Miru György. A politikai gondolkodó Kossuth

Miru György

A politikai gondolkodó Kossuth

Tartalom I. Bevezetés ................................................................................................................................ 3 II. Kossuth szabadság-értelmezése............................................................................................. 7 II. 1. A reformkori Kossuth szabadság-értelmezése .............................................................. 7 II. 2. A szabadság fogalma az 1858-as értekezésben és a természetjogi hagyomány.......... 13 II. 3. A szabadság republikánus értelmezése és Kossuth nézete az önkormányzatokról a reformkorban ........................................................................................................................ 19 III. Kossuth demokratizmusa ................................................................................................... 35 III. 1. Kossuth „radikalizálódása” ........................................................................................ 35 III. 2. Az európai liberalizmus demokrata-ellenes fordulata................................................ 41 III. 3. Kossuth a demokrata .................................................................................................. 46 IV. Az országtól az államig. Kossuth közjogi nézetei és függetlenségi elvei.......................... 54 IV. 1. Kossuth az állami szemlélet úttörője ......................................................................... 54 IV. 2. Az ország függetlensége és az alkotmány reformja................................................... 61 IV. 3. A birodalmi kapcsolat átértelmezése ......................................................................... 68 IV. 4. Kossuth a függetlenségi eszme képviselője és jelképe .............................................. 77 IV. 5. Kossuth és a köztársaság kérdése............................................................................... 82 IV. 6. A politikai berendezkedés önkormányzati és központosított modellje...................... 86 V. Kossuth nemzetértelmezése ................................................................................................ 94 V. 1. A nemzet eltérő fogalmai ............................................................................................ 94 V. 2. A nemzeti törekvések konfliktusai .............................................................................. 97 V. 3. Kísérlet a szabadság és a nemzet elvének egyeztetésére........................................... 102 VI. Kossuth „világképe” és biblikus nyelvhasználata............................................................ 109 VII. Befejezés......................................................................................................................... 116

2

I. Bevezetés Ez a könyv Kossuth Lajos politikai gondolkodásáról, a politikában követett elvei és eszméi alapkategóriáiról szól. Kossuth hosszú élete és kiterjedt politikai pályája során változatos helyzetekben és szerepekben találta magát. Közéleti-politikai tevékenységét, sőt azontúl kultuszát, a történeti emlékezetben elfoglalt helyét, s az arról formált képeket, megítéléseket történetírásunk, ha nem is mindig azonos érdeklődéssel, de jórészt feltárta. Munkám kiindulásaként a tetemes méretű Kossuth hagyatékban fellelhető egyik kézirat szolgált, amely arról tanúskodik, hogy az emigráns napjait töltő Kossuth politikai kézikönyvet akart írni, illetve a politikában szerzett tapasztalatait, s az azzal kapcsolatos gondolatait általános, elméleti szintre emelve kívánta az őt követő nemzedéknek örökül hagyni. A kéziratnak történeti irodalmunk eddig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Magam úgy gondoltam, hogy ez a kísérlet, tervezet ösztönözhet arra, hogy Kossuth publikált és részben kéziratos szövegei alapján megkíséreljem politikai gondolkodásának kulcsfogalmait megvizsgálni, s azok összefüggéseit feltárni. Kossuth angliai tartózkodása alatt kezdett fokozottabban érdeklődni a „népjogi”, azaz nemzetközi jogi kérdések iránt, ugyanis a magyar emigráció törekvéseit a nemzetközi jog eszközeivel is megpróbálta igazolni. A szabadságküzdelem alatti külpolitikai elszigeteltség tanulságaként az emigránsok mind nagyobb figyelemben részesítették a diplomáciát, abban látták a függetlenség biztosításának majd legfontosabb eszközét. Kossuth kezdetben még bízott egy újabb európai forradalmi hullámban, a népek szabadság és függetlenségi vágyának természetes kitörésében, ezért szoros kapcsolatot tartott a forradalmi mozgalmak szervezőivel. Maga is hajlott arra, hogy konspiratív szervezkedésektől reméljen sikert, ezért is támogatta azokat. A magyarországi összeesküvés felszámolása és megtorlása már komoly intő jel volt, s hasonlóan rossz tapasztalattal járt az 1853 tavaszán kirobbant milánói felkelés, amely sikertelenül végződött, ráadásul Mazzini Kossuthot is kompromittálta akciója során. Diplomáciai lépésekre, tárgyalásokra, szövetségi tervek kimunkálására Kossuth már emigrációja kezdetén rákényszerült. A kiadatás körüli huzavona, a konföderációs tervek, Ausztriának a Német Szövetség bővítésére irányuló kísérletének ellenzése, az internálás lezárására tett lépései, mind olyan kérdések voltak, amik a diplomácia eszközeire utalta őt. Kütahiai elzártságában igyekezett is megbízottain keresztül kapcsolatokat kialakítani, illetve ágenseit újra aktivizálni. Kiszabadulása után angliai, majd észak-amerikai propaganda útja, fellépései, aztán pedig a krími háború időszaka egyre fontosabbá tették számára a nemzetközi politikai viszonyokban való eligazodást. Kossuth 1852–53-tól kezdett egyre határozottabban „nagypolitikát” folytatni, azzal a felismeréssel, hogy az európai erőviszonyok átrendeződése nem annyira a népek spontán mozgalmaitól remélhető, hanem az sokkal inkább a nagyhatalmak diplomáciai kulisszái között fog eldőlni. A magyar ügy hatékony képviseletére is diplomáciai tapasztalatra és akciókra volt szükség. Ennek a felismerésnek köszönhető, hogy Kossuth 1858-ban összefoglaló munka megírására szánta rá magát a „népjogról”, azaz a nemzetközi jogról, hogy rendszerezze azokat a diplomáciai alapelveket, érveket, amelyek Magyarország függetlenségi törekvéseit igazolják.1 Hasonló ambíciókra találhatunk korábbi példát, mint ismeretes Kossuth emigrációja kezdetén intenzív hadtudományi tanulmányokat folytatott, abból a megfontolásból, hogy az újabb szabadságküzdelemben nagyobb katonai szakértelmét hatékonyabban használhassa fel.2 1

MOL Kossuth Gyűjtemény R 90. 22. cs. I. 2670.; I. 2652. A Kossuth Gyűjtemény időrendi része számos jegyzetet és dolgozatot őriz ezeknek a tanulmányoknak az eredményeként. Kiadta Ács, 2002.

2

3

Nemzetközi jogi összefoglalásának volt még egy motivációja. Munkáját „államtudományi” kézikönyvként ajánlotta fiai számára. Ez a szándék sem új Kossuth addigi pályáján. Amikor először lépett fel az országos közélet fórumain, erős indíttatást érzett arra, hogy politikai tartalmú könyvvel vagy könyvekkel forduljon a közvélemény felé. Bár alapvető célja az országgyűlési tárgyalásokról történő tájékoztatás volt, egyik, befejezetlen műve bevezetőjében, illetve fennmaradt jegyzetei szerint, komoly elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott a társadalomról, a törvényekről, a szabadságról, a haladásról és a nyilvánosságról.3 Fogalomértelmező, tisztázó szándékát, később hírlapíróként, lapszerkesztőként is megtartotta. 1858-as politikai kézikönyvével sem készült el, több fogalmazványtöredéke maradt fenn hagyatékában. Politikatudományi ismeretei rendszerezésére azért szánta rá magát, mert úgy vélte, a független Magyarországnak képzett politikusokra, „valódi statusférfiakra” van szüksége. A kézirat bevezető részében erősen moralizáló hangon szól Kossuth fiain keresztül egy új generációhoz, azzal a szándékkal, hogy útmutatást adjon politikai iskoláztatásukhoz és nevelésükhöz. Ez is jól ismert toposz a hazai politikai irodalomban. Wesselényi, de Kölcsey is unokaöccsein keresztül szólította meg az új nemzedéket, hogy nevelje őket, erkölcseiket, közösség iránti elkötelezettségüket formálja, politikai felkészültségüket elmélyítse. Kossuth tehát az ötvenes évek végén politikai kézikönyvet ír, igyekszik összefoglalni a politika alapvető kérdéseit és elméleti összefüggéseit. Ez látszólag ellentmond azon többször ismételt kijelentésének, amiben a politika gyakorlatias jellegét hangsúlyozta. „Alperes [Kossuth Lajos] a haszontalan üres theoriákkal sohasem foglalatoskodott, sőt örökké azt szerette mondani: a statustudomány a [legpracticusabb] tudomány a világon, mert a factorokat, melyekkel sokszorozunk, nem teremthetjük, hanem vennünk kell, amint előttünk vannak. Balgatag magyar politicus, ki azzal törődik, mi volna jó in abstracto; azzal törődjék, mi jót lehet tenni az országban.”4 Lehetséges, hogy Kossuthot e sorok leírásakor az a szándék vezette, hogy vádlói előtt csökkentse politikai fellépésének súlyát, következményeit, ezért is tagadhatta annak teóriai, elvi alapjait, s hangsúlyozta gyakorlatias jellegét. Azt vallotta, s nem csupán ebben a helyzetben, hogy a politikának, mint tudománynak is távol kell magát tartani az elvont dolgoktól és elméletektől, s a valóság pontos ismerete alapján, a körülmények és a feltételek kalkulálásával kell a közösség számára a legjobb megoldásokat megtalálnia és kialakítania. Ezért is tekintette a politikát az „exigentiák”, a körülmények által meghatározott követelmények tudományának.5 Kossuth szívesen hasonlította a politikát a számtani műveletekhez.6 Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként is hasonlóan értelmezte a politika lehetőségeit: „Elemeket ember nem teremt. Felhasználni azt, ami van, ez a status-bölcsesség feladata. A puszta igazság tehát még nem használ a hazának, ha annak utján a valósítás elemeire való tekintet nélkül mintegy lehunyt szemmel akarunk keresztültörni. […] Azért nemcsak tudni, mi volna jó, hanem számot is tudni vetni a körülményekkel, ez a kormányzat feladata.”7 Ez a körülményekkel mindig számot vető, reálpolitikai hitvallás ellentmond az elméletekből kiinduló, könnyen doktrinerségre hajló konstruktivista, radikális reformer attitűdnek. A radikális elméleteket meghagyta volna a szobatudósoknak, a politikus csak az aktivitásban 3

KLÖM VI. 346-353., 366-387. Kossuth 1838. február 27-i szóváltástervezete. KLÖM VII. 362. 5 A harmadik műtétel. Pesti Hírlap 1844. 320. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 73.; 1848. július 20-i és 21-i képviselőházi beszéde. KLÖM XII. 592., 611. Kossuth 1849. február 12-i beszéde. KLÖM XIV. 409. Vö. Závodszky, 1994. 195-196. A politika gyakorlati jellegét hangsúlyozta Teleki Lászlónak 1850. június 15-én írt levelében. Közli Ács, 1943. 40. 6 Tisztválasztás. Pesti Hírlap 1841. 61. sz. Vö. Kossuth szerkesztői megjegyzését a „Politica” című értekezéshez. Pesti Hírlap 1841. 3. sz. 22.; Kossuth, 1841. 131-133.; Census. Pesti Hírlap 1843. 237. sz.; Közjogi különbségek. Pesti Hírlap 1843. 249. sz. 7 Kossuth 1849. február 24-i levele Csernátony Lajosnak. KLÖM XV. 896. 4

4

lévő tényezőkkel gyógyíthatja a jelen bajait és készítheti elő a későbbi radikális gyógymódot.8 Kossuthnak a politikát a matematika racionalitásához hasonlító képei rendkívül szemléletesek, azonban változatos politikai tevékenysége és sikerei arról győznek meg, hogy nemcsak arra törekedett, hogy az egyes tényezők szerepét, erejét pontosan felmérje, hanem gyakran megpróbált új elemeket, tényezőket is bevonni a politikába, vagy azok súlyát megváltoztatni. Mielőtt túlhangsúlyoznám a körülmények és az ahhoz való alkalmazkodás jelentőségét, jeleznem kell, hogy Kossuth törekedett politikai céljai és lépései elvi megalapozására is. Lapszerkesztőként elutasította ugyan, hogy a hírlap hasábjain filozófiai kérdéseket fejtegessenek, de mivel egyes „statusintézkedések” filozófiai fogalmakon alapulnak, nem zárkózott el azelől, hogy a fontosabb fogalmakat, vagy irányelveket részletesebben is megmagyarázza. Majd hozzátette, hogy „nekünk voltak illy határozott irányelveink, mellyek elmélkedéseinkben minden egyes tárgynál czélt jelelő, tájékozó criteriumokul szolgáltanak”. Egyik amerikai beszédében is fontosnak tartotta az alapelveket a politikában, s óvott attól, hogy a politikai gyakorlatot, a körülményekhez való alkalmazkodást összetévesszék az elvtelenséggel.9 Tisztában volt az alapelvek orientáló szerepével a politikában, amik egy határozott jövőképre és értékvilágra utaltak, csak az elvont, elméleti konstrukciókkal szemben maradt bizalmatlan. Az emigrációban is hangoztatta: „Nekem nem elég általános eszmék pengetése, mint Liberté, Egalité, Fraternité; — az igen németes theorizálás — ezen Európa népei már rég tul vannak — nállam a practicumról, az eszközökről s az operatio organismusának harmoniájáról kell szónak lenni.” „Óvakodjanak az általános nagy abstract eszmék, általános ideálok pengetésétől — A népek rég tudják, hogy jó volna a szabadság, egyenlőség és jó volna testvériesen kezet fogni; — hanem azt kérdik: Hogyan? mikép?”10 Kossuthot, fentebb idézett kijelentései ellenére, a politika elméleti kérdései is érdekelték, s folytatott is erre vonatkozó tanulmányokat. Nemcsak tervezett, fogalmazványtöredékekből álló munkája bizonyítja ezt, hanem előadásaiban, tanulmányaiban, sőt leveleiben is találunk olyan fejtegetéseket, amik arra irányulnak, hogy a politikai intézményépítést elméleti igénnyel alapozza meg. Ez persze nem véletlen, hiszen Kossuth még annak a generációnak a tagja, akinek tevékenységében a gyakorlati politika, a politikai meggyőzés, elsősorban a publicisztika, valamint az elméleti felkészültség igénye, vagyis az, hogy érveiket, javaslataikat, politikai lépéseiket elvekre vezessék vissza, és rendszerbe foglalják azokat, egyszerre volt jelen. Természetesen hangsúlyeltolódások érzékelhetőek, hisz volt, akinek a politikai gyakorlathoz, másnak a publicisztikához volt jobb érzéke, s akadt olyan is, aki az elmélet iránt mutatott nagyobb hajlandóságot. Kifejezetten politikai bölcselővel, vagy politikai tudóssal e korszakban még kevésbé találkozunk, hisz az új tudománnyal, a politikával elsősorban a jogtudomány képviselői foglalkoztak. A politikai elmélet, mint ahogy majd a társadalomelmélet is, sokáig erősen kötődött a jogbölcselethez, csak nehezen bontakozott ki abból. Mindezek alapján joggal fogalmazható meg az a kérdés, hogy érdemes-e Kossuthtal, mint politikai gondolkodóval foglalkozni? Úgy vélem igen. Az elméleti igény és felkészültség indokolttá és lehetővé teszi, mint több más reformkori, vagy pályáját ebben az időben kezdő politikusnál, ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatát.11 Munkámban Kossuth aktív emigrációs 8

A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz. Az idézet A kérdések legkényesbike című cikk második részéből van. Pesti Hírlap 1843. 267. sz. Lásd még Szabadság és rend. Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. Cincinnati-ben 1852. február 21-én mondott beszédéből idéz Szabad, 1975. 558. Lásd még uo. 559. 10 Kossuth 1850. szeptember 18-i levele Heliadenak. Közli Deák, 1932. 607-608. Lásd még Ács, 1943. 40. 11 Kossuth politikai tevékenységét az értelmiségi elvi politikus és a gyakorlati politikus kombinációjaként értelmezi Dénes Iván Zoltán. Dénes, 2008. 104., 123-124. 9

5

korszakára fókuszálok. Úgy látom ekkor szembesült olyan kérdésekkel, illetve tudatosultak benne azok kellő mértékben, mint a nemzetiségi kérdés, az alkotmányos intézményépítés, a nemzetközi viszonyok problémái, hogy azokra elméleti igényű válaszokat kívánjon adni. Természetesen az előzmények, így a reformkori és 1848–49. évi álláspontjai sem kerülhetők meg, hisz Kossuth ezen időszakban már számos kérdésben kiforrott nézetekkel rendelkezett. Emellett törekszem arra, hogy a kiegyezést követő felfogását, nézeteit is bemutassam. Persze, ahogy a politikai helyzetek és kérdések megváltoztak, úgy változhatott meg Kossuth véleménye is. Az alapvetően tematikus, alapfogalmak köré épülő elemzés során igyekszem tekintettel lenni az időbeli változásokra, hangsúlyeltolódásokra is, hogy amikor Kossuth politikai gondolkodását rekonstruálom, ne egy időben kimerevített kép alakuljon ki. A hazai eszmetörténet nem túl sok politikus eszmei fejlődését rajzolta meg, s a terjedelmes Kossuth irodalomban sem ez volt a meghatározó szempont. Kosáry Domokos, Barta István, Szabad György, Deák István, Varga János, Pajkossy Gábor, Hermann Róbert, Erdődy Gábor, Dobszay Tamás monográfiái, pályaképei számos fontos megállapítást nyújtanak Kossuth politikai habitusáról, elveiről és gondolkodásáról is, de kevés olyan munka született, amelynek kifejezetten az a célja, hogy a politikai nézetek elvi-eszmei összefüggéseit elemezze.12 Időközben a hazai eszmetörténet kérdésfeltevései is megváltoztak, nem annyira az eszmék, a gondolatok rekonstrukciója, rendszerezése, egy-egy elv, vagy gondolat nyomon követése érdekli már elsősorban, hanem a politikai nyelvhasználat és beszédmód bemutatása, illetve a megformált szövegek kontextusainak pontos meghatározása, rekonstruálása. Munkám során erre a változásra is igyekszem figyelemmel lenni.

12

Természetesen a teljesség igénye nélkül, a nagyobb, illetve a teljes pályát bemutató feldolgozásokra utalok. Kosáry, 2002.; Barta, 1966.; Szabad, 1977.; Szabad, 2002.; Deák I., 1983.; Varga, 1982.; Varga, 1983.; Hermann, 1994.; Pajkossy, 1998.; Dobszay, 2003.; Erdődy, 2006. Kifejezetten Kossuth politikai eszméinek összefüggéseit, fogalomhasználatát elemzik az alábbi tanulmányok: Veliky, 1979.; Gergely, 1987/d.; Závodszky, 1994.; Deák, 1998.; Dénes, 2002.; Závodszky, 2004. A Kossuthról szóló történetírói és politikai ábrázolások elemzését Dénes Iván Zoltán több tanulmányában és egy szerkesztett kötetben végezte el. Dénes, 2002. 55-64.; Dénes, 2004.; Dénes, 2006.; Dénes, 2008.; Dénes, 2010. Lásd még Miskolczy, 2005/b.

6

II. Kossuth szabadság-értelmezése II. 1. A reformkori Kossuth szabadság-értelmezése Ha Kossuth politikai gondolkodását kívánjuk rekonstruálni, érdemes kiinduló kategóriaként a szabadságot választani. Nemcsak azért, mert a kor szabadelvű gondolkodásában ez alapvetőnek számított, hanem azért is, mert értelmezését Kossuth is fontosnak tartotta. Már 1833-ban, amikor bekapcsolódott az országos politikába, tervezett és töredékekben fennmaradt munkájában igyekezett a szabadság fogalmát meghatározni. Kossuth Sátoraljaújhelyen és Zemplén megyében szerzett hivatali és közéleti tapasztalatok után az 1832 végén megnyílt országgyűlésen lépett ki az országos politika fórumára. Zempléni pártfogói segítették, hogy elhagyhassa megyéjét, elsősorban a rossz hírét keltő korrupciós ügy, illetve a mögötte sejtett politikai szándékok miatt. Pozsonyban a birtoktalan nemes, mindig értelmiségi keresetéből élő Kossuthnak megélhetését is biztosítania kellett, de közéleti ambíciói is arra ösztönözték, hogy többet vállaljon, mint amire megbízatása, a távollévő főrendek képviselete szólt. Azt tervezte, hogy az országgyűlés munkájáról könyveket ír, amivel népszerűsítheti, segítheti a reformerek politikai törekvéseit, másrészt jövedelemre és ismertségre is szert tehet. Az országgyűlési tárgyalásokról szóló tudósításai mellett egy bővebb országgyűlési naplóra is előfizetőket toborzott, valamint politikai tartalmú könyvek írásába kezdett. Az országgyűlés történetét az ott tárgyalt kérdések, főbb témák szerint akarta megírni. Feltehetően a vallási kérdésről szóló munkájával teljes egészében elkészült, s annak német nyelvű kiadásáért lépéseket is tett. Ez a könyv azonban elveszett, illetve csak töredéke maradt fenn. Szintén csak részletek, előbeszéde és első fejezetének egy része maradt fenn a főrendi tábláról tervezett másik művének is.13 Kossuth tudósításai és korai műveinek töredékei arról tanúskodnak, hogy nemcsak megértette és közvetítette a rendi társadalom reformjára irányuló leghaladóbb gondolatokat, hanem maga is eredeti módon érvelt a reformok és a társadalmi változások szükségessége mellett. A felvilágosult gondolatokat már fiatalon megismerte, családi környezete, műveltsége pedig fogékonnyá tette a liberalizmus befogadására, amit aztán a kaszinókban, egyesületekben kibontakozó együttgondolkodás érlelt igazán meg benne, személyében is példát nyújtva a haladó gondolatok folytonosságára. 1833-ban keletkezett jegyzetei, töredékei azt mutatják, hogy a politikai élet eseményeit megpróbálta történetfilozófiai és politikaelméleti összefüggésekben elhelyezni.14 Ekkor is, mint majd 1858-as kéziratában, foglalkozik az emberi társaság, társadalom keletkezésének és működésének törvényszerűségeivel. Az embert csak közösségi lényként tudja elképzelni, mint társadalmon kívüli lény csak a költői, vagy filozófiai absztrakciókban létezhet. Az újkori politikai gondolkodás modelljei szerint megkülönbözteti az emberi közösségek természeti és polgári szakaszát, bár a kettő közti átmenet mibenlétét nem igazán fejti ki. Ez a megállapítás azért fontos, mert, megint csak a kor felvilágosult hagyományához csatlakozva, az emberiség, az emberi társadalmak általános, minden közösségre jellemző vonásait hangsúlyozhatja, másrészt azért, mert a polgári társaság jellemzőiként olyan új társadalomszervezési elveket, célokat fogalmaz meg, amelyeket a hazai társadalomfejlődés elé követendő mintaként állít. Az ember természeti lényként a természeti törvények meghatározottságában él, de invenciózussága és szabadsága lehetővé teszi elszakadását a természet szabta kényszerektől, 13

KLÖM VI. 346., 366-368.; Barta, 1966. ??, 200-206. Kossuth A magyar főrendek 1833-ban című tervezett munkájának előbeszéde és töredékei. A szöveget ismerteti és értékeli Barta, 1966. 206-234. Vö. Szabad, 1977. 30-34.; Szabad, 2002. 28-35.; Závodszky, 1994.; Miskolczy, 2005/b. 155-158.

14

7

fűzi tovább gondolatait. Kossuth ismeri kora utilitarista-hedonista antropológiáját, miszerint az embert szükségleteinek kielégítése motiválja, örömei fokozására, jólétre, kényelemre és haszonra törekszik, s biztonságban szeretné tudni mind saját személyét, mind pedig javait. Ezen feltételek érvényesülése biztosítja számára a boldogság érzését. Az emberek célja tehát a boldogság, s mivel az ember társas lény, az általa létrehozott társadalomban egyrészt saját érdekeit, saját önzését követi, másrészt viszont tekintettel kell legyen mások hasonló törekvéseire. Azáltal, hogy az emberek közösséget alkotnak, kölcsönös viszonyok erőterébe lépnek be, amit az érdekek határoznak meg. Kossuth szerint csak az a közösség működik jól, célszerűen, ahol van közérdek, vagyis létezik egyfajta közmegegyezés, konszenzus, és érvényesül a társadalmi igazságosság, ahol az igazság szabja meg az egyes emberek „erkölcsi lételét, polgári körét”.15 A társadalomban meglévő kölcsönösség alapján úgy véli, hogy csak az várhatja el, hogy „természeti, emberi s polgári jogait” tiszteletben tartsák, aki tiszteletben tartja mások hasonló jogait. A személyes integritás, jogalanyiság természetjogi kategóriája mellett az egyenlőség és az ahhoz kapcsolódó kölcsönösség elvei is megjelennek értelmezésében. Az egyenlőség, a kor egyik nagy kérdése, már fiatalon intenzíven foglalkoztatta. A közösségbe illeszkedés, az egyenlőségen alapuló kölcsönösség természetes módon korlátozza az egyén szabadságát, vagyis nem rendelkezik korlátlan akarattal, nem teheti azt, amit csak szeretne, mert az önkényeskedéshez, hatalmaskodáshoz vezet, ami éppen ellentéte a szabadságnak. Kossuth szerint a tényleges szabadság önkorlátozással jár. „Mi a szabadság? Engedelmesség a törvény iránt. Kevés szóba szorított philosophiája a társaságos szövetkezéseknek, örök, czáfolhatatlan igazság!” Úgy véli a törvény biztosítja, hogy mindenki tiszteletben tartsa a másik jogát, ne sértse annak szabadságát. A törvény uralma alatt létrejött törvényes rend, jogbiztonság teszi igazán szabaddá az embereket, azaz ha nem más emberek, hanem a törvények uralma alatt élhetnek. A jogbiztonság csak akkor valósul meg, ha a törvény egyformán érvényes mindenkire, s az alól senki se vonhatja ki magát, vagyis mindenki aláveti magát a törvényeknek. Az európai haladás követelménye, a törvény általános, mindenkire kiterjedő hatálya teremti meg Kossuth szerint a polgári létet, a személy- és vagyonbiztonságot, ami fejleszti a polgárok értelmét, növeli szorgalmukat, és mint közérdek integrálja is őket, hisz a „társaság” igazi célja a személyi és vagyoni jogok biztosítása.16 Később a Pesti Hírlapba írt cikkeiben is többször azonosította a rendet és a szabadságot. A „rend és szabadság nemcsak nem két ellenkező fogalom, sőt lényegesen ugyanazon egy; mert a szabadság ép abban áll, hogy elnyomatva senki se legyen, sőt inkább jogát mindenki bátran gyakorolhassa, ugy t. i. hogy saját jogunk gyakorlata, másokat hasonlóban ne gátoljon. Ez a határ, mellyen tul féktelenség van, és elnyomás, és zsarnokság van, de szabadság nincs; és épen ez a határ egyszersmind, melly a rendet a rendetlenségtől elválasztja.” — írta 1843-ban.17 A korlátlan akaratérvényesítéssel szemben, az egyént védő törvények által biztosított szabadságban Locke szabadság-értelmezésére ismerhetünk rá.18 15

KLÖM VI. 368-369. Vö. 347., 349-352. KLÖM VI. 369. Lásd még uo. 349., 350-352., 370-371., 376., 379. Vö. Miskolczy, 2005/b. 156. 17 A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz. Vö. Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz. Egy későbbi, Szabadság és rend című cikkében a következő meghatározást olvashatjuk: „»cselekedj másoknak, a mint kivánod hogy mások neked cselekedjenek.« — A szabadság fogalma polgári társaságban (tehát a jog mezején) nem más: mint tehetség akkint cselekedhetni, mikint ha mindenki cselekszik, egyiknek cselekvési joga, másiknak cselekvési jogát lehetetlenné nem teszi. Tehát a jogoknak olly rendezete, hogy mindenki által, együtt egy más mellett, háboritlanul gyakoroltathassanak. Ez a szabadság criteriona, és ez egyszersmind a rend fogalma.” Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. Ezzel egybehangzóan fogalmazott 1847-ben megjelent röpiratában. Deregnyei, 1989. 50. 18 „A szabadság ugyanis annyi, mint mentesnek lenni attól, hogy mások korlátozzanak és erőszakot alkalmazzanak velünk szemben, ami pedig lehetetlenség ott, ahol nincs törvény; viszont a szabadság nem abban áll — miként mondják —, hogy mindenkinek szabad azt csinálnia, amihez csak kedve van. […] Hanem abban, hogy tetszése szerint mindenkinek szabad rendelkeznie saját személyével, cselekedeteivel, birtokaival és egész 16

8

Kossuth 1833-ban tehát úgy vélte, hogy a valódi szabadság biztosítja az ember boldogságát, s e korai szabadság-értelmezésében nagy hangsúlyt helyezett az egyéni szabadságra, a személyés vagyonbiztonság negatív relációjára: „Az igazi tulajdonnak […] szentnek, s örökre sérthetetlennek kell maradni.”19 Hasonló megállapítást tett a Pesti Hírlapban is. „Mert ha nem az egyének szabadsága és boldogsága végett vannak a polgári társaságok, ugy nem tudjuk mi végett vannak. Nézetünk szerint […] épen a status boldogsága s kifejlődése végett kell, hogy annak irányában egyes polgárok szent és sértetlen individualitással birjanak […] s […] merő czéltévesztés engedni, hogy a statusok az egyes polgárok egyéniségét absorbeálják.”20 A hazai eszmetörténet az 1990-es évek elején megindult elméleti nyitás következtében kezdte a szabadság eltérő fogalmait megkülönböztetni. Ez akkor is fontos volt, ha az egyes politikusokra, politikai gondolkodókra, így Kossuthra is, nem feltétlenül a kétféle szabadságfogalom elhatárolása volt a jellemző, hanem inkább azok valamilyen kapcsolatának kialakítása. A hazai recepcióban a negatív és pozitív szabadság kategóriái a magyar hagyománynak jobban megfelelő egyéni és politikai szabadság fogalmaiként terjedtek el.21 Péter László jól ismerve a kétféle hagyományt, Montesqieu szabadságról alkotott tételeit elemezve, arra a következtetésre jutott, hogy a magyar politikai kultúrában mindig nagyobb hangsúlyt kapott az alkotmányos szabadság, azt tartották fontosabbnak, értékesebbnek, illetve az iránt voltak érzékenyebbek. A közszabadságokkal, a politikai szabadsággal szemben az egyéni szabadság, a magánszféra védelme sosem kapott akkora figyelmet.22 Ehhez még azt a megállapítást kell hozzáfűznünk, hogy a köz és a magán szemléleti és tényleges elkülönülése csak a 18. század végétől indult meg, s terjedt el a 19. század első felében.23 A régi magyar, szokásjogi alkotmányt nem is lehet adekvátan a köz és a magán szempontjai szerint értelmezni. A jogi gondolkodásban, ami a hazai politikai gondolkodásnak is meghatározó rétege volt, éppen a természetjogi iskola hatására különültek el a közjog és magánjog nagy területei. A helyzetet jól tükrözi az a vita, ami az 1840-es évek közepén zajlott le Pulszky Ferenc és Eötvös József között. Pulszky Benjamin Constantnak A régiek és a modernek szabadságának összevetéséről írt esszéjét ismerteti, s próbál belőle érveket formálni a municipalista álláspont védelmében a centralistákkal szemben. Eötvös, akiről nem állíthatjuk, hogy nem volt érzéke az eszmék iránt, elutasítja a szabadság ezen kétféle értelmezését és persze Pulszky aktualizálását is. Később ő maga is szembesül az egyéni és politikai szabadság eltérő szerepével, hatásaival.24 Kossuth a szabadságot a „társaság” minden tagjára egyformán vonatkozó törvény uralmában és a polgárok belátásában, önérdekük racionális és önkéntes korlátozásában látta. De milyenek legyenek azok a törvények, amelyek biztosítják a közösség jó működését? Az „egyenlőn védő, egyenlőn fenyítő törvény” a többségi akarat kifolyása legyen, írja, s a többségi akaratot „nemzeti akarat”-nak tekinti.25 Már ebben a korai munkájában a többségi elvre hivatkozik, s az alapján értelmezi a közvélemény fogalmát is. A jó és állandó törvény a többség érdekével megegyező közérdeket kell kifejezze. Azt a problémát pedig, hogy a többség nem rendelkezik kellő politikai bölcsességgel, vagyis a közérdeket tévesen, vagy vagyonával ama keretek között, amelyeket engedélyeznek a törvények, melyeknek alá van vetve, miközben nincs alávetve senki más önkényes akaratának, hanem szabadon követheti a sajátját.” Locke, 1986. 77. Vö. Závodszky, 1994. 200.; Sajó, 1996. 1-2., 10. 19 KLÖM VI. 379. Vö. 351., 371. 20 Statusgazdasági tájékozás. Pesti Hírlap 1842. 121. sz. 21 Berlin, 1990/a. Berlin nevezetes esszéje a hagyomány újraértelmezésére vállalkozott, s alapvetően Benjamin Constantra és az oxfordi neohégeliánusokra támaszkodott. Berlinre és a hazai recepcióra Dénes, 1998. Lásd még Kiss, 1993.; Gergely, 1998. 22 Péter, 1991. 23 Habermas, 1971. 24 Pulszky, … Eötvös, 1845. Vö. Gergely, 1985. 25 KLÖM VI. 379.

9

rossz hatásfokkal alakítja ki, azzal próbálja áthidalni, hogy a törvényhozásra kettős feladatot testál, egyrészt figyelje, találja el a közösség, a nemzet valódi szükségleteit, másrészt vezesse és nevelje a közvéleményt. E kölcsönös kapcsolat csak a nyilvánosság közegében működhet hatékonyan. Már megyei politikusként beszédet mondott a sajtószabadság mellett, az országgyűlésen pedig gyakorlati lépéseket tett a nyilvánosság terének kibővítésére.26 Kossuth a joggyakorlás alapjának a műveltséget tartotta, ezért a nevelést, a nép felvilágosítását is olyan eszköznek tekintette, amely áthidalhatja a helyes közérdek kialakításának problémáját, és alkalmassá teszi a népet a szabadságra. Sőt, már-már paradoxnak tűnően, azt is leszögezte, hogy a szabadság által válnak az emberek igazán alkalmassá a szabadság gyakorlására.27 Ezt a kijelentését később többször is megismételte.28 Hasonló összefüggést olvashatunk Wilhelm von Humboldt egy korai, az állami beavatkozás határairól szóló munkájában, amely azonban csak 1851-ben jelent meg. Humboldt a szabadságot épp azért tartotta fontosnak, hogy az emberben benne rejlő sokféle lehetőség, képesség kibontakozhasson. Perfekcionistaként fontos tényezőnek tekintette a nevelést, a képzést, s úgy vélte, hogy a művelt emberek a szabadságot saját tökéletesítésükre használják. Míg ő határozottan elutasította az állami beavatkozást, a német liberalizmusnak volt olyan irányzata, ezt tükrözi a „Staatslexikon” szemlélete is, amely a nevelést állami feladattá akarta tenni.29 Kossuth a jogkiterjesztés mellett azt a később többször emlegetett érvét is felhozta, hogy nem gyengül a szabadság, ha abban többen osztoznak: „A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.” Ennek közösségi fedezetét pedig abban látta, amit egyébként az országgyűlés reformerei is sokat hangoztattak, hogy az alkotmányt hatszázezer előjogos helyett tízmillió ember védi majd, kitágul a nemzettest és hatékonyabb közösségi formát vesz fel. Azaz másképp alakul ki, illetve más lesz a közérdek, s minél többen osztoznak annak formálásában, annál többen érzik magukénak a közösséget, annál többen azonosulnak annak ügyeivel: „csak azon érdek erős, mellyben sokan osztoznak, s mellynek föltartása sokaknak szívén fekszik.”30 Ezen a ponton érkezünk el Kossuth meglehetősen eredeti megfogalmazásához, amellyel elutasítja a hagyományos, privilégiumokon alapuló szabadságfelfogást és helyébe a természetjogi indíttatású, jogegyenlőségen alapuló polgári szabadságfogalmat állítja. „Meglehet, hogy a szabadságok, mellyekkel mi magyarok dicsekszünk, talán éppen ellenkezésben állanak a szabadsággal; mert a szabadság egy és közönséges, ennek nincs többes számja; meglehet, hogy akinek szabadságai vannak, annak szabadsága nincs, — meglehet, hogy ahol egy részben praerogativák és privilegiumok léteznek, — minthogy a privilegium kiváltság a törvény alól — ott a más részen szolgaság, és megszorítás találtatik.”31 A szabadságnak ez a meghatározása már 1832. szeptember 5-én a sajtószabadság védelmében mondott beszédében

26

KLÖM VI. 382-383., továbbá a nyilvánosság melletti érvei 383-387. Hasonlóan vélekedett a közvélemény és a törvényhozás szerepéről a Törvényhatósági Tudósítások előfizetési felhívásában. KLÖM VI. 462-463. Kossuth közvélemény értelmezésére Veliky, 1988. Kossuth megyei és országgyűlési szereplésére Szabad, 1977. 23-24., 26-35.; Szabad, 2002. 22-23., 26-35. (Barta, 1966. 23-199.; Kosáry) 27 KLÖM VI. 376-377. 28 „jog és szabadság által válik az emberfia leghamarabb éretté a szabadságra.” Választási rendszer városokban. Pesti Hírlap 1841. 94. sz. Vö. Kossuth, 1841. 239.; Egy kis commentár a Pest városi körlevélhez. Pesti Hírlap 1843. 291. sz. 1851 tavaszán kidolgozott alkotmánytervében is hangsúlyozta ezt az összefüggést. Spira, 1989. 73. Gergely András és Závodszky Géza Bölöni Farkas Sándor hasonló tartalmú megállapítását említi. Gergely, 1987/a. 67.; Závodszky, 1994. 201. 29 Huoranszki, 1993. 19., 28-33. 30 KLÖM VI. 378. „Szabadság nem veszít, ha megosztatik, sőt mindenkor nő és erősödik.” Kossuth, 1841. 25. Ugyanez a politikai szabadságra vonatkoztatva: „megosztás által nem veszít a megosztó”. Iparegyesület. Pesti Hírlap 1841. 32. sz. 31 KLÖM VI. 372., 378.

10

is megtalálható volt.32 De hasonló összefüggést olvashatunk a Pesti Hírlap több cikkében is: „a hol kiváltságos szabadság van, ott sem rend, sem szabadság nincs; mert olly szabadság igényeltetik, — például adómentesség, — mellyet ha minden ember igényelne, a status merő lehetetlenség; csak ezen szempontból lesz világossá: hogy a szabadságnak nincs pluralisa, hogy az megosztás által nem fogy, sőt nő, sőt erősödik.”33 Jól tudjuk, hogy a rendi norma mereven kettéválasztotta az ország lakosait kiváltságosokra („populus”) és kiváltságnélküliekre („plebs”). A jogi állapotok persze nagyon különbözőek voltak, az emberek épp azáltal különültek el, különböztették meg magukat, hogy milyen jog alatt éltek. A rendi norma a széttagoltság formájában létezett. A közösségek a királytól szerzett, a királlyal megerősített kiváltságaik, előjogaik révén határozták meg állapotukat, az egyének pedig ezektől az eredeti közösségektől nyert jogaik alapján társadalmi státuszukat. A jogok és persze az azokkal szorosan együttértelmezett kötelességek mindig a közösségekhez tapadtak. Az egyén beleszületett valamely közösségbe, s a közösség korlátozta tagjainak jogait. A rendiség minőségekben gondolkodott, erkölcsi minősítéseken, rítusokon és előítéleteken keresztül érvényesítette a közösségek eltérő jogaiból fakadó különbségeket és a hierarchikus rendszert. Az előjogok, a kiváltságok épp e minőségek különbözőségét fejezték ki. A rendi minősítés nem hozott létre átjárhatatlan válaszfalakat, kasztszerű elkülönülést, bár a korabeli szóhasználatban gyakran éltek ezzel a képpel. A csoportok közt, ha erős megkötöttségekkel is, de volt átjárhatóság, amit a rendiség átminősítésekkel legitimált.34 Ezt a szemléletet és társadalomszervezési rendet a természetjog egyenlőségi elve alapján épp azzal akarták felszámolni, hogy a jogi különbségek, státuszok megszüntetésével mindenkit azonos jog alá rendelnek, Kossuth megközelítésében, mindenkire ugyanaz a törvény és egyformán vonatkozik. Széchenyi pár évvel korábban már a Hitelben kifejtette az új társadalomszervezési elv lényegét, miszerint nem lehetnek az egyik oldalon csak a jogok, a másikon pedig csak a kötelességek. A kölcsönösséget hangsúlyozta, hogy a jogokból kötelességek, a kötelességekből pedig jogok következnek. Wesselényi a Balítéletekről című művében pedig azzal érvelt a jogkiterjesztés mellett, hogy nem rablott jogokkal rendelkeznek a kiváltságosok, épp ezért nemesi előjogaikat, szabadságaikat osszák meg a nemtelenekkel. Vagyis úgy szólította meg kiváltságos társait, hogy nem kell lemondaniuk jogaikról, hanem csak osztozniuk kell azokban az adózó néppel. Ugyanakkor felszólította őket arra is, hogy a terhek egy részét is vállalják át.35 Kossuth is úgy érvel a jogkiterjesztés mellett, hogy a nemesség ne lemondjon a jogairól, hanem ossza azt meg a nemtelenekkel, és próbálja nyugtatni a nemességet, hogy nem 32

KLÖM VI. 341. Szabadság és rend. Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. Lásd még Városi polgárjog. Pesti Hírlap 1841. 93. sz.; Igazolás és feleletek. Pesti Hírlap 1843. 217. sz.; A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz. Vö. Gergely, 1987/a. 66-67. 34 A rendiségben érvényesülő sokféle jogállapotról beszél Frank Ignác is 1845-ben megjelent, Az osztó igazság törvénye Magyarhonban című könyve első kötetében: „Már bizonyos mértékű szabadsága minden embernek vagyon […] De nem egyenlő minden embernek szabadsága […] Sőt, nem kis különbség vagyon 1. idegenek és hazafiak; 2. uralkodó vagy más vallásúak; 3. egyházfiak és világi emberek; 4. nemesek és nemtelenek között. Továbbá: egyházfiak között vannak Fő-papok (Praelati), nemesek között Fő-urak (Barones, Magnates, Proceres). Mások még az ország nemesei és egyház nemesei. Vannak azután szabad királyi városok és ezek polgárai; még a jobbágyok és parasztok között is vagyon különbség. Azt is ide vonni lehetne, hogy a katonáknak, kereskedőknek, mesterembereknek, fuvarosoknak, továbbá mindenféle hivatal viselőnek, orvosoknak, ügyvédeknek, s egyebeknek külön-külön szabadságai és rendtartásai vannak.” Idézi Tóth Z., 1991/a. 85-86. A rendiség absztrakt politikai kategóriákban megjelenő társadalomszervezetét és a rendi norma érvényesülését szemléletesen mutatják be Tóth Zoltán írásai. Tóth Z., 1986.; Tóth Z., 1987.; Tóth Z., 1991/a.; Tóth Z., 1991/b. 35 Széchenyi, 1830. 226-227.; Wesselényi, 1833. 162-165., 180-181., 187-191. A rendi felfogás is ismerte az ősi, egyenlő szabadság elvét, Werbőczi a Tripartitum Prológusában úgy fogalmazott, hogy „a természet törvénye szerint mindenki szabadnak született”. (Előbeszéd 2. cím 7. §.) Idézi Tóth Z., 1991/b. 21. Ezért sem tartották szükségesnek az 1848-as törvényhozók a jogegyenlőség tételes deklarálását, bár az előbeszédben tettek rá utalást. Vö. Schvarcz, 1889/a. 17-28.; Szabad, 1976. 52-56. 33

11

veszti el azáltal jogait, ha az többekre is kiterjed. Nem a nemességnek kell leszállnia a néphez, hanem azt kell magához felemelnie.36 A társadalmi igazságosság és az egyenlőség elve ezt az érvelést indokolttá tette, s érezhető volt benne valamiféle társadalmi lelkiismeretfurdalás felkeltésének a szándéka is.37 Azonban a rendi szemléletet őrző nemesség jól érzékelte, hogy a jogegyenlőséggel többletjogait, kiváltságait veszti el, s az előjog, ha nem is mindig egyértelműen, de előnyöket biztosított a társadalom szervezetében. Kossuth frappáns megfogalmazása, hogy a szabadságnak nincs többes száma, egyértelmű szakítást jelent az előjogokra hagyatkozó rendi szemlélettel és a jogállapotok különbségén felépülő hierarchikus társadalom-felfogással, a szabadság egységes és általános fogalmával pedig kibontja az egyént az eltérő jogokon alapuló közösségi meghatározottságaiból. A polgári értelmű egyéni szabadság a hierarchikusan elrendeződő rendszerben történő egyéni mozgást jelenti. Az egyén cselekvésének határai a társadalmi rend és az azt védő hierarchia. A jogi különbségek és a hierarchia felszámolásával tágul az egyéni cselekvési tér a társadalomban. Kossuth számára a szabadság mindenekelőtt jogegyenlőséget jelent, amit az új törvényeknek kell biztosítaniuk.38 A rendi alkotmány szokásjogi alapú volt. A (kiváltságos) nép, a „populus” hallgatólagos megegyezése, jogi meggyőződése volt a szokás, ami sokáig erősebb volt a törvénynél, akár le is ronthatta annak érvényét. A király által, később pedig ezen jogát megosztva az ország nemeseivel, a velük folytatott „tractatus” útján, a diétán meghozott törvények, amelyeket az uralkodó „decretum” formájában adott ki, csak akkor maradtak fenn, ha a szokás is fenntartotta őket. A királyi hatalom megerősödése, a hozzá kapcsolódó szuverenitás fogalom Nyugat-Európában egyre gyakoribbá tette a központi hatalom normaalkotó tevékenységét és növelte a törvények tekintélyét, erejét. Az újkori természetjog hatására terjedő jogösszesítés, jogegységesítés, majd rendszeres törvénykönyvek megalkotása (kodifikáció) tovább növelte a törvények szerepét. A törvény, amely csak egyik megjelenési formája volt a jogi normának, a legfontosabb jogforrássá lépett elő. Magyarországon ez a folyamat lassabban haladt, a hagyományos szokásjogi szemlélet még a 19. század közepén is tartotta magát, a törvényi jog is csak lassan terjedt. Széchenyi a Hitelben Bentham nyomán hosszasan érvelt a törvények megváltoztathatósága és a világos, pontos törvényalkotás mellett, vagyis elutasította a történeti jog- és alkotmányfelfogást. Kossuth 1833-as szövegében is találunk hasonló kijelentéseket, miszerint az ősök nem alkothattak megváltoztathatatlan intézményeket. Ő is felismerte a törvények szerepét, hogy a történeti hagyomány rétegzettségét erőteljesen őrző szokásjoggal szemben a társadalmi igazságosságnak, és az alapján az újraértelmezett közérdeknek jobban megfelelő törvényekkel lehet új, igazságosabb és célszerűbb intézményeket megvalósítani. Azok közé tartozott, akik a kodifikáció, az egységes jogrendszer és a törvényi jog támogatóinak számítottak, és akik merészebben szakítottak a történeti jogszemlélettel.39 36

KLÖM VI. 378. Később a Pesti Hírlapban hasonlóan érvelt: „kecsegtetők magunkat azon reménynyel, hogy talán épen a magyar nemességnek lesz feltartva azon példátlan dicsőség, hogy szabadalmait, istennek legfőbb adományaért az általános népszabadságért cserébe adva, magához a népet fölemelje”. A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz. 37 Miskolczy, 2005/a. 41. 38 Tóth Z., 1991/a 92.; Thibaud, 1995. 37. A klasszikus liberalizmus a hierarchiában látta a szabadság korlátait. Szabó M., 1989/a. Szintén Tóth Zoltán tanulmányai mutatják be, hogy a jogegyenlősítés és individualizáció folyamatában hogyan bomlanak ki a közösségek jogaiból az egyéni státuszok, s miként válnak a rendi norma egyes elemei a magánjog részévé. De arra is felhívja a figyelmet, hogy a megszűnő rendi-jogi különbségek kulturális, szemléleti elemként továbbélnek a polgári korszakban is. Tóth Z., 1991/a.; Tóth Z., 1991/b. Péter László is több írásában utal arra, hogy a jogkiterjesztési folyamat miként vezet a polgári korszakban hierarchikus különbségekhez, és hogy nem teremti meg teljes mértékben a civil társadalom jogi egyenlőségét. Péter, 1989.; Péter, 1997. 39 Széchenyi, 1830. 189-199.; KLÖM VI. 372-373., 378. A szokás erejéről, jogi bizonytalanságot okozó szerepéről a Pesti Hírlapban is megemlékezett. „Mert nem tudja az ember, törvény e a törvény, vagy szokás a törvény, vagy a decisio, vagy mit én tudom? Elméletileg csak megmondhatnók: hogy törvény az, mit fejedelem s

12

A társadalmi igazságosság, a jogegyenlőség és a közösség célszerűbb megszerveződésének érvein túl, egy másik érv is szólt a jogkiterjesztés mellett, a haladásé. A természeti törvények analógiájára felfogott, kikerülhetetlen változás képzete szintén egyre markánsabb gondolattá vált a hazai politikában. Kossuth is úgy vélte, hogy az „idő […] előhaladásra kisztet”, és hogy a társadalmi formák sem változtathatatlanok, azok tökéletesítésre szorulnak. A fejlődést az emberi természet sajátjának, a tökéletesedés vágyát pedig az ember egyik legfontosabb tulajdonságának tartotta, aminek transzcendens összefüggéseit sem hallgatta el, miszerint a gyarló ember „tökéletességében a Teremtőhöz közelít.” A perfekcionalizmus keresztény hagyománya és annak az üdvtörténetből származó teleologikus szemlélete szintén jelen volt a hazai politikai kultúrában. Széchenyi utilitárius érvei mellett számos perfekcionista megnyilvánulása is szembetűnő, míg Wesselényi a civilizálódást, a fejlődést célzó programját abszolutizmus-ellenes, az autonómiák növelésére irányuló politikával kapcsolta egybe. Szemléletében felfedezhetők utilitarista vonások is, de alapvetően perfekcionista volt. A haladás, a javítás, a kor parancsára való hivatkozás, a szokás által fenntartott előítéletekkel, sötétséggel szembeni felvilágosítás, a civilizálódás, a nemzet csinosodásának toposzai Kossuth e korai szövegében is megtalálhatók.40 Kossuth tehát a haladás elvét vallotta. II. 2. A szabadság fogalma az 1858-as értekezésben és a természetjogi hagyomány Kossuth 1858-as munkáját alapvetően nemzetközi jogi értekezésnek szánta, s ebben a témában folytatott tanulmányokat és készített jegyzeteket. Az angliai „lecture”-ök, tanulmány méretű előadások környezetében keletkezett kézirat befejezetlen, és mintegy nyolcvan lapnyi töredékből áll, amelyek közt találhatunk szakmunkából kivonatolt jegyzetet, tartalmi vázlatot, s a már kidolgozott szöveg többször javított változatát. Ezek főként a nemzetközi jogról, illetve az európai folyamjogról szóló fejtegetéseket tartalmaznak. Kossuth a bevezető részekben fiaihoz intézett, erőteljesen moralizáló sorai után alapfogalmakat tisztáz, amiből inkább jogszemléletét, mint politikáról vallott nézeteit ismerhetjük meg, de kiderül ebből az is, hogy az újkori politikai gondolkodás kategóriáinak megfelelően miként képzelte el a társadalom modellszerű változásait, fejlődését, az egyén, a jog és a közösség összefüggéseit. Kapcsolódik a kéziratokhoz még egy 1858. januári keltezésű feljegyzés a népjogi kérdésről.41 Fejtegetései során abból indul ki, hogy az ember természeténél fogva rendelkezik olyan ösztönökkel, amik a társas élet, a társadalmi együttélés kialakítására és fenntartására késztetik. Olyan antropológiát vall, ami nem csupán az önérdekkövetést, az egyéni önzést tekinti az ember alapvető, természetes tulajdonságának, hanem a másikkal kialakítandó viszonyt, a társas életre való törekvést is. De míg az állatoknál a társulás csak ösztönös, az embernél, mint értelmes és akaratszabadsággal rendelkező lénynél a lelkiismeretből fakadó erkölcsi érzék, a mások iránti kötelesség felismerése biztosítja a társadalom fennmaradását. A társulás legegyszerűbb formájának a családot tartja. Az embernek ez az erkölcsi érzéke a polgári viszonyok közt, a civilizálódás során csak erősödik. Az erkölcs érvényesülése cselekvő emberszeretetet feltételez, amelynek az a keresztény tanítás az alapja, hogy ország rendei együtt alkottak; de gyakorlatban nem mindig igy van.” Birtoktalanság. Pesti Hírlap 1841. 9. sz. A régi alkotmány szokásjogi alapjairól Péter, 1985. 224-227.; Péter, 1991. 345-346. Vö. David, 1977. 57-62., 8791.; Ruszoly, 1996. 117-119. 40 KLÖM VI. 370-377. Vö. 348., 350-353.; Trócsányi, 1965.; Gergely, 1972.; Závodszky, 1994. 199-200.; Dénes, 1998. 120-121.; Dénes, 2001. 108-109.; Takáts, 1999. 237-238. A nemzet csinosodásának politikai nyelvéről Takáts, 2007. 19-20. Debreczeni Attila szerint a csinosodás nyelve a tudós hazafiság beszédmódjának folytatója. Debreczeni, 2001. 531-533., 535-536. 41 MOL R 90. I. 2670.; I. 2652.

13

mindenki úgy cselekedjen, ahogy másoktól is elvárja, hogy vele cselekedjenek.42 Érdekes, ahogy Kossuth korának jogfilozófiai nézeteit tanulmányozva a morál és a jog viszonyát igyekszik felfejteni. Az erkölcsi érzék, az igazságszeretet minősíti a jó és rossz cselekedeteket, követése tartja fenn az ember belső békéjét, hogy tettei összhangban legyenek saját lelkiismeretével, ám érvényesülésének nem feltétele a viszonosság. A morálból fakadó cselekvési kötelezettség parancsoló, pozitív jellegű, mert, aki nem azt teszi, amit az erkölcs diktál, az erkölcstelenül jár el, vagyis a morál kizárja a szabad választást valaminek a megtétele és meg nem tétele közt.43 Mivel az ember értelme és erkölcse is tökéletesedik, azaz fejlődik, társas együttélési formái is változnak. Ez a perfekcionista szemlélet nagyon ismerős az 1833-as szövegből is. A természeti társas állapotot a rendezett polgári vagy szervezett társadalmi állapot váltja fel, általában azon a ponton, amikor a normák kikényszeríthetővé válnak, azaz amikor létezik már bírói, sőt törvényhozó és végrehajtó hatalom is. Ekkor elválik a jog a moráltól. Kossuth, Fichte érvelését követve, úgy véli, hogy a jog is, mint az erkölcs, elválaszthatatlan a kötelességtől. Csak míg az erkölcs terén a kötelesség önálló, pozitív kategória, cselekvési parancs, vagy tilalom, amelynek nem feltétele a viszonosság, vagyis akkor is érvényesülnie kell, ha a másik nem úgy cselekszik, mint ahogy az elvárható lenne, addig a jog terén a kötelesség nem önálló fogalom, hanem a jog következménye, csak negatív viszonyulást vár el, arra irányul, hogy senki se sértse meg a másik jogát. Minden joggal kötelesség áll viszonosságban, méghozzá úgy, hogyha valakinek joga van valamire, mindenki másnak kötelessége azt tiszteletben tartani, tűrni. A jogállapot akkor valósul meg, ha viszonossági alapon mindenki tiszteletben tartja a másik jogát. A jog csak szabadságot ad valamit megtenni, de nem teszi azt kötelességgé. Az embernek szabad akarata van a választásra, s ha nem kíván valamely jogával élni, akkor még nem követ el jogtalanságot. A jog célja Kossuth szerint a társadalmi béke fenntartása, más „emberek szabadságának saját szabadságunkkal összhangzásba hozatala”.44 A szabadság, amelynek érvényesülését alapvetően a jogrend biztosítja, ebben az értelmezésben is inkább a negatív szabadság fogalmával esik egybe, bár a moralitás erős hangsúlyozása az egyén mások iránti kötelezettségeire hívja fel a figyelmet. Kossuth az ember és az általa létrehozott társadalom fejlődését, változását szem előtt tartva fejtette ki a morál és a jog közötti különbséget. Az előbbi az ember belső békéjét, lelki nyugalmát, az utóbbi az emberek közötti békét biztosítja. Sem a két kategória összemosásával, sem teljes szétválasztásával, amit szerinte Kant hajtott végre, nem ért egyet. Mintegy visszanyúlva a természeti állapot természetességéhez a jog morális alapjait hangsúlyozza. A közös pontot az emberi értelemben találja meg, az ész mind az erkölcs, mind a jog közös forrása. Az emberiség erkölcsi rendeltetése, művelődése, fejlődése csak a jogállapot érvényesülésével, az emberi szabadság tiszteletben tartásával valósulhat meg. A jogállapotot sem elsősorban a szankciók, a jogot kikényszerítő bírói hatalom tartja fenn, véli erőteljes kanti áthallással, hanem az emberek erkölcsi érzéke, s abból fakadó jogkövető magatartása.45 Kossuth természetjogi iskolázottságának megfelelően a jogot az emberi értelem és morál mértékéhez szabja, a jogot visszavezeti az erkölcsiség, az igazságosság 42

MOL R 90. I. 2670. 13-16., 18. A kéziratnak az archiválás során kapott lapszámozására hivatkozom. MOL R 90. I. 2670. 14-16., 19-21. Kéziratában Kantra, Fichtére, Feuerbachra, Schlegelre és Hegelre hivatkozik. 44 MOL R 90. I. 2670. 12., 15-16., 17., 18-23., 27-28. Kossuth Fichtének a kötelezettség megkülönböztetésére irányuló tétele alapján a kanti meghatározást, hogy cselekedj úgy, hogy a saját szabad akaratod gyakorlata mindenki más hasonló szabadságával összeegyeztethető legyen, a következőképp fogalmazza át: „az ésszerű jog felhatalmaz mindazon cselekvésekre, mellyeknél tennen szabad akaratod gyakorlata mások szabad akaratának hasonló gyakorlatával összeegyeztethető.” Uo. 19-20. Hasonló meghatározással már a Pesti Hírlap vezércikkírójaként is kísérletezett. Vö. A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Szabadság és rend. Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. (Lásd még a 17. jegyzetet.) 45 MOL R 90. I. 2670. 21-27.; Huoranszki, 1993. 23. 43

14

elveire. A józan ésszel minősített jogeszme, az „észszerű jog” hangolja össze az egyének akaratszabadságát, azaz közvetít a közösségi és egyéni szabadság közt, s érvényesíti a társadalmi békét. A jogeszme tesz tévedhetetlenné a „törvények és társadalmi institutiók jogszerűségének megítélésében” is, s különösen fontos szem előtt tartása a nemzetközi jogban, mert a nemzetek (jog)vitáiban nincs bírói fórum, ami közöttük dönthetne. A független társadalmak fölött nem létezik egy olyan hatalom, ami érvényt szerezhetne a szankcióknak, ezért viszonyukat úgy kell Kossuth szerint felfogni, mintha természeti, azaz pozitív intézményekkel nem rendezett állapotban élnének. Kivételt csak az képez, ha magukat szerződés vagy szokás által valamilyen pozitív szabálynak alávetik.46 Kossuth értekezésében a természetjogi iskola nézetei szerint megkülönbözteti egymástól a jogot és a törvényt. Jogértelmezésében elutasítja a históriai jog képviselőinek azt az álláspontját, hogy csak az a jog, amit az idő és gyakorlat azzá emel. Ő a jogot az örök és általános jogeszméből vezeti le, amelynek konkrét, részleges és koronként változó megjelenési formája a törvény: „egy és általános az erkölcsiség eszméje s egy és általános az absolut jogszerűség fogalma”.47 A korban a minden embert egyaránt megillető jog képzetét és az abból levezetett emberi jogokat egy univerzalista emberszemlélettel támasztották alá. Az emberi természet lényegének változatlan felfogásával szemben, annak „mesterséges”, történeti-társadalmi fejlődés során kialakult szemlélete állt.48 Bár Kossuth szembehelyezkedett a történeti joggal, a történeti tradíciók radikális tagadásáig mégsem jutott el. A metafizikai szintre emelt jog- és igazságeszme, és annak az ésszerűséggel való egybekapcsolása inkább a társadalmi intézmények megreformálásának legitimációs forrása nála. A törvények, amik az előzőekben leírtak szerint változtathatóak, elsősorban rendezett társadalmakban válnak meghatározó jogforrássá, ahol megjelenik a közhatalom, egy „souverain hatalom” („authorité souveraine, felség hatalom”), amely pozitív intézményekkel, direktívákkal, normákkal szabályozza a társadalom életét, s azokat ki is kényszeríti. A törvényekben érvényesülő pozitív jog és intézmények azonban nem ellenkezhetnek a jogeszmével, vagyis Kossuth a törvényeket a morál és az igazság elveivel szembesíti, hogy a törvényszerű egyben jogszerű és igazságos is legyen. A jogeszmét pozitív törvények nem korlátozhatják, mert az „a természet örök rendje” ellen elkövetett vétek. Persze nem mindegy, hogy milyen moralitást érvényesítenek a törvények, hisz Kossuth jól tudja, hogy a törvények legtöbbször azok érdekeit fejezik ki, akik azt hozzák. Ezért fontos az, hogy kinek a joga a törvényhozás, hogy a törvényhozó hatalommal a magának isteni jogot követelő, korlátlan uralomra törő fejedelem, vagy a nép rendelkezik-e, amely korlátozni szeretné a fejedelem ezen jogát. Kossuth a természetjogból merített egyenlőségi elv alapján dönt úgy, hogy a többség által gyakorolt hatalom nagyobb garanciát nyújt arra, hogy a törvényekben a közérdek és a társadalmi igazságosság szempontjai jobban meg fognak jelenni, ami egyben a kor követelménye is, hiszen a „törvényt a jogeszménnyel összhangzásba hozni a haladó polgárisodásnak feladata.”49 46

MOL R 90. I. 2670. 18-20., 23., 29., 36. Kossuth a nemzetközi jog vonatkozásában is megkülönbözteti egymástól a „természeti” és a „tényleges (positív) népjog”-ot. Uo. 32., 35. A „polgári társaság” viszonyait és az azt szabályozó jogterületeket három részre osztja. „Magán viszonyok”, amik az embereknek egymás iránti „személyes és birtoki jogaikra és érdekeikre” vonatkoznak, amit a magánjog szabályoz. „Köz viszonyok”, amik a „polgároknak az állam (status) irányábani állását” jelenti, és a közjog szabályozza, míg a harmadik a „nemzeti viszonyok” [nemzetközi viszonyok], amik egy államnak más államokkal történő viszonyaira vonatkoznak, és a nemzetközi jog szabályozza. Uo. 79-80. 47 MOL R 90. I. 2670. 12-13., 17-18., 35., 80. Vö. Coing, 1996. 170-172., 189-192. 48 Ludassy, 1991/b. 49 MOL R 90. I. 2670. 11., 12-13., 16., 17-19., 27-28., 35. Ezen fejtegetések alapján mondja Kossuth, hogy a jogtan a jogok és a törvények tudománya. Uo. 12., 17., 29. A törvények jogszerűségének és igazságosságának követelményét a Pesti Hírlap beköszöntő vezércikkében is hangsúlyozta. Pesti Hírlap 1841. 1. sz. A jog morális

15

A fentiekből láthatjuk, hogy mind az 1833-as, mind az 1858-as Kossuth szöveg erőteljesen természetjogi fogantatású, s még nyomait sem találjuk bennük a pozitivista jogszemléletnek. Már az ókorban és a középkori keresztény gondolkodásban is fellelhető természeti törvények, természetjogi tradíciók után az újkorban vált a természetjog kidolgozott rendszerré, amely a működő jogi normákat, a hatályos jogot az igazságosság és moralitás elveire vezette vissza. Ahhoz, hogy a jó, a helyes, az igaz és az igazságos fogalmai vitathatatlanok legyenek, vagyis a jog megfeleljen a moralitás szempontjainak, a természetjog képviselői metafizikai, vagy az emberi társadalom tapasztalatain túli elvekre hivatkoztak, s arra törekedtek, hogy kialakítsák az isteni kinyilatkoztatásnak, vagy az emberi természetnek, elsősorban az emberi racionalitásnak megfelelő igazságos jog elveit és megoldásait. Abszolutizált változatukban ezeket az alapelveket univerzálisaknak, helytől és kortól független, állandó formában létezőknek képzelték el, így egyes gondolkodók szerint az emberi jogok, az ember veleszületett, tőle elidegeníthetetlen jogai is öröktől fogva, már a történelem előtt léteztek. Később, a 18. században a relativizáltabb, történetibb vélekedések terjedtek el, amelyek figyelembe vették az eltérő népek és korok sajátosságait is. Koronként és gondolkodókként változhatott annak az értelmezése, hogy az isteni rend és a(z emberi) természetnek megfelelő rend milyen viszonyban van egymással, harmonikusban vagy ellentétesben, mindenesetre az újkorban a gondviselésbe vetett hit megrendülésével, a szkeptikus és racionalista gondolkodás terjedésével szekularizálódtak a természetjogi alapelvek, és az emberi racionalitáshoz mért igények, így többek közt az egyenlőségé, a természetes jogoké és a jogbiztonságé, váltak a társadalmi igazságosság alapjává. A felvilágosodás szerzői, akik a racionalista természetjog alapján álltak, általában az emberi természet jellegzetességeit kívánták feltárni, s csak azután keresték azokat a szabályokat, törvényszerűségeket, amelyek az emberek együttélését biztosíthatják. A társadalom keletkezését a társadalmi szerződés modellje szerint képzelték el, miszerint a természeti állapotban a természetjog, a természetes szabadság érvényesült, amit felváltott a polgári társadalom és a polgári jogok korszaka. A konkrét társadalmakban érvényes jogot úgy akarták kialakítani, hogy abban a természetes állapotnak megfelelő elvek, a természetjog, azaz a jogeszme, egy eszményi jog érvényesüljön. Ezért is különböztették meg a jogot a törvénytől. A jognak ez a metafizikai szintre emelése egybevágott az univerzalista emberszemlélettel, miszerint az embernek vannak koroktól (történeti fejlődéstől) és helytől (körülményektől) független jellemvonásai, általános, minden egyénre jellemző tulajdonságai, azaz az emberi természet lényege változatlan. Az ember természetes jogainak, s az abból levezetett emberi jogoknak is ez volt a hivatkozási alapja. Bár a tudományok fejlődése és a karteziánus metafizika hatására megrendült a gondviselés erejébe vetett hit, így abban is, hogy a természetben egyfajta telosz érvényesül, a természet törvényeit már leírhatónak vélték kauzális terminusokban, mégis áthagyományozódott valami a teleologikus, célelvű felfogásból, hisz feltételezték, hogy mind az értelmes embernek, mind pedig az általa formált történelemnek céljai vannak. A társadalmak és azok fejlődésének elvont modelljei pedig kiformálták a fejlődési utak másolásának, a civilizációs vívmányok átvételének reformer szerepeit.50 alapjairól szólt Felelet című könyvében is: „bár nem következik, hogy minden, a mi erkölcs, egyszersmind jog is legyen: annyi bizonyos, hogy jog nem lehet, a mi magában erkölcstelen.” Kossuth, 1841. 133. 50 David, 1977. 12., 124-127.; Szabó I., 1980. 24-35.; Huoranszki, 1993. 16-17.; Coing, 1996. 14-17., 24-33, 3641., 138., 170-172., 182-192.; Ruszoly, 1996. 119. A természetes jogok és emberi jogok értelmezéséhez lásd még Ludassy, 1991/b.; Sajó, 1996.; Freeden, 1997. Hobbes, aki mint Grotius, az önfenntartásra korlátozta az ember természetes jogát, megkülönböztette azt a természeti törvénytől. Természeti jogon az embernek azt a szabadságát értette, hogy saját belátása szerint dönthet önfenntartása feltételeiről, míg a természeti törvényt az emberek önfenntartásuk szempontjából racionális cselekvéseire vonatkozó előírásoknak és kötelezettségeknek tekintette. Hobbes szerint törvény és jog úgy különbözik, mint a kötelesség és a szabadság, ez utóbbin a külső

16

A jog terén a természetjogi iskola nagy érdeme az volt, hogy rendszerezte a jogtudomány által római jogi és kánonjogi alapokon kidolgozott európai közös (közönséges) jogot (jus commune), és előkészítette a kodifikációt, hogy a joggyakorlatban is bevezesse az egyetemeken tanított, az igazságeszmének, a jogeszmének megfelelő ideális jogot. Elismerte az uralkodó jogát a jog megreformálására, a jogalkotásra, azért, hogy a jogban a természetjog elvei érvényesüljenek. Ezáltal növekedett a törvényhozás szerepe és súlya is. A társadalmi rend középpontjába az embert állította, személyéből vezette le természetes jogait, kidolgozta a jogalany fogalmát, s uralkodóvá tette a jogi gondolkodásban az alanyi jogok és a jogszabály eszméjét. A természetjogászok figyelmüket a római jogban, s így az európai közös jogban is elhanyagolt közjog felé fordították, azaz elismertették azt az elvet, hogy a jognak ki kell terjednie a hatalmat gyakorlók és a kormányzottak, illetve a közigazgatás és az egyén közötti viszonyokra is. Jelentős lépéseket tettek alkotmányjogi, közigazgatási jogi és büntetőjogi modellek kidolgozására.51 Mária Terézia az ausztriai egyetemek után a nagyszombati egyetem jogi fakultásán is bevezette a természetjog oktatását, 1777-ben pedig a Christian Wolff konzervatívabb természetjogi felfogását adaptáló Carl Anton von Martini egyetemi tanár és államtanácsos természetjogi műveit tette kötelező tananyaggá, amely egészen 1848-ig használatban volt a magyarországi egyetemi és akadémiai jogi oktatásban. A természetjog adott keretet a jogról és a politikáról történő általános bölcselkedéseknek is, de a hazai szerzők szemléletét sokáig meghatározta Martini felfogása. A természetjog megjelent a rendek jogértelmezésében is, épp hatására kezdték ősi szokásaik, privilégiumaik és mentességeik összességét alkotmánynak tekinteni, s a koronához fűződő, alapvetően egyensúlyi, kölcsönös egymásrautaltságot feltételező politikai helyzetüket pedig szerződéses viszonyként értelmezni. A természetjogból merített érvekre is hivatkoztak, amikor módosítani akarták a rendek és a királyi hatalom közti szerződést. Az abszolutista hatalom felvilágosult programjához kapcsolódó hazai reformer értelmiség politikai röpirataiban, alkotmányterveiben is erőteljesen jelen volt a természetjogi gondolkodás és a felvilágosodásra jellemző eszmeiség. A kanti jogszemlélet meghonosítását, amely szintén nem nélkülözte a természetjogi alapokat, egyenesen uralkodói rendelet tiltotta, ez is oka lehetett, hogy hatása csak lassan bontakozott ki a hazai jogi oktatásban és szakmunkákban, s az is csak a magánjogban, mivel a közjogot továbbra is Martini nézetei uralták. A külföldi kapcsolatokkal rendelkező evangélikus és református oktatási intézmények, gimnáziumok és akadémiák nyitottabbak voltak az új irányzatra, ezek oktatási rendszerében már a húszas években kezdett teret nyerni a kanti hatás, a harmincas évektől pedig már Hegel nézeteinek megismertetésében is szerepet játszottak. Bár történtek kísérletek Hegel jogfilozófiájának recepciójára, a természetjogi felfogás és Kant eszmeisége, a terjedő történeti jogszemlélet mellett, az egész reformkor folyamán meghatározó maradt.52

akadályok hiányát értette. Tuck, 1993. 80-87.; Freeden, 1997. 69. A természetjog elvont és metafizikai jogszemléletével szemben Edmund Burke azt hangsúlyozta, hogy az ember valódi jogai szokásjogként hagyományozódnak és konkrét történelmi helyzethez köthetőek, mivel az emberi természet is „mesterséges”, társadalmi képződmény. Bentham egyenesen képtelenségnek tartotta az elévülhetetlen, természetes jogok eszméjét, képzelt törvényeknek, amikből csak képzelt jogok származnak. Úgy vélte, hogy valódi jogok, jogosultságok csak valódi törvényekből, a társadalmi élet racionális szabályaiból erednek. Bentham utilitarista értelmezését Benjamin Constant a természetes jogok alapjáról vitatta, arra figyelmeztetve, hogy a hasznos és a jogos nem feltétlenül esik egybe. A francia forradalom tapasztalatai pedig arra intették, hogy legitim, törvényes cselekedetek ütközhetnek morális alapértékekkel. Ludassy, 1991/b.; Ludassy, 1994.; Sajó, 1996. 3.; Coing, 1996. 44-46., 52-54.; Freeden, 1997. 70-72. 51 David, 1977. 46-48., 57-62., 71-77., 88.; Ruszoly, 1996. 117-121. 52 Szabó I., 1980. 39-54., 59-61., 65-88., 91-181.; Gergely, 1987/d. 297-298.; Péter, 1991. 344.; Takáts, 1999. 231-234.; Takáts, 2007. 17-19. A természetjogi hivatkozás illusztrálására csak egy rövid példa Deák Ferenc egyik országgyűlési beszédéből: „a szabad szólás oly kétségtelen és elidegeníthetetlen jussa minden embernek, melyet úgy, mint a gondolkodás szabadságát, a természetből nyerve viszi magával a társaságba, s csak akkor és

17

Kant jog- és politikaelmélete a jogpolitika és az erkölcs viszonyát kívánta megoldani, mivel korábban két szemléleti hatás is érvényesült, Machiavellié, aki teljesen elválasztotta a moráltól a politikát, sem a politikai célokat, sem annak eszközeit nem korlátozta morális megkötöttségekkel, s a politikát teljesen kivonta a morálfilozófia köréből. Ezzel szemben a természetjogi tradíció morál és politika szoros kapcsolatát hangsúlyozta, a politika elveit erkölcsi alapelvekből kívánta levezetni. Kossuth a politika kérdéseit jogi kategóriákban vizsgálta, ami szintén a természetjogi iskola sajátja, s nyilatkozataiban a politika morális alapjait és korlátait hangsúlyozta, hogy az „alá van rendelve a jog és igazság eszméjének”.53 Már egy 1836 végén kelt magánlevelében leszögezte, hogy „én erkölcshöz szeretem kötni a politicát”, a Pesti Hírlap egyik vezércikkében pedig szenvedélyesen fakadt ki a szavazatvásárlásokkal szemben: „Jog és szabadság erkölcsiségen alapszik, s a tan, miszerint czél szentesitné az eszközöket, nem a szabadság tana. […] jogot politicának feláldozni sohasem szabad”. Széchenyi támadására írt vitairatában is kinyilatkoztatta, hogy „politica és erkölcstan között a legszorosabb kapcsolat van”.54 A kontinens abszolutista rendszerei morális érvekkel támasztották alá korlátlan hatalmukat, így nehéz volt bármilyen elméleti fogódzót találni e hatalom korlátozására. Kant ezzel szemben fejtette ki a jogfogalomra alapozott politikai filozófiáját, úgy hogy az erkölcsi és politikai értelemben vett szabadság kérdéseit elválasztotta egymástól. A kanti morálfilozófia a morális személy autonómiáján alapul, miszerint az egyén cselekedeteit az teszi morálissá, ha minden érdektől mentes kötelességének felismerése hatása alatt cselekszik, azaz nemhogy külső tényezők, de még saját érzéki meghatározottsága, vágyai sem befolyásolják. Így az emberek az erkölcsi törvényt, amely nem vezethető le sehonnan, csupán az ésszerűségben gyökerezik, kötelességérzetből fakadó belső késztetésük miatt tartják be, míg a jogi-politikai törvényeknél külső kényszer is szerepet játszhat. Láttuk, hogy eddig a pontig Kossuth is követi Kant értelmezését, illetve kiegészíti azt Fichtének a kötelezettségek természetére vonatkozó tanításával. De a morál és politika kapcsolatáról már más nézetet vall, mert Kant úgy gondolja, hogy a politika elvei nem vezethetők le a moralitás elveiből, tagadja, hogy bármilyen morális vagy praktikus ideál a politikai filozófia alapjául szolgálhatna, azonban olyan politikai rendszert kíván meghatározni, amelynek céljai nem állnak szemben a moralitás követelményeivel. Míg a morál univerzális elvei függetlenek az ember saját vágyaitól, véli Kant, addig a politika tekintetbe veszi ezeket a vágyakat, érdekeket. De az egyéni boldogságvágyak nagyon eltérőek, s nincs olyan egyetemes cél, amely mindenkit boldoggá tehetne. Ez alapján Kant nem gondolja azt, hogy a közösségben az egyéni célok valamilyen módon egységesíthetőek lennének, ezért a köz boldogságát csak úgy látja elérhetőnek, ha törvényekkel biztosítják minden egyes személy szabadságát, hogy boldogságát úgy keresse, ahogy neki tetszik, amíg az nem ütközik polgártársai szabadságába. Így politikai filozófiájában Kant a külső szabadság feltételeit kívánja megteremteni, azt tekinti az egyetlen eredeti, az embert megillető jognak. A külső szabadság garantálná az eltérő boldogságvágyak érvényesülését és valamiféle harmóniáját. Politikai filozófiája annyiban kapcsolódik a természetjogi gondolkodáshoz, hogy a politika kérdéseit jogi kategóriákban vizsgálja, s a jogokat a törvényekkel szoros összefüggésben értelmezi. Így az egyén jogait olyan törvényekkel véli körülhatárolhatónak, amelyek mások hasonló jogait biztosítják. A törvényekkel szervezett társadalomnak pedig, Kant szintén követi a szerződéselmélet természetjogi hagyományát, az igazságosság, a polgári annyiban lehet annak tilalmáról szólani, ha és amennyiben pozitívus törvények által megkorlátoltatott.” Deák, 2001. I. 113. 53 Huoranszki, 1993. 19-20. Az idézet a Politica című értekezéshez fűzött szerkesztői megjegyzésből való. Pesti Hírlap 1841. 3. sz. 22. 54 Kossuth Lajos Vladár Kristófnénak KLÖM VI. 542.; Nemzeti veszély. Pesti Hírlap 1841. 17. sz. Kossuth, 1841. 133.

18

jogokban való egyenlő részesedés elvén kell nyugodnia. Az állam politikai szervezetének is polgárai egyenlő szabadságát és biztonságát kell szolgálnia törvényei által, igaz a politikai részvételt, a törvényalkotásban való közreműködést az önállóság és a független ítélőképesség feltételeihez köti.55 Kossuth a Sátoraljaújhelyen végzett elemi és gimnáziumi tanulmányok után, 1816 szeptembere és 1819 nyara között az eperjesi evangélikus kollégiumban töltött három tanévet, ahol végbizonyítványa szerint a történelem, etika és politika mellett természetjogot is tanult. A bölcseleti tanfolyam két éves volt, amit két éves jogi képzés egészített ki, de Eperjesen nem folyt rendszeres jogi oktatás abban az évben, amikor Kossuthnak be kellett volna lépnie ebbe a tanfolyamba. Ennek ellenére Eperjesen hallgatott jogi tárgyakat, többek közt természetjogot is, ami egyébként az akadémiai jogászképzés első évében volt esedékes. A tanfolyam második évét 1819–1820-ban Sárospatakon a református kollégiumban végezte el.56 A kanti bölcselettel már Eperjesen megismerkedhetett, hiszen a logikát és latin retorikát tanító Carlovszky Zsigmond tankönyveiben gyakran idézte Kantot. Utóda, Greguss Mihály, aki filozófiát, történelmet és természettant tanított, külön is foglalkozott Kossuth képzésével, s nagy hatást gyakorolt rá. Greguss, mint kevés fennmaradt művéből kitűnik, nemcsak ismerte Kantot, hanem állandóan vitatkozott is filozófiai nézeteivel, így például a morál és a jog szembeállításával. Úgy érvelt Kanttal szemben, ahogy majd később Kossuth is, hogy alapvetően Kant szándékait követte, s az erkölcs, jog és politika harmóniáját vallotta.57 A kantiánus szemléletet érzékelhette Kossuth a Carl von Rotteck és Carl Welcker által szerkesztett „Staatslexikon”-ban is, hiszen a politikatudományok ezen jelentős összefoglalásában, amelyet 1834-től kezdtek kiadni, alapvetően Kant politika- és jogszemlélete érvényesült. A lexikon Kanthoz hasonlóan megkülönböztette az ember belső szabadságát, ami az egyén értelmének uralmát jelentette érzékei felett, s amit a morális törvény határozott meg. E belső szabadságnak nincs köze a külső szabadsághoz, amit a jog törvényei biztosítanak az egyén számára azáltal, hogy feloldják az ő és az összes többi egyén szabadsága közötti ellentmondást. Ezek a külső törvények az igazságosságra vezethetők vissza, nem pedig a boldogság, vagy a jólét céljaira. A jogok mindenkit egyenlő mértékben illetnek meg, s mindenkit a többiek hasonló szabadságával összeegyeztethető legnagyobb mértékű szabadság illet meg. A társadalomnak az igazságosság elvein kell megszerveződnie, a politika feladata pedig az igazságosság biztosítása a jogok garantálása és racionális törvények által. A „Staatslexikon” érvényesítette a kanti jogállami koncepciót is, miszerint a politikai hatalom működését is törvények alá kell rendelni. A politikai részvételt a tulajdon mellett a képzettség fokától tette függővé, ezért fontosnak tartotta a polgárok nevelésének, képzésének kérdését is.58 Kossuth börtönévei alatt a „Staatslexikon” köteteivel mindenképp megismerkedett. Egyik 1838 tavaszán kelt periratában hivatkozott Leibniz, Locke, Kant, Fichte és Schelling nevére. Később „népjogi” összefoglalására készülve, mint jegyzetei erről tanúskodnak, a már ismert szerzők nézeteit, tanításait elevenítette fel, bővítette ki.59 II. 3. A szabadság republikánus értelmezése és Kossuth nézete az önkormányzatokról a reformkorban

55

Huoranszki, 1993. 20-28. Vö. Coing, 1996. 40-41. Barta, 1966. 11.; P. Szabó, 2004.; Völgyesi, 2004. 63-65.; Miskolczy, 2005/a. 21. A felvilágosodás hatásáról Kossuth politikai nézeteire Závodszky, 1994. 197-202.; Miskolczy, 2005/a. 40-42. 57 Miskolczy, 2005/a. 22-24., 26-40., 42-43. 58 Huoranszki, 1993. 19., 31-33. 59 Szabad, 1977. 45-46. 56

19

Kossuth szabadság-értelmezéséhez vizsgáljuk meg a szabadság másik hagyományát, a pozitív szabadság fogalmát. A szabadság negatív és pozitív fogalma eltérő problémát és viszonyulást foglal magába. A megkülönböztetés fontos a szabadság természetének megértése szempontjából, de az már vitatott, hogy a kétféle szabadságfogalom mennyire határolható el egymástól, illetve állítható szembe egymással. Az egyéni érdekek preferenciájának egy olyan társadalmi modell felel meg, ahol a polgárok egyéni szabadságuk kiterjesztésére törekednek, vagyis arra, hogy minél kisebb mértékű legyen mások beleszólása, beavatkozása saját ügyeikbe, életükbe. A mindig önérdekét szem előtt tartó ember a társadalomban azonnal ellentmondásba keveredik, hisz elsődleges célja saját biztonsága és érvényesülése, de különféle interakciók részese lesz. A társadalomban élő ember legelemibb megnyilvánulásaiban is megjelenik a moralitás, a másik iránti kötelesség és felelősség érzete, ami azonnal önérdeke és annak kizárólagos követésére irányuló cselekedeteinek újragondolását, egyéni szabadságának korlátozását sugallja számára. Az ellentmondást máig az az elv kívánja feloldani, hogy az egyén akarata érvényesítése, cselekedetei során addig a pontig jár el szabadon, amíg nem korlátozza mások hasonló szabadságát. Ezt a keresztény teológiában fogant, s Kant által is kifejtett elvet Kossuth is vallotta. De az elv alkalmazása még nem jelenti mások érdekeinek kíméletét, hisz az abszurd helyzetet, teljes társadalmi mozdulatlanságot eredményezne. Így a cselekvés határa nem a másik ember, hanem a tényleges vagy az emberek elképzelésében létező rend, illetve az azzal elválaszthatatlanul összekapcsolódó hierarchia. Az elképzelt modell másik szélsősége egy olyan társadalom, amelynek tagjai cselekedetüket nem önös érdekeikhez igazítják, hanem a morálhoz. Bár Kant belső és külső szabadságfogalmai nem feleltethetők meg a negatív és pozitív szabadság kategóriáinak, a morálisan vélekedő és cselekvő személy nagyon hasonlít ahhoz, amit Kant a belső szabadságról mondott, amikor az ember felismeri kötelességeit és minden érdektől mentesen cselekszik. A morál a közösségi ember viselkedési normáit határozza meg, ami azt jelenti, hogy teljesen azonosul a köz ügyével, önérdekét, önzését alárendeli mások, illetve a közösség érdekeinek, s szélsőséges esetben még az önfeláldozást is vállalja. Ekkor az egyén önérdekét teljes egészében elnyomja a közösség iránti felelősségérzet és elkötelezettség. A közösségért hozott áldozat, ha elismerést és méltánylást nyer a közösség részéről, járhat előnnyel is. A másokkal való együttérzés (szolidaritás), a társadalmi érzékenység kialakítja a kötelességtudatot és kötelességvállalást, a másik igényeinek figyelembe vételét, s nem engedi, hogy az embereket csupán önös érdekeik irányítsák. Ugyanakkor a mások iránti szolgálat, a közösségért hozott áldozat senkitől sem várható el egy adott mértéken túl. Minél nagyobb az egyénekben a morális érzék, a kötelességtudat, annál fontosabb lesz számukra a közösség, a közösséget érintő ügyekben és döntésekben való részvétel, hiszen áldozatot csak olyan közösségért hoznak szívesen, amelyet magukénak éreznek, s amelynek normáival képesek azonosulni. A közösségért érzett felelősségük egyre nagyobb mértékben bevonja őket a közösség ügyeibe. A közéletben való részvétel, a köz javával való foglalatoskodás aktivizálja cselekvési hajlandóságukat, s elemi igényükké válik, hogy beleszóljanak abba, hogy mit tekintsenek közérdeknek, s kik és miként határozzák azt meg. Az ilyen közösségi ambíciók pedig a hatalom kérdéseit vetik fel. Ha a szélsőségesen önző polgárok alkotta társadalomban egyáltalán létezik közjó, akkor azt azokkal a javakkal azonosítják, amelyek magánérdekeiknek, az azokat kifejező egyéni preferenciák összegének leginkább megfelelnek. De nem zárható ki egy olyan társadalom léte sem, ahol a polgárok egyéni érdekeik helyett a közjóról alkotott ítéletüket, felfogásukat helyezik előtérbe. Az etikai mozzanat, vagy az arra való hivatkozás, legtöbbször az igazságosság minőségében, mindig a közjó előnyben részesítésére irányul, s ez esetben már a személyes haszon, előny is erkölcsi minősítés, felhatalmazás alá esik. Úgy tűnik, hogy megfordul a reláció, nem az egyéni érdekek összessége határozza meg a közérdeket, hanem a

20

közérdek jelöli ki a vállalható magánérdekek körét. Az etikai szempont folyamatos érvényesülése, hogy az emberek egyéni érdekeiket a közösségé mögé helyezzék, és vállalják az azzal járó hátrányokat, áldozatokat, nagyobb emelkedettséget, honpolgári erényeket feltételez. Az persze mindig nehezen megválaszolható kérdés lesz, hogy mi a jó közérdek, miként lehet azt kialakítani, meghatározni, és hogyan optimalizálható leginkább a társadalom tagjai számára az érdekek és elvek, illetve az előnyök és áldozatok közti választás. Azaz miként lehet olyan szabályokat (törvényeket) alkotni, amelyek belátható mértékre szűkítik az egyéni érdekek és a közérdek közti távolságot. Az előbb vázolt hatások és dilemmák még súlyosabban nehezülnek a közéletben szerepet vállaló, a közhatalom részeseivé váló polgárokra.60 Quentin Skinner a cambridge-i eszmetörténeti iskola jeles képviselője revízió alá vette a Berlin által újraértelmezett negatív és pozitív szabadsághagyományt és az annak nyomán kialakult értelmezéseket. Úgy vélte, hogy nem egy negatív és egy pozitív szabadsághagyomány létezik, az előzőn egy cselekvési lehetőséget biztosító akadálymentesített teret, az utóbbin pedig az emberi képességeket kibontakoztató cselekvéseket értve, hanem két negatív és egy pozitív szabadsághagyomány. A liberálisnak tekintett negatív szabadság a jogoknak tulajdonít elsőbbséget a kötelezettségekkel szemben, s a szabadságot abból a szempontból értékeli, hogy a cselekvő személy mennyire korlátozott céljai elérésében. A republikánus teoretikusok viszont összekapcsolják a szabadságot a szolgálattal, sőt a kényszerrel, de ezáltal még nem a berlini pozitív szabadságról beszélnek, hanem a be nem avatkozást, a korlátozás hiányát jelentő negatív szabadságról. Ám a szabadság kényszermentes terének mértékénél fontosabbnak tartják azt, hogy mennyire biztos az a szabadság, amit az emberek élveznek. Úgy vélik, a szabadság akkor a legbiztosabb, ha azt törvények, lehetőleg a polgárok maguk számára alkotott törvényei biztosítják, vagyis a biztos szabadság az önkormányzaton alapul. A republikánus értelmezésben a törvény teszi biztossá a be nem avatkozás feltételeit, s növeli a szabadságot a társadalomban, mert kikényszeríti a polgári kötelesség teljesítését, vagyis erősíti a honpolgári erényt. A liberális értelmezésben, főként az angolszász hagyományban a természetes jogok elméletének talaján a törvény a beavatkozás eszköze, s támadás a szabadság ellen. Ezért csak azokat a törvényen alapuló eljárásokat tekintik jogosnak, amelyek védelmet nyújtanak, vagy a szabadságjogok mindenkire történő kiterjesztésével növelik a szabadságot.61 Skinner feleleveníti a honpolgárság egy már-már elfeledett hagyományát. Úgy véli, hogy a honpolgárság klasszikus, ókori fogalmát teljesen kiszorították a társadalmi szerződésen alapuló újkori politikai filozófiák, és azoknak modern, a társadalmi igazságosság szempontjából történt újragondolása, amelyekkel racionálisabban kívánják elosztani a honpolgárságból fakadó előnyöket és terheket. Ezek az elméletek az utilitarizmussal szemben kívánnak kialakítani egy honpolgárság képet, de elsőbbséget tulajdonítanak a polgárok jogainak és jólétének, s bár nem utasítják el a közjó koncepcióját, de elutasítanak minden olyan nézetet, amely morális elsőbbséget tulajdonít a csoportnak, a polgárok kötelességeinek, mert abban az egyén jogait sértő beavatkozást látnak. Skinner ezzel szemben a klasszikus honpolgárság alapján úgy látja, hogy az egyéni szabadság jobban biztosított, ha a társadalmi kötelességeket nem szorítják vissza, mert a szabadság inkább a közszolgálat teljesítésének, a kormányzás ügyeiben való részvételnek az eredménye. A különbség a két felfogás között abban van, hogy mit tartanak legveszélyesebbnek a szabadságra nézve, és miként 60

Már Rousseau megkülönböztette az önérdekét követő, saját javát a köz java elé helyező, de annak eléréséhez másokat is felhasználó burzsoát és a köz javát előtérbe állító honpolgárt, citoyent. Manent, 1994. 87-89. Az egyén és közösség viszonyának modellszerű elgondolására Kis, 1998. Lásd még Thibaud, 1995. Az egyéni cselekvés határait, a rend és szabadság összefüggéseit Kossuth is boncolgatta a szabadság meghatározására tett kísérletei során. Lásd még a 17. és 44. jegyzeteket. 61 Skinner, 1995. 25-27., 31-33.

21

védekeznének ellene. A republikánusok szerint a szabadságot kívülről a hódítás, belülről a zsarnokság vagy egy klikk uralma fenyegeti leginkább. Ez ellen a polgárok leghatékonyabban úgy védekezhetnek, ha mindig készek magukat megvédeni, vagyis hajlandók katonai szolgálatot teljesíteni. A belülről fenyegető veszélyt a közösség úgy tudja elhárítani, ha az általuk alkotott politikai testben, annak általános akaratában mindenki akarata egyformán érvényesül, vagyis mindenki egyformán szabad. Azt, hogy egyesek akarata ne rendelődjön alá mások akaratának, azáltal lehet biztosítani, ha minden honpolgár egyenlő mértékben és közvetlenül vesz részt a közszolgálatban és a kormányzásban, így az önkormányzat válik a szabadság előfeltételévé. A republikánusok szerint a szabadság nem akkor teljesedik ki, ha a polgárok tartózkodnak a közösség ügyeitől, hanem ha teljes elkötelezettséggel és aktívan részt vesznek abban. De számolnak azzal is, hogy a polgárok közéleti ambíciója nagyon eltérő, s egyesek saját érdekeik érvényesítésére használják ki a közéletet. Ezért a törvényektől várják, hogy kikényszerítik a szolgálatot és a honpolgári kötelességek teljesítését, azt az erényes viselkedést, amitől a szabadság ténylegesen függ.62 Skinner összekapcsolja a szabadságot az önkormányzattal, s a honpolgárság fogalmával a morális szempontok elsőbbségét hangsúlyozza. A morálra hivatkozó politikai filozófiák mindig erőteljesebben közösségi irányultságúak. Kossuth azzal, hogy jogértelmezésében erkölcsi alapokra támaszkodott, politikai gondolkodásában is a közösségi szempontokat helyezte előtérbe. Szövegeiből eddig főként azokat az elemeket emeltem ki, amelyek az egyén védelmét, az egyén szabadságát igyekeztek biztosítani, s amelyek a társadalmi különbségek, akadályok felszámolására irányultak. Láthattuk, hogy jól ismerte a társadalmi szerződés elveit, a természetes jogok tanát, az utilitarista antropológiát, s ezek alapján a szabadságnak azt az értelmezését, amely egy beavatkozás mentes teret kíván, vagyis a másik részéről tűrést, negatív viszonyulást vár el az egyén jogainak érvényesüléséhez. De szemléletében meghatározóan jelen volt a mások iránti érzékenység, a társadalmi szolidaritás gondolata, és gyakran hivatkozott az igazságosságra, a morális elvekre, a közösség iránti kötelességekre, a közszellemre, a közjóra és a közérdekre, ami alapján politikai gondolkodása a republikánus hagyományhoz, annak a szabadságról és a honpolgárságról vallott felfogásához köthető. A republikánus politikai nyelv központi fogalma, a res publica, a „köz(önséges) társaság” nem egy ország államformáját, hatalmi berendezkedésének adott strukturáltságát jelentette, hanem az ország politikai közösségét, politikai testét. Az antik poliszok, különösen a köztársasági Róma és a középkori városköztársaságok olyan politikai kultúrát hagyományoztak az újkor formálódó nemzetállamaira, ahol a közérdek mindig előbbre való volt a magánérdekeknél. A közösségi áldozatvállalásra hajlandó, egyszerű, sok esetben a földműveléshez kötődő életformát választó, az ősök erkölcsét tiszteletben tartó polgár mindig kész volt hazájáért katonai vagy más közszolgálatot teljesíteni. A polgárjoggal rendelkezők közössége rendkívül aktív volt a politika terén is, önkormányzatuk működtetésére nem sajnálták a fáradtságot, hogy elejét vegyék bármilyen zsarnoki hatalom kialakulásának. Ezeket a masszív politikai testet alkotó közösségeket akkor fenyegette a legnagyobb veszély, ha megbomlott a belső egységük, a régi, a köz javát előtérbe helyező erkölcseik megromlottak, idegen mintákat kezdtek követni, magánérdekeiket fontosabbnak tartották a közérdeknél, hajlottak a fényűző életmódra és a korrupcióra. A belső egyenetlenség, széthúzás végső soron a politikai közösség meggyengüléséhez, bukásához vezetett, vagy külső hódítás formájában, vagy a hatalomgyakorlás közösségi rendszerének, kontrolljának megszűnésével.63 62

Skinner, 1995. 21-30.; Skinner, 1997. Még Benjamin Constant is, aki Berlin koncepciójának fontos ihletője volt, az egyéni szabadság védelmére irányuló fejtegetései végén szinte republikánus hitvallást tesz. Dénes, 1998. 117-119., 125. Vö. Constant, 1997/b. 63 Skinner, 1997.; Takáts, 1999. 225.; Takáts, 2007. 14-15.

22

A magyar nemesség erős politikai közösséget alkotott, a központi hatalom állandó fenyegetéseivel szemben megvédett önkormányzati intézményei pedig méltán büszkeséggel töltötték el tagjait. A nemesség („populus”) politikai önértelmezésének jól megfelelt a római köztársaság politikai és közéleti kultúrája. Annál is inkább, mert a 16. század közepétől a gimnáziumi osztályok tananyagában rendszeressé vált a latin auktorok olvasása, így többek közt Livius, Cicero, Sallustius és Tacitus műveivel ismerkedtek meg a nemesi ifjak. De nemcsak klasszikus szerzők közvetítették a republikánus politikai nyelvet, hanem 18. századi politikai írók is, mint a magyar nemesség körében népszerű Montesquieu, vagy a hazai politikai irodalomban szintén nem ismeretlen Rousseau és Robespierre. Itthon Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc költeményei, főként a régi közösségi erkölcsök elfajulását ostorozó, a jelen satnyaságát a múlt hősi dicsőségével szembesítő soraik ugyancsak republikánus szemléletben fogantak.64 Kossuth, aki szintén végig járta a hazai gimnáziumok latin auktorok olvasására összpontosító képzését, komolyabban is érdeklődött a történelmi múlt iránt. Korai írói ambíciója eredményeként született meg a francia forradalom történetét kivonatoló kézirata. Tervezte egy egyetemes történeti mű elkészítését is, de a kezdetektől csak Róma Macedónia elleni háborújáig jutott. A fennmaradt részekben elismeréssel adózik a görögök függetlenség iránti elkötelezettségének, a katonai erkölcsöknek, vitézi bátorságnak, a rómaiak hazaszeretetének, az „önmegtagadású nagy áldozatoknak”. Egy másik korai kéziratában a görög és római történelem érdekességeit kívánta egybegyűjteni, ez szintén sok utalást tartalmaz az antik bölcsesség és a hősies önfeláldozás erényes példáira. Aforizma gyűjteményében is számos olyan gondolat van, amelyek a hatalom, a politikai és közösségi morál kérdéseit érintik.65 Az alábbi, Pesti Hírlapból vett szövegrészlettel azt szeretném illusztrálni, hogy milyen erősen jelen van a republikánus frazeológia Kossuth politikai publicisztikájában. „Mutassatok tartományt nekünk, hol egy magánypolgárnak, a nélkül hogy magánypolgár lenni megszünnék, szebb pálya nyílik, mint a magyarnak, ki történetesen a magyar korona tagjává született. Egy megye szavazata országos ügyben gyakran határoz, s egy megye szavazata gyakran egyetlen embertől függ, ki a meggyőződés meleg szózatával fölkél, szabadság- s jogot védeni. És a tömeg, mellynek józanul felfogott érdekében mindig s mindenütt jog és igazság s nem kiváltság áll, — a tömeg átkölcsönzi a jog emberének a közvélemény támaszerejét, és ezzel háta mögött minden magányos egyed egy-egy nyilvánhatalom lehet. — És a gondolat magában igen gyönyörű, hogy elhagyván egy-két napig a Cato szerint szabad emberhez olly igen illő foglalatosságot, mellytől Cincinnatust a nép bizodalma elhívta, hogy dictatorrá emelje: a magyar nemes tettleges részt vehet a nemzet jövendőjének előkészitésében, és megóvni segithet a polgári szabadságot minden veszélytől, és résre állhat, felfogni segítő minden nyilat, mellyet erőszak és ármány nem ritkán honfikezekből a nemzet szivére irányozott. És miután mindezekben buzgóan részt vön, ismét haza tér csendes kis lakába, a foglalatossághoz, melly a szabad embert olly igen megilleti. Szép hivatás! és a nemesség értelmesebb része érzi e hivatás dicsőségeit.”66 Kossuth, amikor a republikánus politikai nyelvet beszéli általában nem kesereg a régi erkölcsök megromlásán, a nemzet régi dicsőségének, katonai erényeinek elmúlásán. Tisztában van azzal, hogy a társadalmi formák és kötelékek változnak, hogy a viszonyokat a kor követelményeihez kell igazítani. Haladáselvűsége, reformer szerepe következtében szakít a múlt felé forduló szemlélettel: „én a múltnak vak imádója nem vagyok.”67 Az erkölcsök 64

Takáts, 1999. 225-226., 230-231., 234-236., 240-242.; Debreczeni, 2001. 533-537.; Takáts, 2007. 14-16. Barta, 1966. 13-14., 15-22.; Szabad, 1977. 13. 1858-as jegyzeteiben gyakran hivatkozik Cicero-ra, különösen De officiis című művére. MOL R 90. I. 2670. 49., 51., 56-59. 66 Közszellem. Pesti Hírlap 1841. 42. sz. Kossuth republikánus érvelésére lásd még Takáts, 2007. 65., 67-68. 67 KLÖM VI. 374. „én nem vagyok a múltak embere, s valamint az archeologia tudományát különösen kevesebbre becsülöm, mint a chemiát, úgy azt gondolom, a nemzet sorsa is jobban áll, ha figyelmét előre inkább, 65

23

hanyatlásáról, a közéletet fenyegető romlásról csak akkor beszél, amikor a politikai korrupció elhatalmasodását tapasztalja. Ezt azért tartja veszélyesnek, mert rombolja a közügyek iránti érdeklődést, a helyes közérdek kialakításának lehetőségét és a honpolgári kötelességtudatot. Kossuth nemcsak a republikánusok fontosabb nézeteit osztotta, hanem saját politikai imágóját is az alapján formálta ki, s a hazaszeretetre való hivatkozás is gyakran használt retorikai fordulata volt.68 A republikánus felfogás magja, a közösség iránti elkötelezettség, a többségi elv, a törvények betartása, a közszellemre való hivatkozás és az önkormányzatok szerepének kiemelése állandó elemei nyilatkozatainak, politikai gondolatainak. Már 1833-ban úgy vélte, hogy egy hatékonyan működő közösségben szükség van olyan közérdekre, közmegegyezésre, amely nem engedi, hogy az érdekkonfliktusok eluralkodjanak, s ami lehetővé teszi, hogy a tagok együtt munkálkodjanak egymás boldogulásán, a közjóléten, vagyis feltételezett olyan közös célokat, amik összehangolják a társadalom tagjainak eltérő gondolkodását és cselekvéseit: „csak azon társaság felel meg létegesítésében rendeltetésének, hol minden polgárt egy közös érdek szép kötele kapcsol eggyüvé, hol az Igazság! az elavulhatlan emberi jussoknak eme védangyala szabja kinek-kinek erkölcsi lételét, polgári körét.”69 Szerinte diszfunkcionális az a közösség, ahol az egyik a másik rovására érvényesül, ahol az egyik szabadsága a másik elnyomásán alapszik. Perében fogalmazott védőirataiban is gyakran hivatkozott a közérdekre, a közjóra, a többségi elvre, a közvéleményre és az önkormányzatokra.70 A reformkori liberálisok jelentős erőfeszítéseket tettek a magánérdek és a közérdek összehangolására, egyeztetésére. A közös célok, feladatok, érdekek meghatározása eleve feltételezte a közösség megszerveződését, kohézióját. Ugyanakkor a magánérdekek kanalizálása, a közérdekben való integrálása komoly nehézségnek tűnt. Széchenyi haszonelvű álláspontja azt fejezte ki, hogy a magánérdek követése, az egyéni boldogulás, haszonszerzés a közösség javára is válik, vagyis egyéni és közösségi érdek nem ellentétes egymással. Kossuth 1833-as jegyzetei szerint azt feltételezte, hogy az „egész javának előmozdítására szánt törekedés egyesek javát is emeli”, s számos, a közérdek elsőbbségét valló megnyilatkozása azt jelzi, hogy inkább a közösség igényeit, mint az egyéni érdek követését részesítette előnyben.71 Pályája elején a közérdeket, illetve a helyes közérdek feltalálásának legbiztosabb módját abban látta, ha a jogok egyformán illetnek mindenkit, azaz megvalósul a jogegyenlőség és a jogbiztonság. Közös feladatnak, közérdeknek tekintette a haza boldogságának előmozdítását, a nép szükségeinek enyhítését, a nép, máshol a nemzet jólétét szolgáló intézkedések meghozatalát. Később ezek az igények a polgárosodást ösztönző reformok és az érdekegyesítésen alapuló társadalomszervezés programjában teljesedtek ki. Liberálisként maga is elfogadta a többségi elvet, hogy a közösségi célok és intézkedések a legnagyobb rész, lehetőleg az összesség javát, boldogságát kell, hogy szolgálják. A Benthamtől származó elv Széchenyi közvetítésével közkeletűvé vált a hazai liberálisok körében, s mint a múltakra fordítja.” — mondta 1848. július 21-én a képviselőházban. KLÖM XII. 611. A múlt értékeit emelte ki a terjedő történeti jogszemlélet. A múltat felül értékelő szemlélettel élesen szakított Széchenyi Hitel című művében, különösen annak záró bekezdésében. A szemléletváltást jól tükrözi, ahogyan Kölcsey átírja Régi várban (1825) című epigrammáját, s megalkotja Huszt (1831) című versét. Széchenyi, 1830. 270.; Kölcsey, 2001. 139., 160. 68 „Hazámfiai! Tudjátok, hogy én nem ismerek nagyravágyást, de ismerek kötelességet irántatok” — írta 1851 szeptemberében kelt kiáltványában. Jánossy, 1940. 611. 69 KLÖM VI. 347. Vö. 370., 373. „És a látványok legfölségesbje egy szabad nemzet, mellynek önálló meggyőződésben az élet s érdek ezer ösvényén szerte törekvő minden tagjait egy szent kapocs övedzi körül, és elágazó tehetségeit közös czélokra öszpontosítja.” Polgár erény. Pesti Hírlap 1841. 74. sz. 70 Pajkossy, 1984. 174-181. 71 Széchenyi, 1830. 237.; KLÖM VI. 352. Az egyén és közösség boldogságának harmóniáját közvetítette Volney A romok című műve, amit Kossuth még tanulóévei alatt fordított le, és az annak szemléletében írt értekezése is. Lásd Miskolczy, 2005/a. 40-42. Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című művében egyenesen republikánus meghatározását adja a magán és a köz viszonyának. Kölcsey, 1837. 239-241.

24

Kossuth is hangoztatta. Mégsem vált utilitaristává, természetjogi kötődései miatt az igazat, s nem a hasznosat helyezte előtérbe, a nyersen utilitarista elvet, hogy ami hasznos, az jogos is, 1858-as munkájában is elutasította, de továbbra is vallotta a lehető legnagyobb rész boldogságának igényét.72 A többségi elv előtérbe kerülése tükrözte az újkori politikai gondolkodásban végbement változásokat. A szuverenitás elméletek első kidolgozói, bár a közösségből, a politikai testből származtatott hatalomban gondolkodtak, mégis úgy kívántak a társadalmi és politikai szervezettség zavarain úrrá lenni, illetve az egyének különféle érdekeltségeit egységgé szervezni, hogy egy kívülről jövő, koncentrált hatalmat képeztek meg. Az abszolutista hatalomgyakorlás válságával az újabb szerződés elméletek a hatalom átruházás gesztusát kétségbe vonták, s a néptől származtatott hatalom gyakorlását is a népnek igényelték. A népszuverenitás elmélete szerint minden legitim hatalom a népből ered. Az abszolutizmus úgy vélte, hogy az egyéneket csak egy külső szuverén hatalom tarthatja össze, míg a liberálisok szerint erre nincs szükség, mert azok képesek természetes és spontán együttműködésre, társadalom alkotására, ahol saját érdekeik követésével a közérdeket is szolgálják. A nép szuverenitását valló elmélet legjelentősebb teoretikusa Rousseau volt, aki társadalmi tapasztalata alapján úgy vélte, hogy az emberek közt sokféle különbség alakult ki, elsősorban a rang, a hatalom, a személyes érdem, de leginkább a gazdagság szempontjából. Az önző és függetlenségre törekvő modern emberek egyre kiszolgáltatottabbá válnak egymás iránt, s egyenlőtlenségük állandó összehasonlításra, versengésre, sőt ellenségeskedésre készteti őket, s ettől boldogtalanná válnak. Rousseau az abszolutista és liberális modellel szemben az antik városállam és honpolgárság elvein alapuló új politikai test megalkotásához visszanyúlt az ember természetesnek vélt, társadalom előtti állapotához. Végsőkig absztrahált és hipotetikus emberében már nem maradt semmi társiasság, semmi emberi, így minden társadalmat természetellenesnek tekintett, olyannak, ami ellenkezik az emberi természettel. A társadalmi szerződésről írt művében a természeti ember egységét és boldogságát úgy próbálja a társadalom körülményei közt helyreállítani, hogy az egyént azonosítja azzal az új egésszel, aminek részét képezi, ahol a politikai test egyetlen tagja sem különbözteti meg saját létét a közös léttől. A társulás azért jön létre, mert a tulajdonos egyének már nem képesek többé életüket és javaikat saját maguk megvédeni, s az általános akarat szuverén irányítása alatt egyesítik erőiket. Az egyéni akaratok azonosulási pontja az általános akarat, amely olyan mesterséges egységet hoz létre, amivel a természetes személyek azonosulhatnak, azaz a szerződő tulajdonosok énje azonosul az új közösségi személyiség közös énjével, s honpolgárrá lesznek. Az egyének egyesüléséből származó egész új minőséget képez, ennek neve a főhatalom, ami a nép szuverenitását jelenti. A főhatalom érdeke mindig megegyezik tagjai érdekével, de ha a tagok nem ismernék fel az általános akaratot, akkor velük szemben azt akár ki is lehet kényszeríteni. A főhatalom, az általános akarat gyakorlása, elidegeníthetetlen, oszthatatlan és nem korlátozható, ami kizárja a részérdekek reprezentációját, a politikai képviseletet, illetve az érdekképviseleti szerveket, a társadalmi testületeket. A törvényeket is a főhatalom hozza a helyes és igaz általános akarat kifejezésére. A helyes közérdeket megtaláló és követő általános akaratot Rousseau nemcsak az egyéni akaratoktól, a privát érdekektől különbözteti meg, hanem azok összességének tekintett közakarattól is. Az általános akarat és az egyéni akaratok azonosításával teremti meg Rousseau az új politikai közösség egységét, így az összhangba kerül az emberi természettel, de mesterséges volta miatt ellentétes is lesz azzal, ezért az emberi természetet is át kell alakítania, az egyént a 72

KLÖM VI. 347., 370., 374.; Ismét és ismét adó. Pesti Hírlap 1842. 137. sz.; MOL R 90. I. 2670. 11., 53. Kossuth már a sátoraljaújhelyi kaszinó alapszabályának megfogalmazásakor a többségi elvet vallotta. KLÖM VI. 209. De politikai intézmények tervezeténél is a többségi választást szorgalmazta. Választási rendszer városokban. Pesti Hírlap 1841. 94. sz.

25

nagyobb összesség részévé kell változtatnia. A politikai hatalom forrása a nép, a politika pedig az erkölcs megvalósításának eszköze. A törvényhozóra kiemelt feladat hárul, hogy a honpolgári erényeket elmélyítse, az önzést visszaszorítsa, az igazság körét kiterjessze. Rousseau-nál a társadalom alapvetően ellenkezik a természettel, s csak akkor közelítheti meg azzal az összhangot, ha tagjaira a lehető legteljesebb egységet kényszeríti, s a legnagyobb mértékben azonosít minden embert mindenkivel és az egésszel, ha kivetkezteti az embert emberi természetéből. Az ember számára ez természetes, mert az ember nem természet, hanem szabadság, azaz rendelkezik azzal a hatalommal, hogy parancsolni tud saját természetének. Amikor a főhatalomnak engedelmeskedik a közösség önkormányzatának, a többségi akaratnak, a nemzetnek, saját önzetlen részének rendeli alá magát. Ezzel a szabadság közvetlenül hozzátapad az egyénhez, aki autonóm lesz, maga adja magának a törvényeket. Rousseau-nál az ember képes arra, hogy olyan törvényeknek engedelmeskedjen, amit maga hozott, s értelme révén parancsol önmagának.73 Az általános és egyéni akarat rousseau-i értelmezése természetesen nem ellentmondás nélküli. A republikánus olvasatban az általános akaratot kifejező törvény kényszeríti ki a polgárok szabadságát, azzal, hogy olyan erényes cselekedeteket ír számukra elő, ami nélkül elképzelhetetlen és fenntarthatatlan a szabadság. Ha minden honpolgár saját érdekeit követi, akkor azt, hogy egyesek célja ne rendelődjön alá másokénak, csak úgy tudják biztosítani, ha mindenki egyenlően és közvetlenül részt vesz a kormányzásban, ha megvalósítják a demokratikus önkormányzatot.74 A liberális olvasatok, főként a francia forradalom és újabban a totalitárius rendszerek tapasztalatai alapján, megrettentek a szabadság kikényszerítésének lehetőségétől és a koncentrált közvetlen hatalomgyakorlás következményeitől.75 Ebből a szempontból bírálja Rousseau nézeteit Constant is, aki elismeri a népszuverenitás elvét, vagyis az általános akarat elsőbbségét az egyéni akarattal szemben, de úgy véli, a népszuverenitás elvont elve nem növeli a szabadságok összességét, sőt annak ellenére, vagy miatta el is veszhet a szabadság. A korlátlannak tekintett népszuverenitás, hogy minden legitim hatalmat a honpolgárok összessége delegál, túl nagy hatalmat teremt, pedig az egyéni lét egy részének függetlennek kell maradnia minden szuverenitástól, minden társadalmi beavatkozástól. Constant kétségbe vonja, hogy a társadalom összessége, a főhatalom teljesen azonosulhat a közösség és minden egyén érdekével, mert amikor a hatalom gyakorlati megszervezésére kerül sor, azzal nem rendelkezhet mindenki, csak néhányan, akik viszont mindenki nevében cselekednek. Ráadásul az eszköz, amivel Rousseau ennek az irdatlan hatalomnak a veszélyétől akar megóvni, a képviselet kiiktatása, épp a hatalom gyakorlását teszi lehetetlenné. A hatalom, legyen az a népé, ha korlátlan, épp oly veszélyes, mint annak bármely más formája. Constant válasza a hatalom korlátozása, megosztása, kiegyensúlyozása, illetve a közvélemény ereje és az egyéni jogok elismerése, amelyeknek függetlennek kell lenniük minden társadalmi és politikai hatalomtól. Az ember természetes jogai alapján újra értékelhető minden törvény, a nem korlátlan népszuverenitás terjedelmét pedig ezek a jogok és az igazságosság jelölik ki.76 A forradalom és a diktatúra nyomán kialakult liberális érvek majd az 1848 utáni demokrácia kritikákban válnak újra elevenné. Kossuthot a többségi elvben nem annyira a közakarat és egyéni akarat feszültségei érdekelték, hanem a politikai test kiterjesztése és tagjainak aktivitása. Korábban már láttuk, 73

Ludassy, 1991/a.; Manent, 1994. 41-43., 85-101.; Kis, 1998. 42-43.; Dénes, 1998. 117. Manent többszörös paradoxont tár fel Rousseau politikai filozófiájában, s úgy véli, hogy vele „a modern politikai gondolkodás elnyeri végső kifejezését és végső zavarát.” Manent, 1994. 100. Mások paradoxonok helyett inkább elméleti konfúziót tulajdonítottak neki. Kis, 1998. 52. 74 Skinner, 1995. 28-30. 75 A terror és a diktatúrák alapján olvassa Rousseau-t Ludassy Mária is idézett tanulmányában. Ludassy, 1991/a. Az eltérő értelmezési lehetőségek filológiai hátterére hívja fel a figyelmet Kis János. Kis, 1998. 52. 76 Constant, 1997/a. 75-85. Vö. Manent, 1994. 107-115.

26

hogy a jogrendet biztosító törvényeknek szabadság teremtő szerepet tulajdonított.77 A törvények mindenkinek egyformán biztosítják a jogát és írják elő polgári kötelességét. Republikánus szemlélete alapján úgy vélte a törvények fejlesztik a nemzet erkölcseit is, és ha a törvényt a közösség önmagának, saját szabad akaratából alkotja, nem pedig idegen hatalom vagy önkény kényszeríti rá, akkor integrálja is a közösséget, hisz a közérdeket érvényesíti, és távol tartja az önzés szellemét. A törvények tiszteletét és a nekik való engedelmességet a legelső honpolgári erénynek tekintette, s betartásukat, végrehajtásukat még akkor is szükségesnek vélte, ha azok már elavultak, rosszak és nem felelnek meg a közösség igényeinek. Ragaszkodott ahhoz, hogy előbb tartsák be a törvényeket, s csak azután változtassák meg azokat.78 A Pesti Hírlap hasábjain ugyan fontosnak tartotta, hogy a „status” és a közérdek ne nyelje el az egyéni szabadságot, sőt az egyénnek a közösséggel szembeni autonómiáját a társadalom céljaként jelölte meg, de legtöbbször olyan közösségi szellemet igényelt, amellyel „magános vagy particularis érdekeinket a közérdeknek alárendeljük”, és amely így a „közjólétnek” biztosítéka, a polgári erénynek pedig forrása. Gyakran hivatkozott a közszellemre is, mint olyan tényezőre, ami az alkotmánynak, az intézményeknek életet, lendületet ad, ösztönzi a törvények betartását, s táplálja a haza, a nemzet iránti elkötelezettséget. Azért van szüksége a republikánus frazeológia e fogalmára, hogy az egyéni szabadságjogok igényét összekapcsolhassa a közérdekkel, illetve, hogy úgy érje el a polgárok jogkövető, törvénytisztelő magatartását, hogy közben elkerülhesse az akkor még nem felelős központi hatalom erősítését.79 Természetjogi alapozású 1858-as munkájában is tekintettel volt az egyéni szabadságra, de fontosnak tartotta a közösség céljait: „vannak magas és nemes czéljai az életnek, mellyeket becsületes ember nem veszthet szem elől. Ezek közt legmagasabban áll a Haza. Mint az erények közt legmagasabb a polgári erény, eme szülője a nagy, s nemes tetteknek.” A honpolgári erény, amely a „szeretetlen önzés ellen” véd, a társaság iránti kötelesség, a közérdekre történő hivatkozás, a közvélemény erkölcsi alapjainak emlegetése, illetve ez utóbbinak, mint az emberiség lelkiismeretének értelmezése, azt jelzi, hogy szemléletében továbbra is preferenciát élvezett a közösség.80 Kossuth politikai gondolkodásában a törvényhatóságoknak, elsősorban a megyéknek rendkívül fontos szerep jutott. Talán 1833-as munkájában magasztalta először a törvényhatóságok önkormányzatát, „ahol minden magános polgár a nemzeti felségjogainak gyakorlásában közvetetlen részesül”.81 Hamar megértette, felzárkózva a hazai jogkiterjesztő liberálisok élvonalához, hogy a közösség már nem az előjogosok alkotta politikai test, hanem 77

„Boldog csak úgy lehetek, ha minden sérelem ellen bisztos vagyok, bisztos csak úgy lehetek, ha személyem s vagyonom minden önkény ellen a törvénynek sérthetetlen s egyarányos oltalma alatt nyugoszik, — és így csak ahol a törvény uralkodik, ott létezik a szabadság, s szabad csak úgy vagyok, ha a törvény szolgája vagyok.” KLÖM VI. 350. Uo. 385. Rousseau ismeretéről már Kossuth korai írásai is tanúskodnak. Závodszky, 1994. 197. 78 KLÖM VI. 370-371.; KLÖM VI. 462.; Polgár erény. Pesti Hírlap 1841. 74. sz.; Adalék a házi adó ügyéhez. Pesti Hírlap 1842. 204. sz. 79 Az idézet a Polgár erény című cikkből van. Pesti Hírlap 1841. 74. sz. Lásd még Szerkesztői megjegyzés. Pesti Hírlap 1841. 7. sz. 50.; Nemzeti veszély. Pesti Hírlap 1841. 17. sz.; Közszellem. Pesti Hírlap 1841. 42. sz.; Statusgazdasági tájékozás. Pesti Hírlap 1842. 121. sz.; Igénytelen nézetek. Pesti Hírlap 1842. 184. sz.; Ludovicea polytechnicum. Pesti Hírlap 1843. 270. sz. A közszellem és a republikánus szemlélet összefüggéseiről Horkay Hörcher, 1994. 1611-1612.; Takáts, 2007. 65. 80 MOL R 90. I. 2670. Az idézet a 9-10. és 26. lapon. Lásd még uo. 10-11., 23-24., 28., 36. Kossuth egy kései, a megyei intézményről szóló írása is tele van olyan fogalmakkal, „polgárerény”, „közszellem”, „közélet”, „önkormányzat”, amik a republikánus politikai nyelv kulcsszavai. Kossuth Lajos: A megyei szerkezetről. KLI X. 1-15. 81 KLÖM VI. 375. A magyar municipális rendszert méltatta a Törvényhatósági Tudósítások előfizetési felhívásában is, nem hallgatva el, hogy javításra, alapjai kiszélesítésére szorul. KLÖM VI. 463. Deák egy 1835ös országgyűlési beszédében szintén dicsérte a megyei municipiumokat, alkotmányvédő szerepük mellett azt emelte ki, hogy a szabad tanácskozásokban, a közigazgatásban és a törvényhozásban az arra jogosultak személyesen és közvetlenül vehetnek részt. Deák, 2001. I. 107.

27

egy tágabb, a népet is magába foglaló új és erősebb közösség, a modern nemzet. Természetesen alapvetően az egyéni jogok kiterjesztésére gondolt ő is, hisz a tulajdon is már egyfajta elkötelezettséget jelentett a közösség iránt, a jogbiztonság és a jogegyenlőség pedig megkövetelte a jogszolgáltatásban való egyenrangú részvételt, de foglalkoztatta továbbá a hivatalok nemtelenek előtti megnyitásának és távoli célként a képviseleti jog megadásának követelése is.82 A republikánus politikai iskolához kapcsolja Kossuthot az is, hogy az önkormányzatot kiemelt értéknek tekinti, s azt az intézmények kialakításánál, reformjánál is alapvető szempontnak tartja. Az önkormányzat elvét abban határozta meg, hogy az érdekeltek ügyeiben ne mások döntsenek, hanem mindig azok, akiket az érint, azaz „semmit rólunk nélkülünk”. Ezt az elvet tartotta érvényesnek az alkotmányos szabadság esetében is.83 A szabadság, mint az egyéneknél, az ügyeit maga intéző közösségnél is egy beavatkozás mentes teret jelent. De az autonómia, az önrendelkezés közösségi szinten sem enged meg korlátlan cselekvést, hanem határait törvények jelölik ki, s csak a törvényes keretek közt lehet szabadon cselekedni. Kossuth szerint a közügyekben aktívan részvevő alkotmányos polgárok magukat kormányozzák. A megyéket a korabeli politikai felfogás szívesen hasonlította a római municipiumok önkormányzatához, köztársasági intézményeihez, amiket a közös védelem érdekében létrejött egyesüléseknek tartottak. Kossuth a megyei önkormányzatban egy sajátos magyar intézményt látott, amelyben a „magyarok istenének” a közösség iránti gondviselése nyilvánul meg. A megye a nemzeti lét fenntartója, óv az önkénytől és a zavargásoktól, így stabilizálja a politikai szférát, „státusfenntartó erővel bír”. Az alkotmányos szabadság legfontosabb garanciája, szabadságvédő szerepe van, sőt a „közállományi szabadság” kifejlődését is elősegíti, ezért a „nemzeti közállomány” legbecsesebb intézménye. Mindezek alapján érthető, hogy a reformkori Kossuth miért jelenti ki, hogy önálló, „autonom municipalitások nélkül nincsen szabadság”. A municipium az a szűkebb kör, amely közvetlenül érzékelhetővé, a gyakorlatban is megélhetővé teszi a szabadságot, az önmaguk feletti döntést a polgárok számára. Az országos politika és annak fórumai túl távol vannak és nem túl gyakran igénylik az emberek aktív részvételét, így a döntésekbe való beleszólás, az önrendelkezés érzetét se biztosítják elég intenzíven a politikai test tagjai számára. Az autonóm intézmények, amelyek elsősorban az egyéneket megillető jogokat, a szabadság negatív aspektusát emelik közösségi szintre, kitöltik az egyén és a főhatalom közti politikai teret, így az egyén az autonóm intézményeken keresztül bele tud szólni a közösségi döntésekbe, a közérdek pedig nem nyeli el teljesen az egyén érdekét, szabadságát. A pluralitás azonban azt is jelenti, hogy az autonóm intézmények, szervezetek és közösségek megbontják az egységes főhatalom koncentrált jellegét, vagyis amikor beleszólást igényelnek az országos politika kérdéseibe, mint hagyományosan a magyar vármegyék, már a szabadság pozitív aspektusáról beszélhetünk.84 82

Kossuth készülő művében közölte Temes megye haladó szellemű követutasításának legfontosabb részeit. Az utasítás nyomtatásban is megjelent. KLÖM VI. 377., 379-380. 83 Megyei szerkezet. Pesti Hírlap 1842. 107. sz.; Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz.; Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz. Hasonlóan határozta meg Eötvös is az önkormányzat fogalmát: „senki azon ügyek elrendezéséből, melyek őt érdeklik, kizárva ne legyen.” Eötvös, 1846. 367. 84 Az idézet A megyék című cikkből van. Pesti Hírlap 1843. 298. sz. Lásd még A megyegyülések jelentőségéről. Pesti Hírlap 1841. 6. sz. 47.; Polgár erény. Pesti Hírlap 1841. 74. sz.; Királyi városok. II. Pesti Hírlap 1841. 85. sz.; Megyei hatóságkör. Pesti Hírlap 1842. 106. sz.; Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz.; Közjogi különbségek. Pesti Hírlap 1843. 249. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Hasonlóan értelmezte az önkormányzatok szerepét a politikai rendszerben 1848. február 18-i országgyűlési felszólalásában. KLÖM XI. 548-549. Az önkormányzatok fontosságáról, hatáskörük elhatárolásáról beszélt 1848. április 3-án az országgyűlésen. KLÖM XI. 722.

28

Kossuth a megyét olyan összetett intézménynek tartotta, amely részese a törvényhozó hatalomnak, a végrehajtó hatalom orgánuma, közigazgatási törvényhatóság és a törvények őre, ezért elvitathatatlanul rendelkezik statútum alkotási joggal. Az ellenzéki taktikában a megyék önálló statútum alkotási jogköre, annak kitágítása egyre fontosabb szerepet kapott, amit Kossuth is támogatott. Az ellenzék úgy vélte, hogy a rendi országgyűlésen elakadt, vagy annak nehézségei miatt ott nem is kezdeményezett ügyek egy része a megyei autonómia keretében elintézhető. Kossuth azt sem tekintette olyan nagy bajnak, ha a megye esetleg túllép autonómiája körén, de azt leszögezte, hogy országos törvénnyel szemben nem alkotható megyei rendelet. A kormányzat határozottan fellépett ezekkel a törekvésekkel szemben, az újkonzervatívok pedig azért utasították el, mert így országos ügyekben, mint az adózási kérdések, büntetőbíráskodás, honoráciorok szavazati joga, a nemesség egyoldalúan, a király és a felső tábla részvétele nélkül dönthet. De nehezményezte az eljárást majd a megyei intézmény ellen fellépő reformer csoport, a centralisták is. Ők a korrupció, a maradiság fészkének, a visszaélések táptalajának tartották az elavult megyei intézményt, amely feladatai ellátásában nélkülözi a szakszerűséget. Nem tekintették azt igazi önkormányzatnak sem, a politikailag és szociálisan megosztott nemességet pedig alkalmatlannak nyilvánították a polgári reformok véghezvitelére. Azért ellenezték a kérdések megyei hatáskörben történő eldöntését, mert ezzel a módszerrel nem lesz egységes a reform, hanem ötvenkét-féle lesz. A megyéket a reformmozgalom nélkülözhetetlen bázisának tartó Kossuth később a centralistákkal szemben védelmezni volt kénytelen a megyei intézményt, de már a Pesti Hírlapban is meg kellett védje a megyerendszert azzal a váddal szemben, hogy túl nagy jogköre szétfeszíti a monarchikus kereteket, statútum alkotási joga kiterjesztésével pedig egyenesen az Egyesült Államok föderalizmusa felé közelít. Azzal érvelt, hogy a megyék felett a monarchikus elvből következően érvényesül a királyi hatalom felügyeleti joga, másrészt az országos törvényhozás hatásköre kiterjed a megyékre is, nem úgy, mint a szövetségi törvényhozásé a tagállamok belső igazgatására az Egyesült Államokban. Így az országgyűlés, ha adott ügyben törvényt hoz, megszüntetheti a megyei statútumot, vagy országos törvénnyé változtathatja azt. A megyék fölött érvényesülő országos hatóság alapján a megyei követválasztások jogszerűségének elbírálását is az országgyűlés hatáskörébe akarta utalni.85 Kossuth mivel a megyei önkormányzatot a politikai intézményrendszer és közélet alapvető fórumának tartotta, úgy vélte, hogy ezt a formát kell alkalmazni, mint típust, más törvényhatóságok átalakításánál is. A 16 szepesi város, a Jászkun, a Hajdú és a tengermelléki kerületek, de főként a szabad királyi városok szerkezetét kívánta a megyék önigazgatási mintájára átformálni. A városokban a polgárjoggal rendelkezők, akik körét Kossuth kibővítené, választanák meg az országgyűlési követeket és egy olyan testületet, amely nagyobb számú lenne, mint az akkori „választott polgárság”, és amely gyakorolná az önkormányzati jogokat, ahogy a megyékben a közgyűlés. A városi tanács, a végrehajtó tisztviselők testülete nem külön hatalomként állna ezentúl szemben a polgárok testületével, hanem annak kiegészítő, határozataitól függő részévé válna, csakúgy, mint a megyei tisztikar a közgyűléstől. A városi önkormányzat hasonló jogkörrel rendelkezne, mint a megyei, de a polgárok nem közvetlenül, hanem képviselőik útján vennének részt az önkormányzati testületben, gyűléseik, tanácskozásaik biztosítanák közéleti aktivitásukat, politikai iskolázottságukat, ami, ha a politikai élet nyelve magyar lenne, még magyarosodásukat is

85

Megyei hatóságkör. Pesti Hírlap 1842. 106. sz.; Megyei szerkezet. Pesti Hírlap 1842. 107. sz.; Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz.; Közjogi különbségek. Pesti Hírlap 1843. 249.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz. Kossuthnak a megyékre vonatkozó nézeteire Marjanucz, 1995. A megye konzervatív kritikájára Dessewffy, 1841. 1-13., 111-119., 129-140. A centralista megyekritikára Eötvös, 1846.; Szalay, 1847. 11-14., 43-47. Vö. Fenyő, 1997. 251-273., 283-289. A reformkori megyék helyzetére Varga, 1980–81.

29

ösztönözné. Így megvalósulna a városok és benne a városi polgárok önkormányzata is.86 Kossuth más helyi hatóságok esetében is az önkormányzati jelleg jövőbeli kialakítására gondolt. A helyhatósági rendszernek, mint a végrehajtás végső fórumának mindenekelőtt a jó közigazgatást kell megvalósítania, mert ezek érintkeznek legtöbbet a nép tagjaival, s eljárásukon múlik azok elégedettsége, a törvények jó végrehajtása.87 De Kossuth pontosan látta a megyei intézmény hibáit is, főleg a reformok ügyében megelevenedett közéletben tapasztalható politikai zavargásokat, választási visszaéléseket. Ennek ellenére nem az intézmény elvetésével, vagy adminisztratív rendszabályokkal akarta a problémát kezelni, hanem az önkormányzat alapjainak kiszélesítésével. A képviseleti rendszer behozatalával kívánta a megyét korszerűsíteni, s megőrizni azt, mert szerepét, funkcióját fontosnak tartotta. A képviseletben látta annak feltételét is, hogy a nemzet megtartsa alkotmányos szabadságát, mert egyedül a képviselet képes a szabadságot a renddel egyesíteni. A képviselet pedig, legalábbis a jövőre nézve, a népképviseletet, a politikai szabadság köreinek kibővítését jelentette számára. A „népet, ezt az örökségéből sokáig kitagadott elsőszülöttet a »polgár« név magasztos köréből örökre kitagadni nem akarók, mit öngyilkosság nélkül nem akarhatánk.”88 Már egy 1836 végi periratban hivatkozott a népfelségre, mint a jogok, az alkotmány forrására.89 Kossuth hírlapi cikkeiben óvatosan keresgette azokat a formákat, ahol a politikai jogok körét ki lehet bővíteni. A vármegyei nemesség már régóta tervezte, hogy megemeli a szabad királyi városoknak, mint a negyedik politikai rendnek az országgyűlési szavazatát. Ezt a tervet Kossuth is támogatta, de ahhoz a feltételhez kötötte, hogy szűnjön meg függésük a királyi kamarától és belső szervezetüket alakítsák át, hogy ne a konzervatív, szűk körű városi vezetést juttassák többlet jogokhoz. Fontos kérdéssé vált, hogy ki kapjon polgárjogot, s annak alapján városi szavazatjogot. Úgy vélte, hogy a polgárjog megszerzésének feltételeit törvényben kell meghatározni, hogy az senki önkényétől ne függjön, és ne befolyásolja azt, miként az 1808. évi porosz városi rendtartás megállapította, sem rendi állapot, születés, vallás, sem pedig személyes viszony. Ha konkrét feltételekről szólt, akkor polgárjogot adott volna minden további cenzus nélkül a városi fekvő birtokkal rendelkezőknek, továbbá az iparosoknak, kereskedőknek, gyárosoknak, mesterembereknek, ha boltjuk, raktáruk vagy műhelyük volt, az utóbbiak esetében esetleg alacsony cenzus bevezetését is elképzelhetőnek tartotta, és polgárjogot adott volna a diplomásoknak, értelmiségieknek, szintén — ha szükséges — jövedelmi kvalifikáció alapján. Később mindehhez még hozzátette, hogy a városi polgár mindenképp fizessen adót a városnak, s kötődjön a város érdekeihez. Azonban 86

Városi belszerkezet. Pesti Hírlap 1841. 90. sz.; Városi polgárjog. Pesti Hírlap 1841. 93. sz.; Választási rendszer városokban. Pesti Hírlap 1841. 94. sz.; Városi belszerkezet. Pesti Hírlap 1842. 161. sz.; Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; Még egy-két ok. Pesti Hírlap 1842. 166. sz.; Igénytelen nézetek. Pesti Hírlap 1842. 184. sz.; Két ellenvélemény. Pesti Hírlap 1843. 236. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz. 87 Engedelmesség. Pesti Hírlap 1842. 152. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Igazolás. Pesti Hírlap 1844. 319. A centralisták épp helyi, városi és községi szinten akarták megvalósítani az önkormányzatot. Fenyő, 1997. 283-289. 88 Az idézet Szabadka körlevele című cikkből van. Pesti Hírlap 1842. 160. sz. Lásd még Költségvetés. Pesti Hírlap 1841. 80. sz.; Városi polgárjog. Pesti Hírlap 1841. 93. sz.; Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz.; Közjogi különbségek. Pesti Hírlap 1843. 249.; A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Igazolás. Pesti Hírlap 1844. 319. sz.; Partium, s Erdély. Pesti Hírlap 1844. 364. sz.; A szerkesztő búcsuszava. Pesti Hírlap, 1844. 365. sz. 89 Kossuth Lovassy István nevében fogalmazott 1836. december 8-i második folyamodványa. KLÖM VI. 534535. Az iratban a népből, a nemzetből eredezteti az alkotmányos jogokat, így a korona jogait is, de a védőirat jellegéből kifolyólag feltehetően nemzeten még a nemesi nemzetet érti. Ugyanakkor a Pesti Hírlap egyik értekezője már a lap első számaiban nyilvánvalóvá tette, hogy „az országlási jogok kútfejének nem a kiváltságos osztálynál, hanem a népnél kell lennie.” Néhány szó a városok belszerkezetéről. Pesti Hírlap 1841. 4. sz. 31.

30

azt a véleményt határozottan elutasította, amely a legtöbb adót fizetőkre szűkítené a választópolgárok körét, annál még a cenzust is jobbnak tartotta. Kossuth, bár a legtágabb kvalifikáció hívének vallotta magát, a cenzus intézményét mégsem zárta ki teljesen. Annak elvét abban látta, hogy akik vagyonnal, vagy inkább jövedelemmel bírnak, azok rendelkeznek annyi képzettséggel, hogy belátják a „közállomány és közjó” érdekeit. A hazai adózás rendezetlensége miatt az egyenes adók alapján megállapított cenzust nem tartotta kivitelezhetőnek, csak jövedelem alapján történő meghatározását. De bízott abban, hogy a majdani polgári állam gondoskodni fog a köznevelésről, így a műveltség megszerzése már nem fog függni a vagyoni állapotoktól, a közjólét terjedésével pedig a közállomány fenntartásában az egész nép, vagy legalábbis a nagy többség érdekeltté válik, így a „választói jog veszély nélkül az egész népre” kiterjeszthető lesz.90 Kossuth a politikai jogok kiterjesztését, a nép képviseletét nem csupán a városokban, hanem a megyékben is kezdeményezte, bár nem tekintette problémamentesnek egyesek személyes megjelenési jogának és a képviseleti elvnek összeegyeztetését. Elsősorban az örökváltságot kötött, az úri joghatóság alól kikerült szabad községek képviselőit engedte volna be a megyegyűlésekre, illetve biztosította volna részvételüket a tisztségviselők és országgyűlési követek megválasztásában. Historizáló előadása szerint a megyegyűlések eredetileg a szabadok ősgyűléseiből alakultak ki, így nem idegen attól, hogy a szabaddá váló emberek ott megjelenjenek. A szabad községek közt nem egy olyan város volt, amelynek lélekszáma és anyagi ereje is meghaladta több királyi városét, mégsem preferálta külön képviseletüket, nem akarta őket arra ösztönözni, hogy királyi várossá váljanak, hanem a megyében akarta őket képviselethez juttatni, hogy ne szakadjanak ki a megyei rendszerből, ne gyengítsék azt. Az örökváltság szorgalmazásával a szabad községek számát kívánta növelni, amelyek minden 4-500 lakosuk után küldenének egy képviselőt a megyegyűlésbe. Kossuth e képviselőkkel szemben főként szellemi és erkölcsi elvárásokat támasztott, vagyis magyarul tudást, írástudást és a „statustan” alapvető ismeretét várta el tőlük. Erre a feladatra leginkább a honoráciorokat, a nem nemes származású értelmiségieket tartotta alkalmasnak, akiknek egyébként megyegyűlési részvételét, miként egyes megyék is, adófizetési feltétel mellett ő is támogatta.91 A Pesti Hírlap egyik számában még azt sem zárta ki, hogy a szabad községek mellett a még fel nem szabadultak is beleszólhassanak legalább az adózási kérdésekbe, természetesen képviselőik, „községenkinti népszótöbbséggel szabadon választandó ügyvédek által.”92 Kossuth úgy vélte, hogy a nemesség körében tapasztalt visszaéléseknek is az a leghatásosabb ellenszere, ha az önkormányzati testületekben bevezetik a népképviseletet. A népképviselettel vélte megmenthetőnek az alkotmányos szabadságot és annak alapvető intézményét, a megyét. Miután hasonló elvek alapján a királyi városok és szabad kerületek önkormányzata is átalakulna, rendezhetővé válik azok országgyűlési szavazata. Több cikkben foglalkozott a szavazatbővítés alapelveivel, s azokkal a tényezőkkel (lélekszám, polgárok száma, porták száma), ami alapján a szavazatarányt meg lehetne állapítani. A városok országgyűlési szavazatának felemelésétől azt várta, hogy megnő a polgárság aktivitása az 90

Az idézet a Census című cikkből van. Pesti Hírlap 1843. 237. sz. Lásd még Városi polgárjog. Pesti Hírlap 1841. 93. sz.; Választási rendszer városokban. Pesti Hírlap 1841. 94. sz.; Városi belszerkezet. Pesti Hírlap 1842. 161. sz.; Városi polgárjog és honoratiorok. Pesti Hírlap 1843. 233. sz.; Polgárcategoriák. Pesti Hírlap 1843. 234. sz.; Két ellenvélemény. Pesti Hírlap 1843. 236. sz.; Egy kis commentár a Pest városi körlevélhez. Pesti Hírlap 1843. 291. sz. 91 N. Kőrös és Kecskemét követei a Pest megyei gyülésen. Pesti Hírlap 1841. 33. sz.; Költségvetés. Pesti Hírlap 1841. 80. sz.; Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; Igénytelen nézetek. Pesti Hírlap 1842. 184. sz.; Viszonyok kapcsolata. Pesti Hírlap 1843. 228. sz.; A pillanat kénytelensége. Pesti Hírlap 1843. 240. sz.; Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Adalék a teendők többi részeihez. Pesti Hírlap 1843. 268. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz. 92 Költségvetés. Pesti Hírlap 1841. 80. sz.

31

országos politikában, és támogatni fogja a reformkezdeményezéseket.93 Kossuth már korábban is a megyék határozatait a nemzeti akarat megnyilvánulásának tekintette, az önkormányzatokká váló törvényhatóságok összességét pedig a törvényhozásban egyesült nemzettel azonosította. De azt is kifejtette, hogy a népképviseletet nem helyettesítheti a helyképviselet, vagyis a törvényhatóságok képviselete, épp ezért idővel a törvényhozásnak is a népképviselet elvére kell épülnie, amikor nem egy város vagy megye küld majd egy követet, hanem meghatározott számú személy.94 A reformkori liberálisok által sokat hangoztatott programon, hogy a népet beemeljék az alkotmány sáncai mögé, a Pesti Hírlap szerkesztője már nem csupán a szabadságjogok, a polgárjogok megadását értette, hogy a köznép („plebs”) tagjai is szabad polgárokká váljanak, hanem a politikai részvétel jogát, az önkormányzatokban való közreműködés lehetőségét is biztosítani kívánta az abból kiszorultak számára, persze szem előtt tartva a fokozatosság szigorú követelményeit. A politikai testet, a nemzetet eddig a nemesség („populus”) alkotta, de a jogok kiterjesztésével a politikai test az egész népet, az ország lakóinak összességét foglalja ezután magába, tagjai öntudatos honpolgárrá, „státus-védenczből statuspolgárrá” válnak, ők alkotják a modern nemzetet. „Mi honunk népéből magyar nemzetet óhajtunk.” Ezentúl a nép, ami már nem elvont fogalom, hanem az egyének összessége, amibe mindenki, a volt kiváltságosok is beletartoznak, nem zárható ki az önkormányzatból, a „semmit rólunk nélkülünk” elv rá is kiterjed. Ha a nép részt vesz a közügyekben, érdekeltté válik a közösség dolgaiban, akkor alakul ki igazán az igazságos közérdek és alkotmányos élet. Kossuth az utolsó rendi országgyűlés előtt az önkormányzat igényét már az egész nemzetre, s a nemzetet érintő minden ügyre kiterjesztette.95 Ezen a ponton fejlik ki teljesen a reformkori Kossuth szabadságértelmezése. Korai szövegei szerint jól ismerte az emberi természet azon vágyait, törekvéseit, amit az utilitarista antropológia megfogalmazott. Ugyanakkor a mélyen megélt természetjogi szemlélet nemcsak az ember elidegeníthetetlen, természettől fogva megillető jogaira irányította figyelmét, hanem a jogeszme, egy transzcendentált jog- és igazságfogalom révén az egyén morális kötelezettségeire, felelősségére, a közösséghez fűződő viszonyára is. Egész pályafutása során vallotta a természetjogi hagyomány jegyében, hogy az embert olyan jogok illetik meg, amik akkor érvényesülhetnek, ha mindenki más negatívan, azaz tűréssel viszonyul hozzájuk. Ugyanakkor egész életében hangsúlyozta a jog morális fedezetét is. Politikai gondolkodásának azonban nagyon fontos szervezője volt a republikánus hagyomány, ami a köz-társaság ügyeivel való foglalkozást, a közérdeket az egyéni érdekek elé, azaz az egyén kötelességeit jogai elé helyezte. Az erősen közösségi irányultságú politikai kultúra az önkormányzatok fontosságát emelte ki, ami teret biztosított a polgárok közéleti aktivitásának. Kossuth elsősorban a törvényhatósági önkormányzatot értékelte nagyra, de foglalkoztatta, később pedig fokozott figyelemben részesítette az egyesületi szférát, a helyi és az országos 93

Kir. városi szavazatarány. I–II. Pesti Hírlap 1843. 225-226. sz.; Toldalék a kir. városi szavazatarányhoz. Pesti Hírlap 1843. 227. sz.; Viszonyok kapcsolata. Pesti Hírlap 1843. 228. sz.; A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Adalék a teendők többi részeihez. Pesti Hírlap 1843. 268. sz.; Egy kis commentár a Pest városi körlevélhez. Pesti Hírlap 1843. 291. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Partium, s Erdély. Pesti Hírlap 1844. 364. sz. 94 A megyegyülések jelentőségéről. Pesti Hírlap 1841. 6. sz. 47.; Kir. városi szavazatarány. Pesti Hírlap 1843. 225. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz. 95 Az idézet a Kiábrándulás című cikkből van. Pesti Hírlap 1843. 306. sz. Lásd még KLÖM VI. 377-379.; Sz. kir. városok. III. Szavazatjoghistoria. Pesti Hírlap 1841. 86. sz.; Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; Igénytelen nézetek. Pesti Hírlap 1842. 184. sz.; Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz.; Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz.; A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz.; A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Igazolás. Pesti Hírlap 1844. 319. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 68-69.; Kossuth vázlata a közelgő országgyűlés feladatairól. KLÖM XI. 244.

32

önkormányzatokat is. Az önkormányzatot nem egy felsőbb hatalom által átruházott jogként, hanem az egyént megillető természetes jognak az egyén közösségeire történő kiterjesztéseként értelmezte. Ha az egyéni jogok egy beavatkozástól mentes teret biztosítanak, akkor az egyén közösségi szervezeteinek ügyeibe sem lehet beavatkozni. „A mi egy embernek szabad, szabadnak kell lenni többeknek is együtt. Szám a jogban különbséget nem tehet.”96 Az önkormányzat biztosítja az egyéni és közösségi érdek kapcsolatát, hogy az egyének magukénak érezzék közösségeiket, s hajlandók legyenek azért áldozatot is vállalni. Az önkormányzatok védik meg az egyéni szabadságot is, amelynek érvényesülését Kossuth sosem hanyagolja el, az önkormányzás óv meg attól, hogy a közérdek előtérbe nyomulása figyelmen kívül hagyja, elnyelje az egyéni szabadságot. A negatívként értelmezett egyéni szabadság tehát az autonóm önkormányzatok védelme alá kerül, az autonóm egyén közéleti aktivitásán, önkormányzatain keresztül tudja megvédeni és kibontakoztatni szabadságát. „A szabadság ideája előttem ugy lebeg, hogy minden ember legyen érdekkel és befolyással kötve a haza ügyeihez; de legyen szükebb kör is előtte, hogy e szabadság minden jó voltját tettlegesen közel magához mindennap érezze.”97 A szabadság republikánus értelmezése könnyen összekapcsolható a politikai jogok igényével, kiterjesztésével, a politikai szabadsággal, ami azt jelenti, hogy Kossuth nemcsak az egyéni, hanem a politikai jogok terén is egyenlőséget akart, az egyenlőséget a szabadság feltételének, nem pedig ellentétének tekintette, vagyis a szabadság csak akkor érvényesül igazán, ha magába foglalja a politikai jogokat is. Megválva a Pesti Hírlap szerkesztői állásától Pest megye közgyűlésén mondott hosszú beszédében a népképviselet mellett érvelt, s a választási jogot a szabad polgárt megillető jogi minimumnak minősítette. A lépésről-lépésre megvalósítandó jogbővítést a városok országgyűlési szavazatának tizenhatra emelésével kezdte volna, majd a községek megyei képviseletével folytatta volna, hogy végül a reformot a népképviselet megvalósítása zárja. Így a szuverén nép a főhatalom letéteményeseként, persze képviselői útján, részt vehet az országos politikában is, nemcsak a saját, hanem az egész közösséget érintő döntésekben, mert különben érdekei elhanyagoltatnak, háttérbe szorulnak. Kossuth már a negyvenes években arra az útra lépett, hogy kibővítse az autonóm intézményekben és a politikai döntésekben résztvevők körét. Ugyanakkor az az optimista hit is jellemezte ezt a törekvést, hogy létezik olyan közérdek, általános akarat, amelynek minden honpolgár morális emelkedettségénél fogva képes saját, részleges érdekeit alárendelni.98 A negyvenes évek végéhez közeledve az autonómia nemcsak a részvételt jelentette számára, hanem a minden idegen beavatkozástól mentes önrendelkezést. Azt az összefüggést, hogy az egyenlőtlenségek, fejlettségbeli különbségek a szabadság terében csak elmélyülnek, fokozódnak, s magát a szabadságot teszik lehetetlenné, épp ezért a gyengébbek, esélytelenebbek védelemre szorulnak, Kossuth főleg a nemzetgazdaságok viszonylatában fejtette ki: „Ha e szót: szabadság, nem statusjogtani szempontból, hanem elvont fogalmában tekintjük, alkalmasint legfőbb fokának mondhatnók azon állapotot, mellyben minden ember azt tehetné, mi neki tetszik. Ime az ideologia szabadsága; de mi volna gyakorlatban a következés? az: hogy az erősebb elnyomná a gyöngébbet. Nem szabadság ellen, hanem ép a szabadság érdekében történt tehát az emberi viszonyok olly modu alakulása, minélfogva a status a gyöngébbnek az erősb ellen ótalmat ad. Már pedig a mint egyes embernek szüksége van az erősb elleni ótalomra, s csak ép ez által lesz szabaddá, ép ugy a gyöngébb — azaz 96

Spira, 1989. 54. A megfogalmazás későbbi, Kossuth alkotmánytervébe utólag, Szabad György szerint 1861 körül illesztette be, de pontosan kifejezi a fent említett összefüggést. Szabad, 1977. 175.; Szabad, 2002. 201. 97 1848. február 18-i felszólalása a városi kérdésben. KLÖM XI. 549. 98 „mi pedig a politicai jogegyenlőség barátai vagyunk” Nehézségek. Pesti Hírlap 1842. 135. sz. Lásd még Szabadság és rend. Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70.; Partium, s Erdély. Pesti Hírlap 1844. 364. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 70-75. Az egyéni jogok és az önkormányzatok fontosságát emelte ki 1848. április 2-i és 3-i országgyűlési beszédében. KLÖM XI. 718-720., 722. Kossuth szabadság-értelmezéséről Dénes, 2002. 75-77. Vö. Gergely, 2005. 595.

33

nemzetgazdasági szempontból szólva — fejletlenebb nemzetnek is ótalomra van az erősb ellen szüksége.”99 Ebből az érvelésből az is következett, hogy a szabadság teljes kibontakozását csak egyenlő feltételek mellett, egyenlő partnerek viszonyában tartotta elképzelhetőnek.

99

Statusgazdasági tájékozás. Pesti Hírlap 1842. 121. sz. „Mit tehetünk mi róla, hogy a műipar a világon nem a közös egyenlő szabadság dajkáló karjain neveltetett fel? mit tehetünk mi róla, hogy csak most kezd fejleni műiparunk?”, s épp ezért védelemre szorul, s nem tehető ki az erősebb iparral rendelkező gazdaságok (szabad) versenyének. Peel s viszhangjai. Hetilap 1846. 20. sz. 363.

34

III. Kossuth demokratizmusa III. 1. Kossuth „radikalizálódása” Ebben az alfejezetben azt a folyamatot mutatom be, ahogy a reformkori Kossuth a jogkiterjesztő liberalizmustól a demokrácia irányába tájékozódott, illetve azt, hogy miként látta ő maga és mások akkori helyzetét. Nem tekintem őt radikálisnak, részben azért, mert e politikai kategória hazai meghatározása meglehetősen bizonytalan, másrészt, mert a szimbolikus politizálás részeként Kossuthot többször is radikálisnak minősítették, s ekként bírálták politikai tevékenységét. Az idézőjeles írásmód arra utal, hogy a negyvenes években politikájában bekövetkezett átalakulás, koncepcionális változás a politikai-eszmetörténet közhasználatú fogalmaival nehezen ragadható meg. A radikális szó a politikai nyelvben már a francia forradalom előtt feltűnt, a forradalom alatt egyes radikális politikai csoportok demokrataként határozták meg magukat. Később a jakobinusokkal azonosították a fogalmat, máshol a republikánusokkal, de jelentése alapvetően a forradalom tartalmi körében mozgott. Németországban a negyvenes évek elejétől a demokratákat, vagy republikánusokat „radikálisok”-nak nevezték, s azok is magukat. A szó Angliában már régebb óta használatban volt, Franciaországban pedig a harmincas évek második felében terjedt el. Az ottani demokraták „radikálisokra” és „mérsékeltekre” váltak szét. Franciaországban a „radikalizmus” kifejezést a „mérsékeltekkel” (demokraták) állították szembe, Németországban viszont a liberalizmussal. Itt a negyvenes évek folyamán a „demokrácia” fogalma konkréttá vált, népfelséggel, politikai egyenlőséggel, sőt még szociális egyenlőséggel, míg a „radikális” ezen túlmenően egy szellemi magatartást jelentett, amely nemcsak a demokrácia felé vonzódott, hanem annak szocialista, vagy kommunista kormányzása felé is.100 Magyarországon a radikális szó elsősorban a hírlapok külpolitikai rovataiban jelent meg, egy-egy politikai irányzat, párt, politikus vagy politikai lap minősítéseként. A hazai politikai diskurzusban is előfordult a jakobinizmussal, vagy a forradalommal történő összekapcsolása, de legtöbbször a radikális orvosság, kúra, reform szószerkezetekben bukkant fel, ahol a gyökeres, előremutató vagy merészebb szavak jelentésének felelt meg. A konzervatívok részéről történt arra is kísérlet, hogy politikai ellenfeleiket ezzel a minősítéssel járassák le, s Széchenyi is nagy energiát fektetett abba, hogy fellépjen azok ellen, akiket mindent túlhajtó reformátoroknak szeretett gúnyolni. Azonban miután az Ellenzéki Kör a forradalom után nevét Radical Körre változtatta, a szó mintegy polgárjogot nyert. Kossuth lapszerkesztőként elutasította a radikális elméleteket, a körülményekkel számot nem vető hozzáállást. Ha a szót használta, akkor ő is inkább a gyökeres, hathatós értelemben tette, vagy amikor a félmegoldások ellen tiltakozott. Politikai tartalmát nem volt hajlandó kifejteni, az utolsó rendi országgyűlésen a radikalizmust, akárcsak a liberalizmust és konzervativizmust, határozatlan tartalmú politikai fogalomnak minősítette.101 A nyilvánosságról, a közvéleményről vallott felfogása szerint, valamint hírlapírói tevékenységével ki akarta terjeszteni a vitatkozó, közügyekkel foglalkozó közönség körét, s úgy vélte, hogy egy szélesebb közvélemény a politikai változásoknak is nagyobb nyomatékot adhat. A társadalmi változásokról kialakított szemlélete, hogy szélesítse a folyamatba bevonható csoportok és érdekek körét, nemcsak az érdekegyesítési stratégia kiterjesztésére ösztönözte, hanem arra, hogy számoljon a társadalom spontán mozgalmaival, és bátran 100

Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 73-76., 129-132. A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Kossuth 1848. február 16-i beszéde a városi kérdésben. KLÖM XI. 543-544. Vö. Kossuth 1848. április 2-i beszéde a hivatalnokok elmozdíthatóságáról. KLÖM XI. 714. 101

35

hivatkozzon is azokra. Amikor csalódott a nemességben, s nem tartotta már alkalmasnak őket arra, hogy a polgári társadalom kialakítására irányuló reformokat egyedül megvalósítsák, annak az igényének adott hangot, hogy a már létező politikai tényezők mellé újakat, még nem létezőket állítsanak.102 Mivel a hagyományos politikai intézményekben a reformok ügye elakadt, lelassult, nemcsak a politikai intézmények reformját szorgalmazta távlati célként, hanem meghirdette a „socialis” utat, azt hogy társadalmi téren, társadalmi szervezetekkel és mozgalmakkal érjék el a kívánt eredményeket, mert így a siker nem politikai döntéseken, hanem egyéni elhatározáson és cselekedeteken múlik. Olyan kérdésekben, amelyekben nem sikerült az országgyűlésen hatékony megoldást elérni, a társadalom önszerveződését kihasználva kívánt előrelépni. A társadalmi kezdeményezésekkel, addig politikailag passzív rétegek inspirálásával, illetve az alkotmányon kívül rekedtek mozgalmainak fenyegetésével („Menjünk, különben menettetünk.”), amire a forradalom idején is szívesen hivatkozott, a fennálló politikai intézményekre is nyomást akart gyakorolni. A kétféle módszert a honról kialakított fogalma is jelzi, abba beleértette a „status” (állam) és a „társaság” (társadalom) kategóriáit is, s kijelentette, hogy az előbbinek a politikai, az utóbbinak pedig a szociális tér felel meg.103 A centralisták, bár az egyesületi eszmét ők is nagyra értékelték, s részben Kossuth kezdeményezéseitől sem zárkóztak el, mégis úgy vélték, hogy csak a törvényhozási centralizációtól, s nem az egyesületektől várható Magyarország megújulása.104 A politikai jogok kiterjesztésének több olyan következménye lehetett, amivel mindenképpen számolni kellett. Csökkenhetett a politikai élet addigi magyar dominanciája, hisz országos arányait tekintve a magyarság kisebbségben volt. Ezt a veszélyt előbb a magyarosodás ösztönzésével kívánta a Pesti Hírlap elhárítani, majd Széchenyi erőteljes bírálatának hatására visszafogottabbá vált, de továbbra is ragaszkodott a közélet magyar nyelvűségéhez. Kossuth érdekegyeztetési politikáját, nemzeti „középrend” kifejlődését ösztönző törekvéseit a nemzetiségi elitekre is értelmezte. A másik veszélyt az okozhatta, ha politikailag iskolázatlan tömegek jelennek meg a közéletben, s eluralják a közvéleményt. Ennek ellensúlyozására sürgette Kossuth a népnevelést, akár állami feladatként is, és ha lehet, előzze meg a jogkiterjesztést, hogy azok részesüljenek politikai jogokban, akiknek megfelelő műveltségük és belátásuk van ahhoz, hogy a köz javát szolgálják. Kossuth tisztában volt vele, hogy „nincs a szabadságnak veszélyesb ellensége, mint a szabadsággali visszaélés”, ugyanakkor hajlamos volt a közönség politikai műveltségét felül értékelni, de egyébként is azt tartotta, amit 1833-tól vallott, hogy a szabadság tesz alkalmassá a szabadságra, az a legjobb politikai iskola. A közvélemény, politizáló közönség kiszélesítésére, a társadalmi mozgalmak ösztönzésére és a politikai jogok kiterjesztésére irányuló törekvései alapján joggal mondhatjuk, hogy Kossuth liberalizmusa nyitott volt a demokratizmus irányában.105

102

A kérdések legkényesbike. Pesti Hírlap 1843. 266. sz.; A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Kiábrándulás. Pesti Hírlap 1843. 306. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 70. Kossuthnak a Pesti Hírlapban kifejtett közjogi reformjavaslatairól Ruszoly, 1994. Vö. Szabad, 1977. 66-67., 7483.; Szabad, 2002. 52., 67-73.; Stipta, 2004. 111-115. Az érdekegyesítésről Balázs, 1983.; Gergely, 1987/a. 6569.; Orosz, 1994.; Velkey, 1994.; Dénes, 2002. 64-71. 103 Adalék a nemzeti önismerethez. Pesti Hírlap 1842. 148. sz.; Kiábrándulás. Pesti Hírlap 1843. 306. sz.; Igazolás. Pesti Hírlap 1844. 319. sz.; A harmadik műtétel. Pesti Hírlap 1844. 320. sz.; Kossuth 1844. október 6-i beszéde a Védegylet alakuló ülésén. Közli Pajkossy, 1998. 60-63. Az idézet Kossuth Adózzunk című cikkéből van. Hetilap 1846. 103. sz. 1689. Hasonló formában szerepelt már korábban Vámszövetségi kilátások című cikkében, de akkor a cenzor törölte. Pesti Hírlap 1842. 179. sz. Közli Pajkossy, 1998. 43. A szociális mozgalmakat szervező Kossuthról Veliky, 1979.; Veliky, 1994.; Varga, 1994. A társadalomszervezés Kossuth által kipróbált útjairól Miru, 1996. 104 Eötvös József 1844. július 28-i levele Szalay Lászlónak. Eötvös, 1976. 145. 105 Varga János megállapítása. Varga, 1983. 18-23., 81. Liberalizmus és demokratizmus találkozási pontján helyezi el Kossuthot Deák Ágnes is. Deák, 1998. Vö. Závodszky, 1994. 205-207.; Dénes, 2002. 71. Az idézet a Nemzeti veszély című cikkből van. Pesti Hírlap 1841. 17. sz. Ezt az összefüggést már 1838. február 27-i

36

Egyébként maga is demokratikus jelzővel illette azokat a lépéseit, amelyekkel a politikába beleszólók körét kívánta kibővíteni.106 Ez a demokratikus nyitottság, a közvélemény és a politikai aktorok szélesebb körű értelmezése, a lendületesebb átalakulás igénye ütközött össze Széchenyi elitárius, a politikai beleszólást szigorú feltételekhez kötő liberalizmusával. Kossuth a Pesti Hírlapban még elhárította a demokrata minősítést, bár azt is, hogy a demokratizmust rémisztő, a rendet felbontó jelenségnek tekintsék: „czélunk soha sem volt, hogy monarchico-aristocraticus alkotmányunk democraticussá átváltozzék; de az igen is czélunk s ohajtásunk, hogy statusszerkezetünkben ama két alkatrész mellett, a népelemnek, vagyis a democratiai temperamentumnak is kellő hely s befolyás engedtessék, következőleg hogy a monarchiai elem mérsékletében az aristocratia sok legyen ugyan, de ne legyen minden; viszont minden a nép se legyen, de ne is legyen semmi.”107 Ezek a sorok még a „Staatslexikon” szemléletét közvetítik, ahol a demokrácia egy olyan alapelv, amely egyenlő politikai, polgári és emberi jogokat igényel a közösség tagjainak. A közös jog uralmának ez az eszméje nem ellenkezik az alkotmányos monarchiával, sőt jól megfér azzal, inkább a kiváltságon és előjogon alapuló arisztokratikus elvvel kerül élesen szembe. Rotteck, bár szembe állította a két elvet, a vegyes alkotmány modernizált elméletével arra törekedett, hogy a három érdek egybefűzésével, kölcsönös korlátozásával szerezzen érvényt a liberális követelményeknek.108 Kossuth sárospataki tanára, Kövy Sándor, aki nagy alapossággal mutatta be a különböző politikai rendszereket, a demokrácia és az arisztokrácia elemeit egyesítő alkotmányos monarchia hívének vallotta magát.109 A demokrácia szó jelentése sokáig megmaradt az alkotmánytan fogalmi rendszerében, a politikai szisztémákat általánosan leíró, minősítő kategóriák közt. Az ókori szerzőket, főként Arisztotelészt követő, értelmező újkori politikai gondolkodók sem igazán mozdították onnan ki. Csak a francia forradalom hatására bővült jelentése szociális és történetfilozófiai tartalmakkal, s terjedt el szélesebb körben. Ezután, mint a történelmi mozgás irányát értelmezték, vagy egy olyan alapelvet értettek alatta, amely különböző alkotmányformákban is megjelenhet.110 A demokrácia fogalmának meghonosodásában nagy szerepe volt Tocqueville művének, amelynek recepciójában a Pesti Hírlap is jelentősen közreműködött. Kossuth egy jóval későbbi visszatekintésében már vállalta a demokrata minősítést, éppen nagy vitapartnerével, Széchenyivel szemben. „Ő liberális arisztokrata volt, én demokrata. A »pour le peuple« (»a népért«) mindkettőnk programjában benne volt, de a »par le peuple« »a nép által« az övéből ki volt zárva, az enyimnek sarkalatos tétele volt.” Utólagos jellege és a frappáns elhatárolódás miatt természetesen fenntartásokkal kellene kezelnünk az állítást, hiszen nyilván arról van szó, hogy a már magát demokratának valló Kossuth megmagyarázza és karakteressé teszi politikai nézeteinek eltérését Széchenyitől.111 Mégis van a kijelentésnek relevanciája a reformkori politikusra vonatkozóan is, hisz Széchenyi veszélytudatát jórészt az fokozta fel, hogy Kossuth bátran vetette az elemeket a társadalmi átalakulás folyamatába, annak minden politikai következményével együtt, másrészt hasonló tartalmú kijelentést már a negyvenes években is tett. A Pesti Hírlapban azt írta, hogy a szóváltástervezetében is megfogalmazta. KLÖM VII. 378. A népnevelésről és a politikai jogok kiterjesztéséről lásd még Kossuth, 1841. 239-241. A Pesti Hírlap nemzetiségi politikájáról Szabad, 1977. 68-74.; Kosáry, 1979. 106 A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Pajkossy, 2002/b. 71. 107 Pótlék. Pesti Hírlap 1843. 243. sz. 1844. augusztus 27-i beszédében is azt a formát kereste, hogy miként lehet monarchiában a nép szabadságát biztosítani. Pajkossy, 2002/b. 70.; Varga, 1983.; Dénes, 2002. 72-74. 108 Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 96-98., 113-114. A Pesti Hírlap cikkírói, levelezői, értekezői is vagy a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elv együttes jelenlétét hangsúlyozták, vagy a demokráciát az arisztokráciával állították szembe. 109 Miskolczy, 2005/b. 155. 110 Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 7-100. 111 Az 1885-ből származó nyilatkozatot idézi Szabad, 1994. 285.

37

született és nevelt arisztokrata Széchenyi a lapban alkalmanként kifejtett „democraticus irányu elvek” következményeivel örökös harcban áll.112 Ha túlzóak is voltak Széchenyinek A Kelet népében megfogalmazott vádjai, hogy Kossuth programja forradalomba fog torkollni, azt mégis jó érzékkel vette észre, hogy a Pesti Hírlap politikája gyorsabb átalakulást sürget. Kossuth persze minden túl gyors átalakulást felrovó vádat visszautasított, sőt még így is lassúnak találta a tempót. Az 1843–44-es országgyűlésen a kormány és a konzervatívok részéről tapasztalt, az érdemi reformok elől kitérő, időhúzó taktikát élesen bírálta, mert úgy látta, ha nem történik semmilyen előrehaladás, akkor épp a fokonkénti, békés átalakulás lehetőségétől esnek el. Az eredménytelenül zárult országgyűlés után nyíltan elutasította az addigi óvatos, fokozatos reformlépéseket, mint amelyek eleve csak félmegoldásokkal kecsegtetnek, s amiért eszméi „jobb részét” kell feláldoznia. Szakított a toldozó-foltozó taktikával, s az „egész igazság”-ot követelte a Hetilapban is.113 Az örökös késlekedést egyik 1847-ben megjelent írásában egyenesen nemzeti átoknak nevezte, aminek következménye nem csupán a lemaradás, hanem az is, hogy a késve bevezetett újítások már nem hozzák meg a tőlük várt eredményeket.114 A kormány megyeellenes lépései és a galíciai események hatására kialakult ellenzéki válságon úgy akart túllépni, hogy sürgette a már halaszthatatlannak minősített reformok életbe léptetését és az ellenzéki mozgalom szervezeti reformját, párttá alakulását. Pajkossy Gábor Kossuth radikálissá válását a negyvenes évek második felére teszi. Gergely András szerint a galíciai események következtében, még az országgyűlés előtt Kossuth reformprogramja radikalizálódott, ami az országgyűlésen leginkább abban mutatkozott meg, hogy határozott célja lett az abszolutista rendszer megbuktatása. Radikalizmusa nem csapott át forradalmiságba, a legitimitás talaján akart maradni, épp ezért az országgyűlés jogkörének bővítésére törekedett, de politikája rugalmas volt, nyitott a forradalmi megoldásra is, és a reformok útját el nem torlaszoló kompromisszumokra is.115 Kossuth liberális kortársaihoz hasonlóan óvakodott a forradalomtól, tudta hogy azok veszélyes kísérletek és sok szerencsétlenséget okoznak. Talán csak a gyorsan és sikeresen konszolidált 1830-as francia forradalmat tartotta kevésbé veszélyesnek. Jól ismerte a forradalmak történetét, különösen a franciákét, s inkább a tervezett, kiszámított átalakulási metódust preferálta. A hazai liberálisok a változást, a haladást olyan természeti vagy mechanikai törvényként fogták fel, amely kikerülhetetlenül érvényesül, ám ha feltartóztatják, a lefojtott, felgyülemlett erők kitörnek, s elsöpörnek maguk előtt mindent. Kossuth is úgy vélte, hogy választás csak a forradalom és a békés haladás közt van. A forradalom nincs tekintettel a meglévő intézményekre, a múltra, gyökeresen új helyzetet teremt, a reform viszont elismeri a múltat, összekapcsolja azt a jövővel, s nyugodt átalakulást tesz lehetővé. A reform fokozatosan oldja a társadalom testében kialakult csomókat, problémákat.116 Azzal is számolt, hogyha lendületesebb átalakulást igényel, akkor rásütik a „revolutionalis” bélyeget, 112

Szemle és értesítés. Pesti Hírlap 1843. 247. sz. Lásd még Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz.; Pulszky Ferenc: Még egy pár szó a centralisatióról. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 72. 113 Tervezet és rohanás. Pesti Hírlap 1842. 108. sz.; Kiábrándulás. Pesti Hírlap 1843. 306. sz.; Igazolás. Pesti Hírlap 1844. 319. sz.; Kossuth 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 64-68., 74-75.; A teendők legfőbbike. Hetilap 1846. 60. sz.; Adó. Hetilap 1846. 100. sz.; Adózzunk. Hetilap 1846. 103. sz. 114 Kossuth, 1847. 570-572. 115 Gergely, 1986.; Pajkossy, 1998. 12. Vö. Szabad, 1977. 96-108.; Szabad, 2002. 83-100. 116 „a világnak forgó kereke senkinek kedveért meg nem áll.” A már létező majoratusok. Pesti Hírlap 1842. 191. sz. „kik a haladás kerekét megakasztani […] remélik, azok meg fognak csalatkozni.” Szemle és értesítés. Pesti Hírlap 1843. 247. sz. Az újítás kétféle módjáról beszélt Wesselényi Miklós is Balítéletekről című könyvében. Wesselényi, 1833. 166-167. Kossuth már 1833-as szövegében is jelezte, a változást természeti jelenséghez hasonlítva, hogy az nyugodtan vagy viharosan fog bekövetkezni. KLÖM VI. 373. Vö. Szabad, 1975. 556.; Gergely 1987/a. 64-65.; Závodszky, 1994. 202.

38

ami diszkreditálhatja politikáját. Ám olyan bátor kijelentést is megengedett magának, hogy inkább elfogadja a „kissé zavaros szabadság veszedelmeit, mint a tactusra mozgatott szolgaság békenyugalmát”.117 Tiltakozott az ellen, hogy a forradalmi veszélyre való hivatkozással elutasítsanak minden a nép szabadságának kiterjesztésére, a nép hatalmának megteremtésére irányuló törekvést, ugyanúgy az ellen is, hogy az anarchiától való félelem ürügy legyen a szabadság korlátozására. A szabadság kicsapongásai múlékonyak, vélte, az önkény viszont tartós, ezért az nagyobb veszélyt jelent.118 A politikai elitet azért sürgette a reformok elfogadására, hogy önként, maguk lépjenek a változás útjára, s ne kényszerítés, forradalom, a kiszámíthatatlan társadalmi mozgalmak, lázadások hatására. Pest megye követeként elmondott országgyűlési beszédében nem a kikényszerített engedményeket, hanem a kényszerek megelőzését tekintette politikai kötelességnek.119 A diétán a városokról folytatott vitában kijelentette, hogy „nagy kedve volna egy tabula rását csinálni hibás intézeteinkből, és aztán bevetni, hogy radicaliter reformálhasson”, de akkor nem biztos, hogy más megyék követni fogják szavazataikkal, ezért inkább „alkudni kíván a körülményekkel”. Pár nap múlva még azt is hozzátette, hogy „demokratiai irányban” akar működni, mert Magyarországon megvan a monarchikus és főként az arisztokratikus elv kellő hatása és súlya, de szükséges, hogy a népé is meglegyen, és arra figyelmeztette követtársait, hogy a „proletarius tömegről”, a nincstelenek érdekeiről se feledkezzenek meg.120 Az országgyűlésen széles politikai eszköztárral használta ki az európai és a hazai forradalmak, politikai mozgalmak hatásait, amiknek nagy szerepe volt abban, hogy még a rendi törvényhozás keretei közt, a legitimitás talaján végbement a nagy átalakulás. Az európai politikai válság érzékelése csak megerősítette abban az elhatározásában, hogy nem lehet többé az abszolutista hatalommal alkudozni a reformok mértékéről, sorsáról, hanem magát a rendszert kell megváltoztatni, és kialakítani az önkormányzatot kiteljesítő alkotmányos politikai rendszert. Sokat elárul helyzetfelismeréséről, taktikai érzékéről az a jelenet, amikor Buda-Pest város és az egyetem küldöttei előtt Pozsonyban elutasította az országgyűlés azonnali Pestre költözését. A praktikus szempontok mellett szerepet játszott az a szándéka is, hogy ne tegyék ki a követeket a forradalmi hangulatú város nyomásának, nehogy a reformok túllendüljenek azon a ponton, amit még a liberális nemesség vállalni tud.121 Később országgyűlési szerepléséről úgy nyilatkozott, hogy „megvolt bennem a polgári bátorság az átalakulás radikális keresztülvitelére merész kézzel megragadni az európai viszonyok által nyujtott alkalmat”. Egy kései visszaemlékezésében is hangsúlyozta, hogy a forradalmi mozgalmak segítették céljai elérésében.122 Az 1848-as törvények, amelyek kidolgozásában Kossuth személyesen is részt vett, megvalósították programjának jelentős részét, sőt több fontos kérdés megoldása, mint a jobbágyfelszabadításé, vagy a felelős kormányé túlment korábbi agitációin is. A megváltozott helyzetet, az átalakulás felgyorsulását és az elvárások fokozódását maga is érzékelte: „most […] a napok századokkal érnek fel; s a mi hónapok előtt nem okozott volna ellenszenvet, most

117

A megyék. Pesti Hírlap 1843. 298. sz.; Pajkossy, 2002/b. 69-70. A „democratia veres fonala” fordulatot ő is használta. Majoratusok. Pesti Hírlap 1842. 172. sz. 118 Tisztválasztás. Pesti Hírlap, 1841. 61. sz.; Deregnyei, 1989. 49-50. Vö. Szabad, 1977. 102-103.; Závodszky, 1994. 202-204. 119 Tervezet és rohanás. Pesti Hírlap 1842. 108. sz.; 1847. november 29-i országgyűlési beszéde. KLÖM XI. 340. 120 1848. február 11-i és 18-i felszólalása a városi törvényjavaslat vitájában. KLÖM XI. 540., 546., 547-548. 121 1848. március 19-i felszólalása a buda-pesti küldöttség előtt. KLÖM XI. 674-676. „nekünk egy roppant föladat jutott, azon föladat, hogy a megindult mozgalomnak hazánkban is mutatkozó terjedésére nézve a gyeplő kezünkben maradjon” 1848. március 14-i beszéde. KLÖM XI. 651. Vö. Kosáry, 2002. 465-466.; Szabad, 1977. 108-117.; Gergely, 1986.; Szabad, 2002. 100-114.; Pajkossy, 2006. 122 Kossuth Lajos: Értekezésem folyamatáról Minghetti urral, Olaszország miniszterelnökével, 1863. július 26án. KLI V. 484.; Kossuth Lajos: Kossuth és Széchenyi. KLI X. 371.

39

nem tetszik, mert uj követelések ébredtek.”123 Némely esetben azonban engedményre kényszerült. Az általános választójog híveként a városok esetében még nem tartotta azt bevezethetőnek, ezért elfogadta a cenzust, de így is ragaszkodott mind a városi képviselők, mind a tisztségviselők közvetlen választásához és ahhoz, hogy a választójogi kategóriák nyitottak legyenek, s ne zárják le a jogosultság megszerzésének lehetőségeit. A megyék reformjánál viszont általános férfi szavazatjogot javasolt, vagyis továbblépett korábbi, a közvetett képviseletre vonatkozó elképzelésein. „A megyei rendszert, mint a szabadság kellékét, támaszát, melly nélkül szabadságot nem ismerhetek, akarom a nép millióinak alapján fentartani.” Épp ezért kényszerű volt az a kompromisszum, ami közte és Széchenyi között létrejött, aminek következtében a megyék rendezését a népképviseleti országgyűlésre halasztották, addig pedig csak a községek képviselőivel bővítették ki azt a közgyűlést, amely megválasztotta a megye új bizottmányát.124 Az áprilisi törvények az alkotmány továbbfejlesztésével egy új törvényes rendet teremtettek, lerakták a jog- és teheregyenlőségre épülő polgári társadalom alapjait, s kialakítottak egy olyan politikai intézményrendszert, népképviseleti országgyűléssel és felelős kormánnyal, amely képes volt érzékelni a társadalom igényeit, tovább haladni a törvényes átalakulás útján, sőt önmaga korrekciójára is alkalmasnak bizonyult. Kossuth később visszatekintve a nagy horderejű eseményekre mindig azt hangsúlyozta, hogy 1848-ban a jogok kiterjesztésével az addig arisztokratikus alkotmányt demokratikussá alakították, egy igen intenzív képbe sűrítve: „Az ország alkotmányának épületét a kiváltságok homoktalajáról a democratia rendithetlen szikla-alapjára helyeztük át.” Máskor csak a demokratikus elvek alapjainak lerakását méltatta az áprilisi törvényekben, s nem leplezte azok hiányosságait sem, de megmagyarázta, hogy a fogyatékosságok milyen politikai mérlegelés nyomán keletkeztek. Azonban nem tartotta az átalakulást rögtönzésnek, pláne nem a francia forradalom hatásának, hanem olyan hosszan kiérlelt reformfolyamat eredményének, amelynek gyökerei a 18. század végéig nyúlnak vissza.125 Kossuth 1848 tavaszán nem tekintette lezártnak sem a társadalmi, sem a politikai átalakulást, s követtársai többségével úgy vélte, hogy az új népképviseleti országgyűlés folytatja a félbehagyott, vagy még nem rendezett kérdéseket. Magyarországnak a Habsburg Birodalomhoz fűződő kapcsolata volt az a pont, amit a hazai reformereknek nem volt módjukban kellően kidolgozni, és a koronával, illetve az ausztriai kormánnyal konszenzusra jutnia. Bár Kossuth később azt hangoztatta, hogy a korona előjogait az áprilisi törvények nem csorbították, valójában a felelős kormány intézménye alaposan megszorította azt, aminek az lett a következménye, hogy az erős uralkodói jogokon alapuló monarchikus unió meglazult, sőt azt a Batthyány-kormány az ügyek további elhatárolásával még inkább lazítani kívánta. Kossuth úgy vélte, hogy míg az országgyűlés nem mondja fel az alattvalói hűséget, addig a legitimitás talaján marad. De ez nem zárta ki, hogy beleszólását növelje, s jogkörét kiterjessze olyan ügyekre, például a külügyekre, amik korábban uralkodói felségjognak számítottak, az alkotmányos fordulat után pedig az ausztriai kormány, mint birodalmi kormány tartott rá 123

1848. március 25-i felszólalása a kerületi ülésen. KLÖM XI. 694. 1848. február 18-i felszólalása a városi törvényjavaslat vitájában. KLÖM XI. 546-550. Az idézet 1848. március 28-i országgyűlési beszédéből van. KLÖM XI. 697. Lásd még április 2-i és 3-i beszédét a megyékről szóló vitában, illetve az április 4-i határozatot. KLÖM XI. 717-720., 723-725., 726. Kossuth eredeti tervezetét közli, s az azzal kapcsolatos történetírói tévedéseket igazítja helyre Gergely, 2005. A Széchenyivel folytatott vita Kossuth egy kései előadásában KLI X. 364-375. Vö. Stipta, 1995. 21-35.; Szabad, 2002. 109-130. különösen 119-122.; Stipta, 2004. 115-125.; Urbán, 1986. 206-212., 773.; Erdődy, 2006. 60-63. 125 Kossuth 1849. április 14-i beszéde. KLÖM XIV. 877.; Kossuth Lajos: Értekezés Magyarországról. KLI II. 136., 142-143., 148., 163-171. Az idézet a 183. lapon.; Kossuth Lajos: Értekezésem folyamatáról Minghetti urral, Olaszország miniszterelnökével, 1863. július 26-án. KLI V. 484-485.; Kossuth Lajos: A kormánypatronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére. KLI VII. 410.; Kossuth 1868-i levele Fehér Péternek. KLI VIII. 154.; Kossuth 1871. január 12-i levele. KLI VIII. 336-337. 124

40

igényt. Az ország és királya, illetve a két kormány között éleződő konfliktusban a magyar kormány kiegyenlítő szerepe egyre jobban ellehetetlenült, s a miniszterek közti viták is elmélyültek. Kossuth eltávolodott a kabinettől, ami augusztus elejére már válságossá vált, ezért többször is fontolgatta, hogy lemond. De a kormányt egyben tartotta az a félelem, hogy bukása esetén az uralkodó nem fog egy új minisztériumot kinevezni, vagy bizonyos tárcákat elvon tőle.126 Az áprilisi engedményeket végül augusztus 31-i leiratában az uralkodó nyíltan is visszavonta, vagyis leplezetlenné tette a közte és kormánya közt kialakult ellentéteket. A miniszterek közül csak Kossuthban és Szemerében mutatkozott elszántság arra, hogy a megváltozott helyzetben is tovább folytassák a küzdelmet a vívmányok megtartásáért. Kossuth nem zárkózott el attól, hogy a radikálisok által ösztönzött hatalmi váltásban részt vegyen, s lépéseket is tett egy koncentráltabb végrehajtó testület kialakítására. Végül az országgyűlés megtalálta azt a formát, amivel megmaradt a legalitás talaján, s nem engedett utat egy radikális fordulatnak, ugyanakkor a polgárháborús viszonyoknak megfelelő végrehajtó hatalmat is kialakított az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal, amelynek elnöke Kossuth lett. A nyárvégi események nemcsak a magyar 48 történetében hoztak fordulatot, hanem Kossuth szemléletében is. A kiélezett válságban a liberálisok és radikálisok nem fordultak egymás ellen, bár konfliktusuk fennmaradt, sőt fokozódott. A fogyatkozó liberálisok mellett a radikálisok befolyása nemcsak a háborús szituáció, a nyílt ellentétek miatt növekedett meg, hanem azért is, mert tekintélyes liberális politikusok, mint Kossuth és Szemere közeledtek feléjük. Kossuth az OHB élén megnövekedett, de nem kontroll nélküli politikai mozgásszabadsággal rendelkezett, s elhárította mind a radikálisok, mind pedig Szemere ajánlatát a diktatúra kialakítására. Szemere ugyanakkor tudatosan igyekezett Kossuth politikai befolyását csökkenteni, nagy szerepe volt abban, hogy nem sikerült 1848 őszén kabinetet alakítania, majd pedig elnöki kormányzását megvalósítania. Az OHB elnöke és a nagyhatású parlamenti szónok az együttműködés ellenére nem vált a radikálisok vezérévé, sőt ha kellett, elhatárolódott tőlük. Igyekezett a legalitás formáit fenntartani, s igazolni, hogy a magyarok megmaradtak a törvényesség talaján, azt az uralkodó, illetve Ausztria sértette meg, közjogi értelemben a trónfosztással mégis radikális lépésre szánta el magát.127 Kossuth közjogi téren, a politikai intézmények értelmezésében bekövetkezett radikális fordulatát egy későbbi fejezetben részletesen elemzem. A Kossuth Hírlapja rokonszenvvel követte az európai demokratikus változásokat és rendszeresen beszámolt a németországi és ausztriai demokraták helyzetéről, a demokrácia állásáról Franciaországban. A lap több cikkben is foglalkozott a demokrácia kérdésével, s Magyarországot az európai demokrácia védőbástyájának tekintette, s úgy vélte, hogy a szabadság és önállóság biztos alapja csak a demokrácia lehet. Demokratikus átalakulástól várta a nemzetek közti konfliktusok feloldását is. III. 2. Az európai liberalizmus demokrata-ellenes fordulata Kossuth az 1848–49-es eseményeket követően az emigrációban már fenntartás nélkül demokrataként határozta meg politikai szemléletét. Ezzel más útra lépett, mint a hazai és európai liberálisok többsége, akikben a forradalmi események tapasztalata felerősítette az 126

Kossuth vázlata a közelgő országgyűlés feladatairól. KLÖM XI. 244. A politikai intézmények reformjáról és a birodalmi kapcsolatról Gergely, 1981. A törvények továbbfejlesztéséről és Kossuth ezzel kapcsolatos álláspontjáról Szabad, 1976. Kossuthnak a kormányban betöltött szerepéről és a végrehajtó hatalom változásairól Urbán, 1986. 127 Deák Ágnes Kossuth demokrata fordulatát 1848–49-re teszi. Deák, 1998. 831-833.

41

egyenlőségtől, a néphatalomtól, a demokráciától való félelmeket. A tömegmozgalmak, az utca nyomására született döntések újra aktivizálták a forradalommal, sőt a demokráciával szemben megfogalmazott korábbi kritikákat. Már Tocqueville úgy vélte, Magyarországon és Kossuth által is ismert A demokrácia Amerikában című munkájában, hogy az egyenlőség, aminek megvalósulása felé a történelem folyamata tart, az emberekben vágyként él, de az élet számos területén tapasztalható egyenlőtlenségeket nem mindig rivalizálással, versennyel akarják felszámolni, hanem inkább hasonulással, a konformitás elfogadásával. Könyvéről már a harmincas években jelentek meg itthon ismertetések és részletek is, de teljes egészében 1841 és 1843 között adták ki Fábián Gábor fordításában. A hazai recepció megértette a mű alapvető gondolatát, hogy a fejlődés az egyenlőség irányába halad, s azért vált elsődleges hivatkozási alappá, mert a demokráciát elválasztotta a forradalomtól, s megmutatta, hogy a „demokratia elemei” is fenntarthatják az alkotmányt.128 Tocqueville szerint az egyenlőségre törekvő emberek elvetik a tekintélyeket, s megnő a hajlandóságuk a köz ítéletének elfogadására, mivel úgy vélik, hogy az igazság a többség oldalán áll. A többség pedig, amikor kész véleményeket és ítéleteket tár az emberek elé, felmenti őket saját véleményük kialakításától. A közvéleményen keresztül ható konformitás kényszer fontos felismerés volt Tocqueville részéről, s a demokrácia amerikai és francia jellegzetességeiből, a közvélemény hatalmából és a hatalom központosításából egy új despotizmus körvonalait vázolta fel. Tocqueville úgy látta, hogy az elkülönülő, független, a magánszférába visszahúzódó, esetleg még közömbössé is váló egyének vagy hagyják, hogy közös érdekeikről a nevükben eljáró politikai hatalom, az állam gondoskodjon, vagy vállalják, hogy működtetik szabad intézményeiket, önkormányzataikat közös ügyeik elintézésére, ami kimozdítja őket elszigeteltségükből, s kapcsolatot teremt közöttük. Azaz nem különítette el a szabadságot a demokráciától, inkább összekapcsolta azt a részvételi demokráciával, így kapcsolódott a republikánus hagyományhoz is, ahol a szabadság együtt járt a részvétellel és a polgári szellemmel. A demokrácia társadalmi és politikai aspektusával is tisztában volt, noha a demokráciát elsősorban társadalmi állapotként értelmezte, ami a körülmények, a létfeltételek egyenlőségén alapul. Franciaországban ezt az arisztokráciával és a despotizmussal szemben kellett megvalósítani, míg az Egyesült Államokban hiányoztak a történelmi képletek, ott az emberek egyenlőnek születtek, illetve a bevándoroltak nem érvényesíthették születési előjogaikat. Az arisztokratikus elv tagadása a népszuverenitás dogmájának igenlését jelentette, miszerint mindenki rendelkezik az önkormányzás képességével, azzal, hogy minden ügybe beleszólhasson. Ez az elv, amely érvényesül a család, az üzem, a község, a tartományok, az állam és az Unió szintjén is, a nemzet egészére kiterjesztve a népszuverenitás alaptételévé válik. A demokrácia politikai dogmája, a népszuverenitás, hogy mindenki csak saját magának, illetve képviselőjének engedelmeskedik nem áll ellentétben a demokráciával, mint társadalmi állapottal, miszerint egyetlen polgár se függ a másiktól, és senkinek se kell engedelmeskednie a másiknak. A demokrácia, mint társadalmi állapot a társadalmi egyenlőtlenségek és a társadalmi befolyások, függőségek hálójának megszüntetésére törekszik, amelyek veszélyeztetik az egyén függetlenségét, s ezáltal biztosítja, hogy az egyén szabadon, szuverén autonómiájával mérlegelhessen és dönthessen. Ezen az alapon hoznak létre az egyének egy szabad politikai testet, ahol a független emberek csak maguknak vagy képviselőiknek engedelmeskednek. Tocqueville-t mélyen foglalkoztatta a demokrácia kérdése, el is fogadta azt, de mikor 1848-ban azzal fenyegetett, hogy utat nyit a szocializmus felé, a rend oldalára állt. Könyve nagy hatással volt John Stuart Millre, aki az újabb politikai események tapasztalatai alapján írta, s 1859-ben jelentette meg esszéjét A szabadságról, amivel a modern liberalizmus egyik legjelentősebb teoretikusává vált. A modern politikai tendenciákat, a nép 128

Horkay Hörcher, 1994. Vö. Szabad, 1975. 554.

42

érdekeinek és hatalmi igényeinek megjelenését vizsgálva megállapítja, hogy amíg ki nem alakult a demokratikus köztársaság, addig nem gondoltak arra, hogy a nép hatalmát korlátozni kellene, mert az „a »nép«, mely a hatalmat gyakorolja, nem mindig azonos azzal, melyen a hatalom gyakoroltatik; a sokat emlegetett önkormányzat nem azt jelenti, hogy ki-ki önmagát kormányozza, hanem azt, hogy minden egyes ember alá van vetve az összes többi kormányzásának.” Mill arra figyelmeztet, hogy a nép akarata csak a nép legnagyobb, vagy legaktívabb részének akaratát jelenti, azokét, akiknek sikerült többség gyanánt elfogadtatni magukat, s akik el is nyomhatják az összesség egy részét. Ezt a jelenséget nevezi Tocqueville nyomán a többség zsarnokságának, ami nem annyira a hatóságok tettein keresztül érvényesül, nem elsősorban politikai elnyomásként jelentkezik, hanem maga a társadalom válik az őt alkotó egyének zsarnokává, azaz elhatalmasodik felettük egy intoleráns, monolit közvélemény. A társadalom zsarnokságát veszélyesebbnek tartja, mert az jóval mélyebben hatol az élet részleteibe, kevésbé lehet menekülni előle, és a lelkeket igázza le. Az egyéniség kiteljesedése, a különbözőség, az önállóság biztosítása érdekében igyekszik védeni a magánszférát, azt a területet, ahova jogosan a közvélemény se avatkozhat be. Mivel a magánszféra kiszolgáltatottságát érzi nagyobb veszélynek, ezért a hangsúlyt az egyéni szabadságra, az egyén szabadságjogokkal körülbástyázott belső köreinek védelmére, sőt tágítására helyezi. Mill azonban nem állt meg a magánszféra körülhatárolásánál, hanem érdekelte az egyéni akarat és az általános akarat kapcsolata, a népszuverenitás érvényesülése és garanciája is. 1861-ben megjelent A képviseleti kormány című könyvében már az foglalkoztatta, hogy kialakítson egy olyan képviseleti kormányrendszert, ahol a különböző érdekek közül egyik sem jut akkora hatalomhoz, amivel legyőzheti a más érdekekkel egyesült igazságot és jogot. A demokrácia Millnél az egész nép kormányzatát jelentette az egyenlően képviselt egész nép által, ami érvényesíti a polgárok egyenlőségét. A demokráciát azonban legtöbbször félreértették szerinte, az egész nép kormányaként működött ugyan, de csak a nép egyszerű többségének akaratát fejezte ki, s így az előjog kormányaként a számszerinti többség javát szolgálta, s lehetővé tette, hogy a hatalom osztályok és pártok befolyása alá kerüljön, s eltávolodjon a közérdek pártatlan követésétől. Ennek kiküszöbölését és az egyenlőség érvényesülését szolgálná az arányos képviselet és a kisebbségek képviselete, mert ha a kisebbséget mellőzik, nem a többségnek juttatják a hatalmat, hanem csak a többség többségének, ami nem más, mint egy más módon alakult kisebbség. Mill egyetértett Tocqueville nézetével, hogy az állampolgárok közti kapcsolatot a közügyekkel való foglalkozás teremti meg, ezért a szavazatjog kibővítése mellett szorgalmazta, hogy vegyenek részt a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. De amint felvetette az általános, még a nőkre is kiterjesztett választójog bevezetését, megmozdultak benne azok a félelmek, amik a tömegek tudatlanságához és politikai aktivitásához tapadtak. Műveltségi cenzust, illetve műveltségi alapú többlet jogok juttatását javasolta. Úgy látta, a demokrácia a személyes felsőbbséget még elviseli, ha a vagyonit nem is, ám azzal is tisztában volt, hogy az általános egyenlőség igénye csökkenti a személyes felsőbbség iránti tiszteletet, ezért szerette volna intézményesíteni a műveltek befolyását. A magát szocialistának valló Millt, aki szerint a szocializmus nem fenyegeti az egyéni szabadságot, ambivalens viszony fűzte a demokráciához. Az általános részvétel és a kisebbségek képviseletének igényével a pluralitás eszméjét előlegezte, ami a hatalommegosztásnak is új dimenziót nyitott, ugyanakkor bizalmatlan volt a tömegekkel, s képviseleti kormányrendszerében határozottan érzékelhető az az igény, hogy a nép inkább ellenőrizze a politikát és közvetlen gyakorlását, főként a

43

törvényhozást és a kormányzást ne középszerű emberekre, hanem magánál okosabbakra bízza.129 A forradalom utáni új helyzetre, szinte az európai politikai gondolkodókkal egyszerre és hasonló értelmezéssel reagáltak a magyar liberálisok.130 Eötvös József, a korábbi centralisták vezető politikusa, azzal küldte meg 1868-ban Millnek a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává történő megválasztásakor államtudományi művét, hogy az angol gondolkodó írásainak ismerete nélkül is hasonló következtetésre jutott. Eötvös hitt az eszmék meghatározó szerepében a társadalomszervezés és az állam erősítése terén, de az 1848-as európai forradalmak után úgy látta, hogy a kor uralkodó eszméi helytelen értelmezésük következtében aláássák az államok stabilitását, a polgárosító törekvéseket és az egyéni szabadságot. Már a negyvenes években felvetette, hogy a társadalom a szabadság, az állam pedig az egyenlősítés irányába halad. Akkor még a képviselet útján gyakorolható politikai szabadság kiterjesztését igényelte, újabb tapasztalatai alapján azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy a szabadság, egyenlőség, nemzetiség csak egymás rovására érvényesül. Mégsem utasította el ezeket az eszméket, hanem civilizációtörténetnek szánt, de végül is politikatudományi műként közreadott, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című művében tisztázásukra, újraértelmezésükre tett kísérletet. A politikai szabadságot, mint az egyenlőségnek a politikában történő érvényesítését veszélyesnek látta, mert befolyási köreinek tágítására, a politikai intézmények „meghódítására” tör, ami könnyen újfajta zsarnoksághoz vezet, még akkor is, ha a hatalommal a nép rendelkezik, hisz korlátlan hatalmat nemcsak egy személy gyakorolhat, hanem a nép többsége is. Így a közelmúlt tapasztalatai alapján a forradalmat és a népszuverenitást kiteljesítő demokratikus törekvéseket is veszélyesnek találta az egyéni szabadságra nézve. A szabadság helyes értelmét az egyéni szabadságban látta, azzal az emberek magánszféráját kívánta védeni. „Ha a szabadság abban áll, hogy az államban ne létezzék hatalom, mely nem a nép nevében és legalább közvetve nem általa gyakoroltatik; s ha az egyenlőség azon állapotot jelenti, melyben az állam mindenik lakosa ugyanazon mértékben s ugyanazon módon járulhat a népakarat alakításához: akkor mindenki [...] meg fog győződni, hogy a szabadság és egyenlőség ezen értelemben véve, nagyobb államainkban gyakorlatilag meg nem állhat tartósan.” — írta az Uralkodó eszmékben. Eötvös szerint a politikai egyenlőség azért is ártalmassá válhat, mert szociális egyenlőséget feltételez, ami magával a szabadsággal ellenkezik. Riasztónak tartotta az Európában 1848-ban tapasztalható szocialista és kommunisztikus mozgalmakat, az alsóbb néprétegektől nemcsak a magántulajdont, hanem a kultúrát is féltette. Szerinte az egyenlőséget hirdető, a társadalmi és a politikai rend teljes átalakítására törekvő szocialista és kommunisztikus tanok éppúgy fenyegetik az egyéni szabadságot, mint a despotizmus, a korlátlan hatalom. A politikai és szociális egyenlőség helyett esélyegyenlőséget kívánt. Tapasztalata szerint veszélyes lett a „nemzetiség”, a nemzeti közösség eszméje is, amit érzelemként, vagy a közös érdekek megnyilvánulásaként értelmezett. A nemzeti eszme mögött nemzeti önzést látott, amely le akarja igázni a másik nemzetet, tehát hatalomra tör, vagy külön jogokat igényel, s egyaránt fenyegeti a szabadságot, az egyenlőséget és persze az állami stabilitást is. Műve első kötetében abban bízott, hogy a nemzeti különbségek fokozatosan eltűnnek majd, a polgárosodás nemzetek feletti jellegét hangsúlyozta, így a nacionalizmusok is veszítenek intenzitásukból. Csak könyve második kötetében sikerült a nemzeti elvet államot és társadalmat fenntartó szerepkörben beintegrálnia rendszerébe, méghozzá úgy, hogy a nemzeti egyenlőséget az egyéni szabadsággal kapcsolta össze, „a 129

Mill, 1994. Az idézet a 12. lapon van. Mill, 1867.; Habermas, 1971. 187-203.; Szabó M., 1989/b.; Berlin, 1990/b.; Manent, 1994. 129-140.; Arblaster, 1995.; Gergely, 1998.; Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 92., 124-132. 130 Gál, 1969.

44

nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész népekre”, nem pedig a területi elkülönülésre törekvő autonómia igényekkel. Az államot nemzeti szempontból semlegesnek tekintette, elutasította a nemzeti kisebbségek területi autonómia igényét, területi különállást csak történeti-jogi alapon fogadott el, nyelvi-etnikai alapon nem. Nem ismerte el az etnikai csoportok „kollektív személyiségét”, így az egyéni jogokon túl kollektívokat nem akart biztosítani számukra. A kollektív jog már kiváltság volt Eötvös és a liberálisok szemében. A nemzetiségi igények kibontakoztatására, védelmére az önkormányzatokat tartotta a legmegfelelőbbnek. Az önkormányzatok körébe utalt nemzeti igények a magánszféra védelmében, az államhatalom korlátjaként, a haladás tényezőjeként jelentek meg. 1860-as Felelet báró Kemény Gábor néhány szavára báró Eötvös Józseftől című röpiratában a nemzeti eszme, mint a nemzet külön egyéniségének öntudata már a legfontosabb garanciát képezte az állam expanziójával szemben. Ugyanis az Uralkodó eszmék első kötetében Eötvös még úgy látta, hogy az államhatalom mindinkább korlátlanná válik, s még a magántulajdonra, az egyéni szabadság utolsó bástyájára is kiterjeszti hatalmát. A második kötetben már ki akarta alakítani az erős, centralizált, de állandóan hatalma kiterjesztésére törekvő politikai szféra és az egyéni szabadság közti egyensúlyt, vagyis „minden alkotmányforma mellett egyaránt kell védeni az államot az egyén önzése ellen, ki teljes függetlenségre törekszik, s az egyént az állam önzése ellen, mely mindig azon van, hogy az egyént tökéletesen hatalma alá vesse”. Az állam hatalmát, stabilitását a központosítással, az egyéni szabadságot pedig az autonómiák rendszerével, az egyesületekkel, a helyhatósági önkormányzatokkal, a vallási közösségek önkormányzatával, s a nyelvi-kulturális közösségek önrendelkezésével akarta biztosítani.131 Eötvös, aki az organikus fejlődés híve volt és óvatosságra intett az elméletekkel kapcsolatban, az Európa-szerte markánssá vált irányzat, a radikalizmus előtt kívánta lezárni az utat. Az intenzív szépírói és közírói tevékenységet folytató Kemény Zsigmondot is hasonló célok vezették, amikor közvetlenül az események után megírta nagyhatású röpiratait: Forradalom után, Még egy szó a forradalom után. Legtöbb értelmezője Keményt közvetítőként, egyensúlykeresőként láttatja, aki a kiegyenlítést kereste romantika és racionalizmus, nemzeti jelleg és polgárosodás, konzervativizmus és forradalom, múlt és jövő, centralizáció és széttagoltság, függetlenség és birodalmi egység, a magyarság és a nemzetiségek, nyugat és kelet között. Apológiájában a közelmúlt eseményeinek következményeit próbálta enyhíteni, s elejét venni egy teljes restaurációnak épp úgy, mint egy újabb lázadásnak. Elméletellenes volt ő is, tudatosan törekedett a társadalom kijózanítására, tárgyilagosabb helyzetértékelésre, önismeretre intett és egy új nemzetkarakterológiát közvetített, amelyben a magyarságot mértéktartó, józan, tulajdon tisztelő, monarchikus, politikai érzékkel rendelkező népnek ábrázolta, amely nem könnyen hajlik a divatos és veszélyes eszmék, a radikalizmus, republikanizmus, szocializmus elfogadására. A „kijózanítás” és kiábrándulás nyomán többen korábbi, immár illúzióknak bizonyult eszményeikkel és eszméikkel is leszámoltak, vagy konzervatívabb elemekkel helyettesítették azokat. Kemény, hogy felmentse a társadalmat és megóvja egy újabb meggondolatlan vállalkozástól, a radikálisokra testálta a bukás ódiumát. Azonban megfelelő súlyú radikális vezér hiányában Kossuth személyére és politikájára zúdította bírálatát, úgy látta, hogy ő tudta összekapcsolni a bázistalan radikálisokat és a tömegeket. A radikalizmusnak szánt hadüzenettel, amivel nagy hagyományt teremtett, kezdetét vette a demokratikus törekvések diszkreditálása, s a politikai elit fokozatosan vesztett társadalmi érzékenységéből, idővel pedig képtelenné vált újraértelmezni, újjáformálni korábbi érdekegyeztetési szemléletét és 131

Eötvös, 1981. különösen I. 127-148., II. 207-214. Az idézetek az I. kötet 132. lapján és a II. kötet 210. lapján találhatók. Trefort, 1883.; Nyíri, 1978. 23-30.; Sőtér, 1981.; Kiss, 1984. 29-34.; Gergely, 1985.; SzegedyMaszák, 1989/b. 24-27.; Kiss, 1993. 80.; Horkay Hörcher, 1994. 1612.; Veliky, 1998. 20-23.; Gángó, 1998.; Dénes, 2002. 75.; Takáts, 2007. 40-45.; Kiss, 2008. 16., 21-26., 30-31., 37-38., 45-48.

45

politikáját.132 A politikai helyzet reális felmérése, a körülmények józan mérlegelése általános igénye lett az ötvenes években programot adóknak. Csengery Antal azzal utasította el a romantikus történetszemléletet, hogy a történetírásnak már nem lelkesedésre kell tanítania a közönséget, mert az könnyen szélsőséges rajongásba, forradalmi álmodozásba fordulhat, hanem mérsékletre és valóságismeretre. Kiemelte a tényszerűség fontosságát, a forráskritikát és a filológiai módszert. III. 3. Kossuth a demokrata Kossuth nem rettent meg az egyenlőségtől a forradalmak után sem. Míg liberális kortársai az egyenlőségben, főként annak szociális egyenlőségre irányuló követeléseiben a szabadság ellentétét látták, addig ő nem tekintette azt a szabadságra nézve ártalmasnak, sőt összekapcsolta a szabadság fogalmával, s annak feltételeként értelmezte. A szabadság megvalósulását abban látta, ha az egyenlőség még jobban elterjed és a közéletben, a politikában is érvényesül. A demokráciát Ohio állam törvényhozói előtt mondott beszédében a kor uralkodó eszméjének, a kor szellemének nevezte, tartalmát pedig abban jelölte meg, hogy „mindent a népért és mindent a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével.” Hogy szavaival nem csupán amerikai vendéglátóinak akart kedveskedni, azt az is mutatja, hogy 1868-ban egy magán levelében is méltatta a demokrácia jelentőségét, miszerint „a modern európai társadalom történelmi progressusában [...] a demokratia kora elkövetkezett. Nemzetek már csak egy erőteljes demokratia által ígérhetnek maguknak jövendőt.”133 Egyik Glasgow-i felolvasásán 1857. szeptember 8-án nagy ívű történeti koncepcióját fejtette ki annak igazolására, hogy az „ésszerű haladás” a demokrácia felé tart. Ugyanis angliai tartózkodása alatt elutasította, hogy gyűjtésből vagy más módon előteremtett segélyekben részesítsék, ezért megélhetését írásai mellett országos felolvasó körutak keretében tartott „lecture”-ök, előadások bevételeiből biztosította.134 Isten ujja a történelemben című felolvasásán az európai haladás történetfilozófiai összefüggéseit elemezte, s úgy látta, megőrizve perfekcionista szemléletét, hogy a történelem lényege a szabadság kiteljesedése, ami egy személy, vagy a kevesek kormányzata után az egész nép kormányzatában, vagyis az önkormányzatban, a demokráciában valósul meg. „A demokrácia és semmi más csak a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácián kívül is találhatók többé-kevésbé szabad intézmények, de ezek mindig magukban foglalnak egyenlőtlenségeket a kötelezettségek és a jogok tekintetében, kiváltságokat és mentességeket egyesek számára, mások kirekesztésével. A demokrácián kívül is létezhetnek szabadságok, de nem létezhet szabadság. A szabadságnak nincs többes száma politikai értelemben. A szabadságok kiváltságokat jelentenek, a szabadság kizárja a privilégiumokat.”135 132

A két említett röpirat Kemény, 1982. 181-373., 375-559. Kemény pályájáról és írói világáról áttekintést ad Szegedy-Maszák, 1980. Az értekező Keményről Szegedy-Maszák, 1989/a. Az említett két röpiratról és Kemény politikai gondolkodásáról Nyíri, 1978. 20-23.; Farkas, 1983.; Szegedy-Maszák, 1989/b. 16-24.; Poszler, 1997.; Fehér M., 2001.; Szegedy-Maszák, 2001. 133 Beszéde Ohio állam törvényhozásában, Columbusban 1852. február 6-án. Közli Pajkossy, 1998. 116-121. Kossuth 1868. március 3-i levele Schvarcz Gyulának. KLI VIII. 157. „A jövendő a democrátiáé.” — írta 1868. december 6-án Albaidai őrgróf d’Orense Jose Maria-nak. KLI VII. 428., 437. Hasonlóan nyilatkozott 1880-ban keletkezett, iratai francia kiadásához írt előszavában. KLI IX. 399-400. Vö. Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 100-101., 126. 134 Szabad, 1999. 525-526.; H. Haraszti, 2002. 70. 135 Szabad, 1994. 238. Vö. Szabad, 1977. 178.; Szabad, 1999. 531.; Szabad, 2002. 203. A szöveg eredetije: „democracy and nothing but democracy is liberty. Outside of democracy may be found institutions more or less liberal, but they will always imply inequality of duties and rights, privileges and immunities of some, to the exclusion of others. Outside of democracy may be liberties but not liberty. Liberty has no plural number in

46

A szabadságnak ez a tömör meghatározása nagyon hasonlít az 1833-asra, illetve a reformkorira, sőt első látásra azonosnak is tarthatnánk azzal, mert a jogegyenlőségnek a demokráciával történő felcserélése tűnhet egyszerűen csak retorikai fordulatnak, tartalmi egyezésnek. Ugyanis Magyarországon a demokrácia szót sokáig használták a jogegyenlőség értelmében, Kossuth a Pesti Hírlapban maga is használta ebben a jelentésben.136 A lapba írt cikkei szemléletét azonban jobban meghatározta a „Staatslexikon”-é, amely a demokrácia elvén, mint már volt szó róla, a politikai, polgári és emberi jogok egyenlő biztosítását értette. Horváth Mihály A demokrácia kifejlése honunkban című 1841-ben megjelent írásában a demokráciát civilizációs, a felvilágosodással együtt haladó folyamatként értelmezte, s elsősorban a rendi válaszfalak lebontását és a tulajdonnal, polgári jogokkal rendelkezők közti egyenlőséget értette alatta. A Tocqueville gondolatait tovább szövő szerző pontosan érzékelte a nevelés, a műveltség, a gazdaság, az egyesületek egyenlősítő, demokratizáló hatásait, s a folyamat szociális és politikai összefüggéseivel is tisztában volt, ugyanakkor igyekezett kortársait megnyugtatni, hogy az egyenlőség nem szükségszerűen forradalmi megrázkódtatásokkal valósul meg.137 Tocqueville-re cikkeiben Kossuth is hivatkozott. Gyakori demokrata önmeghatározása és utalása a demokráciára már azt sejtetik, hogy tovább lépett a szó jogegyenlőségi jelentésén: „Democrata vagyok a szó legtisztább értelmében. […] s mert a tökéletesedést hiszem az emberi nem rendeltetésének, e religiómnak győzelmét is hiszem, szentül, mint Istennek lételét.”138 A demokrácia fogalmához kapcsolódó egyenlőséget és együttes döntést, az önkormányzatot is fontosnak tartotta. Az egyenlőséget elsősorban a politikai részvétel egyenlőségeként értette, de néhány megnyilatkozása arra utal, hogy annak társadalmi összefüggéseivel is tisztában volt. Liberális kortársaitól eltérően már nem csupán a jogi különbségek felszámolását tartotta fontosnak, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését is. Feltehetően észrevette, hogy hiába bontották le a rendi válaszfalakat, s teremtették meg a jogegyenlőséget, a szabadság mégsem vált teljessé, mert a társadalomban továbbra is fennmaradtak jelentős különbségek, hierarchikus viszonyok.139 Ezt a jelenséget a társadalomtörténeti kutatások már pontosan érzékeltetik, miszerint a közösségekhez kötődő privilégiumok fokozatos felszámolása, a jogegyenlőség megteremtésének fokozatos lépései, az individualizáció folyamata és az egyénnek juttatott jogok ellenére, a rendiség nemcsak maradványaiban él tovább, hanem „rendszerként épül tovább a polgári korba”. Az egyén polgári státuspozíciójához kulturális elemként, presztízstényezőként vagy csoportelvárásként működő rendi státuselemek tapadnak, amik továbbra is fenntartják a társadalomban a hierarchikus különbségeket.140 Kossuth felismerte a korábban általa is vallott fokozatos jogkiterjesztési program elégtelenségét, azt, hogy hiába a törvények biztosította jogi egyenlőség, a kor liberálisai által oly sokat hangoztatott esélyegyenlőség, a társadalmi egyenlőtlenségek nem tűnnek el, és még csak nem is csökkennek. Az eltérő körülmények közt élő, különböző feltételekkel és political application. Liberties are privileges liberty excludes privileges.” MOL R 90. I. 2637. 37. A demokráciát a történeti fejlődés irányaként és az önkormányzat megvalósulásaként értelmezte 1880-ban is. KLI IX. 399-400. 136 „A magyar alkotmánynak historiai eredete szorosan democratiai természetű; nem ismert az nemest, hanem ismert szabad magyart, és minden magyar, kit gyávasága szolgává nem tőn, szabad vala, s mint illyen, az alkotmány részese. Ekkor alakult a megyei szerkezet is határozottan ősnépgyülési typusban; innen eredett azon democratiai jogegyenlőseg, melly a nemesség körében maiglan fenmaradott.” Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz. Vö. Takáts, 1999. 238. 137 Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 96-98., 113-114.; Horváth, 1986. Alapvetően jogegyenlőségként, az előjogok felszámolásaként mutatja be a demokratizálódás folyamatát Beksics Gusztáv 1881-es írásában. Beksics, 1881. 138 Kossuth 1850. április 14-i nyílt levele Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 2. 139 Az emberek közti egyenlőség igényét fogalmazta meg az antiszemitizmus elutasításakor tett kijelentésében: „Én ember és ember között faj-, nyelv-, vallás-felekezet miatt soha sem tettem s nem is fogok tenni különbséget”. Kossuth 1883. augusztus 15-i levele Urváry Lajosnak. KLI X. 117. 140 Tóth Z., 1991/b. 19.

47

esélyekkel rendelkező emberek a szabadság terében nem fognak egyformán érvényesülni. Már a Pesti Hírlap szerkesztőjeként világosan látta, hogy ugyanaz a szabadság a gyengék és az erősek esetén azzal a következményekkel jár, hogy az erősebb elnyomja a gyengébbet, ezért a gyengék védelmében még az állami beavatkozást is elfogadta.141 A kezdetben filantróp érzelmű, de szociálisan mindig is érzékeny Kossuth továbblépett a demokratikus jogok biztosítása felé, mert úgy vélte, hogy azok által a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenni fognak. A demokratikus alapokat megteremtő 1848. évi törvényeket sem tekintette tökéletes alkotásnak, tisztában volt azok hiányosságaival, ezért is szorgalmazta kiegészítésüket, továbbfejlesztésüket.142 A személyes jogok biztosításához elegendő volt a társadalmi kényszerek felszámolása, ám a szociális jogok egyfajta kollektív elkötelezettséget feltételeztek, hogy mindenki hajlandó elfogadni a teljes jogú polgárok felemelkedését, hátrányaik megszüntetését, és hajlandó részt vállalni az azzal járó terhekből. Egyébként is a republikánus indíttatású honpolgárság értelmezésben a szociális jogok nem kevésbé kötődnek a politikai jogokhoz, mint a személyes jogok. A honpolgárság fogalmába épp úgy beletartozik a tudatlanság, a betegség, a nyomor elleni védelem, mint a gondolat és a szólás szabadsága.143 Schvarcz Gyulához írt levelében kifejtette, válaszolva a függetlenségi orientációjú szerkesztőnek, későbbi országgyűlési képviselőnek a hazai közoktatás helyzetét feltáró és reformját kidolgozó munkáira, hogy a demokrácia elképzelhetetlen a közművelődés fejlődése nélkül. Úgy vélte, hogy a vallásfelekezeteken és az egyesületeken túl az államnak kell a közoktatást és a közművelődést fejlesztenie. Tankötelezettséget, ingyenes oktatást és az elemi iskolákban a polgárok jogainak és kötelességeinek elsajátítását igényelte. Kossuth szerint a jogegyenlőséggel biztosított jogok gyakorlásához és az így teremtett lehetőségek kihasználásához a képességek fejlesztésére van szükség, s a társadalom jóléte, anyagi haladása a közművelődési állapotoktól függ, sőt a politikai jogok hatékony gyakorlásához is műveltségre van szükség.144 A munkások esetében sem gondolta azt, hogy a szövetkezés teljesen feleslegessé teszi az állami támogatást. Hangsúlyozta, hogy a társadalmi viszonyok fejlődése és az önkormányzat is összefügg egymással. Szabad földbirtokot és munkalehetőséget, valamint olcsó hitelt és forgalmat igényelt, hogy a „democratikus elem”, a szabad földműves nép, a városok iparos és kereskedő polgársága anyagi viszonyai fellendüljenek, öntudata növekedjen, közéleti aktivitása fokozódjon és az alkotmányos önkormányzat erősödjön.145 Az egyházak, vallási felekezetek esetében, törvénnyel garantálva azok teljes egyenlőségét, ki akart zárni minden állami beleszólást és támogatást, hogy ezzel is biztosítsa azok teljes önkormányzati életét.146 Persze Kossuth a gyengék védelmén és felkarolásán, a hátrányok kompenzálásán túl nem gondolt olyan intézkedésekre, amelyek az egyenlőséget közvetlenül teremtették volna meg, nem lett szocialistává, a szocializmust, mint politikai mozgalmat elutasította. Pedig saját emigránstársai közt is akadt olyan, aki a szocialista tanok irányába is ki akarta nyitni tájékozódását. Ludvigh János, egykori kormánybiztos, amikor továbbította Kossuthnak Victor Considerant levelét, arra kérte, hogy a szocializmust, mint tudományt ne ítélje el, mert beszédei a szocialistákra is nagy hatással vannak. Bár a szocializmusból rémképet csináltak, írta, ő mégis úgy véli, hogy a jövő a szocializmusé, érdekelt a szabadság kiterjesztésében és a

141

Statusgazdasági tájékozás. Pesti Hírlap 1842. 121. sz. Kossuth 1871. január 12-i levele. KLI VIII. 331-339. 143 Thibaud, 1995. 39. 144 Kossuth 1868. március 3-i levele Schvarcz Gyulának. KLI VIII. 154-168. 145 Kossuth 1867. október 3-i levele Nagyvárad városának. KLI VIII. 108-109.; Kossuth 1867. október 14-i levele ismeretlennek. KLI VIII. 131. 146 KLI VIII. 339-346. 142

48

nemzetiségi kérdést is háttérbe fogja szorítani.147 Kossuth később Helfy Ignácnak, függetlenségi politikusnak írt levelében is egyetértett a minden intézményt tagadó szocializmus elutasításával, ugyanakkor azt ajánlotta, hogy a hazai politikusok foglalkozzanak a szociális problémákkal, például a munkáskérdéssel, valamint a kis- és középbirtok pusztulásával.148 A kiegyezés után számos kérdésben kifejtette véleményét, a függetlenség és a gazdasági önállóság megteremtése mellett sürgette a rendi maradványok felszámolását, a jogegyenlőség teljessé tételét, a nemzetiségi kérdés demokratikus rendezését, az egyházpolitikai reformokat. Kossuth az egyenlőséget elsősorban a politikai részvételben kívánta megteremteni, demokrácián is alapvetően a politikai jogok egyenlőségét értette. A demokrácia a honpolgárok körét, a politikai testet kiterjesztette az egész népre, az egész nemzetre, az állampolgárok közösségére.149 1858-as dolgozatában a „nép” fogalmáról kifejtette, hogy azon általában, miként 1848-ig Magyarországon is, csak a kiváltság nélkülieket, a nemesség sorain és az alkotmány sáncain kívül állókat, az „alsóbb osztályok”-at értették, a latin „plebs” jelentésében, ami sértette „az örökkévaló Istenség egyenlőségi törvényét”. A jogok és a politikai test kiterjesztésével a nép az országlakosok összességét, az egész társadalmat jelentette már, a latin „populus” értelmében. Bár a rómaiak a nép összességét „populus”-nak nevezték, mégsem tekintették azt a szuverenitás megszemélyesítőjének, Kossuth viszont azt tartotta, hogy „a nép akaratjának kell a legfőbb hatalomnak lenni”, és „minden institutionak az önkormányzat elvén” kell alapulnia. Már Columbusban 1852. február 6-án mondott beszédében egyértelműen kijelentette, hogy minden hatalom törvényes forrása a szuverén nép akarata.150 Alkotmánytervében népen „a honpolgárok egyetemét” értette, akikre a szabadságot, azaz a politikai jogokat egyenlő mértékben, „faj, nyelv, vallás különbség nélkül” terjesztené ki. A Dunai Szövetség tervezetéhez fűzött magyarázatában pedig leszögezte, hogy „minden hatóság a népből” kell eredjen és mindent a „nép controljának” kell alávetni.151 Kossuth a népszuverenitás élvének érvényesülését abban látta, ha az általános választójog révén, illetve az önkormányzatokon keresztül mindenki részt vesz a politikai életben. Már 1848-ban a megyék rendezésénél az általános választójog bevezetésére tett javaslatot, igaz hajlandó volt engedményekre az általános szavazati jog terén, míg a városok esetében még korainak tartotta azt. Az emigrációban demokrata politikusként már a politikai képviselet kibővítését szorgalmazta. Alkotmánytervében a községi és az országgyűlési képviselőket „közszavazat (suffrage universel)”, azaz általános szavazatjog alapján választanák, s köztársasági államforma esetén a végrehajtó hatalom főnökét is. A Dunai Szövetség tervezetében az erdélyiek szintén általános szavazattal (a francia eredetiben „suffrage universel”) határoznák meg országuk közjogi helyzetét, igaz a „Felvilágosítások” 147

Kossuth 1852. február 15-i levele Nemeskéri Kiss Miklósnak. Horváth, 1964. II. 291.; Ludvigh János 1852. április 18-i levele Kossuthnak. Jánossy, 1948. 783-788. Kossuth a szocialista tanokról A carbonarik s az ifjú Olaszország című tanulmányában is megemlékezett. KLI IV. 253., 262. Vö. Szekfű, 1952. 362-366., 420. 148 Kossuth 1883. február 7-i levele Helfy Ignácnak. Idézi Szabad, 1994. 281-282. Vö. Deák, 1998. 833.; Szabad, 1977. 111-112.; Szabad, 2002. 204-205. 149 KLI IX. 386.; Thibaud, 1995. 42. 150 MOL R 90. I. 2670. 46., 79.; Pajkosy, 1998. 118. Kossuth a népszuverenitást átmentett antik értéknek tekintette. Szabad, 1999. 528. 151 Kossuth alkotmánytervének 1859-es javított, Spira György által kiadott változatát használom. Spira, 1989. 52., 74. Kossuth Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához című írását közli KLI VI. 12-23. Az idézet a 15. lapon található. Kossuth Czartoryski hercegnek címzett, de el nem küldött 1850. április 14-i levelében megmagyarázta 1848–49-es politikai törekvéseit, miszerint azt kívánta elérni, hogy az egyenlő, nyelvi, vallási és születési különbség nélküli nép maga intézze sorsát, hisz a népért van a „polgári társaság”. MOL R 90. I. 739. 1-2. Demokratikusnak minősítette az 1848-as reformokat nemzetiségi szempontból is 1851. december 14én New York-ban tartott beszédében. Ballagi, 1919. 24. A nép szuverenitására hivatkozott 1852. február 15-én Cincinnati-ben kelt levelében is. Közli Horváth, 1964. II. 290-295. A politikai jogoknak a nép egészére történt kiterjesztéséről lásd még KLI VIII. 157-158., 164.

49

szerint a szövetségi gyűlés képviselőit és szenátorait a tagállamok országgyűlései delegálnák.152 Amerikai, Angliai beszédeiben, leveleiben és cikkeiben is az általános választójog elvét vallotta, amivel egyetértett több vezető emigráns politikus is.153 Schvarcz Gyulának viszont már azt fejtette ki 1868-as levelében, hogy a választójogot az életkori feltétel mellett csak az elemi iskola elvégzéséhez kötné, hogy ezzel is ösztönözze az iskolába járást, de ha az állam biztosítja az ingyenes és kötelező oktatás feltételeit, akkor ezúton is megvalósulna az általános választójog.154 Irányi Dánielnek, a 48-as párt vezető politikusának is azt írta 1870. február 17-én, hogy fogadják el Schvarcz javaslatát a választójog írni és olvasni tudáshoz kötéséről, mert az „nem census. Hanem suffrage universel közművelődési garantiával.”155 Azonban nem elégedett meg azzal, hogy a szuverén nép hatalmát csak bizonyos időközönként az általános választások alkalmával leadott szavazatával gyakorolja, hanem igényelte aktív részvételét az önkormányzatokban. A demokrácia nélkülözhetetlen alapelvének számító önkormányzat, a részvételi demokrácia jól illeszkedett a republikánus hagyomány önkormányzat koncepciójához.156 Kossuth demokrataként az egész népre kiterjesztve fejlesztette tovább az önkormányzatok szerepéről vallott nézeteit, a demokráciát az önkormányzással, a népnek a nép általi kormányzatával azonosította, amelyen kívül szerinte nem is létezhet szabadság. A „demokrácia nem más, mint a nemzet testében az egységre rátaláló nép önkormányzata”, méghozzá „nem a társadalmi viszonyok egyenlősége alapján (ami ellentétben áll az emberi természetből származó eltérő adottságokkal), hanem az állam iránti egyenlő kötelezettségek és az államban élvezett egyenlő jogok alapján”.157 A nép uralma és az önkormányzás megvalósult példájaként hivatkozott az Egyesült Államok intézményeire. Amerikai beszédeiben a magyar kérdés kifejtése és a diplomáciai elvek értelmezése mellett visszatérő témája volt a köztársasági, demokrata és önkormányzati intézmények dicsérete, valamint a nép és a kormányzás összhangjának kiemelése.158 Később is úgy tekintett az Egyesült Államokra, mint ahol a demokratikus elvek a gyakorlatban is megvalósultak és jól működnek, ahol a demokrácia összefér a renddel, és nem veszélyezteti a polgárok biztonságát, anyagi gyarapodását.159 Az önkormányzatokat a régóta hangoztatott összefüggés alapján, hogy a szabadság képesít a szabadsággal való élésre, a szabadság iskoláinak tekintette.160 Kossuth emigráns társaitól eltérően, akik az alkotmányozást, a tervek készítését a függetlenség kivívása utánra halasztották volna, az 1849-ben elindított alkotmányozási 152

Spira, 1989. 57., 62., 66.; Pajkossy, 2002/a. 946., 953.; KLI VI. 17. Ballagi, 1919. 26.; Horváth, 1964. II. 290.; Kossuth 1855. november 8-i cikke. H. Haraszti, 1988. 107.; Teleki László 1850. szeptember 27-i levele Kossuthnak. Deák, 1932. 602.; Vukovics Sebő 1851. január 5-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 1054.; Vukovics 1851. március 17-i levele Kossuthnak. Horváth, 1964. II. 269., 278279. 154 KLI VIII. 164. 155 MOL R 75. Irányi Dániel iratai. A levelet kihagyásokkal közli KLI VIII. 246-254. Vö. Szekfű, 1952. 384. Már 1843-ban felvetette, hogy a szavazatjog feltétele az írni és olvasni tudás legyen, s úgy vélte, hogy az ösztönözni fogja a közművelődési viszonyok fejlődését. Adalék a teendők többi részeihez. Pesti Hírlap 1843. 268. sz. 1848-as megyetervezetében is fontolgatta, hogy az általános választójogot az írás és olvasás képesítvényével korlátozza. Gergely, 2005. 589-590., 598., 609. 156 Brunner – Conze – Koselleck, 1999. 69-70. A demokrácia és az önkormányzat kossuthi értelmezéséről Gergely, 2003. 157 MOL R 90. I. 2637. 36. Kossuth 1857. szeptember 8-án Glasgow-ban tartott előadása. Idézi Szabad, 1999. 531. Vö. Szabad, 2002. 203. Lásd még Spira, 1989. 53., 72.; Szabad, 1975. 568-569.; Szabad, 1999. 529.; Kossuth 1868. december 6-i levele Albaidai őrgróf d’Orense Jose Maria-nak. KLI VII. 428. 158 Cincinnati-ben 1852. február 14-én mondott beszéde. Szabad, 1975. 558. Lásd még uo. 560-561.; Jánossy, 1940. 206-387. 159 Iratai franczia kiadásának előszava. KLI IX. 400. 160 Spira, 1989. 73. Az önkormányzatok és a szabadság, valamint az egyéni és társadalmi fejlődés összefüggéseiről KLI III. 379-380. 153

50

folyamat örökségét magára vállalva, s többek közt a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezése végett, 1850. június 15-én Telekinek elküldött tervezetében és 1851 tavaszán kidolgozott alkotmánytervében felvázolta az ország demokratikus, önkormányzatokra épülő intézményi reformját.161 Alapelve az volt, hogy az egyén, a család, a község, a megye és az egész nemzet a saját ügyeit a maga körében mindenki más, illetve minden hatóság beavatkozása nélkül intézze. „Az egyén az egyéni jogok körében, a család a családi ügyekre nézve, a község a községi ügyekben s a megye a megyei ügyekben szerintem szint olly sérthetlen organumai a népfelségnek, mint az összes nemzet a nemzeti ügyekben.”162 Az egyéni jogok deklarálása és alkotmányos védelme mellett a társadalmi egyesületek önkormányzatát is fontosnak tartotta. Ezek a testületek azokat egyesítenék, akiknek közös érdeklődésük, érdekeik, illetve ügyeik vannak. Kossuth az egyházakat, vallási felekezeteket is ilyen önkéntes társadalmi egyesületeknek tekintette, amelyek a törvény keretei közt azt tesznek, amit akarnak, fizetik papjaikat, fenntartják iskoláikat, templomaikat és fedezik a közös érdekből fakadó szükségleteiket. A nemzetiségeknek is azt javasolta, hogy érdekeik képviseletére és védelmére ne területi alapon, hanem egyesületekként alakítsák ki önkormányzataikat. Az azonos nyelvű, azonos nemzeti kisebbséghez tartozó honpolgárok a közigazgatás szintjei szerint szervezzék meg egyesületi életüket, s integrálódjanak országos szervezetté, válasszák meg vezetőiket, intézzék iskolai és egyházi ügyeiket. Ezek az önkormányzatok szűkebb körűek lettek volna, mint a területi alapú önkormányzatok, mert jogosítványaik, direktíváik nem az adott területen élők összességére, hanem csak a tagsághoz tartozó személyekre terjedtek volna ki. Épp ezért a nemzetiségek nem fogadták el ajánlatát, hanem területi alapú önkormányzatot, autonóm tartományokat követeltek.163 Mint később látni fogjuk, a nemzeti elvet nem sikerült Kossuthnak zökkenőmentesen összekapcsolnia a népszuverenitást és önkormányzatot előtérbe állító szabadság elvével. A közigazgatást területi alapú önkormányzatokra kívánta bízni, de annyiban módosult reformkori álláspontja, hogy már a községet is megfelelő figyelemben részesítette. A községek önkormányzatának fontosságát már 1848-ban a városi törvényjavaslat vitájában hangsúlyozta. „Nekem község kell, nem csak ollyan község, melly a közigazgatásban akármelly formáknak legyen eszköze, hanem a melly individualis s moralis személyességgel és erővel birjon; s valamint a polgári társaságban minden egyénnek és családnak megvan a maga állása és személyessége, szintugy legyen a községnek is.”164 Az alkotmányterv szerint a község és a megye saját ügyeiben autonómiával rendelkezik, ugyanakkor felelősség mellett végrehajtja az országos törvényeket, a kormány rendeleteit és a megyei határozatokat. A hatósági jogok megoszlanak az egyes közigazgatási szinten szerveződött önkormányzatok között, igaz ezek pontos elhatárolására Kossuth nem tesz kísérletet. A felettes hatóságok nem 161

Szabad, 2002. 178-179. Teleki László 1850. január 26-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 692.; Teleki László 1850. augusztus 16-i levele Kossuthnak. TLVM II. 60. Teleki 1850. szeptember 27-én azt írta Kossuthnak, hogy alkotmány helyett csak az általános választójog elvét deklarálják. Deák, 1932. 602. Vukovics Sebő is úgy vélte 1851. január 5-i Kossuthnak írt levelében, hogy az általános választójog elvében egyetérthetnek, de részletek kifejtésébe ne bocsátkozzanak. MOL R 90. I. 1054. A nemzetiségeknek juttatandó engedményekről folytatott vitájuk után Teleki még határozottabban vallotta: „Nekünk nincs jogunk Magyarországnak konstituciót oktroírozni, s azonkívül bizonyos, hogy minden mi részlet, vitára adhat alkalmat.” Teleki 1851. szeptember 13án Kossuthnak. TLVM II. 84. 162 Spira, 1989. 52-53. Vö. Ács, 1943. 45. Ehhez hasonló értelemben nyilatkozott már 1848. április 2-i és 3-i országgyűlési felszólalásaiban. KLÖM XI. 717., 722. Lásd még Kossuth 1850. április 20-i levelét Pulszky Ferencnek. OSZK Kézirattár Fond VIII/537. 2.; Kossuth 1855. november 8-i cikke. H. Haraszti, 1988. 107-108.; Kossuth Lajos: Angol representativ governement és franczia parlamentárius különbség. KLI VII. 420. 163 Spira, 1989. 53-56. A községi, megyei és országos önkormányzatok mellett az egyházak és a nemzetiségek autonómiáját is biztosítani kívánta 1851. november 17-én kelt kiáltványában. Jánossy, 1944. 12. Kossuth 1871. január 12-i levele. KLI VIII. 340. Kossuth alkotmánytervének szabadságjogokra vonatkozó elveiről Szabó I., 2004. 141-143. 164 KLÖM XI. 549. Vö. Stipta, 1995. 21-22., 24., 31.; Stipta, 2004. 121.; Gergely, 2005. 605.

51

avatkozhatnak be az önkormányzatok ügyeibe, csupán törvényességi felügyeletet gyakorolnak felettük. A kormány közvetlenül csak a közgyűléssel érintkezhet, a közgyűlés pedig rendelkezik azzal a joggal, hogy a kormány intézkedéseit alkotmányossági szempontból felülvizsgálja. Kossuth az autonóm igazgatást a miniszteri felelősséggel is összeegyeztethetőnek tartotta, nem kívánta a kormány adminisztratív hatalmát az önkormányzatok rovására növelni. A területi autonóm egységeket szorosan összekötötte a köznevelés érdekeivel. Az önkormányzat, főként a nyelvhasználat terén, a többségi elv alapján működik, de tekintettel van a kisebbségek jogaira is. A községi és az országgyűlési képviselőket általános szavazatjog mellett választják meg, míg a megyei képviselőket a községek delegálják. A megyéket mindig fontosnak tartó Kossuth nem zárkózott el az elől sem, legalábbis Telekinek küldött levélben és ahhoz kapcsolódó észrevételeiben, hogy területüket egy hatékonyabb közigazgatás érdekében rendezzék, figyelembe véve a lakosság nemzetiségi összetételét. Az országgyűlés második kamarájában, a szenátusban a megyék az általuk választott küldötteken keresztül politikai képviseletet is nyernek Kossuth tervezetében, így a nemzetiségek érdekeit is hatékonyabban képviselhetik. A népképviselet jelentőségét azzal is kiemelte, hogy a választóknak biztosítani akarta a megyei és országos képviselők, valamint a szenátorok visszahívását.165 Önkormányzatokról kialakított koncepcióját, amely magába foglalta az igazgatás autonóm szervezetét és a társadalmi szervezetek autonóm működését, gyakran a nemzetiségeknek juttatott jogok garantálása végett többször is megismételte.166 Kossuth az önállóság, a beavatkozás kiküszöbölésére irányuló önkormányzat értelmezését az aktív részvétel igényével egészítette ki, hogy a „jogegyenlősített nép részeltetve legyen az állam-functiók mindenik ágának gyakorlásában”, a törvényhozásban, a végrehajtásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, ha nem is közvetlenül, legalább képviselői útján. Ha bármelyik gyakorlatából kizárják, vélte, „ott nincs szabadság, mert nincs önkormányzat, tehát nincs modern alkotmányos állam”.167 Az esküdtszéki bíráskodás bevezetésével a nép, a laikus közönség részvételét akarta biztosítani az igazságszolgáltatásban. Szintén demokratikus, illetve republikánus szemlélet húzódott meg a honvédelemre vonatkozó javaslatában is. Nem akart állandó, hivatásosokból álló hadsereget, hanem a honvédelmi oktatás általánossá tétele mellett, minden honpolgár kötelességévé kívánta tenni a katonáskodást.168 Kossuth demokrataként is fontosnak tartotta az egyéni szabadságot, a magánszféra védelmét, amit a szabadságjogok alkotmányos garantálásával és az egyesületi élet, az önszerveződések ösztönzésével kívánt biztosítani. De nem a magánszféra és a politikai szféra egyensúlyát kereste a szabadság védelmében, hanem úgy gondolta, hogy a szabadság akkor a legbiztosabb, ha a polgárok aktívan részt vesznek a közéletben, politikai jogaik gyakorlásában, a közigazgatásban, sőt még az igazságszolgáltatásban is, vagyis ha maguk intézik közös ügyeiket. A hangsúly a politikai részvételre, az egyenlő mértékű politikai jogokra esett nála, de a jogokat továbbra is szorosan együttértelmezte a kötelezettségekkel. Demokratikus önkormányzat koncepciójával, amelynek fontos feltételévé az idegen beavatkozás kizárása vált, azt mutatta meg, hogy az egyéni és a politikai szabadság másféle, a közösségi szerepvállalásban sokkal aktívabb polgárral számoló viszonya is kialakítható, igaz a 165

Ács, 1943. 45-49.; Kossuth 1850. június 15-én kelt „Észrevételei”. Horváth, 1964. II. 230.; Spira, 1989. 5770. Kossuth alkotmánytervében nem zárkózott el az elől, hogy a törvényhozás a megyék számát és határait rendezze, de megjegyezte, hogy hacsak nincs fontos oka, „a historiai felosztást nem tanácsos változtatni”. Spira, 1989. 59. Vö. Tóth L., 1996.; Szabó I., 2004. 143-145., 153. 166 Ács, 1943. 30.; Jánossy, 1944. 408-409.; Pajkossy, 2002/a. 955.; KLI VII. 18-19.; Kossuth Lajos: A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közösügyi munkálattal. KLI VII. 372-383.; KLI VIII. 165-166., 246-254., 347. 167 KLI VII. 419-421. 168 Ács, 1943. 47.; Spira, 1989. 69-71. Vö. Szabad, 1975. 564-565.

52

hazai politikai gondolkodásban kevés követőre akadt. Céljait tömören foglalta össze egyik amerikai beszédében: „mi, általános szavazatjogon alapuló köztársasági intézményekre törekszünk. — Azt akarjuk, hogy falun és városban, vármegyén, országgyűlésen és a kormányzatban a szuverén nép többsége intézze a maga közdolgait. Önkormányzat — szuverén nép — általános szavazatjog s a többség uralma — ez a mi elvünk, melyért élünkhalunk.”169

169

Ballagi, 1919. 26.

53

IV. Az országtól az államig. Kossuth közjogi nézetei és függetlenségi elvei IV. 1. Kossuth az állami szemlélet úttörője Kossuth természetjogi felfogása és az egyént természetes módon megillető szabadságjogok elve alapján az egyes embert tekintette a jogok és a hatalom forrásának. Ez a szemlélet érvényesült a nép szuverenitásáról és az önkormányzatokról vallott nézeteiben is. 1848-ban egyik országgyűlési beszédében kijelentette, hogy „az individualitások képezik a status alapját”. Az önkormányzatok egyrészt az egyén természetes jogait terjesztették ki a közösségre, mert amit szabad egy embernek, vélte, azt szabad többeknek is együtt. Másrészt viszont, amennyiben a politikából is részt követeltek maguknak, az államban egységesült szuverenitást bontották meg, s mint közbeeső szervezetek, hatóságok egy plurális politikai modellt teremtettek, ami összekapcsolta a társadalom tagjait a főhatalommal, s megvédte őket az állammal szemben.170 Kossuth úgy vélte, hogy „minden társadalom természeti joggal bír magát független állammá constituálni.”, a szerződés elméletek logikája szerint az egyes emberek politikai testté egyesülnek, a független társadalmak állammá alakulnak, pontosabban „állami felsőséggel bíró társadalmak (Souverain Statusok)” lesznek.171 A közösségi szerveződés legmagasabb fokának az államot tartotta, s 1858-as nemzetközi jogi munkáját is erősen áthatotta az állami szemlélet. A modern szuverenitás fogalom alapján úgy vélte, hogy a politikai testben meglévő szuverenitás az államban összpontosul. Az állam kategóriája a nemzetközi (inkább államközi) kapcsolatok szempontjából, más államok irányában volt fontos számára, tehát elsősorban jogi fogalomként használta. Ugyanakkor politikai jelentésében hangsúlyozta, hogy az állam saját közösségével szemben nem kerülhet túlsúlyba, nem hatalmasodhat el polgárai felett, mint ahogy az önkormányzatok sem az állam szuverenitásából nyerik létüket, hanem az egyének természetes jogaiból. Kossuthnál az állam létéhez több kritériumnak is teljesülnie kell. Szükséges, hogy más államtól határokkal elválasztott független földterületet birtokoljon, e földterületen megtelepült társadalom éljen, az állam más államnak alá nem rendelt területi érvényű hatósággal, polgári intézményekkel és valamilyen kormányformával rendelkezzen. Egyik előadásában a letelepedést tekintette az első lépésnek egy állandó államszervezet kialakításához.172 Az állam elképzelhetetlen független és sértetlen földterület nélkül, amire kiterjednek hatósági jogai („földtéri felsőség”, „territorialis Souverenitás”), vagyis területén semmilyen külső hatalom törvényhatóságot nem gyakorolhat. Telekinek is azt írta, a közösségi autonómiák köréről folytatott vitájukban, hogy a „a territorium eszméje a határozó, az az edény melly nélkül a status élet forrásba nem jöhet”.173 1858-as jegyzetei szerint szuverén állam „eredeti telepedés, hódítás, társadalmi alapítás” által keletkezhet, illetve „függetlenítés” által is, ha szerződéssel vagy a függés felmondásával kiszakad annak az államnak a szuverenitása alól, amelynek addig a függésében volt. Amint egy társadalom függetlenné vált, a többi állam irányába ugyanazok a jogok illetik meg, s a többiektől ugyanazokat a kötelezettségeket várhatja el, mint bármely más független állam. Monarchikus kapcsolatnál trónfosztás is eredményezhet függetlenséget, miként 1849-ben Magyarországon, mert egyrészt a közösség a 170

Kossuth 1848. február 18-i beszéde. KLÖM XI. 548-549. MOL R 90. I. 2670. 1., 30., 35., 39., 42. 172 MOL R 90. I. 2670. 30., 35., 39-40.; Kossuth Lajos: Értekezés Magyarországról. KLI II. 156. 173 MOL R 90. I. 2652. 1., 3.; MOL R 90. I. 2670. 70-71., 73.; Kossuth 1850. augusztus 22-i levele Teleki Lászlónak. Deák, 1932. 540. Jegyzeteiben említést tesz még belső és külső szuverenitásról is, de azok tartalmát nem fejti ki. R 90. I. 2670. 1., 43. 171

54

fejedelmet megfosztja uralkodói jogaitól, szuverenitása maradványaitól, s a szuverenitás teljes egészében az államba helyeződik át, egyúttal pedig megszűnnek a monarchikus unióból következő, más tartományokhoz fűződő kapcsolatok is.174 Kossuth szerint csak az államok lehetnek a nemzetközi jog alanyai, mint a Föld egy részének tulajdonosai, az emberiség közös tulajdonának, a tengereknek közbirtokosai, egy független társadalom érdekeinek képviselői, tagjainak pedig pártfogói, valamint „az emberiség közoltalmat igénylő erkölcsi méltóságának” védelmezői. Ugyanakkor a fogalom bizonytalan jelentése miatt a népet és a nemzetet nem tekintette a nemzetközi jog alanyának, ezért is tartotta pontosabb elnevezésnek az „államközi jog”-ot.175 A nemzet fogalmával azonban nem teljesen következetes, mert némelykor megengedi, hogy a nemzet, ha visszanyeri függetlenségét, akkor a felségi hatalom, a szuverenitás birtokában szabadon szerződjön az uralkodóházzal. Ez esetben a nemzet, mint „személyesített állam”, mint az állam lakosainak összessége politikai testként kitölti az államot, s lényegében azonos azzal. Magyarországról írt értekezésében is gyakran összemosódik az állami és nemzeti szuverenitás fogalma.176 Mivel a nemzetközi jogi alanyiság, a szuverenitás nem lehet személyes jog, az nem illethet fejedelmeket, csak államokat, vagyis az állami jog, épp ezért Kossuth elutasítja az „isteni jogú fejedelmi souverenitás” elvét. A diplomáciának is az államokat és nem az uralkodókat kell képviselnie. Az újkori politikai gondolkodásban kialakított szuverenitás fogalmat a nép szuverenitásaként érti, s az alapján nemcsak azt jelenti ki, hogy a társadalmaknak joguk van függetleneknek lenni, független államiságukat megteremteni, hanem azt is, hogy szabadon meghatározhatják politikai szervezetüket is, vagyis „minden nemzet teljes joggal bír kormányformát választani”. Minden szuverén államnak van tehát valamilyen orgánuma, szerve, kormányformája, amely a főhatalmat gyakorolja. Ezek az orgánumok más államok irányában jelenítik meg az államot, s teljesen mindegy, hogy egy állam milyen kormányformával rendelkezik, hisz „császár, király, elnök vagy dictator csak organumok”. Ezek változhatnak is, s a nemzetközi jog szempontjából azt kell az állami szuverenitás orgánumának tekinteni, aki egy állam felsőségét ténylegesen gyakorolja. Épp ezért, ha egy állami felsőséggel bíró társadalom elveszíti szabadságát, de az elnyomás alatt is megőrzi államiságát, nem veszti el nemzetközi jogi alanyiságát. Csak az azt képviselő „organum” változik, azonban ami képviselve van, az mindig állandó. Persze a népszuverenitásnak megfelelően „statustudományi” alapelvként jelenti ki, hogy „nem a népek vannak a kormányok végett, hanem a kormányok vannak a népek végett”.177 Kossuth számára az állam nem elvont kategória, hanem politikai közösség, politikai test. Mindig tekintettel volt arra, hogy az államban érvényesülő egységes szuverenitás forrása az államot alkotó közösség, az állam polgárai. Bár korán megkülönböztette az állam és a társadalom fogalmát, s jelezte, hogy az egyiknek a politikai, a másiknak a szociális tér felel meg, de nem állította élesen szembe a kettőt.178 Inkább a természetjogi fogantatású szerződéselméletek szemléletét követte. A szerződéselméletek, mint például Althusiusé, két szerződést is feltételeztek, az egyikben az emberek egyesülnek és létrehozzák társulásukat, társadalmukat, a másikban a közösség szabályozza a közhatalom, a kormányzás kérdéseit. Hobbes azonban elegendőnek tartott egy szerződést is, mert úgy látta, hogy a másik embernek tett ígéretben, mint prímér kötelemben, szerződésben benne van a társulás mozzanata, az ígéret tartalma, hogy az önfenntartásukhoz szükséges eszközök megválasztásában alávetik 174

MOL R 90. I. 2670. 1., 71.; MOL R 90. I. 2652. 2. MOL R 90. I. 2670. 30., 39., 42-46., 50. 176 MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. I. 2670. 41., 71. A magyar nemzet szuverenitásáról, a nemzetről mint az állam személyesítőjéről szólt egy 1883-as írásában is. KLI X. 1-2., 5. 177 MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. I. 2670. 39., 42., 47-48., 79-80. 178 A harmadik műtétel. Pesti Hírlap 1844. 320. sz. 175

55

magukat a szuverén ítéleteinek, döntéseinek pedig magába foglalja az állam, a politikai hatalom keletkezését. A politikai szervezettségben, törvények hatálya alatt, polgári állapotban élő emberek közösségét, az egyetlen személlyé egyesült sokaságot Hobbes „commonwealth”nek, („népközösség”, „állam”), vagy „civitas”-nak („város” vagy „állam”) nevezte, s olykor használta a később elterjedt „civil society”, „civilis societas” („polgári társadalom”) elnevezést is. Hobbes a polgárok és az őket képviselő szuverén között érdekazonosságot feltételezett, de a szuverént is a természeti törvények hatálya alá helyezte, hatalmát a közösségből, s nem az isteni gondviselésből eredeztette. A természeti állapotot felváltó polgári állapot tehát magába foglalta a közhatalom szervezetét, az együttélésből fakadó viszonyok normák és jogi szabályok alá rendelését is, az állam és a civil társadalom nem vált el egymástól.179 Manent liberális szempontból Hobbes nézeteit épp a civil társadalom és az állam szétválasztásaként értelmezi, ahol a civil társadalom a jogok egyenlőségének helye, az állam pedig a civil társadalom eszköze, amellyel a rendet és a békét biztosítja. Paradoxnak véli Hobbes elméletében, hogy az állam egyetlen forrása az a civil társadalom, amely felett abszolút hatalmat gyakorol, másrészt a politikai test csak a szuverénen keresztül nyer létet, így a civil társadalom léte, konzisztenciája abból ered, vagyis az a társas létezés forrása. Míg Tuck a hobbes-i szuverén hatalmát korlátozottnak véli, Manent szerint joga korlátlan, szuverenitása abszolút, mivel a ráruházott jogok is korlátlanok. Szerinte azért van szükség erre az abszolutizmusra, mert csak kívülről lehet levezetni azt a politikai rendet, amely az egyének önálló, eltérő akaratából egységet hoz létre, de a szuverenitás minden egyes egyén beleegyezésén nyugszik.180 A természetjogi érvelést az abszolutizmus hívei is felhasználták a hatalomról formált elképzeléseik megfogalmazására, főként német területeken. A Magyarországon sokáig tankönyvként használt Martini elmélete is az állam keletkezése előtti természetes állapotból indult ki, ahol mindenkit azonos jogok illettek meg fennmaradása és tökéletesedése biztosítására. A természetes állapotban nem volt főhatalom és ismeretlen volt a függőség. Az államot az emberek az ész parancsát követve, önkéntes szerződéssel hozták létre, a biztonság érdekében, az értelmetlenség és a rosszaság elhárítására. Martini is egyetlen szerződéssel magyarázta meg az állam keletkezését, az emberek ebben egyeztek meg a társulás és a hatalom gyakorlásának feltételeiről. Eszerint az államba belépők alávetették természetes szabadságukat a közös uralomnak, s mindenben engedelmeskedtek a szuverén akaratának. Míg a forradalmi változásokat előkészítő természetjogi érvelésekben a hatalomra vonatkozó szerződést felbonthatónak tekintették, ha a főhatalom túllépte hatalma határait, addig Martini egyenesen a természeti törvénybe ütközőnek tartotta az uralkodóval való szembeszállást. Szerinte az uralkodó, aki a nép minden jogát megtestesíti, a nép fölött áll, nem rendelhető az alá, hatalma pedig korlátlan, s cselekedeteiről is csak Istennek kell számot adnia. Hobbes a természeti törvényekkel akarta a főhatalmat korlátozni, Martini pedig visszanyúlt az isteni törvényekhez. Elvetette az ellenállási jogot, csak az őrült uralkodóval szembeni védekezést engedte meg, ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az uralkodó korlátlan hatalmát a közjó, az általános jólét és boldogság előmozdítására kell fordítsa, s ez a gondoskodás széleskörű beavatkozást jelent az alattvalók életviszonyaiba.181 Valóban, az abszolutista hatalmi rendszerek élen jártak a modern államiság kialakításában. Jól felépített, erősen bürokratizált szervezetben különült el a közhatalom, amely főként rendészeti, policiális eszközökkel biztosította a közrendet, erőfeszítést tett a jogrend érvényesítésére, s egyre több területen, a gazdaságban, az oktatásban, a közegészségügyben és a szegényügyben szabályozta az életviszonyokat. Ausztriában, Poroszországban és más német államokban, valamint több itáliai tartományban természetjogi 179

Péter, 1989. 156-157., 179-180.; Kumar, 1992. 4-5.; Tuck, 1993. 78-79., 87-100.; Bayer, 2001. 109-117. Manent, 1994. 33-53. 181 Szabó I., 1980. 33-35., 42-49., 67.; Ruszoly, 1996. 120-121. 180

56

és civiljogi alapokon, felhasználva természetesen a hazai jogot is, komoly kodifikációs, jogrendszerező tevékenység indult el, amelynek eredményeként születtek meg az első jelentősebb törvénykönyvek. Az abszolutista hatalom érdekeit előtérbe állító államisme, a kibontakozó államtudomány is a társadalom szerveződésében alapvetően az állami köteléket tartotta elsődlegesnek, s amikor a fokozatos szemléletváltás következtében figyelmét egyre inkább a hatalom igényeiről a lakosság életviszonyaira fordította, az államra úgy tekintett, mint a társadalmat övező keretre, vagyis úgy vélte, hogy a modern társadalom is csak állami keretben létezhet, azon belül zajlik anyagi, szellemi élete, ugyanakkor ezektől a feltételektől az állam céljait sem látta már függetleníthetőnek.182 A természetjog hatalomfelfogása mindenekelőtt Locke és Montesquieu tanításain keresztül az abszolutizmussal szemben fellépő, a hatalmi intézményeket alkotmányozással átformálni kívánó liberális törekvéseknek is forrásává vált. A liberalizmus, amely inkább a társadalom önszerveződési képességét vallotta, s nem tartotta szükségesnek, hogy annak konzisztenciáját egy külső hatalmi egység teremtse meg, klasszikus változatában a hatalom intézményes megosztásával és a hatalom ellenőrzésének eszközeivel akarta az államot korlátozni, a polgári társadalom autonómiáját biztosítani. A kontinentális Európában, elsősorban német területeken, a rendőrállamnak is nevezett, erős abszolutista hatalmat már nehezen lehetett lebontani, ezért inkább az államszervezet céljainak áthangolása és mozgásterének meghatározása került napirendre. Ezek a törekvések a jogállam („Rechtsstaat”) koncepciójában jelentek meg, amely az államot jogok összességeként fogta fel, s feladatát a jogok biztosításában határozta meg. A jogállam gondolatának kidolgozásához nagyban hozzájárultak Kant jogfilozófiájának tételei, s a koncepció a kanti jogfilozófiát adaptáló „Staatslexikon”-ban is megjelent.183 Noha a megkülönböztetés már korábbi, igazán Hegel állította szembe a civil társadalmat az etikus rendet biztosító, de még kialakításra váró állam kategóriájával, így a civil társadalom leszűkült az egyén és az állam közötti szférára. Más megközelítésben Hegel civil társadalma („bürgerliche Gesellschaft”) a közösség életét foglalja magába és közvetít az egyén és az állam közt. Az állam és a civil társadalom elválasztása a német és közép-európai politikai gondolkodásban erősen meggyökeresedett. Az elválasztás és a szembeállítás Marxnál vált végletessé és túlságosan leegyszerűsítetté, aki az aktuálisan létező társadalmat, a polgári társadalmat igyekezett megfosztani erkölcsi értékeitől, s azt az egyéni önzés és a piac farkastörvényeinek terrénumaként ábrázolta. A liberálisok nem mentek ilyen messzire, de az ő szemléletükben is elvált az állam és a társadalom, igaz a társadalom elsőbbségét hangsúlyozták, az államot a társadalom funkciójaként értelmezték. A reformkorban a „polgári társaság” a Hegel előtti civil társadalom jelentésében került be a magyar politikai nyelvhasználatba, amely magába foglalta a politikai intézményeket is.184 Kossuth felfogásában a társadalom változatos szerveződései és az önkormányzatok kitöltik a politikai testet, az államot, tehát inkább a civil társadalom hagyományos értelmezéséhez kapcsolódik, de ismeri a szuverenitás egységét, amely túllendíti a régi magyar alkotmány közjogi szemléletén, amely sokáig ellenállt az államhoz kapcsolódó fogalmi újításoknak. Kossuth jogászként jól ismerte a magyar jogot, s azt a politikai frazeológiát, amely az ősi alkotmány elveire és intézményeire hivatkozott. A magyar nemesség jogait, alkotmányát történeti képződménynek tekintette, ahol a jog tekintélyét, erejét az idő múlása, a generációról generációra történő áthagyományozódás biztosította. Eszerint minél régebbi a jog, annál inkább bevált, annál inkább értékesebb. A történeti jogszemlélet az alkotmányt is olyan értéknek tekintette, amelyet az ősök hagytak örökül, s változatlan formában, érintetlenül kell az utódokra hagyni, ezért minden jogsértésre a magyar rendek érzékenyen reagáltak, s 182

Ruszoly, 1996. 121-131. Lásd még uo. 132-147. Huoranszki, 1993. 17-19.; Szabó M., 1989/a. 184 Péter, 1989. 179-180. Kumar szerint a szétválási folyamat már a 18. század második felében elindult. Kumar, 1992. 5-8. 183

57

igyekeztek sérelmeiket az uralkodóval orvosoltatni. Az ősinek nevezett alkotmánynak tényleg voltak régi elemei, azonban számos intézménye újkori fejlődés eredménye volt, illetve több a szokás által fenntartott, szokásjogilag kialakult elemét csak a 18. század vége felé foglalták törvénybe. A rendek csak a 18. század végén fedezték fel, hogy alkotmányuk van, először az 1790. évi dekrétum használta a „constitutio” szót, vagyis ekkortól nevezték mentességeik, szabadságaik, jogaik, törvényeik, kiváltságaik, régi jó és helybenhagyott szokásaik összességét alkotmánynak.185 Az alkotmány centrumában a korona állt, minden egyén és közösség a koronával, és ha szükséges, az országgyűléssel igyekezett elismertetni jogait, így jogállását a koronához való viszonya határozta meg. A legfontosabb jogforrás a szokás, a nép („populus”) hallgatólagos beleegyezése, jogi meggyőződése volt. A szokás adott érvényt a dekrétumoknak, a szokás tartotta fenn a törvényeket is, abból nyerték létüket. Épp ezért a reformerek, amikor meg akartak változtatni egy intézményt, illetve újat akartak bevezetni, vagy a természetjogi érvelést használták, vagy valamilyen régi szokásra, esetleg azt megerősítő törvényre hivatkoztak. De az is bevett gyakorlat volt, hogy az újításról azt bizonyították be, hogy azt semmilyen régi jog nem tiltja, tehát nem idegen az alkotmánytól.186 A történeti jogi érvelés nagy mestere Deák Ferenc volt, de még Eötvös is, aki pedig élesen bírálta a rendi intézményeket, hajlandó volt érvelésében a régi törvényeket is felhasználni.187 Az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelvét Wesselényi úgy próbálta megújítani, hogy a rendi alkotmányt polgárinak minősítette, s a tervezett reformokról bebizonyította, hogy azok nem sértik az alkotmány alaptörvényeit, fundamentumait, bevezetésükkel nem fog összeomlani az ősi építmény.188 Az alkotmány polgári minősítését Kölcsey is használta.189 Kossuth szintén történeti képződménynek tekintette a szerinte nyolcszáz éves alkotmányt, amely nem egy nap alatt született, mint a franciák kartája, hanem lassan fejlődött ki lépést tartva az idővel és az emberekkel. A „magyar alkotvány sem három meleg nap müve, sem octroyirozó kegyelem ajándoka, hanem századoknak historiai fejleménye.”190 Már megyei politikusként úgy vélte, hogy az alkotmány százados építménye elbírja a jól megfontolt változtatásokat, és az 1790. évi országgyűlés által elindított reformmunkálatokat is úgy értékelte, hogy a rendek a polgárosodás feltételeinek és a társadalmi viszonyok változásainak megfelelően kívánták az alkotmányt módosítani, javítani. Egy későbbi védőiratában az alkotmány lassú és biztos kifejlődését nem egy változatlan állapot kialakulásaként, hanem az alkotmány tökéletesedéseként értelmezte, amiből érvet kovácsolt annak javíthatósága, fejleszthetősége érdekében.191 Korán polgárinak nevezte ő is a történeti alkotmányt, s szót 185

Péter, 1991. 344.; Takáts, 1999. 227-232.; Takáts, 2007. 16-17. Péter, 1985. 224-225.; Varga, 1994. 1040. 187 Eötvös, 1846. 429-447., 582. Eötvös szemléletében főként 1849 után kapott nagyobb teret a történeti jog. Vö. Eötvös 1981. II. 183-189. 188 Wesselényi, 1833. Különösen 155-191. „tekintsük meg azt is, mennyire legyenek a megavultságok polgári alkotmányunk alapjával s belsőjével egybefonva, vagy csak külsőjéhez ragadottak e?” […] „a nálunk lévő hibáknak gyökere nincs polgári alkotmányunk velejében — hogy a hibák eltörűltethetnek, hijányok kipótoltathatnak a nélkül, hogy a kilenczedik század óta fenálló alkotmány az által szenvedne, sőt hogy épen fenmaradhatása teszen több változásokat, s újításokat szükségesekké.” Uo. 167., 175. Vö. Takáts, 1999. 237238.; Takáts, 2007. 35-36. Debreczeni Attila az ősi alkotmányra hivatkozást nem tekinti önálló beszédmódnak, hanem a republikánus nyelvhasználat részének. Debreczeni, 2001. 534. Lásd még uo. 540-542. 189 „Ugy intézni az urbáriumi tárgyat, hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotványba belépjen; s ez által az alkotvány hétszáz ezer puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tíz milliom felemelkedhetőt nyerjen.” Kölcsey országgyűlési naplójának 1833. január 11-i bejegyzése. Kölcsey, 2000. 48. Lásd még 1832-es, tisztválasztáskor mondott megyei és 1833. április 22-i országgyűlési beszédét. KFÖM II. 61., 82. 190 A kérdések legkényesbike. II. Irányelvek. Pesti Hírlap 1843. 267. sz.; Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; KLÖM VI. 372.; Kossuth 1838. február 27-i szóváltástervezete. KLÖM VII. 377. „historiai alapú alkotmányos ország”-ot említ 1837. október 13-i harmadik szóváltásában is. KLÖM VII. 199. 191 Kossuth és társainak 1832. június 23-i különvéleménye. KLÖM VI. 330.; KLÖM VII. 377. 186

58

emelt a históriai jogszemlélettel szemben a törvények, a jog megváltoztathatósága mellett, s kifakadt az ellen, hogy minden újítást, változtatást Werbőczynek a szokásjogot összegző joggyűjteményére hivatkozva utasítsanak el. Volt eset, hogy a históriai jogot „absurdum”-nak tekintette, s csak a históriai érdekről vett tudomást.192 Utaltam már rá, hogy a bizonytalannak tekintett szokással szemben a mindenkire egyformán érvényes törvényi jogot részesítette előnyben. Persze Kossuth politikai érvkészlete sem teljesen mentes a históriai szemlélettől, általában a nemzeti szempontok hívják elő történeti hivatkozásait. Históriai jogi érvekkel támasztotta alá azt az igényét, hogy az élő nyelvek közül a magyar legyen a közigazgatás, a közélet nyelve. A nemzeti autonómia védelmében gyakran érvelt azzal, hogy az önállóságot már a régi törvények, illetve a régi jog is biztosította, s az 1848-ban bevezetett felelős kormány intézménye csak realitássá, érvényessé tette ezt a jogot. Bécs azon terve ellen, hogy Magyarországot beléptessék a Német Szövetségbe, diplomáciai, nemzetközi jogi, természetjogi érvek mellett elsősorban történeti jogiakat sorakoztatott fel, miszerint a terv Magyarország „ezredéves Status életé”-t támadja meg, s ellenkezik több évszázada fennálló alkukötésekkel, amire a Habsburgok meg is esküdtek. A történeti szemlélet az emigrációban erősödött fel Kossuthnál, Magyarországról tartott angliai előadásában gyakran alkalmazott historizáló előadásmódot és olyan fogalmakat, mint „ősi államjog”, „ezredéves állami lét” és „ezredéves nemzeti jog”. Mint később látni fogjuk nemzetértelmezésében is megjelennek históriai szempontok és elemek.193 A közhatalom egységes, modern fogalma hiányzott a régi magyar alkotmányos szemléletből és természetesen az államé is. Politikai értelemben az alkotmány két hatalmi tényezőt ismert, a koronát és az országot. Az ország azt a területet jelentette, ahol a privilegizált rendek szervezkedtek. A politikailag értelmezhető jogok megoszlottak a megkoronázott király és az országgyűlés között, ami nem képviselte a rendeket, hanem ahol azok megjelentek. A rendek átruházták a nemesség és birtokok adományozása mellett az uralkodás és kormányzás jogát az országgyűlésen megkoronázott uralkodóra, aki viszont esküt tett és hitlevélben garantálta, hogy az országot megvédi, területi épségét megőrzi, az ország sarkalatos törvényeit, jogait és szokásait megtartja. Ebben a rendszerben mindkét félnek voltak előjogai. A rendeknek nem volt beleszólása a királynak fenntartott jogok gyakorlásába, de az ország nemessége is birtokolt fontos jogokat, főleg területi alapú önkormányzatai révén, amivel korlátozni tudta a király hatalmát. Míg Európa nagy részén a monarchikus hatalom erősödésével a rendek visszaszorultak, Magyarországon a rendiség tartotta pozícióit, s a hatalomgyakorlás kétpólusos, formálisan kiegyensúlyozott, állandó egyezkedésekre késztető rendszere alakult ki. A kölcsönös bizalmatlanságon alapuló szabad egyezkedés fóruma a király által összehívott országgyűlés volt, ahol a „dietalis tractatus” hagyományos eljárása során jött létre a két fél között az egyezség, a paktum, amit a király, mint törvényt („decretum”) adott ki. Az eljárást 1790-től törvényhozásnak nevezték, az megosztott jog („communicata”) volt, szemben a kormányzás, a végrehajtás jogával, amely 1848-ig az uralkodónak fenntartott jog („reservata”) maradt. A törvények sohasem határozták meg a két fél jogait, hanem megóvták, elismerték, fenntartották, megállapították, vagy feltételezték azokat. A korona túlnyomó hatalma miatt nem a jogok részletes szabályozása, hanem a szabad egyezkedés rendszerének fenntartása állt inkább a rendek érdekében. Persze, 192

1832. szeptember 5-i beszéde a sajtószabadságról. KLÖM VI. 341. Lásd még uo. 348., 372., 374., 377-378. „Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak az örök természet örök könyvét illetheti?” Uo. 378. 1844. augusztus 27-i Pest megyei közgyűlési beszéde. Pajkossy, 2002/b. 69. 1858-as kéziratában a históriai jogot a természetjoggal állította szembe. MOL R 90. I. 2670. 17-18. 193 Szabadka körlevele. Pesti Hírlap 1842. 160. sz.; Kossuth 1850. április 14-i levele Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 5.; Kossuth tiltakozása a német szövetség ellen. 1851. február 1. MOL R 90. I. 1084.; KLI II. 133-285.

59

ha a politikai helyzet úgy hozta, elismertették az uralkodóval sarkalatos jogaikat. Ezt az alaphelyzetet kezdték aztán a rendek a társadalmi szerződés elvei alapján szerződéses viszonyként értelmezni. A formális egyensúly ellenére a királyi hatalom túlsúlya érvényesült, de bármelyik fél is billentette ki a mérleg nyelvét, hosszabb távon az egyensúlyi helyzet mindig visszaállt.194 A kétpólusú hatalmi rendszerben nem érvényesíthető az egységes szuverenitás elve sem, a korona és az országgyűlés a szokásjog két, önálló letéteményeseként, modern kifejezéssel jogalanyaként állt szemben egymással, így amit a 18. század végén ősi alkotmánynak neveztek Magyarországon, az politikai szempontból a két autoritás „viszonyos kapcsolatát” jelentette, kölcsönösen elismert jogok és kötelességek szimmetrikusan összekapcsolódó szokásjogi rendszerét. A rendek általában úgy vélték, hogy az uralkodó nem tartja meg teljes mértékben jogaikat, s a jogsértéseket sérelemként adták elő. Az uralkodó környezetében viszont a sérelmek jelentős részét alaptalannak tartották. Tág tere alakult ki a jogvitáknak és jogértelmezéseknek, hogy egyes területeken, tárgyakban meddig terjed a korona és meddig az ország joga. Másként értelmezték az alkotmányt és a jogot az udvarban, és másképp az országban, s a két szembenálló fél között semmilyen döntőbíró nem létezett.195 Kossuth kezdő politikusként tisztában volt a kétpólusú alkotmány természetével, hogy mindkét oldalon változtathatatlannak tekintik jogaik körét. Egyik beszédében ezt meg is fogalmazta. „Egy constitutionalis nemzet akkor munkállódik polgári lételéhez illő erővel s méltósággal, ha törvényes királyának jussait sérthetetleneknek tekinti s tiszteli, de egyszersmind önnön jussait is úgy nézi, mint egy elidegeníthetetlen, csonkíthatatlan depositumot.”196 Alkotmányosnak, „constitutionalis”-nak akkor tekintett egy országot, ha uralkodója nem önkényesen, hanem törvények alapján gyakorolja hatalmát.197 A Lovassy testvérek perében született egyik fogalmazványában pedig arra figyelmeztetett, hogy a magyar alkotmány régebbi a dinasztia magyarországi uralmánál, s minden alkotmányos jog, így a koronáé is a nemzetből, a népfelségből fakad, s a „szabad nemzet szabad akarata” a legbiztosabb alapja a hatalomnak.198 Az a politikai kultúra, amelyben Kossuth is politikussá vált, mindig nagyra értékelte és fontosnak tartotta az alkotmányt, a szabadság és a nemzetiség fenntartójaként méltatta. Ő is a már modern nemzeti öntudat mellé állította az alkotmányt, s azt kiemelt értéknek tekintette.199 A Pesti Hírlap szerkesztőjeként az alkotmányosságot az önkormányzattal, a „semmit rólunk nélkülünk” elv érvényesítésével kapcsolta össze. Az ellenzéki mozgalom autonomista, az ország jogait, önrendelkezését szélesíteni kívánó szemléletét vitte tovább, s az önkormányzatot már a teljes nemzet, az egész ország számára igényelte.200

194

Péter, 1985. 225-229.; Péter, 1991. 344-345.; Takáts, 1999. 231. Péter, 1985. 225-227.; Péter, 1991. 345. Deák Adalék a magyar közjoghoz című munkájában igyekezett feltárni, megmagyarázni, hogy meddig terjednek a felek jogai. Deák, 2001. II. 128-301. 196 Kossuth 1830. augusztus 12-i felszólalása a követutasítást készítő megyei bizottságban. KLÖM VI. 202. A két jogalanyra tekintettel, de a fenntartott jogok korlátozásának szándékával határozta meg az alkotmányt Kölcsey is 1833. július 4-i országgyűlési beszédében. „Mi az alkotvány? Körülírása a fejedelem s nemzet jusainak; hogy mind a fejedelem tudja: mi szabad a nemzetnek; mind a nemzet lássa: mit szabad és kell a fejedelemnek tennie? hogy így mindenfelől az önkény számkivettessék, és minden tettnek zsinórmértéke egyedűl a törvény legyen. Mi leszen már az ily alkotványból, ha fenntartott jusok által, most ez, majd amaz esetet a törvény rendelete alól kivesszük, s a kormány független akarata alá bocsátjuk?” KFÖM II. 96. 197 1832. szeptember 5-i beszéde a sajtószabadságról. KLÖM VI. 339. 198 Kossuth Lovassy István nevében fogalmazott 1836. december 8-i második folyamodványa. KLÖM VI. 534535. 199 Még egy-két ok. Pesti Hírlap 1842. 166. sz. 200 Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. sz.; Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz. 195

60

IV. 2. Az ország függetlensége és az alkotmány reformja

A Wesselényi által szervezett ellenzéki mozgalom a szabadságon azt is értette, hogy az ország, a nemesi nemzet helyébe lépő polgári nemzet egyre nagyobb mértékben beleszól az őt érintő, az ő áldozatvállalását igénylő kérdésekbe, például abba, hogy a beszedett adókat mire fordítja a kormány. Ez egyre több összeütközést eredményezett nemcsak a magyar főkormányszékekkel, hanem a Birodalmat irányító intézményekkel is. Ugyanis a korona súlyát az is növelte, s az országhoz fűződő viszonyát pedig bonyolította, hogy az uralkodónak voltak más tartományai, országai és címei is. A birodalmi kapcsolat értelmezése talán minden más kérdésnél ellentmondásosabb volt, annak ellenére, hogy voltak olyan sarkalatosnak tekintett törvények, amelyek a viszonyt szabályozták. A rendek a „pragmatica sanctio” alapján elfogadták a dinasztiából a meghatározott öröklési rend szerinti trónörökös magyarországi uralkodását, aki így „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” birtokolhatta tartományait, országait és viselhette címeit. Deák pontosítása szerint a rendek nem lemondtak szabad királyválasztó jogukról, hanem beleegyeztek, hogy mindig azt a személyt választják királynak és koronázzák meg, aki a törvényben meghatározott öröklési rend szerint következik.201 Eltérően értelmezték a dekrétum előbeszédében és 1. cikkében említett, külső erőszakkal és belső mozgalmakkal szemben a Magyar Királyság és az örökös tartományok között létesített uniót is. Az ország oldalán csak védelmi közösséget értettek alatta, s tagadták, hogy bármiféle kormányzati egység, közös irányítás jött volna létre.202 A rendi szemlélet szerint Magyarország csak az uralkodójával van viszonyos érintkezésben, csak vele traktál, annak többi tartományával nem. Ezért tagadták a birodalmi szervek kormányzati illetékességét, beleszólását a magyar ügyekbe. Állandó sérelmük és követelésük volt, hogy az országot saját törvényei, szokásai szerint kormányozzák, az uralkodó magyar tanácsosokat alkalmazzon, s magyarokkal töltse be a fontos hivatalokat. A birodalmi kormányszékeket csak az uralkodó tanácsadóiként voltak hajlandók elismerni. Az udvar részéről azt vetették ez ellen, hogy az uralkodó joga megválasztani tanácsadóit, s meg-megújuló kísérletet tettek a Birodalom egységesítésére, központi irányításának szervezeti kiépítésére, aminek, ha hivatalosan nem is, de ténylegesen alárendelték a magyar főkormányszékeket. A „pragmatica sanctio” monarchikus uniót foglalt törvénybe, amely nem alkotórészei laza intézményes kötelékén, hanem egy erős és önálló monarchikus hatalmon nyugodott. Az unió stabilitása, kiterjedtsége az uralkodó fenntartott jogain múlt, azok alapján intézte örökös tartományai ügyeit és a Magyar Királyságban azokat az ügyeket, a hadsereg vezetését, a külpolitikát, bizonyos gazdasági ügyeket, amelyekbe a rendeknek nem volt beleszólása. Azokat az ügyeket viszont, amikbe volt beleszólásuk a rendeknek, az országgyűlésen intézte el. A Birodalomtól való függés a korona előjogain keresztül érvényesült, a rezervált jogok elfedték a közös ügyeket. A rendek azonban szívesen hangoztatták, hogy míg Ausztriában abszolutizmus van, Magyarországon az alkotmány mértéke szerint kell uralkodni és kormányozni.203 A monarchikus unió alapján a rendek országukat önállónak és függetlennek tartották. A szerződéses szemlélet terjedésével azt hangsúlyozták, hogy a trónöröklésben tett engedmények fejében az uralkodó megerősítette jogaikat és elismerte az ország kormányzati 201

Az 1723. évi 1. és 2. törvénycikket közli Márkus, 1900. 563-569.; Deák, 2001. II. 143-161., 166-172. Márkus, 1900. 561., 563. Deák is tagadta 1861-es felirataiban és az Adalékban, hogy az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás közös kormányzást hozott volna létre, illetve, hogy valaha bármilyen kormányzati egység, közös eljárás, intézmény létezett volna a Magyar Királyság és az örökös tartományok közt. Deák, 2001. II. 54., 78-87., 161-166., 172-187. Kossuth 1867-ben keletkezett jegyzeteiben szintén tiltakozott az ellen, hogy az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást elválaszthatatlan kormányzásként értelmezzék. KLI II. 262-263. 203 Péter, 1985. 230. Vö. F. Kiss, 2001. 30-37. 202

61

önállóságát, s azt is beleértették az alaptörvénybe.204 Amikor a monarchikus hatalom újabb centralizációs kísérlete után az 1790-ben összeült országgyűlés megerősítette a „pragmatica sanctio”-t, az újraértelmezés épp a függetlenségi tartalmat tette hangsúlyosabbá. Már nemcsak azt mondták ki, hogy az ország saját törvényei és szokásai és nem más tartományok mintájára kormányzandó, hanem azt is, hogy saját alkotmánnyal, és semmi más országnak, résznek alá nem vetett, ezért szabad és független kormányzattal rendelkezik.205 Az a kérdés, hogy a Magyar Királyság részét képezi-e az 1804-ben megalakult Osztrák Császárságnak Ferdinánd király címkérdésében csúcsosodott ki. A rendek hosszas vita után elérték, hogy Ferdinánd ne elsőként, mint osztrák császár, hanem ötödikként, mint magyar király lépjen a trónra, így elismertették, legalábbis közjogi formákban, hogy a magyar korona országai nem képezik részét az Osztrák Császárságnak.206 Kossuth korai megnyilatkozásaiban az országot önállónak, függetlennek tekintette, s azért is érvelt a jogkiterjesztés mellett, mert úgy vélte, hogy a kitágult és létszámában megnövekedett nemzettest nagyobb garanciája a függetlenségnek. A Pesti Hírlapban kifejtette, hogy az érdekegyesítést szolgáló reformok révén növekedni fog a nemzet ereje, és függetlensége is nagyobb biztonságban lesz.207 De tisztában volt azzal is, hogy bár a Magyar Királyság az ausztriai monarchia jelentős részét alkotja, s nélküle az nem is lenne nagyhatalom, ez a függetlenség mégis csak óhaj.208 A „pragmatica sanctio”-t úgy értelmezte, hogy annak fejében a rendek felsorolták és biztosították legfontosabb alkotmányos jogaikat, vagyis ő is a szerződéses szemléletet képviselte.209 A Pesti Hírlapban elsősorban a függetlenség gazdasági összefüggéseit vetette fel. Könnyebb volt gazdasági függetlenségről beszélni, mert nyíltan nem érintette a politikai függetlenség kérdését, másrészt a belső vámhatár egyértelműen elválasztotta a Magyar Királyságot a többi tartománytól. A régi sérelmet, hogy a belső vámhatár révén Ausztria Magyarországot gyarmati függésben tartja és elsorvasztja, a negyvenes évek elején Kossuth azzal haladta meg, hogy nem a vámhatár felszámolását követelte, hanem a vámvédelem eszközévé kívánta átformálni. Az önálló vámterület és nemzetgazdaság megteremtését egyre sürgetőbbnek tartotta, mert ha a Birodalom csatlakozik a német vámszövetséghez, annak egyértelműen németesítő hatása lesz, másrészt megfullasztja a gyenge hazai ipart is. Az iparfejlesztésre, majd az önálló külkereskedelem lehetőségeinek megteremtésére, a fiumei kikötő fejlesztésére és az oda irányuló szállítási útvonalak kiépítésére nagy figyelmet fordított, mert úgy látta, hogy a gazdasági függetlenség elengedhetetlen feltétele a politikai függetlenségnek. Ezekben a gazdasági témákban, annak ellenére, hogy a külföld 204

Az 1723. évi dekrétum előbeszéde és 3. cikkelye elismerte a rendek jogait, a 2. törvénycikk 9. szakasza pedig megerősítette az 1715. évi 3. törvénycikket, amely kimondta, hogy az országot saját törvényei szerint kormányozzák, és megtiltotta a más tartományokéhoz hasonló kormányzás bevezetését. Márkus, 1900. 437., 563., 567., 569. Vitatott volt az is, hogy az 1723. évi dekrétum 3. cikkelyét beleértsék-e a „pragmatica sanctio”ba. 205 Az 1790. évi 10. törvénycikket közli Márkus, 1901. 159. A Márkus-féle millenniumi kiadásban szereplő „állam” szó már az 1880-as évektől terjedő új szemlélet és fogalomhasználat következménye. Korábban a Magyarországra vonatkoztatott „propriam habens consistentiam, et constitutionem” kifejezést „tulajdon állással (léttel, szerkezettel, megállással, önállással) és alkotmánnyal bíró” formában adták vissza. Péter, 1985. 222-223. Deák az Adalékban „tulajdon önállással és alkotmánnyal bíró” szerkezettel fordította. Deák, 2001. II. 209. Kossuth az ötvenes évek végén keletkezett, de iratai kiadásakor közzétett előadásában, amelyben állandóan független államiságról beszél, a „saját önálló léttel […] és alkotmánnyal bir” formát alkalmazta. KLI II. 172. 206 Kossuth angliai előadásán határozottan kijelentette, hogy Magyarország nem volt része az ausztriai császárságnak, sőt még arra is hozott történeti példákat, hogy nemzetközi szerződésekben is megkülönböztették. KLI II. 174-175., 217-221. 207 KLÖM VI. 378-379., 383., 384.; Ismét ősiség. Pesti Hírlap 1841. 24. sz. Vö. KLI II. 148., 183. 208 Kossuth 1831. január 24-i beszéde Zemplén megye közgyűlésén. KLÖM VI. 217. Még 1849 után keletkezett értekezésében is elismerte, hogy az ország független kormányzatára vonatkozó jogai csak papíron léteztek. KLI II. 175., 182. 209 Kossuth 1837. október 13-i harmadik szóváltása. KLÖM VII. 192-193. Vö. KLI II. 173-174., 185.

62

Magyarországot is beleértette az ausztriai birodalomba, Kossuth és a lap cikkírói azzal az igénnyel léptek fel, hogy Magyarország, mint önálló gazdasági partner és szerződő fél kössön kereskedelmi szerződést, vámszövetséget.210 A gazdasági függetlenség feltételeivel a Hetilap is folyamatosan foglalkozott. Kossuth elveszítve szerkesztői állását Pest megye közgyűlésén mondott beszédében az alkotmányos monarchia híveként lépett fel, s tagadta, hogy pártja, a liberálisok el akarnának szakadni az ausztriai birodalomtól. Meggyőződésként vallotta, inkább remélte, hogy az uralkodóház felismeri, hogy Magyarország fejlődése nincs ellentétben a Monarchia egészének fejlődésével, sőt a kettő kölcsönösen összefügg.211 A függetlenség kérdésében a negyvenes évek második felében vált hangja határozottabbá. A galíciai felkelés leverése és Krakkó elfoglalása után Kossuth azt sérelmezte egyik feljegyzésében, hogy a nemzet nem szólhat bele a kormány külpolitikájába, pedig szerinte az káros következményű. Ugyanott úgy vélte, hogy az ausztriai kormány századok óta rombolja a haza „status életét”, a nemzet „alkotmányos egyéniségét”.212 A párttá szerveződő ellenzék programjában már nem kerülhette ki a birodalmi kapcsolat kérdését. Kossuth nyilatkozataiban az ország önállóságát és függetlenségét deklaráló 1790. évi 10. törvénycikkre hivatkozott, amely szerinte tiltja, hogy a „pragmatica sanctio”-ban kimondott közös fejedelem személyén túlmenő egység jöjjön létre. Értelmezésében az 1723. évi alaptörvény csak a fejedelem közösségét mondta ki, amiből nem következik „közbirodalmi” egység. Majd kijelentette, hogy önálló félként Magyarország hajlandó a fejedelem közösségéből adódó, Ausztriát is érintő kérdések kiegyenlítésére, az érdekek kölcsönös méltánylása mellett, de ha az nem sikerülne, az abszolutista kormány akkor sem rendelheti alá Magyarország érdekeit Ausztriáénak, hanem a magyar alkotmányos intézményeken keresztül kell azokat megoldania. A dinasztiát is gyengítené, ha a külföld azt látná, hogy Magyarország és a Birodalom érdekei nem egyeztethetők, s a magyar önállóságot alárendelik a birodalmi érdekeknek. A Birodalom kormányzati egységével szembeni hangsúlyos érve az volt, hogy Magyarország alkotmányos ország, míg Ausztria „korlátlan monarchia”.213 Az 1847. március 15-i ellenzéki konferenciára készült programjavaslatában a birodalmi kapcsolat értelmezése mellett a felelős kormány követelése is helyet kapott, mint azé az intézményé, amely az 1790. évi 10. törvénybe foglalt kormányzati önállóságot valósággá teszi.214 A júniusi újabb ellenzéki konferenciára készített nyilatkozat tervezetében bővebben kifejtette a kérdést, hogy a birodalmi egységet tévesen a kormányzás egységeként értelmezik, és hogy a sarkalatos törvények ellenére az országnak sem nemzeti, sem független, sem pedig parlamentáris kormánya nincs, s az abszolutista kormányzás intézményei Magyarországra is kiterjesztik befolyásukat mind a monarchiával közös, mind pedig saját „állami” viszonyaira, aminek következménye „örökös tusa a kormány és nemzet közjogi hatalmának határai miatt”. Épp ezért az ellenzék kötelességévé teszi a kormány ellenőrzését, hogy hatáskörét a birodalmi intézmények ne csökkentsék, az idegen befolyás ne erősödjön, s a 210

A vámhatárhoz fűződő sérelmi érvek 1833-as munkájában is szerepeltek. KLÖM VI. 396. Az önálló gazdaság igényét megfogalmazó cikkeire néhány példa: Vámszövetkezési érdekek. Pesti Hírlap 1842. 112. sz.; Iparműkiállitás. Pesti Hírlap 1842. 150. sz.; Ludovicea polytechnicum. Pesti Hírlap 1843. 270. sz.; Fiumei vasut. Pesti Hírlap 1844. 347. sz.; Még is fiumei vasut. Pesti Hírlap 1844. 351. sz. A kiegyezés után is az önálló vámterület alapjáról bírálta a közös vámterületet és a gazdasági közösség más intézményeit. Kossuth 1887. március 20-i levele Kiskunfélegyháza tanácsának és képviselőtestületének. KLI X. 242-244. 211 Szabad, 1977. 80. 212 Kossuth feljegyzései 1847 elejéről. KLÖM XI. 96. 213 Kossuth 1847. február 5-i levele Szentkirályi Móricnak és keltezetlen fogalmazványa. KLÖM XI. 97-98., 100-102. 214 KLÖM XI. 117., 119. Lásd még az ellenzéki konferencia nyilatkozatát és Kossuth egy keltezetlen feljegyzését. Uo. 120-122., 127-128.

63

kormány ne szaporítsa a törvénysértések, mulasztások sorát. Mindezek legjobb ellenszerének a nemzeti akarat kifolyásaként alakult, minden idegen befolyástól független felelős kormány intézményét tartja. Az ország önállóságának elismerése mellett hajlandó a birodalmi kapcsolatból fakadó érdekek kiegyenlítésére, persze anélkül, hogy bármelyik fél érdekeit alárendelnék a másiknak. Kossuth jelezte azt is, hogy a kiegyenlítést könnyebbé tenné, ha az örökös tartományok is alkotmányos kormányzást nyernének, annál is inkább, mert valaha rendelkeztek alkotmánnyal.215 Az országgyűlés feladatairól készített jegyzetében határozottan megfogalmazta, hogy a nemzeti akarat kifolyásának tekintett országgyűlés minden kérdésbe beleszólhat, ami érinti az országot, még a külpolitikába és a financiális kérdésekbe is. „Mindenhez van szóllónk, a mi hazánk köz ügyeihez tartozik. Ez az alkotmányosság valódi álláspontja.” Így olyan ügyekre terjesztette ki a nemzeti önkormányzatot, amik addig a királynak fenntartott jogok körébe tartoztak. Érvelése szerint a bécsi külpolitika Magyarország külpolitikája is, attól függ az ország területi egysége, függetlensége, alkotmányos és nemzeti léte, tehát annak nagy jelentősége van, ezért alakításában részt kell vegyen a nemzet. Fejtegetéseinek lényege, hogy a kormány politikájának is a nemzeti akaratot kell követnie.216 Kossuth hathatósan közreműködött a Pest megyei követutasítás elkészítésében is. A kormány felelősségére, a nemzeti akarat érvényesítésére, az ország önállóságára vonatkozó, az ellenzéki programtervezetekből ismert gondolatai mellett nemcsak azt fejtette ki, hogy az ország önálló félként rendezze az ausztriai tartományokkal közös érdekeltségeit, például a kereskedelmi- és a vámügyeket, hanem azt is, hogy az országgyűlés követei szóljanak hozzá a külpolitikai kérdésekhez.217 Az alsó tábla vezérszónokaként 1847. november 22-én elmondott felirati beszédében még hangsúlyosabbá tette, hogy könnyebb lenne Magyarország és az ausztriai tartományok érdekeit kiegyenlíteni, az önállóság és a paritás alapján, ha ott is alkotmányos kormányzás lenne. Szinte megelőlegezte a két fél kapcsolatának szerződéses viszonnyá alakítását, és elutasította azt a szokásos érvelést, hogy a magyarországi reformokat az örökös tartományok érdekeire hivatkozva vessék el. A Monarchia „közös status viszonyainak” intézésébe is nagyobb befolyást igényelt.218 Az adminisztrátori rendszer vitájában február 5-én alulmaradt Kossuth a párizsi forradalom hatására újra lendületbe jött. Március 3-án elmondott nevezetes felirati beszédében kifejtette, utalva a november 22-én mondottakra, hogy csak akkor látja biztosítottnak Magyarország alkotmányosságát, ha az egész Birodalom kormányrendszere alkotmányossá alakul át, mert a Monarchia közös ügyeit intéző és Magyarország belügyeire is befolyással lévő Államkonferencia alkotmányellenes. Megismételte, hogy az alkotmányos kormányzás a többi tartománnyal meglévő közös érdekek kiegyenlítését is könnyebbé teszi, s a Monarchia jövőjének, stabilitásának is nagyobb garanciát nyújt, mert népei javán, megelégedésén, szabadságán nyugszik. A beszéd fordításban terjedő sorai nagy hatással voltak a bécsi forradalomra, bár az nem volt teljesen egyértelmű Ausztriában, hogy közös alkotmányosságra gondolt-e, vagy két külön alkotmányos kormányzásra.219 Beszédében Kossuth, mintegy a dinasztia érdekeire is hivatkozva, frontális támadást indított az abszolutista hatalomgyakorlással szemben, mert csak alkotmányos kormányzás mellett látta biztosítottnak, hogy a nép, a társadalom igényeit 215

KLÖM XI. 143-144., 145., 148., 151-152. Az idézet a 144. lapon van. A Deák által formulázott végleges szöveg tömörebb és lendületesebb lett, de a felelős kormány igényét, illetve a Monarchia alkotmányos átalakításának javaslatát így is tartalmazta. Bajza, 1847. 577-587. A kormány abszolutista jellegét és beolvasztási szándékát a nemzeti önkormányzat alapjáról bírálta Kossuth álnéven írt röpiratában is. Deregnyei, 1989. 33-34., 41-43., 48., 69-71. 216 KLÖM XI. 242-246. Az idézet a 244. lapon van. 217 KLÖM XI. 169-174. 218 KLÖM XI. 316-321. 219 Pajkossy, 2005. 176-179.; Pajkossy, 2006. 9-10.

64

követő reformok megvalósíthatók és folytathatók lesznek. Felirati javaslatában nemcsak felsorolta a már tárgyalás alatt lévő kérdéseket és a még megoldásra várókat, hanem felelős magyar minisztériumot is követelt. A pénzügyi zavarok miatt külön is hangsúlyozta egy önálló, felelős, magyar pénzügyminisztérium létesítését, hogy az önkormányzat e kiemelt területen is megvalósulhasson, s ismét utalt a külpolitikába történő beleszólás fontosságára.220 Kossuth, aki az országgyűlés előtt készült irataiban, feljegyzéseiben kitért a felelős kormány intézményére is és a politikai felelősség hangsúlyozásával túllépett a jogi felelősség körén, most javaslatát konkrétabb formába öntve, azt terjesztette elő, hogy a Helytartótanácstól a közigazgatás egyes ágazatai szerint küldjenek az országgyűlésre olyan személyeket, akik részt vesznek a tárgyalásokon, a követeknek a szükséges felvilágosításokat megadják, és aztán személyesen is felelősek lesznek a meghozandó törvények végrehajtásáért.221 Később azonban meg kellett magyaráznia, hogy e javaslatával tényleg a felelős minisztérium létesítésére gondolt. Március 14-i beszédében nem tartotta szükségesnek, hogy új, részletesebb felirat készüljön, mert úgy vélte, hogy az általános megfogalmazást később az országgyűlés konkrétabbá teheti. Abba a kijelentésbe pedig, hogy „alkotmányos életünk valódi képviseleti irányban igényel fejlődést”, beleértette a képviseleti rendszert, az évenkénti országgyűlést és a felelős kormányt is, „mert kinek 3 éven túl szabad a nemzet nyakán ülni, a nélkül, hogy megfoghatnók üstökét, az nem felelős minister.”222 Ismertek Kossuth felirati beszédének hatásai és az a folyamat, ahogy a politikai válság hullámai elhárították az akadályokat a felirati javaslat elől, s az országgyűlés követei az első felelős miniszterrel és a legfontosabb törvények megalkotására szóló felhatalmazással tértek vissza Pozsonyba. Az áprilisi törvények nem a szokásos egyezkedés útján születtek meg, hanem a forradalmak közepette, aminek következtében a követi tábla és vezérei rá tudták akaratukat kényszeríteni a felső táblára és az udvarra. Az utolsó rendi országgyűlés gyors törvényalkotási folyamatában arra összpontosított, hogy lerakja egy új alkotmányos intézményrendszer alapjait, — Kossuth szóhasználatával — kifejtse az alkotmányos életet, hogy a reformmunkálatok majd a népképviseleti országgyűlés keretei közt folytatódjanak. Az alkotmányreform egyik legfontosabb intézményét, a felelős kormányzást életbe léptető törvényt Kossuth és Ghyczy Kálmán nádori ítélőmester dolgozta ki. A miniszteri felelősség elvét a hazai politikusok is megpróbálták a történeti alkotmányból eredeztetni, s az intézményt a király tanácsosainak felelősségéből levezetni.223 Hajnóczy József több munkájában is hivatkozott az 1507. évi 7. és 8. törvényekre, mint amelyek rendelkeznek az olyan tanácsos megbüntetéséről, aki a nemzet ellen bűncselekményt követ el.224 A tanácsosok felelősségét a sérelmi politikában is gyakran felemlegették, jelentősebb szemléleti változás a liberális alkotmányértelmezésekkel következett be. A reformkori liberális politikusok arra törekedtek, főként a felségsértési perek idején Deák, hogy megkülönböztessék egymástól a király személyét és a kormányt, a főkormányszékek tagjait. Deák többször felszólalt az ellen, hogy a király sérthetetlenségét kormányára is kiterjesszék, s

220

Kossuth 1848. március 3-i felirati beszéde és javaslata. KLÖM XI. 619-628. Már 1847. január 25-én [KLI XI. 14. l.-tól] Pest megye közgyűlésén a nádorválasztás kapcsán mondott beszédében is hangsúlyozta, hogy az alkotmány által biztosított nemzeti érdekek védelme a dinasztia érdekeit is szolgálja. Szabad, 1977. 101. 221 KLÖM XI. 169-170., 173-174., 242-244., 626-628. Kossuth és Szentkirályi március 4-i követjelentésében is megfogalmazta a felelős kormány iránti igényét: „Ideje kimondani, hogy alkotmányosságunk és az 1790:10. tör[vényczikk] biztosította önálló állodalmi nemzetiségünk formáinak lényegét és zárkövét egy felelős magyar ministeriumban találjuk.” KLÖM XI. 631. 222 Kossuth 1848. március 14-i beszéde. KLÖM XI. 654-656. Az idézet a 654. lapon van. 223 Scvarcz, 1883.; Schvarcz, 1889/b. 224 Csizmadia, 1958. 65., 173-176., 263-264. Vö. Szabad, 1998. 92.

65

az alapján felségsértési pereket indítsanak.225 Más követek is hivatkoztak az 1507. évi 7. törvényre, s felvetették, hogy a kormány tagjait, ha jogot sértenek, büntetés alá lehessen vonni. Deák a törvénysértő perek tapasztalataiból kiindulva a büntetőjogi reformbizottságban javaslatot tett a törvénysértő tisztségviselők büntetőjogi felelősségre vonására, amit azonban a konzervatív többség leszavazott.226 A negyvenes évekre ismertté vált a többségi elven működő törvényhozásnak felelős kormányzás rendszere. Az 1843–44-es országgyűlésen a büntetőjog és a bírósági szervezet reformjáról szóló vitákban a követek többször hivatkoztak a tanácsosok felelősségére, gyakran azt elavultnak, elégtelennek tartva, de részletes fejtegetések hangzottak el a korszerű miniszteriális felelősségről is. Javasolták a Helytartótanács felelőssé tételét, s foglalkoztak a kormányzati felelősség és a törvényhatóságok autonómiájának összefüggéseivel is.227 Az egymással is vitatkozó liberális irányzatok, noha eltérően képzelték el a politikai intézmények reformját, a kormányzati felelősséget egyaránt fontosnak tartották. A centralisták sokat tettek az intézmény népszerűsítése és kidolgozása érdekében. Eötvös, aki a parlamenti kormány eszméjét szintén a régi törvényekből vezette le, a reformok érdekében erősíteni akarta a végrehajtó hatalmat, de hogy az ne veszélyeztesse a szabadságot, elengedhetetlennek tartotta a többségi és felelős kormányzás bevezetését, ami szerinte növelné a kormány és a nemzet közti bizalmat is.228 A konszenzusos programként kimunkált Ellenzéki Nyilatkozatba is bekerült a „törvényeinkben sem ismeretlen”, illetve azok szellemével egybehangzó, a parlamentáris kormány alapját képező felelős kormány követelése.229 A felelős minisztériumról szóló törvényjavaslat nagyobb viták nélkül ment át a követi táblán, csak a főrendek előtt szorult komolyabb védelemre, elsősorban a már kinevezett miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos által. A főrendek szűkítették a király személye körüli miniszter hatáskörét, aki így a külügyek helyett lényegében a közös ügyek felelőse lett. Nehezebb volt a javaslatot Bécsben elfogadtatni, még István nádor hathatós támogatásával is. Az Államkonferencia azontúl, hogy fenn akarta tartani a minisztérium mellett a Kancelláriát, a király hadsereggel kapcsolatos felségjogait védelmezte, illetve a közös ügyek körét kívánta bővíteni. A március 29-i királyi leirat csalódást okozott, mert csak István nádor személyére terjesztette ki a nádori jogkört, szélesebb uralkodói jogosítványokat határozott meg, fenntartotta a közös költségek addigi befizetési módját, valamint a Kancelláriát, ezért Batthyány és minisztertársai be is adták lemondásukat. Kossuth az országgyűlésen a bécsi bürokrácia hatalomféltését és az idegen, jogosulatlan tanácsadókat tette felelőssé a leirat tartalmáért, s bizalmát fejezte ki, hogy az uralkodó beváltja a felelős magyar kormány létesítésére vonatkozó ígéretét. Az első kabinetválság tehát a felelős kormányról szóló törvény miatt robbant ki. A nádor és a miniszterek további bécsi tárgyalásokon érték csak el, hogy az udvar elálljon egyéb módosításaitól annak fejében, ha az uralkodó megtarthatja jogát miniszteri ellenjegyzés mellett a hadsereg külföldi alkalmazására és a tisztek kinevezésére. A

225

„A fejedelem személye minálunk is […] szent és sérthetetlen. […] De a király személye a kormánytól minden alkotványos országban meg van különböztetve, s ezt minálunk már Werbőczy is megkülönbözteté.” 1835. június 16-i országgyűlési beszéde. Deák, 2001. I. 110. Lásd még uo. I. 123. 226 Sarlós, 1970. 11-36. 227 A Pesti Hírlap 1843. szeptember 12-i tudósítása a szeptember 6-i országos ülésről. Pesti Hírlap 1843. 282. sz. Lásd még az 1844. február 4-i tudósítást a január 27-i kerületi ülésről, a március 17-i tudósítást a főrendek március 7-i üléséről és a június 2-i tudósítást a május 22-i kerületi ülésről. Pesti Hírlap 1844. 323. sz., 335. sz., 357. sz. 228 Eötvös, 1846. 354., 493-494., 516-538., 582-585. Vö. Szabad, 1998. 95. 229 Bajza, 1847. 581-582. Az egész kérdésre F. Kiss, 1987. 10-21.; Szabad, 1998. 92-97.

66

március 31-én kelt királyi választ Kossuth is úgy nyugtázta, hogy megvalósult a törvényekben megfogalmazott magyar kormányzati önállóság.230 Az 1848. évi 3. törvény egyrészt a nádori jogkör kiterjesztésével, azzal hogy a király távollétében annak a végrehajtás körébe eső jogkörét, néhány fenntartott jog kivételével a nádorra ruházta, másrészt a felelős minisztériummal jelentősen megszorította a király hatalmát, így az ország, illetve a kitágult politikai testet reprezentáló, most már népképviseleti parlament javára módosította az addigi hatalmi egyensúlyt. Kossuth szerette azt hangsúlyozni, hogy a felelős kormánnyal csak az addig is meglévő, s törvényekben is elismert önálló kormányzást érvényesítették és semmilyen új jogot nem szereztek. A király fenntartott jogai szűkültek, a kormányzás jogát megosztotta a parlamenttel, úgy hogy a felelős minisztériumra bízta azt, illetve ami fenntartott joga még maradt, azt is csak a miniszterek útján, azok közreműködésével gyakorolhatta. A miniszteri ellenjegyzés volt az az intézmény, amely a nem felelős király, illetve a nádor, mint királyi helytartó közjogi lépéseit a minisztérium és azon keresztül a parlament kontrollja alá helyezte. A miniszteri ellenjegyzést és a minisztérium hatáskörét szabályozó paragrafusok egyértelművé tették, hogy a minisztérium nemcsak a királynak addig a főkormányszékek, az Udvari Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara útján gyakorolt kormányzati jogait vette át, hanem a fenntartott jogok gyakorlásába is befolyást szerzett. Ezek közül egyeseket tényleg a minisztérium útján intézte a király, másokat a miniszterek befolyása mellett. Mivel a hatásköröket a szokás szabályozta, a törvény pontosan nem határozta meg, hogy meddig terjed a minisztérium jogköre. A királynak fenntartott jogokat, főként a katonai kinevezéseket és a hadseregnek az ország határain kívül történő alkalmazását a törvény a király személye körüli miniszter ellenjegyzési kötelezettségévé tette, és azontúl feladatává, hogy az országot az örökös tartományok irányában, vagyis a „közös ügyekben” képviselje. A tárcát betöltő Esterházy herceg aggályai miatt az április 22-i minisztertanács ezt a felelősségi kört értelmezte és részletezte. Honvédelmi kérdésekben a szakminiszter bevonásával enyhítették Esterházy felelősségi körét, míg az örökös tartományokkal fennálló közös viszonyok terén egyértelművé tették, hogy az érintkezést csupán a király személye körüli miniszter útján és felelőssége mellett tartják kívánatosnak. Az itt megfogalmazott rendelkezés később a minisztérium gyakorlatában is érvényesült. A törvény kimondta a miniszterek egyenkénti felelősségét, de részletesen csak jogi felelősségüket, mind jogsértés, mind pedig mulasztás esetére szabályozta.231 A felső tábla pozíciója minden törvényi szabályozás nélkül összeszűkült, ezért nem tölthette be tovább a közvetítő, ütköző szerepet a király és az országgyűlés között, ezt a helyet a kormány foglalta el. A kormány azonban nem az uralkodó kabinetje volt, csak annak elnökét nevezte ki a király, a többi minisztert nem, a kormány politikájára a parlament volt befolyásoló hatással, elsősorban a felelősség érvényesítése, a miniszteri ellenjegyzés és a költségvetési jog révén. A kormány parlamenti kormány lett, politikai mozgásterét a parlament határozta meg. Ez volt az 1848-ban bekövetkezett alkotmányreform lényege.232

230

Kossuth 1848. március 29-i és 31-i országgyűlési beszédei. KLÖM XI. 701-702., 706-710. Szabad, 1982. 1178-1186.; Péter, 1985. 230-232.; Urbán, 1986. 139-140., 142-146., 155-156., 164-200.; F. Kiss, 1987. 21-29., Szabad, 1998. 96-97.; F. Kiss, 2001. 37-39., 44-46. Az alkotmány kifejtéséről és Kossuth szerepéről Péter, 2003. 231 Márkus, 1896. 218-221. A törvényt részletesen elemzi F. Kiss, 1987. 29-42. Lásd még Gergely, 1981. 55-56., 60-63.; Szabad, 1982. 1185-1191.; Urbán, 1986. 244-245.; F. Kiss, 1998.; Szabad, 1998. 97-103. Szabad György azt is megjegyzi, hogy ügykörönként nem határolta el a törvény a miniszterek felelősségét, csak a király személye körüli miniszter felelősségi körét részletezte, valószínű azért, hogy ne generáljon hatásköri vitákat közöttük. 232 Márkus, 1896. 219. A reformok némiképp eltérő értékeléséről Mezey, 1999. 76-81.

67

IV. 3. A birodalmi kapcsolat átértelmezése

A monarchikus jogok megszorításával gyengültek a birodalmi kapcsolatok, gyengült a monarchikus unió Magyarország és az uralkodó többi tartománya közt. Mivel az uralkodó többi tartományaiban is áttért az alkotmányos kormányzásra, mint azt a magyar liberálisok igényelték, rezervátái mögül kipattantak a közös ügyek, ám meghatározásuk nem volt egyszerű feladat, ezért a magyar kormánynak hatásköri konfliktusai támadtak mind az udvarral, mind pedig az ausztriai kormánnyal. A liberálisok az ország jogaira, most már mint a polgári nemzet jogaira alapozták a nemzeti önrendelkezés igényét.233 Kossuth március 31-i beszédében határozottan kijelentette, hogy az ország nem akar elszakadni, ezért a „pragmatica sanctio”-ban meghatározott fejedelmi közösségből következnek olyan kapcsolatok és viszonyok, amiket az önállóság fenntartása mellett közösen kell a többi tartománnyal intéznie. A már láthatóvá váló közös ügyekkel kapcsolatban azt javasolta, hogy a magyar fél ajánljon fel egy meghatározott összeget az udvartartásra, és arányosan vegyen részt a diplomácia és a hadügy költségeiben, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ország a közös kiadások után fennmaradó minden jövedelmét saját javára fogja fordítani. A hadügyekről úgy vélekedett, hogy a törvényhozás, illetve a felelős minisztérium intézkedhet a honvédelem szerkezetéről, elhelyezéséről és alkalmazásáról, a közös védelmi kötelezettségnek pedig azzal tesz eleget, hogy az uralkodó rendelkezhet a hadsereg külföldi alkalmazásáról és kinevezheti tisztjeit, persze a felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett. Azonban azt is jelezte, hogy a nemzetek az őket megillető szabadság alapján később önállóan intézkedhetnek, így ha a magyar törvényhozás rendezi a honvédelmet, akkor költségeiről is maga fog gondoskodni.234 Augusztus elején a következő évre készített költségvetési tervezetében így is járt el, az udvartartás, a segéd katonai alakulatok és a diplomácia költségeit beépítette az országos költségvetésbe. Indoklásában pedig kifejtette, hogy hosszú távon a magyar hadsereget ki kell egészíteni műszaki és tüzérségi egységekkel, hogy semmilyen közös alakulat se maradjon, amire már pénzösszeget is elkülönített. Azt is hangsúlyozta, hogy az 1848. évi 3. törvény továbbfejlesztésével létre kell hozni az önálló külképviseleteket és külügyet.235 De Kossuth az önállóság biztosításánál is tovább akart menni. Pulszky Ferencet, a király személye körüli minisztérium államtitkárát arról értesítette, hogy szeretné, ha az udvar és a külföldi országok követségei Budára költöznének, s a Birodalom külpolitikáját Magyarországról irányítanák. Az a lehetőség, hogy Ausztria csatlakozni fog a német egységhez, tovább erősítette benne a Buda központú Birodalom gondolatát, s annak érdekében felelevenítette volna az ifjabb királyság intézményét is, Ferenc József főherceget szemelve ki erre a tisztségre. Még az áprilisi törvények megalkotásának időszakában javasolta, hogy a sajtóvétségek körét a birodalmi kapcsolat tettleges felbontására történő izgatásra is terjesszék ki. Az új törvény szövegében a „pragmatica sanctio” csak az uralkodóház közösségében érvényesülő birodalmi kapcsolatot jelentette, ami egy Habsburg mellékág Magyarországi uralmának irányába mutatott.236 A szeptemberi válság kritikus napjaiban, saját későbbi elbeszélése szerint, Kossuth már István

233

Péter, 2003. 88-90. KLÖM XI. 706-710. 235 KLÖM XII. 529., 534., 551. Lásd még Kossuth 1848. július 20-i és 29-i cikkeit a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 599-602., 642-643. Vö. Gergely, 1981. 67-68. 236 Kossuth 1848. június 7-i levele Pulszky Ferencnek. KLÖM XII. 235. Lásd még 1848. július 2-i, 4-i és 29-i cikkeit a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 379., 643-644.; Márkus, 1896. 238. Vö. Szabad, 1977. 129.; Gergely, 1981. 66.; Szabad, 2002. 132.; Erdődy, 2006. 54. Ausztria és a német egység kérdéséről Gergely, 2002/a. 234

68

nádornak ajánlotta a koronát, arra az eshetőségre, ha V. Ferdinándot megfosztanák a tróntól.237 A nyitott kérdéseket a Batthyány-kormány az ország önrendelkezésének növelésével kívánta megoldani. Bár az áprilisi törvények nem hoztak létre önálló magyar külügyet, követküldéseivel a kormány az önálló külpolitika útjára lépett. A kormány igényelte, hogy az országban állomásozó katonaság és a Határőrvidék felett is kizárólag ő rendelkezzen, amit csak nagy nehézségek árán ért el, s a főhadparancsnokok még így sem teljesítették maradéktalanul utasításait. Nem túl sikeres lépéseket tett a külföldön lévő magyar ezredek hazahozatalára, ezért elkezdte saját katonai alakulatainak szervezését, a törvényben szereplő magyar hadsereg megteremtését. A gazdasági közösségből adódó kérdéseket a kormány tárgyalásos úton, szerződésben akarta rendezni, de nem talált megfelelő készséget az ausztriai kormányban, ezért kilátásba helyezte az önálló intézkedést, aminek leghatározottabb lépése a saját valuta megteremtése volt. Az autonómia törekvéseknek az európai átrendeződések, főleg a német egységmozgalom adott realitást.238 Amíg a magyar kormány minden erejével arra törekedett, hogy kizárja a külső, vagy nem alkotmányos hatalmi központok beleszólását a magyar ügyekbe, lépéseket tett, hogy hatóságát a korona egész területére kiterjessze, azaz igyekezett a „regnum”-okból, országokból területi és igazgatási egységet formálni, „tökéletes álladalmi egység”-et létesíteni. Ez a szemlélet már az utolsó rendi országgyűlésen a honossági törvény vitájában is megmutatkozott. A törvényjavaslat a magyar korona hatósága alatt álló területeket tekintette a „magyar hon”-nak, a követek pedig a „honpolgár” elnevezést „magyar”-ral váltották fel. Volt olyan vélemény, amely Ausztriát külföldnek tartotta, de a legélesebb vita a horvát követekkel bontakozott ki, akik a honosítás jogát a horvát országgyűlés számára is biztosítani akarták. A Kossuth által is képviselt egységes magyar „állampolgárság” igénye az állami egység irányába mutatott.239 A felelős minisztérium a Partium már törvénybe iktatott visszacsatolását végrehajtotta, s az uniós törvények értelmében Erdélyt, nemcsak országgyűlését, hanem kormányzatát is egyesítette Magyarországgal. A katonai igazgatás alatt álló Határőrvidékre is igényt formált a kormány, de ezt már a bécsi hadügyminisztériummal szemben kellett érvényesítse. A kormány polgári és katonai igazgatási jogkörét Horvát- és Szlavónországra is ki akarta terjeszteni, hagyományos autonómiája tiszteletben tartása mellett, de az a horvát nemzeti mozgalom ellenállásába ütközött. Kossuth, aki a horvátok helyzetét a többi nemzetiséghez képest már a követutasításban is eltérően ítélte meg, az országgyűlés vitáiban bírálta önállósodási szándékukat. Tisztázni akarta a közjogi elnevezéseket, s határozottan megkülönböztette a Tengermelléket Horvátországtól, amin csak Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket értette, de a szlavóniai megyéket nem. A horvátoknak azt az igényét, hogy tartománygyűlésük jogkörét kiterjesszék és azt országgyűlésnek tekintsék, visszautasította. Ragaszkodott a magyar törvényhozás szuverenitásának a korona egész területén történő elismeréséhez, s kifejtette, hogy a törvényhozást az ország és a kapcsolt részek rendjei mindig a magyar országgyűlésen egybegyűlve az uralkodó hozzájárulásával közösen gyakorolták. Úgy látta, hogy a horvátok nemcsak nyelvi jogokat, hanem „statusjogok”-at követelnek, ezáltal a kapcsolt részek municipalitását a közös törvényhozás felsőbbségétől függetlenítenék, vagyis mint független országnak „álladalmi paritást” igényelnek. A márciusi események után a megbékélés szándékával fordult a horvátokhoz, s hangsúlyozta, hogy Horvátország 237

KLI II. 265-269.; KLÖM XII. 927-930.; Gergely, 1981. 66.; Szabad, 2002. 148.; Erdődy Gergely, 1981. 65-68.; Urbán, 1982. 1229-1243.; Péter, 1985. 232.; Urbán, 1986. 303-337., 537-548.; F. Kiss, 1987. 33-34.; Erdődy, 1998/a. 37-54.; F. Kiss, 2001. 40-44. 239 Az idézett fordulat az 1848. évi 18. törvényből van. Márkus, 1896. 238. Kossuth 1847. december 10-i, 11-i, 1848. január 27-i felszólalásai a honossági törvény vitájában. KLÖM XI. 379-380., 382-384., 478-483. A honossági törvény vitájáról Varga, 2009. 35-43. 238

69

szabadságának Magyarország a legfőbb biztosítéka. Proklamációban kívánta a nemzetként elismert horvátokat megnyugtatni arról, hogy a magyarok tiszteletben tartják nyelvüket és nemzetiségüket, de ragaszkodnak a közös uralkodóban, törvényhozásban és kormányzásban testet öltött politikai kapcsolat magyar jellegéhez.240 A horvát függetlenedési törekvések miatt folyamatosan nyomon követte a kérdést, s a veszély láttán módosult álláspontja, hajlandó volt engedményekre és a megegyezési szándék többszöri deklarálására. Majd a kormánnyal együtt arra az álláspontra jutott, hogy felajánlják Horvátországnak a teljes különválást, amiről kormányhatározat is született, s amit Kossuth később sem tagadott meg. A határozat azt tartalmazta, ha nem sikerülne a magyar és a horvát félnek a törvényben biztosított jogok alapján megegyezniük, akkor Horvátország elválhatna Magyarországtól, kapcsolatuk tisztán szövetségi lenne, de a magyarok az esetben is megtartanák Fiumét és Buccarit. Kossuth az események sodrában és későbbi visszatekintéseiben is különösen azt nehezményezte, hogy a horvátok nem saját szabadságuk bővítésére törekedtek, hanem a birodalmi egység eszközeivé váltak. A magyar kormány központosító lépéseivel a szervezettebb nemzetiségi mozgalmak a területi autonómia, sőt az elszakadás igényét állították szembe, ami polgárháborúhoz vezetett. A kifejezetten aktív horvát nemzeti mozgalom különböző jogú, státusú országok és tartományok egységbe szervezésére törekedett, s ha ennek nem is volt olyan elfogadott történeti gyökere, mint a magyarnak, mégis a magyar egységtörekvés komoly konkurensévé vált.241 A magyar önállóság Bécsben is ellenérzést váltott ki, úgy az udvari körökben, mint az alkotmányos kormányban. Legyen bár abszolutista vagy alkotmányos rendszer Ausztriában, Bécs mindig a magyarok elnyomására törekszik, vélekedtek a kortársak. Kossuth későbbi visszatekintésében is úgy látta, hogy egyszerre kellett az abszolutizmust felszámolniuk és a függetlenséget biztosítaniuk, az idegen beavatkozást elhárítaniuk. Az általa is üdvözölt ausztriai alkotmányos átalakulás csak az önkényuralom megszüntetését segítette, de a beolvasztási iránnyal szemben még nem jelentett garanciát. Mivel Bécs mindig központosításra, Magyarország önállóságának korlátozására törekedett, ezzel a politikával az új kormányzat sem tudott szakítani, s a legkülönbözőbb eszközökhöz, polgárháború kirobbantásához folyamodott céljai elérésére. Ausztria egységét deklaráló hivatalos iratokat és a megvalósítására tett lépéseket szintén számon tartotta.242 Az augusztus 31-i királyi leirat a Határőrvidéket újra az ausztriai kormány alá rendelte, a mellékelt emlékirat pedig a had-, pénz- és kereskedelemügy közössé tételét, és az államadósságokban történő részvállalást kérte, ami lényegesen csorbította az áprilisi törvényekben biztosított önrendelkezést. Az ausztriai kormány emlékirata „álladalmi” kormányegységet magyarázott bele a „pragmatica sanctio”-ba, s az alapján az áprilisi törvényeket és a magyar kormány intézkedéseit törvénybe ütközőnek minősítette és kifejezte óhaját egy közös legfelsőbb „statuskormány” visszaállítása iránt. A folyamat betetőzője, majd az olmützi alkotmány lesz, amely deklarálja az „oszthatlan és felbonthatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchiát”, beleértve a magyar korona országait, azaz a monarchikus 240

Kossuth 1847. december 11-i, 18-i, 21-i, 1848. január 7-i, 8-i, 27-i felszólalásai a honosságról és a magyar nyelvről szóló törvények vitáiban, valamint Szentkirályival közösen készített december 22-i harmadik és január 16-i negyedik követjelentése, és 1848. március 28-i felszólalása a horvát kérdésben, s ahhoz kapcsolódó indítványa. KLÖM XI. 382-384., 409-410., 414-415., 420., 433-436., 438-440., 468., 478-483., 696-697., 698699. Lásd még Kossuth 1848. április 8-i beszédét a szerb küldöttség előtt. KLÖM XI. 734. 241 Kossuth 1848. július 11-i képviselőházi beszéde és július 2-i, 29-i cikkei a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 356., 426-431., 434-435., 641. A minisztertanács 1848. augusztus 27-i Horvátországra vonatkozó határozata KLÖM XII. 805-806. Kossuth visszaemlékezése a horvát ügyre, korábbi különválást felajánló előterjesztésére és a Határőrvidék helyzetére KLI II. 138-140., 154-155., 161-162., 191-195., 200-201. Vö. Szabad, 1977. 71-72., 107., 125-126., 138-139.; Gergely, 1981. 57-59.; F. Kiss, 2001. 35-36.; Szabad, 2002. 62-66., 122-123., 128130., 132-134., 143.; Péter, 2003. 85-87. 242 KLI II. 176-184., 189-191., 204., 211-214.

70

egység alapján államként értelmezi az Osztrák Császárságot, egységes állampolgársággal. A monarchikus jogokon alapuló állami program szintén a magyar államiság rivális programjaként jelent meg.243 Kossuth már a népképviseleti országgyűlés elején mondott nagy beszédében utalt rá, augusztus elején pedig nyíltan feltárta az ausztriai kormány szándékait, hogy szeretné megszüntetni az önálló magyar had- és pénzügyet, esetleg még a kereskedelmet is, amiért nem elsősorban az alkotmányos politikai erőket, hanem a kamarilla létét és politikáját tette felelőssé. Hírlapi cikkében határozottan elutasította a pénz- és hadügy átadását, s kifejtette a hadkiegészítéssel kapcsolatos nézetét, hogy míg az ország békéje nincs helyreállítva, addig katonát csak a lázadások leverésére, a haza ellenségeinek megtörésére ad. Hangot adott annak a véleményének is, ha Magyarország önállóságát, jogait csorbítani fogják, akkor Ausztriában szintén gyengülni fog az alkotmányosság, s bírálta azokat, akik ellenezték Ausztriának a német egységhez történő csatlakozását, mert szerinte a csatlakozás erősítené az ausztriai alkotmányosságot.244 A királyi leirat nyomán és a közvetítő kísérletek kudarcával a minisztérium helyzete ellehetetlenült, nem lehetett úgy kormányozni, hogy az az uralkodónak és a parlamentnek is megfeleljen. Nyílttá vált a konfliktus ország és királya között, ami hamarosan fegyveres harcba torkollott, így a magyarországi polgárháború birodalmi méreteket öltött. Lehetett úgy is fogalmazni, mint Kossuth tette, hogy az osztrák császár támadt a magyar királyra, de pontosabb az, ha a konfliktust a magyar alkotmány két autoritása közti összeütközésnek tartjuk.245 A jog és törvényesség megítélése még szélsőségesebben eltérő volt, mint korábban. A király lázadóknak minősítette akaratának nem engedelmeskedő alattvalóit, főleg az országgyűlés feloszlatása után, a magyarok viszont hitszegőnek tartották az esküjéhez és a szentesített törvényekhez magát nem tartó uralkodót. Kossuth még a rendi országgyűlés előtt készült feljegyzéseiben „revolutio”-nak nevezte, ha az országgyűlés felmondja az alattvalói hűséget, de azt is, ha a fejedelem megcsonkítja az országgyűlés törvényhozó hatalmát. A konfliktus nyílttá válása után, később pedig az európai közvélemény előtt mindig azt hangoztatta, hogy a dinasztia lépett a forradalom terére azzal, hogy fegyverrel fordult alattvalói ellen, nem pedig a nemzet, amely alkotmányos úton elfogadott törvényeiért küzdött, tehát szabadságharcot folytatott.246 Persze megvolt annak is a lehetősége, hogy az ország letér a legitimitás útjáról. Kossuth a királyi leirat ismeretében szeptember 4-én úgy nyilatkozott, hogy a „nemzet kénytelen lesz ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, […] melly végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza

243

Az „összmonarchia” kifejezés már az 1848. december 2-i manifesztumban is feltűnt. Péter, 1985. 232-233.; Péter, 2003. 90-93. 244 Kossuth 1848. július 11-i és augusztus 3-i országgyűlési beszéde. KLÖM XII. 434-435., 670-675. Július 15-i és 29-i cikkei a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 448-450.; 640-642. Vö. Szabad, 2002. 135-141. 245 Császár és király konfliktusának abszurd lehetőségével már 1848. július 11-i beszédében is számolt. KLÖM XII. 434-435. A Függetlenségi Nyilatkozatban úgy fogalmazott, hogy a horvát bán a császár nevében nyílt lázadást kezdett a magyar király ellen. KLÖM XIV. 901. Lásd még Kossuth 1861. szeptember 1-i Irányi Dánielnek írt levelét. MOL R 75. 7.; Kossuth Lajos: A kormány-patronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére. KLI VII. 404. 246 KLÖM XI. 244. Ez az érvelés több beszédében és nyilatkozatában is megtalálható. KLÖM XIV. 117-118., 127-130., 171-174., 877-878., 880. A törvényesség megítéléséről Kossuth 1848. október 7-i országgyűlési beszéde. KLÖM XIII. 111-112. Az emigrációban az uralkodóház „reactionarius” tettét erőszakos, törvénysértő jellege miatt szerette forradalomnak minősíteni, de gyakran pártütésnek, lázadásnak nevezte, az egymás ellen tüzelt nemzetiségek küzdelmét pedig belháborúnak, polgárháborúnak. KLI II. 163-164., 170., 191., 194., 196., 203., 208., 213., 215., 218., 221-222., 242., 260., 262., 266.; Kossuth 1871. január 12-i levele. KLI VIII. 338339.; Révész, 1952. 419-420., 438.

71

veszélyéből meríteni.”247 Úgy látta, ha a minisztérium kezét megkötik a törvények, akkor nem mentheti meg az országot. A nyár folyamán többször is határozottan kijelentette, hogy bár békére törekszik, de ha más lehetősége nem marad, akkor a nemzet a harcot is vállalja. Ezt azonban a fokozódó nemzetiségi feszültségekre értette. Szeptemberben viszont már István nádorral is közölte, hogy Béccsel szemben is készek a fegyveres küzdelemre.248 Végül sikerült a diktatórikus megoldást, vagy a nádor hatalomátvételét elhárítani, s úgy összpontosítani a végrehajtó hatalmat, hogy a politikai rendszer megmaradjon a legalitás talaján, és ne engedjen utat a forradalomnak, egy radikális fordulatnak.249 A politikai válság így is alkotmányválságba torkollott. A király nem volt hajlandó az országgyűlésen hozott törvényeket szentesíteni, ezért az országgyűlés döntéseit képviselőházi vagy országos határozatok formájában hozta meg. A király nem fogadta el Batthyány második kabinetjének minisztereit, aki végleges lemondásáig egyedül látta el a kormányzati tevékenységet. Ugyanakkor miniszteri ellenjegyzés nélkül nevezett ki személyeket fontos megbízatásokkal, akik kinevezését az országgyűlés érvénytelenítette, illetve felelősségre vonásukat kezdeményezte. A király miniszteri ellenjegyzés nélkül és a költségvetés elfogadása előtt oszlatta fel az országgyűlést, de a törvénytelen lépésnek a testület nem engedelmeskedett, és a szabadságharc végéig együtt maradt. A közvetítő szerep ellehetetlenülésével a nádor is távozott az országból, s lemondásával az áprilisi törvényekben biztosított fontos jogosítványok maradtak betöltetlenül, hisz a királyi jelöléshez és országgyűlési választáshoz kötött hivatal pótlására nem volt esély. Mivel az ellenjegyzett miniszterelnöki kinevezéssel rendelkező személyek lemondtak, a király jelöltjeit pedig az országgyűlés nem fogadta el, kormány nélkül maradt az ország. Az országgyűlés egy bizottságára, az Országos Honvédelmi Bizottmányra, egy kollegiális, tanács elven működő testületre ruházta a teljes végrehajtó hatalmat, s neki rendelte alá a minisztériumokat. Kossuth, bár a Ház felhatalmazta rá, nem tudta a Bizottmányt miniszteriális kormánnyá alakítani. A Bizottmány miniszterelnöki, minisztertanácsi jogokat gyakorolt, sőt felségjogokat is magához vont, így elnökének politikai mozgástere és hatalma nagyobb volt, mint egy miniszterelnöknek, ami persze megfelelt a nehéz helyzetben lévő ország viszonyainak. Az áprilisi törvényekben létrehozott új alkotmányos rend működési zavarait tovább fokozta a december 2-i trónváltás, ami természetesen magyar szempontból szintén törvénybe ütköző volt.250 Kossuth a trónváltást azzal utasította el, hogy az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem lehet ilyen lépést tenni, amely ráadásul beleütközik a „pragmatica sanctio”-ba is. Minden trónváltoztatáshoz az udvarnak az országgyűléssel kell egyezkednie, nem lehet a nemzetre új uralkodót rákényszeríteni. Átlátta a kamarillának azt a szándékát, hogy az áprilisi törvényekre esküt tett V. Ferdinándot kiiktassa, hogy az esküvel nem kötelezett új uralkodó szabad kezet kapjon, mint azt maga is deklarálta, a lázadás leverésére. Kossuth a magyar közjogra hivatkozott, hogy csak az rendelkezhet az uralkodói jogokkal, aki megegyezett a nemzettel, aláírta a diplomát, esküt tett és megkoronázták. Ha a király meghal, akkor a koronázásig az új király gyakorolhat bizonyos jogokat, de csak a törvények korlátai közt, s a koronázás nem 247

Kossuth 1848. szeptember 4-i országgyűlési beszéde. KLÖM XII. 882. Ugyanakkor javasolta egy száztagú országgyűlési delegáció Bécsbe küldését, de a képviselőknek nem sikerült érintkezésbe lépniük az ausztriai parlamenttel, a király pedig érdemben nem tárgyalt velük. Uo. 885-886. 248 KLI II. 210., 212., 266. 249 A királyi leirat után támadt politikai helyzetről, a tárgyalási kísérletekről és a kormányválságról Urbán, 1986. 448-482., 593-660.; F. Kiss, 1987. 62-72.; Erdődy, 1998/a. 54-56., Szabad, 1998. 103-105.; Szabad, 2002. 143151. 250 A Háznak a törvénytelennek minősített királyi rendelkezésekkel kapcsolatos határozatait közli KLÖM XIII. 115-117. Az OHB-val kapcsolatos fontosabb határozatok uo. 126., 503-511., 572-573., 593-594. Lásd még Urbán, 1982. 1243-1250.; F. Kiss, 1987. 73-96.; F. Kiss, 1998. 89-90.; Szabad, 1998. 105-109.; Erdődy, 1998/a. 56-57.; Szabó I., 1999.; Szabó I., 2001. 284-287.; Mezey, 2001.; Mezey, 2004. 159.

72

halasztható el. A megkoronázott király életében a nemzet beleegyezése nélkül más nem uralkodhat, s ez alapján Ferenc Józsefet bitorlónak minősítette. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a lemondott király feloldozta alattvalóit, a hadsereget is hűségesküje alól, viszont a bitorlónak nem tartozik senki hűséggel, csak az alkotmány és a nemzet iránt. A trónváltozást az alkotmány két autoritásának viszonyaként szemlélte, a nemzet és a király közti alkuról beszélt, tehát az uralkodó mellett a nemzet vált a másik, s egyre súlyosabb jogalannyá.251 A trónváltás nem akadályozta meg Kossuthot abban, hogy nyitva hagyja a megegyezés lehetőségét. Csányi László kormánybiztost arra biztatta, hogy próbáljon kapcsolatot teremteni az ausztriai parlamenttel, s ismertesse meg velük Magyarország szándékait. Intenciói szerint elfogadnák a fejedelem közösségét Ausztriával, de ragaszkodnak az ország különállásához, hadügyi és pénzügyi önállóságához, aminek fejében az államadósságból is részt vállalnának. Ausztria ereje nem hódítással, hanem béke és megegyezés útján növelhető, vélekedett, s ha nem fenyegetik Magyarország „álladalmi existentiá”-ját, akkor nem fog elszakadni. Később Csányin keresztül az oroszokkal is tudatni kívánta, hogy az ország nem akar elszakadni Ausztriától, de ragaszkodik a negyvennyolcas törvényekben biztosított függetlenségéhez.252 A tárgyalásos rendezés érdekében elfogadta, hogy az országgyűlés békeküldöttséget indítson a megszálló hadsereg parancsnokához, ami eredménytelen maradt, mert Windischgrätz feltétlen megadást követelve elzárkózott a tárgyalásoktól. A küldöttség jelentéséről kibontakozott képviselőházi vitában Kossuth nem utasította el a békeszándék további fenntartását, és hogy kinyilatkoztassák, Magyarország nem akart támadni és nem akart új jogokat. Hangsúlyozta azonban azt is, hogy csak garanciákhoz kötött békét fogad el, és tiltakozott az ellen, hogy olyan hivatalos határozat szülessen, amely maximumnak tekinti a negyvennyolcas törvényeket. Egy interpellációra válaszolva február 12-én is úgy jellemezte a kormányzat céljait, hogy az önvédelem mellett nem kívánja elvágni egy becsületes kiegyenlítés útját, de a jövőre nézve nem volt hajlandó konkrét igényeket elárulni, azt a mindenkori körülményektől tette függővé.253 A birodalmi egységet deklaráló, Magyarországot feldaraboló és beolvasztani szándékozó olmützi alkotmány hatására következett be Kossuth politikájában fordulat, ezután már nem látott lehetőséget a kiegyenlítésre, és arra törekedett, hogy méltó választ adjon a nyilatkozatra.254 A függetlenség kimondására vonatkozó terveiről és ahhoz fűzött reményeiről április elején Csányi Lászlónak is beszámolt. Abban bízott, hogy a külföldi hatalmak elismerik Magyarországot, s ezzel elejét veheti egy orosz intervenciónak, illetve teljes jogú félként részt vehet egy feltételezett nemzetközi rendezésben.255 Ezek a várakozásai nem teljesültek, azonban az alkotmánypolitikai kérdések, ha nem is voltak égetőek, a függetlenséggel megoldhatóvá váltak.256 Az országgyűlés április 14-i határozata alapján készült Függetlenségi Nyilatkozat, amely mind retorikai, mind tartalmi szempontból Kossuth talán egyik legjelentősebb alkotása, deklarálta a magyar államot. A szöveg, amikor kinyilvánítja a függetlenséget és közli a határozatokat, az állami frazeológiát használja. „Mi, a 251

Kossuth 1848. december 5-i levele Csányi Lászlónak és cikke a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XIII. 649-654. Az országgyűlés december 7-i határozata tartalmában megfelelt Kossuth álláspontjának. Lásd még Kossuth 1849. január 13-i képviselőházi beszédét. KLÖM XIV. 112.; KLI II. 214. 252 Kossuth 1848. december 7-i és 1849. február 23-i levele Csányinak. KLÖM XIII. 663-664.; KLÖM XIV. 253 Kossuth 1849. január 13-i beszéde. KLÖM XIV. 110-111., 117-118. Lásd még az aznap született házhatározatokat és Kossuth január 14-i kiáltványát. Uo. 119-120., 127-130. Kossuth 1849. február 12-i beszéde. KLÖM XIV. 409.; Révész, 1952. 421.; Szabad, 2002. 162-166. 254 Kossuth 1849. március 17-i levele Bem tábornoknak. KLÖM XIV. 666.; Révész, 1952. 422. 255 Kossuth 1849. április 1-i levele Csányinak. KLÖM XIV. 783-785. Hasonló elképzelésekkel adott utasítást és fogalmazott megbízólevelet ugyanaznap Beöthy Ödönnek is bukaresti diplomáciai küldetéséhez. KLÖM XIV. 785-790.; Erdődy, 1998/b. 41-62. 256 Orosz, 2001.; Szabad, 2002. 168-174. A függetlenségi határozat előzményeire, országgyűlési elfogadtatására, illetve a Nyilatkozat megszületésére Révész, 1952. 421-437.

73

magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés […] Magyarországot […] minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló és független európai statusok sorába iktatjuk.” Kossuth eredeti fogalmazványában nem a nemzetgyűlés képviseli a magyar államot, hanem az országgyűlés a magyar nemzetet, de a területi egység kinyilvánítása mellett ő is az európai államok sorába helyezi az új közjogi képződményt, tehát államnak tekinti. Az első határozati pont is az állam feloszthatatlan és sérthetetlen területi egységéről beszél, vagyis Magyarországot Erdéllyel és minden egyéb hozzá tartozó résszel, tartománnyal együtt nyilvánítja önálló, független európai államnak. A Nyilatkozat előtt Kossuth felváltva használta az országgyűlés és nemzetgyűlés fogalmait, azzal, hogy a képviselők nemzetgyűlésre javították az eredeti szöveget, a törvényhozás szuverenitását akarták még hangsúlyosabbá tenni.257 Amikor a magyar nemzet, illetve képviseletében az országgyűlés vagy nemzetgyűlés megfosztotta trónjától az uralkodó családot, elvágta a monarchikus kapcsolat utolsó, már-már a végsőkig elvékonyított szálát, az ország, illetve a korona országaiból képzett területi egység kiszakadt a monarchikus unióból, független és önálló lett. A monarchikus kapcsolat felszámolásával megszűnt minden kapcsolata az uralkodó többi tartományával is. Az alkotmány két jogalanya közül az egyik, egyoldalú jognyilatkozatával megfosztotta a másikat jogaitól, így felszámolódott a kettős autoritás. A magyar alkotmányban addig megosztott, kettős hatalom a trónfosztással az államban egységesült. Az állam egyrészt azért lett önálló és független, mert egységes és sértetlen területtel rendelkezett, másrészt, mert egységes politikai testté egyesült, már a monarcha kizárásával.258 Az államot kitöltő, képező politikai test a nemzet. A Nyilatkozat alanya is a magyar nemzet, illetve az őt képviselő törvényhozás. A politikai test, a nemzet a népszuverenitás elve alapján dönt és rendelkezik, s fosztja meg nem Ferenc Józsefet, vagy V. Ferdinándot, hanem az uralkodó családot fejedelmi jogaitól, sőt polgári jogaitól is, és száműzi az ország területéről. Így nemcsak trónfosztottak lesznek, hanem politikai száműzöttek is. Ezt a súlyos döntést a deklaráció a természetes és a történeti jogokra hivatkozva indokolja. Az indoklás hosszú narrációja egy vádbeszéd szerkezete szerint épül fel. Pontosan meghatározza azokat a bűnöket, amiknek elkövetése trónfosztást von maga után, majd kifejti, hogy a Habsburgok történetük során, különösen pedig az elmúlt egy évben mindegyiket elkövették, ezért a nemzet döntése jogszerű és legitim. A narratív rész ország és királya kettőségében mondja el a történetet, a kettős autoritás szemléletében, a két fél közti viszonyt szerződéses kapcsolatként értelmezve. Így a sérthetetlen és változtathatatlan jogok helyére a szerződéses kapcsolatban módosítható, alakítható jogok lépnek. Kossuth minden jogot a históriai múltban már létező jogként vagy jogigényként értelmez, s kifejti, hogy új jogot nem teremtettek, csak a meglévőket fejtették ki, vagy biztosították. A szöveg, Kossuth eredeti fogalmazása, két ízben is az „ősi” jogra, illetve szabadságra hivatkozik. Az ősi jogból szövegszerűen és jogi értelemben is nemzeti jog lesz.259 A trónfosztás éppen az ország jogai alapján teremt új jogot, az önálló államiság formájában. A narratív részben az ország, illetve a helyébe lépő nemzet a jogalany, amely szerződik az uralkodóval. Kossuth későbbi, a 257

A magyar nemzet Függetlenségi Nyilatkozata. KLÖM XIV. 894-895., 910-911. Vö. Péter, 1985. 221.; Péter, 2003. 91-93. Az április 1-én Csányinak írt levélben még az alábbi formula szerepelt: „Magyarország minden hozzá tartozókkal, úgy territorialis, mint álladalmi integritásában sérthetlen, osztatlan, önálló és független.” KLÖM XIV. 783. 258 KLÖM XIV. 895-896., 910. 259 KLÖM XIV. 898-900. Kossuth 1848–49 folyamán, majd az emigrációban is gyakran hangoztatta, hogy az áprilisi törvények nem szereztek új jogot, hanem a meglévőket érvényesítették, biztosították. 1848. július 5-i és 29-i cikke a Kossuth Hírlapjában és július 11-i beszéde a képviselőházban. KLÖM XII. 386., 435., 641. 1849. január 13-i képviselőházi beszédében is azzal érvelt, hogy új jogokra nem volt szükségük, mert az önállás „ezer éves joga a magyar földnek”. KLÖM XIV. 110. Lásd még 1849. április 14-i beszédét. KLÖM XIV. 877-878.; Visszaemlékezései KLI II. 177., 184., 219.

74

Függetlenségi Nyilatkozatra utaló megjegyzéseiben is a nemzet és a király közti szerződés lehetőségéről beszél.260 Persze ebben a részben is többször előfordul különböző szóösszetételekben a „status” szó („státusélet”, „státushalmaz”), de nem az „állam” vagy „álladalom” fogalmak. A „status” szót a Pesti Hírlapban és a Hetilapban is használta Kossuth, a politikai szervezet összefoglaló kategóriájaként, amely nem nyomhatja el az egyént. Az áprilisi törvényekben megjelent az álladalom szó, majd egyre többször tűnt fel a politikai beszédekben. Kossuth 1848 végén Csányinak írt levelében „álladalmi existentiá”-ról, de január 13-i beszédében ugyanabban az összefüggésben „országos existentiá”-ról szólt. A Nyilatkozatban az országos vagy nemzeti „státusélet” a politikai élet egészét jelenti, míg a „státushalmaz” az ausztriai birodalomra vonatkozik.261 A szóhasználat itt mindenesetre nem bontja meg a régi alkotmány kettős autoritása alapján fogant argumentatív rész szemléletét. Ebben a részben a históriai érvek mellett természetjogi érvek is szerepelnek, a nemzetnek, mint szuverén politikai közösségnek természetes szabadságában áll, hogy döntsön sorsáról, politikai berendezkedéséről.262 Az amerikai függetlenségi deklaráció, amit Kossuth jól ismert, alapvetően természetjogi érvelést alkalmazott. A vádpontokat igazoló, így a trónfosztást alátámasztó érvek ellenére is kérdéses, hogy az áprilisi törvényekben is sérthetetlennek minősített uralkodó, miután megszegte esküjét és a törvényeket, milyen formában vonható felelősségre.263 Ezért van még hangsúlyosabb szerepe a természetjog és az igazságosság szempontjainak, amit Kossuth mindig is szeretett a tételes, az érvényes jog fölé emelni. A népszuverenitás alapján kimondott döntést országgyűlési beszédében még jobban kiemelte. De később is úgy értelmezte a trónfosztást, hogy a Nyilatkozatban felsorolt bűnök miatt a Habsburgoknak nincs joga Magyarországon uralkodni, amíg a nemzet szuverenitásánál fogva egy új szerződéssel vissza nem állítja a kapcsolatot, amit az uralkodó család tépett szét. Eszerint az érvelés szerint, ha a nemzet joga, hogy helyreállítsa a szerződésként értelmezett kapcsolatot, akkor ugyanúgy joga volt azt megszakítani is, így csak a népszuverenitás elve alapján lehet azt megindokolni, hogy a politikai közösség, a nemzet megváltoztatja az uralmi és kormányzati rendszert. Politikai kézikönyvnek szánt munkájában azt is kifejtette, hogy Ferenc József nem a nemzet akaratából, nem szerződés által, csupán hódítás révén uralkodik Magyarországon, ezért bitorlónak számít.264 Alig egy évvel a trónfosztás után Kossuth Czartoryski hercegnek azt fejtegette, hogy Magyarország és az ausztriai birodalom közt csak a fejedelem egysége volt az egyedüli kapocs, s a magyarok semmi új jogot nem kívántak, csupán azt érvényesíteni, amit már a törvények is kimondtak. Nem felbontani akarták Ausztriával a kapcsolatot, hanem eredeti jogszerűségébe visszaállítani, hogy az a haza „természetes” és „históriai” jogaival ne ellenkezzék. Miközben elmagyarázta 1848-as céljait, felsorolta a dinasztia bűneit, hogy fellázította a nemzetiségeket, noha egyenlő szabadságban részesítették őket, polgárháborút szított, és nem vált az alkotmányos kormányzás hívévé. Azonban a magyarok még így sem zárkóztak el a megegyezéstől, de Ferenc József, a „szakáltalan zsarnok” márciusi deklarációjával megsemmisítette a nemzetet, s az oroszokat hívta segítségül, amit az európai

260

MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. 2670. 71. KLÖM XIV. 897., 900. Kossuth 1848. december 7-i levele Csányinak. KLÖM XIII. 663.; KLÖM XIV. 112. 262 Kossuth indítványozó beszédében is a nemzet „elidegeníthetetlen természetes” jogairól beszélt. KLÖM XIV. 881. A Függetlenségi Nyilatkozat kontextusait vizsgáló Révész Imre is utal a természetjogi érvelésre, de azt is megjegyzi, hogy Kossuth gondolatmenete alapvetően a történeti jogokra hagyatkozik. Révész, 1952. 438-440. 263 A felvetésre lásd Szabó I., 2001. 282. 264 Kossuth 1849. április 14-i országgyűlési beszéde. KLÖM XIV. 881.; MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. 2670. 71. 261

75

diplomácia nem akadályozott meg. Csak ezután mondta ki a nemzet egyhangúan függetlenségét.265 A határozati pontok deklarálták a független állam önálló külpolitikai igényét, tehát azt, hogy a nemzetközi jogban is jogalanyként léphessen fel. Bár az államforma kérdése nyitva maradt, de ismét betöltötték a nádor lemondása és a decemberi trónváltás következtében hiányzó államfői posztot, s lehetőség nyílt a miniszteriális kormányzáshoz való visszatérésre, ahol jobban érvényesülhetett a személyes felelősség. Az országgyűlés jogai tovább nőttek, már 1848. október 3. után is gyakorolt felségjogokat, a trónfosztás után hivatalosan is átvette azokat. Egyedül gyakorolta ezután a törvényhozó hatalmat, valamint a végrehajtás feletti ellenőrzést és felelősségre vonás jogát. Maga rendelkezett az összehívás, a feloszlatás, az elnapolás, a törvénykezdeményezés és megerősítés jogával. Ezáltal a törvényhozó hatalom túlsúlya még az 1848-ashoz képest is növekedett. Kossuth kormányzó-elnökként erős elnöki hatalmat szeretett volna kiépíteni, és a parlamentáris rendszert a prezidenciális felé elmozdítani, de hangsúlyozta a maga és minisztertársai felelősségét. Kormányát már április 16-án elkezdte szervezni, ám Szemere, aki vonakodott belépni a kormányba, arra törekedett, hogy pontosan határolják el az elnök és a minisztérium jogkörét, mert csak így látta biztosítottnak a parlamentáris kormányzást. Kossuth viszont nem tartotta sem szükségesnek, sem pedig lehetségesnek az ideiglenes kormányzás pontos, konstitucionális körülírását, úgy vélte, elegendő, ha a parlament ellenőrzést gyakorol felette. A pozícióharc eredményét ideiglenesen, a későbbiekben elfogadandó új alkotmány rendelkezéséig a május 2-i kormányzó-elnöki irat rögzítette, amely megszorította az elnök jogait. A miniszterelnököt, s javaslatára minisztereit az elnök nevezte ki és mentette fel. A kormányzó-elnök személye nem volt sérthetetlen, mind ő, mind pedig a kormány tagjai személyesen is felelősek lettek, az elnök intézkedései csak miniszteri ellenjegyzéssel voltak érvényesek, tehát nem kormányozhatott a minisztérium nélkül. Nem rendelkezett az elnök a hadüzenet, a béke- és szövetségkötés jogával, nem lehetett az országgyűlés tagja, csak felvilágosítás céljából jelenhetett meg az üléseken. Volt törvénykezdeményezési joga, s neki kellett kihirdetni a törvényeket. A kegyelmezés jogát az újonnan felállított kegyelmi szék útján gyakorolta. A kormányzó-elnök jogkörét tehát az országgyűlés erőteljesen korlátozta, de pontosan nem határolta el a kormányétól, amely megalakulása után további hatásköröket, például a külügyit vonta el tőle, így Kossuth politikai mozgástere kisebb lett, mint volt az OHB elnökeként. Szemere és kormánya önállóságra törekedett és kifogásolta, ha az elnök intézkedéseivel megkerülte az illetékes minisztert, vagy nem kérte ki a miniszteri ellenjegyzést. A fontos döntések a kormány és az elnök politikai erőterében születtek meg, amik hatásköri konfliktusokhoz, pozicionális vitákhoz, sőt vetélkedéshez vezettek. Szemere, aki úgy vélte, hogy csak a felelősség a minisztériumé, a kormány nem, a végrehajtó hatalom kettősségét és viszonyának tisztázatlanságát problematikusnak találta, ezért lemondását fontolgatta, hogy teret engedjen Kossuth egyszemélyi hatalomgyakorlásának. De ez a szabadságharc végnapjaiban már nem vált szükségessé. A függetlenség deklarálásával tehát megoldhatóvá váltak az alkotmányjogi problémák, ugyanakkor a kormányzati hatalom összpontosítása meglazult, ami nem tette hatékonnyá a hadiállapotban lévő ország kormányzását.266 265

Kossuth 1850. április 14-i levele Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. Hasonló érveket fogalmazott meg 1850. március 27-i kiáltványában is. Ács, 1943. 17-25. Bitorlónak tekintette Ferenc Józsefet 1851. szeptember 22-24-i és november 17-i kiáltványaiban is. Jánossy, 1940. 608.; Jánossy, 1944. 13-14. A német szövetség bővítése ellen írt 1851. február 1-i tiltakozásában is azt hangsúlyozta, hogy Ferenc Józsefnek nincs joga a magyar nemzettel rendelkezni. MOL R 90. I. 1084. Hasonló érvek és a bitorlás vádja angliai előadásaiban is feltűnt. KLI II. 205-215. Lásd még MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. I. 2670. 71. Ugyanitt Kossuth hangsúlyozza, hogy a nemzet egyhangúan fosztotta meg trónjuktól a Habsburgokat. 266 A kormányzó-elnök jogköréről folytatott politikai és sajtóvitákról Varga, 1949. 177-186. Lásd még F. Kiss, 1987. 104-137.; F. Kiss, 1998. 89-91.; Szabad, 1998. 110-111.; Szabó I., 1999. 93-94.; Nagy, 1999.; Szabó I.,

76

IV. 4. Kossuth a függetlenségi eszme képviselője és jelképe Kossuth a népszuverenitás elve és az abból levezetett autonómia igény következetes végiggondolásával jutott el a függetlenség kategóriájához, ami emigrációs politikájának legfontosabb célja, politikai elveinek centruma lett. Az ország függetlenségének következetes igényétől csak közvetlenül a szabadságharcot követő időszakban tért el, amikor mély elkeseredésében kezdte újra kialakítani politikai terveit. A meglehetősen zaklatott hangvételű viddini levélben arra kérte az angliai és franciaországi követeket, hogy győzzék meg Angliát arról, hogy ne hagyja Magyarország feldarabolását és beolvasztását, s értessék meg az angol diplomáciával, hogy az orosz befolyást egy önálló alkotmányosságát megtartó Magyarországgal megerősített Ausztria tudná csak elhárítani. Kossuth Ausztria beolvasztási politikájával szemben ekkor megelégedett volna a trónfosztás előtti önállósággal is.267 Az ősz folyamán, ahogy egyre feszültebb lett a külpolitikai helyzet, s felcsillant egy újabb háborús konfliktus lehetősége, a törökországi emigránsok felelevenítették a Habsburg Birodalom helyén létesítendő konföderáció tervét. Kossuth Telekitől értesült már hasonló elképzelésről, s a szabadságharc végén a magyar kormány is egy ilyen koncepcióval akarta rávenni az angolokat a magyar függetlenség elismerésére. Most a tervezgetésbe a lengyelek és Pulszky megbízottja, Henningsen is bekapcsolódott. Kossuth, hogy a török támogatását is biztosítsa, az egész szövetséget a szultán névleges szuverenitása alatt kívánta megszervezni, de ezt az ötletét a nyugati emigránsok, elsősorban Teleki László nem helyeselték.268 A konföderációs tervezgetések, de még inkább egy lehetséges török-orosz háború reménye ismét a függetlenségi koncepciót helyezte előtérbe. Az év végén Kossuth már a Függetlenségi Nyilatkozatot tekintette Magyarország egyedüli törvényes alapokmányának.269 Tavasszal pedig azt írta Telekinek, miután Magyarország kivívta függetlenségét, s elismerik „status existentiá”-ját, alakítható meg a független Magyarország, Lengyelország, Románia, Szerbia és Horvátország részvételével az a konföderáció, amely ellensúlyozni tudja Oroszországot.270 De nemcsak magánleveleiben, a külpolitikai célokra vonatkozó elképzeléseiben, hanem kiáltványaiban, nyilatkozataiban is a függetlenség alapjára helyezkedett. 1850. március 27-én Brussában kelt, Az Éjszak-Americai Egyesült Statusok szabad népéhez intézett kiáltványában is egyedül a Függetlenségi Nyilatkozatot ismerte el Magyarország alaptörvényének, miután a Habsburgok 1849. március 4-i manifesztumukkal örökre lerontották azt az alapot, amelyen kapcsolatuk a magyar nemzettel nyugodott, s jogtalannak minősített mindent, ami ellentétes a deklarációval.271 Kiszabadulása után még 2001.; Ruszoly, 2004. 92-95., 104-106.; Mezey, 2004. 165-169. A kormányalakítással és a kormányzó-elnöki jogkörrel kapcsolatos iratokat közli KLÖM XV. 17., 48., 116-117., 167., 174., 181-186. 267 Kossuth 1849. szeptember 12-i levele „A követekhez és politikai ágensekhez Angol- és Franciaországban.” Pusztaszeri, 1989. 40.; Vö. Hajnal, 1927. 57-60., 385-386. A Henningsenek Komáromba adott megbízása is a negyvennyolcas törvényeket tette az egyezkedés feltételévé. Uo. 149-150. Kossuth 1849. október 2-án kelt felhatalmazását közli Hajnal, 1927. 495. 268 Hajnal, 1927. 171-175., 252., 270., 281., 292., 364-366., 372-373., 377-383. Lásd még Kossuth 1850. június 15-i feljegyzéseit. Horváth, 1964. II. 221-227. 269 „Nur so können wir die Unabhängigkeit Ungarns repraesentieren, so können wir als lebendige Protestation vor der Welt gegen alles dastehn, was mit der Unabhängigkeits-Erklärung, diesem einzig legitimen fundamental Acte Ungarns in Wiederspruch steht.” Kossuth 1849. december 17-i levele Blana századosnak. Közli Hajnal, 1927. 569-572. Vö. Hajnal, 1927. 286. 270 Kossuth 1850. április 18-i levele Telekinek. Horváth, 1964. II. 219. 271 Ács, 1943. 28-29. Lásd még 1850. június 15-i levelét Telekinek. Uo. 42., 44. A párizsi emigráns egyesület szintén alaptörvénynek tekintette az 1849. április 14-i határozatot, amely kimondta az ország függetlenségét, területi épségét és kormányzati egységét. A Vukovics alelnöksége alatt született határozatot 1851. július 16-án

77

határozottabban törekedett az ország felszabadítására és függetlenségének megteremtésére. Amerikából is megüzente emigráns társainak, hogy munkássága célja a haza „függetlenségi nyilatkozatának valósítása”, és hogy ragaszkodik Magyarország és Erdély területi egységéhez. Célja elérésére minden eszközt, a diplomáciától a publicisztikáig latba vetett.272 Úgy vélte, hogy egy független Magyarország nélkül az európai nagy kérdések sem rendezhetők el haladó és szabad szellemben, ezért „Magyar Ország minden tekintetben jogosítva, s képesítve van független állam lenni”.273 Angliai előadásaiban nem csupán azt hangoztatta, hogy Magyarországnak joga van a függetlenséghez, amit mind határozottabban történeti érvekkel támasztott alá, hanem a térség és Európa jövője szempontjából is a magyar függetlenség mellett érvelt. Úgy látta, hogy egy független Magyarország mellett nem történt volna meg Lengyelország felosztása, és már a keleti kérdés is megoldódott volna. Meglepő állításai mögött az a sokat hangoztatott véleménye húzódott meg, hogy Ausztria nem képes a pánszláv törekvéseket és az orosz terjeszkedést megállítani, hanem még segíti is azt, sőt a kis szláv népeket az oroszok befolyása alá tereli. Magyarországra ugyanaz a szerep vár, mondta, mint hajdan a török terjeszkedés megállításával, most az orosz expanzióval szemben kell megvédenie az európai szabadságot. Egy független Magyarország azért is alkalmasabb erre Ausztriánál, mert sohasem gondolhat terjeszkedésre, foglalásra, míg Ausztria csak az uralmat cserélné fel felettük. A független Magyarország épp a nagyhatalmakkal szemben egy szövetség keretében összefogná a térség kisebb, szabaddá és függetlenné váló nemzeteit, hogy egymást támogatva óvhassák meg függetlenségüket. Így arra a következtetésre jutott, hogy egy szabad Magyarország a feltétele a lengyelek, csehek, horvátok, szerbek és románok nemzeti kifejlődésének. Nemcsak azt akarta igazolni, hogy Magyarország történelmi múltja során önálló volt, hanem, hogy képes független államként az európai hatalmi rendszerbe beilleszkedni.274 Az intézményes rendezés koncepcióival is az ország függetlenségét kívánta biztosítani. Alkotmányterve és konföderációs tervei független államokat feltételeztek. Az 1862-es tervezet esetében külön is megindokolta, hogy a szövetség nem sérti Magyarország szuverenitását és „állami personalitás”-át, mert megtartja saját diplomáciáját, hadseregét és pénzügyét, a közösség csak a védelemre, valamint a vám-, kereskedelmi és monetáris rendszerre fog kiterjedni. A kiegyezés után is azért vette le napirendről ezeket a terveket, mert a független Magyarország még nem vált realitássá.275 Látszólag Kossuth csak egy ízben tért el a következetes függetlenségi politikától, az önálló államiság igényétől. Miután nyilvánosságra került a kiegyezési folyamatban a tizenötös albizottság elaborátuma, s világossá vált, hogy a nemzet és politikai képviselői nem csupán a dinasztiával hajlandók helyreállítani a kapcsolatot és a monarchikus uniót, hanem az addig pontosan meg nem határozott közös ügyeket ezután közös intézmények által kívánják kezelni, a készülő reáluniót Kossuth negyvennyolcas alapról, a perszonálunió programjával Kossuthtal is közölték. MOL R 90. I. 1296. Vukovics pár nappal korábbi, július 12-i magánlevelében is hasonlóan nyilatkozott. MOL R 90. I. 1288. Az egykori igazságügyi miniszter Bălcescu konföderációs tervét bíráló levelében a függetlenséget az ország „álladalmi fölségé”-vel azonosította, ami feltételezte területi egységét és külső beavatkozástól mentes szuverenitását, azt hogy szabadon köthessen szövetséget. Vukovics 1851. március 17-i levele Kossuthnak. Horváth, 1964. II. 264-267. 272 Kossuth 1851. november 17-i kiáltványa a magyarokhoz. Jánossy, 1944. 10-11.; Kossuth 1852. február 15-i levele Nemeskéri Kiss Miklósnak. Horváth, 1964. II. 290.; Pajkossy, 1998. 17.; H. Haraszti, 2002. 9.; Szabad, 2002. 205-211. 273 Kossuth 1861. szeptember 1-i levele Irányi Dánielnek. MOL R 75. 7-8. Vö. KLI VIII. 57. 274 KLI II. 143-144., 159-160., 227-247. 275 Ács, 1943. 42-44.; Spira, 1989. 35-40.; 65., 72-75.; Pajkossy, 2002/a. 952-953.; KLI III. 739.; Kossuth 1862. június 23-i levele Türr Istvánnak. KLI VI. 6.; KLI VI. 15-18. Vukovics azonban Kossuth 1850-es tervezetéről azt jegyezte meg, hogy nem tartja függetlenségnek azt, ha a hadügy és a kereskedelem kérdésében másokkal együtt kell dönteni. Vukovics Sebő 1850. augusztus 14-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 873.

78

támadta.276 Továbbra is bizalmatlan volt a Habsburgok magyarországi uralmával, azt a függetlenségre és az önállóságra nézve veszélyesnek tartotta, de nem volt nagy bizalma aziránt sem, hogy a Monarchiában az alkotmányos kormányzás erősödni fog. Stabil és nyugodt kormányzás csak a népek elégedettségén alapulhat, azt pedig szerinte csak az önkormányzattal lehet biztosítani. A kiegyezést viszont a centralizációs irány továbbéléseként értékelte, amely nem elégíti ki a Birodalom nemzeteinek igényeit, önkormányzati törekvéseit, ezért várhatóan fokozódni fognak az önkényuralmi módszerek, a dinasztia érdekeit előtérbe állító kabineti politika. Minden összeolvasztási, a Birodalomból egységes államot szervezni akaró szándékot kilátástalannak tartott az önállóságukra és öntudatukra ébredt nemzetek ellenállása miatt. Magyarország számára az önkormányzatot az 1848-as törvények biztosították, hangsúlyozta, de szükséges, hogy a Birodalom többi nemzete is önkormányzatot nyerjen a magyar törvények mintájára. A Birodalom nemzeteinek önkormányzata csak a perszonálunió mellett válhat valósággá, így a Birodalom tartós fennmaradását is csak az biztosíthatja. „A personalis unio eszméjét, ha nem léteznék a bécsi udvarnak fel kellene találnia” — írta Kossuth.277 A közös ügyek hálója címmel közölt nagy elemzésében egy alkotmányos Osztrák Birodalmat lehetetlenségnek tartott, Ausztriát „államzagyvalék”-nak nevezte, ami csak abszolutista eszközökkel tartható fenn.278 Az ausztriai birodalom összetarthatatlanságát, életképtelenségét, zagyvalék jellegét már angliai felolvasásain is hangoztatta.279 Kossuthot csak az győzte volna meg, ha az uralkodó helyreállítja a negyvennyolcas törvényeket, a kétoldalú kötéseken alapuló perszonáluniót. Hivatkozott a „pragmatica sanctio”-ra, az 1790. évi 10. törvényre, de legtöbbször az áprilisi törvények és az abban biztosított önállóság visszaállítását követelte.280 Kiegyezés-ellenes írásaiban persze azt is kifejtette, hogy miként értelmezi a függetlenséget, mit ért a negyvennyolcas önállóságon. A függetlenség öncél, hogy a politikai közösség ne legyen eszköze senki másnak, rajta kívül álló érdeknek. Nem csupán belső igazgatási önállóságot jelent, amivel tartományok is rendelkezhetnek, hanem a teljes „államkormányzatot”, ami a pénz- és hadügyeket is magába foglalja, s amibe külső tényező nem avatkozhat be. A független ország saját maga határozza meg külpolitikáját. A magyarok érdeke, hogy támogassák nemzetiségeik anyaországainak függetlenségét, s azáltal elnyerjék a bizalmukat. Arra is figyelmeztetett, hogy Csehországnak ugyanolyan történeti jogai vannak az önállóságra, mint Magyarországnak. Ugyanakkor problémásnak találta, hogy a készülő megegyezés nem veszi figyelembe a lajtántúli nemzetek önállósági törekvéseit, azokat egy nemzetként kezeli.281 A függetlenség területi 276

Az albizottsági javaslat Deák, 2001. II. 391-401. Vö. Kossuth 1881. február 25-i levelét Helfy Ignácnak. KLI IX. 428-429. 277 Kossuth 1867. augusztus 20-i levele a váci választóknak. KLI VIII. 34-51. Az idézet a 44-45. lapon van. A levélben kifejtett perszonáluniós célokat Heves megye határozata is megerősítette. Uo. 77. Lásd még Kossuth 1867. szeptember 28-i levelét a Pesti Napló szerkesztőjének. KLI VIII. 86-87.; Kossuth Lajos: 1848-iki törvények iránya. KLI VII. 394-401. Pár évvel korábban, 1861. szeptember 1-i Irányi Dánielnek írt levelében még azt írta, hogy míg a magyar király egyben osztrák császár is, addig Magyarország nem folytathat önálló nemzeti politikát, és nem rendelkezhet valódi alkotmányos önkormányzattal. MOL R 75. 6-7. 278 KLI VII. 321. 279 KLI II. 201., 227., 237-247. 280 Kossuth Lajos: A közös ügyek hálója. KLI VII. 290-323.; Kossuth Lajos: A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közösügyi munkálattal. KLI VII. 372-383.; Kossuth Lajos: 1848-iki törvények iránya. KLI VII. 383-401.; Kossuth Lajos: A kormány-patronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére. KLI VII. 402-410.; Kossuth 1867. május 22-i nyílt levele Deák Ferencnek. KLI VIII. 3-17.; Kossuth 1867. augusztus 5-i levele a jászladányiaknak. KLI VIII. 22-33.; Kossuth 1867. augusztus 20-i levele a váci választóknak. KLI VIII. 34-51.; Kossuth 1867. szeptember 15-i levele Bihar vármegyének. KLI VIII. 53-62.; Kossuth 1867. szeptember 28-i és október 13-i levele a Pesti Napló szerkesztőjének. KLI VIII. 72-103. 281 Kossuth Lajos: Minő kilátást nyit a „közösügyi” munkálat a birodalom más népeivel való barátságos viszony tekintetében? KLI VII. 363-371. Lásd még a cseh kérdéssel kapcsolatban Kossuth 1871. november 5-i levelét Helfy Ignácnak. KLI VIII. 381-391.

79

sérthetetlenséget is jelentett. Kossuth 1848–1849-ben, majd az emigrációban azt hangoztatta, hogy a magyar törvények mindig fenntartották az ország függetlenségét, amit aztán a negyvennyolcas törvények korszerűbb intézmények révén tettek realitássá, vagyis biztosították az állami függetlenséget és a nemzeti önállóságot. A kiegyezési viták idején csak az uralkodó személyét ismerte el közösnek, minden további kapcsolat szerinte már a beolvasztás veszélyét rejti magába. Ezért az örökös tartományokkal semmi közösséget nem kívánt vállalni, mert már önmagában a közös ügyek léte is kizárja a magyar önállóságot. Ausztria ügyei Magyarország számára a külügyek természetével bírnak, ezért mint két független ország érintkezhetnek egymással, esetről esetre saját kormányaikon keresztül. Az újonnan létesített kapcsolat meghatározásában Kossuth odáig jutott, hogy a Birodalmat két állam egységének tartotta, máskor meg Ausztriával kialakított állami közösségről beszélt. Hatvanhét azért homlokegyenest ellentéte negyvennyolcnak Kossuth érvelésében, mert birodalmi egységre törekszik, s megfosztja a nemzetet a legfontosabb „államattributumok”-tól, az alkotmányos élet lényegétől és biztosítékaitól. Azzal, hogy feladja az állami önállóság kellékeit, amik „egy országnak állami typust adnak”, Magyarországot az Osztrák Birodalommal egy „államtestületté” forrasztja össze, ahogy a centralizáló abszolutizmus tette az örökös tartományokkal. Magyarország legfontosabb ügyeiben, a diplomáciában, a külügyben, a hadügyben, a külkereskedelemben és a pénzügyek jelentős részében nem intézkedhet önállóan, idegen befolyástól mentesen, ezért más érdekeltségeknek válik kiszolgáltatottá. Kossuth a közös ügyek tervezett kezeléséből azt a következtetést vonta le, hogy a magyar minisztérium a közös minisztereknek rendelődik alá, nem lesz független, az országgyűlés pedig egy kibővített megyegyűléssé válik, azaz Magyarország tartományi szintre süllyed, önálló kormányzás helyett csak adminisztráció jut neki. Ugyanakkor azt is sérelmezte, hogy a delegációk nem válnak hatékony alkotmányos biztosítékká, és az alkotmányos formák mögött tovább élhet a dinasztikus érdekeket előtérbe állító kabineti politizálás. Ha az alávetéssel kapcsolatos félelmei erősen túlzóak is voltak, azt azonban jó érzékkel vette észre, hogy az uralkodóval folytatott egyezkedés túl sok jogot hagyott meg a korona számára. Kossuth az állami szemlélet alapján értelmezi a kiegyezést, gyakran használja, ha nem is mindig következetesen az állami frazeológiát. A haza „állami viszonyai”-ról, „állami állásá”-ról, „a nemzet állami életé”-ről és „önállásá”-ról, „állami jogai”-ról, „állami érdekei”-ről, „állami consistentiánk”-ról, „magyar állam”-ról, „állami függetlenség”-ről beszél. Mivel a kiegyezés épp állami lététől fosztja meg az országot, „hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti”, a nemzet államiságát elveszíti, így vagy a Birodalomból válik egy állam, vagy a két állam alkot egy Birodalmat, ami végső soron a magyar függetlenség és önkormányzat csorbulását eredményezi.282 Egy 1867-es jegyzetében vádjait odáig fokozta, hogy a reálunió Magyarországot kitörölte az államok sorából, s az „egységes birodalom alkatrészévé” tette.283 Amikor a magyar állam az „osztrák-magyar birodalom” része lesz, vagyis elveszti függetlensége fontos kellékeit, Kossuth szerint az állam és az ország fogalma kettéválik, azaz ismét szétválik.284 Ez alapján vádolja Deákot jogfeladással, méghozzá állami jogok feladásával.285 Kossuth a közös ügyi rendezést kialakító programmal 282

KLI VII. 404.; KLI VIII. 10-11. A szabadság, a minden külső beavatkozástól mentes önkormányzat és önrendelkezés sérüléseként értékelte később is a hatvanhetes rendezést, amelynek káros hatásai nemcsak a politikai intézményeket, hanem a társadalom fejlődését, az ország szociális viszonyait is érintik. Kossuth 1887. március 20-i levele Kiskunfélegyháza tanácsának és képviselőtestületének. KLI X. 240-247. 283 KLI II. 261. Ugyanez iratai francia kiadásának előszavában. KLI IX. ? 284 KLI VII. 407-408. 285 [Iratai fr. előszava, KLI II] Vö. Péter, 1985. 221. Péter László a kiegyezést a monarchikus unió és a „dietalis tractatus” elvei szerint értelmezi és feloldja a régi közjogi szemlélet és az állami szemlélet közti ellentmondásokat. Péter, 1985. 235-263. A fogalomzavar nemcsak az újabb alkotmánytörténeti irodalmat jellemzi. Tasnádi Nagy András Kossuthnak a beolvasztás, az állami egybeolvadásra vonatkozó vádjait azzal véli

80

szemben a negyvennyolcas alkotmány, s az abban testet öltött függetlenség helyreállítását követelte, ami alapján Magyarország és Ausztria kapcsolatát a perszonálunión belül szerződéses viszonyként értelmezte.286 Azonban a kapcsolatot nagyon laza perszonáluniónak tartotta, szigorúan csak az uralkodó személyét tekintette közösnek, azontúl semmilyen közösséget nem ismert el az uralkodó többi tartományaival. Az állami szemlélet pedig arról tanúskodik, hogy hiába lépett fel negyvennyolcas követelésekkel, függetlenségen valójában olyan feltételek együttesét értette, amivel önálló államok, a Függetlenségi Nyilatkozatban deklarált magyar állam rendelkezett csak. Az érvelésnek ezt a politikai konstrukcióját persze sokan észrevették.287 Kossuth a függetlenséget a szuverenitás egységén alapuló állami szemlélet szerint deklarálta és értelmezte, s többé-kevésbé következetesen használta is az állami frazeológiát. Ezzel jóval megelőzte korát, hisz az állami szemlélet és politikai nyelvhasználat csak a nyolcvanas években kezdett elterjedni a magyar politikában.288 Az állami szemlélet és a históriai érvelés aztán Kossuthnál is összekapcsolódott, így születtek politikai szövegeiben olyan érvek, amelyek az ezeréves magyar államiságot védelmezték. Angliai felolvasásain a honfoglalók államszervezéséről, „ősi államjog”-ról, ezer éves magyar államiságról, „ezredéves állami lét”-ről szólt. De ez a historizáló frazeológia jellemezte a kiegyezés után született szövegeit is.289 A kiegyezés körüli közvetlen heves viták lecsendesedésével Kossuth is visszatért az általa vallott függetlenségi programhoz. 1868 tavaszán Schvarcz Gyulának írt levelében a magyar nemzet állami szuverenitásának igényét fogalmazta meg, mint az ország demokratikus fejlődésének elengedhetetlen feltételét. „A haza független csak a demokratia által lehet, a demokratia hatalmassá csak a közművelődés által válhatik, a közművelődés kellő mérvbeni felemelése csak független hazában remélhető.” A politikai jelszavak egy egész programot foglaltak magukba, aminek kiküzdésében Kossuth már nem kívánt részt venni, de magát a függetlenség jelképévé formálta.290 „Én a magyar nemzet állami függetlensége nagy

megcáfolhatónak, hogy az állami szemlélet alapján a „pragmatica sanctio”-t, az 1723. évi 1-3. törvényeket és az annak megfelelő 1867. évi 12. törvényt, ha nem is formailag, de lényegileg egy Magyarország és Ausztria között létesült nemzetközi államszerződésnek tekinti, nem pedig a nemzet és az uralkodó közti egyezségnek. Ez alapján elutasítja a reálunióra vonatkozó vádat is, mert nincs közös államhatalom, hanem csak „a magyar és osztrák államhatalmak bizonyos részeinek ugyanazon, közös szervek által való, együttes, egymásmelletti gyakorlása”, ami nem új, hisz közös érdekű ügyeket az 1723. évi 1-3. törvények alapján az 1848. évi törvények is elismertek. Tasnádi Nagy azt emeli ki, hogy mind Kossuth, mind pedig Deák elismerte a közös ügyek létét, s nem tulajdonít annak nagy jelentőséget, hogy a közös ügyek kezelése 1867-ben megváltozott 1848-hoz képest. Úgy véli, hogy 1867-ben csak pontosították azt, anélkül, hogy csorbították volna az állami szuverenitást, mert szerinte nincs közös osztrák-magyar államhatalom, nincs közös fejedelmi hatalom, és a közös kormányzati szervek sem rendelkeznek közös hatalommal, minthogy nincs közös parlament se. Magyarország a kiegyezés után is megtartotta külön államiságát és nemzetközi jogalanyiságát, amit még az is alátámaszt, hogy Ausztriával is nemzetközi szerződést köthet. Vagyis nem a monarchikus unió felől védelmezi Deák művét, hanem az önálló államiság felől, mondván, hogy az megőrizte Magyarország állami szuverenitását, ami persze meglehetősen távol esik Deák közjogi szemléletétől. Tasnádi Nagy, 1903. 286 KLI VIII. 85-86. 287 Szekfű, 1934. 210-215. 288 Péter, 1985. 222-224.; Takáts, 2007. 14., 75-76. A hazai jogtörténetírás, annak újabb, Kossuth életútjához és az 1848–49-es események évfordulóihoz kapcsolódó tanulmánykötetei, illetve konferencia kiadványai, amellett, hogy fontos megállapításokat és elemzéseket tartalmaznak, nem hajlandók tudomásul venni sem a régi magyar alkotmányban érvényesülő szemléletet, sem a politikai nyelv megváltozását. 289 MOL R 90. I. 1084.; KLI II. 136., 143-144., 150., 155., 177., 220., 250. Az állami szemlélet historizálására, illetve a régi alkotmány és az állam fogalmi készletének keveredésére további példák: „a magyar államjog ezer éves sark alapelve”, „rész[t] tartott fel az ősi magyar alkotmány a nemzet számára az államhatalom minden functióiban”. KLI X. 1-2. Lásd még Kossuth 1883. december 10-i levelét Kende Péternek. KLI X. 126., 131. 290 Kossuth 1868. március 3-i levele Schvarcz Gyulának. KLI VIII. 154-168. Az idézet a 163. lapon van. Vö. Szabad, 2002. 240-241.

81

elvének jóformán utolsó képviselője vagyok az élők között.”291 Kossuth visszatért az 1849-ben kimondott függetlenség programjához, s nem azonosította magát a negyvennyolcas alkotmányért küzdő hazai politikai párttal. „Én a 49-et a mellett hogy egyedül üdvösnek, még azon felül lehetségesnek is hiszem, ha a nemzet akarja — a 48-at — tehát az Önök programját lehetetlennek tartom, még ha az egész nemzet akarná is.” — írta Irányinak. A 48-as párt az országot függetlennek vélte abban az esetben is, ha a magyar király azonos az osztrák császárral, de Kossuth azt, mint már korábban is, összeegyeztethetetlennek tartotta az ország függetlenségével. Azért, mert ha közös az uralkodó, az nem folytathat tisztán magyar politikát, más érdekeltségei is vannak, így az ország nem lehet öncél.292 IV. 5. Kossuth és a köztársaság kérdése A függetlenségi határozat és nyilatkozat nem döntött az államforma kérdéséről. A trónfosztással és a dinasztia száműzésével együtt nem szüntette meg a monarchiát, nem deklarálta a köztársaságot. A nemzetgyűlésnek az ország jövőbeli kormányzati rendszeréről történő intézkedéséig, ideiglenesen Kossuthot kormányzó-elnöknek választották.293 A hivatali elnevezés is kifejezte az átmeneti állapotot, hisz mind a király nélküli monarchia, mind pedig a köztársaság államfői tisztségére utalt. Kossuth kormányzó-elnökként irányította a politikát a szabadságharc végnapjáig, a már korábban jelzett hatáskörrel és politikai lehetőségekkel, amíg hivataláról Görgey javára augusztus 11-én le nem mondott. Viddini tartózkodása alatt, Görgey árulására hivatkozva, azonban hamarosan újra használni kezdte kormányzó-elnöki címét, amit nemcsak a magyar emigráció tagjaival, hanem diplomáciai partnereivel is el akart fogadtatni. Arra hivatkozott, hogy a nemzet akaratából nyerte el tisztségét, s míg attól a nemzet fel nem menti, más nem rendelkezhet kormányzati kérdésekben. Több vezető emigráns is vitatta, majd élesen támadta ezt a lépését, amire azért szánta rá magát, hogy jogot formálhasson az emigráció politikai vezetésére.294 Az erőteljes köztársasági hangulat és propaganda, valamint saját köztársasági szimpátiái ellenére Kossuth nem tett indítványt a köztársaság kikiáltására, állítólag azért, mert nem tudta kiszámítani az európai hatalmak reakcióját.295 Teleki, amikor értesült a trónfosztásról, örömét fejezte ki Pulszkynak, hogy a „kormányforma iránt” még nem határoztak. Úgy vélte, ha Anglia elhárítaná az orosz intervenciót, akkor meg lehetne ígérni cserébe, hogy a köztársaság kikiáltását megakadályozzák. Épp ezért szerencsétlenségnek tartotta, amikor Szemere bemutatkozó beszédében kormányát nemcsak demokratikus, hanem

291

Kossuth 1877. január 30-i beszéde a ceglédi százas küldöttség előtt. KLI IX. 149. Kossuth 1872. március 20-i levele Irányi Dánielnek. MOL R 75. 3-4. Lásd még KLI IX. 145-149. 293 KLÖM XIV. 911. 294 A Henningsennek adott október 2-i felhatalmazásban közölte Komárom védőivel, hogy Görgey árulása miatt saját kezébe veszi a kormányt. Hajnal, 1927. 495.; Ács, 1943. 31-32.; Jánossy, 1940. 609., 621-622.; Jánossy, 1944. 13-14.; Horváth, 1964. II. 291-295. Vö. Hajnal, 1927. 37., 40., 151., 166., 177-178., 424.; Jánossy, 1940. 345-361.; Lengyel, 1942. 113.; Szabad, 2002. 193-195. „Az én véleményem az, hogy sem Kossuth, sem a képviselők nem léphetnek fel többé a világ előtt a nemzet nevében, mint annak megbízottai.” — írta Horváth Mihály 1852. március 31-én Vukovics Sebőnek. Jánossy, 1948. 735-740. Teleki álláspontjáról a Kossuthot ért támadásokról és a vele történő kapcsolattartásról. Miru, 2005. 193-196. 295 Kossuth véleményére Irányi–Chassin, 1989. II. 236. A köztársaságról folytatott sajtóvitákra és politikai elképzelésekre Varga, 1949. 174-177.; Révész, 1952. 443. A köztársasági eszme hazai előtörténetére és a trónfosztás körüli vitákra Urbán, 1999.; Orosz, 2001. 273-275.; Mezey, 2004. 158-165. Kossuth egy 1851-es írásában, amit emigrációs iratai közt adott ki úgy emlékezett az 1849. április 13-i zárt ülésre, hogy ott republikánusnak vallotta magát. KLI II. 274-275. 292

82

forradalmi és köztársasági irányúnak nevezte.296 A függetlenség kikiáltását Kossuth azzal is indokolta, hogy egy esedékes nemzetközi konferencián Magyarország önálló, szuverén félként képviselje érdekeit, de abban már bizonytalan volt, hogy ugyanott köztársaságként lépjen-e fel. Biztosan taktikai megfontolások vezették, amikor elmulasztotta a köztársaság deklarálását, nemcsak a belpolitikai erőviszonyokra és a hadsereg tisztjeinek monarchikus beállítódására volt tekintettel, hanem feltehetően a trónbetöltés, s azzal együtt egy szövetségkötés lehetőségét is nyitva kívánta hagyni. Mindenesetre politikai gondolkodásának, de inkább a politikai intézményekre vonatkozó elképzeléseinek változtatható, taktikai szempontok szerint aktualizálható elemeként kezelte a későbbiekben is az államforma kérdését.297 Kossuth természetesen a reformkorban nem volt republikánus. A már hivatkozott, Pest megye közgyűlésén 1844 nyarán elmondott beszédében határozottan jelentette ki a magyar liberális ellenzék nevében, hogy „akarunk monarchiát, tehát respublicáról nem ábrándozunk”, mint ahogy azt is, hogy elszakadásról sem álmodoznak.298 Még 1848 nyarán is tett monarchista kijelentéseket, s az általa is élesen bírált trónváltás után sem ellenezte, hogy békeküldöttség menjen a támadó csapatok fővezéréhez, illetve az uralkodóhoz. A sikertelen kísérlet után, a békedelegáció jelentését tárgyaló vitában már azt is kilátásba helyezte, hogy többet követeljenek az áprilisi törvényeknél, de arról nem volt hajlandó az országgyűlés előtt nyilatkozni, hogy monarchista-e vagy republikánus.299 Fontosabbnak tartotta a függetlenség deklarálását, mint az államforma meghatározását, ezért azt egy későbbi alkotmányozó gyűlésre kívánta bízni.300 Kiszakadva a hazai politikai erőtérből, már emigrációja elején, a lengyel Zamoyski feljegyzései szerint republikánusnak vallotta magát.301 Czartoryski hercegnek szánt levelében, amikor a függetlenség kimondásához vezető utat ecsetelte, azt írta, hogy eszméi hajlama ellenére azt tanácsolta, hogy az „ország jövendő kormányzati formájáról” ne döntsenek.302 Ezek az utólagos megjegyzések azt a nézetet támasztják alá, hogy Kossuth már a trónfosztáskor a köztársaság híve volt. 1850 nyarán Telekivel közölte, hogy nála tisztább republikánus nincs a világon, de a függetlenséget minden szempontnak elé helyezi, s ha az csak egy király árán érhető el, akkor azt is elfogadja.303 Azt is megírta neki, hogy bizalmatlan Czartoryski pártjával, s azok sem kedvelik őt, mert republikánus és demokrata, s az

296

Varga, 1949. 187.; Urbán, 1999. 247-248.; Mezey, 2004. 162.; Teleki László 1849. május 24-i és 25-i levele Pulszky Ferencnek. Háborús Felelősség II. 1-2. sz. (1930. január – április) 88-90. Június 21-én már arról értesítette Pulszkyt, hogy Batthyány Kázmér közlése szerint nincs még kikiáltva a köztársaság. Uo. 96. A külügyminiszter július 14-én maga írta meg Pulszkynak, „hogy még a respublikának sincsen itt sem alapja, sem helye.” Pulszky, 1958. I. 551. Egyébként Teleki monarchikus formában képzelte el azt a konföderációt, amit a lengyel emigrációval tervezett az ausztriai birodalom helyén. Horváth, 1964. II. 174-175., 179-180. 297 Kossuth 1849. február 23-i levele Csányinak. KLÖM XIV. Révész Imre ellentmondásosnak minősíti Kossuthnak a köztársasághoz való viszonyát. Révész, 1952. 417., 442-443. 298 Pajkossy, 2002/b. 69. 299 Kossuth 1848. július 21-i képviselőházi beszéde és július 29-i cikke a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 612., 643.; Kossuth 1848. december 31-i országgyűlési beszéde és a békeküldöttségről hozott határozat. KLÖM XIII. 942-943., 952.; Kossuth 1849. január 13-i és február 12-i képviselőházi beszéde. KLÖM XIV. 117-118., 409.; Urbán, 1999. 230., 232-233., 236., 239-241.; Mezey, 2004. 158-160. 300 Szabad, 1977. 162.; Urbán, 1999. 244-250. Néhány pontatlan megállapításával Mezey, 2004. 160-165. 301 Zamoyski 1849. november 10-i a konföderációs tárgyalásokról készített feljegyzése. Horváth, 1964. II. 207., 209-210. Czartoryski konstantinápolyi ügynökének írt 1850. január 7-i levelében azt az aggályát fogalmazta meg, hogy a kevés diplomáciai tapasztalattal rendelkező Kossuth a világ radikális pártjaival együttműködve összeesküvésekbe fog majd bonyolódni. Uo. 211. 302 MOL R 90. I. 739. 21-22. 303 Kossuth 1850. július 5-én Teleki Lászlónak. MOL R 90. I. 824. 3. Ezt az álláspontot erősíti már idézett visszaemlékezése 1851-ből. KLI II. 274-275. Lásd még „Életem incidensei” című feljegyzését feltehetően 1851ből. Deák, 1942. 422.

83

arisztokráciát megbuktatta, viszont a lengyel emigráció demokrata irányzatával szívesen együttműködik.304 Kossuth köztársasági orientációját csak elmélyítette az a kapcsolat, amely a római köztársaság egykori vezetőjéhez, Mazzinihez fűzte. Mazzini a nemzetek összefogásával akarta megteremteni a demokratikus és köztársasági Európát, ezért létrehozta az Európai Központi Demokrata Bizottságot, majd kapcsolatot keresett Kossuthtal, hogy csatlakozásra szólítsa fel. Kossuth kezdetben óvatos volt, nem akarta a függetlenség ügyét a kormányforma kérdésével egybekötni, s úgy gondolta, hogy inkább a piemonti kormánnyal működik együtt. 1850 nyarán arról is beszámolt Telekinek, hogy Torinóban azt várják tőle, lecsendesíti Mazzini republikánus agitációját, hogy ne álljon a monarchikus alapú egységmozgalom útjába. Majd miután látta, hogy Piemonttól nem sokat várhat, megerősítette kapcsolatát Mazzinivel, s nyíltan a köztársaság mellett foglalt állást. Csalódása az európai diplomáciában hozzájárult ahhoz, hogy felkelésektől, konspiratív szervezkedésektől várja az elnyomott népek felszabadulását.305 Mazzini érdeklődése Kossuth nemzetiségekkel kapcsolatos elveiről inspirálta alkotmánytervének kidolgozásában, bár annak vázlatát már 1850 tavaszán kifejtette Telekinek. Ebben nem foglalt állást az államforma kérdésében, a függetlenségi nyilatkozat alapján nyitottnak tekintette azt, mivel az ország még nem döntött róla. Az alkotmánytervben, legalábbis az 1859-es változatban hasonlóan járt el, nem döntötte el az államforma kérdését, hanem alternatív megoldásokat dolgozott ki monarchikus, illetve köztársasági berendezkedés esetére, de kitűnik szimpátiája a köztársasági forma iránt.306 A Dunai Szövetség 1862-es tervezetében, illetve az ahhoz fűzött megjegyzéseiben a konföderáció tagállamai számára a monarchikus formát ajánlotta. A független Magyarországon is az egyik európai dinasztiából származó katolikus király uralmát tartotta kívánatosnak, aki majd nem fog abszolutizmust bevezetni, és nem akarja az országot beolvasztani. Bár Kossuth megjegyezte, hogy a népszuverenitás és önkormányzat elvét nehéz a monarchikus formával összeegyeztetni, feltehetően azért ragaszkodott mégis ahhoz, hogy így a Magyarországról leváló egységekkel, az eredeti tervezetben Erdéllyel, a Felvilágosításokban inkább már csak Horvátországgal, legalább a perszonáluniós kapcsolat megmaradjon.307 Míg az országnak fenntartotta az államformáról való döntés jogát, kiszabadulva törökországi fogságából, saját programját republikánusnak vallotta. Marseille népe előtt köztársaságiként lépett fel, a magyar néphez intézett kiáltványában is azt hangoztatta, hogy a Habsburgok vétkei miatt a nemzet már nem bízhat a királyság intézményében, ezért az ország csak köztársasági kormányzat alatt nyerheti el az egyenlő és biztonságos szabadságot. Köztársaságban a nép által szabadon hozott törvények rövid idő alatt megteremtik a közboldogságot.308 A republikánus és demokrata Irányi Dániel arra biztatta, hogy nyíltan 304

Kossuth 1850. augusztus 22-i levele Telekinek. Deák, 1932. 547. Kastner, 1925. 1-8.; Jánossy, 1940. 399-440., 449-474.; Koltay-Kastner, 1960. 23-41. Kossuth 1850. július 5i levele Telekinek. MOL R 90. I. 824. 2-3. Teleki 1851. május 28-án Kossuthnak egy európai háború esélyeit és annak következményeit latolgatta, s úgy vélte, vagy köztársasággá lesz Európa, vagy orosz protektorátus alá kerül, mert a „respublikák királyságot, a királyságok viszont respublikát nem tűrhetnek.” TLVM II. 76. Vö. Teleki 1851. június 27-i levelét Kossuthnak. MOL R 90. I. 1273. Teleki július 20-án már Vukovicsnál tiltakozott a párizsi emigrációs egyesület határozata ellen, amiből szerinte arra lehet következtetni, hogy az ő elnöklete alatti addigi működésük nem köztársasági és demokrata lett volna. Horváth, 1964. II. 282. Vukovics július 12-én maga írta meg Kossuthnak, hogy a párizsi emigránsok köztársasági és demokrata szellemben nyilatkoztak. MOL R 90. I. 1288. Július 16-án az egyesület erről szóló határozatát is elküldte neki. MOL R 90. I. 1296. 306 Ács, 1943. 44-45.; Spira, 1989. 65-68. Vö. Szabó I., 2004. 146-151.; Mezey, 2004. 155-157. Szabad György szerint az alkotmányterv 1851-es alapszövegében Kossuth a demokratikus köztársaságot ajánlotta, csak későbbi változatokban kívánta a nemzetközi helyzettől függővé tenni az államformát. Szabad, 1977. 175.; Szabad, 2002. 200. 307 Pajkossy, 2002/a. 953.; KLI VI. 6., 15-16., 19-22. 308 Kossuth 1851. november 17-i kiáltványa. Jánossy, 1944. 11. 305

84

vállalja köztársasági és demokrata elveit.309 Londonban, ahol személyesen is találkozott Mazzinivel és más demokratákkal, illetve Anglia más városaiban mondott beszédeiben inkább a magyar alkotmányosság ügyét állította középpontba. A magyar emigránsok előtt viszont függetlenségi politikája és a köztársasági államforma mellett nyilatkozott, s az angol munkásoknak is a köztársasági alkotmány előnyeit ecsetelte. Amerikai beszédei tele vannak a köztársaság és intézményeinek dicséretével, illetve azzal a kéréssel, hogy az Egyesült Államok támogassa az európai köztársasági mozgalmakat.310 Miután politikáját éles támadások érték, Amerikából összefoglalta az emigrációnak és támogatóiknak, hogy milyen politikai elvek vezérlik, s abban köztársasági álláspontra helyezkedett.311 Franciaországban a köztársaság bukása, a magyarországi összeesküvés felszámolása és megtorlása, majd a milánói felkelés kudarca mérsékelték Kossuth republikánus agitációját, s azt a hitét, hogy összeesküvésekkel, forradalmi szervezkedésekkel elindított általános felkeléssel, a szabadságvágyó nemzetek összefogásával kivívják a szabadságot, és általánossá teszik azt Európában. Persze ezeket a reményeket Kossuthon kívül más emigránsok is osztották. Majd figyelmük egyre jobban az európai diplomáciára összpontosult, ami azt jelentette, hogy monarchiákkal és uralkodókkal kellett együttműködniük a siker érdekében. Kossuth elsődleges céljának a függetlenséget tartotta, s annak rendelte alá az államforma kérdését.312 Érthető módon ebbe a politikai tájékozódásba fértek bele az olyan taktikai variánsok, mint a Dunai Szövetség monarchikus államformája, vagy a kiegyezésnek a perszonálunió alapjáról történő bírálata. Az angliai felolvasások környezetében keletkezett politikai kézikönyvében is fenntartotta az ország népének azt a jogát, hogy meghatározza az államforma kérdését, sőt azt is, hogy újra szerződjön a Habsburg házzal. A népszuverenitás következetes híveként nyomatékosította, hogy a nép határozhatja meg a politikai berendezkedést, a kormányzati formát.313 Az itáliai egységmozgalomról írt tanulmányában is hitet tett a köztársasági eszme mellett. Nem tagadta, hogy a köztársaságnak is lehetnek hibái, de az addig ismert politikai 309

Irányi 1851. október 29-én és november 27-én Kossuthnak. Horváth, 1964. II. 285-287.; Jánossy, 1944. 7479. Irányi már 1850. december 14-i levelében a Mazzini vezette Komitével való együttműködést ajánlotta Kossuthnak. MOL R 90. I. 979. Kossuth köztársasághoz való viszonyáról Révész, 1952. 449-450. 310 Ballagi, 1919. 26-27.; Jánossy, 1940. 118-120., 233., 254., 278., 281., 291-292., 302., 314., 318., 329-330., 372., 378., 430-432.; Koltay-Kastner, 1960. 34-36.; Szabad, 1975. 556.; H. Haraszti, 2002. 57-69. Kossuth angliai támogatója Toulmin Smith 1851 végén annak a véleményének adott hangot, hogy Angliában nem lehet célt érni köztársasági eszmékkel. Jánossy, 1940. 346., 356. 311 Kossuth 1852. február 15-i levele Kiss Miklósnak. Horváth, 1964. II. 290. Toulmin Smithnek, aki Kossuth napvilágot látott alkotmányterve kapcsán nehezményezte köztársasági elveit, 1852. január 15-én írta: „I believe in future, there is no other form of government possible in Hungary than the republic.” Jánossy, 1944. 369-374. Vö. Jánossy, 1940. 356., 358-359. 312 Kastner, 1925. 8-14.; Koltay-Kastner, 1960. 34-52.; H. Haraszti, 2002. 69-94.; Gergely, 2006. Beöthy Ödön 1852. április 14-én szkeptikusan írta Vukovicsnak, hogy Kossuth hibái nem árthatnak a köztársaság győzelmének, mint ahogy elősegíteni sem tudja, mert Bonaparte Lajos államcsínye elejét vette egy sikeres forradalomnak, ezért sem Kossuthtól, sem Mazzinitől, sem Kinkeltől nem várható semmi. Mivel a forradalom lehetősége kétségessé vált számára, csak egy európai háborúban bízott, de sok esélyt arra sem látott. Jánossy, 1948. 769-771. Kossuth politikáját szintén kritizáló Teleki évek múlva hasonlóan vélekedett: „Nem azért fordulnak el a kormányok tőllünk, mert Kossuth hibás rendszert követ, s Mazzinival szövetkezik, hanem mert el vannak határozva, a népekre egyáltalán nem gondolni. Irtóznak minden, bárminemű forradalomtól.” Az államforma kérdését ő sem tartotta elsődlegesnek: „nem kell hazánk jövőjét subordinálni egyik vagy másik politikai rendszernek. Én részemről szintúgy örvendeni fogok, ha hazánk — mint monarchia — támadand ismét föl, mintha köztársasági alakban.” Teleki 1856. január 14-én Vukovicsnak. TLVM II. 127-129. A köztársaság kérdését már korábban sem tartotta elhatározónak, amikor az emigráció egységének lehetőségét latolgatta, akkor az orosz és osztrák ellenességet, nem pedig a köztársasági eszmét javasolta gyűjtőpontnak. Teleki [1853.] december 23-án Vukovicsnak. TLVM II. 113-115. Kossuth 1859. január 8-i levele Szarvadyhoz. Közli KoltayKastner, 1949. 10-11. Bárkivel hajlandó szövetkezni a függetlenségért. Révész, 1952. 450. 313 MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. I. 2670. 1., 71. Már 1849. április 14-i beszédében is azt hangsúlyozta, hogy a nemzet határoz a kormányforma felett. KLÖM XIV. 883.; Szabad, 2002. 173.

85

berendezkedések közül mégis azt tartotta a legjobbnak. A monarchiát azért utasította el, mert a dinasztiák saját érdekeiket a nemzetek érdekei elé helyezik, s nem lehet az uralkodás a társadalmi szervezet célja. Fejtegetéseihez igyekezett hozzátenni, hogy szerencsés az a nemzet, amelynek csak a kormányforma kérdésével kell foglalkoznia, mert van annál fontosabb is.314 A népek önrendelkezési elvéhez mindig hű maradt. Nem sokkal perszonáluniós kampánya után a spanyol köztársaságiak vezetőjének, d’Orense őrgrófnak azt fejtette ki, hogy demokratikus önkormányzat, a népnek nép általi önkormányzata csak köztársaságban valósulhat meg, mert a monarchia és az önkormányzat egymást kizárják. Ebben az írásában még az alkotmányos monarchiát sem tartotta elfogadhatónak, mivel az két ellentétes elvet, az egyeduralmat és a népuralmat akarja egyesíteni. A monarchikus elv korlátozza a szabadságot, általában centralizációra törekszik, s hiába diadalmaskodik az alkotmányosság, a népuralom, a demokratikus irány kibontakozását mindig akadályozni fogja. A magát „szívvel lélekkel republikánus”-nak valló Kossuth szerint a köztársaság csak centralizáció mellett válhat veszélyessé, de azt jósolja, hogy az európai politikai fejlődésben a monarchiák ideje véget ér, az amerikai demokratikus és köztársasági eszmék terjedését nem lehet megállítani.315 Talán ez a belátás, talán a politikai taktikázásoktól való megszabadulás vezetett oda, hogy iratai francia kiadásának előszavában már a szövetségi államot, a konföderációt is köztársasági formában képzelte el.316 IV. 6. A politikai berendezkedés önkormányzati és központosított modellje Mint korábban láttuk, Kossuth az önkormányzatok közt a megyéknek továbbra is kitüntetett szerepet szánt. A népképviselet alapján szerveződő és jelentős hatáskörrel rendelkező megyék rendszerét szívesen hasonlította az Egyesült Államok föderatív struktúrájához, ahol igazán érvényesül szerinte a szabadság.317 Azonban nem kerülhette meg azt a problémát, hogy az autonómiák, főleg a törvényhatósági, miként illeszthetők össze a felelős kormány intézményével, azaz ismét állást kellett foglaljon föderalizmus és centralizáció kérdésében. A reformkorban azért utasította el a központi kormány hatáskörének, befolyásának kiterjesztését, mert az nem volt felelős, vagyis nem a nemzeti önkormányzat intézménye volt. A kérdés akkor a megyék szokásjogon alapuló statútum alkotási jogának tágítása körül éleződött ki. A liberálisok, így Kossuth is, arra hivatkoztak, hogy saját feladatai ellátásában, illetve olyan ügyekben, amit országos törvény nem szabályoz, a törvényhatóság jogosult önálló szabályozásra, rendeletalkotásra. E lépések mögött az a tradicionálisnak tekinthető, de a modern szabadságeszmék szerint is értelmezhető szemlélet állt, hogy ahol hallgat a jog, a törvény, azaz nincs központi szabályozás, az a szabadság terrénuma, s oda a törvényhatóságok, mint önkormányzatok belépnek a maguk rendeletalkotásával, általában a szabadságjogok tágítása, vagy a reformok megvalósítása érdekében. Kossuth és liberális társai felismerték, ha e szabályozatlan területeket a nem felelős kormány szabályozza a maga rendeleteivel, akkor a német jogterületen elterjedt autokratikus jogelv fog érvényesülni, azaz a kormány rendeletei törvényi felhatalmazás hiányában szűkíteni fogják a szabadságot. Persze az ellentmondás feloldható volt, ha az

314

Kossuth Lajos: A carbonarik s az ifjú Olaszország. KLI IV. 258-259. KLI VII. 428-438. Trefort is megjegyezte Eötvös fő művének méltatása közben, hogy egyes álláspontok szerint a népfelség elv következetes érvényesítése köztárasági államformát eredményez. Trefort, 1883. 8. 316 KLI IX. 405. 317 Ács, 1943. 30., 39. Lásd még Szabad, 1975. 565.; Szabad, 2002. 204. 315

86

országgyűlés törvényt alkot az adott kérdésben, ami a paktumos politikai eljárás feltételei közt nem tűnt egyszerű feladatnak. Amikor a Helytartótanács 1841 végén érvénytelenített minden törvényellenes megyei rendeletet és eltiltotta a megyéket újabb, törvénnyel vagy szokással ellenkező rendeletalkotástól, azt a felfogást erősítette, hogy minden, amiről pozitív törvény nem rendelkezik, az csak a kormány által szabályozható. A megyék ugyanakkor a törvénybe ütközőnek, vagy a végrehajtó hatalom hatáskörét meghaladónak ítélt rendeletek végrehajtásával szemben tiltakozhattak. A megye és a kormány összeütközésének terepe volt a kormány érdekeit képviselő főispán, vagy helyettese jogkörének értelmezése is. A konzervatív Dessewffy Aurél a megyék túl tág jogköre ellen azért emelt szót, mert szerinte megsértik az uralkodó jogait, amikor törvényhozási kérdésekben intézkednek, a kormány rendeleteivel szembeni ellenszegülésükkel pedig olyan fokban gyengítik a monarchikus elvet, hogy megközelítik a föderatív rendszert és a köztársasági formát. Kossuth ezekkel a vádakkal szemben maga tiltakozott, s már akkor utalt a francia jellegű központosítás veszélyeire. Sugallatára Pulszky Ferenc egész cikksorozatot írt a centralizációs törekvésekkel szemben, amiben kifejtette, ha a törvényhozás egységének indokával korlátozzák a testületi autonómiát és a statútum alkotási jogot, a testületek tekintélye és a tagok részvétele is csökkenni fog, s végül mindent a központi igazgatás fizetett tisztviselői fognak intézni. A szervezett és hatékony közigazgatás, a társadalomtól elkülönült bürokrácia megteremti ugyan az egységet és az egyenlőséget, de csak a szolgaság egyenlőségét, míg az önkormányzat fejleszti a nemzet erkölcseit és politikai érzékét.318 A liberális elveket valló centralisták már azért támadták a túlméretezett törvényhatósági autonómiát, mert a megyék beleszólnak a törvényhozásba, és akadályozzák az egységes közigazgatást. Szerintük a felelős kormány jobban védené az alkotmányt a megyéknél, de hogy az hatékony legyen a végrehajtásban, csökkenteni akarták a megyék jogkörét, mert, érveltek, a kormány nem vállalhat felelősséget rendeletei végrehajtásáért, ha az a független törvényhatóságokon múlik.319 Kossuth, amikor napirendre került a felelős kormány intézményének megvalósítása, erre a kritikára is megválaszolt. Már az országgyűlés előtt foglalkozott a kormányzati felelősség kérdésével, s megkülönböztette annak jogi és politikai természetét.320 Országgyűlési beszédeiben pedig kifejtette, hogy nem kell a megyéket, városokat, községeket feláldozni a parlamentáris kormányrendszernek, a felelős kormányzásnak, nem kell önkormányzatukat meggyengíteni, azaz nem egymás rovására kell hatáskörüket csorbítani, hanem össze kell azokat egyeztetni.321 Ahhoz pedig nem kell több, vélte, mint hogy meghatározzák mindegyik fórum hatáskörét és önállóságát, méghozzá úgy, hogy mindegyiknek legyen annyi függetlensége a maga körében, hogy a felettes hatóság ne nyomja el, ugyanakkor ne kapjon annyi hatalmat, amivel meggátolhatja a felsőbb hatóság működését.322 318

Varga, 1980–81. 155-170. Az autokratikus hatalmi elvről és magyarországi érvényesüléséről Péter, 1989. 167-171.; Péter, 1991. 345-346., 348-349.; Péter, 1997. 356-358.; Péter, 2000. 186-187. Lásd még Dessewffy, 1841.; Kossuth, 1841. 41.; Megyei hatóságkör. Pesti Hírlap 1842. 106. sz.; Megyei szerkezet. Pesti Hírlap 1842. 107. sz.; Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; Pulszky Ferenc centralizációról írt cikksorozata. Pesti Hírlap 1842. 116-119. sz. 319 Eötvös, 1846. 386-389., 417-423., 469-491., 516-538., 580-585. 320 Pest megye követutasítása. KLÖM XI. 169-170., 173-174.; Kossuth vázlata a közelgő országgyűlés feladatairól. KLÖM XI. 242-244. 321 Kossuth 1848. február 18-i beszéde a városi törvényjavaslat vitájában. KLÖM XI. 548-549.; 1848. március 7i felszólalása a miniszteri felelősséggel kapcsolatban. KLÖM XI. 645-646. 322 Kossuth 1848. április 3-i felszólalása a megyék ideiglenes rendezése körüli vitában. KLÖM XI. 722. 1848. július 18-i költségvetési javaslatában is azt írta az adókezelés kapcsán, hogy nem akarja, hogy a miniszteriális kormány elnyelje a községi és megyei életet, ami nélkül nincs valódi polgári szabadság, hanem mindegyiknek a saját hatáskörét kívánja megállapítani. KLÖM XII. 546-547.

87

Alapvetően mindig az alsóbb szintű önkormányzatokat védte a központi hatalommal szemben. A kormány és a megye közt elkerülhetőnek vélte az összeütközést, ha nem a francia, hanem az angolszász felelősségi elveket alkalmazzák. Az angol és amerikai minták alapján azt akarta elérni, hogy a minisztérium csak törvényi felhatalmazás alapján cselekedhessen és azzal kizárni annak saját jogú rendeletalkotását, az autokratikus jogelv érvényesülését. Az angolszász rendszerben Kossuth szerint a miniszter csak azért vállal felelősséget, hogy mindig a törvények szabta keretek közt jár el, s a közigazgatási tisztségviselőket is csak akkor kell felelősségre vonni, ha megsértik, vagy nem teljesítik a törvényben, vagy az az alapján született rendeletben előírtakat. A minisztérium lényegében törvényességi felügyeletet gyakorol a közigazgatás szervei felett, ezért nem szükséges a megyék megszüntetése, vagy hatóságuk jelentős csökkentése. Ugyanakkor elvetette a francia centralizációs rendszert, ahol a miniszter azért felelős, hogy a végrehajtás a saját elképzelései szerint folyjon, ami csak neki alárendelt, engedelmes közegekkel, tehát egy közvetlen igazgatási szisztémával érhető el.323 Ha az 1848-as megyevitát az alkotmányos centralista és a municipalista ellentétek szempontjából nézzük, akkor úgy tűnhet, hogy Kossuth a felelős kormány gondolatához csak késlekedve és fenntartásokkal csatlakozott. Valójában a felelősség kérdését már az országgyűlés előtt differenciáltan látta, s a vitán sem annyira a megye jogköre, mint inkább népképviseletivé alakítása körül folytak hevesebb szóváltások.324 Az elfogadott törvények a kormány jogi felelősségének kimondásával és a törvényhatóságok addigi hatáskörének deklarálásával végül is a Kossuth által javasolt megoldást követték. Kossuth emigrációs nyilatkozataiban, tervezeteiben a centralizációs modellt mindig szembe állította az önkormányzatokra épülő, gyakran föderatívnak minősített politikai intézményrendszerrel. A föderatív szerkezet előnyösen tudta összeegyeztetni a politikai közösségek kisebb szervezeteit az államszervezet egészével. Kossuth úgy vélte, ha hiányoznak az egyéneket összefogó, szervező testületi önkormányzatok, hiányzik a politikai testből a pluralitás, akkor az egyén magányosan áll szemben az államhatalommal, s kiszolgáltatottá válik annak. Hiába rendelkezik a nép a hatalommal, ha tagjai csak ritkán gyakorolják politikai jogaikat, és nem tudják megvédeni szabadságukat a diktatórikus hatalmi törekvésekkel szemben, ahogy azt a második francia köztársaság példája is bizonyította.325 A magyar kiegyezés folyamata pedig azt a véleményt erősítette meg benne, hogy a parlamenti többség nem mindig pontosan reprezentálja a nemzeti akaratot, annak kifejezésére szükség van az önkormányzatokra is. Megismételte az alkotmánytervében kifejtetteket, miszerint ha a felsőház a népképviseleti alapra fektetett törvényhatóságok követeiből áll, a képviselőház pedig a nép közvetlenül választott képviselőiből, akkor az önkormányzatok az országos politikában is megjeleníthetik a nép érdekeit, és így a népképviselet és önkormányzat elve sem ütközik össze.326 Az önkormányzatok hiányából fakadó káros következménynek tartotta,

323

Kossuth 1848. április 2-i beszéde a hivatalnokok elmozdíthatóságáról és a megyékről folytatott vitában. KLÖM XI. 714-715., 717-718. Vö. Szabad, 1975. 561-563.; Szabad, 2002. 119-120.; Stipta, 2004. 115-125.; Gergely, 2005. 595-610.; Erdődy, 2006. 60-63. 324 Stipta, 1995. 19-33. Kevésbé érvényesül ez a szembeállítás a 2004-es tanulmányban. Stipta, 2004. 115-123. 325 Ács, 1943. 38-39., 41.; Kossuth 1850. augusztus 22-i levele Teleki Lászlónak. Deák, 1932. 541-542.; Spira, 1989. 50-52.,; Kossuth 1850. április 20-i levele Pulszky Ferencnek. OSZK Kézirattár Fond VIII/537. 2.; Jánossy, 1944. 11-12.; Ballagi, 1919. 25.; KLI VII. 430. Vö. Kossuth 1848. február 18-i, április 2-i és 3-i országgyűlési felszólalásait. KLÖM XI. 548-549., 717-718., 722.; Kossuth Lajos: Angol representativ governement és franczia parlamentárius különbség. KLI VII. 414-416., 423.; Kossuth Lajos: A megyei szerkezetről. KLI X. 4.; Szabad, 1975. 563-564. 326 Kossuth Lajos: 1848-iki törvények iránya. KLI VII. 382.; Kossuth Lajos: A kormány-patronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére. KLI VII. 409-410.; Kossuth 1867. július 15-i levele Szilágyi Virgilnek. KLI VIII. 20. Némi módosítással adta elő a szenátusra vonatkozó elképzelését Irányi Dánielnek 1870. február 17-én írt levelében. KLI VIII. 252-253. Lásd még Kossuth 1871. január 12-i levelét. KLI VIII. 333-334. 1883-ban ismét azt fejtette ki, hogy az új felsőház („senatus”) a törvényhatóságok közgyűlései által választott követekből álljon,

88

hogy a polgárok a társadalmi feszültségek kezelésére nem rendelkeznek megfelelő fórumokkal, ezért, mint azt Franciaország példája mutatja, a „socialisticus doctrinák” sikamlós mezejére lépnek, s emiatt is alakulnak ki ott folyton forradalmak.327 A kiegyezéssel létrejött politikai intézmények bírálatát tartalmazó cikkeiben még részletesebben fejtette ki a kérdést. Megkülönböztette a miniszteri kormány politikai hatalmát, ami alapvetően a függetlenséget, az önrendelkezést jelentette, azt, hogy a kormány és a parlament minden külső beavatkozástól mentesen és a nemzetet érintő minden ügyben dönthessen. Kossuth azt is gyakran hangoztatta, hogy 1848-ban éppen arra törekedtek, hogy növeljék a kormány politikai hatalmát, azaz függetlenségét. Ugyanakkor nem akarták bővíteni a kormány adminisztratív feladatkörét. Felelőssé tették, működését törvények alá rendelték, de nem adtak neki több igazgatási hatalmat, mint amivel előtte a kollegiális kormányzat rendelkezett, ezért nem kellett az önkormányzatok jogkörét sem csökkenteni, csak a népképviselet alapjára helyezni őket.328 Leveleiben is azt az álláspontot képviselte, hogy a parlamentáris kormány, a miniszteri felelősség intézménye nem ütközik össze a törvényhatóságok autonómiájával, vagyis azok hatóságát csorbítatlanul meg kell tartani. Még arra is talált érveket, hogy a megye nem vesztette el jogát az országos politikába való beleszólásra, sőt a törvényhozás irányában sem csökkentek jogai.329 Azonban cikkeiben azt is elismerte, hogy a hatásköri összeütközések elkerülésére, illetve kezelésére, az igazgatási és bíráskodási funkciók elválasztására, a hatósági jogkörök meghatározására pontos eljárási szabályokra van szükség.330 A köztörvényhatóságok dualizmus kori rendezésekor Kossuth abból a vélekedéséből indult ki, hogy a közösügyes konstrukció miatt a magyar országgyűlés és a neki felelős kormány nem rendelkezik teljes körű autonómiával, s az autonómia hiányt centralizációs szándékkal a törvényhatóságok felé is közvetíteni fogja. Ezért azt tanácsolta Irányi Dánielnek, hivatkozva az alkotmánytervében kifejtett önkormányzati koncepcióra, hogy a kormány javaslatával szemben ragaszkodjanak a negyvennyolcas megoldáshoz, amikor bevezették a népképviseletet, de nem láttak semmi összeütközést, semmi kiegyenlíteni valót a felelős kormány és a megyék között, ezért nem is akarták annak hatósági jogait külön szabályozni (a városokét ellenben igen), hanem érintetlenül hagyták azokat. Kossuth a törvényhatóságok és a kormány közti összeütközéseket alkotmánybíróság elé kívánta utalni, vagy ha azt elutasítanák, a felelősség körülírását szorgalmazta, hogy a miniszter ne adhasson ki törvénybe ütköző, illetve törvényi felhatalmazás nélkül rendeletet. Érdekes, ahogy ekkor szembeállította a törvényt az intézmény fogalmával. A hatósági körök pontos körülírása, kodifikálása helyett inkább „elastikus elvek”-et igényelt, hogy a túlzott szabályozás ne kösse meg az „institutiók” szabad, organikus fejlődését, mert az angol és a magyar intézmények épp természetes fejlődésük révén tudtak szerinte alkalmazkodni az élet változó igényeihez.331 A s ezáltal az önkormányzatok intenzíven foglalkozhatnának az országos politikával is. Kossuth 1883. december 10-i levele Kende Péternek. KLI X. 130-131. 327 KLI VII. 416-417. Tocqueville A régi rend és a forradalom című könyvében a túlzott központosítást tartotta a francia forradalom egyik meghatározó okának. Kiss, 2008. 38. 328 KLI VII. 403-408. Lásd még uo. 418-419., 421-422.; Kossuth Lajos: Értekezés Magyarországról. KLI II. 184.; Kossuth Lajos: Kossuth és Széchenyi. KLI X. 364-365. A megyékről szóló 1883-as írásában is úgy emlékezett vissza az 1848-as törvényhozásra, mint amely a felelős kormány intézménye mellett a törvényhatósági autonómiát is meg akarta őrizni. KLI X. 2-7., 14. 329 Kossuth 1867. július 15-i levele Szilágyi Virgilnek. KLI VIII. 18-21.; Kossuth 1867. augusztus 20-i levele a váci választóknak. KLI VIII. 51.; Kossuth 1867. szeptember 15-i levele Bihar vármegyének. KLI VIII. 61-62.; Kossuth 1868. március 3-i levele Schvarcz Gyulának. KLI VIII. 168. 330 KLI VII. 422. 331 Kossuth 1870. február 17-i levele Irányi Dánielnek. KLI VIII. 246-252. A paragrafusok fejlődést akadályozó, illetve az organikus intézményeknek az élet igényeihez alkalmazkodó, önfejlesztő karakterét egy kései írásában is szembeállította, a megyei intézmény példájára hivatkozva. KLI X. 6. Kossuth alkotmánybírósági javaslatára lásd Spira, 1989. 65.

89

törvénytervezetet azért is bírálta, mert megerősítette a miniszter és képviselője rendelkezési jogát az önkormányzatok tisztviselőivel, s attól félt, hogy a miniszteri önkény el fogja nyelni a nép önkormányzatát.332 A köztörvényhatóságok dualizmus kori szabályozása során, hivatkozva a felelős kormány és a törvényhatósági autonómia hatásköreinek összeütközésére, fokozatosan csökkentették az önkormányzati jogokat, s növelték a minisztérium igazgatási jogkörét, s egyre elterjedtebbé vált a miniszterek törvényi felhatalmazás hiányában tett rendelkezése, azaz a végrehajtó hatalom egyre több területre, egyes szabadságjogokéra is kiterjeszkedett saját rendeleteivel.333 Kossuth ezt az összefüggést világosan látta, s kortársait is figyelmeztette, hogy az önkormányzatok köre azért szűkül, mert a nemzet lemondott „állami függetlenségéről s a függés nem tűr önkormányzatot”. Szerinte a birodalmi kapcsolatnak és a közös kormányzatnak természetes következménye a központosítás, a miniszteri hatalom, gyámkodás felerősödése. Bő tíz évvel a törvény meghozatala után, továbbra is eszményítve a reformkori és a népképviseleti alapra állított megyék alkotmányos és politikai szerepét, a centralizáló közigazgatási rendszer negatív hatásaira hívta fel a hazai közvélemény figyelmét. Elutasította a jogegyenlőség elvének ellentmondó virilizmus intézményét, sérelmezte a bírák kinevezési rendszerét, károsnak tartotta, hogy korlátozták a megyéknek a miniszteri rendeletekkel szembeni felirati jogát, mivel úgy vélte, hogy a jogszerűség, az alkotmányosság védelmének, a miniszter felelősségre vonásának a parlament önmagában nem tud kellően megfelelni. Aggasztónak tartotta az önkormányzat elsorvasztását, hogy a közigazgatási bizottsággal szűkítik a közgyűlések jogkörét, hogy az újabb törvények lazítják a testület és a tisztviselők közti kapcsolatot, s hogy fokozódik a minisztérium szándéka, hogy rendelkezzen a tisztségviselőkkel. Pedig, vélte, a kormánynak csak az országos ügyekre kellene szorítkoznia, a mindennapi élet körébe vágó érdekeket a polgárokra kellene hagynia. Mivel az ország autonómia vesztését túlságosan riasztónak tartotta, a megyék védelmében még 1848 előtti intézmények felélesztését is felvetette, hogy szükség esetén képesek legyenek politikai ellenállásra. Egy magánlevelében azt sérelmezte, hogy a dualista rendszer következtében kibontakozó központosítási irány elfojtja azt az eleven közszellemet, pezsgő politikai életet, amit csak az önkormányzatok tarthatnak fenn, s ismét hangsúlyozta, hogy a törvényhatóságoknak országos kérdésekkel is kellene foglalkozniuk.334 A parlament jogkörét kibővítő és az alapján a minisztériumot is jelentős jogosítványokkal felruházó francia modellt azért utasította el Kossuth, mert az nem csupán a politikai hatalom koncentrálására törekszik, hanem saját adminisztratív hatalmának a kibővítésére is. Hisz minden hatalom természetes ösztöne a terjeszkedés. A minisztérium igazgatási feladatainak és jogosítványainak kiterjesztésével fokozza beleszólását az emberek életébe, s csökkenti, illetve felszámolja az önkormányzatokat, elnyel minden „községi, departamentalis, és tartományi” önállóságot.335 A kormány növekvő feladatait egyre nagyobb igazgatási apparátussal tudja ellátni, s a kinevezés által elnyerhető hivatalok utáni törekedés pedig rombolja a politikai erkölcsöket. Az Egyesült Államok politikai intézményeit is annyiban bírálta, hogy túl nagy hatalmat koncentrál az elnök kezében, illetve jelentős jogosítványokat ad neki a hivatalok elosztogatásában.336 A centralizációt, a hatalom összpontosítását még abban az esetben is elutasította, ha az alkotmányos, parlamentáris rendszerrel párosul. Nem érezte biztosítottnak a szabadságot, burkolt abszolutizmusnak tekintette azt, ami könnyen tényleges önkényuralomba torkollhat.337 Bécs politikáját is mindig 332

Kossuth 1870. július 14-i levele a Magyar Újság szerkesztőjének. KLI VIII. 296-309. Sarlós, 1976.; Péter, 1989. 162-176.; Péter, 1997. 355-370. 334 KLI III. 381.; KLI VIII. 347.; KLI X. 7-15.; KLI X. 126-131.; Stipta, 2004. 125-132. 335 KLI II. 177.; KLI VII. 412., 414-415. 336 KLI VII. 402-403., 433-434. Vö. Szabad, 1975. 569-572. 337 Ballagi, 1919. 25.; KLI II. 181.; KLI III. 379.; KLI VII. 395., 411-412., 423-425. 333

90

centralizációs irányúnak tekintette, amely korlátozza a nemzetek önkormányzatát.338 Egy későbbi levelében is kijelentette, hogy a centralizáció mindig abszolutizmus, mégha parlamentáris mezbe burkolózik is, mert más autonóm intézmények hiányában a parlament nem az önkormányzati jogokat fogja védelmezni, hanem a miniszteri mindenhatóság eszközévé válik.339 A nyolcvanas években már érzékelte azokat a változásokat, amik a magyar parlamentarizmus torzulásához vezettek. Szkeptikusan szemlélte Tisza Kálmán politikai módszereit, különösen azt, hogy pártja tagjai generálisnak tekintik őt, ők pedig a vezérnek engedelmeskedő katonákként viselkednek, és így a törvényhozás a maga túlhatalmával már nem a szabadság terjesztésének eszköze, hanem annak korlátja. Kossuth észrevette, hogy nem a parlament szab irányt a minisztérium politikájának, hanem fordítva, a minisztérium a parlamentének, amit visszalépésnek tartott az alkotmányosság terén. A parlamentarizmusról tervezett tanulmányában a szabadelvűség lényegét abban látta, hogy korlátozza az államhatalom beavatkozását, épp az egyén szabadsága védelmében. Szembeállította, sőt egymást kizárónak tekintette az „autocratikus”, a hatalmi elvet és a szabadság elvét. Szerinte a két elv minden kormányzati rendszerben megjelenik, de egyensúlyuk nem valósítható meg, mert vagy az egyik, vagy a másik elv túlsúlya érvényesül. Így nemcsak az önkényuralom ellenkezik a szabadsággal, hanem az állami hatalom kiterjesztése is, mert korlátozza a polgárok cselekvési szabadságát, önállóságát, önkormányzatát, ezért aki arra törekszik, az nem is lehet szabadelvű. Magyarországon, vélte, főként a közigazgatási reformok következtében, a kormány hatalma fokozatosan növekszik, felügyeleti hatósági jogai közvetlen rendelkezési joggá válnak, a miniszterek egyre több jogra tartanak igényt, s mindenbe beleszólnak. Az autokratikus elv fokozatos érvényesülése felszámolja, épp egy demokratikus irányú korszakban, az önkormányzatokat, a polgárokat leszoktatja az önállóságról, politikai erkölcseiket pedig rombolja.340 Kossuth a zsarnokságot tartotta a szabadság, a demokrácia legveszélyesebb ellenfelének. A zsarnoksággal szembe a népek hatalmát állította, „elbizakodott zsarnokok verettek fogságba, a világ népeinek mindenható szava szabadított ki”, s úgy vélte, hogy a politikának a népek megelégedését kell szolgálnia, illetve hogy stabil politikai berendezkedés is csak a nép egyetértésével jöhet létre. Teleki Lászlónak írta egyik levelében, hogy „míg a népek nem szabadok és elégedettek, a monarchák mindig félni fognak revolutioktól.”341 A demokratikus elvek közül talán legnyilvánvalóbb az önkény, a zsarnokság elutasítása volt. Kossuth már 1848-as cikkeiben szembeállította a zsarnokokat a népekkel, s a Függetlenségi Nyilatkozatban is élt azzal a fordulattal, hogy ütköztette a zsarnokok uralmát és a népek szabadságát. 1849 nyarán pedig azon kesergett, hogy az önkényuralkodók szövetkeznek, míg a szabad népek magukra hagyják egymást. Magyarországról szóló angliai előadásaiban is fájdalommal állapította meg, hogy a „népek nem érzik oly elevenen ez érdeksolidaritást, mint a kényurak.”342

338

Kossuth 1870. július 14-i levele a Magyar Újság szerkesztőjének. KLI VIII. 297-298.; Kossuth 1871. november 5-i levele Helfy Ignácnak. 384. 339 KLI X. 124-125. 340 Kossuth 1886. áprilisi és júniusi levele Helfy Ignácnak. KLI X. 187-196. Lásd még Kossuth 1883. december 10-i levelét Kende Péternek. KLI X. 125-126. Vö. Szekfű, 1952. 412. 341 Az első idézet 1851. szeptember 22–24-i kiáltványából van. Jánossy, 1940. 610.; Kossuth 1850. augusztus 22-i levele Telekinek. MOL R 90. I. 882. 18. A közvélemény erejére hivatkozott a despotákkal szemben egyik angliai beszédében is. Deák, 1994. 839-840., 843. Lásd még Ballagi, 1919. 16.; Pajkossy, 1998. 116-120.; Kossuth 1867. augusztus 20-i levele a váci választóknak. KLI VIII. 42. 342 Kossuth 1848. július 5-i cikke a Kossuth Hírlapjában. KLÖM XII. 385-386., 388.; KLÖM XIV. 896.; Kossuth és a minisztérium 1849. június 28-i kiáltványa Európa népeihez és kormányaihoz. KLÖM XV. 613-614. Az idézet Értekezés Magyarországról. KLI II. 222. Vö. Szabad, 1977. 138.; Szabad, 2002. 190.

91

Az uralkodók isteni jogra hivatkozó hatalmát és azok egyéni vagy családi érdekeit szolgáló kabineti politikát ellentétesnek tartotta a népek érdekeivel és jogaival, a népszuverenitás elvével. Európa nyugalmát és biztonságát is csak a népek, nemzetek érdekeinek kielégítése biztosíthatja, vélte, nem pedig a dinasztikus politika. A Habsburgok kabineti politikáját azért is bírálta, mert különböző nemzetek felett uralkodnak, s a nemzeti érdekeket kijátszák egymás ellen.343 A szabadságharc után úgy gondolta, ha a népeknek már nincs más módjuk az önkényuralom vagy az idegen uralom lerázására, akkor a forradalom is jogosult eszköz a jog és szabadság visszaszerzésére. Forradalmon azonban, amit továbbra is fájdalmas válságnak, szerencsétlenségnek tartott, elsősorban a népek szabadságharcát értette, s bízott abban, hogy ha másképp nem, egy újabb forradalmi hullám révén az elnyomott népek megtörik az önkényuralkodók hatalmát, s kivívják közös szabadságukat. Tudta, hogy egy ilyen háború rengeteg áldozattal jár, de azt hangoztatta, hogy Magyarországnak azért is vállalni kell a küzdelmet, mert nemzeti létéről van szó, nem csupán a politikai rendszer megváltoztatásáról, az abszolutizmus felszámolásáról.344 Ezért is működött együtt emigrációs évei elején a forradalomtól sem idegenkedő radikális, demokrata politikusokkal.345 Persze az ellen mindig tiltakozott, hogy a demokráciát a terrorral azonosítsák.346 Később azonban a diplomáciai eszközöket többre tartotta a forradalmi módszereknél. Emigrációs iratai kiadásakor egy kis tanulmányban állított emléket Mazzininek és az Ifjú Olaszország mozgalomnak. Ismét kifejtette azt a véleményét, hogy a forradalmat legvégső eszköznek tartja a szabadság kivívására, amihez csak akkor szabad folyamodni, ha már minden más lehetőséget kimerítettek. Forradalmon egy nagy nemzeti felkelést értett, amelynek célja a függetlenség kivívása. Miközben elismerte Mazzini kiemelkedő érdemeit az olasz egység gondolatának kimunkálásában és népszerűsítésében, bírálta a sok véráldozattal járó konspiratív, helyi felkelések kirobbantására összpontosító politikai taktikáját. A magyar emigráns csak egy nagy nemzeti felkeléstől remélte a függetlenség sikeres kivívását, amihez bárki segítségét elfogadta volna, míg ellenben Mazzini azt elutasította. Iratai francia kiadásának előszavában elhatárolta a különböző elméletek alapján az emberiség megújítását szorgalmazó forradalmároktól azokat a hazafiakat, akik idegen uralom alól akarják felszabadítani országukat.347 Nem minden ellentmondás nélküli azonban, hogy Kossuth visszavett kormányzói tisztségére hivatkozva hatalmát a nemzet akaratából eredeztette, ugyanakkor törökországi fogságából kiszabadulva nyilvánosan is deklarálta, hogy az újabb szabadságküzdelmet a győzelem kivívásáig diktátorként fogja vezetni, vagyis a néptől nyert hatalmat egyszemélyivé akarta összpontosítani. A hatalom korlátjaként, ellensúlyaként saját moralitását, erkölcsi

343

KLI II. 145., 154.; 244-245.; KLI VII. 392-398.; KLI VIII. 86. Vö. MOL R 90. I. 2670. 47-48. Kossuth 1850. április 14-i nyílt levele Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 2.; KLI II. 163-164., 248254.; KLI VII. 435. Lásd még Szekfű, 1952. 378.; Szabad, 1975. 556. 345 Kastner, 1925.; Jánossy, 1940. 388-474.; Koltay-Kastner, 1960. 23-52.; Kovács, 1967.; Szabad, 1977. 166168.; Szabad, 2002. 197-198. Irányi Dániel 1850. december 14-i Kossuthnak írt levelében is azt szorgalmazta, hogy legyenek kapcsolatban a tekintélyes európai demokratákkal, és hogy tegyenek meg mindent egy jövendő forradalom előkészítésére, mert csak a néptől, a demokráciától várható Magyarország felszabadítása, nem pedig a diplomáciától. MOL R 90. I. 979. 3-4., 9. A kiszabadulása után Londonba érkező Kossuthot is arra biztatta, hogy nyíltan vállalja demokrata és republikánus elveit, s tegyen eleget a londoni munkások meghívásának, s politikáját a nép bizalmára építse. Irányi Dániel 1851. október 29-i levele Kossuthnak. Közli Horváth, 1964. II. 285-287. Lásd még Irányi 1851. november 27-i levelét Kossuthnak. Közli Jánossy, 1944. 74-79. Vukovics Sebő is több levelében, illetve a párizsi emigránsok egyesületének általa kezdeményezett nyilatkozatában is a köztársasági és demokrata elvek mellett foglalt állást. Vukovics 1851. március 17-i levele Kossuthnak. Horváth, 1964. II. 264-265., 269., 278-280.; Vukovics 1851. július 12-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 1288.; A párizsi emigráns egyesület 1851. július 16-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 1296. 346 Szabad, 1999. 530. 347 Kossuth Lajos: A carbonarik s az ifjú Olaszország. KLI IV. 267-272.; KLI IX. 391. 344

92

érzékét, kötelességtudatát állította.348 Diktatúrára vonatkozó elképzelését már Telekinek 1850. június 15-i levelében felvetette, ami ellen több emigráns is tiltakozott. Teleki például azért, mert szerinte a diktatúra elöli a népben a lelkesedést, s általában a forradalomnak is véget vet. Úgy vélte, hogy a diktatúra különösen a demokratákra lesz rossz hatással.349 Kossuth a centralista politikai rendszer ellentétének Angliát tekintette, ahol a parlamentáris kormányrendszert képviseleti kormánynak („representativ governement”) nevezik, s ahol a parlament egyik legfontosabb, de nem kizárólagos intézménye az önkormányzatnak, épp ezért túlzott hatalomra sem tesz szert. Már Angliába érkezésekor kiemelte az angol alkotmányos fejlődés és önkormányzatok jelentőségét szemben a francia centralizációval és a forradalmi mozgalmakkal. Saját ottani tapasztalatai pedig tovább erősítettek azt a meggyőződését, hogy a miniszter beavatkozásától mentes törvényhatósági önkormányzat nem csupán jól megfér az önkormányzat országos intézményével, hanem annak nélkülözhetetlen kiegészítő része. Mert nem az a parlamentarizmus lényege, vallotta, hogy a parlamenti többség akarata legyen a döntő, hanem az, hogy a képviselők a nemzet akaratát fejezzék ki. Az önkormányzati intézmények kifejlett rendszere biztosítja azt, hogy a polgárok aktívabban élhetnek politikai jogaikkal, épp ezért Angliában a szabadság teljesebb.350 Később is úgy látta, hogy az önkormányzatok révén a monarchikus Anglia tulajdonképp magukat szabadon kormányzó köztársaságok együtteséből áll, de a municipális önkormányzatok nem csorbítják az állam egységét, nem állnak útjában a központi kormány hatékonyságának, hanem együtt egy olyan rendszert alkotnak, amit közreműködő kormánynak („cooperativ governement”) neveznek. Ez a modell Kossuth szerint tökéletesen megoldotta a hatalom („imperium”) és a szabadság („libertas”) összhangjának problémáját, ami a franciáknak sosem sikerült, ezért újabb történetük tele van forradalommal és kormányforma váltással.351 Kossuth a szabadságban, a politikai részvételben az egész népet kívánta részesíteni. Az önkormányzatoknak szabadságvédő és teremtő szerepet szánt, az önrendelkezés a népszuverenitás elvének érvényesülését jelentette. Bár az államforma kérdését, mint olykor a függetlenségét is politikai nézeteinek variálható elemeként kezelte, de elvi következetességgel a politikai közösség önrendelkezése független államot és az önkormányzatnak jobban megfelelő köztársasági kormányzást feltételezett. A politikai közösség, amely kitölti az államot, amely az államban egyesül szuverén egésszé, a „személyesített állam”, a nemzet. A nemzet az a közösség, amely integrálja az ország lakóit, az ország népét, amely az állam egységében teremti meg önkormányzatát, vagyis a nemzet az állam maga, így Kossuth a nemzetiség, nemzeti jelleg érvényesülését összekapcsolta az állam létével.352 Lássuk Kossuth hogyan értelmezte a nemzet fogalmát.

348

Kossuth 1851. szeptember 27-i marseille-i kiáltványa a magyar néphez. Jánossy, 1940. 620-621. Lásd még uo. 611. és Kossuth 1852. február 15-i levelét Nemeskéri Kiss Miklósnak. Horváth, 1964. II. 291.; Deák, 1994. 844. 349 Ács, 1943. 38.; Teleki László 1851. október 27-i levele Vukovics Sebőnek. Horváth, 1964. II. 284-285. Lásd még Lengyel, 1942. 111-112.; Kemény G., 1961. 85., 89-90.; Horváth, 1964. I. 336-339.; Csorba, 1998. 30. 350 KLI VII. 411-413., 418-419. 423.; KLI VIII. 307-308.; Kossuth 1872. május 18-i levele Helfy Ignácnak. KLI VIII. 421.; KLI X. 3-4.; Jánossy, 1940. 95-138. 351 Kossuth 1883. december 10-i levele Kende Péternek. KLI X. 125-126. 352 MOL R 90. I. 2652. 2.; MOL R 90. I. 2670. 41., 71. „A nemzet az állam maga; a nemzetiség az államban van.” Kossuth Lajos: A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közös ügyi munkálattal. KLI VII. 372.; KLI X. 5.

93

V. Kossuth nemzetértelmezése V. 1. A nemzet eltérő fogalmai A magyar liberálisok miközben kidolgozták és megvitatták a rendiség, mint társadalomszervezeti kultúra lebontásának, átalakításának módjait, hamar beleütköztek a felekezetileg, nyelvileg és etnikailag is sokszínű társadalom problémáiba. A liberális elveken alapuló társadalom-átalakítási program az egyént tekintette kiindulópontnak, a jogok eredetének, alanyának, ezért a jogegyenlőség programjával próbálták azt közösségi, elsősorban jogi kötelékeiből kioldani. A hazai liberálisokat komoly dilemma elé állította az a kérdés, hogy a felekezeti identitást átértelmező, részben azok helyén nyelvi-etnikai alapú nemzeti identitást (nemzetiség) kialakító közösségeket milyen jogok illessék meg, miközben azok arra törekedtek, hogy erősítsék önrendelkezésüket. A magyar nemzeti mozgalom részéről többféle válasz született, majd jelentős viták után kidolgozták a politikai nemzet koncepcióját.353 A republikánus szemléletbe jól beilleszthető az a folyamat, ahogy a nemesi közösség, rendi „natio”, amely előjogai alapján magát megkülönböztette és elkülönítette, a nemesi előjogok kiterjesztésével kitágítja a közösség kereteit, azt egységesnek tételezve, de úgy, hogy közben megtartja politikai testület jellegét. Ahogy a területiség elvét előtérbe állító középkori „regnum”, „ország” az állami értelmezés felé halad, úgy lesz az alattvalókból (jogilag) egységes állampolgári társadalom. A közösségi keretek és identitások átértelmezése egybekapcsolódott a civilizációs elvárásokkal, illetve az európai mintakövetés sürgetésével, valamint a közösségi fenyegetettség-érzés elhárításának szándékával. A liberálisok a polgárosodó, nagyobb számú és hatékonyabban működő közösséget erősebbnek vélték, illetve úgy gondolták, hogy a szabadság biztosítása, a polgárosodás esélyének megteremtése erősebb szolidaritást fog kialakítani az ország lakosai közt, mint az etnikai-kulturális elven alapuló közösségi identitás.354 A reformkorban azért volt képes a nemzeti eszme a liberalizmussal olyan hatékony kapcsolatot kialakítani, elsősorban Széchenyi elvi alapozásának köszönhetően, mert a közösséget érintő fenyegetettségi érzésre a közösségi elvek megújításával és a felzárkózás szükségének belátásával válaszolt. De míg Széchenyi meglehetősen sokat vívódott a nemzethalál képzetével, a sokkal stabilabb lelki alkatú Kossuth azt már csak végzetes hiba, mulasztás esetén, azaz „öngyilkolással” látta bekövetkezhetőnek.355 Kossuth reformkori nyilatkozataiban maga is a politikai nemzet koncepcióját részesítette előnyben. A republikánus szemléletben hangsúlyos politikai test képzetét annál könnyebb volt átértelmeznie, mivel nem csupán a nép polgári jogokban részesítését sürgette, hanem, mint már szó volt róla, a politikai jogkiterjesztést is. Historizált érvelése szerint az akkori privilegizáltak kezdetben azonosak voltak a nemzettel, a szabad emberek közösségével, s ha továbbra is csak a nemesség marad a nemzet, az nemzeti szerencsétlenséghez vezet. Ennek 353

Kávássy, 1966. 113-117.; Szűcs, 1984. 23-33.; Varga, 1982. 25-41., 64-70.; Gergely, 1987/b.; Gergely, 1987/c.; Gergely, 2002/b. 78-79. A politikai nemzetkoncepció dualizmus kori érvényesülésére Péter, 1992. A kérdés vizsgálatánál a hazai történetírás is szívesen hagyatkozik az „államnemzet” és „kultúrnemzet” típusának megkülönböztetésére, azzal a megszorítással, hogy tiszta formájában egyik sem érvényesült. Debreczeni Attila a nemzeti identitás előzményeit vizsgálva ezt a tipologizálást alkalmatlannak tartja a nemzet fogalmának megragadására. Debreczeni, 2001. 515-516. A felekezeti etnicitásról Tóth Z., 1991/a. 119-124.; Kövér, 1998. 137-138. 354 Plamenatz, 1995.; Debreczeni, 2001. 523-531., 539-542., 548-551.; Dénes, 2001. 115-125.; S. Varga, 2002. 51-55.; Takáts, 2007. 62-68. 355 Nemzeti veszély. Pesti Hírlap 1841. 17. sz. Vö. Kiábrándulás. Pesti Hírlap 1843. 306. sz.; Gergely, 1987/d. 296-297.

94

elkerülésére a népnek kell a nemzetté válnia, azáltal, hogy beemelik az alkotmány sáncaiba.356 Így a régi nemesi nemzet helyébe a polgári nemzet lép, az képezi az új politikai közösséget, alkotja az új politikai testet. „Mi nyiltan megvalljuk, hogy politicai religiónk alaptanja összeolvasztás, nem elkülönözés; mi e honnak minden osztályait nemzetiségben és alkotmányban egygyéforrottnak, egy nagy nemzeti családdá egybeolvadottnak ohajtanók.”357 Ezt az álláspontját a sikeres negyvennyolcas törvényhozás idején sem tagadta meg, a szerb küldöttség előtt a nemzeti egyenjogúságról beszélt. „Valódi értelme pedig a szabadságnak az: hogy nem kasztokat nem privilegiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesittessenek a közszabadság közáldásában.” De később visszatekintve az eseményekre, hasonlóan értelmezte a korabeli átalakulást. „Egyike voltam azoknak, kik munkások valának, hogy Verbőczy [sic] nemzete helyébe faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül a nép lépjen.”358 A nemesi nemzet, a „natio hungarica” nyelvileg indifferens volt, de mivel a magyar koronához kötődött, mégis kiemelte az ország magyar jellegét, mint ahogy az alkotmányét is. Kossuth az alkotmányosságot és a nemzeti jelleget a két legfontosabb értéknek tartotta. „Nemzetiség és alkotmányosság e nép életforgásának két gönczöle. Mi nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni. Elveszhetünk, de magyarok lenni meg nem szünhetünk. Más részről e honban alkotmánynak kell mindig uralkodni.”359 Ha a régi nemesi nemzet magyar, akkor az új polgári nemzetnek is azzá kell válnia. Ezzel a históriai alapú érveléssel indokolta Kossuth, hogy az új politikai-jogi közösség, a nemzet alapvetően magyar karakterű legyen, azaz hogy a közéletben hivatalos nyelvként a magyart használják. Általában történeti érveket sorakoztat fel amellett, hogy az ország magyar jellegét, közéletének, politikai életének magyar nyelvűségét elfogadtassa. Persze abból újabb viták támadtak, hogy mi tartozik a közélet és mi a magánélet körébe.360 Az érvelésben még egy érdekes folyamatra figyelhetünk fel. Kossuth az országról, a „regnum”-ról a nemzetre helyezte a függetlenségi igényeket, igaz a két fogalmat már használták szinonimaként, vagyis az új politikai közösség vált a függetlenség igazi letéteményesévé. „Sarkalatos törvényeinkben két czikk van, mellyhez s annak minden természetes következéseihez a nemzetnek szorosan ragaszkodni kell; egyik az 1791: 10 t. cz, melly arról biztosít, hogy hazánk szabad ország, egész országlási formájára nézve független, és semmi más országnak avvagy nemzetnek alája nem vetett; másik az 1791: 16 t. cz. azon szavai, mellyek által biztosittatunk, hogy idegen nyelv semmi dolgokra nézve be nem hozatik.”361 Természetesen az eredeti törvényszövegben nem szerepel a nemzet, amelynek itt még az ország, de valójában már a nemzet alá lenne vetve. Másrészt az idegen nyelv elleni érvelés a magyar nyelv és azon keresztül a magyar nemzeti jelleg erősítését is szolgálja. A nemzeti jelleget az alkotmány is képviselte. A nemesi nemzet a nyelvi-etnikai közösségnek is kiindulási pontja lehetett, de ez esetben megváltozott a magyar jelleg értelme 356

Még egy szó a sz. királyi városokról. Pesti Hírlap 1842. 165. Szavazat és költségvetés. Pesti Hírlap 1841. 79. sz. A „népet nemzetté tenni, vele egy politicai testületté forrni, s őt politicai jogokban is részesitésre képesíteni legforróbb ohajtásunk.” Nehézségek. Pesti Hírlap 1842. 135. sz. Lásd még Birtok-aristocratia. Pesti Hírlap 1841. 96. sz.; A testvérhon. Pesti Hírlap 1842. 181. sz.; Viszonyok kapcsolata Pesti Hírlap 1843. 228.; 1844. augusztus 27-i beszéde Pest megye közgyűlésén. Pajkossy, 2002/b. 69.; A teendők legfőbbike. Hetilap 1846. 60. sz. 1001. 358 Kossuth 1848. április 8-i beszéde. KLÖM XI. 732. Kossuth 1868. március 3-i levele Schvarcz Gyulának. KLI VIII. 157. 359 Még egy-két ok. Pesti Hírlap 1842. 166. sz. 360 A magyar nyelv hivatalossá tétele mellett olyan históriai érveket sorakoztatott fel, mint a magyar szent korona felsősége, az ország történetileg kifejlődött magyar jellege. Szabadka körlevele. Pesti Hírlap 1842. 160. sz. A magyar nyelv hivatalossá tételéről Választási rendszer városokban. Pesti Hírlap 1841. 94. sz.; Viraszszunk! Pesti Hírlap 1842. 153. sz. Meglehetősen szélesen értelmezte a magyar nyelv használatát Bánat és gondoskodás című cikkében. Pesti Hírlap 1842. 183. sz. Lásd még Závodszky, 1994. 208. 361 Bánat és gondoskodás. Pesti Hírlap 1842. 183. sz. 357

95

és közösségi fedezete is.362 Mint leszármazási közösség a honfoglalók már nem a nemesség, hanem a magyarság őseit jelentették. A közös származás mellett, az azonos tulajdonságok, viselkedés, erkölcsök, szokások, s egyre meghatározóbban a nyelv, tehát zömében kulturális tényezők jelölték ki a közösség kereteit. E kulturális elemeket Kossuth is kiemelte, amikor a nemzetiség fogalmát körülírta, s úgy vélte, hogy a nemzeteknek, mint az embereknek szintén van egyediségük, vagyis azok kollektív egyéniségek. „A magyar még csak most lön magyarrá, mert a nemzetiséget nemcsak a nyelv egyedül képezi, hanem nyelvben, nemzeti szokásokban, nemzeti izlésben, nemzeti műnek méltánylásában, szóval a társas élet összes viszonyaiban rejlik öszesen a nemzetiség.”363 Természetesen a nemzetiség, nemzeti jelleg meghatározásában a nyelv kapott kiemelkedő szerepet, a magyar nyelv ápolását, kiművelését Kossuth is fontosnak tartotta. Azért is, mert úgy vélte, hogy a civilizálódás, a polgárosodás csak nemzeti jelleggel válik hatékonnyá, az idegen civilizáció pedig a nemzet süllyedését okozza: „minálunk a csínosbulás nemzetiségünkkel nemcsak karöltve nem jár, sőt ellenkező irányban indul.”364 Kossuth, amikor azt tapasztalta, hogy a magyar nyelv hivatalossá tétele nyelvharcokat generál és kiélezi az ellentéteket az ország nemzeti kisebbségeivel, a politikai nemzet keretei közt létrejövő egységet hangsúlyozta. Érdekegyesítési politikáját a nemzetiségekre is kiterjesztette, hitte, hogy a szabadságjogok biztosítása szolidárissá teszi a nemzeti kisebbségeket a magyarság ügyével, s a megbékélést fogja elősegíteni: „a közös szabadság a nemzetek egymás iránti gyülöletét ki szokta engesztelni”.365 Felszólalt az ellen, hogy a politikai nemzetet a nyelvi-etnikai nemzettel azonosítsák. „Minthogy e szó alatt „nemzet”, polgári státusban sokkal több értetik, mint csupán az, hogy valaki milly nyelvet beszél, ezennel kijelentem: hogy én soha de soha, a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”366 A nemzet szón Kossuth mindig a politikai nemzetet értette, de volt úgy, hogy azzal kapcsolta össze a nemzetiség fogalmát, máskor a nemzetiség egyértelműen a nyelvi-kulturális meghatározottságú közösséget jelentette nála. Ebben az értelemben a nemzetiségnek, a nemzeti jellegnek leginkább a nyelv volt a meghatározója. Gyakran azonban a nyelvikulturális közösséget egyszerűen csak népfajnak nevezte. 1848 őszén országgyűlési beszédében mind a magyarokat, mind a románokat „népiség”-ként emlegette, máskor viszont a románokat „népfaj”-ként.367

362

Takáts József a republikánus politikai beszédmódból vezeti le a nyelvi alapú nemzetértelmezést. Takáts, 2007. 64-67. 363 Taglalat. Hetilap 1846. 19. sz. 349-350. Széchenyivel 1848-ban a megyékről folytatott vitájából az derült ki, hogy Kossuth szerint ezeket a kulturális tényezőket, a nyelvet, a nemzetiséget már nem a nemesség védelmezi és erősíti. KLÖM XI. 722-723. 364 Adalék a nemzeti önismerethez. Pesti Hírlap 1842. 148. sz. Lásd még Nyelvünkügye. Pesti Hírlap 1841. 3. sz. Vö. Debreczeni, 2001. 528-531., 545-552. A kulturális nacionalizmus politikai nyelvéről Takáts, 1999. 234-237.; Takáts, 2007. 64-67. 365 Kossuth 1848. március 28-i beszéde. KLÖM XI. 696. „elhiheti mindenki, hogy a közös szabadság a népek legerősebb forrasztéka” — mondta 1848. március 30-án az országgyűlésen. KLÖM XI. 703. Szabad, 1977. 99100.; Szabad, 2002. 90-91., 99.; Závodszky, 1994. 206-209. Kossuth szabadság- és nemzetértelmezésének összefüggéseiről Dénes, 2002. 75-77. 366 Kossuth 1847. december 11-i beszéde az országgyűlésen. KLÖM XI. 382. A Pesti Hírlap egyik vezércikkírója már 1842-ben jelezte a különbséget. „De a nemzetiség egy historiai factum, mellynek a nyelv nem egyetlen tényezője; mert arra, hogy valamelly népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket.” Visszapillantás a szláv mozgalmakra. Pesti Hírlap 1842. 155. sz. 367 Kossuth 1848. szeptember 12-i és október 7-i beszéde. KLÖM XII. 925., KLÖM XIII. 112.

96

V. 2. A nemzeti törekvések konfliktusai 1848–49-ben a magyar liberálisok várakozásai nem teljesültek. A szabadságbővítés sodrában felerősödő nemzeti mozgalmak lépéseket tettek a kisebbségi csoportok nemzetként történő elismertetésére és a nemzetre alapozott, nem csupán nyelvi és felekezeti, hanem területileg is elkülönülő politikai-igazgatási autonómiák kialakítására. Ezeket a hivatalos magyar politika elutasította, aminek következtében több nemzeti mozgalom is eljutott a magyar kormány elleni fegyveres felkelésig. Az országban polgárháború alakult ki, ami rontotta az alkotmányos önállóság kereteit tágítani akaró kormányzat esélyeit.368 Kossuthot csalódással töltötte el a nemzetiségi konfliktusok kiéleződése, követeléseik mögött gyakran pánszláv izgatók, vagy a bécsi politika aknamunkáját sejtette. Visszautasította a tartományi elkülönülésre irányuló törekvéseiket, s olykor fenyegetően, máskor amnesztia ajánlattal, vagy iskolai, egyházi, esetleg községi nyelvi igényeik tudomásul vételével fordult feléjük.369 Már az emigrációból visszatekintve az eseményekre továbbra is azt az álláspontot képviselte, hogy a magyarok nyelvi-etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül minden nemzetiségnek biztosították a szabadságot. A nemzeti kisebbségek mozgalmait, főként a horvátokét a pánszlávizmus terjedésének, illetve a bécsi centralizáló törekvéseknek és a kamarilla politikának tudta be.370 A kormány párizsi követe, Teleki László gróf miután szembesült a magyar nemzetiségi politika kedvezőtlen megítélésével, kezdte más szempontok szerint vizsgálni a kérdést.371 A különböző emigráns csoportokkal, főként a Czartoryski herceg vezette lengyelekkel folytatott tárgyalásai arra ösztönözték, hogy a közép-kelet-európai kis nemzetek összefogásának útját egyengesse. Hazaküldött, legtöbbször Kossuthnak címzett jelentéseiben azt szorgalmazta, hogy Ausztria helyett a szerbekkel, horvátokkal és románokkal keressék a megegyezést, s felvetette egy a Habsburg Birodalom helyén létesítendő szövetség tervét is.372 A párizsiak Czartoryskinak a magyar kormány véleményeként fejtették ki azt a szándékukat, hogy hajlandók megegyezni a nemzetiségekkel, s ennek fejében az országgyűlésen nem kívánják a magyar nyelvet előnyben részesíteni, elfogadják Horvátország teljes függetlenségét, megengedik a szerbeknek a Vajdaság létesítését, a szlovákoknak pedig biztosítják a teljes tan- és vallásszabadságot, a községi jogokat, s érvényesíthetik nemzeti törekvéseiket a jogszolgáltatás és a népképviselet terén is. A románokra vonatkozóan nem volt konkrét javaslatuk, helyzetüket a szerbekével állították párhuzamba, de egy másik összefüggésben Erdélyt, akárcsak Horvátországot külön országként említették, amelyeket csak perszonálunió köt a Monarchia többi tartományához. Céljuk az volt, hogy a Habsburg

368

Kovács, 1977. 237-308.; Spira, 1980. 11-86. Kossuth 1848. április 8-i beszéde a szerb küldöttség előtt. KLÖM XI. 732-734. Kovács, 1977. 248-250., 255., 259-262., 285., 291-294., 303-305.; Spira, 1980. 25-30., 67.; Szabad, 2002. 117-119., 122-123.; Gergely, 2002/b. 81.; Katus, 2006. 45-58. 370 KLI II. 135-163., 191-205. 371 Teleki diplomáciai küldetéséről Óvári-Avary, 1931.; Lengyel, 1942. 52-96.; Kemény G., 1961. 53-78.; Horváth, 1964. I. 197-229., 238-290.; Kosáry, 1987.; Csorba, 1998. 23-28.; Csorba, 2002. 79-81. Legújabban Hermann, 2009. 372 Teleki 1848. október 6-i, 10-i és 1849. március 7-i jelentéseit közli TLVM II. 15-21. Kezdetben egy abszolutizmus-ellenes szövetségről volt szó, de a konföderáció fogalmát is használta. Deák, 1932. 330-333.; Jánossy, 1940. 390-393.; Lengyel, 1942. 60-61., 85.; I. Tóth, 1958. 119-122.; Kemény G., 1961. 67-70.; Horváth, 1964. I. 218-223., 240., 249-254., 258-261.; Kovács, 1967. 161-167., 274-275., 278.; Kovács, 1977. 314-322.; Kosáry, 1987. 23. 369

97

Monarchia helyén egy államszövetség jöjjön létre, amelyet a közös érdek és a történeti múlt kapcsol egybe, és ami sikerrel oldja meg a nemzetiségi konfliktusokat is.373 Teleki a lengyeleknek kormánya azon készségét kívánta bizonygatni, hogy komoly területi engedményekre is hajlandó. Épp ezért május 14-i levelében arról győzködte Kossuthot, hogy engedjenek a történeti jogokból, mert Szent István Magyarországa halott. Fogadják el a Vajdaságot, biztosítsanak annak közgyűlési jogokat, mint ahogy a románoknak is belső adminisztrációt, „statuarius” jogokat. Egyértelműen területi alapú önkormányzatra gondolt, közös országgyűléssel, ezúttal magyar nyelvvel, nemzeti elvű népneveléssel, gazdasági rendszerrel, vallásüggyel és igazságüggyel, a megyékben nemzetiségi nyelvhasználattal. Úgy vélte, hogy ilyen engedményekkel Magyarország központjává válhat egy jövendő, immár a Habsburg Birodalom keretein túlmutató, a Baltikumtól a Feketetengerig terjedő dunai konföderációnak.374 Május 18-án rendezték meg azt az értekezletet, ahol lengyel közvetítéssel Teleki és titkára Szarvady Frigyes, illetve a Londonból átrándult Pulszky Ferenc cserélt eszmét a Habsburg Birodalom jövőbeli, trónfosztás utáni sorsáról a cseh František Riegerrel, a feloszlatott ausztriai parlament képviselőjével. Úgy határoztak, hogy Magyarország kezdeményezi, hogy az „osztrák monarchia” népei közös megegyezéssel egy föderált államot alkossanak, fenntartva a németek és olaszok számára azt a lehetőséget, hogy az alakuló német és olasz államhoz csatlakozzanak. A magyarországi nemzetiségek helyzetét illetően határozottá vált az a megkülönböztetés, ami már Teleki május 14-i levelében is érzékelhető volt. A nagyobb etnikai tömbben élő, jobban elhatárolódó, illetve az elkülönülés erősebb hagyományával rendelkező, valójában inkább határozottabb követelésekkel fellépő horvátoknak, szerbeknek és románoknak teljes autonómiát biztosítanak, így őket csak „föderális frigy” köti a magyar koronához, de közös ügy marad a felállítandó hajóhad, a közlekedés kiépítése és a kereskedelem. A határőrvidéki népesség választhat, hogy csatlakozik az előbbi tartományokhoz, vagy pedig továbbra is katonai igazgatás alatt marad. A másik nemzetiségi csoportot a szlovákok és németek alkották, nekik saját közigazgatást, igazságszolgáltatást, szabad iskolai, törvénykezési és közigazgatási nyelvhasználatot, szabad vallásgyakorlatot és saját községi szervezetet ajánlottak fel.375 Bár a hazai politikusok szemlélete nem változott meg olyan mértékben, mint Telekié, a nemzetiségi kérdés megoldásával ők is foglalkoztak, mind több esetben mutatkoztak nyitottnak vallási, iskolai és kulturális követeléseik elismerésére.376 Az olmützi alkotmány kihirdetése után a nemzetiségi mozgalmak vezetői előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy autonómia igényüket az újjászervezendő Habsburg Birodalomban sem respektálják kellően. Így nemcsak külföldön, hanem a hazai politikusok, sőt a hadviselő felek közt is megindultak a tárgyalások. A kormány álláspontját, feltehetően tudomást szerezve Telekiék ajánlatáról, Batthyány Kázmér külügyminiszter foglalta össze.377 Június 10-i körlevelében kinyilvánította megegyezési készségét mind a szomszéd nemzetekkel, mind a hazai nemzetiségekkel, de ragaszkodott a független állam területi épségéhez és a magyarság szupremáciájához, s ebben a 373

A párizsi magyar diplomácia 1849. március eleji emlékirata Czartoryskihoz. TLVM II. 21-24.; Horváth, 1964. II. 172-175. 374 TLVM II. 25-29. 375 A jegyzőkönyv egyik szövegváltozatának magyar fordítását közli Marczali, 1927. és részleteit Deák, 1932. 334-335. A francia szöveget közli Horváth, 1964. II. 177-180. Lásd még Horváth, 1929. 234-252. Teleki tavaszi megnyilatkozásaira és a lengyelekkel folytatott együttműködésére Pulszky, 1958. I. 495-496.; Deák, 1932. 332337.; Jánossy, 1940. 393-395.; Lengyel, 1942. 85-90.; I. Tóth, 1958. 129-132.; Kemény G., 1961. 73-78.; Horváth, 1964. I. 250-255., 261-272.; Kovács, 1967. 278-279.; Kovács, 1977. 317-322.; Kosáry, 1987. 23-25. 376 Kovács, 1967. 279.; Kovács, 1977. 326-331., 334-336., 358-360.; Spira, 1980. 92-100.; Gergely, 2002/b. 8182.; Katus, 2006. 60-65. 377 Lengyel Tamás úgy tudja, hogy a május 18-i megállapodás tartalmáról Kossuthékat is értesítették, s Batthyány Kázmér június 10-i körlevele válaszként született arra. Lengyel, 1942. 88. Lásd még Kemény G., 1961. 77.; Kovács, 1977. 323-336.; Spira, 1980. 87-100.

98

történeti hagyományokra hivatkozott, illetve arra, hogy a nemzetiségeket polgári jogokban részesítették. A magyarság felsőbbségi igénye a magyar nyelv diplomatikai használatában nyilvánult meg, ami azt jelentette, hogy magyar az országgyűlési tárgyalások, a törvények, a közigazgatás, a törvénykezés, a felsőoktatás és az anyakönyvezés nyelve. A magyar törvényhatóságok a kapcsolt részek törvényhatóságaival magyarul és latinul is levelezhetnek. Batthyány Kázmér tehát szélesen értelmezte a magyar nyelv hivatalos használatának a körét, de leszögezte azt is, hogy a magyar nemzet nemzetiségi, vallási és egyéb tekintet nélkül biztosítja a nemzetiségi jogegyenlőséget, s kész elismerni saját nyelvhasználatukat vallási, iskolai, községi, családi ügyeikben, illetve azon törvénykezési ügyekben, ahol az eljárás szóban folyik. Ezek alapján nyitottnak mutatkozott egy szövetségre is, illetve később rendezendő konföderációra, amiben konkrétan meghatároznák a közösség érdekébe eső ügyek körét. A Pulszkynak küldött kísérőlevelében még határozottabban leszögezte, hogy elutasít minden területi felosztást és az ország föderalizálásának koncepcióját, s ragaszkodik a területi integritáshoz és a magyar nemzet szupremáciájához.378 Teleki, mint azt Pulszkynak megjegyezte, nem értett egyet a külügyminiszter által kifejtett elvekkel.379 A kormány folytatta béketárgyalásait és a románokkal 1849 júliusában kialakított megbékélési munkálat alapján Szemere Bertalan miniszterelnök beterjesztette a nemzetiségi „törvény” tervezetét. Lényeges előrelépés volt, hogy elismerték a nemzetiségek kollektív nemzeti identitását, azáltal hogy az országban lakó mindegyik nép „nemzeti szabad kifejlődéséről” intézkedtek, s jelentősen megszorították a magyar nyelvnek, mint hivatalos nyelvnek a használati körét. Szemere beszédében a nemzetiség és a népiség szabad kifejlődésének eszméjét egyenrangúnak tekintette az állampolgári szabadság és a politikai szabadság, a politikai önkormányzat eszméjével, ezért úgy vélte, hogy nemcsak a szabadságot kell biztosítani a polgároknak, hanem a népeknek is a nemzetiségüket. Az egyéni jogok és a nemzetiségi kollektív jogok körét pedig úgy kívánta meghatározni, hogy a kormányzás, a közigazgatás, a törvénykezés, a hadügy hivatalos nyelvének, mint közvetítő nyelvnek a magyart tekintette, de elismerte a községben, az elemi oktatásban, az egyházi ügyekben, az anyakönyvezésben az anyanyelvhasználatot, sőt lehetőség nyílt arra a törvényhozásban, a törvényhatóságban és a szóbeli peres eljárásokban is. Ezentúl biztosította a görög keleti egyház autonómiáját és más felekezetekét is, s leszögezte, hogy a hivatalviselésnél se tegyenek nyelvi és vallási alapon megkülönböztetést.380 A nemzetiségeknek tett ajánlat a szabadságharc végnapjaiban már nem fejthette ki kedvező hatását. Az emigráció egyik legfontosabb politikai felismerése az volt, hogy egy újabb sikeres szabadságharcnak csak akkor van esélye, ha elnyerik a nagyhatalmak legalább jóindulatú semlegességét, és ha meg tudják oldani a nemzetiségi kérdést, hogy az ország más nyelvű lakosai és az országon kívül élő rokonaik támogassák a magyar függetlenségi törekvéseket. A térség politikusainak és politikai gondolkodóinak, így Kossuthnak is azzal a problémával kellett szembenézniük, hogy a politikai közösségalakításban a nemzeti elv milyen mértékben és miként vehető figyelembe, olyan intézményeket kellett kialakítaniuk, amelyekben a nemzeti elv nem rombolja a szabadság elvét, mert a „szabadságot, a magyarok privilegiumának nem, hanem minden népek közös kincsének” tartották.381 Az emigráns Kossuth mindig tudatában volt a probléma súlyának: „A nemzetiségek kérdését nem lehet 378

Batthyány Kázmér 1849. június 10-i és 13-i levele. Pulszky, 1958. I. 543-548. Lásd még Lengyel, 1942. 8889.; Kemény G., 1961. 78.; Horváth, 1964. I. 282-284.; Kovács, 1967. 163., 279. 379 Teleki László 1849. június 29-i és 30-i levele Pulszky Ferencnek. Háborús Felelősség II. 1-2. sz. (1930. január – április) 99-100. 380 Kemény G., 1962. 375-377.; I. Tóth, 1958. 132-137.; Kovács, 1967. 279-280.; Kovács, 1977. 337-365.; Spira, 1980. 100-110., 227-228.; Gergely, 2002/b. 82. A románokkal július 14-én aláírt béketervezetben még határozottabban megfogalmazták, hogy a megyei igazgatás nyelve a lakosság többségének nyelve legyen. Iratok, 1948. 199-200. 381 Kossuth 1850. szeptember 18-i levele Heliadenak. Deák, 1932. 606.

99

escamotirozni [eltüntetni]. Annak igényei olly elhárithatatlan törvényt foglalnak magokban, mint minő az anyagi világban a gravitatio törvénye.”382 Már Viddinben bekapcsolódott a konföderációs tervezgetésekbe, hogy Magyarország, Lengyelország, Horvátország, Szerbia és Románia miként alkothat szövetséget. Teljes egyenjogúságot ígért a hazai nemzetiségeknek, de meg akarta őrizni az ország történeti hagyományokon alapuló politikai egységét, és ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar nyelv maradjon az összekötő diplomatikai nyelv.383 A Pulszky által hozzá irányított Henningsent bízta meg, hogy a tervvel a szerbeket és az angol diplomáciát is megismertesse, s lépéseket tett a szerbekkel és románokkal történő kapcsolatfelvételre is. Szerbia támogatásának elnyerése érdekében Kossuthék kinyilatkoztatták a nemzetiségek egyenjogúságának elvét, és hogy hajlandók a magyarországi szerbeknek nemzeti és politikai életük szabad kifejlődéséhez minden jogot megadni, igaz csak községi alapon. Beleegyeztek abba is, hogy Horvátország és Szlavónia elszakadjon Magyarországtól, és akár Szerbiához csatlakozzék, de ebben az esetben is ragaszkodtak a tengeri kijárathoz. Így kisebb engedményektől eltekintve, fenntartották az ország területi sérthetetlenségét, és a szerbeknek juttatandó területi autonómiát is elutasították.384 Teleki, aki Londonban Henningsentől értesült Kossuth tervéről, részt vett a magyar, lengyel, orosz, román emigránsok közt a délkelet-európai nemzetek abszolutizmus-ellenes összefogásáról folytatott tárgyaláson, ahol javaslatot tettek egy konföderációs bizottság megalakítására. A román Bălcescu által előadott koncepció Magyarország, Szerbia, Románia, Moldova, Bukovina és majdan Besszarábia szövetségének azt a feltételt szabta, hogy Magyarországon belül alakítsanak ki önálló területtel és közigazgatással rendelkező magyar, román és délszláv egységeket. A nyugati emigráció engedékenyebbnek tűnt a területi autonómia kérdésében és az ország olyan föderatív átalakításában, ahol a magyarság vezető szerepe természetes módon és nem kényszerítő intézkedések révén valósul meg.385 Bălcescu elképzeléséről Kossuthot közvetlenül is informálták, de a tárgyalásokról Teleki is beszámolt május 7-i és 16-i leveleiben Batthyány Kázmérnak.386 Ezek a levelek elvesztek, így pontos tartalmuk nem ismert, de Kossuth is olvasta őket, mert pontról pontra haladva fűzött megjegyzéseket hozzájuk. Észrevételeit egy terjedelmes levél kíséretében június 15-i keltezéssel juttatta el Telekihez.387 Kossuth a Török Birodalom névleges fennhatósága alatt akarta Magyarország, Szerbia, Moldva és Oláhország konföderációját kialakítani, de elutasította az ország belső föderálását, mert tartott attól, hogy a nemzetiségeknek juttatott autonóm területek idővel el fognak szakadni az országtól. Nem mutatkozott kompromisszumra hajlandónak, inkább eltökéltnek saját nézetei mellett.388

382

Kossuth 1859. március 4-i levele Ludvigh Jánosnak. Koltay-Kastner, 1949. 28. Hajnal, 1927. 93-94., 105-106., 108., 171-174.; Deák, 1932. 337.; Horváth, 1964. I. 310-312.; Kovács, 1967. 168-172., 282-283. Az értekezletről Zamoyski készített beszámolót, illetve Henningsen is összefoglalta egy el nem küldött levelében. Közli Hajnal, 1927. 527-539.; Horváth, 1964. II. 199-210. Teleki a lengyelekkel folytatott tárgyalásairól értesítette Kossuthot, Czartoryski konföderációs nézeteiről a magyar lapok 1848 nyarán beszámoltak, egy titkos jelentés szerint pedig Batthyányval is tárgyalt Pesten. Hajnal, 1987. 99. A titkos jelentés tartalmát túldimenzionálja Füzes, 1999. 384 Hajnal, 1927. 252., 281., 364-366., 372-376.; Kovács, 1967. 175., 288-289., 426-428., 432-434., 437.; Spira, 1989. 12-13. Carosini megbízólevelét és alaputasítását közli Hajnal, 1927. 663-664., 671-677. 385 Pulszky, 1958. II. 27-28.; Hajnal, 1927. 376-383.; Deák, 1932. 338-340.; Lengyel, 1942. 102-106.; I. Tóth, 1958. 153-154., 180.; Kemény G., 1961. 78-79., 87-88.; Horváth, 1964. I. 317.; Kovács, 1967. 284-286., 289290.; Kovács, 1977. 376-379.; Kosáry, 1987. 25.; Spira, 1989. 14-15. 386 Deák, 1932. 375., 456.; Horváth, 1964. I. 332., II. 228.; Kovács, 1967. 290-291.; Spira, 1989. 15. 387 Deák, 1932. 376-392., 456-467.; Horváth, 1964. II. 221-232.; Ács, 1943. 35-50. Deák Imre az 1850. június 15-i keltezésű Kossuth levél és „Észrevételei” régi, még a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában kapott jelzetszámait felcserélte. Deák, 1932. 376., 456. Lásd még Horváth, 1964. I. 332-333. 388 Kossuth konföderációs javaslatáról és fogadtatásáról Kovács, 1967. 291-296. 383

100

Teleki július közepén válaszolt Kossuthnak.389 Nem látott jelentős eltérést álláspontjuk között, de úgy vélte, hogy tartományi autonómiát is kell biztosítani a nemzetiségeknek. Augusztus 16-án kelt levelében ismét visszatért a kérdésre, s látva, hogy nézeteik nem közelíthetők, annak kinyilatkoztatásával akarta lezárni a vitát, hogy ha kibontakozik a függetlenségi háború, egy alkotmányozó gyűlésen dolgozzák majd ki a föderatív alkotmányt és biztosítsák a nemzetiségek jogait, egyébként pedig nincs értelme részletkérdésekbe bocsátkozni, mert abban még a magyar emigráció tagjai sem értenek teljesen egyet.390 Kossuth augusztus 22-i válaszában teljesen ellentétesnek nyilvánította kettejük álláspontját. Szerinte a Teleki által javasolt tartományi autonómia a nemzetiségek elszakadásához és Magyarország széthullásához vezet. Ezért ismét elutasította az ország tartományi felosztását, de nyitottnak mutatkozott arra, hogy az integritását megőrző Magyarország más országokkal alkosson szövetséget, konföderációt.391 Szeptember 18-án pedig Telekin keresztül válaszolt a román emigráció megegyezési szándékával őt levélben megkereső Heliade-Radulescunak. Bár közvetlenül nem reagált Teleki egyetlen sorára sem, a franciaországi emigráns újra meggyőződhetett róla, hogy Kossuth nem módosított a nemzetiségi kérdésben már korábban kifejtett álláspontján. Kijelentette ugyan, hogy egyenlő jogokat akar biztosítani minden nemzetiségnek, de elutasította Magyarország nemzeti alapon történő feldarabolását.392 Teleki Kossuth augusztus 22-i levelére adott szeptember 27-i válaszában a vitát azzal nyugtázta, hogy a nemzetiségek képviselői egyikőjük álláspontját sem fogadják el, ezért nem tartja célszerűnek alkotmányos intézmények tervezgetését.393 Ezután a két politikus közti levelezés egyre ritkább lett. Párizsból mind többször Vukovics Sebő tájékoztatta Kossuthot, sőt Bălcescu tervéről is ő számolt be elsőként neki, jelezve azzal kapcsolatos fenntartásait, mert szerinte a tervezet Magyarországot három országra osztja fel. Teleki rögtön kommentálta ezt a véleményt, miszerint ő nem ért teljesen egyet Vukoviccsal.394 A román emigráns az előző évi londoni tárgyalások folytatásaként, Teleki felszólítására 1851 elején dolgozta ki konföderációs javaslatát, amit a párizsi magyar emigráció megvitatott. Vukovics következő levelében nemcsak a nevezett tervezetet juttatta el Kossuthnak, hanem a hozzá fűzött részletes bírálatát is, s közölte, hogy a párizsiak nagyobb része az ő nézeteit osztja.395 A párizsi emigránsok közt folyó vitában magára maradt Teleki 1851. április 7-i levelében írt bővebben a tervezetről, s tudatta Kossuthtal, hogy ő sem ért egyet annak minden pontjával, de szükségesnek tartja a konföderációt, ezért kitérő választ adott Bălcescunak, miszerint addig nem állapodhatnak meg, amíg az emigráció távollévő tagjainak, elsősorban Kossuthnak a véleményét nem ismerik. Fontosnak tartotta, hogy a kérdésben valamilyen egyességre jussanak, mert megoldatlansága akadálya a politikai lépéseknek.396 A vidékre távozott Teleki megbízásából Kossuthot a párizsi helyzetről tájékoztató Andrássy is kitért a kérdésre május 7i levelében. Azt írta, miután Teleki véleményével elszigetelődött, abban állapodtak meg, hogy

389

TLVM II. 52-57.; Deák, 1932. 508-512. A levél keltezetlen, de a legnagyobb valószínűsége a július közepi keletkezésnek van. Teleki és Kossuth levélváltásairól részletesebben Miru, 2005. 390 MOL R 90. I. 876. Kihagyással közli TLVM II. 58-61., részletét Deák, 1932. 506-507.; Csorba, 1998. 158. Lásd még Horváth, 1964. I. 333.; Kovács, 1967. 296. 391 MOL R 90. I. 882. Első részét közli Deák, 1932. 538-547. Lásd még Horváth, 1964. I. 335., 337.; Kovács, 1967. 303-304. 392 Deák, 1932. 603-608. Lásd még uo. 602-603. 393 MOL R 90. I. 921. Részletét közli Deák, 1932. 601-602. Lásd még Horváth, 1964. I. 338. 394 Vukovics Sebő 1851. március 6-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 1128. Részletét közli Deák, 1932. 633634. Lásd még Horváth, 1964. I. 334.; Kovács, 1967. 298-299., 300.; Spira, 1989. 14-15. 395 Vukovics 1851. április 5-i levele Kossuthnak. MOL R 90. I. 1169. Részletét közli Deák, 1932. 634. A tervezetet és Vukovics 1851. március 17-i véleményét közli Deák, 1932. 634-638., 668-675.; Horváth, 1964. II. 236-240., 264-280. Lásd még Horváth, 1964. I. 334.; Kovács, 1967. 296-300.; Kovács, 1977. 382-385. 396 MOL R 90. I. 1174. Részleteit közli Deák, 1932. 722-723. Lásd még Lengyel, 1942. 110-111.; I. Tóth, 1958. 187-188.; I. Tóth, 1966. 314-315.; Horváth, 1964. I. 333-335., II. 280-281.; Kovács, 1967. 300-303.

101

területi kérdések felett nem egyezkednek, de ígéretet tesznek a románoknak, hogy az országgyűlésen használhatják anyanyelvüket.397 Kossuth tehát határozottan elutasította a hazai nemzetiségek területi alapú autonómia igényét, mert attól tartott, hogy idővel ezeknek a territóriumoknak meglazul a politikai kapcsolata a központi hatalommal, és a nemzeti törekvések árjában végül elszakadnak az anyaországtól. Teleki nem tartott ettől a folyamattól, azt akarta, hogy minél több jogot biztosítsanak a nemzetiségeknek, sőt a legerősebb mozgalmaktól a területi alapú önkormányzatot sem látta megtagadhatónak. Kossuth azért szállt Telekivel vitába, mert eltérően képzelték el az egyéni szabadság és a közösségi szabadság egyeztetését. Mindketten érzékelték, hogy a kor meghatározó elvei, a szabadság és a nemzetiség ellentmondásba kerültek egymással. V. 3. Kísérlet a szabadság és a nemzet elvének egyeztetésére Az előző fejezetekben láttuk, hogy Kossuth szabadságértelmezése és a népszuverenitás elvén alapuló közösségi autonómia felfogása alapján jutott el a függetlenség természetes igényéig. A politikai szervezettség legmagasabb fokára jutó közösségek a territoriális elv alapján független államaik létrehozására törekednek. A másik elv, ami a kor politikai gondolkozását egyre erőteljesebben meghatározta, a nemzeti elv volt. A közösségek nyelvi-etnikai jegyek alapján formálták ki és erősítették meg azonosság- és összetartozástudatukat, az erre irányuló mozgalmak pedig egyre több jogot, politikai védettséget igényeltek közösségeik számára. Kossuth felismerte a nemzeti törekvések végső célját, miszerint „teljes nemzetiségi függetlenségre törekedni olly természetes ösztöne minden nemzetnek, melly status existentiával, s nemzeti múlttal bír, hogy ezen ösztönt nem is lehet kiirtani.”398 Vagyis nemcsak az államszervezést, az állami függetlenséget tekintette a közösségek természetes, azaz a természetjog által is igazolt igényének, hanem a nemzetté válást, a nemzeti autonómia és állam kialakítását is. A nemzetállami törekvések nemcsak a térség politikai formációit képező birodalmakkal kerültek összeütközésbe, amik Kossuth szerint egyébként is szabadságellenesek voltak, hanem egymás autonómia törekvéseivel is. Ha mindkét elvet, a szabadság elvét és a nemzet elvét is figyelembe vesszük, akkor az a kérdés adódik, hogy megtagadható-e a nyelvi-etnikai alapon szerveződő közösségektől az autonómia, sőt a területi autonómia, vagy akár az állami függetlenség, hisz azzal Kossuth is tisztában volt, hogy „csak azon nemzetiség biztos, melynek valahol biztosított status existentiája van”.399 Az egymással is versengő nemzeti mozgalmak közegében a két elv közt nyilvánvaló ellentmondás keletkezett, amit az elvek szintjén nehéz volt feloldani.400 Kossuth az ellentmondást konkrét, intézményépítő javaslataival igyekezett áthidalni. Nemzetértelmezésében tagadta a nyelvi-etnikai alapú nemzetfelfogás kizárólagosságát, és hogy a nemzetiséget egyedüli, vagy meghatározó államszervezési tényezőnek tekintsék. A súlyos nemzetiségi konfliktusok után a nemzet fogalmainak megkülönböztetéséhez még 397

MOL R 90. I. 1213. Részletét közli Deák, 1932. 723-724. Lásd még Kovács, 1967. 302. Teleki is arról tájékoztatta május 16-i levelében Vukovicsot, hogy a párizsi emigráció megpróbált egyezségre jutni a nemzetiségeknek biztosítandó jogok köréről. Vukovics Sebő iratai MOL R 216. Lásd még Kemény G., 1961. 79.; Horváth, 1964. I. 335. 398 Deák, 1932. 605. 399 Ács, 1943. 43. 400 Teleki már 1849 május 14-én így írt Kossuthnak: „Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. Olly rendszert kellene állítanunk, melly által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni, és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótolják.” TLVM II. 27.

102

határozottabban ragaszkodott. A „nemzetiség”-et („nationalitás”), érvelt, nem lehet a nyelvvel azonosítani, hiszen „az érdekek, a jogok, a kötelességek, a történelem, de főleg az intézmények közössége” is kialakítja és erősíti a nyelvileg eltérő lakosság összetartozástudatát. Épp az Egyesült Államok példáján bizonygatta, hogy a többnyelvű társadalom is nemzetet alkot, nemzeti intézményeket létesít és tart fenn.401 1858-as kéziratában is megkülönböztette a nemzet és a nemzetiség fogalmát. A nemzet „állami társadalom”, azaz állampolgári társadalom, tehát az állam lakosainak összessége, mondhatnánk jogi-politikai, intézményesült közösség, amelynek tagjai „nyelvben, fajban, származásban, vallásban, szokásokban” különbözhetnek egymástól. A nemzetiség viszont „nyelv, faj s jellemrokonság”. Így egy nemzet lehet eltérő nyelvű, egy nemzetiség pedig tartozhat különböző nemzetekhez. A nemzet és nemzetiség meg nem különböztetése miatt sok helyen nyelvi súrlódások alakultak ki, amik rombolják a szabadságot, sőt a nemzetiségek rivalizálása gyakran teremt szerinte lehetőséget arra, hogy önkényuralkodók üljenek a nemzetek nyakára.402 Magyarországról tartott angliai felolvasásain is pontosan megkülönböztette a két fogalmat, a nemzetet egyre határozottabban a történetiséggel és az állam kategóriájával kapcsolta össze, a nemzet kritériumává a független államiság vált. „Nemzet annyi mint állam; ezt csak történelem alkothat. Nemzetiség természeti minőség, társadalmi érdek, mely helyet kérhet magának a többi társas érdek közt az államban, de nem az állam fölött, nem az állam érdekeivel ellentétben.”403A kiegyezés után írt leveleiben is a nemzet fogalmát a területiséggel és a történetiséggel kapcsolta össze és a nemzetiség fogalmával állította szembe.404 Iratai francia kiadásakor egyenes eszmezavarnak, súlyos félreértések okának nevezte a két fogalom összezavarását. „»Nemzetiség« és »nemzet« két különböző dolog. Az első egy ethnographiai véletlen. A második a történelem műve. Ugyanaz a nemzetiség különféle nemzetekre lehet felosztva; míg egy nemzet különböző nemzetiségekből állhat s áll is mindenütt.”405 Kossuth megmaradt a politikai nemzetértelmezésnél. Ha a közösségi tudatok működése, így a nemzeti identitás esetén is a kollektív megelőzöttség elméletéből indulunk ki, akkor az egyén a maga identitását, azt meghatározó kultúráját természetes, nem reflektált módon attól a közösségtől nyeri, amelybe beleszületett, amelyben szocializálódott. A beleszületés közösséget formáló lehetőségével a republikánus szemlélethez kötődő, a közösségi létet előtérbe állító Rousseau is számolt. Idővel ez a szemlélet az egyéni választást hangsúlyozó individualizmus és racionalizmus hatására háttérbe szorult, csak az újabb fenomenológiai, antropológiai szemléletek hangsúlyozták ismét a kollektív megelőzöttség identitás képző szerepét. Egy „szimbolikus értelemvilág” törvényszerűségei szerint működő közösségi tudat, így a nemzettudat is, leginkább szimbólumokban és narratívákban ragadható

401

Ballagi, 1919. 15-17. Lásd még Ács, 1943. 40-41. Az Egyesült Államokat később is példaként említi a nyelvi különbségek ellenére létező politikai egységre. „Egy létező nemzetnek politikai egységét a faj-, nyelv-, valláskülönbség nem teszi lehetetlenné. Legvilágosabb példa erre a politikai organisatio két ellentétes véglete: az orosz birodalom és a republikánus Észak-Amerika.” Kossuth 1867. augusztus 20-i levele a váci választókhoz. KLI VIII. 43. 402 MOL R 90. I. 2670. 41., 46-47. 403 KLI II. 145. 404 „Én nemzetekről szólottam, tehát történelmi alappal biró állami személyességekről, nem nemzetiségekről.” Kossuth 1867. szeptember 28-i levele a Pesti Napló szerkesztőjének. KLI VIII. 88. Lásd még Kossuth 1871. november 5-i levelét Helfy Ignácnak. „Minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, a mely a történelem által országos jelleggel felruházott territoriumon, történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bir, ezen történelmileg jogosult nemzeti individualitás birtokában nemzet, szabad nemzet, saját ügyeit önállólag kormányzó elégedett nemzet lehessen.” KLI VIII. 387. „Spanyolország független. A spanyol nép nemzet.” KLI VII. 429. 405 KLI IX. 384. után ?; Závodszky, 2004.

103

meg.406 Azonban a modern nemzettudatok, bármily mélyen is itatják át később a közösség tudatát és teremtik meg kultúrája elsődleges rétegeit, megkonstruált közösségi tudatok. Ezt a közös intézményeknek, az azonos jogi helyzetnek, a közös történeti múltnak, az együttélés hagyományainak, vagy a közös feladatmegoldásoknak integráló erőt tulajdonító, közösségi szolidaritást hangsúlyozó politikai nemzet esetében könnyebb belátni. De így volt ez a nagyobb emocionális töltettel bíró, később egyértelműbb azonosulást kiváltó tényezőkkel is, vagyis a nyelv, a hagyományok, az erkölcsök, a kultúra egységét is meg kellett teremteni, vagy olyan kategóriáknak, mint a jellem, lelkület, szellemiség azonosságát hangsúlyozni, mert a másoktól megkülönböztető jegyek, sem történetileg, sem pedig a természettől fogva nem voltak adottak, hanem ki kellett azokat alakítani és terjeszteni egy meghatározott közösségre. Ezt az összefüggést a modern kor individualizmusa is megerősíti, ami, miként volt erre példa a reformkori Magyarországon is, az egyén választási lehetőségét hangsúlyozza, a már kiformálódott nyelvi-kulturális identitások között. Kossuth politikai alapon szerveződő, elsősorban állampolgári közösséget feltételező nemzetértelmezésével nem vállalkozott eleve lehetetlen feladatra, még akkor sem, ha később a nemzeti fejlődést a nyelvi-kulturális közösségtudat határozta meg, ami sokkal nagyobb érzelmi azonosulást tudott kiváltani, mint a politikai-jogi közösségi tudat. Kossuth nem tagadta a nyelvi-nemzeti elv jelentőségét, de nem nyilvánította azt az államszervezés kizárólagos tényezőjének, ellentétben azon politikusokkal, akik épp az etnikai elv alapján akarták a térséget átszervezni.407 A nemzetiséget társadalmi érdeknek tekintette, s a valláshoz hasonlította. Úgy vélte, a felekezetek jogot és egyenlőséget igényelhetnek az államon belül, de azt már nem, hogy az állam vallási alapon legyen szervezve. Így sem egy nyelv, de „még a complet nemzetiség sem igényelheti azt, hogy ő legyen egyedüli factora a status organismusának”.408 Alkotmányterve 1859-es változatában is elutasította, hogy a nyelvi nemzetet tekintsék az államok alapjának, mivel az „állam nemzetet feltételez, de a „nemzet”-nek nem nyelv egyedüli criteriona. Nyelvegység még nem képez nemzetegységet, s nyelvkülönbség nem akadályoz nemzetegységet.”409 Érvei egyértelművé teszik, hogy Kossuth egy nyelvi-kulturális közösséget még nem emelt a nemzet rangjára, mert azzal szemben a történeti múltban gyökerező, hosszabb történeti fejlődés során kialakuló politikai-szervezeti, vagy civilizációs, fejlődésbeli kritériumokat is támasztott. A nemzetet mindig politikai közösségnek tekintette, fogalmát historizálta, de átjárhatónak is tartotta a két kategóriát, hisz a történelem folyamán nemzetekből népek, népekből nemzetek válhattak.410 A megkülönböztetés érdekében a történeti érvelést alkalmazta. Mindig különbséget tett a történeti múlttal és a politikai szervezettség nagyobb hagyományaival rendelkező magyar, horvát és szlavón nemzet, illetve a többi, csak népnek, népfajnak, nemzetiségnek nevezett kisebbségi csoportok között. A históriai jog alapján a Dunai Szövetség tervezetében Horvát-Szlavónország különválását, sőt önálló állami létét is elismerte: „én ezen országokat [ti. Horvát-, Tót- és Dalmátországok] mind jogilag, mind tényileg, mind területileg nemcsak nemzetiségeknek, hanem nemzetnek, souverain individualitással bíró államoknak vallom, melyek kirekesztőleg magok bírnak souverain joggal magokról rendelkezni.” Sietett azonban hozzátenni, hogy Erdély más elbírálás alá esik, mert erdélyi nemzetiség nincs, azaz Erdély lakossága nem alkot egy történetileg kialakult politikai nemzetet, hanem az különböző

406

Ludassy, 1996.; Debreczeni, 2001. 519-523., 526-527.; S Varga, 2002. 37-62. Ballagi, 1919. 18.; KLI II. 198. 408 Ács, 1943. 41. Vö. KLI II. 145. 409 Spira, 1989. 54. A „nyelv egysége még nem képezi s a nyelv különbfélesége nem akadályozza a nemzeti egységet.” KLI VII. 372. 410 Kossuth nemzetértelmezésére Kávássy, 1963.; Kávássy, 1966. 117-129.; Kávássy, 1970. 407

104

nemzetiségekből áll.411 Alkotmánytervében a históriai különbségekre hagyatkozva állapította meg eltérően a nemzetiségeknek juttatandó jogok és engedmények körét.412 Kossuth azzal, hogy elutasította az etnikai elv túlhangsúlyozását az államszervezés terén, a nemzetiségeknek juttatott területi alapú és tartományi szintű autonómiával szemben is érveket talált. Alapvető érve az volt, hogy meghatározhatatlan az a lakosságszám, ami alapján a nyelvi közösség az egyenlőség érdekében igényt formálhat külön jogokra a többséggel szemben. Már hivatkozott amerikai beszédében úgy érvelt, hogy a tisztán etnikai elven történő területi felosztás törekvése állandó harcok forrásává válik, amiben a hódítás szelleme nyilvánul meg, s ami zsarnoksághoz vezet, vagyis ellentétes a szabadsággal.413 Magyarországon ráadásul a nemzetiségek több vidéken is keverten helyezkednek el, ezért képtelenség etnikailag tiszta területi egységeket kialakítani, így a nemzeti mozgalmak által igényelt területeken, főként a szerbek követelte Vajdaságban, más nemzetiségek is élnek, amik kisebbséget, együttesen esetleg még többséget is alkotnak.414 Kossuth az etnikai csoportok kevert elhelyezkedése miatt nem tartotta célszerűnek a nemzetiségi kerületek kialakítását, ám nagyra értékelte az önkormányzatok szerepét, ezért azt javasolta, hogy a nemzetiségek érdekeik képviseletét és védelmét ne területileg elkülönült önkormányzatokban, hanem egyesületekben biztosítsák: „Társadalmilag kell azt [ti. a nemzetiségi érdeket] előmozdítani a statusban, nem pedig a status felibe emelni, mi a status felbomlását vonná maga után.”415 Alkotmánytervében kifejtett és többször megismételt a nemzetiségi önkormányzatra vonatkozó javaslata nem nyugtatta meg a nemzeti kisebbségeket, hisz a társadalmi szervezet éppen területi érvényű hatósággal nem rendelkezett volna. Teleki viszont épp a „collectiv nemzeti élet” utáni vágyát ismerte fel a nemzetiségi mozgalmaknak, azt hogy saját területükön és az ott élők felett ők akarnak rendelkezni a normaalkotási és igazgatási jogosítványokkal, ezért 1849 tavasza óta, többször is megismételve, azt hangoztatta, hogy legalább a szerbeknek és a románoknak biztosítsanak saját gyűlést, statútum alkotási joggal, és belső adminisztrációt.416 Kossuth a szabadság elve és a nemzeti elv közt feszülő ellentmondások áthidalására a föderalizmus gondolatától várt a legtöbbet. A föderatív elv, ami a magyar politikai publicisztikában sem volt ismeretlen, az 1848-as év sodrában meglehetősen népszerű és rugalmas gondolat volt. Épp úgy szóba jött új államalakulat szervezésénél, felélesztésénél, sőt egy egész térség politikai kapcsolatrendszerének tervezgetésénél, mint meglévő, történetileg alakult állam vagy birodalom újjászervezésénél. Támaszkodtak rá a Habsburg Birodalmat etnikai alapon reorganizálni akaró politikai erők, akárcsak a nemzeti mozgalmak lendületének lefékezésére törekvők, de még a tartományok történetpolitikai jellegének erősítésén munkálkodó konzervatívokat is megérintette.417 Kossuthot már akkor foglalkoztatta e 411

KLI VI. 19-21. „a horvát-szlavon királyság saját ügyeinek intézésére birt saját tartományi gyüléssel, birt nemzeti önkormányzattal, mi számukra külön poltikai nemzeti létet biztositott s biztositotta nemzetiségük épségét.” KLI II. 139. „Horvátország nemzet, nem csak nemzetiség” Uo. 200. Értekezésében az erdélyi szászokról is azt jegyezte meg, hogy politikai intézményeik és önkormányzatuk révén „magukat egy külön nemcsak faji, hanem politikai nemzetiséggé” konstituálták. Uo. 140-141. Későbbi politikai tervezeteiben azonban már nem tekintette őket politikai nemzetnek. 412 Ács, 1943. 71-73.; Spira, 1989. 75-81. Teleki épp e históriai jogba kapaszkodó érveléssel kívánt gyökeresen szakítani már 1849 tavaszán, amikor azt írta haza, hogy valamennyit szükséges feladni a „corpus jurisból”. TLVM II. 27-28. A históriai jogra támaszkodó magyar felsőbbségi, illetve elsőbbségi igényeket később is elutasította, mint Szemerének írta, „nem akarom, hogy a szent ügy, melynek bajnokai vagyunk, a históriai jog szűk korlátai közé szoríttatva, a territoriális-integritási ellenforradalmi fogalmakon hajótörést szenvedjen”. Teleki 1851. december 30-i levele Szemere Bertalannak. Albert, 1999. 34. 413 Ballagi, 1919. 18-21. 414 Ács, 1943. 30-31., 40-41.; Spira, 1989. 54-55. 415 Spira, 1989. 55. 416 TLVM II. 28., 54., 60. 417 Mérei, 1965.; Heiszler, 1993.; Deák, 1996.; Deák, 1997.; Németh, 2001. 118-124.

105

gondolat, amikor az Egyesült Államok intézményeit még csak olvasmányaiból ismerte, Világos után pedig a térség és Magyarország politikai jövőképének formálásában kiemelt szerepet tulajdonított neki. A föderatív elvet a politikai intézményépítés három szintjén értelmezte. Demokratikus önkormányzat koncepcióját tárgyaló fejezetben már láthattuk, hogy a megyék népképviseleti alapra helyezésével és a hagyományosan széles körű municipális autonómia fenntartásával Magyarország belső politikai rendszerét közelíthetőnek vélte a föderalista berendezkedéshez. Úgy vélte, hogy ezzel a nemzetiségek autonómia igényei is kielégíthető: „egy jó territoriális felosztással — melynél a nemzetiségek főkép tekintetbe véve legyenek, kívánom biztositani minden népiségek departamentalis és communalis autonomiáját, s nemzetiségi életét, szóval mindent amit a józanság, egyenlőség és testvériség kivánhat.”418 A történeti Magyarország területének nyelvek szerinti, tehát etnikai alapú tartományokra osztását ugyanakkor mindig és határozottan visszautasította.419 Még 1862-es konföderációs tervében is elutasította a tartományi felosztást, amikor nyilvánosan a legmesszebb ment az engedményekben, azáltal, hogy 1859-ben taktikai okokból tett, alternatívákat felvázoló javaslatait részben megismételte. Irányi Dániellel folytatott levélváltás eredményeként Horvát-Szlavónországnak ismét felkínálta, bizonyos feltételekkel, az állami önállóságot, egyébként a teljes függetlenség mellett létesített társországi viszonyt preferálta, a kapcsolatot a közös ügyekre szorítva. Erdély esetében a románok megnyugtatására az alternatívát a szoros adminisztratív egység vagy a belkormányzati önállóságot biztosító politikai egység jelentette. A szászoknak és székelyeknek municipális autonómiájukon túl területi érvényű adminisztratív egységét és önállóságát is biztosította volna, megválaszthatnák főtisztviselőjüket és az országgyűlésen is politikai képviseletet nyernének. A szerbeknek „nemzetiségük társas egységé”-nek megalakítását, elöljáró választását, független egyházkormányzatot kínált, de ha ezt kevesellték volna, felajánlotta, hogy a szerbek által „compact”-an lakott városokból és helységekből a Szászföldhöz hasonlóan megalakulhasson a Szerb Vajdaság.420 Ugyan alternatív javaslatainak egy részét nem engedte, hogy Irányi publikálja, de azokat kisebbnagyobb módosításokkal megismételte a Dunai Szövetség tervezetében. Ebben felvetette Erdély autonóm állammá válását, de Magyarországgal a perszonáluniós viszonyt akkor is fenntartaná. A tervezethez fűzött „Felvilágosítások”-ban erről a lehetőségről már nem szólt, miként a szászok és a székelyek autonómiájáról sem, a választást Erdély adminisztratív uniója vagy autonómiája közt állította fel. A „Felvilágosítások”-ban perszonáluniós kapcsolatot javasolt Horvát-Szlavónország és Magyarország közt is, ha az az önálló államiság útjára lépne. Nem említette a Szerb Vajdaságot sem, hanem a szerbek lakta területekből két új megyét alakított volna ki, akár egybe nem függő területtel, ahol a szerb nyelv politikailag is érvényesülne. Ugyanakkor ismét kijelentette, hogy az „az ország territoriális integritása s politikai egysége azon határ, melyet a nemzetiségi kérdések elintézésénél szentnek és sérthetlennek kell tekinteni. […] az országnak nyelvek szerinti feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását hongyilkosságnak tartom.”421 418

Horváth, 1964. II. 230. Már 1849-ben úgy vélte, hogy a politikai nemzet elkülönített területtel kapcsolódik egybe, amin élhet többnyelvű nép, de képtelenség azt nyelvek szerint territóriumokra osztani. Kossuth 1849. július 5-i levele Simonffy József alezredesnek. KLÖM XV. 662-663. Deák, 1932. 542., 606.; Ács, 1943. 31., 41.; Horváth, 1964. II. 229-231. Lásd még Kossuth 1850. április 14-i levelét Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 15.; Spira, 1989. 54.; Kossuth 1852. február 15-i levele Nemeskéri Kiss Miklósnak. Horváth, 1964. II. 290.; Kossuth 1867. szeptember 15-i levele Bihar vármegyéhez. KLI VIII. 60. 420 Koltay-Kastner, 1949. 66-70.; Spira, 1989. 45-48., 75-86.; MOL R 90. I. 2722. 421 Pajkossy, 2002/a. 952-953.; KLI VI. 18-22. Az idézet a 19. lapon van. Spira György a változtatásokat és annak 1862-es megismétlését úgy értékeli, hogy Kossuth egy évtized alatt „Magyarország föderalizálásának egyik programadójává” vált. Spira, 1989. 34. Ez persze az elmondottak alapján nem állja meg a helyét. 419

106

Kossuth azonban nemcsak a nyelvek szerinti, hanem minden egyéb szempontú tartományi felosztást is elvetett. Teleki, aki párizsi tartózkodása alatt maga is a föderatív eszme hatása alá került, úgy látta, hogy a Kossuth által javasolt „communalis, megyei, igazságszolgáltatási, egyházi és iskolai dolgokat illető concessiokon kivül” az „oláhoknak és szerbeknek még provincialis gyülést” is engedélyezni kell, ahol belügyeiket a „törvény korlátai közt” maguk intézhetik.422 Kossuth attól tartott, ha a szerbeknek és a románoknak megadják a területi autonómiát, akkor a szlovák, a német és a ruszin nemzetiségi mozgalmak is követelni fogják azt. Szerinte, ha a nemzetiségeknek „territoriumot” különítenek el, akkor azokat „statusokká” alakítják, és elszakadásra ösztönzik őket. Ráadásul egy ilyen felosztás esetén saját területén a magyarság is csak provinciális életet élhet. Ha a nemzetiségek „provincialis status existentiát” nyernek, akkor a szuverenitás mindenhol sérülni fog, még a közös törvényhozás keretei közt sem lesz fenntartható a tartományok függő helyzete, hisz azok mindig föderációra, teljes egyenlőségre, az alávetés minden elemének felszámolására fognak törekedni. Kossuth szerint nem lehet összeegyeztetni a közös törvényhozást a tartományok belügyi önállóságával — miként Teleki gondolta —, csak a közös ügyek körét lehet pontosan meghatározni, azt, hogy mi nem tartozik a tartományok hatáskörébe. De a legfőbb veszélyt abban látta, hogy mindegyik nemzetiség a szomszédos, vele rokon nemzethez fog vonzódni, és végül a tartományok el fognak szakadni Magyarországtól. Eszerint az érvelés szerint az államban összpontosult szuverenitást nem látta megbonthatónak, hogy egyes tartományok azt felosszák maguk közt, illetve csorbítsák azt. Az autonómiát az egyén jogaiból és közösségi szerveződéseiből vezette le, nem pedig az állami egységes szuverenitás megosztásából. Tartott az ország felbomlásától, ezért a históriai jogra is hajlandó volt hivatkozni a tartományi felosztással szemben. „[É]n pedig egy territoriumot akarok Magyarországnak s ezen territoriumon a közös faj, közös szabadság, közös törvény oltalma alatt egyenlőséget minden nemzetiségnek”.423 Annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy Kossuth ugyanakkor a törvényhatóságok autonómiáját nem tartotta a központi törvényhozásra és kormányzásra veszélyesnek, sőt igényelte is, hogy beleszólást nyerjenek az országos politikába. Az Egyesült Államok példájára is hivatkozott Telekivel szemben, mondván, hogy ott „egymástól független statusokat” föderáltak, azaz „territoriumokat foederaltak, nem nemzetiségeket, s ép ezért nem félhetnek nemzetiségi tekintetben dissolutiotól [felbomlástól]”. Ez az érv 1862-ben már úgy hangzott, hogy az Egyesült Államok esetében közös uralkodói felsőbbség alatt álló, külön adminisztratív autonómiával rendelkező gyarmatok léptek unióra, amik korábban nem voltak nemzetek, s egyikük sem rendelkezett „állami personalitással”. A dunai konföderáció esetében viszont különböző nemzetek, különböző államok szövetkeznek néhány közös érdek végett, de nem mondanak le „állami personalitásukról”, sőt jogukban áll ki is lépni a szövetségből.424 Teleki következetesen ragaszkodott a tartományi jogok biztosításához, mert csak így látta megvalósíthatónak azt, hogy Magyarország a térség politikai berendezkedését átformáló és függetlenségét is biztosító konföderációnak szervező ereje legyen.425 Kossuth a Habsburg Birodalom helyén létrejövő és a nagyhatalmak expanziójától a kis nemzeteket megvédő, azok szabad fejlődését biztosító konföderációnak lelkes hívévé vált, s több tervezet kidolgozásának is részese lett. „Én Magyarországot akarom foederalva látni Szerbiával, Croatiaval, Moldva422

TLVM II. 54., 60. Deák, 1932. 541-542. 424 Deák, 1932. 542.; Ács, 1943. 39. KLI VI. 15-16. Vukovics 1851. március 17-i Kossuthnak írt levelében szintén úgy látta, hogy az amerikai és svájci föderációban nem a nemzetiség volt a szövetkezés és az egyes „statusok” autonómiájának kiindulópontja, míg a Bălcescu-féle tervezetben a Magyarországon régóta együtt élő nemzetiségek tartanak a külön államiság felé. Horváth, 1964. II. 272-273. 425 Teleki 1848. október 10-i levele Kossuthnak. TLVM II. 16., 28. 423

107

Oláh és Lengyel Országgal stb., de Magyarországot foederált az az egymástól független provinciákká felosztva látni: nem.”426 1850-es tervezetében Magyarországot a létesítendő konföderáció centrumának tekintette. Eszerint a konföderációt független államok alkotják, amelyek egymás területi és önkormányzati függetlenségét nem csorbítják, s az a cseh, lengyel, román, szerb, szlavón, horvát, dalmát és magyar nemzeteket foglalja magába, amelyeknek biztosítja „saját históriai terrenumán status existentiáját”. A szövetség a térséget fenyegető nagyhatalmi, főként orosz törekvések elhárítására alakul védelmi célokkal és gazdasági közösségként, meghatározott közös ügyekkel és azokat kezelő intézményekkel.427 Kossuth kezdetben azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a konföderáció a Török Birodalom névleges szuverenitása alatt jön létre. Szüksége volt Törökország támogatására Oroszország és Ausztria ellen, s mivel a jövőbeli konföderáció balkáni tagjai még a Török Birodalomhoz tartoztak, nem akart azok függetlenségének ösztönzésével konfliktust előidézni a Portával. Úgy vélte, hogy Törökország csak akkor állhat élére a konföderációnak, ha Szerbiának, Moldvának és Oláhországnak „tágabb nemzeti s politicai függetlenséget és szabadságot” biztosít.428 Teleki a török szuverenitás kiterjesztését nem tartotta jó ötletnek.429 Kossuth nemzeti szempontból is a föderatív berendezkedésben látta a szabadság biztosítékát: „Én a valódi szabadságot csak foederatio alakjában vagyok képes avvagy csak képzelni is.” Ám a föderatív elvet nemzeti céljaihoz idomította, csak a municipiumok, a megyék és az államok szintjén fogadta el, a megyéknél nagyobb területi önkormányzatok, a tartományok esetében elutasította azt.430 A függetlenség, a demokratikus önkormányzás és a szabadság elveit letisztult formában képviselő emigráns megpróbálta a nemzeti-nemzetiségi autonómiákat is beilleszteni politikai rendszerébe, elsősorban azért, hogy a hazai nemzeti kisebbségek igényeit megnyugtatóan rendezze. Azonban a politikai jogok kiterjesztését, a népszuverenitás és önkormányzat elveit képviselő szabadság-felfogását nem tudta a nemzeti törekvések céljaival teljes összhangba hozni. Ezért a nemzetiségek vonatkozásában csökkenteni próbálta a nemzeti elv jelentőségét, elutasította területi autonómia igényüket, és következetesen tagadta az ország belső föderalizálásának célszerűségét, azaz a nemzeti elvet alárendelte a szabadság elvének. A magyarok vonatkozásában viszont kitüntetetten kezelte a nemzeti célokat, a nemzet ügyét az európai szabadság ügyévé emelte, így a szabadságbővítéssel, az autonómiák kiterjesztésével a nemzeti közösségalakítást kívánta erősíteni. A nemzeti mozgalmak közt már nem tudta az egyenlőség elvét teljesen érvényesíteni. E megkülönböztetést jórészt históriai érvekkel indokolta, nemzetként, politikailag, jogilag és területileg is elkülönülő közösségként csak azokat a közösségeket ismerte el, amelyek a történeti múltban is rendelkeztek politikai-területi szervezettséggel, vagy annak hagyományával.431 De a nemzetiségi kérdés rendezése nemcsak a függetlenség feltétele volt, Kossuth azt hangoztatta, hogy egy független államban a nemzeti kisebbségek ügye, jórészt társadalmi dimenziókban, sokkal könnyebben megoldható, mint a nemzeteit integrálni képtelen Habsburg Monarchiában.432

426

Deák, 1932. 542. Lásd még Kossuth és Batthyány 1850. január 18-i megbízólevelét Carosininak. Hajnal, 1927. 664.; Kossuth 1850. április 18-i levele Telekinek. Horváth, 1964. II. 219.; Ács, 1943. 26., 31.; Horváth, 1964. II. 221-223.; Spira, 1989. 12-13. 427 Ács, 1943. 39., 41-44. 428 Horváth, 1964. II. 209., 221-223., 227.; Ács, 1943. 43. 429 MOL R 90. I. 692. Ellenérveit Batthyány Kázmérnak is kifejtette 1850 tavaszán. Horváth, 1964. II. 224-226.; TLVM II. 54-55., 59-60. 430 Ács, 1943. 39-40., 41. Az idézet a 39. lapon van. 431 Kossuth 1851. szeptember 22-24-i kiáltványa. Jánossy, 1944. 609. A nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásáról Szabad, 1975. 563-564.; Szabad, 1977. 175-177.; Gergely, 1987/d. 302-303.; Deák, 1998. 833.; Gergely, 2002/b. 82-84.; Gergely, 2003. 41-42. 432 KLI VII. 373.

108

VI. Kossuth „világképe” és biblikus nyelvhasználata Kossuth vallásosságáról ellentmondásos vélemények jelentek meg a szakirodalomban. Többen megjegyzik, legújabban Miskolczy Ambrus, hogy Kossuth a felvilágosodás racionalizmusával fordult a valláshoz és főként fiatalkori munkáiban kritikával illette a bibliai történeteket, s a tételes vallásokat mitológiának tartotta.433 Ezt a racionális szemléletet, az ember szabad meggyőződésének hangsúlyozását látszik alátámasztani egy későbbi nyilatkozata is: „lelkemben jól érzem magamat Luthernek ama tana mellett, mely a lelkiismeretet emancipálta, midőn a keresztény vallás kútfejének a Szentírást, az edénynek pedig, mellyel azon kútfőből meríteni kell, nem bármi néven nevezett tekintély dictátorságát, hanem az észt, az egyéni szabad ítéletet jelölte ki, melynek nincs megtiltva semmi syllabusok által, hogy azon másik, azon nem írott könyv revelatioiból is merítsen, melynek neve: természet, s melynek úgy a porszemben, mint a virágok myriádjaiban nyilatkozó örök törvényei örök törvényhozóra vallanak.” 434 Azonban a természet vizsgálata is, amit Kossuth szívesen művelt, arra a következtetésre vezették, hogy léteznie kell egy örök törvényhozónak, ami felfogásának akár panteista jelleget is kölcsönözhet.435 Mások egyértelműbben a panteizmus nyomait vélik felfedezni Kossuth vallásosságában, amit az előbbieken kívül az is erősít, hogy gyakran hivatkozott a természetjog kulcsfontosságú fogalmára az igazságosságra, és azt szerette összekapcsolni az isteni igazságossággal és gondviseléssel.436 De a gondviselésbe vetett erős hitére és elmélyült bibliaismeretére hivatkoznak azok, akik vallásossága mellett érvelnek.437 Közismert, hogy Kossuth többféle felekezet iskoláiban végezte tanulmányait. Ez nemcsak vallási toleranciáját erősítette, hanem hitelvi kötöttségeit is lazította. Piarista nevelőire 1848-ban és a nyolcvanas évek elején is úgy emlékezett, mint akik a hazafias érzéseket táplálták belé. Az újhelyi iskola igazgatója maga figyelmeztette Kossuth apját, hogy fia evangélikus hitoktatásra szorul. Mindenesetre istenhite nem igazán volt konform egyháza hittételeivel, mégha magát olykor meggyőződéses protestánsnak nevezte is. Támogatta a hazai protestáns felekezetek egyesülésének ügyét, s amikor a folyamat elakadt, egyik magánlevelében azt is felvetette, hogy elhagyja „magyar nemzetellenes” egyházát és áttér reformátusnak.438 Az, hogy a tételes vallásokat mitológiának tartotta, de mélyen hitt a gondviselésben csak erősítik istenhitének közvetlenségét, a vallási formáktól, kötöttségektől történő megszabadulását. Ugyanakkor életpályájának voltak olyan szakaszai, fogsága, a szabadságküzdelem leverése, internáltsága, családtagjai elvesztése, amik a lélek spirituális vonzódásait erősíthették. Számos magánlevelében utal, vagy fejti ki Istenbe vetett hitét, de ezek a kinyilatkoztatások a nyilvánosságnak szánt beszédeiben és írásaiban is gyakran megjelennek. Az nyilvánvaló, s a téma kutatói is hangsúlyozzák, hogy Kossuth nagyon jól ismerte a Szentírást, s szövegei tele vannak bibliai képekre, gondolatokra utaló megjegyzésekkel. Néhány példán keresztül bemutatom, hogy politikai beszédeiben, nyilatkozataiban miként jelenik meg a bibliai nyelvhasználat, a bibliai képek hogyan szervezik a szöveget, s milyen szerepet kapnak az érvelésben. 433

Barta, 1966. 14-19.; Zakar, 2004. 43., 44-45.; Miskolczy, 2005/a. 38., 41. KLI X. 132-137. 435 Fabinyi, 2004. 28. 436 Fabinyi, 2004. 27. „Önök tudják, hogy nincs más kódex, mint a természet és a természet istene.” Beszéde a new yorki ügyvédek előtt. Várnai, 1894. 293. „Van gondviselés, igazságos, jóságos gondviselés, és ebben bízom én a vallás teljes lelkesedésével.” Beszéde a kongresszusi képviselők bankettjén. Pulszky, 1958. II. 87. Vö. Fabinyi, 2004. 26. 437 Hegyaljai Kiss, 1940. 22-23.; Zakar, 2004. 43. 438 Zakar, 2004. 43-44.; Fabinyi, 2004. 19-20., 25., 36. 434

109

Kossuth hírlapi cikkeinek jó részében és politikai beszédeiben gyakran fordulnak elő közvetlen bibliai idézetek, utalások, vagy áthallások. A Pesti Hírlap egy korai számában [] egy hivatalos személy visszaéléséről szólt az egyik tudósítás. Kossuth a nagyon ismert, mármár szólássá vált bibliai idézettel, „Legyen tinéktek hitetek szerint”, a tévhitekkel, tévedésekkel szemben szólal fel.439 A közelmúlt parasztfelkelésére hivatkozva úgy látja, hogy a csend és a türelem nem a megelégedés, a szociális feltételek elfogadásának következménye a hazai társadalomban. A kiegyezés ellen írt egyik cikkében már nem egyes személyek, hanem a közösség egésze, a nemzet a megszólított. Őt figyelmezteti az ismert szólással tévhitére, tévedésére, ha a történelem által halálra ítélt „osztrák dynastiá”-hoz köti sorsát: „Ha így akarja a nemzet; legyen neki hite szerint.”440 A Hetilapban a polgári átalakulás érdekében a jobbágyfelszabadítás hatékonyabb módját sürgette. Pál apostol szavait idézte annak kifejezésére, hogy hiábavaló minden olyan törekvés, ami nem az érdekegyesítést szolgálja. „Bizony, bizony mondom, minden jó szándoku törekvésünk hazánk jövendőjének biztosítására „pengő ércz és csengő czimbalom”, ha a néppeli egyesülés moralis alapjára nincs fektetve.”441 A cikkeiben gyakran a krisztusi fordulattal megszólaló Kossuth nyilván mondandója súlyát akarta nyomatékosítani. Az említett bibliai idézetek is ezt a célt szolgálják, hisz eredeti kontextusukból ki vannak emelve, s a szerző célja sem az, hogy pontos bibliai jelentésüket adja vissza. 1852. április 21-én a New Yersey állambeli Newark-ban mondott beszédébe számos bibliai idézetet beemelt. Azonban azzal a kiegészítéssel, hogy a szentenciák nemcsak az egyének, hanem a nemzetek életére is igazak. Pár héttel korábban Columbusban úgy állította szembe kora uralkodó eszméjét, a demokráciát a zsarnoksággal, mint ahogy a menny és a pokol kizárja egymást.442 Már közvetlen politikai tartalma van annak, amikor az 1848-as törvényeket megtestesült igének nevezi. A politikai nyelvben közhasználatú, profanizált bibliai kép természetesen az akkori eszmék jelentőségét és azoknak a törvények által történő megvalósítását emeli ki.443 De Kossuth nemcsak bibliai szólásokat, hanem történeteket, példázatokat is átemel szövegeibe. Tervezet és rohanás című cikkében Jézusnak a farizeusokkal folytatott vitáját említi, hogy szabad-e az ünnepnapon gyógyítani, jót cselekedni. Ezzel a változásoktól idegenkedőket, a reformokat akadályozókat, késleltetőket kívánta meginteni.444 Széchenyi a negyvenes évek elejétől élesen bírálta Kossuth nézeteit, többek közt közvéleményértelmezését, állandó hivatkozását a népre, a többségre. Egyik polemikus cikkében azzal érvelt, hogy a nép Jézust kisebbségben hagyta Barabással szemben, tehát ítéletében nem lehet megbízni. Kossuth válaszában nem vitatta az evangéliumi történet üzenetét, csak a történetből levont következtetései voltak mások. Nem tekintette a népet tévedhetetlennek, de hangsúlyozta, hogy a nép mindig ítél. Amiből számára nem az következett, hogy hízelegni kell a nép ítéletének, hanem az, hogy amit egy értelmes ember a közre nézve jónak tart, ahhoz meg kell nyerni a közönség helyeslését is. Úgy vélte, hogy alkotmányos országban a népet saját beleegyezése nélkül, még csak boldogítani sem lehet.445 Ezzel bírálatot mondott Széchenyi azon felfogása felett, hogy a népért való tevékenységbe a népet nem kell bevonni.

439

Ismét egy ütlegvirtuóz s az önkényura. Pesti Hírlap 1841. 35. sz. „Legyen néktek a ti hitetek szerint.” Mt. 9:29. 440 Magyarország sírásói. Negyvenkilencz 1867. 4–5. sz. Idézi Szabad, 1994. 253. 441 A teendők legfőbbike. Hetilap 1846. 60. sz. Ugyanez a fordulat a Hetilap 1846. 20. számában Peel s viszhangjai. „Ha […] szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.” 1Kor. 13:1. 442 Ballagi, 1919. 33.; Pajkossy, 1998. 117. 443 „…azon igék, melyek 1848-ban testté váltak” KLI X. 99-102.; Szabad, 1994. 283. 444 Pesti Hírlap 1842. 108. sz. 445 Közvélemény. Pesti Hírlap 1843. 218. sz.

110

Newarki beszédében Jónás próféta történetével intette az Egyesült Államok népét, hogy ne legyen közömbös fontos ügyekben, így a magyarok szabadságküzdelmében. A Jelenések könyvéből vett idézettel, „ne vegyünk részt más emberek bűnében” már arra szólított fel, hogy egy nemzet se vegyen részt a másik bűnében azzal, hogy közömbösen nézi, hogy az megsérti az emberiség nagy törvényeit.446 Az iratai kiadásán dolgozó idős Kossuth saját szerepét a magvetőjéhez hasonlította, aki már csak az elkövetkező nemzedékekben bízik. Az általa elvetett mag, ha nem hullik sziklára, csak bennük sarjadhat ki. Kossuth e magnyilatkozásokat, példázatokat is kiragadta eredeti kontextusaikból, s kiterjesztette azok tartalmát. Oly módon, hogy azok ne csak politikai, hanem erkölcsi üzeneteivel is összhangban legyenek.447 Kossuth közösségi megszólalásaiban is gyakran kijelentette Isten létét és hogy hisz az isteni gondviselésben. Az isteni gondviselés és igazságosság állandó hivatkozási alapja lett. A Hetilap vezércikkében is kinyilatkoztatja istenhitét, meglehetősen profán kontextusban, a gazdasági szabadság és a védvám kérdéseinek összefüggéseit fejtegetve. Az Isten létezésére hivatkozott, amikor az áprilisi törvények vitájában a törvényhatósági önkormányzat fenntartása mellett érvelt: „a felelős parlamenti kormány szabad municipalitásokkal össze egyeztethető, […] én miként az istenség létezéséről, ugy arról is meg vagyok győződve, hogy e kettő össze egyeztethető.”448 Egy korábbi országgyűlési beszédében is azzal érvelt az önkormányzatok szükségessége mellett, hogy az egész emberiséget szeretettel csak üdvözítőnk, „kit istenfiának nevez a vallás” képes körülölelni, az embereknek viszont szűkebb körben működő intézményekre van szükségük.449 A szabadságharc alatt még többször hivatkozott az isteni igazságosságra. A magyarok ügye és küzdelme igazságos, amit Isten segítségével sikeresen fognak megvívni.450 A békeküldöttség elutasítása után mondott országgyűlési beszédében Isten létére és igazságosságára hivatkozott, annak alátámasztására, hogy a nemzet áll a törvényesség talaján, s a törvényt az uralkodó sértette meg: „ha van még az egekben Isten, miről kételkedni nem fogok soha ez életben — mert hiszen az élet támaszát veszteném el általa —, ha van igazságos Isten, lehet-e hogy megáldja az ily alávaló, az emberi nyelven ismert szavakkal eléggé nem bélyegezhető, irtózatosan istentelen bánásmódot, melyet elkövetnek?”451 Az isteni gondviselésbe vetett hite alapján, s az ügy szentségére hivatkozva hitt a katonai győzelemben. „Én hiszek Istenben, ügyünk igazságában, s a nemzet erejében.”452 Hasonló képek, frázisok korábbi szövegeiben is előfordultak. A reformok iránt elkötelezetteket „az igazság papjai”nak nevezte, a közteherviselést pedig szent ügynek minősítette.453 Saját megnyilatkozásai fedezeteként, politikai szándékai és személyes moralitása alátámasztására is szívesen hivatkozott Istenre. 1848. július 10-i beszédében kijelentette, hogy vállalja a felelősséget mind Isten, mind pedig az emberek előtt, de máskor sem riadt vissza attól, hogy szavait „Isten ítélő széke előtt” is megítéljék.454 Kossuth a trónfosztáskor is Isten 446

Ballagi, 1919. 32-34. Vö. Szabad, 2004. Iratai negyedik kötete, amelynek előszavát Kossuth megírta, de csak halála után jelent meg. KLI IV. VIII.; Szabad, 2004. 448 „hiszek istenben, hogy a melly sebeket a szabadság sujtand, a szabadság meg is orvoslandja.” Peel s viszhangjai. Hetilap 1846. 20. sz.; 1848. április 3-i beszéde. KLÖM XI. 722. 449 1848. február 18-i beszéde. KLÖM XI. 549. 450 1848. november 19. KLÖM XIII. 495. „Tökéletes hittel és reménnyel vagyok igazságos ügyünk győzelme iránt, hiszek istenben és hiszek vitéz seregeink kitűrésében, bátor, férfias, hű magokviseletében” 1848. december 31-i beszéde. KLÖM XIII. 942-943. 451 1849. január 13-i beszéde. KLÖM XIV. 111.; Pajkossy, 1998. 91-92. 452 1849. július 2-i beszéde. KLÖM XV. 644. Lásd még 1849. április 14-i beszédét. KLÖM XIV. 874. 453 Adózzunk. Hetilap 1846. 103. sz. Lásd még uo. „Velünk lesz isten is, az igazság.” 454 KLÖM XII. 414.; „az én szavamnak hidjetek, mert én nektek igazat szólok, mintha Isten ítélő széke előtt állanék.” 1848. december 8-i kiáltványa Békés megye népéhez. KLÖM XIII. 673-675. Szabad, 1994. 133. Lásd még 1849. július 2-i beszédét. KLÖM XV. 641-645. 447

111

ítéletére és a világ közvéleményére hivatkozott, s kijelentette, hogy a hitszegő dinasztia mind az emberi, mind az isteni törvényeket megsértette.455 Máskor a nemzet ügyét Istennel és a történelemmel ítéltette meg.456 Istenre és a történelemre történő együttes hivatkozás gyakori fordulata volt. A természetjogi felfogású Kossuth az isteni igazságosságra való hivatkozással is az ember természetének megfelelő alapelvek, a jogeszme és az igazságosság érvényesülését hangsúlyozta. Ez alapján a politikában, és a politikus cselekedeteiben is a moralitás érvényesülését vallotta. Columbusban mondott beszédében egybe is kapcsolta a természeti és isteni törvényt: „Nemzetem fel fog kelni […] a természeti és az isteni jog örök elvei nevében”.457 Saját politikai meggyőződését, alapelveit is szívesen hasonlította a hitbeli meggyőződéshez vagy a valláshoz. Hol szabadság-felfogását, hol hazafiságát, majd az emigrációban már demokrata önmeghatározását nevezte hitvallásának. „Én a szabadság embere vagyok. […] E religiomat a statusgazdászat számvető mezején sem tagadom meg.” A „hazafiság religiójának mindnyájan felszentelt papjai vagyunk”. „Demokrata vagyok […] E hitnek élek, e hitért kész vagyok meghalni, s mert a tökéletesedést hiszem az emberi nem rendeltetésének, e religiómnak győzelmét is hiszem, szentül, mint Istennek lételét.”458 De legismertebb ebben a sorban az a fordulat, amikor függetlenségi elveit tekinti hitvallásának. „Nekem hazánk függetlensége polgári hitvallásom istensége.”459 Vagyis jól látható, hogy a politikai elvek teljesen a vallási, hitéleti toposzok analógiájára, azok morális fedezetével jelennek meg. De térjünk vissza az isteni gondviselésre. Kossuth határozottan úgy véli, hogy a közösség sorsában, a nemzet életében is érvényesül a gondviselés. 1848. március 17-én azt mondta, a jelentős politikai fordulat sodrában, hogy az „eseményekben maga az isten szól”.460 Utolsó követjelentésében az isteni gondviselésre, mint a nemzet életét és történetét formáló erőre hivatkozott.461 A szabadságharc után is kifejezte hitét az isteni gondviselésben, hogy az ország még nem veszett el.462 Kiszabadulásakor fogalmazott kiáltványai szerint az isteni gondviselést látja személyes sorsában, hogy az őt ért csapások súlya alatt nem roppant össze, hanem megerősödött, s abban is, hogy a szabadságért küzdő magyar nemzetnek dicső állást fog biztosítani az európai népek közt. Az újabb szabadságharcban betöltendő nemcsak politikai, hanem már katonai vezető szerepét szintén egy bibliai képpel fejezi ki. A nemzet támogatásával szavai olyan trombita harsogássá válnak, ami alatt a zsarnokság Jerikójának falai le fognak omlani.463 Kossuth az emberek és közösségeik történetében gyakran hivatkozott az isteni beavatkozásra, még a központosítás elutasítására is érvet formált belőle. Szerinte csak Isten lehet jelen mindenhol, s viselhet gondot mindenre, ezért a központosító, túlzottan beavatkozó hatalom „ezernyi kez”-e közt biztosan lesz sok olyan, amely hibázni fog.464 Az isteni beavatkozás sokszor mint egy óvó és vezérlő kéz, mint „Isten ujja” jelenik meg 455

A magyar nemzet Függetlenségi Nyilatkozata. KLÖM XIV. 909. Lásd még Kossuth 1849. április 20-i levelét Louis Napoleonhoz. KLÖM XV. 60-61. 456 1849. július 2-i beszéde. KLÖM XV. 641-645. 457 1852. február 6-i beszéde Columbusban. Pajkossy, 1998. 120. 458 Peel s viszhangjai. Hetilap 1846. 20. sz.; Adózzunk. Hetilap 1846. 103. sz.; Kossuth 1850. április 14-i nyílt levele Adam Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 2. 459 Kossuth 1867. augusztus 5-i levele a jászladányi választókhoz. KLI VIII. 22-34. Hasonlóan fogalmaz egy későbbi levelében: „a honvágy égető szomjával ajkaimon, melynek engedni az esküvel fogadott elvhűség s politikai hitvallásom szent religiója tilt” Kossuth 1883. március 15-i levele Ujfalussy Sándornak. KLI X. 37-38. 460 KLÖM XI. 662. 461 Szentkirályi és Kossuth utolsó követjelentése Pest megye közgyűléséhez. 1848. április 16. KLÖM XI. 743. 462 Az Éjszak-Americai Egyesült Statusok szabad népéhez! Ács, 1943. 27. 463 Kossuth 1851. szeptember 22-24-i, 27-i és november 17-i kiáltványai. Jánossy, 1940. 609., 611., 620.; Jánossy, 1944. 11. 464 Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.

112

értelmezésében. A Galíciában bekövetkezett eseményekről azt jegyzi meg, hogy abban „az istenség mutató ujja nyilatkozik” meg. Ez az ujj int, s azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, az emberek vagy követik azt, vagy ha ellenállnak annak, akkor elvesznek. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a történelmet nem mindig emberek készítik, hanem az isteni útmutatás, gondviselés érvényesül abban. A népoktatási törvény vitájában 1848 augusztusában azt mondta, hogy Isten ujjal mutatta meg a tömegnek rendeltetését. Columbusi beszédében az Egyesült Államok megerősödéséről, fejlődéséről úgy vélekedett, hogy abban az isteni elrendelés nyilvánul meg, ami szintén bizonyítja a gondviselés uralmát.465 Isten tehát az emberi történelem meghatározó irányát is kijelöli. Az isteni gondviselés általános törvények formájában érvényesül az emberek és a nemzetek életében, ami nem zárja ki a szabad akaratot, a szabad választást. Egyik angliai felolvasásán Kossuth önálló tanulmányt szentelt Isten történelemformáló szerepének, „Isten ujja a történelemben” címmel. Az európai történeti fejlődésben három törvényt látott érvényesülni, a szabadság kiteljesedését a társadalomban, a közös érdeket a szabadság érvényesítésében és azt, hogy a nemzetek különbözősége mellett is megvalósul Európában a szabadság közössége. Isten ujja a szabadság érvényesítésének irányát mutatja, mint tűzoszlop halad az európai társadalom előtt. A szabadságküzdelmek is ennek a haladó folyamatnak a részei. Ez az út az egy személy, vagy kevesek kormányzatától halad a sokaság, a nép önkormányzata, a demokrácia felé.466 Kossuth történetszemléletében, mégha metafizikai szintre emelve is, érvényesül a felvilágosodás hite, hogy az emberi történelemnek célja van, és abban tervszerűség uralkodik. Az emberiség útja a keresztény perfekcionalizmusnak megfelelően az ember és közösségeinek tökéletesedése, fejlődése, történetében pedig érvényre jut az igazságosság is. Vagyis mind a társadalmi igazságtalanságok, mind az egyes nemzeteket ért sérelmek a történeti idő folyamán, nem az emberek, hanem csak az Isten által ismert időben, felszámolódnak, kiegyenlítődnek. Isten persze nem determinálja a történelmet, csak kijelöli a meghatározó irányokat és értékeket, aki, illetve amelyik közösség ezt felismeri, az érvényesül, amelyik nem, azt hátrány éri. Az isteni útmutatás, terv, szándék és ítélet a történelem logikájából, a történelmi törvényszerűségekből tudható meg. 1848. április 2-i beszédében a történelmet Isten könyvének nevezte.467 Kossuth gyakran hivatkozott a történelem logikájára és a társadalomban érvényesülő törvényekre. „Nemzetek sorsa nagy vágásokban mozog. Az én nézeteim várhatnak az alkalomra, melyet nem ember teremt, de melyet meghoz a történelem kérlelhetetlen logikája, ha időközben a nemzet önmagát meg nem gyilkolja.”468 Történetszemlélete mégsem volt determinista, a szabad akaratnak, az emberi tényezőnek, a politikában még a körülményeknek is nagy jelentőséget tulajdonított. A politikus a jövőt készíti elő, s a fejlődési törvényszerűségek felismerésében segítségére van a múlt. Mondani sem kell, hogy Kossuthot mennyire érdekelték ezek a törvények. De közvetlenül is szeretett a jövőre utalni. Politikai szövegeiben gyakran él azzal a fordulattal, hogy megjósolja az egyes cselekedetek, mulasztások következményeit, a nemzet jövőbeli sorsát. Egyfajta prófétikus gesztus jellemzi nyilatkozatait. „mindez meg történhetik, meg fog történni valószinűleg, de azért ne gondoljátok, hogy jóslatom nem teljesülend. Én mondom nektek: teljesülni fog; osztozni fogtok a népnek minden terheiben.”469 A prófétikus

465

A teendők legfőbbike. Hetilap 1846. 60. sz.; Kossuth 1848. augusztusi beszéde KLÖM XII.; KLI XI. 258.; Pajkosy, 1998. 119. 466 Finger of God in History. MOL R 90. I. 2635., MOL R 90. I. 2637. Szabad, 1999. Ugyanez a gondolat iratai francia kiadásának előszavában. KLI IX. 384-411. 467 KLÖM XI. 717. „én az isten ujjának a történelem logikájában nyilatkozó törvénykönyvéből olvasom ezt” KLI V. 229-230. Szabad, 1994. 290. 468 KLI VIII. 512.; Benkő, 1994. 469 Adózzunk. Hetilap 1846. 103. sz. „De a nemzetek sorsa kevésbé függ a vak történettől, mint inkább némelly rendszeres combinatiók fejleményétől, s azért itt minden prophetai ihlet hijánya mellett is biztosabban lehet

113

megnyilvánulás, aminek nagy hagyománya van a hazai közéleti kultúrában, mindig közösségi jellegű, a közösség érdekében történik. Kossuth legismertebb prófétálása nem bibliai, hanem egy antik előképre, Kasszandra jósnőre hivatkozik, de a Deáknak és a nemzetnek szóló figyelmeztetés a jövőbe látáson alapul, halálába rohan a nemzet, ha a pusztulásra ítélt Habsburgokhoz köti sorsát. A jövőre utalás figyelhető meg egyik utolsó feljegyzésében is: „az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönnie kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek”470 A reformkorban általános volt az a felfogás, hogy a magyar nemzet törekvéseire, céljaira és sorsára az Isten külön is gondot visel. A magyarok Istene képzet nemcsak Petőfi által vált ismertté, de számos korabeli közszereplő, így Kossuth is hangoztatta. Szerepelt már első könyvtervének előszavában is. A szabadságharc bukása után sokan csalódtak, s megroppant hitük az isteni gondviselésben, különösen a magyarokra irányuló speciális gondoskodásban. Az emigránsoknál még előfordul a „magyarok istene” forma, Kossuth sem veti el, nem ironizálja, hanem átértelmezi. Szintén biblikus áthallással a magyarok istenét az idegen istenekkel állítja szembe, az osztrák-magyar szellemiséggel.471 Gyakran hangoztatott toposz volt a hazai közéletben, a Magyarország a kereszténység védőbástyája kép. Kossuth ezt maga is használja, de át is értelmezi. Míg korábban egy más vallási hagyományra épülő kultúrával szemben védték a magyarok az európai civilizációt, elképzelhető, hogy ugyanezt kell tenniük az északi nagyhatalommal, Oroszországgal szemben.472 A civilizáció és szabadságvédő szerep a szabadságharc alatt már egyértelműen a magyarság azon küldetésévé válik, hogy egymaga tartsa fenn, védje meg a szabadságot. „E nemzet, mellyet a Kárpátok és Adria közé helyeze a Gondviselés — arra rendeltetett, hogy lett légyen a hitérti küzdelmek borus századaiban a kereszténység védfala a hitlenek ellen — és hogy legyen a szabadságharczok dicső korában a szabadság védbástyája hitszegő hatalmak ellen.”473 A küldetésnek aztán hamarosan a kiválasztottság tudat erősítése ad hangsúlyt. Kossuth nem győzi hangsúlyozni, hogy a magyarság Isten választott népe a világszabadság kivívására. Az emigrációban is azt hirdeti, hogy a magyaroknak nem csupán saját szabadságukért kell küzdenie, hanem az európai nemzetekéért is.474 Ohio-i beszédében bibliai képek során keresztül fejezi ki azt a gondolatot, hogy a magyarság vértanúsága, a keresztény nemzetekért, az egész emberiségért hozott áldozata hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államokban kiteljesedhessen a szabadság. Amerika népének szabadsága és függetlensége pedig minden nemzet számára egy új Sínai-hegy, egy új törvényadásé, a nemzetek

jövendőt jóslani.” Kossuth A magyar főrendek 1833-ban című tervezett munkájának előbeszéde. KLÖM VI. 379. 470 Kossuth nyílt levele Deák Ferenchez. KLI VIII. 3-17.; KLI V. 229-230.; Szabad, 1994. 290. 471 KLÖM VI. 387.; Adalék a centralisatioróli fejtegetésekhez. Pesti Hírlap 1842. 119. sz.; KLI V. 229-230.; Szabad, 1994. 290. 472 Szentkirályi és Kossuth utolsó követjelentése Pest megye közgyűléséhez. 1848. április 16. KLÖM XI. 743. Az oroszok elleni védfal szerep lehetőségét már 1833-as munkájában is felvetette. KLÖM VI. 379. 473 Válasz Kassa város nyilatkozatára. 1849. május 12. KLÖM XV. 284-294. A magyarság missziója, civilizáció védő szerepe a külföld tájékoztatására készült, Teleki által írt 1848 decemberében, illetve 1849 januárjában megjelent írásban is szerepelt. Révész, 1952. 424.; Horváth, 1964. 474 „A nemzet rendkivüli erőmegfeszitése, hadseregeinkenek Európában most páratlan vitézsége, és a nép áldozatkészsége oda érlelték Magyarország ügyét, miszerint már most bizton elmondhatjuk: hogy Istennek választott népe vagyunk a világ szabadsága kivivására.” 1849. július 2-i beszéde. KLÖM XV. 641-645. „az isteni gondviselés által ki vagyunk választva nem többé csak magunkért küzdeni, hanem küzdeni az Europai [sic] continens szabadságáért, miként hajdan a kereszténység diadaláért küzdöttünk” 1850. április 14-i levele Czartoryski hercegnek. MOL R 90. I. 739. 21. „mi magyarok, mint egykor a kereszténység védfala valánk, úgy a világszabadság sarkkövévé vagyunk Istentől rendelve.” Kossuth 1851. november 17-i kiáltványa. Jánossy, 1944. 10.

114

önrendelkezéséé. A magyar nemzet az örök természeti és isteni jog nevében fel fog támadni, s a nemzeti függetlenség sarokkövévé fog válni Európában.475 A bibliai képek, hasonlatok, idézetek szövegeket díszítő, vagy az érvelést alátámasztó hatásánál fontosabb az, amikor a biblikus gondolkodás nyomait fedezzük fel. Mint láttuk, Kossuth szabadság-értelmezésében amikor az egyéni szabadság határait kereste, az evangéliumra hivatkozott: „»cselekedj másoknak, a mint kivánod hogy mások neked cselekedjenek.« — A szabadság fogalma polgári társaságban (tehát a jog mezején) nem más: mint tehetség akkint cselekedhetni, mikint ha mindenki cselekszik, egyiknek cselekvési joga, másiknak cselekvési jogát lehetetlenné nem teszi. Tehát a jogoknak olly rendezete, hogy mindenki által, együtt egy más mellett, háboritlanul gyakoroltathassanak. Ez a szabadság criteriona, és ez egyszersmind a rend fogalma.”476 Ez az elv Kant szabadság-felfogásának is a magját képezte, amit Kossuth 1858-ban keletkezett jog- és politikaelméleti kísérletében Fichtének a kötelezettségekre vonatkozó tanításával egészített ki.477 Kossuth már kezdő politikusként a jogegyenlőség mellett érvelve kialakította nagyon eredeti szabadság-értelmezését. A kiváltságokkal, a szabadságokkal szembe az egységes polgári szabadságot állította. A jogkiterjesztés mellett vonultatta fel azt az érvet is, hogy a szabadság, amely kimeríthetetlen kincs, nem csökken azáltal, ha megosztják, az nem cipó, vagy kenyér, hogy elfogyjon, ha abból többen részesülnek: „a szabadságnak nincs pluralisa, hogy az megosztás által nem fogy, sőt nő, sőt erősödik.”478 Ezen gondolatok mögött nem nehéz felfedezni a bibliai szemlélet hatását, nemcsak a nagyon egyértelmű kenyér hasonlatban, hanem az isteni kegyelem értelmezésében is. A kegyelem, az isteni szeretet kimeríthetetlen, minden ember részesülhet belőle, aki befogadja.479

475

Pajkossy, 1998. 119-120. Szabadság és rend. Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. 477 „az ésszerű jog felhatalmaz mindazon cselekvésekre, mellyeknél tennen szabad akaratod gyakorlata mások szabad akaratának hasonló gyakorlatával összeegyeztethető.” MOL R 90. I. 2670. 19-20. 478 Pesti Hírlap 1844. 322. sz. 70. 479 „Mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.” 2Kor. 4:15. Vö. Róm. 5:15-21.; Ef. 1:7-8.; 1Tim. 1:14. 476

115

VII. Befejezés A liberális elveket elsajátító Kossuth számára is alapvető fontosságú volt a szabadság mibenlétének meghatározása. Korai szabadságfogalmának vizsgálatából kiderül, hogy jól ismerte az utilitarista antropológiát és a természetjognak az individuális szempontokat előtérbe állító politikai konzekvenciáit. A nagy szellemi tehetséggel megáldott fiatal Kossuthba tanulmányai és olvasmányai hatására mélyen beívódott a természetjogi szemlélet, ami egész politikai pályáján végig kísérte. A természetjogi tradíció morál és politika szoros kapcsolatát hangsúlyozta, a politika elveit erkölcsi alapelvekből vezette le. A természetjog hatására Kossuth is jogi kategóriákban vizsgálta a politika kérdéseit, a politikának mindig morális alapjait és korlátait hangsúlyozta, ami politikai gondolkodásának morális jelleget kölcsönzött. A természetjog egyenlőség elve és egyénközpontúsága alapján Kossuth korai szabadság-értelmezésében nagy hangsúlyt helyezett az egyéni szabadságra, a személy- és vagyonbiztonság negatív relációjára. Csatlakozott a jogkiterjesztés elvét valló hazai liberálisokhoz, s maga is amellett érvelt, hogy az előjogokat fenntartó, a közösségeket különböző jog alapján elkülönítő rendi normát felszámolják, s kibontsák az egyént közösségi kötelékeiből, hogy státuszát többé ne a közösség jogállásától nyerje. Egészen eredeti megfogalmazása, miszerint a szabadság egységes és oszthatatlan, annak nincsen többes száma, egyértelmű szakítást jelentett az előjogokra hagyatkozó rendi szemlélettel és a jogállapotok különbségén felépülő hierarchikus társadalomfelfogással. Kossuth számára a szabadság ekkor mindenekelőtt jogegyenlőséget jelentett, amit az új törvényeknek kellett biztosítaniuk. A jogkiterjesztés, a törvényekkel érvényesített reformok mellett a haladás, az intézmények és a társadalmi viszonyok korszerűsítése érdekében is érvelt. A javítás, a kor parancsára való hivatkozás, a szokás által fenntartott előítéletekkel, sötétséggel szembeni felvilágosítás, a civilizálódás, a nemzet csinosodásának toposzai korai szövegeiben is megtalálhatók. A természetjoghoz, annak fejlődéselvéhez, perfekcionista szemléletéhez később is hű maradt. 1858-as politikai kísérletében azt fejtette ki, hogy a morál és az abból levezetett kötelességtudat, a másik érdekeinek figyelembe vétele korlátozza az egyén szabadságát, korlátlan cselekvési vágyát. A józan ésszel minősített jogeszme, az észszerű jog hangolja össze az egyének akaratszabadságát, közvetít a közösségi és egyéni érdekek közt, s érvényesíti ezáltal a társadalmi békét. A jogeszme tesz tévedhetetlenné Kossuth szerint a törvények és a társadalmi intézmények nemcsak jogszerűségének, hanem célszerűségének megítélésében is. Politikai gondolkodása erősen jogi és morális hangoltsága összekapcsolódott egy másik markáns hagyománnyal, a republikánus honpolgárság értelmezéssel. A republikánus politikai nyelv jól megfelelt a magyar nemesség zárt politikai testként történő önértelmezésének és az antik hagyományokra hivatkozó közéleti kultúrájának. Kossuth, mint minden tanult nemes ifjú, elsajátította ezt a szemléletet, sőt történeti érdeklődése alapján el is mélyítette azt. Már korai szövegeiben, de hírlapíróként egyértelműen használt olyan fogalmakat, mint közszellem, közjó, (köz)társaság, haza, törvények betartása, polgári erény, municipium, amelyek a republikánus politikai nyelv kulcsfogalmainak számítottak, bár az erkölcsök hanyatlásáról, a közéletet fenyegető romlásról ritkán kesergett, csak akkor, amikor a politikai korrupció elhatalmasodását tapasztalta. A republikánus szemlélet a közösség iránti elkötelezettséget, a kötelességteljesítést hangsúlyozta, s fontos szerepet tulajdonított az önkormányzásnak. Kossuth önkormányzat koncepciója a semmit rólunk nélkülünk elvet kívánta érvényesíteni. Alapvetően a megyei önkormányzatot tekintette mintának, annak hatóságát,

116

összetett funkcióit a polgári viszonyok közt, még a felelős kormány intézménye mellett is fenntarthatónak vélte. Ezt a mintát akarta más törvényhatóságok, a városok és szabad kerületek esetében is alkalmazni. A megyékben történt visszaéléseknek azzal kívánta elejét venni, hogy kitágítja az önkormányzat kereteit. A reformkori jogkiterjesztő szemléletben fogant politikai programot, hogy a népet beemeljék az alkotmány sáncaiba, ő úgy értelmezte, hogy a nép számára a közéleti részvételt, az önkormányzás jogát, tehát a politikai jogokat is biztosítani kell. Megyeorientált önkormányzat koncepcióját a megyék jogkörét csökkenteni akaró konzervatívokkal, és egy mélyrehatóbb polgári átalakulás reményében a megyéket maradiságuk, politikai korrumpáltságuk miatt teljesen elutasító centralistákkal szemben is védelmezte. Kossuth a reformkorban a törvényhatósági önkormányzatot preferálta, de mind nagyobb figyelemben részesítette az egyesületi, a helyi és az országos önkormányzatot is. Az önkormányzatot nem egy felsőbb hatalom által átruházott jogként értette, hanem az egyént megillető, annak közösségeire is kiterjeszthető természetes jognak. Ha az egyéni jogok egy beavatkozástól mentes teret biztosítanak, akkor az egyén közösségi szervezeteinek ügyeibe sem lehet másoknak beavatkozni. Az önkormányzatok az egyéni szabadság védelmezői is, amit Kossuth sosem hanyagolt el, az önkormányzás megóvja attól a polgárokat, hogy a közérdek előtérbe nyomulása elnyelje egyéni szabadságukat. Az egyéni szabadság tehát az autonómiák védelme alá kerül, az autonóm egyén közéleti aktivitásán, önkormányzatain keresztül tudja megvédeni és kibontakoztatni igazán szabadságát. Kossuth nemcsak az egyéni, hanem a politikai jogok területén is egyenlőséget akart. Önkormányzat értelmezését az emigrációban demokrataként fejlesztette tovább. Míg liberális kortársai nagy része a forradalmi események tapasztalata alapján megrettent az egyenlőségi eszmétől, Kossuth nem utasította azt el, az egyenlőséget a szabadság feltételének, nem pedig ellentétének tekintette. Úgy vélte a szabadság a demokráciában teljesedik ki, s az emberi tökéletesedés is a demokrácia felé halad. Demokrácián politikai egyenlőséget értett. Az egyik angliai előadásán elhangzott szabadság-definíciója sokban hasonlított a reformkorira, de ott már a fogalomhasználat körébe sorolta a politikai jogokban, a törvényhozásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban való egyenlő részvételt is. A szociálisan mindig is érzékeny Kossuth felismerte, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek, hierarchikus viszonyok a szabadság érvényesülését is akadályozzák, hogy a fokozatos jogkiterjesztés folyamata nem számolja fel maradéktalanul a társadalmi különbségeket, ám csak e különbségek csökkentését szorgalmazta, de sosem tett javaslatot arra, hogy az egyenlőtlenségeket közvetlen szüntessék meg. A demokrácia a politikai jogokat egyenlően terjesztette ki a közösség tagjaira, hogy tényleg a nép rendelkezzen a hatalommal, az ő akarata legyen a meghatározó. Kossuth a népszuverenitás elvét nem tartotta hatékonynak abban az esetben, ha a társadalom tagjai csak ritkán, az országos választások alkalmával, a képviseleti rendszer kereteiben élhetnek politikai jogaikkal. Az önkormányzatok széles körében igényelte az aktív részvételt, mert igazán azokban látta annak lehetőségét, hogy a nép szuverenitása valósággá váljon, és hogy azok a szabadság iskoláiként működjenek. Az emigrációban született fontos dokumentumokban mindig nagy hangsúlyt helyezett az önkormányzatokra, a vallási, nemzetiségi, egyesületi önszerveződések mellett a közigazgatás területi egységeire. Az ügyek elintézését, a döntések meghozatalát minden körben azok számára tartotta fenn, akiket az érint, s ki akart zárni abból minden idegen beavatkozást. Az önkormányzat területi-igazgatási egységeinek hatáskörét összeegyeztethetőnek vélte az országos önkormányzattal is, akkor, ha nem akarják a kormány igazgatási jogkörét kibővíteni, s ha a miniszteri felelősség elvét nem a közvetlen irányítással, hanem a törvényességi kontrollal kapcsolják össze. A politikai intézmények reformjára vonatkozó megállapításaiban a centralista modellt még abban az esetben is elvetette, ha az alkotmányos

117

rendszerben valósul meg. A központosítással szemben az önkormányzatok rendszerét kialakító angolszász modellt preferálta és propagálta. A gyakran föderatívnak nevezett szerkezet előnyösen tudta összeegyeztetni a politikai közösségek kisebb egységeit az egész szervezettel. Kossuth szerint, ha hiányoznak az egyéneket összefogó, szervező testületi önkormányzatok, hiányzik a politikai testből a pluralitás, akkor az egyén magányosan áll szemben a központi hatalommal, s kiszolgáltatottjává válik annak. Épp ezért az önkormányzati rendszer társadalomfejlesztő, szociális feszültségeket megoldó szerepét is hatékonyabbnak tartotta. A korabeli politikai gondolkodókat erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy a politika megfelelően tudja-e artikulálni és egyeztetni a többségi és kisebbségi akaratokat. A közérdeket, a közösség szempontjait hangsúlyozó Kossuth úgy vélte, hogy az önkormányzatok révén az eltérő érdekek és akaratok természetes módon egyenlíthetők ki. Kossuth 1849 után nem a magánszféra és a politikai szféra egyensúlyát kereste a szabadság védelmében, hanem úgy gondolta, hogy a szabadság akkor a legbiztosabb, ha a polgárok aktívan részt vesznek a közéletben, politikai jogaik gyakorlásában. A hangsúlyt a politikai részvételre, az egyenlő mértékű politikai jogokra helyezte, de a jogokat továbbra is szorosan együttértelmezte a kötelezettségekkel. Demokratikus önkormányzat koncepciójával azt érzékeltette, hogy az egyéni és a politikai szabadság másféle, a közösségi szerepvállalásban sokkal aktívabb polgárt feltételező kapcsolata is kialakítható, ami a hazai politikai gondolkodásban kevés követőre talált. A republikánus szemléletben központi helyet elfoglaló communitas, esetünkben a magyar nemesség politikai kultúrájának, összetartozás-tudatának, sőt még nemzeti identitásának is meghatározó tényezője az ősinek tartott alkotmány volt. Az alkotmány szokásjogi rendszerként biztosította a nemesség privilégiumait, s meghatározta a hatalmi szervezet autoritásait, működési elveit. A liberálisok csak a hagyományelvű rendi jogszemlélet áttörésével tudták újítási javaslataikat elfogadtatni. Kossuth lassan kifejlődött, több százados műnek tekintette az alkotmányt, s elismerte annak értékeit, de nem tartotta változtathatatlannak, úgy vélte, hogy az ősi építmény elbírja a jól megfontolt reformokat. A bizonytalan, nehezen meghatározható szokásjoggal szemben a mindenkire egyformán érvényes törvényi jog mellett érvelt, abban látta a reformok bevezetésének módját, s határozottan szembehelyezkedett a történeti jogszemlélettel. A közhatalom egységes, modern fogalma hiányzott a régi magyar alkotmányos szemléletből és természetesen az államé is. Politikai értelemben az alkotmány két hatalmi tényezőt ismert, a koronát és az országot. Kossuth már kezdő politikusként tisztában volt a kétpólusú alkotmány természetével, hogy mindkét oldalon változtathatatlannak tartják jogaikat. Alkotmányosnak akkor tekintett egy országot, ha uralkodója nem önkényesen, hanem törvények alapján gyakorolja hatalmát. A magyar alkotmány pedig, vélte, biztosítja nemcsak a monarchikus hatalom korlátait, hanem az ország önállását és önrendelkezését is. Az ellenzéki mozgalomnak ahhoz az irányzatához csatlakozott, amely az ország törvényekben biztosított jogainak, önkormányzatának érvényt akart szerezni. Azért is érvelt a jogkiterjesztés mellett, mert úgy vélte, ha a nemzettest kitágul, létszámában és erejében növekedik, akkor nagyobb garanciája lesz a függetlenségnek. Az önkormányzatot már az egész ország, a teljes nemzet számára igényelte. A magyar liberálisok kezdetben kevesebb gondot fordítottak a birodalmi kapcsolat, illetve a monarchikus hatalom értelmezésére. Miután társadalmi reformprogramjuk a Monarchiát irányító politikusok ellenállásán elakadt, szembe kellett nézniük a politikai intézmények megváltoztatásával. Kossuth ennek a koncepcionális fordulatnak, illetve az alapján az abszolutizmus felszámolásának főszereplőjévé vált. Már az utolsó rendi országgyűlés előtt a nem csupán jogilag, hanem politikailag is felelős kormányban látta azt az intézményt, amely az ország törvényekben biztosított függetlenségét, s azáltal önkormányzatát megteremti. Részt vett 1848-ban a felelős kormányról szóló törvényjavaslat

118

elkészítésében, s mindig arra hivatkozott, hogy semmilyen új jogot nem teremtettek, csak a már meglévő jogokat biztosították. Az abszolutizmus felszámolása a monarchikus jogok korlátozásával járt, ami az uralkodó többi tartományával fennálló monarchikus unió rendszerét is lazította. Az alkotmányos változások következményeként felmerülő közös ügyek problematikája nemcsak a monarchikus hatalommal, hanem az uralkodó másik kormányával is politikai vitákat, hatásköri konfliktusokat generált. A magyar kormány és benne Kossuth a vitatott kérdéseket az önálló rendelkezés irányában akarta megoldani, azaz tovább tágította az ország autonómiájának körét. A politikai viták polgárháborúba és alkotmányjogi konfliktusokba torkolltak. Miután az ausztriai kormány nyilvánosságra hozta azt a koncepciót, hogy a monarchikus jogok alapján a Habsburgok tartományaiból összállamot alapít, Kossuth úgy érzékelte, hogy erre méltó választ azáltal adhat, ha az ország jogai alapján a magyar korona országainak területét és politikai testét független államnak deklarálja. A trónfosztással elvágta a monarchikus kapcsolat utolsó vékony szálát is, felszámolta a magyar alkotmányban meglévő kettős autoritást, ezzel az országot kiszakította monarchikus kapcsolatrendszeréből, s független állammá változtatta. Kossuth a szuverenitás egységesítésével túllépett a régi magyar alkotmány közjogi szemléletén, amely sokáig ellenállt az államhoz kapcsolódó fogalmi újításoknak, s ha csak hónapokra is, de az európai államok sorába iktatta a magyar államot, ugyanakkor, kevésbé tudatosan, kialakította az állami szemlélet politikai nyelvét, ami majd csak a nyolcvanas évektől terjed el a magyar politikai életben. Az emigrációban politikai céljainak fókuszába helyezte az állami függetlenséget, aminek mindent alárendelt, s amiért rendkívül intenzív küzdelmet folytatott. Függetlenségi álláspontjától látszólag csak egyszer tért el, amikor a kiegyezés előtt a készülő reáluniós paktumot a perszonálunió koncepciójával bírálta. Jól ismertek Kossuthnak a kiegyezéssel és a dualista rendszerrel szemben megfogalmazott, túlzásoktól sem mentes kritikái. Az érvek, az államhoz kapcsolódó fogalmak használata azt bizonyítja, hogy Kossuth valójában az állami szemlélet szempontjai szerint, az állami függetlenség alapjáról támadta a monarchikus uniót regeneráló paktumot. Ezt az is alátámasztja, hogy a kiegyezés megkötése után, a dualizmus idején tett megnyilatkozásaiban ismét a független államiság elvét képviselte. Kossuth, bár a népszuverenitás és önkormányzatiság elvéből következett volna, mégsem kiáltatta ki 1849-ben a köztársaságot. Azt vallotta, hogy a politikai közösség önrendelkezése alapján szabadon meghatározhatja kormányzati formáját is. Magát republikánusnak tartotta, de a köztársasági formával nem akarta csökkenteni a függetlenség diplomáciai esélyeit, szívesen feláldozta volna azt egy monarchia javára, ha azáltal támogatókat, szövetségeseket talál. Kossuthnál a politikai közösség, amely változatos szerveződéseivel és önkormányzataival kitölti az államot, és amely az államban egyesül szuverén egésszé, a modern nemzettel egyértelmű. A nemzet az a közösség, amely integrálja az ország lakóit, az ország népét, amely az állam egységében teremti meg önkormányzatát, vagyis a nemzet az állam maga, személyesített állam. A nemzeti jelleg, a nemzetiség érvényesülését összekapcsolta az állam létével. Kossuth, aki a néppel egy testté forrást szolgáló érdekegyesítési politikáját a nemzetiségekre is kiterjesztette, a nemzet fogalmát mindig a politikai nemzet, az egyenjogúak közössége értelmében használta, csak azokat a közösségeket tekintette nemzetnek, amik rendelkeztek a politikai-közjogi szervezettség, különállás történeti hagyományával. Elutasította, hogy a nemzetet a nyelvvel azonosítsák, gyakran a nyelvietnikai közösséget csak népfajnak nevezte, a nemzetiség fogalmát pedig hol a politikai nemzethez, hol a nyelvi nemzethez kapcsolta. Így a jogokban részesített, emancipálódó nép a nemzeti önrendelkezésnek csak különböző stádiumait érhette el. Természetesen a megkülönböztetés azt is szolgálta, hogy ezek a közösségek eltérő kollektív jogokra tarthattak igényt.

119

Az 1848–49-es nemzetiségi konfliktusok arra intették a magyar emigráció tagjait, hogy egy lehetséges függetlenségi háború sikere érdekében egyezzenek meg a hazai nemzetiségekkel. A népszuverenitás elvét valló, a szabadságot az önkormányzattal összekapcsoló Kossuthot komoly dilemma elé állította az a kérdés, hogy a nyelvi-etnikai alapon közösségé szerveződő, területiséghez kapcsolt igazgatási önkormányzatot igénylő nemzeti mozgalmak milyen jogokban részesíthetők. Úgy tűnt, hogy a szabadság elve és a nemzet elve ellentmondásba kerül egymással. Kossuth épp ezért nemzetértelmezésében még határozottabban tagadta a nyelvi-etnikai alapú nemzetfelfogás kizárólagosságát, és amellett érvelt, hogy a jog, a történelem, az intézmények és a politika is kialakíthat nemzeti közösséget. Azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetiséget, mint a vallást nem lehet egyedüli, vagy meghatározó államszervezési elvnek tekinteni. Az etnikai elvvel szemben azt az érvet is felhozta, hogy a kevert lakosságú vidékeken meghatározhatatlan az a szám, ami alapján egy nyelvi közösség igényt formálhat külön jogokra a többséggel szemben. A szélesebb területiigazgatási autonómia helyett azt javasolta a nemzeti kisebbségeknek, hogy egyesületi alapon, társadalmi szervezetként alakítsák ki országos önkormányzataikat, amit persze azok elutasítottak. A föderalista elv alkalmazásával is feloldhatónak vélte az ellentmondást. Úgy gondolta, hogy a széles jogkörrel rendelkező megyék önkormányzati rendszere megközelíti a föderalista berendezkedést, ami a nemzeti kisebbségek jogait is biztosítani fogja, különösen, ha a megyék kialakításánál a nyelvhatárokat is figyelembe veszik. De a nemzetiségeknek juttatott tartományi szintű területi autonómiát mindig határozottan elutasította. Attól tartott, mint azt a vele vitázó Telekinek is kifejtette, hogy a nemzetiségi tartományok egyre több jogot fognak követelni az államon belül, megbontják annak egységes szuverenitását, s végül el fognak attól szakadni. Egy ilyen berendezkedés a magyarságot is csupán tartományi szintre süllyeszti. Ugyanakkor nyitottnak mutatkozott arra, hogy a függetlenségét visszaszerző és az integritását megtartó Magyarország a szomszédos, önállóvá váló államokkal szabad szerződés útján, államszövetséget, védelmi és gazdasági egységet alkosson, amivel a Habsburg Birodalom geopolitikai funkcióját is kiválthatónak vélte. A szabadság és a nemzeti elv közt keletkezett ellentmondást úgy tudta csak feloldani, hogy megbontotta a nemzeti mozgalmak egyenlőségét, így a hazai nemzetiségek esetében csökkenteni próbálta a nemzeti elv jelentőségét, azaz a nemzeti elvet alárendelte a szabadság elvének. A magyarok vonatkozásában viszont a nemzeti elvet állította előtérbe, a magyarság ügyét a szabadság ügyével azonosította, ezért a szabadság, az autonómia elvét a nemzeti közösségalakítás erősítésére, hangsúlyozására alkalmazta. A fogalmak, politikai elvek és kategóriák elemzése, mégha azok olykor változtak, vagy ellentmondásba kerültek egymással, egy korán kiforrott, az elvek és a politikai gyakorlat összefüggéseit következetesen képviselő, a retorikai fordulatokat, a politikai érveket nagyon tudatosan használó, épp ezért meglehetősen egységes politikai eszmeiséget, szemléletet mutat.

120

Felhasznált munkák Ács, 1943. = Ács Tivadar (szerk.) Kossuth demokráciája. Budapest, 1943. Ács, 2002. = Ács Tibor (szerk.) Kossuth Lajos: Hadviselet- és csatatan elemei. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002. Albert, 1999. = Albert Gábor (szerk.) Szemere Bertalan leveleskönyve (1849–1865) Balassi Kiadó, Budapest, 1999. Arblaster, 1995. = Arblaster, Anthony: Félelem a demokráciától. Műhely 1995. 5. sz. 4-14. Bajza, 1847. = Bajza József (szerk.) Ellenőr. Politicai zsebkönyv. Németország [Lipcse], 1847. Balázs, 1983. = Balázs György: Érdekegyesítés – nemzetté válás. Világosság 1983. 10. sz. 617-622. Ballagi, 1919. = Ballagi Aladár (szerk.) Kossuth Lajos északamerikai beszédei a nemzetiségekről és a nemzetek testvériségéről. Kossuth Múzeum, Cegléd, 1919. Barta, 1966. = Barta István: A fiatal Kossuth. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. Bayer, 2001. = Bayer József: A politikai gondolkodás története: Bevezetés. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Beksics, 1881. = Beksics Gusztáv: A democratia Magyarországon. Budapest, 1881. Berlin, 1990/a. = Berlin, Isaiah: A szabadság két fogalma. In: Berlin, Isaiah: Négy esszé a szabadságról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 334-443. Berlin, 1990/b. = Berlin, Isaiah: John Stuart Mill és az élet céljai. In: Berlin, Isaiah: Négy esszé a szabadságról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 444-512. Brunner – Conze – Koselleck, 1999. = Brunner, Otto – Conze, Werner – Koselleck, Reinhart (szerk.) A demokrácia. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1999. Coing, 1996. = Coing, Helmut: A jogfilozófiai alapjai. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. Constant, 1997/a. = Constant, Benjamin: Politikai alapelvek. In: Ludassy Mária (szerk.) Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997. 73-233., 263-271. Constant, 1997/b. = Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadságának összevetése. In: Ludassy Mária (szerk.) Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997. 235-260., 271-272. Csizmadia, 1958. = Csizmadia Andor (szerk.) Hajnóczy József közjogi-politikai munkái. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958. Csorba, 1998. = Csorba László (szerk.) Teleki László. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. Csorba, 2002. = Csorba László: Egy barátság három próbája. Kossuth és Teleki. In: Hermann Róbert (szerk.) Kossuth Lajos 1802–1894. Kossuth Lajos és kortársai. Kossuth Kiadó, Budapest, 2002. 71-89. David, 1977. = David, René: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977. Deák, 1932. = Deák Imre: Az első magyar-román konföderációs tervek. Kossuth Lajos konföderációs elgondolása. Magyar Kisebbség 11. évf. (1932) Deák, 1942. = Deák Imre (szerk.) 1848. A szabadságharc története levelekben. Ahogyan a kortársak látták. H. é. n. [Budapest, 1942] Deák, 1994. = Deák Ágnes: Két ismeretlen Kossuth-dokumentum. 1853–1854, Anglia. Holmi 1994. 6. sz. 832-848. Deák, 1996. = Deák Ágnes: Wesselényi Szózata a korabeli osztrák-német és szláv röpiratirodalom tengerében. In: Takács Péter (szerk.) Wesselényi emlékülés. Kölcsey Társaság, Fehérgyarmat, 1996. 17-38.

121

Deák, 1997. = Deák Ágnes: A Habsburg Birodalom a nacionalizmus kihívásai között. Tervek és koncepciók a birodalom újjáalakítására (1848–1849) Aetas 1997. 4. sz. 5-44. Deák, 1998. = Deák Ágnes: Kossuth Lajos és a 19. század koreszméi. Vigilia 1998. 11. sz. 831-833. Deák, 2001. = Molnár András (szerk.) Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. I. 1825–1849. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. = Deák Ágnes (szerk.) Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. II. 1850–1873. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Debreczeni, 2001. = Debreczeni Attila: Nemzet és identitás a 18. század második felében. Irodalomtörténeti Közlemények 2001. 5–6. sz. 513-552. Dénes, 1998. = Dénes Iván Zoltán: A köz java és az egyén boldogsága: A politikai és az egyéni szabadság viszonya. Világosság 1998. 5–6. sz. 114-131. Dénes, 2001. = Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001. Dénes, 2002. = Dénes Iván Zoltán: A közösség ügye és a szabadság ügye. Kossuth nemzet- és szabadság-értelmezése. Tiszatáj 2002. 9. sz. 54-77. Dénes, 2004. = Dénes Iván Zoltán (szerk.) A bűnbaktól a realista lényeglátóig. A magyar politikai és tudományos diskurzusok Kossuth-képei 1849–2002. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004. Dénes, 2006. = Dénes Iván Zoltán: A politikai és tudományos diskurzusok Kossuth-sémái. Debreceni Szemle 14. évf. 2006. 1. sz. 129-134. Dénes, 2008. = Dénes Iván Zoltán: Kossuth-képek, 1849–2009. In: Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2008. 104-125. Dénes, 2010. = Dénes, Iván Zoltán: Reinterpreting a ‘Founding Father’: Kossuth Images and Their Contexts, 1848–2009. East Central Europe 37. (2010) 90-117. Deregnyei, 1989. = Deregnyei [Kossuth Lajos] A magyar politikai pártok értelmezése. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. Dessewffy, 1841. = Gr. Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841. Dobszay, 2003. = Dobszay Tamás: Kossuth Lajos. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. Eötvös, 1845. = Eötvös József: Szabadság az ó- és újkor fogalma szerint. Észrevételek a Jelenkor 39. számában megjelent cikkelyre. In: Fenyő István (szerk.) Eötvös József: Reform és hazafiság. Publicisztikai írások II. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 119-136. Eötvös, 1846. = Eötvös József: Reform. In: Fenyő István (szerk.) Eötvös József: Reform és hazafiság. Publicisztikai írások I. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 343-593. Eötvös, 1976. = Oltványi Ambrus (szerk.) Eötvös József: Levelek. Magyar Helikon, Budapest, 1976. Eötvös, 1981. = Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. I-II. Magyar Helikon, Budapest, 1981. Erdődy, 1998/a. = Erdődy Gábor (szerk.) Batthyány Lajos. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. Erdődy, 1998/b. = Erdődy Gábor: Kényszerpályán: a magyar külpolitikai gondolkodás 1849ben. Argumentum Kiadó, Budapest, 1998. Erdődy, 2006. = Erdődy Gábor: „Én csak fáklyatartó voltam” Kossuth Lajos, a magyar polgári forradalom és szabadságharc irányítója 1848–1849. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2006. Fabinyi, 2004. = Fabinyi Tibor: Az evangélikus Kossuth. In: Kertész Botond (szerk.) Kossuth és az egyházak. Tanulmányok. Luther Kiadó, Budapest, 2004. 9-42.

122

Farkas, 1983. = Farkas János László: A közvetítő. Vázlat Kemény Zsigmond társadalomelméletéről. Világosság 1983. 10. sz. 623-633. Fehér M., 2001. = Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás. Kemény Zsigmond két politikai röpirata mai szemmel. In: Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.) Romantika: világkép, művészet, irodalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 188-207. Fenyő, 1997. = Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Argumentum Kiadó, Budapest, 1997. F. Kiss, 1987. = F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. F. Kiss, 1998. = Fábiánné Kiss Erzsébet: A magyar törvényhozás szerkezetének átalakulása. In: Szabad György (szerk.) A magyar országgyűlés 1848/49-ben. KIT Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1998. 64-91. F. Kiss, 2001. = Fábiánné Kiss Erzsébet: A kormányzat szervezeti változásai 1848-ban. In: Vörös Imre (szerk.) A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma. Jogtörténészek 1848-ról. Bibliotheca Iuridica Miscellanea 2. H. é. n. [Budapest, 2001.] 29-46. Freeden, 1997. = Freeden, Michael: A jogok megjelenése a politikában. Műhely 1997. 4. sz. 69-73. Füzes, 1999. = Füzes Miklós: A dunai konföderációs terv gyökerei 1848–49-ben. Comitatus 1999. október 38-45. Gál, 1969. = Gál István: John Stuart Mill magyar kapcsolatai. Filológiai Közlöny 1969. 1–4. sz. 211-220. Gángó, 1998. = Gángó Gábor: Eötvös és az Uralkodó eszmék. Vigilia 1998. 11. sz. 834-838. Gergely, 1972. = Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. Gergely, 1981. = Gergely András: Az 1848-as magyar polgári államszervezet. In: Pölöskei Ferenc – Ránki György (szerk.) A magyarországi polgári államrendszerek. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. 50-80. Gergely, 1985. = Gergely András: Eötvös korszerűtlen koreszméi. Új Forrás 1985. 1. sz. 3338. Gergely, 1986. = Gergely András: A radikális reform stratégiája. Kossuth jegyzetei 1847-ből. Világosság 1986. 10. sz. 629-635. Gergely, 1987/a. = Gergely András: A magyar liberalizmus születése. In: Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 9-98. Gergely, 1987/b. = Gergely András: A nemzetté válás programjai. In: Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Budapest, Magvető Kiadó, 1987. 99-120. Gergely, 1987/c. = Gergely András: A nemzeti és nemzetiségi érdekegyesítés formálódása. In: Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Budapest, Magvető Kiadó, 1987. 121-135. Gergely, 1987/d. = Gergely András: Kossuth és százada. In: Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 288-307. Gergely, 1998. = Gergely András: A múlt század uralkodó eszméi. Vigilia 1998. 11. sz. 802804. Gergely, 2002/a. = Gergely András: Az „Ausztriához intézett kérdés”. Egységes birodalom vagy perszonális unió? In: Erdődy Gábor – Hermann Róbert (szerk.) Magyarhontól az Újvilágig. Emlékkönyv Urbán Aladár ötvenéves tanári jubileumára. Argumentum Kiadó, Budapest, 2002. 93-106.

123

Gergely, 2002/b. = Gergely András: Kossuth nemzetiségi politikája 1847–1853. Tiszatáj 2002. 9. sz. 78-84. Gergely, 2003. = Gergely András: A demokrácia és az önkormányzatiság kossuthi öröksége. Magyar Szemle 2003. 3–4. sz. 39-48. Gergely, 2005. = Gergely András: Általános választójog 1848-ban? (A megyei törvény vitája az utolsó rendi országgyűlésen) Századok 2005. 3. sz. 585-610. Gergely, 2006. = Gergely, András: „Kossuth hält sich zurückgezogen und träumt hohe Politik” Kossuth’s Absagebrief an den deutschen Volksverein aus dem Jahre 1852. In: Horváth, Géza – Bombitz, Attila (Hrg.) „Die Wege und die Begegnungen.” Festschrift für Károly Csúri zum 60. Geburstag. Gondolat, Budapest, 2006. 409-415. Habermas, 1971. = Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest, 1971. Hajnal, 1927. = Hajnal István (szerk.) A Kossuth-emigráió Törökországban. I. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1927. Hajnal, 1987. = Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. Heiszler, 1993. = Heiszler Vilmos: A „K. K. privilegierter hofliberalismus.” Az osztráknémet liberálisok identitásproblémái. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.) Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1993. 112-122. Hermann, 1994. = Hermann Róbert: Kossuth Lajos életútja. In: Körmöczi Katalin (szerk.) „…Leborulok a nemzet nagysága előtt.” A Kossuth-hagyaték. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1994. 7-160. Hermann, 2009. = Hermann Róbert: Fejezetek Teleki László gróf párizsi diplomáciai működésének történetéből. Századok 2009. 3. sz. 669-702. H. Haraszti, 1988. = H. Haraszti Éva: Kossuth Lajos ismeretlen angliai levele. Kortárs 1988. 7. sz. 106-109. H. Haraszti, 2002. = H. Haraszti Éva: Kossuth angliai éveiről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. Horkay Hörcher, 1994. = Horkay Hörcher Ferenc: Az amerikai demokrácia Magyarországon. A magyar Tocqueville, 1834–1843. Holmi 1994. 11. sz. 1608-1615. Horváth, 1929. = [Horváth Jenő] Törekvések Magyarország federalizálására 1848–1849-ben. Háborús Felelősség I. 3. sz. (1929. január) 234-252. Horváth, 1964. = Horváth Zoltán: Teleki László 1810–1861. I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. Horváth, 1986. = Pál Lajos (szerk.) Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986. 31-40. Huoranszki, 1993. = Huoranszki Ferenc: A német liberalizmus elméleti forrásai. In: Dénes Iván Zoltán (szerk.) Szabadság és nemzet. Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és KeletEurópában. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1993. 16-37. Irányi–Chassin, 1989. = Irányi Dániel – Chassin, Charles-Louis: A magyar forradalom politikai története 1847–1849. II. A háború. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. Iratok, 1948. = 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Magyar-Román és Magyar-Jugoszláv Társaság. H. é. n. [1948] I. Tóth, 1958. = I. Tóth Zoltán: Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958. I. Tóth, 1966. = I. Tóth Zoltán: Nicolae Bălcescu (1819–1852) In: I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok. Történeti tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.

124

Jánossy, 1940. = Jánossy Dénes: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851– 1852. In: Jánossy Dénes (szerk.) A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851–1852. I. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1940. 1-474. Uo. Okirattár. 475-838. Jánossy, 1944. = Jánossy Dénes (szerk.) A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851–1852. II/1. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1944. Jánossy, 1948. = Jánossy Dénes (szerk.) A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851–1852. II/2. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1948. Kastner, 1925. = Kastner Jenő: Kossuth és Mazzini. Századok 1925. 1–3. sz. 1-14. Katus, 2006. = Katus László: Kossuth és a nemzetiségi kérdés. In: Hermann Róbert (szerk.) Kossuth Lajos, „a magyarok Mózese”. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 45-74. Kávássy, 1963. = Kávássy Sándor: Kossuth nemzetfogalma emigrációs irataiban. In: Benkő László (szerk.) A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1963. I. Szeged, 1963. 181-188. Kávássy, 1966. = Kávássy Sándor: Kossuth nemzetelmélete. In: Benkő László (szerk.) A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. I. Szeged, 1966. 113-129. Kávássy, 1970. = Kávássy Sándor: Kossuth a nemzetiségi kérdésről emigrációs irataiban. In: Köves József (szerk.) Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Füzetei. VIII. Eger, 1970. 407-417. Kemény, 1982. = Tóth Gyula (szerk.) Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. Kemény G., 1961. = Kemény G. Gábor: Teleki László. In: Kemény G. Gábor (szerk.) Teleki László válogatott munkái. I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961. 5-125. Kemény G., 1962. = Kemény G. Gábor (szerk.) A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. Válogatás hét évszázad írásaiból. Tankönyvkiadó, Budapest, 1962. KFÖM II. = Kölcsey Ferenc összes művei. II. Politikai beszédek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960. Kis, 1998. = Kis János: Közjó és honpolgári erény. A magyar republikánusok javaslata a liberalizmus kiigazítására. Világosság 1998. 2. sz. 36-53. Kiss, 1984. = Kiss Endre: A magyar filozófia fő irányai a szabadságharc bukásától a kiegyezésig. Magyar Filozófiai Szemle 1984. 1–2. sz. 26-68. Kiss, 1993. = Kiss Csilla: A szabadságeszmék sorsa a századközépen. In: Szakál Gyula – Mártonffy Marcell – Veliky János (szerk.) Polgárosodás és modernizáció a Monarchiában. Műhely kulturális folyóirat különszáma. Győr, 1993. 79-81. Kiss, 2008. = Kiss Csilla: A szabadságeszme Magyarországon a XIX. század közepén európai kontextusban. Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézete, Szombathely, Kőszeg, 2008. KLI II. = Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. II. A villafrancai béke után. Athenaeum Rt., Budapest, 1881. KLI III. = Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. III. A remény és csapások kora 1860– 1862. Athenaeum Rt., Budapest, 1882. KLI IV. = Helfy Ignác (szerk.) Kossuth Lajos iratai. IV. Történelmi tanulmány. Politikai előzmények a magyar emigráczió olaszországi viszonyához. Athenaeum Rt., Budapest, 1894. KLI V. = Helfy Ignác (szerk.) Kossuth Lajos iratai. V. Történelmi tanulmányok. Athenaeum Rt., Budapest, 1895. KLI VI. = Kossuth Ferenc (szerk.) Kossuth Lajos iratai. VI. Történelmi tanulmányok. Athenaeum Rt., Budapest, 1898. KLI VII. = Kossuth Ferenc (szerk.) Kossuth Lajos iratai. VII. Történelmi tanulmányok. Athenaeum Rt., Budapest, 1900. KLI VIII. = Kossuth Ferenc (szerk.) Kossuth Lajos iratai. VIII. Athenaeum Rt., Budapest, 1900.

125

KLI IX. = Kossuth Ferenc (szerk.) Kossuth Lajos iratai. IX. Athenaeum Rt., Budapest, 1902. KLI X. = Kossuth Ferenc (szerk.) Kossuth Lajos iratai. X. Athenaeum Rt., Budapest, 1904. KLÖM VI. = Barta István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. VI. Kossuth Lajos Ifjúkori iratok. Törvényhatósági Tudósítások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. KLÖM VII. = Pajkossy Gábor (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. VII. Kossuth Lajos iratai 1837. május–1840. december. Hűtlenségi per, fogság, útkeresés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. KLÖM XI. = Barta István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. XI. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847/48. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951. KLÖM XII. = Sinkovics István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. XII. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban 1848. április–szeptember. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957. KLÖM XIII. = Barta István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. XIII. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Első rész 1848. szeptember–december. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. KLÖM XIV. = Barta István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. XIV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Második rész 1849. január 1.–április 14. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. KLÖM XV. = Barta István (szerk.) Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai 1849. április 15.–augusztus 15. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955. Koltay-Kastner, 1949. = Koltay-Kastner Jenő (szerk.) Iratok a Kossuth-emigráció történetéhez 1859. Szeged, 1949. Koltay-Kastner, 1960. = Koltay-Kastner Jenő: A Kossuth-emigráció Olaszországban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960. Kosáry, 1979. = Kosáry Domokos: Kossuth és a Pesti Hírlap. In: Kókay György (szerk.) A magyar sajtó története. I. 1705–1848. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 665-713. Kosáry, 1987. = Kosáry Domokos: Teleki László és a nemzetközi politika. In: Praznovszky Mihály – Rozsnyói Ágnes (szerk.) Teleki és kora. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Salgótarján, 1987. 14-35. Kosáry, 2002. = Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Kossuth, 1841. = Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. Landerer és Heckenast, Pest, 1841. [Reprint: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 1-244.] Kossuth, 1847. = Kossuth Lajos: Adó. In: Bajza József (szerk.) Ellenőr. Politicai zsebkönyv. Németország [Lipcse], 1847. 448-572. Kovács, 1967. = Kovács Endre: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. Kovács, 1977. = Kovács Endre: Szemben a történelemmel. A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977. Kölcsey, 1837. = Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz. In: Kulin Ferenc (szerk.) Nemzet és sokaság. Kölcsey Ferenc válogatott tanulmányai. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1988. 231-272. Kölcsey, 2000. = Völgyesi Orsolya (szerk.) Kölcsey Ferenc minden munkái. Országgyűlési Napló. Universitas Kiadó, Budapest, 2000. Kölcsey, 2001. = Szabó G. Zoltán (szerk.) Kölcsey Ferenc minden munkái. Versek és versfordítások. Universitas Kiadó, Budapest, 2001. Kövér, 1998. = Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig. In: Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 11-165.

126

Kumar, 1992. = Kumar, Krishan: Civil társadalom. Egy fogalom újrafelfedezése. Mozgó Világ 1992. 7. sz. 4-16. Lengyel, 1942. = Lengyel Tamás: Gróf Teleki László. Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1942] Locke, 1986. = Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljairól. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. Ludassy, 1991/a. = Ludassy Mária: Kényszer és szabadság. „Egység és oszthatatlanság a szuverenitás alapelemei Rousseau Társadalmi szerződésében. In: Ludassy Mária: Téveszméink eredete. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1991. 7-31. Ludassy, 1991/b. = Ludassy Mária: Az emberi jogok kétfajta fogalmáról. In: Ludassy Mária: Téveszméink eredete. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1991. 60-72. Ludassy, 1994. = Ludassy Mária: Emberi-jogi fundamentalizmus versus utilitarizmus. Benjamin Constant Bentham-bírálata, avagy kísérlet a liberalizmus nem haszonelvű megalapozására. Holmi 1994. 11. sz. 1621-1625. Ludassy, 1996. = Ludassy Mária: A nemzet kétféle fogalmáról. (Rousseau a társadalmi szerződéstől a történelmi tradíciók tiszteletéig) Magyar Tudomány 1996. 1. sz. 46-54. Manent, 1994. = Manent, Pierre: A liberális gondolat története. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994. Marczali, 1927. = Marczali Henrik: A nemzetiségi kérdés megoldásának első kísérlete 1849ben. Pesti Hírlap 1927. november 13. Marjanucz, 1995. = Marjanucz László: Kossuth municipializmusa. In: Jancsák Csaba – Nagy Tamás – Zakar Péter (szerk.) Kossuth Lajos halálának századik évfordulója. Emlékülés a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékén (1994. március 28.) Szeged, 1995. 10-16. Márkus, 1896. = Márkus Dezső (szerk.) Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Budapest, 1896. Márkus, 1900. = Márkus Dezső (szerk.) Magyar törvénytár. 1657–1740. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Révai testvérek, Budapest, 1900. Márkus, 1901. = Márkus Dezső (szerk.) Magyar törvénytár. 1740–1835. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Révai testvérek, Budapest, 1901. Mérei, 1965. = Mérei Gyula: Föderációs tervek Délkelet-Európában és a Habsburgmonarchia: 1840–1918. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. Mezey, 1999. = Mezey Barna: Parlamenti kormányzat vagy parlamenti reform? (A magyar parlamentáris rendszer kialakítása 1848-ban) In: Horváth Attila (szerk.) Forradalom vagy reform? Tanulmányok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc állam- és jogfejlődéséről. Szent István Társulat, Budapest, 1999. 71-82. Mezey, 2001. = Mezey Barna: Minisztériumot pótló helyettes hatalom. (Különleges kormányforma a magyar alkotmányfejlődésben: a Honvédelmi Bizottmány) In: Vörös Imre (szerk.) A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma. Jogtörténészek 1848-ról. Bibliotheca Iuridica Miscellanea 2. H. é. n. [Budapest, 2001.] 219-229. Mezey, 2004. = Mezey Barna: A republikánus Kossuth. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 155-169. Mill, 1867. = Mill, John Stuart: A képviseleti kormány. Pest, 1867. Mill, 1994. = Mill, John Stuart: A szabadságról. Századvég Kiadó – Readers International, Budapest, 1994. Miru, 1996. = Miru György: „A magyar európaias legyen.” Kossuth Lajos és a társadalomszervezés útjai. Hitel 1996. 3. sz. 27-34.

127

Miru, 2005. = Miru György: Teleki László és Kossuth Lajos levelezése emigrációjuk kezdetén. Könyv és Könyvtár 27. A Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtárának Közleményei Debrecen, 2005. 159-199. Miskolczy, 2005/a. = Miskolczy Ambrus: Kant, Greguss, Kossuth. Milyen filozófiát tanulhatott Kossuth Lajos Eperjesen Greguss Mihálytól? Valóság 2005. 9. sz. 21-46. Miskolczy, 2005/b. = Miskolczy Ambrus: A Kossuth-ábrázolás technikái. Szubjektív historiográfiai széljegyzetek A bűnbaktól a realista lényeglátóig című gyűjteményes munka kapcsán. Korall 21–22. (2005) 124-160. Nagy, 1999. = Nagy László: Kossuth kormányzó-elnöki jogköre. In: Horváth Attila (szerk.) Forradalom vagy reform? Tanulmányok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc állam- és jogfejlődéséről. Szent István Társulat, Budapest, 1999. 95-107. Németh, 2001. = Németh István (szerk.) Európa-tervek 1300–1949. Visszapillantás a jövőbe. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001. Nyíri, 1978. = Nyíri Kristóf: Kemény, Eötvös és Madách. Valóság 1978. 5. sz. 20-35. Orosz, 1994. = Orosz István: Kossuth az érdekegyesítésről. Debreceni Szemle 2. évf. 1994. 2. sz. 225-232. Orosz, 2001. = Orosz István: A Függetlenségi Nyilatkozat születéséről 150 év távlatából. In: Vörös Imre (szerk.) A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma. Jogtörténészek 1848-ról. Bibliotheca Iuridica Miscellanea 2. H. é. n. [Budapest, 2001.] 271-277. Óvári-Avary, 1931. = Óvári-Avary Károly: Teleki László gróf párizsi küldetése 1848-ban. Háborús Felelősség II. 6. sz. (1931. április) 434-442. Pajkossy, 1984. = Pajkossy Gábor: Kossuth hűtlenségi pere. In: Dénes Iván Zoltán – Gergely András – Pajkossy Gábor (szerk.) A magyar polgári átalakulás kérdései. Tanulmányok Szabad György 60. születésnapjára. ELTE, Budapest, 1984. 165-191. Pajkossy, 1998. = Pajkossy Gábor (szerk.) Kossuth Lajos. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. (1999) Pajkossy, 2002/a. = Pajkossy Gábor: Az 1862. évi Duna-konföderációs tervezet dokumentumai. Századok 2002. 4. sz. 937-957. Pajkossy, 2002/b. = Pajkossy Gábor (szerk.) „Nemzeti újjászületés” Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002. Pajkossy, 2005. = Pajkossy Gábor: Kossuth felirati beszédéhez. (1848. március 3.) In: Angi János – ifj. Barta János (szerk.) Emlékkönyv Orosz István 70. születésnapjára. Multiplex Media – DUP, Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, Debrecen, 2005. 169-179. Pajkossy, 2006. = Pajkossy Gábor: Kossuth felirati beszéde és az 1848-as monarchiai forradalmak. In: Fazekas Csaba – Kalla Beáta Imola (szerk.) A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kossuth Kutató Öntevékeny Csoportjának Közleményei I. Miskolc, 2006. 5-11. Péter, 1985. = Péter László: Ország és királya a hatvanhetes kiegyezésben. In: Péter László: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 219-263. Péter, 1989. = Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? A jogrend és a civil társadalom képződése. In: Péter László: Az Elbától Keletre. Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 148-186. Péter, 1991. = Péter László: Montesquieu paradoxonja a szabadságról és a magyar alkotmány, 1790–1990. In: Péter László: Az Elbától Keletre. Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 342-354. Péter, 1992. = Péter László: Az 1868:XLIV. tc. „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” és a törvényhatóságok hivatalos nyelve. In: Péter László: Az Elbától Keletre. Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 264-274.

128

Péter, 1997. = Péter László: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. In: Péter László: Az Elbától Keletre. Tanulmányok a magyar és a kelet-európai történelemből. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 355-378. Péter, 2000. = Péter László: Miért szorul gyökeres revízióra a magyar alkotmánytörténet? In: Angi János – Barta János (szerk.) Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. születésnapjára. Multiplex Media – DUP, Debrecen, 2000. 183-189. Péter, 2003. = Péter, László: Lajos Kossuth and the Conversion of the Constitution. In: Péter, László – Rady, Martyn – Sherwood, Peter (ed.) Lajos Kossuth Sent Word… Papers delivered on the occasion of the bicentenary of Kossuth’s birth. Hungarian Cultural Centre, London, School of Slavonic and East European Studies, University College London, 2003. 81-93. Plamenatz, 1995. = Plamenatz, John: A nacionalizmus két típusa. In: Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.) Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995. 52-67. Poszler, 1997. = Poszler György: Közelebb az Egyenlítőhöz. Politikai bölcsességünk – Keményről líraian. Világosság 1997. 9–10. sz. 27-38. P. Szabó B., 2004. = P. Szabó Béla: A magyarországi jogoktatás Kossuth Lajos korában. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 13-24. Pulszky, 1958. Pulszky Ferenc: Életem és korom. I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958. Pusztaszeri, 1989. = Pusztaszeri László (szerk.) Görgey contra Kossuth. Helikon Kiadó, Budapest, é. n. [1989] Révész, 1952. = Révész Imre: Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat. In: I. Tóth Zoltán (szerk.) Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. I. 409-453. Ruszoly, 1994. = Ruszoly József: Alkotmány és képviselet. Kossuth Lajos a közjogi reformokról (1841–1843) Magyar Tudomány 1994. 9. sz. 1024-1038. Ruszoly, 1996. = Ruszoly József: Európa jogtörténete. Az „újabb magánjogtörténet” Középés Nyugat-Európában. Püski Kiadó, Budapest, 1996. Ruszoly, 2004. = Ruszoly József: Szemere Bertalan szakítása Kossuth Lajossal. Ismét a Politikai jellemrajzok (1852) keletkezéséről. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 87-110. Sajó, 1996. = Sajó András: Szabadság, emberi jog, alkotmányosság. Magyar Tudomány 1996. 1. sz. 1-11. Sarlós, 1970. = Sarlós Béla: Deák és Vukovics. Két igazságügy-miniszter. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. Sarlós, 1976. = Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. Schvarcz, 1883. = Schvarcz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténelemben. MTA, Budapest, 1883. Schvarcz, 1889/a. = Schvarcz Gyula: Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez. MTA, Budapest, 1889. Schvarcz, 1889/b. = Schvarcz Gyula: A király tanácsosainak felelőssége Aragoniában és Magyarországon III. András óta. MTA, Budapest, 1889. Skinner, 1995. = Skinner, Quentin: A szabadság és honpolgárság két rivális hagyománya. Világosság 1995. 10. sz. 21-33. Skinner, 1997. = Skinner, Quentin: Machiavelli Beszélgetései és a republikánus eszmék prehumanista eredete. In: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.) A kora modern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997. 55-74.

129

Sőtér, 1981. = Sőtér István: Eötvös és az Uralkodó Eszmék. In: Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. I. Magyar Helikon, Budapest, 1981. 5-25. Spira, 1980. = Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980. Spira, 1989. = Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989. Stipta, 1995. = Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Tervezetek, javaslatok, törvények. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. Stipta, 2004. = Stipta István: Kossuth Lajos önkormányzat-koncepciója. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 111-132. S. Varga, 2002. = S. Varga Pál: A nemzet mint szimbolikus értelemvilág. Bevezetés a nemzeti irodalom 19. századi fogalmainak tanulmányozásához. Alföld 2002. 5. sz. 37-62. Szabad, 1975. = Szabad György: Kossuth az Amerikai Egyesült Államok politikai berendezkedéséről. Századok 1975. 3–4. sz. 551-573 Szabad, 1976. = Szabad György: A polgári átalakulás megalapozása 1848–49-ben. In: Spira György – Szűcs Jenő (szerk.) A negyvennyolcas forradalom kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 49-64. Szabad, 1977. = Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. Szabad, 1982. = Szabad György: Batthyány és Magyarország alkotmányos önkormányzatának kérdése 1848 tavaszán. Századok 1982. 6. sz. 1175-1192. Szabad, 1994. = Szabad György (szerk.) Kossuth Lajos üzenetei. Ikva Könyvkiadó, Budapest, 1994. Szabad, 1998. = Szabad György: A kormány parlamenti felelősségének kérdése. In: Szabad György (szerk.) A magyar országgyűlés 1848/49-ben. KIT Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1998. 92-111. Szabad, 1999. = Szabad György: „Isten ujja a történelemben” In: Klaniczay Gábor – Nagy Balázs (szerk.) A középkor szeretete. Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona tiszteletére. ELTE Közép- és Koraújkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest, 1999. 525-531. Szabad, 2002. = Szabad György: Kossuth irányadása. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002. Szabad, 2004. = Szabad György: Kossuth bibliai példázata a felelősségről newarki beszédében. In: Kertész Botond (szerk.) Kossuth és az egyházak. Tanulmányok. Luther Kiadó, Budapest, 2004. 168-170. Szabó I., 1980. = Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. Szabó I., 1999. = Szabó István: Az Országos Honvédelmi Bizottmány. In: Horváth Attila (szerk.) Forradalom vagy reform? Tanulmányok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc állam- és jogfejlődéséről. Szent István Társulat, Budapest, 1999. 83-94. Szabó I., 2001. = Szabó István: Az államfői intézmény a Függetlenségi Nyilatkozat után. In: Vörös Imre (szerk.) A magyar polgári átalakulás alkotmányos forradalma. Jogtörténészek 1848-ról. Bibliotheca Iuridica Miscellanea 2. H. é. n. [Budapest, 2001.] 279-290. [Rövidített változata Szabó István: A kormányzó-elnök jogállásának alkotmányos kérdései. Debreceni Szemle 6. évf. 1998. 3. sz. 496-503.] Szabó I., 2004. = Szabó István: Kossuth Lajos szabadságharc utáni alkotmánytervezetei. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 133-154. Szabó M., 1989/a. = Szabó Miklós: A liberalizmus elvi kérdései. I. A klasszikus liberalizmus. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1989. 47-52.

130

Szabó M., 1989/b. = Szabó Miklós: A liberalizmus elvi kérdései. II. A modern liberalizmus. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1989. 53-62. Szalay, 1847. = Szalay László: Publicistai dolgozatok. II. 1844–1847. Heckenast Gusztáv, Pest, 1847. Széchenyi, 1830. = Széchenyi István: Hitel. Pest, 1830. [Reprint: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.] Szegedy-Maszák, 1980. = Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. In: SzegedyMaszák Mihály: Világkép és stílus. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980. 287-318. Szegedy-Maszák, 1989/a. = Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Budapest, 1989. 300-356., 379-386. Szegedy-Maszák, 1989/b. = Szegedy-Maszák, Mihály: Enlightenment and Liberalism in the Works of Széchenyi, Kemény and Eötvös. In: György Ránki (ed.) Hungary and European Civilization. Indiana University Studies on Hungary 3. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 1130. Szegedy-Maszák, 2001. = Szegedy-Maszák Mihály: Az újraértelmezés kényszere. Kemény Zsigmond két röpirata a forradalomról. In: Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.) Romantika: világkép, művészet, irodalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 208-218. Szekfű, 1934. = Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934. [Reprint: Maecenas, Budapest, 1989.] Szekfű, 1952. = Szekfű Gyula: Az öreg Kossuth 1867–1894. In: I. Tóth Zoltán (szerk.) Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. II. 341-433. Szűcs, 1984. = Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 11-188. Takáts, 1999. = Takáts József: Magyar politikai beszédmódok a XIX. század elején. A keret. In: Szajbély Mihály (szerk.) Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet a hetvenéves Csetri Lajos tiszteletére. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999. 224-248. [Ugyanaz Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején. A keret. Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5–6. sz. 668-686.] Takáts, 2007. = Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. Tasnádi Nagy, 1903. = Tasnádi Nagy András: Kossuth és a pragmatica sanctio. Politzer, Budapest, 1903. Thibaud, 1995. = Thibaud, Paul: Honpolgárság és morális elkötelezettség. Világosság 1995. 10. sz. 34-43. TLVM = Kemény G. Gábor (szerk.) Teleki László válogatott munkái. I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961. Tóth L., 1996. = Tóth László: Kossuth alkotmányjogi nézetei az önkormányzatról. I–II. Comitatus 1996. február 46-51., március 52-57. Tóth Z., 1986. = Tóth Zoltán: A századvégi foglalkozásstatisztika ágazati rendszere, mint rendi strukturális örökség. In: Á. Varga László (szerk.) Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Rendi társadalom – polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1986. 407-419. Tóth Z., 1987. = Tóth Zoltán: Társadalmi státus és foglalkozás az osztrák és a magyar társadalomstatisztikában. Statisztikai Szemle 1987. 1. sz. 62-85. Tóth Z., 1991/a. = Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás” Társadalomtörténeti esszé. Századvég 1991. 2–3. sz. 75-130.

131

Tóth Z., 1991/b. = Tóth Zoltán: A rendi társadalomszervezet történeti színeváltozásairól. In: Rendiség és polgárosodás. Előadások a polgárosodásról. I. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1991. 13-25. Trefort, 1883. = Trefort Ágoston: B. Eötvös József „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra” czímű munkájáról. MTA, Budapest, 1883. Trócsányi, 1965. = Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. Tuck, 1993. = Tuck, Richard: Hobbes. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993. Urbán, 1982. = Urbán Aladár: Batthyány és a honvédelem 1848-ban. Századok 1982. 6. sz. 1229-1250. Urbán, 1986. = Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. Urbán, 1999. = Urbán Aladár: Agitáció a magyar köztársaságért 1848/49-ben. Századok 1999. 2. sz. 221-250. Varga, 1949. = Varga Zoltán: Az államforma és a kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után. Századok 1949. 1–4. sz. 168-188. Varga, 1980–81. Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840–1843) I. rész In: Kanyar József (szerk.) Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 11. Kaposvár, 1980. 177-243. II. rész In: Kanyar József (szerk.) Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 12. Kaposvár, 1981. 155-194. Varga, 1982. = Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. Varga, 1983. = Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hírlap. (Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása 1841–42-ben) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. Varga, 1994. = Varga János: Társadalmi út és törvényhozás Kossuth politikájában. Magyar Tudomány 1994. 9. sz. 1039-1044. Varga, 2009. = Varga Norbert: A magyar állampolgársági jog a 19. században. Az első állampolgársági törvény (1879:L. tc.) előzményei, dogmatikai alapja és gyakorlata 1880– 1890. (PhD értekezés) Miskolc, 2009. Veliky, 1979. = Veliky János: A kossuthi ipartámogató politika értelmezéséhez. In: Fehér András – Veliky János (szerk.) Tanulmányok Kossuth Lajos politikai pályájáról. Magyar Történeti Tanulmányok XI. KLTE, Debrecen, 1979. 67-88. Veliky, 1988. = Veliky János: Liberális közvélemény-értelmezések Magyarországon a 19. században. In: Németh G. Béla (szerk.) Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988. 313-335. Veliky, 1994. = Veliky János: A szociális mozgalmakat szervező Kossuth társadalomfelfogása. Debreceni Szemle 2. évf. 1994. 2. sz. 220-224. Veliky, 1998. = Veliky János (szerk.) Eötvös József. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. Velkey, 1994. = Velkey Ferenc: Társadalomátalakítási elvek Széchenyi és Kossuth vitájában. Debreceni Szemle 2. évf. 1994. 2. sz. 233-241. Völgyesi, 2004. = Völgyesi Levente: Az ifjú Kossuth Lajos jogászévei. In: Balogh Judit (szerk.) Európai Magyarországot! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. 63-78. Wesselényi, 1833. = Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Bukarest [Lipcse], 1833. [Reprint: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986.] Zakar, 2004. = Zakar Péter: „Édes Anyánk, ki a földön vagy” Kossuth Lajos egyházpolitikai nézetei. In: Kertész Botond (szerk.) Kossuth és az egyházak. Tanulmányok. Luther Kiadó, Budapest, 2004. 43-61. Závodszky, 1994. = Závodszky Géza: „Az eszmék jobbik része” Kossuth Lajos eszmerendszeréhez (1848-ig) In: Orosz István – Pölöskei Ferenc (szerk.) Nemzeti és

132

társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Korona Kiadó, Budapest, 1994. 195-213. Závodszky, 2004. = Závodszky Géza: Nép, nemzet, nemzetiség, állam. Kossuth terminológiája A magyar conservativ párt és nemzetiség című, álnéven írott munkában. In: Kertész Botond (szerk.) Kossuth és az egyházak. Tanulmányok. Luther Kiadó, Budapest, 2004. 157-167.

133