kihagyott részekről pontos információkat kapunk, s a szövegmagyarázó jegyzetek ott találhatók, ahol a dokumentum megértése ezt megköveteli. Egyik-másik jegyzet valóságos kis értekezés és tartalmazza a kérdés vonatkozó főbb irodalmát, esetenként forrásait is. A dokumentumok végén külön tanulmány foglalkozik Csongrád megye Horthy-korszakbeli területi beosztásával, a közigazgatás és egyéb hatalmi szervezetek felépítésével, megkönnyítve az olvasó tájékozódását. Fontos értéke a könyvnek a pontos név- és helynévmutató, s a gondos és szép nyomdai kiállítás is növeli vonzerejét. Érdeklődéssel várjuk a sorozat következő kötetét. KANYÖ FERENC

142

ILLYÉS GYULA

Búcsú Bibó Istvántól Azok nevében búcsúzom Bibó Istvántól, akik a hajdani Válasz folyóirat második korszakától fogva ismerték meg közelebbről őt, mint munkatársukat. Űgy pedig, hogy rögtön őszintén nagyra értékelték és mélyen megszerették, örömmel és hálásan üdvözölték benne azt az embert — a pályát kezdő fiatalembert —, aki világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy-egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak; fölismerve és vallva, hogy van hely és kor, amidőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol. írói — közírói — jelentkezéséig Bibó István pályafutása azokéhoz a 16—17. századi magyar prédikátorjelöltekéhez hasonlított, akik az iszonyú dúlások után a tájilag és szellemileg visszamocsarasodott országból Utrechtbe és Montpellier-be vergődtek ki igét tanulni. Akiket ott a műveltség mellett ezer lehetőség is várt: könnyebb élet, sikeresebb szolgálat. S akik rendre visszatértek a maláriás falvakba, a sárkunyhók közt templomot építeni. Bibó István Genfben járta meg ezt a felső iskolát. Nagy műveltségű család gyermekeként került oda — a Szegedi Egyetem főkönyvtárosának nagy tehetségű fiaként —, hogy jogi tanulmányait tökéletesítse. Másban is tökéletesítette magát. Hűséget és bátorságot tanult: klasszikus európaiságot. Abba az enciklopédista filozófiába hatolt bele, amely az erkölcsi jó és rossz meghatározó jegyeit a gyakorlati tevékenységből meríti. A hazájába visz-

szatért Bibó István gyorsan megtalálta az utat mindazokhoz, akik hasonló ítélőrendszerrel kerestek olyan végeznivalót az életben, amely hivatás is lehet. Bibó István édesapja etnográfus is volt, mint- akkoriban ott Szegeden csaknem minden betűértő: tanár, pap, színész, régész, történész, festő, költő, orvos, főleg a fiatalok közt. Ez volt a jogász ifjú Bibó második nagyiskolája. így alakult ki az ő sajátos tudományága és hivatása. Jó nyitányként a politika-tudomány egyetemi tanára lett. Ennek gyakorlati tartozékaként közölte első nagy tanulmányát már 1945 őszén. A magyar demokrácia válságáról; méltán keltett iránta rögtön közfigyelmet és köztiszteletet. Ezt követte 1946-ban a kelet-európai kis államok nyomorúságáról szóló. Ezzel egyidejűleg készített tervezetet (már mint a belügyminisztérium főtisztviselője) a magyar közigazgatási rendszer megújítására. A gondolat, hogy „városmegyék" lépjenek a hajdani várközpontokat idéző vármegyék helyébe, évtizedek múlva lett a helyesen decentralizálódó államok eszméje. Történelmi és alkotmánytani írásai szinte folytatólagos közleményei lettek a Válasz-nak és építő erejű vitatárgyai annak a tragikus helyzetben is járható utat kereső, nagyrészt paraszt- és munkásgyökerű értelmiségnek, melytől méltán volt várható a szellemi élet, az írástudói erkölcs megújulása. Mindaddig, amíg el nem következett a folyóirat elnémítása, a népi kollégiumoknak és egyéb népművelési vállalkozásoknak kultúránk fejlődésére oly végzetes föloszlatása. Bibó Istvánnak ekkor már jó híre 143

volt az ország határain túl is. Tudósi és közírói tekintélye vetekedett azokéval, akiknek egykor Genfben és másutt tanítványa volt. Tanulmányai halála napjáig messze földön figyelmet és teret kaptak. S még többet kaphattak volna, ha azt a tevékenységi területet választja. Választhatta volna később s itt maradt. Itt tesszük ma a földbe. A hűség, a tudás, az önzetlen szolgálat szívós elkötelezettjét, aki távozása után is

&E*-nt«4%/-n: Szegeden járt júniusban Kányádi Sándor és Farkas Árpád romániai magyar költő. A JATE Móra Ferenc Kiváló Kollégiumában irodalmi esten vettek részt s ellátogattak szerkesztőségünkbe is. *

Tiszatáj-estet rendezett júsági Ház május 29-én. bor színművész verseket a hallgatóság kérdéseire Annus József és Olasz szolt.

a szegedi I f Teszáry Gáolvasott föl, Vörös László, Sándor vála-

*

Móra Ferenc születésének 100. évfordulóját — a könyvhét szegedi megnyitásával egybefogva — a szegedi Kisszínházban ünnepelte a város közönsége. Az est összekötő szövegét Tóth Béla író, szerkesztő bizottságunk

144

vigaszunk marad. Ő maga enyhíti a gyászt. Azzal, hogy lám, ilyen embereket is terem ez a föld. Hadd búcsúzzunk mégegyszer attól is, akinek a friss sírjába temetjük, aki néhány nappal előzte meg őt a halálban. Bibó István és Bibó Istvánné öszszetartozásukkal is a hűség, a tudás, az önfeláldozás értékét sugározták. Gazdagodásunkra őrizzük m e g emléküket.

asx&dL tagja írta. — Annus József szerkesztésében és bevezetőjével rendezett esten emlékezett Móra Ferencre a szegedi Juhász Gyula Művelődési Központ. — Az évfordulót szép kiadványnyal köszöntötte a Somogyi könyvtár: Móra első munkájának, Az aranyszőrű bárány c. verses mesének hasonmás kiadásával adózott egykori igazgatója emlékének. *

Csongrád megyei Szemle címen új folyóirat kísérleti számát vehettük kézbe a közelmúltban. A bevezető írás szerint laptársunk évente négy alkalommal jelenik majd meg, tanulmányokat közölve társadalompolitikai, helytörténeti témákról. Az új fórumnak sok sikert kívánunk!

10,— Ft

f

i.