Mohácsi Zoltán. A Bibliás

Mohácsi Zoltán

A Bibliás 2012.07. 20.

Tartalom Rémusz: A halál ébredése ............................................................................................................. 6 Anna: Tükör nélkül ........................................................................................................................ 9 Rémusz: Az első ........................................................................................................................... 13 Anna: Anyu .................................................................................................................................. 20 Rémusz: Az ok ............................................................................................................................. 26 Anna: A második ......................................................................................................................... 29 Rémusz: Bogárkám ...................................................................................................................... 36 Anna: Kraftwek-ék....................................................................................................................... 43 Bibliás: Szöszmöt ......................................................................................................................... 48 Rémusz: Megöltem ..................................................................................................................... 51 Anna: Ekléziogén neurózis .......................................................................................................... 54 Rémusz: A harmadik.................................................................................................................... 57 Bibliás: Az Úr keze, bumm ........................................................................................................... 64 2 Rémusz: Az evangélium............................................................................................................... 69 Anna: Séta ................................................................................................................................... 78 Bibliás: Tanár úr, nyissz és spricc ................................................................................................ 85 Rémusz: Üzenet........................................................................................................................... 89 Anna: Hitben járni ..................................................................................................................... 100 Bibliás: Numizmatikai Penge ..................................................................................................... 104 Rémusz: Minden gyanú alatt .................................................................................................... 109 Anna: Hazafelé .......................................................................................................................... 115 Bibliás: Bakonybél, zsiger, inak ................................................................................................. 119 Rémusz: Anna üzenete .............................................................................................................. 123 Anna: Újra Anyuval.................................................................................................................... 127 Bibliás: Véreim, kezdeteim........................................................................................................ 134 Rémusz: A boldogság gyilkolása ................................................................................................ 141 Anna: Rémálom ......................................................................................................................... 148 Bibliás: Balfelől való sors ........................................................................................................... 154 Rémusz: Halál ............................................................................................................................ 158

Mohácsi Zoltáni: A Bibliás

Anna: Rosszullét ........................................................................................................................ 162 Biblias: Maya ............................................................................................................................. 165 Rémusz: „Mint könnycsepp sivatagban…”................................................................................ 168 Kornél: Anna és Anna néni ........................................................................................................ 181 Epilógus: Rémusz Annáról ......................................................................................................... 189

3

Mohácsi Zoltán: A Bibliás

Azt írtad nekem, hogy: „…csak az fáj, nem tudok ott lenni, amikor biztatni kellene Téged. Gondolj rám sokat és én akkor nagyon sokáig élek; ott, a gondolataidban mindég Veled vagyok.” Legyen tiéd ez a könyv, mert bár festeni nem tudok, írni talán igen: nem voltál már itt, de biztattál, Papa!

*

Zsákom, tudd: nélküled ez a könyv nem lenne ma könyv!

4

Köszönöm Neked!


Ha egy valaki szenved téveszmében, azt őrültségnek mondjuk. Ha sokan, azt vallásnak. […] A vallást nem ember teremtette. Vallása teremti az embert. Robert M. Pirsig

– Milyen különös, hogy a céljaink mégis hasonlóak! – És mik lennének azok a célok? – ringatta a kislányát Sol. – Megismerni Istent – hangzott a pap válasza. – Vagy ha ez nem sikerül, akkor megalkotni. Dan Simmons: Hyperion bukása

5


Rémusz: A halál ébredése

6

Remegett a kezem, ahogy megpróbáltam becélozni a slusszkulccsal a gyújtáskapcsoló nyílásába. Sehogyan sem ment. Szerettem volna hinni, hogy csak az orvul támadó hideg teszi, de még én sem tudtam hinni magamnak. Émelygő gyomrom, szétesni készülő fejem erőszakosan figyelmeztetett a tegnapi napra. A két kávé után, amit megváltásképpen magamba zúdítottam a telefon megcsörrenését követően, belefújtam egy szondába: még én is elképedtem, hogy ilyen szín is van ebben a kis vacakban. Kóválygott az egész létezés, de nem tehettem mást, mennem kellet. Rita persze morgott, amikor felbrummogott a mobilom. – Nem mondod, hogy elmész, ugye? – nézett rám álmos, félkómás szemének minden zöld dühével, lemondón reménykedve, miközben fázósan húzta magára vastag paplanját. – Megint leállt az a rohadt fűtés! Fölé hajoltam, fél zoknival az egyik lábamon, meg akartam csókolni, de elhúzta a fejét. – Büdös vagy, mint egy kocsma! – mentegetőzött, és megsimogatta az arcomat. – Szóval mész? Bólintottam, nem tehettem mást. Ő is tudta, hogy ez van, nincs más választásom, de váltig reménykedett. Optimista életfelfogása miatt a változhatatlant nem akarta megváltoztatni, csak a változtathatót. – Mikor jössz? – kérdezte álmosan, de a választ nem várta meg, a fal felé fordult, eligazgatta formás fenekét a takaró alatt, és szinte azonnal visszaaludt. Alvás terén csodás természete volt: pillanatok alatt tudott egy beszélgetés, egy mondat közben is mély álomba süllyedni. Élvezettel, kéjesen aludt. Persze mindent így csinált, bármihez is fogott. Őt figyelve nem volt kétségem: végső soron azért születtünk, hogy minden pillanatát élvezzük a létezésnek! De ott kellett őt hagynom az ágyban. S a fürdés, a fogmosás, az alapos bűzelűzési kísérlet után, két kávéval, émelygő gyomorral ültem a kocsiban, csudálkozva a nyúlós, ragacsos ködön, ami a hosszú hétvége utolsó napján váratlanul tespedt rá a tavaszváró világra. És semmi kedvem nem volt elindulni. Különösen, mondom, hogy a slusszkulcs minden kísérletnek ellene állt, és untig félreugrott a nyílása elől, mint a feleségére már nagyon ráunt kikapós férj. Nagyon betett az előző nap. Rita kollégájának, jó barátunknak, Rudinak a születésnapját ünnepeltük valahol Békás fölött, a hegyoldalban, egy kertben. Bogrács, roston hús, friss kenyér és persze patakokban folydogáló alkohol, főleg a gyümölcsök párolt esszenciájának maradéka tavalyról. A fogyó készletek végső megcsapolása, hogy legyen hely az újnak: már rügyeznek a gyümölcsfák. A hoszszú, nemzeti ünneppel dúsított hétvége boldog lazításában senki nem fogta vissza magát a nagyon vegyes társaságban. Rudi ismert figura volt a kerületünkben, jó-


ban volt boldog boldogtalannal, a helyi, státuszszimbólum kiskocsma lecsúszottjaival ugyanúgy, mint lepukkant vagy befutott rockzenészekkel, mérnökökkel, pincérekkel, nincstelenekkel és vagyonosokkal. Nem volt nagyon eleresztve, de nem panaszkodhatott, a hegyoldalbeli telket is csak azért vette meg, hogy ezt az évi két-három, nagyon vad kerti partit megrendezhesse. Voltak, akik aggódtak a jelenlétem miatt, de Rudi hamar megnyugtatta őket: – Gyújts rá, amire akarsz, Rémusz nem kicsiben játszik, a piti dolgokkal nem foglalkozik! – a túl bátraknak azért hozzá tette: – Csak töményebbel ne próbálkozz, tesókám! Abban a közegben nem a pálinka jelentette a töményebbet. Rémusz pedig én vagyok. Tényleg ez a nevem. Nem illik röhögni! Próbáltam kideríteni, mennyire volt részeg az apám, amikor ezt a nevet diktálta be a születésem után, de mindenki azt mondta, csontjózan volt. Annál rosszabb! Bár ami engem illet, voltaképpen egyik sem segít rajtam jobban, mint a másik. Gyerekkoromban, mondanom kell, mit piszkáltak, cukkoltak emiatt? Voltam Rémuszbácsitól kezdve, Niggeren, Suszteren át Nyúlbaráton át minden. Utáltam Rémusz lenni. Nem nagyon szerettem Vázsonyi Endrét, hogy magyarul feldolgozta és kiadta a Rémusz bácsi meséit. Nem szerettem a Magyar Televíziót, hogy bábfilm-sorozatot csinált belőle. S nem szerettem nagyon az apámat sem, mert a családi legenda szerint ő nevezett el így. Aztán kamaszéveim végén egyszerre rákaptam a nevem különlegességére, és büszke lettem rá. Az interneten sem találtam élő halandót, akit ezen a néven nevezett volna el részeg vagy ütődött éccsapja. (Jó, tudom, tiszteld szüleidet, habalaba, habalaba… De ilyen névvel?) Egyedi lettem az apám őrült ötlete által. Nem mondom, hogy nem ittam Rudinál az újgyümölcs-váró összejövetelen, ott fent, Békás fölött. Nem mondom, mert vaskos hazugság lenne. Meg aztán szonda által mutatott tényeket is nehéz lenne megcáfolnom. A széthulló fejemet pedig egyenesen lehetetlen. De a hír, amit Anna mondott a telefonba, legalább az ólmot elűzte valamelyest a tagjaimból, és szakadozottan koordinált mozgásra késztetett. Aztán legalább hánynom nem kellett, és lássuk be, az is valami! Bekészítettem Ritának egy adag friss kávét a főzőbe, kitettem egy poharat, meg egy doboz narancslevet, kifirkantottam egy postit-re, hogy „Imádlak, drágám! Legyen szép napod! Gyönyörű vagy!”, aztán az autó felé imbolyogtattam azt, amiről úgy gondoltam, hogy az én testem. A motor feldorombolt, amint a nagy nehezen helyére célzott kulcsot elfordítottam. Az a kopogó hang az agyamra ment, ami a dorombolást rendszertelenül elcsúfította, de sem időm, sem pénzem nem volt a kocsit szervizbe vinni. Érjük be a nap adta áldásokkal: öröm, hogy megtaláltam egyáltalán a kocsit a parkolóban! Megpróbáltam a helyére tenni a ködtől és a tegnapi piától szétcsúszott külvilágot, mielőtt elindultam. A rádióban a szokásos hangzavar: felrobbant, kirabolta, csalók, elsodorta, a válság, az ilyen-olyan szakértők, a kormány, az ellenzék, mert antiszemitizmus, mert a politikai populizmus, meg vannak számlálva a napjai, a rendőrség véleménye szerint… Vagyis: semmi érdemleges, csak a szokásos, népópium maszlag.


7

Miért is nem lettem pék vagy asztalos? Most feküdhetnék Rita mellett, és néhány óra múlva, az ébredés után benyúlhatnék a takaró alá, hogy erős, férfimarkommal megtapasztaljam: minden szempontból egyedi és egyetlen nőm nagyon is jelenvaló, formás feneke az éjszakai alvás után sem veszített semmit a vonzerejéből, ma reggel is ugyanúgy hat-e rám, ahogyan tízéves házasságunk legkezdetén, aztán nagyon jó lenne, de legalább kétszer; majd a kádban, forró vízben innánk meg a kávénkat, szopogatnánk el egy fahéjas, jeges gyümölcslevet, majd a reggeli után sétálnák egyet; szóval csupa kispolgári, szerelmetes tevékenység várna rám. De nem lettem sem pék, sem asztalos, hanem az, ami, hogy a franc essen belé! Ezért most ülhetek az autóban, mehetek az ország közepibe, hogy egy aberrált barom nyomait keresgéljem, és előre tudom, hogy úgyis hiába, mert az iszonytató degeneráltságban iszonyatos összefüggések vannak, a maga nemében zseni a pasas. „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Milyen látvány vár rám? Hjaj, Uram, de nagy a barmaid humanoid állománya! Hatvan kilométer, félrészegen, félaggyal, ködben, nagyon hajnalban. Annak az állatnak éppen a nemzeti ünnep hosszú hétvégéjén kellett újra ölnie? Hogy korhadjon el a bele! Meg az enyém is, amikor arra adtam a fejemet, hogy ez legyen a munkám! S persze mit mondjon, aki már nem mondhat semmit: az áldozat? Neki aztán igazán rosszul kezdődött ez a hosszú hétvége! Ej, de kár, hogy Anna a város másik végén lakik, mehetnénk együtt, és ő vezethetne! De nagy ez a Budapest! 8


Anna: Tükör nélkül Megint betört egy körmöm! Ha az ember lánya nem túl szép, ha nincs rajta semmi, ami nyálcsorgatásra késztetné a férfiakat (naná, hogy tudatosan nem pasikat mondok!), akkor csak egy útja marad: az intelligencia. Nem kertelek: nekem jócskán kijutott belőle. Olyanynyira, hogy vissza kell fognom magamat, és néha tudatosan nagyon nőként (nőcisen, brrr!) kell viselkednem. Más kérdés, hogy ezen az úton rengeteg barátom van. Tényleg! Tényleg rengeteg! Tényleg barátom! Más se’… Negyven felett icipicivel, mélybarna szememmel, apró szarkalábaimmal, a szeplőimmel, az arcom formáival még nem is lenne baj. Csak alakom nincsen. Illetve van, csak az a baj, hogy milyen! Ha van amorf női test, akkor annak az enyém az iskolapéldája! Ne akarják látni! Én sem szeretem: függöny van a tükrömön otthon, hogy csak akkor kelljen szembesülnöm önmagam látványával, ha fel vagyok rá készülve, ha tudatosan úgy döntök, na, most lehet! Az IQ-m magasságát sokan a külsőm önértékelésének függvényében vonják kétségbe. Nem siránkozom, nem sopánkodom, nem sajnáltatom, hanem minden alkalmat megragadok, hogy gúnyolhassam magamat. „Mert magamat kigúnyolom, ha kell…”1 Meg, ha nem kell, akkor is. S szigorúan ezelőtt, hogy látni kényszerülnék az erősebb neműek szánakozó pillantásait. Mert elég volt abból, hogy „igen, nagyon okos, intelligens szegény, de, hát, ami azt illeti…” A mellem két löttyedt tömlő, csípőm, fenekem van ugyan, de nincs szélessége, nincs gömbölyűsége, jobb lenne, ha nem lenne: olyan vacakul egybeszabott az egész. Az arcom az evolúció bizonyítéka: az ember az egértől származik! Az orrom görbe, a szám keskeny, a szemem, mondom, na, az elmegy, meg a szeplőim is. De az egész összhatása olyan, olyan, olyan… szürke, igen! S ez a szürke meghatározza az egész lényemet. Mármint a külsőt. Emlékeznek A Halászkirály legendájá-ból a Robin Williams formálta csöves szerelmére, Lydiára? Lydia Sinclair. Nagyon jó név! Na, kiköpött olyan vagyok, rólam mintázták a figurát! Gondolkodtam már azon, a színésznő, akinek senki nem tudja a nevét (Amanda Plummer; én utánajártam!) valami kalandos úton nem az ikertestvérem-e? A háborút feladtam, mert megértettem, nekem nem kozmetikusra, meg fitnessteremre, hanem varázslóra lenne szükségem, hogy a testben erősebb nem tagjai közül bárki is megforduljon utánam. De apró, lokális csatákat még folytatok, hogy azért ne vesszen el minden, Bolond Istók azért ne legyek már! „…én uram isten! / Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!" S ha az ember lánya mélyebben belegondol, ki az a férfi (pasi), aki a belsőre bukik: „Azta’ micsoda nő: fejből mondja Walt Whitman verseit!” Vagy az esetemben: „Séróból nyomja az összes pszichés szarságot!” Mert azon nagyon csekély számú kevesek kivételével, akik tudják, mi fán terem Rogers vagy Allport személyiség-elképzelése, bizony nincs hímnemű, aki a külsőm függvényében értékelné a tudásomat. Bár a munkahelyemen éppen erre van szükség. A munkahe-


9

10

lyemen azonban én nem vagyok nő. Senki számára. Nem is akarok az lenni. Mert minek? Szakember vagyok. Jó szakember. Csak az alanyaim próbálják oldani néha egy-egy beszólással a nembéli szembenállás feszültségét, de ott is csak az alja, amikor konstatálja, hogy ha nem is szemmel láthatón, de minden bizonnyal eltérő dolog van a lábaink között. Mégis, néha azon kapom magamat, hogy az elhúzott függönyű tükör előtt próbálgatom a szigorúan hivatalosra vett ruhatáram darabjait: melyik emel ki bármit is belőlem, mint nőből. Nincsen túl sok ruhám. S ha a kicsi szobám még kisebb sminkasztalára gondolok, van mihez nyúlnom, hogy összekenhessem a szememet, az arcomat, és legalább a ráncok durvábbját elküldhetem a vakolat alá. Hiába volt hosszú hétvége a nemzeti ünnep miatt, ma korán keltem. Napok óta nem volt igazából munkám, csak internetet és a szakirodalmat bújtam. Öntovábbképzés gyanánt. Ezt tettem az előző nap is, be sem mentem az irodámba. Azt mondtam, kutatómunkát folytatok itthon a Bibliás miatt. Nem volt teljesen hazugság, tényleg foglalkoztam azzal is. Is. Mert jobbára valójában nem azzal. Takarítottam. (Tudják például mennyire jó a méregdrága, bőrgyilkos zsíroldók helyett a szódabikarbóna-ecet megoldás: jól beszórni bikarbónával, ecetet önteni rá, aztán hadd pezsegjen vagy öt percig, és tényleg, mint a reklámokban, szinte egy simítással lejön a ragacsos, zsíros odaszáradt, égett kotyvalék a gáztűzhely lapjáról!) Rendet raktam, kimostam (a szódabikarbóna a fehér ruháknak is nagyon jót tesz, csak legalább kilencven fokon kell mosni őket: mosószer plusz bikarbóna, együtt!), szóval háztartási miegymás ment egész nap. Aztán a nap végén az önszépítés (hahaha) maradt csak: hajfestés, -mosás, szőrtelenítés (mert legalább ez ne, ha már más sem: mit keres szőr egy nő fülében és orrában vagy pláne bajuszként?), körmök vágása, miegymás. Magam sem tudtam, miért is kezdek ennek neki. Semmi programom nem volt a hétvégére, senki nem hívott sehová, csak Rémusznak volt egy erőtlen kísérlete, hogy Rita munkatársához, fel a hegyre, egy kerti partira, de köszönettel azonnal lemondtam, egy nemlétező koncertjegyre hivatkozva. Rémusz nem erőlködött valami erőteljesen, ezért még azt sem kértem tőle, hogy adja meg a címet, ha mégis meggondolnám magamat (amiben biztos voltam, hogy nem történik meg). S mert nem erőlködött – ismer annyira, hogy tudja, mikor ködösítek–, szinte azonnal meg is bántam, hogy véglegesen nemet mondtam. Lám, van bennem azért jócskán nő, ugye, legalább az érzelmi világomban? Szóval nem tudtam, pontosan miért is, kinek is szépítkezem, csak jólesett csinálni, és közben képzelegni. Mert képzeletem az aztán van, mondhatom! Nem a szakmámból fakad, hát abból végképp nem! Pszichológus vagyok. Ugyanis. Jó pszichológus. Azt mondják, az egyik legjobb a bűnügyi szakmában. Nem tudom… Néha úgy érzem, nincs is ilyen szakma, csak a sötétben teszetoszázás közben a megfelelő akadályokba botlom bele, hogy aztán orra esve közelről is megnézhessem, mi a csoda volt ez? Nem mondom, a legtöbb ember elméje konkrét törvényszerűségek, ok okozatok, előre kódoltan kiszámítható viselkedéskövetkezmények, ésszel felfogható,


logikával kibogozható elmecsavarok alapján működik. A legtöbb ember nagyjából ennyire egyszerű képlet. Az ilyenekkel nincs túl sok dolgom, csak rá kell jönnöm, milyen elvek mentén logikázza ki magának a mindennapi életét. S a logika a legtöbb esetben nem túl egyéni, lehet szabványosítani bátran. Nem csak egy módszer alkalmazok, mint Csernus doki (lerohanom, sarokba szorítom, és a fekáliát is kipréselve belőle beláttatom vele, hogy mekkora önhazug kis képmutató patkány), hanem iparkodom a személyhez szabni a terápiát. Többször elgondolkodtam, ha Csernus doki találkozna Csernus Imikével, miféle fekáliát préselne ki belőle? S Csernus Imike mennyire viselné el Csernus doki agresszióját? De zseniális, mint szakember, el kell ismernem! Én sokáig nem mertem ennyire nyíltan szembesíteni az embereket a hazugságaikkal: féltettem őket önmaguktól. Etyelepetyéztem, rávezetni próbáltam, velük kimondatni akartam, beláttatni, felfedeztetni akartam. Ők meg nem akarták, persze, mert akkor változtatniuk kellett volna. S arra nagyon nem volt kedvük: inkább maradtak feltárandó, gyógyítandó páciensek. Nem mondom, fizettek, mint a köles, legalábbis egy ideig, aztán csalódottan hátat fordítottak nekem. S közben mindketten tudtuk, hogy hová, melyik szekrénybe rejtettük a csontvázat. Mert amit ők odatettek, ahhoz én nagy-nagy empátiámmal, IQ-mmal, sajnálkozva statisztáltam, és ketten gyömöszöltük vissza, ha közössé vált titkunknak ki-kivillant egy-egy csontalkatrésze. Érdekes, akkoriban mégis sikeresebbnek, eredményesebbnek tartottak. A fene se érti! Bár tény, ha most vagyok sikeres, annak a páciensek örülnek a legkevésbé! Igaz, a kollégáim meg annál jobban. Az eredményeim viszont nem járnak szájról szájra, mert 1.) a pácienseim kicsit sem preferálják a sikeremet, mert ami nekem siker, az nekik bukás 2.) a kollégáim a páciensek személyiségi jogai miatt hallgatni kénytelenek. Vagyis: amióta szakmailag jelentősen előrébb léptem, azóta nagyjából ismeretlenné váltam a nagyvilág számára. Amiért itt maradtam: úgy akarom hinni, sokkal többet tudok tenni itt a társadalomért, a véraberáltak között, mint odakint, a nagyjából normális, jobbára csak divatból pszichológushoz forduló hülye tinik és még hülyébb szüleik között, akik egy sikeres diagnózis esetében csak megsértődnek, a terápiától elzárkóznak, ám ha meghagyom őket a hülyeségükben és a szemétségükben, akkor fizetnek, mint a köles. Egyetlen útját fogadnák el a gyógyulásnak: ha a kezemet Jézus-mód a fejükre helyezném, és így szólnék: – Az Úr mondá általam, bizony mondom néked, holnaptól nem tevénded ezt meg azt, a lelked normálisan fog reagálandani, úgy, mint a többi, többé-kevésbé normálisé körülötted. Vala. Ámen. Vagy divatosabban, szinkronizálás nélkül: – Émen! Szóval azért vagyok, ahol vagyok, és végzem azt a munkát, amit végzek. Még akkor is, ha látszólag nem vagyok annyira elismert. De a látszatra adok: én vagyok a csúnyácska dilidoki, akinek a szakma minden csínja-bínja a kisujjában van, aki tud minden trükköt, minden fortélyt, aki csinosan öltözik, diszkréten festi magát, ízlésesen válogatja meg a smukkját, lehet vele bármiről beszélgetni (csak önmagáról nem), aki kedves, udvarias, de idegesítően határozott, ellentmondás nem tűrő. Egy egérbe oltott ufó-hörcsög.


11

Egyszóval: nem tudom, miért próbáltam a rút kiskacsából tündért varázsolni tegnap, de lám, volt értelme, mert amikor reggel megcsörrent a telefonom – soha nem kapcsolom ki, hogy mindig elérhető legyek –, nem kellett sokat vacakolnom a külsőmmel. Ötven kilométer Budapesttől, körülbelül egy óra autózás, plusz piros lámpák, miegymás. Megint egy sűrű nap, megint a szokásos tehetetlenkedésünk, megint a tanácstalanság, megint a Bibliás. Biblia! Ugyan! Ha Isten van, hol van, amikor ezek az állatok fogannak, növekednek az anyjukban, és aztán élve születnek meg? De az vérnösző barom komolyan veszi. Méghozzá igen komolyan. Véresen komolyan. Túl véresen!

12


Rémusz: Az első Az első esetnél nem tudtam mire vélni, mi a franc lehet az a furcsa szöveg, amit az áldozat otthonában találtunk. Senki nem tulajdonított neki jelentőséget. Egy kitépett kockás lapra, folyóírással felírt idézet volt. Már csak a folyóírás miatt sem fogott senki szagot. A célzott üzenetek vagy újságpapírból kivágva, vagy nyomtatott, esetleg balkezes szöveggel szoktak érkezni. Félredobtuk, és csak a rajta levő vér miatt vittük be a laborba. Kinek másnak, mint Annának tűnt fel a tartalma, aki valamiért a laborban kódorgott. Azonnal áthozta hozzám, miután kitépte a háborogva tiltakozó laboros kezéből, és levágta elém a túlzsúfolt íróasztalra. – Mi a fene ez? – kérdeztem tőle. – Tormás virsli! – felelte magától értetődőn. – Ne hülyülj, Anna, komolyan kérdezem! – Nézd csak meg! – mondta, és az orrom alá tartotta. Elfintorodtam a száradt vér szagától. – Ne csináld, vidd már előlem! – tiltakoztam. Bármenyire kedveltem cégünk okos, ámde kevésbé vonzó dilidokiját, néha cefetül idegesített az arroganciája, a felsőbbrendű okossága. Volt mire az agyi tejébe aprítani, de virtuózan zongorázott az ember idegein azzal, hogy erre nagyon aktívan emlékeztetett is. De Anna elvette az orrom elől a papírt. Végre nézni is tudtam, nem csupán szagolni. – De hiszen… – kiáltottam fel. – Bizony, bizony! – helyeselt azonnal Anna. Majd megismételte: – Bizony, bizony! Azért itt legalább az agyunk el tud indulni. Amikor hívtak bennünket a külkerületi kapitányságról, mi mentünk, láttunk és elborzadtunk a látványtól, pedig volt már lehetőségünk szokni a való világot. Először nem értettük a megyeieket: mi közünk nekünk egy kerületi hatáskörbe tartozó késeléshez? Mint kiderült, a nyomozást vezető hadnagynak jó szimata volt, hogy hívott minket. Igaz, ez csak akkor derült ki egyértelműen, amikor Anna a cetlit az orrom alá dugta. A kerületi kapitányság hadnagya látott már halott embert, látott már megölt embert is. Sokféleképen megöltet: késsel leszúrtat, kézzel, vízzel fojtottat, autónyommal a hátán, fején, lőtt sebtől elvérzőt, vagy éppen akinek az agyveleje terítette be szép egyenletesen, mint a szőlőt a permetlé a szobát, látott az a hadnagy mindent, de ilyet még nem. – Jöjjenek, nézzék! Mert ilyet én még soha nem láttam! – mondta a telefonba az ügyeletesünknek. Amikor autóba szálltunk azt gondoltuk: „Tacskó még, a lelkem! Szokja majd, aztán nem zaklat minket!”


13

14

Nem volt tacskó a lelkünk. Jó ötvenes, harcedzett, tapasztalt tiszt volt, jókora harcsabajusszal, okos, barna szemekkel, Rambo-s izmokkal, s vagy kilókilencven körüli magassággal. Onnan a magasból jattolt le velünk az irodájában: – Munkácsi! Nem bírtam megállni, bár sejtettem, marha gyermeteg leszek: – Sokáig tartott a Pilátus előtt? – majd kezet nyújtottam én is. – Rémusz vagyok. Mondom, harcedzett volt, mert válaszra, sőt, még egy megvető pillantásra sem méltatott. Sem az ostoba viccemért, sem a nevem miatt. Tud valamit, ez kétségtelen! Tapasztalatból tud. Nem érdeklik a kommunikáció felesleges slafrangjai. Csak a papírokból tudtam meg, hogy az i az ő esetében képző és nem a nemesség jelzője. Nem egyenruhában volt, tehát hadnagyi mivoltát csak az ügyeletestől tudtuk meg. Anna is kezet nyújtott, bemutatkozott. – Erre jöjjenek! Menjünk két kocsival! – mondta aztán Munkácsi hadnagy, és visszavezetett bennünket a kocsinkhoz. – Megyünk mi előre. Milyen magas a kocsijuk? – Hegymenet lesz, turistaúton? – sóhajtottam. – Bírja, menjünk! A felvezető rendőrautó hamar elhagyta az aszfalt utat, és a fővárost megszégyenítő földutak egyikén zötykölődtünk. Tisztára, mintha vidéken lennénk: jobbra mellettünk békésen sarjadó napraforgó tábla, balra ilyen-olyan rozzant házak sora, némelyik még kalyibának is gyenge volt. – Barátságos! – jegyezte meg Anna. – Jól jegyezzük meg, nehogy eszünkbe jusson ez a környék, ha házat akarnánk venni! – Házat? Hahaha! Láttad már a márciusi gázszámlámat? – vetettem oda, de a felvetéssel amúgy maradéktalanul egyetértettem. Meleg volt, az áprilisi Napnak ereje volt. A kollégák autói messziről jelezték a végcélunkat. Kint voltunk a város legszélén, nem volt tovább még földút sem, a folytatását keresztben repceföldek állták el. Nem vagyok ilyen okos mezőgazdiból, a helyiek mondták, hogy mik azok a zöld kis izék, amik még éppen csak kiverekedték zöld levélkéiket a föld alól. – Hát, itt volnánk! – mondta Munkácsi, és udvariasan kinyitotta nekünk az autónk ajtaját. Pontosabban nekem. Néha élvezem a kiváltságaimat! Ilyen lehet a hatalom? – Jöjjenek, erre van, semmihez sem nyúltunk. – Tegeződjünk! – mondta a velem jött, de addig a kocsiból el nem mozduló tiszttársam és kezet nyújtott Munkácsinak. – Kornél! – Köszönöm! János! – nyújtott kezet újra Munkácsi hadnagy. Amikor újra kezet nyújtottam és újra Rémuszt mondtam, csak kicsit szaladt fel a szemöldöke, s azt is csak véletlenül vettem észre. (Kötelező volt részt vennem egy testbeszédről szóló majd’ egyhetes képzésen. Ért annyit, mint a Hazudj, ha tudsz! három évadja, ügyes volt a tréner!) Én pedig lenyeltem egy újabb jópofáskodást a nevére vonatkozón. Holtestet vártam, valami szimpla kis szúrással, lövéssel, miegymással. Nem volt holttest. Csak holttest cafatok. Egy kiszúrt szemű fej, egy csukló, egy lábszár, egy-két térd. Utólag eszméltünk csak rá, a fotók alapján, hogy viszonylagos gondossággal, kereszt-alakban elhelyezve. Akkor csak az tűnt fel, hogy valami ej, de brutális barom lehet, aki ezt tette!


Anna diszkréten félrement a napraforgó közé, és bő sugárban kihányta a reggelijét. – Kár érte: annyi finom, friss zöldség volt benne! – mondta, amikor visszajött. – Szedd össze, hátha van benne használható. Később még jól jöhet! – vetettem oda félvállról az ordenáré csonkokat vizsgálgatva. Anna nem vette túlságosan zokon. – Marha! Innom kellene, de nagyon! Van valakinél víz? Kapott, és bár nagyokat nyeldekelt, de csatlakozott hozzánk. Sétáltunk körbe-körbe a maradványok körül, de nem jutottunk sokra. Feltettük a szokásos kérdéseket, ki találta meg, mikor találta meg a holttestet, a lábnyomok, az ujjlenyomatok, de ez csak az évek rutinja volt. A megtaláló egy jelentéktelen traktoros: kizötyögött ide, és meglelte. Reggel negyed hat felé. Korán kelő népség. Lábnyom nincs, autónyom nincs, ujjlenyomat nincs. A többi stimmel. Kornél tette fel az első előbbre vivő kérdést: – Ki volt ő, amikor még valaki volt? – Az egyik helyi középiskola igazgatója. Tisztességes, becsületes tanárember. Biológia-földrajz. Életkor: hatvan év – válaszolta Munkácsi. Felkészült volt. – Nagyon utálhatta valaki! Ellensége? – kérdeztem. – Egy tanárnak? – kérdezett vissza egy helyi törzs. Zömök, kun ember volt. – A fiam hozzá járt. Szigorú következetes, de jó tanár volt. Akkor soroljam az ellenségeit? I/A-B, II/A-B… – Köszönjük! – intette le Anna. – Egy diák? Valahogy… Nem tudom… Rendben van, nézik a Motel-féle, darabolós, szadista állatságokat, de azért ez túlzás. S a nyomok hiánya… Ez valahogy más! – És a maradék része a testének? – Még nem tudjuk. De egy kocsi már kiment a lakására. Még nem jelzett viszsza. Az egyik rendőr a kocsijának a távrecsegőjét szorongatva odakiáltott Munkácsinak: – Főnök, Józsi engedélyt kér az erőszakos behatolásra. Zárva az ajtó. Munkácsi bólintott, majd magyarázólag kibökte: – Feleség, gyerek, család nincsen, feleség meghalt, gyerek nem volt, más rokon égen-földön se. A lakást egyedül lakta. Kértek? – nyúlt a belső zsebébe és nagyon pofás kis lapos üveget szedett elő. Kérdőn néztem rá, ő elértette, hogy nem a fegyelem megsértésére célzok. – Olyan barack, hogy szinte rostos! Olyan volt. Rendbe is tette Anna gyomrát, viszont vastagon előhozta a Kornélban rejlő irigységet. – Miért, miért mindig én vezetek? A lakásra kiment járőr, Józsi hamarosan visszaszólt, és mi mentünk is a néhai tanár úr lakására. Anna nagy rutinnal már a kertkapuban szedte a levegőt. Helyre kis háza volt a tanár úrnak. Nem volt nagy, úgy hatvan négyzetméter körüli, takaros, ápolt kerttel, kúttal. Az ajtón, ahogyan azt Józsi lefotózta, semmi külsérelmi nem volt, amíg ő hozzá nem nyúlt. Az ablakokon sem. A tanár úr maradékáról, a törzséről ez nyilvánvalón nem mondhattuk el. A mészárszék ehhez képest… Min-


15

16

denütt vér és vér. Tocsogott a padló, ahol a csonk hevert, de az elvágott artériák telefröcsköltek mindent, ami a szobában volt. – Aki ezt csinálta, az jómaga is lezuhanyozhatott a tanár úr testnedvével! – mondta Kornél, és rágyújtott egy cigire. – S még el is vitte ezután a test darabjait a határra – tette hozzá Anna. – Vagy fordítva: ott ölte meg, darabolta fel és a törzset hozta vissza – próbálkozott Józsi, de Kornél leintette: – Nem! Itt van a rengeteg vér, nem amott. És egy a testet nehezebb lett volna egyben idecipelni, mint a darabokat oda. Nem szépítem. Nem jutottunk sehová. A tanár úrnak nem volt ellensége, illetve annyi ellensége volt, mint égen a csillag, de ezek az ellenségek meg potenciálisan kizárhatók, hacsak nincs közöttük valami elvetemült, pszichopata barom, de a tanárokkal beszélve nem ismertek ilyen gyereket az osztályban. Voltak problémás esetek, de csak a szokásos mértékben: pia, lógások, némi fű, speed, ezmegaz, művi vetélés, homoszexualitás, de semmi ennyire komoly, csak a megszokott ön-sorsrontások. Ráadásul, amennyire meg tudtuk állapítani, semmi olyan jel nem volt, ami arra utalt volna, hogy bármit kerestek vagy elvittek volna a házból. Se egy kihúzott fiók, egy félre tolt tükör, nyitott szekrényajtó, szétdobált könyvek a polcról. Semmi. Aki ezt tette, azért jött, mert ezt akarta tenni. Nem a tanár úr értékei érdekelték, hanem hogy elválassza a testrészeit egymástól. Hogy lehet ennyire haragudni valakire? Ez volt áprilisban. Anna már kezdetben mondogatta, hogy ekkora trancsírhoz komoly aberráció kell. Nem vitattuk. Csak előrébb nem voltunk. Addig a pontig, amíg Anna be nem hozta tőlem a laborostól einstandolt papírt. Az írás képe kusza volt, következetlen betűvezetések, -kapcsolások, eltérő betűméretek, hibás interpunkció. Helyesírási hibája valószínűleg azért nem volt, mert a szöveget másolta. Iskolázatlan, gyakorlatlan személy ritkán író kézének a munkája volt. Kék színű, golyóstollal írt szöveg. Ez állt rajta: „Mikor azért ezek a házba bementek, és ő hálószobájában az ágyán feküvék, megsebesítvén megölték őt, s fejét levágva, felvették az ő fejét, és egész éjjel mennek vala a sík mezőn.”2 – A mindenit, Anna! Vér van rajta! Mi ez? – A kis cetli a tanár úr zsebéből, amit csak úgy, miért ne alapon hoztunk be a laborba. Véletlenül jártam náluk. Lenyúltam. – Tudnak róla? – Tudnak. Tiltakoztak. De erősebb voltam nálunk. Megpróbáltam elképzelni, amint éppen erősebb. Nem nagyon ment. – Erőszakos vagy! – Tudom! – válaszolta szerény büszkeséggel. – És mi ez? – kérdeztem. Anna a fejét csóválta. – Még nem tudom, csak feltűnő! – mondta, majd átnyúlva a vállam fölött a számítógépem billentyűzetére vetette magát. Persze, a Google! (Megvolt a reklám… Csak nem fizetnek érte.) Annának jó illata volt, ahogyan felettem áthajolt, de semmi borzongató nem volt női testének a közelségében. A melle az arcomat súrolta. Hidegen hagyott,


bár eszembe jutatta Rita melleit. Csak a közvetlen asszociáció miatt. Tudtam, Anna nem direkt dörgölőzik, még becsípve sem vetemedett hasonlóra sem (ahhoz bíznia kellene a benne levő asszonyban), hanem pusztán pragmatikus: így érte el legjobban a billentyűzetet. – Sámuel második könyve, negyedik fejezet, harmadik vers. – A Bibliából? – meredtem értetlenül a képernyőre. – Úgy fest – felelte Anna, majd kisvártatva hozzá tette: – Azt hiszem, egy kicsit művelődnünk kellene Rémusz? Mennyire vagy profi Sámuel prófétából? – Van bennem zsidó vér, de egy csomó más is. Minden részletre nem terjedek ki, kollegina! Megtudtuk, hogy a történet, amiből az idézet származott röviden a következő (nem egyszerű, figyeljenek nagyon!): Dávid idejében, tudják, a góliátos, Saul volt a király. Isten pedig Dávidot választotta ki királynak. Előtte Sault, de kiderült, rossz lóra tett. Elindult tehát a testvér-háború, amiben Dávid volt a jó fiú, Saul pedig a rossz. Irtották egymást rendesen, de Dávid iparkodott a körülményekhez képest igazságosan gyilkolni. Na, most jön a csavar: Saul fia, Jonathán Dávid legjobb barátja volt. Ennek a Jonathánnak volt egy fia, Isbóset. Amikor ellenének Saul fiának a két főembere Rékáb és Bahana gondolt egyet, és úgy vélték, át kellene nyergelni a túloldalra, Dávidhoz, hát fogták magukat, s hogy jó pontokat gyűjthessenek, levágták Isbóset fejét, és a földeken át hurcolva, mintegy bizonyítékot, magukkal cipelték Hebronba, Dávidhoz. Elszámították magukat. Dávid nem lacafacázott, azt mondja a szöveg. „Mennyivel inkább az istentelen embereket, kik ágyában, a maga házában ölték meg az igaz embert? Azért most vajon ne kívánjam-é meg az ő vérét kezeitekből, hogy titeket eltöröljelek a földről? Parancsola azért Dávid az ő szolgáinak, hogy megöljék őket; és elvagdalák kezeiket és lábaikat; és felakaszták őket Hebronban, a halastó mellett. Isbósetnek pedig fejét felvevén, eltemeték az Abner sírboltjába, Hebronban.” Phű (izzadtságtörlés), egyszerű, nem? Mint a politika általában. S megható is, ugyebár? Darabol itt mindenki mindenkit. – Egy kicsit túllihegte, nem? – nézett rám Anna. – Ketten voltak! – csóváltam a fejemet. Nem nézhettem túl értelmesen rá. – Honnan veszed? – hökkent meg Anna. Ismét nem voltam túl értelmes: – Hát ide van írva – böngésztem a monitort, és egy adott helyre mutattam. – Rékáb és Bahana. Most Annán volt az értetlenkedés sora: – Ki beszél itt róluk? – Túllihegés… – mutattam rá a hívószóra. Anna szemei körbeforogtak. – Rémusz, értelmezd már, amit látsz! Újra én voltam a nem zseniális. – Hát, Rékáb és Bahana… – Rémusz kolléga, ennyire nem lehetsz rendőr! – Szolgálunk és védünk! – csaptam össze ültömben a bokámat. S na, ekkor beugrott! Levágott fej, mező… Igaz, szemkikaparás, csonkolás nem volt az eredeti


17

18

történetben. Vagyis, a fenébe, megint igaza volt Annának! A tanár úr trancsírozója valamit tudatni akart az idézettel. – Hetedik! – mondtam. – Hetedik? Még csak az első! – tiltakozott Anna – Nem megy ez ma nekünk, kollegina! – fújtam nagyot. – Határozott névelő nélkül: Hetedik. Film Brad Pitt, Morgan Freeman. Anna elgondolkodott. – Aha! – ébredt rá az asszociációra. – Csakhogy ott másról volt szó! – S pediglen? – Az aktuális baromarcú ott az alapvető bűnök, a hét főbűn alapján ölt. – Figyelek! – Nem vagyok biztos a dolgomban, de… – mondta, és ujjai újra vadul klimpíroztak a billentyűzetemen. Sárga, értik, sárga körömlakk volt rajta! – Citromba nyúltál? – szellemeskedtem, de rám se hederített. Megfogta a saját gondolata. – Aha, erre gondoltam! – mutatott a képernyőre. Egy wikipedia-s oldal volt nyitva. – Olvasd! Olvastam: „A katolikus egyház tanítása a hét főbűnt jelöli meg, mint az emberi bűnök forrását.” – Vagyis? – Általános műveltség, eszme- és vallástörténet – fitymált a cihológusunk. – A filmben a fickó a hét főbűn alapján öl. A tanár úr zsebében levő idézet pedig a Károli-Bibliából származik. – Olyan magyar nyelven, ami állítólag összetettebb és régebbi, mint az eredeti szövegek – brillíroztam, de még mindig nem értettem, hová akar kilyukadni. – A gönci Károli református volt! Megértettem, de Anna még folytatta: – A katolikusok nem nagyon használnák az ő fordítását. Van nekik saját, egyfelől a Káldi-féle a XVI-XVII. századból, másrészt a komplett új fordítás a ’70-es évekből. – Ebből megtudhatjuk azt, hogy… – …a tanár úr felszeletelője kevés eséllyel lehet katolikus – fejezte be a mondatomat rém nézve Anna. A szemüvegéről visszaverődő napfény közvetlen közelről villantott a szemembe. – Ez is valami! – ropogtattam meg a derekamat, ahogy Anna végre felegyenesedett előlem. – Én elmegyek ebédelni, jössz velem? – Megyek – válaszolta. – A kérdés csak az, mit jelent az üzenet a tanár úr kabátjának zsebében? Kinek akart mit üzenni a Bibliával ez a darabolós barom? – Majd tele hassal, jó? Jó volt az ebéd. Meg másnapi is. Meg az azutáni is. Meg az azutáni is. De előrébb nem és nem jutottunk tőle. Meg semmitől sem. Magunkban szép lassan besoroltuk a Bibliás – ahogyan elneveztük –, hentesmunkáját a megoldatlan esetek sorába, és a sikertelenség frusztrációjától egyén munkákba menekültünk sikerélményért. Nem mondom, hogy elfelejtettük a szerencsétlen tanár urat, de semmi nyomot nem találtunk semerre. Sem mi, sem a megyeiek. Ellenségére valóban nem lel-


tünk. Visszavonult, békés életet élt, amolyan régi vágású úriember volt, aki csak azért nem hordott keménykalapot, monoklit és láncon függő zsebórát, mert ha más nem, a diákjai minden bizonnyal kinevették volna. Udvarias, előzékeny, segítőkész ember volt. Tartozása senki felé nem volt, a számláit rendben megfizette, hitele volt a piacon és a helyi kisboltban, de jóformán soha nem élt vele. Egykor tudományos pályán mozgott, nyert is valami nagyon komoly ösztöndíjat, az MTA köreiben sertepertélt az eredményei elismerése után. De néhány év serteperte után hirtelen visszavonult, előbb vidéken vett egy házat, majd visszaköltözött Budapest adott peremkerületébe, és elhelyezkedett annak egyik középiskolában. Nem is mozdult onnan a haláláig. A gyerekek tisztelték, ahogyan az indiánok tisztelik az őrülteket: hihetetlenül anakronisztikus jelenség volt, azt sem tudta mi az a böngésző, vagy mi az a fájl. Könyvtárba járt, és könyveket, újságokat olvasott, és nem volt tájékozott a sem az X-faktor aktuális állását, sem a Barátok közt ötmilliomodik részét illetőn. Szabadidejében tovább művelte magát, és locsolta a kertjében a salátáit, meg a paradicsomokat. Amíg valaki egy Biblia-idézetet tömve a zsebébe, fel nem darabolta őt.

19


Anna: Anyu

20

Iparkodtam a munkának élni. Csak a munkámnak. Mert mi másnak? Negyven felett picivel, apró szarkalábakkal a szemem körül és a szeplőimmel, s főleg az amorf alakommal, hm? Néha rettentő irigység fog el még egy cselló láttán is! S az már azért, lássuk be, (dúdolva) „akkor nagy gáz, mint egy ház”! Na, jó, annyira azért nem vagyok lisztes, hogy a cselló-dolgot magamnak találtam volna ki. Cseh Tamást hallgattam. Így szólt: „És hozzá még ott a derekán / az a csellószerű arány, / mi ellen nekem nincs ellenszerem, / már nem kaphatom hibán.” Innentől utálom a csellókat! Meg a tükröket, amik a cselló-hiányomról üvöltöznek velem! Otthon nem szereltem le a függönyt róluk, de máshol persze nem szerelhettem föl. Nem szívesen voltam máshol. Szóval iparkodtam a munkának élni, és felhagytam a társkeresés minden formájával. Töröltem magamat az összes társkereső weboldalról, nem vettem fel semmilyen ismeretlen hívást a telefonomon, és az agyamban is mélyen elbarikádoztam az Anna vs. párkapcsolat rekeszt, és nyomtam rá hét lakatot. És közben veszettül irigyeltem Rémuszt és Ritát, amiért olyan szemmel láthatón jól megvannak egymással. Kidobtam a romantikus-filmes dvd-imet, átnyergeltem a családregények megfilmesítéséire. Aztán rájöttem, hogy azokban is szerelmes mindenki, de legalább partnere van, különben nem lehetne szó családregényről. Maradtak az akciófilmek, de azokkal meg úgy voltam, hogy köszi, a mindennapi munkában pont elég a hülyékből. Jöttek a sci-fik. Akkor dobtam el az agyam, amikor még Sigourney Weaver is enyelegni kezdett valami aberrált, fajközi vágyakozással a fő Alien mamával… Azóta szeretek keresztrejtvényt fejteni. Kackackac! Sokat agyaltam a dél-pesti daraboláson. Próbáltam beleélni magam a gyilkos helyébe. A siker nem volt frenetikus, mert nem volt indíték. Pontosabban: infó hiányában nem tudtam rájönni, mi lehet az indíték. Rémusz nem került padlóra az eredménytelenségtől. egy darabig bizgatta az eset médiavisszhangja, meg hogy volt néhány jobb emlékezetű újságíró, aki rárákérdezett az újabb eredményekre/-telenségekre, és ő meg hallgatott, mint fekália a gazosban, illetve nem hallgatott, hanem kénytelen volt félrebeszélni. Azt mégsem mondatta kerek-perec, hogy egy lépést sem, semerre sem, semmiben sem. Ő mondta volna, de odafentről ezt nem hagyták, mert szerintük az igazság nagyon rosszul vette volna ki magát. Próbáltam a sámueli szövegből kiindulni, de nem stimmelt a dolog. A szövegben a következő történik: Dávid ellenében trónra emeli egy Abnér nevű csatafi az egykori királynak, Saulnak a fiát, Isbósetet. Abnér Saul fővezére volt, aki mindent megtett, hogy Dávid ne uralkodhassék. Ennek része volt az ellen-király trónra ültetése is. Szövevényes a dolog, de Abnér meghal, és a két gyilkos katona ekkor határozza el, hogy bevágódik Dávidnál Isbóset fejével. Más kérdés, hogy Dávid ezt nem kérte, nem akarta, ezért végül a két katona csúnyán ráfarag. Namost: ki-kicsoda a való világban ebből a történetből? Dávid? Nem lehet, mert ő megbocsátott Isbósetnek, nem akarta a halálát. Abnér egykori emberei,


akik lefejezték Isbósetet? De hiszen ők is meghaltak a tettük következményeként. Nem értem… A neten ezt olvastam egy Sámuel könyvéhez írt magyarázatban: „Isbóset azonban gyenge és nem hozzáértő képviselője volt Saul házának, miközben Dávid kiválóan alkalmas volt az ország terheinek felelősségteljes hordozására.”3 Isbósettanár úr egyértelmű: valamit bitorolt, ami nem az övé volt, amihez nem lett volna (Istentől?) rendelt joga. S rosszul bitorolta, nem tudott élni vele. De mit bitorolt ez a szerencsétlen, nyugdíj előtt álló úriember? Kocsit? Lakást? Bankbetétje, megtakarítása, értékpapírjai nem voltak. Nőt? Azt mondják, a felesége halála óta egyedül élt, s bár lett volna jelentkező, ő elegánsan visszautasított minden utána epekedőt. Mi a csodának lehetett a birtokosa? Nem állt össze a kép sehogyan sem. Nagyon sokat törtem rajta a fejemet. Még Bibliát is el kezdtem olvasni. Azt tudtam, hogy nem érdemes az elejétől, Mózes első könyvétől elkezdeni, mert ez nem regény, így fogtam magam, és okos, internetről szerzett tanácsok hatására az Újszövetséggel, Jézus viselt dolgaival kezdtem, miközben az érintett történetet, Sámuel könyvét is lapozgattam. A műveltségem mélyrétegeiből mindenesetre előkerült ez meg az, igen megizmosodtam biblikusan, ha megoldást még csak nem is szagoltam. A Cégnél folyt a munka: a törvény áthágásának következményei nem tartják vissza embertársainkat attól, hogy makacsul higgyenek abban a tévképzetben, hogy majd ők lesznek a tökéletes bűntény elkövetői. Ebben csak a politikusak és az ő védettjeik hihetnek bizton. Hahahaha – mondanám, de nincs kedvem nevetni ezen, mert így van. Bejártam mindennap az irodába, beszélgettem az alanyaimmal, némelyik emberszabású volt, de jobbára nem, megszültem a jegyzőkönyvek, jelentések, pszichológiai szakvélemények sorát, beszélgettem a kollégákkal, tettem a dolgomat, éltem az életemet. Semmi különös, ugye? Hétvégeken meglátogattam Anyut, aki soha nem dolgozta fel, hogy nem gyógyító orvos lett belőlem, hanem dilidoki. Szerinte ez nem munka, és semmivel sincsen tőle előrébb semmi, szemfényvesztés az egész. Humbug. Vihar a biliben. S ha már ezt csinálom, miért nem egy vaskosabb bankszámla érdekében teszem? Mondjuk ez jó kérdés! – Ugyan, Annuska – mondja, és nem tud szabadulni ettől a becézéstől, pedig ezerszer elmondtam neki, hogy utálom, borsódzik tőle a hátam, de hiába –, nézd meg, te tudod a legjobban, hány pszichológiai iskola létezik, hányféle módszerrel hazudjátok, hogy tudtok segíteni, aztán vajon mire jutottatok? Szerinte a pszichológia hazugság. A pszichiátria pedig szakbarbárság. Jó kis szcientológus alapanyag, nemdebár? – Az a rengeteg gyógyszer, amivel tömitek az elmeroggyantakat! Juttok vele azon kívül valamire, hogy a gyógyszer hat, lecsendesednek és békén hagynak benneteket? Drogosokat csináltok belőlük, s ha ők tiltakoznak, leszíjazzátok a szerencsétleneket, és még inkább teletömitek drogokkal! Hosszú évekig harcoltam, csatáztam Anyuval. Megpróbáltam elmondani neki, hogy igenis, ha valaki akarja a változást, akkor tudunk eredményesek lenni. Tudunk, mert legalább diagnózisunk van!


21

22

Anyu ezt az érvemet is kinevette. Még csak abban sem hagyta a hajtogatott tészta készítést, amikor ezt először mondtam neki. – Diagnózis? Elképzelés! Fantázia! Inkább regényt írnál! Meg olvasd el az Equus-t! Olvastam. Igen míves munka. Színházban is láttam, bár jó régen volt, még a Petőfi Sándor utcában, a nyolcvanas évek végén (atya úristen, de öreg vagyok!), a megboldogult Darvassal és Gálffyval. Maradandó nyomot hagyott bennem, kétségtelenül. Sokat lendített azon, hogy arra pályára lépjek, amelyikre léptem. Hogy miért? A történet a drámaíró, Peter Schaffer elméjében fogant meg. Nem tudom, a valóság szülte-e, vagy sem? Az equus latin szó, lovat jelent. A történetben van egy nagykamasz fiú, Alan, aki egy borzasztó éjszakán az istálló patakésével brutálisan megvakított hat lovat. Az állatokat napközben ő maga gondozta mindennapi munkája során. Rajongott a lovakért, róluk szólt az élete. Senki sem értette, miért tette, amit tett. Egy Dysart nevű pszichológus elhatározta, hogy kideríti a fiú cselekedetének okát. Hosszú-hosszú hónapokat áldozott annak megfejtésére, mi késztethette Alant szeretett lényeinek borzalmas megcsonkítására. Dysart munkáját végül siker koronázta. Megértette, hogy Alan elméjében tragikus módon összekeveredett a szenvedő Megváltó és a hámba fogott, zablával irányított lovak képe. Ahogy a lovak csendesen tűrik, hogy kihasználják őket, ahogyan nem tiltakoznak gazdáik tettei ellen, Alan szobája falán, egy képen úgy tűrt csendben a Megváltó is. Krisztus a keresztjét cipelte éppen a Golgotára. A kép egy másik mellett lógott. A másik képen egy, a zablája által félrefordított fejű lovat ábrázolt. A képeken megdöbbentő volt a Megváltó és a ló tekintete közötti hasonlóság. Mindkét tekintet ezt mondta: „Szenvedek, de szolgállak téged, érted teszem!” Agya zűrzavarában Alan számára, a lovak imádandó istenné váltak. Néhány éjszakán át kultikus szertartások keretében meztelenül lovagolt kedvenc lován, Equus „istenen”. Ám a történet szerint a fiú egy napon szerelmes lett egy kedves fiatal lányba. Nagyon jó barátok lettek, s mivel nagykamaszok voltak, dolgozott ezerrel a libidójuk is. Az istállóba vonultak félre. S miközben szeretkeztek, az egyik ló felnyerített… Alan számára ez egyet jelentett Equus isten rosszallásával: Equus meglátta, amit tett, hogy az oszthatatlan szeretetet megosztotta egy emberi lénnyel. Alan úgy érezte, megcsalta istenét. Bűnt követtett el. Döntenie kellett istene és a szerelme között. Döntött. Megragadta a patakést… A dráma vége felé van egy monológ, amely számomra évekre meghatározóvá vált. Amikor először hallottam, hosszú percekig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Gyakorlatilag a mai napig a fülemben cseng. Ígyen szólt a monológ: „A gyerek a jelenségek világába születik, s ezek bármelyike rabul ejtheti. Szaglászik… szopik… s a szeme ide-oda jár ebben a szorongató térben. Miért? A mozzanatok úgy állnak össze, mint a mágnes, lánccá, bilinccsé kovácsolódnak. Miért? Kinyomozhatom. Idővel szét is szedhetem láncszemekké. De miért, hogy épp ezek álltak össze – ezek, s nem mások –, erre bizony nem tudom a választ. És nem tudja más sem.”4


Bár Dysar gondolatata meglehetősen pesszimista, a kérdés, amit feltett, nagyon megfogott. Fontos kérdés. Miért lesz olyanná az ember, amilyenné lesz? Miért pont azok a dolgok bírnak jelentőséggel a számára, amelyek aztán döntő módon alakítják, formálják személyiségét? – Anyu, Dysar kibogozta Alan lelkének csomóját. Ez éppen arról szól, hogy van értelme a munkámnak! Anyu rendületlenül hajtogatta és vagdalta a tésztát a gyúródeszkához. Mókásan lisztes volt a haja, lesöprögettem róla. – Köszönöm! – fújta el még mindig sörény-dús tincseit a szeme elől. – Kibogozta, persze, de boldoggá is tette? Fenét! Ez a beszélgetés ezerszer lezajlott közöttünk, különféle variációkban. Nem jutottunk semmire. Mindketten a nézeteinket védtük, én még az egzisztenciámat is. Amit nem akartam feladni, túl azon, hogy nem értettem egyet az anyámmal, és élveztem csinálni. Anyu külkeresként dolgozott. Az elmúlt rendszer gyermeke volt, de a lelkében nem a legutóbbié, hanem az eggyel előtte levőé. Hitt az ember lelkének megtörhetetlen szabadságában, hitt az alkotás erejében, hitt a szeretetben. Hitt Istenben. Anyu református volt. Mint a Kormányzó. De nem azért volt református, mert Horthy az volt, hanem azért, mert annak született, és gyakorolta is a vallását. Nem bigottan, hanem a szabadság hitéből fakadón: szabadon. Éppen a szabadságba vetett rendületlen, töretlen hite miatt nem hitte azt el, hogy a szakmám jó szakma lehet. Rám soha nem erőszakolta a vallást. Igazából csak némi ismeretanyagot adott át, de azt sem vitte túlzásba. – Anyu, az embert nem lehet boldoggá tenni, csak ha ő is akarja! – Hjaj, Anna, közhely. Te boldog vagy? Általában itt kaptam fel a vizet. Mert nem vagyok az. Nem azért nem, mert pszichológus vagyok, hanem azért nem, mert, mert… Mert nem vagyok az, és kész! Csúnya vagyok, na! Társtalan vagyok, na! Ha szerzetes lennék, akkor az Isten nyilván betöltené azt a szerepet, amit a páromnak kell betöltenie. Nyilván nem arra gondolok, hogy Isten benyúlna a bugyimba, simogatna, hanem arra, amit egy hihetetlenül jó fej, bőrdzsekiben, jelvényekkel evangelizáló katolikus pap írt a könyvében, amikor az egyik pártfogolt utcagyereke megvédi őt a szexszel való froclizástól: „Guy-nek a cölibátus a szerelmi története!”5 Nekem meg nincs olyan, ami kiválthatná a szerelmi életemet. Ezért leszek ingerült a boldogság-kérdésektől. Anyu ezt tudja. Ismer. Szeret. Tudom. De idegesítő, ahogy felhánytorgatja, bármennyire is igaza van. Üdv, Cyrano, a fenébe! Persze Anyu ilyenkor már nem adja fel. – Rendben, gyereked már nem lesz! Ezt utálom a leges legjobban! – Anya, hagyj már a gyerekkel! Tudom, hogy… a picsába is, anya, tudod, hogy ebbe beledöglöttem már néhányszor! Ilyenkor el szoktam sírni magamat. Ő nem vigasztal.


23

24

Nem azért mert kőszívű, nem azért, mert gonosz, hanem azért, mert tudja, nincs vigasz. Én rontottam el, én húztam az időt, én vagyok az oka. Felcsináltatni fel tudtam volna magamat egy gyerek érdekében, mert a kóbor, numeravadász pasikat nem kell lasszóval kergetni, csettintésre jönnek. (Vajon nekik teljesen mindegy hová, kibe dugják? Igaz, a farkuknak nincsen szeme. De a fejükön levővel mit csinálnak?) De rendben, én szúrtam el, én toltam el, én vagyok a béna, a roszszul szervező, az átgondolatlan, a hebrencs, a halogató, a kényelmes. De hiába tudom, ettől még elszállt felettem az idő. Anyu tehát nem vigasztal, hanem jó fűtő módján még alám tesz néhány lapáttal. – Ne beszélj velem csúnyán, Anna! Nem én tehetek róla, hogy így alakítottad az életedet! – Persze, ez nem is annak szólt, hanem az ezredszeri hánytorgatásnak! – Nem hánytorgatok, csak meg szeretném értetni veled, hogy úgy bekórósodsz, hogy nem fogsz kitalálni belőle! Hiába a nagy céljaid, a műveltséged, hiába az eredményeid, ha a szívedben nincs harmónia! – Ez sem kicsit közhely! – Tudom. Nem tudom másképpen mondani. – De ennyiszer? – Mert nincsen semmi változás körülötted, Anna! Hallgatlak, ahogyan a szadista gyilkosaid lelkének a mélyéről beszélsz, látom, örülsz, hogy rájössz dolgokra. Hurrá! De nem érzem benned a kiegyensúlyozottságot. – S ha piszkálsz, attól lesz? – Nem lesz. De hátha egyszer lépésre kényszerítelek, édes lányom! – Erőszakkal? Ha Anyu odacsap valamit, akkor már nagyon dühös. Az utolsó hajtogatásnál nem kellett a nyújtófa: a tészta olyan erővel vágódott a deszkához, hogy magától kilapult. – Évek óta csak trécselünk, Anna. Kerüljük a témát, mert kerülöd a témát! De miért mondasz le arról, hogy valakid legyen, aki a másik feled? – Te nem kerülöd, Anya, mindig hallgathatlak! Csak nincsen kedvem beszélni róla. – De nekem van! – De nekem nincsen! És ez az én életem, nem a tiéd! – csattanok fel ezen a szinten. – Rendben, neked kijutott, hogy Apával megtaláltátok egymásban oldalbordáitokat, rendben van, imádtátok egymást, és kaptál annyit a házasságotokból, hogy az két embernek elég egy életre. Rendben van, hogy ügyes vagy, bölcs vagy, fel tudtad dolgozni, hogy Apa meghalt, de Anya, én nem te vagyok, az életem nem a te életed! Nekem nem az jutott, mint neked! – Anna… Ami jut, azt el is kell fogadnunk! Apád halála is jutott. Elfogadtam. Te elfogadod, ami jut? – Anya, te még mindig szép vagy! Sokévesen is szebb nő vagy, mint én, a lányod. Anya erre nem tud mit mondani. Mert így van. Gyönyörű volt leány korában, kerek arcú, pirospozsgás, mosolygós, bájgödrös arcú, jó alakú, foghatón tömör, életvidám, okos jelenség. Megasszonyosodva a tulajdonságai csak még inkább


előjöttek, kidomborodtak. Testileg is. Még a szülés sem torzította el az alakját. Ahol mégis, még azt a változást is erényként tudta viselni. S amikor hajlottabb korba került, a bőre még mindig szép volt, a megjelenő ráncok csak kedvesebbé, vonzóbbá tették. Ősz haját, a ruháit, a mosolyát olyan méltósággal viselte, hogy az ő korabeli férfiak csak az önfegyelmük miatt nem csorgatták a nyálukat utána. De komolyan: ha együtt végig mentünk a Duna-korzón őutána fordultak meg a férfiak, és nem a majd' harminc évvel fiatalabb lánya után! Ez milyen már? – Anna, nem ezen múlik, tudod nagyon jól! Tudom. Csak nem tapasztalom. Legalábbis magammal kapcsolatban nem. Voltak olyan egyetemista társnőim, akik bizony nálam is rosszabbul jártak. Egytől egyig férjhez mentek. Illetve egyikük nem. Pedig ő volt a legkevésbé csúnya. Ő öngyilkos lett. „Jaj-jaj Széchenyi István nehéz lesz tanulni, / nekünk tőled a példát, most, hogy a ravaszt meghúztad.”6 Nem vártam meg a tészta megsülését. Ez nagyon sokszor így zajlott. Csak nem mindig a tészta sült meg nélkülem. Amint tudtam, persze újra meglátogattam Anyát, bocsánatot kértem tőle, az ölébe hajtottam a fejemet, megettem az akkor sütött süteményét, a húst, sült miegyebeket, aztán visszamentem dolgozni, vagy haza, hogy olvassak, tovább képezzem magamat. Vagy, hogy agyaljak a tanár úr csúfos halála felett. 25


Rémusz: Az ok

26

Miért lettem rendőr? Melyik gyerek nem akar az lenni? S melyik tudja, hogy mi vár rá? Persze mindenek van oka, akkor is, ha nem fogadjuk el, hogy életünk ok okozati összefüggések láncolata. Nem vagyok hívő, de valahogy úgy vagyok a transzcendenssel, mint a Hairben a szőke, hosszú hajú Woof a fiúkkal. – S hogyan áll a férfiakkal? – kérdezi tőle a harmincas, a komor arcú, felsőbbrendűség fóbiában szenvedő, rendőrségi fapuna pszichológusnő, szigorúan hátrafésült, kontya fogott hajjal (miért jut róla eszembe Anna?). – A férfiakkal? – kérdez vissza Woof, mert nem érti a kérdést. Majd megvilágosul: – Ja, arra kíváncsi, buzi vagyok-e? Nem, dehogy vagyok az! – Kicsit elgondolkodik: – De Mick Jaggert nem hajítanám ki az ágyamból! Na, így vagyok a vallással! Nem hajítom én semmit a szemétre, ha már ott van, használom. Komolyan! Néha még templomba is megyek. Meg vannak gyógyító köveim. Meditálni is szoktam, nagyon hasznos! Van egy nyakláncom, soha le nem veszem a nyakamból, az apámtól kaptam tizennyolc éves koromban, azóta hordom. Nem hiszek a kabalákban, de jobban érzem magam, ha mindig a nyakamban van. Aztán tudom, hogy a karácsony Jézus születésnapja, még akkor is, ha biztosan nem ezen a napon született. Vannak nagyon komoly érvek, tessék utánanézni! De mondom, ennek ellenére mi is megtartjuk a karácsonyt. Évek óta meghallgatjuk Ritával a Csendes éj-t is a feldíszített fa alatt. Néhány nappal az ünnep előtt élelmiszercsomagot is szoktunk vinni ilyen-olyan egyházaknak. Egyfelől mert szükség van rá, másfelől, mert biztos, ami biztos: ezt tutira értékelik odafent is. Kereszt nem lóg a visszapillantómon. Gusztustalan. Nem oda való. Egyszóval nem hajítom ki a vallás az életemből. De nem vagyok különösebben templomba járó sem. Ahogy mondtam, jobbára csak előfordulok ott. A templomtornyon levő jeltől függetlenül. Zsinagógába nem megyek, az távol van tőlem, ott csak a kelleket érzem. Meg a nagyon zajos bagázsokat is kerülöm, nem az én műfajom. Csak beülök, elmélkedek… A templomban valóban csend van. Nem viszek magammal semmit, s ha van nálam valami, nem veszem elő. Szeretem a csendet, a szagokat, az áhítatot. Van ott valami, vagy a csendben bennem mozdul valami, nem tudom. Ha van Szentlélek, akkor néha bizgatja a lelkemet az biztos. Valami nagyon hasonlót érzek egy magas hegy megmászásakor is: szétnézek odafentről, és eltölt a bizonyság, hogy ehhez, ennek megteremtéséhez a természet maga nagyon kevés, van valaki odafent, aki megalkotta nekünk a hegyeket, völgyeket, folyókat. De ha kérdik, azt mondom, nem vagyok vallásos. Tételesen biztosan nem! Utálom a kényszerzubbonyt, utálom, ha mások mondják meg, mit helyes hinnem, hogyan kell élnem! Ha mások szabják meg a normákat és a határokat, és nem a lelkiismeretem. Na, ezt nem vagyok képes elviselni!


Tíz éves voltam, amikor a szüleim meghaltak. Nem voltam velük. Ha ott lettem volna, ma nem lennék. Semmi nem maradt az autójukból, csak az elszenesedett karosszéria. Nem tudtak kijönni az autóból. Nem ők voltak a hibásak. Egy teherautóval menekülő állat sodorta őket egy betonfalnak. Esélyük sem volt. A teherautó tolta őket vagy ötven méteren át, majd odavágta az autót ahhoz a falhoz. A benzintank egyből belobbant. Mondom, esélyük sem volt. A sofőrt soha nem találták meg, bár tudták ki az, és mit követett el. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy rendőr leszek: hogy ha nem is tudom megakadályozni az ilyesmit, legalább ne legyenek büntetlenek, akik kettészelik mások életét. A szüleim halála után verekedtem először. Addig kerültem minden erőszakot. Volt egy osztálytársam, Csilla. Nem volt különösebben csinos lány, de kedves volt, csendes és szorgalmas. Jócskán tudott mit a tejbe aprítani a családja. Csilla sokszor hozott téliszalámis kenyeret, zsömlét, sajtos kiflit tízóraira. Sajt, zöldség mindig volt a szendvicsében. Az aktuális kis genyók, akik ott vannak minden iskolában, a tanítás előtt, egy iskola mögötti kis utcában belekötöttek Csillába. Egy évvel voltak idősebbek nálam. Elvették a tízóraiját, szétszórták a zsebében levő cuccait, felpofozták majd elfutottak. Távolról kiabálták vissza: – Na, burzsuj, így gyere ebbe az iskolába! Láttam, tudtam, kik voltak. Mondom, békés gyerek voltam. Meg jó kötésű. Kicsi korom óta jártam úszni, később vízilabdázni. Felszedegettem Csilla szétszórt holmiját, adtam neki zsebkendőt, és vittem helyette a táskáját az iskoláig. – Reggelente eléd megyek majd – mondtam neki. Megköszönte, de láttam, van itt nagyobb baj is, mint az elvett étel és a kapott pofon. – Kit bántottam én? – sírta az utca kövére az élet igazságtalanságát. Senkit. Csak az életet ez szemmel láthatón nem érdekli. Justitiának mindkét szeme be van kötve, és sorsjegyek vannak a kezében. Osztogatja, kinek-kinek akarja, ráfarag-e az életben vagy sem? No, akkor határoztam el, hogy nagyobbat is lépek, mint hogy csak elé menjek az igazságnak. Egy törött kéz, egy kihullott fog, majd okosabban jó néhány erőből bevitt, lélegzetállító gyomros. Aztán persze egy igazgatói intő. Nem bántam. Nem, mert a törött kar, a kihullott fog és a levegőhiány megtette a magáét, Csillát soha nem bántotta többé senki. Volt fájdalom és volt szégyen, hogy egy évvel fiatalabb tacskó verte el őket. Egyébként se kart törni, se fogat kiverni nem akartam, csak így alakult. Óbudai Robin Hood, íj nélkül, erdő nélkül. Nagymamám, aki magához vett apám és édesanyám halála után, nem szidott meg. Csak korholt. Azt sem komolyan, mert közben kavarta a paprikás krumplit, nem ültetett le magával szembe. – Tényleg nem volt más módja, Rémusz? Ez kicsit több, mint amire szükség volt, nem gondolod? Nem minden a te feladatod! Lelkiismeretes gyerek voltam. Akkor úgy gondoltam. Ma már nem feltétlenül. A rutin és a tapasztalat kicsit visszafogott. Amikor a gimnázium után a rendőrtisztire jelentkeztem, nagyon sok mindent nem tudtam a rendőrök életéről. Néha utálom az egészet, mint a kerti budi tartal-


27

28

mát. De erre indultam el. S ha már kitűnőre végeztem a főiskolán… Nem is tudnék már mást csinálni. A Dél-Pesten feldarabolt tanár esete, meg a hozzám hasonlók kihozzák belőlem a visszafogott állatot. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Igaz, nem is nagyon akarok, bár néhány csillag már bánja ezt a váll-lapomról. Többször lefogtak már, amikor egy eset végére jártunk, és ott álltam szemben az élő végeredménnyel. Nem akartam, hogy éljen. Nem tudom, hogy van-e igazság ezen a Földön? A tapasztalatom szerint esélytelenek vagyunk. Főleg, mert az igazságot mindenki csak saját magára nézve akarja érvényesíteni. A saját igazsága meg szebbnél-szebb, rutinos álruhákat kap, hogy igazságként tetszeleghessen, még akkor is, ha köszönő viszonyban sincsen vele. Senki sem kivétel, mindenki ilyen Janus-Justitia mezben pózol. Kétkulacsos, önző seggfejekkel van tele ez a világ! De az biztos, hogy nem igazságos, hogy ártatlanok szenvedjenek, mert mások emberből állattá lettek. Vagy tán nem is voltak soha emberek, csak ember formájú biomasszák. Tévedésből. A szörny akkor a legszörnyűbb, ha ember alakja, ember hangja van. A cápától és a sárkánytól egyből tartunk, van esélyünk. Az emberforma és az artikulált beszéd a csalás netovábbja! Megtéveszt, eltakarja a szörnyet, a vérengző fenevadat. Utálom, ha félni kell! Akkor is utálom, ha nem én vagyok az, aki fél. A félelem megaláz, kiszolgáltat, alárendel. A félelemben nincs egyenrangúság, nincsenek egyenlő esélyek. A félelem lehengerel, nem egyezkedik, csak uralkodni hajlandó. Igaz, a munkám alanyai is félnek. Félnek, hogy lebuknak, hogy tetteik következménye utoléri őket. Hogy az ok elnyeri a méltó okozatot, attól félnek. Nem jó, hogy félniük kell, de ezt ők választják, a félelem az ok következménye, amit maguknak csinálnak. Ezért nem sajnálom őket. De azt a félelmet, amit igazságtalanul vált ki az egyik ember a másikban, ami csak önérdekének eszköze a célok eléréséhez, az a félelem a világ egyik legutálatosabb dolga. Ha tényleg lehet vele kommunikálni, a transzcendensnek egyszer ezt a kérdést nagyon szívesen feltenném! Nem hiszem, hogy megállna előttem a lábán! Van lába?


Anna: A második A második esettől sem lettük sokkal okosabbak. Először nem is hoztuk összefüggésbe az elsővel. Azért sem, mert közben eltelt több mint fél év. Meg azért sem, mert nem volt annyira brutális a kivitelezés. Ez elsőre sima ügynek látszott, úgy festett, semmi köze nincsen a Bibliáshoz. Volt. Otthon voltam, amikor a hívás utolért. Munka utána jól megérdemelt semmittevésemet töltöttem, iparkodtam semmi hasznosat nem csinálni. – Nézel valamit, olvasol, részeg vagy-e? Lenne kedved hullanézőbe menni? Nem néztem semmi, csak az ablakomból a tájat – nem nagy kaland: lakótelep a Ferencvárosban, József Attila a neve. (De miért nem építészről van elnevezve? Igaz a reptér is Liszt Ferenc. Gondolom, ha a Zeneakadémiát átnevezik, az mondjuk Teller Ede lesz. A Fizikai Kutatóintézet pedig: Horthy István. Valamelyik teológiát meg Marxról kellene elnevezni! Csak hogy minden a helyén legyen.) Nem olvastam és inni vagy egy hete nem ittam, hacsak egy doboznyi, a nem hivatalos névnapomra kapott konyakos meggy felfalása nem számít alkoholizálásnak. – Vidékre megyünk, vagy maradunk idehaza? – kérdeztem. – Üllő. Szinte ki sem kell mozdulnod. Csak a ma esti sorozatodról kell lemondanod! – válaszolta Rémusz. Cefetül utálom a sorozatokat. – Pompás, értem jössz? – Húsz perc és ott vagyok! Rémusz mindig pontos volt. Azt vallotta, hogy a pontatlanság mások megsértése, semmibevétele. Rólam meg azt mondta, hogy a nő mivoltomat még azzal is palástolom, hogy ismerem az órát, és tisztelem mások idejét. Tizennyolc perc múlva a ház előtt álltam. Ő tizenkilenc perc múlva lefékezett mellettem. De azért ne írjanak le, szeretek nőként élni! Nagyon! Szeretnék! Nagyon szeretnék! – Mi történt? – zsuppantam be a céges, de nem kidekorált kocsiba. – Kővel lecsapott tag, tettes, ok egyelőre ismeretlen. Valószínűleg nincsen közöd hozzá, de gondoltam, hátha unatkozol. Bent úgy sem kellett ma megszakadnod. Elhelyezkedtem az anyósülésen, beláncoltam magamat a biztonsági övvel, és benyúltam egy cigiért a táskámba. Megkínáltam Rémuszt is. – Köszi, eldöntöttem, leszokom! Elismerően néztem rá. – Ejha! – aztán a szemében megvillanó vágy miatt ott tartottam előtte a dobozt. Tétovázott, szakadt szétfelé. Majd kivett egy szálat. – Na, akkor ünnepélyesen ez az utolsó! Egyből vidámabb lett, ahogy beleslukkolt a cigibe. – Mesélj! – kértem, miután lett társam az egészség elleni bűnben. Rémusz vállat vont.


29

30

– Még nem nagyon tudok mit, mondom. Egyik a másikat kővel, fejbe. Friss eset, ma délután találtak rá, de ma reggelre tehető a halál beállta. – S miért nem elegek hozzá a megyeiek, minek kellünk mi? – Van valami alvilági kapcsolat, drog vagy fegyver, ezt nem fogtam egészen. Letekertem az ablakot, kifújtam a füstöt. Már a gyorsforgalmin hajtottunk. Esteledett. – Hát most nézd meg! – dühöngött Rémusz. – Feljön a gyorsforgalmira, és hetvennel totyog! A Gubacsin meg elmennek mellettünk nyolcvannal! – Vagyis? – Vagyis felesleges feljönniük a gyorsforgalmira totyorászni, ha ugyanannyival mennek, mint amennyivel mellettünk mehetnének! – Vagyis? – kérdeztem újra, immár éllel. Rémusz kapcsolt. – Ja úgy! Még nem tudom. De azt mondták, a tesó tuti tiszta, tehát nem bandaháború, nem leszámolás. Hamar odaértünk, mert Rémusz vadul kielőzte a totyorgót. Én meg nagyon kapaszkodtam közben. A helyszín egy kis semmitmondó családi ház volt, Üllő déli csücskén. Semmi különös, viszonylag jól karbantartott, kocka alakú épület, amolyan se nagy, se nem kicsi, se nem hivalkodó, se nem lepukkant, se nem szép, se nem csúnya. A kertje tarkállott a kora tavaszi virágoktól. Mivel nem volt még idén ilyen meleg, biztosan palántákat ültetett ki a tulaj. De pofás volt nagyon. Semmi nem mutatta a Rémusz által említett alvilági kapcsolatokat anyagi eredményét, hacsak az nem, hogy bármerre néztem, rend, tisztaság volt, és valami olyan érzet, hogy minden új: semmi sem tükrözte azt a magyar vidéken megszokott nyűtt, használt, buhera hatást, amit bármerre megyünk is, látunk. A ház előtt három rendőrautó állt, a kordont már kihúzták. A fényre automatikusan bekapcsoló utcai lámpáknak még nem volt dolguk, de már lefelé ment a Nap. Fél hat volt. – Merre van a holttest? – kérdeztem. – Meg fogsz lepődni! – válaszolta Rémusz, miközben kezet fogott a helybeliekkel, és hihetetlen rutinnal vette semmibe a Rémuszbácsizást, Nyúlpajtáskodásos próbálkozásokat. Nagy dolog a gyakorlat! – Én már semmin sem! – legyintettem. Mondjam? Meglepődtem. A kővel bevert fejű holttest a pincében hevert. Újonnan terített beton szag volt odalent, és rend, mint mindenhol máshol. Műhely is volt a pince, glédába állított szerszámokkal, takarítva, stokizott, ládákba tárolt krumplival, zöldségekkel, mi mindennel. Ilyet még nem láttam: krumplik, zöldségek méretre válogatva, egyenletes sorokban, oszlopokban! Van… illetve volt ideje a manusnak! Tágas volt a pince, egy asztal is állt a közepén. Gondolom, ha borozni támadt kedve a komának, a nyári hőségben itt búfelejtett. Semmi átható doh, vagy penész szag, friss festés. Csak a holttest zavarta meg a rendet.


Nem volt patakvér, nem volt agyvelő, úgy találták el, ahogyan kell, sima, tiszta ütéssel. A kő mellette hevert. Egy nagyobb szikladarab volt. Rajta némi vér, egy hajcsomó része, és díszítésnek egy kicsike agyvelő. Dulakodásnak semmi nyoma. A holtest egy csukott, de lakatolatlan láda mellett hevert. – A zárak? – kérdezte Rémusz a helyieket. Egy jó negyvenes fazon válaszolt neki, akit a hetvenes évekből felejtettek itt: Sasson frizura, tömör bajusz. Mintha egy diszkóból szalajtották volna. Szinte vártam, hogy el kezdi nyomni a Brotherhood Of Man Kisses For Me-jét. Beleborzongtam a jelenségbe. Rémusz rám nézett, én rá. Egyetértettünk. – Sértetlenek. Sehol semmi nyom. Úgy tűnik, nem hirtelen felindulás. Semmi nyom. – Szóismétlés – mondta Rémusz, aztán reakciót sem várva körülnézett, de valóban nem akadt meg a szeme semmin. Csak a követ fixírozta szakadatlan. A helyi zsernyák nem zavartatta magát. – Numizmatikus volt az öreg, de a gyűjteményt is hiánytalannak találtuk, legalábbis eddig semmi nyom, hogy foglalkozott volna vele a gyilkos, minden a helyé van. – A kapcsolatok, ami miatt hívtak? – Pontosan nem tudjuk. Konkrétum nem volt, csak gyanú. – Figyelek! – hívta fel Rémusz Brotherhood figyelmét. – A kapcsolatai a helyi orgazdákkal. De semmi konkrét. – Miben utazott a lelkem? Brotherhood szemmel láthatón feszengett, vonakodott. – Hallgatom! – biztatta Rémusz. – Emiatt hívtak minket, nem? Brothehood meggyőzetett, de remegett a bajusza, amikor válaszolt. Fenemód ideges volt. – Kábel, lopott áru, néha gépkocsi… Kezdtem sejteni a vonakodás okát. Rémusz meg már tudta. – Nincs kedvetek szembeszállni a helyi cigány maffiával, pedig egy gyilkosság miatt meg kell tenni. Értem! Nektek is csak egy életetek van… Találjak neked magányos elkövetőt, kolléga? Könnyebb lenne a szíved? Nem értettem, mire akar kilyukadni. Az első két mondat rendben volt, a politikai korrektség nagy úr, meg a szigorú tények sem lacafacáznak, de a végét a magányos elkövetőről nem értettem. Csak egy magyarázata lehetett az ajánlatának, de azt meg azonnal töröltem is. Elvégre Rémuszról volt szó. Brotherhood is értetlenül nézett rá, majd felháborodott. Ha az előbb remegett a bajusza, most már szinte szélvihart csinált. – Mit képzelsz, kolléga! Rémusz ügyet sem vetett rá. A követ nézte. – Nem értem – csóválta a fejét. – Kővel hirtelen indulatból szoktak fejbe csapni valakit. Átpisált a kutyája a kertembe, szóváltás, de igen bősz, majd évek elfojtása a felszínre, aztán egyszer csak, anyád, puff! De hirtelen felindulásból nem futok fel egy két-három kilós kőért a kertbe, hogy aztán visszaszaladva leüssek valakit! – Kolléga, kérdeztem valamit! – csattant fel Brotherhood. – Micsoda? – nézett fel Rémusz. – Van egy cigid? – kérdezte aztán tőlem. – Leszokóban vagy, Rémusz! Válaszolj, mert dolgozni is kellene! – feleltem.


31

32

– Mire? Ja! Dehogy, nem arra gondoltam! – kapcsolt. – Csak a nyomozás egyszerűsítésére. Semmi megvesztegetés, semmi üzlet, nyugi! Broherhood megnyugodott. Rémusz felvette a követ. – Ujjlenyomat? – kérdezte. – Nincs semmi, néztük. Csak a vér. – A ládában mi van? – kérdezte Rémusz. Brotherhood észbe kapott, aztán a fejéhez. – Csak az ujjlenyomatokat néztük rajta, nem nyitottuk még fel. – Hát hajrá! Felnyitották. Szemünk-szánk tátva maradt. Rémusz elégedetten bólintott. Ő nem csodálkozott, nem szem-száj tátott, szemmel láthatólag valami hasonlóra számított. A láda teljesen tele volt. A fele érmékkel, a másik fele készpénzzel. Nem kevéssel. Ekkora hülyét: egy helyen tartani ekkora értéket! – Van valahol mosdó? – kérdezte kisvártatva. Nem volt egy pisilős fajta, gyanakodni kezdtem. – Fent, a házban – válaszolta Brotherhood. Rémusz felkapta a követ, és felcsattogott a lépcsőn. Mi rohantunk utána. – De kolléga, a tárgyi bizonyíték! – méltatlankodott Brotherhood. – Nálam van! – nyugtázta meg sem fordulva Rémusz, majd a fürdőszobában bő hideg vízzel mosni kezdte a követ. Brotherhood tajtékzott, de Rémusz ügyet sem vetett rá. – No, meg van! – mondta kisvártatva. Felém nyújtotta a követ. Amit én leejtettem, összetörve két parkettát. Ez volt rákarcolva: 4Móz 35:17. Brotherhood felvette, megnézte és nem értette: – Ez meg mi a fene? Rémusz ránézett és vállat vont: – Egy biztos, feledheti a helyi kábelgyűjtő-szakkört. Azoknak nincsen köze a pincében fekvő koma halálához. S túl sok minden van a ládában, ők szántak volna rá időt, kipakolták volna, naná! Ne is induljatok feléjük, tök felesleges idő és pénzpocsékolás! Brotherhood arcán némi megkönnyebbülés suhant át. Rémusz letette a követ. – Ezt visszük magunkkal, írjatok róla valami papírt! Ki volt az áldozat, amikor nem sitteskedett? Brotherhood magához intette az egyik körzeti törzsőrmesteri fokozatban levő munkatársat, az felelt. – Hunori Tamás, nyugalmazott tűzoltó őrmester. Életkor hetvenhárom év. – Hetvenhárom? – hökkentem meg. – Ilyen idősen ilyen kapcsolatok? Hogyhogy nem csinálták ki? – Há’ kicsinálták! – jött a magától értetődő fejezet. A francnak érdeklődök én? Rémusz intett, a törzs folytatta. – Család nincs, gyerek nem volt, elhalt feleség van. Rokonai Magyarországon nincsenek. Stabil nyugdíja volt. Ami nekünk úgysem lesz! – Tárgyra! – reccsent rá Rémusz.


– Igenis! Számlák fizetve, tartozás nincsen. A szomszédokkal való kapcsolatai nem túl jók, komor, agresszív, hepciás ember volt. Én sem szerettem, dög egy lelke volt – húzta el a száját a törzs. – Ismerte? – kapta fel a fejét Rémusz. – Itt lakom néhány házzal arrébb. Nem szerette ezt senki, meg ez sem szeretett senkit sem. Lehetett mellette élni, csak jobb volt nem találkozni vele. De becsületes, kemény ember volt, ha harapott is, mint a veszett kutya. – Becsületes? – röhintette el magát Rémusz. – És maga itt lakik néhány házzal arrébb? Brotherhood megnémult, levegőt sem vett. Rémusz nem kínozta tovább törzsőrmestert. Nem volt már mit tennünk, elbúcsúztunk, és beültünk az autóba. – A boncolás jegyzőkönyvéből én is kérek, írjátok rá a papírra – adta ki az utasítást Rémusz, és beindította a járgányt. Nem volt már forgalom, fél óra alatt bent voltunk a központban. A követ Rémusz természetesen nem adta vissza a helyieknek. Az irodámban letette az asztalra. – Hozok kávét, megnézed addig, mi a csoda van a Bibliában? Feltett egy kávét, én megnéztem. Vettünk magunknak egy kotyogós kávéfőzőt, mert az automata kávéja egyszerűen vacak volt, a gép pedig kiszámíthatatlanul adta vagy nem adta hozzá a poharat, s ha adott is mindent, minősége annak sem volt. – Nem tudod, Kornél bent van? – kérdezte, amikor visszajött. Letette az asztalra két poharat. – Már hívtam. Itt van még – bólintottam. Rémusz elégedett volt. Elővette a mobilját és ahogy kitalálhattam, Ritát hívta, hogy még marad, feküdjön le nyugodtan, vagy üljön be a kádba, tegyen bele sok fürdőkristályt, és töltsön magának egy kis pezsgőt. Lazuljon. Eper is van a hűtőben, bár egyelőre nem ízes magyar, csak valami spanyol melegházi. Iparkodott, hogy a hangja verje a legjobb meditációvezetőkét. Ahogy kihallatszott, Rita annyira nem volt harmonikus vele szemben. – Szerelmem, iparkodom, amennyire csak tudok! Nem kérem a megértésedet, csak a türelmedet! – mantrázta, de aztán nem szórakozott, letette. – Nem ér rá holnap, Rémusz? – Hazamehetsz! – mondta minden él nélkül. – Dehogy, Ritára gondoltam – intettem nemet a fejemmel. Lezárta a témát. – Oké, akkor mire jutottál, halljam! Felolvastam, ami a képernyőn előttem volt: „És ha kézben levő kővel, amelytől meghalhat, üti meg úgy, hogy meghal, gyilkos az; halállal lakoljon a gyilkos.” – Ennyi? – nézett rám Rémusz várakozva. – Ennyi! – erősítettem meg. Az asszociáció adva volt, különösebb magyarázat nélkül. Kornél lépett be az irodába. – Meséljetek! – kérte, mi pedig megtettük.


33

34

Aztán hárman ültünk az asztal mellett, és agyaltunk. A cigim elfogyott az agyalás közben, és már Kornél doboza is laposodott. – Rémusz, holnap jössz egy dobozzal! – mondtam és kivettem neki az utolsó szálat. Bólintott. Nem volt sóher vagy garasos. Ilyenkor általában kettőt vett. Aznap este nem jutottunk túl közel a megoldáshoz: csak, mint Makó Jeruzsálemhez. A Bibliás nyilvánvalón ítéletet tartott. Az idézet, amire utalt, Mózes negyedik könyvéből volt. Kerestem kommentárokat a neten, s azok elmondták, hogy az idézet az úgynevezett polgári törvények egyike volt. Voltak még az ősi zsidóságnak ezen kívül ceremoniális törvényei, amelyek a vallási életet igazgatták, meg egészségügyi törvényeik is. Mint például: a disznóhús evésének tilalma. – Miért? Olyan finom! – kérdezte Rémusz. – Marha zsíros, azért. Anya diétás könyvében azt olvastam, hogy a cukrosok, meg a szívesek csökkentsék a húsadagjukat, de ha lehet, a disznót teljesen hanyagolják, mert a legsoványabb izomrostjai között is sokkal több zsír van, mint bármilyen más húsban. Az élősködői meg még a sütést is képesek túlélni. Állítólag. Brrr! Megint én voltam az okos. Nem vették zokon. Aztán olvastuk még, hogy a menstruáló nő tisztátalan, ezért férfinak nem szabad őt szexuálisan érintenie. – Hahó, én bűzlök a mesiszagtól, azért nem kellek senkinek? – néztem a fiúkra, de csak legyintettek. – Nem vagyunk zsidók! – Annál rosszabb! Mégsem kellek. Kornél felállt. – Na, jó, van a hűtőben söröm. Kér mindenki? Megértettem, hogy le kell állnom. Kértem sört. Az egészségügyi törvényeken kívül pedig ott volt még, ugyebár a Tízparancsolat. De ami minket érdekelt, az, mondom, a polgári törvények közé tartozott. – Mit tudunk eddig a fickóról? – tette fel a kérdést Rémusz. Nem sokat, ezt összegezhettük. Eddig, tudomásunk szerint, kétszer ölt. Mind a két alkalommal egy-egy idézetet hagyott a helyszínen, ami a Bibliából származik. Ez két tény, az idézet megléte és a Biblia kapcsolja össze a két gyilkosságot. A fickó vagy előre készült az idézetekkel, vagy marhára ismeri a Szentírást, ha séróból löki a szövegeket. De az, hogy gyakorlatilag semmi nyom nem maradt utána, inkább az előre kigondoltságot támasztja alá. Készült a gyilkosságaira. Alaposan. De ha készült, az azt feltételezi, hogy a szövegekkel is készült, s ha azokat előre megkereste, akkor üzenni akar velük valamit. De mit? S végső soron: kinek? – Mit tudunk az áldozatokról? – kérdezte újfent Rémusz. Mit is? Az egyik egy tök magányos, jól szituált, hatvanas tanár. A másikról ma megtudtuk, amit megtudtunk. Közös pontok: mindkettő férfi, mindkettő viszonylag idős, mindkettő magányos. A szakmájuk és a múltjuk eddig, legalábbis úgy tudjuk, nem találkozott egymással. Nem voltak osztálytársak sehol, nem volt közös iskolájuk. Az ország két ellentétes végében nőttek fel, majd tizenöt év különbséggel.


– Nézzetek utána, volt-e bármi közös pont az életükben! Minden érdekel a közös harcsázástól kezdve, a filatelista szakkörön és a közösen kefélt nőig bármi! Az órára néztem. – De nem ma, Rémusz! Ennyire nem sürget semmi. Téged meg vár Rita. – Holnap ezzel kezdek, Rémusz, délre, ha a fene fenét eszik is, szállítok neked valami eredményt – fogadkozott Kornél. – S ha nem, majd a harmadik gyilkosság segít! – Pajtás, anyád! – csapott az asztalra Rémusz. – Oké, rossz vicc volt! – visszakozott Kornél. – Dobjátok ide a dobozokat, megyek a szemetes felé! Nem volt vicc, amit Kornél mondott. Mert hamarosan lett harmadik. Meg negyedik, meg ötödik. A baj az emberek hullásán kívül csak az volt, hogy semmivel nem kerültünk közelebb a gyilkoshoz. Ami nyilvánvaló volt: olvassa a Bibliát, és annak alapján öl. – Vagy az áldozatokhoz keres valami passzentos Biblia-szöveget? – próbálkozott Rémusz. Megcsörrent a telefonja. Rita csörgőhangja volt, egy Santana-szám részlete. Rémusz felvette, beleszólt, majd rohant haza. Azért hívta Rita, mert megszökött és eltűnt a kutyájuk. Mindenkinek meg van a maga baja. 35


Rémusz: Bogárkám

36

Szeretem és ismerem Óbudát. Beleszámítva, hogy nekem az egész harmadik kerület Óbuda: Csillaghegy is, Békás is. Persze, tudom, hogy nem igazából, de nekem igen. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt voltam először, másodszor, sokadszor szerelmes, itt vesztettem el a szüzességemet, itt lakott az összes barátom, itt volt a Fekete Bárányok koncert a ’80-as évek elején, ide köt minden. Akkor is, ha évekig máshol laktam. Amikor Maya eltűnt, javamra vált az ismeretem. – Nem tudom, miért csinálta. Elengedtem, ahogyan szoktam, semmi különös nem volt. Egyszerre vágtázni kezdett, hiába hívtam, hiába kiabáltam, nem reagált semmire, csak elvágtatott. Rita haja kibomlott, térdig sáros, lucskos volt, a szemét kisírta. Aquincum-hoz mentem érte, éppen a romok között rohangált. – De mit keresel itt? – Nem tudom, Rémusz. A Római-parton voltunk, errefelé futott. Hátha! Tűvé tettük a romokat, átvergődtünk a Szentendrei út másik oldalára, benéztünk a kapualjakba, udvarokba, a Baumax mellé kitett raklapnyi áruk mögé, kiabáltuk, üvöltöttük a kutya nevét, „Maya! Maya! Gyere ide, Maya!”, de semmi… Rita adta fel előbb. – Menjünk haza, Rémusz. Három órája bóklászunk. Majd megjön, ha egyáltalán… Így hát hazamentünk. Illetve elindultunk hazafelé, de leragadtunk a Fő téren A Kisdréher-ben. A kerületi rendelkezés miatt, tíz után nuku pia, nem maradhattunk sokáig, de annyi időnk volt, hogy ki-ki megigyon egy-egy pohárral, és köszöntjük a törzsközönséget. Elmondtuk, hogy eltűnt a beste kutyája, aki tud róla valamit, szóljon, vagy csípje nyakon és vezesse haza. Hiába volt Maya nagytermetű golden retriever, ritka jámbor, barátságos eb volt. Ha kertes házban lakunk, talán lett volna belőle házőrző, de így lakásban ebbéli minőségében használhatatlan volt. Tán a betörőnek is a labdáját hozta volna. Ha beszélni tud, minden bizonnyal felajánlja nem létező széfünk kombinációját is. Így csak azt vajmi kevés aranyat tudta volna megmutatni, amit a hosszú évek során kaptunk, vettünk egymásnak. Maya csak egy dolgot nem szenvedhetett: ha veszekedtünk egymással, vagy ha embereket verekedni látott. Akkor bevadult. A gyerekeket nem bántotta ekkor sem, de veszett dühvel, vicsorogva, klaffogva közéjük vetette magát. Ez ahhoz elég volt, hogy megrémissze őket, és a közös ellenség láttán rémülten abbahagyják egymás püfölését. Nem értettem ezt az eltűnést. Hacsak nem egy tüzelő szuka, de Rita kizárta ezt a lehetőséget. – Égen-földön semerre senki, csak mi voltunk a parton. A Kisdréherben ott ült a társaság színe-java. A csapos, Bandika megkérdezte tőlem: – Igaz, hogy Bogárkám közértet nyitott?


Nagy röhögés csattant az arcunkba, az asztaloknál ülők röhögtek fel. Bogárkám ismert figura volt errefelé. Ősz hajával, zömök termetévek, sörpocakjával évekig verhetetlen törzsvendég volt. Mindenki szerette, mindenki froclizta. Mindenkit „Bogárkámnak” nevezett, rajta maradt a név. – Igaz. Újpalotán – hagytam jóvá. – Bogárkám, mint góré! Beszarok! Elissza úgyis a bevételt! – röhögött el Kulacs, egy ötvenes, egykor jól szituált, lecsúszott alak, aki három házat ivott el eddig. Igaz, tiszteletre méltó szokása volt, hogy mindig vett egy újat. Nem firtattam soha, miből, csak a kábszert és a fegyvert zártam ki, de azt szóbelileg is. – Itt pofázom veled, aztán a végén belebukok én is, Kulacs! Mondd, hogy egyikkel sem foglalkozol. Ha igen, ellenségek vagyunk! – Kereskedelem, apafej, kereskedelem! – nyugtatott ilyenkor. – Cseszd meg, a heroinnal és a fegyverrel is kereskednek! – Persze, apafej, de nem én! Kulacs intett Bandikának, aki töltött nekünk még egy kört. – Az egészségemre, Rémusz! – Legyen inkább Bogárkám sikerére! – javasoltam. Nem volt vita. Kiröhögték, de mondom, szerették Bogárkámat. Bogárkám a barátom. Egek, hány éve is? Ki se mondom, nincs is ekkora szám! Majd negyven éve! Osztálytársak voltunk, itt, a Fő tér melletti általánosban. Majd szakadatlanul. Csak én nem lettem alkoholista. Ő igen. Nagyon. Egészen egy masszív májnagyobbodásig, meg két hét kórházig. – Véreset szarok, Rémusz! Gáz van, nagy! – mondta, amikor meglátogattam odabent. – Aztán mitől, Bogárkám? – Mitől, baszd meg, mitől? Szétittam mindenemet! – Akkor innentől csak kakaóparti van, hapsikám! – Az! Régen szerettem… – Mást sem ittál! – Hát most újra! Becsületére legyen mondva, megtartotta. A kórház után kicsit összeszedte magát, és vállalkozásba kezdett, kölcsönpénzből. Elfoglalta magát. Nem ment nagyon az üzlet, különösen, hogy a bevétel jelentős részét alkoholmentes sörbe fektette, önmaga számára, de csordogált valami ezen túl is, és az egyelőre elég volt. De mindezt a Kisdréherben nem mondtam el, mert égettem volna vele Bogárkámat. Azt pedig nem akartam. Kulacs egy újabb kört rendelt, de Bandika már aggodalmasan nézett az órára. Percek voltak tízig. – Oké, ezt még kiadom, de aztán húzzatok el, fiúk, oké, mert seggbe szexuál az önkormányzat! Közös érdek volt, hogy engedelmeskedjünk. Rita becsületére legyen mondva, derekasan helyt állt, bár már könnyben ázott a szeme. Innen már nem Maya miatt. – Hát, ez sem számlára vetted, Bandikám! – tette le a kis pohárkát. – Olyan barack íze van, hogy csuda! – Pilisszentkereszt, Béla bácsi!


37

38

– És mégis annyiért adod, mintha számlás lenne, az anyád mindenit! Bandika szabadkozva széttárta a kezét: – Nekem nem annyiban van, de jobb, nem? Nektek meg ízlik. Akkor mi a baj? Tudod mennyi az adó… Élni kell! – Haggyá’ má’! Ne ríjál, gyermek! – csapott le Kulacs. – Nekem mondod? Rita vállára terítettem a kabátját, jattoltam Kulaccsal, Bandikával, meg mindenkivel és udvariasan kinyitottam a párom előtt az ajtót. – Olyan szép pár vagytok! Hogy adna már végre össze benneteket Bogárkám! Megtorpantam. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Én marha! De nagy marha! Hát persze, Bogárkám! A legjobb barátom nem jutott eszembe! – Várj egy kicsit, kedvesem! – dobtam le a válltáskámat a kis kocsma előtti terasz egyik asztalára, és előkaptam a mobilomat. A gyorshívóval tárcsáztam. – Szevasz, Bogárkám, nem zavarlak? – Nem, az anyádat, nem! Tíz óra, Rémusz, bogárkám! Negyed órája döglöttem be a kádba. Kurva húzós ez a bolt egész nap! – Bogárkám, találkoznunk kell, de nagyon! – Baszd meg, ezt nekem mondod? Tudod, mióta el akarok már menni hozzátok? De ez a kurva bolt… Nem most akarod, ugye? Azt felejtsd el! – Nem most, de holnap! Megegyeztünk. – Gyere úgy dél és három között, akkor van némi pauza! – lubickolt a fülembe Bogárkám. – Mondd, hogy nem a farkadat mosod! – Megnéznéd? – Figyelj, ittam ma, Bandikától jövünk… Kímélj meg egy hányástól! Rita nem értette a beszélgetést. – Mi lett ennyire sürgős? – Munka, édesem. – Bogárkámmal? Munka? Hülyítesz? – Nem, komolyan beszélek. Hú, domború lett egy kicsit az utca, segíts hazamenni! – Ha közben tartasz… Másnap délben ott voltam Újpalotán Bogárkámnál. Amikor megérkeztem, voltak a boltjában, jöttek-mentek, válogattak, kértek ezt-azt a pultból, egyszóval feltartottak. Nem bántam. Szerettem ezt a zömök tökfejet. Bizonyos értelemben megmaradt tizenévesnek, de az eltelt évek adtak neki valami olyan zamatot, amit nem nagyon tudtam megmagyarázni. Nézett tévét, olvasott újságot, jobbára sportot, használta az internetet, nagyjából képben volt a való világról. De nem ez volt a lényeges. Bogárkám hihetetlen éleslátással ítélte meg a körülötte zajló eseményeket, és nem lacafacázott ki is mondani, ha látott valamit. Utálták is érte sokan. Marhára nem hatotta meg az utálat. – Ez van, tedd a polcra, azt hadd rohadjon! Úgy kell neked! Én elolvastam hat könyvet, agyaltam három hónapot, mire eljutottam azokra a következtetésekre, amikre ő a maga egyszerűségében egy nap alatt, agyalgatás nélkül, szétivott aggyal. A csoda se érti ezt! De szerettem Bogárkámat, és amikor


időm engedte, meglátogattam. De most céllal jöttem, és nem csak azzal, hogy lendítsek a boltja forgalmán. – Eltűnt Maya, ha látod, küldd már haza! A címemet tudod. Bogárkám éppen egy jókora adag lecsókolbászt tett a mérlegre. – Csókolom, ebből olyan paprikáskrumpli lesz, hogy még az illata után megnyalják a lakók az ujjukat! – tette a pultra a csomagot. A hölgy illedelmesen mosolygott. – Bogárkám, a kutyámnak lesz! Bogárkám elvette a pénzt, visszaadott: – Ő is megnyalja, csak kevesebbet! Aztán tőlem kérdezte: – Hogy szökött el? – Egyszerűen faképnél hagyta Ritát. – Csókolom, viszlát! – csapta be a kasszafiókot. – Nincs ízlése! Imádták egymást Ritával. – Hirdetsz? – Mindenhol. De semmi. – Majd lesz! Újabb vevő jött be, elhallgattunk. Aztán még egy. Majd még egy. Majd’ egy órába telt, míg végre elcsendesült a roham. – Azt gondolnám, hogy az emberek nap közben dolgoznak – mondtam. Bogárkám legyintett. – Á, csak én, senki más. Te is lebzselsz! – Tévedsz! Dolgozni jöttem hozzád, barátom! – meredt a mellkasának a mutatóujjam. – Akkor ott az a két rekesz… – Ennyire nem. Kérdezni akarok valamit! – Haragudjak máris, vagy még ráérek? Kérdezz! – Ne haragudj! – Ajjaj! Kérdeztem. Tudtam, hogy sebeket tépek fel vele. Régi, nagyon régi sebeket, Bogárkám életének mély, fájdalmas rétegébe túrok bele. Nem szívesen tettem. Bogárkám papnak indult a húszas évei elején. Katolikus papnak. Elhívása volt. Úgy érezte. Feladott érte mindent, szembe szállt a szülőkkel, barátokkal, velem is, az egész világgal. Az emberekért és Istenért akart élni. Vallásos családból származott, templomba járt már akkor is, amikor a szocik üldözték a vallást, és még nem volt vallásos tagozatuk. Bogárkám járt hittanra, bérmálkozott, segített a miséken a békási papnak. Az elhívást a középiskola harmadik osztályában érezte meg. – Gyere, Bogárkám, menjünk csajozni, hívlak én is! Ezt tutira hallod, nem csak azt hiszed! Nem jött. Hanem ment a teológiára. Két és fél évig járt oda. Komolyan vette. S miközben nyüstölte a padot, visszahúzódott a csigaházába, a könyveket bújta, rázuhant egy újabb, nagyon kék szemű elhívás. Úgy fest, Bogárkám már csak ilyen, enged a hívásoknak, engem sem utasított el soha: ha kihívtam sörözni a Rómaipartra, engedett ennek a hívásnak is.


39

40

Nem tanult tovább, abbahagyta a teológiát. Közben meghalt az apja, azután egy évre rá az anyja is, akit az apja halála után ő tartott el, mert már akkor is beteg volt. Velük élt Bogárkám húga is, KisBogárkám. (Hogy utálta a nevét! Mer’ volt, aki a kisbogár helyett röhögve, simán tetűt mondott, azért.) S mondom, elsősorban jött még a szerelem… Megaszerelem. A dolgok nem afelé tendáltak, hogy Bogárkám egy életen át ájtatoskodjon. Főleg ez utóbbi, a kék szem hívása borította fel a terveit: feloldhatatlan ambivalencia feszült a két elhívás között. Nem mondom, hogy a farka vezette, mert annál nemesebb, fennköltebb lélek volt: igazi, mély, komoly, megalapozott szerelem volt az ok. Becsületére mondva: ma is együtt vannak, Krisztit a mai napig nem hagyta el, és soha meg nem csalta. S a mai napig szerelmesek, ha néha üvöltöznek is, ahogyan a csövön kijön., meg tört már be a szobaajtó ablaka is, úgy csukták be. De az, hogy együtt vannak, hogy nem léptek félre soha, lássuk be, manapság nem kis eredmény! A huszonöt év sem, meg a hűség sem! Beláttuk? De a teológia elhagyása mégis összetörte a barátomat. Mondhattuk az érveinket, mondhattuk, hogy a házasság szentsége legalább akkora szentség, mint a papság, hogy Ádám nem volt pap, de volt felesége. Krisztus vagy Krisztina, két út, de mindkettő Isten felé. Mondhattunk bármit. Értette, de ott mélyen, legbelül olyan érzése volt mégis, hogy megcsalta Istent Kriszti miatt. De emiatt soha nem bántotta a kedvesét, soha nem érzékeltette, soha nem rótta fel neki a legkisebb mértékben sem. Csak inni kezdett. Azzal együtt tökéletesen meg voltak egymással. Tökéletesen, mondom. Tényleg! Bogárkám félre tett mindent, ami a számára kudarcként megélt döntésére emlékeztette. Eladta az összes teológiával, Bibliával foglalkozó könyvét. Egy Újszövetséget megtartott, dísze a lakásnak az aranyozott széleivel, egyedi bőrkötésével. De csak dísze, semmi több. Kínosan került mindent, de mindent, ami egykori elhatározására emlékeztethette. Bibliai témájú filmet sem nézett. Azóta például egyetlen templomba be nem tette a lábát. Idegesítette. De ha egykori hite valamikor szóba került, akkor kiállt mellette, vagy ha Istent szidva káromkodott valaki, akkor Bogárkám helyre tette vagy kérlelte, hogy valahogy máshogyan. Feszengett miközben elmondtam neki, miért kérdezem a Bibliáról, és reménykedve nézett a bejárat felé, hátha jön vevő. Nem jött. – Há’ mongyad a lényeget is, Bogárkám! Peche volt. Én meg kihasználtam a pechét. Elmondtam azt is. – Oldjam meg helyetted, csávó? – kérdezte Bogárkám, miután végig hallgatott. Nemet intettem. – Nem várok tőled ilyet. Csak segíts megérteni a Bibliát! – Bezzeg, amikor próbálkoztam veled…! – Bezzeg! – S miért hozzám jössz? – kérdezte szemmel látható gyötrődéssel. – Miért, kihez mehetnénk? A barátom vagy! Jó, elismerem, ebben a mondatban volt némi számítás is. Főleg, mert tudtam, a keménykedős felszín alatt Bogárkám marha érzelmes. Érzelmes marha. – Barátod, cseszd meg…! Kérdezz!


Sok mindent megtudtam azon a délutánon. Mondjuk hatalmas hiányosságaim voltak, tehát nagyjából minden újdonság volt számomra. Jézusról még csak-csak tudtam ezt-azt, önkéntelenül is összemazsolázódott a lelkemben némi információ, hiszen nagyjából keresztény országban élünk, vagy mi, de az Ószövetségről semmit nem tudtam a közismert sztorikon kívül: Ádám, Éva, Ábel és Káin (miért mindig a rossz fiút mondják előbb; én csak azért sem!), Nimród, torony, özönvíz, bárka, Noé… Ábrahámról, Mózesról és a Tízparancsolatról egy kicsi, meg az okos Salamonról, meg a nőcsábász, gyilkos Dávidról. De nagyjából ennyi. Ja, meg három azbeszt-pasas valahol Babilonban, akik beszélgettek egy izzásig hevített kemencében, ahová hármukat tették be a hitük miatt, de négyen lettek odabent, úgy, hogy nem osztódtak, aztán persze ettől mindenki hasra esett, hát hogyne, hogy igen! De nagyjából ennyi, és nem több. Bogárkám sok mindent elmondott. Különbséget tett az Ószövetség haragvó és az Újszövetség szeretet-Istene között, hozzátéve, hogy a kettő egy, de azért mindkét tulajdonság érvényesült mindkét korban. Elmondta a szövetségek lényegét is: a régiben egy néppel köttetett (mondjuk a népet ismerjük, naná!), az újban pedig mindazokkal, akik elfogadják Jézust messiásnak. Megváltónak. Mert mindnyájan bűnösök vagyunk, mindnyájan születésünktől magunkban hordozzuk az önzés, az elvevés életrendjének a csíráját. – Nekem mondod? Rendőr vagyok! Gyilkosságis. Megtudtam azt is, hogy a régi szövetségben a törvény áthágóinak jobbára halállal kellett bűnhődniük, az újban, a krisztusiban a kegyelem és a szeretet dominál. De megerősítette ezt azzal, hogy a régi szövetség is a szeretetre alapozódott, az Isten ugyanaz volt. Próbáltam felfogni, nehezen ment. Nem vallásosan működik az agyam. Nem mondom, néha elöntött az érzés, hogy van valaki, valami rajtunk kívül, a plafon felett, de nem törtem magam túlságosan, hogy kimenjek és megnézzem, ki lehet? Persze, volt, hogy egy hegy tetején a végtelen tágasság azt az érzetet keltette bennem, hogy kár lenne, ha minden tényleg egyszeri és véges lenne, meg hogy azért milyen csodálatos dolog az evolúció, hogy pont akkor, pont minden, pont úgy, de azért azt a következtetést nem vontam le, hogy ehhez Isten kell. Lehettek az ufók is, ahogyan nagyon sokan állítják. Volt, hogy erről Bogárkámmal is vitáztunk. Szerinte csak nem merek szembenézni a tényekkel. Szerintem meg kihagy ezt-azt a számításból, hogy Isten legyen a szuperhős. Az ő véleménye szerint meg én nem számolok bizonyos tényekkel, csak ne kelljen szembenéznem a valósággal. Erre azt szoktam felelni, hogy egy bolt pultja mögül kicsit egyszerűbb a valósággal szembenézni, mint mondjuk egy megfojtott, megerőszakolt gyereklány hullája fölött. – Nem tudom megoldani a szenvedés problémáját! Nem tudom mindenre a választ. Csak azt tudom, Ő létezik, és szeret minket! – Szeret, Bogárkám, aztán ezt miből látod? – Nem én látom, hanem te: itt vagyok ennyi pia után is, és beszélgetek veled a hülyeségeidről! De aznap, amikor a Bibliás miatt mentem hozzá, nem vitáztam vele, csak figyelmesen hallgattam őt.


41

42

– A zsidó államot a király irányította – magyarázta –, de a király alapvetően alá volt rendelve elsősorban Istennek, másodsorban a papságnak, akik Istent képviselték. Jézus idejére a független királyság megszűnt, Róma egy bábkirályt ültetett a zsidók nyakára, egy közülük való, de nem értük létező alakot. Mintha a rendszerváltás utáni Magyarországról lenne szó, csak egyértelműbb volt. – Heródest – bólintottam, az aktuálpolitikát most figyelmen kívül hagyva. – Úgy van, Heródest. – De addig, mindent összevetve, a régi törvények alapján kormányozták az országot. Róma egyébként nagy volt abban, hogy némi önrendelkezési jogot hagyott a leigázott területeken. S ezzel meghagyta a szabadság relatív érzését. – Észrevetted? Vagy tíz perce nem káromkodtál! – Kapd be! – Kellett nekem szólni! – S a zsidók mindenkor éltek is az önrendelkezési jogukkal, és érvényesítették az Isten minden rendelkezését. – De Jézust ők ítélték el! – Mosakodás, felelősséghárítás. A törvényt nem jól, nem a szeretet értelmében érvényesítették. – De azt mondtad, egy csomó mindenért járt halál abban az időben! Az is a szeretet nevében? – A villamosszék sem azért van, mert valaki marha szadista! – Pedig általában… Mondasz valamit a gyilkosomról is? – Kussolsz és hallgatsz tovább! – Igenis! – Na! Ezek a polgári törvények voltak, amik egy teokratikus államot igazgattak. – Mondjuk értem! S mire voltak jók ezek a kegyetlen polgári törvények, Bogárkám? Hull itt minden testrész, nem valami humánus törvénykezés! – Nem, nem az. Nem a humanitás volt a cél. A törvények kauzálisak, ok okozatiak. Mindenki tudta, minek mi a következménye. Aztán tartsa ahhoz magát. Nézd meg Szent László törvényeit! Kegyetlen volt ő is, de rendet csinált! Ha ma is érvényesek lenne, hogy lopásért hullik a jattod, hány félkarú képviselő, miniszter lenne a parlamentben, gondolj bele! Vitattam volna, ha tudom. De nem szeretek politizálni, ha van is véleményem. Bogárkám elmondta a Bibliás által citált két versről is a véleményét. Készültem, katolikus fordítás híján volt nálam egy Károli-Biblia, hogy tudjon olvasni, ha akar. Akart. Volt véleménye. Le is ültem tőle. – A pasas ítélkezik. Istent játszik! Helyette büntet!


Anna: Kraftwerk-ék – A pasas ítélkezik. Istent játszik! Helyette büntet! Én is, Kornél is értetlenkedve néztünk Rémuszra. Az irodámban ültünk megint. – Ítélkezik? Rémusz lassan, jelentőségteljesen bólintott. – Bizony, azt teszi! – Minek alapján? – kérdezte Kornél. – Hát nem azért, mintha joga lenne hozzá… Kornél a fejét rázta. – Nem így gondoltam. Mik a törvényszerűségei az ítélkezésének? Mi alapján választja az áldozatait? – Biztos a hitetlenség, az Isten törvényétől való eltérés… – próbálkoztam Rémusz leintett: – Akkor nem ezt kellene tennie, hanem néhány hidrogénbomba, cunamival és tizes földrengésekkel fűszerezve, aztán kakukk! Ki az, aki ma nem tér el Isten törvényétől? Elgondolkodtam. – Én! Fáradtan néztek rám a fiúk. – Nem paráználkodom! – Már néha azt hiszem, minket akarsz rávenni! – bökte oda Kornél. – Eddig még csak egyszer jutott eszembe… – Nincs kedved főzni egy kávét? De volt. Ők meg jöttek velem kávét főzni, hiszen mindegy, melyik irodában ücsörgünk. – Nem lehet, hogy csupán olyan vallási fanatikus, aki a környezetéből válogat? Dél-Pest, Üllő egy vonalon vannak. Nagyjából – ötleteltem engesztelésül. – Valahogy túl nagy a szórás – gondolkodott Rémusz. – Még ha mindkettő délPesten vagy Üllőn lenne: irtogatja a helyi istenteleneket. – Lehet, hogy valamelyik valamikor a szomszédja volt! – Lehet – kicsit erőtlen volt a lelkesedés. Csendben kavargattuk a közben lefőtt kávénkat. Rémusz felsóhajtott. – Akkor nincs más hátra, mint bekérni a dél-pesti és az üllői plébániák, gyülekezetek névsorát. Jaj! – Ki tudsz belőle bármit is tökölni? Rémusz széttárta a kezét. – Nem tudom. Meglátjuk. Nincs most más ötletem. egyik helyen sincsenek tanuk, ujjlenyomatok, lábnyomok, nincs semmi, amin elindulhatnánk. Elbúcsúztam. Ez végképp nem az én asztalom volt. Ráadásul a főnököm már kérdezte is, hogy akkor innentől a gyilkosságis bérre tartok-e igényt? A fene se akarna annyit keresni, jó nekem a másféllel több! De ennek érdekében kicsit húztam a viselkedési mutatómon, és hogy legalább az arcomat ne felejtsék el, meg-


43

44

mutatom magamat a pszichológusok felé is. Felálltam és visszamentem a saját irodámba. Ami legnagyobb meglepetésemre dugig volt emberekkel. Pedig egy kicsit olvasni akartam. Úgy festett, nem fogok. – Kerestük kolléga! – reccsent rám a főnököm. – Ezek szerint rossz helyen! Mint pszichológust, tiszteltem. Mint embert: kevésbé. Nem érdemelte meg. A szaktudásának köze nem volt az emberekhez, ne adj’ Isten az emberszeretethez: a filantrópiát tökéletesen és teljesen felváltotta nála az üzleti szellem, és a mindenáron-harács ellenállhatatlan kényszere. Nekem jó antipélda volt, hogyan nem szabad úszni hagyni az elveinket. – Üljenek le, kérem! Üljön le maga is, Anna! Utasított a főnököm. Nem vitáztam vele, nem akartam égetni, és hadd legyen legalább néha sikerélménye. Köszönetet azért nem mondtam a saját irodámban. Csak próbáltam visszavenni az irányítást. – Bárhol leülhetnek, ahol gondolják, érezzék otthon magukat! Szánalmas volt. Fogalmam sem volt, kik a rám tukmált vendégeim, de az arcukat nézve semmi jóra nem számíthattam: olyan komor volt mindegyik, mint az inkvizíciós papok, ha boszorkányra leltek. Négyen jöttek, három férfi és egy nő. A főnököm nem tétovázott, egyből belecsapott a lecsóba. – A hölgy és az urak az Etikai Bizottságtól jöttek, Anna! Kollégák, ő Ballai Anna, a Központ egyik legjobb pszichológusa. Ilyet se mondott még! Vajon mi késztette erre? A „hölgy és az urak” nem álltak fel bemutatkozni. A rossz sejtésem csak erősödött. De mert nem álltak fel, én sem mozdultam. Szigorúan sötét öltönyben voltak mindnyájan. Men in Black. Még a nő is. Woman in Black. Csak ő persze fekete kosztümben. Az egyikükön még napszemüveg is éktelenkedett. Az irodában! Szánalmas Smith ügynök. Legalább levette, amikor bólintott. Egy jó pont. Mintha egykori Kraftwerk koncerten lennék, a vendégek egyszerre nyúltak az aktatáskájuk után, és egyazon mozdulattal egy-egy, milyet mást, fekete dossziét vettek elő. A főnököm szomorúan nézett rám. – Anna, az Etikai Bizottság úgy döntött, egy év felfüggesztést kapsz, csak segítő moderátorként dolgozhatsz addig. Elsápadtam, majd elöntött a víz. – De… Miért? – nyögtem ki. Bár ahogy kinyögtem, már sejtettem. Csak egy dolog miatt lehetett. Azért is volt. A legfeketébb kinyitotta a dossziéját, belepillantott, majd metsző tekintettel a szemembe nézett. Álltam. – Ön két évvel ezelőtt benyújtott egy pszichológusi véleményt – belepillantott a dossziéjába – Marosi Ádámról. Marosit az ügyészség vád alá helyezte különösen nagy értékű csalás és sikkasztás vádjával. Hát persze, hogy emlékeztem az esetre! Marosit azzal vádolták, hogy ügyes húzásokkal lenyúlt egy komplett hitelfolyósító céget. De olyan ügyesen tette, hogy csak szőrszálnyi nyomok maradtak a könyvelésben, amiken el lehetett in-


dulni. Majd sehová sem jutni. A hitelfolyósító összeomlását öngyilkosságok követték, mert az összeomlás következtében több kisebb-nagyobb cég is kénytelen volt a rolót lehúzni. Családok, sorsok mentek a kukába, s volt, aki ezt képtelen volt elviselni, képtelen volt felállni. A leghangosabb reakciót a hitelfolyósító tulajának az öngyiloka váltotta ki. Kár érte, jó arc volt, olyan pofa, akit nem tett tönkre számtalan hitelkártyájának vaskossága, aki nem csak magáért dolgozott (ennyi pénzzel?), hanem a kollégáiért, meg az üzletfelekért is. Mindenféle értelemben nagy szó: az országért is. Az öngyilkosságokat nem lehetett semmiképpen Marosi nyakába varrni, de a tulaj halála még politikai berkekben is visszhangot vert: mindenki díjazta benne, hogy az ellenpártnak sem feküdt le, ezért minden oldal számíthatott rá. Marosi nevén az ügyes tranzakció végén persze csak egy bőven nagykamaszkorú Suzuki, meg egy Pesti úton levő két és fél szobás lakás volt, aztán slussz! Magas, jóképű, istenem, de jó képű pasas volt! Udvariasságával csak a cinizmusa vetekedett. Nem vágott fel semmilyen birtokviszonyával, úgy szállt ki a céges BMW 6-os 760LI-jából, olyan szerénységgel, mintha csak egy szakadt Lada lett volna, nem egy majd ötvenmillás csodagép. – Nem az enyém, csak a píár része! – szabadkozott. Miközben Gucci öltönyéről áradt a visszafogott Givenchy-illat, és gyémánt mandzsetta-gombján ízlésesen megcsillant a napfény, ahogy szabadkozva lehajolt Yves Saint-Lauren cipőjének fűzőjét szorosabbra húzni. De mindezt olyan természetesen, magától értetődön viselte, hogy nem nyílt ki a zsebemben a bicska. De egyáltalán nem! Tulajdonképpen hazugságvizsgáló-gépként működtem vele szemben. Nem is tudom, kinek jutott eszébe engem bevetni a tárgyalása során. Ádám – hoppá, elszóltam magamat! – intelligensen fogadta a tényt, hogy dilidokival kell beszélgetnie. Nem tiltakozott, nem hőbörgött, jött a rendelt időben, konstruktív volt, készséges. És jóóóóképűűűű. És kedves velem. Nem csak a pszichológussal, hanem velem. Tudom, szingli hiszti, amit itt levágok, de komolyan így volt. Utoljára pasas miatt a kamaszkorom közepiben szenvedtem ekkorát. Persze nem volt ez látványos, egyedül Rémusz és Rita tudott róla (fel sem tűnt eddig, hogy a keresztnevük kezdőbetűje szerint választották egymást!), ők simán lehülyéztek, pedig akkor még nem tudták, én sem, hogy nem állok meg az emocionális nyüglődésnél… Nem álltam meg, ugyanis. Hm. Szégyelljem? Kicsit. Bánom? Kicsit sem! Még akkor sem, ha tudtam, Kraftwerkék nem hozhatnak jó hírt, ha az Etika Bizottság kivégzőosztagaként jelentek meg. Tény, ennyire rosszra nem számítottam. Ádám gyengéd volt és szenvedélyes, lágy volt és brutális, odaadó és macsó, kedves… és hazug. Ahogyan ez utólag kiderült. Viszont olyan élményt kaptam tőle, amit soha, senkitől. Istennőnek érezhettem magam a karjaiban. Mondhatom, isteni volt! Akkor is, ha tudom, amit akkor is sejtettem: nem szerelemből csinálja. Szerelmes én sem voltam belé. De némi szenvedélyt azért feltételezem. Legalább az üres, hideg, visszataszító érdekkel ne lett volna ilyen siralmasan hátrányos arányban! Vége volt már a perének, amikor a karjaiba zárt. Hozzám se ért addig. Hozzá sem értem addig. Szemmel már levetkőztettük és elélveztettük egymást többször,


45

46

de az etikai, erkölcsi szabályokat nem hágtuk át. Amikor megírtam róla a szakmai jelentésemet, a szemmel szeretkezés már megtörtént. Isten bizony nem voltam elfogult a pasassal! Illetve persze, hogy de – basszus, úgy nézett ki, úgy viselkedett, hogy teljesen elfogulatlan vele szemben csak egy másik pasi vagy egy cipőszekrény lehetett volna! –, ám az elfogultságom a szakmai véleményemet nem befolyásolta. Komolyan nem! Hiszik, vagy sem, így volt! Na! Szóval az érintőleges viszonnyal vártam a per végéig. Nem volt rövid idő. Vártam, mert tudtam, mindenképpen lesz valami. Vártam, mert nem akartam összekeverni a dolgokat. Legalábbis túlságosan nem. Aztán persze összekevertem. Vagy összekeveredtem a dolgokkal, inkább. Lement a per. Összefeküdtünk, többször is. Hihetetlen volt. Hihetetlen, hogy gusztusa van rám, hihetetlenül jó, és hihetetlen, hogy egy ilyen pasival azután Rushdie és Eco írásművészetéről is lehetett beszélgetni! Képzeljék, még Aronsont is olvasott! Aztán újra perbe fogták. Akkor engem már nem hívtak. Nem is tudtam róla. Csak az elítéléséről hallottam. Bizony duplán összeszorult tőle a gyomrom. Aztán csend volt. Sokáig. Majd behívtak egy meghallgatásra, mert Ádám szóvá tette a velem való kapcsolatát. Nem tudom, mi volt vele a célja. Mindenesetre nem érte el, mert bekasztlizták. Tévedés volt a jelentésem. Én tudom, hogy szakmai okból, nem érzelmi vagy egyéb befolyásolás, zsarolás miatt, de a lényeget nem érinti, én tudom, amit tudok. Mégsem hittem volna, hogy ügy lesz belőle. Egészen mostanáig, Krafwerk-ék megjelenéséig. Innentől meg már nem hit-, hanem ténykérdés. Gondolkodtam, mondjak-e valamit. Nem mondtam. Hát, tévedtem, Ádám, abban a pillanatban, amikor beléptél az irodámba, meg utána sokszor. Mint a sündisznófiú, aki csalódottan mászott le a súrolókeféről. Átvágtál, én meg megettem… Kraftwerk-ék csak néztek rám. – Van valami mondanivalója? – Lenne értelme? Egymásra néztek. – Ha könnyít magán… – Kérem, azt majd inkább a wc-n tenném meg egyedül! Nem vették a lapot. Bizonyára az etikai bizottságba csupa humorérzék-mentes embert vesznek fel, vizsga, tesztviccek, pecsét, aláírás. Felálltak, odaadták az Etikai Bizottság határozatának írásos változatát, biccentettek, elköszöntek, majd elmentek. Kezet most sem nyújtottak. Pária, persona non grata lettem. A főnököm rám nézett. – Ezt elbasztad, Anna! Összeszorított szájjal bólintottam. A főnök fürkészőn nézett rám, és egy merőben szokatlan, udvariatlan és tőle nem várt kérdést tett fel: – Figyelj, legalább az ágyban megérte? Zavaromban olyan hirtelen bólintottam, hogy az mindent elmondott. – Legalább akkor ennyi van! Eltelik ez az egy év, meglásd, s mi melletted leszünk! – mondta a főnök, majd megigazította a szoknyáját, némileg irigyen pillantott rám, majd becsukta maga mögött az ajtót.


Ekkor jöttem rá, jelen volt az Ádámmal való első megbeszélésen! Hahahaha! Ő a szingliverseny győztese! Ha nem mondtam volna: nő a főnököm.

47


Bibliás: Szöszmöt

48

Soha, de soha, hahaha… Mert én nem olyan vagyok! Mert én okos vagyok! Mert okosabb vagyok! De okosabb ám! Mi ez a zaj? Mik ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Érted? Megint érted? Vértek, vértett… Nem én választottam ezt a feladatot, brrr, nem, de ha egyszer én vagyok rá a legalkalmasabb, ha nekem ez a lelki ajándékom, ha egyszer így szolgálat a szolgálatom, mit tehetnék? Rugódozzak az ösztöke ellen? Hát nem! Én nem az az ember vagyok! Nem rugódozom, hanem belesimulok szépen a teendőimbe, átadom, eldobom minden ellenkezésemet, felteszem a kezemet, elvetem az ellenérveket, kivetem magamból a tiltakozás legkisebb görcsét is, hahahaha, nem úgy, mint… S persze nem is járok úgy, mint… Úgy mint, furmint… Jó, mi? Nem vagyok én holmi Jorge testvér, aki fél Arisztotelész nevetésétől7, én tudom, hogy a nevetés jó! Nevetek is, hahahahaha! Minden alkalommal nevetek! Minden alkalommal! Mindegyiken! Szívből kacagok! Hahahaha! A nevetés Isten ajándéka, ugye, Vilmos testvér, ugye, hívei, feleim? Nevessünk ezen a világon! Nevessél és igyál, mert nem áll ám örökké a világ! De szemesnek áll a világ. A szemtelennek nem, a szemtelennek a mezőn már nincs világa, mert oda a szeme világa. Elfolyó képek a tükörben, a szeme tükrében, mert otthon a tükrében szétfolyt a létezés igaz, egyetlen célú, szent tudata: minek akkor látni, ha amit láthat, nem is látvány? Állvány, zárvány, párkány, játszmám… „Akkor is játssz még, ha senki sem érti, minek is játszol még!” Mert ez a játék nem játék, ez a játék szent, így benne a nevetésem is szent. Szent Szellem. Szent szellentés. Fenékbe billentés. Hát hogyne kacagnék, hogyan lehetne nem kacagnom? Nem én akartam ezt, nem én találtam ki, nem én küldöm magamat, nem én, nem én, nem én! De a cél, a végcél az bizony, az nagyon bizony szent! Egy kendő, egy tőr, egy csomag zsilett, szép rendben a ládában, szép rendben a nyakakon, ütőereken. Szép rendben a rendetlenségben. Szép rendben folyik a vér. Áldozat. Véráldozat. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.”8 A bűn vért kíván, Isten vért iszik az ő nagy szeretetében. Vér mindenütt, árnyak mindenütt. Vérben az igazság, borban az igazság… „Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a bűnöknek bocsánatára.”9 Ámen! Igyátok az Isten haragborát, tetvek! Igyátok, szürcsöljétek, habzsoljátok, szentségtelenítsétek meg, ami szent, lopjatok, öljetek, csaljatok, basszatok, fasz, pina, segglyuk… „Szájából éles kard jő valaki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.”10 Jöjjön ki a fejetek leve, én népem, fröcsköljön az agyatok a falra, nyomjuk a borsajtó, ugye nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk… Höhöhöhöhö! És nevetünk, nevetünk, ahogyan Isten haragjában szertefröcsköl a vér! Mert nevetni kell, hogy jobb lesz a világ: megtisztítja a vér! Nem én akarom így, nem én, ne nézzetek rám, ne nézzetek rám az ablakon túlról! „És megtaposták


a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamatnyira.”11 Asszongya, lássuk csak: egy futamat kétszáz méter, az annyi mint, összesen, a mindenit: háromszázhúsz kilométer vér! Ez igen, ez igen! Tisztuljon a Föld, hulljon a férges, tisztuljon a vérben a világ! Mossa a vér a bűnöket, mossa a mocskos, bűzhödt lelküket! Jaj, nem nekem kell mindet, ugye, nem nekem? Mindet kigondolni, mindet végigvinni? Mindenhonnan menekülni, kijátszani az ördög szemfülességét? De én okos vagyok, nagyon okos, Mert okosabb vagyok! De okosabb ám! Mik ezek a hangok, hm? Hangok, pangok, rangok, strandok… Kádak vérrel, belekkel, szívvel, májakkal, zsigerekkel tele, nyami, nyami, nyami! „Hali, Lali papi! Papi, kuki, mami!”12 A dal, de jó dal, okos dal: mindent elmondó dal, dalocska, csacska macska mocska, dalolt dalocska csacsogva, locsogva a mocsokba. Szép dal! „A képükre fagyasztjuk a félelmet, Ez a harc bűnös életünknek véget vet. A földet majd megfestjük a vérünkkel, Nincs a szívünkben irgalom – a vérük kell!”13 Mert ugye, hogy na, ugye, ugye? Minden mindennel összefügg, minden mindent általér, telér, felér, szem ér, szemérem, remélem, elérem, herélem… Mert, ugye, hogy na ugye? Herélem? Véren, véren, vértől! A vérük kell! A vérük kell! Kell, mert „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, mint mondám, mint mondd ám, minta mondám! Sajnálom, hölgyeim és uraim, nagyon sajnálom, lom, lom, diridongó, ez egy koedukált ítélet, csak tessék, csak tessék, szépen sorban, borban, borsajtóban, olaj a tóban az elvonóban. S a tűz, tűz, tiszta tűz, ha nem tiszta vidd vissza! Majd ez a föld megissza! Kés, mindig kell, kötél, mindig kell, kesztyű, hát persze, fejsze, hjujj, kalapács, mer’ „üss a kalapáccsal a szomorú tojásra” és „horpadjon, törjön szét”14, injekciós tű, nem kell mindig, de soha nem lehet tudni; ne kelljen futni, el kell aludni, csumi, csumi, haj, hja, a vendéghaj! Már megint ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Értem? Megint, értem! Megint, petting, flanel ing, vér, elér, telérnyi vér. Vérontás. Bocsánat! Kacsámat, pocsolyámat, mert most loccsantom a kocsonyádat. Ki vagyok én? Merre visz út? Hopp, a sapkám, hopp, a harisnya, Jenő, hülye nő, nidd a’, a fejére húzza a harisnyát, nem a lábára! „Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”15 Szelíden, leszelídítem a sárga földig! Höhöhöhöhö és ámen, de nagy-nagy ámen, feleim és híveim! Indul a görög aludni, nincsen rajta pacsuli. Ugyebár, minden szülőföldek bágyadt nokkedlijei? Ugyebár? S már vár, már vár… Itt a kezem, itt ám, nem disznóláb!


49

Indulandusz, leesik a tantusz, ursus, Úr, piszkosul? Menni kell, ez nem gyilkosság, de nem ám, komám, szevasz szeráf! Ez küldetés küldöttel! Ő küldött el! Hogy menjek el, mene, mene tekel, ufarszim, menjek el a Mennyekkel! Hát megyek, legyet egyek!

50


Rémusz: Megöltem Utáltam, hogy rendőr vagyok. De ezt már mondtam. Ma sem szeretem jobban. Mert mitől szeretném? De mitől, tényleg? A Bibliás története felborította az életemet. Teljesen, fenekestül, mindenestül. Szégyen, nem szégyen, nem tudom: három hónapig parkoló pályára kerültem a történtek miatt. Parkoló pályára? De hülye kifejezés! Tagadja a dolgok lényegét, álarcot tesz a valóságra, kozmetikázza felrobbantott ember körmét, hogy jobban fessen! Nem robbantam fel. Ténylegesen nem. Csak ott legbelül elpattant valami. Elpattant, ami addig tartott, ami összetartott, összebogozta bennem ennek a mocskos életnek az apró és a nagy szemétségeit, a mindennapi, apró hazugságoktól kezdve az országunk megroggyanásáig mindent: úgy tartotta valamiféle gaz, mocskos, véres logikán, hogy undorodva bár, de mégis egyfajta őrült rendbe tudtam sorjázni mindazt, amivel találkoztam. Nem azt mondom, hogy megértettem a dolgokat: nem lehet megérteni a gyerekét megfojtó anyát, nem lehet megérteni a pedofil barom szadizmusát, ahogy a gennyes farkával halálra kefél néhány éves kislányokat, nem lehet megérteni a külvárosi utca: hordák eszement erőszakját, amivel vércafatra vert embereket kukába dobnak, nem lehet megérteni a magányosan élő öreg emberek ok nélkül, pár száz forintért ölő gyilkosait, akik izzó kályhába teszik az áldozataik fejét, vagy vasalt bakanccsal ugrálnak az egyre porladó gerincükön… Nem lehet megérteni azokat a kamaszkorból éppen kimászott srácokat, akik fene nagy jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, rá se rántanak a sulira, felmarkolják apuci kisebb-nagyobb pénzéből a rájuk eső részt, meg amit még, aztán mennek inni, bulizni, haverok, buli, spangli… Míg apci egy napon arra zizzen rá, hogy két nap alatt semmivé lett az egész hónapban napi tizenkét óra munkával összegürizett kevés pénze. A srác meg fekszik saját hányásában, öntudatlanul valamilyen pincében és azt hajtogatja: „Kurva jó, baszmegbaszmeg, anyám faszát, kurva jó! Az Apám nem tudja, hogyan kell élni!” Majd valószínűleg egy vascsővel verik pépesre a tartozása fejében, mert nem tud fizetni. De mielőtt felfordul, veszett tudattal még megerőszakol néhány leitatott, mérgezett lányt az éjszakában, széthinti semmittevő magját az éppen megnyílt méhekbe, és elterjeszti posvány életének apró kis ciánkáli sejtjeit, lányokból anyát csinálva: jobbára alkoholista, depressziós, öngyilkos anyát, aki a büdös életben meg nem bízik senkiben, mert ő úgysem kell, rá úgysincsen szükség, a pasit nem értékeli semmi, csak a lába köze és ha ügyes a szájával. Nem lehet megérteni a nyakkendős gazembereket sem, akik miatt sokan rákényszerülnek a törvénytelenségekre; ők azok, akik beülnek a hihetetlenül sok milliós autóikba, eszement drága ruháikban, több milliárdos budai villáikban, ahol halak úszkálnak a nappali padlója alatt, és tapsra kapcsolódik a villany a garázsban, ahol a Porsche mellett ott parkol a tűzpiros Lamborghini, ahol a négy emeletes pöpec kecóban minden szintre jut két fürdő, jakuzzival, a hálószobákban vízággyal, mozivászonnyi plazmatévékkel, millás notebook-okkal, többszázezres


51

52

okostelókkal, automatikus masszázsfotelekkel, meg minden szarral, amit az én óbudai zsaru agyam még elképzelni sem tud. De ezek a szemetek ott élik fel a Föld jövőjét, miközben Erzsébeten meg egy volt istállóban kialakított boxokban élnek családok, akiknek bedőlt a hitelük, és nem tudnak hová menni. Általában milliós nagyságrendben fizetnek ezekért a boxokért is! Sírtam, amikor ott jártam. Férfi vagyok, de sírtam. Csupasz villanydrót a palánkon átvezetve, szétszórt szalmára terített gumi- vagy a szerencsésebbnek lomtalanításkor kihajított ágymatracok, ugyanonnan tákolmány szekrények, megrepedt, műanyag kerti székek és az orrfacsaró, szalmiákszagú, ki tudja hányuk által használt pottyantós kerti budi, ahol reggelente ezek a szerencsétlenek sorban állnak. Az a szemét meg a budai villájában vagy a Duna-part luxuslakásában az ő verejtékükből veszi meg a semmire se jó, kurva drága, szar dolgait. S a végén esélyes, hogy ugyanoda jut ő is: az alkoholhoz meg a narkóhoz, mint a hülye kamaszok! S a legeslegvége meg tök ugyanaz, s akkor mindegy, hogy hány százezret vagy milliót fizetnek ki az utánam maradottak a kő- vagy márványlapért, amit fölém tolnak! Közhelyek ezek, persze, vaskosan azok. Nem vagyok író, hogy mélyebbre lássak, cizelláltabban fogalmazzak. Csakhogy én közvetlen közelről látom, van, hogy egy nap egymás után mindegyiket, nem csupán a statisztikákban, meg a szociológiai De mondom, a Bibliásig ezt az egész rohadt életet fel tudtam fűzni egy okokozati láncra, és némileg kétségbeesetten ugyan, de gyártottam magamnak némi logikát is hozzá. Meg persze abban is igazam volt, hogy végső soron rohadtul mindegy, milyen körülmények között boldogtalankodja végig az ember a maga mindenképpen szaros kis életét: vagy azért szaros, mert nincs pénze, vagy azért, mert maga a pénz szaros. Egyre megy. Keskeny az út, ami középen van, és nagyon kevesen tudnak rajta maradni. Valahogy úgy, ahogyan Jézus mondta valamelyik evangéliumban. A boldogtalankodás közben pedig biztos, hogy ölni fog az ember. Ha van pénze azért, mert azt hiszi, megteheti (így ölik a bankárok az erzsébeti istálló szerencsétlenjeit), vagy azért, mert nincs pénze, és az erőszak valakit csinálhat belőle. Szóval a Bibliásig volt bennem valamiféle rend. Aztán megszűnt. A Bibliással megszűnt. Mert a Bibliás esete túlment minden ésszerű határon. Nem csupán a kegyetlensége miatt, bár az sem volt éppen hétköznapi, nemcsak az idióta, magának összegründolt vallása miatt, ami úgy volt hideglelősen eszement, ahogy volt, bár kétségtelenül volt benne rendszer. Igaz, ha akarom, bármiben van… Amikor lezártuk az ügyet, aznap omlottam össze. Volt rá okom. Nem fizikailag, bár akkor már kivoltam nagyon úgy is, a finisben nem aludtam túl sokat. Nem is a sebem, volt az oka. Pszichésen omlottam össze. Nem voltam nagy és kemény fiú. De nem ám. Két hétig bent voltam a golyótologatóban. Nyugtatón éltem. Meg napfényen. Meg csöndön. Meg egyedül, nagyon egyedül, végtelenül egyedül, soha többé el nem oszló, szét nem szaggatható magányban. A magány lett a Bibliás-ügy vége. Sikolyra késztető, élesen fájó magány. Nem depressziós magány, hanem a lélek ablaktalan társtalansága.


Nem vágytam társaságra. Ritáéra sem. Nem vágytam rá, mert mire a Bibliás ügye véget ért, már nem vágyhattam a társaságára. Úgy alakult, hogy nem. De ha az övére nem vágytam, ki lett volna rá érdemes? Vajon? Ugyan, ki? Nem tudtam, hogyan lehetséges ép ésszel túljutnom a Bibliás ügyén. Úgy éreztem, valami úgy ért véget akkor, ahogyan Antarktisz elsüllyedt, ahogyan megszűnt a Római Birodalom, s ahogy a halál elválaszt: soha többé nem lehetnek ugyanúgy a dolgok, ahogyan előtte voltak. Soha többé. Mert a halál elválaszt. Nem értettem, miért, de Anna valamiért hiányzott. De miatta, éppen miatta, a hiánya miatt nem lehet már semmi sem ugyanúgy, ahogyan előtte volt. Annával nagyon szívesen beszélgettem volna. Valószínűleg azért, mert többet ebben az életben már egészen biztosan nem fogok vele beszélgetni. Nincs rá módom, nincs rá lehetőségem. Ami történt, s ahogyan történt, az mindörökre megfosztott a legjobb kolléganőmtől. Az a kegyetlen, vérszomjas Bibliás legyűrte őt, elvette tőlünk, tőlem őt is, mint ahogyan az egész kibaszott életemet! Anna talán legalább némi magyarázatot adhatott volna. Nem ért volna semmit sem, mert mit lehet magyarázni, amikor az ember életéből kiürül minden, egy pillanat alatt elillan minden értelme a létezésnek, harmatként felszívódnak a célok, és csak a fájdalom marad, a gyűlölet marad, az őrület marad? De Anna legalább mondhatott volna valamit. A Bibliás elvette mindenemet. Mindent! Övé lett az életem! Anna valami vezérfonalat adhatott volna legalább, oszlathatta volna a ködöt, de a dolgok végül úgy alakultak, hogy nekem kellett megölnöm őt! 53


Anna: Ekléziogén neurózis

54

Hosszú-hosszú napokig bújtam a pszichológiai szakkönyveket otthon, a könyvtárban, és az interneten. Ráértem. Olyanban léptem, ami még sosem szúrta a sarkamat: ekléziogén neurózis. A kifejezéssel és a betegséggel természetesen találkoztam már. Sőt, találkoztam már enyhe ekléziogén neurózisos beteggel. Csúf egy szó. De eltakarja a vallásos emberek egy részének szégyenét. Különösen manapság. Mert ki a csoda tudja, hogy a görög eklézsia szó gyülekezet magyarul? A neurózis pedig, ez mondjuk, mindenki tudja, hogy asszongya: „A külvilággal való súlyos összeütközésből származó, testi és lelki zavarokban megnyilvánuló anatómiailag ki nem mutatható idegbetegség.” Na, jó, nem így tudja mindenki. Sokkal inkább röviden, beteges lelki meghasonlásnak ismerik. Namost, ennek az ekléziogén formája az a neurózis, amit a vallásos gondolkodásmód hozhat ki az emberből. Ne örüljetek ateista embertársak: a vallás önmagában nem betegség! Utánanéztem. A kiegyensúlyozottan megélt vallásos életmód egészségesebbé tesz. Több weboldalon olvastam ilyet. Leginkább az adventistákról.16 Ők azt mondják, hogy a Biblia alapján fontos a testi egészség megőrzése: ezért nem isznak alkoholt, csak kevés húst esznek, vagy nem is esznek egyáltalán, előnyben részesítik a növényi táplálékot, nem dohányoznak, rendszeresen mozognak, és így tovább. Talán ők az egyetlenek, akik tanítássá emelték ezt a kereszténységen belül. Na, szóval több oldal is azt írta, hogy hurrá, valóban egészségesebbek lelkileg is, mint a testi betegségben szenvedő keresztény társaik. Ép testben ép lélek, ugye? Ezt figyeljék! „Nem véletlen tehát, hogy az adventista közösségekbe tartozók halálozása lényegesen kedvezőbb, mint az átlagpopulációé, emellett az adventisták körében a vastagbélrák, az emlőrák, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a légzőszervi daganatok gyakorisága is jelentősen kisebb.”17 Elgondolkodtató csapat, nem? Mondjuk arról éppen túl sok adatot nem találtam, hogy a vallás a pszichés harmóniát is megerősíti. Bár egy oldal ezt is állította. A dolog némileg való szépséghibája az volt, hogy utána olvasva kiderült: az is adventista oldal18. Okos dolgokat állított, egyébként, ebben nem volt hiba. Viszont igen meglepő és őszinte módon éppen ez az oldal tárta fel a szerző szerinti leggyakrabb okokat, amikor a vallás megbetegíthet. Okos, ésszerű okokat sorolt fel, és megvizsgálta a kérdést mind az egyén, mind az őt hordozó közösség oldaláról. Próbáltam a Bibliást beleilleszteni a képbe. A weboldal szerzője ennyire beteg emberrel, úgy fest, még nem találkozott. Amikről írt, azok csupa kisbetűs esetek, bár nem vitatom, aki ezektől szenved, annak is elég a maga baja. A cikk közepe felé találtam egy felsorolást. Arról szólt, mik a legfontosabb jellemzői a vallása által megbetegült embernek. Nagyon érdekes, nagyjából ezeket olvastam: •

Saját vallásos meggyőződésének kényszeres és agresszív propagálása.


• •

• • • •

Intolerancia minden világnézettel és gondolkodásmóddal szemben, amely az övétől eltér. Szabályok és törvények merev, gondolkodás nélküli követése; valamint ehhez társuló, autoritatív személyek által erősen befolyásolható lelkiismeret. Az általa helyesnek hitt vallásosságra leszűkült tudatállapot (semmi másról nem lehet vele beszélni). Felsőbbrendűségi tudat másokkal - különösen más vallások követőivel szemben. Tudálékosság és önigazolás iránti erős hajlam. Az emberektől való elkülönülés.

Uramfia! Én is egyedül élek, szeretem a magam kis szabályait, tudom, hogy mindent összevetve okos nő vagyok (ha szép nem is), és bár elfogadom, hogy lehet más dolgokat értéknek tartani, mint amiket én annak tartok, de ott legbelül nem értem igazán, miért nem gondolkodik mindenki úgy, ahogyan én? Olyan kis idilli hangulat lenne ezen a bolygón, mint a Macskafogó végén, amikor a macskák az egerek mellett szedik a virágot a selymes réten… Lehet, meg kellene vizsgáltatnom magamat? Túl sok pont illik rám is! Vajon van olyan betegség hogy munkaköritisz neurózis? Bár a nap közepe volt, megkívántam egy forró fürdőt, jó sok fürdősóval, és egy hideg koktéllal. Megtehettem, otthon voltam, szabadságon léteztem. Megtettem. De a habok között is a Bibliáson járt az eszem. Az Equus-os Dysar gondolatán: hogy a fenébe tudnak így kifacsarodni, eltorzulni gondolatok, logikai láncok, miért pont ilyen amorf, beteg módon égnek be a szinoptikus pályák? Nincs azzal bajom, ha valakinek szüksége van a hitre. Bármilyenre. Azzal együtt, hogy ha már, akkor a kereszténység, némi gnoszticizmussal: nekem így elfogadható. Fogalmam sincsen, miért? Tán mert kereszténynek hazudott országban élünk. Bár a politikai kereszténységnek jobbára semmi köze nincsen Jézus vallásához. A vallásos embereket, be nem vallottan, gyengének tartom. Nem vallhatom be, mert az előítélet, és ha valaki tudja, hogy van bennem, akkor nem tudok neki segíteni. Viszont az előítéletem nem tart vissza attól, hogy segítség. Gyengének tartom a vallásos embereket, mert kapaszkodniuk kell valamibe, mert a saját lábukon nem tudnak megállni, a saját lelkükben nem találják a helyüket. Csak ők azt mondják, de: a helyük nagyon ki van találva az istenük rendjében! Képtelenek szembe nézni a saját elrontott életükkel, képtelenek szembe nézni a saját gyengeségükkel, ezért mindent, de mindent Istenre fognak, miközben verik marha nagy mea culpával a mellüket, siránkoznak a bűneik felett. Amik voltaképpen csak a lustaságuk, a kényelmességük következményei. S bármi történik velük, annak vagy a Menny, vagy a Pokol az oka. Soha nem a saját döntéseik vagy döntésképtelenségük! Ha valami sikerül, amit akartak, akkor az Isten megáldotta őket. Ha nem sikerül, akkor az ördög akadályozta meg. Ha valamit nagyon nem akarnak, de utoléri őket: az ördög kísértése az életükben. Ha valamitől megmenekülnek, legyen az egy parkolási Mikulás-csomag: az Isten kegyelme. (Mint-


55

56

ha az élet okok sorából állna! Nézzek meg a Mr. Nobody című filmet!) . S minden csak ezen logikai, gondolati kör szerint működhet. Minden! Szóval a gond az, hogy nem találkoztam még vallásos emberrel, aki ne így élte volna meg a vallását. Rémusz haverja kicsit más eset. Igaz, ő nem is tagja semmilyen tételesen vallásos bagázsnak. Viszont ebből az fakad, hogy minden vallásos szenved az ekléziogén neurózisban. De ha minden zöld, akkor nincs értelme a színeknek: az ekléziogén neurózis betegség, amikor a félreértett vallás tesz beteggé. Kérdés, hogy van-e egészséges vallás. Mert ennek mond ellene a tapasztalatom. Aki vallásos és egészséges, az nem nagyon veszi komolyan a vallását. Aki komolyan veszi, ahogyan én a pszichológiát, arra meg nagyjából kivétel nélkül igazak a betegség tünetei. Isten létét nem tagadom, csak a személyes jelenlétéről nem vagyok meggyőződve. Valahogy úgy vagyok, ahogy az a katolikus paleontológus, Teilhard de Chardin gondolta: az Isten valamikor elindította ezt az élet nevű balhét, néha bele-beleszólt, de egyébként hagyja a fenébe az egészet. Ő nem volt neurózisos, hogy vérkomolyan vegye magát. Merre tovább vándor? S főleg: hogyan lehet ebből bármit kisütni a Bibliás kilétére vonatkozóan? S miért foglalkoztat ez engem annyira, amikor itt ülök a forró vízben, mossa a combomat, a hasamat, a melleimet, szürcsölöm a koktélomat, orromig ér a hab, szabad vagyok és egy évig nem is nagyon kell mások cihéjével bíbelődnöm, ráérek a magaméval küszkörészni… Nyújtóztam egyet a kádban, majd a basszameg-érzés és Ádám érintésének emléke közül tudatosan a másodikat választottam, és úgy döntöttem, ő most a forró víz. De közben felpattant a lehunyt szemem: vajon a notebook kikapcsolása előtt lementettem a Kedvencek közé az ekléziogén neurózissal foglalkozó weboldalakat? Visszapörgettem a filmet, és megnyugodtam, hogy igen, le. Visszatértem az Ádámnak képzelt meleg víz simogatására, de előtte még volt annyi öntudatom, hogy hálát adtam az égnek, amiért a vallásos neveltetésem bennem nem okozott neurózisokat! A többi magánügy!


Rémusz: A harmadik Azon ködös reggelen, a hosszú étvége után, otthagytam Ritát az ágyban a maga gömbölyű meztelenségének hívogató valójában, kómás aggyal vágtam át a városon Annáért. Utáltam, hogy rendőr vagyok. De ezt már mondtam, kifejtettem. Igaz, akkor, azon a reggelen, a hosszú hétvége után, Rudi kerti partijának másnapján konkrétan Rita miatt, pontosabban a hiánya miatt utáltam. Az előre eltervezett nap miatt, amit egészen máshogyan, de mindenképpen vele akartam eltölteni. Méghozzá meglehetősen sűrűn előforduló, pornografikus momentumokkal. Tíz éve a feleségem. Tíz éve a magam bölcs, negyvenes fejével, sokat tapasztalt rendőrként, kamaszosan szerelmes vagyok a feleségembe. S akárhányszor öltözik, fürdik vagy levetkőztetem, csodálom a testét, amit még mindig meglepően sűrűn nekem ajándékoz. Nem azért csodálom, mintha hibátlan lenne, nem egy fotómodell alkat; nem is azért, mert nincs nála szebb, ha csupán az esztétikára szorítkozom: azért imádom, mert imádom. Pont. Nincs mese, nincs szöveg. Ő meg én: mi vagyunk. Ha keresztény lennék, azt mondanám: lettünk egy testté. Bizony! Hatvan kilométer. Itt ülök az autóban, ő meg otthon gömbölyödik, nélkülem a takaró alatt. Na, ez a bajom. Azon kívül, hogy szétesik a fejem. Előbb Annáért, majd autópálya a Balaton felé. Az M0-s talán nem lesz még bedugulva. Nagyon utálom a régi, halál-szakaszát. A város legnagyobb parkolója, ahogyan egy reggeli rádióműsorban fogalmazta valamelyik nagyagyú műsorvezető. És tényleg! Alig volt autó az utakon. Jót tett a részidőmnek a hosszú hétvége, s még jobbat a csillagászati benzinárak: ha nem ötvennel vonszolódom, jobb a fogyasztás. A piros lámpákkal az ésszerűség határain belül nem nagyon törődtem. Nem voltam szabályos, nem dobtam fel a kocsim tetejére a villogót, nem voltam tehát megkülönböztetett jármű, de olyan jó csend volt, s tudtam, ha egy kolléga megállítana, elég az igazolványomat megmutatnom. Pillanatok alatt ott álltam a ház bejárata előtt, ahol Anna lakott. Nem mentem fel, csak megcsörrentettem a mobilját. Volt valami stikk benne, de senkit nem engedett fel magához. Soha. Rita azt mondta, hogy olyan, mint Szabó Magda Emerence: az ajtaja mögött titkok lapulnak, de Annánál minden bizonnyal nem egy szekérderék macska az, mint Emerencnél. (Bocsánat, ha valakinek spoiler-t19 mondtam volna!) – Csontvázak sora a szekrényből, mi? – tréfált vele Kornél egy alkalommal, de Anna nem adott értelmes választ. Csak somolygott. S továbbra sem engedett fel minket. – Oké, legközelebb te is a kapu előtt vársz ránk, ha Óbudán vagy! – szellemeskedtem. – Nem vagy te olyan, Rémusz! – legyintett Anna. S persze továbbra sem engedett fel. Az okát nem árulta el. Csupán egy nagyon rövid magyarázattal próbálta gátját vetni minden további zaklatásnak:


57

58

– Srácok, aki malomban dolgozik, előbb-utóbb lisztes lesz egy kicsit! – Rendben, dilidoki, megvéve az érved! – legyintettem. Kornél azonban nem érte be ennyivel. – Félted az elől hagyott bőrrucit meg a vibrátort, mi? Pedig nem próbálnám ki, komolyan! Mondjuk, ezzel nem dobta fel Annát… Szóval álltam a ház előtt a kocsival, és Annát vártam. Most nem beszéltünk meg időt, csak abba egyeztünk meg, hogy felszólok neki. Így persze nem is várt rám az utcán. – Szép egyenletes színed van, Rémusz! Hánytál ma már? – kérdezte, amikor beült az anyósülésre. – Szarul nézel ki! Mondd, iszol te eleget? – Nem a saját szöveged! – nyögtem ki rekedten. Anna figyelmen kívül hagyta a plágium vádamat. Bólintott. – Iszol bizony! Vezessek én? Legyintettem, majd bekapcsoltam a GPS-t, és bepötyögtem az úticélt. Gyújtás, indulás. – Bízom a maradék ösztönömben! – Ahogy elnézlek, az életkedvem kicsit mordabban áll ehhez, Rémusz – mondta Anna nem túl lelkesen, ám némi félmosollyal. Aztán váltott is: – Nem lesz gond, hogy jövök? Hivatalosan nincsen közöm most semmihez, csak a papírokhoz, meg némi csoportterápiához. – Anna, leszarom, mihez van közöd hivatalosan! Nekem te kellesz ehhez a melóhoz! Akarom, hogy ott legyél! Kész! – Értettem, főhadnagy elvtárs! Pillantottam volna rá, megvetőn, helyre tevően, ha nem esett volna nehezemre ilyesmit tenni. Teljes energiámat elvette, hogy az úton tartsam a kocsit, és figyeljek a velem beszélgető GPS-re. Annyira nem szerettem a hangját! Ritának már felvetettem, hogy szinkronizálhatná ő a szövegeket, elvégre Für Anikó után az övé az ország legszebb, legkedvesebb hangja. Nem mozdult, csak átölelt: – Bolond! Pedig komolyan beszéltem. A fene se érti a nőket! Pörgött a négy kerék, tépte az aszfaltot a gép, hamar elhagytuk a fővárost. A felkelő Nap már ösvényeket vágott a ködbe. – Tudsz valamit, Rémusz? – Marha álmos vagyok, rohadt másnapos és kívánom Ritát! Nagyjából ennyit. Van egy cigid? – Köszönöm a részletes állapot ismertetésedet! Kicsit kevesebb infó is elég lesz legközelebb! – Anna beletúrt a retiküljébe és kivett egy szál cigit nekem. – Ne feledd, leszokóban vagy! – Tudom – legyintettem –, már sokkal kevesebbet költök rá! – Amióta az enyémet szívod! – bólintott Anna. De legalább nem vitázott. Abban az állapotomban ezt képes voltam nagyon nagyra tartani. Benedvesítettem a számat, és mélyet szívtam az Anna által meggyújtott cigiből. Mélyre szívtam a füstöt, behunytam a szememet is. Majd azonnal ki is nyitottam. Ha már az én kezemben volt a kormány. Ment a gép, szívtam a spanglit, és úgy döntöttem, könyörülök Annán.


– Fehérvár környéke, Zámoly… Annának, naná, ismerős volt a név, kapcsolt hamar. – Aha, ahonnan a romák kimenekültek külföldre, mert itt fajgyűlölet van! Aztán jól hazatoloncolták őket. Utcatábla, nemi erőszak, gyilkosság. – Az az! De ami most történt, annak nincs köze hozzájuk. Biblia-idézet van! Azért is hívtak egyből engem. Az emberünk egyre betegebb! Szedd össze magad nagyon, szükséged lesz rá! – Ne félts te engem! Vállat vontam. – Ahogy gondolod! Ne mond, hogy nem szóltam! Nem lesz időm téged pátyolgatni. Anna gyanúsan méregetett, de nem vont vissza semmit, és nem érdeklődött. Bár lerítt róla némi ijedtség és balsejtelem. A reakciójából ítélve jogos volt, hogy megpróbáltam felkészíteni. Amikor belépett a hatalmas családi ház nappalijából nyíló kis szobába, azonnal kifordult onnan, és kirohant a ház elé, hogy sugárban szabaduljon meg az elmúlt hét minden elfogyasztott élelemmaradékától. Amit produkált egyfajta tisztítókúrának is beillett. Volt rá oka, nem mondom. Nem is annyira a látvány, bár kétségtelen, hogy nem volt mindennapi az sem! Egy pillanatra én is megkapaszkodtam az ajtófélfában. A mindenütt vért már magam is megszoktam, azzal nem tudnak nekem újat mutatni. Bizonyos mértékig a trancsírozásokhoz is hozzá lehet szokni, csak azt kell elérni, hogy az ember ne egy másik embert lásson szanaszéjjel, hanem, hm, munkadarabot, nyomokat, eseteket. Nem túl könnyű, de meg lehet csinálni. Magam is egy öreg zsarutól tanultam a módszert. Igaz, a kifejlesztéséhez kell némi idő. Addig Anna reakciója a standard válasz. Meg van, hogy sír az ember egy kicsit. Ami ott, Zámolyban volt, az nagyon nem volt mindennapi. Nagyon nem. Nagyon beteg volt. Nagyon-nagyon. Mondjam, tényleg? Ha felidézem, nekem is felfordul a gyomrom. Nem a látvány miatt, ó, dehogy! Az idegtől és a tehetetlen, kiélhetetlen dühtől. Attól. Atyaisten! Mindenütt vér volt. A szó szoros értelmében csurgott a falakról. A holttestek nagyjából épek voltak, csak az egyiknek szakadt le a karja. Feje viszont egyiknek sem nagyon volt. Ami maradt belőlük, az nem volt más, csak félmaroknyi felismerhetetlen csont, agyvelő, szemfolyadék és vér masszája. Két kisgyerek teteme feküdt a földön. A fejük és az agyuk nagy része a falon és a berendezési tárgyakon volt. Az egyikük négy, a másikuk ötéves lehetett. Szédültem magam is. Egy mentős barátomtól egyszer megkérdeztem, mi volt a legszörnyűbb eset, amihez kihívták. Elmondta. Vasárnap hajnal, valahol a városon éppen kívül, egy batár nagy Mercedesen keresztül ment hosszában egy beton villanyoszlop. Hatan ültek az autóban. Hat, gyakorlatilag gyerek. A diszkóból tartottak haza. A beton és az általa felgyűrt fém gyakorlatilag ledarálta a srácokat. – Rémusz, el nem tudod képzelni mi volt ott! Láttam már vért. Sok vért is. Meg villamos vagy oroszlán cafrangolt embert is, szanaszéjjel az utcán vagy a manézsban. Rémusz, úgy válogattunk akkor hajnalban a karok, lábak fülek, belsőségek


59

60

között, mint Náncsi néni a hentesnél – elfutotta a szemét a könny, ahogy visszaidézte. – Nem a látvány, Rémusz, az csak matéria, dehogy a látvány! Hat gyerek ült a kocsiban, érted, két fiú, négy lány. Egyidősek az én legnagyobbammal, baszd meg! Egyidősek! És szétkente őket egy kurva lámpaoszlop a baromságuk miatt! A pia, meg a speed miatt, a franc tudja, mi miatt! Sírt a mentős barátom akkor is. Azt hiszem, bár nincsen gyerekem, értettem, miért. Nem csodálkoztam tehát Anna reakcióján sem, aki falfehéren jött vissza az udvarból. – Mekkora állat lehet, aki ilyet csinál? – kérdezte szinte suttogva. Üres volt a szoba, rajtunk kívül nem volt benne senki. A kollégák is inkább odakintről nyomoztak. Ami jobbára abból állt, hogy próbálták a sokkos állapotban levő szülőket beszélőképessé tenni. Egy orvos éppen nyugtatót szúrt beléjük. – Ki a főnök? – kiabáltam ki a nappaliba. Egy sápadt, fiatal tiszt lépett be. Nem lehetett több huszonötnél. Ahogy ránéztem, láttam, hogy nagyjából a tyúk- és a biciklilopás lehetett eddig a legsúlyosabb bűncselekmény, amivel foglalkoznia kellett. – Leszúrt és megfojtott embert már láttam – mondta rekedten. Az első eset után rutinos lettem, tanultam Munkácsi hadnagytól: a zakóm belső zsebéből egy fém kislapost nyújtottam felé. – Húzza meg nyugodtan! Nem hivatkozott a szolgálatra, meghúzta. Alaposan. – Bocsásson meg! – kérte aztán, miközben a keze fejével megtörölte a száját. – Köszönöm! – Ne szabadkozzon! Megértem! Rémusz vagyok – nyújtottam kezet. Szokásommá vált, hogy csak a keresztnevemet mondom. Úgyis csak arra reagál mindenki, a vezetéknevemet senki meg nem jegyzi. A Rémusz mellett abszolút feledhető: Molnár. A fiatal tiszt az állapota miatt valószínűleg nem fogta fel a nevemet. Vagy hallott már rólam. Nem poénkodott. Persze a legvalószínűbb, hogy a környezet nem tűrte a poénokat. – Kondorosi – nyújtott ő is kezet. Elértette a kérdő pillantásomat: – Csaba. – Mi az, amit tudunk? – Amit látunk. A cetlin kívül, amit az egyik holttestre tűzött egy gombostűvel ez az állat! A szülők találtak rájuk, képzelheti! – Miért, hol voltak a szülők? – Egy utcával arrébb, egy rokonnál. Csak átugrottak egy órára. – A két gyerek meg egyedül? – Okos gyerekek voltak, többször maradtak már egyedül. Egyedül jártak óvodába, iskolába is. – Ismerte őket? – kaptam fel a fejemet. Ezt a szülők az állapotuk miatt még biztosan nem voltak képesek elmondani. Kondorosi újra elsápadt. – A keresztgyerekeim voltak. Szó nélkül nyújtottam neki a kis lapost. Meghúzta. Nagyon. Nem sajnáltam tőle, a rohadt életbe, nagyon nem! – Vagyis érintett… Részvétem!


Őszintén mondtam. Bólintott. – Azért jöttem, mert én voltam a rangidős, a többiek továbbképzésen vannak Fehérváron. – Ellenség, zsarolás…? – kezdtem bele, de azonnal el is haraptam a mondatot. – Az idézetet láthatnám? Kondorosi elővett a táskájából egy záródó nylonzacskót és a kezembe nyomta. Egy véres papírcetli volt benne, a már ismerős kézírással. – „Kisdedeiket szemök előtt zúzzák szét…” – olvastam hangosan. Odaadtam Annának, aki elvette, megnézte és bólintott. – Még a keze sem remegett, amikor írta, pedig tudta mire készül! – Feltételezve, hogy nem itt írta meg, a gyilkosság után. – Feltételezve, de nem megengedve. Logikátlan. De egyik esetben sem remegett. Kondorosi csak nézett ránk, és most kapcsolt. – Ezek szerint maguknak már ismerős a gyilkos? Nemet intettem. – Nem ismerős. Akkor már nem élne. Csak a módszere ugyanaz. Legalábbis ami a Biblia-idézeteket illeti. Anna előkapta okostelefonját, és perceken belül közölte velem a végeredményt. – Ésaiás próféta könyve, tizenharmadik fejezet, tizenhatodik vers. Van folytatása is: „házaikat elzsákmányolják, és feleségeiket megszeplősítik”. Az államat vakargattam. – Interneted van a telcsin? Nem is mondtad. – Nem, levadásztam egy ilyen keresős Biblia-alkalmazást. Úgy fest, szükségünk lesz rá a későbbiekben is! Felnyögtem. – Most kicsit utállak, tudod? Tegnap behívatott a Nagyfőnök. Szőnyegszél, hogy csak úgy lebegett a hajam! Mit mondjak, én tudtam, hogy tehetetlen vagyok, ő meg tudta, hogy a helyzet kezd túl feszült lenni a zéró eredmény, a nulla nyom és a semmi kiindulási pont miatt. Nagy volt számára a nyomás, rajtam enyhítette. Igazságtalan volt, de én meg empatikus. Csak bólogattam, húztam a számat, nem vitatkoztam. A sajtó már tele volt a Bibliás brutalitásával. Magyar horror. Hungarian psycho, Bret Easton Ellis20 meg zokog, hogy nem neki jutott eszébe. Igaz, ő csak írna róla, nem gyakorlatba ültetné. De az ötletek miatt bizonyára marha irigy lenne a Bibliásra. Viszont a Nagyfőnökre emiatt a találékonyság miatt már politikai nyomás is nehezedett: „A mi kormányzásunk alatt? Ilyen közbiztonság? Vadállatok? Szabadon garázdálkodva? Maguk meg…? Tehetetlen tökfilkók!” Álltam a szőnyegszélen, a Nagyfőnök dühében és zavarában, hogy le kell engem tolnia, hol levette, hol feltette a szemüvegét, meglazított nyakkendőjével vacakolt, ökölbe szorított kézzel ütötte az asztalt, majd néha a normális viszonyunknak megfelelő hangnemben érdeklődött, hogy aztán az egészet elkezdje elölről. Még hellyel sem kínált, hagyott ácsorogni. Én meg kivételesen nem éltem az előjogaimmal, nem tespedtem be az íróasztalával szembeni fotelbe, hogy fölém tor-


61

62

nyosulhasson. Egyrészt nem ingereltem tovább, másrészt így könnyebb volt a megtépázott méltóságom maradékát megőriznem. – Nem igaz, Rémusz, mi ez pasi, Pókember vagy Superman, hogy egyszer csak felbukkan a semmiből, lecsap, majd továbbáll? Sehol nem látja senki? Egy idegen autó, pályaudvarok, buszmegállók? Senkinek nem tűnik fel, hogy idegen lakásokba tör be? Nincs hangja a mészárlásainak? Hogyan csinálja ezt? Sehol egy kurva ujjlenyomat, sehol semmi? Semelyik egyház nem szólt vissza, hogy tudna szélsőségesen beteg tagról? Nincs semmi összekötő szál az esetek között? Semmi nem kapcsolja össze az áldozatokat, Rémusz? Nem igaz, Rémusz, neeeem igaaaaz, hogy ennyire semmit nem találtok! Mit mondhattam volna? Hogy Magyarország kilencmilliós lakossága mellé újabb kilencmillió rendőr kellene védelemül? Hogy a Bibliás nem kicsi, és nem következetes földrajzi környezetben dolgozik, mert azért a Dél-Pest–Üllő elég nagy szóráskörzet? Hogy igen, valóban, nem találunk semmi logikai láncot, hogy nem, nem szóltak vissza semelyik egyháztól sem, sehol nem tudnak ennyire beteg tagról? Inkább nem bőszítettem a veszett oroszlánt. – Na, jól van, Rémusz! – fújt egy nagyot vagy negyedóra tombolás után a Nagyfőnök. A fiókjából egy pakli spanglit vett elő. Nem cigi volt, hanem cigi méretű szivarka. Magyar. Cherrys. (De ha magyar, akkor miért nem meggyes?) Megkínált. Visszautasítottam. – Köszönöm, leszokóban vagyok! Nem tűrt ellentmondást. – Mondom, kóstold meg! Egy szál nem a világ! Különleges ez, ember! Különleges ez az ember! Melyik? Ő vagy én? Elfogadtam. Nem bántam meg. Nagyon nem! Azta’! S miközben fújtam a füstöt, még újabb negyedóráig hallgathattam a szentbeszédet, csak már lényegesen mérsékeltebb hangnemben. Kétségtelenül kellemesebb volt így. A negyedóra elteltével a Nagyfőnök kifogyott a szuszból és a mondanivalóból. – De ezt úgyis tudod, Rémuszom, úgyis tudod! – engedett le a lufi. – Én ezt már az elején megállapítottam, csak nem mertelek félbeszakítani – pofátlankodtam. – Kapd be, Rémusz! – csapott a vállamra. – De tövig. Amíg van mit, mert az enyémet hamarosan leszaggatják, ha nem kapod el ezt a ganéjt. S a galád újra megkínált a cherry-meggyes szivarkával! Ő a főnök, el kellett fogadnom… Miután csendben, élvezkedve elszívtuk, szinte könyörgött: – Rémusz, kegyelmezz nekem, kapd el azt a hulladékot! Három évem van már csak a nyugdíjig! Mit iszol? Whiskyt ittam. S azzal váltunk el, hogy persze, ráhúzzuk a vizes lepedőt, meg lesz, naná, hogy meg, nem kell több sajtóhír, és főleg nem kell több vér. Ez volt tegnap! Ma meg itt a falon és szerte a szobában a két gyerek, a fal túloldalán meg az összeroppant szülők. Én meg emitt. – Nincs egy cigije? – fordultam Kondorosihoz. – Nekem nincs, nem dohányzom, de… Anna csak most kapcsolt. – Rémusz! – szólt rám, de elkésett, mert Kondorosi folytatta is:


– Béla, adj az úrnak egy cigit! Mennyi van nálad? Fél doboz? Add oda, majd lerendezem! – intette magához az egyik rendőrt. – Pofátlan vagy! – csóválta a fejét a kolléganőm. Nem is fogadtam el a féldoboznyit. Csak három szálat. Hosszú lesz még a nap! Átnéztem a nappaliba. A szülőkkel nem lehetett beszélni. Az anya teljesen taccson volt, aztán meg kóma lett a belényomott nyugtatóktól, amiket akkor kapott, amikor megérkeztünk. Vagyis mire beszélni tudtam volna vele, használhatatlanná vált. Ő találta meg a gyerekeket, amikor hazajöttek. Az apa még kint volt a kertben, a szerszámokat készített elő az aznapi munkához, miközben reménykedett, hogy felszakad a köd, és lesz alkalma dolgozni. Mert hátha! A köd nem szakadt fel, és szerencsétlennek nem lett alkalma dolgozni. – Az anya beteg pszichésen. Szerintem ebbe totál belezakkan! – mondta Kondorosi. Felkaptam a fejemet, de Anna le is intett. – Nem, Rémusz, esélytelen ötlet! Más az írása! – mutatott egy hűtőgép cetlit. – S ha az apa írása? – kérdeztem. – Abból is van. Egyértelműen látszik, melyik kié. Igaza volt, egyértelműen látszott. – Akar legalább az apával beszélni? – kérdezte Kondorosi. Akartam. Majdnem felesleges volt. Alig többet mondott, mint amit a kollégától megtudtam. A több is csak annyi volt, hogy az asszony pszichés betegsége nem olyan jellegű volt, ami ilyesmit feltételezne. Tömegiszonya és térfóbiája volt. Csendes, békés, rendes asszony, depressziós, ahogy kell, de különben semmi baj vele, csupán ő is része annak, hogy bizonyos statisztikákban legalább az élen jár kicsiny népünk! Mondjuk eddig is volt rá oka: két első ikergyerekét közvetlenül a szülés után vesztette el. Most valószínűleg a józan eszét fogja.


63

Bibliás: Az Úr keze, bumm

64

Nem mondom, rontom-bontom, hol a kondom, el nem rontom! El nem rontom, mert ügyi vagyok, ügyi ám! Juj, mennyi vér volt itt, mennyi, de mennyi! De ha így kell, akkor így muszáj! Ha így muszáj, akkor ez a törvény! A törvény, ami megmutatja, mi a bűn. Ez a törvény szent és sérthetetlen feladata: megmutatni, mi a bűn. Hm, hm, mert ugye, sokan, naggyon sokaaaaan nem tudják: a bűn, bizony mondom néktek, törvénytelenség! Voilá! Úgy bizony: törvénytelenség! Mert ha nem volna törvény, akkor nem lenne bűn sem, mert valamely gondolat vagy tett mihez képest rossz, ugye, feleim? Jól mondja Sátán: „Ahrimán nélkül nem lehetne mihez hasonlítani Ormuzd fényét… Hogyan is lehetne fogalmat alkotni az abszolút Jóról az általa képviselt szükségszerű ellenpólus nélkül? Ha a Kozmoszban nem volnának testek, hogyan lehetne mérni a fény sebességét? Olyan elvont fogalom lenne, hogy akár mozdulatlanságot is jelenthetne.”21 Ejha, milyen művelt vagyok, még mindig tudom fejből, még mindig, richtig, lédig, cik-cik. A törvény, az törvény, Isten törvénye pedig az Univerzum fennmaradásának és létének alapja, kalapja, bekapja. Az Isten törvénye a szeretet. Még a paradicsom is jobban nő, dúsabb levet ereszt, finomabb lesz, ha foglalkoznak, beszélgetnek vele, dúsabb lesz a leve, paradicsom a neve, hehe, ha például komolyzenét hallgathat! Szeretet nélkül nincs élet, nincs cél, acél, nincsen értelme a létezésnek! Volt vér, de mennyi vér, Zámolyon! Csúnya látvány volt, nem tagadom. Megtette biz’ az én karom! Elkelt az esőkabát és a nyloncipő, csak úgy csurgott róla a pempő. Elégedett vagy, mondd? Így akartad? Így szeretted volna? Boldoggá akarlak tenni! Boldoggá, mert a gonoszság már nem ismer mértéket, betelt vele a Föld! Véget kell vetni neki, de a simogatás nem állítja meg az ölni akaró kezet! A kislány is megsimogatott, mielőtt lesújtottam rá a karod erejével, Isten! Jaj, megszólítottam! Jaj, meg! Pedig én csak néma szolgája akarok lenni, végezni a munkát a Nagy Műben, hajtani a megállíthatatlan időkereket, beteljesíteni azt, aminek meg kell lennie. Választott vagyok, az Ő választottja! Büszke vagyok rá, bár a munka nem kedvemre való. Soha nem hittem volna, hogy valaha kezet emelek bárkire is. Gyerekek! Szeretik a perecet! Egy percet, egy tercet, a zsír meg serceg! Gyereket öltem. Gyerekeket! Szétloccsantva fejekeket! Hahaha! Sírnom kell! „Kisdedeiket szemök előtt zúzzák szét…” – ezt az igét kaptam. Meg a címet. Zámoly. Hahaha! Nem tudom, mit csináltak a szülők, hm? Csak jött az ige, jött a cím, én pedig küldött vagyok, hát mentem, mennem kellett. A tehén kettőt ellett. Ennyi tellett. Véd az Úr, a markába metszett engem, vezet, hogy mit kell tennem. Autót is adott eddig, minden alkalomra, és az ellenségei még erre sem jöttek rá, az osto-


bák! Hol egy parkolóban nyitva felejtett Suzuki, hol egy elhullott kulcs, hol az ügyességem, hehehehe! Az esőkabát nem hagy textilnyomokat, a kesztyű természetes, a hajam szigorúan sapka alatt. Semmi genetikailag azonosítható nyom. Csak arra kell vigyáznom, nehogy valaki meglásson. De véd az Úr! „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.”22 Mi az neki, aki a világot teremtette? „Aki hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik, és megfordítja őket haragjában. Aki szól a Napnak és az fel nem kél, és bepecsételi a csillagokat. Aki egymaga feszítette ki az egeket, és a tenger hullámain tapos. Aki teremtette a Göncölszekeret, a Kaszáscsillagot és a Fiastyúkot és a délnek titkos tárait. Aki nagy dolgokat cselekszik megfoghatatlanul, és csudákat megszámlálhatatlanul.”23 Ő az én Istenem, s nincs kívüle más isten! Isten, isten, Pista, trappista, csekista. Én vagyok az Úr keze ezen a földön! A méltó választott! Én, aki egyedül ismerem az Úr útját, a szeretet Istenének lépteit én hallom egyedül, begyedül, felcsendül! A hang, az Úr hangja az első két alkalomnál megmondta az okot is. Most hallgatott. Csak küldött, kiküldött. Nem értettem, miért a gyerekek kellettek neki? „Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat?”24 Én, mint az ő küldöttje, nem vitatkozom. Nem vitatkozhatok, mert ki vagyok én? Tehén, lelemény a földtekén. Kéz vagyok, amit a fej mozgat. Hiába mosom, nem jön le a vér a kezemről. Az Úr keze nem Ágnes asszony keze ám, kisapám, kisanyám, balbokám! Nem kell, hogy bármit megbánjak, szégyelljek! Csak azt nem értem, miért nem tudhat senki a küldetésemről! Csak ezt nem tudom! Talán mert megállítanának? Megállítható-e az Úr keze? „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”25 És mégis csendre, óvatosságra int. „Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók.”26 Vezet az én Uram, kutam, nyulam-bulam, bulám. „Egymaga vezette őt az Úr; idegen Isten nem volt ő vele.”27 Nem érdekel senki és semmi. Nem hat meg a saját lelkiismeretem sem. Hogy sírt a kislány, amikor a bátyja feje a falon csattant! Sikítani nem tudott, addigra beragasztottam a száját. Csak sírt, szegény… És az a rémület a szemében, jaj! De nem szabad erre gondolnom! „Azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”28 Nem állok, nem állhatok meg. A hang adott újabb neveket és címeket. Ki kell mosnom a kabátot és a kesztyűt! Nem, inkább elégetem, és veszek újat. Bújhat, fúrhat, kúrhat… Jaj! „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak a mely hasznos a szükséges építésre.”29 Nem jön le a vér a kezemről. Hogyan folyt, tojt, lejt, fejt be a kesztyűm alá? Lehetetlen befolynia, önnek nem kell betojnia, itt áll egy szép begónia! Súrolom, de hiába. „Fehér leple foszlányait / A szilaj hab elkapdossa. / Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” S az irgalom Atyja nem hagy el, velem van, vezet minden lépésemben, minden tettemben. Mert magamtól dehogy is kezdtem volna bele ebbe a munkába! Hon-


65

66

nan is tudhattam volna, hogy merre menjek, kit keressek, kit kell megbüntetni ebben a széles nagyvilágban? Ezt csak az Isten tudja! De ő milyen jól tudja! Utasít, mit kell tennem, a Biblián keresztül vezet. S milyen pontosan megmondja a teendőmet! A szeretet Istene szeretetre tanít az ítéleten keresztül: megtanítja, hogy a bűn zsoldja, fizetsége, következménye a halál. Inhalál, kulminál. Mert azért nem semmi két kisgyereket a falon szétverni ám, de nagyon nem semmi! Úgy bemenni a házba, hogy tudom, életet fogok elvenni, két kicsi, de nem ártatlan, mert a bűntől teljesen megfertőzött gyermeket fog a kezem által a létezésből kivenni az Isten, nos, kemény dolog! Sírtam, amikor megtettem! Sírtam, mert sírtak a gyerekek, féltek, rettegtek, sikongattak volna, ha a szájukon nincsen ott a ragtapasz. Mielőtt a falon csattantak, le is kellett őket ütnöm, mert azt hiszem, ha maguknál vannak, meg sem tudom tenni, amit meg kellett tennem. A szeretet nem viseli el az önzést. Sátán kivettetett a Mennyből, mert önzés támadt benne, Jézus helyét akarta elfoglalni, nem volt elég neki, hogy ő volt Lux Ferro, Lucifer, a Fényhordozó. Ezt a többet, mindent akarást ültette el az emberben is az Édenben. A határtalan, korlátlan önzés kényszerítette Istent arra, hogy a teljes globalizációs csőd elkerülése véget összezavarja a nyelveket Bábelben. Ez kényszerítette arra, hogy özönvizet bocsásson a Földre, hogy az égből, végből, végbélből, és a Föld belsejéből is vizek törtek fel, negyven napon át, és pusztul ember és állat, megroppant az addig csodálatosan működő ökológia, lófika, kipusztultak egy csapásra a több tonnás dinók, mert akkor lett ferde a Terra forgástengelye, megváltozott a gravitáció, káció, akáci, vakáció. Mindez a bűn választása miatt! Az ember Sátánnak engedve, kedve, nedve megátkozta a Földet! A teljessé lett önzés volt az oka annak is, hogy a Kánaánnal megajándékozott zsidóknak ki kellett irtaniuk az ott élő népeket, csináltak pépeket, mert: lejárt a kegyelemi idejük, annyira megsokasodott a bűn az életükben, hogy nem volt tovább létjogosultsága a létezésüknek sem. Az Úr, nagy kegyelméből az Ő népével hajtatta végre az ítéletet a kánaánitákon! Az Ő nagy kegyelméből, mert, ahogy mondom, rontom-bontom, kondom, megérthették, hogy Isten az élet forrása, az egyedüli Fenntartó és Király, csak az Ő uralmának törvénye az egyetlen, igaz dolog az Univerzumban, csak az annak való feltétlen engedelmesség, az Ő akaratába való teljes belesimulás szülhet, neki tetsző életet! Amikor a zsidók kiirtották azokat a szemét népeket, amikor kardélre hányták a férfiakat, asszonyokat, gyerekek és öregek torkát kellett saját kezükkel elmetszeni, akkor megérthették, mi is a bűn, az Istentől való elszakadás mélysége, megérthették, Isten annyira szeret, hogy ölnie kell! Annyira szeret, hogy a szeretetét az Ő gyermekeivel is minden téren megosztja! Annyira, hogyha kell, azt parancsolja az övéinek: öljenek, büntessék meg a gonoszt az elvetemültekben! Milyen beláthatatlan, milyen mélységes az Isten gondoskodása! Sírok a meghatottságtól és a lelkemet elöntő örömtől, hogy tanulhatok, hogy eszköze lehetek Mindenek Urának, furának, pulyának, datolyának, hahahahaha! Rohadt ez a föld velejéig! Összekeveredtek a dolgok! A Nagy Szétdobáló Diabolos teljesen összekuszálta a dolgokat! De majd általam is nyilvánvalóvá válik a Rend! Majd általam, szerény eszközön keresztül is, bizony mondom néktek! Bizony ám! Bizony mondom, lalalalalala! Általam, válfajom, akarom, a korom…


Azt hiszik az emberek, hogy a szenvedés rossz dolog! Azt hiszik, hogy segélyszervezeteket, -akciókat kell létrehozniuk, hogy a hurrikánok szétdobálta városok lakóinak segítséget adjanak! Azt hiszik, hogy a háborúk tépte földekre gyógyszert, élelmiszert, ivóvizet kell vinni! Ostobák. Azt gondolják, hű, de humánusak, amikor tüntetnek, meg emberjogi baromságokra hivatkozva meg akarják menteni a gettóba zárt palesztinokat! Úgy vélik, hogy sajnálni kell a miniözönvízek által elpusztult embereket, városokat! Eszementek! Nem kell sajnálni az Etiópiában éhezőket, nem kell sajnálni a fertőzések, ragályok által elpusztult milliókat, éhen halókat, nem kell szánni a nagyvárosok drogosait, a balesetek ezreit, nem kell sajnálni senkit, de senkit! De nem ám! Magunknak csinálták, a bűnük következménye a szenvedésük, azám, kisapám, kiskomám! Ha nem ragadtak volna bele az istentelen, bálványimádó gondolkodásba, ha figyelmeztek volna a Szeretet törvényére, ha a lelkük nem keményedett volna sziklává, ha nem utasítanák el megátalkodottságukban a rájuk áradó szeretetet, nem kellene szenvedniük, meghalniuk! De nem ám! Mert nem ezt olvassuk-e: „Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet”30? Márpedig, ha így van, ha az Isten ismer mindenkit, akkor nem véletlen, ha a bűneik büntetésével is utol akarja őket érni! Nem véletlen, béletlen, beletlen, nem tévedtem! Logikus ez, mint az egyszer egy, az ám! A Teremtő, aki kitalálta, lényében hordozza a világ rendjét, rendet akar, minden eszközzel. Egy rendben élő, tiszta földet! Tisztát ám: és hogyan tisztulna, na hogyan? Hát „csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint”31! A választott nép Kánaánt tisztította meg az ott élők vérével. Én ezt az országot tisztítom, és lehet, hogy nem vagyok egyedül, hiszen óriási a munka! Nem szurkapiszka, megszúr a bicska, hehehehe, bicska, csicska, statiszta, masiniszta, orgonista, trappista… Na, végre, lemostam a vért a kezemről! Szóval sajnáltam a két kisgyereket, de az Isten azt mondta, nem szabad sajnálnom! Majdnem biztos, hogy nem ők voltak a hibásak, a haláluk a szülők bűnének folyománya. Ormánya. Kormánya. „Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele.”32 Mondjuk azt nem értettem, a szülőknek miért kellett életben maradniuk? Semmi logika nincsen benne, nincs ok okozat, fokozat, sorozat… De csitt, mit beszélek, nem kefélek, kiherélek! Üssek gyorsan a számra! Aúúúúú! Ne ekkorát, ba’meg, ez fáj! Legalább a körömkefét tegyem le, mielőtt szájalok! De megérdemeltem, megéremeltem, azért tudjam már, kiről, Kiről beszélek hogyan! De tudjam ám! Kiskomám! Szóval, hogyan is volt? Szólt a hang, nagyot szólt, éjjel volt: a hasamon feküdtem, és ő rám ült, úgy suttogott a fülembe: „Menj el Zámolyra, erre és erre a címre, ott lesz a két gyerek. Rokonai annak a fiatal rendőrnek, akivel nem régen találkoztál, a keresztgyerekei, de nem jelent semmit, soha nem érdekelte a családot az én nagy nevem, az én dicső, kegyelemteljes szeretetem! Menj, és tégy úgy, aho-


67

68

gyan tenned kell, ne hagyd életben a gyermekeket, mert »mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, Aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, Akik engem gyűlölnek«33” Uram, Isten, mondtam, harmad- és negyediziglen? De ha kiirtom a gyerekeket, hogyan lesz további gyermek a családban a harmad- és negyediziglenhez, mondd, ó, áldott Isten! Erre türelmetlen lett, és megtaposott hason fektemben a Hang: „Ne kérdezz, menj, és teljesítsd, amit parancsoltam, mert felkerülsz önnön listádra! Eredj, ölj a nevemben!” S én eredtem, meredtem, feleltem, öltem, és most újra itthon vagyok! Nem kell félnem, mert az Úr vigyázz rám! Az ő aratásában a kezemben van a kasza, fasza! Ej, már megint a rothadt beszéd! Aúúúúú! Mehetek, végezhetem a munkáját, és nem érhet engem baj: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy… Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr… Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért…”34 Vagyis élet az életért, vér a vérért, halál a bűnért. Ilyen egyszerű ez testvéreim és áldozataim, feleim az Úrban! Én egész vagyok, egész munkát végzek! Kiléptem a csónakból, ahogyan Péter apostol tette a genezáreti tavon, a viharban, Jézus parancsára, és a habok megtartották a keménykötésű halászt, nem sülylyedt el, nem fulladt meg! Kiléptem a csónakból, a mindennapi életemből, és gondolkodás nélkül engedelmeskedem a hívó, parancsoló Hangnak. Ez a hit, az igazi, nem toporgó, totyogó, mérlegelő, súlyozó hit, hanem a teljes bizalom hite, hogy amit Isten mond, az úgy van. Sok hülye szentimentális! Mondta a Hang, hogy már parancsolta másoknak is a munkát, de azok hitszegények lévén, érzelmes baromságokra hivatkoztak: szeretet, ölést tiltó parancs, érik a narancs, miegymás, mert nem értették meg, ha az Úr szája szól, akkor menni kell, nincs kecmec, nincs lacafasza, éles kasza, és megint fasza! Aúúúúúúúúú! Ebből elég, kezem! Mit emeljek rád? Értem én, ha én bűnözök, akkor is van, kell lennie büntetésnek! De addig beszélek, hogy véresre verem magamat az Úr szent parancsára, kalácsára. Már ennyi az idő? Ajjaj, kezdődik a Barátok közt, megyek megnézni! Ki nem hagynám! Olyan, mint az élet, történnek benne a dolgok, de semmi nem jut sehonnan sehová, semmi értelme az egésznek! S legalább nem reped fel a szám tőle!


Rémusz: Az evangélium Két napig szédelegtem. Ritával sem állt helyre az egyensúlyom, pedig nála, vele mindig elsimultak a lelkem hullámai. Két napig nem nyúltam a blúza alá sem, a nadrágjába sem. Szóvá is tette: – Nézd, Rémusz, én sok mindent megértek a munkáddal kapcsolatban, tűrtem is eddig eleget, de ami sok az sok: már meg sem dugsz? Nézzék el neki! Nem fehér májú. Nem szexmániás. Egészséges. Nagyon az. Minden férfi álma. Házi, hűséges, privát kurva, mondanám, ha a kurva szó nem keltene téves képzeteket. Bár persze, aki ismeri a mondást: az igazi nő a konyhában séf, az ágyban kurva, az érti, miről beszélek. A férfiak legalábbis. – Rita, te nem láttad, amit én! Az a két gyerek… a fal… Tiltakozón felemelte a kezét. – El ne mond újra! Meg ne próbáld! De azért gondolkodj el azon, amit mondtam! Tedd gyorsan! Ultimátum, naná! Nem mondom, hogy nincsen igaza. Csak valahogy előjött bennem, az, ami kezdő rendőr koromban, amikor először meggyilkolt nőt vagy gyereket láttam, hogy hogyan teheti a világ, hogy úgy éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna? Hogyan kelhet fel reggel ugyanúgy a Nap, hogyan indulhatnak ugyanúgy az emberek munkába, hogyan szólhatnak mindenféle baromságról a hírek, a reggeli, idióta műsorok, hogyan lehet úgy reggelizni, kávézgatni, mintha mi sem történt volna? Amikor Ritát megismertem, már tudtam, hogyan lehet ezen túllépni, ő ebből semmit nem kapott, semmit nem tapasztalt. Egészen eddig. Próbálkoztam, de már amikor átöleltem, az jutott az eszembe, hogy van abban valami abszurd, hogy én nőt ölelek, s közben az két ártatlan skac mennyire félt, mennyit szenvedett, és milyen kínokat állt ki, amíg meg nem halt. Lelohadt bennem minden érdeklődés Rita, mint nő iránt. S meg kellene magyaráznom neki, hogy nem ő az oka, nincsen baj vele, nincsen baj a kapcsolatunkkal, velem van baj. S közben tudom, hogy érti. Csak, ugye, egy könyvelési problémát könnyebben maga mögött hagy az ember, mint amit én láttam Zámolyon. Mindig utáltam, ha egy kolléga lelki problémát gyártott magának valamilyen esetből, amivel szembe került. Erre most meg én, hogy a franc essen bele! Zámolyról hazajövett megkísértett a gondolat, hogy leugrom a Balatonfelvidékre, Köveskálra, a Saci panzióba, eszem valami istenit, mert a tulajnéni az valami csodagasztroguru, megalszom ott egy-két napot, lélegzem nagyokat, felmegyek a Fekete-hegyre, átsétálok a Kőtengerhez, meg Salföldre, tónézőbe, de ahogy kitettem az indexet Fehérváron, hogy nem az M7-es felé, hanem Csórnak fordulok (utáltam volna a betonkatlanban végigteperni a Balatonhoz), Anna rám szólt. – Ne arra, hé! Ma a saját ágyamban akarok aludni!


69

70

El is felejtettem, hogy mellettem ül! Engedelmesen visszasoroltam a 7-es felé menő sávba. – Miért, tegnap kinél aludtál? – Hahahaha! – mondta, minden hangot gondosan formálva. – Tegnap egyáltalán nem aludtam! Magas labda volt, de hagytam leesni. Nem volt hozzá kedvem. Méltatlan lett volna. Tiszteletlen. Anna fel is figyelt rá. – Mi van veled? – fürkészte az arcomat. Legyintettem. Értette. Adott egy cigit. – De tényleg ez az utolsó, amit kapsz! Ezt csak az emberi érzéseid elismeréséül! Megköszöntem, rágyújtottam, és nagyjából csendben autóztunk vissza Budapestre. Ilyen is ritkán van. Két nap telt azóta. Ritának nem volt kedve és szabadsága Kálra menni, és éreztem rajta, nem szeretné azt sem, hogy nélküle elmenjek. Patthelyzet. A könnyebb harc felé nyitottam, maradtam. Csak belülről mentem el. Nem akartam Ritát büntetni, de mégis valami ilyesmi sült ki belőle. Voltaképpen elmehettem volna úgy is, mint szolgálati út, s ha a Ritával való személyes kapcsolata miatt Kornél nem is falazott volna, a kollégák közül találtam volna sokakat, akik szívesen megteszik. Csakhogy ez meg hazugság lett volna. Az pedig kizárt közöttünk. Megoldhattam volna úgy is, hogy úgy megyek el, hogy ne akadjon ki, és hazugság nélkül is azt hihesse, dolgozni vagyok. Nem is lett volna komplikált: „Drágám, el kell mennem két napra, nem nagyon tudsz majd hívni, ha lehetőségem lesz, majd én kereslek! Még nem mondom el, hogy hová! Nagyon fogsz hiányozni!” Egy fia hazugság nem lenne a szavakban! Csupán annál több a hallgatásokban. S ahogy Saul Bellow írta: „Ha elhallgatsz valamit, akkor elhallgatod azt is, ami belőle következik.” Vagyis a lelkiismeretemmel ugyanott vagyok… Szóval maradtam és őszinte voltam. De ez sem lett jó. Placcs, a saját farkát harapdáló kígyó! De így legalább a lelkiismeretem tiszta. Annak ellenére, hogy Rita sok minden megtesz azért, hogy ne érezzem így. Különös tehetsége van hozzá. Mint ahogy a szexuális életünkre vonatkozó kérdése is erről szólt. S persze igaza van: mi köze van neki ahhoz, hogy én mit láttam, és mi köze van a szerelmünkhöz, a házasságunkhoz? Voltaképpen semmi. Lennének érveim, hogy de van, hiszen a kapcsolatunk ötven százaléka az én vagyok, és ami engem érint azért azt sem ildomos a kukába hajítani, mert akkor a másik ötven százalékos résztvevő lesz a száz százalék. S „ha mindig csak megértek, hol maradok én35”? Tegnap este próbáltam oldódni. Amikor ágyba bújtunk Ritával, reménykedtem, hogy hagy olvasni egy kicsit. Hagyott, mert a lelke mélyén megértő: szereti elvenni, ami az övé, de elrabolni nem. Hozzám bújt, szőrös mellkasomra hajtotta a fejét, mindig félmeztelenül alszom, és rövid fészkelődés után felsóhajtott. – Rémuszom, elfelejtettem zoknit felvenni! Olyan jó meleg van a takaró alatt, te meg nem vagy fázós… Fázni fog a lábam éjjel. Felnevettem, és keltem is fel. – Fázni fog? Síelni mész álmodban? Harminc fok volt lakásszerte.


Az én szép kedvesem felkacagott. Hoztam a zoknit, és visszabújtam mellé. Én újra a hátamra feküdtem, ő újra odafészkelte magát a hónom alá, feje a mellkasomra, tök kényelmes, otthonos esti összebújás. – Rémusz, én megértelek téged, komolyan! De ne tartson ez sokáig, kérlek! S közben ujjaival csavargatta a mellszőrömet. Ettől mindig beindulok, pedig nem tudatos nála. Most sem volt az. Magamhoz szorítottam, ő rám nézett, megcsókolt. – Tudok neked segíteni? Mélyet sóhajtottam. – Utálom, hogy sajnáltatom magamat, hogy nyavalygok! Nem, édes, nem tudsz segíteni. Ígérem, hamar túl leszek rajta! Ígéret szép szó… Másnap elmentem volna Annához, lakásra is, ha hagyja, de tudjuk, hogy nem, ehelyett csak egy randevút beszéltünk meg a város mértani közepén, a Ráday utcában, egy kávézóban. S szép idő volt, visszatért a forró nyárelő, sütött a Nap, csiripeltek a villamosok, csacsogtak a verebek, pattantak a rügyek, robbantak a kipufogók, csak a kedvem volt szottyadt. – Figyelj, nem lehetek a cihológusod, a barátom vagy! – huppant le velem szemben a kávézó teraszán a székre Anna. Letette a táskáját, feltolta a napszemüvegét, megigazította a haját, és engem megelőzve, az emancipáció jegyében odaintette a pincért. – Egy kapucsínót kérek, rengeteg habbal, és egy hideg paradicsomlevet, kevés borssal és gyömbérrel! – rendelt minden gondolkodás nélkül. A pincér megcsóválta a fejét: – Gyömbérünk sajnos… – Akkor anélkül! – Önnek, uram? Egy jeget rendeltem, dupla whiskyvel, majd kis tűnődés után még egy kávét is, fahéjjal. A pincér bólintott, és pillanatokon belül hozta, amit kértünk. Némi haszna azért volt a módszerváltás utáni piacgazdaság bevezetésének. Anna nézett rám, szürke szemeivel és széttárta a kezét. – Nos? Mint pszichológus barátomat hívtam. De az első mondatával ki is zárta, hogy ilyen funkcióban létezzen számomra. Ha így nem, akkor csak beszélgessünk! – Nem tudok mit kezdeni ezzel az üggyel, Anna! Frusztrál. Ahogyan az is, hogy ártatlan emberek halnak meg a töketlenségem miatt. – Nem tudhatod, Rémusz, lehet, hogy oka van a haláluknak! – Transzcendentális? Nem az én asztalom! Kenjük az Istenre, ha már az ő neve miatt haltak meg? Meg majd a bíróságon is? – Nem erre gondoltam: a Bibliásnak lehet, hogy oka van a kivégzésekre. Ne felejtsd el, amit Bogárkám mondott: ítéletet hajt végre. Talán ő nem találomra válogat, csak nekünk tűnik úgy – elgondolkodva megkavarta a csészéjében a lét, lenyalta a kanalát. – Persze a gyerekek halálára nehéz bármilyen okot találni. – Nyilván a szülők a ludasak valamiben. De nem nyomozni akarok most, doktornő, hanem tisztulni belülről! Nem tudom kiverni a fejemből Zámolyt, s hogy


71

72

folyamatosan elsiklok valami mellett, amire figyelnem kellene. S hogy a gyerekek halála is az én hibám, mert előtte elsiklottam valami felett. Ha jobban figyelek… – …még ma is élhetnének, s ha a nagymamámnak áramszedője lenne, blablabla! Most hülye vagy, Rémusz? Anna, platty, beledobta a másik cukrot is a kapucsinóba, újra kavargatott. Széttártam a kezemet. – Nem csak most, de ennek nincsen köze a két sráchoz. Anna az a két gyerek tök ártatlan volt, és ez a barom falon verte szét a fejüket! Ha okosabb, figyelmesebb vagyok… Anna nem figyelt rám, odaintette a pincért. – Még két whiskyt az úrnak, legyen szíves! – Boldogan, hölgyem! – vágta haptákba magát a megszólított, és ment is teljesíteni a kérést. – Ennyiért, persze, hogy boldogan! – bólintott Anna. – Le akarsz itatni, felfüggesztett kollegina, a kevesebb fizetésedből? – Nem lett kevesebb! Csak gátlásokat oldok. Szükséged lesz az italra! – Nézd, nagyon kedves vagy, de feleségem van! Szóval az a két gyerek, Zámolyon… – Nézd, Rémusz, te nem vagy depis alkat, teljesen normálisan működsz, logikus vagy és okos. Annyi embernek van igazi baja, te meg ahelyett, hogy a munkádat végeznéd, itt nyavalyogsz nekem a napsütésben, és kávét, meg whiskyt szürcsölgetsz. Elmész te a francba, tudod? Hogy jössz te ahhoz, hogy miközben emberek halnak meg, te magadat pátyolgasd? Majd ha befejezted a munkádat, majd akkor fordulj egy másik agyturkászhoz, hogy kipihend, kibeszéld magadat! Addig pedig szedd már össze a lelkedet! És különben is – pattant fel és egy marha pofont lekevert nekem, hogy majdnem felborultam a székkel – tényleg menj a francba! Megkapaszkodtam az asztal szélében, az megbillent, és az elsőre rendelt italom a földre bucskázott, miközben vastagon beterítette az ölemet. Mintha whiskyt pisáltam volna. Az arcom égett, a szemem fátyolos, „megüssem vagy ne üssem, azon tűnődtem”? – Ez meg mi a picsa volt, te nagyon hülye? – sziszegtem rá, mert máris rajtunk volt az egész Ráday utca szeme. Nem akartam tetézni. Anna nyugodtan ült a helyén. Közben megérkezett a pincér, aki nyilván látta a lealázásomat. – Van valami gond, asszonyom? – kérdezte. Anna édesen rámosolygott. – Semmi, csak szakmai megbeszélést tartunk, köszönöm! Hozna még egy italt? Ugyanezt! Szakmai megbeszélést! A szememről lassan oszlott a vörös köd. A pincér felszedte a lehullott pohár romjait és lement, minden bizonnyal egy felmosóért. – Mi a faszt csinálsz, Anna? – Csak észhez térítelek, Rémusz! Tudod, mint a gyerekeket: az egyik sokk oldja a másikat. Mert gyerekesen viselkedsz! Rendőr vagy, gyilkosságis, nem két napja, tudod, mi a halál, ne szarakodj! Amíg szarakszol, az az állat meg közben


esetleg már a következő hullára gyúr! – vágta a képembe, majd hirtelen megkérdezte: – Ritának mikor volt utoljára orgazmusa? Megint megkapaszkodtam az asztal sarkába, de immár óvatosabban a rajta levő italok miatt. Szólásra nyitottam a számat, de Anna megelőzött. – Most vulgáris leszek, vigyázz! A lelki nyomorodra biztos nem áll fel a farkad, így bünteted életed szerelmét az ostoba möbius-gondolkodásoddal. Ugyebár! Belesüllyedtem a szék kárpitjába. Soha nem történt még velem ilyen! Soha nem billentett ki az egyensúlyomból semmi napi tapasztalat, és soha nem ment rá a magánéletemre, bármit is láttam, hallottam. Felhajtottam gyors egymásutánban a két whiskyt, majd kicsit megborzongva leküldtem a kísérőnek hozott két deci szódát is. Kitisztult a látásom, csupán az orcám égett veszettül. Kitisztult a lelki látásom is. – Az anyádat, kollegina! Tudod? Állj fel! Anna kicsit riadtan engedelmeskedett. Megöleltem. Visszaölelt. Leültünk. – Köszönöm! – hálálkodtam. – Ha túl vagyunk minden folyadékon, sétáljunk egyet? A pincér kicsit furcsán nézett ránk, de belvárosi felszolgálóként megélt egyetmást, s az asztalon hagyott jatt is vastagon elterelte a figyelmét a pofozkodvaölelkező párról. Séta közben felhívott Bogárkám. – Lenne kedved találkozni velem? Bent vagyok a városban. Mondjuk a Deák téren? Anna halotta a kérdést, és bólogatott, hogy menjek nyugodtan, a kettőnk dolgát úgyis lerendeztük már. Az időt érintő egyezkedés után letettem Bogárkát, elbúcsúztam Annától és a Deák felé vettem a sétát. Tényleg ragyogó idő volt, a tavasz ajtaján hangosan dörömbölt a nyár. A globális felmelegedés, mindannyiunk legújabb halálneme, ugye! Bogárkám nem egyedül volt. Egy nagyon szakállas tag volt vele, nagyon öltönyben, de szimpatikusan csillogó, tiszta tekintettel. Ötvenes lehetett, valamiért Hamvas Béla jutott róla eszembe. Az arca jellegtelen lett volna a szakáll nélkül, de az egész fizimiskájában volt valami tiszteletet parancsoló és egyben játékos is. Nem tudtam hová tenni. Bogárkám bemutatta. – Csanády Károly barátom. Azt hiszem, szükséged lehet a segítségére, Rémusz! Bemutatkoztam én. Bogárkám valószínűleg felkészítette a nevemre, mert a szeme sem rebbent. Bár úgy összességében valahogy nem is festett olyan rebbenősnek. Közös megegyezéssel leültünk a Deák téri Gödör egyik felszíni padjára. Karesz valami rejtélyes okból állva maradt. A Gödör valamikor Nemzeti Színháznak indult, aztán éveken keresztül kínálgatta magát mindenféle verzióban, de kormánypártok és az ellenzék huzakodása miatt, maradt, ami volt: gödör a Belváros legközepén. Aztán az egyik kormány gondolt egy nagyot, s ha már színház nem lett belőle, s ha már kiásták, hát tettek bele valamit: egyfajta kultúrközpont lett, kávézóval, miegymással, ahogyan kell. A tetejére pedig nem vitték vissza a forgalmat, hanem parkszerűen pakolták vissza


73

74

a dolgokat a kultúrcentrum tetejére, a közepén meg építettek egy bazi nagy lépcsősort, hogy le lehessen jutni a mélybe. Nos ennek a Gödörnek a felszínén, a park-részen ültünk mi le. – Rémusz, azért hívtam el Kareszt, mert ő, hm, hogyan is mondjam, jobban össze tudja neked foglalni az evangéliumot. Visszahőköltem. Cigi után kutattam a zsebeimben, de nem volt nálam egy szál sem. Erről eszembe jutott, hogy most éppen erős vagyok, és leszokóban vagyok, megalázó két hete. Erre befejeztem a kutakodást. – Úgy véled, rám fér a gyónás? Bogárka felnevetett, miközben Károly komolyan nézett rám, és nemet intett a fejével, mint a keresztben haladó VW hátsó ablakában a plüss-tacsi. – Nem kérem, náluk nincsen gyónás, én nem gyóntathatom meg, a bűneit bevallani a hatalmas Istennek tudja, aki hű és igaz és kegyelmes; csak Ő tud megbocsátani önnek! A kegyelemre van szüksége! Jézus Krisztus önt is hívja! Atyaúristen! S ezzel meg is szegtem egy parancsolatot, bár ebben az esetben marhára nem hiába vettem a számra a nevét. Ki a fene ez a pasi? Bogárkám nem zavartatta magát. – Károly lelkész, Rémusz, egy protestáns kisegyháznál. Régen jártam néhány Biblia-körére. Vajon milyen betegsége derül még ki Bogárkámnak? Eddig csak a teológiáról tudtam. – Szívecském, mondd, tényleg szükségem van erre? – faggattam az ügybuzgó közértest. Úgy fest, Károly tapasztalt ember volt: ahogy nekem a nevemmel való élcelődésekre, úgy neki a hitére való célzásokra nem rebbent a szeme sem. Bogárkám sem kímélte a barátját. – Nem, bogárkám, erre nincsen, de Karesz egyéb tudására igen, hidd el! Karesz fejezd már be, ne szívasd Rémuszt! Karesz elvigyorodott, és legnagyobb meglepetésemre elővett egy illatából ítélve mentolos cigarettát. „Nem adventista! – állapítottam meg magamban, mert Anna mesélt az egészség-mániájukról. – Akkor vajon milyen -ista?” Karesz nevetve ledobta magát mellénk a fa padokra. – Na, halljam, rendőrkém, miben tudok segíteni? Most akkor mi a fene van? Ki ez? Karesz elértette a tanácstalanságomat. – Ne félj, nagyjából normális vagyok. Csak teszteltelek egy kicsit. Vállat vontam: – Ha az jó neked! – A legtöbb ember ilyenkor azon aggódik vajon átment-e teszten! – vigyorgott Karesz. – Erős egyéniség vagy, nem érdekel mások véleménye, elveszed, ami a tiéd, és nem hagyod magad a környezeted által befolyásolni. – Figyelj, tisztellek és becsüllek, de nem érdekel a horoszkópom! Érdemes egymás idejét lopnunk? – Bogárkám azt mondta, valamiért mostanában érdekel téged a Biblia – mondta Karesz, miközben egy zacskó szotyit vett elő. Én az órámra néztem. – Még mielőtt elragadtatod magadat, tudd, szigorúan szakmai az érdeklődésem! Semmi személyes nem vezérel! Szóval a beszélgetésből hagyd ki a térítést, oké?


Körülnéztem. Már bántam, hogy a Gödör mellett ültünk le. Túl sokan járnak erre. A padok tele voltak a friss napfénynek örvendők sokaságával: diákok, nyugdíjasok, kismamák, szerelmespárok, az egész Belváros itt örvendett a végre kitört korai nyárszerűségnek. Deszkás gyerekek csattogtak a tér túlfelén, a Gödörbe éppen valami zenekar hurcolkodott lefelé, bizonyára az esti koncertre készülve; a dizájn alapján nem az én zeném lesz. Osztán ha ismerőssel futnánk itt össze, ami ugye, lévén a Belváros legbele, nem kizárt, mi a fenét mondok, hogy miért evangélizáltatok itt magamnak, ezzel a szőrmók fazonnal? Jó ötlet volt ez? Mibe rángattál már megint, Bogárkám? – Ne aggódj! – mondta Károly. Most vettem csak észre, hogy egy ideje tegez. Nem forszíroztam: a barátom barátja a barátom. – Nem akarlak megtéríteni… – Mintegy: hurrá! – …az az Isten dolga! – Te pedig szemmel láthatón nem ő vagy! – Bogárkámhoz fordultam. – Mit tud Karesz hozzátenni a múltkori beszélgetésünkhöz? Bogárkám széttárta a kezét. – Pontosan nem tudom. – Viccelsz? Nekem most nincsen kérdésem, hit-alany nem akarok lenni. Mihez kezdjünk mostan, feleim egymással? Károly rám nézett, meglazította az ingnyakát, és javaslatot tett: – Tudod, miért jött Jézus erre a földre? – Akkor Biblia-óra lesz? Ajjaj! Bogárkám próbálta menteni a helyzetet. – Rémusz, ez az ördög biztosan a részletekben lakik! Hátha kapsz valami infót, ami tovább vihet! Vagy már van szimat? Meggyőzött. Bólintottam. Erre Károlyunk belekezdett. Dicséretére legyen mondva, tényleg nem térítgetett, hanem beszélgettünk. Sok mindent megtudtam tőle. Többek között, hogy a bűn nem más, mint önzés. Isten életrendje a szeretet. A szeretet pedig adni-tudás. S mivel Isten a szeretet, ő a Fiát adta. Adni kellett, ha ő a szeretet, hm, nem? Na, menjünk sorban. A Föld teremtéskor nem volt idelent önzés. Odafönt már volt: Sátán, aki egykor a legnagyobb, Istenhez legközelebbi angyal volt, elirigyelte Isten uralmát, ezért kivettetett a Mennyből. Isten nem ölte meg, mert ha megöli, a teremtett lények, angyalok, emberek, s ha vannak, egyebek, soha nem érthetik meg, hová is vezet a bűn. Ami, ugye az önzés. Vagyis a finitóval, a végső fináléval még vár egy kicsit, bár azért volt már egy-két kulminációs pont, katarzissal. Amikor az első emberpár evett a gyümiből (ami nem alma volt, hanem ki tudja?), nem a csócsa volt a baj, hanem az, hogy nem hittek Istennek, bizalmatlanok lettek, többre vágytak, elvenni akartak olyat, amit Isten nem adott az ő birtokukba. Csavar jön: minden önzés következménye a halál. A halál, mert Isten életrendje az adás, és aki átlép az elvevés életrendjébe, annak logikusan meg kell halnia. Isten viszont azt találta ki, hogy elfogadja a helyettesítő halált is. Ezt már az Édenben el is mondta Ádinak és Évinek. Aztán erre mutatott előre a rengeteg áldozat is, amit a templomban kellett bemutatniuk az övéinek. Aztán ahogy teltmúlt az idő, Isten arra gondolt, ne folyjék már ennyi vér, jöjjön a főszereplő, aki


75

76

véget vet az állatok halálának, és megmutatja az embernek, hogy lehet a szeretet életrendje szerint élni. Hölgyeim és uraim, a főszereplő, aki mindent visz: Jézus Krisztus! Ő lejött Istentől, megszületett, felnőtt, tanított, gyógyított, csodákat tett, szeretett, majd meghalt, amikor eljött az idő. Értünk, helyettünk: kifizette a tartozásunkat a szeretettel szemben, amit mi soha meg nem tudtunk volna tenni, a kezesünkké lett az Atya előtt. Vére a mi vérünk helyett folyt, halála a mi életünk. Ilyen egyszerű ez: mint az Ál/Arc-ban: helycsere, csak támadás nélkül. Nem unják még? Egy pici van már csak! Türelem! Kétezer éve mi visszatekintünk Jézus áldozatára, s ha elhisszük, hogy az volt, akinek mondta magát, hogy halála az életünk, eljövetele Isten szeretetének megnyilatkozása, akkor örök életünk lehet, mert egy nap majd visszajön az Ég felhőiben, és magához veszi az övéit és meghalasztja az elleneit. Innen már kicsit mesés volt a sztori, meg most nincs is jelentősége. Jön egy Aranyváros, gyémánt utakkal, mindenféle csilivili dologgal, meg az örök zsoltárénekléssel, ha angyalokká leszünk (uramfia, Rita, én amott is szeretném a testedet szeretni, ha odajutunk!), imádat, tömjén, kaja, pia, oroszlán-simi, miegymás. No, itt már leállítottam. – Arról mondj nekem valamit, Kareszom – a franc se fogja magázni, ha ő is csípőből letegezett –, hogy mi a helyzet azokkal, akik elutasítják Jézust? Karesz elemében volt. – Sokkal ellentétben úgy gondolom, a pokol nem a végtelenségig tartó szenvedés helye, ebben egyetértek az adventistákkal… – Nem erre gondoltam! – állítottam le. – Mondtam, az izmusokat hagyjuk a fenébe! Valami bevillant. – Mégse hagyjuk! Mondd csak, Jézus után volt olyan, hogy Isten parancsot adott volna a nevében való büntetésekre? Van ma olyan hitklub, ami így gyakorolná a vallását? Karesz elgondolkodott. Én meg addig körülnéztem. Vagy öten álltak körülöttünk: egy kismama, babakocsival, két deszkás gyerek, meg egy ötvenes házaspár. Nesze nekem, akarva akaratlan evangélizációba fogtam Bogárkám emberéért. Pál apostol, sárgulhatsz, a bűnös város közepin, hitetlenül és akarattalanul hirdetem az Igét! Röhej! Amíg Karesz gondolkodott, az idősebb házaspáros hím tagja (és nem hímtagja!) felemelte a kezét, mint ahogyan az iskolában szokás. – Bocsánat, ha szabad lesz: igenis, kérem, volt erre példa, az inkvizíció, ugyebár… Nem akartam udvariatlan lenni, de a spontán Biblia-kör nem volt a terveimben. – Nem, uram, ennyit még én is tudok, az inkvizíció egy birodalmi politikának és a római katolicizmusnak a törvénytelene gyereke, semmi köze Istenhez. Karesz és Bogárkám csak bólogatott. Az előbbi vissza is vette a szót. – Nem jut eszembe, hogy ilyen történt volna. Valóban, Isten nevében hullott talán a legtöbb vér Európában, de ennek a vérnek semmi köze nem volt Jézushoz. Legalábbis azoknak a szempontjából, akik ontották. Az elszenvedők viszont nagyon sokszor hithősök, mártírok voltak, vagy azzá lettek. Nem, az Újszövetség


idején nincsen Isten parancsára ölés, ott csak orca-odatartás van, meg megbocsátás. Jézusi szellemben. – Vagyis ha valaki manapság Isten helyett tart ítéletet, az semmiképpen nem lehet igaz cselekedetet? – Amennyire én értem a dolgokat, nem. Nem értettem, Bogárkám miért van úgy elragadtatva ettől a pasitól. Ha nem is tévút ez a délután, de mindenesetre zsákutca. Elpocsékolt idő. Bár kétségkívül műveltebb lettem. Hm… Az ötvenes férfi ellenvetéseket tett. A babakocsis hölgy is közbeszólt; olyan rajongás volt a hangjában, hogy azt hittem, kitárt kézzel mindjárt hallelújázni kezd a Gödör partján. A deszkások bekapcsolódtak, egyből a szokásosat nyomták: ha Isten van, akkor miért nem akadályozta meg, hogy a haverjuk a múlt héten túlnyomja magát és felforduljon? Bogárkám, alkoholista barátom a szabad akaratról a tartott szabad ötpercet. Édes volt nagyon! Az ötvenes hölgy erre lecsapott, hogy nem mindegy, hogyan élünk, a cselekedeteink prognosztizálják a végső sorsunkat, de csak azok a cselekedeteink számítanak, amelyeket jézusi szellemben teszünk meg. Itt álltam fel, és egy biccentéssel elköszöntem mindenkitől. Még Bogárkám is csak odaintett nekem, egy majdhívlak-ot, meg, hogy mi van Mayaval (semmi), de annyira elmerült az apologetikában, hogy nem reagált a reagálásomra. Mára ennyi elég is volt! Ezt a fölösleges kanyart! A metróhoz mentem, irány a Nyugati és a 206-ossal haza Óbudára Ritához. A vallás kimosta belőlem Zámolyt. Nem csodálkozom, hogy a Bibliás bekattant! Csoda, hogy vannak normális keresztény emberek! Elfáradtam. Pedig volt logika abban, amit Karesz mondott.


77

Anna: Séta

78

Nem mondom, hogy nem kerültem padlóra a felfüggesztés miatt: Fernando Alonso bajnok pilótából autómosóvá avanzsál! Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamelyest könnyebb is lett az életem, kevesebb a felelősségem, kevesebb hülyével, aberrált IQ-fighter-rel kellett nap, mint nap küzdenem. Csak azok a tekintetek, amikkel a Központban követtek a kollégák, csak azok ne lettek volna! Ölni tudtam volna, ha nem lennék szelíd és békés természet. Lehet, hogy a Bibliás azért kattant be, mert őt is felfüggesztették valahol, valamiért? A napi munka viszont stresszmentes lett. Egy csomót olvastam a képernyőn, ebook-okat, a Facebook rengeteg ökörségét, a moly.hu-t, meg végre foglalkozhattam a netes könyvcserélővel, a rukkola.hu-val! S valami földöntúli kéjjel utasítottam vissza, ha szakmai segítséget kértek tőlem. – Sajnos, nem lehet, szakmai munkát nem végezhetek, nem szeretném meghosszabbítani a titkárnőségemet! Volt, aki szentségelt, volt, aki megértő volt, s csak a főnökökre morgott. Mondjuk az sem volt sokkal jobb. – Hülye faszok, lehetne bennük empátia: végre, hála az égnek, akad valaki, akinek kellesz, ezek meg… Hm, sokat mondó sajnálat! A sokadik padlás van azzal tele! Nem mondtam neki, hogy kösz az egyetértést, önkritizálni én is tudom az életemet! Próbáltam értékelni a jóindulatát, nem nagyon sikerült. Ezért megkértem, inkább ne érezzen velem együtt. S ez egy pszichológus volt ám! Teltek múltak a napok. Titokban persze azért dolgoztam ezen-azon, főleg a Bibliás ügye foglalkoztatott. Az egész valahogy nagyon ismerős volt, de nem tudtam rájönni honnan. Persze, Rémusz említette a Hetedik-et, Brad Pittel, meg a hét főbűnnel, de éreztem, hogy nem arról van szó, valahonnan máshonnan fakad a derengés. Tudják, melyik ez a film, ugye? Amikor Brad Pitt és Morgan Freeman egy aberrált barom után nyomoznak, aki a katolikus hét főbűn alapján, szadista módon végzi ki az áldozatait. Az indokra már nem emlékszem, csak arra, hogy bár szakmai szempontból érdekelnie kellene a thrillereknek, valahogy mégsem kedvelem őket, lehet, besokallok a napi folyamatos thriller-elkövetőkkel való kontaktus miatt, de ez a film mégis tetszett. Kellemesen adagolt betegség, nem happy end-del, hanem hatalmas, kegyetlen csavarral a végén. Nem mondom el, hátha meg akarják nézni. Az a pasi azonban nem hagyott Biblia-idézeteket a hullák mellett. Illetve az egyik nem is volt hulla, mert amikor… Azt ígértem, nem mondok semmit! Szóval nem hagyott Biblia-verseket maga után, és nem akarta megtéríteni, a bűnei miatt megbüntetni a világot. Orvos akartam lenni régen. Nagyon érdekelt az agy-kutatás. Annyi mindent tudunk róla, és minél többet tudunk, annál inkább rájövünk, hogy semmit sem, hogy amit tudunk, az a nyuszifarok bojtja csak. Sőt, amikor azt hisszük, hogy tudunk


valamit, akkor rájövünk, hogy á, még az sem úgy van. Olvastam egy jó nevű pszichológusról. A történetét ő maga adta elő. Elvittek hozzá egy kisfiút, aki adott időközönként nem volt hajlandó levegőt venni. Amikor kékült-zöldült, csak az életösztöne mentette meg. A túlélései múltán valami spárgát csavargatott az ujjára. A szülők kétségbe voltak esve, megőrült a csemetéjük! A doki több kezelésen keresztül, mintegy terápiás-jelleggel gombfocizott a skaccal. Kafa, mi? Nem kis zséért, gombfoci per óra! De a srác aztán oldódott. Magától. A bizalom végett. Az oldódás során elmondta, hogy hallotta, a dühös lehelettel ölni lehet. Ezért amikor a szülei valamit megtiltottak neki, inkább nem vett levegőt, nehogy a gyilkosukká váljon! És a spárga tekergetés az ujjaira – kérdezte tőle a doki? A srác nem tudta. A pszichológus utánanézett: a sámánoknál egyfajta démonűző szertartás. „Figyelj, ha legközelebb jön a félelmed, hogy ölsz, adok egy imádságot, mondd el! De csak magadban, senki meg ne hallja, senkinek ne beszélj róla!” A skac megtartotta, amit a doki kért. Elmúlt minden panasz. Én meg nem tudom, hogy kettejük közül melyik érdekel jobban, a kisfiú, akinek rosszul kapcsolódnak össze az agyában a dolgok, rossz ok-okozati infókat állítanak elő az idegpályák receptorai, vagy a doki, aki szokványosnak nem mondható terápiát alkalmazott, fehérmágia és vuduvarázslat ellen. Ezek szerint nála sem szokványos a kapcsolódási rend. Nálam igen. Ezért nem leszek soha kiemelkedő pszichiáter, csak jó. Túl skolasztikus vagyok, túl dogmatikus vagyok. Akkor is, ha a pszichológiai iskolákban nem nagyon hiszek, inkább csak mazsolázok, Rogers, Jung, Freud, a szexista kókler és minden mások módszereiből, fixa ideáiból. De nem tudok olyan belső szabadsággal dolgozni, mint ez a kisfiús pasas: én biztosan beszéltetni akartam volna gombfoci helyett, és biztosan nem jöttem volna rá a sámán-dologra. De a lényegre, hogyan siklott ki a kölyökben az ok-okozat, a doki sem jött rá. S ez a gáz, mert bármikor máskor megtörténhet újra. S talán lesz magyar hét főbűngyilkos Hunniában is. Ezért is akartam agykutató lenni: megérteni a gondolkodás és a belőle fakadó tettek legmélyebb indítékait, összefüggéseit! De nem voltam elég okos ahhoz, hogy kutató- orvos legyek. Három felvételin hasaltam el. De azért a kitűzött céljaimtól nem tértem el teljesen: maradtam az agyak közelében, de bőrrel bevonva, beszédkészséggel megáldva, -verve. Pedig alapvetően nem értek az emberekhez. Nem szeretem őket. Hiába tartanak az egyik legjobbnak. Csak flash-eim és blikkjein vannak. Gyanúsan sokszor bejönnek. Magam sem értem. Inkább csak mázliból csodába lépek. Nem, ez nem intelligencia, hanem csak ösztön, de még az sem a tudatos, képzett, hanem a vak fajtából. Magamat sem értem, hogyan érthetnék hát meg másokat? Ültem az íróasztalom mellett, ami helyett nem adtak egy szimpatikus kis szamárpadot a folyosó végén, ott ülhettem mellette. Már rendet tettem, tollak a tollak mellé, akták az aktatartóba, név, eset, dátum, határidők, a naptárban kipipálva, ami kell, néhány nap alatt végre rendet vágtam a számítógépemen levő dokumentumok között is, leadtam a jelentéseket, megcsináltam a statisztikákat, már a port is letöröltem a képernyőről, bár a billentyűzet még hagy kivetni valót… Az órámra néztem, még volt negyed órám a munkaidő végéig,. Ez is baromi furcsa volt: ha vége a munkaidőnek, hazamehetek! Nem tudom, hány éve nem volt ilyen! Az érzelmi és szexuális élményen túl még ezt is Marosinak köszönhet-


79

80

tem! Hjaj, Marosi…! Mondtam már, nem voltam szerelmes, s persze, utólag sem, nem öltöztettem olyan ruhákba, ami történt, amiben úgy festett volna a kapcsolatunk, ahogyan tehénen lóg a gatya. De azért belül, a pocakomban cirkulált valami, ha rá gondoltam. Mindig irigyeltem a szerelmeseket. Különösen, ha olyan szerencsés párosítást láttam, mint Rémusz és Rita. Na, jó, nincsenek sokan, de azért vannak, lám, hogy vannak! Most mondjam, hogy szerelmesnek lenni jó dolog? Mindenki tudja! Csak azt nem veszik sokan figyelembe, hogy viszonzatlanul, alárendelődve a másiknak, nem fej-fej mellett haladva, hanem emelvényről lenézve, vagy lábhozpincsimaspektusból nincs jogunk szerelmesnek mondani magunkat! Az nem szerelem, hanem valami egészen más. A szerelem mellérendelő műfaj. Minden más csak formában torz mása, ostoba, torzszülött álsága a szerelemnek. „Lesznek ketten egy testté” – olvastam mostanság. Egy testté lenni nem csupán és nem elsősorban a szexuális aktust jelenti. Sokkal többet ennél: azt, hogy a másik én lettem, és ő énné lett általam. Azt, hogy az életem róla szól. Azt, hogy egész-séget tapasztalok ebben az egyre szétesőbb világban. Azt, hogy teljesen és igazán tartozom valakihez, és tartozik hozzám valaki. Volt ilyen kapcsolatom. Huszonéves koromban, öt évig. Istenem! Atyaúristen! Jaj! Le kellett ülnöm. Fel is állok azonnal, kinyitom az erkélyajtót, kell a friss levegő, kell! S egy pohár víz is. Annyira, de annyira szép volt! Az öt évből együtt éltünk hármat. Egy ágyban aludtunk, nevettünk, beszélgettünk, együtt ültünk a fürdőkádban és Kékestetőn, boroztunk mindkét helyen, egyszer könnyű villányi bort, aztán mi mást, mátrait. Dolgoztuk, tanultunk, szerelmesek voltunk, szerettük egymás testét, de mennyire szerettük! Soha nem értettem, ő mit szeret bennem. Ő egy álom volt: jóképű, okos, szellemes, humoros, kedves, figyelmes, gyöngéd, szenvedélyes. „Vagyis: amilyen én vagyok!” – mondaná az a kedves öntelt hólyag Rémusz. „Vedd már észre, büfög és fingik, mint minden férfi!” – mondta akkoriban az anyám. S persze, mert persze, hogy persze, de kit érdekelt? Ha minden férfi büfög és fingik, akkor térjek át a nőkre? Öt év után vége lett. Elköltözött, otthagyta a lakást, benne mindenét, ami nem volt teljesen személyes: ott maradtak a könyvei, tollai, szerszámok, apró kis csetreszek, biszbaszok. Csak ő nem volt sehol. Egy levelet írt nekem. Azt írta, azért ír, mert bár mindenről tudunk beszélgetni, csak arról nem, amit leír: Anyáról. „Anyád helyettünk akarja élni az életünket, Anna. Ezerszer figyelmeztettelek, hogy állítsd le. Azt nem akartad, hogy én tegyem meg. Te pedig nem tetted meg. Mára olyan szinten avatkozik bele az életünkbe, amit már nem vagyok képes elviselni. Te nem léptél, engem nem engedtél lépni, hát lépek máshogyan, mert erről beszélni sem lehetett veled. Anyád nem normális, kiszekíroz mindenkit a világból a mindent jobban tudásával és a fene nagy elvárásaival. A zöldséges nem fog a kedvéért csokornyakkendőt kötni, én pedig nem fogok frakkba öltözni, ha kell egy kiló sárgarépa! Ő nem látja be, hogy ilyen, Te pedig nem is akarod látni, hogy milyen valójában! A Te elvárásaidnak akarok megfelelni, nem az övéinek, de Te gyakorlatilag arra kényszerítesz, hogy az anyád is mindennapi részese legyen az életünknek, hiába nem élünk vele. Isten áldjon!”


Ezt írta. Igaza volt. Anyu mindent tud, és mindent jobban tud. Nem könnyű őt elviselni. Én csak egy kis alkalmazkodó-készséget vártam volna, de erre egyikük sem volt hajlandó. Engedni sem. Maradtam a fenekemen középen. Egyedül. De Anyu az anyám. Nem hagyhatom magára. Értek én mindent, s azért ne feledjük, pszichológus vagyok. De meglepő fordulat: a pszichológus is ember! Érző, hibázó, tévedő ember. Ez vagyok én. S van egy anyám! Van ám egy anyám! S találkoznom kell ma vele. Valami megbízólevélre kell az aláírásom. Nem tudtam lerázni, hogy kérje meg a szomszédasszonyt. Fáraszt néha az anyám. Nincs kedvem túl sűrűn találkozni vele, még nincs hétvége. Néha olyan elpazarolt időnek érzem a vele töltött időt. Kikapcsol az agyam, egészen másfelé jár, amikor beszél csak beszél hozzám, én néha bólintok, néha aházok, hümmögök mintha ott lennék, pedig nem, nagyon messze vagyok. Azért szeretek nem felmenni hozzá, mert a zsongó hangja nem álmosít el, mert nagyobb tereken, bevásárló központokban, emberek között az ő figyelme is elkószál néha. Ezért beszéltem meg vele találkozót a közeli parkba. Nem volt kedvem hozzá. Hallgatni a politikailag elkötelezett panaszáradat, amiből a miniszterelnök nemi élete, különös tekintettel az orális aktusokra, hatalmas szerepet kap, panaszkodását a piaci árusok árképzéséről, a boltokban található, ember táplálékként árult elvileg-élelmiszerek árairól, a számlákról, meg a házuk lakónak ilyen-olyan tevékenységéről, amiben nagy igen nagy teret tölt be a szomszédban lakó fiatal házaspár szeretkezéseinek hangereje (már megint irigy vagyok!), meg a földszinten lakó néni macskáinak ürítési szokása. Egyszer-egyszer még rendben lenne mindezt meghallgatni, de mindig, minden alkalommal? S a fiatal pár egy éve ott lakik! S a macskák szapora állatok! Ha ezzel végzett, akkor jönnek az ezoterikus témák. Ezáltal elég sok mindent tudok a feng-shuiról, az asztrológiai jegyemről, kínairól, nyugatiról egyaránt, s a mihez nem tartásomról e téren, a Hold életemre gyakorolt hatásairól, a csakráim kezeletlenségéről… Ááááá! Anyuban soha nem csalódok! Akkor, ott a parkban sem okozott meglepetést. A sorrend is változatlan volt. Pedig gyönyörűen nyíltak a virágok, pedig rengeteg kedves kölyökkutya játszott a pillangókkal, a kihozott labdájukkal, pedig nőtt a fű, és sütött a Nap, pedig olyan szép szerelmespárok andalogtak mindenfelé; a legszebb egy hetven felé járó házaspár volt, egymás derekát átkarolva nézegették a nyárba hajló késő tavaszt, a néni fejét a bácsi vállára hajtotta. Olyan magától értetődő, mély szerelemmel sétáltak, mintha csak egy pohár fűszeres óbort kortyoltam volna. De Anyu fittyet hányt mindenre, teljesen lefoglalta mindennapi életének sok, kis, számára bosszantó részlete, észre sem vette a körülötte tomboló életet. Szeretem Anyut. Hogy a fenébe ne szeretném! Tudom, mit tett értem, ő adott nekem életet, a szíve alatt hordozott, a vérével táplált, sok mindent feladott az álmaiból miattam, amit aztán soha nem pótolt be. Valamikor elég jól fotózott, volt szeme hozzá, roppant érdekes témákat talált, jól szerkesztette meg a képeket, otthon volt egy kis laborja a pincében, ahol akkor laktunk, vörös fénnyel, előhívóval, nagyítóval, fixirrel, miegymással. Megtanult még színes képeket is előhívni, pedig az nagyon nem volt egyszerű. A kedvencem egy esti kép volt: egy ujj mutat az ezüst fényben ragyogó Holdra, a hegyek kontúrja fölé, az ujj benyúlik a Hold tányérjába. Valami gyönyörű kép volt, a giccs határán, de ízlésesen megmaradva a


81

82

művészetnek. De aztán jött Apuval a szerelem, meg jöttem én, kellett lakás, kellett autó, foszlottak az álmok, bevétel után kellett nézni, elmaradt a fotózás. Anyu, bár művészalkat, realista volt mindig. – Ad az Isten legelőt a bárányka mellé, de ha a szénapadláson töltöm az időt, a bárányok éhen halnak! – mondta, és elment egy esti, külkeres iskolába, majd a diploma megszerzése után, maradt is ezen a pályán. A fotómasinát belepte a por. Majd túlhaladta az idő. Anyunak a jpeg és a pixel, meg a megabájt, a felbontás nem mond már semmit. Számítógépe van, az internetet használja, de alap felhasználó szinten, tudja, mi a Gugli, tudja mi az, hogy böngésző, meg lementeni a kedvencek közé egy oldalt, még a frissítéseket is feltelepíti, de ennyi, tovább egy tapodtat sem hajlandó képezni magát. – Inkább olvasok helyette! – mondja, és azt teszi. Sétáltunk a parkban, amit Anyu, mondom, már nagyon régen nem nézett fotós szemmel. A külker a meglátásokat pénzérték-centrikussá tette. – Járok egy gyülekezetbe, Anna! Jaj, ne! Nem elég nekem a Bibliás? – Micsoda? Recsegett a talpunk alatt a sétaösvény kavicsa. – Gyere, üljünk le, elmondom! Atyavilág! Az anyám mindjárt elkezd engem megtéríteni! Ne már! Nem leültem, hanem lerogytam. Sok mindenhez lett volna kedvem, Anyuhoz konkrétan nem, a valláshoz pedig végképp annyira sem. – Jézus, megtérés, gyónás, miegymás? – néztem rá elgyötörten. – Igen, valami hasonló! – bólintott azzal a negédes mosolyával, amiről hat kilométerről lesírt, hogy valami ócska amerikai kípszmájling. – Eszedbe ne jusson térítgetni, jó? Nagyon nem vagyok rá kíváncsi, szóval csak csínján, kérlek! – Anna, megtaláltam az életem értelmét! – Anyu, mindjárt hetvenöt éves vagy! Anyu zavartan nézett rám. – És akkor már nem szabad gondolkodnom? – De, éppen, hogy gondolkodnod kellene! – Anna, az Isten áldjon meg, hallgass már végig előbb! Végighallgattam. Nem volt különös történet. Kicsit megnyugodtam. Nem valami destruktív, családtól elszakító, pénzt követelő szektácska markaiba került. Konszolidált társaság volt, Biblia-kör jellegű működéssel, egy termet béreltek valahol a Belvárosban. Mondjuk nem értettem Anyut. Világ életében hívő volt valamilyen szinten, évente egyszer-kétszer elment templomba, katolikus lévén gyónt is, nem értettem ez most mi. S én meg miért botlok lépten-nyomon a kereszténységbe? Mint aki mindig a fájós lábujját üti be. Már uncsi a témcsi! Bár amíg a végére nem jártunk, unhatom, ahogyan akarom, foglalkozni kell vele. De hogy házi feladatom is legyen, az már kicsit sok! – Katolikusok ők is, lányom, csak komolyabban veszik a hitüket. Pap is jön hozzánk, hogy gyónni is tudjunk. Igét az hirdet, akit az Isten arra indít, imádkozunk együtt, nincs ebben semmi nagyon különös. Esetleg ennek az elrontott vi-


lágnak a szemében különös, hogy emberek még hisznek Istennek, hisznek az Egyházban és a Bibliában. Kicsit megnyugodtam. Oké mindenhol vannak vadhajtások, de a katolikusok szépen rajta tartják a szemüket a berkeken belüli vadságokon. Ha ez Anyunak jó, miért ne csinálhatná? Legalább lesz társasága! Hirtelen belém bújt a kisördög. Meg kellett kérdeznem: – Anyu, nem tudod, miért öl valaki a hite érdekében? Összehúzott szemmel nézett rám. – Anna, én nem akarok ölni a hitemért! Mi vagyok én, az Al-Kaida? Megérintettem a vállát. – Dehogy, nem erre gondoltam! Van egy esetünk odabent: egy őrült sorban gyilkolja az embereket, és mindig egy Biblia-idézetet hagy az áldozatok mellett. A Biblia-szövegek szellemében végzi ki az áldozatait. – Anna, én nem a hamis pénzeket ismerem, hanem az igazit, úgy tudom megkülönböztetni az igazat a rossztól. Az ördög annyi formában nyilvánul meg, hogy ember nincsen, aki mindet követni tudja! Gyanúsan méregetett. – De nem azt mondtad, hogy felfüggesztettek téged? Miért foglalkozol vele? – Rémusznak szüksége van rám. – Ah, Rémusz! Elfelejtettem: Anyu valami titokzatos oknál fogva soha nem bírta Rémuszt, pedig az soha nem bántotta őt, soha nem volt vele udvariatlan. Igaz, soha nem is találkoztak, csupán az én elbeszéléseim tették Anyu számára ellenszenvessé. Soha nem tudtam meg a miértet. Témát váltottam: – És mióta jársz ebbe a… – Közösségbe. – …közösségbe? – Két éve! – Hogyan? – Két éve. – Eddig nem mondtad! – Eddig nem. Valahogy nem tartottam fontosnak. Meg ismerem a reakcióidat, Anna! Nem akartam vitatkozni veled. Úgysem vagy képes belátni, ha tévedsz! Csodás: rém vagyok az anyám számára! Nyeltem egyet. – Anna, mondhatok valamit? – kérdezte Anyu. Soha nem kért még engedélyt a megszólalásra tőlem. Széttártam a kezemet, bólintottam. – Anna, volt olyan, hogy az Isten emberi eszközök által szolgáltatott mások felé ítéletet. Ez nem volt újdonság. – Csak nem szabad túlságosan szentimentálisan értelmezni a szeretetet! Ez új volt. De nem vitatkoztam. Hirtelen lehetetlenül elálmosodtam. Az Anyuval való beszélgetések ezt sűrűn kihozták belőlem. A kis park nem volt messze Anyu lakásától. Ásítottam egy nagyot. – Anyu, ledőlhetnék nálad fél órára? Elmosolyodott.


83

– Persze, kisded egyszülöttem, menjünk! Ha felébredtél, melegítek neked tejecskét. Utálom, ha gügyög! Felálltam, ő is felállt, belém karolt, és úgy andalogtam vele a szobájában nyújtózó ágyacska felé, mint ha a szerelmesemmel tettem volna. Kac-kac-kac!

84


Bibliás: Tanár úr, nyissz és spricc Mert oka, ugye mindennek van, aminek nincsen oka, foka, boka, sonka, az az őrület fakadmánya, bár a bolond beszédben, naná, is nagyon sokszor van rendszer. Az őrület tehát csak társadalmi közmegegyezés kérdése, végzése, bélképe. A köldökben lúdtollal sétálók társadalmában az üres köldök az őrület. Erről Szathmári Sándor nagyon sokat tud. Kazohinia. Szóval mindennek van oka, bojtja, foltja. Mondtam már: az Isten ítéletének vagyok az eszköze. Kiváltság ez, döbbenetes kiváltság: teljesíthetem a Teremtő akaratát, teljessé tehetem a szeretetet itt, a Földön! Nem azért, mert okos vagyok, nem azért, mert nem lenne nálam megfelelőbb eszköz, nem azért, mert én vagyok a legokosabb, hanem azért, mert Isten, az Ő hatalmas kegyelméből felkent erre a feladatra, szólt hozzám, parancsolt, és ki vagyok én, hogy ne cselekedjem az Mindenség Urának akaratát? Amikor szól hozzám, megrendül az ég, megremeg a föld, vastag hangja betölt mindent, mintha szeretkeznék, be kell hunynom a szememet, mert simogat az engem megszólító Szeretet, mert én nem félek Tőle, ahogyan a Biblia prófétái reszketve térde hulltak. Én nem félek, mert a „szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben”36. Amikor hozzám szól, megremeg a gyomrom, megremeg a szívem, táncot járnak, a zsigereim, zsigerelem, kiherélem, örömtáncot járnak, felragyog az ég, és dicsőségbe öltözik a lelkem, mintha csak magam lennék a Szent Sátor, ahol az Úr lakozik. S megjelenik felettem a Shekina, az Úr dicsőségének ragyogása, képmása, gagyogása. És szól hozzám az Úr, azúr, plezúr. Szól hozzám, méltatlan földi eszközéhez, és elküld, hogy tegyem meg, ami az Ő akarata, végezzem el, ami az Ő országának mielőbbi eljövetelét előkészíti. Semmi, de semmi nem történik ok nélkül, mindent az én Istenem tart fent ezen a világon, minden az Ő sérthetetlen, fennkölt akaratát tükrözi! Minden! Szinten, szinte minden… „Akkor is megyek, ha nem akarom, nem kísér senki utamon. Arcom mossa eső és szárítja a szél, az ember mindig jobbat remél!”37 Nem mondom, hogy erre vágytam, ezt akarnám tenni magamtól is. Ember vagyok, Isten-hívő vagyok, agyak, latyak, aki inkább szeretni akar, de mert hívő vagyok, nem tehetem meg, hogy magam választom meg a szeretetem formáját. Amikor Jézus másodszor visszajön, „amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent”38. Hát, bizony ám, nem tréfadolog ez, nem ám! Isten a szeretet, de „a mi Istenünk megemésztő tűz”39 is, azám, kiskomám, fapofám, kisapám! Megemésztő


85

86

tűz! S amit a tűz emészt, az nem szép, de nem ám, az ég, mint a veszedelem, a bűnt én reset-elem, lereszelem! Isten, hát ezt mondja: az Úr „nem hagy büntetlenül. Szélvészben és viharban van az Úrnak útja”40. Vér volt, sok vér volt, jaj, de sok! S nem akart leválni a fej, csak nézett rám a spriccelő vérben a döbbenettől, fájdalomtól kimeredt szem, ahogy a torkát átvágtam, de a gerinc nem akart elválni, eltörni, és még mozgott a száj, ahogy a vér bugyborékolt belőle, még nézett ide-oda a szem, jeges rémülettel, segélykérőn, de szó vagy sikoly már nem jöhetett, nem voltak már hangszálak… Ó, Uram, a te szent és kifürkészhetetlen akaratod, az… Hogy enné meg a fene, kefe, szekerce, fejezte… Aúúú, ezt miért kaptam, kezem? Fene, enne, fenne, kenne. Értem! A tanár úr, mondta a mennyei Hang, bűnös ember. Bűnös, mondta a Hang, Isten hangja, amiképpen Isbóset bűnös volt a király elleni lázadásban. Dávidot tettem, az én változtathatatlan akaratomból királynak, és Isbóset nem engedelmeskedett, inkább a saját emberi belátására, bevásárlására, becsinálására bízta a dolgot, a sírjában forgott, de hiába ógott-morgott! Menj, gyermekem, menj: az a tanár Isbóset! Menj és öld! Véget ért számára a kegyelem ideje! Ki vagyok én, Isten gyermeke, hogy megkérdőjelezzem, amit Ő mond? „Kicsoda vagy te, óh, ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így?”41 Ezt mondta, hát mentem, megtettem, a reggelimet megettem, állatom megetettem, neki fejét leszegtem. Amikor megkérdeztem, miért Isbóset a tanár úr, Isten megharagudott. „Nosza! övezd fel, mint férfi, derekadat; én kérdezlek, te pedig taníts engem! Avagy semmivé teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy? És van-é ugyanolyan karod, mint az Istennek, mennydörgő hangon szólaszé, mint ő?”42 Erre megrettentem, megszeppentem, elrepedtem, csermelyekben, mert valóban, ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam a Teremtőt és Fenntartót? A rettenetemre, alázatomra, poromra, koromra, megenyhült, mert nagy irgalmú Isten Ő, és megválaszolta, bár a válaszát nem értettem meg teljesen. Azt mondta, a tanár úr csak egy ideje tanár, szamár, fakanál, régebben az ország igazgatásában volt benne, de nagyon, állj bosszút az agyon, vágd le a főt, mert attól büdös a hal, ha akar! „Kelj fel, öljed!”43 Öljed, mert benne volt a tanár úr az ország igazgatásában, de nem bitorolta csak a hatalmat, nem az övé volt, olyat kívánt, ami nem az övé, amit nem neki adtam, ő csak elvette mástól. Mert az Úr szája szólt! – Megkérdezhetem, Uram, mi volt úgy igazából a bűne? – kérdeztem Istent. Kegyes volt, válaszolt. Jé! – Az a bűne, én választott gyermekem, hogy a tanár úr egykor professzor volt a Tudományos Akadémián, de csak úgy lehetett az, hogy politikai eszközökkel eltávolíttatott onnan valakit, akinek a helyére beülhetett, nem kecmecezett, ezért legyen lefejezett, aki fejes volt, és nem saláta! Ez a valaki kedves volt az én jóságos, igazságos szívemnek, hoppá, és ezért állok bosszút rajta, micsoda egy fajta, meg is látszik rajta! Az Akadémiáról aztán egyenes útja vezetett a tanár úrnak a Parlamentbe, teremtette, mind megette, de nem sokáig élvezhette, mert gondoskodtam róla, fránya a bélflóra, beletettem bacillusokat, meg peronoszpórákat, hogy legyen jól beteg a pocija, jól kitoltam vele! De nem tanult belőle, semmit nem bánt meg,


semmit nem vallott be, ezért ítéletet tartok a számára, szamára, a világ szeme láttára! Fejet hajtottam, s én mentem, mit tehettem, levedlettem, mert ha Ő küld, menni kell, nincs mese, vérzik már a kis vese! Menni kell, mert ha egyszer lejárt a tanár úr számára a kegyelmi idő, akkor lejárt, s ha én vagyok az eszköz, akkor általam járt le! Ez van, ugye! Volt kétség bennem, hogy elég lesz-e az én erőm, de az Úr mindent pontosan megmondott, de meg ám, hapsikám, kiskomám, balbokám! Azt mondta, menjek el éjjel, virradat előtt a tanár úr lakására. Kérdeztem, miképpen? Mire őt azt felelte, lesz egy autó előkészítve neked, benne lesz a slusszkulcs, azzal menj, de ne a háza előtt állj meg, hanem a kis erdőben, a háza mögött. Így tettem, vedlettem. A tanár úr még aludt. Nyitott ablaknál. Az Úr mindent csodásan eltervez! Esőköpenyben, kesztyűben, lábamon nyloncipővel másztam be hozzá. Az ablaka, vak kaka, az erdő felé nézett, nem láthatott meg senki, ennyi! Egy macheta volt nálam, bármelyik vadászboltban kapható, egy erőteljes nyisszantás volt, egy szót se szólt, nyissz, jött s spricc, de még hogy! Nem is tudta, mi történik vele, gurult is a feje! Jól kiélezett szerszámommal én elbántam vele! Így terveztem, de nem volt elég éles a macheta. Többször kellett sújtanom. Még szerencse, mondom, hogy a hangszálait hamar elvágtam. Fogtam a fejét, beletettem egy zöld szatyorba, a machetát a kabát alá, uzsgyi, ki az ablakon, és vittem ki a határba, miután megírtam az igét, amit Isten megíratott velem, hogy értsenek a hitetlenek a szóból. A fejet elszórtam a kis erdőn túli határban, majd levettem a véres dolgokat, azokat egy másik zacskóba tettem, levettem a rajtam levő ruhát is, kaláris, majális, és átöltöztem. Vagy harminc kilométerrel odább aztán a zacskóba, amiben a ruhák voltak, nagy követ tettem, és bedobtam egy folyóba. A kocsival később megálltam az első Tesco parkolójában, és otthagytam, majd a Tesco-busszal bementem a városba, ahonnan vonattal hazamentem. Elvégeztem, Uram, amit rám bíztál, de nem érzem jól magamat! Értem én, mindent értek, de mégis… Szeretlek, Te vagy nekem a minden, Te vagy nekem „az út, az igazság és az élet”, de nem tehetek róla, vacakul érzem magamat, Uram: embert öltem! Ne ölj! – mondja a törvényed, engem meg mégis arra késztetsz, hogy áthágjam ezt a törvényt! Nem vitatkozom, fejet hajtok, ha kell, zsákruhába öltözöm, de Uram, mosd ki az agyamból, mosdd ki, amit képtelen vagyok kiverni! Mosd, mosd, fosd át az agyamat, akarat, daganat, felfakad: nem akarom látni, amit láttam! Nem akarom, Uram, nem akarom! Félek, de nem tudom, mitől félek! Nem akarok sírni! A könnyek szemből jönnek, ahogyan a vér is onnan jött, nem akarom, hogy vérré váljanak a könnyeim, nem akarom a vért, amit Te akarsz! Akarom, amit akarsz, csak vért ne többet, csak vért ne többet, csak vért ne többet! Válassz más eszközt, ó, Uram, könyörögöm, válassz mást! Kérlek, szerető Istenem, szeress engem azzal, basszal, zajjal, hogy elfordítod tőlem ezt a feladatot! Kérlek! Összegömbölyödök, magamra húzom a takarómat, úgy nem érhet baj! Becsukom a szememet, nem kell, amit láthatok, nem akarom látni! Atyavilág! Mi ez a


87

szag a kezemen? Vér. Vér! Még mindig nem jött le az a két csepp vér. Denevér! De ne, vér! Kiserkent a vérem, nem baj, tépd kefe a húsomat, kussomat. Vér a vérhez, csont a csonthoz, hús a húshoz… „Kard által vész, mind, ki kardot ragad!”44 Szól a Hang, megint szól a Hang! Pörög a kerék, a mókuskerék; vércsuszam-, nyálzsiger-útvesztő, amiből nincsen kiút, kijut, kifut, kibújt. Mint Isten gyermeke, ha engedelmeskedni kezd, ha felismeri, hogy csak egyetlen dolga van ezen a földön: belesimulni a legnagyszerűbb, legtisztább akaratba, feka csajba, abrakadabra! Neeeeeeeeeeeeeeeeeem! Uram, ne szólj, nem kell több feladat, ne, kérlek, neeee, nem akarok ölni! Nem akarok! Uraaahaaam, Isteneeheem, nem, nem! „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!”45 Tudom, meg kell tennem…

88


Rémusz: Üzenet Szerelmes vagyok a feleségembe! Nagyon! Rita minden igényemet kielégíti. De komolyan! A feleségem, de a barátom is, szellemi párom is, meg minden párom is! Azt mondja, ő is így van velem. Csak keveset vagyok vele. Egyre kevesebbet. S hogy vegyem feleségül a Bibliást, mert úgyis többet foglalkozom vele, mint a kapcsolatunk ápolásával. Ezt is mondja. Persze nem gondolja komolyan. Persze, hogy nem! Remélem… Mert közben megértem őt. A múltkori félresikerült Bogárkámos-, Károlyos-beszélgetés után olyat mondott nekem, hogy azért a mondatért bármelyik férj komoly összegeket fizetne, csak a felesége komolyan elmondja neki is. Így szólt a mondat: – Mennél inkább inni a barátoddal, s ne lássam a színedet se, három napig! Menjetek, ahová akartok! Igaz, így folytatta: – De ha nem fejezed be, hogy még a szabadidődben, a barátaiddal is csak dolgozol, hamarosan engem nem látsz! Rita nem hisztis nő. Azt szoktam mondani, hogy csak a külsejében nő, belülről a tesztoszteron mozgatja, férfi a javából, gyönyörű női testben, gyönyörű női arccal. Képzeljenek el egy olyan nőt, aki A-ból C-be nem úgy jut el, hogy X, Y, V, Z, Zs, még a B-t is kihagyja, hanem úgy, hogy elindul A-ból, és hamarosan C-ben van. Nehéz elképzelni, ugye? S ez a nő engem szeret! Na, ezért vagyok baromi szerencsés pasas! Meg most szerencsétlen, mert pasi lelkéből fakadón, ha egyszer kimond valamit, azt komolyan gondolja, nem csupán a szél lengeti a száját. S kimondta: – Rémusz! – semmi becézés, még egy csupasz „szerelmem” se; nagy a baj! – Ha nem vagy hajlandó kidobni az ágyunkból a Bibliást, akkor én megyek ki belőle! Milyen már, hogy látom a szemedben, miközben bennem vagy, hogy róla gondolkodsz? Soha nem volt gátlásos. Sem az érzései, sem a tények kimondásában. Sem a komolyan gondolásában. Szóval baj volt. Kivettem két nap szabit, meg ott volt hozzá a hétvége. Volt tombolás odabent ezerrel, hogy a kupi kellős közepén, hogy már tutira politikává válik a tehetetlenségünk, hogy azért van a pofámon bőr, hogy a sajtóval is kellene valamit kezdeni, hogy így, hogy úgy! Mondtam: Adieu! Hétfőn leszek, a telefonom be lesz ugyan kapcsolva, de csak azt veszem fel, aki legalább háromszor telefonál, és azt is seggbe rúgom a hazajövetelem után, ha csipcsup baromságért zaklat. Mondjuk, a Nagyfőnököt nem rugdosom, de a lényeget neki is elmondtam, lájtosabb megfogalmazással. A neten találtam egy házat a Bakonyban, Bakonybélben, a bencés monostortól nem messze, az erdő szélén, annak egy szobáját foglaltam le három éjszakára,.


89

90

Helyre külsejű házacska, családi vállalkozásban működtetett vállalkozás, ellátással, csupa fa szobabelsővel, nem horror áron, tiptop kerttel, a kertben filagóriával, nyírt gyeppel, miegymással. Gyerekkoromban jártam Bakonybélben, s valami misztikus benyomásom támadt a monostor melletti kis tóról és a partján álló Szent Gellért szoborról, meg a tó melletti dombra vezető Kálváriáról. Igaz, azóta még szebbé tették a környékét, ahogyan az internetes fotókon láttam. Hely bőven volt, így, késő tavasszal, bármennyire jó idő is van, nem indult még be a turistaszezon. Örvendeztek nekem, hogy egyáltalán van valaki, aki szobát foglal. Ahogyan örvendezett Rita is. Örvendezett, mert kettesben leszünk, s örvendezett, mert végre én vittem végig egy kiruccanásunk megszervezését. Ezt eddig mindig ő csinálta, tokkal-vonóval. Örvendezett, mert szem előtt tartottam a kérését, s ezzel fontosabbnak ítéltem a kapcsolatunkat, mint a munkámat. Na, jó, igaz, ami igaz, ott legbelül árulónak éreztem magam: egy ügy kellős közepén lelépni, otthagyni Kornélt, Annát, a stábot, nem volt könnyű döntés. Azon kívül, hogy fejjel rohanok a falba, ha valaki közben megoldja az ügyet! Mert azért, nehogy már! Azt szeretem Ritában, ezer más mellett, hogy gyakorlatias. – Mikor indulunk? – Egy hét múlva, kedvesem! Nem kezdett el azonnal csomagolni. – Rendben, akkor hozom a bort, üljünk ki egy kicsit az erkélyre! Szóval nem kapkodta el. A programot is megszerveztem. Sok szobában töltött idővel, vacsorával, kirándulásokkal, nagy, közös olvasásokkal, pótlólagos filmnézésekkel. Istenem, mennyi lemaradásom van! Nem is tudom, mennyi szépirodalmat, mennyi filmet kellett már kihagynom! S néhány kirándulás útvonalával is készültem, meg egy zirci arborétumos sétával. Minél több minden megszerveztem, annál jobban vártam én is a kiruccanást. Mintha csak valami második nászútra készülődnénk. Rita odaadta a boros palackot, győzzem le én a dugót. – Mennyi kötelező gyakorlat lesz útközben? Mondom, gyakorlatias! Magam is az vagyok. Az ilyen, hosszabb utakon általában lelogisztikáztam ezt-azt, elintézni, szállítanivalókat, régen látott ismerősök látogatását, ilyesmiket. Bár nagy volt a kísértés, most semmi ilyet nem vállaltam be. Semmit! Már ezt is átgondoltam. Kezdek valóban kiváló férje, ura lenni? – Rémusz, te a kedvemben akarsz járni! Mi lesz ennek a böjtje? – Semmi! – Olyan még nem volt! – De ha mondom! Társasszonyom fenemód elégedett volt. Macskásan ült az ölembe, elegánsan egyensúlyozva a kezében a boros poharat. – Imádlak, Rémusz, tudod? – Kezdem sejteni, édesem! Volt már gyanú bennem… Szép esténk volt. Pornográf beütésekkel. Nem, inkább döntő részben volt pornográf, szerelmes beütésekkel.


Nem voltam tétlen közben, az indulásig maradt egy héten. Találkoztam lelkészekkel, papokkal, keresztény pszichológusokkal. Annát ezzel nem kicsit dúltam fel, de neki nem szakterülete a hit. Szerintem nem is hisz, és nem is volt még olyan esete, amiben a hitnek ekkora szerepe lett volna. – Mondd azt, hogy már nincs rám szükséged, vagy kínos a felfüggesztésem miatt velem dolgoznod! – fújt dühösen. – Anna, hülye vagy! Elmondtam, miről van szó! Világos voltam, szerintem! Szava nem lehetett, tényleg az voltam! Csak persze sértette a büszkeségét, hogy amiben jó, azt mégis mástól veszem igénybe. – Túl sok minden nincsen, amire büszke lehetnék, csak ez, Rémusz! – Figyelj, ez most nem az én dolgom! Nem téged kezellek, hanem egy ügyet kell megoldanom! Kellesz a továbbiakban, de itt nincs elég tapasztalatod! Elmondtam már! – gurultam egy kicsit méregbe. Anna vette az adást. Ebben mindig nagy volt. – Oké, igazad van, de mégis szar! – Akkor vidd ki a vécére, ott a helye! Széttárt kézzel bólintott. Aztán kivitte. Gondolom, mert többet vissza nem hozta. Vártam nagyon a bakonyi hétvégét, de azért odafigyeltem a megkeresett emberekre. Össze akartam tenni a képet. Olyan voltam, mint egy rossz nőgyógyász: benyúltam a sötétbe, ezt-azt megtapogattam, megfogtam, de fogalmam sem volt, tulajdonképpen mi az, amit a kezem elért. Nem mondtak botorságokat, de valami olyan kánaáni nyelven fogalmaztak, hogy akár egy biokémikussal vagy egy szoftverprogramozóval is beszélgethettem volna, abból sem értek többet. S csodálkoznak az egyházak, hogy az emberek nem kíváncsiak arra, amit mondani tudnak nekik: kíváncsiak lennének, ha értenék, bakker! Az embereim kedvesek voltak, aranyosak, segítőkészek, de úgy éreztem magamat, mint ha valami mlm-rendszerbe akartak volna kedves-édesen becsalogatni, nem kell vennem, csak elfogadnom, kipróbált, tesztelt rendszer, legyek tagja a nagy üdvösség-hálónak, megmentettje a Nagy Halásznak… A végén, be kell vallanom, sokkal többet nem tudtam meg az egyházi emberektől, mint amit előtte Bogárkám és Károly elmondott. Csak Bogárkámtól el tudtam fogadni. A keresztény pszichológus pedig inkább volt keresztény, mint pszichológus, igaza volt Annának, kár volt találkoznom vele. Bár nem is tudom, mit vártam. Nem analízisre mentem. Akiről beszélni akartam vele, arról nem tudtam jóformán semmit. Megtérésre pedig nem vágytam. Vagyis zsákutca. Pedig a pszichomanus nagyon aktívan próbálkozott velem, de hamarosan elhajtottam. Pedig neve is van a szakmában. Aminek a velem való kudarca ellenére még alapja is lehet. Csak nekem itt és most ez nagyon halvány volt. El is telt velük, meg a jelentés-írással, adminisztrációval a hét vége és a hét eleje. A Nagyfőnök szerdán még behívatott. – Bakker, Rémusz, a pofátlanságod határtalan! Egy ügy kellős közepén elmész!


91

92

– Még tavalyi szabim is van, főnök, és azt mondtad, kifizetésről szó sem lehet. Az emberek meg nem javulnak meg a kedvemért, ha erre várunk, akkor soha nem mehetek el sehová. Bizalmasan közelebb hajoltam: – Tudod, Nagyfőnök, hogy dolgozom. De kezd baj lenni otthon… A főnöknek már légkondis volt az irodája, de láttam rajta, mégis melege van. Megint az ingnyakát gombolgatta, miközben kelletlenül bólogatott felém. Tudatosan apelláltam a már ismert szociális érzékére, és bejött! – Ez a rohadt nyakkendő! – Vezesd be a rövid ujjú ing, kertészgatya egyenruhát! Sokan áldanának! Az asztalra csapott. – Ne pofátlankodj, Rémusz, mert lefokozlak! – Jutalmazni akarsz? Ezzel egy kicsit túllőttem a célon. Egy üres kávéscsésze bánta. – Szedd össze magadat, mert nincsen túl jó kedvem! Tisztában vagyok vele, hogy az emberek igazságérzete nem végtelen, s felejtenek: Zrínyi gyilkosa sem a vadkan volt, s bár a mai napig nem tudjuk ki, mégis menyien alszanak tök nyugodtan! De Rémusz, ez a Bibliás ez valahogyan más! A sajtó már a megbízhatatlan, kiszámíthatatlan közbiztonsággal van tele. A belügyér engem basztat, én meg téged, erre te szabira mész? Megkínáltam egy cigarettával a legvészebb tartalékból. Elfogadta. Leültem az asztalához. – Nem szoktál le? – kérdezte. – De, csak most nagyon ideges vagy, meg akarok nyugodni! – Hát, az anyád, Rémusz, meg a humorod! Egyenesben voltam. – Két nap, Nagyfőnök, a hétvégével négy, a telefonom bekapcsolva, és száz kilométerre leszek Budapesttől. Meg kell tennem, mert a házasságom megy rá! Szeretem Ritát, szeretem a munkámat, egyiket sem akarom elveszíteni. Szeretlek téged is, te meg engem nem, ugye? Kell neked egy elhagyott, összeomlott, depreszsziós Rémusz? Na, ugye! – Takarodj az irodámból, gazember, és meg ne lássalak hétfőig! Nem látott meg. Én láttam meg valami egészen mást, ami ugyan csak fél nappal rövidítette le a hétvégénket, de teljesen átrendezte az életünket. Erről később. Amit tudtam, ráhagytam Kornélra, aki olyan gyászos pofát vágott, mintha a nyugdíjas búcsú-bulimat szervezném. – Hahó, itt dolgozom a jövő héten is! Fel a fejjel, kicsi rigó, ne búsulj már! Kornél a fejét rázta: – Nem te fogsz hiányozni, csak nem lesz, aki az adminisztrációt elvégezze helyettem! Rajtam volt az anyázás sora. Megtettem. Aztán átöleltük egymást, mintha tényleg nagy útra mennék, szeretem ezt a krapekot, hiába beszéltem eddig keveset róla, és asta la vista, Budapest! Jó utunk volt. Direkt nem vettem autópálya-matricát, és a régi 7-es úton zötyögtünk végig. Lassabb, de szebb, mi meg nem siettünk sehová. Nagyjából félúton, legalábbis időben fél úton, Mór magasságában megálltunk ebédelni egy kis csárdában. Ritka finom halászlevük volt, az pedig csak úgy nyelte magába a túrós


csuszát, nagyra tördelt tésztadarabokkal, sok tejföllel, és apróra sütött töpörtyűvel. Én ezt ettem. Rita az étkezés terén sem tipikus nő: gyümölcsleves helyett csülkös bablevest evett, külön kért bele kolbászt, és utána letolt egy kisebb tálca disznótoros, párolt káposztával. – Nem reggeliztem! – mondta, és tényleg nem reggelizett. Csak egy kávé lötyögött benne is, bennem is. Rita úgy tud enni, ahogyan senki! Nem az elfogyasztott mennyiség miatt, az teljesen átlagos, hanem azért, mert stílusa van az evésének. Ahogyan kinyitja a száját a falat előtt, ahogyan a szájába teszi az ételt, ahogyan rág és élvezi az ízeket: majdnem erotikus élmény, komolyan! Én ilyet még nem éltem! Szóval megebédeltünk, én elszívtam egy ünnepi szivarkát. Rita még csak rám sem szólt, bizonyára érezte az alkalom kivételességét. – Mmmm! Nagyon jó illata van! – szimatolt bele a terasz levegőjébe. – Nem lesz bajod belőle? Tudod, már nem szabad közhelyeken… Elhallgatott. Felnevetett. Én csak utólag kapcsoltam. Felnevettem én is. Közhelyeken… – …szóval közterületen dohányozni! Észbe kaptam és körülnéztem, hol lesz a legkellemesebb elszívnom csokoládés ízesítésű füstölnivalómat, amikor a pincér éppen arra jött. Legyintett, és gyöngéden visszanyomott a székbe. – Maradjon nyugodtan! Mifelénk nincs, aki ezzel foglalkozna. Önökön kívül pedig nincs vendégünk, akit zavarna! Azonnal hozom a kávéjukat! – Miért, már kértünk? – kérdezte Rita. – Nem kértek, csak olyanok, mint akik kávéznak. Önnek, asszonyom, egy cukor és tejszínhab, önnek, uram egy kevés fahéjjal. Jól gondolom? Leesett az állunk. – Maga valami beépített muksó, ez meg kandikamerás felvétel, vagy mi a franc? – néztem körül. – Nem, uram, csupán emberismeret! – mosolygott a pincér. Jó ötvenes, szikár, csontos ember volt, valamiért Surda Surdilovics jutott róla az eszembe a Forró szél-ből. Csak az a nagyon tipikus kalap hiányzott a fejéről. Nem vitatkoztam vele. Rendőr vagyok, értettem, miről beszél, csak ami nekem természetes, ugye, az mástól azért meglepő. Ennyire fejlett szinten pedig pláne. Az étel és a kávé pazar volt, az ásványvíz üveges, amit a vezetés miatt ittam, Rita citromos söre pedig dobozos. A helyiek minden lehetőt megtettek, amit csak tudtak, s az nem volt kevés. Felírtam magamnak a noteszembe a vendéglő nevét és helyét. A számla mellé pedig nem csekély borravalót hagytam Surdának. Nem hiszik el: először nem akarta elfogadni! Komolyan! Csak amikor megmutattam a rendőrigazolványomat, s hozzá tettem, ha nem veszi el, elvitetem és különben is: „Rendben van-e az adója?”, nos, akkor vigyorgott egyet, és zsebre tette a pénzt. Sima utunk volt Bakonybélig. Nem csalódtunk a házigazdáinkban, Editben és Lajosban (étellel, koccintóval vártak), nem csalódtunk a környezetben, nem csalódtunk a szobában, nem csalódtam, a gyerek polcáról, aki valami iskolai elfoglaltságon volt, és csak fényképről imádhattuk, lekerült a Vázsonyi-féle Rémusz bácsi meséi, a szokásos röhögések kíséretében. S én nem csalódtam Ritában.


93

94

– Rémusz, én annnnyira szeretlek téged! – bújt hozzám macskásan, miután magunkra maradtunk, és elfordította a zárban a kulcsot. Elvigyorodtam. – Te kurva, a pénzemért meg az anyagiakért szeretsz? – Azért is, Rémusz, azért is! – helyeselt Rita. – Meg az eszedért, meg mert férfi vagy, és még ezért, itt… No, itt megállok. A többit nem szavakkal mondta. Kényelmes volt az ágy. Legyen elég ennyi. Ki se szálltunk belőle, csak vacsorázni. Aztán órákig néztük a csillagokat. Beszélgettünk. A Bibliást és a rendőrséget kényszeresen kerülve. Mármint én. Ritának eszébe sem jutott szóba hozni. Aztán amikor olyan késő volt, hogy még a csillagok is ásítoztak, ölben vittem be a feleségemet az ágyunkba. Nem tiltakozott. Csak az én derekam. Amit persze neki viszont a világ minden kincséért el nem mondtam volna, elvégre férfi vagyok, ugyebár! Másnap elmentünk a kis tóhoz, amire régről emlékeztem. Alig találtuk meg, mert az odavezető útra már nem emlékeztem. Kicsit sem. Olvastam valahol, hogy egy férfi csak a legvégső esetben kérdez, ha el akar jutni valahová. Na, ebből is tudom, hogy férfi vagyok. Már sokszor tapasztaltam. Végül a bakonybéli bencés kolostor kis kőkerítésén átkiabálva egy szerzetestől kértem útba igazítást, aki a kolostor kertjében a levendula-ültetvényt ápolgatta. Mosolyogva, kedvesen magyarázta, hogy már majdnem a célnál vagyunk, csak forduljunk be a templom mellett jobbra. Egy kis jellegtelen földút vitt be a tóhoz, közvetlenül a templom mellett. Kis házak között kanyargott, ki sem volt táblázva, merre kell menni. De a végén, mielőtt kiértünk volna a faluból, és ki nem nyílt volna a tér egy hatalmas völgyre, a fák között valóban ott volt a tó. Nem olyan volt, mint amire emlékeztem: sokkal szebb! Nem foglalt több helyet, mint egy kisebb kert, ötszáz négyzetméter nem volt nagyobb. Kis sétaút vezetett körbe, öt méterenként padokkal, amiknek a nap minden szakában az út mellé ültetett fák adtak árnyékot. A hegy felöli oldalon, úgy, ahogyan emlékeztem, ott állt a szépen felújított, apró kápolna, mellette egy kis vízgyűjtő ciszternával, előtte pedig Szent Gellért kőszobrával, a lábánál egy virágkoszorús borjúval, vagy mivel, ami félős kíváncsisággal bújt Gellérthez. – Gyönyörű! – bólintott Rita. – Ha egyszer szerzetes leszek, itt akarom megírni az életem emlékeit! Leültünk egy padra, hallgattuk a békák üvöltözését, a távoli kutyaugatást és a földeken dolgozók gépeinek távoli zajait. Nem vagyok konkrétan hívő ember, de ott a tó partján üldögélve elfogott valami, valami, valami kimondhatatlan: hogy nem vagyunk egyedül, van gondviselés, és onnan fentről van, aki figyel ránk. Bogárkám mesélte, hogy valamikor az őskorban, de legalábbis kamaszkorában járt Hévizen, és ott egy szőlős domboldalon áll egy kis kápolna. – Bogárkám, nem tudom, hogy van ez, de ott hittem el először, hogy van Isten! Semmi nagyzolás, semmi túlcsicsa, semmi lélegzetelállás, de a keresztnek abban a kis kápolnában volt jelentése, baszd meg! A mondat vége ugyan nem illet az elejéhez, de értettem, amit mondott.


Annak a tavacskának a sétaúttal, a kápolnával, a szoborral is volt jelentése. Mindketten éreztük, Rita is, én is. Kis idő után felmásztunk a kápolna mögötti dombra. Meredek ösvény vezetett felfelé, és egyenlő távolságokra leszúrt oszlopokon ott várt minket Krisztus megfeszítésének egy-egy stációja. Mindegyiknél megálltunk, tűnődtünk. Csendben voltunk. A dombtetőn három kőkereszt magasodott a lombok közé. A legmagasabb volt a Megváltó keresztje. Csak álltunk alatta, és még mindig csendben voltunk. Méltatlan lett volna minden szó. Ugyanolyan némaságban, gondolkozva ereszkedtünk vissza a tóhoz, ahogyan felmásztunk. Visszaültünk a padra. Rita szólalt meg: – Ezt a te Bibliásodat el kell hozni ide, akkor talán megérti a lényeget! Visszahőköltem, hogy szóba hozta, de ellenkeznem kellett. – Kötve hiszem, hogy bármit is megért valaha a lényegből. Túl messzire ment már! Rita nem ellenkezett. – Kár! – csüggedt le a válla, de egyből rám is mosolygott. – Rémusz, szerinted van Isten? Rita sem látott soha tisztán ebben a kérdésben. Műveltebb volt, mint én, olvasottabb, hittanra is járt, bérmálkozott is, a kedvéért volt egyházi esküvőnk, de soha nem gyakorolta az egyháza által elvárt szinten a hitét. Túl elvont, túl kocka, túl korlátolt rendszervolt a számára. Biblia-ismeretét is jobbára a művészettörténetből és filmekből merítette. – Azt sem tudom, hogyan működik a mikrohullámú sütő, honnan tudjam, van-e Isten? Menj, kérdezd meg anyádtól! Kedvesem kizökkenve az átszellemültségből kizökkenve, értetlenül nézett rám. – Mi van? – Woody Allen filmbeli apja mondta, valamelyik darabban, amikor ugyanezt kérdezte tőle. – Aham! Komolyan kérdeztelek! – „Várom, hogy hihessek.” – feleltem, de Rita lefülelt: – Dan Simmons, Hyperion46. – Nem ér! Mondom, komolyan kérdezlek, ne filmmel, meg irodalommal válaszolj nekem! Tényleg komolyan kérdezett. Nem hülyültem tovább. – Nem tudom, szerelmem. Ha a mindennapokat nézem, azt mondom, nincsen. Itt van olyan érzésem, hogy a valóság idekint van, és tévedek. Rita hozzám bújt, nem forszírozta tovább a kérdést. Mindketten kevésbé tudományosan, de árnyaltabb válaszlehetőségekkel néztünk fel az égre. – Olyan jó itt, Rémusz, szeretlek! Köszönöm, hogy elhoztál ide! Nem vitattam sem a szerelmét, sem a köszönetét. – Tudod, mindaz, amit valaha tanultam Istenről, olyan…, olyan… izés idekint. – Izés, kedvesem? – Jó-jó, nem találom a szót! – gondolkodott. Nagyon. – Olyan könyvszagú! – mondta kisvártatva diadalmasan. – Könyvszagú, igen! Mert mindaz, amit tanultam, dogma. Ami itt van, az meg lélegző élet! Igen!


95

96

Fontolgattam, hogy megszólalok, de mégsem tettem. Lett volna mit mondanom, kérdeznem, de legbelül tudtam, mindannak, amit mondok, nem Rita az illetékese, nem ő megfelelő fórum ebben a kérdésben, bármennyire is szeretem, bármenyire is adok a véleményére, és bármennyire is őt jelöltem be a Facebook-on, mint engem inspiráló személyt (bár ezt később töröltem: rendőr létemre elhamarkodott dolog kiszolgáltatni magamat és az enyéimet). Ráadásul, mondom, volt ott, van ott valami Bakonybélben, ami csendesíti a kételyt és értelmetlenné teszi a kérdéseket. Nem szóltam hát, csak átöleltem Életem Nőjét, és ültünk csendben, elgondolkodva, ejha!: álhatosan a tóparton. Jó idő eltelt, amikor a gyomrunk korgása visszazavart a szállásunkra. A panzió tulajdonosai bőséges, meleg vacsorával vártak. Volt az asztalon sült marhaszelet, párolt káposzta, hideg kacsamáj, barnamártás, krumplis-kapros gombóckák, sült krumpli, párolt zöldség, hideg zöldségsali (olívabogyóval; imádom!), pincehideg bor, hűtőhideg sör, háromféle süti. Mintha a királyt várták volna, holott rajtunk kívül nem volt vendég a házban. – Ott volt-e a Mindenható? – kérdezte Edit, miközben egy kézmozdulattal hellyel kínált. Összenéztünk. Bajban voltam. Rita nem annyira. De válaszolni neki sem akaródzott. Edit elmosolyodott. – Ott van az mindig, akkor is, ha maguk előtt is szégyellik! – segített ki bennünket. – No, egyenek, gyerekek! Ettünk. Dugig méghozzá, de tényleg! Rita elégedett mosollyal dőlt hátra. – Végem, Rémusz! Kaptunk még kávét és hideg epret, pezsgővel locsolva, tejszínhabbal a tetején. – Nem tévesztenek minket össze valakivel? – kérdeztem a tulaj feleségét, aki csak mosolygott ránk szüntelenül, és semmi művi nem volt a mosolyában. – Egyenek csak, maguk az első, többéjszakás vendégeink az idén! – válaszolta. – Konkrétan három éjszakás… – fejszámoltam villámgyorsan. – Na, azért! – csapta oda székelyesen a tulajné. Lecsúszott hát az eper is. – Akkor immár csak egy cigaretta… – mondta Rita és a táskájából előhúzta a kedvenc szivarkamárkámat. – Kivételes az alkalom, én emberem, gyere, kússzunk ki a filagóriába! Megköszöntünk a pukkadásig-vacsorát, és kimentünk a kertbe. Ott ültünk vagy két órát, Rita felugrott a szobába a könyveinkért, olvasgattunk is. Aztán fel a szobánkba, és mivel már ülepedett a vacsi, a zuhanyzás után jól esett egy kis testmozgás… Nagyjából így telt el három napunk. Napközben bejártuk a falut, a környező, közeli turistautakat, beugrottunk Zircre, megnéztük az apátságot, az éppen élni induló arborétumot, amit utoljára gyerekkoromban láttam egy vándortáboros nyaraláson, s nagyjából el is telt az időnk. – Ne rámoljunk még, Rémusz, az olyan kiábrándító! Majd reggel összedobjuk magunkat! – kérte Rita szombat este. Eszemben sem volt rámolni, reggelre hagytunk mindent. Ráértünk, a tulaj azt mondta, nincsen időpont a szoba elhagyására, mert nem jelentkezett be senki szobafoglalással. Jól tettük, hogy nem kezdtünk el összecihelődni. Nagyon jól. Nem mérgeztük meg az utolsó éjszakánkat, aminek a


fő része egy, a tulajékkal és nem kevés pálinkával összekötött szalonnasütés volt. Összebarátkoztunk. Nem kicsit. Volt telefonszám, e–mail-cím csere, pertuivás (Edit, Lajos, Rita, Rémusz), ölelgetés, lapogatás, ahogy az kell barátok között. Volt vagy hajnali három, mire ágyba kerültünk. Semmi nem sürgetett reggel, aludtunk is vagy tízig, de még akkor is kótyagosak voltunk, mint a Sivatagi showban a berúgott majmok. Az első kávéig nem is láttunk ki a fejünkből. Amit sűrű egymásutánban követett még kettő. Reggeli nem nagyon ment le a lázongó gyomrunkba. Házigazdáink sem voltak sokkal jobb állapotban, vélem, magukból kiindulva csak pirítós és igen citromos tea volt a reggeli. – Ha kértek valami mást… – kezdte Edit, de csak ránézett a sápadt arcunkra, és nem forszírozta tovább a dolgot. – Jó lesz ez nektek, látom. Lajos jött a gyógyszerrel: – Saját gyártmányú barack, édeseim, nyomjátok csak befelé! Rita belesápadt a gondolatba, hogy innia kell, én meg a vezetésre való hivatkozással menekültem meg. – Ejnye má’, nyámnyilák, akkor itt egy butykossal, otthon igyátok majd meg az egészségemre! Nem volt mit tenni – eszünkbe sem jutott, hogy ne tegyük! – elfogadtuk, aztán mentünk összecsomagolni. – Hová siettek, édeseim, hosszú még a nap! – marasztalt Lajos. – Meg az út is haza. Elmúlt a hétvége, tengernyien mennek ilyenkor vissza a városba. Holnap meg kelni kell, Lajosom! – szabadkoztam. – Az már bizony igaz! – hagyta rám. – Eriggyetek, készüljetek, nem tartlak fel bennetekt! Erigytünk is a szobánkba. A papírt Rita találta meg. Nem reagálta le, azt hitte, munkaköri házi feladatot vittem magammal. Rosszallóan adta a kezembe! – Azt mondtad, Rémusz, hogy erről nem lesz szó négy napig! Hogy került ez a bőröndömbe mégis? S miért hozzám? Elvettem a papírt. Fogalmam sem volt, miről beszél. Egyfelől, mert az előző este elfogyasztott pálinkamennyiség nem járult hozzá, hogy túl sok mindenről fogalmam legyen az alapvető létfunkciókon kívül, másfelől, mert elképzelni sem tudtam, mi a franc az a papír a kezében? Mi keveredhetett hozzá? Vannak pillanatok, amikor megáll az idő. Mintha valami hatalmas erő kiakasztaná a sarkaiból, két ujja közé venné, és a megszokott sebességéből kimozdítaná, és nem engedné járni megszokott ritmusában. Olyan Mátrix-feeling, ismerik! Amikor Neo elhajol a marha lassan közeledő skuló elől, ami ezerrel suhan felé, de mert ő nem a mátrix része, képes olyan dolgokra, amire a mátrixban képtelen lenne. És elmúlnak a színek, és elnyúlnak a hangok, és a valóság minden részletének van ideje beleégni a retinánkba. Rita nyújtotta felém a papírt. Mintha lassítva tette volna. A hangja is olyan volt, mint amikor régen az MK27-es magnó húzta a szalagot. Legalábbis én így hallottam. – Rééééémoooosz, miöööört kellllllettt a vééégéééét elrontanooooood?


97

98

A mozdulata is lassított volt, ahogy a papírt felém nyújtotta. Az enyém is, ahogyan átvettem. Nem tudtam, mi van rajta, de a hideg futkosott a hátamon, ahogy nyúltam felé. Nem tudhattam, mi van rajta, de már pontosan tudtam, ki írta. Kiszáradt a torkom, s mintha por ment volna a szemembe. A hatalmas kéz még mindig fogva tartotta a Földet, s az időt. Nyúlok a papírért, Rita szinte hozzám vágja, örülök, hogy csak az idő állt meg, a gravitáció nem nőtt, közeledik a papír, de bármilyen lassan jön, én is lassú vagyok, mégsem vagyok Neo a mátrixban, a papír hullani kezd lefelé, és én meg már eszelősen üvöltöm: – Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Pedig még egy pillantást sem vetettem a papírra. Igazából akkor üvöltök csak, amikor nagy nehezen elfogom végre, és elolvasom, ami rajta van. Páni félelem ragad torkon, pedig én vagyok a bátor nyomozó, a Különleges Osztály vezető-helyettese, a sokat tapasztalt, a rutinos, az okos Rémusz. Remeg a kezem és üvöltök, visszagyorsul a Föld, a táskám felé kapok, de rutinból már a belső zsebemben van marokfegyverem. Ritát lenyomom a földre, de aztán mellévetődöm, mert hátha az ágy alá bújt az a rohadék. Feltépem a szekrényeket, majdnem kiszakítom a fürdőajtót és le a zuhanyfüggönyt. Sehol senki. Kiugrom a folyosóra és üvöltök: – Edit, Lajos, azonnal menjetek ki a házból, nyomás! Azonnal! Nem tudom, engedelmeskednek-e, de tudják, hogy rendőr vagyok, abban reménykedem, hátha valami összeáll nekik, kényelmes tempójú vidékieknek! Vágtatok a ház mellett kialakított parkolóba, Ritát vonszolom magammal. Nem a legjobb ötlet, de nem merem egyedül hagyni. Miért nem készítik fel a rendőröket olyan helyzetekre, amelyben az életük szerelmét kell védeniük? Rita semmit sem ért, de kezd leesni neki a tantusz, egyre kevésbé kell vonszolnom. A ház sarkán megállok, fegyver ki, lövés nem jön, kiugrom, bukfenc, újra lőállásba. Ha nem itt bújik a rohadék, akkor látványosan a falu népének chucknorris-oskodom, állati röhejes lehetek. De a veszély csak nyomja az adrenalint, Rita féltése pedig részeg dühvel tölt el. Ha megtalálom, most nem éli túl, ha lecsuknak sem! A vörös köd alászállt. A parkolóban semmi, a kocsinkban semmi. Alá is vetődöm, de előtte Rita kezébe belenyomok közben egy Lajos által szertehagyott fejszét. Nem áll benne túl jól, de talán semmi helyett megteszi. A kocsi alatt is semmi. Zsebből elő egy apró zseblámpa, alá is világítok, ott sincs semmi és senki. Vissza a házba, Rita leng utánam, mint egy kisúlyozott papírsárkány. Amint függőlegesben vagyok, azonnal karon ragadom, mintha a puszta érintésem vedelem lehetne a számára. A kezében tartott fejszével ezt-azt össze is zúz útja során, mert a vonszolásom közben nem annyira működik megfelelőn a térkoordinációja. Végig vágtatunk a házon. Sehol senki. Editre és Lajosra az udvar felől, a teraszon lelek rá. Hülyeség volt, hogy földrajzilag nem tájoltam őket, amikor kizavaródtak: arra gondoltam, az utca felé mennek, hogy szem előtt legyenek. Aztán rájöttem, hogy ez itt a falu szélén édesmindegy. Ott álltak értetlenül, csodálkozva és kicsit félve. – Mi a baj, koma? – jött meg Lajos rekedt szava.


– Azt hiszem, talán semmi. Maradj a nőkkel, én futok még egy kört – válaszoltam, s közben kivettem Rita kezéből a fejszét és odaadtam Lajosnak. – Ha bárki jönne, akit nem ismertek, kiáltsatok. Mindjárt jövök! Jöttem nemsokára, valóban. Senki nem volt a házban. Vagy jól elbújt. De az ösztöneim már sejtették, miről van szó, és éreztették, hogy csak a biztonság kedvéért futom meg a tiszteletköreimet. Megnéztem a melléképületeket is. Tiszta volt minden. Ház, kert, istálló, fészer, sufni, kertibudi. Bár annak az aljára nem néztem le. A filagóriában sem volt senki. A garázsban sem. Sehol sem. Felfogtam: nincs már itt az emberem. A Rita csomagjába tett levél csak figyelmeztetés volt. Fosatni akart, hogy pattanjak le a témáról. Mit mondjak, az első rész sikerült neki! Mire visszaértem a többiekhez, a ház előtt már ott állt egy rendőrautó. Ha a pasas itt lett volna valahol, ez nem jó pont. Ebben az esetben már mindegy volt. Lajos hívta őket. Volt lélekjelenléte. Meglepődtem, milyen gyorsan mozdultak a kollégák, hiszen Bakonybél nem a világ közepe, Zircről kellett jönniük a fiúknak, az meg ide vagy tíz kilométer. Hamar elmagyaráztam a kollégáknak, miről van szó, ők beszóltak a központba, aztán a megyeieknek. Egyfelől ellenőrizve lettek a Bakony tranzit útjai, és mind Veszprém, mind Mór felé a Bakonyból kivezető utak. Néhány járőrautó próbálkozott a lehetetlennel: megállítani egy gyanús embert. Nem vitatkoztam velük, nem kérdeztem, gondoltak-e rá, mitől lesz neki gyanús bárki is? Rita sápadtan állt Edit és Lajos mellett. Átöleltem. – Szállj be az autóba, kedvesem! – mondtam neki. Szokatlanul első szóra engedelmeskedett, miután elbúcsúzott a házigazdáktól. Én is csatlakoztam a búcsúhoz, és beültem Rita mellé. Mielőtt elforgattam volna az indítókulcsot, felhívtam Kornélt. – Levelet kaptam, Kornél. Intézkedj, hogy Rita kapjon védelmet! Kornél nem akadékoskodott, bár remegett a döbbenettől a hangja. Egyből kapcsolt, milyen levélről van szó.


99

Anna: Hitben járni

100

Mindaz, ami az agyban van, hat ránk, legyen az tudatos, tudatalatti, álom, képzelgés, vágy, információmorzsa, bármi. Normális esetben egy egészséges ember válogat az információk, késztetések, gondolatok között, rendezi őket a maga szempontjai szerint, mérlegel, osztályoz, mint valami könyvelő. Akkor is, ha nem tud róla. Ahhoz, hogy felöltözzünk, az agyunknak el kell végeznie egy csomó számítást. Az, hogy az öltözés nem tart órákig (persze van kivétel), az agyi kartotékrendszerünk következménye. Ha nem égtek volna bizonyos idegi folyamatok, akkor minden reggel több óránk rámehetne erre az egyszerű műveletre. Tudatosítanunk kellene, hogy mire való a ruha, melyik ruhadarab hová felhúzandó, milyen módon használható, és végig kellene gondolni, melyik is a mi ruhánk, illetve melyiket melyikhez vegyük fel, hogy passzoljanak egymáshoz és illjenek a társadalmi helyzethez, amiben használjuk. Ha mindez nem történik meg, akkor gazduram bizony a gyerek sapkájával a kezén, az asszony szoknyájával a mellkasán, érettségi öltönynadrágjával a nyakában, és törülközővel a derekára kötve menne megfejni Riskát az istállóba. Egyszerű művelet, de valóban vajon egyszerű művelet-e? S akkor még csak a reggeli felöltözésről beszéltünk! Hol vannak még ettől Isten dolgai? S hol van ettől a Bibliás megértése, annak kiszöszölése, hogyan működik, milyen belső rend szerint az ő agya, hogyan huzalozta, milyen tévutakra vitte őt a rosszul beégett idegpályák tömkelege. „És fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni. És ha valaki nem keresné az Urat, az Izráel Istenét, megölettessék kicsinytől fogva nagyig, úgy a férfi, mint az asszony.”47 – olvastam a szöveget a papírról, amit Rémusz a kezembe nyomott. – Ki tudott arról, hogy a Bakonyba mentek? – kérdeztem Rémuszt. Nem szóltam rá, hogy leszokóban van, még azért se, hogy cigarettázott az irodámban. – Ugyan! Ki nem tudott róla? Illetve azok közül, akik tudtak róla, kinek nem lett volna szabad tudni róla? Megfogott. Elgondolkodtam. Én is. Öten voltunk a kis szobában. Kettőnkön kívül ott ült még Rita, Kornél és Rémusz Nagyfőnöke is. Tanácstalanok voltunk. Nem mertük kimondani, ami pedig adta magát. Ott lebegett az egyetlen válasz lehetőség közöttünk, de olyanok voltunk, mintha valamelyik Harry Potter-jelenetet játszanák, amikor tudjuk az átok-varázsigét, de nem merjük alkalmazni, mert egy dolog tudni, mi lesz a következménye, és egy másik megtapasztalni, hogy a szavunk valóságot teremt. Mert egyébként a szó valóságot teremt. Minden kimondott szó! Bármi is legyen az. Ez persze mi, agyturkászok nagyon jól tudjuk. Ami kimondatlan, az is szó, az is visszahat a viselkedésre. Ami kimondott, az pedig a kapcsolatainkra. Naná, persze, önmagunkra is. Amit kimondunk, ahhoz normál esetben tartjuk is


magunkat, kivéve, ha mániákus hazudozók vagyunk. Akkor is tartjuk magunkat hozzá, ha nem értünk vele egyet, csak azért, mert kimondtuk. Így jönnek létre például a logikátlan érvelések: rajtakapnak azon, hogy nem ok-okozat, amit mondunk, de mivel kimondtuk, már igazságnak akarjuk tudni, és továbbra is ragaszkodunk hozzá. De ennek megfelelően nem fogalmazunk meg magunknak sem dolgokat, mert mágikus gondolkodásunk ősi maradéka reménykedik abban, hogy kimondatlanul nem is valóság, amit látunk, amit gondolunk. Amikor az orvos kijön a műtőből, és minden mozdulatán látszik, hogy nem tudta megmenteni a szívinfarktusos apánkat – fontoljuk csak meg! –, amíg meg nem szólal, amíg a végzetes szavak el nem hangzanak, él bennünk a remény, hogy mimikája, testtartása nem azt jelenti, amit, holott tudjuk jól, hogy de. S csak azután jön ránk a zokogás, hogy kimondja a mondat elejét: „Sajnos…”. Ugye? Így hallgattunk mi is, ott az irodámban, mind az öten. Körbejárt a cetli, néztük a már jól ismert írást, járt az agyunk veszettül. A csendet végül a Nagyfőnök törte meg. – Az írásszakértők? Mondtak már valamit? Máskor Rémusz biztosan beszólt volna valamit. Most nagyon érintett volt. Látszott rajta, hogy jócskán feldúlta a tény: Rita is a Bibliás látókörébe került. Most csak fáradtan legyintett. – Persze. Semmi különös. Gyakorlott írás, valószínűleg akkor is helyesen írna, ha nem másolná a szöveget. Vannak olyan átkötései, amik valószínűsítik, hogy nem a saját kézírása, hanem valami tanult, felvett írás. – Ennyi? – S nem több! Sem életkor, sem semmi más. Éppen, mert felvett. Újra csend ereszkedett közénk. Ezt a részt Rita unta meg. – Mi lesz most? Együtt élünk a kollégáitokkal? Egy ágyban a védelemmel? Rémusz a Nagyfőnökre nézett segélykérőn. Az Kornélra. – Intézkedtél? – Persze, Rémusz telefonja után azonnal. – Nézd, Rita, nem tudunk mást tenni… – kezdett bele Kornél. Érezte, hogy Rémusznak segítségre van szüksége. – A kurva életbe! Most kezdem érteni a pórnépet, aki a rendőrség tehetetlenségét szidja! – fakadt ki Rita. Aztán szinte azonnal meg is adta magát: – Nem kell védekeznetek, értek én mindent! A francba, olyan kis megértő vagyok, ha az életemről van szó! Nevettünk volna, de nem volt kedvünk hozzá. A tanácstalanság elvette a kedvünket. Vérprofi a Bibliás. Négyen legalább tudtuk, Ritával nem akaródzott közölni. Vérprofi, mert a nyomozást vezető rendőrt fenyegette, nem szokványos módon, s nekünk még mindig fogalmunk nem volt, ki ő? Vérprofi, mert olyan utat talált, amiről fogalmunk nem volt: nem hirdettük, nem hoztuk nyilvánosságra Rémusz személyét, azt sem, hol tartunk az üggyel, azt sem, hogy semmit sem. A Bibliás mégis rájött Rémuszra is, rájött az útra-módra, ahogy közel férkőzött hozzá, s közben olyan észrevétlen, láthatatlan maradt, mintha maga lenne az Isten. Bakker, hiszen éppen az akar lenni! Legalábbis az akaratának a végrehajtója. – Mit jelent a szöveg? – kérdezte a Nagyfőnök.


101

102

– Azt, ami le van írva: likvidálva leszünk, mert nem vagyunk jó keresztények. Éppen Ritánál volt a papír. Magában újra elolvasta, ami rajta állt. Összeszűkült szemmel nézte, majd megrázta a fejét: – Nem, Rémusz, itt nem az van! Visszahőköltem, de egy pillanat alatt világosság gyúlt bennem is, de hagytam, had fejezze be, amit mondani akar. – Nem vagyunk közvetlen veszélyben, férjuram! A jelen lévő kanok értetlenül nézték a rendőrnét. Várták a folytatást. Nem maradt el. – A szövegben csak az van, hogy valakik, vélem, a zsidók fogadást tettek, hogy innentől jó fiúk lesznek, megeszik a zöldséget is, nemcsak a tejbepapit, szót fogadnak, meg minden, s ha nem teszik, akkor ők maguk kérik, hogy irtassanak ki, mindenestül! Ha lehet, még nagyobb csend lett, mint az előbb. Ebben a társaságban ez módfelett szokatlan volt. Aztán pár másodperc elteltével értelem csillant Rémusz és Kornél szemében. – Szuicid bagázs! – fújt nagyot Kornél megkönnyebbülve. Már értette Rita érvelésének a lényegét. A Nagyfőnök nem. Rémusz szintén kapcsolt, és átvette a szót a nejétől. – Nem akar még ölni! Csak figyelmeztet: legyünk hűk Istenhez! Ha nem teszszük, akkor lesz csak félnivalónk. Addig nyugi van. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe. – Világos! Hiszen eddig mindig csak az ítélet végrehajtásánál hagyta az emberünk a cetlijeit, nem voltak figyelmeztetések. Legalábbis nem tudunk róluk… Ez az üzenet csak arról szól, hogy… – valami szöget ütött a fejembe: – Srácok, mifene kapcsolatotok van nektek az Istennel, ami miatt még nem húztátok ki a gyufát? Elmondták. Rita a katolikus múltját, Rémusz azt, hogy soha, semennyire nem érdekelte a vallás, a Beatles miatt egy kicsit odafigyelt a keleti misztikára, olvasott, látott ezt-azt, legmélyebb vallásos élménye Scorsese eretneknek kikiáltott filmje, a Krisztus utolsó megkísértése48 volt. Elmesélték persze a bakonyi élményüket is a tóval, a kápolnával, a stációkkal. Meg a beszélgetésüket. – Ez lenne a hit? – kérdezte aztán Rita. – Miért, mi a hit? – kérdezett vissza Rémusz. A laptopom után nyúltam. Egy-két pötyögtetés és: – „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” A csapat kicsit értetlenül nézett rám. Kiegészítettem a mondatomat. – Pál apostol, Zsidókhoz írt levél, tizenegy egy. A Nagyfőnök kezdte a türelmét veszíteni. – Mi az isten van itt, Biblia-kör? Egyszerre nevettünk fel. A nevetésben benne volt a Rita felismerése általi megkönnyebbülés is. A Nagyfőnök ököllel az asztalra csapott, de egy másodperc alatt felfogta, mit is kérdezett, és felnevetett ő is. Valami felszakadt belőlünk. Nem múlt el a vész, csak távolabb került, nem ma kellett megharcolni ezt a csatát.


– Így már érthető, hogy miért örül most nektek, és miért figyelmeztetget ez a gennyláda! – mondta Kornél. – A védelem ettől még marad! – szögezte le a Nagyfőnök. Csöngettek. Felálltam. A pizzás jött meg, a portán már szóltam, hogy engedjék fel. Telefonon rendeltem a tömegeknek, amikor már látszott, hogy nem kevés időt töltünk együtt. Rita munkája miatt késői vacsiidőben tudtunk csak találkozni, az épületben már alig volt valaki rajtunk kívül. Kimentem, észrevettem, hogy Kornélban munkál a rendőri idegpályák beégése, a szék hátsó lábára lendült, keze a szíve környékén matatott, és fürkészve nézett ki utánam, ahogy a pizzás fiúval kommunikáltam. Fizettem és beegyensúlyoztam a pizzás-dobozokat az üdítőkkel, salátákkal mártásokkal. Senki nem jött velem egyensúlyozni. – Köszi a segítséget mindenkinek! – vetettem oda, amikor majdnem leborult minden a kezemből. Négyen pattantak. Én Kornélra koncentráltam. – Kafa, hogy féltesz, rendőrkém, de akár közelebbről is tehetted volna! Kiválogatta ki-ki a maga rendelését. Kicsit felfüggesztettük a Bibliás kérdését. Rágtuk a gombákat, a sonkákat, az ananászokat, az erdélyi szalonnákat, a szalámikat, a kukoricát, az olívát, ki-ki ízlés szerint. Kornél kezéből egyszerre csak a szó szoros értelmében kiesett a pizza. Tágra nyílt szemmel nézett ránk. – Nem jó, nem jó! Baj van! – mondta tele szájjal, miközben vadul iparkodott lenyeldekelni, a beletömött falatot. Mellényelt, fulladt, könnyes lett a szeme. Rémusz hátba vágta, tisztultak a dolgok. Senki sem mozdult, Kornél végül levegőhöz jutott. – Rita még csak-csak, de Rémusz tegnapelőttig fekete bárány volt. Vajon honnan tudta a Bibliás, hogy Rémusznak és Ritának volt valami vallásos élménye a Bakonyban? Utánoztuk Kornélt: nagyjából egyszerre ejtettük ki a pizzát a kezünkből. Mert csakugyan, honnan?


103

Bibliás: Numizmatikai Penge

104

Nem én választottam ki az ítélet következő alanyát, Baranyát, vak nyanyát. Soha nem tennék ilyet, mert meg van írva a példa: „az igazságosan ítélőre”49 kell hagynunk a dolgainkat. Az Úr mondja meg, hová menjek, kire sújt le általam a karja. Honnan tudnám én, kinek járt le az ideje? Mert akinek lejár, csak arra sújt le az Úr karja. Akarja. Vakarja, Kárpát-alja. Hunyadit sem én választottam. Persze, hogy nem, persze, fejsze, ejnye, ejsze’! A Hang mondta akkor is, hová menjek. Üllőre kellett mennem, egy volt tűzoltóhoz. Nem tudtam semmit Üllőről, sohasem jártam ott. Utánanéztem, mit kellene tudnom Üllőről, leültem a gép elé, a pép elé, agyzselé, beütöttem, hogy „Üllő”, de nem érdekelt, amit olvastam. Hamarosan rájöttem, hogy semmi közöm hozzá. Mit érdekel engem egy város története! Nem a történelem a feladatom, hanem a történelem Istenének szolgálata! A tűzoltót Hunyadinak hívták, amíg élt. Aztán csak a hulláját hívták annak. A Hang elmondta, hogy szenvedélyes gyűjtő volt, numizmatikus. Kapóra jött, nyílván azért mondta el a Hang is. Volt otthon néhány érdekes érmém, még apámtól kaptam, mielőtt meghalt, magamhoz vettem hát őket. Megértettem Isten szavát, amit nekem mondott. Nem vitatkoztam vele, mint az első alkalommal, hanem figyelmesen hallgattam az okot, bogot, kokott: új emberem gyilkos volt. Megölni tehát nem bűn, hanem ítélet végrehajtás. Mert ő maga megmenekült az ítélettől. Embert ölt az embervédő, hahaha, hát emberkéz által pusztuljon! Igaza van Annak, akinek mindig igaza van, hiszen Ő az igazság és az élet! Az élet adója, fenntartója és egyedüli tulajdonosa, elvevője is, nahát, kabát, fakabát, ló farát, csak Ő dönthet életről és halálról. „…az Istenhez sír fel az én szemem, hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az ő felebarátjával való dolgát.”50 Na, ugye, mondom én! Illetve mondja az Úr, akinek pillantásától megremegnek a hegyek. „Jól van Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid.”51 Mi mást mondhatnék, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, amit Ő mond, bolond, kolomp? Tudtam a nevet, a címet, tudtam, hogy egyedül él. Tudtam, hogy ölt, költ, pörkölt, mindent tudtam. Hunyadi, tűzoltó, poroltó, konok ló, életet vet el, amihez nem volt joga. Soha nem derült ki, hogy ő volt, vakfolt. Úgy gyűjtött, hogy a szenvedélye mindent legyőzött. Vannak nagyon ritka érmei. Na, honnan, na, honnan? Hát nézzék meg a városi dögkút legalját, nézzék meg! De nem találnak már semmit, régi a történet, elerjedt, szétfolyt a bácsika, kancsuka, bal csuka, szét ám, a sok rothadó disznó és negyed marha között, folyós hús lett maga is, akinek nem volt bűne, csak gyűjteménye, sok töménye, gerjedelme, mert Hunyadi jégre tette. Jégre ám egy nagy kővel, s jövel, s a gyűjtemény az övé leend. A bácsika eltűnt, soha, senki nem találta meg, soha senki nem is gyanakodott a büszke, feddhetetlen tűzoltóra, de nem ám! Mert senki nem tudta, hogy a bácsika is gyűjt, mert ácsika,


a bácsika gyáva volt, féltette a kincseit. S milyen jól tette, szedte-vette-teringette, ez a kicsi mind megette, de evés után most jól be is szopta! A kocsi most sem az enyém volt. Mert motorral mentem. Talpig bőrben. Azt is loptam. Nem érdekes, honnan. A sapkám alá gondosan begyömöszöltem a hajamat. A zsebemben ott volt a nylon-kesztyű és a nylon-papucs. A motorral a kukoricásban álltam meg. Hajnal volt akkor is, az Úr kedveli a hajnalt. Lesznek, „akiknek nincs hajnalok”52. Beengedett a lakásba az óvatlan, szerencsére ébren levő tűzoltó. Azt mondtam, átutazóban vagyok, és érmével akarok üzletelni vele, és erre egyből ajtót nyitott. A kő már nálam volt, a táskámban, az érmék mellett. Rohadt nehéz volt. De varázsos erejük volt Hunyadira nézvést, hehehe. Nem volt sok dolgom, csak várnom kellett a megfelelő alkalomra. Előtte még egy kávét is kaptam tőle, jó kávét főzött, nőzött, kőrözött, éppen a vegyes tüzelésű kályhácskán rotyogott. A kávé utolsó kortyát véletlenül, bassza meg, akassza meg, fakassza meg, kilöttyintettem, majd gondosan felitattam, letöröltem egy papír-zsebkendővel minden ujjlenyomatomat a csészéről és a csészealjról. Kávézás közben elbeszélgettünk. Cserét ajánlottam fel. Bár kicsit vonakodva, de levezetett a pincébe, ahol a gyűjteményét tartotta. Belül ujjongtam a gyönyörtől: „Én vagyok az Úr, Istened, aki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.”53 Minden elő volt készítve. Sokat nem kellett mondanom, és amit mondtam, ahhoz kaptam a szavakat. „Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól ti bennetek.”54 Soha nem érdekeltek az érmék, mindig csak fizettem velük, és nem váltam a rabjukká, „mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme”55 Pfúj, de pfúj! Az eszköz ne váljon céllá, acéllá, smacivá! Ez is milyen szó már…! A tűzoltó tehát bátran matatott, egyre bátrabban, megnyertem a bizalmát. – Furcsa, hogy maga is gyűjt! Ritkán találkozom ilyen fiatalka gyűjtővel! – Az édesapám is gyűjtő volt! Tőle örököltem a gyűjteményem egy részét, meg mindazt, amit tudok az érmékről. Meg a szenvedélyét is. Töltött nekem a sifonérból kivéve egy pohár bort is, és megkínált. Elutasítottam, meglovasítottam, sikítottam. – Köszönöm, vezetek, nem ihatok! Tiszteletben tartott. Megitta ő maga. Nem baj az, csak ártson, annál könnyebb dolgom van! „Jöjjetek és lássátok az Isten dolgait, csudálatosak az ő cselekedetei az emberek fiain!”56 Mi mással lehetne legjobban elgyengíteni ezt az egykori tűzoltót, mint alkohollal? Köszönöm, Uram! – Megnézi a gyűjteményt? – kérdezte Hunyadi, de láttam rajta, hogy csak úgy, mintha a fogát húznák. Nagy, harcsabajusza olyan idegesen remegett, mint egy kisegéré a spájzban lámpagyújtáskor. Nem akartam vacakolni ilyesmivel, nem akartam az időt húzni, nyúzni, smúzolni, pózolni. – Köszönöm, nem! Csak irigykednék, tudja, hogyan van ez! Varázsszó volt, nem unszolt. – Mit akarna az érméiért cserébe?


105

106

Elgondolkodtam. Tudtam, mi mindene van, mert az Úr megmondta az Ő Hangjával, babot ettem hangyával, megittam mangóval. – Mária Terézia ritka aranydukátja, 1741-ből. Ezt találtam az interneten elsőre. Bemagoltam minden adatát. Hunyadinak megnyúlt a képe, lépe. Olyan volt, mint egy ló, tahó, hahó, szabó. Hehehehe! – Az igazit? Legyintettem. – Nem vagyok milliomos! Csak az utánveret érdekelne: 3,1 g súly, 20 mm átmérőjű, tükörveret minőségű. Csak 500 db készült belőle, és én lemaradtam. – Pedig nem is régen adták ki újra! – hitetlenkedett Hunyadi. – Követni kell a megjelenéseket, ha igazán gyűjtő valaki! Széttártam a kezemet, eszement, bele fent: – Igaza van, Hunyadi úr! Mit is mondhatnék? Kezdtem unni, hogy beszélgetünk. Még valakinek feltűnik a kukoricásban a motor! – Van belőle önnek? Azt szeretném cserébe! Meg némi készpénzt, mert az értékek, ugye, nem váltási kompatibilisek egymással. Hunyadi bólintott. – Rendben van, mennyit kérne? Szép lassan csak egérutat kutat. – Előbb látni szeretném a Mária Teréziát! Hátha a ládában van, amiben eddig kutatott. Ott volt. – Készséggel! A mai napig nem értem, hogy lehet valaki ennyire hülye? Nem tudom, mekkora értéket őrzött ott abban a ládában az egykori bűzoltó, de egyfelől ismeretlenül is simán beengedett a lakásába, majd levezetett oda, ahol minden értéke volt, előttem nyitotta ki a ládát, előttem turkált benne. Az asztalon meg ott volt a Numizmatikai Szemle. Belelapoztam. Ha valaki nem tudná, mivel is foglalkozik Hunyadi, volt tűzoltó, a barom, farom, szarom! Most nem üthetek a számra, most nem, most nem, most fen, most lent, most fent! Ha nem kő lenne a táskámban, hanem kés, akkor ez lenne a Numizmatikai Penge, hehehehehehehe! Ha érdekelne a pénz, ma gazdag lennék, kiflit ennék, szegényednék… De nem érdekelt. Nem az érdekelt. Hunyadi, a kurafi hátat fordított, lehajolt, hogy kikeresse nekem a Mária Terézi-érmét. Ekkor vettem elő a zsebemből a nylon-kesztyűt, amivel ütés előtt átdörzsölgettem a követ. Az egyik sarka jó éles volt. Nem vagyok egy izommajom, de egy sújtással beszakítottam a koponyáját. Jól céloztam, a kő az agyában állt meg. Esélytelen volt. A vér a ládába folyt, Hunyadi rángatózott még néhányat, de aztán szó nélkül a láda mellé hullott. Nem volt olyan kosz, kösz, hogy jössz, mint a múltkor, ennek örültem, őrültem, kövültem, zöldültem, hehehehe! Megbizonyosodtam róla, hogy Hunyadinak vége. Letettem a követ, amire a szöveget, amit az Úr Hangja mondott már régebben felírtam. Gyorsan átgondoltam, mi mindenhez érhettem hozzá. Felhúztam a nylon-papucsot, és maszatoltam vele a házban megtett útvonalamat. Nem nyúltam semmihez, amihez meg igen, azt vagy letöröltem már, vagy kesztyűben fogtam meg. A Szemlét belegyűrtem a táskámba, a franc fogja takarítgatni, törölgetni, pörölgetni, szőrözgetni.


Mielőtt kiléptem a házból, óvatosan körülkémleltem, nem jön-e valahonnan valaki. Nem jött. Simán elértem a kukoricásba. Az Úr láthatatlanná is tud tenni: Jézus is átment az Őt lincselni szándékozó tömegen, és hogyan máshogyan, ha nem úgy, hogy Isten láthatatlanná tette őt? S ha az ember Jézussal ezt meg tudta tenni, miért ne tenné meg velem, az Ő igaz ítéletének emberi eszközével? Azt azonban nem értettem, mit keresett a kb. hétéves, cigó kissrác a motorom mellett? A Nap akkor jött csak fel teljes korongjával, mit bolyong ez a szabadban ilyenkor, ahelyett, hogy az iskolában rohadna és bambulna, tompulna, szapulna, csatorna meredten a tanárára? – Nagyon jó kis moci, miért itt parkolt le vele? – kérdezte tőlem. Nálam kicsit lefagyott a rendszer. Körülnéztem, hátha a pulya nem egyedül bóklászik, itt ténfereg még néhány belőle, vagy éppen a más kukoricájáért tüsténkedő egész családja. Nem mozdult sehol, semmi, hangokat sem hallottam. Nem érdekelt a kérdése, vérzése, lépméze, de nem akartam túl nagy zajt. – Itt hűvösebb volt – mondtam. – Fel akarsz ülni rá? Az ostoba, pechére, fel akart ülni. Szép, kedves arcú fiúcska volt, nagy, kerek, fekete szemekkel, kópés arccal, csibészes mosollyal. – Egyedül vagy? – kérdeztem tőle. Egyedül volt. Hm. Köll neked bóklászni, ahelyett, hogy otthon segítenél, vagy valami, nagy baki, kis kaki! Azon vettem észre magamat, hogy már előre kerengett bennem valami, talán az erotikához hasonlítható bizsergés, amikor arra gondoltam, ami következni fog. Lehet, hogy azért választott ki az Úr, mert nincs ellenemre igazán az ítéleteinek végrehajtása? Amikor beindítottam a motort, egy pillanatra megmerevedtem: a kiskölökről nem szólt az Úr, róla semmit nem hallottam, nem láttam előre! Aztán hamar beláttam, hogy a Teremtő hatalmas teret ad a szabad akaratunknak, a kreativitásunknak is, miközben a kereteit megadja a lehetőségeinknek! – Köszönöm, Uram, hogy ennyire bízol bennem! – suttogtam magam elé. A skac ebből semmit nem hallott, elnyomta a hangomat a motor basszus szólamú berregése. Valami hihetetlen, meleg bizalom volt a kölyökben. Barna szeme olyan csillogással nézett rám, hogy kicsit elolvadtam tőle. Aztán persze észhez tértem, elűztem a Sátán kísértését, nem engedtem bűnösen meglágyulni a szívemet, megkeményítettem a gondolataimat, agyban ütésre változtattam a simogatni kész kezemet, majd felpattantam a gyerek elé a nyeregbe, kerekbe, beverek fejekbe, tekerve, szeletelve. Bleeeee! Tudtam, nem lesz hosszú az utunk. Nem is volt az. Idejövet láttam a kis tavat az út mellett, és amikor elhúztam mellette, fogtam azt is, hogy az út felől karéjban állnak körülötte a fák, mintha csak egy ligetecske közepire ásta volna meg a Teremtő. Miközben csak miattam, illetve a küldetésem sikere miatt tavallott itt. Amikor lekanyarodtam az útról, a kölyök csalódottan óóóóó-zott egyet. „Leszel még csalódottabb is” – gondoltam, de közben nem múlt még el belőlem a kérdés, hogy mi a francnak kellett erre kóvályognia, pont ma? Leállítottam a fák között, közvetlenül a tóparton a motort, leszálltam róla, és feltámasztottam a lábvillára. A gyerek persze még mindig a nyeregben ült. Csalódottan nézett rám.


107

108

– Nem lehetne még egy kicsit, valamerre? Rámosolyogtam, hogy nyugtassam, de megráztam a fejemet. – Sajnos nem, kölök! Itt az út vége! Ott volt. Odaléptem és miközben egyik kezemmel elszorítottam két nyaki erét, a másikkal szorosan tartottam, le ne essen a motorról. Amikor már nem vergődött, percek kérdése volt, az ingét rágomboltam a kormányra, és a motorral együtt betoltam a tóba. Szerencsére, erre nem gondoltam előre, de az Úr megsegített az ő nagy kegyelméből, nem csak valami kis pöcsáztató tavacska mellett álltam meg, hanem volt mélysége is. Alig kellett valamit löknöm a motoron, az hangos csobbanással, bugyborékolással lemerült a víz alá. Teljesen, a gyerekkel együtt. Levettem a bőrszerkót, és begyűrtem a hátizsákomba. A nehéz motoros csizma és a bukósisak a halaké lett: bukjanak vele a mélybe, hehehehehehehe! De jó poén, de jó, hejhó, halihó! Uram, nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, hogy így elrendezted a dolgomat, ami a Te művednek a beteljesítése! Hatalmas lábad csodálatos zsámolyához térdepelek, és dicsőítelek téged, a Mindenhatót, a Teremtőt, a Fenntartót és az Ítélőt, dicsőítelek téged, ki magad vagy a szeretet, aki magad vagy a kegyelem, aki magad vagy a gondoskodás! Hallelúja Neked, Isten, aki vigyázol a lépteimre, aki gondoskodsz minden lépésről, amit meg kell tennem, s aki megmutatod, ki az, akinek nincsen joga ezt a sárgolyót tovább taposni és a levegőjét szívni! Légy’ áldott, hatalmas, szerető Isten! A szívemet teljesen betöltötte a hála. Kiválasztottja lehetek az Univerzum Urának, áldottja lehetek az Ő Fiának, s tanítványa az Ő Lelkének! Én, a semmi, a pondró, a halandó, törékeny testbe zárt ember, akit az Úr elrejt mindenki szeme elől, aki láthatatlan, felismerhetetlen vagyok, adok, gagyog, én, akit csak úgy hív Molnár Rémusz és Ballai Anna, hogy a Bibliás, én lehetek a választott! Halleluja, halleluja és harmadszor is halleluja! A hátizsákomban volt egy túrabakancs. Felhúztam. Feltűrtem a nadrágom szárát, varkocsba gumizott hajamat kibontottam, ittam néhány korty vizet, és mint egy magányos, elmélkedő turista, egy térképpel a kezemben és okostelefonom GPS-ét bekapcsolva nekivágtam a gyalogtúrámnak, Pest felé.


Rémusz: Minden gyanú alatt Legalább Rita és én kimaradtunk belőle, legalább mi. Mi ugyanis az áldozatok voltunk. Az áldozat ritkán gyanús. Bár még így is volt, hogy furcsán néztek rám. De rajtunk kívül aztán nagyjából mindenkinek jutott ilyen-olyan éllel odaszúrt komoly vagy komolytalan, sandaszemű vagy pikírt megjegyzés, aki tudott az ügyről. És ki nem tudott? Ez persze nem volt teljesen komoly froclizás. Az osztályunk elmondhatta magáról, hogy emberi kapcsolatainkban nem volt nagy szórás: elismertük egymás tudását, emberi értékeit, megtanultuk tisztelni a rigolyákat, és aki nem illet közénk, azt rövid távon kiszórtuk magunk közül. Ebben is egyetértettünk. Ha nem lenne nyálas, azt mondanám, a munkakapcsolaton túl szerettük egymást. De a bakonyi esetünk, a Rita csomagjában elrejtett levél olyan volt közöttünk, mint valami rejtélyes betegség bárkit, bármikor megfertőző baktériuma: miközben mindenki bízott mindenkiben, kiszámíthatatlan, sunnyogó fenntartás ékelődött közénk. Gyalázatos volt! Persze nem mondhatom, hogy csak az irodában dolgozókkal szemben lett bennem némi köpnivaló paranoia, hiszen bárki lehetett azok közül, akik tudták, hogy a Bakonyba megyünk! Bárki! Csakhogy a bárki nagyjából a vidéken élő anyámékra, Rita szüleire, Rita uncsitesójára, Zsikére (róla még nem beszéltem), Bogárkámra, meg a békási Rudira korlátozódott. Szóval magamon is éreztem ezt a kórt. Nem volt kivétel: azon kaptam magamat, hogy néha elgondolkodom, Kornél mikor csempészhette be a táskába a levelet, Anna vajon mikor tehetett ilyet, s még a Nagyfőnök is a látóterembe került, mert hogyan ne került volna! – Tudod, Rémusz, az a szar, hogy eszembe jutott, nem te próbálod így elterelni magad felől a gyanút. Miközben úgy ökörség az egész, ahogyan van! – vallotta be Kornél egy közös ebédünk alatt, miközben irtó nagy zavarban tologatta a paprikás csirkéje körül a galuskákat. Nem mert rám nézni sem, miközben a vallomását tette. Teljesen empatikus voltam a zavarával, és értékeltem a bátor őszinteségét, amire magam nem voltam képes vele szemben. Nyolc éve dolgoztam Kornéllal. Négy évvel volt fiatalabb nálam. Kiváló eredménnyel végezte a rendőrtisztit, volt egy számítástechnikai főiskolája is, amit estin végzett el, azt is kiemelkedő eredménnyel. A Nagyfőnök utasítására én avattam be az Osztály gyakorlati munkájába, és annyira megkedveltem, olyan hatékony volt, és olyan emberi kapcsolat alakult ki ezzel a nyakigláb, sváb-tót származású fiúval, hogy rábeszéltem a Nagyfőnököt, hadd tartsam magam mellett. Vonakodva engedett, más munkaterültre szánta, ki akarta aknázni Kornél informatikai képességeit, de rugalmas kompromisszumot kötöttünk: ha nagyon kell, és nem tudjuk másképpen megoldani, Kornélnak a tudását e téren is be kell vetnie a munkánk érdekében.


109

110

Kornél egyedül élt egy kis lakásban, kicsi a világ, Újpalotán. Igazi legénylakás volt, kupival, szétdobált ruhákkal, könyvekkel, cd- és dvd-lemezekkel, több számítógéppel, üres pizzás- és Mc-is–dobozokkal, üres sörösdobozokkal, tele mosogatóval, meg néhány, késő kamaszkorából ottmaradt Led Zeppelin, Gun’s and Roses és LGT és bakancsos Edda plakáttal. Barátnője szinte soha nem volt, illetve aki volt, nem sokáig bírta mellette, bármilyen kedves, udvarias arc volt is: az idő, amit a munkájára fordított minden nőnek túl sok lett egy idő után. Leghosszabb ideig egy mosolyalbum szöszi húzta, aki egy év után közölte vele, hogy nem látott még krapekot, akinek fontosabbak lettek volna a programozási nyelvek titkai, meg az országban elhullajtott hullák, mint egy előtte magassarkúban és kombinéban csábítóan, ki-kivillanó ezzel-azzal lófráló muff. Éppen csak nem mondta ki, hogy Kornél fatökű. Mert tapasztalata volt, hogy nem az. De mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még elmondta, hogy jobb, ha elmegy, mert annyira elhanyagoltnak érzi magát, hogy előbb-utóbb úgyis valahol máshol találná meg a kielégülését, bármennyire szerelemes is Kornélba. Mondjuk, becsületes és őszinte volt. S valóban szerette Kornélt. S nem mondom, hogy Kornél belezakkant a hiányába. – A fene tudja, Rémusz! Jó volt, hogy kitakarított, főzött, elmosogatott, jó volt mellette ébredni, de nyávogott, ha későn bújtam mellé, nyávogott, ha korán kikeltem mellőle, meg hogy néha én is megtalálhatnám a konyhaajtót! Te hogy csinálod Ritával? Néztem rá, mint bornyú az új kapura. – Ööööööö… Szeretem? – Ja, ennyi? – kérdezte Kornél, és elgondolkodott. – Akkor jobb neki, hogy elment. – Ember, és neked? Ismét tűnődött egy sort. – A’sszem, nekem is, mert neki így jobb! Vagyis szerette a szőke Mosolyalbumot, de nem annyira, hogy életmódot váltson. Kornél bejáratos volt hozzánk. Mármint Óbudára, az otthonunkba, ahol Ritával laktunk. Nem mondom, hogy zárkózottan éltünk volna, ezért ebben semmi meglepő nem volt. Még a Nagyfőnök is vacsorázott nálunk egyszer-kétszer. Ő is, én is szét tudtuk választani a munkát és a szabadidőt. Amikor hivatalosnak kellett lennünk, én voltam a beo, ő a főnök, ha levettük a csak (az ünnepnapokon hordott) mundért, váltottunk. Szóval, így volt nálunk Kornél is jó néhányszor. Ettünk-ittunk, filmet néztünk, csocsóztunk egy asztali pályán, darts-oztunk, zsugáztunk, elvoltunk. Rita is kedvelte a fickót. Szóval néztem jobbra, néztem balra, ki lehetett az, aki a cetlit elrejtette. Miközben tudtam: innen biztosan senki! Mert ki lett volna azok közül, akikkel évek óta együtt dolgoztam? Végigvettem persze, mindenkit, mondom, még Anna és Nagyfőnök és megvizsgáltatott, de nem találtatott könnyűnek, mert nem találtathatott annak. Egy lépést azért hátrébb léptem: Rita életéről volt szó. Meg persze az enyémről is. De az utóbbit könnyebben fel tudnám dolgozni. Ööööö… El tudnám viselni.


Még ez sem jó… A lényeg a lényeg: összeomlanék Rita nélkül! Ő a másik felem, a társam, a párom, életem nagy Ő-je, életem Nője. Meg minden. Elfogadom, nyálas vagyok. De tudom, hogy lehet engem miért irigyelni! Meg Ritát is. Naná! Én vagyok a férje! Ahogy mondani szokták a hívek: az Isten is egymásnak teremtett bennünket. S mindketten így gondoltuk. De a Bibliás ebbe belepacsálni készül. Mert nem tudom teljesen elfogadni a Rita következtetését: nem érhet baj, csak tartsuk meg magunkban a megszületett hitet, akkor békén hagy. Nem hiszek ebben, mert a Bibliás nem a szokványos logika szerint gondolkodik. Normális ember nem öl az istene miatt, mert normális isten nem kívánhat gyilkosságot a híveitől. Az az Isten, aki gyilkosságot, törvénytelenséget kíván, az nem is isten. Vagy rossz isten. A Bibliás pedig valami ilyen istent követ. S most itt a kérdés: kicsoda a Bibliás? A Kornél-gyerek abban gondolkodik, én lehetek az. Én abban, hátha a Nagyfőnök, hátha Anna, hátha Kornél? S megy a körmagyar! Oktalanul, indok nélkül, mert kinek-kinek vajon milyen indoka lenne a tanár úr halálra, a tűzoltóéra és főleg a két gyerekére? Eszement még a halvány feltételezés is! De a javából! Valaki viszont hozzáfért a csomagunkhoz. Valaki, aki vagy a Bibliás, vagy fosatni akar valamiért. Mert ez nem vicc, ilyen ökörséggel soha nem viccelünk idebent, mert minden vérre megy, s nagyon-nagyon félre viheti a nyomozás agymeneteit. Aki ezt megkísérelné, az repül! Biz’a! Jogosan, mondom! De akkor meg? Van nekem ellenségem? Rahedli. Három csoportra oszlanak: aki voltak miattam rács mögött, akik rács mögött vannak miattam, és akik rács mögött lesznek egyszer miattam. Ez utóbbiak csak akkor utálnak, ha már voltak rács mögött, de most éppen nincsenek, ámde görbe úton járnak. Azonban ezek közül egyik sem annyira profi, hogy lenyomozza, mikor megyek szabira, hol lakom és hogy betegye Rita csomagjába a papírt. Féltem az asszonyomat, Uram! Uram? Miket beszélek? Megfagyott a vér az ereimben! – Csak a paranoiások élik túl! – szokta mondani Kornél. De lehetek-e önmagammal szemben paranoiás? Skizofrén paranoia? Halmozott élvezetek? („Élvezed a halmazokat?”, a’la Rita; lám, megint ő!) Biztos, ami biztos, átmentem Annához az irodájába (miért nem cuccolunk már össze, úgyis mindig itt-ott vagyunk, egymásnál?), van-e ilyen léleknyavalya? Anna fáradtan nézett rám. – Normális vagy, Rémusz? Ilyen hülye kérdést! – Nem tudom, normális vagyok-e, doktornő! Azért jöttem magához. Mondd meg Te! Anna feltette két ujját. – Hány ujjamat látod? – Nem szemvizsgálatra jöttem, Anna! Komolyan felmerült bennem, hogy nincs-e velem valami baj! Gondolj bele, ki tudhatott a bakonyi utunkról? S ki férhetett hozzá Rita bőröndjéhez? Rajtam kívül senki! Anna, lehet, hogy én voltam, csak nem tudok róla! Anna elgondolkodott. Majd elkomolyodva bólintott.


111

112

– Rémusz, a skizónak semmi jelét nem mutatod. Nincs benned zavartság, logikus vagy, nem hallasz hangokat, nem kívánod veszettül a magányt, nincsen benned paranoia, nincs gyors szemmozgásod, finom motoros koordináció zavarod nincsen, rendben van a kommunikációd is, nem utasítasz el senkit, nem vagy zárkózott, rendben van a figyelmed, a munkamorálod, tervezel, problémamegoldasz… Van még, soroljam? Csak egy kérdés: rendben van a szexuális életed? Meghökkentem. – Persze! Semmi gond, miért? – Üdvözlöm Ritát – csüggedt el Anna. – Add át neki irigységemet! Ha skizó lennél, nem kívánnád a szexet, Rémusz! – Akkor nem vagyok az! – húztam ki magamat. De belül nem voltam egészen nyugodt. – Anna, nem létezik olyan skizó, ami… – Rémusz, az Istenért, ne fárassz! Nem létezik! S bármi létezhet, mert nem mondom, hogy már minden lelki-agyi baromsággal találkozott a pszichológia és a pszichiátria. De te nem vagy beteg, Rémusz! Semmilyen tüneted nincsen! Fogadd el! Nem te vagy a Bibliás, az ziher! Zavartan játszogattam egy addig Anna asztalán heverő tollal. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Soha nem mászott még bele a munkám az életembe. Legalábbis közvetlenül nem. Olyan előfordult persze, hogy otthon vita volt a napi munkaidőm felett, de ilyen, hogy a közvetlenül a privát szférámba másszon bele egy elkövető, még soha. Hogyne, megöléssel, kibelezéssel, kiheréléssel, agyonveréssel fenyegettek már, ó, hányszor élt már elleneim ajkán prostitúcióból az anyám, és főleg etnikumok ígérték, hogy hátulról magukévá tesznek, s megkeresik még az asszonyomat is, és őt is az orális után, de ezek megszokott munkaköri kellemetlenségek. Soha nem lett belőlük tényleges tett, mindig csak a pillanatnyi harag szülte mondatok voltak. Ámde: most a Bibliás ezerrel benne volt a kezével Rita táskájába. Vagyis testközelben volt. Legalábbis cuccközelben. S ez nem jó. De nem ám! – Na, jó, mára elég volt! – álltam fel. – Légy jó kislány, Anna! Legyintett. – Nálam már csak Szűz Mária jobb, Rémusz! Kezd nagyon irányított lenni az öreglány. Nem kommentáltam, vigasz nincs, csak gyakorlati, de azt meg nem! Mondjuk nem is tőlem várja. („Még jó!” – mondaná Rita.) – Kész van már a kocsid vagy hazavigyelek? Nem volt készen a kocsija, de nem akarta, hogy hazavigyem. Lementem hát a lifttel a földszintre, a parkolóban beültem a kocsiba. Alaposan körülnézte odabent, hátha ma rossz hívő voltam, de nem találtam semmi üzenetet. Rácsörögtem Ritára, hogy indulok haza, rendben volt minden körülötte, így indultam is. Amikor megérkeztem a házhoz iparkodtam nem kiszúrni a két bújtatott posztolót, nem is intettem nekik, hátha nem csupán általuk vagyok figyelve. Ennek ellenére a belső kamerám rögzítettem őket: egyikük a háztetőn volt, közvetlenül a tízedik emeleti lakásunk fölött, másikuk a bejáratot stírölte. Tudtam három embert rendelt ki a főnök, a harmadik minden bizonnyal a lépcsőházban vigyáz.


A kapukód helyett, ki tudja, távcső is van a világon, kulccsal mentem nyitottam be a lépcsőházba, megnéztem a postaládát: csak a szokásos reklámszemetek voltak benne. Kettőt az aktuális multi-akciókról kivettem a sok közül, a többihez igénybe vettem a gondosan odakészített, papírgyűjtőként funkcionáló ládát. Rita a nyakamba ugrott. – Hiányoztál zsernyákom! – macskáskodott a fülembe. Beleborzongtam. Jó borzongással. – Az egyetlen helyes reakció részedről! – nyugtáztam. – Ennék valamit, édesem! – Most lett kész a tojásos lecsó, meg is terítettem. Jól főz a feleségem. Jó feleség, mondom én! Bőszen lapátoltam befelé a külföldiek szerint hányás kinézetű, de rettentő finom, tipikus magyar eledelt, s közben azon gondolkodtam, amit Anna mondott. Megnyugtatott. Csak volt egy baki a logikájában. Nem éppen az-e az egyik jel a skizofréniámra, hogy igenis van bennem paranoia: félek magamtól, hátha mégis, hátha csakugyan veszélyes vagyok az általam legjobban szeretett lényre? Őrület, mi? Néztem Ritát, és nem tudtam elképzelni, hogy a tudatomnak bármilyen apró része is ellene forduljon! Hogyan is tehetné, amikor egyek lettünk, amikor benne nyert értelmet az egész létezésem, amikor szeretem, imádom minden vonását, a zöld szemét, a mosolyát, a szemöldökét, és testének minden porcikáját? Hogyan fordulhatna ellene a lelkemben bármi, amikor szeretem a gondolatait, az érzéseit, a meglátásait, a vidámságát, a nevetését, a haragját is szeretem, meg a könnyeit is, a megtisztító könnyeket, amik sok vitánkban észhez térítettek már! Miként lenne lehetséges, hogy az agyam legmélyén bármi el akarná pusztítani őt? Bármi vagy bárki? Nem, ez nem lehetséges, ugyan már! De ha beteg vagyok, éppen az a trükk, hogy nem tudok róla, hogy a másik személyiség pusztítani akar. Meg kell őrülni? Higgyek Annának vagy féltsem magamtól is Ritát? Nem tudtam eldönteni, mit tegyek, tépelődtem, vaciláltam. Aztán két falat között bevillant a megoldás: magamra is megfigyelést kérek a Nagyfőnöktől! Egyfelől ha nem én vagyok a Bibliás, megvédhetnek tőle, másfelől, ha én vagyok, megvédhetik tőlem Ritát! Ez az! Nem hiába vagyok magam is főnök, ügyi vagyok, jó ötlet! Miközben persze morbid baromság. De mit lehet tudni? Az alpinisták is túlbiztosítják magukat! – Hívott egy nő, azt mondta, látott Csillaghegy felé egy olyan kutyát, mint Maya. Behívta magához. A kutya bement. Holnap délután elmegyek megnézni, Rémusz, hátha Maya az! Szólnom kell a feleidnek utcaszerte? A tele szám miatt nemet intettem, majd magamra mutattam, hogy majd én megteszem. Ettem tovább jóízűen, éhesen a hegyes erőssel megbolondított lecsót, ittam egy hideg sört utána, illedelmesnek nem mondhatót böffentettem mindenek végén, Rita rosszalló pillantását elviselve (miért utálják a nők a böfögő férfiakat, miért visszataszító a böfögés nekik, és ők miért nem böfögnek?), és a békesség kedvéért bocsánatkérőn széttártam a kezemet. – Jó lenne, ha ő lenne! – mondtam némi lelkiismeret-furdalással, mert már napok óta még csak eszembe sem jutott elbitangolt ebünk.


113

Aztán ment az este a maga rendje szerint, ahogyan szokott a hétköznapokon. Azaz ment volna! Mert egyszer csak zavarni kezdett valami, de nem tudtam micsoda? Kicsit figyelmetlen is voltam emiatt. Szeretkezés után, elalvás előtt eggyel villant csak be, flash-ként: amikor egy akta miatt Kornél kihúzta a fiókját, akkor nem tudatosult, csak leraktározódott, véletlenül megpillantottam benne egy Gedeon Társaságos Újszövetséget!

114


Anna: Hazafelé Nehéz volt elviselni, ami az irodában kialakult. Mindenki érezte, hogy ez így nagyon nem jó, de nem tudtunk ellene tenni. A Bibliás cetlije Rita táskájában csak nagyon nehezen hihetőn nem általunk valakitől származhatott. Vagy Rémuszék szűk társaságától, Bogárkámtól, Ruditól és egyéb barátaiktól. Mondjuk Rita legjobb barátnője, az unokatestvére, Zsike nekem soha nem volt szimpatikus. Idegesítőn csinos, jó alakú, szép arcú nő volt, akinek fontos volt a pénz és a látszat, de közben voltak nagyon eredeti gondolatai is, ráadásul a sztármagazinokon kívül könyveket is olvasott, jó könyveket, nem lektűr-irodalmat. Jó, állami állása volt. S persze körülzsongták a férfiak. Mondom: idegesítő nő volt. De az esély, hogy benne találjam meg a Bibliás hihetetlen elmebaját, sajnos nem tűnt valószínűnek. Ahogyan Bogárkám és Rudi is egyből kiesett a szitán. Megvizsgáltattak és könynyűnek találtattak. Pillanatok alatt. Meg a többiek is. Mert azt nagyon jól látja Rémusz, hogy két eset van: vagy egy alapjaiban sérült, aberrált személyiségről van szó, vagy valami skizó-gyanús baromról. Vagy éppen emiatt nem is baromról, hanem valami csendes, mindennapi emberkéről, aki reggel felkel, fogat mos, lemegy a közértbe tejért és kenyérét, majd elmegy munkába, illedelmesen köszön, nem fingik hangosan, ellenvélemény nélkül ledolgozza a nyolc óráját, majd munka után, kikapcsolódásként, vagy inkább átkapcsolódva, elmegy egy kicsit gyilkolászni, de nem ám középiskolás fokon! A pszichológusok meg vitáznak, hogy létezik-e egyáltalán ilyen skizofrénia? Mármint a totális személyiség-szakadás, amikor a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal? Egyre többen azt mondják, hogy ilyen nem is létezik, ezt csak a könyvek és a filmek találják ki, kezdve Stevenson Jekyll-jétől és Hyde-jától a Legbelső félelemig57. Azt is mondják, a skizofrénia tünetei nagyon jól körülhatárolhatók, de teljesen mentesek az ilyen szétszakadtságtól. Nem tudom… Pedig illene tudnom. Tudnom kellene. A magam részéről még soha nem találkoztam a skizofrénia általában ismert változatával, a hasadt személyiséggel. Ezért nekem a létezése gyakorlatilag hitkérdés. (Hitkérdés! Hit! Értik, ugye?) Nem is tudom, mit kezdenék vele, ha kiderülne, mégis létezik. Mondjuk, ha Rémusz vagy Rita mégis skizó lenne. Erről persze nem kell tudnia senkinek. Mármint arról, hogy nem nagyon tudnék vele mit kezdeni. Ugye, nem árulnak el? Mondjuk magamat sem tudtam hová tenni. Nem azért, mintha a Rémusz-féle hülyeség engem is megkörnyékezett volna, és magamnak is gyanússá lettem, hanem azért, mert valóban elgondolkodtam Rémusz kérdésén, amit önmagáról feltett. Meg azon, vajon mit is jelent az önismeret, és hol vannak a határai? Agymeneteim közben eszembe jutottak egykori filmélményeim is. Például a Száll a kakukk fészkére58. McMurphy őrült vagy a világ körülötte? Azok az őrültek, akik valamiféle rend és kiszámíthatóság érdekében maguktól őrültekházába mennek, vagy azok, mint Főnéni, akiknek létérdekük, hogy valakik felett legye-


115

116

nek, uralkodhassanak, kézben tarthassák az eseményeket, de minden áron. Mit is jelent a szabadság? Azt, hogy társadalmi szabályokat felrúgva éljük az életünket, vagy azt hogy beállunk a sorba, engedelmeskedünk a rendnek (jelen esetben Főnéni szeszélyeinek), s akkor békénk lesz? Soha nem szenvedhettem a devianciát. Ugyanakkor mindig kedveltem azokat a figurákat, akik nem a konvenciók szerint éltek, de önmagukat nem mások kárára, hanem tőlük függetlenül vagy éppen az ő érdekükben valósították meg. Nem mindegy, hogy valaki Bibliás, aki megéli a maga Isten-hitét, de a szó szoros értelmében vérkomolyan, vagy Mahatma Gandhi, aki a végtelenségig megtartott erőszakmenteségével egy kontinenst szabadított fel az idegen uralom alól. Egyikük sem fogadja el a meglevő társadalmi szabályokat. Mégis: ég és föld, tűz és víz, élet és halál. A deviancia mások érdekei ellenében önmegvalósít, míg a személyiség teljes megélése csak mások érdekeinek a messzemenő figyelembe vételével történhet. Rémusz egyértelműn nem beteg. Semmi tünet nem utal erre. Soha nem foglalkozott vallással, és két lábbal a földön élő, kemény, mégis csupaszív ember. Aki utálja, ha valaki más kárára valósítja meg önmagát és érvényesíti bármilyen érdekét. A kérdése egyértelműen baromság volt. Ebben nincsen kétségem. Ahogyan Rita sem lehet a Bibliás. Rita és Rémusz csak úgy hívják magukat, hogy a kilencven-kilencvenöt százalék. Mármint ennyiben egyformák mentalitásban, gondolkodásban, célok kitűzésében, helyzetek értékelésében. Basszus, hányszor hallottam, hogy valamire egyszerre reagáltak ugyanúgy, ugyanazokkal a szavakkal! S nem azért, mert kétszáz éve együtt vannak, hanem azért, mert csak, mert ilyenek. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ez alapvetőn baromság! Ugyan, ha valaki otthonülő, a párja meg jövős-menős típus, akkor az egész élet egy merő kompromisszum lesz a számukra! Ha az egyikük kitárulkozó, extrovertált, a másik meg sarokban ülő, introvertált, ittsemvagyok-személyiség, akkor folyamatosan frusztrálják egymást a különbséggel. Nem mondom, ha két ugyanolyan lelki nyomortól szenvedő valakik találkoznak, akkor baj van, mert a kakilecsóban erősítik egymást, s onnantól a negatív Möbius-csavar telepszik egymáson keresztül is mindkettőjükre. Ebből nincs kiszállás, ölni fogják egymást egy életen át, ahelyett, hogy erősítenék, támogatnák a másikat. Na, Rémusz és Rita esetében ilyesmiről szó sincsen! Még a nevük is, figyeljék, ugyanazzal a betűvel kezdődik! Hehehe! Na, ugye? Mondtam már, hogy irigylem őket? Persze nem publikusan, nem nyilvánosan, nem fennhangon, csak magamban, titokban, de ott nagyon. Szóval Rita is teljes személyiség, semmi lökete nincsen, teljesen egészséges pszichével bír. Zsák a foltját, mondom! A megbeszélésről úgy mentem haza, mint a holdkóros. A kocsim szervizben volt, busszal, villamossal mentem haza. Álltam a megállóban, és járt az agyam minden kereke, mint a motolla. Szédültem egy kicsit. Persze én is azt akartam megoldani, amit mindenki: hogyan került oda Rita csomagjába a levél, s ki tehette oda? S persze nem voltam okosabb a többieknél, semmire sem jutottam. Sorra vettem magamban, akiket vettem, s aztán sorra vetettem el mindenkit, aki csak eszembe jutott. Amikor a buszra felszálltam, és lehuppantam egy forró bőrülésre, akkor csaptam csak a homlokomra: mi a fenét


agyalgatok én? Ott vannak erre Rémuszék ez az ő feladatuk, aztán majd, ha elkapták a Bibliást, akkor jövök én! Már ha jövök, a felfüggesztésem miatt… De annak kimolyolása, hogy ki is ő, nem az én feladatom, nem az én kompetenciám, kár rajta agyalnom! Nem nyomozó vagyok, hanem pszichológus. Na! Vitt a busz, aztán vitt a villamos. Már erőteljesen szürkültek a színek, a Nap már elbújt a házak mögött, kevesen voltak a járműveken. Nyár volt. Ha koranyár is. Nem bántam, hogy nem ölelt körül a tömény emberszag, a lábharmatos zoknik napvégi bűze és a pállott honaljak kapaszkodó kipárolgása. Az elhúzott ablakokon, meglepő módon, levegő jött be. Utaztam, átszálltam, sétáltam, hamarosan otthon voltam. Voltaképpen autó nélkül sem tragédia a közlekedés. Csak autóval kényelmesebb. Beugrottam még az éjjel-nappali közértbe (reggel hattól este tízig van nyitva, de mindenki nonstopnak hívja), vettem egy kis felvágottat, kenyeret, tejet, zöldséget és reggelre, kényeztetésnek valami lekváros mifenét, kárpótlásul, hogy ébrednem kell. Meg egy üveg tokaji bort, muskotályosat, hogy vacsora után egy jó könyvvel a kezembe tompíthassam el magam a kiadós alvásra. Egyáltalán, de egyáltalán nem volt bennem semmi, de semmi hajlandóság, hogy bármilyen szinten is a munkámmal foglalkozzam. Tervben volt még valami jó kis csehszlovák vígjáték is, amit a napokban írt ki nekem az egyik technikus srác, és esküdött rá, hogy van olyan jó, mint Jiří Menzel fénykorában készült filmjei. (Például a Sörgyári capriccio59 a maga hallatlan finomságával überelhetetlen életszeretetből!) Csendes, emberi filmre vágytam. Egyszóval voltak terveim az estére. Egyszemélyes tervek, igaz, de aki egyedül van, az nem feltétlenül magányos. Inkább ne firtassuk! Oldalamon a retikülöm, kezemben a bevásárlószatyor, tele a mindenfélékkel, battyogtam a pár háztömbnyire levő otthonom felé. Akkor fogott el valami nagyon rossz érzés. Valami olyasféle, amit a fogorvos előtt érez az ember, amikor már nincs mit tenni, be kell menni, de egy porcikája, egy zsigere sem kívánja a láb legkisebb mozdulatát sem, semmi, de semmi nem indokolja ott legbelül az előrehaladást, de meg kell tenni, tudja az ember lánya, hogy meg. Elkapott az érzés, és úgy örvénylett körülöttem, mint Aladdin körül a lámpás dzsinnje. Nem tudtam mire vélni. Voltak körülöttem az utcán, munkából hazafelé tartó tömblakók, szatyrokkal pakolt családanyák, szürke arcú családfők, búgó, kapcsoltujjú húszasok, még innen a házasság ilyen-olyan történésein, bringázók kiscsákók, ugrálókötelező kislányok, szotyit köpködő és ki tudja miféle spanglit szortyogó kamaszok, egymás mellett ülve a padok tetején, mint túlméterezett, búbánatos verebek. Nem volt üres az utca, mondom. De az érzés úgy telepedett rám, mint hatalmas léghajó árnyéka nyári napon a mező virágaira. Nem lassítottam le a lépteimet, de úgy néztem körül, mint ha egyesült volna bennem Rémusz, Kornél és a Nagyfőnök minden rutinja. Leszkenneltem a háztetőket, az ablakokat, a házak alatti árkádokat, a parkoló autókat, az éppen leállni készülőket, pillanatfotóztam az arcokat, melyiken látok valami oda nem illőt. Ám csak az én arcom nem illett a telep teljesen hétköznapi nyári estéjéhez. Sehol nem volt semmi gyanús. Az árnyék mégsem tűnt el a mező fölül.


117

118

Nem értettem, mi a csoda ez? Soha még csak hasonló érzésem sem volt. Ahogy közeledtem a kapualjunk felé, a felhő egyre sötétebbé, egyre sűrűbbé vált. Az utolsó lépteket már úgy tettem meg, mintha sűrű olajban kellene gázolnom. Alig bírta a lábam, remegtek az izmaim. Szinte csak vonszoltam magamat. Látványos is lehettem, mert a kettővel alattam lakóék ritka udvarias kissráca odalépett hozzám: – Csókolom Anna néni! Baj van? Segíthetek? Nemet intettem, a srác vállat vont, és ment vissza a haverjaihoz. De az én lábam ettől még ugyanúgy rogyadozott, az árnyék már a torkomat szorongatta. Remegő kézzel kapkodtam elő a kulcsot. Körülnéztem, nézi-e valaki a bénázásomat. A kissrác ide-idepillantott, úgy látszik, nem nyugtattam meg; jó gyerek! Leejtettem a kulcsomat, miközben a kapukódot próbáltam beütni. Retikül félre, szatyor a földre, szoknya kicsit felhajt, gugg, kulcs fel, közben megkapaszkodás a falban, mert a felhőnek súlya is lett közben, ahogy a vállamra telepedett. Álló helyzetbe küzdöttem magam. A kódot újra be kellett ütnöm, de ezúttal nem ejtettem le semmit. Nem várt rám álarcos ellen az ajtó mögött. Nem rohant le két beszívott narkós a liftnél, kitépve a kezemből a táskámat, hogy meglegyen a másnapi dózis is. Nem törtek be hozzám, nem volt szétverve a zár, nem voltak kihúzgálva a fiókok mind az egy arany nyakláncomért és tán a plazmatévémért, amit már egy teljes fizetésért vesztegetnek a multiknál. Semmi ilyesmi nem volt. Kibújtam a cipőmből, a szatyorból eltettem a hűtőbe a vacsorának valómat, átvettem az otthoni kis topis pólómat és a rövid rucimat. S közben csak tettetem a rutint. Lopva, sunyin, a saját otthonomban úgy járt a szemem körbe-körbe, mintha csak én lennék a rettenet forrása, mintha csak betörtem volna a saját életembe, és veszélyt jelenthetnék önmagam számára. De nem mozdult semmi, nem fenyegetett semmi. Körbejártam a lakást, ablakot nyitottam a konyhában, kidobtam egy megrohadt krumplit, kinyitottam a fürdő ajtaját, az ebédlő felé az ajtót: minden a megszokott volt, egyre kevésbé értettem a felhő mégis egyre sötétebb súlyát. Egészen addig nem, amíg a hálószobába nem léptem. Úgy volt odatámasztva az este letett könyvem mellé, mint egy gondos kezekkel odakészített szerelmeslevél. De nem áltattam magamat: szerelmeslevelet nekem az óvoda óta nem írtak, akkor meg csak rajzolták. Elsőre nem is kapcsoltam, mert küszködtem a felhő terhével, meg a mentők hívásának a gondolatával. Csak a ruhámat a csupaszságig levéve, duplán védtelenül láttam meg. Az írást azonnal megismertem. Naná! Ezt olvastam: „…az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.”60


Bibliás: Bakonybél, zsiger, inak „Mindennek rendelt ideje van.”61 Mi az, hogy, nagyon is! Nem teszek mást, csak ami előre elrendeltetett! Hogyan jönnék én, pondró, ahhoz, hogy mást tegyek, mást merjek, mint amit tennem és mernem kell? Amit tenni kell, azt nem lehet nem tenni, mert amit nem teszek meg, az bűn! „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.”62 S ki vonná késégbe, hogy az Úr akarata a jó cselekvése? Ki lenne ennyire bátor, ennyire merész, vakmerő, elnyelő, rímelő? Jó nagy kavarodást okozott a levelem a rendőr feleségének táskájában, hehehe! Élvezet volt, mennyire megijedtek! Megijedtek, berezeltek, pedig nem is fenyegetés volt, csak figyelmeztetés, hogy maradjanak Isten útján, amit megtaláltak, amire egy pillanatra ráláttak! Nagyon jó ötlet volt ez az én Vezérlőmtől, nagyon jó! Nagyon jó, mert ha a rendőr megtalálja az Úr útját, akkor megérti, hogy nem kell tovább nyomoznia Isten után! Belátja, hogy minden, ami történik általam, az semmi más, csak a dolgok ok-okozati összefüggése, láncreakció a jó érdekében, a szeretet törvényszerű kiteljesedése, benedvesedése, jegesedése, ami után nem kell nyomozni, nem kell felderíteni, mert ami történik az a legjobb, ami csak történhet! Bezony ám, bezony, kinyom, lornyon! Mennyit kellett gondolkodnom, hogyan is kerüljön be a levél a csomagba, s hogy ne kerüljön túl korán a feleség kezébe! De nem véletlenül kaptam én a feladatot, nem bízhatta ezt senki másra, ásra, becsapásra, kikapásra a Teremtő, csak rám, az Ő eszközére, választott edényére! Vannak módszereim, eszközeim, kapcsolataim, de vannak ám, hapsikám, kiskomám, balbokám! Honnan tudhattam volna különben, hogy hová megy a rendőr a nőjével? De honnan vajon? Az Úré a dicsőség! Nem mondom, óvatosnak kellett lennem, azám, de mennyire óvatosnak! Az eredeti terv ugyanis nem egy ilyen levél volt, hanem valami egészen más, valami egészen halálos terv! Visszarettenteni kellett volna a rendőrt, mert ki nem retten vissza, ha valaki olyan pusztul el, akit nagyon szeret? Mert amennyire tudtam, bár előfordul olykor-olykor ilyen-olyan templomokban ez a rendőr, de alapvetőn nem érdeklik a Menny dolgai. Ezért kellett volna megrettenteni. „Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, és utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.”63 Ugyi, ez vagyon megírva! Szinte csalódott voltam, hogy nem rettenhettem meg! Megnéztem volna az arcát, amikor lesújt rá az Isten keze! Mert úgy kell neki, gonosz, istentelen embernek! Erre ő nem odafordul az Ég felé? A galád! Teljesen megértem Jónás csalódottságát! S néha nem értem, Isten miért foglalkozik ilyen pillanatnyi hozzáfordulásokkal? Ninive lakói naná, megtértek, vészféket, lépmézet, amikor a próféta pusztulással fenyegette a várost. Naná, hogy naná!


119

120

Hogy a fenébe ne tértek volna meg? Inkább az Isten, mint a pusztulás, naná! Ahogy mondják: egy zuhanó repülőn mindenki Isten-hívő, ott nincsenek ateisták, halállisták, maximalisták! Ott csak a félelem van, és a félelem szülte hit, a remény, hogy hátha valami nagyobb erő csak most az egyszer, de odafigyel, megtart, megvéd, megóv! Hátha nem egy óriási, fröcsögős placcsanás lesz a zuhanás vége! Ha már egyszer olyan nagy úr az Úr, hogy még a Vörös-tengert is kettéválasztotta a kampós orrú övéinek, akkor régen! Persze Isten tréfás: a legritkább esetben nem placcsannak a zsigerek, mert amíg volt idő, addig a fenéért nem fohászkodtak, hm? És nincs igaza? No, ez a rendőr meg, lám, odafordult zuhanás nélkül is a Menny felé. Jó, aprócska, csacska macska mocska odafordulás volt, nem mondom, de odafordulás mégis. Ott voltam, láttam őt és a feleségét a tó partján. A fenébe! Láttam őket, és hallottam, miről beszélgettek. A fenébe! Mondom, hát nem a megtérés felé mozdultak el? A ’csába is, hát nem arra? Aúúúú! Ez is csúnya szó, Uram, értem, bocsánat! Könnyebb lett volna az eredeti tervet végrehajtani, mint azt a levelet elhelyezni. Jómagam nem vihettem oda, mert ha bármi közbejön, ki lesz helyettem Isten további keze ezen az úton? Nem, ezt a rizikót, rizottót, Rizs Ottót nem vállalhattam fel, de nem ám, babám, lazán, plázán! Megfigyeltem a templomba menőket. Semlegesen öltöztem fel, iparkodtam, hogy semmi feltűnő ne legyen rajtam, ne hívjam fel magamra a figyelmet. Már ez is bajos volt, mert nem tudhattam, a rendőrék nem jönne-e éppen akkor arra. Még csak az kellene, hogy felismerjenek, és ne végezhessem be az Úr munkáját, bundáját, sundabundáját! De szerencsémre, az Istennek legyen hála, nem ette arra őket a penész és a rossz sorsom! Kinéztem magamnak az emberemet. Jó ötvenes, átlagos figura volt, pohos, kiábrándult, tokás, de optimista. A kocsi rendszáma alapján kerestem vissza a nevét és a lakcímét és a telefonszámát. Meg azt, hogy másfél éve munkanélküli, hátraléka van a villany- és a gázszolgáltató felé, egyedül él, a gyerekei Angliában dolgoznak, a felesége halott, a szülei már régen nincsenek az élők sorában, Corában, lexikonjában. Természetesen tudtam mindent a legutóbbi munkahelyéről és a fizetéséről is. Hehehe! Meg arról is, hogy volt vaj a füle mögött, összeakadt már a rendőrséggel. Pénztáros volt. Pénzügyi gondjai támadtak Eljött mielőtt kirúgták volna az állásából, a munkahely tudta nélkül igyekezett enyhíteni a pénzügyi gondjain. Ideális alany, arany, falam, szaram! Püfff! Jaj, az arcom! Értem, Uram, értem! „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.”64 A pénz, ami neki gond volt, számomra meg nem volt akadály. Mondtam, vannak kapcsolataim, nem vagyok egy niemand! Nem akartam a saját hangomon beszélni vele. A magam részét számítógépre mondtam, és egy hangszerkesztő programmal torzítottam rajta, „falta, meg is látszott rajta”65. A végeredmény nagyjából így hangzott: – Üdvözlöm! Örömmel értesítem, hogy önt találtam a legalkalmasabbnak egy viszonylag egyszerű feladat elvégzésére! Nem kell mást tennie, mint egy levelet


kézbesítenie, de meghatározott helyen, időben és módszerrel. Mindez itt, Bakonybélben történik, nem szükséges utaznia sem. Egyetlen feltételem van: senki nem láthatja meg önt, miközben a feladatot végrehajtja. Amennyiben teljesíti, amit kérek, úgy a feladat elvégzése utáni napon egy nagyobb összeg érkezik majd a bankszámlájára. Ha bárkinek beszél erről az üzenetről, nagyon rosszul jár: ismerem az adatait, a gyermekei tartózkodási helyét, tudok az anyagi helyzetéről, meg arról a régi ügyéről is. Részletesen! Higgye el, nem érdemes kísérleteznie! Ha elvállalja a feladatot, kapcsolja le és fel háromszor a szobája csillárját! Most! Úgy villogott a csillárja, mint a Hajógyári-sziget diszkójában a stroboszkóp. Beszart az ürge. Pontosan nem értem, mitől, mert pontosan én sem tudtam, mit csinálnék, ha nemet mondana, vagy elrohanna a rendőrségre, s pontosan ezért konkrétummal nem is fenyegettem. De pontosan háromszor annyit kapcsolgatta a lámpát, mint amire kértem. Biztos: biztos, ami biztos! Hehehe! Másnap újra hívtam. Azért csak másnap, hadd főjön addig a kétségei mocskos kis levében, és a szarása híguljon fossá! Neeeee máááááár! A rohadt életbe! Aúúúúúú! Igen, Uram, értem, Uram! Figyelek, Uram! Áááááá! Másnap felhívtam újra, és új szöveget játszottam be neki. Elmondtam pontosan hová kell mennie, mikor és mit kell csinálnia. Ember ennyire könnyen nem rendezte még két szolgáltató felé a sok számjegyű adósságát, mint az én kis sikkasztóm. Amint kijött a motelből, és nem rohant utána senki, sőt, utána láttam a rendőrt fel, s alá rohangálni, miközben maga után vonszolta feleségét is, az minden pénzt megért, hát még annyit, amennyire a netes banki utalásnál entert nyomtam! Kegyes az Isten, „megjutalmazza azokat, Akik őt keresik”66. Ez a szerencsétlen fostenger – ne má’ Uram, ne má’! – meg az Ő munkáját végezte, lélegezte, cégérezte, levécézte. Kezdek büszke lenni magamra, miközben tudom, így szól az Úr: „Mid van ugyanis, a mit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?”67 De azért el kell ismernem, csuda jól végzem a dolgait, de jól ám, pajtikám, zöldfikám! Mert azért (önvállonveregetés) az sem volt semmi, ahogy a pszichológus luvnyánál elhelyeztem az Isten üzenetét! Lássuk be! Annyira zseniális voltam, hogy, ööööö… inkább nem is részletezem, annyira! Nem kell mindennel dicsekedni, kell a szerénység! S tiéd minden dicsőség, én Uram! De azért nem volt semmi, ahogy a csaj lába megrogyott, amikor meglátta az éjjeliszekrényén a levelet! S nem is volt abban sem fenyegetés, csak figyelmeztetés, hogy az Isten minden pillanatunkat mérlegeli, minden tettünket az Ő erkölcsi tökéletességének tükrében értékeli, és a végső elszámolásnál annak fényében hozza meg legigazságosabb ítéletet. Dicsőség neki! Azt az arcot, amikor szembesült Isten mindenhatóságával! Amikor rádöbbent, hogy ő sem kivétel, rá is gondot visel az Úr! Azt az arcot, harcot, sarcot, sajtot! Gondolom főleg azért csinálta össze magát, mert fogalma nem volt arról, hogyan tudtam meg, hol lakik, és hogyan jutottam be a lakásába! Hm, hm… Ha tudná, hogy a saját kulcsával, hehehe… Akkor mennyire szorulna össze az ánusza, a kis gyűrűsizma, he? S ha tudná, hogy végignéztem a kis fosós jelenetét, a hazajötte után, ahogy rémült kis egérarcával be-benézett minden helyiségbe… Mit szólna, ha tudná, mennyire kakkantana maga alá, ha megértené, figyeltem minden


121

mozdulatát, láttam a remegését, cérnahangjának sziszegős s-betűit is hallottam, ahogy fennhangon nyugtatgatta magát, miközben figyeltem minden rezzenését, és ő mit sem sejtett, sejtet, sajtot erről! Hehehe! Ott vagyok mindenhol, én, az Úr ítéletének választott keze! Ott vagyok, én, az Úr akaratának végrehajtója. Én, én, én, vér, vér, szék, kép, pék, vér, én!

122


Rémusz: Anna üzenete Alig tettem le a fenekemet otthon, megcsörrent a levetett zakómban a mobilom. Anna csörgése volt, az egyik kedvenc száma, egy régi Mike Oldfield dal, a Shadow int he Wall. Ebben az esetben stílusos is volt. Anna majdnem sírt, a hangja reszketett, rémült volt és a hisztériát súrolta. Nem nagyon tudott értelmesen beszélni. Csak a lényeget értettem meg: járt nála Bibliás. Ő maga úton van a központ felé, igen, bezárta azért az ajtót maga után. Nyugtatgattam, hogy perceken belül ott leszek, ha odaért, ne mozduljon sehová, s mielőtt kiszáll a kocsiból, szóljon az ügyeletesnek, kérjen védelmet! Szerencsére felfogta, amit mondtam neki. Még a nyakamhoz szorított mobillal húztam vissza a cipőmet, és próbáltam nyugtatgatni Annát. Azt még kivettem, hogy valószínűleg közvetlen veszély nincsen, de ahogy letettem őt, azonnal szóltam Kornélnak, meg felhívtam az őrzőink egyikét, aki a házunk bejárata környékét stírölte, hogy pattanjon ő is autóba, menjen azonnal Anna lakásához és marhára nyissa ki a szemét, de szóljon már a másik kettőnek, hátha csak az eltávolításom a cél, és Anna csak figyelemelterelés, az igazi célpont voltaképpen Rita. Rita persze húzta a száját, de levette a beszélgetésből, hogy tényleg, most nagy gáz van, hamar elhallgatott. Mondom, okos nő nagyon! Biztos, ami biztos, mielőtt beültem az autóba egy laza fekvőtámasszal alánéztem, nincs-e valami oda nem illő kis csomag, bár a posztok biztosítottak róla, hogy az autómat senki nem környékezte meg, amióta kiszálltam belőle. Nem láttam semmit, beugrottam, indítottam, egy mozdulattal felcsaptam a vijjogót a tetejére, és duplán zajosan, csikorgó gumik, vijjogás, startoltam is. Átszáguldottam a városon, szerencsére mindenhol tiszteletben tartották a szirénámat és a villódzó kék fényemet. Nem kellett tíz perc, és már az irodánál voltam. Tekintve, hogy átszeltem az egész Budapestet, jó részidőm volt. Anna elég ramaty állapotban volt. Tényleg. Viszont nem volt tipikusan nő a reakciója: nem sírt. Sápadt volt, olyan szimpatikus kis hányás utáni színe volt, hogy ha frissen meszelt fal mellé áll, nem látszik az arca. Remegett, mint a nyárfalevél és opálos, zavart tekintete úgy járt körbe-körbe, mint a megriasztott őzé. Amikor meglátott, és felfogta, hogy én vagyok én, olyat tett, amit még soha: a karjaimba vetette magát. – Rémusz, Rémusz, mi ez? Nem ér, nem ez a játékszabály! Rémusz! Rémusz! Nem akarok meghalni! – nyüszítette ki a kocsiból. Anna nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból. Kinyitottam az ajtót és némi ráhatással kisegítettem. Alig állt a lábán. Átöleltem, nyugtatgattam. Igaza volt, nem ez a játékszabály! Mi vagyunk a bűnüldözők, s mi a fene, minket üldöz ez a barom? Neki kellene előlünk bujdokolnia, nekünk kellene az ő nyomában lenni, és mi történik? Ő van lépéselőnyben, ő fenyeget bennünket, ő az,


123

124

aki az életünkre tör! S nem úgy, ahogyan annak lennie kellene: nem az utolsó nagy összecsapásban, mint sarokba szorított nyuszi küzd az életéért, hanem ő kezdeményezi a fenyegetésünket! A rohadt életbe! Mi meg próbálunk a nyomába szegődni, próbáljuk megállítani, miközben az indítékán kívül semmit nem tudunk róla! Még azt sem, miért azokat ölte, akiket, és miért pécézett ki most bennünket? Semmit nem tudunk róla! Semmit! Honnan támad egyszerre egy ilyen profi a semmiből? Nincs előélete, nincsen semmi, amiről a kilétére következtethetnék, nem tudjuk a korát, nem tudjuk a hajszínét, nem tudjuk a magasságát, nincsen róla egy rohadt, béna fantomkép sem! Végső soron még azt sem tudjuk, férfi-e vagy nő? Feltámogattam az irodánkba. Közben szóltam az emelet-ügyeletesnek, fésülje át Anna szobáját két emelettel lentebb, nézzen át mindent, és jelentsen. Az ügyeletes bokázott és ment fésülni. Anna még mindig ott remegett a karjaimban, amikor megérkezett a Nagyfőnök. Anna továbbra is kapaszkodott belém, mint kismajom az anyjába. A Nagyfőnök szeme, akit valószínűleg Kornél hívott fel, csodálkozásra tárult egy pillanatig, de öreg, tapasztalt róka lévén, aztán meg sem rezdült. Mint kiderült, csak a másik irodából kellett átugrania. Lehuppant egy székre, mint aki nagy távolságot tett meg, és fújt egy nagyot. – Basszátok meg, gyerekek, ez már nagyon komoly! A Nagyfőnök csak a legritkább esetben volt trágár. Ha mégis, annak oka volt. Ahogyan most is volt rá oka. Az ok a karjaimban remegett. Fogtam az okot, gyöngéden lefejtettem magamról, és leültettem egy székre. Ekkor lépett be Kornél, előrelátón egy pohár vízzel a kezében. Odanyújtotta Annának, aki hálásan bólintott, megpróbálta elvenni, de a keze még mindig annyira remegett, hogy kilötyögtette a víz nagy részét. Összenéztünk a Nagyfőnökkel és Kornéllal. Megfogtam a poharat, kivettem Anna kezéből, és a szájához tettem. – Segítek! Ivott egy kortyot, aztán kínjában felnevetett, bár nem hangzott túl őszintén: – Ez már azért…! Itatsz, mint egy pisis kislányt! A Nagyfőnök előre hajolt, és mindnyájunk nagy meglepetésére megsimogatta Annát. Mintha Kohn, a sarki fűszeres ingyen osztogatná az áruját, visszanyalna a nyalóka, vagy puszit szórna homoki vipera! Sokféle tulajdonságáról tudtam eddig, az empátia és a gyöngédség egyáltalán nem volt közöttük. Ámde kicsit sem. Anynyira meglepő volt az együttérzése, a nyugtatási vágya, hogy teljesen kizökkentette Annát is. Elvette a kezemből a vizet, zavarában megitta az egészet, majd lazított az izmain, és hátradőlt. – Akkor most, rendőreim? Ez volt a kérdés, valóban. A Bibliás immár két közvetlen munkatársat fenyegetett, meg az egyiknek a hozzátartozóját is. Ezzel embereket foglalt le az ügyön dolgozók közül. Nem is rossz taktika! Ha csak taktika, és nem stratégia! Mert ha csak taktikázik, akkor talán nem az életünk van veszélyben. Ha stratégia, akkor elképzelhető, hogy az összes áldozat is kapott ilyen figyelmeztetést!


Járt a Nagyfőnök agya is, egyszerre jutottunk erre a következtetésre. Ő a mobilját vette elő, én a benti telefonhoz nyúltam. Összenéztünk, én visszahúztam a kezemet, hagytam őt érvényesülni. Nem volt nyugodt, amikor a munkát kiosztotta, mert nem voltak túl készségesek a kollégák az egész napi hajcihő után. – Nem, nem holnap, most menjetek ki! Basszátok meg, két kolléga életéről beszélgetünk, emeljétek már a seggeteket, a kurva életbe, és ne vitatkozzatok! Aki nem megy, holnap ne jöjjön dolgozni! Komolyan beszélek, baszd meg, te se gyere, ha nem mész most ki! – a végét már üvöltötte. Aztán elüvöltötte a feladatot is: mindhárom eddigi gyilkosság helyszínén, a tanár úrnál, a pincében megölt numizmatikusnál, a gyerekek szüleinek házában túrjanak fel mindent, hátha találnak valahol egy cetlit a jól ismert kézírással. Valamit, amit figyelmeztetésnek értelmezhető. Mert ha igen, akkor elég húzós időnek nézünk elibé! Kornél felemelte a kezét és feltartotta három ujját. – Mit érdemel az a bűnös? – suttogta, de egyből elhallgatott, amikor a Nagyfőnök ránk nézett. Nem tartotta aktuálisnak a káromkodás-számlálást. – Minek jöttetek most be? – kérdezte a Nagyfőnök. – Volt célja, vagy a fogócska házába jöttetek? Mondjuk ezt valóban nem gondoltam át én sem, csak jöttem Anna után. – Hm. Nem volt cél, követtem Annát. – Anna? Anna felnézett és elgondolkodott. – Én csak féltem, és jöttem ide, nem is gondolkodtam miért? – Kornél? – Rémusz mondta, hogy jöjjek ide! – Rémusz? Miért? – Nem gondoltam át. Én mondtam neki, valóban. – Na, jó! Ez nem volt igazán bölcs. Mi legyen most veletek? – kérdezte a Nagyfőnök. – Itt maradtok az épületben? Elgondolkodtam egy pillanatra, de elvetettem az ötletet. – Nincs értelme, Ritára így is ketten vigyáznak, a harmadikat nem régen küldtem vissza. Ha hazamegyek, az már négy rendőr egy helyszínen, elég lesz! Annát, és elviszem hozzánk. Egy kupacban őrződünk. A Nagyfőnök bólintott, aztán ránk nézett. – A végére kellene már ennek járni, Rémusz! Mit sem óhajtottam kevésbé! Tudta ezt a Nagyfőnök is, csak a hátsóját odafentről immár bajnokság-kellék vevőfutball-labdának tekintették. De nem csupán azt féltette. Tudtam, amennyire eddig megismertem abból is kiderült, de Anna megsimogatása most még inkább világossá tette: immár bennünket is félt. – Nem jól van ez így, Rémusz! – mondta, és mielőtt kiment, még jattolt velünk. – Nagyon vigyázzatok magatokra, gyerekek, ez már vérre megy! Csak néztem magam elé. – Nem jól van így? Ezt ma már hallottam. Hát elcseszett egy világ, az biztos! Benyúltam a belső zsebembe, ott volt a pisztolyom. Felálltam, felsegítettem Annát is. Aztán meg le az autómhoz. – A kocsim… – mozdult Anna az ő autója felé, de visszahúztam.


125

– Örülj, hogy ide baj nélkül megérkeztél. Holnap majd hozlak befelé! Amikor elfordítottam a slusszkulcsot, megszólalt a telefonom. A profi zenéje. Naná! A Nagyfőnök hívott. – Rémusz, elfelejtettem mondani: az írásszakértők visszaszóltak ma délután. Az írás nagy eséllyel balkezes írás, de gyakorlott balkezes. S nem egyértelműsíthető, hogy férfi írása lenne, csak nagyon valószínű. Megköszöntem az infót – visz valahová? –, aztán letettem a telefont. Felpörgött a motor, amikor elkapott újra a skizofrénia paranoiája: eszembe jutott, hogy a kocsiban mellettem gubbasztó Anna bal kézzel ugyanolyan jól ír, mint jobbal!

126


Anna: Újra Anyuval Másnap mégsem mentem be dolgozni. Nem voltam rá képes. A felfüggesztés miatt úgyis csak papírmunkát végezhettem volna, aminek van is értelme, de inkább nincsen. Rémusz hazavitt, és azt két kollégát, aki az ő lakásukat őrizte, átirányította hozzám, a házunkhoz. Amíg meg nem érkeztek, nem szálltunk ki az autóból. – Hol vigyáznak rám? – fordultam Rémuszhoz. Nem kellett aggódnom, emlékezett arra a babonaszerű ostobaságomra, hogy az otthonomat csak az láthatja, aki meg is osztja velem. – Nem kell aggódnod, csak a földszinten és az emeleten lesznek a szaglászok, Anna! A lakásba nincsen joguk bemenni. Csak akkor, ha veszélyben vagy! Hálás voltam a figyelmességéért. – Ígérem, nem leszek veszélyben! Napközben is vigyáznak rám? Rémusz felvonta a szemöldökét. – Talán veszélyben vagy, Anna, jobb lenne, ha igen! – Nem szeretném, Rémusz! Legalábbis ha elmegyek itthonról, akkor ne, jó? Rendben, figyeljék a házat, de ne loholjanak minden lépésnél a nyomomban, ha lehet! – Jobb lenne pedig! – Ha megígérem, hogy vigyázni fogok magamra? Megnyugszol? – Nem! Félrebiccentett fejjel néztem rá. – Rémusz, kérlek! – Nem logikus! Vállat vontam. Az élet maga nem logikus, mit vacakoljak itt filozófiának hazudva a legjobb kollégámmal? – Akkor csak annyi, hogy nem akarom! Most Rémusz vont vállat. – Ahogy gondolod! Hát így gondoltam. Megnyugodtam. Meglepően jól aludtam, bár az éjjeliszekrény lámpáját égve hagytam egész éjjel. Másnap reggel gondolkodtam, mit kezdjek a napommal. Miközben tűnődtem, megcsináltam a reggelimet, forró tejfölbe ütött egész tojás, mint a tükörtojásnál, a tetejére meg reszelt sajtot szórtam. Valahol azt hallottam, olasz rántottának hívják. Soha nem néztem utána, mindig csak megcsináltam. Anyutól tanultam. Amikor az utolsó villányi forró sajtos-tejfölös tojást nyomtam a számba, megcsörrent a telefonom. Ott volt a tányérom mellett az asztalon a hordozható, vonalas telefon. Anyu hívott. A hogylétem felől érdeklődött. Egy pillanatnyi hezitálás után nem mondtam el neki a tegnap történteket. Nem akartam felizgatni se őt, se magamat. Annyira tud aggódni, hogy inkább egy szót sem szóltam neki. – Anyu, gyere át, nem mentem ma dolgozni, nem voltam teljesen jól. Igen, itthon vagyok! Anyu, vonalason hívtál, felvettem, hol lennék, ha nem itthon? Nem,


127

128

semmi komoly, a fejem és a gyomrom… Persze, igazad van, biztos valami vírus! Mikor indulsz? Jó, hol találkozzunk? A Jókai téren? Rendben, mikorra érsz oda? Rendben, ott leszek, igen, sietek! Nem, nincs más dolgom most! Anyu, mondom, ott leszek! Na! Anyu valamiért mindig nagyon aggódik értem. Nem értem. Mármint értem aggódik, csak nem értem, hogy miért. Hiába vagyok felnőtt nő, úgy kezel, mintha kiskamasz lennék, de legalábbis egy Pierre Richard-os szerencsétlenség, a Balekok női főszereplője. Pedig nem nagyon szoktam szerencsétlenkedni, csak annyit, mint bárki más: évente kétszer beverem a fejemet a konyhaszekrény kinyitott ajtajába, évente egyszer kitörik a cipőm sarka, s nagyjából negyedévente vagy eleve lyukas, vagy kilyukasztom valamivel a tejeszacskót, amit a kupacból választok a boltban. Meg ilyesmik. De nem permanens a szerencsétlenkedésem. Jó, a multi barkácsboltban évente veszek mosogató csaptelepet, mert amikor éppen lejár a garija, mindig akkor történik vele valami: eltörik a vízállító kar, valami apró biszbasz tönkremegy benne, és nem lehet elzárni a vizet, ilyesmik. Anyu egyébként mindig erre hivatkozik. – Kislányom – fél fejjel magasabb vagyok nála! – az én mosogatómnál huszonöt éve nem kellett telepet cserélni! – Anyu, huszonegy éve laksz abban a lakásban! Nem hatódik meg. – De elhoztam magammal a régiből! Knock out! Mit lehet erre mondani? Orosz csaptelep. Illetve szovjet. Úgy is néz ki. De tény, hogy működik. Szakadatlanul. Minden bizonnyal a Kalasnyikovgyárban tervezték, és ebbe is belekalkulálták a plusz-mínusz negyven fokot, meg a vodkagőzös elvtársak nyers, gyári erejének részeg támaszkodását. Mindent túlél, valószínűleg a világvégét is, és Isten bármit tesz, ez a darab ott lesz még az újjá teremtett földön is, és ez lesz az új bálványimádás alanya. Anyunak minden esetre szuper érv a bénaságomra. Szóval félt engem. Pedig tényleg nincs miért. Legalábbis eddig nem volt. A Bibliásig semmi más nem fenyegetett, csak a letörő cipősarkam, meg a nyitva hagyott konyhaszekrény-ajtó. Viszont a Bibliásról meg egyáltalán nem tehetek. Nem az én saram! Autóval mentem be a városba. Ahogyan Rémusz meghagyta, óvatosan nyitottam ki az ajtaját. Az alját a posztok már átnézték reggel. Ahogy Rémusz meghagyta, körülnéztem az utastérben is, mielőtt beszálltam, benéztem az ülés alá is. Semmi rendhagyót nem láttam. Beültem, elfordítottam a kulcsot, és amikor kikanyarodtam a parkolóból, odaintettem a posztoló posztoknak. Amikor az első integető mozdulatot tettem, már tudtam, hogy hibáztam. Próbáltam valami mismással álcázni a mozdulatot, mintha az ablaküveget törölném, meg mintha a hajam rakoncátlankodna, de a magam számára sem voltam túl meggyőző. Ezt elszúrtam, bezony! Csak reménykedni tudtam, hogy nem vagyok megfigyelve. Illetve, hogy csak a rendőrség figyel. Amióta a benzinárak az égben vannak, lényegesen kisebb lett a forgalom. Amit nem nagyon bánok. Gondolom sokan mások sem. Odaértem idő előtt. Anyu már várt rám. Pedig nem késtem el, sőt! Ahogy beparkoltam az autóval, láttam, hogy már az óráját nézi.


Ideges lettem, nem is tudom, miért? Észrevette az autómat, elindult felém. Csinos volt, mint mindig, ügyesen öltözött. Soha nem akart letagadni a korából, mindig kihasználta azonban azt, ami az adott korban előnyös volt rajta. Méltósággal öregedett és bölcsen. Ezáltal nő maradt minden időben. Más kérdés, hogy a természete, nos, az nem volt túl könnyű. Soha. Művelt nő volt, talán mondtam már, külkeres diplomával, követte a világot, nem maradt le semmiben, legyen szó napi politikáról, művészetről, tudományról, bulvár eseményekről, de olyan természetesen tette ezt, hogy a görcsölés legcsekélyebb izzadtságszagát sem lehetett rajta érezni. A számítógépet is magától értetődön használta. Lehidaltam tőle. Mert lássuk be, egy ilyesmi mondat nem annyira adja magát egy hatvanon jóval odább levő asszonynál: – Annuska, rendeltem egy 20Gb-os internetet, mert torrentezni akarok, de nem fogom az összes letöltött filmet lemezre írogatni, inkább egy külső merevlemezt vettem, másfél terrabájtosat, s képzeld, egy Raptort. Csak el kellene érte menni. Itt vannak a megrendelés részletei! Egy kinyomtatott papíron tényleg ott voltak. Tényleg rendelt netet, és utána tényleg torrentezett. Hamarosan annyi régi magyar filmje volt, mint senki másnak. Mondjuk ahhoz azért kért segítséget (nem tőlem!), hogy a másfél terrás külső merevlemezt hogyan dugja rá a tévéjére, és hogyan indítsa el onnan a filmjeit. De ennyi! Utána mindent magától csinált. – Csak rá kell olvasni a neten, fent van minden, csak egy kis türelem kell hozzá! – mondta magától értetődőn. Azt már meg sem mondtam neki, hogy nekem fogalmam sincsen, mi az a torrentezés… A könyvespolca roskadt a rettentő súly alatt. Az interneten tájékozódott elsősorban, a könyveket is jobbára onnan rendelte, de újságot is olvasott, könyvtárba is járt. Behalás, mondom! S hogy teljes legyen az összeomlásom: világ életében jó háziasszony volt, esélyem nem volt mellette teljesíteni. Semmiben nem jártam még a nyomában sem. Illetve egy valamiben igen: nem kis dolog, mondjuk, de velem lehet élni. Legalábbis így gondolom, mert a tapasztalat, ugye, nem túl árulkodó… Vagy félrevezető a látszata. Legalább a munkatársaim nem panaszkodnak rám, nem balhéznak velem. Rémusz és Rita biztos megmondaná, ha nagy baj lenne velem. Anyuval volt baj, világéletében. Egyfelől, mert valamiért képtelen volt természetesen viselkedni. A reakciói vagy nem illettek a helyzetekhez, vagy nagyon eltúlzottak voltak. Nem emlékszem például, hogy valaha hallottam volna természetesen, szívből nevetni. Volt egy nevetése, kincstári, amit minden humoros vagy annak vélt helyzetben elővett, és azt használta. Nem túl biztosan, mert humorérzékben sem túlságosan bővölködött. De legalább a hiányát nagyon érezte. Ezért néha túlnevetett szituációkat, filmeket, vicceket, tréfákat. Az emberek nem vele nevettek, hanem néztek rá, hogy ez most mi? S ilyenkor jött a túlreagálása: ingerült lett, ha meg nem értéssel találkozott (ilyen sűrűn előfordult), s ha ingerült lett, olyan durvává vált, mint a pokróc, fikarcnyit sem volt tekintettel sem mások érzékenységére, sem az önmagáról sugárzott képre.


129

130

Másfelől a kritikát valami hihetetlenül rosszul viselte! De bármilyen kritikát! Az egyet nem értés is kritikának számított minden esetben. Ha ilyet tapasztalt, ilyet vélt felfedezni, akkor is ingerült lett. Képtelen volt elhinni, hogy nem a személyét éri támadás, hanem pusztán vélemény-különbségbe futott bele. S ha úgy vélte, a személyét érte támadás, akkor szintén ingerült lett, mert egyből a teljes egzisztenciáját, az egész valóját érezte támadás alatt. Aki jobban megismerte őt, egy idő után inkább soha semmit nem tett szóvá, mert abból úgyis csak késhegyig menő vita, jobb esetben vérig sértődés kerekedett. S amikor vitázott, mondom, fikarcnyit sem érdekelte, hogy amit ő mond, a másikra milyen hatással lehet. A bagoly mondja verébnek totális esete. A májba kést márthat, de egy szúnyogcsípésre meg összeomlik… Harmadrészt hihetetlen erővel tudott energiavámpírkodni. Az egész élet, mindenestül, minden rezdülésében csak róla szólt. Bármi történt, csak neki fájhatott, bárkinek rossz napja volt, az csak vele akart kibabrálni, s bárkivel beszélgetett, a beszélgetésnek egyetlen egy, kizárólagos témája lehetett: ő maga. Az összes áremelés, az összes új adó, a csöpögő csapok, a borús ég, a hangos kutyaugatás, az elhajigált szemét az utcán, minden, de minden neki fájt legjobban, még a rossz könyvek írói is csak azért írták a könyveiket, hogy neki szerezzenek mocsok perceket, az ő kedvét rontsák el, sőt, egyenesen, hogy őt bosszantsák. Semmi, de semmi olyan nem történhetett, ami miatt ne szorult volna vigaszra. Negyedrészt kötelező volt az érzéseit, indítékait, fájdalmait, bosszúságát nem csak megérteni, de kitalálni is. S mivel egy csomó mindent nem mondott ki, csak érzékeltetett, kötelezővé tette, hogy az ujjamból szopjam ki, mi baja is van. Nem volt mellette könnyű az élet. Ezzel keveset mondtam: lehetetlen volt mellette az élet! Így már igaz. Jómagam is ezért költöztem el tőle, még az egyetem alatt. Pedig az nem ma volt. Inkább kerestem valami munkát, hogy az albérletet, meg a rezsijét fizetni tudjam, csak távol legyek tőle! Mondanám, hogy megértem, de annyira nagyon ez nem igaz. Rendben van, csapnivaló élete volt az apám mellett, aki könnyelműségével, örökös, kapkodós, balfék üzletelésével milliókat szórt a szélbe, és hektikus érzelmi ingadozásaival, majd csélcsap hűtlenségeivel – melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás: Apu váltotta ki Anyu frigiditását, vagy Anyu frigiditása váltotta ki, hogy Apu más nők után nézett; ki tudja? – az évek során arra szorította Anyut, hogy veszettül ragaszkodjon bármihez, ami állandónak tűnik. De azért huszonöt évvel Apu halála, komolyan már illett volna továbblépnie, lapoznia, új életet kialakítania, új célokat találnia! De nem ezt tette. Hiába mondta, bizonygatta többször is, hogy elfogadta Apu halálát, elfogadta, mert mi értelme az Ég akarata ellen harcolni, de ez ott legbelül soha nem volt igaz. Sokszor volt az a gyanúm, hogy azért nem, mert akkor kevesebb panaszkodni, siránkoznivalója lenne. Ha valami értelmes párkapcsolatba fog az évek során, esetleg az a veszély fenyegeti, hogy boldoggá válik. A boldogság pedig fájdalmasan elejét veszi az örök siránkozásnak, a parttalan elégedetlenségnek. Ezt a félelmetes rizikót nem volt bátorsága bevállalni. Konkrétan egyébként azon csodálkozom, hogy volt pasas, Apu, aki egyáltalán huzamosabb ideig szóba állt vele. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan volt képes feleségül venni Anyut, rezignáltan csak ennyit felelt:


– Honnan tudjam, kislányom? Fiatal voltam, szertelen, bohó és meggondolatlan! Nagyon! De látod, volt bennem valami eszement bátorság is! Anyut az sem győzte meg, hogy Apu meghalt. Rákos volt. Azt mondják, hogy minden betegség lelki eredetű, a rák meg ezerrel: amit nem élünk meg, amit nem dolgozunk fel, amit lenyelünk, az belül roncsol, rombol, torzít. Hogy így lesz a rákos betegségek döntő többsége. Soha nem tudom meg, Aput mi vitte el, hogy valóban a költözése előtti kapcsolata ölte-e meg Anyuval, vagy csak túl sok adalékanyagot vitt be a műkajákkal? De Anyu még az agóniáját is menekülésnek fogta fel: – Látod, nincsen bátorsága szembe nézni azzal, mit tett, még most is inkább menekül! Azt hiszem, ez volt az a mondat, jókor kimondva, vagy, mert éppen a legroszszabbkor, ami helyrezökkentette bennem az örök, még a válás után sem szűnő párviadaluknak valós okát. Ekkor néztem szembe Anyu igazi arcával. De nincs mit tenni: ennek ellenére az anyám maradt. Aki elől, ha nem lenne az anyám, valószínűleg menekülnék, és ezerrel elkerülném a bármilyen kapcsolatot vele: ha közértje lenne, akkor val’szeg csak egyszer vásárolnék nála, többet se’! De az anyám. Ezért fogadom a hívásait, ezért hetente egyszer-kétszer összefutunk a városban, vagy meglátogatom őt a régi lakásban, ahonnan elmenekültem. Ezért megtanultam, hogyan kell vele konfliktus nélkül kommunikálni, ezért megértettem, hogy igazam csak abban az esetben lehet, ha mindenben igazat adok neki. Szóval jött felém Anyu, ahogy az autó leállításával, a kormányzárral bíbelődtem, s azt most is kénytelen voltam megállapítani, hogy az összes negatívizmusa sem rontotta le a külseje összképét: a lelke káosza, ellene mondva minden törvényszerűségnek, nem hagyott nyomot a külsején, sőt, valami mennyei ajándékképpen inkább jótékony, természetes sminkként elfedezte azt. – Szervusz, Annuska! Majdnem késtél! Ügyes voltál! Abban, mondjuk mindig nagy volt, hogy mindegyik dicsérete felért egy szidással. Bezártam az autót. Végignézte, majd ezt mondta: – Gondolkodtam, kislányom. Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha felmennénk hozzám, fájnak kicsit ezek az öreg lábaim. Azt hittem, tudok majd sétálni, de már idefelé jövet is alig vonszoltam magamat. Az öreg lábait látva nagyjából alsó harmincasok borulnak zokogógörcsben a pasijuk vállára irigységükben, a vonszolást pedig úgy kell elképzelni, mint a manökeneket a kifutón! Nem fakadtam sírva a szánalomtól, az irigységet meg iparkodom feldolgozni. Annak örültem, hogy legalább nem várt addig a szegény lábairól szóló infóval, amíg megveszem a parkolócédulát. – Szia, Anyu! Menjünk, ha úgy gondolod! Kinyitottam neki az ajtót, megvártam, amíg beül, majd leszereltem az imént felszerelt kormányzárat, grrrr!, és indítottam. Anyu nem lakott messze, éppen ezért nem értettem, miért jött el idáig, ha „szegény, öreg lábai” ennyire makrancoskodnak. Vagy legalább felhívott volna, hogy ne jöjjek el idáig, álljak meg nála, a ház előtt? De ilyen dolgokra már rettentő rutinnal nem kerestem válaszokat. Hosszú évekig persze igen, de aztán bölcsen felhagytam vele. Ilyesmire rákérdezni: kritika, a kritika pedig sértés, a sértés vége pedig vagy sírás, vagy dühroham.


131

132

Ahogyan öregedett, inkább az utóbbi. Vagyis jogomban állt hallgatni és egyetérteni. Nagyjából mindig. A főt virsli és a főtt kolbász között, ha jobb hangulata volt, még választhattam. Otthon Anyu úgy vette le a cipőt a még mindig formás lábáról, mint valami földművelő mámika az egész napos dugványozás után a bűzös bakancsot. – Megmasszíroznád, kislányom? Mintha merném nem megtenni. Engedelmes, jó kislány voltam mindig, a lázadásaimat megtanultam csírájukban lenyelni, és mindig megtaláltam az indokot, hogy miért jobb engedelmeskedni, mint ellenállni. Komolyan, olyan kis problémamentes gyerek voltam mindig. Ezért lepte meg Anyut, amikor elköltöztem. De miután látta, hogy továbbra is csak csettintenie kell, jövök, mint ahogyan a lázadás előtt rendelkezésére álltam, nem csinált belőle nagy hűhót, lenyelte a gombócot. Én meg, mivel nem akartam bántani vagy megbántani, jöttem, amikor csak jöhettem. Idővel beállt valami rendszeresség, mert a munkám, ugye nem tette lehetővé, hogy bármikor és akármikor ugorjak. Na, jó, rá is segítettem egy kicsit: volt, hogy a munkámra hivatkoztam, amikor csak otthon áztattam magam egy kád fürdősós vízben, vagy éppen betettem valami jó kis bőgős, csipkés-romantikus filmecskét a lejátszóba, és már bekészítettem a hozzávaló rágcsákat is. Így lett heti egy-két alkalom az ugráltatásból. De amikor ugrottam, akkor a régi, jó kis Annuska voltam. Az engedelmes, problémamentes, készséges Annuska. Kialakítottunk valamiféle opálos egyensúlyt. Megmasszíroztam Anyu lábát, feltettem egy teát, amibe, amikor készen lett ő löttyintett bele valami húdeegészséges-nedvet, amit a szemközti bioboltban ajánlottak neki, és meghallgattam a legfrissebb felháborodásait a kormányról, a szomszédról, egy csapnivaló színházi előadásról, a nézhetetlen kereskedelmi tévéműsorokról, az ízetlen melegházi gyümölcsökről, zöldségekről és a mindenféle, ehetetlen vacakkal teletömött felvágottakról, meg a kiütéseket okozó kozmetikumokról. Hallgattam egy darabig, ühüm, aha, hátpersze, aztán kikapcsoltam, és csak maszszíroztam tovább az irigyelt lábait. Aztán elájultam. Vagy mi. Nem tudom pontosan. Az egyik percben még a kezemben volt a lába, dolgoztam rajta, a másikban meg az ágyon feküdtem, a homlokomon egy vizes törülközővel, az ablak tárva-nyitva, Anyu meg rám irányított egy kis szobai ventillátort. Aggódva nézett rám. Igazi aggódással. – Jobban vagy, kislányom? Kába voltam, de ahhoz képest nem volt bajom. Bólintottam. És értetlenkedtem. – Mi történt, Anyu? – Masszíroztál, aztán egyszer csak eldőltél, mint a zsák. Lélegeztél rendesen, csak nem voltál magadnál. Feltettelek az ágyra. Nehéz vagy! – mondta némi szemrehányással, mintha tehetnék arról, hogy ájulásom közben nem segédkezek neki. A fali órára néztem. Nagyjából fél órát nem tudtam magamról. Harmadszor történt ez az elmúlt fél év alatt. Anyu mondta már az első eset után, hogy el kellene mennem egy kivizsgálásra, mert mi van, ha valami komoly, de annyi dolgom volt! Meg annyira nem volt kedvem orvosok kezébe kerülni!


Meg különben is, mi van, ha kiderül, hogy tényleg van valami bajom? Meg különben is, minden annyira! Van nekem elég bajom! De van valami gikszer odabent, mert már harmadszor történik ez meg. Igaza van Anyunak, el kellene mennem egy orvoshoz megnézetni magamat! Ez azért nem természetes, be kellett látnom. Csak ne utálnám annyira az orvosokat, a kiszolgáltatottságot, a szenvtelenségüket, hogy azt hiszik, mindenki egyből megérti, amit magyaráznak, és én vagyok a hülye, ha félve, óvatosan visszakérdezek, s idióta is, ha még akkor sem értem. Nagyon fájt a fejem. Anyu szerint nem ütöttem be sehová, ügyesen, az ágyra ájultam. De hogy már harmadszor tettem ilyet!

133


Bibliás: Véreim, kezdeteim

134

A furcsa az, hogy nem emlékszem a gyerekkoromra. Arra sem. Meg nagyjából semmire sem a múltamból. Mintha soha nem is lett, volna, mintha a semmiből jöttem volna! Egy múlttalan ember, hehehe, na, ugye, hogy létezett ilyen? De nincs is szükségem a múltra! Mi a fenéért érdekelne? Tudom anélkül is, hogy ki vagyok, kivagyok, de nem nagyon. Tudom ám, anglomán, hapsikám! Én vagyok az Úr keze, én vagyok a Gondviselő akarata, én vagyok a Pantokrátor eljövendő uralmának hírnöke! Én vagyok! S mit érdekelne ezen felül, hogy mikor, hol születtem, milyenek voltak a szüleim, voltak-e barátaim, hová jártam iskolába, középiskolába, egyetemre! Nem tudom, hol dolgoztam, nem tudom, milyen képesítésem van? Mondom: egyáltalán nem is érdekel! Az okosok azt állítják, hogy akinek nincsen múltja, annak nem lehet jövője sem. Azt is, hogy akinek nincsenek gyökerei, aki nem tudja honnan jött, az azt sem tudhatja, merre tart, part, szart… Aúúúú! Jól van, értem, kezem, nem akartam rothadt beszédet mondani, miért akartam volna, ezt nem én csinálom, hanem a bennem lakó bűn! Bizony, nem én találtam ezt ki, hanem meg vagyon írva: „Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.”68 Vagyis jómagam ártatlan vagyok, vagy mi, ugyebár, hehehe! Na, szóval, arról van most nagyba szó, hogy kicsoda a nagy baszó… Neee máááár! Csak egy játékos szóvicc, lecsúszott a slicc volt! Komolyan, kezeim, nyugodjatok már! Ez komolyan fájt, komolyan, gomolya! Szóval, lasszóval tegnap megint szólt hozzám az Úr! Hozzám szólt az Úr! Az Úr Szólt hozzám! Csak egy kis sorrendváltás, és egészen mást mondanak a mondatok, ugye? Gyönyörű nyelvünk van! Valahol hallottam, hogy vannak, akik úgy vélik, az Úr nyelve magyar volt. Egyenesen a teremtéstől eredeztetik a nyelvünket. Nem csodálom, páratlan a nyelvünk, csak nem tudunk róla. Nem, mert nekünk természetes, hiszen ezt beszéljük, hehehe. Szólt hozzám az Úr! Azt mondta, mennem kell megint az ő művébe. „Indítsd a sarlódat és arass…”69 Nem mond olyat az Isten, amit előtte már ki ne jelentett volna a próféták által. Mondjuk nem örültem annak, amit mondott, de nem is örvendezni hívott, hanem végezni a munkát, aratni az aratnivalót, megérettek a bűnösök az aratásra! Először azt hittem, valami sarlós megoldás lesz a következő. De nem az lett. Szólt az Úr, és én térdre estem, mert az Ő hangja menydörgés, az Ő lába arany, az Ő jelleme tiszta és folttalan, mint a hófehér ruha, és nem viseli a bűnt, nem szenvedheti az önzést. Rólam pedig tudja, hogy önzetlen vagyok, tudja, hogy tettre kész eszköze vagyok!


Szólt az Úr, és a hangja itt mennydörgött a fülemben. Bennem szólt a hang, csak hozzám szólt, csak nekem beszélt. Azám! Csak nekem! Tudom, mert egyszer sikerült egy bekészített magnetofont felvételre állítanom, amikor Ő hozzám szólt: visszajátszva semmi nem volt rajta! Semmi! Akkor értettem meg, hogy Isten senki mással nem akarja közölni, amit nekem mond, ezért csak én hallom, bármekkora is a mennydörgés, bármekkora is a haragja a bűnös Föld felett. Csak én! Egyedül én, aki valamiért méltónak találtattam rá. Dicsőség neki, aki kiválasztott engem, a méltatlan edényt! S szólt a hang, és azt mondta: „És annak a városnak vénei vigyék az üszőt valamely folyóvíz völgyébe, amelyet nem szántanak, és nem vetnek, és szegjék nyakát az üszőnek ott a völgyben.”70 Először nem értettem, mit akar ezzel mondani, de aztán alvás közben álmom volt, és ahogyan eddig, megmutattatott, amit tennem kell. A vén természetesen én voltam. Nem az életkorom miatt, hanem az Úrral való tapasztalataim miatt. Az üsző, a nőstény szarvasmarha, amely még nem ellett egyetlen borjat sem, egy nő, egy fiatal, csinos, szép arcú nő. Reménykedtem, hogy parancsot kapok végre a rendőr üszőjén végrehajtani az ítéletet, de bosszankodásomra nem erről szólt az álom. Az álom, amelyben láttam álmomban a várost is. Nem a főváros volt. Nehezen ismertem meg, először csak az árteret láttam, ahová az üszőt vinnem kell. Aztán egyre közeledett a város hozzám, nem én ahhoz, jött, mintha kerekeken gurulna, befutott a lábaim alá, száguldottak alattam az utcák, elrohantak mellettem a terek, tehenet fejek, a fejem kerek, elrohantak a parkok, iskolák, óvodák, boltok, lakótelepek, sportpályák. Miközben rohantak, koppantak, robbantak, többször besötétedett és kivilágosodott, rohantak a felhők, a Nap, a Hold, a csillagok is rohantak. A város vérzett. A falakról vér folyt, a virágokból vércsepp pillangók szálltak fel, a kanálisba vér csordogált a járdákról, a szökőkutat nem vörös izzókkal világították meg, hanem vér spriccelt a magasba, kakasba, varkocsba, a kocsmák teraszán üldögélő alkoholisták üvegéből vér folyt a poharukba, és egy ablakban egy pálma is vért könnyezett, ahogy a téren a nagyok által felpofozott és kifosztott kisfiú orra és szája széle is vérfoltos volt, csokoládéfolt helyett. Ahogy szaladt alattam a város, miközben én egy helyben álltam, láttam, hogy a távolból valami nagyon nagy közelít felém, a rém, telér. Valami olyan irdatlanul hatalmas, mint egy ház, de ez mozgott! Olyan volt, mint egy gigantikus, vörös női mell. Ahogyan futott felém, ahogy közelített, egyre ismerősebbnek tűnt a formája. A gigantikus mell alatt aztán kibontakozott egy toronyszerű valami is, aztán rájöttem, hogy ez egy rohanó épület, feszület, görbület, szegelet. De mire idáig eljutottam, már tudtam is miért volt olyan ismerős, melyik épület akar legázolni: az esztergomi bazilika volt. Nem gázolt le. Megnyitotta vértől csöpögő, óriási kapuit. Beléptem, nem is volt más választásom. Odabent egyetlen nő állt. Negyvennél alig volt több. Lehengerlően dús, mahagóni színű haja vörös lánggal égett a fején, de nem égett el, csak a lángnyelvek tomboltak a koponyáján. Ott állt a bazilika kereszthajójában, az oltár előtti nagy téren, a hatalmas kupola, a dúsan festett menynyezeti freskók alatt. Úgy állt ott, mint egy megigazult szent, bár a ruhája nem illet oda, Buda, nemoda: feszülő bőrmellényéből kibuggyantak kemény mellei, a rövid bőrszoknyája egyáltalán nem takarta izmos combjait, a lábán szögekkel ki-


135

136

vert, magas sarkú szandált viselt. Egyik kezében egy nyitott, vastag könyv volt, a mellényen pedig egy jelvény: egy keresztből kinövő tulipán. Elképedtem: a tulipán a nőiesség jelképe, a befogadó szexualitásé, a kiterjesztett combú vágyakozásé. Nem értettem, mit keres a jelkép, vérkép, térkép a kereszt mellett. A nő ekkor felemelte a kezét, megálljt parancsolt nekem, és vért mosolyogva így szólt: – Ne itt, jöjj velem, megmutatom a helyét, ahol meg kell lennie! Követtem őt. Kilépett a Bazilika tárt kapuján, akolján, petrolján. Odakint örvénylett a város, a sávos, a sármos, kavarogtak az utcák, néhol mélybehúzó kőörvények nyíltak, s akit magukba szívtak, az gyilkos kőmalomba került. Ölték egymást az emberek odakint. Asszonyok kapaszkodtak egymás hajába, férfiak vágták egymáshoz az utcaköveket, gyerekek lőttek egymásra az apjuk elrejtett vadászfegyverével. Öregek püfölték egymást a botjaikkal, vásárlószatyraikkal, arcaikkal, makrélákkal. Egy kislány mosolyogva, gügyögve taszította a mély lépcsősorra a babakocsiban ülő testvérkéjét, torz mosollyal integetve utána, propán bután. A babakocsi bukdácsolva, csattogva, kattogva rohant alá a mélybe, a benne ülő puja sikított a félelemtől. A kislány nem várta meg a kétségtelen végeredményt. Az örvénylő utca felkapta a holttesteket, és válogatás nélkül vágta a falakhoz, az alattunk hömpölygő Dunába, és a még egymást gyilkoló élőkhöz. A lángoló hajú domina ment előttem az utcán. Minket senki meg nem érinthetett, hozzánk nem vágódtak a holttestek, nem nyelt, nem szívott magába, le a mélybe a kavargó utca. Sértetlenül mentünk a pusztulás közepette. A nő vezetett engem, de hiába kérdeztem tőle bármit, válaszra sem méltatott. Leértünk a Bazilika-dombról a város közepébe, ahol mindaz, amit eddig tapasztaltunk hatványozottan tombolt. Betört kirakatüvegek szilánkjaira szegezett fejek, autókerékkel roncsolt arcok, napernyővel falhoz szegezett nénikék, szökőkútba fojtott óvodások, rémület, rettenet bármerre néztem. Örvénylett, kavargott minden utca, kerítésdarabok süvítettek el a fejünk mellett, láncukról leszakadt kutyák csapódtak a levegőben kavargó autók szélvédőjébe, újságos, hot-dog árus bodegák rakétaként szántották a levegőt, De mi rendületlenül mentünk, mintha csak valami védőernyő takart volna minket: a száguldó autók elfordultak előlünk, a kőörvények megszűntek a lábaink előtt, az őrjöngve rohanó diákcsapat kitért előlünk, a felrobbanó benzinkút tömör lángjának még a melegét sem éreztük. Érinthetetlenek voltunk, hajoltunk, holtunk. – A bűn utoléri a bűnös világot! – szólalt meg végre, és mutatott körbe vezetőm. – Rájuk omlanak a következmények, az Isten Lelke már nem vigyáz e cseppnyi földre, el kell tűnni mindörökre71, visszavonultak az angyalok, akik védelmet nyújtottak eddig. Förtelmes volt mindenfelé a pusztulás. A vezetőm szemmel láthatón cseppet sem törődött vele. Egyszerre irdatlan hangorkánnal összedőlt mögöttünk a Bazilika. Megrettenve fordultam hátra, egy kivételesen keményen álló falnak vetve a hátamat. Hatalmas porfelhő szállt az égre, a jellegzetes kupola semmivé lett. Vezetőm meg sem fordult, rezignáltan mondta: – „És templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány.”72 S csak ment tovább, rendületlenül. – Hová megyünk? – kérdeztem tőle, bőre, pőre.


Meglepődtem, mert válaszolt. Megfordult, mélyen a szemembe nézett, úgy mondta: – Elvezetlek, ahová majd jönnöd kell, figyelj nagyon jól! Látod majd, amit meg kell tenned, megmutattatik neked a jövő, ami a te kezed által lészen valóságos, Isten választottja, te, jól figyelj! Aztán többet meg sem szólalt. Egy házhoz vezetett. A bejárata előtt ballonkabátos férfi álldogált, piros színű hajjal, piros bajusszal, piros cipőben. A szeme villámlott. – Már vártalak! Itt a vég, de a te végedet én akarom végzetté tenni! – üvöltötte a pusztulás közepén a kísérőm fülébe. Az asszony hátralépett egyet. – Ostoba! Azt hiszed, bármikor is kiderül, hogy ki ölte meg az anyádat? Azt hiszed? Nézz szét, ki derítené ki, kit érdekelne egy húsz éve meghalt nő sorsa? Nevetséges vagy! Mindenki magát menti, mindenki a saját bőrével foglalkozik! Hol is volt az eszem, amikor hozzád mentem feleségül, Istenem, hol is, hol is? A férfi ökölbe szorított kézzel rávicsorgott. – Te szuka! Gyilkos, szemétláda! Megölted az anyámat! Vezetőm arcára visszatért a közöny. – Meg. Te is akartad, ne is tagadd! Olyan könnyen ment: lázas volt, szinte magán kívül. Csak le kellett mennem tejért, és elforgatni egy kicsit a csapot… Mindenki azt hitte, hogy ő maga csinálta! Hahaha! Milyen megkönnyebbült volt a képed, amikor megtudtad! Hahaha! Az jó volt, hogy örököltél, ugye? Az jó volt, hogy megszabadultál a szipirtyó mindennapos genyózásaitól, ugye? Az jó volt, hogy nem kellett többet a szarából kimosdatnod, meg a húgyos bugyijait mosnod, meg az idióta baromságait hallgatnod, ugye? Milyen boldog voltál, amikor elmondtam neked, mi történt, Istenem, milyen boldog! – De nem tudtam, hogy te ölted meg, azt hittem, azt hittem, véletlenül történt, baleset volt! Megölted az édesanyámat! – Ugyan, baleset! Tudtad te nagyon jól, mi történt! Bújtál hozzám, mint hálás kisfiú az anyukájához! Még meg is kérdezted, hogy a betétkönyvet tudom-e, merre van? – De megölted! – Nem én: a gáz! – Te hagytad nyitva! – Hogy nyitva lehessen végre az életünk is, megszabaduljunk a te energiavámpír anyádtól. Aztán amikor megkaptad az örökségedet, le is tipliztél, fiatalúr! Vezetőm mindvégig nyugodt maradt. Szinte egykedvűen világosította fel, tette helyre a férfit, a volt férjét. Aki viszont minden mondattal egyre dühösebb, feszültebb lett. A végén nem bírta tovább, kirobbant. – Te kurva! Te meg egyből rohantál is az igazgató uraddal kefélni! – Szó, mi szó, nem volt olyan érzéketlen, fatökű, mint te voltál, egyetlenem! Gyengédség volt benne, meg tűz! Tűz és szenvedély, érted? Szenvedély, gyöngédség és tűz! Ami belőled mindig hiányzott, férjuram! – Meg pénze volt, mi?


137

138

– Bizony! Ami neked soha! Nem hagytalak volna el, csak amiatt nem, ennek ellenére nem. De nem is sírtalak vissza, amikor elmentél. Egy pillanatig sem, hidd el, te szemét! A férfi ráugrott a nőre. De az ugrását elsodorta egy oldalról nekiugró oroszlán, poroszkám, rossz foszlány. Esélytelen volt. Freccsent a vére mindenfelé, ránk is jutott belőle bőven. A nő nézte az oroszlán alapos munkáját. – Ismerned kellett volna az imádságot: „Ments meg engem az oroszlán torkából… és hallgass meg engem.”73 – majd hozzám fordult és így szólt: – Ez a ház, itt lakom majd, mielőtt ez a pusztulás lezajlik, ide kell eljönnöd! Kövess! Azzal visszafordult a domb felé, amelyen a Bazilika állt, és elindult. Körülöttünk semmi sem változott, az utunk ugyanolyan szörnyű volt, mint errefelé. Nem másztunk vissza a dombra, kompra, holtra, hanem megkerültük, és a Duna-part felé vettük az irányt. Átvágtunk a nagy parkolón, átverekedtük magunkat a dombról idehulló romok között. A porfelhő még nem oszlott szét, de egyáltalán nem köhögtünk, nem fulladoztunk. Olyan volt, mintha egy hegy tetején sétálnánk, krepálnánk, szétáznánk. Semmi fulladás, semmi légszomj, semmi torokkaparás, semmi halálfélelem. A nő pedig csak ment, céltudatosan, határozottan. Tudta hová megy. Nem messze a Duna-parttól végül megállt. – Itt a helye! Itt, A kiszáradt ártéren! – mondta és körülnézett, vissza a pusztuló városra. – Itt kell megtörténnie! Ez az Ő akarata! Kibújt a ruhájából. Előbb a mellényt vette le. Súlyos, tömör mellei voltak, amelyek a kora ellenére sem nehezültek még el. Levette a szoknyát, láthatóvá vált széles csípője, izmos feneke, és borotvált szeméremdombja. Néztem őt és irigy voltam rá, arra, ilyen testtel micsoda gazdag, nedvdús szexuális élete lehetett! Ki tudja honnan elővett egy kést, és cafatokra szaggatta a ruháit. A magas talpú szandáltól nem vált meg. Fogalmam sem volt, mire készül. – „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban, ami a második halál.” Én gyilkos vagyok! És parázna! Nem hittem soha Istenben, csak a saját akaratomban és a testem vonzásában! Voltam utálatos is, más nőkkel, akik csúnyábbak, formátlanabbak voltak nálam, férfiakkal, akik kisfiúk, akik méltatlanok voltak hozzám, voltam utálatos a megszületett fiammal is, mert deformálta a testemet, mert elrabolta magának a szabad időmet, mert átalakította az életemet! Közben valami elemi erejű robbanás rázta meg a várost, s rögtön utána toronymagas lángok nyaldosták az ég alját. Ezt még a füstön keresztül is láttam. Összerezzentem, de nem mertem levenni a szememet a nő delejes meztelenségéről, esztelenségéről, szervezetlenségéről és lángoló tekintetéről. Odaintett a város, káros, sáros felé. – „Háttal táncolunk a Kánaánba, mindenki oda, ahová való.”74 Igen, háttal a Kánaánnak, mert azt hittük, az életünk, az itteni életünk a lényeges, ez a fontos! Fontos? Semmi sem fontos: bűnösök vagyunk. Ennyi maradt! Bűnösök, akikre az ítélet vár! Ítélet vár! Ítélet vár!


Magasba nyújtotta a kezét, mezét, szerét, mindkét kezének ujjait rákulcsolta a késre, és lábujjhegyre állva, apró, tipegő lépésekkel forogni kezdett. Fejét hátraszegte, s a porfelhőn, az égő város felénk szálló füstjén át összeszűkült szemét az égbe fúrta, tanulta, súrolta. Az izmai megfeszültek, lángoló, mahagóni haja úgy repült utána, mint egy királynő súlyos palástja. Mind gyorsabban és gyorsabban forgott, pörgött. Aztán lassulni kezdett a pörgése, mind lassabban és lassabban rótta meztelen köreit az égre meresztett késsel, végül megállt és átdöfte a port, a füstöt, az eget, Istent: – Halj meg, Isten, te rejtőzködő, bujkáló Isten! Igazad van, pusztuljon ez a roncs, beteg világ, de pusztulj vele te is! Nem lázadok, de legyünk igazságosak, mindenek Teremtője, te! A szemei sárgán izzottak, a haja, mint öt tucat kígyó, bigyó, csikló tekergett a nyakában, a feje körül, ahogy odafordult hozzám. – S most jól figyelj, te is, akit immár Bibliásként emlegetnek! Figyelj, te Isten gyermeke! Lásd, hogyan légy eszköz a pusztulásban! Jól figyelj! Tudod, már, hol lakom! Tudod, ki vagyok, hogyan nézek ki. Tudd, hogy nem kell semmit tenned, csak gyere el hozzám, hogy üzenetet kaptam attól, akire mindig vártam. Gyere el, mondd ezt, és én menni fogok veled. Menni fogok, mert előtte behívlak egy italra. Az italomba beleteszed azt a szert, amit az álmodból ébredve majd az éjjeliszekrényeden találsz. S ha beleteszed, megyek veled, mint a kezes bárány. Szombat hajnalban gyere, a hetedik nap hajnalán, senki nem jár majd erre, vezess le ide, a kiszáradt ártérre, vetkőztess le, és én nem fogok ellenkezni. Nem ám! Aztán fogd ezt a kést, fogd és végezd be a dolgodat! Nem kell semmi faxni, ennyi az egész! – mondta és a kezében tartott kést jobbról mélyen a torkába szúrta és végighúzta egészen a bal füléig. Fröcsögött a vére mindenfelé. Bugyborékoló hangon még megpróbált valamit elfröcsögni, de egy szót sem lehetett már érteni, sérteni, vérteli. Visszahőköltem. Váratlan volt a mozdulat. Semmi bajom nem volt a vérrel, megszoktam a küldetésem során, de váratlanul, páratlanul, szárnyatlanul ért: ennek az életteli, szép nőnek a halála. Összerogyott, rángott még jó néhányat. A rángatózás közben a kinyílt bal kezéből egy kis cetli hullott ki, amit felkapott a szél. Úgy lengedezett ide-oda, mint egy könnyű papírhajó a csendes tó tükrén, bögrén, szöknék. Felém szállt, utánanyúltam, elkaptam. Ez állt rajta: „És annak a városnak vénei vigyék az üszőt valamely folyóvíz völgyébe, amelyet nem szántanak, és nem vetnek, és szegjék nyakát az üszőnek ott a völgyben.” Ekkor egy orkánszerű üvöltést hallottam, a Duna kicsapott a medréből és egy hatalmas hullám a hátára vett, és felrepített a felhők, delnők, kettők felé. Ott megkapaszkodtam egy felhőbe, kicsi, bodros felhőbe, és átugrottam rá, nehogy a hullám egyszer csak kifusson alólam, és lezuhanjak. A kicsi felhő azonban éppen esőt adott a földnek, és egyre csak fogyott alólam, hiába kapaszkodtam belé, mint a kék ég gyermekébe, minél több vizet adott a lángoló városnak, nekem annál kevésbé lett menedék, kenedék, Verpelét. Amikor már csak akkorka volt, mint két egymás mellé tett házi papucs, és szórta csak, csak szórta önmagát felemésztve a cseppjeit, nos, ekkor zuhanni kezdtem a még parázsló város, az ítélet, a pusztulás irányába. Zuhantam, hasított mellettem


139

140

a szél, úgy lett egyre nagyobb, kivehetőbb a város, mint ha valami szélsebes, óriási nagyítóval hajolnék felé. Megnőttek a megmaradt házfalak, beleláttam a kőörvénybe, láttam, hogyan szippantja magába az arra botorkáló bűnösöket, láttam az emberekre zuhanó autókat, a gerendákat, amik babakocsikon, kutyaólakon feküdtek keresztbe, láttam, s egyre jobban láttam, egyre sebesebben és sebesebben közeledett a föld az arcomhoz. Felkiáltottam: – De miért, Uram, nekem még munkám van a Te aratásodban! Velem ez nem történhet meg! S ekkor felébredtem. Istennek legyen hála, gála, szamárra! Lucskos voltam az izzadtságtól, s kába, mint aki veszettül berúgott előző este. Fájt a fejem, szédültem, bédültem, bódultam. Kapaszkodnom kellett, hogy fel tudjak ülni. Az első pillantásomat az éjjeli szekrényemre vetettem. A kis talpas lámpának támasztva ott várakozott rám egy apró zacskó. Érte nyúltam, kibontottam, megnéztem: valami por volt benne. Biztos, hogy nem én tettem oda, de legyen áldott a Teremtő és Megmentő, ótómentő, szereplő, amiért gondoskodik rólam! Azonnal tisztulni kezdett a fejem! „Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.”75 Nem volt kérdéses, mit kell tennem. Péntek reggel volt. Egy rövid áldóimádság után álló helyzetbe húztam magamat, óvatosan kapaszkodva odamentem a számítógépemhez, bekapcsoltam, regisztráltam valami kis névtelen e-mailszolgáltatónál egy új címet, és azon keresztül foglaltam magamnak a másnapi, legkorábbi esztergomi járatra egy vonatjegyet. Még hajnalban oda kellett mennem. A házat már ismertem.


Rémusz: A boldogság gyilkolása Esztergomban helyszíneltünk. A Bazilika alatt, a Duna partjához közel, az ártéren találták meg a lemeztelenített, átvágott nyakú nőt. Bár mindent elborított a vér, mivel teljesen csupasz volt, látni lehetett, hogy a korát meghazudtolón szép arcú, jó alakú, csinos nő volt. Amíg nő volt. Így már csak egy nőalakú, élettelen tárgy, amiből csak a fantázia csinálhat nőt. De ahhoz meg betegnek kell lenni, ahoj necrophilia! Brrr! Persze nem találtunk most sem szóra érdemes nyomot. Már nagyon idegesített ez az egész ügy: mintha egy hiperfürge légy árnyékát kergetnénk. A halál beállta szombat hajnalra esett. Egymásra néztünk Kornéllal és Annával. A legjobb az volt az egészben, hogy egyikünknek sem volt alibije. Én fekvés előtt, egy késő éjszakába nyúló filmnézés után összevesztem Ritával. Jó hosszan veszekedtünk. Aztán egyszer csak Ő átcuccolt a nappali heverőjére. Próbáltam engesztelni, de nem volt beszédképes. Erre én sem lettem az. Szandált húztam és lementem inni egyet. Csak útközben jutott eszembe, hogy a kerületünkben tíz után nuku szeszfogyasztás van. Átéjszakaiztam a szomszéd kerületbe, és nem ittam keveset. A hívás, hogy mi történt Esztergomban egy padon talált meg, valami parkban, ahová lerogytam gondolkodni. Nem mondom, hogy túl gördülékenyen kommunikáltam, de azért sikerült megjegyeznem a lényeget. Különösen, hogy Kornél azt mondta, inkább értem jön, mondjam meg, hol vagyok. – Naprendszer, Föld, Magyarország, Budapest, Buda, park… Ennél közelebbit ne akarj nagyon tudni! – Rémusz, ne szórakozz, indulnunk kell, te vagy a nagyágyú… – Dúdúdúdúdúúú! – Mi van? – Csak énekeltem. Azt hiszem Republic. Rímelt arra, amit mondtál! – Rémusz, baszd meg, hol vagy? Mondjad már! – Nem tudom, Kornél, nem tudom, komolyan nem tudom! – Nézz már föl egy rohadt utcanév-táblára ott körülötted, hülye főnököm! Nem barangolhatom be érted egész Budát! – Ja, télleg, ez jó megoldás! – felnéztem, de túl messzire volt egy utcasarok. Feltápászkodtam, közelebb mentem, mit mentem, botorkáltam. – Mechwart liget. Mondd valamit, Kornél? – Isten vagy, Rémusz! – Mechwart András XIX. századi gépészmérnök volt, a magyarországi villamosipar atyja. Miatta lett a Ganzban elektromos osztály is. Ő találta fel a hengerszéket. Tudtad, hogy az gyárában dolgozott Nikola Tesla is? – Ez nem lehet igaz! Mégis hülye vagy, Rémusz? Ne válaszolj, könyörgöm! Megyek érted. Nem bánnám, ha kiállnál a Margit körúthoz!


141

142

Kiálltam. Vigyorogtam. Csak azért tudtam ennyi Mechwartról, de sokkal többet már nem, még azt sem, mi lópikula az a hengerszék, mert a papám mérnök volt, és egy csomó magyar tudósról mesélt nekem. A memóriája viszont a beszélgetéseket tekintve nem hagyott maga után kivetni valót, lexikálisan szivacs volt az agya, így sűrűn előfordult, hogy többször is elmondta ugyanazt. Az ismétlés meg a tudás atyja, ugye! Jólesett, hogy az út szélén volt mibe kapaszkodni! Ott voltak azok a zöld kis oszlopok, amik megakadályozzák, hogy egy kocsi felmehessen a járdára, s ez, na, az pont kiváló volt nekem. De még mennyire! Kornél nem totojázott, jött, mint állat, kb. öt percen belül satufékkel állt meg mellettem. – Pattanj, rongyolt főnököm! – nyitotta ki nekem az ajtót, átnyúlva az anyósülés felett. – Jó reggelt! – Szevasz, vezessek én? Kornél válaszul csak elhúzta a a száját, meg a nyitott tenyerét a homloka előtt. – Annát hívtad? – kérdeztem. – Hívtam, de ki volt kapcsolva a mobilja. S irány Esztergom, ahol, a fenébe is, a szokásos kép fogadott. Szokásos értsd: fröcsögős, véres. S ahol megint semmi nyom, se tanú, se elhullott, ujjlenyomattól hemzsegő tárgy, se névjegykártya, se zsebből kiesett gyerekkori fotó a gyilkosról. Mondom: semmi, semmi, semmi! A nő kiléte nem nagyon jelentett semmit. Eladó volt a helyi szupermarketben, gyerek különél, már házas, a nőnek semmije, amit örökölni lehet, a garzon lakása már a gyerek nevén, amaz meg a nő anyjánál él, gyerek most jött, s ott férnek el jobban. Se adósság, se kurválkodás, bár állítólag fiatalabb korában soha nem hűlt ki az ágya, amit mondjuk így ránézésre meg is értek, a terhessége óta lehiggadt. Mondjuk a férjét a szépsége nem tartotta vissza attól, hogy elváljon tőle, és lecserélje egy fiatalabb évjáratra. Jártunk persze a pasinál is: ilyen vörös krapekot én még nem láttam! Még a bajusza is ijesztően nézett ki: mint egy elcseszett, túlkoros punk! Évek óta nem beszéltek egymással. A pasi anyja otthoni gázmérgezésben halt meg, s szerinte a nő vastagon besegített a mama távozásába. A baleset történtekor az akkori esztergomi kollégák teljesen kizárták az idegenkezűséget. Csak ez a pasast nem nyugtatta meg semennyire, rögeszméjévé vált, hogy a felesége gyilkos. Mondjuk ez nagyon jó indíték. Csakhogy színtiszta alibije volt: egész éjjel dolgozott egy nagyon jól menő, éjjel-nappal nyitva tartó zöldségesben. (Ki a fenének hiányzik vajon, mondjuk éjjel kettőkor egy karalábé?) Mondjuk fel is bérelhetett valakit, bár a bolt nem az övé, csak alkalmazottként dolgozik ott, ez meg pénzes kérdés, ugye? Hacsak nincsenek egetverő stiklijei, meg sötét sikátoros kapcsolatai. De ha még így is van: honnan a fenéből lenne kapcsolata a Bibliással. Mert nem a pasas az, tuti. Mondom, éjjel dolgozott, meg nem is tűnt nagy agymenőnek. Olyan moszatszintes iq-val kommunikált. Hervasztó volt, mert ez, ugye visszaüt a nőre is: bármilyen Pazar bombázó volt, ha neki egy ilyen pasi elég volt férjnek… Szóval túl sokra nem jutottunk. Így viszonylag hamar végeztünk, és irány viszsza, Budapestre. Útközben dühöngtem magamban, már amennyire hasadóanyaggal teli fejem engedte. Basszus, a Bibliás átvonszol egy nőt a városon, aki nyílván nem jószán-


tából megy vele, és az eddigiekből okulva, nyílván nem véletlen áldozat, aki arra járt… Hoppá! Miért is nem? – Te, Kornél, mi van, ha tök véletlenszerű az áldozatok kiléte? Ha csak a helyzetet formálja a Bibliához? Kornél elgondolkodott. Mivel még mindig minimum két fejem volt, inkább visszafelé is ő vezetett. – Elképzelhető, de a fenének szórná szét a térképen a helyeit? Most én gondolkodtam el. – Mert a már begyilkolt helyeken nagyobb a figyelem? – Megvéve! S mi fakad ebből? – Semmi. Csak az, hogy szopóágban vagyunk a megoldással. – Remek! Már azt hittem, dehogy! – Dehogy! – újra gondolkodtam, amennyire tudtam. Ez azt jelenti, hogy felmerültek bennem laza, egymással csak nagy megerőltetéssel kapcsolatban levő gondolatfoszlányok, és amelyiknek értelme is volt, ahhoz ragaszkodtam kicsinyt. – Mondd, merre jártál ma reggel? Kornél lassított egy piros lámpánál, visszafelé már nem volt sietős, és rám nézett. – Azt kérdezed, van-e alibim? Nincs, főnök. Az éj nagy részében egyedül játszottam a gépemen, aztán meg ledőltem, édes egyesben. Hacsak a tengerimalacomat nem számítjuk, de ő a ketrecében aludt. Téged kérdezzelek? – Inkább ne, pontosan azt sem tudom, merre jártam… – Rita? – Már hívtam Esztergomból. Még nem nyugodt. Odafelé elmondtam, miből fakadt az éjszakai kiruccanásom. Kornél nem tapsolt. – Két ilyen hülyét! Imádják egymást, és mégis szarakodnak! Szóval ott álltunk, mi két rendőrök, alibi nélkül, és alapvetőn még egyikünkből sem múlt ki a gyanú. Rohadt nagy gáz! A Nagyfőnök még útközben hívott. – Rémusz, ha azt mondod, nem vagytok okosabbak, mint reggel, ma ne gyere be dolgozni! – Okosabbak vagyunk: Esztergomban meghalt egy nő. Csúnyán… – azzal el is hallgattam. Többet nem nagyon tudtam. – Rémusz, szórakozz anyáddal! A Nagyfőnök nem szokott anyázni. Vissza kellett fognom magamat. Önkéntelenül összecsaptam a bokámat az anyósülésen ülve, és majdnem szabályos jelentést nyomtam neki a telefonba. Kicsit elégedettebb volt. – Figyelj, te ittál ma. Ne gyere be ma, mert szétütök közted. Menj haza, egy rossz pont a féléves jutalomhoz, de holnapra tisztulj ki mindenképpen! – Igenis! Letettem a telefont, és megkértem Kornélt, vigyen el Bogárkámhoz a központ helyett. – Nem mész inkább haza? Szarul nézel ki! – Még nem készültem fel a bocsánatkérésre! – De hülye vagy, főnök!


143

144

– Könnyű neked, a számítógéppel nem lehet összeveszni! – De azt ki lehet kapcsolni! – Ez már igaz! Elvitt Újpalotára. Bogárkámnál, az üzletben pangás volt. Örült nekem. Unatkozott. Voltaképpen nem akartam újra egy lezáratlan üggyel fárasztani, de csak kibukott belőlem a szentségelés az esztergomi történés miatt. Bogárkám szó nélkül kivett a hűtőből egy hideg sört, felszisszentette nekem, és a kezembe nyomta. – Higgadj! – vágta hozzám, én meg iparkodtam parancsra higgadni. Kellett volna segítség. – Nincs egy cigid? – Hülye vagy? Mikor dohányoztam én? És valóban? Soha nem dohányzott. A leszokó barátjáért meg a bolt készletéből nem bontott meg lezárt paklit. Igaza volt, én hencegtem még a leszokás kezdetén, a tudatlanok bátorságával, hogy mi az nekem! – Meg különben is: úgy tudom, leszokóban vagy! S lám: nem felejtette el. S ekkor már nem volt kedvem tiszteletköröket róni. Tudtam, hogy fájni fog neki, de nem hagyott nyugodni a kérdés, és fontosabb volt a saját lelkemet, kíváncsiságomat megnyugtatni, mint Bogárkám lelkivilága. Úgy gondoltam, azt majd leápolom később. Van, amikor a léleknek annyira kell a gyógyulás, hogy kénytelen önző lenni. Elvégre, ha sebet kapok, akkor is fontosabb annak ellátása, mint a körülöttem levők lelkivilága, különben beledöglöm. Csak azzal voltam bajban, hogyan kezdjek bele. Nem nagyon tudtam megfogalmazni, mit is akarok. Olyan volt, mint egy sajgó, meghatározhatatlan fájás a deréktájékon: rossz állni, rossz ülni, rossz hajolni, rossz mozdulni, de nem köthető semmihez a fájás, nem volt túlemelés, nem volt rossz mozdulat, lokalizálni sem lehet, de rossz tőle a teljes létezés. – Mondjad, Rémusz! – értette el az arcom kifejezését Bogárkám. Tűnődtem, hogyan kezdjem. Bogárkámnak nem kellett magyarázni, és mégis, valahogy szavakba kellett öntenem, mi van bennem. De a szavak nem fedték le a szoros jelentésüket, kicsúsztak a valós, igazi tartalomból, mint az angolna, és félrevitték a kétségeimet, a kérdéseimet, mint egy rosszul működő váltó. – Kezdj bele, ahogy jön, majd később szortírozunk! – biztatott Bogárkám, és nyitott magának, ahogy ő fogalmaz, egy alkoholmentes sziszegős zsömlét. Valami beakadhatott a foga közé, mert megállás nélkül bányászott odabent egy fa fogpiszkálóval. Szabad utat kaptam, de még így is nehéz volt. Az érintettségből fakadón. – Figyelj, emlékszel arra, amit Bakonybélről meséltem? – Hogy a viharba ne! – bólintott. Ezt Ritától vette át. – Aztán itt van aberrált barátunk is – erre is bólintott. – De ne gyere nekem Csanády Karcsival, veled akarok beszélgetni! S itt azonnal elakadtam. Itt kezdődött a szavak elértéktelenedése. Húztam egy nagyot a sörből, majd megadva magamat a szenvedélyemnek, s hogy ismét csökkenek önmagam szemében, levettem a polcról egy mentolos hegyi levegőt. – Fizetek, főúr! – Ne szarozz, Rémusz, kezdesz idegesíteni!


Belekezdetem hát. – Bogárkám, volt ez a bakonybéli valami… – Szólt hozzád az Isten! – Legyen úgy, ahogyan mondod: szólt! De szól ehhez az állathoz is! Melyik az igaz szólás? Nyílván nem lesz belőlem darabolós gyilkos, de… Csak a szintemen, jó? – elhallgattam megint. Bogárkám bólintott. Nem hiába voltunk több ezer éve barátok, nagy vonalakban ennyiből is értette, mit akarok. Kicsit elgondolkodott, húzott egyet a sörmentes sörből, aztán némileg tétován megszólalt. – Fura, Rémusz, te olyan okos vagy, és te kérdezel tőlem! Mániája. Soha nem éreztem magamat okosnak. Volt néhány barátom, például egy bíró, akinek úgy ment az agyába a római jog, hogy közben intellektuális orgazmusa volt annak szépségétől. Irigyeltem a szivacs agya miatt. Volt egy másik barátom, aki autodidakta módon, gyógyíthatatlan betegségből tornázta vissza magát az élhető élet szintjére, úgy, hogy utána olvasott a betegségének, és végül ő mondta meg az orvosának, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy még néhány évig nevelgethesse a gyerekeit. Vagy húsz éve nevelgeti őket. Nem eüs, hanem számítástechnikus! Amikor mesél a betegségéről, a sejtanyagcseréről, a gyógyszerek ilyen-olyan hatásairól, amit más gyógyszerek ilyen-olyan hatásai felerősítenek vagy gyengítenek, és a különféle ételek élettani hatásainak optimalizáló szerepéről, megnevezve a hatóanyagaikat (én csak a vörösborról szóló részre koncentráltam nagyon), csak lesek. Egyszer egy e-mail-jét kinyomtattam, és megmutattam egy dokinak a központban. Az elolvasta és csak annyit kérdezett: – Ejha, érdekes, szeretnék beszélni ezzel a proffal, még nekem is hasznomra lehet! A bírónak is, a számteches barátomnak is mániája, hogy én milyen okos vagyok. Erre most Bogárkám is ezzel jön. Nála olvasottabb vagyok, ez tény, ahogy mondtam, árnyaltabban látok embereket és helyzeteket, mint ő, de végül ő is eljut ugyanazokra a következtetésekre, mint én. Vagyis nincs különbség. – Szóval attól félsz, hogy a vallás ugyanolyan hatásokat vált ki belőled, mint ebből a pasasból – nem kérdezte, megállapította. Magamban csak annyival egészítettem ki, mi van, ha a nem történik más, mint, hogy a mindennapi lényemen láthatóvá szűrődik a Bibliás? – Rémusz vallás és a hit nem ugyanaz! – folytatta Bogárkám. – A vallás nem más, mint Istennek rendszerbe, dogmákba foglalása. Ahány vallás, annyi rendszer. S ahány vallás, kimondva, kimondatlanul, mind önmagát tartja legjobbnak, s főleg legigazabbnak. Még azok is, akik ez ellen kézzel-lábbal tiltakoznak. De végső soron, figyeld csak meg, önmagukat hirdetik elsősorban. A hitüknek nem a tárgya, hanem a formája van a mondanivalójuk központjában. Teljesen mindegy, milyen vallásról van szó! Teljesen mindegy! Nem mondom, hogy lényegtelen a forma, de végső soron, hidd el: az! Mert a forma nem változtat az emberen, azért. Tök mindegy, ommm-okat zúgsz, vagy végigkántálsz egyazon kappanhangon egy másfélórás misét, vagy leesel a székről a röhögéstől a szent nevetéstől, vagy újságokkal a kezedben, statisztikákat vezetve a munkádról hirdeted boldog-boldogtalan érdekteleneknek a hitedet, a tévedhetetlen bástyát, vagy csak ülsz, és végigtornaórázod az adott liturgiát, benne a hosszú, semmitmondó igehirdetéseket, vagy Dobo-


145

146

gókőre mész a szívcsakrádat az Égi Energiával feltölteni, vagy egy űrből jött gonosz lény pusztítását igyekszel pszichológiai agymosásokkal közömbösíteni! De ide sorolható minden eszme, világnézet is, az ateizmus, meg az evolúció tanítása is. Meg a tudományos dogmák is. Mindegy melyiket nézed! Iparkodtam beazonosítani kikre gondol, de nem sikerült mindegyiket. Az arányom azért nem volt rossz. S közben a lényeget is felfogni véltem. Bogárkám lendülete még tartott. – Mindegy, Rémusz! Mind lehet gyilkos is a lélek számára. De mind lehet akár jó is! S ezzel eszemben sincs azt mondani, hogy minden vallásnak igaza van, csak azt, hogy a kereső egyén szempontjából mindegy, milyen liturgiát, milyen rendszert fogad el. Ez beleszületés, szokás, ízlés, de elsősorban benső hozzáállás kérdése. Eddig oké? Kicsit már bizonytalanabbul bólintottam. Kurt Vonnegutnak a marxizmusról írt gondolatai jutottak eszembe, ahol azt fejtegette, hogy a szocialista nézetek valójában nem is esnek olyan messze a jézusi egyenlőség eszméjétől76. De nem értettem mi a csodára is fogunk kilyukadni. Ezért türelmesen hallgattam. Amiről Bogárkám eddig beszélt, nagyjából érthető volt, csak még nem láttam, merre visz az út? Hallgattam, s lenyeltem közben a söröm utolsó kortyait. Bogárkám szó nélkül nyújtott egy másik, teli dobozt. – Na, most! A vallás nevében lehet gyűlölni is, lehet ölni is. Nem szabad, de lehet. A vallás kizárólagossá tesz. Akaratlanul is lefitymálja a többi vallást, meg a vallástalanságot is, mindazokat, akik nincsenek tudatában, vagy elutasítják az Egyedül Célra Vezető Utat és annak módszereit. Éppen azért van mindegyikben a gyilkos ösztön, mert kizárólagosnak, mert egyedülinek tartja magát, és ezért mindenáron, érted mindenáron meg akarja menteni a világot. Magának is bontott még egy alkoholmentest. – A hit más tészta! Amíg a vallás elsősorban a külsőségekre összpontosít, az adott izmust akarja veled tökéletesen megértetni, betartatni, addig a hit: kapcsolat. – Kapcsolat? – kaptam fel a fejemet. – Ühüm! Kapcsolat Istennel! Kezdett nem érdekelni az okfejtése. Volt velejet, de olyan, olyan… olyan vallásosan hangzott, olyan nemár-osan! – Nem tudom, Rémusz, azt hiszem, ez mindenkinek mást jelent! A kapcsolatot nem merném szabályokba foglalni, nem merném súlyozni. A kapcsolat vagy van, vagy nincsen. – Neked van? Bogárkám mintha szégyellőssé töppedt volna. – Hadd folytassam, majd te eldöntöd! – Én? Hülye vagy? – De hagytam, hadd folytassa. Elvégre én jöttem hozzá a kérdéssel. – A hit azért más tészta, mert nem akarja megváltoztatni mindenáron sem a másikat, sem a világot. A világ menthetetlen. Nincs módszer, nincs eszköz a globális megmentésére. Megmenekülni csak az egyén tud. A maga módszereivel. Azokkal a módszerekkel, amik számára adottak. S nem mindenkinek azonos az útja. De egyvalami azonos, és ez a valami éles határt húz a vallás és a hit közé: aki


kapcsolatban van, az a maga hite szerinti módszerekkel jobb emberré válik. Nagy „e”-vel emberré. – Ember az embertelenségben… – Nem egyszerre, nem azonnal, hanem a fejlődése tempója szerint. Aki lassabban halad, nem feltétlenül halad rosszabbul. Nézd meg a teknősbékát! De a kapcsolat érzékenyebbé teszi a lelkiismeretet és nem akarja másoknak azt, amit magának sem szeretne. A kapcsolat, amiről beszélek célt ad az életnek és olyan boldogságot, ami soha nem válik a körülmények áldozatává. Ez a vertikális kapcsolat – milyen szavakat ismer ez a Bogárkám! – horizontális kapcsolatokat épít, s ha tud, ha lehetősége van rá a másik oldaláról, gyógyít. Bogárkám bólintott. Némi kétkedéssel én is. – A vallás megoszt, mert kötelez és elvár. Ezzel szemben a kapcsolat megvár, bevár és ha nincs közeledés, akkor sem elutasít, hanem bevon. És még én vagyok az okos! Csak lestem ki a fejemből! – A kapcsolat megriad a megosztástól. Egyetlen esetben oszt meg: ha a világ nem fogadja be, ha értetlenül magába akarja olvasztani, ha idegen test számára a kapcsolattal bíró hozzáállása. A világ azért menthetetlen, mert képtelen kategóriamentesen gondolkodni, és a kapcsolattal bírók nem kategorizálhatók. Jelek a világban. Útjelzők. Olyan útjelzők, amik valami más, valami több, valami világidegen felé mutatnak. S ezt a világ nem akarja, nem a sajátja, nem belőle fakadó. A megosztás elkerülhetetlen, de nem egy vallási nézet, egy eszme sajátossága osztja meg, hanem a kapcsolat emberének világidegen mássága. Ez már kicsit magas volt. Bogárkám is érezhette, mert elhallgatott egy percre. Eltűnődött, aztán hozzátette. – Jézus ebben az értelemben volt megosztó. A benne levő egyesítés lángoló vágya volt, ami a megosztást okozta. Amit te átéltél, Rémusz, Bakonybélben, annak a lecsapódása dönti majd el, hogy micsoda is volt, micsoda is lehet belőle. Vallás lesz-e belőle, vagy kapcsolat, lesz-e benned általa Ember? Hoz-e boldogságot a születés fájdalma után. Beszéljek erről is? Már nem akartam. Elég volt ennyi is emészteni valónak. Nagyon elég! Lepadlóztam. Kétmillió éve ismertem Bogárkámat, aztán csak lestem rá, mint aki először látja őt. Ittam a szavait, ha volt is bennem a témával kapcsolatban fenntartás. Ittam, mert a témán túl, ahogy mondta az amit, az sem volt semmi. De azért nem akartam elkapatni. Felálltam, átöleltem, elbúcsúztam. – Megyek, Bogárkám, Rita vár rám. Balhé volt tegnap, megyek engesztelni. Bogárkám vigyorgott rám, mint a kétszer sült vadalma. – Rémusz, látod, a kapcsolat!


147

Anna: Rémálom

148

Húztam, halaszottam, végül nem mentem el orvoshoz. Sikerült olyan indokokat találnom, amiket még magam is elhittem. Visszaolvasgattam például az egykori tankönyveimből, mik a patalogikus személyiség ismérvei. Érdekes volt, amit olvastam, nem is emlékeztem már rá. Elhiszem, hogy ez furcsa egy rendőrségi pszichiátertől, de hála Istennek, nem futkározik annyi elmebajos Budapest utcáin, hogy permanensen csak őket kellene gyógyítgatni. Persze nélkülük is van elég beteg ember, nem mondom, s jut belőlük az osztálynak is, bőségesen. De a Hannibal Lester-félékből fényévente egy, ha akad. Szerencsére. Nem tudtam napirendre térni a Bibliás felett. Főleg Rémuszék bakonybéli esete miatt nem. S főfőleg a nálam elhelyezett cetlije miatt nem. Mert rengeteg kérdést felvetett mindkét akciója. Elsősorban is azt, hogy a fenébe tudta meg, kik nyomoznak az ügyében? Hogyan jutott el Rémuszig, a vidéki kiruccanásukig, és honnan a francból tudta, hol lakom? S hogy a csudába jutatta be a cetlit anélkül, hogy a zár rongálódott volna, hogy itt, a lakásomban jártának bármi nyomára akadtak volna a fiúk? Nem véletlen, hogy a srácok úgy néztek egymásra, ahogyan, és nem véletlen, hogy még magam is gyanús lettem önmagamnak is. Ez a gyanakodás tényleg kezdett beteg lenni. Ennek jele volt, hogy Rémusz megkeresett, és a skizofréniáról faggatott. Nem skizó, mondtam is neki. De maga a tény, hogy velem akarta önmagát igazolni, no, az már azért kicsit betegség tünet. Gáz. Sok mindent összeolvastam elevenítésül. De volt egy könyv, ami az olvasottakat némi aha-élménnyel fűszerezte. Bár az ahaság nem rávezetett valamire, csupán a felelevenítésnek szólt, mert az ismeretem, a magyar pszichopaták szerencsére csekély száma miatt passzív ismeretté vált. Ezt olvastam: Cleckley szerint három fő jellemzője van a szociopatáknak (ami, ugye, nem teljesen azonos a pszichopatával): nem tanul, nem szorong, és nem szeret77. Olvastam, és máris láttam magam előtt a Bibliást. Mert a pasas, rendben, nem tanul, de amit csinál, egyértelműen a másik két jellemzőt is lefedi. Ha csak belegondolok, hogy ez a három jellemző micsoda jéghideg személyiséget takar… Nincs tanulási készség, képtelen új összefüggések, új rendszerek elsajátítására, ismeretlen számára a félelem, a szorongás, és képtelen empátiával nézni bárkire is… Brrr! Micsoda egy emberformájú biomassza lehet ez a krapek! Rettenetes! Hogy levezessem a feszkómat, megnéztem A hetedik-et, Pitt-el és Freeman-nel. Nem mondom, hogy feldobódtam tőle. Egyedül néztem ráadásul, bár persze ez egyáltalán és kicsit sem újság: mikor nem vagyok én egyedül? Azért ezt a filmet választottam, mert egyfelől régen láttam, másfelől azért elég erőteljesek a párhuzamai a valósággal. Már amennyiben a valóság, mint olyan értelmezhető. Hiszen ezen küzdött Arisztotelésztől fogva az összes nagynevű agyalász, egészen a XX. századig. A XXI-ben ez a kérdés áttolódott az irodalom és a film világába. Philip K. Dick a maga hallucinogén mindennapjaiban szarta az ilyen témájú könyveket. Mondjuk számára valóban összeugrott a kettő a rengeteg kábszer miatt, mint a kiszakadt ga-


tyagumi. Szóval sorozatdarabolós emberünk a maga mátrixát nyilván teljesen valóságosnak éli meg, ahogyan jómagam is annak élem meg gyászosan, szánni valón szingli-létezésemet és bűnügyi tevékenységemet. Mert vajon ki a csoda tudja arra a választ, mi is a valóság? Lehet definiálgatni, lehet közmegegyezni róla, lehet támaszkodási pontokat lelni ebben-abban, de ez a ficak ráadásul nem transzcendens viszonyítási pontokat talált, ami ugye nem mérhető úgy, mint a kakaó hőfoka, vagy egy épület magassága. Mert a kakaóra mondhatom, hogy forró, ha mondjuk hetven-nyolcvan fokos, mert onnantól fáj, ha iszom. Egy épület is lehet magas, ha van közmegegyezés abban, hogy egy alacsony épület mondjuk maximum egy emeletes, a szóban forgó pedig az Empire State Building. De Istennel kapcsolatban vajon mi a mérce? Mondanám, hogy mondjuk a Tízparancsolat vagy a Szeretet Himnusza78. Mondhatnám, csakhogy azzal el kellene ismernem, hogy ez a két alapvető bibliai fejezet isteni eredetű! Mert ha nem az, akkor semmi más, mint szépen megfogalmazott emberi elvárások sora. Ha ezekhez viszonyítom a Bibliást, akkor természetesen baromira félreértett minden lényeges dolgot: nem isteni eszközökkel iparkodik építeni az Isten Országát, hanem sátániakkal. Már amennyiben, ugye, a Sátán országa értelmezhető isteni kijelentés nélkül. Vagy legalább sátáni nélkül. Mert persze nem értelmezhető. Vagyis az a döbbenet, hogy Mr. Totalbrutált elítélhetjük erkölcsileg, köztörvényileg, de az ítéletünk nem nyugszik máson, mint közmegegyezésen, s ezen a ponton nem azonos a kiindulási alapunk. Ebből a nézőpontból akár még igaza is lehet. Mert mi van, ha valóban az Isten szól hozzá? Mi van akkor, ha a bibliai kijelentés, amit a tíz igében olvashatunk, meg Pál ömlengése csak az ember számára szép eszmények betűkké formálása, és az Isten valójában soha ilyet nem mondott? S a Bibliásnak van igaza, meg kellene tisztítani ezt a földet a bűntől, az istentelenségtől, csakhogy nem attól, amit mi annak gondolunk, hanem attól, amit Ő valójában annak gondol? Mi van, ha az ő erkölcsei nem fedik le azt, amit mi erkölcsnek gondolunk? Ha neki van is igaza, nem marad akkor sem más utunk: le kell őt állítani. Le kell, mert nem ismerjük az Istent. S a közmegegyezésünkben, amit hívhatunk Btknak is, amit tesz: bűn. Ha pedig az isteni erkölcs mégis ott olvasható a két kőtáblán, akkor még inkább le kell állítani! Vagyis hiába is lenne bármilyen igaz próféta, bármennyire is az Úr valódi eszköze, esélytelen. Csupán ideig-óráig való lépéselőnye van velünk szemben. Amikor idáig jutottam, akkor már ráztam a fejemet, mint a kiscica, amikor légy csiklandozza a füleit. Ha volt is benne valami beteg ráció, akkor is beteg ráció volt benne, semmi más. De nagyon logikus volt errefelé is a gondolatmenet. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a logika az isteni szférában jócskán csődöt mond. Mert ez nem a Menny. Ami itt van, fogható, mérhető, súlyozható, megismételhető, vizsgálható, elemezhető. S ami nem, az minimum fenntartással kell kezelnünk. A Mennyet és a Poklot nem mérhetjük, nem analizálhatjuk, nem elemezhetjük. A Menny és a Pokol ezért itt nem létező állapot. S mert nem létezik, ezért a Bibliás törvényei, jöhetnek akárhonnan, itt idegen, érvénytelen törvények. Néztem A hetedik-et és ilyesmiken gondolkodtam. Faltam közben a chips-et, tejfölöd-bacon-öset (Tudják, hogy a bacon alapvetően a Bakony szóból származik, és még alapvetőbben szalonnát jelent? Vagyis a bacon-szalonna nem más, mint szalonna-szalonna?), ittam mellé a kólát, ahogyan az a legegészségtelenebb


149

150

táplálkozás szerint való, s hogy biztosan ne vétsek az egészségtelenség ellen, felhabzsoltam egy tábla csokit is. A filmközben lerágott és lenyelt körömmennyiség nem játszik. Amikor befejeződött a film, az igazságérzetem dagadt, meg a hasam is, de sokkal okosabb persze nem lettem. Mondjuk ott legbelül nem is vártam, hogy bármi bevillan, sejtettem, hogy csak intellektuális indokokkal pótcselekszem. Fürdés, fogmosás, ágyba bújás, alvás. S ekkor jött java! Álom. Izzadtság, csuromig. Az éjszaka közepén felébredtem. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Nagyon fáztam, mert a hálóingem teljesen átázott az izzadtságomtól, s a hajamból is csöpögött a víz. Kiremegtem magam a fürdőszobába, útközben kiragadtam a szekrényből egy pizsamát, odakint forró vízzel felmelegítettem magamat, megtörülköztem, és még mindig remegve bebújtam a pizsamába. Mindez félkómában nem is volt olyan rossz teljesítmény. Örültem, hogy egyáltalán különbséget tudtam tenni az álom és a valóság között, bár nem volt egyszerű feladat, a határ iszonyatosan képlékenynek tűnt. A kezem mintha átment volna a falon, viszont a jobb lábam nagy ujja nem követte, az szilárd határozottsággal nem ment át a küszöbön. Árnyak suhantak a szobámban, ami hol az én szobám volt, hol meg az álombeli helyszín. Néztem a valós (?) kezemet, de nem volt benne semmi, nem láttam rajta semmit. Hiába folyattam magamra a meleg vizet, nem tértem tőle igazán magamhoz. Szúrt a szemem, fájt a hátam. Akár becsuktam, akár kinyitottam, a szemem előtt kavargott mindaz, amit álmomban átéltem, sőt, valami hihetetlen módon még folytatódott is, bár erre magyarázat egyszerűen nincsen. A tudatom reális fele már megállapította, hogy ébren vagyok. Miközben még az álmom árnyai kavarogtak körülöttem. Még ma is beleborzongok, ha arra az álomra gondolok, kiver a víz, mint azon az estén. A valóságossága túlságosan meggyőző volt, a története túlságosan valóságos. A két világ eggyé vált, megszűnt a válaszfal, álmomban tudtam, hogy álmodok, de ébren nem voltam benne biztos, hogy álom volt, amit átéltem. Az álmomban lebegő függönyök ébren is megérintették az arcomat, miközben térdig valami nedves, ragadós folyadékban gázoltam a csontszáraz panellakásom szobájában. A kezem üres volt, miközben egy kést szorongatott. A pizsamám, amit frissen vettem ki a szekrényből tele volt szurkálva Biblia-idézetekkel. Az arcomat, amit este olyan gondosan lemostam kétféle tonikkal, bekentem éjszakai krémmel, ezt az én nem szép, de azért mégis női arcomat vastag prófétaszakáll keretezte. Felüvöltöttem, de a kiáltásom még az álomban volt kiáltás, idekint a való világban nem hallatszott, de odabent úgy zengett, mint egy hímoroszlán diadalüvöltése a sivatag éjszakájában. Az ablakon bevilágító Hold egy darabja beesett az ablakon: ahogy kettétört a soha nem volt márvány padlómon, egy véres szív esett ki belőle: egy még mindig dobogó, még mindig lüktető véres szívé. Felemeltem, beleharaptam, magától értetődőn, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha mindennap szívekbe harapdálnék. Ahogy fogaim belehasítottak, ahogy tépték az izmokat, irtózatos fájdalom hasított a mellkasomba. Odakaptam, és egy lyukba nyúltam: a saját szívem hullott alá a Hold-kőben, a saját szívembe haraptam. Az előszobából kopogtak az ajtón. Oda akartam menni, kinyitni, de a lábam nem engedelmeskedett. Térdre estem. Újra kopogtak, most már hangosabban.


Próbálkoztam a térden csúszással, de nem jártam nagyobb sikerrel: indák kúsztak elő az ágy alól, a szekrényből, a padlórésekből. Ahogy egy-egy szál kiszisszent a felszínre, megkínzott emberek sikolyait üvöltötték a fülembe. Próbáltam arra koncentrálni, ami még a valódi valóság volt, de ahogy az egyik inda a bokámra kulcsolódott és hihetetlen erővel visszafelé tépett, az a fájdalom is teljesen valóságos volt. – Anna, nyiss ajtót! Úgy hangzott a hívás az ajtó mögül, mintha valaki belehörgött volna egy bődületes bádogkancsóba: torz, alig kivehető hangok sora, vicsorgó, fémhangon. Hozzávágtam a szívemet a tekeredő indákhoz, mire azok sisteregve semmivé lettek. A vér kifolyt a szívemből, s amerre folyt, az indák visszahúzódtak a résekbe, bútorokba, küszöbök alá. S a vér csak folyt, csak folyt, eltakarítva az indákat, utat csinálva nekem a meneküléshez. Valamiben elesetem, ahogy az ajtó felé vonszoltam magamat, de már nem álltam meg, ujjhegyeimmel, lábujjaimmal húztam-vontam az ajtó felé, a vicsorgó bádoghang felé. – Anna, ne hülyéskedj, nyisd már ki! Látom a fényt az ajtó alatt, tudom, hogy otthon vagy! Annyira belevájtam a körmeim a parkettacsíkokba, hogy azok felszakadtak a helyükről. Tudtam, hogy egyetlen reményem, ha eljutok az ajtóig. A vicsorgó bádoghang nem az én rémisztésemre szolgál, ő az egyetlen menedékem. Rettegve néztem vissza a szívem felé. Már nem folyt belőle a vér, már a szivárgás is elállt. Az indák felbátorodtak, újra támadtak. Alattomos sziszegéssel jelentek meg a résekben, mint egy megveszett, vadra leső gilisztacsapat. Betájoltak és valami alvilági röhögéssel elindultak felém. A körmeimből már szinte semmi sem maradt, úgy vájtam, téptem a parkettába őket. De nem haladtam semmit, mert csak újabb és újabb parkettadarabokat tudtam csak felszakítani. Három inda rám borította a könyves szekrényt. – Anna, ne ijedj meg, betörjük az ajtót! Felelj valamit! Nem tudtam felelni: a számat már betapasztotta egy hátulról támadó szőrős növényi kar. A parketták romjai felett, a szekrény alatt még mindig nem adtam fel. Nem voltam teljesen esélytelen, mert icipicit közben mégis haladtam. A szekrény rettenetesen megütötte a derekamat és a vállamat, de nem törődtem vele. A fejem szerencsére ép maradt. Már meztelen voltam, lerongyolódott rólam a pizsama, mire kimásztam a szekrény alól. – Anna, jövünk! Már csak a lábam volt a szekrény alatt. Nagy nehezen kiszabadítottam magamat, majd lerúgtam magamról a szekrényt. Belenyilallott a bokám, de szabad voltam. A szekrény visszaesett az indákra, amik sárgás folyadékot lövelve magukból, irtózatos sikolyokkal fröccsentek szét. Feltérdeltem és visszanéztem. Akkor én sikoltottam fel. A feltépett padlódarabok alól, mint valami morbid üvegkriptából nézett vissza rám a tanár úr levágott feje, a kőtől szörnyethalt pince-numizmatikus, a két falhoz csapkodott gyerek és az esztergomi elvágott torkú nő. Mindnyájan rám meredtek, ki-ki a maga roncsolt torzójából, és hörgő hangon együtt kántálták: – Miért? Miért? Miért Anna próféta?


151

152

Megértettem. Csak nem akartam elhinni. Meredt szemekkel intettem nemet a fejemmel. – Nem, nem, nem, dehogyis! A nő még hozzátette: – Isten-bisten, meghaltunk mink’ bizonyisten! Merre, Anna, merre? Levágva, tekerve, feje falhoz verve? Torkom szakadtából felsikoltottam. – Jövünk, Anna, tarts ki, jövünk! – A hang már nem bádogtölcsérből jött, határozottan Rémusz hangjára hasonlított, bár még voltak kétségeim. A torzók az indák segítségével megindultak felém: azok körülölelték őket, és mint perisztaltikus mozgású hordszékek lettek. Én a térdeimen csúsztam az ajtó felé. Rémuszék már nekifeszültek az ajtónak, ami csak a harmadik nekifutásikra engedett. Addigra a torzók már rám folyatták rohadó kocsonyájuk nedveit, az indák pedig újra befonták a lábaimat. Rémusz bezuhant a lakásba az ajtóval együtt. Bár fogta a vállát, de azonnal felpattant, és futni kezdett felém. Ahová lépett, a lakás visszanyerte eredeti lakás voltát: eltűntek a márványlapok, eltűntek az indák, s minden visszaállt a mindennap megszokott rendjébe. Nem túl nagy a lakásom, Rémusz pár lépés után mellettem volt. Mire odaért, visszahúzódtak az indák, eltűntek a meggyilkoltak, leszáradt rólam minden nem saját testnedv, és újra rajtam volt a pizsamám is. A szekrény ott állt felettem a helyén. Ahogy Rémusz felemelt, a körmöm szaggatta parketták is a helyükre kerültek. A szobám újra csak a szobám volt, semmi más. – Rémusz, Rémuszom, Rémuszom! – zokogtam fel, zihálva, megkönnyebbülten. – Mi a baj, Anna? Van itt valaki? – Kornél jött be a bejárati ajtó romjain át, csőre töltött, kibiztosított fegyverrel. Még kellett két levegő, hogy válaszoljak, hogy válaszolni tudjak. – Itt van a Bibliás, Rémusz! Rémusz fél karral, óvón átölelt. Nem vette észre, de óvó karjával a fenekemet fogta meg. – Hol van, merre van, védlek, Anna! Gyere elő gazember, úgyis véged! Nem mozdult persze semmi. Rémusz még nem engedett el. – Merre van Anna, merről várjam? – Nem kell várnod, Rémusz! Rémusz szemei úgy jártak körbe-körbe a lakásban, mint a tiki-taki golyói. – De hol van, Anna, hol van a gazember? Átöleltem a nyakát és megcsókoltam. Mélyen, nyelvvel. – A karjaidban, Rémusz. Rémusz iszonyodva felkiáltott és ellökött magától. – Anna? – Én vagyok a Bibliás!


Rémusz felemelte a pisztolyt, célzott és lőtt. Kornéllal egy időben. A töltények, mint a Mátrix-ban, megfogható lassúsággal közelítettek felém. Rémusz és Kornél újra lőtt, majd újra, majd újra, és kiürítették rám az egész tárat. Én meg erre már tényleg felébredtem. Teljesen. Véglegesen. Csodálatos rend volt a szobámban, minden a megfelelő helyen, semmi idegenség, semmi idegenkezűség, semmi, ami nem a megszokott szobámról szólna. Kábán az éjjeliszekrényes, tündéres csörgőórámra néztem: fél kilenc volt, szombat reggel. A Biblia szerinti Úr napjának, a teremtés Tízparancsolatban is megfogalmazott emlékünnepének szép reggele. Ahogy magamhoz tértem, el kezdtem szívből nevetni. Nevettem, mert megkönnyebbültem, hogy mindez csak egy idióta, ostoba álom volt, s nevettem a felszabadulástól, hogy, jaj, micsoda, ostobaság, nem is én vagyok a Bibliás!

153


Bibliás: Balfelől való sors

154

Így utólag nem tudom, miért éreztem úgy, hogy a rendőr szagot fogott. De akkor biztos voltam benne, hogy valamit tennem kell, mert le fogja állítani az Úr munkáját, ha tovább jut a nyomozásban. S milyen már, hogy egy pesti zsaru állítsa le az Isten művét? Amikor meg akartam érteni, miért kellet Bakonybélbe mennem, nem jutottam más következtetésre, mint erre: meg kell ijeszteni őkegyelmét, mellyét, seggét – hoppá, ez a rutin, a saját pofonom elől elhajoooolni, nem semmi! –, hogy lassítson, hogy terelődjön a figyelem, hogy megoszoljanak az erőforrások, félrecsapódjon a gondolat, mondolat, föld alatt. Nem akartam a rendőr asszonyát megölni. Nem volt a tervben. Nem kaptam róla kinyilatkoztatást. S ugye, „semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak”79. De persze létezik a szabad akarat is, meg a józan ész is, az Úr hagyja, hogy használjuk, sőt el is várja! Már persze az Ő érdekében. Mármint az Ő érdekében használva, kaszálva, kasszázva. S ebben az értelemben, naná, hogy meg akartam ölni! Mindent az Úrért! Szép dolog ez a szabad akarat! Annyira sokan összekeverik a szabadossággal, hogy az tragédia! Mert persze a szabad akaratban benne van, hogy mindent szabad, ami nem tilos! S Isten nagggyon világosan megmondta, hogy mi minden tilos, nagyon világosan! Nem szabad káromkodni! Nem szabad házasságon kívül nemi életet élni! Nem szabad lopni! Hazudni sem szabad! Nem szabad a másét kívánni, kivágni, zrikálni, bármi is legyen az! Nem szabad nem megtartani az Úr napját, de úgy, ahogyan Ő megmondta, hogy kell! Nem szabad tárgyaknak, teremtményeknek természetfeletti képességeket tulajdonítani, mert az Úr a teremtő, szuperpempő! Tilos az Úron kívül bárki mást imádni! Nem szabad az Isten nevét kötőszóként használni, feleslegesen emlegetni! Tisztelni kell a szüleinket, az idősebbeket, a kort, a tapasztalatot és a hagyományt! Nem szabad olyat enni, inni, magunkhoz venni, ami rombolja a testünket, amely a Szentlélek temploma! Nem szabad eltérni az Igazságtól, hiszen az igazság, gazság, az maga Jézus Krisztus! Nem szabad elválni és újra házasodni! Nem szabad hiábavaló dolgokkal foglalkozni, nézni, olvasni, dobja ki mindenki a tévéjét és a szépirodalmi könyveit, el kell felejteni a dorbézolást, a szórakozóhelyeket! Nem szabad kihívóan öltözködni, felesleges nemi vágyakat kelteni az ellenkező nemben! Nem szabad strandra járni sem! Nem szabad rossz zenéket hallgatni! Nem szabad beleszerelmesedni az anyagiakba! Nem szabad beleszerelmesedni Istenen kívül senkibe és semmibe sem! Nem szabad a világi dicsőséget, hírnevet, elismerést hajszolni; celebek, rockzenészek, művészek, ügyvédek, vállalkozók, és annyian mások, ugyibugyi? Csak így kapásból, nagy’ gyorsan, ami azonnal eszembe jutott! S ez még csak a kezdet, de akár csak ebben hol tart a világ? Ugyan már! Esélytelen a túlélésre, az üdvösségre! Az Úr nagyon tömör ebben a kérdésben: „Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az


Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”80 A szabad akaratnál tartottam. A szabad akarat nem mindentől független valami. Nem a fizikai törvényekre vonatkozik, nem a lelki, társadalmi törvényekre, hanem erkölcsi döntőképesség. A szabad akarat a jó választására. Az Isten ügyének előre vitelére. Én ezzel a szabad akarattal, Istentől kapott értelmem szabad döntési lehetőségével úgy döntöttem, hogy ki kell iktatnom a rendőrt a nyomozásból. De elégnek tartottam, ha csak a feleségét távolítom el, az Úr nevében, tevében, székében, székletében. Mérlegeltem, persze, hogy mérlegeltem, de nevelésnek elégnek tűnt az asszony halála is. A rendőr talán ettől rálel az Úr útjára, ezt gondoltam. A fájdalom: veszteség. A veszteség pedig kiragad a mindennapi rutinból, megállásra, gondolkodásra késztet, átrendezi az értékrendet. Annyit mindenesetre reméltem, hogy a nyomozásból kiszakítja a nyomingert, és én levegőhöz jutok. Más kérdés, hogy nem minden alakult a terveim szerint. Illetve semmi sem alakult a terveim szerint. A szabad akaratom végső soron csődöt mondott. Illetve… Nem, mégsem mondott csődöt, mert elmentem, és történt, ami történt. De elmenni a saját akaratomból mentem, a saját tervem szerint. De hát én vagyok Isten embere, az Ő küldötte ebbe a szemét, bűnös világba, miért ne sikerülhetett volna? Ugyan, miért nem? S ha valaki tudja követni az Ő gondolatmenetét, az ki más lenne, mint én? Ugyan, ki más? S ha én nem értem Őt, akkor ki értheti, mérheti, két heti, négy yeti? Tudtam, hogy hol lakik a rendőr. Persze, hogy tudtam! A rohadt életbe, menyire tudtam! Ne már! Rohadt kezeim! Unlak benneteket! Annyira kiterveltem mindent, a legapróbb részletig, hogy nem jöhetett hiba ebbe a tökéletességbe! Nem jöhetett volna. De jött. Soha nem jutott eszembe, hogy tévedhetek! Soha, amióta először hallottam a Hangot, amióta először szólt hozzám a Menny! Ha az ember biztos abban, hogy reggel felkel a Nap, ha biztos abban, hogy alkonyatkor lenyugszik, puszik, nyuszik, ha biztos abban, hogy amit lát, valóságos, hogy a sör habzik, a kakaó meg édes, ha kinyitom a csapot, abból víz fog folyni, nem ondópatak, ha biztos, hogy az erkélyről kiugorva szörnyethalok, ha biztos, hogy a sárga csekkek minden hónapban kíméletlenül megtalálnak, akkor hogyan ne lenne biztos, amit Isten mond, Ond, Kond, Tas, Huba, nagy bödön? Hogy a viharba ne lenne az? Nem lehet, hogy ne legyen az! Egyszerűen nem lehet! S mégis valami beszorult a fogaskerekek közé! Pedig a terv szerint mindennek olajozottan kellett volna működnie! Mindennek, hibátlanul, precízen! Nem értem! Nem értem, Uram, miért hagytál cserben? Hogyan lehetséges, hogy elfordítottad rólam a szemeidet? Hogyan lehetséges, hogy a hegyekre emeltem a tekinteten, de nem jött onnan a segítségem? Hogyan lehetséges, hogy miközben a Te művedben annyi mindent megtettem Érted, Te le se szartál – aúúúúúúúúúúúúúú, baszd meg, aúúúúú, kezem, kinyomod a szememet, hülye vagy? –, rám se hederítettél, és nem tettél meg semmit, hogy elkerüljem azt, ami történt? Neked, érted dolgoztam pedig!


155

156

„Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek!”81 Nem megtettem, mondd, Hold, pont, Bond? Nem? Nem én tehettem arról, ami történt! Nem így akartam, vakartam, szaladtam! Én nem erre gondoltam, nem ezt terveztem! Nem így! Nem akartam, nem akartam, nem akartam! Ő nem érdemelte ezt meg, nem értek egyet veled, nem érthetek egyet, Mindenható, minden hat, ó! Azt sem tudom, honnan lett fegyverem! Komolyan nem! Egyszer csak lett, pedig ennyire messzire még a Te nevedben sem akartam menni. Túl messze van már híd! Túl messze a határ! Messze még, messze már a láthatár! Össze vagyok zavarodva, és nekem, nekem lelkiismeret-furdalásom van! Csináljuk vissza az egészet, Isten! Csináljuk, csináld vissza! Mit tettem? A nevedben tettem, a Te nevedben? Hogyan lehet ez, mez, fez, keksz? Istenem, Istenem! Nem bánok semmit, nem bánhatok, hiszen Te küldtél, Te utasítottál, a Te szent és egyedüli akaratod érvényesült ezen a bűnös Földön általam, nem? Nem? De akkor, de akkor, Istenem, Istenem… Vér, vér, az ő vére, freccsenő cseppek csepegtek a csempéről csillogó csillagokban, Istenem, Istenem! Mit tettünk, mondd mit tettünk? Vér a havon, ha akarom, ha vakarom, ha a karom… Összeesett, vérzett, és ott kellett hagynom, magára kellett hagynom. Öltem, Uram, öltem? A nevedért? A neveeedééért? Miért, miért nem akadályoztad meg? Miért nem? Menyibe lett volna neked a közbelépés? Ülsz fent a trónusodon, a csillogó királyin, a felhők magasában, a Menny dicsőségében, és ennyi telik tőled? Tőled? Azt kérded, tőlünk, emberektől: „Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é? Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg? Hosszabb annak mértéke a földnél, és szélesebb a tengernél.”82 Te a teremtő kérdezed ezt, és a kérdéseidet még folytatod is szerencsétlen Jóbnak vagy két bibliai fejezeten keresztül, bizonygatva, hogy mekkora a Te hatalmad, hat almád! És Te, a teremtő, szuperpempő nem tudtad megakadályozni, ami történt? Nem tudtad lefogni a kezemet, nem tudtál volna közbeszólni, lépni valamit, pont Te nem, aki mindent a kezedben tartasz, fenntartasz és irányítasz? „Veszszen el az a nap, amelyen születtem, és az az éjszaka, amelyen azt mondták: fiú fogantatott. Az a nap legyen sötétség, ne törődjék azzal az Isten onnét felül, és világosság ne fényljék azon”83 Úgy jártam én veled, Uram, ahogyan az Úz földjén élő Jób, Uram, pont ugyanúgy: hiába voltam a Te szolgád, hiába követtem minden Te utadat, hiába engedelmeskedtem minden visszataszító, nyaktiló, bambino parancsodnak, a nyakamba zúdítottad mégis a haragodat, veszendőbe ment minden irántad érzett szeretetem; a jó, az igaz elnyerte a méltó büntetésedet! Jóbbal együtt mondom, bizony, mondom néked: „Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében. Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megutálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?”84 Legalább ne láttam volna, ahogy összeesik, legalább ne láttam volna, ahogy meghal, legalább ne tudnám, mi is a következménye, hogy a Te utadon jártam,


bátran, váltam! „Én a Mindenhatóval akarok szólani; Isten előtt kívánom védeni ügyemet!”85 Ahogy megdöbbenve nézett rám, jaj, ahogy, jaj, ahogy iszonyatos rémülettel, meredt tekintettel kapott vért serkenő sebéhez, ahogy falhoz szegezte a lövés ereje, a lövésem ereje, jaj, jaj, jaj, háromszor is, harmincszor, háromszázszor is jaj, jaj, jaj! Nem akartam őt megölni, de meg kellett, érted kellett megölnöm, Isten! Isten! Mégis magam leszek az Istenem, rád már nem számíthatok! Tudd is meg, tudd is meg! Szégyent hozok Rád, mert szégyent hoztál rám!

157


Rémusz: Halál

158

Mi van a kimondhatatlan után? Mi van az után, ami után semmi sincsen? Mi van, ha minden elfogyott, ha minden semmivé lett, ha minden, de minden értelmét veszíti? Mi van, ha elfogy az életből a létezés? Mi van, ha éppen, hogy benépesült, de azonnal kiürül az ég? Annyiszor, de annyiszor próbáltam rendbe szedni a történteket, de a tények minduntalan, mint egy zsák síkos meztelen csiga, elcsúsztak egymáson. Akárhogy próbáltam megérteni, mi történt, semmi nem volt érthető, csak a visszavonhatatlanság miatt, a tehetetlenség miatt beletörődhető. De hogyan lehet abba beletörődni, hogy az ember egész élete, a jól-rosszul felépített világa semmivé lesz? Hogyan lehet feldolgozni, elfogadni, ha aki volt, az nincs tovább, és egy egetverő blődség miatt nincsen? Mondom, próbáltam ide-oda tologatni a tényeket, az érveket, de jobbára csak üveges szemmel néztem magam elé, mert a tények felfoghatatlanok voltak, az érvek meg súlytalanok. Több napig nyugtatón éltem, ételt nem fogadott be a gyomrom, a gyógyszerek viszont kikészítették. Sokféle megoldásra, feloldásra számítottam a Bibliás ügyében, de ami történt, felülmúlt minden képzeletet. Ami történt, felülmúlt végső soron mindent, de mindent. Istenem! Te kicsit megtalált, de el is veszett Isten! Nézném, hogyan dolgozol, nézném én, de ha amit látok, az te vagy, akkor légy átkozott, ezerszer is? Bakonybél…Ugyan már! Bogárkám próbálta bennem helyére tenni a teológiát, de aztán inkább semmit sem mondott. Mert lehet erre bármit mondani? Csúnyán berúgtunk, az lett a teológia vége! Ezt ő, ugye, már mióta nem tette meg! De egy darabig azért próbálkozott. – Nézd Rémusz, a szabad akarat lehetőségében benne van mások szabad akaratának a cselekedete is. Isten nem tehet arról, ha rosszul használják fel! – Menj a picsába, Bogárkám, menj te a zavaros, büdös picsába! Üres, szar duma! Átölelt. Velem sírt. Tudtam, hogy nem akar bántani. Tudtam, hogy szeret, azért mondja. Azt is tudtam, hogy Istent is szereti. De én nem akartam, képtelen voltam szeretni. Baszott nagy ökörségnek tartottam ez után őt szeretni. – Üres, tudom, én, hogy üres – mondta Bogárkám, és nem kispályázott: egy üveg jóféle szilvapálinkát vett elő a pult alól, töltött két kis műanyag pohárkába, amiben a kávét árulja –, de az ember eladta a lehetőségét, a boldogságát. Egészségedre! – Egészségedre! – égetett, mint a fene, de csodálatos aromája volt, valóban gyümölcsből volt. Bogárkám azonnal újra töltött, és tolta is elém. Csak akkor kapcsoltam, hogy neki nagyon nem kellene innia. Ránéztem, elértette, de csak legyintett. Felhajtottuk. Harmadszor is töltött. – Szóval úgy áll a dolog, hogy van, amit képtelenek vagyunk átlátni, belátni. Fenékig! – húzta le a harmadik pohárral is. Akkor értettem meg, hogy neki is fáj,


belül ő is őrjöng, csak ki akarja magából beszélni a kibeszélhetetlent. Én meg éppen nem akartam beszélni, tehát jó páros voltunk. Lehajtottam én is a magam részét. Bogárkám újra töltött. Negyedszer, körülbelül negyedóra alatt. Beláttam, hogy veszélyes lesz az este, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Minden mindeggyé vált. Három nap telt el azóta. – Megtörténik, szétszednénk a világot, atomjaira a Mennyet, de minek? Nem mondom, hogy megértelek, azt sem, hogy van vigaszom a számodra, mert nincs – sírta el magát. Ez még nem az alkohol volt, hanem az ő fájdalma. A könnyein át suttogta: – Rémusz, semmit sem tudok, semmiben nem vagyok biztos, csak abban, hogy az Isten velünk sír. Csak abban. Egyedül abban! Felhajtottam még egy pohárral. – Olvastam egy könyvet, a Hyperion bukását – mondtam rekedten. – Egy pap mondta, hogy elveszítette a hitét, és már az sem lenne baj, ha az Antikrisztussal találkozna, mert az is bizonyíték lenne Isten létére. Bogárkám nagyot nyelt. – Akkor, úgy fest, van bizonyítékunk, Rémusz – suttogta ő is. – A hithez valamilyen kinyilatkoztatás kell. Elsősorban Istené. Vagy Sátáné. Az is Isten-érv. A falhoz vágtam a poharat, a maradék pálinka és a szilánkok úgy freccsentek szét a téglán, mint ezerszínű prizma, beterítették Bogárkám áruját. – Baszd meg! Nem tett ilyet, csak egykedvűen újabb poharat vett elő, és odanyújtott még egy cigit. Ezúttal egy vaskosabb szivarkát. Lettek volna érveim. De nem Isten ellen akartam indokokat gyűjteni. Nem érdekelt, egész pontosan, mi a pozíciója abban, ami idáig történt. Hidegen hagyott. Az érdekelt, hogy túléljek, hogy törjek-zúzzak, hogy üssek, hogy bőghessek, hogy felboríthassam a sarkainál fogva ezt az egész szar világot! De csak ültem és pálinkáztam Rémusszal. Sokáig. Sokat. Alig találtam haza. S nem volt már otthonom a lakás. Soha többet nem lesz az. Megöltem Annát, mondom, megöltem. Ő pedig megölte az életemet. Amíg az meg nem történt, állt az ügy, a Bibliás ügye. Nem mozdult semerre, egy tapodtat sem. Nem voltak nyomok, nem voltak tanúk, nem voltak lehullott hajszálak, nem jelzett vissza egy egyház sem, hogy a tagjai között lenne, felbukkant volna valami feltűnően egzaltált pszichéjű alak. Pedig az összest megkerestük. Érdekükben volt nekik is a segítségadás, mert amit a Bibliás művelt, az nem kevéssé vetett rájuk, a tanításukra, az identitásukra és az egzisztenciájukra is rossz fényt. Több pszichológiai végzettségű pap és lelkész megkeresett, hogy ha bármikor bármiben tud segíteni, akár a beteg lélek értelmezésében, akár a teológiai szempontból… Még az olyan kereszténynek nem mondható egyházak is léptek felém, mint a szcientológia. Persze ők a pszichológia terén szakértőnek tartják magukat. Voltak egyházak, akik nem a segítségüket ajánlották fel, hanem elhatárolódó nyilatkozatokat tettek közzé. Voltak, akik felhasználták a történteket arra, hogy rávilágítsanak a bibliai evangélium igazi lényegére. Voltaképpen nem volt bajom egyikkel sem, érteni véltem a mozgatórugóikat, a céljaikat: védték a mundér becsületét, a tanítás tisztaságát és azon sürgölődtek, hogy még véletlenül se azonosítsa senki őket a Bibliással.


159

160

Hiába iparkodtak. Mert az embereket egyre kevésbé érdekli a vallás, s ha valamit nem kedvelnek, akkor beindul a projekció, a vetítés, a csúsztatás, s az ebből fakadó rágalmazás. A Bibliás a Bibliára hivatkozott. A keresztény egyházak a Bibliára hivatkoznak. A Bibliás a Bibliára hivatkozva ölt. Nem ezt tette még Kálvin is, amikor Genfben megégette Szervét Mihályt? Hogy az inkvizíció sok-sok millió halottat termelő tevékenységéről ne is beszéljünk! Vagyis: lám, ide vezet a vakhit, ide vezet, a hit, ide vezet a kereszténység. Ide vezet a Bibliában való vakhit! A nem vakhit meg általában nem a Bibliára hivatkozott, s ezzel elvesztette a hivatkozási alapját. A Könyvnek ez a népe a végtelenségig relativizálta a könyvet, annyira, hogy érthetetlen volt, hogy-hogy akad, amit egyáltalán még elfogadnak belőle? S azt vajon milyen alapon? A sajtó tele volt az eseményekkel. Naná! A baloldali libsik a vallás veszélyeit fejtegették, szakértőkkel, vallástörténészekkel, pszichológusokkal degeszre tömött műsoraikban, felsorolva, képekkel illusztrálva, hányszor, hogyan és miként éltek vissza magukat kereszténynek mondó erők a hatalmukkal. Összkeresztény-ellenes támadás zajlott. A jobbosok amellett érveltek, hogy lám, meg kell szigorítani a vallásügyi törvényt, komolyabb ellenőrzésnek kell alávetni a egyházakat. A legjobbok pedig: lám, ha megmaradtunk volna az ősi vallásunk mellett, amelynek alappillére a tolerancia, a befogadás volt, és nem a kizárás, kirekesztés, elválasztás, mint a Pál kreálta teológiájú zsidó-kereszténysége, amire Jézus soha nem gondolt, nos, akkor nem történhetnének ilyen szörnyűségek. Az ezoterikusok pedig visszafogottan mosolyogtak: lám a Halak, a kereszténység korszaka leáldozott, jön Aquarius, a Vízöntő korszaka, amikor lényegtelen lesz, ki melyik valláshoz tartozik, az emberiség kiábrándulva a tételes vallásokból visszanyúl a titkos tudások mélységes kincseihez, és bekövetkezik a felemelkedés, a világ Új Korszaka! Mindenhol erről volt szó. Szinte össztársadalmi vita alakult ki, amely végül már nem egy beteg elme lobogó őrültségéről szólt, hanem a vallás szükségességéről vagy szükségtelenségéről. Egymásnak feszültek az érvek és ellenérvek, az indulatok és néha a vitatkozók teste is. Volt tévéműsor, ahol pofon is csattant, igaz, egy vaskos, bunkó sértés hatására: ott az ateista ütött. Mire a keresztények rácsaptak: lám, a szeretet Istene nélkül kulturáltan vitatkozni sem lehet! Egyfelől érthető volt, ami történt. Másfelől gusztustalan. Harmadfelől meg végtelenül frusztráló, hiszen jócskán csattant rajtunk, rajtam a tehetetlenség ostora. Senki nem értette, hogy-hogy nem jutunk előrébb a nyomozásban. Próbálkoztunk a szokásos porhintéssel, hogy a nyomozás érdekében nem adhatunk ki adatokat, hogy már majdnem, már mindjárt, de a gyilkosságok kegyetlensége, ismétlődése nem hűtötte le a kedélyeket. Egyáltalán nem. S jött az a telefon, Anna zokogó hangjával: – Rémusz, gyertek gyorsan, gyertek, itt van… Itt vagyok… Gyertek már, könyörgöm! És mi mentünk, és két nap múlva megöltem Annát. Igazságot szolgáltattam. Már ha van egyáltalán igazság, és nem csak mi teremtjük meg magunknak, mint egy korcs, nem félszemű, hanem teljesen vak istenséget, hogy úgy tűnjék,


nem teljesen céltalan a létezés, nem üres az ég, él még a jog, az erkölcs valami elcseszett, lebegő szinten ember és ember között.

161


Anna: Rosszullét

162

A rémálmom után nem volt nyugtom. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, amit álmodtam. Hiába nevettem ébredés után, nem volt hosszú távú a megkönynyebbülésem. Néha ezzel-azzal sikerült elterelni a figyelmemet, egy könyvvel, egy filmmel, sétákkal, de nem és nem múlt el, ébren is visszatért. Láttam az indákat, éreztem a szorításukat, de elsősorban a csonkolt testek torzói kísértettek. Meg a saját hangom, a mondat, amit Rémuszba kapaszkodva zokogtam az álmomban: – Én vagyok a Bibliás! Nem értettem az álmot. Egyáltalán nem, hiába vagyok agyturkász. Már nem tudtam nevetni sem rajta. Nem értettem a szimbólumait, nem értettem a színeket, a hangokat, nem értettem, a torzók miért rajtam kérték számon a halálukat, nem értettem, miért akartam álmomban magamat tudni a gyilkosnak. Semmit sem értettem. Azt sem, hogy miért nem múlt el az álom még napok múlva sem: ébren is többször végig kellett néznem, akár akartam, akár nem. Nem akartam. Persze, hogy nem, de ugyanolyan élesen, ugyanolyan részletesen visszajött, újrajátszódott minden, ahogy akkor éjjel történt. S amit végképp nem értettem: a derekamon és a bokámon, ahol a szekrény megütött volt egy-egy kék-zöld zúzott foltom. Honnan, az istenért, mikor ütöttem be magamat? Beszéltem Rémusszal. Nem szokott, de átölelt, nyugtatgatott. – Rossz álom volt, kollegina, csak egy vacak, rossz álom! Túl sok mindent láttál mostanában, kár volt velem helyszínelned! Elbújtam erős, medveölelésében, bevackoltam magamat, mint egy ijedt kisveréb, és nem akartam onnan kijönni, olyan jó volt ott. Nagyon jó! Milyen csodálatos, ha ez embernek van hová, van kihez bújnia, van kivel ölelésgyógyászatot játszani! Ott, Rémusz karjaiban olyan távolinak, szürreálisnak tűnt az egész marhaság, hogy csak na! Aztán Anyu felé zarándokolva újra felelevenedtek a képek! Jaj! Nem akartam Anyunak elmondani ezt az egészet, de annyira jelen volt, annyira bennem volt, és annyira nem tudtam a zavarodottságomat mivel magyarázni, hogy mégis belefogtam. Türelmesen, a fejét csóválva végighallgatott, kivételesen nem szólt közbe, nem kommentált, csak átölelt, és simogatott. Egy nap két ölelésgyógyászat, ahoj! – Szegény kislányom, szegény kislányom, szegény kislányom! Vártam, hogy mondja, mekkora butaság ez, hogy nyugtat majd, hogy rossz álom, túlhajtott munka, miegyebek, de csak azt hajtogatta: „szegény kislányom!”. Megetetett, megitatott, „mintha volna édesanyja”, simogatott, ölelgetett, és érdekes mód nem terelte el a beszélgetést. Csak jó sokára, kicsit félve, mint aki belelép a szülinapi torta közepébe, úgy pendített meg valami fotókiállítást, amire közösen el kellene mennünk, ha akarom, ha van kedvem, ha érdekel… Nem ábrándítottam ki, meg reménykedtem, hogy ő, meg a kiállítás jó lesz agyterelőnek. Az órámra néztem, felálltam búcsúzni. Anyu is felállt, szeretettel átölelt. – Édes kislányom! Mit kell kiállnod! Úgy sajnálom!


Lehajoltam, hogy felhúzzam a cipőmet. Ahogy megfogtam, valami irtózatosan megszédültem. Megpróbáltam megkapaszkodni az előszobafalban, de éreztem, hogy nem tart meg, elengedi magát a faltól. Ez volt az utolsó kép, amire emlékszem. A következő, hogy megint ott fekszem Anyu nappalijában az ágyon, a fejemen, lábamon vizes borogatás, és veszettül lüktet, sajog, zsibog a fejem. A homlokomhoz kaptam: véres lett a kezem. Anyu ekkor lépett be a szobába. – Magadhoz tértél, kicsim? Bambán néztem a vért a kezemen. – Rád szakadt az előszobafal, megütötte a fejedet, de nem komoly – nyugtatgatott. Nem voltam nyugtalan, azt sem tudtam ki vagyok, és hol vagyok. Csillagködök úsztak a fejemben, meteorok süvítettek át az agyamon, kerekek zakatoltak és gyárak dübörögtek. – Nem mentél el orvoshoz, ugye? – kérdezte Anyu. A fejem helyett, amivel lehetetlen lett volna, a kezemmel intettem, nemet. Megnyaltam a szám szélét, rettenetesen cserepes volt. Anya csak egy van, és az az egy máris ott termett egy pohár vízzel. – Igyál, édesem! Ivott az édes, és megpróbált feltápászkodni. Több-kevesebb sikerrel. – Mi a franc lehet ez, Anyu? S hihetetlen, de mindig csak nálad… – Ne mondd már, hogy én vagyok a hibás! Legyintettem, újra ittam, próbáltam a nyakamat mozgatni. Az is több-kevesebb sikerrel ment csak, a jobbra fordításnál csillagszóró is gyúlt a fejemben. Nem tudtam a mozgástól vagy Anyu mondatától. – Aúúú! Ne vedd már komolyan, Anya! Hülyéskedtem! Hosszú mondat volt, el is fáradtam tőle. Visszadőltem az ágyra. – Fekszem még egy kicsit, jó? – Ne hívjak orvost? Nemet intettem, ismét csak a kezemmel. – Mindjárt jobban leszek, komolyan! Fél órát még aludtam. Nem akartam, de nem tudtam nem aludni. Ahogy letettem a fejemet, minden bizonnyal a gravitáció hatására, a pillám is vele zuhant, de azonnal, kertelés nélkül. Amikor felébredtem már szürkül az ég. Anyu ott ült mellettem az ágyon. – Mennyi az idő? – bágyadkodtam. Egy pohár vizet nyújtott felém. – Háromnegyed kilenc – válaszolta. Megdörgöltem a halántékomat. – Ébredeznek a vámpírok, már csak néhány óra. Anyu megkönnyebbülten elmosolyodott. – Kezdesz önmagad lenni. Jól van! Aludj itt, kislányom! Nemet intettem, reflexszerűen a fejemmel kezdve, de a nyilallás hatására ismét inkább a kezemhez folyamodtam.


163

164

Beletelt egy órába az indulásom, de nem aludtam nála. Nagyon nem akaródzott, de magamnak sem tudtam volna megmagyarázni az okát. Kedves volt, aranyos, nem bántott, de makacsul ragaszkodtam továbbra is magamban a két lépés távhoz. Makacsul, érthetetlenül. Amikor egy óra múlva leszálltam a buszról, akkor láttam meg a kutyát. Németjuhász volt, az út mellett egy zacskóval ügyködött. Valami péksütemény maradékát hajította valaki az út szélére a szemetes helyett, a kutya azzal bajmolódott. Éhes volt. Azonnal megismertem, eltéveszteni sem lehetett volna. – Maya, gyere ide! A kutya felkapta a fejét, felém fordult, és a csóváló farkától úgy járt a feneke, mint egy profi rúdtáncosnak. Elvégre szuka volt… Felvakkantott örömében és odafutott hozzám. – Maya, Maya – vakargattam a kéjesen felém tartott füleit –, hogy kerülsz te ide? Toporgott, mintha helyben futna. – Hogy fog neked Rita örülni, te betyár! Rita nevére kétszer körberohant, majd odafutott a zacskóhoz, és fel-feldobálta a levegőbe. Teljesen meg volt szédülve az örömtől. Ennyire nem kedveltük egymást, inkább távolságtartó szimpátia volt közöttünk, de úgy látszik, a jó sok napi kódorgás olyan elveszettség-érzetet plántált a kislányba, hogy már bárki jó volt, aki Rémuszékra emlékeztette. Rajta maradt nyakörvénél vezetve elmentem a sarki boltig, ott ráparancsoltam. – Itt ülsz! Várj meg, hozok neked enni! Dehogy ment volna el! Türelmetlenül toporgott az első mancsaival, kétségbeesve nyüszített, de nem mozdult volna a világ minden kincséért sem. A fél kiló párzsit pedig egy szempillantás alatt nyelte le, valószínűleg rágás nélkül. A kutyatápot csak otthon akartam odaadni neki, a leve miatt. – Na, gyere, öreglány, hazaviszlek, aztán majd holnap rácsörgünk a gazdiékra, és okozunk nekik veszett örömöt! Maya boldogan ugatott velem. Nem az ő hibája volt, hogy én nem jutottam el Rémuszékhoz, csak ő. Meg a Bibliás. Isten az égben! A Bibliás!


Bibliás: Maya A véletlen egy büdös ribanc! A véletlen-béletlen egy irgalmas, tűzszemű istenbisten, kitárt karral, tréfásan ringató dallamokkal! A véletlen karjába zár, ölelve visz a végzet felé, az álmok csenddalos vizein vagy sziklazúzó hullámain. Attól függ, hogy ki találkozik vele a szivárvány úton, és amit hoz, honnan nézzük, hogyan értékeljük, vele nevetünk, vagy kinevetjük, a karjaiba vetjük-e magunkat, vagy küzdünk vele, a Sors ikertestvérével, mindenkori, leghűségesebb szeretőjével, a csalfa kurvával, a pilleszárnyon csábító tündeképpel. Barátunk vagy ellenségünk, attól függ. Hogy barátként vagy ellenségként tekintünk rá, attól! Nem lázadtam, lázultal, házultam sokáig. Beláttam, hogy a véletlen, a sors csak eszközök az Úr kezében, és lázadhatok ellene, de akkor az Élet Ura ellen lázadok. Az elmém zavart volt, nem tudtam, nem értettem, hogyan tovább. Nem úgy akartam, ahogyan lett, nem úgy terveztem, ami történt, de el kell mondanom, mi történt, akkor is, ha Isten soha nem fogad már vissza, akkor is, ha egyáltalán nem tetszett, amit meg kellett tennem, amit megtettem, Isten, ó, én Istenem! Akkor is, akkor is, vackor is, cukor is! Nem értettem a véletlent irányító Istent, de Ő megmondta, kinyilatkoztatta: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!”86 S ki vagyok én, porszem, tengercsepp, hogy vitába szálljak vele? Miért ellenkeznék, amikor nincs értelme az ellenkezésnek, amikor úgyis az lesz, beláthatatlan, felfoghatatlan indokok miatt, amit ő akar? „És ha emellett sem hallgattok reám, hanem ellenemre jártok: én is ellenetekre járok búsult haragomban, és bizony hétszeresen megostorozlak titeket a ti bűneitekért.”87 Hát így valahogy, így esélytelen az ember Isten ellen: úgysem győzhet, úgyis csak egy út marad, csak egyetlen út marad, ami járható, sár akol, Mászka-tó. Mert úgysincs semmi az Egy Úton kívül. Mert ha egy út van előttünk, nem kérdés, hogy melyiket választjuk! Mentem az utcán, csak úgy tébláboltam, próbáltam rendet vágni a rendetlenségben, így történt. El kell mondanom, hogyan történt! Hát így történt! Mentem az utcán, csak úgy tébláboltam, rendvágással kísérletezve, nézdegélve, s ekkor láttam meg a kutyát. Egy nylonzacskóból próbált valami élelmet kirángatni. Néztem a kutyát. Éreztem, hogy a rendvágás eszközét látom, a válaszok gyökerét, amiből kihajt majd a tetsző, nem tetsző Igazság. Nagyon ismerős volt a kutyamutya, de nem tudtam rájönni, hol láttam, kinek a döge, pöre, csőre? Aztán bevillant: a mesenevű rendőré, persze, rend őréé a kutyamutya! Szép és kedves állat volt, gyönyörű testű németjuhász. Megérezte, hogy nézem, találkozott a tekintetünk. Félre billentette a fejét, úgy nézett rám. Melegbarna szemében nem volt semmi fenyegetés, támadó szándék. Csak nézett rám barátságosan, okosan. Eszembe jutott a neve is: Maya. Mert hű, de sok mindent tudok én, bizony, de sokat! Még annál is többet, mint amennyit tudom, hogy tudok! A kutya állt és nézett engem, a rendőr németjuhász kutyája, okos, barátságos tekintettel, és akkor végleg megértettem, beivódott, hogy semmi sem véletlen,


165

166

nincsenek véletlenek, mert minden, de minden a Nagy-Nagy Rendező kezében van! Az, hogy Maya ott állt velem szemben, egy hatalmas terv apró részlete, nekem pedig csak annyit kell tennem, hogy felfogom, megértem, mi a Terv rám vonatkozó szelete! Amit akkor felfogtam, megérteni véltem: nem tetszett. Az Isten-szolga büdös ribanc, tűzszemű Véletlen ez hályogos Sors-tesó olyat súgott, ami nagyon nem volt a szám íze szerint való. Magam sem értettem, miért, hiszen nem volt bennem kétség a tanár úrnál, nem volt a tűzoltónál, nem volt a gyerekeknél, de az esztergomi nőnél sem. Nem volt kérdés egyik hely, egyik személy, egyik módszer sem. Nem volt kétség, hogy meg kell-e tennem, hogy jól értem, véltem, féltem-e, amit az Úr mond. Egy fikarcnyi kétség sem volt. Ott a kutyával szemben állva azonban megcsóváltam a fejemet. S nem értettem magamat sem. Nem értettem az ellenkezésemet. Tudtam, hogy ez a bennem levő gonoszság, hiszen meg van írva: „Csak ellenkezést keres a gonosz…”88 S ekkor lettem rosszul. Elsötétült előttem a világ. Nem messze tőlem volt egy buszmegálló, annak a bódéjába, kópéjába, córeszába húzódtam be. Pár perce el is ájulhattam, mert kiestek dolgok. „De akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”89 Nem tudom, mi történt a kieső időben. Mert nyilván kiesett valami, mert amikor visszajött a világ, már nem a buszmegállóban voltam. De bizonyos, hogy az Úr akkor, a kiesett időben sem hagyott magamra. „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr…”90 Mentem az utcán, nem túl ismerős környéken, mellettem ballagott a kutya, békésen, farokcsóválva. Nem volt póráz a kezemben, úgy jött mellettem, engedelmesen, a lábam mellől egy lépést el nem maradva. Nem foglalkozott a szagokkal sem, csak oda-oda kapta a fejét, ha valami megcsapta az orrát, de fegyelmezetten jött mellettem tovább. Csak éppen nem tudtam, hová megyünk. A lábam vitt, nem az eszem, noteszem, megeszem a melegem. Nem emlékeztem, hogy jártam volna már arra. Aztán egy sarkon befordulva jöttem rá, hogy voltaképpen Maya vezetett idáig is, én csak jöttem mellette, őt követtem. Abból jöttem rá, hogy a sarkon, egy park mellett befordulva ismerőssé vált a táj, ismerőssé a házak. Megremegtem. Mit keresek itt? Ki akartam szaladni magamból. A kutyára néztem, az meg nem értette, miért torpantam meg, amikor eddig olyan engedelmesen jöttem mellette. Maya nézett rám, én néztem rá, meg a majdnem nekem rohanó házra, az ismerős kapualjra, az ablakszemekre, szekerce, kis Bence. A lábam vinni akart, de a tudatom ellenállt; tisztában voltam azzal, amivel a lábam nem: hogy miért hozott erre, ide az Úr. Ökölbe szorítottam a kezemet, zsebre vágtam, de olyan erővel, hogy majd leszakadt rólam a nadrág, de még ott is veszettül remegett. A kutya türelmetlenkedett, már nagyon menni akart. Lehajoltam hozzá, megvakargattam a füle tövét, de nem nyugtattam meg. – Jól van, eb, menjünk! Ha így kell lennie: hát így kell lennie!


Az ismerős kapualjban permanens húgyszag uralkodott, az utcára nyíló szeméttárolóból áradt kifelé. Facsarta az orromat. Megkerestem a kapucsengőt, megnyomtam és vártam. Az asszony vette föl, ahogyan arra számítottam is. – Igen, tessék? – Rémusz otthon van? – Nem, nincsen, ki az? – Visszahoztam Mayát! Megtaláltam az utcán. Az ablakból látszik is, éppen füvet legel! Rövid szünet, ablaknyitás-zárás, majd klattyant a mágneszár kioldása. Bent voltam a házban. Innen már gyerekjáték. Fogalmam sem volt arról, hogy miként tudom majd kijátszani az asszonyt figyelő zsarukat, de tudtam, „nem ember az Isten, hogy hazudjék és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-é ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-é valamit, hogy azt ne teljesítené? Mert az Istennél semmi sem lehetetlen!”91 S ha ide küldött, megad mindent, ami a munkájának a győzelméhez kell! De meg ám! „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek… Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét”92

167


Rémusz: „Mint könnycsepp sivatagban…”

168

Annak a napnak a reggelén, amikor megöltem Annát, együtt ébredtünk Ritával. Nem volt más ez az ébredés sem, mint bármikor máskor: amikor felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy olyan feleségem van, amilyen! Olyan, aki mosolyogva ébred, akit ennyi év után is élvezet nézni, az arcát, a testének bármely hajlatát, vagy gömbölyét, aki okos, kedves és figyelmes. Aki feleség izig-vérig, no! Hétvégén általában én ébredtem előbb, hozzászoktam a kevesebb alváshoz. Sokszor elnézegettem Ritát, ahogy aludt. „Figyelem testedet, ahogy álmodik, míg a hajnal átölel…” – dúdolgattam magamban Karácsony James-szel. – „Veled az élet kel. / Veled az élet kell!” Így van a dal refrénje. Azt hiszem. Az l-lek számában nem vagyok biztos. Ritáról szólt. Csak James nem tudta. Ha egyszer, valamiért, valahogyan ezek sorok a kezébe kerülnek: köszönöm, köszönöm a dalodat, gitáros, énekes, gyerek és felnőttkorom egyik legkedvesebb hangja, zenésze! Az Isten áldjon meg, nekünk, rólunk énekeltél! A hétköznapokon együtt ébredtünk a telefonom csendes, madárdalos ébresztőzenéjére. Azon a reggelen, azon a napon nem, amelynek végén Anna gyakorlatilag nem létezett többé. A madárdal megszólalása előtt pár perccel ébredtem, és az érintőképernyőn gyorsan le is lőttem az ébresztést. Szerettem a kezemmel ébreszteni a feleségemet a hideg technika még oly’ kedves madárcsivites zaja helyett. Néztem az arcát, ahogy álmában is mosolygott a szája sarka, néztem mély, boldog sóhajra késztető arcát, a világ legkedvesebb arcát, néztem meztelen vállának ívét, néztem nyakának selymét, néztem őt, akit szeretett a szívem, lelkem, testem, szemem, akit szerettem, ahogy volt, mindenestül: a látványát, a bőre illatát, a hangját, az érintését, mindenét. Néztem őt, s ahogy néztem, megrebbent a pillája, megrándult a szája. Megsimogattam. Bágyadtan, rettentő álmosan felnézett rám. Nagy erőfeszítéssel megpróbálta kinyitni a szemeit, de mintha mágnesesek lettek volna a pillái, újra és újra visszacsukódtak. De mosolygott közben, mosolygott azzal a gyönyörű szájával, és félálmában is visszacirógatott engem. – Szeretlek, Rémusz – suttogta elégedetten, és hagyta, hogy magam is mosolyogva a kezemmel bebarangoljam teste hegyvölgyeit. Teljes ébrenlétre cirógattam. – Olyan jó, hogy a te feleséged vagyok, Rémusz! – suttogta. – Hát, bizony jó, kedvesem! – Olyan jó veled ifjú házasnak lenni! Felnevettem. – Ifjú? Tíz éve vagyunk együtt édes! – Persze, de be kell pótolni az előtte szétszórt éveket!


Felkeltem, kávét főztem és bevittem neki az ágyba. Még nem kelt fel, ez is hozzátartozott a reggeli liturgiánkhoz. Kéjesen nyújtózott, lerúgva magáról a könnyű takarót. – Tetszem neked, Rémusz? Játék volt ez, persze, tudta, hogy bruttó imádom minden porcikáját, még harmincöt éves szarkalábacskáit is a szeme sarkában. Letettem a kávét, melléültem az ágyra, fölé hajoltam, és végigcsókoltam a testét. A lába közé értem, amikor mosolyogva, lehunyt szemmel mondta: – Hé, ez már nem játék, Rémuszom! Ha belemelegszünk mindketten el fogunk késni! Mindig racionális volt. Nem merültem a tevékenységem mélységeibe, de befejeztem a felületi csókolgatást. Azt mondják, akkurátus ember vagyok. Aztán ment minden, ahogyan szokott reggelente: öltözés, mosakodás, fogmosás, cuccok összerámolása, megbeszélés, ki merre megy ma, mit kell elintézni, kb. mikor jövünk, búcsúcsókok, utolsó ölelés, ahogy kell, pápá, félrebillentett fejű utolsó „szeretlek”, majd vetődés az autóba, a forgalomba, a napi teendőkbe. Utólag persze okos az ember. Utólag nagyon. S ahogy a közhely mondja, utólag persze könnyű is annak lennie. De ahogy pörög az élet, ahogy végezni kell a mindennapok dolgaival, számlák, kocsi-ügyek, csöpögő csapok, hűtőtakarítás, bedöglött tévé, a számítógép nyűgei, azt gondoljuk, mindig minden ugyanolyan. Pedig az esély, hogy egy napon, egy teljesen átlagos napon, egy teljesen ugyanolyan, semlegesen kezdődő, semmilyen napon minden megváltozhat, minden felfordulhat, minden kifordulhat a sarkából. S akkor, akkor bizony hihetetlen értékessé nemesül mindaz, ami addig szürkének, porosnak és unalmasnak gondoltunk. Megfelelő pozícióba kerülnek a helyértékek. A búcsúinknak is volt egyfajta, kialakult liturgiája. Apró mozdulatok, szavak, gyengédség, szenvedély, szerelem, szerelem. Szerettük egymást. Minden búcsú egy-egy kis halál volt. Annak tudatában is, hogy néhány óra, és újra látjuk egymást. Tudom, ez így gejl, bevállalom. Csöpög nagyon, nem vitás. Nekünk nem volt az: szerettük egymást. Nagyon. Minden perc, amit Ritával tölthettem, az első találkozástól kezdve: ajándék volt. A legnagyobb ajándék, amit, akit kaptam az élettől. Ha lett volna gyerekünk, talán nem így fogalmaznék, de szerintem még akkor is. Egyébként, akik ismertek bennünket, nem tartották gejlnek. Csak akik irigyeltek. Magyar szokás. Sebaj. Aznap reggel is úgy búcsúztunk el, mint máskor: ölelés, csók, simogatás, „máris hiányzol”, integetés. Ez volt a liturgia. Apróság, semmiség, lelki csecsebecse. De nekünk fontos volt. S mekkorát veszítettünk volna, ha aznap mondjuk összeveszés után kelünk útra! Gondoljanak bele! De mekkorát! Nem is tudom, mi lett volna, ha nem rendesen búcsúzunk el egymástól akkor! Ha csúnya, bántó szavak lettek volna az utolsók, amiket egymáshoz vágtunk, a simogatások, gyöngédségek helyett! Minden búcsú lehet egyben utolsó is. Hát ebben a szellemben, felebarátaim! Így búcsúzzatok haraggal, becsapott ajtóval a párotoktól, a gyerekeitektől, a szüleitektől, a barátaitoktól, bárkitől!


169

170

A Központban nem várt semmi különös, csak a mindennapi rutin. A Bibliás nyugton volt az éjjel, s szerencsére még mindig csak egy volt belőle a városban. Papírmunkát végeztem, elmaradt telefonokat pótoltam be, és valami, idióta, csihipuhi netes játékkal múlattam az időt. Persze lebuktam. A Nagyfőnöknek különleges érzéke van ahhoz, hogy tudja, hol, mikor nem kellene megjelennie. Aki kimegy öt percre levegőt venni, biztosan összefut vele visszafelé jövet; aki leugrik a közértbe valami kajáért, vagy lerövidítendő a délutáni teendőket, annak biztosan a háta mögé áll be a sorba; bárki csináljon bármi olyat, ami stikli, a Nagyfőnök biztosan lecsap rá. S még csak nem is tudatosan, hanem a véletlen által a kezére játszva. Ha elfogadom, hogy nincsenek véletlenek, akkor a Nagyfőnöket szeretik odafent, és nagyon segítenek neki főnöknek lenni! – Ennyire nem tudsz mit csinálni, Rémusz? De komolyan? Ettől a szartól hogyan jut előrébb bármi, ami miatt már veszettül mogyoróznak fentről, cseszd meg? Nem kicsit volt ingerült. Nem kicsit jogosan. Nem magyarázkodtam. Igaza volt. Szóban is igazat adtam neki, és bocsánatot kértem. Nem nagyon szoktam ilyet tenni, Kornél is csak pislogott az íróasztala mögül. Baj volt, egyértelműen. Kornél enyhíteni próbálta. – Kérsz egy kávét, Nagyfőnök? Nem sikerült. – Dugjátok fel a kávétokat! Eredményt akarok, végre eredményt, fatökűek! Mondjuk ez nem volt igaz. Eredmény valóban nem volt, de Rita a bizonyíték, hogy nem vagyok fatökű. Tény persze, hogy az e téren elért eredmény a Nagyfőnököt ez esetben egyáltalán nem nyűgözte volna le, ezért inkább hallgattam. Majdnem tokostul szakította ki az ajtót, amikor bevágta maga mögött. – Valamit tényleg kellene már tennünk, Kornél! Megvakarta az állát, újabban szakállt növesztett, viszketett neki. Tanácstalan volt, nemcsak borostás. Viszont mindkettő nagyon. – Lemegyek a büfébe, hozzak neked is valamit? Széttártam a kezemet. Mondjuk Kornél szó szerint vette, amit mondtam, és tény, lépett is: valamit tett. Leadtam a rendelésemet, ő meg ment, jött és ettünk, ittunk. Tettünk valamit, ahogyan a Nagyfőnök kérte. Szép lassan aztán beindult a nap. A Bibliás szempontjából persze szinte semmi, kihallgatási jegyzőkönyveket, szakértői véleményeket olvastam, hogy hátha bevillan valahol valami. Mentünk helyszínelni valami alig említésre méltó ügyben. Az agyam nem nagyon mozgott. Csak egyre tudtam gondolni: a Bibliás a maga mögött hullák után az én pozíciómat is meggyilkolja, nem sokáig leszek már az, aki vagyok. Mondjuk nem arra gondoltam, ami később történt, de tény, hogy a nap végére már nem az voltam, mint reggel… Telt a nap, tevékenykedtünk, utaztunk, kihallgattunk, jegyzőkönyveztünk, kávé kávé után, elfáradtunk, miközben semmi lényeges nem történt. Volt már délután öt, amikor ráébredtem valamire: a munka miatt egész nap nem volt egy percem se, hogy rácsörögjek Ritára. Most megtettem. Már otthon volt. Éppen főzött.


– Meddig még a nap, Rémuszom? Hiányzol már nagyon! – A végén járunk, még egy óra papírmeló, és indulok. – Főzök vacsit. Kolbászos lecsó? – Hej, de mennyire! – Siess, szerelmem, én személyes rendőröm! Istenem, ha tudtuk volna, ha tudtuk volna! Személyes rendőre! Jaj! Letettük a telefont. – Kapcsolhatok zenét, Rémusz? – Kapcsolj, Kornél! Csak ne üvöltve, kérlek! Eltekerte a rádió gombját. Csendes, nyugodt zene szólt, az egykori East együttes zenélt, Takács Tamással. Ha akarom, keresztény dal, ha akarom szerelmes. Elméláztam a dallam és a szöveg fölött. „Mint könnycsepp sivatagban, Mely visszatért a porban, Így múlnék el nélküled.” Megfacsarta a szívemet, lelkemet, pedig nem vagyok álmodozós típus. Gyönyörű kép, szívtépő hasonlat, csodálatosan szép dallammal. Végighallgattam a számot, utána kezdtem csak neki az írásnak. Ha nem hallgatom végig, nem vesztek időt. Kereken öt perc a dal. Az első, kb. húsz másodpercről maradtunk le. Így négy és fél perc. Ebben az esetben egy élet. Ha Kornél nem kapcsolja be a rádiót, ha nem ez a dal szól, ha nem figyelek oda, nem ragasztja magához a figyelmemet, ha…, ha…, ha… Értelmetlenség! Értelmetlenség, nem jutok semmire a lehetőségekkel, az alternatívákkal úgyis hiábavaló, úgyis kijátszhatatlan játszadozással, mert az idő viszszafordíthatatlan. Négy és fél perc. Életek omlottak össze. Összeomlott négy és fél perc miatt az életem. A dal végén nekifogtam a munkának. Jól saccoltam, egy óra múlva befejeztem valóban. Eldobtam a tollat, eltoltam magam elől a papírokat, dossziékat, és nyújtóztam egyet, csontropogósat. – Egész nap nem járt nálunk Anna. Tudsz róla valamit? – kérdeztem Kornéltól. Ő még nem volt készen, dolgozott. Fel sem nézve válaszolt. – Hívott nap közben. Azt mondta, keresett téged is, de nem vetted fel. Ránéztem a telefonomra. Nem volt nem fogadott hívásom. – Azt mondta, nem lesz ma, mert a napokban többször rosszul lett, elmegy dokihoz. Azt is mondta, fura, mert mindig csak az anyjánál lesz rosszul. Automatikusan bólintottam. Majd amint a szavak eljutottak a tudatomig, azonnal meg is fagytam. Lassan emeltem csak Kornélra a tekintetemet. Zúgott az agyam. – Az anyjánál? – Ja, ott! Miért? – nézett fel kriptahangomra Kornél. Nehezen tudtam kipréselni a szavakat a résre szorult ajkaim között: – Kornél, Anna anyja négy éve meghalt. Ott voltam a temetésén!


171

Kornél elejtette a tollát, nyitva hagyta a száját. – Micsoda? Ekkor szólalt meg a telefonom. Rita hívott. Ha ő hív a Jó veled című Presserzene szólal meg; ez csak az ő számára fenntartott, közös dalunk volt. „Ezt én mondom, akinek elhiheted Aki tudja hogy milyen volt nélküled Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy”

172

– Képzeld, Rémuszom, Anna megtalálta Mayát, már útban vannak felénk! Meg van a kutyánk, meg van Maya Rémusz! Rita ujjongott. Belém, ahogy mondani szokás, a szar is belém fagyott. Összeállt a kép. Mintha egy sok-sok darabra tépett fotó részletei maguktól a helyükre csúsztak volna. Illetve akkor azt hittem. Pedig csak egy kis része volt a valóságnak, amit akkor megértettem. – Ne engedd be, Rita! Csapda van! Zárd be a biztonsági zárat, azonnal indulunk! Ha Maya ott van, akkor se nyiss ajtót. Ha bántaná őt Anna, akkor sem! Ne kérdezz semmit, nincs rá idő! Letettem a telefont, Kornél már harci díszben, útra készen várt. Láttam rajta, hogy semmit nem ért, de meg volt az a jó tulajdonsága, hogy akkor is kiváló háttérmunkás volt, ha az egészet nem látta át, csak következtetni tudott a részletekre. Én azt hittem, hogy már mindent értek. Egyvalami volt biztos: Anna hazudott Kornélnak. Mert az anyja nem él már. Tudom, hogy nem. Ismertem ugyanis, személyesen. Annát eddig nem értük hazugságon, tiszta és egyenes volt mindig. Viszont a bakonybéli esetünk azt mondta, van egy tégla a csapatban. Magyarázható a Bibliás cetlije is Annánál. Magyarázható, csak felfoghatatlan. De ha így, akkor meg összeáll a kép. Bár kétségtelen, hogy minden tök zavaros, mert a tények érthetővé váltak, csak éppen valószerűtlenek és összefüggéstelenek. Indok nélkül. A kocsiban Kornél csak nézett rám vezetés közben, amikor felhívtam a Nagyfőnököt. – Szia! Azt hiszem, meg van a Bibliás! Csak nem fogod elhinni a végeredményt! Nem, köszi, nem kell erősítés, Kornéllal ketten vagyunk, megoldjuk! Igen, persze, igen… Hívlak, ha vége az eksönnek! Ja, hová megyünk? Hozzánk. Nem hülyéskedek, Nagyfőnök, tényleg! Óbuda, Rémusz-lak. Oké, persze, igen, igen! Laza voltam, mint egy vödör takony, de az izmaim ennek ellentmondva tartottak. Remegett a kezem, a cigimet („Ejnye, Rémusz, marha hosszan tart a leszokásod!”, „Ez most nagyon más, Kornél, nagyon!”) sem tudtam meggyújtani, Kornél oldotta meg helyettem a szivargyújtóval. – Akkor hozzátok megyünk Nem kérdezett, kijelentette. Bólintottam. Nem akartam elhinni, mi az, amit teszek, de ellenőriztem a fegyveremet. Nem a fegyver léte vagy ellenőrzés ténye volt hihetetlen, hanem az, hogy ki ellen nézegettem. Pillanatok alatt Óbudán voltunk. Ekkor szólalt meg Rita telefonja újra.


– Rémusz, most komolyan mondtad, hogy ne engedjem be Annát? Láttam az ablakon át, tényleg vele van Maya! Itt áll már az ajtó előtt! Maya már ugat is nekünk! Hallottam. Tényleg ugatott. A telefonban nem tudtam biztosra venni, hogy valóban Maya az, de ha másik kutya, valószínűleg akkor sem lett volna lényeges. Összeszorult a torkom. – Kedvesem, be ne engedd! Kérlek hallgass rám, nagyon komolyan beszélek! – De Rémusz, tényleg Anna az! Láttam, hogy ő az! Elfutott a félelem gerjesztette harag. – Rita, tedd, amit mondtam, a szentségit neki! Be van zárva az ajtó, a kurva életbe? A biztonsági is? – Igen! – a hangján éreztem, kezdi felfogni, hogy nem hülyéskedek. – Menj el az ajtó közeléből! Azonnal! És maradjunk telefonban! Pár pillanat és ott vagyunk! Rita nem tette le a telefont. Élt a vonal. Kornél egy perc múlva a kapunk előtt fékezett. Kipattantunk. A tízediken lakunk. A lift foglalt volt. – Te várd meg itt, én megyek gyalog! – vakantottam Kornélnak. Elfelejtettem betenni a telefonba a fülest: nem kispályás mutatvány a fülön telefonnal, kézben fegyverrel, kettesével-hármasával szedni a szűk fordulós lépcsőket. Rita felsikoltott a telefonban. Ebből tudtam, hogy immár biztosan komolyan vesz. A sikításával egyetemben valami éktelen robaj hallatszott. Nem tudtam, hogy a telefonban hallottam vagy odafentről, valóságosan. Beszakadt egy ajtó. – Rémuuusz, gyere, ez őrült! Négyesével szedtem a lépcsőt. Kornél feleslegesen maradt lent, magamra maradtam. – Réémuuuusz! Segíts! Valami irtózatos, hátborzongató nevetést hallottam. A hetediken jártam. Szakadt rólam a víz. Remegett a lábam. Büdös volt. …a nyolcadik fordulóját hagytam el. Gázszag! – Jaj, Rémusz! Anna, ne, ne, ne csináld! Rémusz, pisztoly van nála! Anna, Anna, én vagyok, Rita, ismerj meg, Anna! Üvegcsörömpölést hallottam. Reméltem, hogy a herendi váza száguldott át a szobán Anna felé. Kedvesem nem volt elveszett ember, nem volt nagyon stresszelős fajta. Csak okkal. Most persze volt rá oka. Újra az idióta, eszelős nevetés. Már hallottam Anna hangját is, de úgy szólt, mint a filmbeli főgonoszok torzított torokhangja. Hogy a fenébe csinálja? – „…és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megége, és minden zöldelő fű megége.”93 Kilencedik, lépcsőforduló. Erősödő gázszag! Basszus! A szívem szúrt, úgy éreztem, a kabátom előtt dobog, a lábaim veszettül lázadtak. Megbotlottam, s hogy ne arccal fogjak lépcsőt, elengedtem a telefont. Inkább azt. – Rémusz, gyere már!


173

174

Jobb lett volna, hej, ha Anna nem tudja, hogy jövök, de nem kárhoztattam Ritát. Félt. Volt mitől! Ráadásul én mondtam neki, hogy maradjunk vonalban. Mindegy! Tízedik. Vettem egy levegőt, mert nagyon kellett, de nem álltam meg közben. Az ajtónk tokostul szakadt be, a tok meg széllengette budiajtóként lógott a betonból. Mi a szentszar, tankkal jött fel Anna? Benéztem a romokon át, de Rita hallgatott rám, a belső szobából jöttek a hangok. Semelyiküket sem láttam. – „Az Isten mélységét elérheted-é (…) mit teszel tehát? Ha megtapos, elzár és ítéletet tart: ki akadályozhatja meg?”94 Előre tartott pisztollyal óvakodtam be, aztán rájöttem, hogy felesleges az óvakodás. – Dobd el, ami a kezedben van Anna! –üvöltöttem. – Pisztoly van a kezemben! Veszett nevetés. Nem Anna hangján. Csak az ő fizikai testéből. – „…azért nem félsz engem, hogy hallgatok már régtől fogva?”95 Rita az ablaknál állt. Anna hozzám közelebb, és a kezében, Atyaúristen! egy pisztolyt tartott, Ritára szegezve. A bekötött szájú Maya Anna lábánál nyüszített, Anna lába a nyakán. Nem értettem, az Annánál sokkal erősebb állat miért nem pattan fel. A nyakán egy óra ketyegett, mellette egy dinamitrúd, középütt meg drótok. Az összefüggés nyilvánvaló volt. Olyan világos, amilyen átható a gázszag. Tőlünk jött, betöltötte már a folyosót. Émelyegtem, pedig én csak most érkeztem. Mi a franc történik itt? Rita az ablaknál remegett. – Rémusz, mi történik? Beszélj vele! Lám, Ritával mindig együtt gondolkodtunk. S most együtt nem értettünk semmit. Az agyam járt, mint a motolla. Én az ajtóban, Rita az ablak közelében, AnnaBibliás, Maya, pisztoly, dinamit kettőnk között. Nem jó felállás, de talán javítható. – „Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.”96 Uramisten! A nyitott gáz! Olthatatlan tűz! Már bántam, hogy nem hívtam fel élő közvetítésként Kornélt. Tudná, kinek, miknek kell szólnia, ha baj lenne. Nem mertem a konyha felé mozdulni, nyilván Anna, vagy ki nem annyira hülye, hogy simán hagyná, hogy elzárjam az egyik fegyvere csapját, és kiszellőztessek. – Figyelj Anna… Anna dühös, karcos torokhangon förmedt rám: – Ritának hívják, rendőr! Nem Annának! Mi van? – Neked szóltam, Anna. Te vagy Anna, kutyával, dinamittal! – a gázcsapot direkt nem említettem. Nyilván nem felejtette el, de ha de, inkább nem forszírozom. Összeszűkült a szeme. Nem jó jel, gyűlöletet keltettem benne. – „Azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”97 Egy szót sem értettem belőle. A szavakból.


Azt felfogtam, hogy aki előttem áll a nyitott gázcsappal, a kutyánk nyakán a lábával és a dinamittal, az testben Anna, de egyébként köze sincsen hozzá. De hogy ez a valaki hogyan lett Nemanna, el nem bírtam fogni, ahogyan arra sem volt egyelőre tippem, hogyan kellene visszaannásítani. Aztán visszapörgetve az utolsó mondatát, megértettem, hogy a Bibliásnak van tudata Anna-mivoltáról is, csak nem akar róla tudni. Ahogy nyilvánvaló módon, Anna sem a Bibliásról. Amikor Annát mondtam, ő Ritára gondolt, tagadta a saját mivoltát. Oké, akkor máshogyan! – Mondja – figyelemtereltem –, mit akar Ritától? Miért jött ide? A Bibliás-Anna elhúzta a száját, vállat rántott. – „Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán: ha pedig először mi rajtunk kezdődik, mi lesz azoknak a végük, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának?”98 Kezdtem érteni a nyelvét. Valamiért a saját karámjába tartozónak gondolt bennünket, és ezért akart ítéletvégrehajtani Ritán. Mert ha mi is az ő karámjának a részei vagyunk, akkor mi vagyunk Istennek háza, és az idézet szerint rajtuk kezdődik az ítélet. Marha jó! – Nem szereti Ritát? Ha igen, gondolja meg, mit tesz! Szeretetre hivatkozni annak, aki gyerekeket csapott a falhoz? De ez a valaki: Anna, aki szereti Ritát. Kornélnak kapcsolnia kellett volna már, a fenébe is! Merre jár már? Csukva volt az ablak, de szerencsére a betört ajtón azért vastagon távozott a gáz. Talán ez szerencse, bár ha sokáig diskurálunk még, nem biztos, hogy az. Ki kellene valahogy üríttetni az épületet. Biztos, ami biztos. Kornél, gyere már! Maya felnyüszített a Bibliás-Anna lába alatt, ahogy az áthelyezte kicsit a testsúlyát. Rita felsírt. – Ne bántsd, Anna! Miért bántod? Nem kellett volna, de ezt hogyan bábozzam el Ritának. Bibliás-Anna felhorkant. – „Én, én vagyok megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől, ember fiától, aki olyan lesz, mint a fű?! Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája…”99 Bibliás-Anna megmarkolta a fegyverét, és az ujjai tétován Maya nyakörve körül matattak. Szóval kell tartanom, szóval kell tartanom! – Most ismerkedünk az Istennel. Keressük őt, mert nem találkáztunk még vele! Hogyan keressük? Egy kicsit engedett a feszkós fegyverszorongatásból a keze, elengedte a nyakörvet is. – „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.”100 Vajon meddig lesz türelme válaszolgatni? – Maga jól ismeri a Bibliát: hogyan tudunk közeledni? Bakonybélben volt találkozásunk vele, de hogyan ismerhetjük őt jobban meg? Megrándult az orra: a gyűlölet jele. Ajjaj! Rita is vette az adást, megértette, hogy finisbe értünk.


175

176

– Késő, lejárt a kegyelemidőtök! Az Úr ítéletet tart, elsősorban Rita felett. Te, Isten-gyermeke Rémusz, rosszul tetted, hogy idejöttél! – sziszegte a Bibliás. Időt, még, időt! Kornél, gyere már! – Szeretem Ritát! A Bibliás öklével a szoba ajtajának tokjára csapott. Nem hittem a szememnek: megrepedt a fa! Honnan támadt ez az erő ebben a törékeny nőbe? Valami nagyon nem stimmel! Szerettem a Batman-t, a Hulk-ot, a Watchman-t, de képregényben vagy filmen, nem így, élőben! Mi a fene zajlik le Annában? Valami sci-fi-be kerültem? – Ádám is szerette Évát, azért evett vele a gyümölcsből… – Almából, igen. – Gyümölcsből! – csattant fel a Bibliás. Már remegett az orrcimpája. Kussolj, Rémusz, kussolj, csak rontasz a helyzeten. Megpróbáltam észrevétlenül előrébb csusszanni, de csak millimétereket, nehogy ezzel is ingereljem. A bejárat felől mozdult a levegő, de a Bibliás inkább a szobában volt, nem érezhette. Végre valami jó is! – Lót nem fordult vissza, amikor a felesége igen, pedig szerette az asszonyt! Nyugi, Rémusz, nyugi. Még pár milliméter. – S mi Rita bűne, amiért az Isten elítélte őt? Kicsit engedett az arcának a feszültsége. – „Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. Paráznaság pedig és akármely tisztátalanság vagy fösvénység ne is neveztessék ti közöttetek, amint szentekhez illik.”101 Mi a lótehénre gondol ez a barom? S honnan ez az idióta horror-hang? Kezdtem türelmetlen lenni, és veszettül aggódtam a szerelmemért. Vissza kell fognom magamat! Kornél, én lefokozlak, halld már meg a gondolataimat, a szentségit, mert ha nem, hamarosan halottak leszünk Ritával, a szeretet nevében! – Érted már, Rémusz? – recsegte rám a Bibliás. Pörgött az agyam, mint a motolla. Nem figyeltem a szövegét. Bassza meg, pedig észnél kell lennem, észnél kell lennem, észnél kell lennem! Mi a fenét is mondott? Rita remegett, némán folytak a könnyei. A Bibliás gyufát vett elő. Annyira nem logikus, ha gáz, akkor minek a dinamit? Bár ha ez a kettő beindul, a házsorból sem sok marad. Szirénáztak odalent. Hülyék! Hallható volt, hogy több autó érkezett. Kiabálások, ilyen-olyan nem természetes zajok, kocsiajtók sokasága csapódott, fémcsikorgások, csattanások, miegyebek. Paráznaság! Ez az, valamit erről mondott! – Nem értem. Rita a feleségem, az Isten adta nemiséget a házasságban gyakoroljuk, nem csalt meg, így nem paráználkodott! Valami nagyon szart mondtam. A Bibliás keze ismét rázárult a pisztolyra, az meg Ritára meredt. Remegett a keze! Istenem! Istenem! Hörgött a hangja.


– De ennyire nem lenne szabad élveznie! Ennyire nagyon nem! Az Isten szaporodásra adta a nemiséget, nem arra, hogy úton-útfélen… Azt a kurva! Hát erről fúj a szél? De mi indokolja a többi gyilkosságot? Ott is személyes motivációk voltak? S most merre, hogyan tovább? Még két milliméter. A Bibliás rám nézett, aztán Ritára. Elfáradhatott a lába, mert áttette a testsúlyát a másik lábára. Hiba volt. Maya ficánkolni kezdett, rázta a fejét, vergődött, hogy kiszabaduljon. A Bibliás eddig túl határozottan állt a nyakán, de most levegőhöz jutott. Bibliás-Anna egy kicsit megbillent, Maya felmordult, és rántott egy erőteljeset a nyakán. A Bibliás bakancsa letépte a szőrét, a helye azonnal vérezni kezdett, valószínűleg ment vele a bőre is, de szabad volt a kutyánk. Mennyi gáz szellőzhetett már ki? Az ablak itt még csukva volt. Ki lesz a főellenség? Uram, mik a prioritások, mondd már! Bakonybélben már lassult le az idő számomra. Most újra megtörtént. Valahogy úgy jártam, mint Kassad ezredes a Hyperion-ban, amikor számára lassabban telt az idő, mint az ellenfelei számára, ezért veszett pusztítást végezhetett közöttük. De csak valahogy úgy jártam, hogy az ég rogyassza rá az eget, nem pontosan úgy. Számomra csak az vált lehetővé, hogy pontosan felfogjam, lassított filmként lássam, mi minden történt a következő fél percben, de túl sokat tenni nem tudtam… Vagy majdnem semmit sem… A ház megmaradt. Ez nekem köszönhető. A következő történt. Maya odaugrott Rita elé, aki női ösztönből, szeretetből lehajolt átölelni őt. Én abban a pillanatban, amikor Maya ugrott, jobb híján belevágtam az ablaktáblába a pisztolyomat – eriggyé’ gáz! – és a Bibliásra vetődtem. Ő önkéntelenül odakapta a fejét az ablakcsörömpölésre, mert Mayát figyelve az én mozdulatom kívül esett a látókörén. De mert az ösztönei működtek, két másodperc tétovázással lőtt is, de rossz felé. Az agyában még az ítélet végrehajtásának reflexe mozdította a kezét. Ritára lőtt. Aki elé odaugrott Maya. A kutya felnyüszített, Rita felkiáltott. Közvetlenül a lövést követően ledöntöttem a Bibliást a lábáról. Rossz szögből tudtam ugrani, egy lövést még volt ideje leadni. Rohadt gyors volt! Átlőtte a bal karom bicepszét, fröcskölt a vérem. De a lendületemet már nem állította meg, letaroltam őt, és annyi lélekjelenlétem volt, hogy a pisztolyt egy mozdulattal kiütöttem a kezéből. A robbanás kivitte az ablakokat, tüzeket gyújtott a lakásban, és kivitte a konyha falát. Megsüketültem, így nem hallottam, hogy az ajtó felől berontanak a kollégák. A Bibliás veszettül küzdött, hihetetlen erővel. Mintha egy férfival verekedtem volna. Nem könnyítette a helyzetemet az átlőtt bal karom sem. A szobába egy kidőlt közfal miatt nem lehetett bejönni, így kicsit magamra voltam hagyva. A ledőlt fal akadályozta meg, hogy ez a szoba is kilépjen a házból. A huzat égő papírdarabokat, ruhákat kavart a szobában. Valami sziszegett, valami búgott, és elöntött minket a nátrium-hidrogén alapú, P-jelű hidrofób por. Kornél tűzoltókat is hozott fel. Bátrak vagy hülyék voltak, hogy jöttek, nem tudom. A Bibliás alattam feküdt, iparkodtam lefogni, leütni, de nem nagyon sikerült. Felhúzott jobb lábával belerúgott az átlőtt kezembe. Képtelen voltam tovább leszorítani, de annyi erő még volt benne, hogy a rúgástól kapott lendületet üvöltve


177

178

felhasználtam egy horoghoz. Recsegett Anna állkapcsa. De azonnal kaptam egy rúgást a másik lábától is. Hátraestem olyan erővel ért. A Bibliás felpattant, odaugrott hozzám, és teljes erővel vesén rúgott. Néhány csillagrendszer száguldott át a fejemben, kicsordult a könnyem, és összerántott a fájdalom. Második rúgásra készült a hitének nagy harcosa. Megkaptam, ugyanoda. Egy-két másodperce elsötétült a létezés. – Az Úr nevében megdöglesz, Rémusz! Amikor felnéztem, a pisztoly már ott volt a kezében. Féltérden állt, mert az ágy alól kellett előbányásznia. A vesém és a csillagrendszerek adtak neki erre időt. Maya nem. Drága Maya! Lövés érhette, mert ugrani nem tudott, a mellkasának szőre csurom vér volt, de amit tudott, megtett. A Bibliás bal lábába harapott bele, azt érte el. ez esetben szerencse volt, hogy kicsik a lakótelepi lakások szobái. Maya némileg előrébb húzta a felsőtestét, felállni már nem tudott, és vaskapocsként csattantak a fogai a Bibliás bokáján. Rettenetes ropogással hasadtak a csontjai szanaszéjjel. Felvisított, mint az újévi malac. A pisztolyt Mayára emelte és fejbe lőtte. – Neeeeeee! – hallottam a saját üvöltésemet, s közben hasított belém, hogy fogalmam sincsen, mi van Ritával. Felemelkedtem. A fal törmelékeit már serényen bontogatták a kollégák. A Bibliás rám emelte a pisztolyt. – „A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás”102 Megmérettél, és könnyűnek találtattál, rendőr! – Anna, Anna, te egy fantasztikus nő vagy! Ha nem engem szeretne, akkor beléd lenne szerelmes Rémusz! Rita hangja halk, erőtlen volt, de mégis megállította a Bibliást. Képtelen vagyok elképzelni, mi zajlott ekkor az agyában! Mert Rita Annának szólította, de a Bibliást szólította így. Mégis reagált, és Annaként reagált, de Bibliásként cselekedett. – Ha nem téged szeretne? De téged szeret, Rita! Téged, mindenestül, a buja testeddel együtt! Eddig csak a hangok jöttek, most világosodott már a kép is, egy-két szín is megjelentek. Anna-Bibliás újra felemelte a pisztolyt, Ritára célozva vele. A dinamitról szerencsére közben megfeledkezett. Lőtt. De Rita féltése emberfeletti erőt adott. Egy pillanattal előbb vágtam hozzá egy puffot, mint ahogy a ravaszt meghúzta. Minek élni? Minek élni tovább? Minek, ha az egyik felem úgysem működik? Megbénult a létezésem, elveszett minden, aminek régen értelmét láttam. Hol vannak az ébredések, az összebújások, hol vannak az ölelések, hol van a hangja, hol van az érintése, a nevetése, a gyönyörű mosolya? Hol van ő, aki a másik felem volt, aki az életem volt, aki mindenem volt mindenben? Hol van ő, Isten? Hol? Ott fekszik egy kórházi ágyon. Gépek tartják életben. Azt mondják, nincs sok esély, hogy magához térjen a kómából. S ha magához is tér, az agya olyan mértékben sérült a koponyáján átsüvítő golyótól, hogy teljes ember már soha nem


lesz belőle. Láttam, lassítva láttam azt átkozott, rohadt töltényt, ami feltépte a kedvesem koponyáját, leszakított belőle egy darabot és agyvelejének egy darabjával a falba fúrta. Felsikoltottam, mintha engem ért volna a lövés Az életösztön közben tudatosította bennem azt is, ha a kollégák nem húznak bele, nekem is végem. – Istenem, mit tettem? Jaj, Rita, Ritus! Én voltam? Én? Neeeeem! Felnéztem. A tiszta szemű Anna térdelt előttem, fegyverrel a kezében, zokogva. Kidobta a pisztolyt az ablakon. Ő is. A kollégák ekkor törték át teljesen a romokat. Dermedten álltak. Nem volt vészhelyzet, egyértelműen nem. Anna egyszerre csak elemelte a kezét a szeme elől, és elkezdett kacagni. Abban a helyzetben, akkor és ott a nevetése démonibb volt, mint a Bibliás nevetése, amit a lépcsőkön felrohanva hallottam. Démonibb, mert az átlőtt fejű feleségem mozdulatlan teste mellett a jókedvű nevetés sokkal hajmeresztőbb volt, mint az eszelős kacaj. – Anna, Anna, mi van veled? Alig jutott szóhoz. Csorogtak a könnyei. Két rendőr már ott állt mögötte, kényszerzubbonyos mentősökkel együtt. – Rémusz, Rémusz, eszembe jutott az álmom, eszembe jutott, mit álmodtam, min nevettem akkorát álmomban! Azt álmodtam, hogy rájöttél, én vagyok a Bibliás! Ez olyan röhejes volt akkor! Olyan, de olyan röhejes! Csak ránéztem, miközben Ritához vonszoltam magam, hogy a mentősökön átlesve megnézzem, mi van vele. – Ugyan kit érdekel, te büdös kurva? – Azt álmodtam, Rémusz, azt, hogy én vagyok a Bibliás, és meg fogom ölni Ritát! Nem tudom, honnan, miért jött a mondat, s azt sem, honnan tudtam az eredményét. De jött, és tudtam. Pontosan tudtam. Valami égi sugallat volt, valami nem evilági tudás. Az is, mit kell mondanom, az is, mi lesz a hatása. Lassan, tagoltan mondtam, különösen figyeltem a tiszta artikulációra: – Anna, most, hogy Rita nincsen, lenne kedved lefeküdni velem? Biztos nem kefélsz olyan jól, mint ahogyan Rita tette, de itt a lehetőség! Anna felhörgött, felvisított, és felém ugrott. A szeme elhomályosult, vérben forgott és eszelős fröcsögéssel hörögte: – „És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezer hatszáz futamatnyira.”103 A többit nem hallottam, mert elvitték, és a torz, recsegős, reszelős hang miatt az ő artikulációja nem volt olyan szép. Tudtam, hogy ezzel a mondattal megöltem Annát, és örökre Bibliássá tettem. Ültem a földön, szép lassan kiürült az egykor volt lakás romja. Nyugodt voltam, kaptam egy löttyöt, és elzsibbasztott. A mentősök ellátták az én sebemet is. Kornél és a Nagyfőnök odaült mellém a földre. – Rémusz… – vett nagy levegőt a Nagyfőnök. – Pszt! Most ne! Most semmit se! Most egyáltalán ne! A padlót néztem. Aztán őket. – Meg van a Bibliás, Nagyfőnök, nem rúgják már szét a tökeidet! – nyögtem még ki.


179

Csak nemet intett a fejével. Tudtam, arra gondol, hogy bár ne lenne meg, akit hosszú hetek óta kerestünk. – „Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.”104 – mondtam, szépen hangsúlyozva minden egyes szót. Aztán a kezembe temettem az arcomat. Egy életre.

180


Kornél: Anna és Anna néni Rémusz kivonódott a forgalomból. Ezen senki nem csodálkozott. Azon az estén mindent elveszített. Mindent, mondhatom, teljesen mindent! Rita nem halt meg, de nem tudom, senki nem tudja, lesz-e belőle ember valaha. Az orvosok szerint nem valószínű. Az agysérülése, ha ki is jön a kómából, valószínűleg olyan mértékű, hogy csak élőhalott zombiként funkcionálhat majd. Ha egyáltalán… S kit tudja, melyik a jobb. Rémusz azt mondja, a szeretet mindent legyőz. Rémusz két hétig a pszichiátrián volt. Bogárkám volt az egyetlen, akit a pszichiátrián is szívesen fogadott, s aki azokban a hetekben is meg tudta nevettetni egyszer. Ez pedig nem volt apró teljesítmény! Se felesége, se lakása, se kutyája, s a barátját ő maga taszította a visszavonhatatlan őrületbe. Mert Anna soha többet nem lett Anna, mindörökre bibliai igéket motyogó, közveszélyes, agresszív Bibliás maradt. Persze ezer rács mögött, a diliházban. Nem lett Biblia-buzi, se elvakult szekta-tag, de Rémusz azóta imádkozik. Azt mondták az okosok, hogy ilyen trauma után esélyes volt, hogy ő is végleg a mosolygóban marad. Nem maradt ott. Látni akarta Ritát. Nem szívesen engedték ki, feltételeket szabtak neki: kétnaponta jelentkeznie kellett. A Nagyfőnök kezeskedett érte. Csak arra kérte, Rita első meglátogatásakor hadd kísérjük el mi is és a dokija is, utána pedig legalább egy napot még aludjon odabent. Elég nyugodtan beleegyezett. Elkísértem Rémuszt a kórházba. Nagyfőnök is jött, kötelességének érezte. Szívszaggató volt látni a… a…, istenem, most mit mondjak? Találkozásukat? Rita feküdt az ágyon, a feje bekötve, az orrából, szájából, vénáiból csövek lógtak, folyadékok folytak be és ki belőle, a szeme csukva, a gépek tömkelege pittyeg, csipog, sziszeg, kattog, s ez az élet a szobában. Rémusz belépett, megtorpant egy pillanatra, de ment is azonnal tovább. A Nagyfőnökkel ott voltunk a nyomába. Odament Rita ágyához, megállt felette. Az arca már ázott a könnyekben. – Én szerelmem, én kedves, gyönyörű szerelmem! Letérdelt, csókolta, simogatta, ölelte Ritát, ahol érte. Rita persze érzéketlenül, moccanás nélkül feküdt, egy icipici izma sem rebbent, olyan volt, mint egy viaszfigura Madame Tussauds panoptikumában. Rémuszt rázta a férfizokogás. – Ritám, édesem, drágám, én szerelmem, ébredj, ébredj, itt vagyok! A Nagyfőnök szemérmesen kitolt az ajtón. Igaza volt. Egymásra néztünk odakint. Neki is folytak a könnyei. Nekem is. Rémusz a látogatás után visszament a kórházba jelentkezni, ahogyan megszabták neki. Ő meg ment. rendes, engedelmes fiú volt. Majdnem mindennap bejárt Ritához. A szeme alatti ráncok elmélyültek. Hetek alatt hosszú, kemény éveket öregedett.


181

182

Szóval Rémusz azóta imádkozik. S vallástörténetet, pszichológiát, meg pasztorálpszichológiát tanul. Azt mondja, Annát pótolnia kell valakinek az Osztályon. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy ahhoz minek az imádkozás, meg a vallás? De értette kérdés nélkül is. – Ne félj, Kornél, vannak más utak is, nemcsak az övé! Be kellene bizonyítani, hogy a Bibliás csak a kivétel, aki erősíti a szabályt. Mindenesetre azért a végső fejleményektől neki is leesett az álla. Nem vett részt a kibogózásukban. Ő akarta volna, de a Nagyfőnök nem engedte. Egy véletlen vezetett bennünket nyomra. Annát vizsgálgatták a mosolygóban, de a skizofrénián túl sokat nem állapítottak meg nála. A Hangok hiányát sűrűn emlegette, és fogva tartóit tette felelőssé azért, mert nem szól hozzá az Isten. Soha nem szólt többé hozzá. Az orvosok a gyógyszerekre gyanakodtak. Egészen addig, amíg egy naptól Anna valamiért el nem kezdte Anyunak hívni a Hangot. Következetesen. Volt, hogy dühöngött, volt hogy zokogott, volt, hogy imádkozott. – Anyu, Anyu-Isten, szólalj, meg, szólj hozzám újra! Kélek, könyörgök, szólalj meg! Engedelmes gyermeked, hű leányod voltam, tettem, amit mondtál mindig, gondolkodás nélkül, most miért nem beszélsz, miért nem szólsz, Anyu-Isten? Az orvosoknak szöget ütött a fejébe ez a változás, nem tudták mire vélni. Hívtak bennünket is. Mi addigra persze már kimentünk Anna lakására házkutatást tartani. Hát, mit mondjak, érdekes volt! Magyarázatot nyert, miért nem mehetett fel hozzá soha senki. Az a lakás maga volt a pokol, csak meg kellett kapargatni egy kicsit a felszínt. Első pillantásra egy szingli teljesen szimpla, barátságos lakása volt, ízlésesen berendezve, a szokásos, átlag felszereléssel. Amikor szétpakoltuk, akkor sok minden felszínre került. Fegyverek, oda nem illő ruhák, infra-szemüvegek, és a jól ismer Bibliás-kézírással készült megrázó feljegyzések tömkelege, jól elrejtve. A grafológusunk megvizsgálta és egyértelműen azonosnak találta a kézírást az ismert Biblia-igékkel. Összevetette Anna saját írásával is, és megtalálta az összekötő stílusjegyeket is. Ez nem ért meglepetésként. Nagyobb meglepetés volt azonban, hogy a talált, napló-szerű feljegyzésekben is elő-előfordult Isten Anyuként való emlegetése. Legalábbis kezdetben azt hittük, erről van szó. Igaz ritkán, és szinte egy, azonos összefüggésben találkoztunk ezzel: „Ma Anyunál jártam…” Összepakoltunk mindent, és ráállítottunk egy embert, aki három napig böngészgette az iratokat. Nem eredménytelenül. A dolog innentől tulajdonképpen teljesen simán ment. Mondhatni érdektelenül: szinte unalmasan. Már amennyiben érdektelen öt ember irgalmatlan, szadista kivégzésének a megoldása. Mert ebből a szempontból persze nem érdektelen. Értelmetlen, de nem ok nélküli volt a haláluk. Más kérdés, hogy az ok és okozat aránytalansága vérforraló, de nem Anna véletlenszerű választása volt a haláluk oka. Belegabalyodtam. Akkor tiszta víz a pohárba: a megoldás döbbenetes, csavaros volt, ahogyan eljutottunk hozzá, az voltaképpen érdektelen és meg nem érdemelt. Na!


Kutakodó emberünk a kusza Bibliás-feljegyzések között talált egy lakcímet, emelet ajtó, bár név nélkül. Deus ex machina! Nem tétováztunk, autóba pattantunk. Innentől a történet igazán rövidre fogható. Egy Annával drusza idősebb hölgy lakott a lakásban. Ahonnan csupán az elrothadt egérmaradványokat csócsáló bagoly hiányzott, de minden más meg volt ahhoz, hogy Jancsi és Juliska zokogó-görcsbe törjön ki a látványtól rájuk törő emlékek miatt. A Mézeskalács Házba léptünk, csak a kemence nem volt sehol. Komolyan, Isten bizony, még bibircsók is volt Anna néni orrán, bár az arca nem volt csúnya. Nem mellesleg önmagát is boszorkánykánt határozta meg, szomorúan az üveggömbje fölé hajolva: keresztény boszorkányként, hogy teljes legyen a zavar. Egyébként büdös nem volt nála, tiszta volt a néni. Takarított rendszeresen, meg öntözte a növényeit is, amik között, igaz, meglepően sok volt a húsevő virág. De az agya valami hihetetlenül nem volt tiszta nékije! Logikája volt, belső logikája, ami nem találkozott olyan nagyon a valósággal, de félelmetesen cáfolhatatlan volt, és ijesztően szuggesztív. Vallásos családban nevelkedett, egy akkor elnyomott, névtelen kis protestáns szektában. A szekta meglepő módon, ámde titokban hosszú évtizedekig fennmaradt. Aztán ahogyan kihaltak az alapítók, rohamos pusztulásnak indult. Anna néni agyával egyetemben, aki nem adta fel, tovább képezte magát, és idővel, bár teljesen félre nem tette, átnyergelt egyéb ezoterikus, sőt inkább spiritiszta területekre. Kész vallásos-eszmei vegyes-felvágott lehetett az agyában! Nem érte be Jézussal, mint igazsággal, hanem messzebb, ingoványosabb területekre merészkedett. Nem adta fel a keresztény hitét sem, de kinyílt benne egy kapu a jóslások felé (elvégre Isten is adott próféciákat), aztán egyéb ezoterikus, spiritiszta praktikák felé (elvégre Jézus is tett csodákat). Kialakult nála valami erősen Biblia-alapú gnoszticizmus, ami hihetetlenül összekeveredett mindennel, aminek csak köze van a lélekhez. Meg a befolyásolásához. A macskáján vette először észre, hogy befolyásolni tudja az akaratával. Hamarosan embereken próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Aztán egyre többel. Anna néni meglepően közlékeny volt. Voltaképpen szinte semmit nem kellett kérdeznünk tőle, magától mondta, mintha a vasárnapi ebéd túrós-kapros lepényének a receptjét osztaná meg velünk. Beszarás volt a néni! Anna egykori középiskolai történelem tanárnője volt. Mindig jó viszonyban voltak. Ráadásul ő maga pedig egy iskolába járt Anna édesanyjával, akivel össze is jártak jó darabig. Mire Anna középiskolás lett, már csak nagyon eseti volt az összejárás, de Anna, immár tanárnőjeként is nagyon jó viszonyt ápolt vele. Anna néni szerint a jegyei nem azért voltak kimagaslóan jók, mert ismerték egymást, hanem mert Anna roppant szorgalmasan tanult, és eredeti módon gondolkodott. Anna néni tanítgatta Annát Isten-ismeretre is, tüsténkedett a fruska lelkében, hogy megfoganjon az igaz tanítás, az élet Egyetlen Igaz Rendje. Az őt látogató Annának ezt-azt átadott az ismereteiből, felfedezéseiből, praktikáiból. Anna akkoriban már végzős volt a pszichológián, de az értelme nem csavarozódott a szigorúan vett tudományhoz, mert úgy érezte, valami több is van, mint amit könyvekben és az egyetemi jegyzeteiben olvashat. Ezért nem zárkózott el attól, amit Anna nénitől hallott. Okos lány, később okos nő lett, nem vett min-


183

184

dent készpénznek, szűrte az ismereteket és fenntartással kezelte Anna néni mind újabb és újabb lelkesedéseit, de alapjaiban semmit nem utasított el. A hipnózisról ő beszélt Anna néninek először, sőt a gyakorlatát is ő mutatta meg neki. Akkor már gyakorló pszichológus volt, meglehetősen szép eredményekkel. Anna néni a maga gyakorlatából kiindulva, és reménykedve a még erőteljesebb eredményekben itta a tanítványa szavait. S akkoriban értette meg azt is, hogy a vallás sokak számára nem csupán fájdalomcsillapító vagy éppen kábítószer, hanem élő és hatékony lelki eszköz. Színészek, tudósok, üzletemberek beszéltek komolyan a hitükről, arról, hogy mit jelent számukra a vallásuk, adott esetben az egyházuk. Próbált jó hívő lenni, de a szép elméleteken elfogadásán túl a mindennapi élete nem nagyon akart változni. Viszont az elméletek olyan szépek voltak, hogy azoktól meg képtelen volt már szabadulni. S Anna néni is megerősítette benne: csak jobban, teljesebben, átadottabb szívvel kellene élni! Nem bántotta a fiatalabb Annát, csak szelíden, ámde kétséget nem ismerő határozottsággal tette benne kizárólagossá mindazt, amit átadott neki. Anna lelkében ott élt a pragmatikus, mindennapi, pszichológus-Anna, és ott az Anna néninél spirituálisan degeszre tömött, önmagában bizonytalan, a világ rendszerét megérteni akaró, de a szerkezetét át nem látó Anna. Akit Anna néni hamarosan sikeresen hipnotizált. Azt akarták kideríteni, honnan Annában a bizonytalanság, honnan az önbizalomhiány, honnan a szertelenség, amikor a szakmai sikerei, a karrierje, emberi elismertsége mindezt fikarcnyit sem indokolta. A hipnózisban Anna sárkány volt. Tüzet fújt, kénkövet lehelt, s a világ felett trónolt. Egyértelműen tudta, mi a jó, hogyan kell követni, és mit kell tenni, hogy a világ jobbá legyen. S itt csúsztak szét a dolgok. Egyfelől a belül teljesen bizonytalan Anna, egyébként önmagában nem beteges, de markáns világnézeti, önértékelési bizonytalanságai, másfelől a szakmai sikereket halmozó, ismerősei által nagyra tartott pszichológusnő duója kezdett kettéválni. Anna pszichológus volt, észrevette, hogy baj van. De bevallani senkinek nem merte, segítséget sem akaródzott kérnie: kifelé egyszerűen restellte, mi mindennel foglalkozik a szabad idejében. A lelke egyre erősebb széthasadása miatt a gátlásaira és a külsejére hivatkozva, meg néha semmire sem, sorra elutasította, elhajtotta a pasikat, ha nagy ritkán bele is egyezett egy-egy találkozóba, azt hamarosan mindig lemondta. A külvilág hihetetlen önfegyelme miatt mit sem vett észre mindebből. Anna néni segíteni próbált. Ahogy tudott. Nem tudott. Viszont felismert egy lehetőséget: az Anna lelkében lakó sárkány tüzét, úgy gondolta, kár lenne veszni hagyni! Amikor erről beszélt nekünk, veszélyes fények gyúltak a szemében. Nem tudtuk eldönteni, hogy őrült vagy csupán őrülten gonosz. Nem olyan volt, mint a Bibliás-Anna, de olyan, mintha távoli unokatestvére lenne. Szelíd volt és okos, de szelíden és okosan képviselte fanatikus nézeteit. Szeme mélybarnasága olyan sötét volt, szinte fekete, hogy nem árulkodott az érzéseiről, arról, vajon hülyére vesz minket, vagy véresen komolyan gondolja, amit mond.


– Arra gondoltam, Annácska megfelelő eszköz lenne arra, hogy mindazokat a sérelmeket, amik Isten rajtam és bennem megtestesülő eszközén ejtettek bizonyos emberek, nos, hogy, őáltala ítéletet is vegyenek ugyanezek! Néztünk rá, mit borjú az újkapura. Ült előttünk egy városi néni, ősz hajjal, ráncai mögött is megkapóan szépen megöregedett arcával, valahogy mégis Motyó bábit idézve, mintsem az őzikés Öreg Nénét, mosolygott és valami bődület volt, amit mondott. Mert azt mondta, hogy egy általa felkavart, ámde minden bizonnyal a pokol által már előkészített elmével nagyon tudatosan hitette el azt, amit ő maga is csak félig hitt. Vagy mégsem, mégis teljesen? Ezt nem tudtuk kideríteni, ráhagytuk az orvosokra. Nekünk a tényekre volt szükségünk. A tények ezek voltak. Ha mástól hallom, azt mondom, ilyen nincsen, mese, buta horror-krimi-paródia. S Anna néni nem véletlenül vált Anyuvá Anna édesanyjának halála után. Anna édesanyja nagyon határozott, ellentmondást nem ismerő, régi vágású aszszony volt, az a sodrófás-típus. Csak ő nem a férje felett lengette a házi fegyverét, hanem a világ felett. Ennek megfelelően ősz haját szigorú, csakis közvetlenül lefekvés előtt bontható kontyban hordta, és szemüvege úgy csillant rá mások arcára, hogy az maga volt az Isten-ítélet. Anyutól vigyázba állt az emberben még a szar is, ahogy mondani szokták. Azzal együtt, a végtelen szigorán túl értelmes, művelt és jóindulatú asszony volt, aki a maga vonalas módján nagyon szerette Annát, de a szava Szentírás volt a gyermeke számára. Anna néni, ahogyan mondtam, jól ismerte az asszonyt. S rájött, ha Anna édesanyjának a tekintélye, ha egyesül Isten tekintélyével, akkor nem lehet akadály a tanítványa előtt. Anna nem véletlenül volt mindig rosszul Anna néni-Anyunál. Minden rosszullét egy-egy lélekfelforgató szeánsz volt. Az első alkalmak csak arról szóltak, hogy Anna Anna néniben minden körülmények között Anyut lássa, de semmiképpen se beszéljen róla. A pszichológusok azt mondták, ilyen nincsen. Egyfelől a hipnózis nem működik azokon, akik ellenállnak, másfelől pedig a hipnózis hatása után nem állhat fent a hipnózis állapota. Vagyis Anna nem értelmezhette Anyujának Anna nénit, miután kijött a hipnózisból. Nekem erről fogalmam sincsen. Rendőr vagyok, nem agyturkász. Érdekelne, mi is volt igazából, de általában úgy jártam, amikor erről szóló magyarázatokat, beszélgetéseket, vitákat hallgattam, hogy egy darabig képes voltam figyelni és értelmezni, aztán az alkalmazott szakzsargon mindig mindent összekuszált, érthetetlenné tett. Még amit addig érteni véltem, azt is. A történet innentől még egyszerűbb. Lehetséges, vagy nem, de Anna néni egyre mélyítette a befolyását Anna fölött. Szép lassan átszőtte az eszméivel, mint a pók a hálóba tévedt áldozatát, vagy mint ahogy a titokzatos élősködő, a „keresztség” behálózta Duré atya belső szerveit a Hyperion-ban, amit Rémusz adott kölcsön. Nem tudom, lett volna-e, lehetett volna szabadulás Anna részére. Kezdetben beleegyezett a hipnózisokba, aztán már nem is kérte a beleegyezését Anna néni. Így sodródtak bele a régi sérelmek, bűnök gyakorlati megtorlásába.


185

186

Az áldozatokat, hogy bibliai módon fogalmazzak, a bűneik érték utol. Egyik sem volt bűntelen. Mondjuk, melyikünk az? Nekik pechük volt, hogy Anna néni családjával szemben követték el ezeket a bűnöket. Nagyon nagy pechük! Bár, ha hihetek Rémusznak, ő azt olvasta ki a Bibliájából, hogy ha itt nem, akkor majd az utolsó ítéletkor utolér mindenkit mindaz, amit tett, ahogyan élt. A Dél-Pesten lefejezett tanár úr esete egyszerű volt. A tanár úr tagja volt az MTA-nak, ilyen-olyan rangjai, posztjai voltak, tudományos elismerései, miegymás. Nem volt szerénytelen, büszke volt, arra, amit elért, s hangoztatta is, hogy micsoda tudományos elme ő! Az volt, kétségtelenül, utánanéztem. Újságok írtak róla, internetes cikkek jelentek meg a fotóival. Ezt tudtuk már a nyomozás során is. Az volt a baj a tanár úrral, hogy véglegesen kicsinálta Anna néni fiának a karrierjét, amit aztán a fiúka, aki akkor már erősen középkorú volt, egy vaskor, határozott infarktussal illusztrált. Jól sikerült illusztráció volt, tényszerű befejezéssel: Erzsébeti temető. Egy. A numizmatikus tűzoltó, Hunori Tamás esete sem volt túl bonyolult. Hunori úr gyilkos volt: egy értékes érméért ölt. Kútba fojtotta az áldozatát. Ez még vidéken történt, ahol Anna néniék laktak. Soha nem került elő az érme, a gyilkosságot senki sem látta, de mindenki tudott róla. A tűzoltó ezért költözött fel Üllőre a falujából: nem bírta a tekinteteket, az összesúgásokat, a beszólásokat. Szerencsétlenségére abban a faluban nem tudott lemondani áldozatának értékéről, ahol Anna néni nevelkedett. S persze tán az sem mellékes, hogy a kútbafordult áldozat Anna néni menyecske-változatának az udvarlója volt. Súlyosbító tényező, végzetes hiba. Kettő. A zámolyi gyerekek esete sem komplikált ügy. Anna néni testvére Veszprémben élt. A testvér gyermekének volt két csemetéje: Zalán és Csenge. Volt, mert a később Zámolyra költözött, a Bibliás által gyermektelenült család fő hímtagja egy napon, zebrán gázolta őket halálra. Nem volt lámpa, sötét volt, a zebra előtt teherautó állt, soha nem derült ki, a két kölyök vajon valóban körbenézés nélkül futotte ki a kisbusz elé. Anna néni úgy döntött, nem ők voltak a hibásak. Három és négy. Az esztergomi nő halála is „értelmet nyert”: az anyja barátnője egykor iskolatársa volt Anna néninek. Sokat panaszkodott a lányára, és a vejére, féltette az életét, az volt a félelme, hogy a „gyerekek” meg akarják ölni, el akarják tenni láb alól. aztán egy nap elromlott a gázcsap a konyhájában, zárva volt minden ajtó, minden ablak, és készen is volt a teória: megtörtént a gyilkosság. Anna néni, igaz pár év elteltével intézkedett tehát. Később kiderült, hogy az eltűntnek nyilvánított vejjel is végzett, nem messze a parton elásva megtaláltuk az ő holttestét is. A Bibliás hátborzongató esztergomi látomásának oroszlános része ütött a szöget a Nagyfőnök fejébe, és újból körülnéztünk a nő holttestének helyszínén Öt, hat. Íme, tehát a krónikája amaz Bibliásnak, aki hazánkban Isten általa gondolt akaratát teljesítette. Hét áldozatot tervezett Anna néni. Hetet, mert hét a teljesség száma. A Jelenések könyvében hét gyülekezet van, hét lélek, hét gyertyatartó, hét csillag, hét pecsét, a Báránynak hét szarva, hét szeme, ami az Isten hét lelke, hét angyal van, hét trombita, hét mennydörgés, a sárkánynak hét feje, mindegyiken egy, vagyis hét korona, hét angyal hozza a hét utolsó csapást, hét haragpohár öntetik a földre, stb.


Vagyis egyértelmű, hogy a hetes szám a tökéletesség, a tökéletes befejezettség száma, az Isten száma. Meggyőződése volt, hogy miután az áldozatok száma betelt, visszajön Jézus Krisztus. Vissza, mert beteljesül az Írás, mondta, miszerint: „minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, ahogyan Pál apostol megírta a Zsidókhoz írt levélben (9:22; mire jó az internet!). S ő a maga részéről bizony mindent megtett, hogy a vérontás teljessé legyen! Őrület! De Anna néni nem jutott el a teljességig, a hetedik áldozatig. Nem jutott el, mert önálló életre kelt doktor Anna Frankestein, a teremtménye. Anna a maga kezébe vette az irányítást. A hatodik áldozatig Anna néni sérelmeit torolta meg: a hetediknél, vérszemet kapva, a magáét kísérelte meg elrendezni. Anna néni ezt sírva mesélte el. Anna irigy volt, aztán féltékeny lett. Nem Rémuszt akarta megszerezni, legalábbis nem volt világos, hogy a Kisfőnök kell-e neki, de mindenesetre megszállottja lett a gondolatnak, hogy nincs tökéletes kapcsolat, meg kell tehát mentenie Rémuszt valami nagyon álságos, valami végtelenül hazug dologtól. Anna néni érzékelte a bajt. A Bibliás fokozatosan csúszott ki a kezéből. Hiába próbálta Anna személyiségit élesen elkülöníteni egymástól, azok szemmel láthatón mind jobban egymásba csúsztak. Így és ezért került végül Rita célkeresztbe. Hallgattuk, kérdeztük Anna nénit, és néha ráztuk a fejünket, mint a kismacska a víz láttán: minden Motyó bábisága ellenére annyira szimpatikus, szuggesztív néni volt, hogy tudatosan törekednünk kellett arra, ne ragadjon bármelyikünket is magával. Amit mondott: irdatlan esztelenség volt, de ahogy mondta, szinte logikus, törvényszerű és érthető. A hideg futkározott a hátunkon, ahogy hallgattuk. Amikor a Bibliás kiszabadulásához ért a történetben, szinte éreztük a vesztesége, a küldetése semmié foszlása feletti fájdalmát, s haragudtunk Annára, hogy tönkretette ezt a szépen kiokoskodott, megalapozott tervet. Mert Merle a Mesterségem a halál című könyvét olvasva az ember együtt örül a tömeggyilkossal, hogy sikerül kifundálnia: az égő holttestekből kicsöpögő zsír hatékonyabbá teheti a nap, mint növekvő számú megsemmisítéseket. Szóval örül az ember, de egyszerre csak rádöbben, hogy mi a fenének is örül voltaképpen, és akkor elszégyelli magát. A Bibliás beszélgetett Anna nénivel. Megindokolta, hogy miért nem várja meg, amíg Anna néni kiadja neki a következő utasítást. Logikus érvei voltak. Teljesen és jogosan szembeállíthatók Anna néni érveivel. A vicc az volt az egészben, hogy voltaképpen ugyanazon a beteg agycsapáson jártak mindketten, s még a céljaik sem voltak eltérők: egy magasabb rendű eszme nevében teljesen a személyüknek alárendelt célok elérése, a cél szentesíti az eszközt-érveléssel és módszerekkel. Anna néni a világot akarta megmenteni az áldozatai vérével, Anna pedig Rémuszt Ritáéval, de azok a mozgatórugók, amik ezeket a tetteket generálták, hihetetlenül önző, önérvényesítő célokért léptek működésbe. Anna néni a múltja sérelmeinek megbosszulását akarta az Isten segítségével lerendezni, Anna pedig a saját magánya és a Rémuszék boldogsága között feszülő rettenetes ellentétet feloldani. A valódi, az eredeti okokat maguknak sem


187

vallották be, és Isten személye, erkölcsisége mögé rejtőzve, a magasabb cél elefántcsonttornyának megkérdőjelezhetetlen tekintélyével tevékenykedtek. Ördögi kör! Mondom, nem derült ki, Anna szerette-e nőként Rémuszt. Azt többször egyértelművé tette, hogy Rita milyen jól járt vele. Vagyis tetszeni biztos tetszett neki Rémusz stílusa, az élethez való hozzáállása. Hogy tetszett-e maga Rémusz, titok. Ahogyan az is, voltaképpen mitől akarta megvédi Rémuszt, amikor Ritára támadt. Lehet, nem is volt semmi igazi oka rá, agya egyszerűen szimbólummá dolgozta át Ritát: egy eltávolítandó, kiirtandó jelképpé. Negatív ikonná.

188


Epilógus: Rémusz Annáról Anna három éve került be a kórházba. Kórházba? Ugyan! A diliházba. Nem volt előtte vele semmi baj, csodálatos munkatárs, hihetetlenül jó pszichológus és kedves barát volt. Ritka az olyan munkatárs, aki igazán barátja is az embernek. Anna ilyen volt. Összejártunk. Ő is sokat volt náluk, mi is sokat őnála. Kedves, barátságos, szingli lakása volt. Olyan volt, mint ő maga: szerény, derűs, tiszta, de nem hivalkodó, nem tolakodó. Elegáns és sportos egyszerre. Mondom, mint Anna. Anna közel egyidős volt velem. Néhány évvel korábban doktorálhatott, mint ahogyan én kijöttem a főiskoláról. Kezdetben csak a rendőrségi munka kötött bennünket össze. Aztán néhány közös ügy után a személyes szimpátia, majd a barátság is. Mindenkinek váratlan és érthetetlen volt, ami történt. Anna egyik napról a másikra csavarodott be. Egy sorozatgyilkos ügyén dolgoztunk. Nem volt szimpatikus az eset, ritka baromarc volt az elkövető és ritka brutálisak a gyilkosságai. Anna hűségesen jött velem minden esethez. Láttam rajta, hogy sokszor nagyon nagy erőfeszítéseket tesz, hogy visszatartsa törékeny teste madárnyi gyomrocskájának tartalmát. De jött velem, mert kihívást látott az elkövető személyében. Nem a felderítésben, hanem a személyiségének a megfejtésében. S ehhez ott akart lenni, ahol a baromarcú is járt, hogy a saját szemével láthassa, amit az látott, foghasson meg tárgyakat, amiket az megfogott. Ritka művelt nő volt Anna. A lexikális tudása valami irigylésre méltón pazar volt, úgy lökött mindenféle adatokat, túl a munkáján, a szakterületén, legye szó a sportról, a történelemről, filmekről, irodalomról, színészekről, színházról, szobrokról, festményekről, építészetről, földrajzról, vallástörténetről, szinte bármiről a technika kivételével, hogy sokszor csak lestünk, hogyan férhet el ennyi minden csinos, de nem éppen magával ragadó arcocskája mögött. Rita nem egy irigy típus, de igen sokszor elismerőleg cöccögött, és többször megpróbálta kölcsönkérni Anna agyát. Nem is sejtette, hogy hamarosan Anna is megtenné ezt vele, ha tudná egyáltalán, hogy szüksége van rá… Nem volt semmi átmenet. Kedden még bejött dolgozni. Reggel, ugyanúgy, mint máskor, amikor nem volt a saját irodájában megbeszélése, interjúja, nem kellett nagyon gyorsan megírnia valami jelentést, átjött hozzánk, feltette nekünk és magának a kávét, tejszínt vett elő a hűtőből, Kornélnak két cukor, tejjel, nekem egy cukor, tejszín, fahéj, önmagának üresen. – Hej, Rémusz! Add át nekem a titkaidat, hogyan csináljátok ti Ritával? Irigyellek benneteket, bizony! Nem mindenki olyan szerencsés, mint ti! Elvettem a felém nyújtott, elkészült kávémat, és legyintettem. – Ne csináld már kisanyám! Megint eltelt huszonnyolc nap? Beindult a verkli? Szerelmes filmet néztél az éjjel? Vagy pornót? Anna letette a kávéját és nagyot bokszolt a vállamba. A kezemben tartott csészéből a kávé a nadrágomra lötyent. Benne volt a pakliban. Felröhögtem, s ugya-


189

190

nazzal a lendülettel letettem a csészémet, felálltam és átöleltem a csajt. Anna felnézett rám, és lassan elmosolyodott. – Menj te a francba, Rémusz, tudod? Veled rendesen még depizni sem lehet! Kivágódott az ajtó. A Nagyfőnök viharzott be. – Csináljatok valamit, vagy most már elegem van ebből az egész Pedagógusügyből! Ismét ölt! A sorozatgyilkos, aki mostanság mozgatta a stábunkat, kizárólag gyerekeket ölt, ezért lett ízetlenül, szájhúzós-mosolygósan Pedagógus a neve: gyerekekkel foglalkozott. (Kornél szarkasztikusan megjegyezte: „Nem lehet pedofil, mert az szereti a gyerekeket!” Nyakon vágtam.) Módszeresen, okosan, kegyetlenül, megfoghatatlanul, nyom nélkül foglalkozott velük, és minden foglalkozás vége egy ártatlan élet befejezése volt. A tevékenysége nagyban hasonlított ahhoz, amiről később Anna megállás nélkül beszélt. Aznap Anna ismét kijött velünk a Pedagógus következő esetéhez. Nem merülök bele. Csúnya, szomorú eset volt, egy négyéves kislány, vidéken, fához kötve, halálra kínozva. Ilyenkor ütni kész az ember: de kegyetlenül, irgalom nélkül. Nagyjából mindenki félt, hogy ha elkapjuk a Pedagógust, nem éli túl a letartóztatását. Még én sem voltam biztos benne, hogy ugyanannyi foga lesz, amikor beszáll a rendőrautóba, mint akkor, amikor elcsípjük. S én köztudottan nyugodt, higgadt zsaru vagyok. De hogy szájba rúgom néhányszor, abban biztos voltam. Mintegy véletlenül, mert ellenállt, megtámadott. Anna első különös mondata akkor volt, amikor a kislány tetemét leoldozták a fáról. – Ha én lennék az Isten, nem engedném az ilyeneket élni! Szabad akarat ide, vagy oda! Ha én lennék az Isten, ha én lennék az Isten… Csak a harmadik ismétlésnél kaptam fel a fejemet, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, bárkit felkavart volna a látvány, bárkiből kihozta volna az állatot. Ehhez képest Anna kiborulása nem is volt túl látványos. Viszont három óra múlva, az irodába visszaérve még mindig azt hajtogatta: – Mi lenne, ha Isten volnék, Rémusz? Én nem engedném ezt, én bizony nem, ha Isten volnék! Egy idő után megelégeltem: – Anna, de nem vagy Isten, ilyen ez a világ! Mocskos, visszataszító, de ilyen! Ezen az Isten sem tud már segíteni! Anna elgondolkodott. – Vagy csak nem akar. Ítéletet kellene már hirdetnie, sőt végre is kellene hajtania! Eszelősen felnevetett, a hideg futkározott a hátamon tőle, Kornél is felkapta a fejét. – Anna, hagyd abba! – szólt rá. – Borzasztó! Újabb nevetés volt a válasz. – Te csak ne utasítgasd az Istent-bistent! Még mindig nem fogtuk fel, hogy valami most, akkor, azokban a pillanatokban csúszott félre. Anna egész este nem szakadt le a kérdésről. A tekintete egyre elborultabb, sötétebb lett. Akkor esett le a papírtantusz, amikor lekapta az irodám falán függő tájképet, és kivágta a csukott ablakon.


– Baszd meg, Anna, mi a faszt csinálsz! – ugrottunk fel egyszerre Kornéllal. Mire átugrottunk az asztalokon, hogy lefogjuk, már kirepült egy kábele-tépett nyomtató, egy asztali irattartó, egy tűzőgép, két flakon ásványvíz, miegymás. Ketten sikerült lefognunk. Akkor nem volt már az övé a tekintet, ami a szeméből kinézett, és nem az övé volt a mimika, ami az arcizmait rángatta. – Uramisten, Rémusz, Uramisten! Rémusz, mi ez? – kiáltotta Kornél. Nagy nehezen dupla Nelsonba fogtam Annát, miközben hasztalan iparkodtam nyugtatgatni. – Hívd a mentőket, gyorsan! – kiáltottam Kornélnak. Anna szabadulni akart, s mindent bevetett ennek érdekében. A lábán levő magas sarkú cipőnek tűhegyes volt a sarka, és ezt minden szaktudásával ki is aknázta, ahogyan hosszú hegyes körmeinek tépőerejét is, ahogy hátra-hátra kapott az arcom felé. Kornél telefonált, aztán jött segíteni. Mint a betörők, a falból kitépett telefonzsinórral kötöztük össze Anna kezét és lábát. – Én vagyok, aki ítélete hozok, toszok, szopok, én vagyok, aki beteljesítem a Föld sorsát, korbács, kartács! – rikácsolta egyre torzabb hangon. – Anna, Anna, itt vagy az irodában, nyugodj meg! – próbálkoztam, de hasztalanul. Hamarosan jöttek a mentősök, azonnal beinjekciózták, és elvitték. Soha többet nem jött ki. Senki nem tudja, pontosan mi is történt vele. Volt egy belső vizsgálat, amiben jómagam is gyanúsított voltam, mert nem volt tisztázott, mit is keresett egy bűnügyi pszichológus a gyilkosságok helyszínén. Hamar felmentettek, mert az engedélyért én csak közbenjártam, de nem én írtam alá, ráadásul Anna főnöke is javasolta, mert a jelenlétét mintegy belső tanulmányként fogta fel, jelentéseket kért az esetekről, javaslatokkal, észrevételekkel. Anna soha, senkinek nem panaszkodott azok miatt, amiket látott, soha, senki nem vette észre, hogy a lelkét megbolygatta volna az esetelés. Még Ritát is behívták, nem beidézték, csak behívták, hiszen barátnők voltak, jól ismerte Annát, de semmi fogódzója nem volt neki sem. Találtunk címeket az irodájában. Kiderült, hogy néhány hónapja megmegfordult egy házi Biblia-tanulmányozó csoportban, meg részt vett Istentiszteleteken is. Természetesen utána néztünk a csoportnak, de semmi különös nem volt velük: egy, az átlagosnál szélesebb látókörű, szimpatikus kis társaság volt, a nézeteik átlag keresztény nézetek, semmi különös. Kedvesek voltak, segítőkészek, és elhűltek, amikor megtudták, mi történt Annával. – Pedig olyan kedves, olyan érdeklődő volt, okosakat kérdezett, és a válaszokra is figyelt! Milyen kár, mekkora szerencsétlenség! – csóválták szomorúan a fejüket. Úgy tűnt, tényleg sajnálják, ami Annával történt. Akarták látogatni, de lebeszéltem őket. Nagyon és határozottan. Rendőrként rájuk is ijesztettem, hogy baj lesz, ha megtudom, hogy mégis bemennek! Szép lassan elsimult az ügy, ahogy múlt az idő, elfelejtődött a pszichológus kollegina. A helyére felvettek valaki mást, az íróasztalát kiürítették, a képeit leszedték a falról és a névtáblát az irodája ajtajáról. Mi, Rita és én, ahogyan mondtam, félévente meglátogattuk őt. Megismert bennünket, de megállás nélkül keverte a csak az agyában levő valóságot a külvilággal.


191

192

– Rémusz, Rémuszka, rébuszka, muszka, jó, hogy jöttél, hiányoztál. Az ördög büntet azzal, hogy veled van, akin ítéletet tettem? Jaj, Rita, de hihetetlen, de hihetetlen! Annyira jó, hogy ti az Úréi vagytok, hogy szeretitek őt, hogy tiétek Jézus vére, és ebben a vérben megmenekültetek! Anyu hogy van, Rébuszka? Nem értettem, az anyja vagy hat éve halott volt. – Feljárok hozzá néha-néha, akkor szoktam nagyon rosszul lenni, tudod, Rémusz? Bólogattam. Rendre ilyen hülyeségekkel jött. Emlegetett valami bakonybéli affért, meg Isten-élményt. Mármint az enyémet és Ritáét. Soha nem jártunk Bakonybélben. A második év végén kezdett el írni, és a harmadik év végén adta ide, bizalmasan, suttogva. – Na, figyelj, apafej, rendőragy! Ebben leírtam mindent, hogy segítsek neked! Mindent! Úgy, ahogyan történt, nem mismásolok, nem Laca-faszázok, Aúúúú! Jóvanna! – kiáltott fel, mert a saját szájára csapott. Nem értettem, de nem szakítottam félbe. – Rémusz, benne van minden, de minden, hogy nem kell félned tőlem, hogy mit tesz ma Isten, s hogy mi lesz a világgal! Olvasd el figyelmesen! – dugdosta laponként a kabátom zsebébe a lapokat az egykori okos, kedves agytúrkász. – Olvasd el, hogy tudd, Isten a szeretet, Isten a szeretet, én vagyok a szeretet képviselője, én, én, én! Vastag volt a paksaméta, sűrűn teleírt lapokkal. Odaadtam a Nagyfőnök titkárnőjének, csináljon belőle gépelt szöveget. Ügyes titkárnéni volt, rendes is, a munkája mellett egy hét alatt meglett vele. Kapott egy nagy csomag bonbont tőlem. Elolvadt. Mármint a titkárnéni. Kivettem két nap szabit, s csak az első reggelén, otthon bontottam csak ki a két vaskos borítékot, amibe a gépelt szöveget tette. Elkezdtem olvasni. Nem tudtam letenni. A valóság Anna-féle verziója volt. Legalábbis, amit ő most valóságnak gondol. Több szempontból, regényszerűen. Olyat is megírt, amit ő nem is tudhatna. Ahol ő a gyilkos, az Isten-eszköze őrült, akit én kinyomozok. Istenem, Istenem! Egy nap alatt el is olvastam Anna írását, nem tudtam letenni. Rita kérdőn nézett rám a végén. – Hm? – Hááát… Van stílusa! Kár, hogy ez nem regény, hanem bevallása szerint a vallomása! – nyújtottam oda neki. – Olvasd el, érdemes, benne vagy te is. Csak a végén sóhajts fel, hogy mekkora szerencse, hogy mindez csak Anna agyában született meg! Rita elvette a paksamétát a kezemből. Állva belenézett. Majd leült. Majd elnyúlt az ágyon. Aznap este én csináltam a vacsorát. Aznap este én mosogattam el. Aznap este én ágyaztam, és aznap este nem szeretkeztünk. Rita aznap éjjel nem nagyon aludt. Reggelre elolvasta Anna írását. Amikor felébredtem ott ült mellettem az ágyban és csak nézett maga elé. – Jól vagy, kedvesem? – kérdeztem tőle. – Hm… – bökte oda. – Ha nem tudnám, hogy a legjobb barátnőm őrült agyából pattant ki, aki mindezt valóságnak tartja, értékelném. Így sírnom kell, Rémusz!


Megtette. – Észrevetted, hogy van stílusa? Már a felütés is tetszik! – mondta, miután kipityeregte magát a szőrös mellkasomon. Elővettem az első lapot, és újra beleolvastam. Nagyjából én voltam a főhős. Tényleg volt stílusa Annának. Így kezdődött az irománya, aminek az eleje rólam és Ritáról szólt: „Remegett a kezem, ahogy megpróbáltam becélozni a slusszkulcscsal a gyújtáskapcsoló nyílásába. Sehogyan sem ment. Szerettem volna hinni, hogy csak az orvul támadó hideg tette, de még én sem tudtam hinni magamnak. Émelygő gyomrom, szétesni készülő fejem erőszakosan figyelmeztette a tegnapi napra. A két kávé után, amit megváltásképpen magamba zúdítottam a telefon megcsörrenése után, belefújtam egy szondába: még én is elképedtem, hogy ilyen szín is van a kis vacakban. Kóválygott az egész létezés, de nem tehettem mást, mennem kellet. Rita persze morgott, amikor felbrummogott a telefonom. – Nem mondod, hogy elmész, ugye? – nézett rám álmos, félkómás szemének minden zöld dühével, lemondón reménykedve, miközben fázósan húzta magára vastag paplanját. – Megint leállt az a rohadt fűtés!” 193


1

194

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac, Európa Könyvkiadó, Budapest, 40. oldal, Ábrányi Emil fordítása 2 A Biblia-idézetek a revideált Károli Gáspár féle fordításból származnak. A szövegkörnyezetek megismerése végett, kéznél levő Biblia híján, itt érdemes kutatni: http://www.biblia.hu/. 3 http://adventista.hu/egwhite/honlap/pp/69.htm 4 Peter Shaffer: Equus, 86. oldal, Modern Könyvtár, 457. kötet, 1982, fordította Göncz Árpád, Európa Kiadó, 5 Guy Gilbert: Egy bőrdzsekis pap vallomásai, 86. oldal, Új Ember, 2007, fordította Nagy Zsolt Péter 6 Cseh Tamás-Bereményi Géza: Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza…, 1990, Új dalok, Hungaroton 7 Utalás Umberto Eco A rózsa neve című regényének egyik alakjára, Jorge testvérre, aki olyan komolyan vette a szent dolgokat, hogy a nevetést a legkárhozandóbb dolgok egyikének tartotta. Arisztotelész nevetésről szóló könyvét használta fel arra, hogy megölje azokat, akik tanulmányoznák. 8 Biblia, Zsidókhoz írt levél 9. fejezet, 22. vers. 9 Biblia, Máté evangéliuma 26. fejezet, 27–28. vers. 10 Biblia, Jelenések könyve 19. fejezet, 15. vers. 11 Biblia, Jelenések könyve, 14. fejezet, 20. vers. 12 Üvegtigris, 1. rész. 13 Várkonyi Mátyás–Miklós Tibor: Sztárcsinálók, A gyűlölet nevében 14 Republic együttes: Üss a kalapáccsal, Én vagyok a világ!, Hungaroton, 1992 15 Biblia, Máté evangéliuma, 10. fejezet, 16. vers. 16 http://adventista.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=20&Itemid=38; http://etelreformer.blogspot.com/2010/02/eletmod-es-elettartam.html 17 http://www.mtapti.hu/mszt/19993/piko.htm 18 http://www.gondolkodohit.hu/beteggetesz.htm 19 A spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók. Idő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét, újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket. (forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Spoiler) 20 Bret Easton Ellis: kortárs amerikai író, a nagybotrányokat és lelkesedést kiváltott Amerikai psycho írója. A könyv az unatkozó, magával mit kezdeni nem tudó Wall Street-i brókerer életének ürességéről szól. A főhős nők brutálisnál brutálisabb kivégzésével próbál színt vinni az életébe. 21 Paolo Santarcangeli: Beszélgetések a Sátánnal, Könyvfakasztó, 2002, 10. oldal 22 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 43. fejezet, 2. vers 23 Biblia, Jób könyve, 5. fejezet, 5–10. vers 24 Biblia, Zsoltárok könyve, 90. fejezet, 11. vers 25 Biblia, Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele, 8. fejezet, 31. fejezet 26 Biblia, Máté evangéliuma, 10. fejezet, 16. vers 27 Biblia, Mózes 5. könyve, 32. fejezet, 12. vers 28 Biblia, Pál apostolnak a Filippibeleikhez írt levele, 3. fejezet, 14. vers 29 Biblia, Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írt levele, 4. fejezet, 29. vers 30 Biblia, Zsoltárok könyve, 139. zsoltár, 2–5. vers 31 Biblia, Pál apostolnak a zsidókhoz írt levele, 9. fejezet, 22. vers 32 Biblia, Jeremiás próféta könyve, 31. fejezet, 29. vers 33 Bibla, Mózes második könyve, 20. fejezet, 5. vers 34 Biblia, Zsoltárok könyve, 23. fejezet, 4 vers és Ésaiás próféta könyve, 43. fejezet, 2. és 4. vers 35 Szabó Lőrinc: Az Egy álmai 36 Biblia, János apostol első levele, 4. fejezet, 18. vers 37 Bikini együttes: Közei helyeken; a Közeli helyeken című albumról, 1989, Hungaroton 38 Biblia, Pál apostolnak a Thesszalonikabeliekhez írt második levele, 1. fejezet, 7–8. vers


39

Biblia, Pál apostolnak a zsidókhoz írt levele, 12. fejezet, 29. vers Biblia, Náhum próféta könyve, 1. fejezet, 3. vers 41 Biblia, Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele, 9. fejezet, 20. vers 42 Biblia, Jób könyve, 40. fejezet, 2–4. vers 43 Biblia, Apostolok cselekedetei, 11. fejezet, 7. vers 44 Szörényi Levente–Bródy János: István, a király, Elkésett békevágy 45 Arany János: Ágnes asszony 46 Dan Simmons: Hyperion, Agave könyvek, 2010, 282. oldal, fordította: Huszár András 47 Biblia, Krónikák második könyve, 15. fejezet, 13–14. vers 48 Martin Scorsese Nikosz Kazantzakisz azonos című regényéből készült filmet 1987-ben, William Defoe-val és Harvey Keitel-lel a főszerepben. A könyv magyarul 2001-ben jelent meg, a Dee-Sign kiadó gondozásában, fordította: Sipos Péter 49 Biblia, Péter apostol első levele, 2. fejezet, 23. vers 50 Biblia, Jób könyve, 16. fejezet, 20–21. vers 51 Biblia, Jelenések könyve, 16. fejezet, 7. vers 52 Ésaiás próféta könyve, 8. fejezet, 20, vers 53 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 48. fejezet, 17. vers 54 Biblia, Máté evangéliuma, 10. fejezet, 20. vers 55 Biblia, Pál apostolnak Timótheushoz írt első levele, 6. fejezet, 10. vers 56 Biblia, Zsoltárok könyve, 66. fejezet, 5. vers 57 1996, rendezte: Gregory Hoblit, szereplők: Richard Gere, Edward Norton, Laura Linney 58 1975, rendezte: Milos Forman, szereplők: Jack Nicholson, Louise Fletcher, Danny DeVito, Cristopher Lloyd, William Redfield 59 1980, rendező: Jiři Menzel, író: Bohumil Hrabal, szereplők: Magda Vásáryová, Jiří Schmitzer, Jaromír Hanzlík, Rudolf Hrusínský 60 Biblia, A prédikátor könyve, 12. fejezet, 15–16. vers 61 Biblia, A prédikátor könyve, 3. fejezet, 1. vers 62 Biblia, Jakab apostol levele, 4. fejezet, 17. vers 63 Biblia, Júdás apostol levele, 1. fejezet, 23. vers 64 Biblia, Pál apostolnak Timótheushoz írt első levele, 6. fejezet, 10. vers 65 Locomotív GT: A nagy radír; Somló Tamás–Sztevanovity Dusán; megjelent az Ellenfél nélkül című albumon, 1984 66 Biblia, Pál apostolnak a zsidókhoz írt levele, 11. fejezet, 6. vers 67 Biblia, Pál apostolnak a Korinthoszbeliekhez 1. írt levele, 4. fejezet, 7. vers 68 Biblia, Pál apostolnak a rRómabeliekhez írt levele, 7. fejezet, 14–18. vers 69 Biblia, Jelenések könyve, 14. fejezet, 15. vers 70 Biblia, Mózes ötödik könyve, 21. fejezet, 4. vers 71 Idézet A padlás című zenés darabból. Presser Gábor–Sztevanovity Dusán. 72 Biblia, Jelenések könyve, 22. fejezet, 21. vers 73 Biblia, Zsoltárok könyve, 22. zsoltár, 22. vers 74 Demjén Ferenc Egyet előre és kettőt hátra című számának szövegrészlete 75 Biblia, Zsoltárok könyve, 139. zsoltár, 2–5. vers 76 Kurt Vonnegut: A hazátlan ember, 20–21. oldal, Nyitott Könyvműhely, 2006, 77 Popper Péter: Ne menj a romok közé (A megszakadt kapcsolatok tragikuma), 42. oldal, Saxum Kiadó, 2008 78 Mózes második könyve, 20. fejezet, 1–17. és Pál apostolnak a Korinthoszbeliekhez írt levele, 13. fejezet. 79 Biblia, Ámos próféta könyve, 3. fejezet, 7. vers 80 Biblia, János apostol első levele, 2. fejezet, 16–17. vers 81 Biblia, Jakab apostol levele, 4. fejezet, 8. vers 82 Biblia, Jób könyve, 38. fejezet, 4–9. vers 83 Biblia, Jób könyve, 3. fejezet, 3–4. vers 84 Biblia, Jób könyve, 10, fejezet 1. és 3. vers 85 Biblia, Jób könyve, 13, fejezet, 3. vers 40


195

86

Biblia, Ésaiás próféta könyve, 55. fejezet, 8. vers Biblia, Mózes harmadik könyve, 26. fejezet, 27–28. vers 88 Biblia, Példabeszédek könyve, 17. fejezet, 11. vers 89 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 40. fejezet, 31. vers 90 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 43. fejezet, 2–3. vers 91 Biblia, Mózes negyedik könyve, 23. fejezet, 19–20. vers és Lukács evangéliuma, 1, fejezet, 37.vers 92 Biblia, János evangéliuma, 15. fejezet, 16. vers és Pál apostolnak a Korinthoszbeliekhez 1. írt levele, 9. fejezet, 8. vers 93 Biblia, Jelenések könyve, 8 . fejezet, 7. vers 94 Biblia, Jób könyve, 11. fejezet 7–8, 10. vers 95 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 57. fejezet 11. vers 96 Biblia, Máté evangéliuma, 3. fejezet, 12. vers 97 Biblia, Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt levele, 3. fejezet, 1. vers 98 Biblia, Péter apostol első levele, 4. fejezet, 17.vers 99 Biblia, Ésaiás próféta könyve, 51. fejezet, 12. vers és Jelenések könyve, 14. fejezet, 7. vers 100 Biblia, Jakab apostol levele, 4. fejezet, 8. vers 101 Biblia, János apostol első levele, 2. fejezet, 16. vers és Pál apostol Efézusbeleikhez írt levele, 5. fejezet, 3. vers 102 Biblia, Pál apostolnak a Galáciabeliekhez írt levele, 5. fejezet, 19. vers 103 Biblia, Jelenések könyve, 14. fejezet, 20. vers 104 Biblia, Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írt levele, 6. fejezet, 11–12. vers 87

196


Mohácsi Zoltán. A Bibliás

Recommend Documents