Karátson Gábor Az Úr Isten, hűvös alkonyatkor a kertben A környezeti válságról volna, arról kellene írnom, olyasvalamiről: hogyan jutottunk egyáltalán ide, ugyan miért kerültünk ilyen szörnyű helyzetbe. Mivel ezek az elmélkedések, amelyek körébe — mint bizonyos értelemben kívülállót — megtisztelő módon meghívtak, Szent Benedek Regulájához kapcsolódnak, mintegy magától adódott volna a textus a 31. fejezetből (Milyen legyen a monostor gondozója): "A monostor minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét." Nagyon hasonlít ez a tao te king 29. versének kezdetére: azt képzeled tán hogy megkaparinthatod az égalattit és átváltoztathatod? Nem hiszem hogy ez sikerülni fog az égalatti szent edény s jobb volna vele semmihez sem fogni, amely oly módon terjeszti ki a képet, ahogyan bizonyára a Reguláét is értenünk szabad: az egész Föld, egész életvilágunk "szent edény"; sen k’i, "szent" vagy inkább "szellemi edény"; a kínai kifejezés tulajdonképpen "szellemi tárgyat" jelent, eredetileg talán Jü által készített kilenc áldozati bronzüstről volt szó. Csak hát ez jótanács, Szent Benedeknél is, Lao-cénál is; oly intelem, amelynek igazságát ma már könnyű belátnunk, ám amelyről elmondható, hogy az emberiség, pontosabban: az emberiség uralomra került része nem fogadta meg. (A taoista szent és a katolikus szent fölismerései közötti párhuzam aligha merő véletlen csupán; amit Szabó Lajos "katolicitás"-nak nevez, a taoista-konfuciánus és a katolikus formarendszer számtalan hasonlóságában megmutatkozik. Több is van itt, mint amennyi a 19. századi, híreshírhedt teológusvitában Európa számára kiderült. Mert lehetetlen, hogy a keresztény olvasót ne érintse ismerősként A változások könyvének, a — talán legtragikusabb — XXIX. hexagramnak, a Vízigödör-leckéknek ez a verse: Egy flaska bor négyszögletes kosárka rizs áldozatokra ünnepre is talán felmutatáshoz két agyagedény Házam ablakán sebesen érkezik a szövetség akár a fény Végül is van remény, vagy a jüan "valaminek a kerülete, kerekség"1 írásjegyének archaikus formája2, amelyben a szent edény fölött lebegő köröcske persze nem a szentostya képe, hanem az áldozati üst pereméé — állítólag; de amióta C. G. Jung elkezdett archetípusokról beszélni, más szemmel látjuk az efféle egybeeséseket — én "grafikai katolicitás"-nak nevezném őket; meg aztán, s éppen az ökológiai válsággal kapcsolatban, annak is van jelentése, talán, hogy az a kultúra a "kerekség" képét a szent edény pereméről vette.) 1 2
[rajz! - kb. 2 sorban] [rajz! - kb. 2 sorban]
Lao-ce, a régi kínai szent még radikálisabb is Benedeknél, midőn az egész életvilágot tekinti szent edénynek. De nos még itt se tartok — mit is beszélek, egyáltalán nem tartok itt; azt kellett éppen megállapítanunk, hogy — mintha meg sem hallottuk volna a szentek beszédét — egészen másféle dolgokat műveltünk évszázadok, talán évezredek óta: mint aki módszeresen készíti elő saját pusztulását. Eredeti feladatom is, ha jól értettem, az volna inkább, hogy e romlás okát keressem, s nem az, hogy prédikáljak; de próbáljuk most tekintetünket egy olyan múltba mélyeszteni, amely egyúttal jelen is, amelyből következett és következik, hogy a Föld ellen elkövetett rettenetes tettek végrehajtói lettünk. Miközben ebbe az el sosem múlt múltba visszatérünk, épp abból a homályból, gondolom, az is kiderül majd, a bibliai teremtéstörténetből ugyanolyan radikalizmusnak kellene születnie, mint a lao-cei versből. Egy történetet kellene elbeszélnem. (de nem tudom, az a történet igaz-e) Mert alulról szagoljuk az ibolyát! Ez a megállapítás, amilyen parlagi, a kanti kriticizmusnak, gondolom, egész jó összefoglalása; de éppen mert kritika (nem rajongunk a kritikusokért), gondolom és remélem azt is, mégsem egészen helytálló, nyílik tán valahol egy kiskapu belőle, kifelé, fölfelé. Amelyet keresgélnünk kell! Ezzel a keresgéléssel vagyunk elfoglalva egész életünkben (ha ugyan foglalatoskodunk vele), ez a foglalatoskodás a hit — akárhogy is, hitnek nevezzük ezt is. "Hiszek valamiben, csak nem tudom, miben." Persze, hogy nem tudom, hiszen, ha tudnám, ezt a keresgélést menten abba is hagynám. Ami például a régi, szent történeteket illeti, azokat egészen biztosan alulról nézegetjük. Nem úgy van az, hogy fönt ülnénk az isten fejebúbján, térképpel a kezünkben, vagy nekünk nyílna módunk, onnét, ilyen térképet megrajzolni, s mint transzcendentális kartográfusok hitelt érdemlő nyilatkozatokat tehetnénk, mi hogyan van vagy hogyan volt. Megvannak a történetek, például az, amelyről most beszélnem kellene, de nem tudjuk, nem is tudhatjuk megmondani, csakugyan valamely régi, valóban végbement eseménysorozat leírásai-e. Volt-e, egyáltalán, olyan eseménysorozat. "Valóban megtörtént" — még azt sem tudjuk (igazából és pontosan) megmondani, mit jelent ez a szó. Ettől még a szent történetek igazak lehetnek. Meg is történhettek éppen, így, szószerint; de azt veszem észre magamon, ezt nem érzem valószínűnek, sőt — érzésem szerint — érvényüket inkább csökkentené, ha valóságos események naturalista leírásával volna dolgunk, bennük. Természetesen nem általában a Bibliáról, hanem a teremtéstörténet első fejezeteiről beszélek. A szent történeteknek ez a lebegése nem vezethet szellemi vagy etikai relativizmusra, sőt, ha egy exisztenciális morfológia értelmében olvassuk őket. Morfológiailag önmagukban véve elemezzük őket, függetlenül bármiféle "tényszerűségtől", tényszerűségnek való "megfeleléstől" mint immanensen "igazakat"; exisztenciálisan önmagunkra, önnön helyzetünkre vonatkoztatjuk világfölötti igazságukat, mint Nátán próféta vonatkoztatta Dávid királyra az ő báránykás történetét (miután Dávid király, minden bűnösségében is, a maga végszavával, érzelmi igazságszeretetében ezt neki lehetővé tette): — Te vagy az az ember! (ha egy testvérre valami lehetetlent bíznak)
2
Csak éppen most, szerényen-e vagy szerénytelenül, ki volna a megmondhatója (egyre megy), az Úr Isten történetét vonatkoztassuk magunkra (magamra) és a Nagy Ökológiai Katasztrófára. (Ekkora pusztulásban ugyanis képtelenség továbbra is csak krízisről beszélni, a természettel kapcsolatban — az embernek is "mint olyannak" végpusztulására vezet-e ez a folyamat, mint az állat- és növényvilág annyi fajának esetében, vagy csupán önmagunkhoz való viszonyunk mélységes átalakulására-e, az idő fogja megmutatni; kötelességünk viszont szólni az Istennel való viszonyunk kríziséről, amely minden bizonnyal krízise magának Istennek is, ha csak egy árva szó is igaz abból, amit a Szentírás Isten és az ember misztikus egységéről mond. E leírás híján az ember — az emberiség — "lélektana" sem közelíthető meg, hisz’ ez a lélek akkor már eleve a válság; s elképzelni sem tudjuk, miért viselkedik úgy "az ember", ahogy viselkedik, illetve, hogy erről a viselkedésről hogy tudhatnánk egyáltalán beszélni. — Muszáj idézőjelbe tenni itt az "ember" szót, mivel az ember, mint látni fogjuk, "nincs meg". — Van abban valami rettenetes merészség, hogy az ember egy olyan történetről szövi-szövögeti gondolatait, amelynek "valóságtartalma" felől meggyőződve nem lehet; míg másfelől e kockáztatás nélkül a továbbiakban semmire sem mennénk; és — circulus vitiosus — nem-látó voltunk maga is történetünkből következik. S így aztán, persze, nemcsak önmagára, hanem egyáltalán az emberi helyzetre is értem a Regula 68. fejezetét, amelyet, gondolom, az előző mellett szintén textusunkul kell választanunk, "Ha valamelyik testvérre esetleg nehéz vagy éppen lehetetlen dolgot bíznak, fogadja csak el teljes szelídséggel és engedelmességgel a parancsoló meghagyását. Ha azonban úgy látja, hogy a teher súlya mindenképpen felülmúlja erejének nagyságát, képtelenségének okát elöljárója előtt türelemmel és illő módon tárja fel, de ne kevélyen vagy nyakasan vagy ellentmondó hangon. Ha pedig az elöljáró ezután az előterjesztés után is megmarad parancsa mellett, tudja meg az alárendelt testvér, hogy így lesz javára, és az isten segítségében bízva, engedelmeskedjék szeretetből"; vagyis hát nem csupán egy ilyen novellisztikus írásban, hanem egyáltalán is magától istentől kellene megtudakolnunk, az Istenhez való viszonyunkból megértenünk a természethez való viszonyuk romlásának okát. (de van-e az Úr Istennek története?) Útrakél hát "az ember" (aki ezúttal én vagyok), és nyilván nem mint teológus (a teológiai gondolkodástól, személy szerint, távol esem, s kicsiszolt igazságokra nem törekszem), hanem csak mint egy senki próbálja megálmodni a Bibliából és néhány régi szerző (Böhme, Baader) nyomán is ezt a históriát; az Úr Isten története, a róla szóló elbeszélés, a teremtés történetének eléggé a kezdetén még szíven találja "az embert": eltévedt vagy célzott lövedékként? Az Úr Isten, hűvös alkonyatkor a kertben, 1Móz 3,8; a Bibliának ez a helye az, ahol az Úr Isten, egészen Jézus Krisztusig, a leginkább emberi (s mert nem vagyok teológus, azon sem töröm a fejem, kicsoda Ő, miféle viszonyban van a Szentírással, Ő-e Az, vagy az Atya Ő, csak hallgatom a mesét); s ez a "leginkább emberi" tulajdonképpen azt kéne, hogy jelentse, a leginkább isteni is, ha egyszer az Isten a maga képére teremtette az embert (amikor még megvolt "az ember", tegyük fel). "Az Úr Isten hűvös alkonyatkor a kertben sétál" — sem azelőtt, sem azután, egész a Jézus Krisztusig nem látjuk Őt ennyire Személynek; sehol nem ennyire szimpatikus. Muszáj volt ezt a szót kimondani, mert a történet lényegéhez tartozik. Sehol ennyire nem Szerep az, hogy Ő az isten, nem Státus; mert itt csak úgy Önmaga. És ha ez így van, akkor itt valami történt. Történik valami, itt meg ott. Ekkor meg akkor meg azelőtt meg azután. Sehol ennyire nem érzékelhető Úr Isten magánya, amely később viszont már rákövesedik, amikor az, amit Ő jelent, amit — ha már így alakultak a dolgok — képviselnie kell, mondhatnám: intézményesedik. (Amely helyzetből egy iszonyatos rántással próbálja majd kitépni magát, az ókor vége felé. Ami azután jön, akármi is, már mind az újkor.)
3
* Azért nincs meg az ember, azért magányos a Kertben az Úr Isten, mert az ember éppen most hagyta el Őt — méghozzá másodízben, ha jól értem a történetet. Most itt már nagyon nagy a baj; de korábban még, az első elhagyás előtt még, így mesélik, meg sem igen lehetett különböztetni bennünket egymástól. Mostanra viszont már alig maradt valami más, mint a megkülönböztethetőség. Szétesik a Személyiség. (valamikor meg persze együtt jártunk) Az Úr Isten, föltehetőleg, valamikor olyan volt, vagy hát, valószínűleg, ma is olyan, mit egy férfi és nő. (A kínaiak ezt úgy nevezték, a k’ien és a k’un.) Hiszen az 1Móz 1,26-ban azt mondja: — Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... — "teremté tehát az Isten az embert az ő képére, isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket," mondja az elbeszélő. Van azonban az ember teremtésének egy másik története is, közvetlenül az első után, a 2. fejezetben... illetve hát, talán még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ez egy másik történet, igazából. Évezredekkel később szinte divattá vált, hogy költők, regényírók ugyanazt a történetet többször is, egymás után, több változatban elmeséljék, az egyetlen valóság megjelenítésének érdekében. Ha így, ha úgy, az ember teremtésének ebben a másik történetében (és én most csak erről beszélek, illetve hát, amit az egész történet későbbi fejleményeiről még mondani szeretnék, az is ezen a másik változaton alapszik, hiszen csak ehhez képest érthetők azok a későbbi fejlemények; elannyira, hogy az ember teremtésének első változata az egész történetet zárójelbe téttelének is tekinthető, bizonyos értelemben; magam is megkönnyebbülök, mily üdvösen korlátozza spekulációim érvényét), a második történetben tehát az Úr Isten csak az embert teremti meg, az androgynt: Ő, aki "férfi és nő", egyetlen szférát teremt a maga képére. Mert hát, igen, ha hihetek a későbbi értelmezéseknek, amikbe, attól tartok, valamelyest most már a magamé is belejátszik, az ember eredetileg nem valamely lény volt, ilyen állatszerű, hanem a Földhöz tartozó jelenlét, a Föld őre; szemléleti forma, olyasmi, mint a zene, a festészet és a regény. És kétnemű volt ő is, az is: "férfi és nő". Egy androgyn szféra; vagy olyasmi, mint mondjuk a szél. A szél vagy a regény. Azért is jólesik itt a szélre gondolni, mert minden jel arra vall, hogy az Úr Isten és az ember akkoriban még együtt jártak. Ők voltak ketten egymáshoz illők, és ennyire különösek, egymásra vonatkoztatva, bonyolultan, ebben a kettős kétszerűségben, amelyben, így képzelem, benne volt minden, ami csak történt akkor és korábban s azóta is a Földön. (Ősképe ez a házasságnak, amely a házasság szentségének botrányos paradoxonában mindmáig fönnmaradt, teremtésünk első történetének erejével tanítva, hogy ami az időben összeköt, az, másfelől, változatlanul él is.) Ha így nézem a dolgot, elkerülhető az a buktató, amely az in illo tempore létének mondvacsinált tökéletességet tulajdonít: egyszerűen az az idő az, ami most van. Ez, csak nem így. Az ember mint szemléleti szféra, az Úr Istennel együtt: ez valami elképesztő hatalmat jelentett a Föld felett; de nem gyakorlati hatalmat, hanem a látás és hallás hatalmát, mágikus hatalmat, a megismerés erotikus hatalmát, bibliai értelemben. (megunjuk az Istent)
4
Ekkor még csak növények vannak, egy Kert; "És szépen palántákkal felékesített vala az Úr Isten egy kertet Édenben Nap kelet felől, holott helyezteté az Embert az mellyet formált vala," mondja az elbeszélő, Károli Gáspár fordítása szerint. És az ember vegetáriánus, mint kiderül a szövegből (csak később, az özönvíz után, az egyre mélyülő bűnbeesés során kapja majd eledelül az állatokat is), mindenesetre már eszik, aligha "szféra" már. Egy félig-külső szereplő lép be itt a történetbe, Lucifer, kinek történetét itt nincs helyünk elbeszélni, bár nélküle a miénk, az emberé meglehetősen a levegőben lóg (a luciferi létet leírva Böhme egy megkapóan fenomenologikus kozmológiát ad); Böhme és Baader szerint az ember itt már fokozódó megkísértettségében, egyre erősebb luciferi hatás alatt áll. Lucifer az, aki a Szeretetet és a Szót nem érti, hanem csupán az Erőt és Intelligenciát. Lehet, hogy ezek mind mesék, de a mi mai "világunk" jellemzésébe torkollanak. Ekkor mutatja meg Isten az embernek az állatokat. Akikre joggal büszke, egyrészt; akiket, másrészt, az embernek meg kellene neveznie, hogy ezáltal mágikus módon birtokba vegye őket — bevonja a festménybe vagy a regénybe (nem arról volt szó, eredetileg, hogy behajtsa őket a húskombinátba). E "névadás", e "mágikus birtokbavétel" által az ember most megerősíthetné a maga isteni varázshatalmát, amelyet a Lucifer által megbetegített Földbe keveredett sötét erők egyre jobban fenyegetni kezdenek. Az ember azonban ezt a kísértést sem állja ki; annyira megtetszettek neki az állatok (beléjük imaginálja magát, mondja Böhme), heves vágy fogja el, hogy közülük találjon társat magának, hogy állattá váljék maga is. Azért kezd erre vágyakozni, mert unja már az Úr Isten társaságát, mert már egy korábbi kísértést sem állt ki, kezdi magát magányosnak érezni az Úr Isten mellett. Aminek, mondanom se kell, megint csak a luciferi susmorászás az oka. Ekkor bocsájt az Úr Isten az emberre mély álmot, s csinál belőle férfit és nőt, vagyis olyasmit, reparációképpen, amivé az első történet szerint teremtett is bennünket mindjárt; mint némely álmainkban mi is, most már kettősen látunk. Az Úr Isten persze nem volt unalmas, ezt nem csupán illik feltételeznünk (ez kiindulópontja az egésznek, enélkül a történetnek se füle, se farka), ez a történetből magából, benső evidenciaként tudható is, méghozzá honnan, a történet egyetlen regényszerű vagyis emberi mozzanatából, éppen abból, ahogyan elárultatása után már az Úr Isten egyedül sétál a kertben. Ez a kép, ez a félelmetesen bensőséges és bensőségesen félelmetes kép robbantja széjjel az Úr Isten unásának köréje kérgesedett rendszerét, megpörgeti maga körül az egész Bibliát, a Biblia első felét, és párjára majd csak abban képben lel, amikor Jézus a Gecsemáné kertjében egyedül imádkozik. (boldogtalan emberiség) Tárgytévesztéses depresszió, mondanánk, ha rosszindulatúak volnánk, és nagyon gyakran azok is vagyunk; de itt nem volna igazunk, az Úr Isten nem depressziós, hanem — szokása szerint — cselekszik. Az események most már gyorsan követik egymást, a bibliai történet egyik legdrámaibb pillanatában járunk, az úgynevezett bűnbeesés történetének kellős közepén. Az első emberpár mostanra már végtelenül sebezhetővé vált, épp most léptek az intellektualizmus útjára, most ettek jó és rossz tudása fájának gyümölcséből, amely jó volt eledelre és kedves a szemnek és kívánatos a bölcsességért, most vették észre, hogy mezítelenek (vagyis szexuális lények és halandók: mostantól fogva él szívükben a rettentő ressentiment, bosszút állni ezért, elpusztítani a világot), most csináltak maguknak fügefalevelekből szánalmas öltözéket. S ekkor az Úr Isten, aki — de nyilván szokása szerint is, szokása volt ez is — hűvös alkonyatkor a kertben sétál, keresni kezdi őket, kiabál, de mintha egy embert hívna, úgy, azt kiáltja: — Hol vagy? ("És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala," az 1898-as Szász Károlyféle átdolgozás szerint; "És mikor hallák az Úr Isten szavát zengeni a kertben annak a napnak felé mentébe," az eredeti Károli szerint; de itt is, ott is úgy "kiáltja az embert" [ez persze csak Károlinál]: — Hol vagy?) Nyilván, mert nem látja — őt vagy őket.
5
Meg kell állapítanunk, hogy az Úr Isten mindentudásán csorba esett: az ember eltűnt az Úr Isten látómezejéből. Miközben viszont az ember sem látja már önmagát: nem azt az embert látja már, akinek korábban ismerte önmagát. Azért "szégyenkezik". (Böhme szerint az embernek azelőtt fényruhája volt; azért nem látta önmagát meztelennek, mert nem is volt meztelen. Fényruhája volt, fénydárdája és fénysisakja. Ezek most mind oda vannak. Ezért a kultúrateremtő igyekezet, az eljövendő világkorszakokban, megálmodni magának újra meg újra a fényruhát.) Mindenen és mindenkin csorba esett, az ember nem fogja látni, mostantól fogva, az Istent — jó darabig legalábbis. Lehetne mondani, mostantól fogva senki nem lát senkit és semmit — az ember átalakul egy huzatos, sötét, üres folyosóvá. A férfi és a nő sem igen látják egymást (ezért a vad keresgélés), s nem látják többé főként a kertet, amelyből az Úr Isten kitessékeli őket. Ne áltassuk magunkat, a halálfélelem, a megsemmisüléstől való rettegés iszonyú nagy úr; s mégsem vette el mindentől az ember kedvét. Itt visszatérhetünk a "festészetre" és a "regényre". A halálfélelem, önmagában, nem ad magyarázatot arra, hogy az ember a Szellem Főhatalma, a Látó Szféra hogyan s miért változott át a Beavatkozás, a Hatalmaskodás, a Mindenek Tönkretételének Szférájává — a regényírás technicizmussá; hacsak nem a tárgytévesztéses depresszió miatt. De az emberé miatt. Azon emberé miatt, aki az Úr Isten hol vagy kiáltását a maga részéről nem ismétli meg: nem kiáltja az Istent. A szent edény, az oltár szent edénye tartalmaz valamit; van benne valami, inkább úgy fölötte lebeg: a lét kereksége vagy a szent ostya. Az ember mint ontológiai hely sohasem volt a "természet része", hisz’ eredetileg a "természet", ez a racionalisztikus fogalom sem létezett; volt az Ég és a Föld és az Ember mint az elbeszélés szelleme, Ég és Föld leírása; akinek az Eget és a Földet együtt kell tartania, a régi kínai felfogás szerint. És nem a "természet része" ma sem, mert a haláltól való rettegés miatt mélyen a "természet" alá zuhant, minden lényeknél nyomorultabb, s mint az élet gyilkosa undokabb is: "hiányzik belőlünk annak a belátása, hogy Égnek, Földnek és Embernek összhangzóan kell együttműködniük, ha azt szeretnénk, hogy Isten tökéletesen megnyilatkozzék; és azt sem tudjuk, ez hogyan történhetne meg," mondja Baader. Ezt a Megnyilatkozást nevezhetnénk már persze természetnek is; Gott-Natur, mondta Goethe. A "környezetvédelem" kifejezés is csak azt mutatja, hogy sehol se tartunk. Úgy zúgott a szava, mint a harang; "... és kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját"; akkortól fogva az ember halott, és mert meghalni mégsem akar, állandó háborút, világháborút folytat a halál ellen, csak arra figyel már, ezért hasonlít ma már szinte valamennyi műve, autópályáktól a kórházakon át a televízióig, a halálra; de még mielőtt kiűzetett volna, meghallotta az Ő szavát a kertben, igaz, hogy akkor, már és még, rémülettel, "Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém"; de belülről hallotta, a Kert belsejéből, nem a Kert fölül szólt az a szó s nem is körüle, kívülről, valamiféle "környezetből", meg kellene vagy lehetne "védeni", amelyet még neki, a kiűzöttnek kellene "megvédenie" a végén. A kiűzetés parancsa, igaz, arra szól, hogy mívelje a földet, amelyből vétetett vala, vagyis, amelybe vissza is fog halni, és ez a mívelés ma mindenekfölött a "környezetvédelmet" jelenti, amelyben, hiszem és remélem, még dicséretes dolog is részt venni; ám amikor megértjük, hogy a haláltól való félelmünkben teszünk tönkre mindent, ideje visszaemlékezni arra, hogy az Úr Isten bent volt a Kertben, a kert belsejéből zengett az isteni Szó. (ez az a kis kör vagy ostya az oltár szent edénye fölött:) ez az Isten-Természet, Gott-Natur, nem a Michelangelo Aggastyán teremtője, hanem a k’ien és k’un "férfi és nő" Isten, akinek meg kell bennünk születnie (az egész történet nem múltidejű), hogy a maga végtelen gyöngédségében bennünk is mindent újjá varázsoljon, erotikus viszonyainkban is, önmagunkon, hasadt lelkünkön belül is, s egymás között is, a legszűkebb és legtágabb körökben,
6
a "természetben" is: mert ebben a legmagasabb szellemi értelemben az erdőket és hegyeket és vizeket és füveket is erotikus szerelemmel szeretjük: és valamennyi élő lényt. A "Hol vagy?" kérdésre, azt hiszem, akkor hangzik el a válasz, amikor Jézus megkérdi tanítványait: — Kinek mondanak engem az emberek? Én úgy képzelem, ez nem valami kacér kérdés, "na, tudjátok-e már rólam, ki vagyok", hanem a legmélyebb megrendülésé: midőn az ember Jézusban legbelül, az Énben megjelenik Az, aki egykor a Kertben eltűnt, akinek eltűnése miatt az "ember" az Úr Isten előtt elveszett: kettőnk egysége, az időből, amikor még együtt jártunk, az Eredeti Házasságé, amely által, Baader szerint, az ember szentségi jellegű kapcsolatba lépett a Földdel; a helyreállított Személyiség. Az ember Jézus egy döbbent pillanatig maga sem érti, hogy mi ez. Hátha Péter vagy valamelyik másik megmondja nekem. Ökológiai értelemben ez a Biblia legjelentősebb pillanata. Mert akkor már az ember bensejében zeng az isteni Szó: az ember és a Kert egyesülnek. Nem huzatos, sötét és üres folyosó már az ember. Ég és Föld viszonya átrendeződik, nem valahol messze fönt van az Ég, hanem legbelül. Ha részt tudnánk venni ebben, ha megértenénk valamit abból, kicsoda az embernek Fia, attól fogva a legnagyobb tapintattal és tisztelettel kocsikáznánk és dolgoznánk és étkeznénk és hajóznánk. Valószínűleg senki sem ülne többé repülőre.
7
