MIRA GRANT
$
FEED ETETÉS
Mira Grant: FEED
Fordította ANTONI RITA
http://www.scribd.com/fery_petrovics
Hálával ajánlom e könyvet Gian-Paolo Musumecinek és Michael Ellisnek.
Mindketten feltettek nekem egy kérdést, Íme a válaszom.
ELSÔ KÖNYV A FELTÁMADÁS
$ „Az igazságot nem lehet megölni.” (GEORGIA MASON)
„Bármit meg lehet ölni; csak néha, miután megöltél valamit, tovább kell rá lőnöd, addig, amíg mozog. És ha belegondolsz, ez király!” (SHAUN MASON)
Mindenkinek van valakije a Falon. Még ha úgy is hiszed, hogy a 2014 véres nyarán történt események, amelyek megváltoztatták az egész világot, távol állnak tőled, valaki, akihez közöd van, biztosan ott van a Falon. Egy unokatestvéred, egy barátod, a családod egy régi ismerőse, vagy csak egy ismeretlen, akit a tévében láttál de ott van valaki, aki hozzád tartozik. Meghalt, hogy te most nyugodtan üldögélhess a biztonságos házad biztonságos falai közt, és görgethesd lefelé a monitorodon egy elcsüggedt, huszonkét éves blogger bejegyzését. Gondolkozz el ezen egy pillanatra. Meghalt - érted! Most pedig nézz végig az életeden, és felelj: jól tette? (BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL, 2039. MÁJUS 16.)
6
Egy
E
z a történet ott kezdődik, ahol az elmúlt huszonhat évben oly sok másik véget ért: egy idiótának - aki jelen esetben az öcsém, Shaun eszébe jut, hogy milyen jó ötlet lenne kipróbálni, mi történik, ha odamegyünk egy zombihoz, és megbökjük egy hokiütővel. Mintha nem lenne köztudott, hogy mi lesz a vége, ha ujjat húzol egy zombival: feléd fordul, megharap, és te is ugyanolyan leszel, mint ő. Nincs ebben semmi furcsa, legalábbis úgy húsz éve semmiképp. Amikor az első fertőzöttek megjelentek - hatalmas pánikot keltve: „A holtak feltámadtak, itt az ítélet napja!” -, minden pontosan úgy zajlott, mint évtizedeken át a horrorfilmekben, leszámítva, hogy most a valóságban történt. A járványnak nem volt semmi előjele. Az egyik nap még minden a legnagyobb rendben volt, a másik nap meg halottnak hitt emberek támadtak fel és rontottak bárkire, aki az útjukba került. Ez mindenkit váratlanul ért - kivéve a fertőzötteket, akik már bőven túljutottak azon, hogy bármi is felzaklassa őket. Az emberek, a kezdeti döbbenetből feleszmélve, sikoltozva, fejvesztve menekültek, ami aztán, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, további támadásokhoz és még több fertőzéshez vezetett. És hova jutottunk felvilágosult korunkban, huszonhat évvel a Feltámadás után? Oda, hogy még mindig akadnak olyan elmeroggyantak, akik zombikat piszkálnak ütőkkel - és itt vissza is tértünk az öcsémhez, meg ahhoz, hogy előreláthatólag miért nem aggkorában, vég-elgyengülésben fog meghalni. - Hé, George, ezt nézd! - kiáltotta Shaun, és újból megbökte a zombit. Az felnyögött, és felé lendítette a karját, de nem találta el. Nem tudta kiverni Shaun kezéből az ütőt; az előrehaladott fertőzés miatt már csak lassú, esetlen mozgásra volt képes. Az öcsém legalább annyit felért ésszel, hogy ne egy jobb kondiban levő friss zombit szemeljen ki a mutatványához. - Fogócskázunk? Na? - ösztökélte Shaun a lomha élőhalottat. 7
- Te leszel a fogó! - Légy szíves, ne háborgasd a lakókat, inkább szállj vissza! szóltam rá, miközben a napszemüvegem mögül lestem a fejleményeket. Shaun újdonsült cimborája már közelített a második, végső halálához, de ettől még nem lehettünk benne biztosak, hogy nem ólálkodik a környéken néhány veszélyesebb rokona. Santa Cruz zombiövezet. Mindenki nagy ívben elkerüli, kivéve aki buggyant vagy öngyilkos hajlamú, esetleg mindkettő. Shaunról sokszor nem is tudom eldönteni, hogy melyik kategóriába tartozik. - Most nem tudok, nem látod, hogy a helyiekkel barátkozom? - Shaun Phillip Mason, azonnal ülj vissza a motorra, vagy esküszöm, elhúzok, és itt hagylak! Az öcsém, hogy megtartsa a tisztes távolságot, a hokiütőt még erősebben a zombi mellkasába döfte, és közben a szemében lelkesedés csillant meg. - Tényleg? Megtennéd ezt a szívességet? Mert ebből király cikk lenne! „A nővérem magamra hagyott a zombiövezetben, jármű nélkül!” - Igen, posztumusz cikknek jól hangzik - vágtam vissza. Gyerünk, azonnal szállj vissza a motorra! - parancsoltam rá újból. - Mindjárt! - nevetett fel Shaun, és visszafordult a nyöszörgő élőhalotthoz. Utólag visszatekintve azt hiszem, akkor kezdtek el igazán aggasztóvá válni a dolgok. A többi zombi valószínűleg már régen, amikor átléptük a város határát, kiszúrt minket, és addigra az egész környékről összecsődítették a társaikat. Minél nagyobb hordában támadnak a fertőzöttek, annál leleményesebbek és veszélyesebbek. Egy tegyük fel négyfős társaság még nem jelent különösebb fenyegetést, hacsak nem olyan a helyszín, ahol sarokba tudnak szorítani; de ha húsznál többen vannak, nehezebb védekezni ellenük. Ha pedig ennél is több fertőzött összegyűlik, már megfontoltan, alattomos trükkök bevetésével támadnak. Úgy néz ki, hogy a vírus, ha elegendő gazdatestet terel össze egy helyen, szert tesz az önálló gondolkodás képességére. Ijesztő, de így van! Ez minden halandó legszörnyűbb rémálma, aki zombiövezetbe merészkedik: hogy körbezárja egy falkányi élőholt, akik jobban ismerik a terepet, mint ő! Márpedig most pont ilyen helyzetbe kerültünk: bebizonyosodott, hogy ha elegen vannak, még egy alultáplált, legyengült zombi-sereg is képes előkészíteni egy rajtaütésszerű támadást. Mindenfelől 8
nyögdécselés hallatszott, aztán a csapat megindult felénk; egyesek az előrehaladott fertőzésre jellemző cammogó léptekkel, mások szinte futva. Az utóbbiak törtek előre, és mielőtt egyáltalán felfogtuk, hogy mi történik, három menekülési útvonalat már el is vágtak. Rájuk néztem, és megborzongtam. A frissen fertőzöttek - a pár naposak - szinte teljesen úgy néznek ki, mint amikor még emberek voltak. Az arcuk érzelmeket mutat. A mienknél esetlenebb ugyan a mozgásuk, de csak any-nyira, mintha, tegyük fel, nem aludták volna ki magukat. Sokkal nehezebb megölni egy olyan zombit, ami még embernek látszik; és ennél is rosszabb, hogy az átokfajzatok nagyon gyorsak! És egy frissen megfertőződött zombinál már csak egy veszélyesebb dolog létezik: egy egész falkányi frissen megfertőződött zombi. Márpedig én tizennyolcig jutottam el a számolásban, amikor beláttam, hogy kár a gőzért. Megragadtam a bukósisakomat, és a fejembe nyomtam. Nem csatoltam be a szíját: ha felborulok a motorral, még mindig jobb, ha azért halok meg, mert leesik a sisakom. Feltámadnék, de legalább nem tudnék róla. - Shaun! - kiáltottam. Az öcsém megfordult, és a közeledő zombikra meredt. - Hűha... Szerencsétlenségére a társak megjelenésekor a haverja együgyű magányosból a gondolkodó tömeg részévé vált, így amikor az öcsém figyelme egy pillanatra elkalandozott, kapott az alkalmon, és kirántotta az ütőt a kezéből. Shaun elvesztette az egyensúlyát, mire a zombi - akinek aszott ujjaiból ki se néztem volna ennyi erőt megragadta őt a kardigánjánál fogva, és sziszegett. - Shaun! - sikoltottam, miközben a lelki szemeim előtt egymást kergették a rémképek az egyetlen gyerekként rám váró jövőről. Csak egy harapás, és vége. Nem sok rosszabbat tudok elképzelni annál, mint hogy az embert Santa Cruz belvárosában sarokba szorítja egy zombicsapat, de a testvérem elvesztése egy lenne ezek közül. Attól, hogy rá tudott venni, jöjjünk el krosszmotorral a zombiövezetbe, még nem vagyok teljesen ütődött. Tetőtől talpig védőfelszerelésbe burkolóztam: bőrdzseki, a könyök- és a vállrésznél acélpántokkal, alatta golyóálló mellény, motorosnadrág csípő-és térdvédővel, magas szárú motoroscsizmával. Elég trampli viselet, de nem izgat, mert így, ha még a kesztyűt is felhúzom, csak a torkom marad az egyetlen támadható felület. 9
Shaunnak viszont elmentek otthonról, mert kötött pulcsiban és terepgatyában jött zombinézőbe, és védekezés gyanánt mindössze egy golyóálló mellényt vett fel. Még a védőszemüveget is hanyagolta; azzal érvelt, hogy az „elrontja az összhatást”. A szabadon hagyott nyálkahártya nemcsak az összhatást ronthatja el, de még a golyóálló mellényt is kemény zsarolással tudtam csak rákényszeríteni; a védőszemüveg szóba se jöhetett. Hamarosan kiderült, hogy a pulóvernek mégiscsak van egy előnye a terepen: a gyapjú szakad. Így hát Shaun kitépte magát a zombi kezéből, és ahogy csak a lába bírta, rohant a motor felé. Valójában a futás volt az egyetlen előnyünk a zombikkal szemben: még a frissen fertőzöttek sem képesek utolérni egy egészséges embert, legalábbis rövid távon biztos nem. De a sebességen - meg a golyókon - kívül minden egyéb az ő javukat szolgálta ebben a harcban. - A rohadt életbe, George, társaságunk akadt! - rikkantotta Shaun, a hangjában a rémület és a lelkesedés perverz keverékével. - Odanézz! - Látom! - dörrentem rá arrogánsán. - Most pedig húzás! Alig vetette át a lábát az ülésen és karolta át a derekamat, már indítottam is a motort. Ahogy gyorsultam, a kerekek pattogtak és rázkódtak a hepehupás terepen. Éles kanyart vettem. Tudtam, hogy ki kell jutnunk innen, vagy a világ összes védő-felszerelése sem segít rajtunk. Ha a zombik utolérnek minket, én még lehet, hogy túlélem, de az öcsémmel végezne a csőcselék. Gázt adtam, és imádkoztam, hogy Isten épp ráérjen megmenteni két ön- és közveszélyes elmebeteg életét. A térről elágazó utolsó szabadon maradt utat még harminccal értük el, de fokozatosan gyorsultam. Shaun nagyot kurjantott; az egyik kezével elengedte a derekamat, majd a zombik felé fordult, integetett, és csókot dobott nekik. Ha a fertőzötteket fel lehetne dühíteni, minden bizonnyal sikerült volna neki, de azok változatlanul nyögdécselve, a karjukat az ígéretes friss hús felé nyújtva követtek minket. Az út a sokéves elhanyagoltságtól igencsak viharvertté vált, így hát nagyon kellett igyekeznem, hogy kátyúról kátyúra bukdácsolva megőrizzem uralmamat a járgány felett. - Kapaszkodj már! - rivalltam az öcsémre. - Kapaszkodom! - felelte vidáman. Szemlátomást örült, mint majom a farkának; és kiment a fejéből, hogy azok, akik nem tartják be a zombiövezetre vonatkozó biztonsági előírásokat - pláne ha még hergelik is az ott lakókat -, nagy valószínűséggel gyorsan a gyászjelentésekbe kerülnek. 10
- De két kézzel kapaszkodj! - parancsoltam rá. A nyögdécselés most már három irányból hallatszott, de nem aggódtam; úgy véltem, kevesen vannak ahhoz, hogy bekerítsenek minket. Akár át is hajthatnék köztük. Akkor nyöghetnének csak igazán, ha a motor alá szorulnának! De a zombik amúgy is mindig ezt a hangot adják ki, ha kajaszag csapja meg az orrukat. És a tény, hogy a motorzaj sem nyomta el őket, arra utalt, hogy nagyon sokan vannak, és nagyon közel. De, gondoltam, egy kis szerencsével még megúszhatjuk. Persze ha igazán szerencsések lennénk, nem kellene egy seregnyi zombi elől menekülnünk a lezárt területen, amely valaha Santa Cruz belvárosa volt. Valami biztonságosabb helyen lennénk, mint például a Bikini-atoll1 az atombomba-kísérletek előtti időkben. De ha az ember egyszer úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja a kockázati besorolást és a fertőzés-veszélyre figyelmeztető táblákat, magára vessen, ha baja esik. Shaun, kelletlenül ugyan, de szót fogadott, és összekulcsolta a kezét a hasamon. - Ünneprontó! - méltatlankodott. Felhorkantam, és egy közeli emelkedőt megcélozva gázt adtam. Ha az embert zombik üldözik, az emelkedő ugyanúgy jelentheti számára az életben maradást, mint a halált. Lelassítja a mocskokat, ami ugye hasznunkra válik - hacsak nem várnak odafent is egypáran, mert akkor körbevesznek, és nincs előlük menekvés! Shaun, minden vakmerősége dacára, ezt azért tudta. Valójában okosabb, mint amilyennek hajlamos tettetni magát, és járatosabb nálam a túlélési technikákban. Hirtelen azonban erősödött a szorítása a derekamon, és akkor először aggodalom csendült a hangjában: - George, mi a francot művelsz? - Kapaszkodj! - vágtam rá. Aztán felszáguldottunk az emelkedőn, mire újabb zombik kecmeregtek elő búvóhelyeikről, például a kukák mögül, és az egykoron fényűző, mostanra lepusztult, tengerre néző villák közül. A Feltámadás után sikerült visszaszerezni Kalifornia állam nagy részét, egyedül Santa Cruz bizonyult túl nagy falatnak. Földrajzi elszigeteltsége, ami korábban oly vonzó nyaralóhellyé tette, a vírus megjelenésekor katasztrofális következményeket vont maga után. A 1
Korallzátonyból felépülő szigetcsoport a Csendes-óceánon, a Marshall-szigeteken. 1946 és 1958 között az USA kísérleti atomrobbantásokat végzett a területen, amely utána lakatlanná vált.
11
Kellis-Amberlee-vírus, abból a szempontból, ahogy az emberi testben viselkedik, egyedülálló; de más tekintetben olyan, mint a többi kórokozó: elég, ha egyszer felüti a fejét egy oktatási intézményben, utána futótűzként terjed. A Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i campusa is tökéletes táptalajnak bizonyult: amikor a virgonc hallgatók helyett mindenfelé már csak zombik csoszogtak, az egész területet kiürítették és lezárták. - De Georgia, ez egy emelkedő! - hüledezett Shaun, amikor látta, hogy a zombik a motorunk felé tartanak. Nem becézett; ebből tudtam, hogy most aztán tényleg megijedt. Csak akkor hív „Georgiának”, ha fél. - Én is felfogtam - feleltem, és előrehajoltam, hátha az a pár fok dőlésszögbeli különbség is csökkenti a szembeszél okozta légellenállást. Shaun ösztönösen követte a példámat. - De miért hajtunk fel? - kérdezősködött. Ő is tudta, hogy a süvítő szélben, a bőgő motor mellett úgyse fogja hallani a választ, de nem hazudtolva meg önmagát mégis makacsul faggatózott. - Elgondolkodtál már azon, hogyan érezhették magukat a Wrightfivérek?2 - kiáltottam hátra. Már látszott az emelkedő teteje. Abból ítélve, hogy a túloldalon eltűnt az utca a szemem elől, valószínűsíthettem, hogy igen meredek a lejtő. A nyögdécselés minden irányból erősödött, és a szél összevissza hordta a hangokat, így ekkor már tényleg fogalmam sem volt, mi vár ránk. Az is lehet, hogy csapda, de az is, hogy a szabadulás. Akárhogy is, már késő volt, hogy visszaforduljak. Kényszerhelyzetbe kerültünk, és ez egyszer Shaunt is kiverte a veríték. - Georgia! - Kapaszkodj! A zombik már alig tízméternyire voltak tőlünk; megszállottan közeledtek a talán évek óta nem ízlelt friss hús felé. A kinézetükből ítélve a többség már régen átalakulhatott. Az utánpótlás igen gyérnek bizonyult; elvétve akadt ugyan néhány friss példány - mindig van egykét szerencsétlen flótás, aki szándékosan bemerészkedik vagy véletlenül betéved a zombiövezetbe, és egy közönséges kiránduló nemigen szokta megúszni az ilyenfajta kalandot -, de látszott, hogy úgy három generáció múlva vissza is foglalhatjuk a várost. Most viszont nem. 2
Orville és Wilbur Wright építették 1903-ban az első repülőgépet.
12
A távolság öt méterre csökkent. A zombik vadászatkor a többi falkatag hangját követik. Ez azt jelenti, hogy az emelkedő aljánál ácsorgók, amikor meghallották a fenti tülekedést, megindultak felfelé. Elég sok élőholtat lefoglalt az imént az utak elállása, így bíztam benne, hogy aligha maradt, aki az emelkedő másik oldalán fogadhatna minket. Egy újabb csapattal elbánni már meghaladta volna az erőnket; így is csak a motornak köszönhettük, hogy eddig ép bőrrel megúsztuk. Amikor felértünk, mindjárt megláttam a fogadóbizottságot. Alig három sorban tömörültek össze - nem sok választott el minket a nyílt úttól. És akkor rögtön tudtam, mit kell tennem. Elképesztő, hogy mi mindent lehet rámpának használni, ha az embernek megvan a kellő motivációja. Az egyik ház leomlott kerítése tűnt fel előttünk, épp a megfelelő irányba dőlve, így hát úgy nyolcvannal nekifutottam. Ideges voltam; a kormány úgy remegett a kezemben, mint a rodeóbika szarva. Arra sem volt szükség, hogy felmérjem az utat - az ott tülekedők is nyögdécselni kezdtek, amint felbukkantunk előttük. Amíg Shaun az új barátjával játszott, ezek szépen eltorlaszolták az összes kijáratot, és hiába korlátozottak az értelmi képességeik, a terepet jobban ismerték nálunk. De egy előnyünk azért még mindig maradt: az öngyilkos-sági szándék jeleit nem ismerték. Márpedig mi másra utal, ha valaki nyolcvannal felhajt egy emelkedőn, hogy aztán, amikor felér, a levegőbe repüljön? Oké, van rá egy másik szó is, de azt inkább hagyjuk. Az első kerék lassan felemelkedett, majd követte a hátsó is, és egy hirtelen rándulással - ami könnyednek tűnt, de valójában pokolian ijesztő volt - már fent is voltunk a levegőben. Én sikoltottam, Shaun meg, miután rájött, mi következik, önfeledten ordított. Most már minden a gravitáción múlt, márpedig az nem szokott kedvezni a pillanatnyi elmezavarral küszködőknek. A lélegzetünk is elállt, amíg odafent voltunk, továbbra is előrelendülve - és biztos voltam benne, hogy nem érünk élve földet. A fizika törvényei, köszönhetően a megszámlálhatatlan munkaórának is, amit a motorom összeszerelésébe és karbantartásába fektettem, most az egyszer megkönyörültek rajtunk. Nagy ívben átrepültünk a zombik felett, és - szerencsénkre, mert nem sok ilyen maradt - egy ép útszakaszon landoltunk, olyan erővel becsapódva, hogy majd kiesett a kormány a kezemből. Azt hittem, minden csontom ripityára törik. Az elülső kerék a lendülettől ismét felemelkedett, én 13
meg üvöltöttem; egyrészt, mert féltem, hogy felborulunk, másrészt meg, mert elöntött a vak düh Shaun iránt, amiért ilyen helyzetbe keveredtünk miatta. A kormány még erősebben remegett; úgy éreztem, mindjárt leszakad a karom, de csak nyomtam a gázt, és végül a kerék újra a földön volt. Sokba fog ez még kerülni, gondoltam, és nemcsak a javítási költségek miatt. Nem mintha akkor számított volna. Végre szilárdan és egyenesen álltunk a talajon, és nem láttunk zombikat magunk előtt. Gyorsítottam, és miközben Shaun olyan lelkesen ujjongott a hátam mögött, mint aki fel sem fogja, mekkora veszélyből szabadultunk ki, magunk mögött hagytuk a várost. - Seggfej - motyogtam, és továbbhajtottam.
# A tudósítás és a feltételezés két különböző dolog, és ha az utóbbit belekevered az előbbibe, akkor az már - ébresztő! - nem hír, csak vélemény. Ne értsetek félre, az utóbbi jelentősége sem elhanyagolható. A szólásszabadság egyik előnye, hogy ugyanazt a témát több nézőpontból is megismerhetjük. Ennek elvileg el kellene gondolkodtatnia az embereket - csakhogy a legtöbben nem akarnak gondolkodni. Nem hajlandók szembenézni a ténnyel, hogy az, amit az aktuális bálványuk éppen próbál elhitetni velük, nem biztos, hogy mentes a hátsó szándékoktól és a személyes érdekektől. Sokan hangoztatták, hogy a Kellis-Amberlee-járvány mögött a zsidók vagy a melegek állnak. Akadtak, akik a Közel-Kelet bosszúját sejtették az események hátterében; sőt olyan elképzelés is felmerült, hogy egy árja csoport igyekszik, fajnemesítési szándékkal, leszámolni a népesség nemkívánatos részével. E feltevések szerint bárki is a felelős a vírus létrejöttéért és elszabadulásáért, jól megszervezett összeesküvés révén gondosan titokban tartja a kilétét, és most a követőivel együtt békében - meg persze maximális védettséget élvezve - üldögél valahol, és várja a világvégét. Már elnézést, de ez baromság. Összeesküvés? Eltussolás? Abban nem kételkedem, hogy léteznek olyan emberek és csoportok, akik, ha tehetnék, képesek lennének egyetlen nyár alatt lemészárolni a világ lakosságának harminckét százalékát - és ne feledjük, ez még csak egy óvatos becslés, mert Afrikából, Ázsiából és DélAmerika egyes részeiről nem állnak rendelkezésre pontos adatok! De ehhez valóban olyan módszert választanának, hogy azt, aki egykor a Nagyi volt, elszabadítják találomra embereket marcangolni? A zombik nem válogatnak; mit érdekli őket az összeesküvés! Az legfeljebb az élőknek való. 14
Ez a bejegyzés vélemény. Kezdj vele, amit akarsz. De ne keverd össze a tudósítást a véleménnyel, jó? (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2039. SZEPTEMBER 3.)
# A zombik, ha kellő körültekintéssel közelítesz hozzájuk, tulajdonképpen ártalmatlanok. Akadnak olyanok, akik azt mondják, hogy a fertőzötteket sajnálni kell, együttérzést mutatni irántuk, de én ezt erősen kétlem. Ők azok, akik a legnagyobb eséllyel válnak maguk is hozzájuk hasonlókká, ha értitek, mire gondolok. Ne sajnáld a zombit. Ő se fog sajnálni téged, amikor elkezdi csócsálni a fejedet. Szomorú, de azt még akkor sem várnám meg, ha a saját nővéremről lenne szó. Ha zombik közelébe akarsz menni, ügyelj rá, nehogy megharapjanak vagy megkarmoljanak. Viselj rövid hajat, és szorosan rád tapadó ruhákat. Ilyen egyszerű. Ha tovább bonyolítod, akkor unalmas lesz az egész, és azt meg ki akarja? Elvégre feltámadt hullák járkálnak köztünk. Ha már ez a helyzet, miért fosztanánk meg magunkat egy kis szórakozástól?! (BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL, 2039. JANUÁR 2.)
15
Kettô
M
iközben átszeltük Santa Cruz romjait, egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem észleltünk semmiféle mozgást, és az épületek elég nagy távolságra helyezkedtek el egymástól ahhoz, hogy ne érhessen minket meglepetés. De csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor lehajtottunk a dél felé ágazó 1-es főútra. Onnan a 152-es főútra tértünk, amely Watsonville-be vezet, ahol a furgont hagytuk. Watsonville szintén egy észak-kaliforniai „szellemváros”. 2014ben elfoglalták ugyan a fertőzöttek, de biztonságosabb, mint Santa Cruz; leginkább azért, mert közel van Gilroyhoz, amely egy jelenleg is védett gazdálkodó közösség. Senki sem mer Watsonville-ben lakni, mert félő, hogy a Santa Cruz-i zombik az éjszaka közepén átcsoszognak látogatóba; Gilroy derék lakosai viszont feladni sem hajlandók a települést! Évente háromszor felkerekednek lángszórókkal, gépfegyverekkel, és megtisztítják a környéket. Emiatt maradt Watsonville teljesen elhagyatott, és emiatt tudják a kaliforniai gazdák továbbra is élelemmel ellátni a lakosságot. Az 1-es főút felhajtósávjától nem messze, egy Aptos nevű kisváros romjai mellett, kihúztam az út szélére. Minden irányban síkság terült el, ami kapóra jön, ha az ember nem akar váratlanul felbukkanó éhenkórászok uzsonnájává válni. A viszontagságos terep után úgy gondoltam, jobb lesz egy pillantást vetnem a járgányra, és egy tankolás sem árthat. A krosszmotoroknak kicsi a tankjuk, és már elég sok mérföldet tettünk meg. Shaun leszállt, és fülig érő szájjal felém fordult. A szél annyira összekuszálta a haját, hogy úgy festett, mint egy félőrült. - George - kezdett a mondandójába, zilált külsejéhez illő megszállott izgalommal -, ez volt a legelképesztőbb dolog, amit eddig csináltál! Sőt ezt már felülmúlni sem fogod soha! Az egész életed abban a magasztos pillanatban teljesedett ki, amikor elhatároztad, 16
hogy átugratsz a zombik fölött! - jelentette ki, majd némi hatásszünet után hozzátette: - Isten vagy! - Pedig csak kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, hogy végre megszabaduljak tőled - feleltem. Lepattantam a motorról, levettem a bukósisakot, és felmértem a kárt. Úgy tűnt, komoly sérülés nem érte a járgányt, ennek ellenére elhatároztam, hogy amint lehet, elviszem a szervizbe. Valamicskét értek a szereléshez, de azért nem vagyok egy műszaki zseni. - Majd legközelebb hátha összejön! - vigyorgott tovább Shaun. - Igen, engem is ez a remény éltet. A szélvédőnek támasztottam a sisakot, aztán kicipzároztam a jobb oldali nyeregtáskát, és levettem a benzineskanna tetejét. Azt leraktam a földre, és elővettem az elsősegélydobozt. - Vérvizsgálat! - jelentettem ki. - De George... - Ismered a szabályokat. Ha az ember kint járt a terepen, addig nem mehet vissza a támaszpontra, amíg nem ellenőrizte, hogy tiszta-e! Elővettem két kézi tesztelőegységet, és az egyiket felé nyújtottam. - Vérvizsgálat nélkül nem jöhetsz vissza a furgonhoz győzködtem tovább -, és akkor kávét sem kapsz, márpedig azt nagyon szereted. Képes vagy inkább vitatkozni velem, és megfosztani magad az örömtől? - Muszáj ezzel húzni az időt?! - morogta Shaun, miközben elvette az apró tárgyat. - Sajnálom, de muszáj - jelentettem ki. - Na nézzük, hogy életben maradok-e! Gyakorlott mozdulattal, egyszerre téptük le a fertőzésveszélyre figyelmeztető címkét, és pattintottuk le a steril fémhengert borító műanyag fedelet. Ez a fajta tesztelőegység a legegyszerűbb, terepre ezt szokás vinni; olcsó, egyszer használatos, és nagyon praktikus. Elvégre nem árt, ha tudsz róla, hogy a társadban aktivizálódott a vírus, mielőtt nekiáll rágcsálni az ízletes husikádat! Kicsatoltam a jobb kesztyűmet, lehúztam, és a zsebembe dugtam. - Háromra? - tettem fel a szokásos kérdést. - Háromra - bólintott Shaun. - Egy! - Kettő! Ekkor mindketten előrenyúltunk, és a szemközti tesztelő-egységbe nyomtuk a mutatóujjunkat. Lehet, hogy ez felesleges túlbonyolításnak 17
tűnik, de korai vészjelzőnek is megteszi: ha valamelyikünk egyszer is kivárja a „hármat”, akkor tudni fogjuk, hogy baj van. A fém hidegségét a szivacs puhasága, majd a belérejtett tű szúrása váltotta fel. A vércukorszint mérése nem okoz fájdalmat - elvégre ott az a cél, hogy minél kevesebb kellemetlenséggel járjon, így az érintettek ne vonakodjanak elvégezni a KellisAmberlee-re irányuló vérvizsgálat viszont igen, és nem ok nélkül: a fájdalom-érzet hiánya a vírusfertőzöttség egyik első jele. Az eszköz tetején levő két dióda - az egyik piros, a másik zöld bekapcsolt, és váltakozva villogni kezdett. Aztán a vibrálás lassult, végül a piros fény kialudt, és maradt a zöld. Szóval még tiszta vagyok. Az ölemben fekvő tesztelőegységre pillantottam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor láttam, hogy az is zöld. - Akkor még nem kell felszámolnom a szobádat - állapítottam meg. - Talán majd legközelebb - felelte Shaun. Visszaadtam a tesztelőegységét; hadd gondoskodjon ő a biztonságos hulladékkezelésről, amíg én feltöltöm az üzemanyagtartályt. Kifogástalan precizitással végezte a feladatot. Visszapattintotta a műanyag kupakokat a tesztelőegységekre, majd a megfelelő gombot megnyomva rajtuk, fertőtlenítőt bocsátott a tartályok belsejébe. Aztán az elsősegély-felszerelésből kivett egy „veszélyes hulladék” feliratú dobozt, és beledobta az egységeket. A doboz teteje pirosra váltott, amikor lezárta; a műanyag összeolvadt. A most már háromszorosan bebiztosított vérmintákhoz talán még herkulesi erőfeszítéssel sem lehetett volna hozzáférni. Shaun azért még ellenőrizte, hogy rendesen záródik-e, aztán biztonságba helyezte a csomagot a nyeregtáska veszélyes hulladéknak fenntartott rekeszében. Amíg ő ezzel ügyködött, én feltöltöttem az üzemanyagtartályt, mely, mint rémülten nyugtáztam, már majdnem kiürült. Ha pont akkor járunk így, amikor a zombik a nyakunkon vannak... Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Visszatettem a tanksapkát, és a kiürült kannát visszatuszkoltam a nyeregtáskába. Shaun már szállt volna fel, de én a mutatóujjamat figyelmeztetőn felemelve felé fordultam: - Mit felejtettél el?! - Ööö... - esett gondolkodóba. - Nem hoztam Santa Cruzból képeslapokat? - Sisak! 18
- Eddig nem is szóltál ezért! - Mert eddig zombik lihegtek a nyomunkban! Most viszont már nincsenek zombik, így vagy felveszed, vagy innentől gyalog folytatod az utat Watsonville-be! Shaun, a szemét forgatva, a bal oldali nyeregtáskáról leoldotta a sisakot, és kelletlenül a fejébe nyomta. - Most örülsz? - kérdezte elfojtott hangon a plexi mögül. - Le vagyok nyűgözve! - feleltem, miközben én is felvettem a sisakomat. - Na, húzás. Az út Watsonville-ig teljesen kihalt volt - nem mintha nagy lett volna a forgalom, most azonban egyetlen járművel nem találkoztunk. És ami ennél is fontosabb, fertőzöttekkel sem. Rám lehet fogni, hogy puhány alak vagyok, de aznapra már elegem volt a zombikból. A furgont a város szélén parkoltuk le, úgy tizenöt-húsz méterre a legközelebbi épülettől. Az egyik elsődleges óvintézkedés: olyan helyen állj meg, ahol a fertőzöttek nem tudnak lesből rád rontani. Behúztam a furgon elé, és leállítottam a motort. Shaun már a lassításnál leugrott, és szökellve megindult az autó felé. Közben lerántotta a fejéről a sisakot, és így kiáltott: - Buffy! Milyen lett a felvétel? Ó, fiatalság, bolondság! Nem mintha én olyan sokkal idősebb lennék nála. Egyikünknek sem került elő a születési anyakönyvi kivonata, de amikor örökbe fogadtak minket, az orvosok úgy három hétre becsülték, az én javamra, a köztünk levő korkülönbséget. Az alapján viszont, ahogy Shaun néha viselkedik, én inkább három évre gyanakodnék, vagy még többre. Levettem a bukósisakomat és a kesztyűmet, a kormányra akasztottam őket, és kimért léptekkel követtem az öcsémet. A furgonunk beltere beszédes példája annak, hogy mi mindent el lehet érni, ha az ember sok szabadidővel rendelkezik, némi pénze is akad, és három éven keresztül szorgosan látogat különféle műszaki ismereteket oktató kurzusokat. És persze ha úgy adódik, nem vonakodik az internethez folyamodni: például a kábelezésben idegenek segítettek Oregonból vagy éppen Ausztráliából. A furgont hideg profizmussal Anya változtatta abszolút zombibiztossá látszólag szívességet tett nekünk, valójában meg azon mesterkedett, hogy titokban hozzáférhessen a számítógépekhez. Buffy persze azonnal észrevette a turpisságot, és letiltotta a rendszerünkről, Anya azonban nem adta fel. 19
Így hát öt év megfeszített munka után sikerült átalakítanunk a 7-es csatorna híradós stábjának korábbi, nagyrészt kiürített furgonját a lehető legkorszerűbb mobil blogközponttá; benne kamerákkal, wifiantennával, önvezérlő szerkezettel, és oly sok, különféle eshetőségekre felhalmozott egyéb felszereléssel, hogy ha csak rágondolok, beleszédülök. így hát nem is foglalkozom ezzel, Buffy a technikai szakértő meg a csapat legizgágább, legszőkébb és legflúgosabb tagja, és e négy szerep mindegyikében tökéletesen megfelel, mondhatni, brillírozik. Most keresztbe tett lábbal ült a talpalatnyi szabad helyre bezsúfolt három szék egyikén, és a fejhallgatót az egyik füléhez tartva eltűnődő arcot vágott. Shaun ott toporgott a háta mögött, és látszott rajta, hogy alig fér a bőrében az izgatottságtól. Először azt hittem, Buffy észre sem vette, hogy beléptem, de amikor becsuktam magam mögött az ajtót, álmos, távoli hangon így szólt: - Helló, Georgia! - Helló, Buffy! - köszöntem vissza, majd megindultam a mini hűtőszekrény felé, és kivettem egy dobozos kólát. Shaun forró kávé formájában szokta magához venni a koffeinadagját, én meg jéghideg kóla által - talán így lázadunk a hasonlóság ellen. - Hogy állunk? - kérdeztem. Buffy, egy pillanatra felélénkülve, feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy jól. - Ezt már szeretem - bólintottam. Buffy valódi neve Georgette Meissonier. Akárcsak Shaun és én, ő is akkor született, amikor a zombik már a mindennapi élet részévé váltak. Ez idő tájt Amerika legdivatosabb lánynevei a Georgia, a Georgette és a Barbara voltak: annyi volt belőlünk, mint néhány nemzedékkel korábban a Jenniferekből. A legtöbben túlléptünk rajta, belenyugodtunk. Elvégre George Romero3 akaratlanul is az emberi faj egyik megmentőjévé vált, így nem szégyen, ha róla neveznek el valakit! Csak hát ez elég gyakran megtörténik - márpedig Buffy, amiben csak tehette, igyekezett kitűnni.
3
George Romero (szül. 1940): amerikai rendező, leginkább az Élőholtak éjszakája (1968) című zombifilmjéről és annak folytatásairól ismert. Meg).: Barb(a)ra a film egyik főszereplője.
20
Egy netes állásbörzén akadtunk rá, és csak úgy sütött belőle a szakértelem. A komoly benyomás addig tartott, amíg a személyes találkozó első perceiben el nem hagyta a száját a következő mondat: - Cuki vagyok, szőke, és egy szörnyektől hemzsegő világban élek. Mégis, mi más lehetne a nevem? Mi csak értetlenül bámultunk rá, ő meg elkezdett hablatyolni egy, a Feltámadás előtt futó tévésorozatról,4 de amikor látta, hogy fogalmunk sincs róla, ráhagyta. Ahogyan mi is: felőlem, amíg gondoskodik róla, hogy a berendezés mindig jól működjön, úgy hívja magát, ahogy csak akarja. Ráadásul volt még egy különlegessége: Alaszkában született - ami már nemcsak „az utolsó határ” volt, hanem az utolsóként leomló bástya is. Amikor a kormány kijelentette, hogy többé nem tudja biztosítani, és átengedte a fertőzötteknek, Buffy családja elköltözött onnan. - Kész! - jelentette ki, majd kihúzta a fejhallgatót, előrehajolt, és a szeme a legközelebbi képernyőre tapadt. Vibrálva, de megjelent rajta Shaun, amint a hokiütővel hessegeti el magától az oszladozó cimboráját. A hangfalakból egy árva mukk sem hallatszott: ha épp pechünk van az akusztikával, egy árva nyöszörgés is elég lehet, hogy másfél kilométeres körzetből odavonzza az összes zombit. A hangszigetelés meg nem biztonságos odakint a terepen, ugyanis nemcsak előnye van, hanem hátránya is: a zombik hajlamosak körbeállni bármilyen épületet vagy járművet, abban a reményben, hogy valami ehető - vagy megfertőzhető - lapul odabent, ami előbbutóbb úgyis kénytelen lesz kijönni. És egyikünk sem volt elragadtatva a gondolattól, hogy amikor kinyitjuk a furgon ajtaját, egy falkányi élőholt üdvözöl minket. - A kép egy kissé elmosódott, de már sikerült kiszűrnöm a legtöbb zavaró elemet, és tovább tisztítom, ha a forrásfájlokhoz is hozzáférek. Georgia, kösz, hogy nem feledkeztél meg a sisakról. Az elülső kamera remekül tette a dolgát. Hogy őszinte legyek, én akkor a legkevésbé sem a felvételre gondoltam, sokkal inkább arra, hogy ne repedjen szét a koponyám. Mindenesetre bólintottam, és nagyot kortyoltam a kólámból. - Hány kamera rögzítette a menekülést? - kérdeztem. - A négyből három. A Shaun sisakján levő csak akkor kapcsolódott be, amikor már majdnem ideértetek.
4
Buffy, a vámpírok réme, amerikai sorozat. 1997-2003.
21
- Ha Shaun még a bukósisakkal is vacakol, mostanra nem lenne feje! - csattant fel az illetékes. - Shaun csak ne beszéljen magáról harmadik személyben - torkolta le Buffy, és megnyomott egy gombot a billentyűzeten. A következő pillanatban a kamera ráközelített a tesztelőegységeinken vibráló zöld fényre. - Ezt kimerevítem, és kiteszem háttérképnek a főoldalra! Mit gondoltok? - Rád bízom - mondtam, és a külső biztonsági kamerát közvetítő monitorra sandítottam, mely elhagyatott tájat mutatott. Semmi mozgás. - Tudod, hogy engem nem érdekel a dizájn - vontam vállat. - Meg is látszik az értékeléseiden, George - mondta szemrehányóan az öcsém. - Jók ezek a fények, Buffy, tetszik az ötlet! Használd fel őket a ma esti előzeteshez is, mondjuk, legyen lassított felvételben, ahogy kialszik a piros! Hozzá valami frappáns szöveg arról, hogy milyen közeljártunk a veszélyhez... - „Fél lábbal a sírban: rothadó típusú találkozások” - motyogtam, de továbbra sem vettem le a szemem a képernyőről. Odakint már gyanús csend honolt. Lehet, hogy néha paranoiásnak tűnök, de az elmúlt évek során megtanultam: jobb, ha bízom a megérzéseimben. Shaun meg Buffy mellett akár bomba is robbanhatott volna, ők csak a holnapi főcímekkel törődtek. - Király! - vigyorgott Shaun. - Tudod mit, legyen az egész feketefehér, kivéve a fényeket! - Oké, rajta vagyok! Buffy begépelt egy megjegyzést, majd kikapcsolta a monitort. - És most? - kérdezte. - Van még más tervünk? - Eltűnni innen - feleltem, visszafordulva a többiekhez. - Pattanok is a járgányra! Megfontolom majd én is a grafikai fejlesztéseket, de most sürgősen vissza kell térnünk a civilizációba! Buffy értetlenül bámult rám. Hiába, ő mesélő, így a bejegyzései másról sem szólnak, mint a saját agyszüleményeiről. Terepet csak akkor lát, ha Shaun meg én kirángatjuk a négy fal közül egy-egy bevetésre, de többnyire még akkor sem teszi ki a lábát furgonból. Csak a technikát kezeli, így nem sok fogalma van a monitorokon kívül eső világról. Az öcsém azért egy fokkal komolyabban vett. - Miért, mi a gond? Én semmi aggasztót nem látok! 22
Kinyitottam a hátsó ajtót, és körbepásztáztam a terepet. Beletelt néhány percbe, amíg - talán túl későn - rájöttem, mi az, ami nincs rendjén. Egy akkora településen, mint Watsonville, mindig észlelhető némi mozgás. Kóbor macskák, nyulak, akár szarvasok is megjelenhetnek; idevonzzák őket az egykor szépen gondozott, mára elburjánzott kertek. Láttunk már mindenféle állatot a kecskéktől egy gazdátlanná vált shetlandi póniig - gyakran bukkannak fel az elhagyatott városokban, táplálék reményében. És most, döbbentem rá, egy sincs sehol! Még egy mókus sem! - Basszus - fintorodott el Shaun, amikor ő is észbe kapott. - Basszus - ismételtem. - Buffy, indulás! - Majd én vezetek! - ajánlkozott az öcsém, és már meg is indult a kormány felé. Buffy hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett, és még mindig nem értette. - Megmagyarázná valaki, hogy mi ez a hirtelen sietség? - Sehol egy állat - vágta rá Shaun szűkszavúan, majd lehuppant a vezetőülésre. Megszántam szegény lányt, ezért miközben a kesztyűmet húztam fel, kifejtettem: - Semmi sem űzi el olyan hatékonyan az állatokat, mint egy fertőzött horda. És ez azt jelenti, hogy el kell húznunk, mielőtt... És akkor, mintegy varázsütésre, a furgon hátsó ajtaja felől egy ezek után nem is olyan meglepő hang szűrődött be: távoli nyögdécselést sodort felénk a feltámadó szél. - ...társaságunk akad - fejeztük be Shaunnal egyszerre a mondatot. - Versenyezzünk, ki ér haza hamarabb! - kiáltottam, és kibújtam az ajtón. Buffy becsapta utánam, és aztán hallottam a három retesz kattanását. Most már, ha sikítanék, se lenne visszaút. Ez az előírt eljárás a terepen: akármilyen hangosan üvölt a kint rekedt személy, nem engedjük vissza, legalábbis, ha életben akarunk maradni. A zombik egyelőre nem tűntek fel a láthatáron, de a hangjuk északról és keletről is egyre erősödött. Megszorítottam a csuklómon a kesztyű szíjait, a fejembe nyomtam a sisakot, és átvetettem a lábam a még mindig meleg ülés fölött. Ezalatt a furgonban Buffy minden bizonnyal a kamerákat ellenőrizte, bekapcsolta a biztonsági övét, és továbbra is azon morfondírozott, hogy miért váltanak ki belőlünk ekkora zaklatottságot olyan zombik, akik látótávolságon kívül vannak. Ha van Isten, soha nem is fogja megérteni. 23
A furgon rázkódva, zötykölődve tolatott, majd felhajtott a fő-útra. Én, miután kicsit túráztattam a motort, megindultam a nyomában. Ügyeltem, hogy három méternél ne maradjon nagyobb távolság a két jármű között: Shaun így lát engem, és mindketten tudunk jelezni a másiknak, ha útakadály merül fel. Egyszerű biztonsági intézkedés, de sokak életét megmentette az elmúlt húsz évben. Kihajtottunk a völgyből, átszeltük South Bayt,5 és megérkeztünk a hűs, kellemes Berkeleybe. Otthon, édes, zombimentes otthon!
# ...és amikor Vincent végigsimította Marié arcát, a lány érezte, hogy a fiú belülről ég és rohad; a vírus, mely mindannyiunkban ott szunnyad, feléledt a szerelmében. A könnyeivel küszködve megnyalta kicserepesedett ajkát; nehezére esett a beszéd. - Sajnálom! - suttogta. - Soha nem gondoltam volna, hogy így végződik. - Nem kell, hogy neked is így végződjön - felelte a fiú, és még csillogó szemében fájdalommal, de elmosolyodott. - Menekülj innen, Marié. Itt nincs már semmi, csak a pusztulás. Menj haza, és élj boldogan! - Már késő - emelte magasra a lány a tesztelőegységet, és nézte, ahogy Vincent elkerekedő szemmel mered a tetején világító vörös fényre, nagyon is tisztában annak jelentésével. - Az utolsó támadás már betett - mosolyodott el a lány, éppolyan haloványan, mint az imént a fiú. - Az életednek neveztél, pedig úgy fest, a halálhoz tartozom. - Legalább együtt kárhozunk el - mondta Vincent, és megcsókolta a lányt. (R ÉSZLET A SZERELEM MINT METAFORA CÍMŰ KÖNYVBŐL . ELSŐ MEGJELENÉS: BUFFY MEISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL ” CÍMŰ BLOGJA , 2039. AUGUSZTUS 3.)
# Shaun és én nem ismertük a szüléink vér szerinti fiát. A Feltámadás idején még kicsi volt, és a járvány első hullámát túlélte, hála Anyának és Apának, akik azonnal kivették az óvodából, amint az adatok megerősítették, hogy a nevelési-oktatási intézmények a vírus elsődleges gócpontjai. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megvédjék a fertőzéstől; mindenki arra számított, hogy Phillip a szerencsés túlélők közé fog tartozni. 5
Kalifornia délnyugati részén elhelyezkedő régió neve.
24
A szomszédoknak azonban volt két golden retrieverük, mindkettő jóval tizennyolc kiló fölött, így beleestek abba a súlytartományba, amelyben a vírus már képes aktivizálódni. Az egyiket megharapták - sosem derült ki, hogy ki vagy ml -, és megkezdődött az átalakulása. Senki sem látta előre, mert korábban sosem történt hasonló. Phillip Anthony Mason esete lett az elsőként feljegyzett, állat által emberre átvitt Kellis-Amberlee-fertőzés. Persze nemigen vigasztalta a szüleinket, hogy Ily módon váltak híressé. Tisztában vagyok vele, hogy az állattartási szabályozásra vonatkozó álláspontom nem népszerű. Az emberek szeretik a kutyákat meg a lovakat, és továbbra is tartani kívánják őket az otthonaikban. Én ezt jól tudom. Ahogyan azt Is, hogy az állatok eleve hajlamosak a szökésre. A beteg példányok még nagyobb valószínűséggel törik át a korlátaikat, és mennek az ösztöneik után - amelyek ebben az esetben arra késztetik őket, hogy harapjanak meg bármilyen lényt, amely csak az útjukba kerül. Én a Testtömeg Alapú Állattartási Korlátozások híve vagyok, ahogyan a szüleim is. Ha a testvérem élne, ő lehet, hogy másként vélekedne. De nem él. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2039. NOVEMBER 3.)
25
Három
I
degen járművek csak azzal a feltétellel hajthatnak be a körzetbe, ahol Buffy lakik, hogy az összes utasuk vérvizsgálatnak veti alá magát. így hát inkább kiraktuk őt az ellenőrző pontnál, hogy a hátralevő utat gyalog tegye meg. Nem szeretem állandóan szurkálni az ujjamat, és tudtam, hogy otthon vár rám az aznapi második vérvizsgálat. A mi körzetünk az egyik utolsó egész Alameda megyében, amely még nincs bekerítve. A szüleimnek azonban, ha nem akarják elveszíteni az ingatlanbiztosításhoz való jogukat, be kell tartaniuk néhány előírást; nekünk pedig, amíg nem tehetjük meg, hogy különköltözzünk, együtt kell működnünk velük. - Amint megtisztítottam a képet, felrakom a videót! - ígérte Buffy. - Majd küldjetek SMS-t, hogy tudjam, épségben hazaértetek! - Persze - bólintottam. - Mindenképp! Buffy kiváló technikus és remek barát, de arról, hogy mi veszélyes, és mi nem, elég zavaros elképzeléseket táplál - gondolom, mert abszolút biztonságosnak tartott környéken nőtt fel. A terepen nem aggódik annyira, mint az elvileg védett lakott területen. Az éves statisztikák szerint valóban kevesebb támadás történik vidéken; én azonban mégis nyugodtabb vagyok a városon belül, ahol jól megtermett fegyveres őrök felügyelik a környéket, és az ember nem olyan védtelen, mint a patakok meg a kukoricaföldek közt. - Akkor holnap! - búcsúzott. Intett Shaunnak, majd megindult az őrállomás felé, hogy a következő öt percet, a szokásos ellenőrző procedúrával, ott töltse. Az öcsém visszaintett, majd újra beindította a motort, és kitolatott a kapu elől. Jeleztem, hogy én is készen állok az indulásra, majd visszakanyarodtam a Telegraph Avenue-ra, onnan pedig továbbhajtottam a keszekusza utcákkal teli, zsúfolt külvárosi lakónegyed felé, ahol a családi házunk állt. Santa Cruzhoz hasonlóan Berkeley is egyetemi város, ahol a Feltámadáskor féktelenül tombolt a vírus. A Kellis-Amberlee előbb
26
lopva beférkőzött a kollégiumokba, majd oly robbanásszerű járvány formájában tört ki, hogy az majdnem mindenkit megdöbbentett. Hangsúlyozom, majdnem mindenkit. Ugyanis mire a fertőzés hulláma elérte a Berkeleyt, addigra már megjelentek a neten az első blogbejegyzések arról, hogy mi történik más oktatási intézményekben, így hát olyan előnyre tettünk szert, amivel a többi egyetemi város nem rendelkezett: a lakosság nem csak pánikba esett futóbolondokból állt. Köztudott, hogy a berkeleyi egyetem mindig is vonzotta a tudományos világ különc és lökött figuráit. Elvégre mit várjunk egy olyan intézménytől, ahol egyaránt lehet informatikát és parapszichológiát hallgatni? Így hát akadtak itt olyan emberek, akik korábban is előszeretettel kutakodtak az interneten a természet-feletti jelenségek témájában. És ők, amikor felröppentek az első hírek a feltámadó halottakról, nem legyintettek, hanem fegyvert ragadtak, őrséget toboroztak, és figyelték az utcán, hogy ki viselkedik furcsán, ki mutatja a betegség jeleit - mindent összevetve úgy viselkedtek, mint egy George Romero-filmben. Nálunk sem hitte el mindenki, hogy tényleg megjelentek a zombik - de egy-páran igen, és ez is elegendőnek bizonyult. Ez persze nem jelenti azt, hogy a város nem szenvedte meg a járvány első hullámait - hat nap, hat éjszaka alatt Berkeley lakosságának fele áldozatul esett, beleértve a nevelőszüleink vér szerinti fiát, az alig hatéves Phillip Masont is. Itt is történtek tehát szörnyűségek és tragédiák, de - ellentétben más, hasonló körülményekkel küzdő településekkel: sok hajléktalan, sok diák meg sok sötét, keskeny, egyirányú utca - a mi városunk nem pusztult el teljesen. A ház, ahol Shaun és én felnőttünk, korábban az egyetem tulajdonát képezte. Olyan területen áll, melyet, amikor a kormány nekifogott a törvény megalkotásának, „védhetetlennek” minősítettek; így hát elárverezték, hogy a befolyó összeget az egyetem újjáépítésére fordítsák. Masonék nem akartak abban a házban maradni, amelyben a fiuk meghalt, és a kedvezőtlen biztonsági besorolás miatt potom pénzért jutottak hozzá az új otthonukhoz. A beköltözés előtt egy nappal zárult le a kettőnk örökbefogadási procedúrája, és egyúttal a nagy produkció, mely azt hivatott bizonygatni a külvilág számára, hogy minden a legnagyobb rendjén velük. Ennek eredményeképpen lett egy nagy házuk egy hátborzongató környéken, két gyerekük, meg teljes tanácstalanságuk a jövőt illetően. így hát, jobb híján, mentek a 27
természetes hajlamaik után: még több interjút adtak, még több bejegyzést írtak, és tovább hajszolták a népszerűséget. Kívülről úgy tűnt, nagyon eltökéltek, hogy azt a fajta „normális" gyerekkort biztosítsák számunkra, amilyen nekik megadatott. Soha nem költöztettek minket bekerített körzetbe; megengedték, hogy - a vírus aktivizálódásához szükséges testtömeget el nem érő háziállatokat tartsunk, és amikor az állami iskolákban bevezették a napi háromszori kötelező vérvizsgálatot, egy hét sem telt bele, rögvest átírattak minket egy magánintézménybe. Ezután Apa adott egy interjút, melyből a következő kijelentésének híre ment: „Az a célom, hogy állampolgárokká, és ne rémálompolgárokká neveljem a gyerekeimet.” Szép szavak; főleg egy olyan embertől, aki arra használt fel minket, hogy megőrizze helyét a vezető hírekben. Csökken az érdeklődés? Nosza, rajta, tegyünk egy családi kiruccanást a valamikori állatkert területére. Az majd egykettőre helyreállítja a nézettségi mutatókat! Néhány változást azért, a kormány járványügyi intézkedései miatt, így sem tudtak elkerülni - például a vérvizsgálatokat, a pszichológiai teszteket és hasonló mulatságokat -, de megtettek minden tőlük telhetőt, és azt is elismerem, hogy mindez nem volt olcsó. Sokba került nekik, hogy úgy neveljenek fel minket, ahogy tették. Szórakoztató elektronika, biztonsági berendezés, házilag használható orvosi műszerek - ezeket lehet szerezni fillérekért. De ha az ember ki akar lépni az otthon falai közül, akkor már mélyen a zsebébe kell nyúlnia: a járművek, a benzin, a védő-felszerelés mind nagyon drága. Masonék derekasan kitettek magukért, hogy minél többet tartózkodhassunk a szabad ég alatt, és ezért hálás vagyok nekik, még így is, hogy a nagy igyekezetük mindig is az értékelésekről szólt meg egy kisfiúról, akit sosem ismertünk. Amikor a felhajtóra értünk, a garázsajtó a nyakunkban hordott szenzorok hatására kinyílt. Ha valakiben aktivizálódik a vírus, a garázs csótánycsapdává válik: az érzékelő beenged, de kijutni csak negatív vérvizsgálati eredmény esetén és sikeres hangazonosítást követően lehet. Ha valamelyik nincs rendjén, a ház védelmi rendszere bebörtönzi és azonnal hamuvá is égeti a fertőzöttet, mielőtt odakint ámokfutásba kezdhetne. Anya páncélozott minifurgonja és az öreg dzsip, amivel Apa jár a munkahelyére, az egyetemre, a szokásos helyen parkolt. Behúztam melléjük, és leállítottam a motort. Aztán levettem a sisakot, és egy gyors pillantást vetettem a járgányra. Láttam, hogy mindenképp kell a 28
szerelő; a Santa Cruz-i kaland tönkretette a lengéscsillapítót. Buffy kamerái viszont ott maradtak a helyükön, a bukósisakomon és a motor hátulján. Levettem és a nyeregtáskásba dobtam őket, azt pedig a vállamra dobtam. Közben Shaun is megérkezett, kiszállt a furgonból, és a hátsó ajtóhoz menet már meg is előzött három lépéssel. - Jó időt futottunk - állapította meg, miközben elhelyezkedett a jobb oldali érzékelőnél. - Igen - bólintottam a bal oldali érzékelőhöz húzódva. - Kérem, azonosítsák magukat! - szólalt meg a biztonsági rendszer személytelenül. Az újabb típusoknak már emberibb hangjuk van. Olyat is kifejlesztettek, amelyik viccelődik a tulajdonosával, hogy az kevésbé érezze kellemetlenül magát. A pszichológiai vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy az ember és a gép közti szakadék csökkentése nagyobb mértékű nyugalmat és elfogadást eredményez, és megelőzi az elszigetelődés okozta idegösszeroppanást. Vagyis kisebb a bezártság miatti depresszió esélye, ha a többi emberrel való kapcsolattartásnak legalább az illúziója megvan. Szerintem ez csak porhintés. Ha valaki nem akar megzuhanni az otthonülésben, arra az a gyógyír, hogy mozduljon ki. Úgyhogy mi maradtunk a régi típusú berendezéseknél. - Georgia Carolyn Mason - mondta Shaun. - Shaun Phillip Mason - mondtam utána vigyorogva. Amíg a berendezés ellenőrizte a hanglejtésünket, az ajtó feletti fény folyamatosan villogott. Úgy tűnt, kiálltuk a próbát, mert a gép így folytatta: - Hangazonosítás rendben. Most kérem, olvassák fel a képernyőn megjelenő szöveget! Hunyorogva betűztem ki a szavakat, és eleget tettem a felszólításnak: - Bari, bari, bárány, alig áll a lábán, kiviszik a zöld mezőre, édes fűre, legelőre. A feladvány eltűnt. Shaun képernyőjére néztem, de nem tudtam kivenni a szavakat, melyeket engedelmesen felolvasott: - Giling-galang, giling-galang, szól reggel a kicsi harang, magas torony kis harangja, messze szállva int a hangja. Az ajtó feletti fény vörösről sárgára váltott. - Helyezzék a kezüket a vizsgálófelületre! - adta ki a biztonsági rendszer a következő utasítást. 29
Mindketten a falba épített fémlapokra helyeztük a tenyerünket. A fém hidegségét szúró érzés követte a mutatóujjamon, és az ajtó felett váltakozva vibrált a piros és a zöld fény. - Szerinted tiszták vagyunk? - kérdezte Shaun. - Ha nem, akkor koszi a kalandokat! - mondtam. Az, hogy együtt lépünk be, azt jelenti, hogy ha valamelyikünk tesztje pozitív, akkor vége a dalnak: a fertőzetlen fél sem hagyhatja el a garázst, amíg a takarítóbrigád meg nem érkezik, és nem túl jók az esélyei, hogy azalatt épségben eljut a furgonig. Az egyik szomszédunk évente többször is feljelentette a szüleinket a gyermekvédelemnél, amiért megengedték, hogy egyszerre menjünk be. De hát ugyan mi értelme van az életnek, ha olykor-olykor nem vállal az ember egy kis kockázatot - például nem vetemedik olyan vakmerőségre, hogy egyszerre lép a házba a testvérével? A fény egy idő után már csak zölden villogott, aztán sárgával váltakozott, míg végül az utóbbi kialudt, és maradt a zöld. A retesz kinyílt, és a biztonsági rendszer személytelen hangja így szólt: - Shaun és Georgia, fáradjanak be! - Te meg fogd be! - morgott az öcsém. Levette a cipőjét, és a kültéri tisztítóegységbe dobta, majd belépett, és elkiáltotta magát: - Hahó, ősök! Megjöttünk! A szüléink ki nem állhatják ezt a megnevezést, Shaun valószínűleg ezért használja olyan gyakran. - És egyben! - toldottam meg, miközben én is beléptem az öcsém mögött. A garázsajtó magától becsukódott és lezáródott mögöttem. A konyha felől spagettiszósz és fokhagymás kenyér illata szállt. - Mindig örömet szereztek, ha élve jöttök haza - szólalt meg Anya az ajtóból, és egy üres szennyeskosarat tett a pultra. - Tudjátok, most mi jön. Irány fel, és mindent levetni! - Igen, Anya - bólintottam, és megfogtam a kosarat. - Gyere, Shaun, hív a biztosító! - Igenis, őrmester - mondta az öcsém fanyalogva, és anélkül hogy Anyához egy szót is szólt volna, megindult a nyomomban. Az otthonunk, mielőtt a szüléink átalakították, ikerház volt. A szobáink egymásból nyílnak, mindössze egy ajtó választja el őket. Ez megkönnyíti a közös munkát, és szinte egész életünkben mindent együtt csináltunk. A néhány alkalommal, amikor úgy kellett volna aludnom, hogy Shaun nincs a szomszéd szobában 30
- nos, egy hatos csomag dobozos kólával sokáig fent tudok maradni, és inkább azt választottam. Mielőtt beléptem a szobámba, a szennyeskosarat letettem az előtérben, majd felkapcsoltam a villanyt. Az egész házban kis teljesítményű izzókat használunk, de a magánszférámból azokat is száműztem, és inkább maradok a monitorok és az UV-lámpák tompább fényénél. Állítólag ha sokat használják ezeket, korai ráncosodást okozhatnak, a szaruhártyát viszont nem károsítják, és számomra ez fontosabb. - Shaun! Ajtó! - kiáltottam. - Jó! - harsant a válasz, s miután a csapódásgátló engedett, a bántó fények kint rekedtek. Megkönnyebbült sóhajjal vettem le a napszemüveget, és közben erővel nyitva tartottam a szemem. Túl sokáig tartózkodtam a napfényben, így egypár pillanatig még az UVlámpa is kellemetlennek hatott; de aztán a szemem alkalmazkodott, és a szoba félhomályában ugyanolyan jól láttam, ahogy a többi ember csak erős fénynél. A közbeszédben „retinális Kellis-Amberlee”-ként hivatkoznak a betegségemre, aminek a pontos megnevezése „a retinális idegdúcsejtek Kellis-Amberlee-fertőzés útján létrejött elváltozása". Az orvosokon kívül senki nem fárad e hosszú névvel, sőt még ott is „retinális KA”-ként rövidítik. Akárminek is hívjuk, a lényeg, hogy a sokadik módja annak, ahogy a vírus gondoskodik róla, nehogy egy percig is unatkozzunk. A pupillám folyamatosan ki van tágulva, fény hatására nem húzódik össze. A biztonsági intézkedések részeként bevezetett retinavizsgálat az én esetemben eredménytelen, mert mindig fertőzést jelez, és - a legjobb az egészben - az állapotom már olyannyira előrehaladott, hogy a szememben nem is képződik könny. A vírus egy védőréteget állított elő, amely megakadályozza a szem kiszáradását. A könnycsatornáim elsorvadtak. És a jó oldala? Tökéletes látás rossz fényviszonyok közt is. Bedobtam a napszemüveget a veszélyeshulladék-gyűjtő fémdobozba, majd átmentem a szobám túloldalára. A személyes életterem sok szempontból hasonlít a furgonhoz, beleértve azt is, hogy Buffy kezeli a technikai berendezést, melynek működését itt is csak részben sikerült megértenem. A falakat szinte teljesen beterítik a sík képernyős monitorok, és tavaly, amikor Shaun kitalálta, hogy kell a hely a fegyvereinek, a szekrényembe költöztettük a csoportszervereket. Nem ellenkeztem, úgysem használom a szekrényt, mert nemigen viselek olyan ruhákat, amiket vállfára kell akasztani. 31
Ami az újságíró öltözködését illeti, a Hunter S. Thompson-féle irányzatot követem: azaz, ha már gondolkodni kell rajta, akkor biztos nem nekem való. Hogy egészen pontos legyek, az egyetlen hasonlóság az én szobám és egy átlagos huszonéves nő szobája között az ágy mellett álló, egész alakos tükör. A mellette elhelyezett tartótól letéptem egy darab nejlont a perforáció mentén, a földre dobtam, és szemben állva a tükörképemmel, ráálltam. Helló, Georgia! Jó látni, hogy még nem haltál meg! Kisimítottam az arcomba lógó izzadt haj tincseket, és az infravörös fény alatt árulkodón fluoreszkáló vérnyomok után kutatva átvizsgáltam a ruháimat. Shaun és én A-15-ös kategóriájú engedéllyel blogolunk, ami feljogosít minket a városhatáron belül és kívül zajló eseményekről való tudósításra; arra viszont nem elég, hogy a 3-as szintű vagy ennél magasabb kockázati besorolású övezetbe lépjünk. A skála a 10-es szintnél kezdődik: ez vonatkozik arra a területre, ahol a KellisAmberlee-vírus aktivizálódásához szükséges testtömeget elérő emlősök, beleértve az embereket is, élnek. A 9-es azt jelenti, hogy ezek nincsenek teljesen elzárva. Például a környék, ahol Buffy él, 10es: nyugodtan ki lehet engedni a gyerekeket az utcára játszani, nem esik bajuk, hacsak nem alakul az övezet egyik pillanatról a másikra 9essé. A mi körzetünk a 7-es besorolást kapta, a szabadon kószáló 18 kg-nál nagyobb testtömegű élőlények miatt - amelyek közül a környéken élő vadállatok vérrel vagy más hulladékkal szennyezhetik a területet -, valamint a kerítés hiánya és a fél méternél nagyobb átmérőjű ablakok folytán. Most tárgyalnak egy olyan törvényjavaslatot, hogy súlyos büntetésben részesüljenek, akik 8-asnál veszélyesebb besorolású környéken nevelik a gyereküket. Remélem, nem szavazzák meg; szerintem már maga a tény is ijesztő, hogy valakinek ilyesmi eszébe jutott. Ahhoz, hogy az ember 3-as szintű veszélyes övezetbe tegye a lábát - és vissza is térhessen onnan - A-10-es kategóriájú engedély szükséges. Huszonöt éves kor alatt ezért és a még magasabb szintűekért nem folyamodhatunk, és utána is egy egész sor szigorú alkalmassági vizsgálaton kell átmenni, ahol főleg arra kíváncsiak, hogy a jelölt tud-e a legkülönbözőbb lőfegyverekkel pontosan a fejre célozni. így hát még vagy két évig letehetek a Yosemite Nemzeti Parkról, de ez nem zavar különösebben, mert a népesebb helyszínek is rengeteg híranyagot szolgáltatnak. 32
Shaun már nem nyugszik bele olyan könnyen, de mit lehet tenni, ő az irwinek6 közé tartozik, akiknek kedvenc elfoglaltságuk, hogy fejjel menjenek a falnak. Én soha nem akartam más lenni, mint ami vagyok: tudósító. Engem ez tökéletesen boldoggá tesz. A veszély csak a velejárója, de nem a lényege a hivatásomnak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az utamba kerülő zombi, ha meglát, a kezét feltartva elnézést kér, és utat enged. A kockázat mindig fennáll, ha az ember megkörnyékezi a zombikat, főleg a frissen fertőzötteket. A régebben átalakultak már inkább amiatt aggódnak, hogy le ne essenek az oszló testrészeik, így nem akarják mindenáron másokra kenni a testnedveiket, amiből nekik már nem sok maradt. Bezzeg az újak! Azok aztán, ha tehetik, nem sajnálnak jól lefröcskölni, hogy aztán a munka oroszlánrészét a vírusokra bízzák. Nem különösebben kifinomult vadászati stratégia, de ami a fertőzést illeti, jobban működik, mint ahogyan a nem fertőzöttek szeretnék. Nem mintha létezne bárki is a világon, aki nem fertőzött - ez is része a problémának. Azokat az embereket nevezzük csak „fertőzötteknek", akikben már fellángoltak a tünetek, de ez nem változtat a tényen, hogy a vírus mindenkiben ott lappang, és türelmesen vár a napra, amikor valamely provokáló tényező hatására aktivizálódhat. A Kellis-Amberlee tünetmentes hordozása akár évtizedeken vagy egy egész életen át lehetséges - a vírusnak, az emberekkel ellentétben, sok ideje van. Szóval, bármikor megtörténhet, hogy az egyik nap teljesen jól vagy, a következőn meg a testedben felhalmozódott vírusok veszik át az irányítást, és megindulsz lefelé a lejtőn: lassan meghal az érző, gondolkodó emberi lényed, és a zombi átveszi a helyét. Az, hogy a zombikra korlátozzuk a „fertőzött” megnevezést, egyfajta illuzórikus biztonság-érzetet teremt: mintha elkerülhetnénk, hogy ugyanolyanokká váljunk, mint ők. Pedig az igazság az, hogy nem kerülhetjük el. A lappangó vírus alapvetően kétféle módon aktivizálódhat: a gazdatest halála, így idegrendszerének pusztulása esetén; vagy a már aktív fázisba lépett vírussal való érintkezés útján. Ezért mondtam, hogy a zombivá válás esélye igen nagy: közelharc esetén legalább hatvan százalékra tehető. így ha egy zombivadász-csapat nekivág, jó, ha az egyharmada tér haza - legalábbis az öntudata birtokában. Maradt egy csomó olyan videó még a Feltámadás idejéből, amelyeken 6
Steve Irwin, a „Krokodilvadász”, ausztrál természettudós, műsorvezető nevéből. (2006-ban egy tüskés rája támadása következtében halt meg.)
33
különféle harcművészeti klubok tagjai vagy csupán karddal hadonászó idióták megindulnak a zombik ellen - nem tagadom, lenyűgöző látvány! Elképesztő a kontraszt az egészséges ember kecsessége és fürgesége meg a zombi vontatott csoszogása közt... Maga a megelevenedett művészet! Szívszorítóan szomorú, de ugyanakkor pokolian gyönyörű is. Aztán a túlélők meggyászolják elesett társaikat, és diadalittasan hazatérnek. Otthon leveszik a védőruházatot, megtisztogatják a fegyvereiket - és elég, ha közben valamelyikük véletlenül megvágja az ujját, vagy a szemébe nyúl azzal a kézzel, amivel az előbb még egy nyáladzó zombit igyekezett megragadni. Az eleven vírusrészecskék beszabadulnak a vérkeringésbe, és megindul az aktivizálódás folyamata, megjelennek a tünetek. Egy átlagos testtömegű felnőtt ember esetében a teljes átalakulás egy órán belül lezajlik, és az újdonsült zombi megállás nélkül terjesztheti tovább a fertőzést. Amikor a járvány elkezdődött, a horrorfilmekből ismert kérdés: „Johnny, te vagy az?”, egy csapásra átkerült a valóságba. A legközelebb akkor álltam a véghez, amikor egy zombi vért köpött az arcomba. Ha nem viseltem volna a napszemüveg felett védőszemüveget, már nem élnék. Shaunnak több hasonló élménye volt, de próbálom nem faggatni erről, mert inkább nem akarok róla tudni. A védőfelszerelésem és a terepnadrágom tiszta volt. Levettem, és a nejlonra dobtam, aztán ugyanígy megvizsgáltam a pulóveremet és a termogatyámat, majd azokat is a kupac tetejére raktam. Végignéztem a karomat és a lábamat, de nem láttam rájuk kenődött vér nyomát. Sérülések után már nem is kutattam, hiszen a terepmunka óta kétszer is negatív lett a teszteredményem. Ha csak egy karcolást is szereztem volna, már rég kiütköznek rajtam a tünetek, mielőtt elérjük Watsonville-t. A zoknim, a melltartóm és a bugyim is ment a többihez. Azok ugyan nem érintkeztek a kinti levegővel, de az nem számít; veszélyes övezetben jártam bennük, így azokat is muszáj fertőtleníteni. Egyre többen emelnek szót a házon kívüli fertőtlenítés általános bevezetése mellett, de rendre lehurrogják őket azok, akik úgy gondolják, hogy a feladat továbbra is maradjon az otthon falai közt. Utóbbiak azzal érvelnek, hogy a terepen vagy a házba lépés előtt megejtett „vegyi zuhany” nem iktatja ki a fertőzésveszélyt az alatt az idő alatt, míg az ember hazaér. Amíg a két tábor marakodik, legalább viszonylagos nyugalomban végezhetjük el az önvizsgálatot. 34
Leléptem a nejlonról, ráhajtottam a ruháimra, összefogtam, kinyitottam a szobám ajtaját, és a csomagot a kint hagyott szennyeskosárba dobtam. Az összes ruhadarabra ipari szintű fertőtlenítés vár, amely semlegesíti az anyagba tapadt vírusrészecskéket, és reggel újra mindet felvehetem. Még ez a pár pillanat is elég volt, hogy az erős fénytől megfájduljon a szemem. Megdörzsöltem, és elindultam a fürdőszoba felé. A szobáinkat elválasztó ajtó csukva maradt. - Megyek zuhanyozni! - kiabáltam át, Shaun meg egy jókorát csapott a falra, jelezve, hogy tudomásul vette. Shaun és én egy korszerű, légmentesen lezárt zuhanyzórendszerrel felszerelt fürdőszobán osztozunk. Ez is az ingatlanbiztosítás egy aprócska feltétele: mivel a munkánk velejárójaként rendszeresen elhagyjuk a biztonságos övezetet, igazolnunk kell, méghozzá számítógépes naplófájlokkal, hogy minden alkalmat követően megfelelően sterilizáltuk magunkat. A fürdőszoba azelőtt gardrób volt, de szerintem így praktikusabb a helykihasználás. Amikor kiléptem, a hagyományos lámpafény UV-re váltott. A vizsgálófelületre tettem a kezem, és bemondtam a nevem: - Georgia Carolyn Mason. - Az adatok feldolgozása folyamatban - felelte a zuhanyzóberendezés. Ezt komolyabban vesszük, mint a ház biztonsági rendszerét, mert a használata állami követelmény az újságírók számára, és nagy bajba kerülhetünk, ha a jelentések nem stimmelnek. Azért a kihágásért, hogy valaki fertőzésveszélynek teszi ki magát, olyan magas bírságot kell fizetni, amit én, aki hat éve szabadúszóként dolgozom, nem tudnék kicsengetni. A zuhanykabin ajtaja kinyílt. - Ön egy 4-es szintű veszélyességi övezetben járt. Kérem, lépjen a fülkébe a szennyeződések eltávolítása és fertőtlenítés céljából! - Rendben - bólintottam, és beléptem. Miközben az ajtó becsukódott mögöttem, hallottam a légmentesen záró tömítés sziszegését. Aztán a falból kiálló szórófejek közül a legalsó fertőtlenítő és klór maró keverékét szórta rám. Az egész testemet beborította a fehér réteg, és visszafojtott lélegzettel, lehunyt szemmel vártam, hogy vége legyen. A törvény fél percben határozza meg a klórban fürdés időtartamát, amennyiben az alany 2-esnél kevésbé veszélyes zónában járt. A 2-esnél viszont addig áztathatnak benne, hogy biztosan elpusztuljon minden vírus. Mindenki tudja, hogy harminc másodperc 35
után már káros az eljárás, de egyeseket ez sem riaszt el a veszély keresésétől. És mi a helyzet azzal, aki 1-es szintű veszélyességi zónából jött? A hatóságok minden további nélkül le is lőhetik. Végre elapadt a fertőtlenítő, és a felső szórófejből olyan forró víz áradt rám, hogy azt hittem, eléget. Összegörnyedtem, de aztán felemeltem az arcom, és a szappanért nyúltam. - Tiszta vagyok - jelentettem, amikor már a sampont is kimostam a hajamból, melyet több okból is rövidre vágatok. Leginkább azért, hogy a zombik nehezebben tudjanak megragadni, de a gyorsabb tisztálkodás is majdnem ugyanilyen erős motiváció. Ha hosszú hajat akarnék, mindenféle balzsamokat és pakolásokat kellene használnom, hogy helyrehozzam a mindennapos fertőtlenítés okozta károsodást. Az egyetlen dolog, amivel a hiúság oltárán áldozom, az, hogy pár hetente visszafestem a hajam az eredeti színére. Borzalmasan nézek ki szőkén. - Igazolva - mondta a zuhanyzóberendezés, mire a víz elállt, és mind a négy oldalról levegő áramlott a testemre. Ez legalább egy előnye a berendezésnek, egy perc múlva száraz voltam, csak a hajam csillogott egy kicsit a nedvességtől. A fülke ajtaja egy kattanással kinyílt, mire én kiléptem a fürdőszobából, és a testápoló után nyúltam. A klór és az emberi bőr nem nevezhetők jó barátoknak. A megoldás a savas testápoló: általában valamely citrusféle az alapanyaga, amely kompenzálja a klór hatását. A Feltámadás előtt a versenyúszók alkalmazták, most meg mindenki. Más előnnyel is jár: a jellegzetes illat bizonyítja, hogy valaki nemrégiben tisztálkodott. Én mindig a lehető leggyengébbet használtam, de még így is körbelengett egy halovány, számomra zavaró citromszag, mely a padlótisztítóra emlékeztetett. Bedörzsöltem a testápolót a bőrömbe, és visszavonultam a szobámba. - Shaun, mehetsz! - kiáltottam az öcsémnek, és gyorsan be is csuktam az ajtót, mikor az övé kinyílt, mert az öcsém szobájából bántó, erős fény áradt. Elég jók vagyunk már az időzítésben. Felvettem a köntösömet, és az íróasztalomhoz léptem. A monitor érzékelte a jelenlétemet, és megjelenítve az alapértelmezett menüt, bekapcsolt. A főszervert sosem kapcsoljuk le. A csoportunknak érkező e-mailek is idejönnek, és innen kerülnek tárgy vagy címzett szerint a megfelelő postaládába: a hírek az enyémbe, a hadműveletekről való 36
értesítések Shaunéba, és az irodalmi művek Buffyéba. Ami ezek közül egyik sem - például hivatalos levél -, az mind nekem jön, mert az öcsém túl tapasztalatlan e téren, Buffy meg túl elvarázsolt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Elvileg munkamegosztás van, de a gyakorlatban mindent én végzek el. Nem mintha ellenemre lenne a felelősség, csak amikor már rémálmokat okoznak a beérkező levelek, néha besokalok. Jó tudni, hogy az engedélyeink díja rendezve van, hogy az ernyőszervezettel, mely az akkreditációnkat támogatja, nem gyűlt meg a bajunk, és becsületsértésért sem perelt be minket senki. Stabilan kapjuk a jó értékeléseket, Shaun és Buffy rendszeresen, legalább havonta kétszer bekerülnek az Öbölvidék felső tíz százalékába, míg én a tizenháromtizenhét százalék közöttiek csoportjában tartom a helyem, ami egy tudósítótól nem rossz eredmény. Minden bizonnyal növelné a látogatottságot, ha a szenzációra hajaznék, és mondjuk meztelenül szerepelnék a felvételeken, de én még mindig a hírek miatt vagyok a szakmában. Shaun, Buffy és én mindhárman külön bloggal, saját néven szerepelünk, ezért kapom mázsaszámra a maileket, de mindezen blogok a Bridge Supporters ernyője alatt jelennek meg, amely Észak-Kalifornia második legnagyobb aggregátoroldala. Kitesznek minket a kezdőlapjukra, így jönnek hozzánk az olvasók, és növekszik a kattintásszám, ők pedig a reklámok és az általuk megnövekedett eladások után jutalékot kapnak. Jó ideje szeretnénk már önállósulni, és saját, levédett domainnévvel a béta bloggerekéből az alfák világába törni. Ez nem könnyű. Nagyon ütős sztori vagy egyedi jellegzetesség kell hozzá, hogy az olvasótáborod biztosan veled tartson, és akkora helyezéseket azért még nem értünk el, hogy felkeltsük egy szponzor érdeklődését. Betöltődött a postaládám, és böngészni kezdtem az üzeneteket. Elég gyorsan haladtam, köszönhetően a sokéves gyakorlatnak meg annak, hogy már nagyon mentem volna le vacsorázni. Spam, aztán véletlenül hozzám tévedt kritika Buffy legújabb, „Az emberi lélek pusztulása” című versciklusáról, majd perrel fenyegetőzés, amennyiben nem szedünk le azonnal egy képet valakinek a megfertőződött nagybácsikájáról - szóval csak a szokásos. Már álltam volna fel az asztaltól, amikor a monitor alján értesítés jelent meg egy újabb üzenetről. „SÜRGŐS - MIELŐBBI VÁLASZT KÉREK - ÖNÖKET VÁLASZTOTTUK.” 37
Spamnek néztem volna, ha nincs ott az első szó: „sürgős”. Az emberek a Feltámadás után már nem dobálóztak olyan meggondolatlanul ezzel a megkülönböztető jelzéssel. A lehetőség, hogy valaki átsiklik egy üzenet felett, melyben arról tájékoztatják, hogy egy zombi megette az anyját, jelentősen lecsökkentette a pénisznövelő tabletták fontosságát. így hát izgatottan nyitottam meg a levelet. Öt perc múlva, amikor Shaun benyitott, még mindig mozdulatlanul bámultam a monitort. Még a beáradó fényre is alig reagáltam. - George, Anya azt mondja, hogy ha nem jössz le azonnal, akkor feljön, és... George, mi a baj? - váltott aggodalmasra az öcsém hangja, amikor észrevette merev testtartásomat, és azt, hogy nincs rajtam napszemüveg, ráadásul még mindig köntösben ülök. - Minden rendben? Buffy jól van? Szó nélkül a monitorra mutattam, ő pedig odalépett mögém, és olvasni kezdett. Újabb öt perc telt el, mire félénk, halk hangon megszólalt. - Georgia, ez tényleg azt jelenti, hogy?... - Ühüm. - Szóval tényleg... Biztos, hogy nem kamu? - Láthatod, honnan küldték, és reggelre a nyomtatott értesítés is ideér! Széles vigyorral felé fordultam. - Minket választottak! Minket! Megkaptuk a munkát! - Mi leszünk az elnöki kampány hivatalos tudósítói!
# A hivatásom sokat köszönhet dr. Alexander Kellisnek, a tévesen Kellisinfluenzának elnevezett betegség felfedezőjének, és Amanda Amberlee-nek, az első embernek, akit sikeresen beoltottak a módosított filovírussal, 7 amelyre a kutatók „Marburg-Amberlee”-ként hivatkoztak.
7
A filovírusok a vírusok egy speciális családját alkotják, melyek a többi vírusnál nagyobbak (egy baktérium méretével rendelkeznek), és a formájuk is eltér a legtöbb vírus gömb alakjától: a nevüket fonalra emlékeztető elektronmikroszkópos képükről kapták. (Filum [lat.] = fonal.) A filovírusok közé az Ebola és az Afrikából kísérleti majmokkal a németországi Marburgba behurcolt, így a városról elnevezett Marburgvírus tartozik.
38
Előttük az emberek úgy tekintettek a blogírásra, mint egyfajta pótcselekvésre, amelyet unatkozó tinédzserek végeznek, akik nem tudják magukban tartani a világfájdalmukat. Előfordultak mellettük olyanok is, akik a politikáról és a hírekről értekeztek, de az általános vélekedés szerint csak a minden mögött összeesküvést sejtő üldözési mániások folyamodtak ehhez, meg persze azok, akiknek a nézetei nem bizonyultak elég szalonképesnek. A blogírás összességében nem jelentett fenyegetést a hivatalos hírközlés számára, még akkor sem, amikor az egész világon elterjedtté vált. Egyfajta hóbortként tekintettek rá. Csakhogy aztán megjelentek a zombik, és minden megváltozott. A hivatalos hírközlési szerveket számtalan szabály és előírás korlátozta, míg a bloggereket csupán a gépelési sebességük. Mi jelentettük elsőként, hogy halottnak nyilvánított emberek feltámadnak, és felfalják a rokonaikat. Mi voltunk azok, akik megtörtük a hallgatást, és megerősítettük, hogy „igen, megjelentek a zombik, és igen, embereket ölnek”, míg a közmédia továbbra is csak azon a bizonyos ökoterrorista akción csámcsogott, melynek során „a közönséges megfázás ellenszerét” félig tesztelve bocsátották az atmoszférába. Mi már akkor önvédelmi tippeket adtunk az embereknek, amikor mások még alig kezdték el kapiskálni, hogy gond van. A közmédia minden tiltakozása dacára a korai tudósítások is megőrződtek a világhálón. Időről időre bírósági eljárás folyik, és leszedetik őket, de valaki úgyis mindig akad, aki újra közzéteszi a betiltott tartalmat. Soha nem felejtjük el, hogy becsaptak minket! Az emberek tucatjával haltak meg az utcán, miközben a hivatalos hírek kedélyeskedve számoltak be a vicces kedvű fiatalokról, akiknek az agyára mentek a zombifilmek, és latex jelmezben, elfuserált arcfestéssel ijesztgetik a békés polgárokat. A változás lavinája aznap indult el, amikor a Járványügyi Hatóságnál dolgozó dr. Matras, megszegve a nemzetbiztonsági előírásokat, a tizenegy éves kislánya blogján leírta, mi a helyzet valójában. Egyszerű, komor és a játék mackókat ábrázoló, vidám háttérrel könyörtelen kontrasztban álló szavaitól most, a megjelenésük után huszonöt évvel is végigfut a hátamon a hideg. Háborút vívtunk, és azok, akiknek a kötelességük lett volna tájékoztatni minket a teendőkről, még csak el sem ismerték a kitörését! De az emberek előbb-utóbb megtudták, és amiről értesültek, azt rögtön szét is kürtölték az interneten. Igen, a halottak feltámadnak, írták a bloggerek; igen, veszélyesek az emberekre; igen, ezt egy vírus okozza; és igen, esélyes, hogy alulmaradunk, mert mire rájövünk, hogy pontosan mi folyik, addigra az egész világ megfertőződik. Onnantól kezdve, hogy dr. Kellis ellenszere a levegőbe került, nem volt más választásunk, fel kellett vennünk ellene a harcot. És ahogy csak tőlünk telt, álltuk is a sarat. És akkor jött létre a Fal is. Ott őrizzük minden egyes blogger emlékét, aki 2014 nyara óta meghalt, a politikai kommentelőktől a focisták anyukáiig. Összegyűjtöttük az utolsó bejegyzéseiket, és ott, egy helyre feltettük, hogy így tisztelegjünk előttük, és megemlékezzünk arról, hogy milyen árat fizettek az 39
igazságért. A mai napig kerülnek fel új emberek a Falra. Elképzelhető, hogy egy nap még Shaunt is kénytelen leszek kiposztolni, egy szokásos, könnyed hangvételű bejegyzésével együtt, mely így végződik: „Nemsokára visszatérek!” Minden zombiölési módszert szokás először letesztelni, és azoknak, akik kipróbálták, nem sok idejük maradt hátra, előtte azonban leírták, hogy mire jutottak. Így tudhattuk meg, mi az, ami működik, mi a teendő, és mit kell figyelni a körülöttünk levő embereken. Polgári forradalom volt ez a javából, és két előírásra épült: maradj valahogy életben, és ha sikerül, mondd el másoknak a módszeredet, mert valószínű, hogy nekik is szükségük lesz rá. Az ember állítólag már az óvodában megtanulja az élethez szükséges legfontosabb szabályokat. Amit akkor nyáron alkalmaznunk kellett, nem volt más, mint hogy „oszd meg másokkal, amid van”. Mire a köd felszállt, minden megváltozott. Már korábban is akadtak, akik úgy vélték, hogy naivitás a hírekre hagyatkozni; de az volt a fordulópont, amikor ez a nézet általánossá vált, és az emberek többé nem adtak a több sebből vérző hivatalos tudósításokra. Tanácstalanságukban és rémületükben a bloggerekhez fordultak, akik lehet, hogy kevésbé kifinomultan írnak, és időnként ostobaságokat, de gyorsak, sokan vannak, és lehetővé teszik, hogy magad szűrd ki az igazságot. Tájékozódj a hírekről hat-nyolc különböző forrásból, és akkor már biztosan meg tudod különböztetni a ferdítést a valóságtól. Ha ezt túl macerásnak találod, van olyan blogger, aki elvégzi helyetted a munkát. Mindenesetre többé nem kell aggódnod amiatt, hogy eltitkolnak előled egy újabb zombitámadást, mert valaki úgyis beszámol róla az interneten. A blogoszféra a Feltámadás után néhány éven belül oszlott fel a jelenleg ismeretes csoportokra, melyek a növekvő létszám miatt a társadalmi váltakozások mentén alakultak ki. Először is: vagyunk mi, a tudósítók, akik, amennyire tőlünk telik, a véleménytől torzítatlan tényközlésre szorítkozunk. A hozzánk legközelebb álló stewartok 8 a tényekre alapozva, de a véleményre helyezik a hangsúlyt. Az irwinek kimennek a terepre, és kockáztatják az életüket, hogy a jórészt a négy fal közé zárt népnek egy kis izgalmat csempésszenek a mindennapjaiba; míg hidegvérűbb társaik, a kikapcsolók, életük kedélyes eseményeivel, receptekkel és hasonlókkal igyekeznek megnyugtatni és a boldogság illúziójába ringatni a folytonos rettegésben élő embereket. És végül, de nem utolsósorban ott vannak a mesélők, akik versekkel és novellákkal töltik fel a blogjaikat. Ők aztán további ezer alcsoportra osztanak, akiknek megvannak a külön neveik és szokásaik, de ezeket csak ők ismerik, és igazából csak ők foglalkoznak velük. Mi vagyunk az új évezred népének sokoldalú ópiuma: tudósítunk a hírekről, csináljuk őket, s ha már nem bírod tovább, menedéket nyújtunk előlük. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2039. AUGUSZTUS 6.) 8
Jon Stewart, amerikai televíziós műsorvezető, politikai kommentátor nevéből.
40
Négy
A
z elnöki kampányokról a jelölt kedvenc válogatott újságírói szoktak tudósítani; a fényes kezdetektől, végig a körúton, a diadalmas vagy szomorú befejezésig. Ezen a Feltámadás sem változtatott. Az indulók bejelentik, hogy harcba szállnak a posztért, összetoborozzák a televíziós, rádiós és sajtos tudósítóseregüket, és nekivágnak. Az idei elnökválasztás abból a szempontból más az eddig megszokottakhoz képest, hogy az egyik esélyesnek tartott jelölt, Peter Ryman szenátor - aki Wisconsinban született, nevelkedett és kezdett politizálni - az első olyan induló, aki 2014 nyarán még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét. Jól emlékszik rá, miként csapták be a hírközlő szervek a lakosságot, ahogyan arra is, hogy emberek haltak meg, mert megbíztak a hivatalos tudósításokban, így hát, amikor bejelentette, hogy indul, külön hangsúlyozta, hogy a megszokott stáb mellett bloggereket is meghív a kampánykör-útjára, akik egészen a remélt megválasztásáig ott lesznek mellette. Ez igen merész lépésnek számított, és jókora csapást mért a hivatalos hírközlőkre. Meglehet, hogy mára mi, bloggerek engedéllyel rendelkező újságírók lettünk - minden ezzel járó biztosítási költséggel és megkötéssel együtt de bizonyos szervezetek továbbra is lenéznek minket, és sok hírügynökség vonakodik a részünkre információt szolgáltatni. Azt, hogy egy elnökjelölt ilyen nyíltan elismert minket, hatalmas előrelépésként könyvelhettük el! A feladatra viszont csak három bloggert kerestek. A feltételek közt szerepelt az A-15-ös engedély; aki még csak folyamodott érte, annak az anyagát az első körben kiszórták. Tudtuk, hogy szinte az összes blogger, akit ismerünk, egyénileg vagy csoportosan jelentkezik; de mi majd meghaltunk, úgy sóvárogtunk a megbízatás után! A gondolatba is beleszédültünk, hogy ez mekkora ugródeszka lehet! Buffy sok éve B-20-assal dolgozott. Mesélőként nem is volt szüksége terepmunkára, politikai tudósításra 41
vagy veszélyes övezetbe való belépésre, így hát nem látta értelmét, hogy kifizesse az illetéket a magasabb fokozatú okmányért, meg persze a vizsgákhoz sem fűlt a foga. Utóbbiakon Shaun és én olyan gyorsan átrugdostuk, hogy csak pislogott, amikor végül a kezébe nyomták az A-15-öst. Másnap rögtön be is adtuk a közös pályázatot. Shaun biztosra vette, hogy minket választanak; én viszont az ellenkezőjére számítottam. Így hát le sem tudtam venni a szemem a monitorról. - George? - szólított meg az öcsém. - Mi az? - Tartozol húsz dollárral! - emlékeztetett. - Igen - bólintottam, aztán felpattantam, és a nyakába ugrottam, mire ő, szintén ujjongva, körbeforgatott a szobában. - Megkaptuk! - kiáltotta. - Miénk a munka! - harsogtam én is. Aztán, miközben az öcsém tovább forgatott, már egyszerre éljeneztünk, amíg recsegve meg nem szólalt a hangszóróban Apa számon kérő hangja: - Mi ez a nagy zsivaj? - Megkaptuk a munkát! - újságoltuk. - Melyik munkát? - Az álommunkát! - felelte Shaun, majd letett, és úgy vigyorgott a hangosbeszélőre, mintha Apa azon keresztül látná is őt. - Minden idők legjobb munkáját! - A kampány - magyaráztam, valószínűleg olyan idétlenül vigyorogva, mint Shaun. - Mi fogunk tudósítani az elnöki kampányról! Ezt a bejelentést rövid csend követte, majd a hangszóró megint recsegett, és Apa így szólt: - Öltözzetek át! Szólok Anyátoknak, étterembe megyünk. - De a spagetti már... - Betesszük a hűtőbe! Ha tényleg politikusokat fogtok kísérgetni szerte az országban, az megér egy ünneplést! Hívjátok fel Buffyt, hogy nem akar-e velünk tartani! Ne is ellenkezzetek! - Igenis, uram! - mondta Shaun, és tisztelgett a hangszórónak. Miután az egy kattanással elhallgatott, az öcsém felém fordult, és a tenyerét nyújtotta. - Gyerünk, fizess! - Majd, most kifelé! - mutattam az ajtóra. - Átöltözöm, ne zavarj! 42
- Végre valami tizennyolc-pluszos! Bekapcsoljam a webkamerát? Tuti kikerülnénk a címlapra öt p... - itt a fejéhez vágtam a diktafonomat, ő meg röhögve kitért - öt percen belül! - fejezte be. - Megyek, veszek fel valami jobbat. Te meg hívd fel Buffyt! - Kifelé! - ismételtem, és igyekeztem szigorú arckifejezést erőltetni magamra. - Ha szoknyát veszel fel, elengedem az adósságodat! - szólt még vissza az ajtóból, aztán mielőtt újra a kezem ügyébe akadt volna valami, amit hozzávághatnék, gyorsan be is csukta maga után. A fejemet ráztam, majd a telefonhoz léptem, és kiadtam az utasítást: - Hívás, Buffy Meissonier, otthoni szám. Azért az utóbbi, mert a mobilját rendszeresen rezgőre állítja, és nem vesz róla tudomást, azzal az indokkal, hogy ihlete van. Ez egy igen szofisztikáit kifejezésmódja annak, hogy netezget, aztán összecsap egy szörnyen depresszív verset vagy novellát, felteszi, és háromszor annyit keres vele, mint én a kattintások után járó juttatással és a pólóeladásokkal. Nem a keserűség beszél belőlem. Az igazság szabaddá tesz, de gazdaggá nem - ennek tudatában választottam a hivatásomat. A zombivadászat már egy fokkal nyereségesebb, de Shaun azért legalábbis egyelőre - nem keres vele annyit, hogy mindkettőnket eltartson, nélkülem pedig nem hajlandó költözni. Az egész életünket egymástól karnyújtásnyira éltük le. Leginkább csak egymásra számíthattunk, és felnőve is megmaradt a ragaszkodás. A Feltámadás előtti, zombimentes korban ezt társfüggőségnek diagnosztizálták volna, és évekig tartó pszichoterápiára fognak minket, hogy jól meggyűlöljük egymást. Az örökbe fogadott testvérekről nem feltételezik, hogy ilyen sokat jelentenek egymás számára. Szerencsére, vagy nem - attól függ, honnan nézzük -, ez a hozzáállás egy másik világhoz tartozott. A mostani korban az ember, ha életben akar maradni, legjobban teszi, ha el sem válik azoktól, akikhez a legközelebb áll. így hát Shaun nem költözik el a szülői házból, csak ha én is vele tartok. Mire Buffy végre méltóztatott felvenni a telefont, már találtam egy sötétszürke gyapjúszoknyát, ami illett rám, és úgy döntöttem, hogy hajlandó vagyok a nyilvánosság előtt megjelenni benne. Hozzá passzoló felső után kotorásztam, amikor Buffy durcásan beleszólt a telefonba. - Éppen írtam! 43
- Ugyan, te mást se csinálsz, csak írsz vagy olvasol, esetleg szerelsz vagy maszturbálsz - torkoltam le. - Fel vagy öltözve? - Igen - felelte, és a hangjában a düh helyét zavarodottság vette át. - Georgia, te vagy az? - Nem is az öcsém! - feleltem, miközben felvettem egy egyszerű fehér blúzt, és betűrtem a szoknyába. - Negyedórán belül ott vagyunk érted! Mármint Shaun, én meg az ősök. Elviszik az egész csapatot vacsorázni. Persze csak azért, hogy egy-két pluszpontért meglovagolják a ránk irányuló figyelmet, de pillanatnyilag még ez sem izgat! Buffy nem olyan lassú felfogású, mint amilyennek néha látszik. Sikertelenül igyekezett titkolni az izgatottságát, miközben megkérdezte: - Megkaptuk? - Megkaptuk - erősítettem meg. Akkorát visított, hogy majd megsüketültem, még azután is, hogy levettem a hangerőt. Elmosolyodtam. Kihúztam egy gyűrött fekete blézert a fiókból, felvettem, majd a komódon felhalmozott kupacból egy új napszemüveget is kiválasztottam. - Akkor megyünk érted negyedóra múlva! Oké? - Oké, oké, persze, igen, áááááá, éljen!!! - sikoltozott magánkívül, levegő után kapkodva. - Át kell öltöznöm! De előbb elmondom a szobatársaimnak! Meg átöltözöm! Majd jöttök! Kattanás jelezte, hogy letette. - A hívást a másik fél megszakította - közölte a telefon. - Szeretné visszahívni? - Nem, kösz - feleltem. - A hívást a másik fél megszakította - ismételte a telefon. Szeretné?... - Nem, köszönöm - mondtam neki tagoltan. - Vége - sóhajtottam. A telefon pittyent, és kikapcsolta magát. Ahhoz képest, hogy milyen sebességgel halad előre a hangfelismerő szoftverek fejlesztése, a hétköznapi nyelvet továbbra sem értik. Oké, ne legyünk telhetetlenek. Anya, Apa és Shaun már a nappaliban vártak, amikor lerobogtam a lépcsőn, és zsebre tettem a mobilomat. A karórámba épített diktafon csak harminc megás, és az aligha elegendő egy jó interjúhoz. A mobil memóriája viszont öt terás. Ha az sem elég addig, amíg géphez nem jutok, és feltölthetem az anyagot, hát akkor megértem a Pulitzer-díjra! 44
Anya a legjobb zöld ruháját viselte, azt, amiben az összes hivatalos képén feszít; Apa meg a szokásos professzori szerelését vette fel: tweedzakót fehér inggel és khakiszínű pantallóval. Shaun a szokásos terepgatyájához egy elegánsabb inget választott - együtt pontosan úgy néztek ki, mint a legutóbb közzétett családi képen; minden részlet stimmelt, még Anya fegyverekkel kitömött retikülje is. Anya olyan cselesen képes visszaélni az A-5-ös engedélyével, hogy az ember haja égnek áll tőle; de hát a kormány a hibás, amiért itt-ott kiskapukat hagyott. Ha a törvényhozók tényleg jó ötletnek gondolták engedélyezni a rejtett fegyverviselést az A-7-es vagy magasabb besorolású újságíróknak olyan körzetben, ahol az elmúlt tíz év során akár csak egyszer is kitört a járvány, akkor számoljanak a következményekkel. Anya legalább felelősen él vissza a törvénnyel: ha fegyvert visz az étterembe, azt mindig kibiztosítja. - Buffy negyedórán belül készen áll - közöltem, és feljebb csúsztattam a napszemüveget. Az újabb modelleknek már nincs száruk, hanem mágneses csíptetőkkel rögzülnek az orrnyeregre, és csak akkor jönnek le, ha azokat az ember szétkapcsolja. Már rég beszereztem volna én is egy ilyet, ha lehetne fertőtleníteni és újra hordani - de egyszer használatosnak drága. - A nap már lement, elég lett volna a kontaktlencse - jegyezte meg Apa szórakozottan. Nagyon jól áll neki ez a hanghordozás. A Feltámadás előtt biológiát oktatott, és volt egy, a berkeleyi campus egész területén sugárzott internetes rádióműsora, melynek segítségével tartotta a kapcsolatot a hallgatóival, és emlékeztette őket a feladataikra. Aztán ugyanezt az adót arra használta, hogy a zombihordák hollétéről tudósítson, és egyik biztonságos pontról a másikra navigálja a maroknyi túlélőből álló csapatokat. Jó néhány ember köszönheti az életét ennek a meleg, bizalom-gerjesztő hangnak. Miután a kezdeti pánik alábbhagyott, tárt karokkal fogadták volna bármelyik hírcsatornánál. Ó azonban Berkeleyben maradt, és a rohamosan fejlődő bloggertársadalom egyik úttörője lett. - Villát is szúrhatnék a szemembe, de mi lenne abban a poén? - feleltem, majd Shaunhoz léptem, és halványan elmosolyodtam. Az öcsém tüzetesen megszemlélte a szoknyámat, és elégedettnek tűnt. Ez csak jelent valamit, mert neki, terepgatya ide vagy oda, még mindig több érzéke van az öltözködéshez, mint nekem. - Telefonáltam a Bronsonba. Fenntartanak számunkra egy asztalt a teraszon - jelentette be Anya diadalittas mosollyal. - Gyönyörű éjszaka van, rálátunk majd az egész városra. 45
- Hagytuk, hogy Anya válasszon éttermet - motyogta Shaun, rám sandítva. - Látom - fintorodtam el. A Bronson Berkeley utolsó teraszos étterme, de nemcsak ebben egyedülálló: az egész Öbölvidéken az egyetlen, amely domboldalon helyezkedik el, és erdő határolja. Gondolom, korábban sok hasonló lehetett; de az állandó fertőzésveszély elvette az emberek kedvét a természet közelségétől. Az egész hely 6-os szintű veszélyességi zóna. Terepre lépési engedély nélkül be sem mehet az ember, és kifelé kötelező a vérvizsgálat. Nem mintha komoly veszéllyel kellene számolni: az éttermet körülhatároló elektromos kerítés olyan magas, hogy még egy szarvas se tudja átugrani, és a reflektorok azonnal jelzik, ha nyúlnál nagyobb élőlény bukkan fel a környező erdőben. Az egyetlen reálisnak mondható kockázat az, hogy egy átlagosnál nagyobb mosómedve megfertőződik, és elég gyorsan, amikor még tud fára mászni, átjut, majd beugrik a kerítésen - de erre sem volt még soha példa. Anya persze nem adja fel a reményt, hogy mégis megtörténik, méghozzá éppen az ő jelenlétében. Ő volt az első Irwinek egyike, és bizonyos szokásait sosem fogja levetkőzni. A vállára vette a retiküljét, és bosszúsan végigmért. - Nehezedre esett volna legalább megfésülködni? - sóhajtott. - Olyan a fejed, mint egy madárfészek! - Épp ez volt a célom - feleltem. Anyának sima, könnyen kezelhető világosszőke haja volt, mely, amikor Shaun és én tízévesek voltunk, méltóságteljesen őszülni kezdett. Apa mára szinte teljesen kopasz, azelőtt meg fakóvörös volt. Nekem viszont sűrű, nehezen kezelhető, sötétbarna hajam van; ha hosszú, azonnal összegubancolódik, ha rövid, akkor pedig úgy néz ki, mintha évek óta nem látott volna fésűt. Inkább maradok az utóbbi verziónál. Shaun haja egy árnyalattal világosabb az enyémnél, de nem vészes a különbség, és ha mindkettőnknek rövid a haja, az sem látszik, hogy az enyém göndör, az övé meg egyenes. így megússzuk azzal, hogy ikreknek hisznek minket, és nem kell magyarázkodnunk a komplikált családi hátterünkről. Anya ismét felsóhajtott. - Ugye, tisztában vagytok vele, hogy valakinek már a fülébe juthatott a hír, és megrohamoznak benneteket? - Hát persze - motyogtam. 46
Kétség nem fért hozzá, hogy ezt a „valakit” egyik vagy mindkét szülőnk nemrégiben értesítette, és minden bizonnyal már ott vár az étteremben. Hiába, az értékelések árnyékában nőttünk fel. - Remek, alig várom! - felelte vidáman Shaun. Neki jobban megy a kedveskedés a szüléinkkel, mint nekem. - Minden oldal, ami lehozza a ma esti képemet, öt újabb kiéhezett nőt jelent szerte az országból, akik szívesen velem tartanának egy bevetésre! - vigyorgott. - Disznó! - csaptam a karjára. - Röff-röff - helyeselt, majd Anyáékhoz fordult. - Rendben, tudjuk, mi a teendő! Mosolyogjunk szépen a kamerába, én mutogassam a sebeimet, George meg Apa nézzenek bölcsen és bizalom-gerjesztőn, továbbá engedjük, hogy bárki, aki akar, lefotózzon minket, és ha kérdéseket tesznek fel, mindig csak kitérő válaszokat adjunk. - Én viszont nem mosolygok, csak ha nagyon muszáj, elrejtőzöm a napszemüvegem mögé, és ezzel világosan jelzem, milyen mélyre hatoló és eget rengető riportot lehet velem készíteni - kontráztam rá szárazon. - Buffy meg hadd fecsegje ki, mily magasztos költői inspirációt vél felfedezni abban, hogy körbeutazzuk az országot egy csapat idióta politikussal, akik meg minket néznek idiótának. - És a címlapra kerülünk az ország összes alfaoldalán, ami egyetlen éjszaka leforgása alatt megsokszorozza a látogatottságot - toldotta meg Shaun. - És akkor már a jövő hét elején, még mielőtt elindulunk a kampánykörútra, bejelenthetjük a saját oldalunk megalakulását - fejeztem be, s figyelmen kívül hagyva a zavaró fényt, egy gyors mosoly erejéig lecsúsztattam a napszemüvegem. - Mi is épp annyit agyaltunk ezen, mint ti! - Ha nem többet! - helyesbített Shaun. - Stacy - nevetett Anyára Apa nézzünk szembe a ténnyel: ők már előre gondolkodtak! Gyerekek - fordult vissza felénk arra az esetre, ha már nem lesz erre több alkalom, hadd mondjam meg: anyátok és én nagyon büszkék vagyunk rátok. Tényleg, nagyon büszkék! Hazudós. - Mi is nagyon büszkék vagyunk magunkra - feleltem. - Nos - csapta össze Shaun a kezét -, mindez nagyon megható, de menjünk már végre enni! A szüléink társaságában egyszerűbb elhagyni a házat, leginkább azért, mert Anya minifurgonja állandó készenlétben áll. Élelem, víz, a járványügyi hatóság szabványának megfelelő veszélyesanyag-gyűjtő 47
egység a hőre érzékeny gyógyszereknek, kávéfőző, acéllal megerősített ablakok... Akár egy hétre is bent rekedhetnénk, akkor is életben maradnánk - kivéve, ha megőrülnénk az összezártságtól, és megölnénk egymást, mielőtt megérkezik a mentőcsapat. Amikor Shaunnal ketten vágunk neki a terepmunkának, kétszer is ellenőrzünk minden felszerelést, nehogy cserbenhagyjon minket: Anya meg csak fogja a slusszkulcsot, és már indul is. Buffy az ellenőrző pontnál várt minket, ahol nem is olyan rég kitettük. Batikolt sztreccsnadrágot és térdig érő, csillámokkal kirakott tunikát viselt, a hajába pedig hold és csillag alakú hologramos csatokat tűzött. Aki ismeretlenül látja, azt gondolja, hagyján, hogy a divatról fogalma sincs, de még a legalapvetőbb jó ízlés is hiányzik belőle. És Buffynak épp ez a célja! Több rejtett kamerával jár, mint Shaun meg én együttvéve. Amíg az emberek a frizuráján szörnyülködnek, nem jut eszükbe azon tűnődni, hogy vajon min matathat a strasszokkal kirakott műkörmeivel. Intett nekünk, és amikor a furgon megállt, megragadta makramétáskáját, és bepattant hátra mellénk. Ez is egy órán belül fent lesz az oldalon. - Georgia, Shaun, sziasztok! Jó estét, Mr. és Mrs. Mason! köszönt csicsergő hangon, és összehúzta magát, amikor az öcsém becsapta az ajtót. - Épp most néztem meg a colmai kirándulását, Mrs. Mason! Igazán kiváló anyag! Soha nem jutott volna eszembe, hogy úgy is ki lehet térni egy csapat zombi elől, hogy az ember felmászik egy ugrótoronyra! - Köszönöm, Georgette, igazán kedves - felelte szívélyesen Anya. - Nézd, hogy nyalizik a kis Buffy - jegyezte meg Shaun fapofával, és amikor az illetékes gyilkos pillantást lövellt felé, ő csak nevetett. Örültem, hogy legalább most minden rendben van. Hátradőltem, összefontam a karom a mellemen, lehunytam a szemem, és a csevej hangjai egyre távolabbra sodródtak a fejem fölött. Hosszú napom volt, és akkor még nem tudtam, hogy nagyon messze van a vége! Amikor a blogolás először szárnyra kapott, anonim híradásnak számított. Vagyis az emberek nem azért hittek el valamit, mert Dán Rather9 mondta, akit szimpatikusnak találtak, hanem mert az olvasottak meggyőzőnek hatottak számukra. Hasonló volt a helyzet a személyes kalandok, a versek vagy bármi egyéb közzétett anyag 9
Dan Rather (szül. 1931), elismert amerikai újságíró, korábbi CBS-tudósító, népszerű műsorvezető.
48
esetén - nem lehetett tudni, hogy ki írta, így csak magát a szöveget értékelhették. Amikor felbukkantak a zombik, ez megváltozott, legalábbis azon bloggerek esetében, akik hivatásossá váltak. Napjainkban a bloggerek nem csupán tudósítanak a hírekről, hanem sok esetben ők maguk a hírek. Az például, hogy minket választottak Ryman szenátor kampánytudósítóinak szerepére, éppen eléggé hírértékű. Ez azt is megmagyarázza, hogy Shaun és Buffy miért tartanak maguk mellett. A szakmai feddhetetlenségemet még soha senki nem kérdőjelezte meg, és ez majd, ha alfa pozícióba emelkedünk - ami most már nem hangzott kivitelezhetetlennek! -, megalapozza az objektivitásunkat. Shaun és Buffy vonzzák majd az olvasókat, az én jelenlétem pedig meggyőzi őket a megbízhatóságunk felől. Csak a lehangoló értékeléseimen kell túltenniük magukat - melyek oka éppen az objektivitásom, vagyis az, hogy a tudósításaim mentesek az indulatoktól, a feltételezéstől, a véleménytől. Esetenként én is írok kommentárt, legtöbbször azonban, amit az olvasók kapnak tőlem, nem más, mint az igazság, csakis az igazság, a színtiszta igazság. Isten engem úgy segéljen. Amikor odaértünk a Bronsonba, Shaun oldalba bökött a könyökével. Megigazítottam a napszemüveget, és kinyitottam a szemem. - Hogy állunk? - kérdeztem. - Legalább négy látható kamera. Talán tizenkettő és tizenöt között, ha mindet beszámítjuk. - És hányan vették át a felvételeket? - Eddig legalább hat másik honlap! - Értem. Buffy? - Rám mindig számíthatsz! - kacsintott az illetékes, s felöltve legragyogóbb, kameráknak szánt mosolyát, kihúzta magát. A szüleim elöl derűs pillantásokat váltottak. - Innen emelkedő van végig - mondtam. Shaun előrehajolt, és kinyitotta az ajtót. A Feltámadás előtt paparazzók hada koslatott a celebek és a politikusok nyomában, akiknek a címlapfotója megnövelte az eladott példányok számát. A valóságshow-k és az internet elterjedése megváltoztatta ezt: hirtelen bárkiből lehetett sztár, aki hajlandó volt a megfelelő módon hülyét csinálni magából. Egyesek arról híresültek el, hogy mindenáron ágyba akarták vitetni magukat, annak ellenére, hogy ez mindig is igaz volt bárkire, aki a pubertáskorba lépett. Mások azért 49
váltak ismertté, mert rendelkeztek valami teljesen haszontalan képességgel, vagy bemagoltak pár sort, vagy csupán azért, mert hagyták, hogy a nap huszonnégy órájában filmezzék őket egy idegenekkel telezsúfolt házban. Furcsa hely volt a világ a Feltámadás előtt. Utána viszont, amikor a népességnek - becslések szerint -87 százaléka a fertőzéstől való félelmében bezárkózott az otthona falai közé, megszületett az új típusú valóságshow, és annak sztárja, a riporter. Aki aggregátoroldalt üzemeltet, vagy stewart, az megteheti, hogy kerüli a való világ veszélyeit, de aligha lesz valaki jó irwin, tudósító vagy akár mesélő, ha elszigetelten él. így hát mi vagyunk azok, akik még mindig étteremben vacsoráznak, vidámparkba mennek, természetvédelmi területeken kirándulnak, amit pedig nagyon nem kéne - szóval mi vállaljuk azokat a kockázatokat, melyeket a népesség többi része elkerül. Ha pedig épp nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot, akkor azokról számolunk be, akik igen. Olyanok vagyunk, mint a saját farkába harapó kígyó. Shaunnal párszor mi is vállaltunk lesifotós munkát, amikor terepsztori épp nem sok akadt, és pénzszűkében szenvedtünk; de ami engem illet, hamarabb mennék vissza Santa Cruzba filmezni. Attól, hogy a keselyűt játszom, valahogy mocskosnak érzem magam. Elsőként Buffy libbent a tömegbe; csak úgy ragyogott és sugárzott a boldogságtól. Rögtön körbezárták, és mindenfelől villantak a vakuk. Éles nevetésével poharat lehetett volna törni. Még akkor is hallottam, amikor már félúton volt az étterem bejárata felé, és közben elbűvölt egy újabb paparazzót, egyet a legrosszabb fajtából! Buffy bájos, fotogén, sokkalta barátságosabb nálam, és ami a legfontosabb, olyan célzásokat tud elejteni a magánéletéről, melyek aztán jelentős látogatottságnövekedés formájában köszönnek vissza a netről. Egyszer egy állandó pasival is előrukkolt. A kapcsolat nem bizonyult hosszú életűnek, de amíg eltartott, Shaun és én akár pucéran is táncolhattunk volna a furgon tetején, akkor is nyugtunk lett volna a sáskahadtól. Ó, a régi szép idők! Az öcsém mosolyogva szállt ki a furgonból. Ezzel a bizonyos mosollyal sok rajongót szerzett magának a blogoszféra női tagjai közül, mert azt sugallta vele, hogy a hálószoba veszedelmes vadonjának a titkait is oly örömmel fedezi fel, mint az életére törő szörnyetegekét. Tudhatták volna, hogy ez csak szemfényvesztés, hiszen az öcsém, a zombis kalandjait leszámítva, visz-szavonult életet 50
él - de azért továbbra is csak bedőltek neki. A riporterek felé kapták a fényképezőgépeiket, és egy seregnyi élénk „műsorvezető” - manapság ugyanis mindenki, aki tudja, hogy kell a videomegosztó oldalakra feltenni egy interjút, annak számít, ők a megmondhatói! - az arcába nyomta a mikrofont. Shaun megadta nekik, amit akartak, vidáman csevegett a legutóbbi riportjainkról, időnként finoman flörtölt a nőkkel, és tulajdonképpen mindenről beszélt, csak az új megbízatásunkról nem. Az öcsémre irányuló figyelem megadta számomra a lehetőséget, hogy észrevétlenül kicsusszanjak az autóból, és az étterem bejáratához lopózzam. A lesifotósokkal való találkozás azon ritka alkalmak egyike, amikor tömeget lehet látni az utcán. Miközben igyekeztem eljutni egy olyan helyre, ahol kisebb a népsűrűség, láttam, hogy a berkeleyi rendőrség rohamosztaga, nem messze tőlünk, nyugtalanul figyeli az eseményeket; fel voltak készülve a legrosszabbra. Ettől azonban különösebben nem kellett tartaniuk; mindössze egy olyan eset fordult elő, amikor összegyűlt riporterek jelenlétében balhé tört ki, az is akkor, amikor egy feldühödött celeb - valódi, egy tévésorozat sztárja, nem olyan, aki unalmában nem tudja, mivel hívja fel magára a figyelmet - kibukott, előhúzta a retiküljéből a fegyverét, és lövöldözni kezdett. Az utána kitörő zűrzavar miatt az esküdtszék a színésznőt találta bűnösnek, nem a riportereket. A rendőröktől nem messze egy tudósító állt, aki biccentett felém, de nem hívta fel rám a figyelmet. Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust, hálás voltam a diszkréciójáért. Csak a tömeget pásztázta, de akkor is rendes volt tőle. Megjegyeztem az arcát: ha az oldala interjút akar majd velem készíteni, vállalni fogom. Az irwinek könnyen megszokják és szeretik is a tömeget, hiszen másban sem bíznak, mint hogy éppen az ő jelenlétükben történik valami rendkívüli. Így, az épeszű emberekkel ellentétben, nem kerülik a balhét, inkább még keresik is. A mesélők hozzáállása kétféle lehet: akadnak köztük, akik a többséghez hasonlóan irtóznak a tömegtől: mások viszont nem hajlandók belátni, hogy akkor is megfertőződhetnek, ha az nem szerepel a történetükben, és fittyet hányva a veszélyre vígan pattognak ide-oda. Mi, tudósítók óvatosabbak vagyunk náluk, mert jól tudjuk, mi lehet a vakmerőség következménye. Sajnos azonban a munkánkkal nem fér össze a remeteélet, így hát még azok is, akik megvannak kiegészítő jövedelem vagy a lesifotósok által keltett hírverés nélkül, időről időre kimerészkednek a nyilvánosság elé, így megszokják más emberek 51
közelségét. A paparazzók nekünk olyanok, mint másnak az akadálypálya: ha az ember áthalad rajta, és higgadt marad, akkor valószínűleg alkalmas a terepmunkára. A szokásos módszerem: „maradj a szélen, és mereven bámuld az ajtót", ezúttal is működött. Így, hogy Shaun és Buffy harsányabb és készségesebb célpontokat szolgáltattak, engem hanyagoltak. No meg azért is, mert az a - megalapozott - szóbeszéd járja rólam, hogy szűkszavú interjúalany vagyok, aki nemigen produkál jól eladható hangfelvételt. Még egy frappáns mondást sem lehet kihúzni belőlem, ami jó lenne figyelemfelkeltő idézetnek a címlapra. Hát igen; hálátlan dolog olyannal interjút készíteni, aki nem hajlandó beszélni. Na még három méter az ajtóig. Kettő és fél... Kettő... - ...ő pedig itt az én fantasztikus lányom, Georgia, aki Ryman szenátor válogatott bloggercsapatának a vezetője lesz! - lelkendezett Anya ömlengő, túláradó hangon, és a könyökömnél fogva megragadott. Csapdába estem. Anya a lesifotósok felé fordított, és közben az ujjait mélyen a karomba vájta. - Tartozol ennyivel - sziszegte fogcsikorgatva. - Felfogtam - motyogtam alig mozgó szájjal, és hagytam, hogy kedvére rángasson. Shaun és én korán felismertük, mi a szüléink életcélja. Ha az osztálytársaidat nem engedik el moziba, nehogy veszélyes idegenekkel találkozzanak, a te szüleid meg folyton kalandozásokra cipelnek a vadonba, akkor előbb-utóbb rájössz, hogy ez nem ok nélkül történik. Shaun ébredt rá elsőként, hogy kihasználnak minket; ebből az egy szempontból hamarabb felnőtté vált, mint én. Amikor én még azt a szomorú tényt próbáltam megemészteni, hogy a Mikulás nem létezik, ő már azzal küzdött, hogy milyenek a szüléink. Anya vasmarokkal szorította a karom, miközben illegette magát, csücsörített, és felvette kedvenc fotóbeállításai közül az 511-es számút: „az excentrikus irwin a visszafogott lányával; avagy szöges ellentétek, de a hírek iránti szenvedély közös”. Egyszer nekiláttam, és összevetettem az aggregátor oldalakon található fotókat az otthoni adatbázisban őrzött magánfelvételekkel, és arra az eredményre jutottam, hogy Anya szeretetgesztusainak 82 százalékát a nyilvánosság előtt, kamerák kereszttüzében kaptam. Cinikusan hangzik? Akkor mondja már meg valaki, mi az oka annak, hogy egész életem során mindig addig várt azzal, hogy megérintsen, amíg fel nem bukkant valaki fényképezőgéppel a kezében? 52
És akkor még egyesek csodálkoznak, hogy miért nem szeretem, ha megérintenek. Azon alkalmak száma, ahányszor én értékelésnövelő fotóalanyként funkcionáltam a szüleim számára, épp elég magyarázat. Az egyetlen ember, aki valaha megölelt, anélkül hogy közben a megfelelő szög és világítás járt volna a fejében, az öcsém volt; így hát ő az egyetlen, akitől szívesen veszem az ölelést. A napszemüvegem kiszűri a vakuvillanást, de egy idő után mindenképpen be kellett csuknom a szemem. Az újabb típusú fényképezőgépek már teljes sötétségben is képesek arra, hogy a vaksötétben elkattintott fotó végül úgy nézzen ki, mintha verőfényes napsütésben készült volna; és sajnos ezek megvásárlását nem kötik előzetes IQ-teszthez. Elég, ha csak egy veszett marha az arcomba vakuzik, utána napokig migrén gyötör. Anyának hála, most is erre a sorsra jutottam. Nem volt rá mód, hogy kitérjek a kényszer fotózás elől: tudtam, vagy megadom magam még vacsora előtt, vagy evés közben hallgathatom a hálás gyermek kötelességeiről szóló prédikációt, amit szintén fotózás követne, ráadásul még hosszabb. Hamarabb csókolnék meg egy zombi mosómedvét. Buffy sietett a segítségemre. Olyan kecsességgel siklott át a tömegen, amire csak hosszas gyakorlás által lehet szert tenni, és ez a mi generációnknak már nemigen adatott meg. Előrenyúlt, megbökte a szabad karomat, és ártatlan, csevegő hangon így szólt: - Mrs. Mason, Georgia! Mr. Mason azt üzeni, hogy előkészítették az asztalunkat, és ha nem foglaljuk el, átadhatják másoknak, és akkor fél órát is várhatunk, hogy újat kapjunk... - itt szünetet tartott, majd megadta a kegyelemdöfést - egy benti asztalt. Ez hatott. Az, hogy mindig a teraszon ültünk, jelentősen hozzájárult a családunkat belengő misztikumhoz; bátornak, kalandvágyónak tűntünk tőle. Ez a szüleim véleménye, nem az enyém. Ami engem illet, szerintem az, aki kint étkezik, amikor nem muszáj, inkább tűnik idiótának, aki megunta az életét, és alig várja, hogy felzabálja egy zombi szarvas. Shaun ebben az egyben Anyáék véleményét osztja - szívesebben eszik a teraszon, ha a családdal éttermi vacsorára kényszerül, mert úgy legalább van esélye, hogy megjelenik egy zombi szarvas, és megmenti. De egyébként ő is hülyeségnek tartja. Anya viszont ebben is hajthatatlan. Ha választania kell, hogy kinti asztalnál ül le, ahol a fotósok néhány jó képen meg is örökítik, vagy bent, amitől szárnyra kap a szóbeszéd, hogy a rettenthetetlen Stacy Masonnak inába szállt a bátorsága - nos, nyilvánvaló, hogy melyik mellett dönt. 53
Így hát Anya a tömeg felé villantotta - szó szerint - díjnyertes mosolyát, „szeretetteljes” ölelésébe vont, és bejelentette: - Most mennünk kell, kész az asztalunk. A válasz méltatlankodó zúgolódás volt, mire Anya még lefegyverzőbben mosolygott: - De majd ha megvacsoráztunk, visszatérünk, így hát addig egyenek egy szendvicset, és később hátha ki tudunk húzni néhány bölcs mondatot a lányomból. Barátságosan megszorította, majd elengedte a karom, a tömeg meg ujjongott. Sosem értettem, hogy lehet az, hogy itt van egy csapatnyi hírvadász, és egynek sem tűnik fel, milyen gyorsan leolvad a mosoly Anya arcáról, amikor már nincs a figyelem középpontjában. Egy-két megjelent képén komoly hangulatban is lehet látni - amint gyászosan áll például egy elhagyatott játszótér vagy lezárt temető mellett -, de az is éppen annyira őszinte a részéről, mint a szokásos bájvigyor. Azon a nyáron, amikor Shaun és én tizenhárom évesek voltunk, és bezárkóztunk a szobába, soha nem tapasztalt mértékben esett a látogatottsága, és mit tett? Odament az iskolához, ahová Phillip járt. Ez ő: néhány pluszpontért képes eladni a saját halott fiát is! Shaun szerint nem kellene ilyen szigorúan ítélkeznem felette, hiszen mi magunk is az értékelésekből élünk. De én úgy gondolom, hogy részünkről nem egészen ugyanaz: nekünk nincsenek gyerekeink, csupán magunkat adjuk el, ahhoz meg jogunk van. Apa és Shaun ott álltak az étterem bejárata előtt, kellőképpen elfordulva ahhoz, hogy - hiába a sok diktafon, ami képes kiszűrni a tömeg zaját, anélkül hogy rövidzárlatot kapna - egyikkel se lehessen felvenni, amit mondanak. Amikor közelebb húzódtam, hallottam, hogy Shaun kedves hanghordozással a következőt mondja: - ...nem különösebben érdekel, hogy te mit tartasz „ésszerűnek”. Nem vagy csapattag, és nem kivételezünk veled. - Na de Shaun... - Kész az asztal! - ragadtam meg az öcsém karját, és már húztam is magammal. Oly megkönnyebbülten tartott velem, ahogyan az imént én Buffyval. Végül hármasban, kart karba öltve léptünk be az étterembe, a szüléink pedig, miközben igyekeztek leplezni, milyen frusztráltak, a nyomunkban kullogtak. Ó, szegények! Ha nem akarják, hogy zavarba hozzuk őket a nyilvánosság előtt, nem kellett volna iderángatniuk minket, ilyen egyszerű. 54
Az asztalunk olyan elegáns volt, hogy még Anya elvárásainak is megfelelt: a terasz egy távoli sarkában állt, egyaránt közel az erdőt határoló és az utcai kerítéshez is. Jó néhány vállalkozó szellemű paparazzo gyűlt össze a járdán, hogy a rácson keresztül készíthessen egypár lesifotót. Anya kegyesen rájuk mosolygott, Apa mindentudó, bölcs arcot vágott, én meg küszködtem a hányingeremmel. A mobilom rezgeti, jött egy SMS. Megnéztem, ez állt benne: „Nyugi, az úton már nem kell ezt tovább elviselnünk! S.” Elnyomva a mosolyomat a következő választ pötyögtem be: „Ha ettől a pletykafészektől eljutunk addig! Ahogy most kinéz a helyzet, mi leszünk a köret a főfogáshoz.” „Imádnivalók a kajás hasonlataid.” „Csak próbálok szembenézni az elkerülhetetlennel!” Shaun-ból erre kitört a röhögés, és majdnem beleejtette a telefonját a kenyereskosárba. Apa megrovó pillantást vetett rá, mire Shaun letette a készüléket az ezüst evőeszközök mellé, és angyali ártatlansággal így szólt: - Csak megnéztem, hogy áll az értékelésem! Erre Apa egyből megenyhült. - És? - Nem rossz! Buffynak, mielőtt felállítottuk a gép elől, sikerült megtisztítania és felraknia a videót, és már most magas a nézettsége! vigyorgott az öcsém a nevezettre, aki büszkén kihúzta magát. Ha azt akarod, hogy Buffy kedveljen, dicsérd a verseit. Ha azt akarod, hogy odalegyen érted, akkor illesd bókkal a műszaki zsenialitását. - Szerintem, ha elkészítem a hozzá tartozó riportokat, és meglesz a kommentárom is, akkor újabb nyolc pontot is ugróm - folytatta az öcsém. - Talán még e hónapban az élre török! - Beképzelt majom! - csúfolódtam, és megszúrtam a karját a villámmal. - Te meg lusta disznó! - vágott vissza vigyorogva. - Na de gyerekek! - szólt ránk Anya, de valójában nem neheztelt ránk. Sőt kifejezetten örül, ha civakodunk, mert akkor a megszólalásig hasonlítunk egy igazi családra. - Én teriyaki szójaszószos burgert kérek - jelentette ki Buffy, majd cinkosan előrehajolt, hogy megosszon velünk egy titkot. - Hallottam egy sráctól, hogy az ismerőse pasijának a legjobb barátja, aki biotechnológiával foglalkozik, megkóstolt egy kis marhahúst, amit steril szobában klónoztak, így nem lehetett benne 55
vírus, és azt mondta, hogy pontosan olyan íze van, mint a teriyaki szósznak! - Bár így lenne! - sóhajtotta Apa, a Feltámadás előtt születettekre jellemző gyászos hanghordozással, akik még ettek vörös húst. A KA-fertőzésnek van még egy kellemetlen mellékhatása, amire senki nem gondolt, amíg nem szembesültünk a következményével: a vírusok minden emlős szervezetében benne vannak, és a gazdatest halálakor aktivizálódnak. Így búcsúzhattunk el a hot dogtól, a hamburgertől, a steakektől, a sertéssülttől - ha az ember eszik ezekből, aktív vírusrészecskéket juttat a szervezetébe. És ki lehet benne teljesen biztos, hogy egyetlen aprócska sérülés sincs a szájüregében? Vagy a nyelőcsövén? Vagy bármilyen nyálkahártyasérülés az emésztőrendszer valamely szakaszában? Elég, ha egy pici rés keletkezik a test védekezőrendszerében - kész a fertőzés. Éppenséggel meg lehetne próbálni addig főzni a húst, hogy elpusztuljanak a kórokozók, azzal viszont oda az íz, ráadásul a kockázat továbbra is fennáll. Bármennyire is úgy tűnik, hogy jól át van sütve az a steak, a belsejében maradhat egy parányi nyers rész. Az öcsém, aki közelharcba bocsátkozik a fertőzöttekkel, a legveszélyesebbként meghatározott övezetekben beszédeket rögtönöz autók tetejéről, elhanyagolja a megfelelő védő-felszerelést, és ő, aki általánosságban beszélve irracionálisan vakmerő, és csoda, hogy még él egyáltalán még ő sem eszik vörös húst! A baromfihús és a hal biztonságos, ennek ellenére sokan tartózkodnak ezektől is, mert a puszta ténytől, hogy egy másik lény húsát eszik, kellemetlenül érzik magukat. Talán most, hogy az emberiség már nem áll a tápláléklánc csúcsán, együttérzőbbé vált a csirkékkel szemben. Nálunk mindig pulyka volt hálaadáskor és liba karácsonykor. Persze ez is csak a médiaszenzáció érdekében, de ennek legalább voltak kellemes mellékhatásai. A hasonló korú ismerőseim közül csak Shaunnak és nekem nincsenek ésszerűtlen gátlásai az evéssel kapcsolatban. - Én csirkesalátát kérek, és egy csészével a mai levesből mondtam. - És egy kólát - tette hozzá Shaun. - És egy pohár vizet - helyesbítettem. Még akkor is a koffeinbeviteli szokásaimmal piszkált, amikor jött a pincér, nyomában az étteremtulajdonossal, akit majd szétvetett az öröm. Ebben sem láttam semmi meglepőt. Amióta az eszemet tudom, sokat jövedelmezett neki a családunk. Valahányszor egy helyi járvány 56
miatt lezárták a teraszokat, Anya akkor is a Bronsonban evett az elzárt részben, és mindig ügyelt rá, hogy a tiltás feloldásakor feltétlenül ő legyen az első kint fogyasztó vendég. A tulajdonos bolond lett volna nem hálálkodni azért, amit az üzletéért tett! A pincér tálcát egyensúlyozott, rajta a szokásos italainkkal: Anyának és Apának kávé, Buffynak egy alkoholmentes koktél, Shaunnak egy üveg szénsavas almaié - ami a megszólalásig hasonlít a sörre -, nekem meg egy üveg kóla. - A ház ajándéka - biccentett a tulajdonos, és mosolyogva fordult hozzám és testvéremhez. - Annyira büszkék vagyunk önökre! Médiasztárok lesznek! Ez önöknél családi vonás! - Az bizony - mosolygott negédesen Anya, és minden erőfeszítését bevetve játszotta a vihogó iskolás lányt. Az eredmény inkább egy holdkóros spinére emlékeztetett, de magamban tartottam a véleményem. Közelgett a kampány-korút, nem volt már kedvem a veszekedéshez. - Aláírnák, kérem, az étlapot, mielőtt távoznak? - kérdezte a tulajdonos. - Kitennénk a falra! És amikor már túl nagy emberek lesznek ahhoz, hogy idejárjanak, elmondhatjuk, hogy „itt ettek nálunk, itt ropogtatták a sült krumplit, miközben a matek házi feladatukat írták”! - Fizika volt - tiltakozott nevetve Shaun. - Bizonyára - bólogatott a tulajdonos. A pincér elénk tette az italokat, aztán felvette a rendelésünket, végül pedig cikornyás csuklómozdulattal kólát öntött a poharamba. Mosolyogtam rajta, ő meg elégedetten rám kacsintott. Erre már leolvadt a mosolyom, és felvontam az egyik szemöldököm. A tükör előtti több órás gyakorlással betanultam és bármikor alkalmazhattam az egyértelmű megvetést jelző arckifejezést. Ez azon kivételes esetek egyike, amikor a szemüveg kifejezetten jól jön a kívánt hatás eléréséhez. A pincér kellőképpen le is lombozódott, és anélkül hogy egyszer is újra rám nézett volna, sietve letudta a hátralevő feladatait. - Ez nem volt szép tőled! - mondta Shaun szinte hang nélkül, csak a száját mozgatva, amikor elkaptam a tekintetét. Vállat vontam. - Tudhatta volna - feleltem ugyanúgy. Tudhatta volna, hogy nem flörtölök. Sem pincérekkel, sem riporterkollégákkal, senkivel.
57
A személyzet végre visszavonult. Anya azonban fölemelte a poharát, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tósztot mondjon. Hogy mielőbb túlessünk a dolgon, követtük a példáját. - Az értékelésekre! - mondta. - Az értékelésekre! - ismételtük, és savanyú arccal, engedelmesen koccintottunk. Elvégre már úton voltunk azokhoz a bizonyos értékelésekhez. Mást sem kellett tennünk, csak reménykedni, hogy elég jók leszünk ahhoz, hogy meg is tartsuk őket. Kerül, amibe kerül.
# A barátom, Buffy gyakran mondogatja, hogy az embereket a szeretet tartja össze. A régi számok is erről szóltak: csak a szeretet van, és pont, vitának helye nincs. Mahir szerint a hűség a legfontosabb - nem számít, milyen ember vagy, amíg megvan benned a lojalitás. George meg azon a véleményen van, hogy az igazság áll mindenek felett; és az az életünk értelme, hogy lehetőségünk van elmondani, a sok hazugság közepette, az igazság egy részét, mielőtt távozunk. Ami engem illet, ezek szerintem is nagyszerű dolgok, amelyek értelmet adnak az életünknek, amelyek hajtanak minket előre az utunkon - de a legfontosabb, hogy a nap végén várjon valaki, akiért mindezt teszed. Csak egyvalaki, aki mindig a szemed előtt lebeg, ha döntést hozol, ha igazat mondasz, vagy ha éppen hazudsz - szóval minden jelentős pillanatban. Nekem van egy ilyen ember az életemben. És Neked? (B EJEGYZÉS SHAUN M ASON „ÉLJEN A KIRÁLY !” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2039. szeptember 19.)
58
Öt - Neve? - Georgia Carolyn Mason, nyilvántartott online tudósító a Világvége Afterpartytól - mondtam, és átadtam az engedélyemet és a személyi igazolványomat a fekete ruhás férfinak. Aztán felfelé fordítottam a bal csuklómat, és megmutattam neki a kék-piros tetoválást, melyet még akkor csináltattam, amikor az első B szintű jogosultságért folyamodtam. Utóbbit a törvény nem teszi kötelezővé, de nem árt, ha szükség esetén segít a tested azonosításában. Van, hogy minden apróság számít. - Szerepelek az észak-amerikai internetes újságírók taglistáján, ahol iktatták a fogászati adataimat, a bőrmintámat és egyéb ismertetőjeleimet - folytattam. - Vegye le a napszemüvegét! Nem először hallottam már ezt a kérést, és megpróbáltam elhárítani. - Ha megnézi az aktámat, láthatja, hogy diagnosztizált retinális Kellis-Amberlee-szindrómás vagyok. Ha lehetne egy más vizsgálatot alkalmazni, nagyon hálás... - Vegye le a napszemüvegét! - ismételte az őr rezzenéstelen arccal. - Tudja, ugye, hogy a retinavizsgálat nem fog értékelhető eredményt adni? - tettem egy újabb kísérletet. A fickó erre nagyon haloványan elmosolyodott. - Akkor hát, asszonyom, ha mégis normális eredményt kapunk, tudni fogjuk, hogy azért csapta ezt a hűhót, mert nem az, akinek kiadja magát, igaz? A picsába. - Rendben - motyogtam, és levettem a napszemüvegemet. Küszködtem, hogy a fájdalomtól ne csukjam be a szemem, és az arcomat a retinavizsgálóba nyomtam, amelyet Ryman szenátor személyes biztonsági munkacsoportjának másik embere tartott. Majd, 59
ahogy szokás ilyenkor, összehasonlítják a most kapott eredményeket az aktámban szereplőkkel, és ellenőrzik, észlelhető-e bármilyen változás, romlás, mely a vírus fellángolására utalhat. Nem fogták fel, hogy tőlem nem kapnak ily módon használható adatokat, mert a retinális KA azt jelenti, hogy a szemem mindig olyan képet mutat, mintha aktív fertőzésben szenvednék. Tőlem alig pár lépésnyire Buffy és Shaun hasonló procedúrán mentek keresztül, ugyanolyan fekete ruhás, marcona különítmény irányításával, amilyennel engem megáldottak. De fogadni mernék, hogy nekik azért kevésbé fájt az eljárás. A retinavizsgáló tetején a kijelző vörösről zöldre váltott, mire a fickó elhúzta, és biccentett a társának, aki rám mordult: - A kezét! Néhány másodpercig halogattam a dolgot azzal, hogy a napszemüvegemet igazítottam vissza a helyére, aztán megadón kinyújtottam a jobb tenyerem, és sikerült nem elfintorodnom, amikor megragadták, és egy profi tesztelőegységbe nyomták. Végül a szakmai érdeklődésem felülkerekedett a viszolygásomon. - Ez egy Apple? - kérdeztem. - Apple XH-224 - hangzott a válasz. - Hűha! Láttam már ilyen első osztályú tesztelőt, de még sosem volt lehetőségem, hogy ki is próbáljam. Ezek a típusok sokkal fejlettebbek az általunk használt, terepre való egységeknél: például tízszer olyan gyorsan képesek kimutatni a fertőzést. Tehát ez a kis drágaság már akkor megmondja, hogy halott vagy, amikor még meg sem haraptak! Ettől persze nem vált örömtelivé a tesztelés, de legalább érdekes volt megfigyelni. Majdnem megérte a fájdalmat - de csak majdnem! Az egység tetején öt vörös fény jelent meg, és mind vibrálni kezdett, amikor a tűk több ponton a kezembe szúródtak: a hüvelyk* és mutatóujjam közti bőrbe, a csuklómba és a kisujjam hegyébe. A tűket aztán hűs fertőtlenítőhab váltotta fel. Amikor mind az öt kijelző zöldre váltott, a biztonsági őr félretette az eszközt, és most már őszinte kedvességgel rám mosolygott. - Köszönjük az együttműködését, Miss Mason. Továbbhaladhat. - Köszönöm - feleltem, és feljebb toltam a napszemüvegemet, mire a fejfájásom alábbhagyott. - Megvárhatom a társaimat? Buffy épp a vértesztnél tartott, Shaunnál pedig a retinavizsgálattal vacakoltak. A bal retináján maradt egy heg, mert amikor tizenöt évesek voltunk, megsérült egy ócska gyártmányú china-towni házi 60
tűzijátéktól - emiatt mindig tovább szokott nála tartani a szemvizsgálat. Az én retinám sem szokványos, de legalább ismert eltéréssel bír, az övé meg rendre összezavarja a vizsgáló-készülékeket. - Természetesen - felelte az őr. - Csak ne lépje át a karanténvonalat, különben kezdhetjük az egészet elölről. - Ó, értem - hátráltam gyorsan, s miközben körbepásztáztam a terepet, nagyon ügyeltem, hogy a lábam tisztes távolságban legyen a „biztonságos” övezet határát jelző piros vonaltól. Sejtettük, hogy a kampány során fokozott védelmi intézkedések lesznek érvényben, de a valóság a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlta. Buffyéknál vettek fel minket: a szenátor biztonsági különítménye még az autójuk közelébe se engedett volna, ha nem biztonságos helyen szállunk be, így hát reggel futhattunk a házig. De mivel még köszönni is csak vérvizsgálat után voltak hajlandók, nem igazán értettem a logikájukat. Biztos nem volt kedvük már ebéd előtt zombiöléssel vesződni. Az sem kizárt, hogy a szüleinket akarták elkerülni, akik a puszta gondolattól is el-aléltak, hogy közös fotón szerepeljenek a szenátor embereivel. Miután végre beülhettünk az autóba, az oaklandi reptérre szállítottak minket, ahol újabb vérvizsgálaton estünk át, majd a kézipoggyászainkkal együtt át kellett szállnunk egy magánhelikopterre. Azzal aztán egy elvileg titkos helyre vitték a csapatot, de én biztosra vettem, hogy az úti célunk nem más, mint a Diablo-hegy körüli lankáknál elterülő Clayton városa. Miután az eredeti lakosságot kitelepítették, a kormány megvásárolta az egész területet, és évekig az a hír járta, hogy a régi farmokat ideiglenes lakhelyként használják. Igazán szép a táj, feltéve ha nem zavarja az embert a zombivá vált prérifarkasok, kóbor kutyák és hiúzok időnkénti felbukkanása. A környék ideális, ha valaki nyugalomra vágyik, ám biztonság tekintetében már nem mondható el ugyanez. Mivel mindenfelé istállók tűntek fel, egyértelmű volt, hogy a hely, ahová megérkeztünk, valaha farmként üzemelt. Most viszont magánterületként használták: az épületek közt, ameddig csak a szem ellátott, elektromos kerítések feszültek, szögesdrótokkal. Beszámítva, hogy hol szálltunk a helikopterbe, már nem igényelt túl sok agymunkát kikövetkeztetni, hogy a pletykák igazak: a kormány valóban titkos búvóhelyeket hozott létre egyes elhagyatott, isten háta mögötti helyeken. Nem rossz szállás, már ha hozzá tudsz jutni. Mosolyogva folytattam a nézelődést. Ez az első napunk, és máris van 61
egy szenzációs hírünk: „A kormány valóban elhagyatott északkaliforniai területeket vásárolt.” Tessék, olvassátok! Buffy felvette a cuccait, és az izgatottságtól szédelegve odalépett hozzám. - Szerintem soha életemben nem szurkáltak meg ennyiszer! - panaszkodott. - Legalább biztos lehetsz benne, hogy tiszta vagy - vigasztaltam. - A kamerák működtek? - Némi elektromágneses rezgés bezavart a bejáratnál, így a kettes és az ötös egy ideig nem volt elérhető, de felkészültem erre, és pótkamerákat állítottam be. Az egyes, a hármas, a négyes, a hatos és a nyolcas mindvégig, folyamatosan közvetítette az eseményeket. - Ebből most nem értettem mindent - vallottam be -, de ugye hagyatkozhatok a gyanúmra, hogy amit az imént összehordtál, „igent” jelent? - Felőlem - vont vállat, és már integetett is a közeledő Shaunnak. Kész vagy? - Azt könnyen megállapították, hogy Shaun nem zombi - vetettem oda, miközben ráérősen igazgattam a napszemüvegemet. - Csak az aggyal rendelkező lények válhatnak zombivá. Az öcsém kedvesen oldalba bökött a könyökével, és a fejét rázta. - Kész csoda, hogy testüregmotozás nem volt! Legalább adtak volna előtte egy szendvicset vagy valamit! - méltatlankodott. - Egy ebéd megfelel? - szólalt meg a hátunk mögött egy vidám hang. Amikor mindhárman megfordultunk, egy magas, kellemes arcú férfival találtuk szembe magunkat, akinek gondosan nyírt barna haja már őszült ugyan, de a homlokánál elég hosszúra hagyták ahhoz, hogy ennek ellenére fiatalos benyomást keltsen. Lebarnult bőre még viszonylag ránctalan volt, és a szeme élénk kékséggel ragyogott. Kényelmes ruházatot viselt, rozsdabarna nadrágot, és a könyökéig feltűrt ujjú, fehér inget. - Ryman szenátor - nyújtottam a kezem Georgia Mason vagyok, ők pedig a munkatársaim, Shaun Mason... - Üdvözlöm - szólt az öcsém. - ...és Georgette Meissonier. - Hívjon csak Buffynak! - Örvendek - felelte a szenátor, és kezet rázott velem. Szorítása határozott volt, de nem tolakodó, és amikor elmosolyodott, egészséges, fehér fogakat villantott elő. 62
- Örülök, hogy végre megismerhetem önöket. Érdeklődve figyeltem a kampány előtti előkészületeiket - mondta, és elengedte a kezem. - Sok munkánk volt, és kevés időnk - szabadkoztam. A „sok munka” még enyhe kifejezésnek számított. Be sem fejeztük a vacsorát, már hét kezdő blogger keresett fel minket azzal, hogy ki akarunk-e válni. Mivel az emberek megtudták, micsoda fogásra tettünk szert, nem volt esélyünk nagy meglepetésként előállni vele, így meg sem próbáltuk. A Bridge Supporters emberei nehéz szívvel búcsúztak el tőlünk, de örömmel vették az ajánlatunkat a továbbiakra nézve: a kampánykörútról szóló összes hír joga minket, illetve az új honlapunkat illeti, de meghagytuk nekik Buffy jelenleg is futó versciklusának folytatásait, Shaun Yreka romjainak felfedezéséről szóló sorozatát, valamint ígértünk a következő évre havi két glosszát. Ráadásul reklámozzuk is őket az olvasóinknak, és ezt ők is viszonozzák a cikkeink megosztásával. A barátom, Mahir örült az előttünk álló új kihívásoknak, és örömmel vállalta, hogy segít nekem a tudósítók koordinálásban. Shaun és Buffy maguk vették fel a saját alkalmazottaikat, a kiválasztást teljes mértékben rájuk bíztam. Nevetségesen könnyű volt kiszolgálót találni az új oldalhoz. Buffy egyik legnagyobb rajongójának van egy kis netszolgáltató cége, és a srác adott tárhelyet minimális díjért meg élethossziglani hozzáférésért a speciális tartalmakat ígérő rovatainkhoz, ha majd olyan is lesz a repertoárunkban. Miután felhívtuk, húsz perc sem telt bele, már volt webcímünk, szerkesztőfelületünk meg egy feliratkozónk. A kezdő bloggereket, akik az első este megkerestek minket, hamarosan két tucat újabb követte, így volt miből válogatnunk, és megkereshettük az arculatunkhoz leginkább illő jelentkezőket. Végül tizenkét segédbétát vettünk fel, négyet-négyet a három fő kategóriába, akik már gyártották is a tartalmat a hivatalosan még el sem indult oldalunknak! A legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ilyen könynyen megkaphatom, amire vágyom - és mégis így történt! A Világvége Afterparty, hat nappal azután, hogy megkaptuk az értesítést, hogy kiválasztottak minket Ryman szenátor kampánycsoportjába, beindult. Az impresszumon az én nevem szerepelt főszerkesztőként, Buffy lett az arculattervező és a technikai szakértő, Shaun pedig a humánerőforrás- és marketingfelelős. Tudtuk, akár a felszínen maradunk, akár elsüllyedünk, már nincs visszaút: aki egyszer alfára vált, többé nem mehet vissza bétának. A blogosz63
férában kemény területharcok dúlnak, így ha valaki mégis megpróbálna visszatáncolni, a többi béta elevenen felfalná. Az elmúlt két hét során napi négy órát aludtam - az elegendő alvás csak azoknak jár ki, akik a kiszámíthatatlan szabadúszás helyett rendszeres, biztos jövedelemmel rendelkeznek. Csak abban bíztam, hogy elegendő mocskos témát találunk a kampány-kőrút során - mert ha nem, akkor karrierünk kínos véget ér. - Mégis úgy tűnik, hogy megállták a helyüket - mondta Ryman szenátor. Wisconsini akcentusa most erősebb volt, mint az interjúkban: vagy nem tudta, hogy felvesszük, vagy úgy vélte, nincs értelme megjátszania magát olyanok előtt, akik a jövő év során folyamatosan vele lesznek. - Ha lennének szívesek velem fáradni... Emily finom ebédet készít, és alig várja, hogy megismerhesse magukat! - A felesége is önnel tart a kampánykörútra? - tettem fel a kérdést. A szenátor megindult egy ajtó felé, én pedig, jelezve a többieknek, hogy ők is jöjjenek, követtem. A választ már tudtuk: Emily Ryman nem kíséri el a férjét, hanem a Wisconsin állambeli Parrishben levő családi birtokon marad a gyerekekkel; de a felvétel miatt a szenátortól is akartam hallani. Elvégre a legjobb mindig az a felvétel, amiben te mozgatod a szálakat. - Ó, Emet hét lóval se tudnám elvontatni! - nevetett Ryman, és kitárta az ajtót. - Töröljenek lábat, kérem! Nem gyötörjük magukat újabb vérvizsgálattal, semmi értelme - ha azóta, hogy beléptek a kapun, megfertőződtek, úgyis mind halálra vagyunk ítélve, és akkor meg már hiába minden felhajtás. Aztán belépett, és elkiáltotta magát: - Emily! Itt vannak a bloggerek! Shaun elkapta a tekintetemet. - Jó fej! - tátogta, mire én lelkesen bólintottam. Még csak az imént ismerkedtünk meg vele, és lehet, hogy politikusként az ámítás mestere, de egyelőre akkor is szimpatikusnak találtam. Olyan benyomásom támadt, mintha szavak nélkül mondaná: „Tüdőm, hogy ezek a politikai hűhók mennyire értelmetlenek. Lássuk, milyen gyorsan jönnek rá, hogy én csupán együtt akarok velük működni!” És ha ez így van, azt mindenképpen tiszteletben tartom. Lehet persze, hogy csak megjátssza magát, és baleknak néz minket, de ha így van, előbb-utóbb úgyis rájövünk, és akkor ízekre szedjük. Az is legalább olyan szórakoztató lesz, mint ha megbarátkozunk vele, sőt valószínűleg még több olvasót is vonz. 64
A ház belterében jellegzetes délnyugati stílus uralkodott: gazdagon beáradó fény, élénk színek, geometrikus minták. Az elmúlt húsz évben némileg megváltozott ez a lakberendezési irányzat: a Feltámadás előtt nemcsak a sok cserepes kaktusz meg az indián szőttes ágyelők jellemezték, hanem a prérifarkasszobrok meg a kifényesített bikakoponyák, szarvakkal együtt. Láttam a régi képeken; mit ne mondjak, elég morbid volt! Mostanság a 18 kilónál nehezebb állatok bármilyen megjelenési formája az emberek többségéből kényelmetlen feszengést vált ki, így a kisplasztikák meg a trófeák is kimentek a divatból, leszámítva a nihilistákat meg a horrorkedvelő fiatalokat. Csak a sivatagot ábrázoló festmények maradtak dekorációként. Az egyik fal felét óriási kilátóablak foglalta el, és ebből rögtön lehetett tudni, hogy a ház még a Feltámadás előtt épült. Ma már senki nem akar ilyen ablakot, mert ennyi erővel akár az ajtót szélesre tárva be is invitálhatnánk a zombikat. A konyhát falak helyett magasított pultok határolták el, és a padlócsempék valóságos túlburjánzó növényzetként hullámzottak tovább az előszobába és az abból nyíló étkezőbe. Ryman szenátor középen állt, a jókora húsvágó asztalnál, a karját egy farmeros, favágóinges nő dereka köré fonva. Az asszony kislányos lófarokba kötötte barna haját. Ahogy a szenátor a fülébe súgott valamit, jó tíz évvel fiatalabbnak látszott, mint az imént odakint. Shaun és én egymásra néztünk; mindkettőnkben felmerült, hogy vissza kellene vonulnunk, és kettesben hagyni őket. Az újságírói énem győzködött, hogy maradjak, és persze eszem ágában sem volt a kamerákat kikapcsolni, de a lelkiismeretem mocorgott, mondván, hogy a házaspár olyan nagy kihívás előtt, mint egy politikai kampánykörút, megérdemelne néhány zavartalan percet. Szerencsénkre Buffy egy csapásra megoldotta a dilemmánkat, mert se istent, se embert nem nézve becsörtetett a konyhába, majd körbeszimatolt és felkiáltott: - Mi lesz ebédre? Hú, mindjárt éhen halok! Az illatokból ítélve ez garnéla és mahi mahi!10 Segíthetek valamiben? Ryman szenátor ellépett a feleségétől, akivel nevetve összenéztek, majd Buffyra vigyorgott, és kijelentette:
10
A karibi térségben, a dél-afrikai partoknál, a Mexikói-öbölnél, Costa Rica környékén, Dél-Ázsiában, Floridában és Hawaiin honos halféle (más néven közönséges delfinhal), húsa jellegzetes, erőteljes ízű.
65
- Úgy látom, már nem szükséges, lassan kész! Emily egyénként sem lenne hajlandó megosztani a konyháját más nővel, még akkor sem, ha csak ideiglenesen az övé! - Elhallgass! - szólt rá az asszony, és pimasz férje bordái közé döfött egy fakanalat. A szenátor színlelt kínnal felnyögött, mire a feleségéből kitört a nevetés. Keresetlen vidámsága jól illett az egyszerű, praktikusan ízléses konyhához. - Most pedig - fordult felénk Emily - lássuk, kitalálom-e, ki kicsoda! Annyit tudok, hogy van két George meg egy Shaun. Lebiggyesztette ajkát, és abban a pillanatban a legkevésbé sem hasonlított egy szenátorfeleséghez. - Három fiúnév, egy fiúra és két lányra. Ez nem könnyíti meg a dolgom! - Nem magunk választottuk a nevünket, asszonyom - mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. Shaun meg én sosem tudtuk meg a születési nevünket. A Feltámadáskor elárvultunk, és mindkettőnk örökbefogadási papírján csupán annyi állt, hogy „elhagyott csecsemő”. - De az egyikük igen! - vidult fel hirtelen Emily. - Az egyik George egyúttal Buffy is, és hajói emlékszem a sorozatra, akkor a szőke lány az! - következtetett, és Buffy felé nyújtotta a kezét. - Georgette Meissonier, ugye? - Igen - viszonozta technikusunk a kézfogást. - De hívjon csak Buffynak, mindenki így hív. - Örülök, hogy megismerhetem - biccentett Emily, majd, elengedve a kezét, az öcsémhez és hozzám fordult. - Akkor maguk a Mason testvérek, Shaun és Georgia, igaz? - Pontosan - tisztelgett az öcsém. Soha nem értettem, hogy csinálja, de nem keltett a gesztussal gunyoros hatást. Előreléptem, és a kezem nyújtottam. - Szólítson George-nak vagy Georgiának, Mrs. Ryman, mindegy, amelyik jobban megfelel önnek. - Maguk pedig hívjanak csak Emilynek - felelte. A kézfogása hideg volt, és megértő pillantást vetett a napszemüvegemre. - Nem túl erős a fény? Gyenge izzókat használunk, de lehúzhatom a reluxát, ha úgy jobb! 66
- Nem, köszönöm - mondtam, és a szemöldökömet felvonva, tüzetesebben tanulmányoztam az arcát. A szemét eddig sötétbarnának hittem, de most kiderült, hogy amit az írisznek néztem, az valójában a pupilla, annyira kitágulva, hogy a szem világos mogyoróbarna részéből csak egy vékony kör maradt a szélen. - Az erős fény önt is zavarná, ha nem tévedek? Erre fanyarul elmosolyodott. - Az én szemem nem olyan érzékeny. Amikor felfedezték, még nem volt ismert ez a betegség, és mire rájöttek, mi okozza, az idegek egy része már károsodott. Úgyhogy megkérhetem, hogy szóljon, ha túl erős a fény? - Igen - bólintottam. - Remek! Akkor hát helyezzék magukat kényelembe; pár perc, és érkezik az ebéd! Halas tortilla lesz mangószósszal és alkoholmentes mimózakoktéllal - jelentette be, majd az ujját feltartva a férjéhez fordult: - Egy hangot se halljak! Nem fogjuk leitatni ezeket a kedves riportereket, amikor még be sem indult a kampány! - Nem szükséges aggódnia, asszonyom - szólt közbe Shaun. - Bírjuk az italt! - Nem mindenki - torkoltam le szárazon. Buffy még negyvenöt kiló sincs, és az egyetlen alkalommal, amikor elhívtuk bulizni, az asztal tetején kötött ki, és már Az élőholtak éjszakájának vagy felét előadta, mire végre sikerült lerángatnunk. Köszönjük, assz... Emily. - Látom, gyorsan tanulnak - mosolyodott el a nő elégedetten. - Most pedig mind üljenek le szépen, amíg behozom az ételt. Peter, ez rád is vonatkozik! - Rendben, drágám - mondta a szenátor. Puszit nyomott a felesége arcára, majd megindult az étkező felé. Szófogadóan, majdhogynem szabályos libasorban követtük. Bármikor szembeszállók egy szenátorral vagy egy királlyal, hogy kiderítsem az igazságot - de egy nővel, a saját konyhájában, soha! Érdekes volt megfigyelni, ki hol foglal helyet: Shaun például háttal a falnak, mert úgy látott rá legjobban a helyiségre. Lehet, hogy az öcsém sokszor habókosnak tűnik, valójában azonban körültekintőbb mindannyiunknál! Irwinként nem is tehetne másképp: annyi bizonyos, hogy ha újabb zombitámadás következik be, ő ott lesz, és figyel. És persze mindent felvesz. Buffy a legvilágosabb helyet választotta, hogy az ékszereibe rejtett kamerák a lehető legjobb fényviszonyok közt rögzíthessék az 67
eseményeket. A hordozható kamerái a Feltámadás előtt elterjedt drót nélküli eszközök elvén működnek; folyamatosan továbbítják az adatokat a szerverre, és így Buffy megteheti, hogy később szerkeszti meg azokat. Egyszer megpróbáltam összeszámolni, vajon hány transzmittert viselhet magán, de végül feladtam, és valami hasznosabbhoz láttam: megválaszoltam Shaun rajongói leveleit. Hetente több tucat házassági ajánlatot kap, ennyivel már nem tud mit kezdeni, így rám bízza ezek kezelését. A szenátor a konyhához legközelebbi széket választotta, így nekem szerencsére megmaradt a legárnyasabb. Szóval, állapítottam meg, családcentrikus ember, akinek a tapintat is fontos erénye. Kiváló. Elhelyezkedtem a székemen. - A teljes tudósítócsapatát vendégül látja ebédre az otthonában? - kérdeztem. - Csak azokat, akiknek alkalmazásáról megoszlanak a vélemények - felelte könnyed, magabiztos hangon. - Nem akarok köntörfalazni: mielőtt kiválasztottam önöket, elolvastam a tudósításaikat, a kommentárjaikat, mindent! Tudom, hogy megvan a magukhoz való eszük, és nem tűrik a mellébeszélést. Ez persze - tartotta fel a mutatóujját - nem jelenti azt, hogy száz százalékig kiadom magam, mert vannak bizonyos magánügyek, amikbe még egy riporter sem ütheti bele az orrát. Ezek általában az otthonomhoz és a családomhoz kötődnek, de akkor is, tiltott zónák. Ryman szenátor szemlátomást értékelte, hogy nem tiltakozunk, mert elégedetten bólintott. - Senki sem akarta, hogy bloggereket hozzak a kampányra folytatta aztán kertelés nélkül, mire egy kicsit jobban kihúztam magam. Az egész online közösség nagyon jól tudta, hogy a szenátor tanácsadói ellenezték a bloggerek jelenlétét a kampány hivatalos sajtószemélyzetében, de ennyire nyíltan még sose mondta ki senki. - Mindenki azzal ijesztgetett, hogy hárman majd azt fogják leírni, amit akarnak, és nem azt, ami a kampány javát szolgálja. - Akkor úgy tűnik, nem is olyan ostobák - állapította meg Shaun alamuszi, kisfiús mosollyal. A szenátor hangosan felkacagott, mire a tűzhely mellett álló Emily kérdőn felnézett. - Elvégre ezért fizetem őket, Shaun - mondta a szenátor. - Igen, akad némi sütnivalójuk. És tartanak önöktől, azért, amik. - Pontosan mik, szenátor? - érdeklődtem. 68
Ryman erre teljesen elkomolyodva előrébb hajolt. - A Feltámadás gyermekei. A Feltámadás olyan horderejű változás volt, amilyet az elkövetkező nemzedékek már nem fognak látni. A világ egyik napról a másikra gyökeresen átalakult, és néha sajnálom, hogy túl korán születtem ahhoz, hogy az újban nőjek fel. Nagyon sok múlik magukon, mert önök azok, akik a jövőt alakítják! Nem én, nem az én csodálatos feleségem, és főleg nem az a csapatnyi okostojás, akik a fizetésükért nem képesek többre, mint felérni ésszel, hogy ezek az öbölvidéki blogger fiatalok azt fogják leírni, amit igaznak tartanak, függetlenül a politikai következményektől . - Ez még nem magyarázza meg - vontam fel a szemöldököm -, hogy miért tartotta fontosnak a jelenlétünket. - Azért vannak itt, mert az igazságot képviselik - ült ki a szenátor arcára ismét a szelíd mosoly. - Az emberek hinni fognak önöknek. A pályafutásuk azon múlik, hogy az öccse hány zombit mer hokiütővel megbökni, a barátnője milyen verseket alkot, és hogy mennyire igaz az, amit ön leír. - És ha a tudósításaink nem vetnek majd elég jó fényt magára? billentette oldalra Buffy gyanakvón a fejét. A mozdulat elment természetes gesztusnak, de én tudtam, hogy a bal fülében levő, csillag és hold alakú fülbevaló kamerát rejt, melyet a fej mozgatásával lehet állítgatni. Buffy éppen rázoomolt a szenátor arcára. - Akkor valószínűleg nem vagyok alkalmas arra, hogy betöltsem az Amerikai Egyesült Államok elnökének tisztségét - felelte Ryman. Tudom, hogy botrányok után szimatolnak, és az ellenfeleim minden bizonnyal elhintettek néhány célzást, hogy merre kellene keresniük ezeket. A feladatuk a kampányról tudósítani, írják meg azt, amit látnak, amit gondolnak, és ne aggódjanak amiatt, hogy nekem tetszeni fog-e, vagy sem. Mert az a legkevésbé sem számít. Csak megkövültén bámultunk, és nem tudtuk, mit lehetne erre felelni - efféléket hallani egy politikus szájából jóformán olyan volt, mint szonetteket egy zombiéból. Ekkor lépett hozzánk Emily, és látott neki a terítésnek. Örültem, hogy megszakította a beszélgetést. Úgy éreztem, mára elég a meglepetésekből - mondhatjuk úgy is, hogy már enyhén sokkos állapotba kerültem -, és most legalább egy kicsit lazíthattam. Az asszony, miután az utolsó tányért is letette, maga is leült, és megfogta a férje kezét. - Peter, elmondod az asztali áldást? 69
- Természetesen - bólintott a szenátor. Shaun és én egymásra néztünk, majd, bezárva a kört, mindenki megfogta a mellette ülők kezét. Ryman szenátor lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. - Drága Istenünk, kérünk, áldd meg ezt az asztalt és a körülötte ülőket. Köszönjük az adományokat, amiket kaptunk tőled. Köszönjük a magunk és a családunk egészségét, köszönjük az ételt és a társaságot, amiben most részünk lehet, és köszönjük a jövőt, mely előttünk áll. Köszönjük, Istenünk, a bőkezűségedet, valamint az előttünk álló kihívásokat, melyek által jobban megismerhetünk. Shaun és én, miközben hallgattuk, nem csuktuk be a szemünket. Ateisták vagyunk; nehéz is volna másnak lenni egy olyan világban, ahol a zombik vérfürdőt rendezhetnek bármelyik általános iskolai „Ki mit tud?”-on. Mindazonáltal a Feltámadás után az ország lakosságának számottevő része fordult a valláshoz, azzal a halványan körvonalazott feltevéssel, hogy nem árthat Istent a mi oldalunkon tudni. Buffyra sandítottam, aki szorosan lehunyva a szemét, bőszen bólogatott a szenátor szavaira. Sokkal több benne a vallásos érzület, mint ahogy a legtöbben gondolnák. Francia katolikus családból származik. Amióta csak az eszét tudja, minden nagyobb összejövetelen elhangzott az asztali áldás, és vasárnaponként templomba is jár - még csak nem is virtuálisba, hanem igaziba! - Ámen - fejezte be a szenátor, és mi több-kevesebb átéléssel utánamormoltuk. - Jó étvágyat mindenkinek! - mosolyodott el Emily. - Ha nem elég, van még, de én is enni akarok, így innentől fogva önkiszolgálás! A szenátor a halas tortilla mellé egy puszit is kapott, mi meg csak simán nekiláttunk. Shaun persze ebéd közben sem mondott le a könnyed társalgásról. Kettőnk közül ő volt a beszédesebb. Valakinek ezt a szerepet is vállalnia kellett. - Asszonyom, velünk tart az egész körúton, vagy csak egy részén? - kérdezte, tőle szokatlan udvariassággal. Meg kell hagyni, azokkal a nőkkel szemben, akik étellel kínálják, nem fukarkodik a tisztelettel. - Nincs az a pénz, amiért én részt vennék ebben a cirkuszban! - rázta a fejét Emily. - Szerintem maguknak is teljesen elment az eszük. Persze pokolian érdekes személyiségek, és az oldalukat is imádom, de attól még bolondok! - Ez, ha jól sejtem, nemleges válaszként értendő - jegyeztem meg. 70
- Ühüm. Eleve nem lennék hajlandó a gyerekeket utaztatni. Kizárt. A magántanárok, akik ilyenkor foglalkoznának velük, nem igazán rokonszenvesek - magyarázta, és a szenátorra mosolygott, aki szórakozott meghittséggel simogatta meg felesége térdét. - Meg aztán túl sok riportert meg politikust látnának, és nem hiszem, hogy a gyerekeknek, akiknek még formálható a gondolkodásuk, az ilyen társaság lenne a legmegfelelőbb. - Látja, minket is hogy elrontott - vetette közbe Shaun. - Pontosan - felelte Emily, és egyáltalán nem poénnak vette a dolgot. - És a birtokot is irányítania kell valakinek! Bólintottam. - Az ön családja még mindig rendelkezik egy ménesbirtokkal, igaz? - Erre ön is jól tudja a választ, Georgia - mondta a szenátor. - Emily családja már a tizennyolcadik században is lovakkal foglalkozott. - Ha maguk azt hiszik, hogy a zombi palominók kockázata elijeszt a lovaimtól, akkor még nem találkoztak igazi megszállottal! vigyorgott Emily. - Na nem kell felkapni a vizet, nagyon jól tudom, milyen álláspontot képviselnek az állattartást illetően. Mason törvényét szorgalmazzák, igaz? - Ami a kedvtelésből való állattartást illeti, igen - bólintottam. Masonék vér szerinti fiának elhíresült esete miatt Shaun és én gyakran találtuk magunkat olyan helyzetben, hogy az állatokkal foglalkozó emberek, akár akartuk, akár nem, a nevünkről felismertek minket. Phillip megbetegedése előtt senki sem tudta, hogy nemcsak az emberben, hanem minden 18 kg fölötti testtömegű emlősben aktiválódhat a vírus, amelynek nem jelent gondot a fajok közti vándorlás sem, azaz állatról emberre is terjed, és viszont. Anya abban az időben repített golyót a saját fia fejébe, amikor az ilyesmi még nem könyörületességnek, hanem gyilkosságnak tűnt, és egy életre megtörte az embert. Ezek után talán nem csoda, hogy igenis Mason törvényével értek egyet. - A maga helyében én is így tennék - mondta Emily, és a hanghordozásában nyoma sem volt a neheztelésnek, amit az állatjogi aktivistáktól már bőven megszokhattam. Őszintén elmondta, amit gondol, és választhattam, elfogadom-e, vagy nem. - Most viszont együnk; hosszú nap áll még előttünk, és még hosszabb hónap. - Igen, fogjunk hozzá, mielőtt kihűl - helyeselt a szenátor, és a szószért nyúlt. Shaun meg én összenéztünk, szinte teljesen egyszerre 71
vállat vontunk, és kézbe vettük a villát. Akárhogy is, elmondhattuk, hogy már sínen vagyunk.
# A nővéremnek retinális KA-szindrómája van. Ez azt jelenti, hogy a filovírus az okuláris folyadékban sokszorozza meg önmagát - van erre tudományosabb kifejezés is, de én csak „szemtrutymónak” hívom, mert George nagyon berág tőle. Ebben az állapotban a pupillák a lehető legnagyobbra tágulnak, és soha nem szűkülnek össze, mint egy átlagember esetében. Többnyire lányok kapják meg, ami nagy megkönnyebbülés számomra, mert nekem hülyén áll a napszemüveg. George szeme elvileg barna, de a hatalmas pupillája miatt mindenki feketének hiszi. Amikor a betegségét megállapították, ötévesek voltunk, így nem sokáig láttam napszemüveg nélkül. És amikor kilencévesek voltunk, jött egy gyagyás bébiszitter, aki elvette tőle a szemüveget, mondván, hogy „nem kell ez neked”, és kidobta a hátsó udvarra, mert azt hitte, elkényeztetett kertvárosi kölykök vagyunk, és úgyse merünk kimenni érte. Gondolom, nem kell ezek után magyaráznom, hogy a csajnak kábé annyi esze volt, mint egy csapat zombinak. Következő kép: az udvaron túrjuk a magasra nőtt gazt, a szemüveget keresve, amikor George, elkerekedett szemmel, dermedten így szól: - Shaun? Én meg: - Mi az? - Nem vagyunk egyedül! Megfordulok, és mit látnak szemeim, igen, egy zombit! Nem vettem észre hamarabb, mert nem látok olyan jól a félhomályban, mint a nővérem. Mégiscsak előnyös néha, ha az embernek folyamatosan ki van tágulva a pupillája. Kivéve, ha az iskolában folyton azzal gyanúsítják, hogy be van tépve. Akárhogy is, egy zombi állt ott, a saját udvarunkban! Eszméletlen volt!!! Tudjátok, ez már több mint tíz éve történt, de azóta sem kaptam olyan jó ajándékot! (B EJEGYZÉS SHAUN M ASON „ÉLJEN A KIRÁLY !” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2037. ÁPRILIS 7.)
72
Hat
H
at órán át tartott, amíg Ryman szenátor biztonsági személyzete ellenőrizte a felszerelésünket. Shaun nagyon aggódott a cuccaink miatt, így annyit lábatlankodott, hogy két óra elteltével megunták, és mindannyiunkat kidobtak miatta. Utána a társalgó kanapéján gubbasztott, és lógatta az orrát. - Mit vacakolnak ennyi ideig, talán darabjaira szedik a furgont, hátha zombit rejtettünk a karosszériába? - dörmögött. - Az aztán jó lenne egy merénylethez! - Volt már rá példa, hogy hasonlóval próbálkoztak - jelentette ki Buffy. - Emlékeztek a fickóra, aki zombi pitbullokkal akarta megölni George Romerót? - Az csak városi legenda! - tiltakoztam, miközben tovább járkáltam fel s alá a helyiségben. - Azóta bebizonyosodott, hogy George Romero békésen, ágyban, párnák közt halt meg! - Most meg boldogan csoszog az állami kutatóintézetben - tette hozzá Shaun egészen felélénkülve, majd előrenyújtotta a karját, hogy a zombik mozgását imitálja. Ez a gesztus mára olyan közérthetővé vált, mint a feltartott középső ujj. Sokszor van olyan helyzet, amikor a gyors információátadás érdekében alkalmazni kell. - Olyan szomorú belegondolni, hogy most ott vegetál leépülve, és nem emlékszik a saját klasszikusaira! - sóhajtott Buffy. - Ugyan már, kormányzati zombi! - legyintettem. - Jobb ellátást kap, mint mi! - Épp ez a lényege a dolognak - felelte Buffy. Beletelt némi időbe, mire a Kellis-Amberlee-járványról bebizonyosodott, hogy nem kamu, és miután ezt sikerült tudomásul venni, a legkülönbözőbb kormányzati szervek még jó darabig marakodtak azon, hogy kinek a feladatkörébe tartozik a probléma megoldása. A járványügyi hatóság három nap múlva megelégelte a 73
dolgot. Nem telt bele két hét, már ki is vezényelte a terepre az embereit, akik, tanulmányozás céljából, foglyul ejtettek néhány zombit. Annyi elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamatot visszafordítani nem lehet, és a vírus által okozott drasztikus agykárosodásra más gyógymód nincs, csak a fejlövés. Magát a KellisAmberlee-t semlegesíteni már keményebb diónak bizonyult, de a kutatók nem adták fel, s a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy bezárnak néhány fertőzöttet, és különféle kísérleteket hajtanak végre rajtuk. Eltelt húsz év. A legkülönfélébb ötleteket és eszközöket próbálták ki, szinte nulla eredménnyel. Mostanra már sikerült megoldani a Kellis-Amberlee maradéktalan eltávolítását az élő testből, kemoterápia és vérátömlesztés kombinációjával, amihez még hozzájön az Ebola-vírus egy alattomos, módosított változata, melynek feladata megkeresni és elpusztítani az unokatestvérét. Viszont a módszernek van néhány apróbb hátulütője. A tízezer dollárnál kezdődő költség még hagyján, de a tíz tesztalany közül egy sem élte túl a procedúrát, és persze ott az állandó félelem, hogy a vírus majd modifikálódik, mint a Marburg-Amberlee, és majd valami még szörnyűbbet idéz elő, mint ami ellen kifejlesztették. Úgyhogy, mindent összevetve, nagyjából ott vagyunk, ahonnan elindultunk. A tudósok azt már felismerték, hogy a dédelgetett zombijaik egészségét a minél több fehérje fogyasztása őrzi meg - lehetőleg élő vagy nemrég leölt lény húsának formájában; a szóját és a hüvelyeseket nem igazán kedvelik. A Kellis-Amberlee a szöveteket vírusblokkokká alakítja. És minél több élő szövetet talál, annál kevesebbet alakít át a zombiból magából. Az ország megmaradt marhaállománya az élőholtak táplálását szolgálja. És ez, ha belegondolunk, hogy a tehenek bőven átlépik a 18 kilós testtömeghatárt, így a halálukkor átalakulnak, meglehetősen ironikus. A zombikat zombikkal etetik. Szép munka, mit ne mondjak. Sokan ajánlják föl a holttestüket tudományos célokra. A család így megússza a temetkezési költségeket, sőt még szép summát is kap a kormánytól, hogy ne indítsanak pert, ha az elhunyt rokon netán visszaköszönne zombiként a tévéből. Ráadásul, ha olyan vallási szektához tartoznak, amely szerint a testnek épnek kell maradnia ahhoz, hogy a mennyek országába jusson, még inkább kapóra jön nekik a dolog, mert így Isten haragját is elkerülik. Az egyetlen kockázat az, hogy nem megfelelő őrizet esetén a zombi elmajszol egy 74
kutatót, de egyesek szerint ez még mindig kevésbé irtózatos, mint a hamvasztás. George Romerónak nem állt szándékában megváltani a világot, ahogyan dr. Alexander Kellis sem akarta kis híján elpusztítani, de nem mindenki maga választja a rendeltetését. A legtöbb embernek fogalma sem lett volna, miként kell ártalmatlanná tenni a zombikat, ha nem tanulták volna meg Romero filmjeiből. A fejre kell célozni. A tűz is hatásos, azt viszont semmiképp sem szabad hagyni, hogy a lángra kapott élőholt hozzád férjen: egy harapás, és véged. Romero rajongói az ezernyi zombifilmben látott módszereket most a valóságban kezdték el alkalmazni. Aztán a blogjaikon közzétették, hogy miként hárítottak el egy-egy támadást, és így hozzájárultak az emberiség fennmaradásához. Mr. Romero az interjúkban mindig zavartnak tűnt, de némileg örült is, hogy a filmjei végül ekkora jelentőségre tettek szert. „Mindig is tudtam, hogy megvan az oka, amiért az emberek nem szeretnék a zombikat győzni látni”, mondogatta. Ha néhányan furcsállották is, hogy a holttestét a kormányra hagyta, nem tették szóvá. Végtére is méltó befejezésnek tűnt egy olyan ember részéről, aki a rossz horrorfilmek királyából gyakorlatilag egy éjszaka alatt nemzeti hőssé vált. - Ajánlom, hogy egy karcolás se legyen a felszerelésemen! füstölgött tovább Shaun, és ezzel visszazökkentett a jelenbe. - Egy részéhez csak nagyon nehezen jutottam hozzá! - ráncolta a homlokát, miközben sötét tekintettel meredt az ablakon túlra. - Nem lesz a felszerelésednek semmi baja, te hígagyú! győzködtem. - Ők a kormány emberei, mi meg újságírók vagyunk, és jól tudják, hogy ha bármi kárt okoznak, szétkürtöljük az egész világon, és a biztosítónkkal kezdjük! Előrehajoltam, és tarkón legyintettem. - Csak azt akarják tudni, hogy nincs-e nálunk bomba! - Vagy zombi - tette hozzá Buffy. - Vagy drog - egészítette ki Shaun. - Ami azt illeti - szólalt meg a szenátor, aki abban a pillanatban lépett a helyiségbe némi csalódással vettük tudomásul, hogy nem találtunk maguknál se bombát, se zombit, de még egy kis drogot sem. Pedig azt hittem, maguk vérbeli riporterek, erre nem találok még egy kis dugipiát sem! - Szóval tiszták vagyunk? - torpantam meg. 75
Shaun és Buffy már mindketten talpra ugrottak; feszültségük szinte tapintható volt. Megértettem az aggodalmukat; Buffyt az zavarta, hogy a szenátor biztonsági személyzete ráteheti a kezét a szervereinkre, Shaun meg a zombivadász-felszerelését féltette - márpedig ha az veszélyben forog, az öcsém olyan elviselhetetlenné válik, hogy ha csendet és nyugalmat akarok, be kell zárnom a fürdőszobába. Az ilyen alkalmakkor azért örülök, hogy nekem jut a megfontolt riporter szerepe. Lehet, hogy Shaun és Buffy maradinak tartanak - de ha a kormány gorillái elszedik a cuccainkat, ők ott állnak üres kézzel, nekem viszont megmarad az MP3-lejátszó, a mobil, a laptop és a digitális toll. Ezek olyan kezdetlegesnek számítanak, hogy nem is nagyon vizsgálgatják őket. Persze a motort én sem tarthatom magamnál, és emiatt majdnem olyan nyugtalan leszek, mint a többiek. A furgon és a motor, melyektől a megélhetésünk függ, a két legértékesebb tulajdonunk. Ugyanakkor könnyen karbantarthatok: egy jó szerelő helyre tud rajtuk hozni szinte minden kárt, és a járgányom nem olyan egyedi, hogy ne lehessen hozzá alkatrészt találni. Úgyhogy amíg nem robbantják fel a furgont, nagy baj nem érhet minket. - Tiszták vagytok - bólintott a szenátor. Amikor Shaun és Buffy kirohantak, a szeme sem rebbent, pedig még csak nem is köszöntek. Én a helyemen maradtam. A következő pillanatban a szenátor felém fordult. - Be kell vallanom, le vagyunk nyűgözve! Betonbiztos furgonjuk van! Óvóhelynek akarják használni ostrom esetén? - Ez is megfordult a fejünkben. Anyám tette ilyen védetté, a műszaki munkálatokat pedig magunk végeztük el. Ryman szenátor erre csak bólintott; ez mindent megmagyarázott. Valóban, Stacy Mason hosszú ideje számított a legnagyobb névnek a zombiellenes technológiában. - Elismerem, a szakfelszerelésük nagy részéhez nem értek, na de a biztonság... Édesanyátok kiváló munkát végzett! - Majd átadom neki a dicséretet - mondtam, és megindultam az ajtó felé. - Vissza kell sietnem a hírközlési őrületbe. Lehet, hogy Buffy már elkezdte összeállítani a mai anyagot, és mindig elszalad vele a ló, ha nem állok fölötte. - Értem. A szenátor egy pillanatra elhallgatott, majd szokatlanul fojtott hangon így szólt: - Kérhetnék öntől egy szívességet, Miss Mason? 76
Nocsak, nocsak, az első cenzúrakérés. Jövök Shaunnak tíz dollárral; én arra fogadtam, hogy Ryman legalább addig kibírja az információ megszűrése nélkül, amíg elindulunk a kampány-kőrútra. - És mi lenne az, szenátor úr? - kérdeztem, higgadtságot színlelve. - Emily - jelentette ki, és az ajkán mosoly játszott. - Tudom, hogy azt tesznek közzé, amit jónak látnak, és már alig várom, hogy olvassam, nézzem a posztjaikat. Arra gyanakszom, hogy a felét se szúrtuk ki a rejtett kameráiknak. Miss Meissonier-nél találtunk egyet, amit az érzékelőink alig jeleztek, így felteszem, olyan is lehet nála, amit azok egyáltalán nem vettek észre. Ha a hölgy valaha úgy dönt, hogy kémkedéssel akarja keresni a kenyerét, őszintén remélem, hogy elsőként nekünk ajánlja fel a szolgálatait. Mindent összevetve, már most jelentős híranyaggal rendelkeznek. És ez remek. Csakhogy, tudja, Emily... Emilynek terhére van a média túlzott érdeklődése. - Szóval azt szeretné, hogy a lehető legkevesebbet mutassuk a feleségét? - meredtem rá. Meglehetősen furcsának tartottam a kérést. Emily Ryman barátságos, fotogén nő, és a lótenyésztést leszámítva a legmegnyerőbb politikusfeleség, akivel valaha találkoztam. Nem gondoltam volna, hogy a szenátor rejtegetni akarja, épp az ellenkezőjére számítottam. - Nem maradhat ki a kampányból - mondtam. - És pláne, ha maga nyer... - Emily tisztában van a szerepével, és nem is bánja, ha írnak róla, csak azt szeretné, hogy a lehető legkevesebb képe lásson napvilágot magyarázta Ryman. Szemlátomást kellemetlenül érezte magát, amiért ilyen kéréssel fordul hozzám, és ezzel megnyerte az együttérzésemet. - Kérem, ha lehetséges... Nagy szívességet tenne ezzel! Lejjebb toltam a napszemüvegemet, hogy találkozzon a tekintetünk, és úgy tettem fel a kérdést: - Miért? - Mert lovakat tart. Tüdőm jól, hogy ön nem ért egyet az olyan emlősállatok tartásával, melyek elérik a Kellis-Amberlee aktivizálódásához szükséges testtömeget, de a nézeteit kulturáltan juttatja kifejezésre. Cikkeket ír, lobbizik a szigorúbb szabályozásért, és ez teljesen helyénvaló, hiszen minden amerikai polgárnak joga van a véleménynyilvánításhoz. A családi hátterét tekintve még inkább érthető. Csakhogy akadnak olyanok is, akik önnél egy kicsit... agresszívabbak. - A San Diegó-i bombázásra céloz? - kérdeztem. 77
Felkapták a hírek egy időben, mert drasztikus esemény volt: a világ legnagyobb, még megmaradt állatkertjét és vadrezervátumát bombatámadás érte, mely mögött olyan aktivisták álltak, akik szerint Mason törvényét szigorítani kellene, és bezárni a világ minden olyan létesítményét, ahol a vírusfertőzésre esélyes állatok élnek. Mason híveinek ugyanez a vadhajtása szeretné betiltatni a nemkívánatos tartományba eső állatok vadászatát az egész világon, és egy az egyben kipusztítaná Észak-Amerika őshonos nagyvadjait. „Életpártinak” nevezik magukat, de valójában gyilkosságpártiak. Arra a gondolatra izgulnak, hogy a törvény nevében ölhetnek. San Diegó-i akciójuk több száz halálos áldozatot követelt, és nemcsak állatokat. Sok hírhedt eset kötődik az eseményhez, és „az első feljegyzett, zsiráfharapás okozta Kellis-Amberlee-fertőzés" még csak nem is a legfurcsább közülük. Ryman szenátor, összeszorítva az ajkát, bólintott. - Három lányom van - mondta. - Mindhárman a birtokon tartózkodnak, a nagyszüleiknél, és várják az anyjukat, aki majd utánuk megy. - És igyekszik elkerülni, hogy a média felfigyeljen rájuk? - Az sajnos lehetetlen, tekintve a politika mai természetét. De amíg csak lehet, igyekszem őket távol tartani a reflektorfénytől. Továbbra sem toltam vissza a napszemüvegemet, úgy figyeltem. A legtöbb emberrel ellentétben ő rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet, valószínűleg azért, mert a felesége szemfertőzése miatt már hozzászokott a látványhoz. Végül visszatoltam a napszemüvegemet a helyére, és bólintottam. - Meglátom, mit tehetünk. Félszeg mosolyt eresztett meg, és szemlátomást megkönynyebbült. - Köszönöm, Miss Mason. Nem is tartóztatom tovább. Biztosan szeretné már ellenőrizni a járműve állapotát. - Ha a gorillái egyetlen karcolást is ejtettek a motoromon, akkor balhét csapok! - figyelmeztettem, és Shaunék után indultam. Viszonylag könnyű lesz kihagyni Emilyt, tűnődtem. A konyha gyenge fényének hála, könnyen kivághatjuk az őt mutató részeket, anélkül hogy a hangulaton változtatnánk, vagy feltűnést keltenénk - ugyanis ha látszik, hogy rejtegetünk valamit, a keselyűk azonnal lecsapnak. Persze ezt a munkát meghagyom Buffynak, ő a technikai zsenink. Érdekesnek találtam, hogy a szenátor egyáltalán hajlandó volt előhozakodni a kéréssel. Ryman tudta, hogy nemigen tehet ilyet, mert 78
fennáll a makacs ellenállás veszélye, és a végén még rosszabbul járhat. Egyáltalán, miért mutatta be nekünk a feleségét, ha aztán meg nem szerepelhet a felvételen, amin meghitt családias légkörben a haltortillát falatozuk? Az is lehet, jutott eszembe, hogy csak a lojalitásunkat akarta próbára tenni („Az a helyzet, hogy a feleségem nem szereti, ha filmezik, mert ez veszélybe sodorhatja a gyerekeket, ugye, megértik?”), de aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Valószínűbbnek tartottam, hogy az asszony szeretett volna velünk találkozni, így hát Ryman belement, hogy teljesítse a kívánságát. Megtanultam már bízni a megérzéseimben, és most azt súgták, hogy a szenátor és felesége jó emberek, csak rosszul döntöttek, amikor a politikát, illetve a lótenyésztést választották hivatásuknak. A járművek odakint parkoltak. A furgont olyannyira letisztították, hogy csak úgy ragyogott; még az adóvevő tornyok is csillogtakvillogtak. A motorom krómozott részeit olyan tükörfényesre csiszolták, hogy még a napszemüvegemen keresztül is vakított. - Ez legfeljebb akkor volt utoljára ilyen tiszta, amikor megvettem hüledeztem, s mivel már úgyis közeledett a naplemente, feljebb toltam a szemüvegemet. Shaun kidugta a fejét a furgon hátsó ajtaján, és integetett. - Hé, George! Kiszedték a kárpitból a gyümölcsfoltot! - újságolta. - Tényleg? - döbbentem meg. A járművet az örökbefogadásunk tizennyolcadik évfordulójára kaptuk; az a bizonyos folt három nappal később keletkezett, és soha semmivel nem tudtuk eltávolítani. „Az A szintű jogosítvány A osztályú felszerelést érdemel” - fűzte hozzá Apa, és ez, megtoldva úgy háromszáz órányi izzasztó munkával, valóban az is volt. - És átpakolták Buffy összes kábelét - folytatta az öcsém, nem kevés kárörvendéssel a hangjában, majd visszabújt a furgonba. Elnyomva a mosolyom, megindultam a jármű irányába. Útközben végighúztam a kezem a motorom tükörfényes felületén. Ha a biztonságiak meg is karcolták a zománcot, eltüntették a nyomokat. Lenyűgöző munkát végeztek. A furgon belseje már nem volt ilyen idilli. Shaun az egyik székben terpeszkedett, és az íjpuskáját tisztogatta, Buffy pedig hanyatt feküdt az asztal alatt, és a sarkával idegesen dobolt a padlón, miközben kihúzogatta az összekutyult kábeleket, és a helyükre dugta őket. Valahányszor megrángatott egy-egy kábelt, egyik-másik monitor vibrálni kezdett vagy akadozott, és bizarrá, homályossá vált rajta a kép - mint a félresikerült hangulatkeltés egy B kategóriás horrorfilmben. 79
Bepipult barátunk ráadásul úgy káromkodott a művelet közben, mint a kocsis, ami még ki-ábrándítóbbá tette a jelenetet. - Anyád előtt is így beszélsz? - szóltam rá, miközben átléptem egy jó adag összegubancolódott kábelen, és leültem a pult mellé. - Nézd meg ezt! - kászálódott ki Buffy az asztal alól, majd feltérdelt, és egy halomnyi kábelt lóbált meg felém. - Ezt mind rosszul kötötték be! Egy sincs a helyén! - tajtékzott. - Felcímkézted őket? - kérdeztem. - Nem... - ismerte el Buffy. - És van az elrendezésükben bármilyen ésszerű, világos, kikövetkeztethető rendszer? - faggatóztam tovább, és erre is jól tudtam a választ. A műszaki munkálatok egy részét Shaun és én végeztük, de a kábelezés Buffy feladata volt, márpedig ő igen maradinak tartotta azokat, akik beérik holmi földhözragadt, hagyományos és áttekinthető elrendezéssel. Párszor próbáltam rájönni a titok nyitjára, de a vége mindig az lett, hogy belefájdult a fejem, és rájöttem, hogy a tudatlanság néha áldásos is lehet. - Legalább ne húzták volna ki mindet! - káromkodott még egyet Buffy, és visszamászott az asztal alá. Shaun egy ujjal hátrahúzta az íjpuska húrját, ellenőrizte, hogy elég feszes-e, aztán hozzám fordult: - Úgysem tudod meggyőzni. A józan ész nem hat rá, most, hogy betörtek a felségterületére a tudatlanok. - Látom - legyintettem. A mellettem levő monitoron kimerevedett a kép, aztán egy videórészlet indult el rajta a kinti udvarról. - Buffy, mennyi időbe telik, amíg újra minden működni fog? - érdeklődtem óvatosan. - Tizenöt, húsz perc? Még nem ellenőriztem a pótkonzolok kábeleit, így nem tudom, ott mekkora kupit hagytak! - mondta, nem is leplezve a dühét. - Eddig úgy tűnik, adatvesztés nem történt, de a furgon külső kamerái egy órája leálltak, hála ezeknek a majmoknak! - Szerintem valahogy majd túléljük, hogy nincs videónk a biztonsági személyzetről - próbáltam megnyugtatni. - Shaun, a fények működnek? - Mindjárt meglátjuk! Letette az íjpuskát, felállt, leeresztette az ablaknál a sötétítőt, és behúzta a hátsó ajtót. Buffy morogva tiltakozott. Shaun aztán felkapcsolta a belső világítást, mire lágy, kíméletes fény villant fel, 80
melyet kimondottan az érzékeny szeműek számára fejlesztettek ki. Az ilyen villanykörték darabja ötven dollár, de megéri. Még az otthon használt fekete fénynél is jobbak: a fényük nemcsak hogy megelőzi a fejfájást, de néha egyenesen meggyógyítja. Jóleső sóhajjal vettem le a napszemüvegem, és megmasszíroztam a halántékomat. - Nos - fordultam a többiekhez -, túl vagyunk az első hivatalos, rögzített találkozáson. Mik a benyomások? - Emily szimpatikus - mondta az öcsém. - Jól néz ki, és nem ez az egyetlen előnyös tulajdonsága. A szenátorról még nem tudom, mit gondoljak. Vagy ő a tökéletes kiscserkész, vagy szórakozik velünk. - A halas tortilla finom volt - vette át a szót Buffy. - És nekem tetszik Ryman. Akkor is kedves, amikor nem feltétlenül szükséges annak lennie. Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni! - Kit érdekel a szórakozás, a lényeg az, hogy növekedjenek az értékelések! - fontoskodott Shaun. - Ha ezt végigcsináljuk, befutunk! A többi legfeljebb hab a tortán. - Valamilyen szinten mindkettőtökkel egyetértek - közöltem, miközben még mindig a halántékomat masszíroztam. Már biztosra vehettem, hogy lefekvés előtt még szükségem lesz egy fájdalomcsillapítóra. - Lehet, hogy Ryman szenátor valójában nem annyira jó fej, mint amilyennek mutatja magát, de azt sem állítanám, hogy teljességgel színlel. Estére rögtönzök róla egy bemutató anyagot, valami olyan címmel, hogy „Első benyomások az elnökjelöltről”. Lehet, hogy dicshimnuszba fog fordulni, de nem baj. Buff, mennyi időbe telik, amíg összevágod a mai videót? - Onnantól számítva, hogy minden újra működik, egy óra. Max kettő. - Próbáld meg egy óra alatt megcsinálni, hogy felkerüljön, amíg a keleti parton ébren vannak az olvasók! Shaun, készítenél egy áttekintést a biztonsági óvintézkedésekről? Kapj el néhány őrt, járj utána, milyen fegyvereket hordanak, meg ilyesmi. - Már rajta vagyok - vigyorodott el az öcsém. - Emlékszel a nagydarab szőke fickóra? Aki úgy néz ki, mint egy amerikaifocista hátvéd? - Igen, feltűnt, hogy van a biztonságiak közt egy óriás bólintottam. - Steve-nek hívják. Baseballütő van nála - lengette meg Shaun a képzeletbeli tárgyat a levegőben. - Már el is képzeltem, ahogy lecsap vele egy zombit! 81
- Aha - mondtam szárazon. - A klasszikus módszer. Fogj egy kamerát, és addig nyaggasd az alanyt, amíg ki nem szeded belőle, amit tudni akarsz. Apropó, a szenátor megkért minket valamire. Buffy ennek hallatán ismét kimászott az asztal alól, és kezében az újabb kábelköteggel, kíváncsian várta a folytatást. - Nehogy azt mondd, hogy máris cenzúrázni akar minket! háborodott fel az öcsém. - Bizonyos mértékben igen - feleltem. - Azt akarja, hogy Emilyt, amennyire lehet, hagyjuk ki. Például a lehető legkevesebbet mutassunk belőle az ebédről, meg később is. - De miért? - csodálkozott Buffy. - San Diego - feleltem lakonikusan, és vártam a reakciót. Shaun álláspontja Mason törvényéről, illetve az állattartásról megengedőbb, mint az enyém, de azért figyelmesen nyomon követi a vitát. Az arcára egyik pillanatról a másikra kiült a teljes megértés. - Szóval attól tart a szenátor, hogy ha nagydobra verjük a lótenyésztést, megtámadják a birtokot! - Pontosan - bólintottam, miközben a másik halántékomat kezdtem masszírozni. - A gyerekek a nagyszülőkkel együtt a birtokon laknak, és a szenátor biztonságban akarja tudni a családját. Valamennyi kockázat elkerülhetetlen, de azt akarja, hogy ameddig csak lehet, a lehető legkevesebb szó essék róluk. - Éppenséggel kivághatom a mai anyagból - vont vállat Buffy. - Az én felvételeimen nem is szerepel - közölte Shaun. - Az enyémen meg csak a széleken fog látszani - tettem hozzá. - Akkor megegyeztünk? - Szerintem igen - felelte Shaun. - Nagyszerű. Buffy, majd szólj, ha újra teljes gőzzel működünk! Most kimegyek pár percre - vettem vissza a napszemüvegemet, és felálltam. - Csak levegőzöm egyet. - Én meg munkához látok - jelentette be Shaun, s pár lépéssel előttem ő is elhagyta a furgont. Nem várt meg, hátra sem nézett, csak elment. Jobban ismer engem, mint bárki a világon; talán még jobban, mint én saját magamat. Tudja, hogy munka előtt szükségem van néhány perc egyedüllétre. Hogy hol, az nem számít; csak ne zavarjon senki. A lenyugvó nap fénye egyre halványult, így már nem vakított annyira a motorom. Odaléptem hozzá, és neki támaszkodtam. Lehunytam a szemem, és az elhaló napsugarak felé fordítottam az 82
arcom. Nincs visszaút; most már beindultak a dolgok, és a mi feladatunk kideríteni az igazságot, és eljuttatni az emberekhez. Amikor tizenhat évesen az apám elé álltam azzal, hogy tudósító akarok lenni - sejtette már, de akkor jelentettem ki kerek perec -, megmozgatott néhány szálat, és beíratott egy egyetemi kurzusra, amely az újságírás történetével foglalkozott. Edward R. Murrow, Walter Cronkite, Hunter S. Thompson, Cameron Crowe - sorra, ahogy kell, megismertem a szakma nagy neveit, az írásaikat, a tetteiket, és akkor még elég fiatal voltam ahhoz, hogy feltételek és fenntartások nélkül tudjak lelkesedni. Soha nem akartam Lois Lane-hez, a tudósítólányhoz hasonlítani, noha egyszer halloweenkor úgy öltöztem fel, mint ő. Inkább volt a példaképem Edward R. Murrow, aki megfékezte a korrupciót a kormányban; vagy Hunter S. Thompson, aki képes lett volna leleplezni a világ minden összeesküvését. Arra vágytam, hogy az igazságról tudósítsak, és eltökéltem, hogy soha nem adom alább! Shaun is ugyanígy vélekedik, még ha a fontossági sorrendje kicsit más is. Hajlamos ugyan előnyben részesíteni egy jó sztorit a tényekkel szemben, de csak akkor, ha bizonyos erkölcsi alapelvek érvényesülnek benne. Ezért olyan jó abban, amit csinál; ugyanakkor ezért ellenőrzőm kétszer is az írásait, mielőtt közzéteszem őket. Egy dolgot biztos megtanultam azokon az órákon: nevezetesen, hogy a világ nem olyan, amilyennek harminc évvel ezelőtt az emberek jövőképében megjelent. A zombik itt vannak, nem fognak eltűnni, de nem ők a sztori maga. A századunk elején, azon a szörnyű, forró nyáron még ők számítottak a nagy hírnek; mostanra azonban már csak részei annak, ahogy a világban működnek a dolgok. Már elvégezték a feladatukat: mindent megváltoztattak. Szó szerint mindent. A világ ujjongott, amikor dr. Alexander Kellis bejelentette, hogy felfedezte a közönséges meghűlés ellenszerét. Hála neki, én sose kaptam el azt a betegséget, de elhiszem, hogy bosszantó lehetett, és az emberek nem különösebben lelték benne örömüket, hogy életük felében orrot fújtak, tüsszögtek, vagy éppen vadidegenek köhögtek rájuk az utcán. Dr. Kellis és csapata olyan szinten elnagyolta az ellenszer tesztelését, hogy az visszatekintve már-már botrányos - de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Nem voltam ott. Ami igazán vicces, az az, hogy a történtekért végső soron a média tehető felelőssé. Ugyanis egy riporternek a fülébe jutott a pletyka, hogy dr. Kellis el akarja adni az ellenszert annak, aki a legtöbbet ígéri érte, és soha nem engedné, hogy az az átlagemberek számára is 83
elérhető legyen. Ez igazán nevetséges annak fényében, hogy az ellenszer maga nem volt más, mint egy módosított rhinovírus, mely éppen azon a virulencián alapult, ami miatt a közönséges meghűlés olyan könnyen terjedt. Tehát, lehetett tudni, hogy ha egyszer kikerül a laboratóriumból, úgyis elterjed az egész világon, és nincs az a pénz, ami ennek elejét vehetné. Ezek voltak a tények, de az a fickó nem törődött a tényekkel. Csak a szenzáció érdekelte, az, hogy ő lehet az első, aki tájékoztatja a világot arról az égbekiáltó - és kitalált - igazságtalanságról, amire a szívtelen orvostársadalom készül. Ha engem kérdeznek, szerintem az ügyben rejlő igazságtalanság nem más, mint hogy a mai napig dr. Alexander Kellist tartják felelősnek az emberiséget ért katasztrófáért, és nem Róbert Stalnakert, a New York Times oknyomozó riporterét. Pedig ha már bűnbakot akarunk keresni, ő az. Olvastam a cikkeit. Hatásvadász írások voltak, melyek dr. Kellist és az orvosokat ostorozták, amiért hagyták mindezt megtörténni. Az emberiségnek, kardoskodott, joga van az ellenszerhez. És néhányan be is kapták a horgot. Betörtek a laboratóriumba, ellopták az ellenszert, és hihetetlen, de egy permetező repülőgép segítségével kibocsátották a légtérbe. Szórták, ahogy csak győzték, luftballonokat töltöttek meg a dr. Kellis által kikísérletezett anyaggal, és elengedték őket a szélrózsa minden irányában. Szép kis bioterrorista akció volt, melyet a legjobb szándékokkal vittek véghez. Téves feltevés mozgatta, melyet egy féligazságra alapoztak, és ezzel mindent elrontottak. Persze azt is hozzá kell tennünk, hogy a meggondolatlan tett nem járt volna ilyen tragikus következményekkel, ha Colorado államban, Denverben nincs egy kutatócsoport, amely éppen a Marburg-EX-19, közismertebben a Marburg-Amberlee nevű, genetikailag módosított filovírussal kísérletezik. Az első sikeresen beoltott személyről, a tizenkét és fél éves Amanda Amberlee-ről nevezték el. A gyermek leukémiában haldoklott, és nagyon úgy tűnt, nem éri meg a tizenharmadik születésnapját. Abban az évben, amikor dr. Kellis felfedezte a megfázás ellenszerét, a lány tizennyolc éves volt, végzős a középiskolában, és teljesen egészséges. A denveri kutatók tehát fogtak egy gyilkost, a Marburg-vírust, változtattak egyet s mást a benne kódolt utasításokon, és ezzel felfedezték a rák ellenszerét. A Marburg-Amberlee is csodaszámba ment, akár a Kellisellenszer, és mindenki ara számított, hogy ezek által az emberiség a 84
történelem új szakaszába lép. Ez be is következett. Nincs többé meghűlés, sem rák - helyettük azonban itt vannak a zombik. Amikor a Kellis-ellenszert kiszivárogtatták a légtérbe, kilencvenhét Marburg-Amberlee-vel beoltott ember élt a világon. Ha a vírus egyszer a szervezetbe kerül, soha többé nem hagyja azt el: megöli a rákos sejteket, aztán lappang és vár. Ezek az emberek mind csendes, tünetmentes melegágyként éldegéltek, és sejtelmük sem volt arról, hogy mi fog velük történni. Amanda Amberlee nem volt köztük. Két hónappal korábban, a végzős bálja után autóbalesetben meghalt. Ő volt az egyetlen a Marburg-Amberlee-vel beoltott kísérleti alanyok közül, aki nem támadt fel; és ez a tény vezetett a feltevéshez, hogy a vírusok kölcsönhatása és nem maga a Marburg-Amberlee a felelős a zombik megjelenéséért. A Kellis-ellenszer napokon belül végigsöpört az egész földgolyón. Azokat, akik kibocsátották a légtérbe, ha nem is hősökként, de felelős polgárokként ünnepelték, akik hozzájárultak embertársaik szebb jövőjének megalapozásához. Senki sem tudja, mikor kerültek kapcsolatba az első Marburg-Amberlee kísérleti alanyok az ellenszerrel, illetve mennyi idő telt el a kontaktus és a mutáció között. Mennyi idő kellett az addig békésen szunnyadó filovírusnak, hogy kölcsönhatásba lépjen az újonnan megjelent rhinovírussal, és megkezdje az átalakulást? A legpontosabbnak tűnő becslések szerint a Kellis-ellenszer és a Marburg-Amberlee találkozása után egy héten belül alakult ki a kettő gyilkos kombinációja. Akkor jött létre a levegőben terjedő, Kellis-Amberlee néven ismert filovírus, és indult világ körüli fertőző útjára, az eredeti Kellis-ellenszerbe kódolt virulencia révén terjedve egyik emberről a másikra. Nincs nyilvántartott első eset, túl sok helyen történt egyszerre. De a helyszíneket be tudjuk azonosítani, mert a valóság egy dologban eltért a filmektől: a fertőzés nem terjedt ki mindenkire. Azok, akik korábban haltak meg, mintsem hogy érintkezésbe kerülhettek volna a Kellis-Amberlee-vel, halottak is maradtak. Azokkal viszont, akik a járvány kitörése után vesztették életüket, már más volt a helyzet. Miért hozza vissza a vírus a holtakat a szó szerinti értelemben vett biológiai életbe? Erre még nem sikerült magyarázatot találni. A leginkább elfogadott elmélet szerint a normális filovírus-viselkedés felfokozódásáról van szó, arról, hogy a parancs, hogy a vírus megsokszorozza magát, természetellenes méreteket ölt, beleég a gazdatest idegrendszerébe, és mozgásban tartja, amíg az el nem bomlik. A zombik tehát olyanok, mint a vírussal megtömött zsákok, és 85
a Kellis-Amberlee hajtja őket, azzal a céllal, hogy keressenek valamit, amit megfertőzhetnek. Lehet, hogy így van. Ki tudja? Akárhogy is, a zombik itt vannak, és semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Beleértve a politika világát is - számtalan régóta vitatott kérdést rögtön más megvilágításba helyez az élőholtak megjelenése. Például a halálbüntetést, az állatvédelmet, az abortuszt - a lista a végtelenségig folytatódik. Nehéz a mai világban politikusnak lenni, főleg, hogy az idegengyűlölet és a paranoia a fejlett országok többségében soha nem tapasztalt méreteket öltött. Ryman szenátor tudta, hogy hosszú, rögös út vezet majd a Fehér Házig - ha eljut oda egyáltalán. És mi elhatároztuk, hogy mindvégig mellette leszünk. A napfény felé fordítottam az arcom, igyekeztem nem figyelni rá, mennyire lüktet a fejem, és vártam, hogy Buffy bejelentse: itt az idő, munkához láthatunk.
86
MÁSODIK KÖNYV A HOLTAKKAL TÁNCOLÓ
$ Az ember elmondja az igazságot úgy, ahogyan ő látja, és a többiekre bízza, hogy hisznek-e neki. Ebben áll a felelős tudósítás. Hát nektek semmit nem tanítottak meg a szüleitek? (GEORGIA MASON)
Darwinnak igaza volt, a halál nem igazságos. (STACY MASON)
Mielőtt kifejteném, hogyan érzek Ryman szenátor iránt, fontosnak tartom leszögezni, hogy alapvetően gyanakvó természetű vagyok. Tapasztalataim szerint, ha valami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, arról előbb-utóbb valóban kiderül, hogy valami nincs vele rendjén. De minden cinizmusom dacára most mégis kijelentem, hogy Peter Ryman, az ígéretes wisconsini politikus elnyerte az abszolút szimpátiámat. Republikánusként egy olyan korban, amikor a párt fele magáévá tette a meggyőződést, hogy az élőholtak megjelenése Isten büntetése, és nekünk, nyomorult bűnösöknek vezekelnünk kell, hogy a mennyek országába jussunk, minden oka meglenne a megkeseredésre, de ennek semmi jelét nem mutatja! Barátságos, kedélyes, intelligens ember, őszinte, és megőrzi a hidegvérét még akkor is, amikor hajnali háromkor már harmadszor robban le a konvoj Kentucky közepén, és csak úgy röpködnek a káromkodások. Ryman nem a kárhozatról papol, hanem nyugalomra int. Ahelyett hogy háborút szorgalmazna az élőholtak ellen, a védelem megerősítésére helyezi a hangsúlyt, és az életminőség javítására a lakott területeken. Mindent összevetve, olyan politikus ő, aki tudomásul veszi, hogy a halottak halottak, az élők meg élők, és mindkét csoportra kellő gondot kell fordítani. Hölgyeim és uraim, pillanatnyilag teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy - hacsak nem derül ki róla a későbbiekben valami hátborzongató titok -, Peter Ryman tökéletes jelölt az Amerikai Egyesült Államok elnöki posztjára, és valóban képes lehet arra, hogy helyrehozza a nemzet által az elmúlt harminc évben elszenvedett társadalmi, gazdasági és politikai károkat. Persze ha ez mind igaz, nagy valószínűséggel nem fog nyerni. De álmodni azért még lehet. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. FEBRUÁR 5.)
88
Hét
A
városháza nagytermét gondosan előkészítették a szenátor fogadására: összecsukható székeket hordtak be, kivetítőket szereltek fel, és hangszórók továbbították a beszédet az ürességtől kongó hátsó sorok felé. Az összesereglett mintegy húsz bátor vállalkozó, egymáshoz közel húzódva, az első négy sorban ült le, mögöttük pedig a szenátor kísérete foglalt helyet a biztonságiakkal, és mi hárman. Összességében úgy kétszer annyian lehettünk, mint a megjelent szavazóközönség. Nem mintha ez ritkaságszámba ment volna: az elmúlt hat hét során, amióta magunk mögött hagytuk Kaliforniát, több mint húsz állam vagy hetven helyszínén is hasonlót tapasztaltunk. Az emberek manapság - érthető okokból - nem szívesen mutatkoznak hús-vér valójukban, még a korábban oly népszerű jelölőgyűléseken sem, amelyek alkalmával eldől, hogy ki lesz az, aki végül megmérkőzik az elnöki címért. Nagyon félnek a fertőzéstől, és ma már nem lehetnek biztosak abban, hogy a mellettük magában motyogó alak csupán egy ártalmatlan őrült - hiszen megvan az esélye, hogy éppen aktivizálódik benne a vírus, és a következő pillanatban megkóstol valakit. Csak azoknak az embereknek a társasága biztonságos, akiket kellőképpen ismerünk ahhoz, hogy feltűnjön a vírus replikációja által okozott hirtelen személyiség-változás. És mivel a legtöbb embernek nincs annyi barátja, hogy egy előadótermet megtöltsenek, inkább otthon maradnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem követik az eseményeket. Az értékelésekből, a kattintások és a letöltések számából ítélve a kampányt oly nagyfokú érdeklődés kísérte, amelyet Cruise és Gore 2018-as harca óta nem tapasztalhattunk. Az emberek kíváncsiak a végkifejletre. Sok múlik ezen a választáson, többek között a karrierünk. 89
Shaun mindig is meg volt róla győződve, hogy túl komolyan veszem a dolgokat, de a kampány óta egyenesen úgy véli, hogy semmi humorérzékem nem maradt, és olyan vagyok, mint aki karót nyelt. Mástól egy ilyen megjegyzést a legkevésbé sem vettem volna jó néven, de így, hogy az öcsém mutatott rá, azért elismertem, hogy van benne némi igazság. Ahogyan abban is, hogy ha mindent ráhagynék, akkor örök életünkre a szüléinkkel laknánk, és még csak nem is reménykedhetnénk benne, hogy egyszer önállósulhatunk. Valakinek szem előtt kellett tartani a legfontosabbat, és ez a valaki általában én voltam. Buffyhoz fordultam, és szándékosan hallhatóan odasúgtam neki: - Hogy állunk? Fel sem nézett a telefonjából. A betöltődő adatok olyan gyorsan pörögtek, hogy meg sem próbáltam követni őket, de úgy tűnt, a helyzet biztató, mert Buffy bólintott, és amikor végre válaszra méltatott, az ajkán mosoly játszott. - A helyi látogatottságban hatvan százaléknál tartunk, az összesített értékelésben meg most csúsztunk be a felső hat százalékba. Az egyetlen jelölt, aki megelőz minket, Wagman képviselőasszony, de a valóban rá szavazni akarók arányában hátul kullog. - És azt meg jól tudjuk, hogy miért kattintanak rá annyian, nemdebár? - szólt közbe kajánul Shaun, miközben a kedvenc páncélinge teherbírását tesztelte egy kombináltfogó segítségével. Felhorkantam. A bloggerek körében az a hír járja, hogy a feltűnően telt keblű Kirsten Wagman, mielőtt megkezdte volna a politikai pályafutását, mellnagyobbító műtéten esett át, mert feltételezte, hogy a mai, internetközpontú szavazóközönség számára az előnyös külső fontosabb, mint az értelmes beszéd. így tudott agy hiányában is bejutni a képviselőházba - az emberek valóban szívesen elnézegették. Az elnökválasztáson ennél azért többet kell felmutatni, és nyilvánvaló volt, hogy ilyen ellenfelek mellett labdába sem rúghat. Ryman szenátor úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az egybegyűltek enyhén szólva nem tolonganak, és az a kevés számú ember is, aki testi valójában merte képviseltetni magát, szinte magánkívül van a félelemtől. Legtöbbjük helyi politikusnak tűnt; talán ily módon akarták demonstrálni, hogy milyen biztonságos az általuk irányított körzet - de lerítt róluk, hogy ha valaki a hátuk mögé settenkedne, s elkiáltaná magát, hogy „Bú!”, menten szörnyethalnának. Egy kivételen azért megakadt a szemem: az első sor kellős közepén egymagában ült egy 90
hetven feletti hölgy. Kimérten tartotta az ölében a retiküljét, és figyelte, ahogy Ryman szenátor fellép az emelvényre. Az idős asszony egyáltalán nem tűnt idegesnek. Lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy becsoszog néhány zombi, ő pedig hidegvérrel leteremti, majd kitessékeli valamennyit azzal, hogy ne zavarják a rendezvényt, hanem odakint várjanak a sorukra. A szenátor lassan a beszéde végére ért. Mindig tudott valami újat csempészni az előadásba, pedig eddig már vagy tizenhat különböző nézőpontból adta elő ugyanazt a programot. Amikor megköszönte a figyelmet, feljebb toltam a napszemüvegemet, kényelembe helyeztem magam, és vártam a legszórakoztatóbb részt: a közönség kérdéseit. Ilyenkor az emberek többnyire a fertőzöttek problémájáról akarnak megtudni valamit, például hogy a jelöltnek van-e olyan ötlet a tarsolyában, amivel az elődei még nem próbálkoztak, és ha igen, mi az. A válaszok igazán mulatságosak, de a kérdések egy része nem kevésbé. A legtöbbet e-mailben küldik az otthon maradottak, és a szenátor a PDA-jával olvastatja fel őket, melyet meghatározatlan korú és faji hovatartozású, magasan képzett nő hangjára állított be. Ryman valami rejtélyes oknál fogva, amit még soha senkinek nem sikerült kihúznia belőle (de én nem adtam fel!), Bethnek hívja. A legjobb kérdések viszont mindig a jelenlévőktől érkeznek. A legtöbbjük a beszéd végére már az ájulás határán szédeleg a puszta gondolattól, hogy több mint fél órája elhagyta az otthonát, márpedig semmitől nem ered meg annyira a nyelv, mint a félelemtől! Ha lenne beleszólásom a szervezésbe, az embereket a kérdés-válasz szekció előtt kedélyes kis sétára vinném egy jól kialakított kísértetházba. - Most pedig szívesen válaszok a hallgatóság kérdéseire, akár az itt megjelentektől, akár azoktól, akik, hála az én kiváló technikusaimnak, az otthonukból kísérnek minket figyelemmel - mosolyodon el a szenátor, de én jól tudtam, hogy valójában olyasmiket gondol, mint például: „csak tudnám, hogy működnek vajon ezek a kütyük”, illetve „reméljük, az Oklahoma állambeli Eakly derék szavazópolgárai ránk fognak voksolni a választáson”. - Hajrá, idős hölgy, ne hagyj cserben - motyogtam. S mintha csak meghallotta volna, máris, majdhogynem katonás határozottsággal, a magasba lendítette a kezét. Elégedetten dőltem hátra. - Főnyeremény - vigyorogtam. - Mi? - nézett fel Buffy a telefonjáról. - Odanézz! - mutattam a hölgyre. - Ó! 91
Hirtelen lelankadt az érdeklődése a mobilja iránt, és előrehajolt. Hiába, ő is egyből felismeri a pontszerző lehetőségeket. - Tessék, a hölgy az első sorban! - mutatott Ryman szenátor a jelentkezőre, akinek az arca, az összeszorított ajkakkal, megjelent a terem majd összes kivetítőjén. Buffy megnyomott két gombot, és rázoomolt a kameráival. Még ő is elismeri, hogy a szenátor technikai személyzete kiváló; jól értenek a megfelelő kamerabeállításokhoz, a vágáshoz és a kellően időzített premier plánhoz. Hála Chuck Wongnak, aki mindezt megtervezi és irányítja, a szakma legjobbjai közé sorolhatók. De Buffy még náluk is jobb! A hölgy leengedte a kezét, és szigorú tekintettel méregette a szenátort. - Mi a véleménye az elragadtatásról? - kérdezte éppen azon a pattogó, vékony hangon, amelyre számítottam tőle, és amelynek a hangosítás tökéletesen visszaadta a gyanakvó élét. Ryman szenátor zavartan pislogott; most először történt meg, hogy meglepte egy kérdés. Azonban csodálatra méltó gyorsasággal szedte össze magát, és így szólt: - Elnézést kérek, de nem egészen értem! - Az elragadtatás! Az eljövendő esemény, amikor Isten az igazakat elragadja a mennyek országába, míg az eretnekek, a hitetlenek és a bűnösök itt maradnak a földi pokolban - magyarázta az idős asszony összeszűkülő szemmel. - Hogyan vélekedik erről az előre elrendelt, szent eseményről? - Ah, erről van szó! Ryman szenátor nem vette le a szemét a hölgyről, de tekintetében az értetlenséget tűnődés váltotta fel. Halk kattanást hallottam, és a bal oldalamra sandítottam, ahol Shaun éppen akkor tette le a páncélingét, és őszinte érdeklődéssel figyelni kezdte a kibontakozó jelenetet. Buffy még mindig a telefonjával vesződött, dühösen nyomkodta a gombokat a megfelelő kameraszögek miatt. Az élő adást nem lehet leállítani és szerkeszteni, de a felvételi beállításokat lehet úgy alakítani, hogy utána minél jobb anyaggal dolgozhassunk. És egy olyan eseményt, ami éppen zajlott, megrendezni sem lehetetett volna. Ebből vajon mi lesz? Ryman fejet hajt az utóbbi években egyre jobban elszaporodó megszállott vallási fanatikusok előtt, vagy megkockáztatja, hogy a válaszával elidegeníti magától a teljes keresztény szavazóbázisát? Pár pillanat, és kiderül, gondoltam. A szenátor továbbra sem szakította meg a szemkontaktust a nővel. Kilépett az emelvény mögül, odament a színpad szélére, és ott, 92
könyökét a térdére támasztva, leült. Inkább hasonlított egy gyónni készülő kisfiúra, mint olyan emberre, aki a világ leghatalmasabb országának a vezetéséért verseng. Jól megválasztott testhelyzet volt, magamban megtapsoltam, sőt eszembe ötlött, hogy írok egy cikket arról, hogy a modern politikus egyben showman is. - Mi a neve, asszonyom? - Suzanne Greeley - közölte a nő összehúzott ajakkal. - Nem felelt a kérdésemre, fiatalember! - tette hozzá feddőn. - Kérem, Ms. Greeley, ennek az az oka, hogy előbb megfontolnám a választ - mondta, és rámosolygott a többi nézőre. - Engem úgy tanítottak, hogy udvariatlanság meggondolatlanul felelni egy hölgy kérdésére. Ahogyan evés közben sem könyökölünk az asztalra. Nevetés hullámzott végig a kis csapaton, de Ms. Greeley komoly maradt. A szenátor visszafordult felé, és így folytatta: - Tehát, Ms. Greeley, ön azt kérdezi, mi a véleményem az elragadtatásról. Nos, mindenekelőtt leszögezném, hogy a vallásos eseményekről nemigen lehet „véleményem”, mert Isten úgy cselekszik, ahogyan ő jónak látja, és én nem ítélkezhetem felette. Ha Isten úgy dönt, hogy az igazakat elragadja magához a mennybe, akkor úgy fog tenni, és ebben egyetlen akadékoskodó politikus sem gátolhatja meg. Ugyanakkor nem gondolom, hogy mostanában erre készülne, mert Isten - legalábbis az az Isten, akiben én, aki, mióta az eszemet tudom, metodista vagyok, hiszek, és ameny-nyire meg tudtam őt ismerni olyan emberként, aki nem szentelte az életét az egyháznak nos, Istennek nem szokása eldobni a jó dolgokat. Inkább újra feldolgozza őket. Elvégre teremtett egy szép világot. Persze nem mondhatjuk, hogy ez a világ probléma-mentes - ott van a túlnépesedés, a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, arról nem is beszélve, hogy csütörtök este mindig rossz a tévéműsor - a közönség itt jót nevetett -, és hogy ki ne felejtsem őket a sorból, a fertőzöttek. Úgyhogy, jó néhány problémánk van itt a földön, és talán kézenfekvő ötletnek hangzana most túlesni az elragadtatáson - végtére is mire várjunk? Emelkedjünk fel a mennyek országába, és hagyjuk magunk mögött a földi lét minden megpróbáltatását és gyötrelmét. Meneküljünk el a további küzdelem elől, siessünk, miért ne? Lehet, hogy kellemesen hangzik, de én nem tartom helyénvalónak, ugyanazon oknál fogva, amiért nem tartom helyénvalónak, hogy az elsős gyerek felálljon a pádból, és otthagyja az iskolát azzal, hogy köszöni szépen, neki ennyi elég a tanulásból. Istenhez mérten mi alig kerültünk ki az óvodából, és ha Isten jó tanár, márpedig minden 93
bizonnyal az, akkor nem fogja hagyni, hogy feladjuk, csak mert egy kicsit nehezedtek a feladatok. Nem tudom, hiszek-e az elragadtatásban, vagy sem. Abban hiszek, hogy ha Isten akarja, be fog következni - de úgy sejtem, nem a mi életünkben. Mert még sok feladat áll előttünk itt a földön. Ms. Greeley egy darabig csak némán, továbbra is pengevékony ajakkal nézte a szenátort. Aztán, olyan lassan, hogy az már rideg hatást keltett, biccentett, és így szólt: - Köszönöm, fiatalember. E szavakat már olyannyira megenyhülten mondta ki, hogy ha angyalok kórusa kíséri, akkor sem lehetett volna kedvesebb. - Az összesített arányunk most ugrott a felső három százalékba! kapta fel Buffy a fejét. - Georgia, a felső háromban vagyunk! - Hölgyeim és uraim - mormogtam, és hátradőltem a székemben. Úgy gondolom, van egy elnökjelöltünk. Felső három százalék. Elnézést a közhelyért, de ez zene volt a fülemnek. Az internetes százalékok és az olvasottsági megoszlások világa elég komplikált. A középpontban a szerver forgalma áll. Gépek ezrei tartják számon az adatáramlást, amelyek aztán jelentést tesznek arról, hogy mely oldalakhoz érkezik a legtöbb hozzáférési kérés külső forrásból, és mely előfizetők vonzzák a legnagyobb számú találatot. Ezekből tevődnek össze az értékelések, melyekre a hirdetők és a szponzorok alapozzák a befektetéseiket. A felső három százalék már a csúcs - ennél többet csak pornóval lehet elérni. A kérdés-válasz szekció a továbbiakban már a megszokott mederben folyt, noha páran, már csak az érdekesség kedvéért is, próbálták kemény témákkal sarokba szorítani a szenátort. Hogyan vélekedik a halálbüntetésről? Tekintve, hogy a holttestek többsége hajlamos feltámadni és embereket enni, nem tartja igazán eredményes megoldásnak a gyilkosok féken tartására. Mit gondol az egészségügyi ellátásról? Ha a kormány nem törekszik rá, hogy a polgárok megőrizzék a jelenlegi helyzettel való megküzdéshez elengedhetetlen, kiváló fizikai állapotukat, az felér a gondatlanságból elkövetett emberölés bűntettével. Kellőképpen felkészült-e a katasztrófa elleni intézkedésekre? A San Diegó-i tömeges feltámadás óta elképzelhetetlen lenne egy elnöki hivatal megerősített katasztrófavédelmi bizottság nélkül. És mi a helyzet a melegházassággal, valamint a vallás- és szólásszabadsággal? Nos hát, kedves hallgatóság, tekintve, hogy immár elképzelhetetlen, hogy az emberi faj bármely csoportja udvariasan lefekszik és meghal, csak 94
mert a többség történetesen nem ért vele egyet - és ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberi élet egyébként is rövid és törékeny értelmetlen dolog bárkit is kevesebbnek, értéktelenebbnek tekinteni másnál. A túlvilágon majd Isten eldönti, hogy ki a jó és ki a rossz, de amíg oda nem kerülünk, a legjózanabb hozzáállás a békés egymás mellett élésre törekedni, az ítélkezést pedig megtartani magunknak. Másfél órányi válaszolgatás után - a kérdések több mint fele személyesen hangzott el, a többi az interneten keresztül érkezett - a szenátor befejezte, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, melyet a zakója zsebéből vett elő. - Tisztelt egybegyűltek - szólította meg ismét a közönséget -, szívesen maradnék még, de későre jár, és a titkárom már figyelmeztetett, hogy ha az éjszakába nyúlik a társalgásunk, nem fogok jó benyomást kelteni a holnap reggeli hallgatóságom előtt. A közönség nevetett, méghozzá elég felszabadultan, mert az elmúlt órában a szenátor elérte, hogy ne féljenek, sőt majdnem annyira nyugodtak legyenek, mint az otthonaik falain belül. - Köszönöm, hogy meghallgattak, és hálás vagyok a kérdésekért, valamint a felvázolt új nézőpontokért! Remélem, ha eljön az ideje, számíthatok a szavazataikra; de ha nem, akkor bízom benne, hogy annak az lesz az oka, hogy egy nálam alkalmasabb jelöltet találnak! - Rád szavazunk, Peter! - kiáltotta valaki a hátam mögül. A hang irányába fordultam, és meglepetten pislogtam, mert az illető nem volt tagja a kampányszemélyzetnek. Egy idegen nő volt, akit azelőtt sosem láttam, és aki egy kézzel festett transzparenst tartott a kezében, rajta a felirattal: „Rymant elnöknek!” - Úgy látszik, grupik is vannak - jegyezte meg Shaun, - Az csak jó jel - vélekedett Buffy. - Azt őszintén megköszönöm - nevetett fel a szenátor. - Akkor reméljük, hamarosan behajthatják rajtam az ígéreteimet. Addig is jó éjszakát, és isten áldja önöket! Azzal integetett a közönségnek, megfordult, és lement a színpadról, miközben a hangszórókból megszólalt „A csillagossávos lobogó”. A kitörő tapsot mennydörgőnek nem lehetett nevezni - ahhoz kicsi volt a közönség -, de a lelkesedés nem hiányzott belőle. Sőt nagyobbnak tűnt, mint a kampány előző állomásán, ami meg az azt megelőzőnél tűnt sikeresebbnek. Számomra a dolog úgy festett, hogy a körút fokozatosan egyre eredményesebb. A helyemen maradtam, és figyeltem, ahogy a nézők felállnak. Meglepő módon nem rohantak kifelé az autóik irányába, hanem 95
maradtak, és beszélgetni kezdtek egymással. Ez volt a kettes számú fejlemény, a hangosabb taps után. Az emberek beszélgettek - szemtől szemben, személyesen, mindarról, amit a szenátortól hallottak. Kezdtem úgy érezni, hogy a leendő elnököt követjük. - Georgia? - szólalt meg Buffy. - Menj, és ellenőrizd a felvételeket - kértem, és a társalgásba merülő egybegyűltek felé böktem a fejemmel. - Én meg hallgatózom egy kicsit! - De vegyél fel mindent! - emlékeztetett, és intve Shaunnak, hogy kövesse, megindult a színpad felé. Az öcsém morgott egy sort, de aztán fogta a páncélinget, és feltápászkodott. Megközelítettem az egyik beszélgető csoportot. Páran felém sandítottak, de amikor meglátták a sajtóbelépőmet, visszafordultak a társaikhoz. A tudósítón keresztülnéznek, vagy ha kamera van a kezében, kitérnek az útjából. Mivel nem volt nálam látható méretű kamera, nem törődtek velem. Néhányan a halálbüntetés kérdésén tanakodtak. Erről már a Feltámadás óta parázs vita folyt. Hiszen ha valakit kivégzünk emberölésért, nem éppen az ellentétes célt érjük el vele, ha a holttest életre kel, és még több embert megöl? A jelenlegi gyakorlat szerint a halálraítélteket életfogytiglan börtönben tartják, aztán pedig a kormányzati kutatóközpontba kerülnek, és a kísérleti zombik állományát gyarapítják. Ezzel a megoldással mindenki csak nyer, leszámítva a néhány pórul járt cellatársat, akiket a frissen feltámadt rab felfal, mielőtt az őrök a halálesetet felfedezik. A mellettük álló csoport az esélyes jelölteket tárgyalta. Ryman szenátor kétségkívül kedvező fogadtatásban részesült; az ellenfeleit, Wagman képviselőasszonyt és Taté kormányzót pedig „üresfejű ribancnak”, illetve „a szentfazék jobboldal megveszett szónokának” titulálták. Az utóbbi texasi illetőségű politikus, aki a lehető legdörgedelmesebben hirdeti, hogy a zombik csak akkor fognak leszokni a derék amerikai állampolgárok rendszeres fogyasztásáról, ha azok visszatérnek a régi értékekhez és az erkölcsi gyökereikhez. És vajon mi lesz a más nemzetiségű áldozatokkal? Az sajnos még nem derült ki, pedig jót mulattam a feltevésen, hogy az élőholtak előbb elkérik az útleveledet, és az alapján döntik el, hogy megesznek-e, vagy sem. Elégedetten nyugtáztam, hogy itt sem fogok semmi újat hallani, és egy ideig mindenfelé keringtem, keresve egy olyan társaságot, 96
amelyhez érdemes csatlakoznom. Az ajtó melletti csapat ígéretesnek tűnt, többen összevonták a szemöldöküket; márpedig ha ennyi embernek nincsenek ínyére a hallottak, akkor van rá esély, hogy figyelemre méltó vita folyik. így hát tettem feléjük egy pár lépést, hogy hallótávolságon belülre kerüljek. - Az igazi kérdés az, hogy be tudja-e tartani az ígéreteit kardoskodott egy férfi. Az ötvenes éveiben járhatott, így a Feltámadás idején már felnőtt volt, és ahhoz a generációhoz tartozott, mely a karantént tartotta az egyetlen biztonságos megoldásnak. - Megbízhatunk vajon egy újabb olyan elnökben, aki nem helyezi kilátásba a nemzeti parkok potenciális zombipopulációjának teljes kiirtását? - Gondolkozzon ésszerűen! - torkolta le egy nő. - Nem irthatunk ki veszélyeztetett fajokat csak azért, mert aktivizálódhat bennük a vírus! És egy ilyen elhamarkodott akciótól az átlagpolgár egyébként sem lesz nagyobb biztonságban! - mutatott rá. - Nem, de talán nem kell egy újabb anyának eltemetni a gyerekeit, mert megtámadta őket egy zombi szarvas - hozakodott elő a férfi az ellenérvvel. - Egészen pontosan jávorszarvas volt, az állítólagos „gyerekek” pedig főiskolások, akik átkeltek a kanadai határ egy lezárt szakaszán, hogy olcsó fűhöz jussanak - szóltam közbe, mire minden szem rám szegeződött. Vállat vontam, és folytattam. - Az a bizonyos terület 1-es kockázati besorolású övezet, ami azt jelenti, hogy a hadseregen és néhány tudóson kívül senki nem léphet be oda. Már ha a tavaly augusztusi esetről beszélnek, és nem maradtam le egy másik, hasonló támadásról. Tudtam, hogy az utóbbi kizárt. Már-már fanatikus megszállottsággal követtem az állatok által emberek ellen elkövetett támadásokat, és ezeket az eseteket a következő két csoportra osztottam: „szigorúbb törvények kellenek”, illetve „Darwinnak igaza volt”. Úgy gondolom, a 18 kg-nál nagyobb testtömegű állatok házikedvencként való tartását be kellene tiltani, viszont a vadállatok kiirtásával már nem értek egyet. Ha valakinek annyi esze van, hogy megfelelő védőfelszerelés nélkül nekivág a kanadai vadonnak, csakis magát okolhatja, ha megtámadja egy élőholt jávorszarvas. - Ha nem tűnt volna fel, nem magához beszéltem, kisasszony 97
- felelte az elvörösödött férfi arrogánsán, én azonban nem hagytam magam. - Az nem számít! Az eset tényeit attól még pontosan rögzítették. Már ha valóban egy esetről beszélünk, és nem maradtam le valamiről pedzegettem tovább. Egy másik férfi, aki jót mulatott a szóváltáson, szintén feszegetni kezdte a kérdést. - Nos, Carl, a hölgy tényleg lemaradt egy támadásról, vagy a jávorszarvasos esetről beszélsz? A nagymellényű fickónak válaszolnia sem kellett, dühödt tekintete épp elég beszédesnek bizonyult. Tüntetően hátat fordított nekünk, és sietve befurakodott a szomszédos társaságba, ahol a szenátor halálbüntetésről vallott nézeteit pocskondiázták. - Azt hiszem, még sosem kaptuk rajta olyasmin, hogy ne lett volna tisztában a tényekkel - szólított meg a nő. - Ez igazán különös. Rachel Green vagyok, a helyi állatvédőktől. - Dennis Stahl, az Eakly Timestól - mutatkozott be az ott maradt férfi is, s szolidaritása jeléül felmutatta a sajtóbelépőjét. Örültem, hogy a napszemüvegem miatt nehezebben olvasnak az arcomról, és viszonoztam Ms. Green kézfogását. - Georgia Mason. Egyike vagyok a Ryman szenátor kampányáról tudósító bloggereknek. - Mason... - ismételte Ms. Green az ismertté vált nevet. - Úgy érti, hogy?... Bólintottam. - Ó, istenem! - sötétült el az arca. - Akkor ez a téma biztosan kellemetlen a maga számára. - Nem, hacsak nincs különösen vitatkozó kedvében. Azért vagyok itt, hogy felmérjem a szenátor programjára adott hallgatósági reakciókat, nem pedig azért, hogy a saját nézeteimet propagáljam. Emellett én nem vagyok olyan radikális, mint egyesek - böktem az állammal Carl felé. - Mindössze annyit szeretnék elérni, hogy a nagy testű állatokat ne lehessen lakott területen tartani, tehát olyan drasztikus nézetkülönbség nincs köztünk. - Örülök - mosolyodott el a nő, és megkönnyebbültnek tűnt. - Rachel tevékenységét gyakran támadja a helyi sajtó - fűzte hozzá nevetve Mr. Stahl. - És magának hogy megy a kampány-kőrút? - Ezzel azt akarja mondani, hogy nem szokta nyomon követni a tudósításainkat? - kérdeztem, látszólag könnyedén. 98
Tudtam a választ, de a saját fülemmel akartam hallani. Az újságírók az utolsók, akik leereszkednének odáig, hogy blogot olvassanak! Meglehet, hogy formálisan befogadnak minket a közösségükbe, de amíg nem kezdik el komolyan venni a tudósításainkat, nem mondhatjuk el, hogy velük egyenrangúként megvetettük a lábunkat a hírközlés világában. - De igen - felelte meglepő módon. - És tetszenek! Itt-ott kissé nyers a megfogalmazás, de összességében színvonalasak! Egyértelmű, hogy fontos az önök számára a tudósításaik valóság-tartalma. - Köszönöm - feleltem, és Ms. Greenhez fordultam. - Hogy tetszett önnek a szenátor beszéde? - Ryman valóban olyan őszinte, mint amilyennek látszik? kérdezett vissza a nő. - Eddig még nem észleltem olyasmit, ami az ellenkezőjére utalna vontam vállat. - És ha félretesszük az újságírói objektivitás illúzióját, azt mondhatjuk, hogy Ryman ígéretes. Értékes gondolatai vannak, és meggyőzően tudja őket előadni. Szóval, vagy a legügyesebb hazudozó, akivel valaha találkoztam, vagy ő lesz a következő elnökünk. Persze a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. - Ezt idézhetném? - csapott le Mr. Stahl olyan, ragadozóra jellemző hévvel, melyet már nem először láttam a szakmabeliektől. - Természetesen - bólintottam. - Csak arra kérném, hogy ha lehet, tüntesse fel az oldalunk elérhetőségét. - Hát persze! Eltársalogtunk még hármasban egy darabig, aztán udvariasan elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a maga útján. Tovább keringtem a csoportok között, belehallgattam egyik-másik beszélgetésbe, és jót nevettem magamban, amikor feltűnt, hogy Carl - akinek a vezetéknevét nem tudtam meg, de nem is érdekelt követ a szemével, és gondosan tartja a távolságot, nehogy a kellemetlen tényeimmel ismét meghiúsítsam a hangulatkeltését. Ismerem a fajtáját, tüntetéseken sok ilyet lehet látni. Ők azok, akik csak szélsőségekben képesek gondolkodni; irtóznak mindenfajta változástól, a bizonytalanságtól, és a vélt vagy valós kockázat elkerülése érdekében a vérontástól sem riadnak vissza. A régebbi korokban ők voltak az antiszemiták, a rasszisták, az antifeministák, a homofóbok - vagy mindez együttvéve. Mára a zombik a célpontjaik, ami ezúttal még rendben is lenne, csakhogy bárkit, aki nem ért egyet elvetemült elképzeléseikkel, azzal vádolnak meg, hogy „a zombik törekvéseit” támogatja. Sok zombival találkoztam már - annyival 99
ugyan nem, mint Shaun vagy Anya, de nekem drágább is annál az életem -, és a tapasztalataim szerint a zombik egyetlen „törekvése” az, hogy megegyék az embert, és nem az, hogy a többségi társadalom elfogadását kivívják a maguk számára. De az ilyen emberek mindig is megpróbálják majd igazolni az elvakultságukat - én pedig mindig is meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy rámutassak a nézeteik képtelenségére. Az előtér fényei egy pillanatra elhalványultak - mintegy jelzésként az igazgatóság részéről, hogy ideje távozni. Az órámra pillantottam: háromnegyed tízet mutatott. A zombitámadások többsége este tíz és hajnal kettő közt történik. Ha egy intézmény ebben a kockázatos időszakban engedélyezi a gyülekezést, akkor háromszor annyi biztosítási díjat kell fizetnie - ami még tovább nő, ha a helyszínen a közelmúltban támadásokat jegyeztek fel. Márpedig a Közép-Nyugaton többnyire ez a helyzet: a prérifarka-sok, a megvadult kutyák és a farmokról elkóborolt állatok folytonos fenyegetést jelentenek. Így hát ebben az időpontban, közel az íratlan takarodóhoz, nem volt nehéz feladat kitessékelni az embereket. A beszélgető csoportok feloszlottak, mindenki fogta a kabátját, a táskáját meg az útitársait, és a tömeg megindult a kijárat felé. Senki sem mert egyedül nekivágni; még Carlnak is akadt partnere. Olyan nemzet a miénk, melynek a tagjai egyaránt félnek együtt lenni és magukra maradni. Ezek után csoda, ha az átlag amerikai már tizenhat éves korában pszichoterápiára szorul? A fülékszerbe épített headset hívást jelezve pityegett. Felemeltem a kezem, és bekapcsoltam. - Georgia? - szólalt meg Shaun hangja. - Mi lesz, jössz, vagy egyedül igyam meg ezt a sok sört? A háttérből nevetést hallottam. A szenátor kísérete lelkesen ünnepelte, hogy a szokásos gördülékeny, elegáns manőverrel sikerült egy újabb politikai aranybányát kiaknázni. Minden okuk megvolt az örömre: ha csak a látogatottsági adatainkból indulunk ki, Ryman a Republikánus Párt biztos befutója lesz az elnökjelölő pártgyűlésen. - Itt épp most lett vége, Shaun - mondtam. Az előtér fényei a rendezvényeknél használatos díszkivilágításról a takarítószemélyzet számára alkalmazott halvány izzásra váltottak. Hunyorogva igyekeztem a kijárat felé. - Mondd meg a többieknek, hogy jövök! - Oké! Újabb pittyenés jelezte a beszélgetés végét. Nem rajongok különösebben az ékszerekért, de a rejtett mobiltelefonokkal már más a helyzet. Sokkal kényelmesebbek, mint a hagyományosak, és az 100
akkujuk is tovább bírja: csak ötven óra beszélgetés után mondja fel a szolgálatot. Viszont ha ez egyszer bekövetkezik, inkább megéri új készüléket venni, mint a régit szétszedetni és akkut cserélni benne - de hát valamit valamiért. Egyszerre legalább három telefont hordok magamnál, de csak Shaun tudja az összesnek a számát. Az ajtóban a szenátor két marcona biztonsági embere várt, egyforma fekete zakóban és napszemüvegben. Biccentettem nekik, mire ők is így tettek. - Steve, Tyrone, jó estét! - mondtam. - Georgia, kérem - szólt Tyrone, és a zsebéből egy hordozható tesztelőegységet vett elő. Felsóhajtottam. - Jól tudja, hogy a konvojba lépés előtt úgyis lesz egy vizsgálat. - Igen. - Es azt is jól tudja, hogy a mostani eredmény nem változik meg az alatt az öt perc alatt, amíg odaérünk. - Igen. - De azért ragaszkodik hozzá, hogy most is megszúrja az ujjam, igaz? - Igen. - Hogy én mennyire utálom a protokollt! - fakadtam ki. Tudtam azonban, hogy a szokásos morgásom ezúttal is süket fülekre talál, így hát kinyújtottam a kezem, és a hengerbe nyomtam a mutatóujjamat. Az egység tetején megjelent a már jól ismert, váltakozó vörös-zöld villogás, amely végül a zöldben állapodott meg. - Most boldog? - Fölöttébb - mosolyodott el halványan Tyrone, miközben a másik zsebéből egy „veszélyes hulladék” feliratú zacskót vett elő, és beledobta az eszközt. - Erre - mondta. - Milyen kedves - feleltem nyersen. Steve ajkán is mosoly játszott, amit én viszonoztam, és megindultunk a parkolón át a konvoj távoli fényei elé. A testőrök, ütemes, katonás léptekkel a hátam mögött haladtak. Eleinte idegesített, hogy a nyílt terepen folyton kísérgetnek, de aztán lassan hozzászoktam. A szenátor csapata konvojjal utazott, mely öt luxuslakóbuszból, két közönséges buszból, a mi furgonunkból és három átalakított katonai teherdzsipből állt. Utóbbiak hivatalosan azt a célt szolgálták, hogy belépés előtt felmérjék a nyílt terepet, valójában azonban a személyzet unatkozó tagjai versenyeket rendeztek velük. 101
Volt néhány kisebb jármű is, a motoromtól kezdve a biztonsági őrök jóval profibb járgányaiig. A törvény által meghatározott óvintézkedések miatt annyi felszerelést hoztunk magunkkal, hogy négy napnál rövidebb időre nem érte meg tábort bontani és hotelben megszállni. így hát gyakran kellett az éjszakát „nomád körülmények” közt töltenünk - ami viszont a gyakorlatban felülmúlta az otthonunk kényelmét is. Shaunt, Buffyt és engem az egyik lakóbuszba osztottak be, Buffy azonban inkább a furgonban akart megszállni, olyan indokokkal, hogy a felszerelésére vigyáz, meg az én speciális világításomtól amúgy is idegbajt kap. A szenátor embereit ez csak tovább erősítette abbéli hitükben, hogy a technikusunk nem egészen komplett. Shaunnal meg is hagytuk őket e nem egészen téves meggyőződésben; noha tudtuk, hogy Buffy nem attól retteg, hogy ellopják a kameráit, hanem egyszerűen egy kis egyedüllétre vágyik. A korosztályunkban meglehetősen szokatlan módon egykeként nőtt fel, és az élet a konvojban igencsak eltért attól, amit eddig megszokott. Ráadásul egy újabb vitás kérdés is felmerült: ő vallásos volt, mi meg nem. Buffy lefekvés előtt imádkozott, evés előtt asztali áldást mondott - mi meg nem... És könnyebbnek tűnt elkerülni a konfliktust, ha hagyunk neki egy kis intim szférát. Ráadásul ez nekünk is biztosította a megszokott életmódot: nem voltunk feltétlenül magányra ítélve, de nem kellett a közelünkben senkit megtűrnünk, ha nem akartunk. A kapunál két másik őr várt ránk. Steve-vel és Tyrone-nal ellentétben, akik a zakójuk alá rejtették a pisztolyukat, ők igencsak hivalkodón tartották az automata fegyvereiket - eszembe jutott, hogy ezt a típust már láttam Anya magazinjaiban. Ezekkel egy közepes nagyságú zombicsapatot még ketten, segítség nélkül is távol tudnak tartani, gondoltam. - Tracy, Carlos, jó estét! - üdvözöltem őket, és tenyérrel lefelé kinyújtottam a kezem. - Fáradt vagyok, izzadt vagyok, s a többiekkel ellentétben józan vagyok! Mondják gyorsan, hogy a vérem tiszta, mert nagyon jólesne már egy ital! - Ha nekem is hoz egy sört, áll az alku! - felelte Carlos, és a vizsgálóegységbe nyomta a kezem. Tracy ugyanígy tett Steve-vel, Tyrone pedig mögöttünk várt a sorára. Ezek középkategóriás eszközök voltak, alaposabb vizsgálatot hajtottak vége, és ennek megfelelően hosszabb idő alatt adtak eredményt. Előfordulhat, hogy a legegyszerűbb, egy ujjat megszúró tesztelő tisztának nyilvánítja az 102
embert, aztán a kéz több pontjáról mintát vevő, fejlettebb eszköz öt perc múlva az ellenkezőjét igazolja. Végül tisztának bizonyultam, ahogyan Steve is. Tyrone közelebb lépett, hogy ő is átessen a szükséges procedúrán, és intett, hogy menjünk, méghozzá a sorban álló lakóbuszok közül a harmadikba. Kifinomult újságírói ösztöneim is megsúgták volna, hogy merre menjek, de ennél is többet segített az úti cél megválasztásában az, hogy csak az egyik járműnek volt nyitva az ajtaja, és fülsiketítő rockzene áradt belőle. A Dandy Warhols. Szóval a szenátor szereti a klasszikusokat. Amikor odabent megláttam, egy dohányzóasztal mellett állt, félig kigombolt ingben, a nyakkendőjét átvetve a vállán, és egy üveg Pabst Blue Ribbon sört emelt a magasba. A résztvevők olyan hangosan ujjongtak, hogy egy szavát se hallottam, de feltehetően tósztot mondott. Megálltam az ajtóban, félrehúzódtam, hogy beengedjem Steve-et. Egy felszolgálónő fröccsel kínált, amit elfogadtam. Már meg sem próbáltam észben tartani a nevüket: ő az egyik barna volt, talán Jenny, Jamie vagy Jill. Sajnos nem viseltek névtáblát. Shaun átverekedte magát a tömegen, biccentett Steve-nek, majd mellém furakodott. - Mi a helyzet? - Jól állunk! Az emberek bírják Rymant - mondtam, és intettem a szenátornak, aki, a közönség kirobbanó lelkesedése közepette, épp az egyik Jennyt segítette fel maga mellé az asztalra. - Szerintem az egész kampány alatt meg tudjuk lovagolni ezt a népszerűségi hullámot! - Buffy is pont ezt mondta - vigyorgott Shaun, majd meghúzta a sört. - Jössz átnézni a mai felvételt? - Micsoda, hogy lemaradjak a buliról? Hát, mit is mondjak erre... Igen! - mondtam nyomatékosan. - Vigyél ki innen, de gyorsan. Az első beszéd utáni parti jó volt. A harmadik is, még a tizenötödik is. A huszonharmadik után már kezdtem rájönni, hogy ez egy csalafinta módja a helyiek befolyásolásának: szegény ördögök hadd eresszék ki a gőzt, hadd higgyék, hogy te is csak „egy vagy közülük”, és akkor megnyered a bizalmukat. Ravasz és hatásos módszer, magamban gratuláltam hozzá Ryman szenátornak. De nem láttam értelmét, hogy tovább senyvedjek egy harsányan kivilágított, zsúfolásig megtelt lakóbuszban vacak cefrét kortyolva, mint ameddig muszáj. 103
Amikor Steve észrevette, hogy menni készülünk, hamiskás mosolyt villantott ránk. - Hova-hova? - Az éjféli focira visszajövök - ígérte Shaun, és kituszkolt az ajtón. A kinti homály valóságos áldásnak tűnt. - Éjféli foci? - néztem rá csodálkozva, miközben a zajos buszt magunk mögött hagyva a furgon felé irányítottuk a lépteinket. - Nem kellene aludnod? - És neked? - vágott vissza. - Jogos - ismertem el. Shaun az ideje nagy részében megy valahová, vagy azt tervezi, hogy hová menjen legközelebb, esetleg a zombikon meg új robbanószereken töri a fejét. Én az időm nagy részében írok, vagy azt tervezem, hogy miről írjak legközelebb, esetleg a híreken meg új témákon töröm a fejem. Az alvás tehát egyikünk fontossági sorrendjében sem foglal el előkelő helyet, és ez, még ha nem is mindig úgy tűnik, inkább előnyös. Gyerekkorunkban egyfolytában szórakoztattuk egymást. Ha valamelyikünk pihenni akart volna, biztosan egymás idegeire megyünk. A furgonban égett a villany, és a hátsó ajtó nem volt bezárva. Amikor bebújtunk, Buffy felnézett, de amikor nyugtázta, hogy mi vagyunk, rezzenéstelen arccal fordult vissza. Amint meggyőződött róla, hogy nem egy csapat zombi érkezett, újra csak a billentyűzete érdekelte. - Min ügyködsz? - érdeklődtem, és letettem a maradék fröccsöt. - A mai videót vágom össze, és időzítem a hangot. Meg arra gondoltam, hogy ha kész, akkor csinálok mellé egy klipet. Keresek valami jó retró zenét, és hadd szóljon! Meg közben Chuckkal chatelek. Hozzáférést ad az eddigi felvételeihez, amiből lehetne valami retrospektív összefoglaló a kampányról. - Mert magadtól nem tudtad volna megszerezni azt a videót? - kérdeztem gyanakodva, miközben kivettem egy kólát a hűtőből. - De hát Chuck olyan segítőkész - pirult el Buffy. - Belezúgott! - állapította meg Shaun csúfondárosan. - Hé, állj le! - szóltam rá, majd leültem, és megropogtattam az ujjperceimet. - Én meg rákeresek, hogy más oldalak mit mondanak Rymanről, és előkészítem a holnapi posztokat. Jó kis éjszakám lesz, és semmi szükség rá, hogy veszekedéssel elrontsátok. - Jól van na - forgatta Shaun a szemét. - Ha nektek akkora élvezet egész éjjel itt gubbasztani... 104
- Megélhetésnek hívják, seggfej - mondtam, miközben bekapcsoltam a monitort, és beírtam a jelszavamat. - Én inkább elmegyek a srácokkal - dohogott Shaun. - Hátha belekeveredünk valami jó kis akcióba, amiből kiveszem a részem, és aztán holnap akkorát ugranak majd az értékeléseink, hogy csak néztek! - tárta szét a karját képzeletbeli diadala mámorában. - Már látom is a címet: „Az Elszánt Helyszínelő Megmenti a Haldokló Híroldalt.” - Ezt látod? Vegyél szemüveget - fintorgott Buffy, belőlem meg kitört a nevetés. Shaun sértődötten nézett Buffyra, és szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon - de nem tudtuk meg, mit akart mondani, mert odakintről lövések dördültek.
# Akartok hallani a képmutatásról? Megmondom én, kik az igazán képmutatók: azok, akik azt állítják, hogy a Kellis-Amberlee Isten büntetése, amiért az emberiség letért az általa kijelölt útról. Legfeljebb akkor venném ezt be, ha a zombik rendelkeznének valamiféle szelektáló képességgel, és csak a tudósokat, és közülük is csak az eretnekeket támadnák - de ha végignézek a Kellis-Amberlee-vel összefüggésbe hozható halálesetek statisztikáin (egy hozzávetőleges listát találtok a Járványügyi Hatóság honlapján, részletesebb, naponta frissülő infókat meg a Falon), nem sok tudóst látok. Hanem? Hanem gyerekeket! Például a hétéves Julié Wade-et, a kaliforniai Discovery Bayből, vagy a tizenegy éves Leroy Russellt, a maine-i Bar Harborból, és rengeteg hasonló korú társukat. Az elmúlt évben az Egyesült Államokban 2653 halálos KAáldozatot jegyeztek fel, és ezeknek 63 százaléka tizenhat éven aluli! Ez az irgalmas Isten műve lenne? És ott vannak az idősek is. Köztük Nicholas és Tina Postoloff, az indianai Warsaw-ban található Derűvölgy Idősek Otthonából. A beszámolók szerint Nicholas megmenekült volna, ha nem megy vissza Tináért, akivel negyvenhét éve voltak házasok. Mielőtt odaért volna a segítség, mindketten meghaltak, és a vírus által feltámadtak. Úgy puffantották le őket a nyílt utcán, mint két veszett állatot! Ez lenne az igazságos isteni ítélet? Szerintem ez minden, csak nem isteni. És a többiek? Nők és férfiak, mint te vagy én, akik próbálják úgy élni az életüket, hogy ne kövessenek el olyan hibákat, melyek később visszaháramlanak rájuk. Nem látok bűnösöket, vagy bárkit, aki megérdemelné a fertőzést mint jogos büntetést. Úgyhogy be lehet fejezni, jó? Az emberek már így is éppen eléggé félnek, semmi 105
szükség még jobban rájuk ijeszteni azzal, hogy ez még csak ízelítő az eljövendő szenvedésekből. Elegem van ebből, és ha van Isten, szerintem neki is elege van. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. JANUÁR 12.)
106
Nyolc
S
haun egy pillanatig sem habozott: letette a sörét, megragadta a nyílpuskáját, és az ajtó felé lendült. A kólámmal a kezemben alig egy lépéssel maradtam le mögötte. Az ütődött öcsémmel ellentétben én nem akarok a Falra kerülni, de attól még biztonságos távolságból nyomon követhetem a történteket. - Georgia! - szólt rám Buffy olyan aggodalmasan, hogy visszafordultam. Egy kézi kamerát dobott oda nekem. Elkaptam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. - Jobb a képminősége, és hatvan órát bír az akkuja! - magyarázta. Márpedig a közönség nagyon szereti a kézi felvételeket - már ha utána egy kicsit helyrepofozzuk a sok bemozdulást, mielőtt beleszédülnek. - Oké! - mondtam, s miközben kinyitottam az üdítősdobozt, megindultam Shaun nyomában. Az egész konvoj felbolydult. Bármerre néztem, mindenhol őrök nyüzsögtek, kezükben fegyverrel. Nem csodálkoztam az izgatottságukon. Bárki, aki manapság biztonsági őrnek áll, valószínűleg olyan, mint az öcsém: alig várja, hogy veszélybe kerülhessen, mert ha sokáig nyugalomra kényszerül, begolyózik. Dél felől további lövések dördültek. A hang irányába fordulva bekapcsoltam a kamerát, és a kólásdobozzal megnyomtam egy gombot az övemre tűzött mobilomon. Erre a fülgyűrűbe épített mikrofon pittyent egyet, és a következő pillanatban Shaun ingerült hangja csattant fel belőle: - Most nem érek rá, George! Mi van? - Mondd meg, hol vagy, ha azt akarod, hogy filmre vegyelek! A távolból, mintha csak a szél zúgott volna, nyöszörgést hallottam. Buffynak különösen érzékeny mikrofonjai vannak; bármilyen hangot fel tud erősíteni a felvételen, és a közzétett végeredmény kétszer olyan hangos és tízszer olyan hátborzongató lesz. 107
- Tehát helymeghatározás? - ösztökéltem. - Én itt vagyok a furgon mellett! - Indulj északnyugat felé! A kerítésnél vagyok! - mondta, mire én csodálkoztam, mert ez pont az ellentétes irány volt a zajhoz képest. - Biztos? - Haladj már! - mordult rám, és megszakította a beszélgetést. Vállat vontam, és futva megindultam a jelzett irányba. Már megtanultam, hogy Shaunnal, ha zombikról van szó, vitának helye nincs; ő sokkal többet tud a viselkedésükről, mint amennyit én valaha is tudni remélhetek, és ha ő azt mondja, hogy a helyes irány északnyugat, akkor az úgy is van. A lövések tovább dörögtek, a nyögdécselés pedig valamelyest erősödött. A kerítés menti vakító fényektől most nem láttam olyan jól a sötétben, mint máskor; előbb hallottam meg Shaun hangját, mint ahogy megláttam volna őt. Önfeledten káromkodott - vaskos szavaitól egy dokkmunkás is elvörösödött volna miközben igyekezett az öt zombit közelebb csalogatni a kerítéshez. Mind olyan friss volt, hogy szinte embernek látszott; leszámítva a természet-ellenesen kitágult pupilláikat és a lomha mozgást, ahogy éhesen az öcsém felé nyújtották a kezüket, és megmarkolták a kerítés rácsait. Alig pár órája halhattak meg. Felemeltem a kamerát, és az arcukra zoomoltam. Shaun észre sem vette, hogy ott vagyok, amíg a kólásdobozom nem csattant egy nagyot a földön. Akkor egy pillanatra abbahagyta a zombik szidalmazását, hátrált egy lépést a kerítéstől, és rám meredt. - George? Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet lát! - Így is van... - mutattam az egyik zombira. A tünetek fellángolása előtt csinos, fiatal nő volt, Buffyéhoz hasonló, vékony alkattal. A sérülés, mely az első halálát okozta, élénken vöröslött a nyak még rózsaszín húsában, és az Oklahomai Egyetem halványszürke egyenpólója véresen feszült rajta. - Nem ismered meg? - Nem - felelte Shaun, és közelebb hajolt a kerítéshez. A zombi erre az ajkát felhúzva vicsorított, sziszegett, és még dühösebben próbálta áttörni a kerítést. - Talán az egyik exem? George, az nem lehet! Elismerem, nem néz ki rosszul, de az én ízlésemnek túlságosan halott. - Persze, mintha annyi exed lenne! - jegyeztem meg gúnyosan. Shaun is éppolyan gyakran randizott, mint én, azaz soha. Buffynak néha egyszerre négy-öt jelöltje is van, de az öcsém meg én nem bocsátkozunk kapcsolatokba. Nincs rá időnk. 108
- Jó. Ha lenne exem, nem így nézne ki. Esetleg felvilágosítanál? - Ő volt az, aki hátul éljenzett a szenátor beszéde után! Meg kell hagyni, élve jobban festett. Úgy rémlett, hogy a kérdésválasz szekció után már nem láttam. Talán rögtön utána elment, és az utcán megtámadták? Tekintve, hogy nem egy nagydarab lány, ennyi idő bőven elég volt a vírus aktivizálódásához és a test feltámadásához... Sajnos mindez nem volt elképzelhetetlen. A fiatal egyetemista kockáztatott, egyedül elment egy nyilvános rendezvényre, majd elindult haza. Senki nem volt ott, hogy segítsen rajta. Egyetlen harapás már egyenlő a halálos ítélettel, és nem mindenki rendelkezik akkora lélekjelenléttel, hogy rögtön hívja a rendőrséget, és kérjen egy golyót a fejébe, mielőtt késő lesz, és átalakul. Bárki is volt, egyedül fejezte be az életét, és értelmetlen halált halt. Önkéntelenül is rossz érzésem támadt miatta. - Jé, tényleg, jól mondod! - állapította meg Shaun, miután még közelebb hajolt, átlépve a biztonságos zóna határát. A zombik most már sziszegve, vicsorogva, morogva mind ott tolongtak, ahol ő állt. - Ez aztán gyors volt! - Ez nem a primer falka - figyelmeztettem. - Még túl frissek. Valóban, még az is, amelyiknek a pusztulása a leginkább előrehaladottnak tűnt, elment volna embernek egy sötét sikátorban, már ha megállja, hogy ne kóstolja meg a szembejövőt. - Itt kell lennie a közelben, ami megharapta őket. - Az sem lenne kizárt, hogy az egyik szívrohamot kapott, és holtan esett össze - ellenkezett Shaun -, de most igazad van. A többi délről jött be, és az őrök küzdenek velük. - Milyen magas lehet, három és fél méter? - méregette a kerítést. - Shaun Phillip Mason, ugye, nem arra készülsz, amire gondolok? - Ó, dehogynem! Tereld el a figyelmüket, jó? Meg sem várva a választ, tett pár lépést hátra, majd nekifutásból felugrott. Jóval a legmagasabb zombi feje fölött sikerült megkapaszkodnia a rácsokban. A lábát már elérhetőbb helyre akasztotta csak be, de emiatt nem aggódtam - az acélbetkós bakancsot a zombik nem tudják átrágni. Shaun jót nevetett az egyre hangosabb nyögdécselésen, és elkezdett felfelé mászni. - És most, kedves nézőink, élőben közvetítjük az öcsém öngyilkosságát - motyogtam, és ráirányítottam a kamerát, miközben a másik kezemmel a megfelelő gomb után tapogatózva igyekeztem felhívni Buffyt. - Le ne merj esni, te baromarcú, különben azt mondom Anyának, hogy azért tetted, mert szerettél egy halott lányt! 109
- Na mi lesz, megharaptok, vagy nem? - kiáltott Shaun, majd átvetette a lábát a kerítésen, és a két lábfejét a kerítés két szemközti oldalán beakasztva felegyenesedett. Leakasztotta az övéről az íjpuskát, a kezébe vette, és célzott. - Le ne merj esni... - dünnyögtem ismét. - Halló, itt Buffy - szólalt meg a hang a fülemben. - Buffy, veszed az adást? Ki tudod deríteni a barátaink személyazonosságát? A pulóveresről annyit, hogy ő az a... - Tudom, rajta vagyok - szakított félbe. - A neve Dayna Baldwin, huszonhárom éves, politológiát hallgatott az Oklahomai Egyetemen. A második négyre is rákerestem, van egy-két tippem, de biztosat még nem tudok mondani. Shaun körültekintő, már-már szeretetteljes odafigyeléssel célba vette legközelebbi rajongóját. A kamerát a zombicsapatra irányítottam. Az öcsém íjpuskájából kilőtt nyíl hamarosan a vezetőjük homlokában landolt. Amikor összeesett, a talpon maradt társai közül kettő buzgón hozzálátott a maradványaihoz, így Shaunnak egyelőre a másik kettővel kellett csak foglalkoznia. A zombik, ha tehetik, az élő táplálékot részesítik előnyben a holttal szemben, de szükség esetén az utóbbira is ráfanyalodnak, elvégre a semminél jobb, sőt van egy nem elhanyagolható előnye: nemigen ellenkezik. - Keress tovább! - mondtam. Shaun eközben a tapasztaltak higgadtságával újratöltötte az íjpuskát. Sokadszorra is el kellett ismernem, hogy átkozottul jó a rosszul megválasztott hivatásában. - Nyilván - felelte Buffy ingerülten, majd letette, mert a kamerák valószínűleg elterelték a figyelmét. Tudtam, hogy ha Shaun végre kiszórakozza magát, és visszamegyünk a furgonhoz, tisztább képet fogunk majd kapni a történtekről. Ha a konvojnak egy olyan négyzetcentimétere is akad, amiről Buffynak nincs felvétele, megeszem a napszemüvegem. Shaun épp a harmadik zombit vette célba, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel: a nyögdécselés, ahelyett hogy halkult volna, csak egyre hangosabbá vált, és a szél sodrásával ellentétes irányból jött. És akkor döbbenetemben elejtettem a kamerát - hallottam, ahogy a tokja eltört. Az újabb zombicsapat vezetője - aki nem volt más, mint a fontoskodó Carl a fogadásról - három méterre volt tőlem, és egyre közeledett, azzal a rémisztő, szaggatott, futásszerű mozgással, amire tartósan csak a frissen fertőzöttek képesek. Ő Dayná-nál is később 110
halhatott meg, hiszen alig egy órája még a szemem láttára élt és virult! Arra következtettem, hogy csoportos támadás áldozata lehetett: talán éppen azzal a falkával hozta össze a balsorsa, amelyet Shaun próbált abban a pillanatban felszámolni. Hat társa követte a pórul járt Cárit, különböző tempóban a majdnem futástól a csoszogásig. Előhúztam a pisztolyomat, és két golyót eresztettem Carl fejébe. Aztán a mögötte igyekvő zombit akartam leteríteni - csakhogy nem volt elég golyóm! Belegondoltam, hogy még ha olyan jó céllövő is lennék, mint Shaun - ami sajnos nem igaz -, hét zombi és nyolc golyó akkor is komoly kihívást jelentene. Ijesztő volt, hogy nyolc lövésből legfeljebb egyet véthetek el - a túlélési esélyeim igen gyatrán álltak. Meghúztam a ravaszt, és a második zombi is elesett. A durranásokra Shaun is felfigyelt. Megfordult, és döbbenten a támadóimra meredt. - Azt a rohadt... - Ne a szád járjon, hanem a kezed! - förmedtem rá, és ismét lőttem. Négy golyót elhasználtam, és csak két zombi feküdt a földön - a helyzet tovább romlott. - Buffy! Buffy soha nem küld a terepre kamerát anélkül, hogy ne gondoskodna a kettős hangfelvételről. Azzal takarózik, hogy nem bízik meg a technikai képességeinkben, de szerintem sokkal inkább hallgatózni akar, anélkül hogy el kelljen hagynia a furgont. Nem tévedtem: a hangja, recsegve és eltorzítva, de megszólalt a fülemben. - Bocs, hogy nem vettem fel azonnal, de feltartottak. Délen áttörték a kerítést. Az egyik kapu ledőlt, és már halálos áldozatok is vannak! Veletek mi a helyzet? - Fogalmazzunk úgy, hogy ha van adóvevőd néhány ráérő, felfegyverzett ember közelében, kiváló alkalom lenne, hogy használd! - kiáltottam, majd újabb két golyót lőttem ki. Egy talált. Mínusz hat golyó, három halott zombi, a maradék négy pedig tovább közeledett. Az új vezetőre céloztam - és elhibáztam. Nyílvessző süvített el a vállam mellett, a zombi homlokába fúródott, mire az eldőlt. De még mindig maradt három! - Én nem számítottam rá, hogy harcba keveredünk! - kiáltottam kétségbeesetten. - Csak pisztoly van nálam, és lassan kifogy a tár! Shaun, te hogy állsz? - Három nyíl! - hangzott a felelet. - Át tudsz mászni ezen a kerítésen? 111
- Nem! Elég jó futó vagyok, és tíz másodperc alatt felgyorsulok a motorral a nulláról az észvesztő sebességig, de a mászás nem az erősségem. A képesítő vizsgák gyakorlati részét kétszer is majdnem elbuktam a gyenge karizmaim miatt. Úgyhogy ha megpróbálnék felmászni, még ha a zombik nem is kapnák el a bokámat, magamtól puffannék le közéjük. - Egy csapat őr úton van felétek! - jelentette Buffy a recsegés közepette. - Nincs könnyű dolguk, de azt mondják, sietnek, ahogy tudnak. - Remélem, időben ideérnek - motyogtam, és lassan hátráltam Shaun meg a kerítés felé. Nem sok apai jó tanácsban részesültem életemben, de egyet az unásig hallgathattam, így kitörölhetetlenül az agyamba vésődött: ha nincs kiút a szorongatott helyzetből, és csak egy golyód maradt, akkor azt hagyd meg magadnak, mert a fejedbe repíteni még mindig jobb, mint ami egyébként vár rád. Két újabb nyíl szelte a levegőt, és mind a kettő célba talált. Már csak egy zombi csoszogott felénk. Füleltünk, de úgy tűnt, nincs több a közelben. Shaun már leterítette a falkát, és reménykedhettünk benne, hogy érkezik az erősítés. - Lődd már le! - sürgettem. - Majd ha már biztos nem jön több! - intett le. Tovább hátráltam a kerítésig, ott megálltam, felemeltem a pisztolyomat, és a megmaradt zombira szegeztem. Kettőnk közt csak az utolsó golyó... és ennyi. - Jellemző - jegyeztem meg. - Micsoda? - Végre bejutunk az első öt százalékba, így természetes, hogy még ma éjjel felzabálnak minket a zombik. Shaun keserűen felnevetett. - Létezik olyan, hogy egyszer nem vagy ennyire pesszimista? - Megesik - vontam vállat. - De aztán mindig észhez térek. A zombi tovább közeledett, de változatlanul csak az ő nyöszörgése hallatszott. - Azt hiszem, egyedül van. - Akkor lődd már le, nagyokos, aztán majd látjuk! - Akár - mondtam, és a zombi homlokára céloztam. - Ha megesz, remélem, utána te leszel a következő. - Soha nem bírod ki, hogy ne te legyél az első, ugye? - Pontosan - feleltem, és lőttem. 112
A golyó elsüvített a zombi mellett, s alig látható lyukat hagyva maga után, az egyik lakóbuszt érte. A zombi annál jobban nyöszörgött, és miközben valamelyest meggyorsította a lépteit, az élőholtak klasszikus „ölelő” gesztusára emelte a kezét. Arra még soha senki nem jött rá, honnan tudják a zombik, hogy az áldozatuk fegyvertelen, de valahogy megérzik. - Shaun... - Még van idő. - Aha, persze... - mormogtam. A zombi úgy négyméternyire volt, de egyre közelebb jött. - Utállak. - Ez kölcsönös - felelte Shaun. Felpillantottam rá, és láttam, hogy a zombi homlokára szegezi a fegyvert, és vár a tökéletes pillanatra. Egy nyíl - egy lehetőség. Talán az ő esetében, aki annyira szereti a veszélyt, ez még szórakoztatónak is tűnhet, de nem így érezte. Sokkal könnyebb a célt telibe találni, ha kisebb a kockázat. - Akkor legalább ezt tisztáztuk - állapítottam meg, és lehunytam a szemem. A lövések egyszerre dördültek két oldalról, és amikor kinyitottam a szemem, az utolsó zombit is leterítették a gépfegyverekből áradó golyók, melyeket négy őr - jobbról-balról kettő - zúdított az élőholtakra. A fejem fölött Shaun fülsiketítő csatakiáltást hallatott. - Itt a felmentő sereg! - Isten áldja őket - motyogtam. Szorult helyzetünkből így pillanatok alatt kiszabadultunk. A leesett kamerámra ügyet sem vetve kilőttem magam, és a közelebb álló őrök felé rohantam. Az eszköz úgyis használhatatlanná vált, és biztosra vehettem, hogy Buffy már elmentette a felvételt. Egyébként sem tarthattam volna meg a kamerát: vércseppek fröccsentek rá, és az elektronikus eszközök túlságosan érzékenyek ahhoz, hogy kibírják a fertőtlenítést. Ez az egyik oka, amiért oly nagy gonddal fizetjük a biztosítást. Megmentőink között volt Steve is, aki olyan szúrós szemmel nézett a lepuffantott fertőzöttekre, mintha arra számítana, hogy mindjárt feltámadnak, és ő újból elbánhat velük. Bocs, Steve, de a vírus egy gazdatestet csak egyszer támaszt fel. A társa, pár lépéssel odébb, a kerítést pásztázta. Nem Tyrone volt az. Meghökkentem, mert kezdtem kapizsgálni, hogyan törhettek át a zombik a kerítésen. 113
Persze a pluszpontok csak akkor járnak, ha a gyanú megerősítést is kap. - Mi történt? - Ne most, Georgia - felelte kurtán Steve, és a fejét rázta. - Majd... később... - hebegte. Nem tudtam, tovább firtassam-e a dolgot. Ha ez egy szokványos zombitámadás lett volna, a gyakorta előforduló, viszonylag könnyen leverhető rajtaütés, akkor valószínűleg nem hagyom annyiban. A túlélőket akkor a legszerencsésebb kifaggatni, amikor még nem kezdenek el hazudni maguknak a történtekről. Ugyanis miután csökken az adrenalinszint, egy részük hősnek állítja be magát, aki mindössze egy 22-es kispuskával meg egy tárnyi golyóval lelőtt ezernyi zombit, a többiek meg még azt is letagadják, hogy egyáltalán életveszélyes közelségbe kerültek volna a fertőzöttekhez. Ha azt akarom tudni, mi történt valójában, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg. Steve azonban hivatásos testőr volt, és ez csökkentette az önáltatás esélyét. Számításba vettem azt is, hogy a ritka alkalmaktól eltekintve, amikor a papírmunka végeztével elhagyja a konvojt, a továbbiakban is rendszeres kapcsolatban fogunk állni, és egyetlen exkluzív bombahír sem ér meg annyit, hogy elveszítsem e hatalmas termetű, tekintélyt parancsoló külsejű férfi bizalmát, aki ráadásul rendszeres vérvizsgálatokat végez rajtam. Így hát visszakoztam. - Rendben, Steve - bólintottam. - Csak szóljon, ha segíthetünk valamit. Abban a pillanatban Shaun nagy csörömpöléssel leugrott a kerítésről. Mozdulatlan maradtam, nem fordultam felé. Nagy dérreldúrral odatrappolt hozzám, és csak akkor vette észre, mi az, ami nincs rendjén. - Basszus, Steve, hol van Tyrone? - csodálkozott. Az öcsém közelebb tudott férkőzni az őrökhöz, mint én. Némi kedélyes társalgás mindenképpen elkerülhetetlen, de Shaunnak valóban sikerült barátságot kötni velük. Ez lehetett az oka annak, hogy ő megkapta a halk választ: - Az átalakulás 22.27-kor bizonyosodott be. Tracy lelőtte, de addigra elterjedt a fertőzés. - Hány áldozat van? - kérdezte Shaun. - Tőlünk négy, és egyelőre meghatározatlan számú helyi lakos. A szenátort az embereivel biztonságos helyre szállítottuk. Fogja a 114
csapatát meg a felszerelését, és miután megvan a fertőtlenítés, magukat is elvisszük! - Az összes zombival végeztek? - Tessék? - vonta össze Steve a szemöldökét. - Shaunnal az előbb terítettük le a falka egy részét - jelentettem, gondosan kihagyva azt a részt, ahol majdnem zombieleséggé váltunk maguk pedig a bejáratnál uralták a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy az összes zombi halott? - A megfigyelőberendezés nem mutat a területen fertőzöttséget. - Annak nem lehet száz százalékig hinni - ellenkeztem, miközben törekedtem arra, hogy a hangom higgadt maradjon. - Maguk is, mi is elsődleges kontaktusba kerültünk a zombikkal, ami azt jelenti, hogy azonos mértékű fertőtlenítésre lesz szükségünk. Úgyhogy hadd segítsünk! Van engedélyünk, és ha adnak töltényt, akkor fegyverünk is. Buffyt elvihetik, de mi ketten hadd maradjunk! Az őrök feszengve egymásra néztek, majd Steve-től várták a döntést, aki szúrósan nézte az aszfaltot elcsúfító hullákat, végül így szólt: - Azt felfogják, hogy ha kell, gondolkodás nélkül lelőjük magukat? - Ha nem így lenne, ki se mennénk magukkal a terepre - felelte Shaun, majd a magasba emelte a nyílpuskáját. - Van valakinek ehhez tölténye?
# Ha valahol történik egy kisebb fellángolás, a legrosszabb rész a romeltakarítás. A legtöbb ember előtt ez rejtve marad; akinek nincs veszélyes övezetbe való belépési engedélye, kívül reked, amíg a hullák eltemetése, a növényzet felégetése és az egész terület fertőtlenítése be nem fejeződik. Aztán a kordont elviszik, és az élet visszatér a normális kerékvágásba. Ez már egy olyannyira rutinná vált folyamat, hogy az, aki nem ért hozzá, és nem ismeri fel az apróbb jeleket, talán észre sem veszi, hogy az adott területen valaha ilyesmi történt. Nagy gyakorlatra tettünk szert az eltussolásban. De ha újságíró akarsz lenni, a boldog tudatlanság korszaka lezárul. A veszélyes övezetbe való belépési engedély megszerzésének a feltétele, hogy a jelentkező végignézzen egy ilyen romeltakarítást, már csak azért is, hogy felfogja, pontosan mibe akarja beleártani magát. Az első alkalommal George-dzsal mindketten kidobtuk a taccsot, én meg kétszer majdnem el is ájultam. Undorító, mocskos látvány! Ha egy zombit golyót kap a fejébe, utána már nem szörnyetegnek néz ki, csak egy embernek, aki rossz időben volt rossz helyen. Gyűlölöm ezt az egészet! 115
A sterilizáció se jobb. Felégetik mindazon növényzetet, amivel a zombik érintkezésbe kerülhettek, a talajt pedig klóros sóoldattal öntik fel. Ha gazdasági vagy peremvárosi terület, akkor az állatokat is leölik, az összesei. A mókusokat, a macskákat, minden emlősállatot, ami potenciális vírushordozó, még akkor is, ha túl kicsi ahhoz, hogy megjelenhessenek rajta a tünetek. És ha ez is megvan, akkor a munkások visszavánszoroghatnak a támaszpontra, ahol külön e célra létesített fertőtlenítőkabinokban két órán át majd leégetik a bőrüket - és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy utána hetekig rémálmaik lesznek. Tehát, ha valaha Is eljátszottál a gondolattal, hogy milyen jó foglalkozás lehet a miénk, és milyen fasza lenne kimenni és megbökdösni egy zombit egy hokiütővel, miközben egy barátod az egészet filmre veszi, és felrakni a netre, egyvalamit tegyél meg: szerezd meg a veszélyes övezetbe való belépési engedélyt. És majd miután elégetted egy hatéves kislány holttestét - a szája körül vérrel, a kezében a Barbie-jával -, és még mindig ezt akarod, beszélhetünk tovább a dologról. De addig ne. (B EJEGYZÉS SHAUN M ASON „ÉLJEN A KIRÁLY !” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. FEBRUÁR 11.)
116
Kilenc
N
em sokkal pirkadat után. összeszorított, sajgó szemmel zuhantam ágyba a négycsillagos hotel szobájában. Shaun valamivel biztosabban állt a lábán, így annyi ereje még maradt, hogy elhúzza a sötétítőfüggönyt. Hálám jeléül csak artikulálatlan dünnyögésre tellett. A következő pillanatban éreztem, hogy az öcsém leveszi a napszemüvegemet. - Ne! - kapálóztam. - Add vissza! - Idetettem az éjjeliszekrényre - nyugtatott meg. A rugók hangosan nyikorogtak, amikor leült az ágy ablak felőli oldalára; aztán hallottam, ahogy ledobja a cipőjét. Ki se kellett nyitnom a szemem, anélkül is tudtam, hogy épp mivel matat. Egész gyerekkorunkban egy szobában laktunk, és később is csak egy ajtó választott el minket egymástól. - A picsába, George. Ez durva volt! - Ühüm - nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót. Még a cipőmet sem vettem le. Elvégre, gondoltam, a személyzet azért kapja a fizetését, hogy a vendégek távozása után kimossa az ágyneműt; nekünk pedig, mire ideértünk, annyiszor kellett a sorozatos fertőtlenítéshez levetkőzni-felöltözni, hogy soha többé nem akartam megválni a ruháimtól. Elhatároztam, hogy addig maradnak rajtam, amíg le nem foszlanak, aztán meg életem egész hátralevő részében pucéran fogok járni. - Ennek is pont most kellett történnie, ilyen kevéssel a jelölőgyűlés előtt! Nyakunkon az előválasztások, úgyhogy ez most nagyon nem hiányzott, még ha kapunk is érte néhány pluszpontot - mérgelődött tovább Shaun. - Szerinted Buffy már feltette az előzeteseket? Tudom, hogy ki nem állhatod, ha kikerül egy felvétel anélkül, hogy rábólintanál, de most elhúzódott a takarítás. Nem hiszem, hogy várni fog, mert a végén még lecsapnak mások az esetre! - Ahamm... 117
- Fogadni mernék, hogy a gyorsaság is számít! És hamarosan felrakom a szubjektív felvételeimet is!... Mit gondolsz, hogy jutottak be, talán rossz volt a kerítés? Steve szavaiból nem derült ki, hol kezdődött a támadás, és az őrök, akik a bejáratnál álltak, halottak. - Ahamm... - Szegény Tyrone! Basszus! Te tudtad, hogy a bevetésért kapott pénzből fia taníttatását akarta fizetni? A srác molekuláris virológia szakos, és... Taglalta még egy ideig az áldozatul esett őrök reményeit, álmait és jellemhibáit, de egyszer csak elhalt a beszéde, és a helyét egyenletes szuszogás vette át. Felsóhajtottam, átfordultam a másik oldalamra, és én is elaludtam. Nem tudtam, mennyi idő telt el, amikor valaki elhúzta a függönyt, és a beáradó napsugarak kíméletlen hirtelenséggel felriasztottak. Magamban átkozódtam, és az éjjeliszekrény felé nyúltam, mert halványan rémlett, hogy Shaun a napszemüvegemmel kapcsolatosan emlegette. Miközben hunyorogva próbáltam kirekeszteni a fényt, beütöttem a kezemet az ágy szélébe. Shaun már kevésbé fogta vissza magát. - A kurva életbe, Buffy, észnél vagy, meg akarod vakítani Georgeot? - rivallt rá a hívatlan vendégre, majd a kezembe nyomta a napszemüvegemet. Széthajtottam, és a helyére illesztettem. Amikor végre kinyithattam a szemem, Shaunt láttam meg, mindössze egy bokszerben, amint dühös pillantásokat vet a bűnbánás leghalványabb jelét sem mutató Buffyra. - A fenébe, nem tudsz kopogni? - szitkozódott tovább az öcsém. - Kopogtam én, háromszor is! - felelte az arcátlan betolakodó. - És hívni is próbáltalak benneteket, kétszer! Nézzétek csak meg! A telefonon valóban pirossal világított az üzenetet jelző fény. - Amikor erre sem reagáltatok, egy kicsit megpiszkáltam a zárat, és a saját kulcsommal bejöttem - hangzott a további magyarázat. - Ha már ilyen ügyes vagy, nem tudtál volna egyszerűen felrázni minket? - motyogtam. A REM-fázis megszakítása nem maradt következmény nélkül, már éreztem a fejfájás első, tompa lüktetéseit. - Még csak az kéne! - csattant fel Buffy. - Fegyverekkel alszotok, nekem meg egyelőre szükségem van a fejemre meg a végtagjaimra!
118
Kellemetlenkedő látogatónk, tudomást sem véve az ellenséges fogadtatásról, bekapcsolta a fali terminált, és szétnyitotta az összehajtható billentyűzetet. - Ezek szerint nem láttátok a mai eredményeket? - vetette oda nekünk félvállról. - Képzeld, nem láttunk semmit a nagy, fekete semmin kívül felelte Shaun arrogánsán, és nem is igyekezett leplezni az ingerültségét, mely csak tovább fokozódott, miután Buffyt egyáltalán nem hatotta meg. - Hány óra? - Mindjárt dél. Amikor megjelent a szálloda kezdőlapja, izgága barátunk begépelte a címet. A Világvége Afterparty lógója villant fel a képernyőn, majd azt is felváltotta az egyik titkosított szerkesztői felületünk fekete-fehér táblázata. - Hagytam, hogy aludjatok úgy hat órát - fecsegett tovább Buffy. Felnyögtem, és a telefon után nyúltam. - Hívom a szobaszervizt, hogy hozzanak vagy öt liter kólát, de amíg nem ér ide, meg ne szólalj még egyszer! - Kávét is rendelj! - szólt Shaun. - Egy egész vödörrel! - Én teát kérek! - jelentette ki Buffy, ügyet sem vetve a tényre, hogy senki sem kérdezte. A monitoron ismét váltott a kép, és betöltődött az a bizonyos számadat, amely az Internet Értékelő Testülete szerint elért eredményeinket mutatja. Itt jelenítik meg a szerver forgalmát, a kattintások és a feliratkozott felhasználók számát, valamint számos egyéb tényezőt és adatot, amelyekből végül összeáll egyetlen, bűvös szám: a piaci részesedésünk. Az egyes szinteket különböző színekkel ábrázolják: ötven fölött zöld, negyvenkilenc és tíz között fehér, kilenctől ötig sárga, négy és afölött piros. A monitor tetején győzedelmes vörösben pompázott a szám, mely nem volt más, mint 2,3. Úgy meghökkentem, hogy még a telefon is kiesett a kezemből. Elsőnek - talán mert ő hamarabb ébredt - Shaun nyerte visz-sza a lélekjelenlétét, de ő sem merte elhinni. - Feltörték az oldalt? - Nem - rázta a fejét Buffy, miközben olyan széles vigyor ült ki az arcára, hogy már-már attól tartottam, szétesik a feje. - Amit itt láttok, az, Isten bizony, nem más, mint az Értékelő Testület által meghatározott, hamisítatlan, cenzúrázatlan számadat, amely az 119
oldalunk forgalmát jelöli az elmúlt tizenkét órában. Tulajdonképpen a második helyezettek vagyunk, ha nem számítjuk a pornó-, a zeneletöltő és filmnéző oldalakat! Az internet forgalmának legnagyobb részét ezek teszik ki; s mi, a többiek ezek látogatottságát aligha tudjuk meghaladni. Szédelegtem, de felkeltem, majd odabotorkáltam a géphez, és megérintettem a képernyőt. A látottak mit sem változtak. - Shaun? - hebegtem. - Mi az? - Tartozol húsz dollárral! - Oké... - Hogy lehet ez? - fordultam Buffyhoz. - Ha most azt mondom, hogy a dizájn az oka, kapok fizetésemelést? - Nem! - vágtuk rá az öcsémmel egyszerre. - Sejtettem, de próbálkozni lehet - vont vállat Buffy, majd, továbbra is ragyogó arccal, lehuppant az ágyam szélére. - Tökéletes felvételeim vannak! Mind a két támadást vagy hat kamerám rögzítette, különböző szögekből! Interjúk sajnos nem készültek, mert a leendő alanyok inkább a takarítást választották - szúrta oda nekünk. - Megnyugodhatsz, ha nem megyünk segíteni, a fertőtlenítés után akkor sem lettem volna faggatható állapotban - vágtam rá nyersen, és visszaültem a telefon mellé. - Tudod, hogy az a procedúra engem teljesen kiüt! Elképesztő eredmény ide vagy oda, a fejfájás nem hagyott alább, és nem akartam megvárni, amíg teljesen elhatalmasodik. Gyorsan kellett a koffein, hogy azzal bevegyem a fájdalomcsillapítót. - Akkor térjünk a részletekre - váltott témát Buffy. - A történtek három fő szálából vágtam össze az anyagot: vettem ugye a támadást a kapunál, aztán az egész konvojt felülnézetből, meg kettőtöket. Addigra már tárcsáztam a szobaszervizt. - Mennyit tettél bele a beszélgetésünkből? - sandítottam Buffy-ra, miközben vártam, hogy felvegyék. - Az egészet! - húzta ki magát büszkén. - Hát ez megmagyarázza, miért ugrott hirtelen ekkorát a látogatottság - dünnyögte Shaun. - Jó sok pontot ér, ha nyilvánosan közlöd, hogy utálsz. - Hiteles, mert igaz - mondtam, és nem sok hiányzott, hogy felnyögjek. 120
Az én hibám, amiért Buffy magára maradt a nyersanyaggal. Valamit muszáj volt feltennie. A hírzárlattal abszolút nem fokozzuk a feszültséget: legfeljebb annyit érünk el vele, hogy elpártolnak tőlünk az olvasók. - Jól van - horkant fel az öcsém. - Szóval volt ez a három, amiket... - Felnyomtam őket úgy, ahogy voltak! Aztán a béta tudósítókkal megírattam az egyes helyszíni események kommentárjait, megszereztem a beazonosított áldozatok életrajzi anyagait, és rögtönöztem egy új verset arról, hogy milyen gyorsan széteshet körülöttünk az egész világ! Buffy itt hamiskásan elmosolyodott, majd aggodalmas pillantást vetett rám. - Ugye, jól tettem? A következő pillanatban a szobaszerviz közölte, hogy a megrendelt italok, a pirítással együtt, hamarosan megérkeznek. - Kiket bíztál meg, melyik bétákat? - kérdeztem, miután letettem a kagylót. - Mahir írt a kapu áttöréséről, Alaric a felülnézeti felvételekről, Becks meg rólatok. - Aha... - igazítottam meg a napszemüvegemet. - Szeretném majd átnézni a tudósításaikat! Az arckifejezéséből ítélve Buffy is jól tudta, hogy ez puszta formaság, és én is pontosan őket választottam volna. Mahir Londonban él, és remekül megy neki a száraz, tényszerű kifejezésmód, amellyel nem szépíti meg, de nem is egyszerűsíti le a történteket. Ha valaha is helyettesre lenne szükségem, ő lenne az. Ami Alaricot illeti, ő majdnem olyan jól tud feszült hangulatot teremteni, mint egy irwin, és ha épp nem történik semmi a felvételen, kiválóan betölti az űrt azzal, hogy jellemzi a látottakat, vagy mesél valamit. Becks pedig... Nos, ő egészen biztosan horrorfilmrendező lett volna, ha nem olyan korba születik, amikor az egész élet maga egy horrorfilm! Remekül időzít, és vágóként is brillírozik. Az összetoborzott bétáink közül a tudósítóink a legjobbak. Tehetségesek, és abban bíznak, hogy a mi sikerünk által ők is felkapaszkodhatnak majd az alfa pozícióig; ezért aztán nagyon igyekeznek. Márpedig az igyekezet ebben a szakmában mindennél többet ér, még a tehetségnél is! - Hát persze - bólintott Buffy, és feszülten várta, hogy kimondjam, amit hallani szeretne. Halványan elmosolyodtam, és eleget tettem nyilvánvaló óhajának. 121
- Ügyes voltál! - Hurrá, talált, süllyedt! - ujjongott Buffy, és az öklével a levegőbe csapott. - Azért ne bízd el magad - próbáltam lehűteni. - Ne hidd, hogy csak mert egyszer helyes döntéseket hoztál nélkülem, rögtön egyből... - Itt kopogás szakított félbe, és megállapítottam, hogy az egész KözépNyugaton ebben a szállodában a leggyorsabb a szoba-szerviz. Ám amikor ajtót nyitottam, Steve-et és Carlost pillantottam meg. Kifogástalan eleganciával feszítettek, olyan élére vasalt fekete öltönyben, hogy ha nem tudtuk volna, távolról sem gyanítjuk, hogy alig nyolc órája még az elesett társaik testét égették el a harcmezőn. Én meg ott álltam velük szemben az alvás alatt összegyűrődött ruháimban, minden irányba meredező hajjal, és értetlenül bámultam rájuk. - Miss Mason - biccentett Steve. A hangja még távolságtartóbb és kimértebb volt, mint első találkozásunkkor. A zsebébe nyúlt, és elővette azt a bizonyos kézi tesztelőegységet, amit már túlságosan is jól ismertem. - Ha ön és a társai lennének szívesek velünk tartani... Megbeszélést tartunk az ülésteremben. - Nem tudtak volna telefonon szólni? - kérdeztem mogorván. - Tettünk rá kísérletet - felelte Steve, némi éllel a hangjában. Szóval, állapítottam meg, Shaun és én tényleg úgy alhattunk, mint két agyonlőtt zombi. - Az öcsém és én alig pár perce ébredtünk - szűrtem az összeszorított ajkaim között. - Kaphatnánk egy kis időt, hogy szalonképes állapotba hozzuk magunkat? Steve bekukkantott a szobába, ahonnan Shaun, változatlanul csak egy bokszerben, kajánul kihessegette. Az őr visszafordult hozzám. - Persze ha úgy kívánja, mehetünk így is, ahogy vagyunk mosolyogtam rá negédesen. - Tíz percük van - dörmögte Steve, és ránk csukta az ajtót. - Még csak nem is kívánt jó reggelt! - morogtam. - Na jó. Buffy, kifelé! Majd találkozunk az ülésteremben. Shaun, öltözz fel! Én pedig megmosakszom - jelentettem ki, és végigszántottam az ujjaimmal a hajamban. Egy előnye azért van annak, ha a sterilizáló eljárás után ruhástul dőlünk az ágyba: hiába a hatórányi alvás és izzadás, minden olyan tiszta maradt rajtam, mint újkorában. A hétszeres fertőtlenítés 122
nemcsak az esetleges vírusrészecskéket pusztítja el, a kosznak sincs sok esélye vele szemben. - De Georgia... - nyitotta tiltakozásra a száját Buffy. - Kifelé! - mutattam ellentmondást nem tűrően az ajtó felé. Nem vártam meg, hogy szót fogadjon - sejtettem, hogy esze ágában sincs -, csak felkaptam az ágy végéből a neszesszeremet, és bevonultam a fürdőszobába. Egyetlen módja van annak, hogy megelőzzem a kevés alvás és a sok fény hatására kialakuló migrént, ez pedig a kontaktlencse. Persze ez sem mentes a hátrányoktól - például egész nap viszket tőle a szemem ugyanakkor jobban szűri a fényt, mint a napszemüveg. Előkotortam a tartót a neszesszerből, felpattintottam a tetejét, és kivettem az első lencsét a sóoldatból, amiben tároltam őket. A szokványos kontaktlencsét a látás javítására tervezték. Ami engem illet, a látásomnak semmi baja, az én gondom az, hogy nem bírom a fényt. Míg a hagyományos lencse fokozza a periférikus látást, az enyém jelentősen korlátozza azt, mert vékony, színezett réteggel borítja be az íriszt és a pupilla jelentős részét. Kontaktlencsével nem is szabad a terepre mennem. Hátrahajtottam a fejem, a helyére toltam az első lencsét, és pislogtam, hogy megfelelően illeszkedjen. Aztán ugyanezt a másikkal is megismételtem, majd felemeltem a fejem, és megnéztem magam a tükörben. Tökéletesen hétköznapi, kifejezéstelen, búzavirágkék szempár nézett vissza rám. Gyerekkoromban barna kontaktlencsét kaptam, mert az eredeti szemszínem is barna, de amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy magam válasszak, a kék mellett döntöttem. Való igaz, hogy látszik: nem természetes, de így legalább nem is tűnök úgy, mint aki hazudni akar az állapotáról. A szemem nem egészséges, és soha nem is lesz az. Akadnak, akik ettől kényelmetlenül feszengnek, de hát istenem, ezt is megtanultam a magam előnyére fordítani. Megigazítottam a ruhámat, a napszemüvegemet az ingem mellényzsebébe dugtam, és végighúztam a kefét a hajamon. Úgy gondoltam, ennyi elég a szalonképes megjelenéshez; bánom is én, ha nem tetszem a szenátornak. Ő csak törődjön azzal, hogy ne érje a konvojt több éjszakai rajtaütés! Mire kijöttem a fürdőszobából, Buffy már elment. Shaun felém nyújtott egy dobozos kólát meg a diktafonomat. - A frászt hozod rám ezzel a kontaktlencsével! - fintorgott. - Épp ez a célom! 123
Az üdítő olyan hideg volt, hogy fájdalom hasított a fogamba, de akkor is egy húzásra felhajtottam az egészet, aztán a kukába hajítottam a dobozt. - Mehetünk? - kérdeztem. - Én már órák óta kész vagyok! A lányok mindig egy örökkévalóságig szenvednek a fürdőszobában! - Most leharapod a fejem? - Negatív vérvizsgálat nélkül biztos nem! - pimaszkodott. Válaszul bokán rúgtam, majd fogtam még három doboz kólát a tálcáról, és kimentem a szobából. Steve, a tesztelőegységet továbbra is a kezében tartva, odakint várt. - Nem túlzás ez már? - néztem rá mogorván. - A takarítás után azonnal lefeküdtünk, azt meg erősen kétlem, hogy amíg aludtunk, aljas kórokozók surrantak ki a szekrényből! - A kezét - hangzott a könyörtelen felszólítás. Felsóhajtottam, átvettem a felmarkolt üdítősdobozokat a bal kezembe, és kinyújtottam a jobbat. Kettőnk vérvizsgálata összesen nem tartott egy percig sem - és rendkívül meglepő módon tisztának bizonyultunk. Steve a használt egységeket egy műanyag zacskóba rakta, amelyet lezárt, aztán megindult a folyosón. Egyértelműen azt akarta, hogy kövessük - Shaun és én összenéztünk, és így tettünk. Az ülésterem három emelettel feljebb volt, s azon a szinten már VIP-kód kellett a bejutáshoz. A vastag, puha szőnyeg teljesen elnyelte a lépteink zaját. A folyosó végén Steve kinyitotta az ülésterem ajtaját. Buffy odabent ült egy asztalon, és éppen gépelt valamit a netbookja billentyűzetén. Közben próbált minél távolabbra húzódni a szenátor tanácsadóitól, akik fel s alá járkáltak, kapkodták ki egymás kezéből a papírokat, nagy hévvel írogattak a táblákra; szóval igyekeztek nagyon szorgosnak látszani, de valójában ezzel csak azt leplezték, hogy nem csinálnak semmi hasznosat. Maga a szenátor, a fejét gondterhelten a két tenyerébe támasztva, a mozdulatlanság magányos szigetének tűnt az őt körülvevő zsibongó káosz tengerében. Carlos a balján állt, és amikor beléptünk, Steve elszakadt tőlünk, és elfoglalta korábbi helyét a jobbján. Ryman valahogy észrevette őt, mert a közeledtére felkapta a fejét. Előbb a testőrére pillantott, aztán ránk. A nyüzsgő segédek lassacskán felhagytak a munka színlelésével, és ők is felénk fordultak. 124
Hogy mindenki figyeljen, egy kólásdobozzal megkocogtattam az asztalt. A hangtól a szenátor is teljesen felébredt, kihúzta magát, s megköszörülte a torkát. - Shaun, Georgia! - szólított minket. - Legyenek szívesek helyet foglalni, és akkor talán kezdhetjük is! - Köszönjük a türelmet - biccentettem, majd leültem az egyik üres székre, és kitettem a diktafont az asztalra. - Elnézést, hogy nem jöttünk azonnal! - Semmi gond - legyintett Ryman. - Tüdőm, sokáig elhúzódott a takarítás, és kétlem, hogy ilyen kevés alvással sikerült kipihenniük magukat. Nem is tudom, hogy háláljam meg a pluszmunkát! - Talán néhány grupival - vágta rá Shaun, miközben odatelepedett mellém. Amikor sípcsonton rúgtam, feljajdult, de aztán továbbra is megbánás nélkül vigyorgott. - Majd meglátom, mit tehetünk - állt fel a szenátor a székéből, s megkopogtatta az asztalt. Erre a beszélgetés utolsó foszlányai is elhaltak, és minden szem rászegeződött. Még Buffy is befejezte a pötyögést a billentyűzeten. Ryman előrehajolt, tenyérrel az asztalra támaszkodott, és így szólt: - Most, hogy már mind itt vagyunk, szeretném végre megtudni, hogy a pokolba történhetett ez meg? - tette fel a kérdést, anélkül hogy felemelte volna a hangját. - Az elmúlt éjszaka során négy emberünket elveszítettük, akik közül három a bejáratnál őrködött. Talán módosultak a biztonsági előírások? Esetleg lemaradtam egy tárgyalásról, ahol megállapították, hogy a zombik nem is olyan veszélyesek? Az egyik tanácsadó megköszörülte a torkát, és ekképpen felelt: - Uram, úgy tűnik, hogy rövidzárlat keletkezett az előtéri figyelőegységben, és emiatt az ajtók nem reagáltak elég gyorsan, amikor ránk rontottak a... - Beszéljen érthetően ennél az asztalnál, vagy úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet! - dörrent rá a szenátor, mire a szerencsétlen fickó holtfehérre sápadt, és ijedtében elejtette a jegyzeteit. - Elmagyarázná valaki tisztán és érthetően - fordult Ryman újra a megszeppent egybegyűltekhez -, hogy mi történt? - Nem kapcsolt be a riasztó - szólalt meg Buffy, mire mindenki felé kapta a fejét, ő pedig közönyös hangon így folytatta: 125
- Minden peremsávnál riasztó van elhelyezve, és ez most nem működött. - És ez a riasztó egészen pontosan?... - fogott a kérdésbe az egyik tanácsadó, de Chuck Wong a szavába vágott. - Hőérzékeny mozgásszenzor - magyarázta. Feszültnek tűnt, és jó oka volt rá, hiszen ő volt a konvojunk teljes biztonsági rendszerének a tervezője és egyúttal karbantartója. Tudta, ha kiderül, hogy a tragédiát műszaki hiba okozta, ő lesz érte a felelős. - Érzékeli a hőt és a mozgást egyaránt. Egy bizonyos szint fölött, amikor esély van a zombik jelenlétére, megszólal - folytatta feszengve. - Egy teljesen friss példány esetleg becsaphatja a riasztót, de egy egész falka biztosan nem! - vágott közbe Buffy. - Ráadásul voltak köztük olyanok, akik régebben alakultak át! A riasztónak mindenképpen be kellett volna kapcsolnia. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy az hibásodott meg. - Chuck, lenne szíves magyarázatot adni? - Nem tudok, amíg meg nem vizsgálom a berendezést! - Ezt rögtön megoldjuk. Carlos, fogja három emberét, és kísérjék el Chuckot az ellenőrző körútra. Amint megtudtak valamit, azonnal jelentsék! Carlos bólintott, és megindult az ajtó felé. A többi biztonsági őr közül három külön felszólítás nélkül követte. - De szükségem lesz a felszerelésemre is, és... - tiltakozott Chuck. - A felszerelése minden bizonnyal a konvojban van, és mivel éppen oda tartanak, mindent meg fog találni, ami kell - közölte a szenátor ellentmondást nem tűrő hangon, mire a technikus kénytelen volt megadni magát. Felállt, és megindult az ajtó felé - közben láttam, hogy csontsovány keze remeg, mint a kocsonya. - Én is mehetek? - kérdezte Buffy. Ismét minden jelenlevő rámeredt, ő pedig felvillantotta a legmegnyerőbb mosolyát. - Ha lefagy a gép, elég hamar rájövök az okára! Talán nem árt, ha én is ott vagyok, és véleményt mondok! Meg persze az sem árt, ha néhány felvétel is készül közben az utólagos összefoglalóhoz, tettem hozzá magamban. A szenátor kérdőn nézett rám; én bólintottam, s ő csak azután adott választ: 126
- Köszönjük a felajánlását, Miss Meissonier! A csapat bizonyára örömmel veszi, ha csatlakozik. - Majd csörgők - mondta Buffy, lepattant az asztalról, és a többiek után szaladt. - És elmegy - motyogta Shaun. - Csak nem irigykedsz? - Mire, hogy ez a csapat lúzer egy elromlott riasztót bámul? Ugyan, hagyjál már! Majd akkor leszek irigy, ha kiderül, hogy maradtak még odakint zombik! - Értem. Szóval irigy, állapítottam meg, és karba tett kézzel visszafordultam a szenátorhoz. Mit ne mondjak, festett már jobban is. Ahogy az asztalra támaszkodva kissé előrehajolt, mereven kihúzta magát, de azért meglátszott rajta, hogy még annyit sem aludt, mint mi. Haja kócos volt, rosszul begombolt inge gyűrött. Pontosan úgy nézett ki, mint akit váratlan megrázkódtatás ért, és most, miután meghányta-vetette magában a helyzetet, készen áll arra, hogy szembenézzen a kihívással. - Emberek - kezdett újra a beszédbe -, bármi is vezetett idáig, a tények a következők: négy kiváló emberünk meghalt, három potenciális hívünkkel együtt, méghozzá az előválasztások első fordulója előtt. Ez aztán semmi jót nem közvetít rólunk! Nem azt üzenjük vele, hogy „Ha biztonságban akarsz élni, szavazz Rymanre!”, hanem azt, hogy „Ha zombiprédává akarsz válni, szavazz Rymanre!”. Márpedig én nem hagyom, hogy ez váljon az új üzenetünkké, akkor sem, ha az ellenfeleim ezt hozzák ki a történtekből. Mi a tervünk? - nézett körül a teremben. - Nos? forszírozta. - De uram, a bloggerek... - akadékoskodott valaki. - Itt maradnak, és meghallgatják a kis csevegésünket! - teremtette le az illetőt a szenátor. - Épp most próbálunk a dolgok végére járni! Ha elküldjük őket, és maguktól jönnek rá, nem valószínű, hogy jó fényt vet majd ránk a következő írásuk. Tehát munkához láthatnánk? Az egybegyűltek másra sem vártak: a következő negyven percben nem győztük kapkodni a fejünket, csak úgy röpködtek az érvek és az ellenérvek. A szenátor tanácsosai úgy vélték, hogy finomíthatnánk a történteken, a biztonságiak viszont felháborodottan tiltakoztak, azzal, hogy így burkoltan az ő munkájuk tűnne hanyagnak vagy elégtelennek. Mi Shaunnal nem szóltunk közbe; csak hallgatóságként voltunk jelen. A résztvevők, miután belemelegedtek a vitába, meg is 127
feledkeztek róla, hogy ott vagyunk. Egy csoportjuk amellett kardoskodott, hogy a történtekből a lehető legkevesebb szivárogjon ki a hírekbe; ezentúl majd még körültekintőbben gondoskodunk a védelemről, és kész, lépjünk tovább. A másik tábor viszont váltig bizonygatta, hogy csakis őszinte kitárulkozással vehetjük elejét annak, hogy az ellenfelek a maguk javára fordítsák a kellemetlen incidenst. Ugyanakkor egybehangzóan elismerték, hogy az előző napi bejegyzések az oldalunkon jelentősen befolyásolták őket az álláspontjuk kialakításában - anélkül hogy tudták volna, milyen sokan olvasták még őket. Úgy döntöttem, erről hallgatok. Beavatkozás nélkül megfigyelni egy politikai történést sokkal szórakoztatóbb, mint elsőre tűnik. Az egyik tanácsadó épp kirohanásra készült a mai média hátulütőiről, amikor hívást kaptam. Felálltam, és a terem végébe siettem. - Tessék! - Georgia, itt Buffy. Ki tudsz hangosítani? Meglepődtem, mert zaklatottnak, sőt kimondottan idegesnek tűnt, és ez egyáltalán nem vallott rá! Rémület viszont nem csengett a hangjából, így megkönnyebbülhettem, hogy nem támadták meg a zombik vagy a rivális bloggerek. - Persze, Buffy Egy másodperc! Visszatértem az asztalhoz, és két vitatkozó tanácsadó közt a mikrofon felé nyúltam. Tiltakozásukkal mit sem törődve levettem a fülhallgatót, és bedugtam a telefon aljánál elhelyezkedő csatlakozóba. - Miss Mason, mit jelentsen ez? - ráncolta a szenátor a homlokát. - Elnézést, fontos! - szabadkoztam, és megnyomtam a hívás fogadásátjelző gombot. - Mikrofonpróba, mikrofonpróba! - csendült fel Buffy hangja a recsegés közepette. - Sikerült? - Igen, halljuk, Miss Meissonier - felelte Ryman. - Megtudhatnánk, mi az a fontos hír, mi miatt félbe kellett szakítania a tárgyalásunkat? - A külső kerítésnél vagyunk, uram, és amit találtunk, azt feltétlenül jelentenünk kellett! - szólalt meg ezúttal Wong. - Miért, mit találtak, Chuck? Csak azt ne mondja, hogy egy újabb zombifalkát! - Nem, uram, legalábbis egyelőre nem. De a riasztó... - Mi van vele? - Nem miattunk hibásodott meg, uram! - hadarta a technikus, és nem tudta leplezni a megkönnyebbülését. 128
Tökéletes megértettem. A gondatlanságot, ha zombiriasztó berendezésről van szó, a törvény súlyosan bünteti. Eddig ugyan még egyetlen technikust sem ítéltek el ezzel összefüggésben emberölésért, de minden évben több olyan per is folyik, ahol ez a vád. - Elvágták a drótokat! - Elvágták? - hüledezett a szenátor. - Uram, a figyelőberendezés jelzi, hogy észlelte a múlt éjjel betörő zombikat. A vele összeköttetésben álló riasztó azonban nem szólalt meg, mert elvágták a drótokat! - Bárki is volt, ügyes munkát végzett! - jegyezte meg Buffy. - Kívülről semmi nyoma, és miután feltörtük a borítást, kutakodnunk kellett egy darabig az érintkezési hibák után! A szenátor elsápadt, és csüggedten meggörnyedt. - Azt akarja ezzel mondani, hogy szabotázs történt? - Nem egészen, uram - mondta Chuck -, az én embereim közül senki nem lenne képes tönkretenni a riasztót, ami az ő életüket is védi. Semmiképp nem állna érdekükben. - Értem. Akkor hát, Chuck, fejezze be a vizsgálatot, és jöjjön visszajelentést tenni. Miss Meissonier, köszönöm a hívását. Szóljon, ha a továbbiakban szüksége lenne valamire! - Rendben! - hangzott a válasz. - Georgia, a négyes szerveren vagyunk. - Megjegyeztem. Most kilépek! Azzal előrehajoltam, szétkapcsoltam a hívást, majd kihúztam az apró eszközt, és visszaillesztettem a fülemre. Amikor ezzel megvoltam, Rymanre néztem. Szerencsétlen ember úgy nézett ki, mint akit alattomosan, hátulról, keményen megütöttek. Az elidegenítő kontaktlencsém dacára a szemembe nézett, és mintha azt mondta volna, „most ne", alig észrevehetően megrázta a fejét. Megértően bólintottam, és karon fogtam Shaunt. - Szenátor úr, ha lehet, az öcsémmel most távoznánk. A tegnap éjszaka miatt kissé lemaradtunk a munkával. - Mi? - pislogott Shaun. - Természetesen, menjenek csak - mosolyodott el a szenátor, és közben nem is igyekezett leplezni a megkönnyebbülését. - Mr. és Miss Mason, köszönöm, hogy időt szántak ránk. Majd küldök valakit, hogy szóljon önöknek, ha készen állunk az indulásra! - Köszönjük - biccentettem, s magammal húzva továbbra is értetlenül bámuló testvéremet, elhagytam a helyiséget. 129
Odakint Shaun kirántotta a karját a szorításomból, és metsző pillantást vetett rám. - Esetleg volnál szíves megmagyarázni? - Ryman most szembesült vele, hogy valaki szabotálta a tábora védelmét! - feleltem. - Úgysem várhatunk tőlük semmi hasznos infót, amíg nem hagy alább a pánik, márpedig az még napokba is beletelhet! Addig is van feladatunk bőven: összeállítani a videókat, frissíteni az oldalt, és letölteni Buffy felvételét a négyes szerverről! Azt mindenképp meg kell néznünk. - Oké - bólintott Shaun. - Gyerünk! Amikor visszaértünk a szobánkba, a fő terminált átengedtem az öcsémnek, én pedig felraktam tölteni a mobilomat, és munkához láttam. Hangot nem tudtunk ketten egyszerre felvenni, viszont a saját rovatainkba szánt videórészleteket külön-külön is megszerkeszthettük, arról nem is beszélve, hogy a szöveges részeket is gond nélkül megírhattuk. Gyorsan átfutottam azokat az anyagokat, amelyeket Buffy, míg mi Shaunnal a romeltakarításban segédkeztünk, önkényesen közzétett. Mindhárom béta remekelt, különösen Mahir az egészen lényegre törő videójával, és mind a videót, mind a hangalámondásos kommentárját kiválasztotta megvételre három nagyobb hír portál. Az egyik ajánlatra le is csaptam, és engedélyeztem a videó másodközlését. Ilyen esetekre állandó bérszerződésben állapodtunk meg Mahirral, mely alapján negyven százalék jár neki a bevételből, és természetesen a neve feltüntetése. Ez volt az első jelentős riportja - előre örültem, hogy milyen büszke lesz majd. Az értesítéshez, mielőtt elküldtem neki, hozzáfűztem egy gratulációt. Évek óta barátok vagyunk a munkán kívül is, márpedig az sosem árt, ha adunk egy kis biztatást azoknak, akik fontosak számunkra. - Nálad hogy állnak a dolgok? - kérdeztem, miközben egymás melletti ablakokban megnyitottam és időrendi sorrendben lejátszottam a támadásokról készült nyers felvételeket. Pontosan nem is tudtam, hogy mit keresek, de gyanítottam, hogy a válasz valahol itt lesz, ebben az anyagban. Buffy ért a dizájnhoz, Shaun a feszültség fokozásához, és én? Nos, én pedig kiszimatolom a híreket. Tehát szabotázs történt. De miért? És mikor? És hogyan tudta ez a rejtélyes szabotőr úgy elvágni a kábeleket, hogy közben nem került Buffy kameráinak látókörébe? - Beckset átveszem tőled - jelentette ki Shaun. 130
A képernyőjére pillantottam. Azt a jelenetet nézte, amikor épp az utolsó zombival igyekeztünk elbánni. A hangot a bal fülébe dugott fülhallgató közvetítette a látottakhoz. - Irwin akar lenni - mondta az öcsém komoly ábrázattal. - Már hetek óta ezért könyörög. És ez a jelentés, ez nem tudósítóanyag, és ezt, George, te is nagyon jól tudod. Összevontam a szemöldököm, pedig nem ért váratlanul a kérés. Nem terem minden bokorban jó irwin, mégpedig azért nem, mert a kiképzési szakaszban igen magas a halálozási arány. Ha a fertőzöttekkel játszol, már a gyakorlatozás során sem ajánlatos hibázni. - Milyen képesítései vannak? - Szándékosan halogatod a válaszadást? - Nem, csak lehetőséget adok, hogy meggyőzz. Miközben így évődtünk, a felvételeket valós idejű lejátszásra állítottam be, ami azt jelentette, hogy az egyes helyszíneken készült videók szünetelnek, amíg a többi utol nem éri őket. A bejárati kamerák felvételeiből több szakasz is hiányzott, míg a kerítésnél lezajlott események szinte hiánytalanul megvoltak. Az arcom önkéntelenül is megvonaglott, mert a tántorgó fertőzöttek közt felismertem a kampánygyűlés egyik résztvevőjét. Nem kellett külön hangfájl ahhoz, hogy kitaláljam Tyrone szavait: kérte a nőt, hogy álljon meg, és adja át az iratait. De az csak jött tovább, mint aki se lát, se hall. - Rebecca Atherton, huszonkét éves, a New York-i egyetemen szerzett filmszakos BA-diplomát. Hat hónapja kapott a korábbi B-20-as helyett A-20-as engedélyt, a sikeres lövészeti vizsga után. Jövő hónapban már az A-18-asért folyamodik. Utóbbival már egyedül is be lehet lépni egy 4-es szintű veszélyességi zónába. - Ha elviszed, a következő egy évben továbbra is hatszázalékos részesedésre tartok igényt a tudósításai bevételeiből. A fertőzött nő belemélyesztette a fogát Tyrone alkarjába. Az őr hang nélkül felsikoltott, és golyót lőtt a zombi fejébe. De már késő volt, Tyrone sorsa megpecsételődött. - Három százalék - alkudozott Shaun. - Megegyeztünk - bólintottam, és továbbra sem vettem le a szemem a monitorról. - Küldj neki ajánlatot. Ha elfogadja, viheted! Tyrone a karját szorongatta, és megingó léptekkel körözött. A kétségbeesett Tracy parancsot adott ki, mire Carlos megfordult, és 131
elszaladt a konvojba segítségért. Ezért maradt életben: mert elfutott. Ő, egy erős, kemény ember, elfutott - el tudtam képzelni, milyen nyomorultul érezheti magát emiatt. - George? Mi van veled? - csodálkozott Shaun. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen beleegyezel! Válasz helyett kihúztam a fejhallgatót, mire a felvétel hangja betöltötte a szobát. - Ó, istenem, Tracy, istenem, istenem! - hadarta eszét vesztve Tyrone. A háttérből erősödött a nyögdécselés, a fertőzöttek egyre csak jöttek és jöttek, a kapu pedig továbbra is nyitva állt. - Hallgass már el, inkább segíts becsukni ezt a szart! - rivallt a sérült őrre a társa, és két kézzel megragadta a súlyos kaput. Tyrone rövid habozás után engedelmeskedett, de igyekezett a lehető legtávolabb tartani a kezét a nőtől. Helyesen tette: tudta, ha Tracy nem kerül érintkezésbe az aktív vírusokkal, akkor rajta nem fognak kiütközni a tünetek; neki magának pedig, köszönhetően nagy termetének, még marad annyi ideje az átváltozásig, hogy becsukják a kaput - a nő majd utána is ráér távolabbra küldeni, és golyót röpíteni a fejébe. Nem lesz szép látvány, de a szükséges óvintézkedések ritkán azok. A felvétel itt ugrott egyet: a következő kép már a vértócsában elterült Tyrone-t mutatta, és a sikoltozó Tracyt, amint egymaga küzd egy zombival, aki már elkezdte rágcsálni a nyakát. Hiába csukták be a kaput, hat zombit láttunk, egy a nővel bánt el, három közeledett, kettő pedig tántorogva megindult a konvoj felé. - Állítsd meg! - szólt rám Shaun megdermedve. Amikor teljesítettem a kérését, így szólt: - Tekerd vissza oda, ahol ugrott! Ismét megnyomtam egy gombot, és az üres résznél megállítottam a felvételt. Ott nyomtam egy pause-t, és kérdőn néztem az öcsémre. Ő azonban nem fordult felém. - Játszd innen újra, de lassítva! - Jó, de mi... - Csináld már! Magyarázatot hiába vártam, így tettem, amit mondott. A felvétel ismét elindult, de az előbbinél lassabban. Shaun feszülten figyelte, majd egy ponton felkiáltott: - Állj! 132
A kimerevített képen Tyrone holtan hevert a földön, a zombik csoszogva közeledtek, Tracy pedig sikolyra nyitotta a száját. Shaun vádló mozdulattal Tracy lábára szegezte az ujját. - Azért nem futott el, mert nem tudott! - kiáltott fel. - Nézd meg, valaki térdkalácson lőtte! - Micsoda? - hunyorogtam a képernyőre. - Nem látom. - Akkor vedd ki azt az átkozott kontaktlencsét, és próbáld meg még egyszer! Hátrahajtottam a fejemet, és a mutatóujjam hegyével kivettem a jobb szememből a lencsét. Vártam egy kicsit, majd lehunytam a bal szememet, és újra, tüzetesen, megfigyeltem a monitoron kimerevített képet. Így, hogy ismét láttam a halványabb fényben is, már nehéz lett volna nem észrevenni a vörös foltot Tracy lábán, meg azt, ahogy a vér, a váratlan becsapódás hatására, szerteszét fröccsen a fehér hótakarón. - Rálőttek - állapítottam meg, miután kiegyenesedtem. - Méghozzá a kimaradt rész alatt! - tette hozzá Shaun elszoruló hangon. Amikor ránéztem, elfordult, és a kézfejével megdörzsölte a szemét. - Basszus, George! Csak azért vállalta ezt a munkát, hogy jól nézzen ki az önéletrajzában! - Tudom, Shaun, tudom - bólogattam. Vigasztalón a vállára tettem a kezem, miközben még mindig a megállított felvételt néztem, amelyen Tracy hiábavaló küzdelmet folytatott a már elveszített életéért. - A végére járunk ennek. Megígérem!
# Suhannak felénk a nyughatatlan holtak, Üres szavakból szőtt temetői lepelben, A mennyben a trombiták harsannak, Kihuny a remény minden kebelben. Ártatlanságunk mindhiába, Csak a végeérhetetlen fagy marad. Mindazért, mit elvesztettünk. Az üdvösség nem sok vigaszt ad. („EAKLY , OKLAHOMA ” - RÉSZLET . ELSŐ MEGJELENÉS : BUFFY M EISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL ” CÍMŰ BLOGJÁBAN , 2040. FEBRUÁR 11.) 133
Tíz
K
özeledett a szuperkedd, de a szenátor csapatában gyászos hangulat uralkodott. Alig pár óra választott el minket attól a pillanattól, amikor vagy teljes gőzzel megindulhatunk a célegyenesbe, vagy kénytelenek leszünk megállni, és elhagyni a pályát; de az ilyenkor megszokott felbolydult méhkas helyett a konvoj inkább egy temetőre hasonlított. Az őrök megháromszorozták az eddig is szigorú biztonsági készültséget, és egyedül senki nem merte elhagyni a tábor területét. Még a tanácsosok is kezdtek begolyózni, és a közvetlen feladataikat leszámítva vaknak tettették magukat. Mindent összevetve, nyomasztó volt a légkör. A konvoj a jelölőgyűlés helyszínétől három háztömbnyire táborozott le, egy középiskola használaton kívüli focipályáján - a Feltámadás óta már túl veszélyessé váltak a szabadtéri sportok. A hely épp megfelelt számunkra: rendelkezésre állt áram, folyó víz, na meg sima terep, ahol gond nélkül fel lehetett húzni a kerítést, és semmi nem állt a kamerák útjában. Annyian akartak Oklahoma Citybe látogatni a rendezvényre, hogy félóránként biztonságos buszokat kellett indítani a jelölőgyűlés helyszínére, a legkorszerűbb tesztelőegységekkel, valamint állig felfegyverzett őrökkel. Miután az öcsémmel visszanéztük a felvételt, és felfedeztük rajta a turpisságot, átadtuk a biztonsági személyzetnek; ők két nappal később megerősítették, hogy Tracy McNallyt a támadás során orvul térdkalácson lőtték. Ez, a riasztóberendezésekben elvágott drótokkal együtt, minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy ami történt, egy esetlenül kivitelezett merénylet volt. A konvoj addigra indulásra készen állt, és olyan benyomásom támadt, hogy most aztán a maradék jókedvünket is hátrahagyjuk. Aki „esetlenül kivitelezettnek” minősítette a merényletet, nem volt más, mint Shaun. Amikor a szenátor rákérdezett, hogy ezt hogy érti, az öcsém csak vállat vont:
134
- Elvégre ön életben maradt. A szenátort ez sem vigasztalta túlzottan, de azért helyt adott az érvnek. Ha néhány zombival több érkezik, vagy nemcsak Tracyt teszik menekülésképtelenné az őrök közül, akkor a néhány halálos áldozat helyett az egész csapat odaveszhetett volna. Tehát, következtettünk, vagy nem is a merénylet volt az igazi cél, vagy ha mégis, nagyon rosszul tervezték meg. Az első opciót hamar ejtettük, hiszen fertőzötteket küldtek ránk! Persze már másnak is eszébe jutott, hogy zombikat vessen be az ellenségeivel szemben, ám ennek vonzereje jelentősen lecsökkent a 2026-os Raskin-Watts-eset óta, melynek nyomán törvénybe foglalták, hogy az, aki a Kellis-Amberlee-t fegyverként használja, terroristának minősül. És ugyan mi értelme van olyan lomha és nehezen fegyelmezhető ..katonákat” alkalmazni, mint a zombik, ha nemcsak hogy kétséges velük a siker, de a manőverért még halálbüntetés is jár? Kiderült, hogy a szabotőrök a biztonsági berendezések közül egyedül a riasztókat rongálták meg. A kapunál felszerelt kamerák felvételeit megfigyelve bebizonyosodott, hogy a hiányos részeket egy szándékos EMP-kisülés okozta, amit olyan ügyesen lokalizáltak az elkövetők, hogy csak egy bizonyos hatósugárban zavarta meg a kamerák működését, és Buffy szenzorainak többségét sikeresen elkerülte. Az ehhez szükséges felszerelés bármelyik RadioShack áruházban beszerezhető. Könnyen szállítható, eldobható, és teljességei lenyomozhatatlan. A szenátor emberei az incidens óta mást sem csináltak, mint bizonyítékok után kutattak, de még annyi információmorzsát sem sikerült összekaparniuk, hogy legalább sejthessük a válaszokat. Azoktól az idő elteltével inkább egyre csak távolodtunk, ahogy a nyomok kezdtek kihűlni. Ki akarná megölni a szenátort? Talán könnyebb lenne felsorolni azokat, akik nem akarják. Peter Ryman szinte a semmiből jött, és váratlan gyorsaságai került az elnöki posztért folyó verseny élvonalába. A hivatalos jelölőgyűlésig persze még semmi sem volt biztos, de akkor sem lehetett tagadni, hogy nyerésre áll: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből megszerezte számos potenciális szavazó bizalmát, és a többség szimpatizált a nézeteivel. A merész lépés, hogy a kampánykörútjára bloggereket is meghívott, szintén jót tett a megítélésének, különösen a harmincöt év alattiak körében. A többi jelöltnek elég sok idő kellett, amíg végre kapcsolt, és utána meg nem győztek kapkodni, hogy pótolják a mulasztást. Két bétánk már az Eaklyben történtek után mindössze egy héttel ajánlatot kapott rivális 135
politikusoktól, de nézetkülönbségekre hivatkozva mindketten visszautasították, és maradtak nálunk. Elvégre győztes hajó fedélzetéről miért szálltak volna le? Ryman szenátor a népszerűsége mellett fotogén volt, szimpatikus fellépésű, és semmilyen botrány nem bukkant elő a múltjából, így jól illett a Republikánus Pártba. Alig akad olyan, aki ilyen magasra felkapaszkodik a politikában, és mégis tiszta marad, de Rymannel, úgy tűnt, mégis ez a helyzet. Komolyan, a legnagyobb skandalum, amit találtam vele kapcsolatban, az, hogy a legidősebb lánya, Rebecca a házasságkötés után hat hónapra született. Ennyi. Tényleg úgy tűnt, hogy ő egy nagyra nőtt, vidám cserkész, aki egy szép napon elhatározta, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz. Nem tagja egyetlen érdekcsoportnak sem. Annak ellenére, hogy a felesége lovakat tenyészt, ő maga Mason törvényét támogatja - amivel persze nem lopta be magát az állatjogi szervezetek szívébe -, egyúttal azonban ellenzi a korlátozásmentes vadászatot és az erdőirtást - emiatt a militáns, radikális csoportoknak sem kedvence. Nem prédikál a kárhozatról, de amellett sem kardoskodik, hogy a Feltámadás utáni világban a szekuláris humanizmus az egyetlen járható út. Még arra sem sikerült bizonyítékot találnom, hogy a kampányát valamely dohánygyár szponzorálná, pedig manapság ez teljesen általános. Miután a tüdőrák többé nem fenyegette az ügyfelek egészségét, a dohánygyárak a politikai kampányok fő szponzoraivá léptek elő. A dohányzás a rák ellenszerének felfedezése után még nagyobb üzletté vált. Tehát, következtettem, Peter Ryman halála sokaknak jól jönne. Ezek után nem csoda, hogy az előválasztások közeledtével egyre komorabb hangulat lett úrrá a konvoj lakóin. Az első hat hét vidámsága semmivé lett; a kedélyes emberek helyett mindenfelé csak kifejezéstelen arcú, munkájukat megszállott szigorral végző biztonsági őrök állták el az utat, akik, ha olyan kedvük volt, még a mellékhelyiségből kijövőket is nyakon csípték egy vérvizsgálat erejéig. Buffy viszonylag jól viselte a változásokat - elvonult a furgonba, vagy Chuckkal és csapatával múlatta az időt a biztonságiak raktárában Shaun és én ellenben majd bediliztünk! Mindkettőnknek megvan a sajátos módja, ahogyan megbirkózunk az őrülettel. Ezért aztán mire eljött a szuperkedd, az öcsémnek hűlt helye volt: nekivágott az összes irwinnel, aki a környékén élt és mozgott, hogy zaklatható élőholtak után nézzen; én pedig hagytam, hogy úgy hat tucat másik, igen feszültnek tűnő riporterrel együtt 136
bezsúfoljanak egy buszba, amivel eldöcögünk a jelölőgyűlés helyszínére. Nem is tudom, mire föl aggódtak annyira a többiek: minden egyes felszállónak kétszer is ellenőrizték a vérét és háromszor a sajtóbelépőjét. Arra, hogy útközben járvány tör ki, legfeljebb abban az esetben lehetett számítani, ha egy különösen gyenge idegzetű utas a szokatlan tömeg okozta feszültség miatt szívrohamban elhalálozik, és megkezdi az átváltozást. Utolsóként egy feltűnően Ideges fickó kászálódott fel, az alulra felvett golyóálló mellénytől eldeformálódott ingben. A sofőr ezután becsukta az ajtót, és elkiáltotta magát: - A busz megtelt! Indulunk a jelölőgyűlésre! Az utazóközönség gyér tapssal nyugtázta a bejelentést. A többség időközben már rég a pályaelhagyáson törte a fejét - most szembesültek igazán azzal, hogy a tudósítószakma mivel is jár: jé, nahát, emberek közé kell menni! Ha esetleg úgy tűnne, hogy nem tisztelem a kollégáimat, annak az az oka, hogy ez többnyire így is van. Minden egyes Dennis Stahlra, aki veszi a fáradságot, hogy személyesen utánajárjon a történetnek, jut négy olyan „riporter”, aki megelégszik annyival, hogy mások felvételeiből üt össze valamit, vagy telefonon készít interjút, s ha lehet, soha ki nem dugja az orrát az otthona falai közül. Van például egy elég népszerű hírportál, a Górcső Alatt, ami éppen azzal reklámozza magát, hogy ők aztán igazán „objektívek”, mert egyetlen tudósítójuk se megy ki a terepre. Egyik sem rendelkezik A szintű engedéllyel, és ezt úgy adják elő, mintha olyan nagy büszkeség lenne; ahogyan az is, hogy távol tartják magukat az események helyszínétől. Ha a paparazzóknak van valamilyen hasznuk, akkor az az, hogy megakadályozzák e hozzáállás túlzott elterjedését. A félelem meghülyíti az embereket, és a Kellis-Amberlee már vagy húsz éve ijesztgeti a világot. Szokványos esetben előbb-utóbb eljön egy pont, amikor túltesszük magunkat a félelmen, és a megszokott mederben folytatjuk az életünket; de sok ember újabban erre már képtelen. A vérvizsgálatoktól a bekerített lakótömbökig minden azt mutatja, hogy napjainkban felvirágzott a félelem kultusza, és már nem nyerhetjük el a korábbi megnyugvást. A buszút alatt szinte egy szó sem hangzott el; a fojtott csendet csak a kalibráló szerkezetek pityegése törte meg, amikor átléptünk egy-egy más besorolású biztonsági zónába. A drót nélküli technológia mára elérte azt a fejlettségi fokot, hogy talán csak az esőerdőben vagy a jéghegyek között, de az is lehet, hogy csak a fel nem térképezett vizek 137
fölött nincs térerő. A magáncélú titkosítás és az adatvédelmi kódolás azonban hasonló tempóban haladt, és ez oda vezetett, hogy a legtöbb helyszínen hiába volt netszolgáltatás, a megfelelő biztonsági kódok ismerete nélkül nem lehetett hozzáférni. Az ismert telefontársaságok szolgáltatásaiba elvileg senki nem tud bezavarni, de egy-két túlbuzgó biztonsági őr azért képes addig ügyeskedni, amíg a vészhívásokon kívül semmi más nem lesz elérhető. Játszi könnyedséggel ki lehetett szúrni a szabadúszó újságírókat a tömegben: ők voltak azok, akik egyenletes ritmusban doboltak a digitális személyi asszisztensükkel a tenyerükön, mintha ettől valami csoda folytán megjelennének a képernyőn a jelölőgyűlésbe való bejutáshoz szükséges biztonsági kódok. A szemfüles technikusoknak hála, ez a módszer eddig még senkinek nem vált be, de a szabadúszók még akkor is néma elszántsággal kínozták szerencsétlen eszközeiket, amikor megérkeztünk a célhoz. A buszmegállót egy föld alatti parkolóban helyezték el, egy jól belátható, erősen megvilágított ponton, egyenlő távolságra a bejárattól és a kijárattól egyaránt. Amikor a busz közeledett, a kapu felemelkedett, és miután behajtottunk, leereszkedett. A biztonsági előírásoknak megfelelően megszakítók akadályozták meg, hogy a bejárati és a kijárati kapu egyszerre kinyíljon; a belső riasztókkal pedig szükség esetén mindkettőt le lehetett zárni. Hiába, a modern technikától egyáltalán nem áll távol a „halál-csapda” - a lehetségesen elérhető cél a halálesetek minimalizálása, nem a teljes kiiktatásuk. Amikor a busz ajtói kinyíltak, marcona tekintetű biztonsági őrök közelítették meg a járművet, tesztelőegységeket lobogtatva. Elfojtottam egy nyögést, majd leszálltam, megigazítottam a válltáskámat, és az első szabad őr felé nyújtottam a kezem. Az rácsúsztatta az egységet, és lecsapta a tetejét. - Sajtóbelépőt - szólt kurtán. - Georgia Mason, Világvége Afterparty - közöltem, majd lecsíptettem a pólómról a beléptetőkártyát, és átnyújtottam. - Ryman szenátor csapatával érkeztem. Az őr a derekára erősített szkennerbe dugta a kártyát, amit a gép egy pittyenés után valódinak minősített és visszaadott. A tesztelőegység diódája zölden világított ugyan, de vibrált. - Kérem, Ms. Mason, vegye le a napszemüvegét! - hangzott a felszólítás. Nagyszerű. A hiperérzékeny modern tesztelőegységek egy részét összezavarja a retinális KA miatt megnövekedett inaktív vírusszám. 138
Semmi kedvem nem volt kitenni a szemem a mélygarázs vakító fényének, de valahogy ahhoz sem fűlt a fogam, hogy biztonsági óvintézkedés gyanánt lelőjenek. így hát levettem a napszemüvegem, és leküzdöttem a késztetést, hogy szorosan behunyjam a szemem. Az őr közel hajolt az arcomhoz, és tüzetes tanulmányozás után kijelentette: - Retinális Kellis-Amberlee. Van magánál egészségügyi kártya? - Igen - bólintottam. Aki betegség miatt megnövekedett vírusszámmal rendelkezik, sehova nem megy egészségügyi kártya nélkül, ha kedves az élete, így hát előhalásztam a táskámból, és azt is átadtam. Az őr a tesztelőegység hátuljánál levő résbe dugta, mire a zöld fény abbahagyta a vibrálást, sárgára váltott, végül - jelezve, hogy a vírusszintem a normál tartományon belül van, és nem jelentek veszélyt a környezetemre - stabil zöldben állapodott meg. - Köszönöm az együttműködését! Azzal visszakaptam a kártyámat. Eltettem, és végre visszavehettem a napszemüvegemet. - A kollégái is jönnek? - hangzott a kérdés. - Ma nem - feleltem. A sajtóbelépőm ellenőrzése alkalmával az őr mindent megtudhatott a csapatunkról: mikor alakultunk, mivel foglalkozunk, milyenek az értékeléseink, beidéztek-e minket valaha a bíróságra valótlan tudósításért vagy rágalmazásért, és persze azt is, hogy hányan tartunk most a szenátorral. - És megmondaná, kérem, hol van a?... - Az információs bódé az első emeleten balra található - vágott az őr a szavamba, és már fordult is a mögöttem várakozó újságíróhoz. Szóval úgy kezelnek minket, mint a munkadarabokat a futószalagon, dohogtam magamban. Nem valami szívélyes fogadtatás, de el kell ismerni, praktikus megoldás. így hát megadón (és abban a reményben, hogy mielőbb találok egy mosdót) beléptem az üvegajtón át az épületbe. Az iménti fénytől már káprázott a szemem, és tudtam, ha nem veszek be belátható időn belül néhány fájdalomcsillapítót, hamarosan kitör rajtam a migrén. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen fejgörccsel átküszködni magam a napon, és úgy beszélgetni a politikusokkal meg a riporterkollégákkal. A légkondicionáló a maximumon működött, pedig Oklahoma államban voltunk, februárban! Hogy miért árasztották el a belteret ilyen sarkvidéki hideggel, annak világos oka volt: az épület zsúfolásig 139
megtelt. A Feltámadás óta mindenki, aki életben akart maradni, bezárkózott, és kínosan kerülte embertársait, de bizonyos eseményekhez továbbra is szükség volt a személyes találkozásokra ilyenek voltak például a politikai nagygyűlések. Az ezeken megjelenők száma egyre nőtt, miközben más, jelentéktelenebb rendezvényeken mind kevesebben voltak. Elég egy tíz-húsz fős társaság, és kész a fertőzésveszély - de nincs mit tenni, az ember társas lény, és néha kell valami jó kifogás, hogy kiélhesse ezt a hajlamát. A Feltámadás előtt a szuperkedd nagy szám volt. Manapság? Valóságos cirkusz! A szokásos politikai frakciókon és egyéb érdekcsoportokon kívül vannak bemutatótermek, valamint szolgáltatók és árusok bódéiból álló zsibvásár. „Szavazd meg a következő elnökjelöltet, aztán vegyél egy új edzőcipőt! Nyugodt lehetsz, minden jelenlevő vérvizsgálaton esett át, így csak lazíts, és érezd jól magad!” A hirtelen megcsapó hideg és a hozzám préselődő számtalan test melegének émelyítő elegye hamarosan lüktető fejfájást eredményezett. Leszegett vállal törtem át magam a tömegen a mozgólépcső irányába - untam már ezt az állatkertet -, és bíztam benne, hogy az információs standnál majd felvilágosítást kapok mind a mosdó, mind a sajtósok számára fenntartott helyszín hollétéről. Sokkal nehezebb volt a tervet megvalósítani, mint kieszelni percekig hiába kapálóztam az árral szemben a képviselők, kereskedők, szavazók és a kis kaland kedvéért a biztonsági procedúrát is vígan elviselő bámészkodók végeláthatatlan tengerében. Amikor kifulladva mégis elértem a mozgólépcsőt, úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha az életem múlna rajta. Úgy gondolom, az átlagos amerikai polgár, a maga megszállott bujkálási hajlamával, már túlreagálja a kialakult helyzetet; de emellett azt el kell ismernem, hogy azon nemzedék szemében, amelyhez én is tartozom, tizenöt ember már nagy tömegnek számít. A nálam idősebbek néha nosztalgikusan mesélnek hat-hétszáz fős gyűlésekről is - na, az ilyesmi nekem abszolút idegen és bizarr! Én már nem ebben nőttem fel - ennyi ember összezsúfolva egy helyen, legyen bár az a hely egy olyan tágas épület is, mint Oklahoma City Konferenciaközpontja, egyszerűen ijesztő és nyomasztó! Ahogy elnéztem a tömeget, úgy tűnt, nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Leszámítva a személyzet tagjait, akik egyik-másik kiállító egyenruháját viselték, én voltam a legfiatalabb. Én még mindig jobban viselem a tömeget, mint más korombeliek - mert 140
hozzászoktattam magam, és a paparazzók is nagy segítségemre voltak ebben. Műszaki kurzusokra jártam, és tudományos értekezletekre, ahol szintén sokan gyűltek össze. De ha nem állt volna mögöttem ez a többéves tapasztalat, és úgy lépek be a konferenciaközpontba, valószínűleg néhány másodperc elteltével eszelősen sikoltozva menekülök kifelé, melynek következtében a biztonságiak azt hiszik, hogy odabent kitört a járvány, így mindannyiunkat bezárnak és megölnek. Ez vagyok én, az örök optimista. Amikor leléptem a mozgólépcsőről, rögtön megláttam az információs bódét, egy színes nyolcszög formájában, melyet cigarettát osztogató, ledér öltözetű hölgyek álltak körül. Miközben utat törtem mellettük, vagy három felém nyújtott dobozt utasítottam vissza, és hunyorogva igyekeztem kiigazodni a központ térképén. - Szóval, „ön itt áll” - motyogtam. - Remek, magamat már megtaláltam. De ivókút, az vajon hol lehet? - Nem dohányzik? - szólított meg valaki hirtelen. Amikor megfordultam, nem mást pillantottam meg, mint Dennis Stahlt az Eakly Timestól. Mosolygott, és enyhén gyűrött zakója hajtókáján sajtóbelépő-kártyát viselt. - Olyan ismerősnek tűnt! - Nahát, Mr. Stahl! - vontam fel a szemöldökömet. - Nem számítottam rá, hogy itt találom. - Újságíróként ne lennék itt? - csodálkozott. - Nem erről van szó, hanem arról, hogy Észak-Amerika teljes népessége ide tömörült, és nyomkövető nélkül a saját öcsémet se találnám meg! - Sokan összegyűltünk, az biztos! - nevetett fel Mr. Stahl. Az egyik hosztesz kapott az alkalmon, és egy doboz cigarettát nyomott a kezébe. A férfi kétkedve nézte a váratlan ajándékot, majd felém nyújtotta: - Rágyújt? - Köszönöm, de nem dohányzom. - Miért nem? - billentette Stahl oldalra a fejét. - A cigaretta teljessé tenné az „ide süssetek, én vagyok a betonkemény, megvesztegethetetlen tudósító” imázsát. Látva szúrós tekintetemet, így folytatta: - Ugyan már, Ms. Mason! Hiszen feketét visel, hagyományos kézi diktafont hord magánál - megjegyzem, már évek óta nem láttam ilyet 141
senkinél! -, és soha nem veszi le a napszemüvegét! Csak nem hiszi, hogy nem jövök rá, mit akar közvetíteni magáról? - Először is - kezdtem a tiltakozást -, retinális KA-m van, így a napszemüveg orvosi előírás. Továbbá... - Itt elhallgattam, és elmosolyodtam. - Rendben, lebuktam. Valóban image. De akkor sem dohányzom. És meg tudná mondani, merre van itt a mosdó? Vízre van szükségem, mielőbb! - Nos, én már három teljes órája itt vagyok, de mosdót még egyet sem láttam - tárta szét a kezét Mr. Stahl. - Ugyanakkor a bódék közt felfedeztem egy eldugott kávézót - ha megengedi, szívesen odakísérem! - Ha árulnak ásványvizet is, benne vagyok! - bólintottam, miközben elhessegettem a sokadik hoszteszt, a cigarettájával együtt. Mr. Stahl megindult, határozottan törte az utat, én pedig megkönnyebbülten lépdeltem a nyomában. - Biztosan van víz vagy valami üdítő - mondta. - Cserébe újra feltenném kérdést: miért nem dohányzik? Hiszen amilyen hatást elérne vele, feltenné a pontot az i-re! Talán valami személyes ok áll a háttérben? - Jól jön a teljes tüdőkapacitás, ha futni kell az élőholtak elől - feleltem pléhpofával. Mr. Stahl a homlokát ráncolta, én meg csak a vállam vonogattam. - Komolyan beszélek! A rák veszélye elmúlt, az igaz, de a dohányzás tüdőtágulatot továbbra is okozhat, és semmi kedvem a zombik martalékává válni, csak mert vagány hatást akartam kelteni! Emellett a füst megzavarhatja az érzékenyebb elektronikus eszközök működését, márpedig a terepen anélkül is lehet épp elég baj, ami meg nem hiányzik! - Hűha! És én még nagy naivan azt hittem, hogy ha kiiktatjuk a rákot, visszatérnek a régi szép idők, amikor minden valamirevaló riporter elszívott vagy nyolc dobozzal naponta! A kereskedők bódéinál lehetett kapni mindent, mi szemszájnak ingere, a liofilizált élelmiszertől, mely garantáltan megőrzi a minőségét egy esetleges ostrom ideje alatt is, a cseppfertőzéssel szemben különleges védelemmel ellátott középkori páncélzatig. De ha a kedves vevő könnyed szórakozásra vágyott, válogathatott az autók, a hajápoló szerek és a legkülönbözőbb gyerekjátékok közt - utóbbiak közül, be kell vallanom, szinte leküzdhetetlen vonzalom támadt bennem a Mattel standjánál kínált Városi Túlélő Barbie iránt, amely machetét és tesztelő-egységet tartott a kezében. 142
- És persze minden valamirevaló újságírót olyan szülőkkel áldott meg a sors, akik nem bánják, hogy otthon él a nyakukon, és telefüstöli a lakást! - feleltem. - És maga? Maga sem gyújt rá, ahogy látom. - Asztmás vagyok - felelte Mr. Stahl. - Éppenséggel dohányozhatnék, ha akarnék, de akkor fennállna az esélye, hogy egy szép napon mellkasra szorított kézzel összeesem az utcán, és az már nem olyan jó móka. Ott a Starbucks! - mutatott közben a keresett kávézóra. - És ön mi járatban van? - Csak a szokásos: mindenüvé követem a szenátort, mint a kiscica a madzagot. És maga? - Hasonló, bár nem ennyire konkrét ügyben. A kávézónál nem állt sor, csak három unott képű kiszolgáló támasztotta a pultot, és igyekeztek úgy tenni, mintha nagy elfoglaltságukban észre se vennének minket. - Egy nagy adag feketét kérek, elvitelre! - szólt rájuk Mr. Stahl. A fickók kelletlenül összenéztek, de valószínűleg aznapra már elegük volt abból, hogy a sajtosokkal vitatkozzanak, mert az egyik nagy nehezen megmozdult, és nekiveselkedett a kávékitöltés megerőltető műveletének. - Önnek mit kérhetek? - fordult hozzám Dennis. - Csak egy üveg vizet, köszönöm. - Rendben! Amikor kész lett a kávé, fogta, átnyújtotta nekem a vizemet, a pultosnak pedig a hitelkártyáját. - Mennyivel tartozom? - kotorásztam a zsebemben apró után. - Hagyja csak! S azzal visszavette a kártyáját, majd kinézett egy távolabb lévő üres asztalt. Követtem, és leültem vele szemben. Kedélyesen rám mosolygott. - Fogadja el hálám jeléül, amiért az az aprócska incidens, ami az önök táborában esett meg a választási gyűlés után, olyan szépen megdobta az értékeléseimet! Emlékszik? - Hogyne emlékeznék... S azzal elővettem az erős, csak receptre kapható fájdalomcsillapítót, és a hüvelykujjammal lepattintottam az üveg tetejét. - Az az „aprócska incidens” már hetek óta rátelepszik az egész életemre! - panaszoltam. - És elárulna néhány szaftos részletet egy régi barátnak? - csillant fel Stahl szeme. 143
A tényt, hogy szabotálták a riasztót, végül nem tudtuk eltitkolni. Még ha meg is próbálkoztunk volna vele, az áldozatok családtagjai pert indíthattak volna ellenünk, amiért ilyen fontos információt elhallgattunk egy ilyen súlyos bűncselekmény ügyében. - Semmi olyat nem tudok mondani, amit a sajtó már ne hí-resztelt volna el - ráztam a fejem. - Eh, ez a sok túlbuzgó firkász... - legyintett Mr. Stahl, és nagyot kortyolt a kávéjából. - Komolyra fordítva a szót, mi a helyzet most a táborukban? Helyrejöttek már a dolgok? - Nagyjából - feleltem, majd kiráztam az üvegből négy tablettát a tenyerembe, és vízzel lenyeltem. Amikor befejeztem, hozzátettem: - Feszült még a hangulat, de már kezdenek csillapodni a kedélyek. Ugyanakkor megnehezíti a dolgot, hogy nincs semmi támpontunk arra nézve, kik lehettek a szabotőrök. Gondolhatja, ez azért okoz némi belső feszültséget. - El tudom képzelni - sóhajtott Mr. Stahl. - Akárki is volt, gondosan eltüntette a nyomokat. - És jó oka is volt rá. Emberek haltak meg! Ami azt jelenti, hogy az illető gyilkosságot követett el, így a Raskin-Watts alapján tárgyalhatják az ügyét. Persze a terroristák, amikor elkövetik a tetteiket, nem számolnak azzal, hogy el is kaphatják őket. Újabb adagot ittam a vízből, és vártam, hogy hasson a gyógyszer. - Tudom - bólintott Dennis, és az ajka egészen elvékonyodott. - Carl Boucher egy felvágós, nagyképű alak volt, de arra még ő sem szolgált rá, hogy így kelljen meghalnia! Senki sem érdemel ilyet, se a jó, se a rossz emberek! Nos - tolta hátra hirtelen a székét -, most vissza kell térnem a stábomhoz! Fél óra múlva interjút készítünk Wagmannel, márpedig ő szereti, ha a csapata fürge és pontos. Vigyázzon magára, Miss Mason, jó? - Igyekszem - bólintottam. - Tudja az e-mail címemet. - Majd tartjuk a kapcsolatot - ígérte, s azzal sarkon fordult. A következő pillanatban már el is nyelte a tömeg, egyszerűen nyoma veszett. Én még jó ideig ülve maradtam, elkortyolgattam a maradék vizemet, és nézelődtem. A forgatag körülöttem egyfajta átmenetnek tűnt a jelmezbál és a diákegyleti parti között; voltak ott különböző korú, minden rendű s rangú emberek a legváltozatosabb frakciók színeiben, és mind jól ki akarta szórakozni magát, mielőtt kénytelenkelletlen visszatér a kevésbé biztonságos környezetébe. A plafonról 144
függő táblák mutatták a helyes irányt azoknak, akik a régi, fizikai úton kívánták leadni a szavazatukat a korszerű elektronikus megoldás helyett, amihez még otthonról sem kellett kimozdulni. Abból ítélve, hogy a legtöbb jelenlevő rá se hederített ezekre az irányjelzőkre, tudhattam, hogy már azelőtt leadták otthonról, az interneten keresztül a szavazatukat, hogy egyáltalán elindultak volna a jelölőgyűlésre. A hagyományos szavazócédula, a fülkével együtt, ma már inkább csak érdekességszámba megy, de mivel a törvény szigorúan fenntartja az ily módon történő voksolás jogát azok számára, akik továbbra is ezt kívánják, még nem szüntették be. És ennek az a következménye, hogy a választások végleges eredményére állandóan várni kell, mert addig nem hirdetnek eredményt, amíg a papíralapú szavazatokat is meg nem számlálták, még akkor sem, ha a választópolgárok kilencvenöt százaléka az elektronikus utat választotta. Nemcsak a dohánygyárak használták ki a közszemlére tett női test időtálló eladásnövelő hatását. Az éppen csak bikiniben pompázó, mosolygó lányok fel s alá járkáltak a tömegben, és politikai szlogenekkel díszített jelvényeket és zászlócskákat osztogattak mindenkinek, akit csak értek. A szajrénak több mint fele a kukában vagy a földön végezte. Amelyek nem jutottak erre a sorsra, azok, ahogy észrevettem, vagy Ryman szenátor, vagy a legkomolyabb ellenfelének tűnő Taté kormányzó nevét hirdették. Wagman képviselőasszony, aki mindent egy lapra tett fel, elevickélt ugyan idáig, de most már az a szóbeszéd járta, hogy ennél magasabbra hiába is akar törni. A pornósztár külső sok mindenre elég, a Fehér Házba jutáshoz azonban kevés; esélyesnek a republikánus elnökjelölt posztjára Ryman és Taté tűnt. A nap végére valamelyikük megerősíti a pozícióját, s aztán a közelgő jelölőgyűlés maga már csak puszta formaság lesz. Bíztam benne, hogy hátha egy harmadik jelölt is felbukkan, és kicsit felkavarja az állóvizet, de az egész kampánykörút alatt semmijei nem mutatott erre. A republikánusok - sőt még a demokraták és a függetlenek egy része is - vagy Ryman visszafogott „küzdjünk meg a helyzettel, és éljünk békében” üzenetével értett egyet, vagy a kárhozatról és a pokol tüzéről prédikáló, öklét rázó Taté hatása alá került. Beállítottam az órámon a memória funkciót, majd a számhoz emeltem a csuklómat, és elmormogtam:
145
- Emlékeztető magamnak: próbáld megtalálni a módját, hogy Tatetel interjút készíthess! Keress meg valakit zárás felé a csapatából, az eredményektől függetlenül! Elvileg Shaun, Buffy és én a többi kolléga szemében undok riválisok vagyunk, mert elsősorban Ryman kampányáról tudósítunk. Ugyanakkor mi is hivatalosan felesküdtünk a tisztességes újságírásra, márpedig ez azt jelenti, hogy - legalább elvben - a vállaltan szubjektív vezércikkeket kivéve, tárgyilagos és elfogulatlan anyagot lehet tőlünk várni, bármilyen témához nyúlunk is hozzá. Ha sikerülne Taté közelébe férkőznöm, és megfejthetném, milyen rugóra jár az agya, talán csökkenne az ellenszenvem, amit pillanatnyilag érzek a politikai programja iránt. Vagy ha a véleményem nem is változna, legalább újult lendülettel szállhatnék síkra Ryman mellett. Akárhogy is, jó kis poszt születhetne belőle! Lassan elfogyott a vizem, és eszembe jutott, hogy nem bámészkodni jöttem, és nem is potyavizeket koldulni a helyi újságíróktól - noha tény, hogy mindez sokkal hangulatosabb volt a konvojnál. - Hívás, Buffy - érintettem meg a fülékszerbe rejtett telefont. Nemsokára létrejött az összeköttetés, és epés hang csattant a fülembe: - Miben lehetek őfelsége alázatos szolgálatára e szent órában? - Nocsak, megzavartalak a pókerezésben? - vágtam vissza. - Filmet nézünk! - közölte Buffy méltatlankodva. - Aha, és közben jól összemelegedtek a kis Chuckie-val, nemdebár? - Ide figyelj, drága - vágott vissza affektálva vérig sértett technikusunk -, én nem ütöm az orromat a te dolgodba, így te se ártsd bele magad az enyémbe, jó? Amúgy sem vagyok szolgálatban! Nincs semmi szerkesztenivalóm, és az e heti összes anyagot fel-töltöttem az időzítős szerverre. - Tőlem! - vontam vállat. Közben elégedetten nyugtáztam, hogy a félelmeim nem igazolódtak be, és a fájdalomcsillapító a fejfájást tompa lüktetéssé szelídítette. - Meg tudnád adni a szenátor jelenlegi tartózkodási helyét? hozakodtam elő a kérésemmel. - Itt vagyok a jelölőgyűlés helyszínén, és az egész épület kész őrültekháza! Ha egyedül vágok neki a keresésnek, lehet, örökre eltűnök! 146
- Na és honnan veszed, hogy képes vagyok lenyomozni egy kormánytisztviselőt? - Tüdőm, hogy legalább egy jeladót úgyis elrejtettél rajta valahogy, márpedig te mindig nyomon követed az eszközeidet - mutattam rá. Buffy, némi szünet után, így szólt: - Van a közelben bemeneti port? Körülnéztem. - Van egy nyilvános csatlakozó, innen pár méterre. - Nagyszerű! Drót nélküli térképet, állítólag biztonsági okokból, nem adnak közre az épület egészéről. Úgyhogy menj oda, kapcsolódj, én pedig megadom neked Ryman szenátor jelenlegi tartózkodási helyét - és reméljük, hogy nem áll épp egy riasztó ötméteres körzetében. - Mondtam már, hogy imádlak? - tört ki belőlem, majd felálltam, a szelektív hulladékgyűjtőbe dobtam az üveget, és odamentem a bemeneti csatlakozóhoz. - Szóval, mesélj csak, mi újság Chuck-kal? kíváncsiskodtam. - Egész helyes, már ha valakinek bejön ez a „gizda technikus” típus. Ami engem illet, nekem a magasabbak az eseteim, de hát ízlések és pofonok. Azért ésszel, és vigyázz, nehogy átvágjon! - Igen, anya - felelte Buffy némi éllel a hangjában. - Ott vagy már? - Most dugtam be. Másodpercek kérdése volt az egész - a szabványosított bemeneti csatlakozók elterjedése kész áldás volt a modern világ technikai analfabétái számára. Az eszközöm pillanatokon belül kapcsolódott az épület hálózatára, átjutott a vírusirtó és spamszűrő programokon is, majd pittyenve jelezte, hogy készen áll a folytatásra. - Kész vagyok - közöltem. - Nagyszerű - mondta Buffy, s azzal elcsendesedett; csak annyit hallottam, hogy szorgosan veri a billentyűzetet. - Most már megvan! szólalt meg újra. - Az árusok standjainál vagy, a második emeleten, ugye? _ - Pontosan! Nem messze a Starbuckstól! - Tájékoztatlak, hogy csak azon az emeleten nyolc darab Starbucks van. Apropó, visszafelé hozz nekem egy cukormentes vaníliás-málnás mokkát. A szenátor a konferenciaszinten van, azaz három emelettel lejjebb. Mindjárt kapsz egy térképet. A mobilom a következő pillanatban már jelezte is az érkezését. - Ez alapján majd odatalálsz, feltéve, hogy nem mozdul el. - Koszi! - hálálkodtam, és kihúztam az eszközt a portból. - Jó szórakozást! 147
- Vissza ne hívj legalább egy óráig! - mordult rám búcsúzás helyett Buffy, és azzal az összeköttetés megszakadt. A fejemet ráztam, és a kijelzőt elfoglaló térképre pillantottam. Meglehetősen leegyszerűsített ábra volt, és olyan egyértelmű, hogy az alapján aligha téveszthettem el a helyes utat. A szenátor utolsó ismert tartózkodási helyét egy piros x jelezte, egy fehér pedig azt, ahol én álltam, és a kettőt sárga vonal kötötte össze. Kiváló, nyugtáztam elégedetten. Visszatoltam a napszemüvegemet a helyére, és nekivágtam. Miközben lazsáltam, a tömeg csak tovább gyarapodott, de már ez sem okozott gondot, mert Buffy térképkészítő programja feltüntette az épület gyalogosútvonalait, azaz nem légvonalban mutatta a távot az egyik ponttól a másikig, hanem az eljutás lehetőségi szerint. Miután felmérte az egyes helyszínek telítettségi szintjét, eldugott, így kevéssé használt folyosókon és a többség által ismeretlen hátsó lépcsőkön vezető utat ajánlott fel. Tekintve, hogy az emberek többsége, ahol csak lehet, a mozgólépcsőt részesíti előnyben, a hagyományos lépcső megmászásával elkerülhetjük a tumultust. A Feltámadás óta számos tanulmány látott napvilágot arról a jelenségről, hogy az emberek milyen irracionálisan vonzódnak a látszólag időmegtakarító technikai vívmányokhoz. Például egy középnyugati bevásárlóközpontban kitört katasztrófa során a becslések szerint hatszáz elkerülhető lett volna a halálesetek közül, ha nem akarja mindenki a mozgólépcsőt használni. Az ugyanis, ha túlterhelik, megakad, leáll, a menekülők pedig összetorlódnák, és onnantól könnyű dolguk van a zombiknak. Józan ésszel azt gondolnánk, hogy egy ilyen esetet követően az emberek már belátják, néha mégiscsak megéri egy kis erőfeszítés - de nem így történt! A legnehezebben éppen a tunyaságról lehet leszokni, legyen bármi az ára. Tizenöt percet vett igénybe, hogy három emelettel lejjebb jussak. Közben egy futólagos biztonsági ellenőrzésen is átestem - ez volt a feltétele a konferenciaszintre való belépésnek, ahová csak a jelölteket, azok személyzetét és közvetlen családtagjait, valamint a sajtosokat engedték be. A rutin procedúra során a leolvasóval ellenőrizték a sajtóbelépőm valódiságát, megmotoztak, hogy nincs-e nálam elrejtett fegyver, és vérvizsgálatot végeztek egy olcsó, egyszer használatos kézi tesztelőegységgel - melynek márkájáról azt olvastam egy jelentésben, hogy tízből három esetben hamis negatív eredményt ad. Gondoltam, biztos úgy vannak vele, hogy ha valaki bejutott az épületbe, utána már nem kell akkora hűhót csapni körülötte. 148
A konferenciaszint csendje a felsőbb emeletek zsivaja után kellemes megnyugvást nyújtott. Itt a nyüzsgés helyett mindenki csak egyre várt: az eredményekre. Mindig akad néhány megrögzött bizakodó, aki kihúzza a legvégéig még akkor is, amikor a rendelkezésre álló adatokból kitűnik, hogy semmi esélye. A tények azt mutatják, hogy a párt azokat indítja, akik a szuperkedd alkalmával tarolnak - márpedig a párt hátszele nélkül az elnöki poszt megszerzésének a valószínűsége gyakorlatilag nulla. A próbálkozásnak elvben semmi akadálya, de nyerésre nem lehet számítani. Mindenki tudhatta, hogy a tíz jelöltből, aki hónapok óta tűkön ül, a nap végeztével kilenc csalódottan hazakulloghat. És négy éven keresztül lógathatják az orrukat a következő lehetőségig, márpedig az hosszú idő, és sokan meg sem próbálják újra. Hiába; az olyan napokon, mint ez, néhányak álma valóra válik, de többeké darabokra törik. A szenátor csapatának egy csupa plüss üléstermet bocsátottak rendelkezésre, mely a folyosó közepe felé helyezkedett el. Az ajtó mellett táblán feltüntették a bent tartózkodó jelölt nevét, de én azért kopogtam, hátha épp bizalmas társalgást folytatnak. - Jöjjön be - szólt ki valaki mogorva, kissé ingerült hangon. Elégedetten bólintottam, hogy nem zavarok, és beléptem. Amikor először találkoztam Róbert Channinggel, a szenátor főtanácsosával, fontoskodó, öntelt alaknak néztem, aki a célja elérése érdekében nem néz se istent, se embert. A több hónapos ismeretség sem változtatott az első benyomásomon, noha annyit elismertem, hogy legalább ért a munkájához. Nem utazik a konvojjal: többnyire a szenátor wisconsini irodájában tartózkodik. És onnan intézi a szállásfoglalást, a terembérlést, meg persze felügyeli, hogy milyen hírek jutnak el a sajtóhoz, szerinte ugyanis „három semmirekellő blogger, akinek van egy amatőr honlapja, messze nem fedi le a széles körű tájékoztatás fogalmát". Furcsamód a tiszteletem iránta abból a tényből fakad, hogy nem vonakodik az ilyesmit egyenesen az arcomba vágni. Ha bármi olyan kerül terítékre, ami befolyásolhatja a szenátor esélyeit az elnöki posztra, akkor nem köntörfalazik, és attól sem riad vissza, hogy rálépjen egy-két ember tyúkszemére. Nem mondanám kellemes társaságnak, de magunk mellett tudni őt nem kevés előnnyel jár. Abban a pillanatban összeszűkült szemmel méregetett, és rögtön tudtam, hogy most aztán akárki oldalán áll, de az enyémen biztos nem. A nyakkendője ferdén állt, a zakója pedig gondatlanul a széktámlára 149
volt hajítva. Ez, a szenátor félregombolt ingjével és hiányzó nyakkendőjével együtt, rögtön világossá tette, hogy kemény napjuk volt. Rymannek ugyan nem kell sok, hogy a sutba dobja az illemet, Channing viszont csak akkor vetemedik arra, hogy megváljon a zakójától, ha különösen nagy stressznek van kitéve. - Gondoltam, megnézem, mi a helyzet a főhadiszálláson mondtam, és becsuktam magam után az ajtót. - Meg hogy elcsípjek egy-két idézhető reakciót, ahogy érkeznek a részeredmények. - Miss Mason - biccentett mereven Channing. Észrevettem, hogy a terem hátsó végében vagy tucatnyi segéd serénykedik: monitorokról jegyzeteltek a mobiljukba és a PDA-jukba. - Kérem, ne legyen láb alatt! - Igyekszem - feleltem higgadtan, és leültem az első szabad székre. Összekulcsoltam a kezem a tarkómon, és felé fordultam. Channing is azok közé tartozik, akiket fölöttébb bosszant, hogy a napszemüvegem miatt nem tudják, őket nézem-e. A hatás ezúttal sem maradt el: a fickó undok pillantást lövellt felém, majd fogta a zakóját, és nagy dérrel-dúrral megindult kifelé. - Hozok kávét - vetette oda kurtán a szenátornak, majd becsapta maga után az ajtót. Ryman nem leplezte, milyen jót mulat, sőt úgy hahotázott, mintha az, hogy kiüldöztem a helyiségből a főtanácsosát, az év poénja lett volna. - Georgia, ez nem volt szép! - színlelte végül a megrovást, de még akkor is pukkadozott a nevetéstől. - Én nem követtem el semmit, csak leültem - adtam az ártatlant. - Maga aljas nőszemély! Gondolom - fordította komolyra a szót -, azért jött, hogy kiderítse, vajon van-e még munkája. - Nekem, szenátor úr, van munkám a maga kampányától függetlenül is. A szavazás állását nyomon tudom követni a szállásról is, ahhoz sem kellett volna idejönnöm. Viszont meg akartam nézni, milyen a hangulat. Körülnéztem a teremben. A legtöbb ember ingujjra vetkőzött, néhányan még a cipőjüket is lerúgták. A földön és az asztalokon szerteszét hevertek az üres kávéspoharak és a félig megevett szendvicsek, a táblán pedig szorgos amőbázás nyomait fedeztem fel. - Eddig úgy tűnik, visszafogottan, de bizakodó - állapítottam meg. - Huszonhárom százalékos feldolgozottságnál vezetünk - bólintott a szenátor -, így ez a helyes megfogalmazás. - És ön hogy érzi magát? 150
- Mire gondol? - vonta össze Ryman a szemöldökét. - Arra, uram, hogy a közeljövőben - itt az órámra pillantottam -, egészen pontosan hat óra múlva kiderül, van-e esélye, hogy a pártja önt teszi meg elnökjelöltnek, vagy csak másodhegedűs lehet, netán üres kézzel távozik. Nagy a mai nap tétje. Mindezt tekintetbe véve, újra felteszem a kérdést: hogy érzi magát? - Rémülten - vallotta be a szenátor. - Nagy utat tettem meg azóta, hogy egy nap odaálltam a feleségem elé, és így szóltam: „Drágám, ebben a ciklusban indulnék a választásokon, mi a véleményed?” Most már élesben megy a küzdelem. Derűlátó vagyok, de igyekszem elkerülni, hogy túlzásba essem. Az eredmény az emberek akaratát fogja tükrözni, és állok elébe, akármi is az. - De mégiscsak arra számít, hogy az ön javára döntenek a szavazók? - Georgia, ez most egy interjú? - nézett rám szúrósan. - Lehetséges. - Megtisztelő, hogy előre szólt. - Nem szerepel a munkaköri leírásomban, hogy köteles vagyok előre szólni. Tehát megismételjem a kérdést? - Nem is tűnt számomra kérdésnek - motyogta savanyú hangon. Igen, számítok rá, hogy mellettem voksolnak, mert kellő önbizalom nélkül el sem jutottam volna idáig, és úgy gondolom, az átlag amerikai állampolgárnak megvan a magához való esze, és tudja, mi a legjobb a hazájának. Nem is indulnék az elnöki posztért, ha nem lennék meggyőződve, hogy a betöltésére én magam vagyok a legalkalmasabb. És hogy csalódom-e, ha mégsem engem választanak? Valamelyest. Elvégre ha az ember nem kapja meg, amire vágyik, természetes a csalódottság. De afelől sem kételkedem, hogy az amerikaiak elég okosak ahhoz, hogy jól válasszanak maguknak elnököt, és ha nem rám esik a választásuk, akkor majd komoly önvizsgálatra lesz szükségem, hogy rájöjjek, mit rontottam el. - És a következő lépésen gondolkodott már? - tértem az újabb kérdésre. - Már ha, tegyük fel, a mai eredmények fényében lesz lehetősége folytatni a kampányát. - Azt az üzenetet visszük tovább, mint eddig. Kimegyek a nyilvánosság elé, és találkozom az emberekkel, hogy bebizonyítsam nekik: én nem leszek az a fajta elnök, aki egy hermetikusan lezárt irodába bújva tudomást sem vesz a rábízott ország gondjairól. Ez a finom, ám jól megérdemelt célzás Wertz elnökre irányult: ő ugyanis a megválasztása óta soha ki nem tette a lábát a bombabiztos 151
városi környezetből, ahol élt. A legtöbb kritika, ami érte őt, éppen arra mutatott rá, hogy nem mindenkinek van pénze még a levegőt is fertőtleníteni, mielőtt beszívja. Egy-egy átszellemült beszédét hallgatva a végén szinte magunk is elhittük, hogy a zombitámadások csak óvatlan, balga emberekkel esnek meg, s nem a világ lakosságának kilencven százaléka van kitéve e veszélynek nap mint nap. - És Mrs. Ryman mit szól mindehhez? - váltottam ismét témát, mire a szenátor arcvonásai ellágyultak. - Emily boldog, hogy jól haladunk. A kampányom során élvezem a családom teljes megértését és támogatását. Nélkülük feleennyit sem sikerült volna elérnem. - Szenátor úr, a napokban Taté kormányzó, akit sokan az ön legerősebb riválisának tartanak, arról beszélt, hogy szigorúbb ellenőrzésekre lenne szükség a gyerekek és az idősek körében, és növelni kellene a magániskoláknak folyósított juttatást, mindezt azon az alapon, hogy az állami intézmények túlzsúfoltsága kedvez a lappangó vírus aktiválódásának. Ön miként vélekedik erről? - Nos, Miss Mason, mint tudja, mindhárom lányom a szülővárosom kiváló állami iskoláiba jár. A legidősebb... - Ugye - szakítottam félbe -, ő a tizennyolc éves Rebecca Ryman? - Pontosan. Idén júniusban érettségizik, és ősztől a Brown egyetemen, politológia szakon folytatja a tanulmányait, az apja nyomdokaiba lép! - mosolyodott el a szenátor. - A kormánynak kötelessége biztosítani az ingyenes és mindenki számára egyformán hozzáférhető, színvonalas közoktatást. Ez ugyan azzal jár, hogy a tizennégy évnél fiatalabb tanulók vérét is gyakrabban kell ellenőrizni, és összességében többet kell szánni az iskolák biztonságára, de az az elgondolás, hogy vonjunk el pénzt az állami iskoláktól egy lehetséges jövőbeli fenyegetettség miatt, számomra ahhoz hasonlít, mintha a gyereket is kiöntenénk a fürdővízzel együtt. - És mit válaszol azokra a kritikákra, melyek szerint az ön programja túlságosan világi, és háttérbe szorulnak benne a spirituális megfontolások? - Erre azt mondom - mosolyodott el Ryman szenátor -, hogy ha majd Isten alászáll, és segít kitakarítani a házamat, boldogan segítek be én is nála. Addig viszont arra figyelek elsősorban, hogy az emberek életben maradjanak, legyen mit enniük, és Istenre hagyom azokat a dolgokat, amikbe én nem avatkozhatom bele. 152
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Channing tért vissza, kinyújtott kezében egy tálcányi Starbucks feliratú műanyag poharat egyensúlyozva. A segédek egyből megrohamozták, de az elhatalmasodó zűrzavarban valaki mégis volt annyira figyelmes, hogy elém tett egy dobozos kólát. Hálásan biccentettem, de mielőtt még belekortyoltam volna, feltettem egy utolsó kérdést: - Ha a kampánya ma véget ér, ha ezzel tetőzik be az eddig elvégzett munkája, akkor mit fog mondani: megérte? - Nem - rázta meg a fejét Ryman, mire mindenki elhallgatott a helyiségben, és felé kapta a fejét. - Ahogyan az olvasói már minden bizonnyal tudomást szereztek róla, e hónap elején szabotázst követtek el a konvojunkban, s ez négy ember halálához vezetett. Kiváló férfiak és nők voltak, akik elkötelezetten támogatták a kampányt. Azért jöttek hozzánk dolgozni, hogy megfizessük őket, és hogy menet közben megtalálják a helyüket megváltozott világunkban. Ehelyett hősökként ugyan, de már csak a túlvilágon nyerhetik el a jutalmukat. Ha őket nem veszítettük volna el, akkor vereség esetén, még ha kicsit szomorúan is távoztam volna, de megmaradt volna a meggyőződésem, hogy helyesen cselekedtem, s megtettem, ami tőlem telik. Levontam volna a tanulságokat, abban bízva, hogy legközelebb sikerül tovább eljutnom. De így? Már semmi nem hozza őket vissza, és ha valamivel, bármivel meg nem történtté tehetném az eakly-i tragédiát, nem haboznék egy percig sem! Ám jelenleg nem tehetek mást, mint hogy győzök, az eszméért, amiért ők is meghaltak, és így hajthatok fejet az emlékük előtt. Ha tehát alulmaradok, és üres kézzel távozom, a gyászhír mellett még azzal is a családjuk elé kell állnom, hogy minden hiába volt... Összességében nem, nem érte meg. De most már nem tehetek mást, mint hogy továbbmegyek a megkezdett úton. Hosszú, döbbent csönd után a teljes hallgatóság tapsviharban tört ki. Leglelkesebben az asszisztensek ütötték össze a tenyerüket, de elismerésüket fejezték ki a technikusok is, sőt még Channing is letette a kávéját, hogy tapsolhasson. Utóbbit tűnődve elnéztem egy darabig, majd visszafordultam a szenátorhoz. - Köszönöm az interjút - mondtam, miután az éljenzés befejeződött -, és sok szerencsét mára! - Nem kell ide szerencse - villantotta rám Ryman jellegzetes vigyorát. - Nekem más se kell, csak hogy ennek a várakozásnak legyen már vége!
153
- Nekem meg egy bemeneti port kell, hogy mielőbb letisztázzam az interjút, és átküldjem Buffynak feltöltésre! - közöltem, és a magasba emeltem a diktafonom. - Úgy tizenöt perc alatt meglennék. - És előtte lesz alkalmunk ellenőrizni az anyagot? - okvetetlenkedett Channing. - Nyugalom, fiam - intette le a szenátor. - Erre semmi szükség. Georgia eddig igen korrekt módon járt el velünk szemben, és nem hiszem, hogy ez változni fog. Ön hogy látja? - fordult felém. - Mr. Channing éppen véleményezheti, de ez azt jelenti, hogy később fog lejönni az interjú - jelentettem ki. - Ám ha hagynak dolgozni, kikerül a címlapra jóval azelőtt, hogy a szavazás lezárul! - Akkor rajta! - biztatott a szenátor, és egy szabad port felé mutatott. - Parancsoljon! - Köszönöm! - bólintottam, majd fogtam a kólámat, leültem, és munkához láttam. A szerkesztés számomra könnyebb, egyszersmind nehezebb, mint Shaunnak meg Buffynak. Az én anyagaimban kevésbé hangsúlyos a grafika szerepe. Nem kell a kameraszögek meg a fényviszonyok miatt aggódnom, és amiatt sem, hogy az, ahogyan összevágtam a felvételeket, átviszi-e a szándékolt üzenetet. Ugyanakkor az is része az igazságnak, hogy egy kép többet mond ezer szónál, és korunkban, amikor az emberek villámgyors válaszokra és azonnali kielégülésre vágynak, sokan nem strapálják magukat az olvasással, hiszen ugyanazt a tartalmat egy kép sokkal egyszerűbben kifejezheti. Igen nehéz eladni egy olyan riportot, amely csak a száraz szövegből áll, és nincsenek beszúrt képek vagy videók, amik egy kis könnyedséget visznek bele. Így hát olyan gyorsan rá kell tapintanom a téma lényegére, ahogy csak tudok, és a szövegemet valahogyan illusztrálnom is kell a közönség számára. Egy cikk, tegyük fel, azzal a címmel, hogy „Szuperkedd: az eddigi állás”, nem hozna számomra nagy nézettséget, de ha letisztázom a rögtönzött interjút, és felnyomok mellé néhány előnyös fotót Rymanről, azzal már számíthatok a közönség érdeklődésére, így arra is, hogy eljut hozzájuk az igazság, amit sikerült leszűrnöm. Ennél többre nem is vágyom. Miután elvégeztem a feladatot, és az anyag kikerült a honlapunkra, azt tettem, amihez az ember, miután az igazságról való tudósítással tölti az egész életét, a legjobban ért: vártam. Ültem, és figyeltem a sürgő-forgó asszisztenseket, a fel-alá járkáló Channinget, meg a szenátort, aki, tudomásul véve, hogy a sorsa, noha még nem tudta, 154
milyen irányban, de hamarosan megpecsételődik, higgadt felsőbbrendűséggel nézte nyughatatlan csapatát. A szavazás éjfélkor zárult. A helyiség összes képernyője egytől egyig valamely ismert hírcsatornára váltott, és a tucatnyi bemondó egyszerre beszélve, egymással versengve próbálta a végletekig fokozni a feszültséget - meg növelni a csapata értékeléseit. Nem tudtam őket hibáztatni érte, de azért nem is voltam elragadtatva attól, hogy szándékosan kerülgetik a forró kását. Hívás érkezett; fogadtam. - Halló! - Georgia, Buffy vagyok! - Tüdőd az eredményt? - Ryman szenátor hetvenszázalékos előnnyel átvette a vezetést. Rögtön azután, hogy feltettük az interjúdat, ugrásszerűen megnőtt a népszerűsége! A diadalmámorban lehunytam a szemem, és mosolyogtam. Valamelyik bemondó éppen maga is végre elárulta a hírt, mire a jelenlevők heves éljenzésben és tapsviharban törtek ki. - Mondd ki, Buffy! - Megyünk a republikánusok elnökjelölt-választó közgyűlésére! Igen, néha az igazság valóban szabaddá tesz.
# A Raskin-Watts-ügy, a hatalom megdöntésére tett további kísérletekkel együtt, mára, az aktuálisabb és kirívóbb történések közepette igencsak elsikkadt. Végtére is, ugyan mi köze van két, régen halott bigott elmebetegnek indiana állam legtávolabbi csücskéből a modern politikához? Elég sok! Egyrészt, a manapság divatos megközelítés, mely szerint Geoff Raskin és Reed Watts csupán „bigott elmebetegek” voltak, olyan veszedelmes alábecslés, hogy az már a bűncselekmény határát súrolja. Geoff Raskin a Santa Cruz-i egyetemen szerzett diplomát pszichológiából, és a tömeg viselkedéséből írta a szakdolgozatát, Reed Watts pedig felszentelt pap volt, aki problémás fiatalokkal dolgozott, és serényen igyekezett számos közösséget visszaterelni „Isten útjára”. Azaz mindketten intelligens emberek voltak, akik felismerték, hogy a Kellis-Amberlee okozta társadalmi változásokat a maguk javára, egyúttal a hitük javára fordíthatják. Geoff Raskin és Reed Watts a közjó érdekében munkálkodtak? Elég elolvasni a jelentéseket arról, hogy mit műveltek az indianai Warsaw-ban, máris egyértelmű a nemleges válasz. A fertőzésnek csak az első hullámában 793 ember halt meg, további 155
ténykedésük eredményeit pedig hat évbe került eltüntetni, mialatt a két bűnöző szigorú őrizet alatt várta a tárgyalást. Vallomásuk szerint azért vetették be az élőholtakat, hogy az elrettentés Warsaw és végső soron az Amerikai Egyesült Államok polgárainak értésére adja: a KellisAmberlee az Úr büntetése, mellyel mindazokat, akik istentelenül élnek, eltörli a Föld színéről. A bíróság úgy ítélkezett, hogy a Kellis-Amberlee-vírus fegyverként való használata terrorcselekmény - a bizonyítékot a befogott és megvizsgált, élő vírussal beoltott zombik szolgáltatták. Ezután született a rendelet, hogy az ilyen bűnt elkövetőkkel szemben a 2012-es Nemzetközi Terrorelhárító Törvény szerint kell eljárni. Geoff Raskint és Reed Wattsot injekció általi halálra ítélték, holttestük pedig a kormány zombiállományát gyarapította, hogy azokon tanulmányozhassák a vírust, melyet ők maguk segítettek terjeszteni. Mi ebből a tanulság, amellett, hogy a holtakkal játszani veszélyes? Az, hogy egy bizonyos határt soha nem szabad átlépni, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, jó ügy érdekében járunk el! (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. MÁRCIUS 11.)
156
Tizenegy - Georgia! Shaun! De jó viszontlátni magukat! - repült felénk Mrs. Ryman sugárzó arccal, kitárt karral. Segítségkérő pillantást vetettem az öcsémre; vette a lapot, gyorsan előrelépett, így Emily őt ölelte át. Örültem, hogy megúsztam: nem szeretem, ha olyanok, akiket alig ismerek, megérintenek, és Shaun ezt jól tudta. Ha Emily észre is vette a helyezkedést, nem tette szóvá, csak az öcsém köré fonta a karját. - Alig tudom elhinni, hogy életben maradt, azok után, amilyen őrültségekbe keveredett, maga szeleburdi! - dorgálta szeretetteljesen. - Én is örülök, hogy látom, Emily - viszonozta Shaun az ölelést. Ő könnyebben teremt testi kontaktust, mint én - ahogyan a veszedelemnek is bátran elébe megy, míg én inkább megfontoltan kikerülöm. - Hogy telnek a napjai? - érdeklődött a testvérem. - Mozgalmasan, mint mindig! - hangzott a válasz. - Az ellési időszak sok munkát adott az utóbbi időben, de hála Istennek, lassan vége! Idén már két remek kancámat elvesztettem, de a szakszerű és gyors segítségnek köszönhetően sikerült időben megakadályozni az átváltozást. Az asszony, még mindig mosolyogva, kibontakozott Shaun öleléséből, és - ahelyett hogy nekem is a nyakamba ugrott volna tapintatosan felém nyújtotta a kezét. Hálásan biccentettem, és elfogadtam. - Georgia! - üdvözölt melegen. - Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, hogy tudósított a férjem kampányáról! - Nem egyedül az én érdemem! - tiltakoztam, miközben viszszahúztam a kezem. - Több riporter is árgus szemekkel figyeli a szenátort. Már az utcán is azt beszélik, hogy estére ő lesz a republikánus elnökjelölt! 157
A többi újságíró is kiszimatolta a közelgő szenzációt, és mint zsákmányra éhes cápák köröztek Ryman körül. Buffy az ideje egyik felében a rivális bloggerek által elrejtett kamerákat és poloskákat hatástalanította, a másikban pedig pornográf novellákat ütött össze a szenátor segédeiről, vagy Chuckkal lógott. A srác az utóbbi időben szinte már beköltözött a furgonunkba, de azzal, hogy ez Buffy dolga, szemet hunytam e fölött. - Meglehet, de ön az, aki valóban róla tudósít, és nem beszél mellé, mint a kollégái, akik koholt szenzációkról meg a kampánystáb kitalált szerelmi ügyiről cikkeznek - biggyesztette le az ajkát Emily. - Amit maga ír, abban mindig lehet bízni. El sem tudja képzelni, mennyit jelentett ez nekem meg a lányoknak, amíg Peter úton volt, és ezután csak még fontosabb lesz! - Részemről a megtiszteltetés! - szabadkoztam. - Hogy érti azt, hogy „ezután csak még fontosabb lesz”? kotyogott közbe az öcsém. - Nocsak, George, végre megtanultál írni? Azt örömmel hallanám, mert te is tudod, hogy nem cipelhetlek örökké a hátamon! - Sajnálom, Shaun - rázta a fejét Emily -, de ennek semmi köze ahhoz, hogy a nővére milyen színvonalon ír. A kampányról szól inkább. - Értem - mormogtam, majd a testvéremhez fordulva hozzátettem: - Ha a szenátor elfogadja a jelölést - tegyük fel, hogy megkapja -, akkor fordulnak csak igazán komolyra a dolgok. Addig akár nevezhetjük egyfajta bizarr nyári vakációnak is. Ha viszont ő lesz a jelölt, akkor aztán komolyra fordul a kampány! A sok vita, a szereplések, az utazások - a felesége örülhet, ha egyáltalán látja a beiktatás előtt. Már persze ha őt választják meg, és nem hiába dolgoztunk ennyit. - Pontosan - sóhajtott az asszony elkomoruló arccal. - Szerencséje van Peternek, hogy szeretem. - Emily, az efféle állítások hallatán sajnálni kezdem, hogy ilyen becsületes újságíró vagyok - jelentettem ki, szándékosan erőteljes figyelmeztetést rejtve a visszafogott formába. - Maga arra céloz, hogy nincs megelégedve a férjével? El tudja képzelni, milyen szívesen ráharapnának erre a politikai küzdőtér mindkét oldaláról? - Szóval azt tanácsolja, legyek óvatos - állapította meg a nő némi szünet után. - Úgy látom, nem kell ennél jobban elmagyaráznom - mosolyodtam el, s hogy enyhítsem a feszültségét, témát váltottam. 158
- A lányai is eljönnek? Még nem is találkoztam velük! - Erre az ostoba jelölőgyűlésre? Eszük ágában sincs! - rázta a fejét Emily. - Rebecca tanul, Jeanne-t meg Ambert pedig nem volt szívem elráncigálni a kiscsikók mellől csak azért, hogy egy sereg idegen ember fotózhassa őket. Sőt... tudja mit, még én magam sem lennék itt, ha nem lenne feltétlenül szükséges. - Ezt viszont tökéletesen megértem - bólintottam. A jelölt házastársának meglehetősen banális szerep jut a gyűlésen: kirittyentve, méltóságteljesen állni, és ha mikrofont tolnak az arcába, előrukkolni valami szellemes nyilatkozattal. Nem egy ideális családi program, ráadásul a pimaszabb riporterektől kitelik, hogy megrohamozzák a gyerekeket valami kétes értesülés reményében, amin később, miután tetszés szerint csűrik-csavarják, hetekig lehet kérődzni. Bármi, ami a jelölőgyűlésen történik, és kikerül a sajtóba, hozzájárul az induló megítéléséhez. Emily pontosan azt tette, ami ilyenkor a leghelyesebb. - Esetleg beugorhatnék később egy interjú erejéig? - kérdeztem még. - Megígérem, egy szót sem ejtek a lovakról, ha maga sem vág nehéz tárgyakat a fejemhez! - Nohát! - mosolyodott el Emily. - Peter valóban nem tréfált, amikor azt állította, hogy a jelölőgyűlés kihozta magából a jó tündért! - A csípős nyelvét Tate-nek tartogatja! - fűzte a hallottakhoz Shaun. - A kormányzó mégis vállalta az interjút? - csodálkozott az asszony. - Peter mesélte, hogy az előválasztások óta sorozatosan visszautasította magát! - Ezért egyezett bele most - közöltem epésen. - Eddig elkerülhette. Hiszen mi lett volna a legrosszabb, amit írok róla? „Taté kormányzót olyannyira lekötik a választások, hogy nincs ideje interjút adni annak, aki a párton belüli ellenfeléről tudósít a nyilvánosságnak”? Nem egy éles nyelvű kritika. Viszont most, hogy itt a jelölőgyűlés, és még mindig nem ül le velem beszélgetni, amikor már mindenki másnak nyilatkozott, az már cenzúrának tűnne! Emily eltűnődött, aztán ismét mosolyra húzódott az ajka: - Georgia Mason, maga szerintem tőrbe csalta azt a szegény embert! - Nem, asszonyom - vontam vállat -, én csak a szokásos szakmai eljárást követtem. Taté a saját csapdájába esett. Egy interjú hat héttel a jelölőgyűlés előtt még nem sokat ártott volna neki, lehetett volna akármilyen ütős - hacsak nem szedek ki 159
belőle valami szex- vagy drogbotrányt, nem szennyezte volna be a hírnevét, miszerint ő a „vallásos, konzervatív jobboldal feddhetetlen bajnoka”. Ryman szenátor, Tate-tel ellentétben, mérsékelt nézeteket vall, sőt annak ellenére, hogy a republikánus párthoz kötődik esetenként enyhe liberális hajlam is felfedezhető nála. Ellenlábasa viszont a szélsőjobb felé tendál, olyannyira, hogy majd leszédül a világ pereméről. Nem sok olyan ember marad manapság, aki egyaránt kiáll a halálbüntetés mellett meg az állattartási korlátozások ellen, de ő igen! Egyrészt amellett kardoskodik, hogy lazítani kell a Mason-törvényen, mely jelenleg megtiltja a családi gazdaságok működtetését a nagyvárosok száz mérföldes körzetén belül; másrészt meg a Raskin-Watts-törvény szigorúbb alkalmazását szorgalmazza. Az ő javaslatai értelmében tehát nem volna büntetendő szarvasmarhát tartani Albany városában, viszont egyenesen terrorista cselekedetnek minősülne, ha egy járókelő alapos vérvizsgálat nélkül kezdené meg egy szívrohammal összeesett ember mentését. És hogy ezek után akartam-e kettesben maradni vele, és kideríteni, mekkora vermet képes ásni magának, ha a megfelelő kérdéseket szegezem neki? Hogyne akartam volna! - Mikor lesz az interjú? - Háromkor - feleltem, és az órámra sandítottam. - Ha nem bánja, innentől az öcsém lesz a kísérője. Nekem indulnom kell, különben elkésem! - Azt hittem, direkt meg akarod váratni a kormányzót - meredt rám Shaun. - Igen, de nem így! Ha szándékosan később érkezem, az stratégiára vall, de csak azért késni, mert nem indultam el időben - nos, az egyszerűen hanyagság. Mondtak már rám sok mindent - mióta Wagmanről azt írtam, hogy „feltűnési viszketegségben szenvedő rúdtáncos, aki egy kis apróért most az alkotmányt akarja megragadni”, az „undok picsa” a leggyakoribb -, de hanyagnak még soha nem neveztek. - Persze, menjen csak - bólintott Emily. - Köszönöm, hogy idefáradt. - Mindig öröm találkozni önnel, Mrs. Ryman. Shaun, miközben biztonságos helyre kíséred a mi kedves leendő First Ladynket, légy szíves, ne keverd őt zombikalandba!
160
- Ünneprontó - színlelte Shaun a sértettséget, majd a karját kínálta Emilynek. - Ha volna szíves velem tartani, asszonyom, ígérhetem, tökéletesen hétköznapi, unalmas és eseménytelen utazásra számíthat! - Remekül hangzik! - felelte Emily, és balján a testvéremmel, nyomában pedig három, nem túl bizalomgerjesztő testőrrel, eltávolodott az előcsarnokban a kijárat felé. Amikor megírta e-mailben, hogy találkozni szeretne velünk, hozzátette, hogy a főbejárat helyett az egyik eldugottabb hátsó ajtónál várna minket, azzal a nem éppen realisztikus, ám nagyon is érthető bizakodással, hogy így elkerüli a sajtosokat. A rivális oldalakon felbukkanó rosszindulatú célzásokkal ellentétben távolról sem vagyunk a reménybeli Ryman-kormány csicskásai. Sőt ha a szenátor elbaltáz valamit, részünkről kétszer olyan csípős kritikára számíthat. Hogy miért? Azért, mert jobbat várunk tőle! Hiszen ő a mi emberünk. Akár nyer, akár veszít, minket is magával ránt. És büszke szülők vagy fösvény részvényesek módjára mi is azt szeretnénk, ha a befektetésünk megtérülne, és Peter eljutna a célig. Ha hibát követ el, Shaun, Buffy és én leszünk az elsők, akik lehúzzuk róla a vizes lepedőt, és kiáltunk az embereknek, hogy siessenek oda a kameráikkal együtt... De ha nyer, mi is nyerünk! Így hát nem áll érdekünkben megnehezíteni a szenátor dolgát azzal, hogy zaklatjuk a családtagjait, és az akaratuk ellenére a rivaldafénybe rángatjuk őket. Egy példa: Rebecca Ryman három évvel ezelőtt, tizenöt éves korában, a Wisconsin állambeli vásár díjugratóversenyén leesett a lóról. Fel nem foghatom, mi lehet olyan vonzó ebben a sportban - eleve nem rajongok a nagy testű állatokért, de végképp nem értem, mire jó, ha az emberek felkapaszkodnak a hátukra, és beidomítják őket, hogy sorra vegyék az akadályokat. Nem tudom, pontosan mi történt, talán a ló megbotlott, mindenesetre a lány a földön kötött ki. Nem esett baja, a lónak viszont eltört a lába, és le kellett lőni. Az eutanázia zökkenőmentesen, rutinszerűen zajlott: golyó a homlokba, kés a gerincbe. Személy nem sérült, csak a ló, Rebecca büszkesége meg a wisconsini vásár jó híre; a gyors és gondos intézkedésnek köszönhetően az állatnak esélye sem maradt, hogy feltámadjon. Mindez nem vette el hat ellenlábasunk kedvét attól, hogy előbányásszák az eseményen készült felvételt, és hetekig csámcsogjanak rajta - mintha ez semmissé tette volna a tényt, hogy a megbízatást mi kaptuk meg, és nem ők. „Ha-ha, lehet, hogy tiétek Ryman, de mi meg szégyenbe hozzuk a lányát!” 161
Időnként felvetődik bennem a kérdés: vajon mi vagyunk az egyetlen olyan csapat, amelynek tagjait az újságíróképzés nem változtatta seggfejekké? Aztán végignézek a vezércikkeimen, amelyekben Wagman lassú, de biztos politikai öngyilkosságán köszörülöm a nyelvem, és rájövök, hogy mi sem vagyunk különbek. Csak útközben felszedtünk egy kevés erkölcsi tartást is, ami enyhíti a kemény szavak hatását. Emily tudta, hogy velünk biztonságban van, mert mi, más szakmabeliekkel ellentétben, nem bántunk ártatlan embereket néhány hangzatos főcímért. Átrobogtam az előcsarnokon a főbejárat irányába, és közben az órámra pillantottam. Gondoltam, átvágok a sajtósok felé, és rögtön ott leszek a kormányzó irodájánál, ahol a személyzeti igazgató kényérekedvére várakoztathat. Nem kaptam ígéretet, hogy Taté akár csak egy órára is a rendelkezésemre áll - nagyon leleményesnek kell lennem, ha túl akarok járni az eszén. Bizonyos kérdéseket semmiképp nem akarok kihagyni, és azzal is számolnom kell, hogy a beszélgetés esetleg más irányt vesz, mint ahogy én szeretném. Úgy terveztem, hogy tíz percet váratom. Ez kellőképpen jelzésértékű, viszont marad is idő a fontos információk begyűjtésére. Persze a személyzetise még mindig keresztbe tehet nekem: akár fél óráig is feltarthat, csak hogy elvegye az interjú élét, és megmutassa, ki az úr a háznál. Akadnak pillanatok, amikor körülnézek a világban, a vérre menő politikai harcokon, a hihetetlenül kicsinyes, önös érdek vezérelte marakodáson, és eltűnődöm, hogy is adhatna boldogságot más foglalkozás, mint az enyém. Ahhoz képest, amibe most csöppentem, a helyi politika vidám pitesütőversenynek tűnt. Tudtam, végre a helyemen vagyok, és mindenkinek meg kell mutatnom, milyen profi vagyok a szakmámban! Miközben átvágtam a sajtósok között, többen is rám köszöntek. Szórakozottan integettem vissza, inkább előre figyeltem. Híres vagyok - nem állítom, hogy alaptalanul - a tartózkodó modoromról. - Georgia! - kiáltott utánam egy férfi, akit valahol (úgy rémlett, Wagman csapatában) láttam már korábban. Átfurakodott a tömegen, s miközben én rendületlenül haladtam előre a kormányzó irodája felé, a nyomomba ért. - Ráérne egy pillanatra? - Most nem - vágtam rá mogorván, és már nyúltam is a gömbfogantyú felé. A fickó erre tolakodón a vállamra tette a kezét. - A képviselőasszony visszalépett! - újságolta sietve. 162
Kővé dermedtem a meglepetéstől. Erre már megfordultam: hogy tisztán láthassam az arcát, lejjebb toltam a napszemüvegemet. A plafonról áradó neonfény bántotta ugyan a szemem, de így megfigyelhettem a vonásait annyira, hogy tudjam: nem hazudik. - Mit akar? - kérdeztem, miközben visszatoltam a napszemüvegemet a helyére. A férfi a válla fölött hátranézett az egybegyűlt újságírókra, akiknek az orrát, úgy tűnt, még nem csapta meg a vérszag. Tudtam azonban, hogy erre már nem kell sokat várni, és ha egyszer lecsapnak a hírre, sarokba szorítanak minket. - Én hozok mindent, amit összegyűjtöttem: videók, rengeteg anyag a szavazásokról, minden részlet arról, hogyan érte el, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vegyék komolyan; maguk pedig bevesznek a csapatukba! - rukkolt elő az ötletével. - Ezentúl Rymanről akar tudósítani? - meredtem rá. - Igen! Szenvtelen arccal fontolgattam az ajánlatot, majd beleegyező-en bólintottam: - Legyen nálunk egy óra múlva, és hozza magával a publikációit meg minden anyagát Wagmanről. Majd akkor megbeszéljük! - Nagyszerű! - örvendezett, s már félre is állt az utamból. Taté biztonsági emberei éppen csak biccentettek, amikor a kormányzó részlegébe értem, és felemeltem a sajtóbelépőmet. A kártya átment a vizsgálaton, még csak meg sem állítottak, hogy tüzetesebben megszemléljék. Taté részlege éppen úgy festett, mint Rymané - és biztosra vettem, hogy Wagmané sem más. Mivel manapság egymás mellett szokás elszállásolni az elnöki poszt várományosait, a szervezők kínosan igyekeznek elkerülni a látszatot, hogy bármelyiküknek is kedveznének. Lehet, hogy az egyik a párt kedvence, a másik meg a semmiből kapaszkodott fel - nem számít, a szavazatok összesítéséig egyenrangúak. Az iroda zsúfolásig megtelt önkéntesekkel és a személyzet tagjaival, a falakon pedig az elmaradhatatlan plakátok díszelegtek „Tate-et elnöknek!” felirattal, a hangulat azonban mégis komor, mármár gyászos maradt. A félelemig nem fajult a helyzet, csak mindenki erősen koncentrált a feladatára. Mintegy „véletlenül” a hajtókámra csaptam, és ezzel beizzítottam a rejtett fényképezőgépet, mely tizenöt másodpercenként elsütött egy fotót. Tudtam, a kétórányi anyagnak elég a memória, mielőtt rátölthetem a gépre; ahogyan azt is, hogy a 163
képek többsége nem lesz jó semmire - de reménykedtem egy-két használható darabban. Néhány percet sikerült elütnöm azzal, hogy kávét öntöttem magamnak - amit egyáltalán nem kívántam, de az elvárásoknak megfelelően úgy tettem, mintha ízlene -, aztán odamentem a kormányzó irodájához, és felmutattam a sajtókártyámat a két testőrnek. - Georgia Mason vagyok, a Világvége Afterpartytól. Taté kormányzóhoz jöttem - közöltem. - Elkésett - nézett rám az egyik vádlón a napszemüvege mögül. - Feltartottak - válaszoltam mosolyogva. A napszemüvegemet magasan az orrnyergemre tolva viseltem, így nem lehetett megállapítani, hogy a szememmel is mosolygok-e. Az őrök összenéztek. Azt már korábban is észrevettem, hogy a napszemüveges férfiak utálják, ha nem látják a tekintetem - a puszta gondolat is felháborítja őket, hogy a titokzatosság légkörét, amit ők oly nagy igyekezettel próbálnák maguk körül megteremteni, más bitorolja; pláne, ha az illető egy fiatal, szemproblémával küszködő újságírónő! Megőriztem a higgadtságomat és a vidámságomat. Hiába késtem, nem találtak okot, hogy ne engedjenek be. - Máskor időben érkezzen! - teremtett le azért a másik, és kitárta a kormányzó privát irodájának az ajtaját. - Rendben - bólintottam, és amint a hátam mögé kerültek, leolvadt a mosolyom. Az ajtó hangos kattanással becsukódott mögöttem. Nem fordultam meg. Elég lesz egy első benyomás is annak az embernek a privát irodájáról, aki a legjobb eséllyel vethet véget a megbízatásomnak - ezt az egyet viszont a maga teljességében akartam átélni. A puritán hatást keltő helyiség két ablakát majdnem teljesen eltakarta két polc; a fényt a mennyezetről szolgáltatta a neonlámpa. A hátsó falat az Egyesült Államok és Texas állam méretes zászlói borították; ezeken kívül semmi személyes jelleget nem láttam a berendezésben - nyilvánvaló volt, hogy az iroda csak átmeneti tartózkodási hely Taté számára. A kormányzó maga az asztalnál ült, melyet gondosan úgy illesztettek a helyére, hogy a lobogók éppen keretbe foglalják tekintélyes alakját. Már meg is jelentek lelki szemeim előtt a buzgó tanácsosok, amint órákig vitatkoznak azon, milyen arculat sugallná leginkább azt, hogy „igen, Taté erős ember, elég erős Amerikának és 164
az egész világnak”. Jó munkát végeztek: a fickó a megtestesült elnök benyomását keltette. Peter Ryman volt a megnyerő, bizalomgerjesztő tipikus amerikai jófiú, Dávid Taté kormányzó pedig - a méltóságteljes fellépésétől a tiszteletre méltóan őszülő, katonásan rövidre nyírt hajáig - a tőrőlmetszett amerikai hadvezér. Nem kellett kutakodnom a seregben elnyert rendfokozatai után - a tényt, hogy Ryman szenátor nem tudott ilyet felmutatni, a kampány kezdete óta számos „aggódó állampolgár” igyekezett, fizetett hirdetések formájában, jól bevésni a köztudatba. Taté altábornagyként harcolt a ’17-es kanadai határvisszafoglalásnál, amikor kiűztük a fertőzötteket Niagara Fallsból, és részt vett a ’19-es új-guineai ütközetben is, amikor terroristák élő Kellis-Amberlee-vírusrészecskéket permeztek a légtérbe, és a mi országunk is veszélyben forgott. Egy alkalommal meg is sérült, hősiesen harcolt a hazájáért és a nem fertőzöttek jogaiért; mindent összevetve, jól ismerte a háborút, melyet a valamikori szeretteink ellen vagyunk kénytelenek nap mint nap megvívni. Nem véletlenül rázott ki a hideg ettől az embertől; és ez még csak a kezdet! - Isten hozta, Miss Mason! - biccentett, s felállva, egy elegáns karlendítéssel, az asztala túloldalán álló üres székre mutatott. - Ugye, nem tévedt el? Már kezdtem attól tartani, hogy mégsem kíván jönni! - Jó napot, kormányzó úr! - viszonoztam az üdvözlést, majd leültem, és az asztalra helyeztem a diktafonomat. A jól kivitelezett mozdulattal a ruhámba rejtett kamerák közül sikerült bekapcsolnom azt a kettőt, amelynek a pontos helyéről tudtam - hogy Buffy hova tette a maradék fél tucatot, arra az esetre, ha most is felbukkannak az elektromágneses impulzusokkal mesterkedő szabotőrök, és egyet-kettőt tönkrevágnak, arról fogalmam sem volt. - Sajnos feltartottak - feleltem. - Értem - mondta, és visszaült. - Kész rémálom ez a sok biztonsági ellenőrzés, ugye? - Valóban - feleltem, és színpadias manőverrel bekapcsoltam az asztalra helyezett diktafont. Ezt szemfényvesztésnek szántam: hadd nyugodjon meg Taté abban a tévhitben, hogy csak ezt az egy eszközt hoztam magammal - akkor egykettőre elengedi magát. - Kormányzó úr, hálásan köszönöm a Világvége Afterparty olvasói nevében is, hogy a mai napon időt szakított ránk! A közönségünk 165
élénk érdeklődéssel követi a kampány fejleményeit, és alig várja, hogy az ön programját is alaposabban megismerje. - Akkor minden bizonnyal megvan a magukhoz való eszük felelte kimérten a kormányzó, és hátradőlt a székében. Anélkül hogy megmozdítottam volna a fejem, ráemeltem a tekintetem. Egy előnye annak, hogy színezett üveg mögé rejtőzve élem az életem: az interjúalanyom nem tudja, nézem-e, vagy sem. Leselkedni igen könnyű volt, de az arcvonásaimon uralkodni már kevésbé. A kormányzó leplezetlen megvetéssel méregetett, mint a vásott kisfiú a bogarat, amelyet mindjárt széttapos. Már hozzászoktam, hogy az emberek többsége nem csíp minket, riportereket, de ez az ellenszenv még így is túlzásnak tűnt. Kihúztam magam, megigazítottam a napszemüvegemet, és így szóltam: - Nekik van a legjobb ítélőképességük az egész blogoszférában. - Valóban? Akkor ez megmagyarázza az idei mezőny iránti lankadatlan érdeklődésüket. Feltételezem, ez sokat lendített az értékeléseiken. - Igen, kormányzó úr. Némi meglepetéssel töltött el minket, hogy már idén harcba száll az elnöki címért; szakmai körökben úgy tartották, hogy megvárja a következő ciklust. Miért döntött úgy, hogy mégis most indul? Taté elmosolyodott, de előtte a másodperc törtrésze is elégnek bizonyult, hogy észrevegyem a szemében az alattomos fényt. Ennél is ijesztőbb volt az, ahogyan egyszerre megélénkült az arca. Magabiztosan hitt abban, hogy elbánhat velem. - Nos, Miss Mason, dióhéjban annyi, hogy figyeltem, miként mennek a dolgok mostanában, és aggódni kezdtem. Körülnéztem, és rádöbbentem, hogy nekem magamnak kell kézbe vennem az irányítást, mert senki sincs a láthatáron, akiben megbíznék, hogy ha a holtak elérkezettnek látják az időt a következő tömeges feltámadásra, képes lenne megvédeni a feleségemet és a két fiamat! E zűrzavaros időkben Amerikának erőskezű vezetőre van szüksége! Olyan emberre, aki képes férfiként harcolni azért, ami az övé! Nem akarom megsérteni nagyra becsült ellenfelemet, de a szenátor úr életében nem harcolt a szeretteiért! Mélyebben szereti a hazáját az, aki maga is a vérét ontotta volna érte! Mindezt kedélyes, majdhogynem tréfálkozó hangnemben adta elő, mint egy apafigurának is beillő tanár, aki nagy bölcsességet oszt meg egy kedvelt diákjával. De én nem vettem be, és hivatalos modorban folytattam az interjút. 166
- Tehát ön kétszemélyes párbajnak látja a küzdelmet maga és Ryman szenátor között? - Hogy őszinte legyek, igen. Kirsten Wagman kiváló asszony, helytálló nézetekkel és megalapozott republikánus értékrenddel, mégsem ő lesz a következő elnökünk. Ugyanis nem elég felkészült ahhoz, hogy megtegye, amit e dicső nemzet népe és gazdasága megkíván! E ponton ellenálltam a késztetésnek, hogy megjegyezzem, Kirsten Wagman a melleit dobja be a vitában érvek helyett, és feltettem a következő kérdést: - Kormányzó úr, ön szerint mi lenne az? - Nos, Miss Mason, az országunk három meghatározó értékre épül: Szabadság, Hit és Család - olyan nyomatékkal ejtette ki a szavakat, hogy szinte érezni lehetett, csak nagy kezdőbetűvel képes leírni őket -, és az elmúlt időszakban csak az első megőrzésére összpontosítottuk az erőinket, olyannyira, hogy a másik kettőről szinte megfeledkeztünk! Egyre távolabb kerültünk Istentől - nyilatkoztatta ki, és tekintetében újra megcsillant az ádáz fény. - Aki most próbára tesz minket, hogy felmérje a hitünk nagyságát! És, attól tartok, ha nem váltunk sürgősen irányt, elbukunk, és nem lesz újabb lehetőségünk a bizonyításra! - Mondana, kérem, egy példát erre? - Kisasszony, ott van rögtön Alaszka elvesztése: a dicső amerikai állam odalett, az élőholtak kezére jutott, mert nem volt elég merszünk, és nem ragaszkodtunk elég állhatatosan ahhoz, ami jog szerint minket illet! A fiaink nem merték Isten kegyelmére bízni magukat, és állni a sarat, és most egy nemzeti kincsünket talán örökre elveszítettük! És mennyi idő, amíg újabb tragédia nem történik, és a zombik magukhoz ragadják Hawaiit, Puerto Ricót vagy bármelyik államot? Falak mögé bújtunk, és nagyon elpuhultunk! Itt az idő Isten kezébe ajánlani magunkat! - Kormányzó úr, ön is ott volt a kanadai határvisszafoglalásnál, így arra számítanék, hogy tisztában van vele, miért voltunk kénytelenek Alaszkát átengedni. - Én pedig arra számítanék, hogy maga van tisztában azzal, hogy az igazi amerikai soha nem adja ki a kezéből, ami jog szerint az övé! Nem lett volna szabad annyiban hagynunk! Az én irányításommal igenis harcolni fogunk, és Isten segítségével győzelmet aratunk! Nem illett a szakmámban elvárt higgadtsághoz, de megborzongtam. A hangja egyértelműen fanatizmusra vallott. 167
- Ön, kormányzó úr, Mason törvényének enyhítését szorgalmazza váltottam témát. - Mi ennek az oka? - Semmi olyan nem szerepel az Alkotmányban, ami előírná egy férfi számára, hogy miként juttassa élelemhez a családját. Joga van olyan megoldásokhoz folyamodni, melyek manapság kevésbé népszerűek. A szabadságunkat korlátozó törvények meglehetősen gyakran fölöslegesnek mondhatók. Gondoljon csak bele, mi történt, amikor a demokraták végre felhagytak a fegyvertartás korlátozásáért folytatott alkotmányellenes harcukkal. Megemelkedett a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok aránya? Nem! Első évben negyven százalékkal kevesebb volt, és azóta is folyamatosan csökken! Így hát ésszerű következtetés, hogy más, szabadságot korlátozó törvények enyhítése is kézenf... - Évente hány fertőzöttet ölnek meg fegyverrel? - vágtam a szavába. - Nem értem, ennek mi a jelentősége a beszélgetésünk szempontjából - mondta némi hallgatás után hűvösen, összeszűkült szemmel. - A járványügyi hatóság legutóbbi felmérése szerint a nem fertőzöttekkel való összecsapások során ártalmatlanná tett KellisAmberlee-betegek kilencven százalékát golyóval ölik meg. - Igen, fegyvertartási engedéllyel rendelkező törvénytisztelő polgárok. - A járványügyi hatóság jelentésében az is olvasható, hogy a golyó okozta fej- vagy gerincsérült holttestről gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, hogy illegális gyilkosság áldozatául esett tünetmentes polgár vagy legálisan lelőtt fertőzött egyén volt-e! Ez alapján mit tud felelni arra a kritikai észrevételre, hogy a fegyvertartási törvények enyhítése valójában növelte a golyó általi gyilkosságok számát, csak ezeket a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásának álcázták? - Nos, Miss Mason, először is bizonyítékot szeretnék. Magánál van fegyver? - hajolt hozzám közelebb. - Működési engedéllyel rendelkező újságíró vagyok. - Ezt igennek vegyem? - A törvény írja elő számomra a fegyverviselést. - És biztonságban érezné magát, ha fegyver nélkül kellene belépnie egy veszélyes övezetbe? A gyerekeinek megengedné? Értse meg, Miss Mason, ez már nem a régi, civilizált világ! A fertőzöttek most már sosem nyugszanak! Amint megbetegszenek, csak a gyűlölet hajtja őket az egészségesek iránt! Amerikának olyan férfira van 168
szüksége, aki nem gyáva kimondani: a jogok a síron túl véget érnek! Nincs irgalom, nincs kegyelem: egy férfi megtehet bármit, hogy megvédje, ami az övé! - De kormányzó úr, nincs semmi bizonyíték arra nézve, hogy a fertőzött egyének képesek lennének olyan komplex érzelmekre, mint a gyűlölet. Továbbá nem halottak. Hogyha a jogok a síron túl érnek véget, akkor nem kellene őket is úgy védeni, mint a többi polgárt? - Kisasszony, ezt a fajta gondolkodást csak akkor engedheti meg magának, ha biztonságban van, és talpig férfiak veszik körül! Ha majd a holtak - elnézést, a „fertőzöttek” - ott tülekednek az ajtajánál, akkor, higgye el, rögtön olyan férfit fog a közelébe kívánni, aki úgy beszél, mint én! - Úgy gondolja, Ryman szenátor túlságosan puhány a fertőzöttekkel szemben? - Úgy gondolom, nem is került még olyan helyzetbe, ahol ez kiderülhetett volna. Ezt aztán szépen összerakta, állapítottam meg magamban. Gondoskodott róla, hogy a kétely árnya vetüljön az ellenlábasára (.Vajon képes megvédeni minket a zombiktól?”), ugyanakkor úgy tett, mintha rokonszenvezne az „élni és élni hagyni” elvvel - melyre időnként a tőle igen messze álló baloldal képviselői szoktak hivatkozni. Már addig a negyedóráig, amíg nem lesz egy újabb lobbizóból zombielemózsia. - Kormányzó úr, ön el szeretné törölni az, ahogyan ön nevezi, „irgalmas szamaritánus" törvényt, mely szerint jelenleg megengedett az azonnali segítségnyújtás a bajba került vagy rosszulléttől sújtott polgártársnak. Ki tudná fejteni az álláspontját ebben az ügyben? - Kérem, ez a napnál is világosabb! Ha valaki rosszul lett, annak valószínűleg megvan az oka. Ne értsen félre, én is nagyon sajnálom azt, aki ilyen helyzetbe kerül, de ha engem megharapnak, ön meg a segítségemre siet, és ennek érdekében figyelmen kívül hagyja a biztonsági megfontolásokat, jó esélye van arra, hogy rajtam már nem segít, viszont értelmetlenül eldobja a saját életét! A kormányzó elmosolyodott, de fülig érő szájjal sem keltett volna szívélyes benyomást. - Mindig a fiatalok, az idealisták szoktak így meghalni. Azok, akikre Amerikának a legnagyobb szüksége lenne! Meg kell védenünk a jövőt! - Úgy, hogy közben feláldozzuk a jelent? 169
- Ha erre van szükség, Miss Mason, akkor igen! - vágta ki a kormányzó átszellemültem - Ha Amerika megköveteli tőlünk, akkor igen!
# Most, hogy megejtettem a régóta halogatott találkozót Dávid „Dave” Taté texasi kormányzóval, mindenki csak arra vár, hogy elmondjam, miként vélekedem róla. Milyen benyomást tett rám az az ember, akit - mindkét tábor szavazói együttesen - három egymást követő alkalommal választottak újra, mert következetes igazságszolgáltatóként és meggyőző érvelőként vált ismertté egy olyan államban, amely hírhedt a viszálykodásról, magas bűnözési rátájáról és politikai instabilitásáról? Nos, ő a legrémisztőbb lény, akivel a kampány kezdete óta találkoztam, a zombikat is beleértve! Taté kormányzó olyannyira fontosnak tartja a szabadságot, hogy a fejükhöz szegezett pisztollyal erőltetné az emberekre. Olyan fontosnak tartja az oktatást, hogy kész lenne bezáratni az állami iskolákat, és csak azon intézményeknek adna működési engedélyt, amelyek megfelelnek a kormánya biztonsági előírásainak. Olyan fontosnak tartja a gazdaságokat, hogy enyhítene a Mason-törvényen, és a sűrűn lakott területek közelében megengedné a nagy testű terelő-kutyák mellett a hatmázsás jószág tartását is. Taté kormányzó arra vágyik, hogy mindannyian átélhessük az ő gondtalan ifjúságát, megspékelve olyan izgalmas kalandokkal, mint a fertőzött skót juhászok és kecskék közti önfeledt szaladgálás. Tovább rontja a helyzetet, hogy remek beszédkészséggel s tekintélyes fellépéssel bír, mely rögtön elég ahhoz, hogy a szavazók jelentős hányadát megnyerje magának - és akkor a katonai szolgálatáról mint további erényéről még nem is beszéltünk. Mindent összevetve, kedves olvasóink, olyan ember áll előttünk, aki nem csupán az ország legmagasabb tisztségének betöltésére esélyes, de arra is, hogy ha azt elnyeri, akkor a fertőzöttekkel való véget nem érő ellentéteket totális háborúvá súlyosbítja. Nem mondhatom, hogy csak azért válasszátok Ryman szenátort a Republikánus Párt jelöltjeként, mert Taté kormányzó nekem nem szimpatikus. Azt viszont mondhatom, hogy a kormányzó gondolatai - csakúgy, mint az enyémek - nyilvánosak. Így hát kutakodjatok. Mintha házi feladatot csinálnátok. Derítsétek ki, mi mindent művelne ez az ember az országunkkal egy olyasfajta szabadságeszme nevében, ami nemcsak hogy destruktív, de elérhetetlen is. Ismerd meg az ellenséged. 170
Ugyanis ezt jelenti valójában a szabadság. (BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL, 2040. MÁRCIUS 14.)
171
Tizenkettô - George? - Mi az? Fel sem néztem, pedig nem volt valami embert próbáló feladat összefüggő interjúvá szerkeszteni a beszélgetést Tate-tel, hiszen nem kényszerítettem magamra az elfogulatlanság látszatát. A kormányzó nem leplezte az ellenszenvét; semmi nem indokolta, hogy titkoljam: ez kölcsönös. Tizenöt perc alatt kész lett az anyag, és a felkerülése után rögtön elég sokan rákattintottak. Az utómunkálatok már időigényesebbnek bizonyultak: nemcsak a tekintélyes mennyiségű fotón és videón kellett átrágnom magam, de a felhasználók elképesztően - szinte már utálatosan - sok pletykát és szóbeszédet kommenteltek a cikkhez. Mindeközben ráadásul elkezdődött a szavazás - tudtuk, egy óra múlva meg lesz a republikánus elnökjelölt , én meg igen távol voltam még attól, hogy felállhassak a géptől. - De George, komolyan! - Mi? - Mondom, valaki keres! Erre már felnéztem. A nyitott ajtón beáradó fény bántotta a szemem. A napszemüvegem után nyúltam, mire a helyiség színei megnyugtatóan eltompultak. Azoknak, akik szeretik a rikító árnyalatokat, fogalmuk sincs, mit jelent a Kellis-Amberlee okozta migrén. - Nem futnál neki még egyszer? Már majdnem összejött az értelmes mondandó, csak még egy kicsit finomítani kell a szókincseden. Tudod, hogy ne csak vicces légy, de tartalmas is kacsintottam. - Azt mondja, te hívtad ide! - mondta Shaun, elengedve a füle mellett a gúnyolódásomat, és affektálva, negédes hangon így folytatta: - Nahát, pont a választás éjszakáján elégelted meg a magányt? Nem 172
azért, végül is annyira nem ronda, noha nem gondoltam volna, hogy éppen a kukoricán hizlalt farmerek az eseteid... - Várj csak! - szóltam közbe. - Vörösesbarna hajú, kábé olyan magas, mint te, idősebb nálunk, és úgy néz ki, mint akinek a tej is megalszik a szájában? - Ja, nem tűnik valami életképesnek - bólogatott Shaun, majd összeszűkült szemmel megkérdezte: - Tehát, ez azt jelenti, hogy tényleg te hívtad ide ezt az ürgét? - Igen, Wagman sajtócsapatából disszidált. A nő visszalépett, és ez a fickó felajánlotta, hogy minden anyagát a rendelkezésünkre bocsátja, feltéve, ha magunk mellé vesszük, amíg Ryman kampánya tart. - Persze, minden anyagát: fogadjunk, hogy szabad felhasználásúak! - gyanakodott az öcsém. - Akkor miért akarna minket ezekkel lekenyerezni? Buffy! Elmentettem, amit írtam, majd felálltam, és az aprócska helyiség felé fordultam, melyet a mesélőnk kinevezett a privát irodájának. Az ajtó nyikorogva kitárult, és felbukkant munkatársunk szőke feje. - Küldj át mindent, amit Wagman sajtosairól találsz, aztán mehetsz is! - mondtam. - Nekünk még egy állásinterjút kell lebonyolítanunk. - Jól van - bólintott, és visszavonult. Pillanatok múlva pittyenést hallottam: az értesítő volt a kért fájlok beérkezéséről. Ez aztán a hatékonyság, gondoltam elégedetten. - Remek - pillantottam Shaunra. - Nézzük, vajon jó-e valamire a fickó, vagy csak az időnket vesztegeti. Hívd be! - Kívánságod számomra parancs - hajbókolt modorosán az öcsém, és kiment. A következő pillanatban Buffy előbújt a vackából, és leült mellém. Lófarokba kötött haja kócosán meredezett, és kék színű férfiinget viselt, melyről joggal lehetett feltételezni, hogy Chucké. Körülbelül akkora szaktekintély benyomását keltette, mint egy tizenöt éves diák, de arra jutottam, ez nem is baj: ha a jelentkező megriad a munkakörülményektől, akkor nem is alkalmas arra, hogy velünk dolgozzon. - Tényleg fel akarod venni? - csodálkozott Buffy. - Attól függ, mit tud felmutatni! - feleltem. - Oké... A további beszélgetésnek elejét vette a kitáruló ajtó. Belépett Shaun, nyomában a sajtószobából ismert férfival, aki a hóna alatt egy lezárt mappát hozott. Ezt, amint elég közeire ért, azonnal a kezembe is 173
nyomta. Elvettem, és várakozásteljesen néztem rá. Buffy kicsit jobban kihúzta magát, és kíváncsian méregette a jövevényt. - Elhoztam - közölte a fickó. - Videó, adatfájlok és a kinyomtatott anyagok. Minden, ami összegyűlt a hat hónap alatt, amíg Wagman kampányát követtem. Itt vannak a részletek a sok alkuról, amit kötött, miközben igyekezett előretörni. Ma este Ryman lesz a befutó, és ez részben Wagman visszalépésének köszönhető! - Kétlem, hogy éppen ez fordítaná meg az állást - ellenkeztem, és átadtam Buffynak a mappát. - Nézd át, és majd szólj, hogy van-e benne valami használható! - Jó! Felállt, de ahelyett hogy azonnal indult volna, mindentudó, hamiskás vigyort villantott a vendégünkre. - Rick! Olyan lepukkantnak látszol, meg kétségbeesettnek! Új munkatársunk őszinte mosollyal viszonozta a gesztust, és úgy láttam, mintha meg is könnyebbült volna. - Ne is mondd, Buffy! - felelte. - Te meg már megint a barátod ruháit hordod! Remélem, a mostani legalább katolikus! - Ez csak rám meg az imáimra tartozik - hangzott a válasz, csókdobás kíséretében. Rickre néztem, és lejjebb csúsztattam a napszemüvegem, hogy lássa a kérdőre vonó tekintetem. - Ezt úgy értsem, hogy ti ketten már ismeritek egymást? - Á, nem, csak szokásom, hogy Buffynak hívok minden dilis szőkét, aki az utamba kerül. És elég sokszor eltalálom! - válaszolta Rick, és a kezét nyújtotta. Buffy felhorkant, s miközben szemlátomást igen jót mulatott magában, visszavonult a kuckójába. Eldöntöttem, hogy ennek az ismeretségnek majd később járok utána. - Tehát már láthattad a mesélőnket, és azt is tudod, hogy én ki vagyok. Esetleg egyenlítenél? - kértem, és elfogadtam felém nyújtott kezét. Határozott kézszorítása volt, de a kelleténél nem erősebb. - A nevem Richard Cousins, de a barátaim csak Ricknek hívnak. Tudósító vagyok, és jelenleg szabadúszó, bár bízom benne, hogy ezen hamarosan változtatunk. A Vitapontok és a Leplezetlen Igazság is átvette már az írásaimat. - Ahá... - engedtem el a kezét. A Vitapontok és a Leplezetlen Igazág a legnagyobb blogadatbázisok közt szerepeltek; bárki regisztrálhatta magát társoldalukként, nem volt nehéz a visszaigazolást megszerezni. Ehhez képest mégis 174
meglepően hitelesek tudtak maradni, mert folyamatosan ellenőrizték az oldalaikat, és ügyeltek arra, hogy az elveik szempontjából következetesek maradjanak. - Az engedélyed milyen besorolású? - A-15-ös. Wagman megkövetelte, amikor elkezdte Rymant utánozni. A zakója belső zsebéből egy pendrive-ot vett elő, és így folytatta: - Ezen van az okmány, kinyomtatva még nem érkezett meg, de érvényes, a legutóbbi orvosi leleteimmel és véreredményeimmel együtt. - Csodás! Csatlakoztattam az eszközt, és kisvártatva szép sorban megjelentek a képernyőn az említett fájlok. Átfutottam őket, majd kihúztam a pendrive-ot, és visszaadtam a tulajdonosának. - Még csak két éve vagy blogtudósító, de rögtön A-15-ös szintű bevetésekre mégy? Nem is tudom eldönteni, hogy ez lenyűgöző képességekre vall-e, vagy szuicid kórképre. - Szerintem arra, hogy lefizette a vizsgabizottságot! - tetézte meg Shaun. - Valójában ez úgy volt, h... - kezdte volna Rick, de a visszatérő Buffy a szavába vágott: - Csak nézd meg a nyomtatott sajtos anyagait! Az majd mindent megmagyaráz! Ugye, Ricky? - Nyomtatott sajtó? - vonta fel az öcsém a szemöldökét. - Úgy érted, magazinok? - Inkább napilapok - pontosított Buffy, miközben le sem vette a szemét Rickről. Ezt a srác javára írhattam: rokonszenves higgadtsággal viselte Buffy piszkálódását, nem láttam - legalábbis eddig -, hogy kényelmetlenül feszengene. - Ezért ilyen örökifjú! - Napilapok... - ismételtem hitetlenkedve, és újra megnéztem az anyagait. Referenciáinak listája betöltötte az egész képernyőt. Visszatoltam a napszemüvegemet, hogy eltitkoljam a meglepetésemet. - Igen, úgy látom, Buffy igazat mond. Belső munkatárs voltál a St. Paul Héráidnál öt évig. Tudósító a Minnesota Newsnál három évig. Hány éves vagy? - néztem rá döbbenten. - Tizennyolc hónapja terjesztették ki az engedélyemet a virtuális médiára, azaz teljesen tisztességes úton csatlakozhattam Wagman 175
csapatához - tisztázta Rick, mielőtt válaszolt a kérdésemre. Harmincnégy éves vagyok. - Teljesen tisztességes úton, ez azt jelenti nálad, hogy felszálltál Wagman süllyedő hajójára, kivártad, amíg ő is rájön, mi a helyzet, hogy aztán az ott megszerzetteket kamatoztasd Ryman csapatában? - Na jó, ezt fejezzétek be! - elégeltem meg. - Ki vele, de rögtön: honnan ismeritek egymást? - szegeztem nekik a kérdést, és hogy nyomatékosítsam a szigort, a napszemüvegemet is levettem. - Richard Cousins, becenevén Rick, mérsékelt - azaz még éppen nem pszichopata - baloldali demokrata, elismert író, mindig betartja a határidőket, de a kifejezésmódján még lenne mit csiszolnia, és a disznó hat évvel ezelőtt lekörözött egy esszéíró-versenyen! - hadarta el egy szuszra Buffy. - Nehogy már ezt hozd fel ellenem! - méltatlankodott Rick. - Nem csoda, hogy alulmaradtál, felnőtt verseny volt, és te tizenhat évesen furakodtál be! - Azt hozok fel ellened, amit csak akarok! - közölte Buffy dühösen izzó szemmel, de aztán szélesen elvigyorodott: - Nem mondtad, Georgia, hogy pont Rick az új jelentkező! Végre ráharaptál valami valódi sztorira, mi, te aberrált szőrszálhasogató! - fordult újra régi ellenfeléhez. Rick sem hagyta magát: - Ne áltasd magad, Buffy! Egyetlen sztori sem lesz többé igaz, ha te egyszer ráteszed a kezed! Shaun és én egymásra néztünk. - Szóval ismerik egymást - állapította meg az öcsém. - De még mindig nem egészen világos, honnan! - fordultam vissza a két civakodóhoz. Először úgy tűnt, Buffy nemigen akarja ennél jobban pontosítani a hátteret, de aztán megadta magát: - Miután Rick legyőzött, elkezdtünk levelezni. Jó fej srác, csak először túl kell tenned magad a tényen, hogy vénebb, mint az országút! - Ne haragudj, de egy ilyen megjegyzést nem vagyok hajlandó komolyan venni attól, aki azt hiszi, hogy Edgár Allan Poe beillik egy bulin társalgási témának! Buffy felhorkant. - Jó, azt hiszem, értem - mondtam. - Na és pontosan mivel akar minket megvesztegetni, hogy felvegyük? 176
- Kiváló videói vannak Wagmanről az elmúlt hat hónapból, néhány exkluzív interjú, meg a teljes hangfelvétel, amint a személyzeti főnök körbetelefonálja a hírt, hogy a képviselőasszony visszalép. Döbbenten néztem Rickre, de ő csak vigyorgott. - Senki nem szólt rám, hogy kapcsoljam ki a diktafont - vont vállat. - Ha szeretném a fiúkat, most lesmárolnálak - jelentette ki Shaun fapofával. - George, mondd el a tudósítók nyelvén, mit jelent ez az értékelések szempontjából! - Rögtön háromszázalékos emelkedést, sőt ha gyorsan bevonz egy saját közönséget, akkor ez több is lehet. Rick, felveszünk bétának, ami azt jelenti, hogy az anyagaidat előbb nekem vagy a helyettesemnek, Mahirnak küldöd, nem közvetlenül a szenátornak. Ha Ryman nem kapja meg a jelölést, akkor egy hat hónapos próbaidőt tudunk ajánlani, a részleteket majd lásd e-mailben. - És ha őt jelölik? - Mi? - Ha őt jelölik - márpedig ez így lesz -, akkor mit kapok? - Akkor - mosolyodtam el - velünk maradsz az idők végezetéig, vagy amíg ki nem rúglak; attól függ, melyik következik be hamarabb. - Elfogadom - közölte Rick, és a kezét nyújtotta. - Isten hozott a Világvége Afterpartynál - ráztam meg a kezét, Shaun pedig jól hátba veregette. - Igen, ez kellett, még egy férfi a csapatban! - lelkendezett. - Te vagy az én emberem! Mit szólnál egy jó kis terepmunkához, kimegyünk és megbökdösünk pár zombit, na? - Tökéletesen megfelel az értékelések növelésére annak, aki megunta az életét - hangzott Rick válasza, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Rendben, maradhatsz. Abban a pillanatban kopogtak. Mielőtt bárki is felállt volna, a vendég - Steve, akkora napszemüvegben, hogy majdnem az egész ábrázatát elfedte - benyitott. - Itt az idő? - kérdeztem. - A szenátor megkért, hogy ellenőrizzem, készen állnak-e bólintott. - Rendben, köszönjük, Steve! Azzal a táskám után nyúltam, és a legújabb csapattagunkra szegeztem az ujjam. 177
- Rick, te velem maradsz, megyünk a földszintre! Buffy, te maradj itt gépközeiben! Szólj a többieknek, hogy a nyersanyag tíz perc múlva megy, és álljanak készen, meg a kommenteket is folyamatosan figyeljék, moderáljanak! - És a cikkek jellege milyen legyen? - Csak a tények, semmi vélemény, amíg be nem jelentkezem, és neki nem látok. Beszéd közben a felszerelésemmel matattam, éppen egy önindító felé nyúltam. A diktafonom fel volt töltve, és a kijelzőn láttam, hogy minden kamera hetven százalék fölött működik. - Próbáld meg felébreszteni Mahirt, nem tudom, hány óra van Londonban, de mindenképpen kell valaki épeszű, aki kordában tartja a trollokat. Shaun, te meg... - Az épület előtt leszek, gördeszkával, a kezemben ütővel, és figyelem, hogy a tiltakozók vagy az őrök művelnek-e valami jó kis tudósítanivalót - tisztelgett szeretetre méltón Shaun. - Tisztában vagyok az erősségemmel! - toldotta meg. - Jó szórakozást, és nehogy megpróbálj meghalni! figyelmeztettem, majd megindultam kifelé. Steve félreállt, és gyanakodva nézett a nyomomban igyekvő Rickre. - Semmi gond - szóltam az őrnek. - Ő is a csapatunk tagja. - Tetszett nekik, hogy váltani akartam! - tette hozzá Rick, és Steve szemébe nézett, amihez igencsak ki kellett nyújtania a nyakát. - Hogy maga milyen magas! - fűzte hozzá. - Most már elhiszem, hogy riporter - dörmögte Steve, és rácsukta az ajtót a hátramaradó Shaunra és Buffyra. A konferenciaépület számomra a múltkori látogatásomkor is zsúfoltnak tűnt, de ahhoz az őrültekházához képest, ami most fogadott minket a nagyteremben, korábban kriptának is beillett. Mindenhol emberek nyüzsögtek, az alkalmazottaktól - akiket a korábbi rendezvényekről látásból már ismertem - a biztonsági őrökön és a politikusok családjain keresztül a riporterekig, akik a tömegiszonyukat leküzdve kitörtek a sajtósok számára fenntartott menedékből a kavalkádba. Utóbbiakról lehetett tudni, hogy a stressztől hamarosan habzó szájú őrültekké válnak, és kiagyalnak egy-két botrányt, ami felnyomja az értékeléseiket. Rick a tapasztaltak higgadtságával fogadta az elénk táruló látványt. Szorosan a nyomunkban maradt, míg én némileg nyugtalanabbul követtem a masszív Steve-et, aki előtt szétvált a tömeg. Úgy láttam, 178
újsütetű alkalmazottunknak nem probléma, hogy egy nála tíz évvel fiatalabb nő a főnöke - pedig sokan, akik a hagyományos hírközlésről a blogoszférára váltanak, nehezményezik az ilyen helyzetet. Nem szándékosan hozzák magukkal az előítéleteiket, de van, amit annál is nehezebb tudomásul venni, mint hogy többé nem kézzel fogható, nyomtatott formában látják viszont a cikkeiket. Az eddigiek alapján reménykedhettem, hogy Rick nem okoz majd ilyenfajta gondot. Steve átvezetett minket a hátsó termeken keresztül a csarnokban keletkezett tébolydába, ahol a legkülönbözőbb korú, fajú és elkötelezettségű politikusok és bámészkodók tömörültek össze abból a nemes célból, hogy rekedtre ordibálják magukat, ha a jelöltek valamelyike felbukkan. Elégedetten nyugtáztam, hogy sokan viselnek „Rymant elnöknek! ” feliratú kitűzőt. A galérián fehér egyenpólós diáklányok hajoltak át a korláton, és lelkesen sikongattak. - Látod, mi van a pólójukra írva? - böktem meg a könyökömmel Ricket. - „Ryman az esetem!” - olvasta hunyorogva. - Ezt meg ki találhatta ki? - Ki más, mint Shaun?! Ő az egyetlen, akitől kitelik az ilyesmi. Buffy! - nyúltam a fülékszeremhez. - Bent vagyunk! Veszed az adást? - Persze, kép, hang, minden jó, hála a magasságos, dicső kamerának, mely ezen a káoszon is képes úrrá lenni! De keress olyan helyet, ahol jobb rálátás van, mert a rögzített kameráktól csak ötven százalék jön át! - A rögzített kameráktól? - kérdeztem megrökönyödve. - Azokra gondolsz, amelyek az épület tulajdonát képezik, és biztonsági célokból üzemelnek? És amelyeknek elvileg feltörhetetlenek a kódjaik, amivel a felvételeikhez hozzá lehet férni? - hüledeztem. - Igen - közölte Buffy olyan higgadtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Legfeljebb panorámafelvételre lesznek jók! A fali kamerákkal többre mennénk, de azoknak a hálózatát meg olyan bonyolult kóddal védték le, amit még én sem tudok feltörni! - Értem - motyogtam. - Vége. A kapcsolat sípolva megszakadt, én pedig Steve felé fordultam: - Hol a helyünk? - Mrs. Ryman azt mondta, hogy csatlakozhatnak hozzá a színpad mögött, ha úgy kívánják, de maradhatnak itt is, ha a tömeget akarják filmezni. Nekem mindenesetre vissza kell oda mennem. Közeleg az eredményhirdetés. - Rendben. 179
Rickhez fordultam, és lecsatoltam a kamerapántot a bal csuklómról. - Fogd ezt. Három kamera van rajta, mind egyenesen továbbítja a felvételt Buffy gépére. Csak ügyelj arra, hogy magasra emeld, a lencsék autofókuszra vannak állítva. Rick elvette a pántot, és összenyomta a tépőzárat a csuklóján. - A színpad mögött leszel? - Pontosan. Találkozzunk az irodában, miután feloszlott a tömeg, és majd meglátjuk, mire jutottunk. A színfalak mögött készült felvétel nem lesz akkora szenzáció, de bensőségesebb, és van egy sajátos varázsa, amivel a tömegfelvételek nem rendelkeznek. Az olvasókat a zsivajjal lehet becserkészni, de a csenddel lehet megtartani. Ráadásul ez egy jó lehetőség volt, hogy megfigyeljük Rick viselkedését a terepen. A hírek világában elveszíti a jelentőségét a „próbaidő" - vagy beválik, vagy nem, és ez már ma este eldől. - Oké - bólintott, azzal a színpad felé fordult, és már a magasba is emelte a karját, hogy a kamera a lehető legjobb szögből rögzíthesse az eseményeket. Örömmel nyugtáztam, hogy nem tétovázik, hanem belevág a közepébe. A terem szélén haladva követtem Steve-et a színpad mögötti lefüggönyözött részhez. Ugye, nem gondolja senki, hogy egy kis vászonfüggönynek bármi komoly jelentősége van? A zombik ellen pláne semmit nem ér, így az ott ácsorgó fickók nem is nagyon erőltették meg magukat: kiguvadt szemmel bámulták a sajtóbelépőinket, de meg nem állítottak, és a vérvizsgálattal sem vacakoltak - elvégre ha egyszer bejutottunk a konferenciaépület bugyraiba, akkor vagy tiszták vagyunk, vagy ha nem, akkor meg már úgyis annyi minden bent tartózkodónak. így hát zökkenőmentesen érkeztünk meg a káosz tengerén áthajózva a nyugalom kikötőjébe. Valamikor réges-régen, egy távoli világban, a jelöltválasztás eredményét már hamarabb lehetett tudni, mielőtt kihirdették a publikum számára. Ez azonban az elmúlt húsz évben a biztonsági megfontolások és az egyre több távolról szavazó küldött miatt megváltozott. Manapság már senki nem tudja, ki lesz a párt jelöltje, amíg hivatalosan be nem jelentik. Talán ez egy ványadt és eltévelyedett erőfeszítés arra, hogy visszacsempésszék a drámát az évek során egyre kiszámíthatóbbá váló procedúrába? Valóság-show, felturbózva? 180
Emily és Peter Ryman a színpad mellett ültek egy-egy összecsukható széken. A nő a két tenyerébe fogta a férje kezét, és mindketten izgatottan figyelték a kijelzőn pörgő számokat. David Tate tőlük nem messze lépdelt fel-alá, és amikor meglátott, gyilkos pillantást lövellt felém. - Miss Mason - üdvözölt -, megint gyűjti a kiteregetni való szennyest? - Nem, kormányzó úr. Tényeket gyűjtök, mint mindig - közöltem, és elfordultam a házaspár felé. - Szenátor úr, Mrs. Ryman, készen állnak az eredményekre? - „Sose kérdezd, kiért szól a harang”,11 Georgia - felelte a szenátor komoran, majd felnevetett, elengedte a felesége kezét, felállt, és megrázta az enyémet. - Bármi is lesz a vége, szeretném megköszönni önnek és a csapatának. Nem biztos, hogy a jelenlétük megváltoztatta a küzdelem állását, de az biztos, hogy minden érintett számára izgalmasabbá tették az egész kampányt! - Köszönöm, szenátor úr. Jólesik ezt hallani! - Miután Peterrel kipihentük magunkat,feltétlenül el kell jönniük hozzánk a birtokra! - ragadta meg Emily is a kezem. - A lányok már tűkön ülnek; kiugranának a bőrükből, ha vendégül láthatnánk magukat! Rebecca különösen rajong a maga írásaiért! - Megtiszteltetésnek veszem - mosolyodtam el. - De még korai a pihenésre gondolni. - Bizony, messze vagyunk még attól! - sóhajtott a szenátor, és Taté felé sandított, aki morózusan nézett vissza rá. - De szerintem nyerni fogunk. Abban a pillanatban, ha nem is a harang, de a csengő megszólalt, és az egybegyűltek elcsendesedtek. Hátraléptem, és felszegtem az állam, hogy a galléromra erősített kamera jobban rálásson az eseményekre. - Most majd elválik - jegyeztem meg. - És most, hölgyeim és uraim - visszhangozta a hangosbemondó egy harmadosztályú celeb szavait, aki a pocsék sitcomok sztárjából avanzsált a politikai rendezvények házigazdájává -, lássuk a végeredményt: a Republikánus Párt jelöltje és az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke Peter Ryman, wisconsini szenátor! Ryman
11
„Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." (JOHN DONNE: Akiért a harang szól)
181
szenátor úr, kérem, fáradjon fel a színpadra, és köszöntse az egybegyűlteket! A tömeg fülsiketítő üdvrivalgásban tört ki; Emily pedig - inkább örömében, mint meglepetésében - felsikoltott, a férje nyakába vetette magát, és két oldalról arcon csókolta. Peter felemelte a feleségét, és körbeforgatta, majd miután letette, így szólt: - Menjünk, Em, tegyük őket boldoggá! A nő, továbbra is sugárzó arccal, hevesen bólogatott, majd kézen fogva felmentek a színpadra. A közönség azt se tudta, hova legyen lelkesedésében; már-már féltem, hogy az üvöltéstől leszakad a plafon. Sokak berekednek holnapra, az biztos, gondoltam. Abban a pillanatban azonban senki nem aggódott a hangja miatt. Taté földbe gyökerezett lábbal, kifejezéstelen arccal állt egy helyben. Miközben a színpad felé közelítettem, lopva lelassítottam, hogy lefilmezzem a reakcióját annak, akinek éppen most törtek darabokra az álmai. - Hajrá, ez az, Peter! - motyogtam, és le se lehetett volna törölni a mosolyt az arcomról, hiszen új utak nyíltak meg előttünk! És akkor három pittyenés hallatszott a fülemben - a vészhívás jele. Hátrébb léptem a színpadtól. - Shaun, mit csin... - Georgia, a birtokon kitört a járvány - szakított félbe az öcsém helyett Buffy, olyan hivatalos, dermesztő hangon, hogy először alig ismertem fel. - Milyen birtokon? - hebegtem. - Rymanék birtokán. Már tele vannak vele a hírcsatornák, az összes! Az eddigi feltevések szerint az egyik lóban spontán aktivizálódott a vírus. Senki sem tudja, miért, és még kutakodnak a hamuban, és próbálják felmérni, meddig terjedt el a járvány. Nem tudni, hogy... Ó, istenem, Georgia, a lányok bent voltak a házban, amikor megszólalt a riasztó, és nem tudni, h... Lelassulva, mintha egy rémálomban járnék, a színpad felé fordultam. Közben Buffy tovább beszélt, de szavai jelentése már nem jutott el a tudatomig. Ryman szenátor az imént hivatalosan is elfogadta a jelölést, és most ott állt, oldalán a gyönyörű feleségével, és integetett a lelkendező tömegnek, amely őt tartotta a legalkalmasabbnak az ország vezetésére. Úgy tűnt, hogy ők a legboldogabb emberek a világon, és mi sem áll tőlük távolabb, mint egy tragédia. Isten segítse meg őket, gondoltam összeszorult szívvel. Hamarosan megtudják, mi történt. 182
- Itt vagy? - hallottam meg újra Buffyt. - Mahir próbál moderálni, de a fórum elszabadult, segítség kell neki, nekünk meg friss hírek, és... - Mondd meg Mahirnak, hogy hívja fel Caseyt a Médiadefekt-től, és egyezzenek meg egy tényszerű tudósításban, és azt is mondd meg neki, hogy hamarosan elérhető a jelölttel készített újabb interjúm rendelkeztem élettelen hangon. - Azután ébreszd fel Alaricot, és mondd neki, hogy segítsen Mahirnak, amíg Rick nem végez a földszinten, aztán meg küldd ide. Úgyse tetszett neki, hogy nem jöhet - hát most mégis idehívom. - És te most mit fogsz csinálni? Emily Rymanre néztem, aki összecsapta a kezét, és önfeledten nevetett. Komoran így feleltem: - Itt maradok, és tudósítok.
183
HARMADIK KÖNYV ESETTANULMÁYOK
$ Az Igazság és a hazugság közt az a különbség, hogy ugyan mindkettő fáj, de hosszú távon csak az egyik gyógyít. (GEORGIA MASON)
A világot, amelyben élünk, magunk teremtettük. Hölgyeim és uraim, most miénk a megtiszteltetés, hogy megegyük, amit főztünk. (MICHAEL MASON)
Újságírói pályafutásom során számos nehéz feladattal kerültem már szembe, Sőt a tevékenységem egészéről elmondható, hogy nem volt kellemes - a tudósítás csillogó oldala azok számára van fenntartva, akik kicsípik magukat, beülnek a stúdióba, és a kamerák kereszttüzében megosztják az érdeklődő közönséggel a zenei élet legújabb tragédiáját. A terepmunka egészen más, és úgy látszik, még több év tapasztalat után is adódhatnak olyan helyzetek, amelyekre nem lehet felkészülni. Ilyen volt az is, amikor Rymanék elé kellett állnom azzal a hírrel, hogy a hadsereg katonái a családi birtokuk határában az imént hamvasztották el a legidősebb lányuk testét. Már korábban Is írtunk Rebecca Rymanről: tizennyolc éves, három hónap múlva érettségizik, az ötödik legjobb az osztályában, és felvették a Brown Egyetemre, ahol jogot akar tanulni, hogy aztán az apja nyomdokaiba léphessen. Hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni; ezért sikerült megfékeznie a vírusfertőzött lovat, és épségben lejuttatni róla a testvéreit. Igazi amerikai hős volt - így írnak róla az újságok és a weboldalak. És mi is. Ha megengednek nekem mint tudósítónak is egy kis személyes kitérőt, mesélnék arról a lányról, akit, még ha csak a szülei szavai alapján is, de ismertem. Rebecca Ryman arrogáns, mogorva tizenéves lány volt, aki ki nem állhatta, ha a testvéreire kellett vigyáznia, főleg péntek este, amikor új Byron Bloom-film debütált a moziban. Szeretett ponyvákat olvasni, a dobozból ette a jégkrémet, és semmi sem tette boldogabbá, mint az, ha a lovak mellett dolgozhatott. A Republikánus Elnökjelölő Gyűlésről is részben a lovak miatt maradt távol, részben meg hogy tanuljon. A testvérei ezért maradtak életben - és ő ezért halt meg. A nagyszüleit és a birtok munkásait már nem tudta megmenteni, de a húgait igen, és ez is hatalmas teljesítmény. Nekem kellett közölnöm a szüleivel a lesújtó hírt. Ha más nem is, ez a tény feljogosít arra, hogy kimondjam: Rebecca, nagyon fogsz hiányozni. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. MÁRCIUS 17.)
185
Tizenhárom
R
ebecca Ryman és nagyszülei búcsúztatását a családi birtokon tartották, egy héttel a tragédia után. A halasztás nem családi okokból történt, hanem azért, mert a területi hatóságok ennyi idő alatt minősítették át a birtokot 2-esről 5-ös szintű veszélyességi zónává. Ez azt jelentette, hogy továbbra is csak fegyverrel lehetett belépni, de legalább katonai kíséret nélkül. A terület akkor kap újra 7-es szintű besorolást, ha a következő három évben a fertőzés nem üti fel újra a fejét. Addig meg még a gyerekek is csak fegyverrel léphetnek be. A közvélekedés többnyire az volt, hogy még ha egyszer enyhül is a kockázati besorolás, épeszű emberek akkor sem maradnak olyan otthonban - és olyan, sokak által egyébként is veszélyesnek tartott hobbinál -, amely az egyik gyermekük életét követelte. Mindenki azt jósolta, hogy három év múlva a birtok úgyis régen elhagyatottá válik. Bár mondhatnám, hogy ezt csak a konzervatív oldal hangoztatta de nem így volt. Rebecca halála után hat órával a gyermekvédő egyesületek fele hangosan követelte a szabályok szigorítását, és olyan törvénymódosításokat, melyek a Ryman-félék életmódját illegálissá tennék. Le a reggeli lovaglással és a családi birtokokkal, kiáltozták; lezárni mindet, azonnal és visszavonhatatlanul! Szerintem ez legfeljebb csak Rymanéket lepte meg; ők nyilván nem számoltak azokkal az eseményekkel, amelyek a lányuk halálához vezettek, így arra sem gondoltak, hogy a szerencsétlenség menynyire kapóra jön majd bizonyos szervezeteknek. Az Amerikaiak a Gyermekekért volt a legrosszabb. Engedélyt kaptak, hogy kampányt szervezzenek „Emlékezzünk Rebeccára” névvel, amihez Jeanne és Amber képeit is fel akarták használni. Az utóbbit a szenátor ügyvédei már sikeresen megakadályozták, de a képek Rebeccával és a lovaival - meg a képek a fertőzött lovakról, amelyek épp kibeleznék a katonákat, ha azok nem lőnék le őket - így is éppen elég kárt okoztak. 186
A birtokon kitört fertőzéshullám tehát forrongó káoszhoz vezetett; eközben nem sokan törődtek azzal, hogy Ryman szenátor alelnökjelöltet választott maga mellé, csak a megszállottak, akiket jobban érdekelt a politika a haláleseteknél - meg én. Nem ért váratlanul, mégis hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem éreztem csalódottságot, amikor kiderült, hogy Taté kormányzó kapta meg ezt a tisztséget. Objektív szemmel nézve megfontolt lépés volt, a közvélemény helyeselte, és jó esélyeket teremtett, hogy Ryman valóban bejusson a Fehér Házba. A tragédia után rögtön húsz ponttal vezetett az ellenfelével szemben. A demokrata jelölt, Frances Blackburn kormányzóasszony karizmatikus politikus volt, kiváló szakmai háttérrel, de egy tizennyolc éves hősnőt, aki feláldozta magát a húgaiért, nem tudott lekörözni. Az emberek tulajdonképpen Rebeccára szavaztak, nem az apjára - és a lány nyerésre állt. A csapatunk az eredeti terv szerint a temetés utáni napokig Kaliforniában maradt volna. A szenátorral kötött szerződésben benne foglaltatott ugyan az „állandó készenlét” követelménye, de azért a becsületes tudósításba nem fér bele, hogy ghúlokká változunk. A temetést meg akartuk hagyni a helyi híradósoknak. Addig, gondoltuk, legalább kimossuk a ruháinkat, adunk egy szusszanásnyi időt Buffynak, hogy karbantartsa a felszerelést, meg bemutatjuk Ricket a szüléinknek. Elvégre ha a srác meg akar tanulni csapatban dolgozni, semmi sem olyan jó gyorstalpaló, mint egy nagyszabású politikai rendezvény után egyből találkozni anyámmal a felségterületén. Shaun is felér néha egy kisebb természeti katasztrófával, de Anya mindig eléri a 7,5-es erősséget a Richter-skálán. Ez a tervünk aztán gyorsan meghiúsult, mert Ryman szenátor a jelölőgyűlés utáni napon félrevont, és közölte: szeretné, ha nemcsak jelen lennénk a szertartáson, de tudósítanánk is róla. Rebecca imádta a kampány során született bejegyzéseinket, ez volt az egyik ok; a másik pedig, hogy tekintve a szenátor pozícióját, mint a republikánusok jelöltje, biztos lesznek más riporterek, akik megpróbálnak majd bejutni a temetésre, és ha hivatalosan mi kapjuk meg a feladatot, könnyebb lesz őket távol tartani. Mit mondhattam volna? Buffy a neten is meg tudja rendelni a szükséges alkatrészeket, önkiszolgáló mosodák meg mindenhol vannak. Egyedül Ricknek okozhatott nehézséget a dolog, mert még nem hozta el minden holmiját a hotelből, ahol a Wagman-kampány alatt lakott, de úgy számítottam, hogy majd ez is megoldódik. Nagyon össze kellett kapnia magát, de zokszó nélkül alkalmazkodott. A 187
jelölést elfogadó programbeszéd felvétele maga volt a tökély, főleg miután összevágtuk a birtokon történt tragédiával. A jelölőgyűlés óta tizennyolc százalékkal nőtt a látogatottság, és utána is folyamatosan emelkedett - úgy gondoltam, új kollégánknak ebben jelentős szerepe van. Hiszen ki más dicsekedhetett azzal, hogy hiánytalan felvétele van Wagman visszalépéséről? Ehhez vegyük hozzá, hogy Ryman megkapta a jelölést, meg hát ugye a birtokon bekövetkezett végzetes eseményeket... Igen. A hírközlés világában a szerencse sokszor annyit jelent, mint „tőkét kovácsolni mások fájdalmából”. A wisconsini március nagyban különbözik a kaliforniaitól. A temetés napján hideg és ködös volt az idő, és az O'Neil család sírkertjét hó borította. Emily famíliája már elég régóta lakott a birtokon ahhoz, hogy saját temetőjük legyen. Ha most is úgy zajlott volna minden, mint a régi zombifilmekben, ahol a holtak kiássák magukat a sírból, akkor vérfürdőbe torkollott volna a szertartás. Szerencsére a filmek ebből a szempontból nem váltak valósággá. Az egyenetlen hótakaróval borított földet nem remegtették meg a holtak, háborítatlan fehérségben ragyogott, leszámítva a nyugati fal mellett, három sírkő tövében frissen ásott gödröket, meg a kis területet, ahová az összecsukható székeket állították. Az emberek közel húzódtak egymáshoz, és kínosan elfordították a fejüket a sírgödröktől. - Olyan kicsik! - suttogta a szomszédjának egy nő, aki hasonlított Peterhez, annyira, hogy a rokonának, akár a testvérének néztem. Hát persze hogy kicsik. A mai világban a temetők különlegességnek számítanak, mert amióta a hamvasztás vált általánossá, nemigen veszik igénybe, leszámítva azokat, akik mesésen gazdagok, mélyen vallásosak, vagy a végletekig ragaszkodnak a hagyományokhoz. És ha mégis tartanak búcsúztatást, akkor sem a jellegzetes téglalap alakú, ember nagyságú, két méter mély gödör a jellemző, amit a Feltámadás előtti filmekben láttam. A modern sírgödrök csupán kis kör alakú mélyedések, akkorák, hogy egy maroknyi hamu beleférjen. A Ryman és az O’Neil család tagjai mind elegáns, fekete vagy sötétszürke ruhákba öltöztek, legfeljebb egy-egy ing vagy blúz gallérja villant ki törtfehér vagy krémszínben. Még a két kislány, Jeanne és Amber is fekete bársonyruhát viselt. Shaun, Buffy és én voltunk az egyedüli résztvevők, akik nem alkalmazkodtak ehhez a formasághoz - a szenátor biztonsági osztaga, a kampány-kőrútról 188
ismert őrök (és néhány új arc a titkosszolgálattól) megálltak a temető kapujánál, és anélkül hogy megzavarták volna a ceremóniát, onnan figyelték árgus szemekkel a környéket. Mi voltunk a kivételek, és nem egy neheztelő pillantást söpörtünk be a rokonoktól, amikor elfoglaltuk a helyünket. Nem mintha annyira érdekelt volna. A házaspár miatt jöttünk, és a hírek miatt - a családtagokkal nem törődtünk. - ...azért gyűltünk most össze Isten színe előtt, hogy búcsút vegyünk szeretett testvéreinktől, és az ő kegyelmébe ajánljuk a lelkűket, míg nem találkozunk mind újra a mennyek országában - zengte a pap. - Mert övé a dicsőség mindörökké, és ha hiszünk benne, elnyerjük az örök életet. Imádkozzunk. A gyászolók lehajtották a fejüket. így tett Buffy is, akit a szokásos intelmek mellett - „mondj igazat, ismerd a menekülési útvonalakat, és mindig legyen nálad póttöltény” - vallásosságra is neveltek. Shaun és én azonban nem sütöttük le a szemünket - valakinek figyelni is kellett. Ellenőriztem, hogy a vállamra erősített kamera egyenesen áll-e, aztán körbepásztáztam a temetőt. Teljességgel védtelen volt, az alacsony kőfal inkább csak a területhatár megjelölésére szolgált, egy elszánt zombihordát aligha tartott volna vissza néhány percnél tovább. A széles kapuval együtt az egész hely kísértetiesen hasonlított egy emberekkel teli karámra. Megborzongtam. Shaun észrevette, és együtt érzőn a hátamra tette a kezét. Mosollyal nyugtáztam a figyelmességét. Tudta, hogy feszélyeznek a rosszul védett helyek. Rá persze egészen más hatást tettek: csak azt juttatták eszébe, hogy előbb-utóbb izgalmas játszótársa akad. Lassan véget ért a szertartás; visszarendeztem az arcvonásaimat az iménti komorságba. A pap becsukta a Bibliát. A gyászolók - sokan könnyekkel az arcukon - felálltak, és megindultak a kapu felé, ahol az autóik várták őket, hogy indulhassanak a halotti torra. Hiába, semmi sem árulkodik jobban a mély részvétről, mint a szendvicsfalatkák és az ingyensör lelkes fogyasztása. Néhányan maradtak, és szinte sokkos állapotban meredtek a frissen behantolt sírokra. - Szörnyen érzem magam - motyogta Buffy. - Hogy történhet meg ilyen borzalom? - Benne volt a pakliban - vont vállat Shaun. - Ha valaki rendszeresen nagy testű állatok közelében tartózkodik, előbb-utóbb megfertőződik. Az is csoda, hogy eddig megúszták! 189
- Igen... - bólintottam -, csoda... A homlokom ráncoltam; úgy éreztem, valami nincs rendjén. Az időzítés, a helyszín - egy lovarda fenntartásához, még a lakott területtől mérföldekre is, olyan szintű biztonsági előírásoknak kell megfelelni, amivel még a leghóbortosabb milliomos sem vesződne, s ezeket is állandóan fejleszteni kell, az aktuális módosítások szerint. Amennyiben ezek megvannak, még ha történik is valami baj, perceken belül elhárul. Lehet, hogy porig kell égetni egy istállót, de a szabályok betartása kizárja a személyi sérülést. Az meg végképp abszurdum, hogy három családtag és a személyzet fele odavesszen! - Shaun, ti ketten menjetek vissza a furgonhoz, jó? Én részvétet nyilvánítok a családnak. - Nem kellene nekünk is? - kérdezte Buffy. - Nem - ingattam a fejem -, ti csak menjetek a furgonhoz! Hívd fel Ricket, kérdezd meg, minden rendben ment-e a távollétünkben! - De... - Hallottad, Buffy! - nyúlt Shaun a lány karja után. - Ha George elküld minket, annak biztos megvan az oka. Valami galibára készül, például zombikat akar bökdösni hokiütővel, hogy lássa, mi történik. - Akár - vontam vállat. - Pár perc, és megyek utánatok! - Oké - bólintott Buffy, és megadón tűrte, hogy Shaun a kapu felé vezesse. A hátramaradó családtagok felé fordultam. Peter és Emily ott álltak a közeli hozzátartozóikkal. Az asszony két életben maradt gyermeke köré fonta a karjait. Úgy nézett ki, mint aki vagy egy hete nem aludt, a két kislány pedig már kényelmetlenül feszengett az állandó, fojtogató ölelésben. Peter meg hirtelen nagyon sokat öregedett: a szörnyű események rettenetesen megviselték. Amikor a tekintetünk találkozott, alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy odamehetek. Halványan elmosolyodtam, és megindultam felé a latyakban. - Georgia! - kiáltott fel Emily, amikor észrevett. Elengedte Jeanne-t és Ambert, és szorosan átölelt. A kislányok gyorsan behúzódtak egy idős hölgy - talán az apai nagyanyjuk - háta mögé, nehogy Emily ismét megragadja őket, miután engem már elengedett. Meg tudtam érteni a gyerekeket: az asszony a kétségbeesett gyásztól engem is olyan hevesen szorított, hogy azt hittem, a csontomat töri. - Köszönjük, hogy eljött. 190
- Kérem, fogadja őszinte részvétemet! - mondtam, és együtt érzőn megsimogattam a hátát. - Buffy és Shaun is osztoznak a fájdalmában. - Emily, engedd el ezt a kedves lányt! - szólt a feleségére Peter, és óvatosan lefejtette rólam a felesége karját. Amint kiszabadultam, gyorsan hátraléptem, és a két gyerek megértő pillantásai fogadtak. Nem csoda, a jelölőgyűlés éjszakája óta az asszony egy percre sem mert megválni tőlük. - Köszönjük, Georgia! - biccentett Ryman. Megkönnyebbültem, mert ő nem próbált meg átölelni. - Szenátor úr, szép, méltóságteljes szertartás volt. - Ugye? - sandított Ryman a nemrég elsimított föld felé. - Becky gyűlölte az ilyesmit. Mindig azt mondogatta, hogy morbid baromság. Ha megtehette volna, el sem jön, az biztos! - nevetett fel Ryman keserűen, majd hozzátette: - Annyira szeretett volna találkozni magával! - Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg - mondtam, és feltoltam a napszemüvegem, mert a hófoltokról visszaverődő fény bántotta a szemem. - Volna szíves kifáradni velem egy kicsit? Csak egy percre! - Természetesen - bólintott, s homlokon csókolta Emilyt. - Menj vissza a lányokhoz, édesem! Nem maradok el sokáig, mindjárt visszajövök! - Rendben - bólintott a nő, majd szomorkás mosolyt erőltetett az arcára, és hozzám fordult: - Ugye, meglátogat minket, Georgia? - Persze, Mrs. Ryman - feleltem. Aztán a szenátorral hallótávolságon kívülre sétáltunk - de úgy, hogy még lássanak minket a többiek. - Nos, Georgia - vágott bele a szenátor kertelés nélkül -, miről lenne szó? Felszegtem az állam, nyomatékosan a szemébe néztem, és előhozakodtam a kéréssel: - Szenátor úr, ha nem bánja, a társaimmal együtt körülnéznénk a birtokon! Ha bejárnánk a területet, és feltennénk a videót... - tettem hozzá, miután nem kaptam választ. - Akkor úgy gondolja, hogy kevesebb betolakodó jönne ide kíváncsiskodni? - Igen. A szenátor először csak némán nézett rám, aztán leszegett vállal, megadó beleegyezéssel bólintott. - Tudja, Georgia, gyűlölöm ezt az egészet! - fakadt ki, s megtört hangja aligha emlékeztetett a büszke, magabiztos férfiéra, akit 191
hónapokon át követtem szerte az országban. - Most kezdődne a pályafutásom legizgalmasabb harca, ehelyett itt állok, és Isten kegyelmébe ajánlom a legidősebb lányomat - holott legszívesebben torkon ragadnám az öreget, és addig ráznám, amíg vissza nem adja őt! Ez nem igazság! - Tudom, szenátor úr - sóhajtottam, majd visszapillantottam Emilyre, aki újból magához kaparintotta életben maradt lányait. - De nem maga az egyetlen, aki szenved ettől az igazságtalanságtól. - Arra akar figyelmeztetni, kisasszony, hogy törődjek a családommal? - Sokszor senki másra nem számíthatunk, csak a családunkra. - Ez már igaz, Georgia. Nagyon is. Ő is követte a tekintetem a rokonai felé. - Hozzájárulok, hogy átfésüljék a birtokot. Em meg fogja érteni. De az őrök... - Rendelkezünk a szükséges engedélyekkel! - Nagyszerű! Ryman hátrasimította a haját a homlokából, és felsóhajtott. - Istenem, micsoda felfordulás... - Az... - bólintottam. Tétova búcsút vettünk; a szenátornak vissza kellett térnie a gyászoló családtagokhoz, nekem pedig a csapatomhoz, mielőtt Shaun meg nem lóg egy kis zombikalandra, vagy Buffy le nem kapcsolja frissítés céljából a drót nélküli hálózatot. Rick még nem töltött velünk elég időt ahhoz, hogy kiismerjem a rossz szokásait, de abban biztos voltam, hogy ő se egy földre szállt angyal. Hiszen az újságírók mindegyike javíthatatlan bolond... - Shaun - nyúltam a telefonom után kifelé menet -, hol vagytok? - A biztonsági furgonok mögött parkoltunk le - közölte az öcsém, s miután a háttérből egy hang közbeszólt, hozzátette: - Buffy azt kérdezi, hogy szükséged van-e rá, vagy elmehet Chuck-kal! Eléggé le van törve, és szeretne a párjával kettesben lenni. - Shaun Mason, te vagy a világon az egyetlen kilenc évnél idősebb fiú, aki úgy ejti ki a „párja” szót, mint a „döglött patkányt”! - Nem is! - kérte ki magának Shaun. - Én szeretem a döglött patkányokat! - Ó, elnézést, tévedtem! Mondd meg Buffynak, hogy szabadon távozhat, de készítse elő a terepfelszerelést, és kilencre jöjjön vissza szerkeszteni! - A terepfelszerelést? - visszhangozta az öcsém. 192
- Megszereztem a szenátor engedélyét: átkutatjuk a birtokot! Shaun erre olyan hangosan éljenzett, hogy inkább megszakítottam a beszélgetést, nehogy megsüketüljek. Már láttam a furgont, úgy voltam vele, inkább ott hallgatom az üvöltését, mint egyenesen a fülembe. Amikor bebújtam a hátsó ajtón, Buffy az egyik asztalon ült, és egy vállra vehető kamerával babrált. Levert volt még, de a gyászruhát lecserélte kényelmesebbre, és amikor felpillantott, láttam, hogy a sminkjét is az új öltözékhez igazította. - Helló. - Helló. Én is nekifogtam átöltözni. - Hol van Shaun? - néztem körül. - Elöl, ellenőrzi a felszerelését - felelte Buffy. Belenézett a kamerába, finoman lefújta a port a belső alkatrészekről, majd visszatette a tetejét. - Chuck majd jön értem, úgyhogy nyugodtan itt hagyhattok. Pár perc, és kész vagyok! - És Ricket is felhívtátok? A kabátomat az egyik székre dobtam, és elkezdtem kigombolni az ingemet. Alulra ujjatlan topot vettem, aztán a szoknyát farmerre cseréltem, utána jött a golyóálló mellény, végül az acélbetkós bakancs, és már készen is álltam egy alacsonyabb kockázatú bevetésre. A lányok többségét az foglalkoztatja, hogy milyen öltözék és kiegészítő illik vendégségbe vagy randira, engem meg az, hogy mit praktikus felvenni a különböző besorolású övezetekbe. - Azt mondta, majd a birtokon találkoztok - nyújtotta át Buffy a kamerát. - Tessék. Mindet már csak a szentlélek tartja össze! Előbbutóbb újakra lesz szükség. - Majd beillesztem a költségvetésbe - mondtam. A levetett ruháimat a földre dobtam, majd elvettem a kamerát, és közben kilestem a napszemüvegem fölül Buffyra. - Valami aggaszt? - gyanakodtam. - Nem... vagyis... nem tudom... Visszaült az asztalra, és zavartan leszegte a fejét. - Tehát a birtokra készültök... - Igen. - De... - A terület most már alacsonyabb besorolást kapott! - biztosítottam őt. - Az engedélyünkkel beléphetünk, feltéve hogy van nálunk fegyver. 193
- De ez tiszteletlenség! - emelte fel hirtelen Buffy a fejét. Aha, világosodtam meg, szóval itt van a kutya elásva! - Hogy érted? A halottakkal szemben? - kértem a pontosítást, mire ő alig észrevehetően bólintott. - Buffy, a holtak nincsenek ott. A föld alatt vannak, eltemetve! Igen, miután porrá égették a testüket, nehogy új életre keljenek, és tiszteletlenségre vetemedjenek az élőkkel szemben. - De ott haltak meg! - erősködött Buffy, és egészen izgatottá, majdhogynem kétségbeesetté vált. - Ott haltak meg, ti meg képesek vagytok odamenni, hogy híreket gyártsatok a halálukból! - De hát a támadásról is tudósítottunk - emlékeztettem; az ellen ugyanis nem volt kifogása. - Az más! Akkor még veszélyesek voltak. De most? Most már csak szellemek. Megnyugvásra vágyó lelkek. Nem hagyhatnánk őket békén? - kérlelt. - Nem fogjuk őket zavarni - próbáltam csillapítani. - Sőt valójában azért megyünk oda, hogy hozzásegítsük őket a megnyugváshoz. Rymanék megbíznak bennünk, hogy tisztességei járunk el, és így is teszünk. Azzal, hogy megmutatjuk, nincs már semmi érdekes azokban az épületekben, távol tartjuk a leleplezhető titkot szimatoló, kevésbé tisztességes újságírókat! Tudtam, hogy azért ez nem olyan biztos, hiszen a szenzációhajhász tudósítóknak nem könnyű elvenni a kedvét a kutakodástól, de valahogy meg kellett nyugtatnom Buffyt. Ha ő nem javít a felvételeink minőségén, nem sokra megyünk velük! - Esküszöl - szipogott egyet -, hogy nem fogod bolygatni a szellemeket? - Abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e egyáltalán a szellemekben, de arra megesküszöm, semmi olyanra nem készülünk, ami megzavarná az esetlegesen ott kísértő lelkeket! Letettem a kamerát, és elővettem a többi felszerelésemet, köztük a mindig kéznél levő vastag farmert, aminek a szövetébe acélszálakat szőttek. Manapság már nemcsak a cserkészeket tanítják meg arra, hogy mindig minden eshetőségre fel kell készülni. - Épp elég nekem a zombikkal bajlódni. Semmi kedvem még a szellemeket is hozzáadni az életemre törő lények listájához! Buffy néhány pillanatig csak némán mélázott, aztán elmosolyodott és bólintott. - Jó... Csak olyan hátborzongató a gondolat, hogy pont a temetés napján akartok odamenni! 194
- Értelek én, de most minden perc számít! - magyaráztam. Odakint megállt és dudált egy autó. A vállam fölött hátranéztem. - Szerintem érted jöttek - kacsintottam. - Chuck gyors volt - állapította meg Buffy, és lecsusszant az asztalról. - Mindent összekészítettem. A pótakkukat nem ellenőriztem ugyan, de azok csak akkor kellenek, ha minden más tönkremegy, annak pedig nem sok esélye van. - Tüdőm - bólintottam. - Na sipirc! Érezzétek jól magatokat, és kilenckor találkozunk a hotelben szerkesztésre és adategyeztetésre. - Munka, munka, mindig csak a munka! - panaszkodott, de amikor kilépett, már szinte nevetett. Futólag láttam az integető Chuckot, majd Buffy becsapta a furgon ajtaját, és mindketten eltűntek a szemem elől. - Jó randizást, Buffy - motyogtam, aztán felvettem a kabátomat, és egyenként megvizsgáltam a felszerelés darabjait. Buffy eddig mindig alaposan ellenőrzött mindent, mielőtt kitette volna a lábát. Ráadásul korábban legfeljebb a furgonba tartott, vagy haza, az anyjához, nem pedig a barátjával randizni. Nem állítom, hogy soha nem volt senkije: megismerkedésünk óta hat férfi is a képbe került - ráadásul, a kortársaink nagy részével ellentétben, még csak nem is virtuális, hanem szemtől szemben zajló találkozások formájában! Buffy, még ha a neten is köt ismeretséget, csak akkor jár az illetővel, ha az a közelben lakik, és minden biztonsági előírás meg vérvizsgálat dacára hajlandó a hús-vér együttlétre. Ha ez összejön, akkor is mindent megtesz, hogy a kapcsolatból a lehető legkevesebb szivárogjon fel az internetre. Ennek részben az az oka, hogy kedveli a személyes érintkezést - azok után, amennyit a gép előtt ül, ez nem is csoda -, illetve az, hogy megvédje a partnereit a nyilvánosságtól. Korábban szüntelenül nehezményezte, hogy Shaun meg én nem járunk senkivel, és még elfogadható magyarázatot sem adunk e tartózkodásra; de egy idő után feladta a mesterkedést, és többé nem próbált meg összehozni minket az alkalmasnak vélt ismerőseivel. Mindenesetre ez volt az első tartósnak bizonyuló kapcsolata, és gondolom, azért alakult így, mert Chuckkal a kampánykörúton ismerkedtek meg. Mindenkinek megvannak a maga szeszélyei. A testvérem és én nem randizunk senkivel, Buffy meg hétpecsétes titokként próbálja őrizni a mienknél némileg mozgalmasabb magánéletét. A terepfelszerelés ellenőrzése úgy öt percig tartott; Shaun ennyivel később került elő, kezében íjpuskával. Kissé nehézkes mozgásából 195
látni lehetett, hogy komolyan vette a védőöltözetre vonatkozó előírásokat. Kiegyenesedtem, és átadtam neki a csomagját. - Ez elég könnyű - jegyezte meg. - Úgy döntöttünk, hogy a kamerákat nem hozzuk? - Nem, a fegyverek maradtak ki - feleltem, majd fogtam a megmaradt két csomagot, és elindultam. - Ha netán zombikkal találkoznánk, majd csokis keksszel békítjük meg őket. - Mert a csokis keksznek még a holtak sem tudnak ellenállni! - Így van! Lábbal kinyitottam a furgon részeit elválasztó ajtót, és Shaun kezébe nyomtam Rick terepfelszerelését. - Én vezetek! - Mindjárt gondoltam - felelte ajkbiggyesztve az öcsém, majd beült mellém előre. - Szóval - váltott komoly hangnemre -, mire készülünk valójában? - Valójában? Megvizsgáljuk egy baleset helyszínét, hogy kiderüljön, súlyos emberi hanyagság okozta-e, vagy véletlenszerű események tragikus láncolata. Kapcsold be a biztonsági övét! parancsoltam rá, miután én is így tettem. Shaun ellenkezés nélkül követte a példámat. - Ugye, nem az jár a fejedben, amire gondolok? - nézett rám félrebillentett fejjel. - Attól függ, mire gondolsz. - Mindent porig égettek. Gondolod, hogy nem lett volna valaki, akinek hamarabb feltűnik, hogy baj van? - Ismételd meg! - Mindent porig égettek. - Itt hirtelen megállt. - Ezt nem gondolhatod komolyan! - nézett döbbenten. - Shaun, az O’Neil család nemzedékek óta tenyészt lovakat. Még a Feltámadás után sem hagytak fel vele. Kiálltam a parkolóból, és elkanyarodtam az útra. A vidék szélesen, egyenletesen nyúlt el előttünk, és nemigen szakították meg olyan alantas dolgok, mint emberi lakhelyek maradványai - így hát nem tűnt gazdag vadászterületnek az élőholtak számára. - Ekkora tapasztalat birtokában elképzelhetetlen egy olyan hiba, ami a személyzet majd felének az életébe kerül! Az ilyesmi teljességgel kizárt! így hát valaki nagyon durva hibát követett el, vagy... - ...vagy valaki tönkretette a riasztót - fejezte be Shaun helyettem, alig hallható hangon. - De miért nem találtak semmit? 196
- Miért, kerestek? Shaun, ha azt állítom, hogy „egy nagy testű állatban aktivizálódott a vírus, és megölte a gazdáit”, akkor te mire gondolsz? Arra, hogy „valami bűzlik Dániában",12 vagy arra, hogy „benne volt a pakliban”? Shaun percekig hallgatott, míg én továbbhajtottam a birtokon. Végül tűnődve így szólt: - Mi folyik itt, George? - Talán csak Rebecca Ryman tudná megmondani - szorítottam meg görcsösen a kormányt. - És mit tehetünk? - Kiderítjük az igazságot, és elmondjuk - vetettem rá egy oldalpillantást. - Reméljük, ennyi elég lesz. Shaun bólintott, és némán hajtottunk tovább.
# A Feltámadás előtti időkben a tudósok és az igazságügyi szakértők sok időt töltöttek egy-egy bűntény kivizsgálásával. Hogyan halt meg az áldozat? Pontosan miért? Meg lehetett volna menteni? 2014 óta már nem így mennek a dolgok, ugyanis fertőtlenítés előtt túl veszélyes akár csak megközelíteni is a tetthelyet - az e célból használt vegyszerek azonban a kórokozókkal együtt az esetleges bűnjeleket is megsemmisítik. Véletlenül hátrahagyott hajszál, DNS teszt, bámulatos bizonyítási eljárás - ez már a múlté. Amióta a holtak feltámadnak, többé nem osztják meg titkaikat az élőkkel. Így hát a mai nyomozók - akár a rendőrség, akár a média részéről - kénytelenek visszatérni a gyökereikhez. Az éles elme adott esetben ezer korábbi vizsgálattal felér, és még többre megy a detektív, ha azt is tudja, hol kell a bizonyítékokat keresnie. Mindehhez meg kell tanulni gondolkodni, kizárni a lehetetlent, és tudomásul venni, hogy ami ezután marad, akármilyen valószínűtlen is legyen, az lesz az igazság. Még egy ok, hogy azt mondjam: különös világban élünk. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. MÁRCIUS 24.)
12
William Shakespeare: Hamlet. (Ford. Vajda Péter)
197
Tizennégy
R
ick abból a szempontból Is remekül illett a csapatba, hogy saját járműve volt, és mindenhová azzal járt. Hallottam már korábban a páncélozott bogárhátúról - Anya zombirendészeti jelentéseiben, amiket folyton szanaszét hagyott a házban, rendszeresen szó esett róla de látni azelőtt sosem láttam. Ez az új típusú VW a szemem elé tárulva egy tatu és egy rovar bizarr keresztezésére emlékeztetett: olyan volt, mint egy elektromoskék gömb-ászkarák, fényszóróval. Rick a birtok kapujától nem messze ácsorogva várt minket: hányaveti mozdulattal a kocsijának támaszkodott, és egészen belefeledkezve a digitális személyi asszisztensébe, szorgosan gépelt. Amikor meghallotta, hogy jövünk, felkapta a fejét, összecsukta a billentyűzetet, és az eszközt a zsebébe dugta. Még javában bőgött a motor, amikor Shaun feltépte az ajtót, kirontott a furgonból, s a mutatóujját új munkatársunkra szegezve, dühösen ráförmedt: - A terepen nem sütjük le a szemünket! Nem figyelünk egyszerre többfelé, nem babrálunk a felszereléssel, és főleg nem csináljuk mindezt egyszerre, amikor egyedül várakozunk egy elhagyatott helyen! Rick megrökönyödve bámult: nem számított ilyen haragos üdvözlésre. Leparkoltam a furgont, s mielőtt kiszálltam volna, áthajoltam Shaun térfelére, és becsuktam az ajtót. Sokan azt gondolnák, hogy az öcsém nyugodt természetű. Mintha mindenki abból indulna ki, hogy én elég undok vagyok helyette is; ő örökké vidám és tettre kész, én meg a napszemüvegem mögül méregetem az embereket, miközben a fél világ elpusztításán töröm a fejem. Tévednek. Shaun sokkal indulatosabb, mint én, csak a kitöréseit a fontos alkalmakra tartogatja: például amikor az egyik csapattag a vírus fellángolásának legutóbbi helyszínén úgy viselkedik, mint egy szellemi fogyatékos. 198
Rick már kezdte felfogni, hogy nagy hibát követett el, és szabadkozva felemelte a kezét: - De hát a környéket megszabadították a zombiktól, és alapos fertőtlenítést végeztek! Utánanéztem, mielőtt idejöttem volna! - Igen? És százszázalékos biztonsággal összefogdostak minden egyes tizennyolc kilós testtömeget elérő emlőst? Elégették az összes áldozatot? Megtalálták és ellenőrizték az összes túlélőt? Kiiktatták az összes potenciális gócpontot? - szegezte neki Shaun a kellemetlen kérdések áradatát. Tudta, hogy mindegyikre „nem” a válasz, ugyanis a NguyenMorrison-eljárás sosem, még a legszigorúbb laboratóriumi körülmények között sem vezet százszázalékos eredményre. Az egész terület teljes fertőtlenítése gyakorlatilag kizárt: egy már átváltozóban lévő állat elszökhet, és néhol maradhatnak észrevétlen vérszennyeződések. - Nem - ismerte el Rick is. - Persze hogy nem! - dörrent rá Shaun magából kikelve. Úgyhogy van fogalmad róla, mit műveltél az előbb?! - korholta tovább a megszeppent újoncot. - Ennyi erővel ki is állhattál volna anyaszült meztelenül az út közepére, és integethettél volna a zombiknak, hogy „hahó, gyertek ide, élőholt barátaim, én leszek a desszert”! Azzal, mintegy nyomatékosításképpen, Rickhez vágta a terepfelszerelését. A srác elkapta, és még mindig csak pislogott, Shaun pedig, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult, s még mindig fújtatva megindult a kapu felé. Nem szóltam utána. Elvégre valakinek meg kellett mutatni az okmányainkat az őröknek, és tudtam, a hivatalos feladattól - mint az unalmas papírmunkától általában legalább majd lehiggad. Lassan, még sokkos állapotban szédelegve, Rick is követte. - Tudod, hogy igaza van - mondtam. A kinti fény épp elég erős volt ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak bevehettem volna egy fájdalomcsillapítót. Sajnos bevetés előtt nem tanácsos semmiféle olyan gyógyszer, ami eltompíthatja az érzékelést, és befolyásolhatja az éberséget. Felsóhajtottam. - Mégis, mi vitt rá arra, hogy kiszállj a kocsiból? - Azt hittem, biztonságos! - dadogta Rick. - Sosem biztonságos! - ráztam a fejem. - Fogd a cuccod, izzítsd be a kamerát, és gyerünk! 199
Azzal a birtok kapuja felé vettem az irányt. A kezdők gyakran vetemednek arra, hogy egyedül szánjanak ki az autóból, és Rick nem is rendelkezett számottevő tapasztalattal a terepmunkában. Jó tudósító volt, és elég rátermett ahhoz, hogy az öreg rókákkal is felvegye a versenyt; s megvolt az esélye, hogy a többibe majd belejön, már ha életben marad, és lesz rá lehetősége. Ha az autóból egyedül kiszállni nem ajánlott, akkor gyalog nekivágni egy fertőzés sújtotta birtoknak egyenesen őrültségnek mondható. De nem volt más választásunk. Egyrészt a járműveink nemigen fértek be az épületek romjai közé, másrészt tudtuk, hogy beragadhatunk velük a kormány takarítóegységei után maradt gödrökbe és kátyúkba. Jobb gyalog nekivágni és résen lenni, mint a biztonság illúziójába ringatni magunkat, és aztán áldozatul esni a mostoha útviszonyoknak. Shaun az őrállomás mellett állt. Odabentről, a vastag üveg mögül két simára borotvált férfi méregette gyanakodva. Mindketten egyszerű katonai kezeslábast viseltek. Az arckifejezésükből ítélve ez lehetett az első alkalom, hogy a vírus fellángolásával szembesültek. Azt is kiolvashattuk a tekintetükből, hogy nem ilyennek képzelték el azokat, akik bemerészkednek egy lezárt zónába, még akkor sem, ha a terület átesett a teljes Nguyen-Morrison-féle fertőtlenítő eljáráson, és hetvenkét órán belül feloldják a karantént. Ha mezőgazdasági birtok lett volna, a következő öt évre lezárják, mert ennyi idő kell, amíg a vegyszerek teljesen kioldódnak a talajból. Jelen esetben azonban a megoldás az, hogy tizennyolc hónapig, illetve amíg a talajvíz bevizsgálása negatív eredményt nem ad, kívülről szállítják be a takarmányt és a vizet. Egészen félelmetes, mi mindent képesek megtenni az emberek, hogy elkerüljék az aktivizálódott vírussal való érintkezést. - Baj van? - léptem oda Shaunhoz, és megeresztettem egy visszafogott mosolyt az őrök felé. - Hűha, nem nagyon örülnek nekünk - állapítottam meg. - Egy fokkal barátságosabbak voltak, amíg az orruk alá nem dugtam Ryman szenátor engedélyét meg a belépési engedélyeinket. Habár szerintem némileg megkönnyebbültek, amikor kiderült, hogy nem kell velünk jönniük. A testvérem rosszmájú vigyor kíséretében nyújtotta át nekem és Ricknek a fémlapot, melyet érzékelnek a biztonsági zárak, így szabadon mozoghatunk velük a lezárt területen. 200
- Nagyon úgy fest, hogy ezek a beszari alakok nem akarnak húsvér élőholtakkal összefutni. El sem tudom képzelni, hogy feleltek meg a kiképzésen! - Hagyd rájuk, lehet, hogy több eszük van, mint nekünk! legyintettem, és a táskám szíjára erősítettem az aprócska jelzőtárgyat. Kiválóan tapadt, aztán be is kapcsolt, és megnyugtató zöld színnel világítani kezdett. - Mennyi időre érvényesek ezek? - fordultam Shaunhoz. - Huszonnégy órára. Ha épp bent vagyunk, amikor lemerül bennük az akku, akkor fel kell hívnunk az őröket, aztán meg imádkozni, hogy el is merjenek jönni segíteni - felelte Shaun, miközben a páncélinge nyakára erősítette a lapocskát. Az villant egyet, majd szürkészöld fényre váltott. - Mostanában észleltek bármiféle mozgást a területen és környékén? - kérdezte Rick. Ő a drót nélküli telefonja fülhallgatójára tapasztotta a fémlapot, és az a sárga dióda mellett világított, szintén zölden. - Egy pisszenést sem - válaszolta Shaun, és állával az őrök felé bökött. - Mi lesz, elindulunk, vagy megvárjuk, míg felírnak minket „veszélyes zóna melletti lézengésért”? - Jogukban áll ilyet tenni? - csodálkozott Rick. - Egy nemrégiben történt fellángolás helyszínének százméteres körzetén belül tartózkodunk, így tulajdonképpen bármihez joguk van. Tettem pár lépést a kapu felé. A fémlapocska megvillant, és a két szárny, szabad bejutást engedve a birtok területére, szélesre tárult. Belépés előtt nem végeztek vérvizsgálatot, hiszen ha valaki már fertőzötten lép be egy elismerten fertőzött zónába, mi a legrosszabb, ami történhet? Legalább lezárt helyen fog átalakulni, amit a legtöbben nem is bánnak. A kapu rögtön becsukódott mögöttem, és újra kinyílt az öcsémnek, majd Ricknek is. Csak egyesével lehetett bejönni. Az előírások kötelezővé tették volna azt is, hogy áramot vezessenek a kapuba, ami jól megráz bármilyen beleakadó lényt. Persze ez tartósan nem fékezett volna meg egy elszánt zombihordát, de a semminél több. - Elhelyezem az első állókamerát, a nyolcas csatornára küldöm a felvételeit, és bekapcsolom a riasztót - jelentette ki a testvérem, miután elővett egy kis háromlábú állványt, melynek az antennája, amikor csatlakozott a helyi wifire, sárgán kezdett vibrálni. Mindent rögzít, ami a hatósugarában történik, és a felvételeket egyenesen a furgonba közvetíti. Különösebben értékes anyagra nem lehet ebből 201
számítani, hacsak nem lesz újabb fellángolás az itt-tartózkodásunk alatt, de sosem árt, ha felkészülünk minden eshetőségre. És ami ennél is fontosabb, a kamera, ha az azonosító fémlapoktól független mozgást észlel, riaszt minket. - George, van térképünk? - Van - bólintottam, majd elővettem és szétnyitottam a PDA-mat. Buffy rátöltötte indulás előtt. A jó csapathoz elengedhetetlen a jó technikus; nélküle, úgy is lehet mondani, halott csapat vagyunk. - Maradjunk szorosan egymás mellett! - rendelkeztem, mire közelebb húzódtak. A Ryman család birtokát még jóval a Feltámadás előtt építették be, és utólag alakították át a legújabb biztonsági előírások szerint; részben a szenátor politikai karrierje miatt, részben pedig azért, mert valóban tartottak az ámokfutó élőholtaktól. Különálló épületeket láttunk, négy istállót: volt egy az ellő kancáknak és a csikóiknak, a következő kettő az egyéves, illetve a felnőtt állatoknak, az utolsó pedig, távolabb a többitől és még korszerűbb biztonsági felszereltséggel, a beteg lovaknak. A főépületnek, amelyben a Ryman család élt, több ablaka volt, mint amennyit egy épeszű ember meg merne kockáztatni, de nekik, úgy látszik, ez nem okozott gondot. - És megvan a fertőzés útvonala? - érdeklődött Shaun. - Igen - mondtam, és már meg is kerestem. - Mire tippelnétek, hol kezdődött? - Az elkülönítőben - vélekedett Rick. - Az elletőben - kontrázott rá Shaun. - Egyik sem! Megnyomtam az entert, és megjelent a térképen az útvonal, pirossal. És a vonalak legsűrűbben az egyéves csikók istállója körül egyesültek; beborították az egész épületet, és onnan terjedtek szét minden irányba. - Szóval a fertőzés kiindulópontja az egyévesek istállója. Ahol a legerősebb, legegészségesebb, legellenállóbb lovak vannak! - Nem nagyon értek a lovakhoz - vonta össze Shaun a szemöldökét -, de nekem ez akkor is fura. Biztos ez? - A Nguyen-Morrison szerint 97 százalék, hogy igen - közöltem, majd egy fotót nyitottam meg, mely egy világossárga lovat ábrázolt, fehér orrcsíkkal. - íme, Ryman kedvenc lova, Arany Szélvész. Egyéves mén, nem heréit, születése óta az összes, három-havonkénti állatorvosi ellenőrzés szerint teljesen egészséges, és a hetente 202
elvégzett vérvizsgálatok mindegyike negatív. Nincs feljegyzés, mely emelkedett vírusszámra utalna. Beillett a világ legegészségesebb lovának, a járványnak alig volt esélye vele szemben! - Mégis vele kezdődött? Ez egészen abszurd! - borzongott meg Rick. - Talán valami megharapta? - Ezeknek a lovaknak minden nap minden percében feljegyezték a legapróbb rezdülését is! Bezártam a fájlokat, összecsuktam a PDA-t, és visszatettem a táskámba. - Arany Szélvészt a tragédia előtti estén megfuttatták, aztán lecsutakolták, tüzetesen átvizsgálták, és semmiféle seb vagy karcolás nem volt rajta. Utána nem hagyta el az istállót, csak amikor már megtörtént a baj. - És a Nguyen-Morrison csak ennél a példánynál mutatott kiugró fertőzöttséget? - kérdezősködött tovább Shaun. A táskájából elővett egy összecsukható fémpálcát, majd kinyitotta, miközben, ki sem kellett mondanunk, teljes egyetértésben tartottunk az istállók felé. Tudtuk ugyanis, hogy ha van bizonyíték, csak ott lehet. - A hozzá legközelebb eső értéket a szomszédos bokszban lakó Vörös Pirkadatnál találták: 91 százalék, és látható harapásnyomok. Ez a hatszázaléknyi különbség elég beszédes: a fertőzés forrása Arany Szélvész. - Akkor már csak a spontán aktivizálódás jöhet szóba - vakargatta állát az öcsém. Addigra a pálca utolsó darabját is kihúzta és rögzítette, majd a megfelelő gomb megnyomásával áramot vezetett a fémrúdba. - Esetleg szívroham vagy egyéb természetes halálok? - Itt? Kizárt! - ingatta a fejét Rick, mire mindketten kíváncsian vártuk a magyarázatot. - Pár éve írtam egy cikket a korszerű lótenyészetek üzemeltetéséről. Az állatokat olyan szigorú megfigyelés alatt tartják, hogy ha váratlanul egyszer csak meghalnak - tegyük fel, megáll a szívük, vagy megfulladnak egy darabka takarmánytól -, azt a személyzet abban a másodpercben megtudja! - Tehát azt mondod, hogy a szolgálatban levő embereknek értesülniük kellett volna a ló haláláról, hogy még idejében odaérjenek, mielőtt az állat feltámad, és nekiront a társainak - következtettem. Vajon erre miért nem került sor? - Azért, mert amikor nem feltámadásról van szó, hanem egy élőlény átalakul, akkor nem figyelhető meg törés az életfunkciókban mutatott rá az öcsém. - Az egyik percben az illető még jól van, a következőben meg egy csapásra átváltozik csoszogó, vírusterjesztő, 203
rothadó húshalommá. A megfigyelőrendszer a spontán átalakulásra nem jelez, mert olyankor nem érzékeli, hogy baj van! - És még hogy odavannak az emberek a mindenható modern technikáért - fintorogtam. - Oké, tehát ha a ló hat órakor tisztának bizonyult, és éjjel spontán aktivizálódott benne a vírus, akkor azt a megfigyelőberendezés elvileg nem vehette volna észre. De ez akkor sem magyarázza meg, hogy miért történt mindez. A spontán aktivizálódás valóban előfordulhat: megesik, hogy a vírus a szervezetben egyszer csak úgy dönt, ideje felébredni, és akkor aztán semmi nem akadályozza meg ebben. A Feltámadás idején rögzített eseteknek úgy két százalékát vezették vissza spontán aktivizálódásra. Az ilyesmi általában a nagyon idősekkel és a nagyon fiatalokkal történik: a hirtelen testsúlyváltozásra a vírus a maga változásával reagál. Ugyanakkor hogy állattal megesett volna ilyesmi, olyat még nem hallottam. Persze ez elvben nem zárja ki a lehetőséget, na de mégis... az időzítés... A legelsőként feljegyzett eset éppen Ryman szenátor birtokán történik, és éppen azon a napon, amikor megválasztják őt a republikánusok elnökjelöltjének? Ilyen tragikus egybeesés legfeljebb egy Dickens-regényben fordulhat elő; a való életben már kevésbé valószínű. - Ezt én nem veszem be - csattant fel Rick, mintha kitalálta volna a gondolataimat -, egyszerűen túl valószínűtlen! Adott egy ló, ami teljesen egészséges, de hirtelen zombivá válik, és sokakat megöl... Ha arra kérnél, hogy gyártsak egy hatásvadász történetet, ami igazából sosem történne meg, valami ilyesmi lenne a végeredmény! - De akkor miért nem végeztek alaposabb nyomozást? - torpant meg Shaun az udvaron, két istálló közt, s hol Rickre, hol rám nézett. Nem akarlak megsérteni benneteket, de az egyikőtök zöldfülű, a másik meg menthetetlen paranoiás. Miért nem akar rajtatok kívül más is utánajárni annak, hogy mi történt pontosan? - Azért, mert senki sem szeret ilyen ügyekkel foglalkozni - adtam meg a magától értetődő választ. - Emlékszel, hogy felhúzott, amikor hatodikban egy rakás olvasnivalót kaptunk a Feltámadásról? Már attól tartottam, hogy mindkettőnket kirúgnak miattad! Egyfolytában azt hajtogattad, hogy a dolgok azért fordultak ennyire rosszra, mert az emberek készséggel elfogadták az első választ, és ragaszkodtak is hozzá, ahelyett hogy egy kicsit gondolkodtak volna. - És erre te azt mondtad, hogy ilyen az emberi természet, és adjunk hálát Istennek, hogy mi okosabbak vagyunk, mint a többség emlékezett vissza Shaun. - Aztán meg jól kupán vágtál. 204
- Most is ez a válaszom: ilyen az emberi természet. - Csak adj valamit az embereknek, amiben hajlandók hinni, például egy tizennyolc éves lány hősies önfeláldozását, amivel megmentette a húgait, és a többség nemcsak hogy simán beveszi, de ragaszkodni is fog hozzá, hogy ez az igazság - jelentette ki Rick. - A jó hírek már csak ilyenek. Az emberek szeretik elhinni őket. - Milyen csodás egy olyan világban élni, ahol a „jó hír” nem feltétlenül jelenti azt, hogy „pozitív információ”! - dörmögtem. - Hol kezdjünk? - fordultam Shaunhoz. Én a szerkesztésért és az ügyintézésért felelek. A terep más tészta, ott az öcsém a főnök, hacsak nem rendelem el az azonnali visszavonulást. Mindketten felérjük ésszel, hogy mi az erősségünk. Shauné az, hogy élőholtakat bolygat, és aztán blogol róla. - Mindenkinél van fegyver? - kérdezte Shaun, leginkább Rick miatt, rólam ugyanis jól tudja, hogy hamarabb dugnám egy zombi szájába a kezem, mint hogy fegyvertelenül tegyem be a lábam a terepre. - Nálam igen - húztam elő a 40-es kaliberű pisztolyomat. - Igen - bólogatott Rick is. Az ő fegyvere nagyobb volt, de olyan könnyedén bánt vele, hogy hajlandó voltam elhinni, csupán ilyen az ízlése, és nem felvágós macsóskodás áll a háttérben. Amikor visszacsúsztatta a pisztolytokjába, hozzátette: - Felajánlanám, hogy veszek tőletek céllövő leckéket, de talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom! - Ami késik, nem múlik - szólt oda foghegyről Shaun, és Ricken úgy látszott, jót mulat. Szegény, biztos azt hitte, hogy az öcsém csak tréfál. - Tehát most szétválunk - folytatta Shaun. - George, tied az ellető. Rick, irány a felnőttistálló, én megyek a gyengélkedőbe. Ha végeztünk, itt találkozunk, és az egyévesekébe együtt megyünk át. Közben állandó kapcsolatban maradunk, és ha valaki meglát valamit, üvölt, ahogy a torkán kifér. - Hogy a többiek a segítségére siessenek? - kérdezte Rick. - Hogy a többiek elmenekülhessenek - helyesbítettem. - Kamerákat bekapcsolni, és vegyük komolyan a feladatot - tettem az eddig elhangzottakhoz. - Nem gyakorlaton vagyunk, hanem élesben tudósítunk! A szétválás valóban praktikus ötletnek tűnt: a fertőzés ugyan mind a négy istállóra átterjedt, de az egyikből indult. Így hát a kevésbé 205
érdekfeszítő épületekkel kezdjük, néhány hangulatkeltő felvétel céljából, és aztán megyünk közösen oda, ahol nagy valószínűséggel találunk is valamit. Ettől persze nem dörömbölt kevésbé a szívem, amikor kinyitottam az ellető ajtaját, és beléptem. Odabent teljesen sötét volt. Levettem a napszemüvegem, és az égő érzés a szememben szinte azonnal abbamaradt: a pupilláim feladták a hiábavaló erőfeszítést, hogy összehúzódjanak, és kényelmesen kitágultak. Nem csoda, s legjobb a szememnek ez a nyugodt alkonyat. A fertőzöttek szemével láttam, úgy, ahogy ők: mindent. A birtok minden kétséget kizáróan a lehető legkorszerűbb volt, az állattartási technológia legújabb fejlesztéseivel. A bokszok, mind a lovak, mint a gondozóik kényelmére, szép tágasak voltak. Még az egyik falon levő fogasra felakasztott vegyvédelmi ruházat és a minden sarokban elhelyezett vörös-sárga veszélyeshulladék-tárolók mindkettőt megkövetelték az állami előírások - sem zavarták meg az összhatást. A klórszagot már nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, de egy idő után hozzászoktam, és koncentrálhattam a terep felmérésére. A foltok a falon nem festéktől vagy kiszórt takarmánytól származtak. A bokszokban a szalmát sűrű, ragacsos folyadék borította. Megállapítottam, hogy itt még nem végeztek a veszélyes hulladék eltakarításával. A szokásos procedúra szerint először elszállítják a fertőzöttek holttesteit meg a szétszóródott... testrészeket... mindent, amit találnak. Aztán, lehetőség szerint hermetikusan, lezárják az épületet, elárasztják klórral az egészet, majd légfrissítőt permeteznek a légtérbe, és végül jönnek a formalinbombák. A formalin formaldehidalapú összetett vegyület, ami szinte bármit elpusztít, beleértve a még mozgó fertőzötteket is. A fertőtlenítési eljárás öt sorozatot ír elő belőle - mindig akkor bocsátják ki a következőt, amikor a előző már beszívódott a körülötte levő szerves anyagokba, és megtette a dolgát. Csak miután mindez megvan - azaz kizárható, hogy még bármilyen lény él és mozog a területen, továbbá elég idő eltelt ahhoz, hogy a folyékony anyagok cseppmentesen megszáradjanak akkor fognak hozzá a potenciálisan fertőző anyagok kihordásához és elégetéséhez. Ilyen lett volna a bokszok alján levő szalma is. A vállamra erősített kamera már eddig is rögzítette az eseményeket, de most három újabbat is bekapcsoltam: egyet a táskámon, két másikat pedig az övemen és a hajcsatomon, aztán lassan körbejártam a helyiséget. 206
A szénapadlás alatt egy halomban halott macskák hevertek; kis testük valószínűtlenül kicsavarodott a brutális belső vérzéstől, ami végzett velük. Túlélték a járvány kitörését és az azt követő felfordulást, de a formalint már nem. Sokáig álltam ott, és meredten néztem őket. Olyan kicsinek és ártalmatlannak tűntek... és azok is voltak! A macskák testtömege messze elmarad a Mason-határtól; a legnagyobb példányok sem közelítik meg azt. Őket nem fertőzi meg a Kellis-Amberlee-vírus, és ha meghalnak, nem támadnak fel. A macskák halála végleges. Majdnem sikerült eljutni a falig, mielőtt öklendezni kezdtem. Miután az undor kiürítette a gyomromat, némileg megkönnyebbültem. Ellenőrző körutam eddig nem járt eredménnyel, semmi szokatlant nem észleltem. Fertőzött helyszín volt, tragikus és szörnyű, de nem volt benne semmi különös. Láttam a kimozdult tolóajtót: akkor szakadhatott le, amikor az egyik fertőzött ló kirontott. Akadálytalanul elérhette a kancákat a másik istállóban, és a szolgálatban levő alkalmazottak valószínűleg tehetetlenek voltak vele szemben. Feltehetően nem is tudták meg, mi történt, csak amikor már késő volt. Reménykedtem, hogy legalább gyors halált haltak: elvéreztek, vagy darabokra tépték őket, mielőtt a vírustól átváltoztak volna. Tudtam, hogy sajnos ez nem valószínű: a frissen átalakult zombicsapatot a fertőzés késztetése mozgatja, nem az éhség. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy a fertőzött lovak őrjöngve végigvágtatnak a birtokon, minden élőbe beleharapnak, ami az útjukba kerül, és száguldanak tovább, hajtva a parancstól, hogy még több lényt megfertőzzenek. Rémálomba illő jelenet: a századunk elején is így pusztult el majdnem az egész világ, és ennek veszélye azóta sem hárult el. Mára - hiába kívánjuk, bár ne tudnánk! - tisztában vagyunk vele, miként zajlik le egy efféle fertőzéshullám. A vírus nem változtat a viselkedésén; pusztítani akar, mindenáron. Húsz percig tartott, amíg átvizsgáltam az istállót. Amikor kész lettem, olyannyira szerettem volna már a falakon kívül lenni, hogy megfeledkeztem a napszemüvegemről, és nélküle sétáltam ki a fénybe. A hirtelen, vakító fény több volt, mint amit el tudtam viselni. Megtántorodtam, és hunyorogva az ajtónak dőltem. - Legalább tudjuk, hogy nem fertőződött meg - hallottam Shaun kaján megjegyzését. - A zombik nem szédülnek meg egy kis napfénytől, ha elfelejtik feltenni a szemüvegüket. - Te is baszd meg - morogtam, miközben az öcsém odajött hozzám, és megtámogatott. 207
- Nem szégyelled magad? Anyád előtt is így beszélsz? - Ő sem különb nálad, egyforma seggfejek vagytok. Na ide azzal a napszemüveggel! - Odaadnám, de hova raktad? - Bal mellényzseb! - Megvan! Ez már Rick hangja volt, és végül ő adta a kezembe a napszemüveget. Megköszöntem, és szétnyitottam. Még mindig a testvéremre támaszkodtam, de már lökdöstem volna, hogy gyerünk tovább. Az egész jelenetet rögzítették mindketten, de nem törődtem vele. - Találtatok valamit? - kérdeztem. - Én nem - felelte Shaun, és (nem voltam biztos benne, de úgy hallottam) mintha nevetett volna. Az ő terepe sem lehetett jobb az enyémnél, sőt talán, tekintve, hogy a gyengélkedőben járt, rosszabb is volt. - Úgy tűnik, csak Ricknek volt szerencséje kint is, bent is! - Én mindig is tudtam, hogy kell bánni a hölgyekkel - felelte Rick, és a kedélyeskedő öcsémmel ellentétben elég zavartnak tűnt. Úgy voltam vele, bármiről is legyen szó, látnom kell, ha meg akarom érteni, mi folyik. Tartva a fénytől, óvatosan nyitottam ki előbb csak az egyik, majd a másik szemem. Shaun ott állt mellettem, és még mindig átkarolt, vigyázva, hogy el ne essek. A szemem az egyik ok, amiért csak fokozott elővigyázatossággal vagyok hajlandó a terepre merészkedni, és ezt nála jobban senki nem érti meg. Rick pár lépéssel arrább ácsorgott, egyszerre értetlenkedő és aggodalmas ábrázattal. És valami megmozdult a válltáskájában. - Az meg mi a franc? - ugrottam egyet ijedten. - Rick új barátnője! - heherészett Shaun. - Egyszerűen nem tudott ellenállni a srácnak, George! Látnod kellett volna, hogy csüngött rajta, amikor kijöttek az istállóból! Láttam én már pióca csajokat, de ő aztán mindegyiket lefölözi! Bizalmatlanul méregettem új munkatársunkat, és aggódva vártam a magyarázatot. - Rick? - Jól mondja az öcséd! Amikor rájött a kislány, hogy nem azért jöttem, hogy klórt fröcsköljek az arcába, sőt egyáltalán nem akarom bántani, egyből a szívébe zárt!
208
Végre felhajtotta a táskája tetejét. Egy narancsszín foltos, fehér fejecske bukkant elő belőle, és sárga szempár lesett félénken. Pislogtam, a szőrös kis lény meg visszabújt. - Egy macska - állapítottam meg elhűlve. - Csak egyedül ő élte túl! - mondta Rick, miközben visszahajtotta a táska fedelét. - Talán sikerült neki a többieknél mélyebbre vackolni magát a szénába. Vagy az is lehet, hogy a fertőtlenítéskor kint volt, csak a vége felé surrant be, és a takarítók becsukták. Továbbra sem tértem magamhoz. - Egy macska... - ismételtem. - Megvizsgáltuk a vérét, George, nem fertőzött! - bizonygatta Shaun. A tizennyolc kiló alatti emlősök nem változnak át - pontosan nem tudni, miért, valószínűleg az esetükben nem megfelelő az agy-és a testtömeg aránya -, viszont a vírust képesek hordozni, legalábbis amíg bele nem halnak. Ritka az ilyen eset; többnyire ezt is megússzák. Na de a terepen soha nem szabad arra építeni, hogy valaminek kicsi az esélye! - Hányszor? - faggatóztam. - Négyszer, külön-külön minden mancsát! - vágta rá az öcsém, majd, védekezőn feltartva a kezét, kitalálta a következő kérdéseimet: Nem, nem karmolt meg, és igen, biztos vagyok benne, hogy a cicus tiszta! - És már kiabált velem egy sort, amiért felvettem, mielőtt megvizsgáltuk volna a vérét! - adta a tudtomra sietve Rick, de nem sikerült megenyhítenie. - Ez nem jelenti azt, hogy én nem fogom leüvölteni a fejed ábrándítottam ki hiú reményéből csak várok, amíg vissza nem érünk a furgonhoz! Szóval, uraim, eddig találtunk három tiszta istállót meg egy túlélő macskát. Esetleg folytathatjuk a keresést? - Hát, egyelőre nincs jobb programom mára - vigyorgott Shaun. Nem csoda: ez egy igazi irwinnek való feladat volt, márpedig semmi a világon nem okoz neki nagyobb boldogságot, mint a terepmunka. - Kamerák bekapcsolva? - Igen - bólintottam, és az órámra pillantottam. - Jó a felvétel, az átvitel is, és van még elég memóriánk. - Személyes műsorszámot akarsz? - Mint mindig! - kacsintott Shaun, majd hátrált, és beállt a viharvert istálló elé. 209
A délutáni nap előnyös háttérvilágítást biztosított. Az öcsém hihetetlenül értett a teátrális hatáshoz. Két jelentést terveztünk a napi eseményekről: egyet az ő rovatába, mely a fellángolás sújtotta területre való behatolás veszélyeit emeli ki, meg egyet az enyémbe, amelyben a tragédia emberi vonatkozásairól fogok beszélni. Az én nyitószövegemet később akartam felvenni, amikor már összeáll bennem, hogy mi is történt valójában. Az irwinek a feszültség fokozásából élnek, a tudósítók meg a tények közléséből. - Mit csinál? - vonta fel Rick a szemöldökét. - Láttál már irwinvideókat, az elképesztő veszedelemről meg a hátborzongató szörnyetegekről? - Igen. - Na, pont azt. Kezdheted, Shaun! Nem kellett kétszer mondanom, az öcsém máris elemében érezte magát, a kamerába villantotta híresen sármos mosolyát, mellyel pólók ezreit tudta eladni, és bőrkesztyűs kezével kisimította arcából az izzadt hajtincseket. - Kedves közönségünk! Eddig elég unalmas mederben folytak a dolgok, mindig csak a politika meg a tárgyalások, melyek a megszállott hírőrülteken kívül nem érdekelnek senkit. Ma viszont végre történt valami érdemleges: mi vagyunk az egyetlen bloggercsapat, amely már a fertőtlenítés befejezése előtt belépési engedélyt kapott a Ryman-birtokra! Számítsatok sok vérre, mocsokra, még a formalinszagot is érezni fogjátok... - Hirtelen, miközben tovább beszélt, futni kezdett. Elismerem: oda sem figyeltem arra, amit mond, csak néztem. Shaunnak istenadta tehetsége van abban, hogy eksztázisba hozza a közönségét: olyan mesterien teremti meg a hangulatot, hogy a közönség a végén már egy bámulatosan felfedezett ruhafoszlánytól is őrült lázba jön. Lenyűgöző, ahogyan (miközben azt ecseteli, hogy mi lesz a következő lépésünk) egyre jobban belemelegedik az előadásba, beleadja minden lelkesedését, energiáját. Lehet, hogy egy korombeli lánynak már ciki bevallani, hogy szereti az öccsét, de engem nem érdekel! Szeretem őt, és egy napon kénytelen leszek eltemetni - addig viszont hálás leszek minden pillanatért, amikor nézhetem, ahogy beszél. - ...így hát tartsanak velem, és járjunk utána, mi történt valójában azon a hideg márciusi napon! - fejezte be, kacsintott, és elfordult az istálló ajtaja felé. - Vége! - kiáltott, amikor odaért. - Megvan? kérdezte, hirtelen minden vidámságot nélkülöző hangon. 210
- Meg - mondtam. Minden lehetőségünk megvolt, hogy végül úgy döntsünk, a hatóságokra bízzuk a feladatot, akiket elvégre mégiscsak ezért fizetnek, de nem visszakoztunk. Követtük Shaunt az utoljára hagyott épületbe. Rögtön megcsapott minket a bűz. A járvány kitörésének helyszínein mindig olyan orrfacsaró szag marad, amit sehol máshol nem lehet érezni. A tudósok régóta törik a fejüket, hogy ez miért nem tűnik el a fertőtlenítéssel együtt, és arra a nem túl vidám következetesre jutottak, hogy az ok ugyanaz lehet kicsiben, ami miatt a zombik felismerik egymást. Ugyanúgy, ahogy két összetalálkozó élőholt nem támadja meg egymást, csak akkor, ha már hetek óta nem jutottak élelemhez, az élők is megérzik a fertőzöttség szagát. Talán a szervezetünkben tanyát vert vírus egy praktikus tulajdonsága lehet? Senki sem tudja biztosan. Senki sem tudta még szavakkal pontosan visszaadni azt a bűzt. Olyan, mint a halál szaga, és ha megérzed, minden porcikád azt kiáltja: „Menekülj!” Mi viszont - ez jellemző nem futottunk el. Miután becsuktuk az ajtót, ugyanaz a homály uralkodott el, mint abban az istállóban, ahol az imént jártam. - George, Rick, kapcsoljatok villanyt! - adta ki az utasítást Shaun, és még időben eltakartam a szemem, mielőtt a lámpafény lecsapott. Hallottam, hogy Ricknek elakad a lélegzete, majd azt is, hogy valahol mögöttem rókázik. Nem lepett meg a dolog - egy ilyen kiruccanáson a résztvevők többsége legalább egyszer mindig elhányja magát. Amikor úgy éreztem, elég idő eltelt, hogy a szemem alkalmazkodjon az új fényviszonyokhoz, leengedtem a karom. És iszonyú káosz tárult elém. Az ellető ehhez képest semmi volt, néhány maradvány meg halott macskák... Utóbbiakból itt is volt, szerteszét hevertek, eldobált rongyokként. És a többi... Az egész helyiség ázott a vérben. Nemcsak foltok voltak és szétfröcskölt cseppek, hanem szó szerint úgy nézett ki minden, mintha valaki vödörből körbelocsolta volna a falat. De ez csak az első benyomás volt, később láttam, hogy a legnagyobb része vagy a falon van, úgy egy méter magasan, egy sávban, vagy a padlón, mely a klór, a vér és az ürülék tucatnyi piros és barna árnyalatában éktelenkedett. Az undortól még a fejem se voltam képes elfordítani, de legalább leküzdöttem az újabb hányingerrohamot. Egyszer még jólesett, de a második nem hiányzott, pláne nem két tanú jelenlétében. 211
- Itt vannak a lovak nevei! - kiáltotta Shaun a helyiség túlsó feléből, az egyik bokszból. - Ezt itt például Szürke Alkonynak hívták. Hogy lehet így nevezni egy lovat? - Gyakran nevezték el őket időjárási és más természeti jelenségekről. Keresd meg Arany Szélvész és Vörös Pirkadat helyét! A legvalószínűbb, hogy ott találhatunk árulkodó jeleket. - Igen, a több hordónyi trutyi alatt - fintorgott Rick. - Remélem, hoztatok lapátot! - rikkantotta Shaun, a helyzethez képest meglehetősen riasztó vidámsággal. - Az öcséd egy földönkívüli - motyogta kollégánk döbbenten. - Igen, de a jobbik fajtából - vontam vállat. - Te is nézz meg néhány bokszot! A sor felénél tartottam, épp Orkán és Hurrikán közt, amikor Rick a sarokból felkiáltott: - Gyertek ide! Megtaláltam Arany Szélvész helyét! - Remek! - nézett fel Shaun, és futva megindult felé. - Remélem, semmihez nem nyúltál! - Nem! Gondoltam, előbb szólok. - Helyes! A boksz ajtaja ferdén lógott. A sarokvasakat kiszakították, és a szilánkosra tört deszkákban egyértelműen kivehetők voltak a sarló alakú patanyomok. - Ez nem semmi! - füttyentett Shaun. - Ez a Szélvész nagyon ki akart jutni! - Nem csoda... - motyogtam, és lehajoltam, hogy tüzetesebben megszemléljem a heves kitörés okozta kárt. - Shaun, rajtad van a kesztyű! Ki tudod nyitni? - A kedvedért bármit megteszek, még egy ocsmány boksz ajtaját is kinyitom! - lovagiaskodott Shaun, és teljesítette a kérésemet. Aztán egy kis kampóval rögzítette az ajtót. Előrehajoltam, gondosan rögzítettem a kamerámmal minden egyes négyzetcentimétert, miközben Shaun belépett. És akkor valami megreccsent a talpa alatt. Rick és én ijedten kaptuk felé a fejünket. A vállam egészen begörcsölt a feszültségtől. A recsegő hang a terepen ritkán jelent jót. A legjobb esetben is gyorsan a nyakunkba kell szedni a lábunkat. A legrosszabb esetben meg... - Shaun! Mondd el, mi az!
212
Az öcsém, egészen elfehéredett arccal, felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát. A bal csizmasarkából egy éles műanyagdarab meredt kifelé. - Csak valami törmelék - vélekedett, és az arcára megkönnyebbülés ült ki. - Semmiség! - tette hozzá, és már nyúlt is volna érte, hogy kihúzza. - Várj! - üvöltött fel Rick, mire a kővé dermedt Shaun, velem együtt, kérdőn nézett rá. - Éles - kezdett bele a kollégánk. - Éles tárgy, egy istállóban, egy lótenyészetben! Láttok betört ablakot? Vagy törött eszközt, bármit? Ugye nem? Én sem! Mit keresnének éles tárgyak egy istállóban? A lovaknak kemény patájuk van, ami azonban könnyen megreped, és belül puha! A hozzáértő lovászok soha nem hagynak semmiféle éles tárgyat az istállóban! Shaun letette a lábát, de vigyázott, hogy a lábujjaira helyezze a testsúlyt, és ne nehézkedjen rá a műanyagra. - Azt a kurva... - Shaun, menj arrébb! Rick, keress egy gereblyét vagy hasonlót! Meg kell forgatni a szalmát! - Oké! Rick megindult a sarokba hajigáit takarítószerszámok felé, az öcsém meg, még mindig sápadtan, kibicegett a bokszból. Amint karnyújtásnyira ért, jókorát sóztam a vállára. - Seggfej! - Meglehet - felelte egészen megnyugodva; úgy gondolta, ha szidom, akkor a helyzet nem lehet annyira kétségbeejtő. - Gondolod, hogy valami fontosra bukkantunk? - Nagyon úgy néz ki, de majd mi intézzük a többit. A te dolgod most az, hogy megkeresed a fogót, kihúzod azt a szart, és belerakod egy zacskóba. Ha kézzel hozzá mersz nyúlni, kinyírlak! - Meg is van! Rick, trappoló léptekkel, kezében a kért gereblyével, újra feltűnt. Elvettem tőle a szerszámot, előrehajoltam, és megpiszkáltam vele a szalmát. - Tartsd szemmel a barom öcsémet! - szóltam rá. - Igenis! A kutakodásom nem maradt eredmény nélkül: a szalma alatt további műanyagdarabokat találtam, meg egy hosszú, meghajlított, lepattant tárgyat. - George... - hebegte Shaun mögöttem. 213
- Én is látom - kotorásztam tovább. - De ez egy tű! - Tudom! - Ha a műanyag szilánkoknak nincs itt semmi keresnivalójuk, tűnek végképp nincs! - Az biztos, hogy itt valami disznóság történt - jelentette ki Rick. Georgia, most próbáld egy kicsit jobbra! - Miért? - vetettem rá egy oldalpillantást. - Azért, mert ott magasabban áll a szalma, tehát a ló nem oda rúgott. Ha van itt még valami érdemleges, és egyben, azt valószínűleg ott fogjuk megtalálni. - Igazad van - ismertem el, és nekiláttam a szalmarakás jobb felének. Egy ideig nem találtam semmit, és már végezni is akartam azzal a szakasszal, amikor a gereblye fogai mégiscsak felfedtek valamit: egy ép fecskendőt! Ami, mint a következő pillanatban nyugtáztam, nem volt üres! Nem nyomták be végig, így egy kevés, tejszerű folyadék átlátszott a sáros felületen. Szóhoz sem tudtunk jutni. - George? - törte meg végül Shaun a csendet. - Mi az? - Most már nem tartalak paranoid idiótának. - Nagyszerű - feleltem, és a gereblyével óvatosan közelebb húztam a fecskendőt. - Ellenőrizzétek a kukákat is, meg nézzetek körül, hátha a fertőtlenítőbrigád hagyott itt néhány elkülönítő-tasakot! Ezt, mielőtt kivisszük innen, hermetikusan le kell zárni, márpedig én nem bízom a mi veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóinkban! - Miért nem? Azok is kiállták a Nguyen-Morrison-próbát! - Azért, mert abból, hogy valamit egy egészséges állatba fecskendeztek, ami aztán fertőzéshullámot indított el, csak egy következtetést tudok levonni - feleltem. A fecskendő puszta látványától is émelyegtem. Shaun erre is ráléphetett volna! Elég, ha egy kicsit arrébb lép, és... Ne gondolj erre, Georgia, verd ki a fejedből! - A fecskendők vízhatlanok - jegyezte meg az öcsém, mielőtt a kukák felé vette irányt. - A klór nem juthatott be. - Úgy érted?... - Ha nem tévedek, amit most látunk, nem más, mint annyi KellisAmberlee-vírus, amennyivel Wisconsin egész lakosságát meg lehetne fertőzni! - Hogy hangzik ez főcímnek? - mosolyodtam el keserűen. 214
- „Rebecca Rymant meggyilkolták.”
# A Kellis-Amberlee-vírus bármennyi ideig képes életben maradni a megfelelő gazdatestben, azaz egy meleg vérű emlős szervezetében. Ellenszere eddig nem ismert. Vérmintát már sikerült megtisztítani a részecskéktől, de hiába, mert a lágyszövetekből, a csont- és gerincvelőből meg az agyból lehetetlen eltávolítani. Hála az emberi leleményességnek, mely az összetevőit megalkotta, a vírus az egész életünket végigkíséri, a születésünktől a halálunk napjáig. Életünk során az eredeti Kellis-vírus többszörösen „megfertőz” minket. Mindig megjelenik, amikor a rhinovírusok támadnak, és segíti az immunrendszert. Néhányakban a Marburg-Amberlee is aktivizálódik, amikor rákos sejtburjánzásokat kell elpusztítani. E teljesen különböző vírusok egyesülése nem változtatott a két eredeti célon, ami azért hasznos számunkra. Ha már azzal kell együtt élnünk, hogy a halott emberek feltámadnak, és fel akarják falni az élőket, legalább élvezzük ki a dolog előnyeit is. A probléma akkor áll elő, amikor ezeknek a vírusoknak az egyesült változata aktivizálódik! Tíz mikron élő Kellis-Amberlee-vírus elegendő ahhoz a megállíthatatlan fertőzési folyamathoz, mely a gazdatest halálával végződik. Ha a vírus egyszer felébred, az ember megszűnik önmaga lenni, csak egy mozgó vírustartály marad, a kór terjesztésének puszta eszköze, mindig éhes, mindig éber. A zombit két cél tartja mozgásban: etetni a benne munkáló vírust, és másokra is átragasztani a fertőzést. Egy elefánt átalakulásához is annyi Kellis-Amberlee-vírus szükséges, mint egy emberéhez: tíz mikron. A lóba, amely elindította a Rebecca Ryman halálához vezető fertőzéshullámot, körülbelül 900 millió mikron vírust fecskendeztek. Most pedig nézzetek a szemembe, és mondjátok azt, hogy ez nem terrorizmus! (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. MÁRCIUS 25.)
215
Tizenöt
K
iderült, hogy felhívni egy amerikai szenátort egy karanténnal lezárt területről azzal, hogy találtunk egy élő macskát és egy minden valószínűség szerint Kellis-Amberlee-vírusokat tartalmazó fecskendőt, a lehető legjobb módja annak, hogy felkeltsük a hadsereg és a titkosszolgálat élénk érdeklődését. Mindig is tudtam, hogy a lezárt területekről indított hívásokat lehallgatják, de ilyen egyértelműen sosem szembesültem e ténnyel. Alig ejtettem ki a számon, hogy „ép fecskendő”, egy pillanat alatt gépfegyveres, marcona őrök álltak körülöttünk. - Vegyétek! - sziszegtem Ricknek és Shaunnak. Alig észrevehetően biccentettek, de egyébiránt ők is ugyanolyan dermedten álltak, mint én, és döbbenten meredtek a ránk szegeződő puskacsövekre. - Tegyék le a fecskendőt, minden fegyverükkel együtt, a földre, és emeljék a fejük fölé a kezüket! - dörögte valaki szenvtelenül a recsegő hangszóróból, mire Shaun és én összenéztünk. - De mi újságírók vagyunk, Ryman szenátor kampánytudósítói - közölte óvatosan az öcsém. - A-15-ös engedéllyel, ami lehetővé teszi a rejtett fegyverviselést! Ebből kifolyólag alaposan felszerelkeztünk, és nekünk is kellemetlen ez az egész fecskendős ügy! - magyarázta. - Komolyan meg akarják várni, amíg mindent leveszünk? - Jó ég - motyogtam -, remélem, nem! Akkor itt leszünk estig! A hozzánk legközelebb álló fickó, aki nem a titkosszolgálat fekete egyenruháját viselte, hanem a hadsereg zöld zubbonyát, a jobb füléhez kapott, és felhívott valakit. Kis idő elteltével bólintott, majd némileg megenyhülten így szólt: - Csak a fecskendőt és a látható fegyvereket rakják le, aztán emeljék fel a kezüket! Ne tegyenek hirtelen mozdulatot! - Köszi, így már könnyebb! - vigyorodott el Shaun.
216
Először nem tudtam mire vélni ezt a bohóckodást új - és a jelek szerint nem éppen vicces kedvű - „barátaink” előtt, akik elég ingerültnek tűntek, és gyanítottam, hogy a formalitások helyett szívesebben meghúznák a ravaszt. Aztán lopva követtem az öcsém tekintetét, és megértettem: alig tudtam megállni, hogy ne integessek ujjongva a négyes számú rögzített kamerának. Főleg amikor belegondoltam, hogy ez milyen hihetetlen értékeléseket hoz majd nekünk, különösen, ha Shaun most is beveti a legjobb formáját! Előreléptem, és letettem a fecskendőt a földre. Biztonságosan lezártuk, két buborékfóliás zacskóba, melyeket vékony réteg klór választott el, hogy ha véletlenül egyetlen vírusrészecske is kijut a fecskendőből, elpusztuljon, mielőtt a légtérbe kerül. Lassan mozogva letettem a fegyveremet, majd a sokkolómat, aztán a táskámra rögzített paprikaspray-t - a fertőzötteken kívül mások is megtámadhatnak az utcán, akik ellen hatásos, ha csípős permetet fújok a szemükbe -, s végül az összecsukható gumibotot, amit tavaly kaptam Shauntól a születésnapomra. Jelezve, hogy nincs más, felemeltem a kezem, és visszahátráltam a többiek mellé. - Vegye le a napszemüvegét is, asszonyom! - mordult rám a katona. - Az isten szerelmére, retinális KA-ban szenved! - tiltakozott a testvérem. - Látták a belépéskor leadott okmányokat, úgyhogy tudniuk kell! - tette hozzá, és dühös hangjában már nyoma sem volt az iménti színpadias modornak. - Vegye le a napszemüvegét! - engedte el a katona az ellenvetést a füle mellett. - Hagyd, Shaun, csak a munkáját végzi! - sóhajtottam lemondón, majd összeszorítottam a fogam, lehunytam a szemem, és odatettem a kívánt tárgyat a többihez. Most már végre engedtek visszaállni a helyemre. - Nyissa ki a szemét, asszonyom! - hangzott a következő utasítás. - Ha megteszem, tudnak számomra azonnali orvosi ellátást biztosítani? - kérdeztem, immár leplezetlen bosszúsággal. - A nevem Georgia Carolyn Mason, az engedélyem száma AFB-175893, és mint az öcsém az imént említette, láthatják az adatlapomat, amin világosan szerepel, hogy retinális Kellis-Amberlee-m van. Ha fényvédelem nélkül kinyitom a szemem, fennáll a maradandó károsodás veszélye. Hangsúlyozom, újságíró vagyok, és ha kényszerítenek, perelni fogok! A katona erre ismét felhívta a felettesét. Ez a beszélgetés már tovább tartott, mint az előző: minden bizonnyal ellenőrizték, hogy 217
igazat mondok-e, vagy a feltűnő vonakodással csak a küszöbön álló átalakulásomat akarom leplezni. - Lépjen vissza a társai mellé! - rendelkezett végül. Így tettem, és Shaun megfogta a könyökömet. Az öcsémnek és Ricknek tíz percébe telt, míg ők is megszabadultak nemkívánatos felszereléseiktől, és visszaálltak mellém. Shaun ismét karon ragadott, hogy el ne essek. A nappali fényben szemüveg nélkül majdhogynem vak vagyok. Sőt nekem még rosszabb, mint egy ténylegesen világtalan embernek, mert őt legalább nem fenyegeti a migrén és a retinakárosodás veszélye. - Ki adott engedélyt, hogy belépjenek a birtok területére? szegezték nekünk a kérdést. - Peter Ryman szenátor úr - vágta rá Rick. Higgadtsága elárulta, hogy nem először tárgyal a hatóságokkal. - Önök is jól tudják, hiszen Miss Mason éppen vele beszélt a lehallgatott hívásban - toldotta meg. - A szenátor úr tud róla, hogy most itt tartózkodnak? - faggatózott tovább a katona, figyelmen kívül hagyva a gúnyos megjegyzést. - A szenátor úr teljes felhatalmazást adott nekünk a nyomozásra jelentette ki Shaun, nyomatékosan hangsúlyozva Ryman titulusát -, és minden bizonnyal érdekelni fogja őt az eredmény! A katona ismét telefonált, ám ezúttal félbeszakította a hangszóró recsegése, és abból maga a szenátor: - A fecskendő engem illet! Es mit művelnek?! Ők az én tudósítóim, és úgy bánnak velük az én birtokomon, mint az illetéktelen behatolókkal! Maguk szerint ez helyes?! A háttérből ijedt szabadkozás hallatszott, de ettől a szenátor csak még feldúltabbá vált. - Szóval nem gondolták volna?! Jól vannak, minden rendben? - kérdezte tőlünk. - Georgia, magának elment az esze? Azonnal vegye vissza a napszemüvegét! Mit képzel, egy vaksi riporter hogyan tudná leleplezni a mocskos kis titkaimat? - Ezek a kedves emberek parancsolták, hogy vegyem le - feleltem. - Ezek a kedves és felfegyverzett emberek - egészítette ki Shaun. - Nos, lenyűgöző ez az elővigyázatosság, de én meg most azt parancsolom, hogy vegye vissza, de rögtön! Georgia, hozott magával másikat? - Hoztam, de a farzsebemben van, és félek, hogy leejtem!
218
Soha sehová nem megyek legalább három pótnapszemüveg nélkül; de ezzel a fertőzésveszélyre készülök fel, nem arra, hogy a hadsereg meg akar vakítani! - Shaun, adja oda a nővérének a napszemüveget! Úgy néz ki nélküle, mintha meztelen lenne, látni se bírom! - Igenis, uram! - engedte el a testvérem a karomat. A következő pillanatban már a kezembe is nyomta a napszemüveget, amit megkönnyebbült sóhajjal nyitottam szét és csúsztattam az orromra. A fény eltompult, végre kinyithattam a szemem. Nem sok minden változott: Shaun és Rick továbbra is ott álltak mellettem, a felfegyverzett őrök továbbra is körbevettek minket, és a négyes számú rögzített kamera továbbra is közvetítette az eseményeket Buffynak a furgonba és ki a nagyvilágba. Biztosra vettem, hogy a felvétel tökéletes lesz; Buffy nem hiába tart lépést a vezeték nélküli technológia fejlődésével. A tudása mindig tökéletesen naprakész. A nagy felbontású kameráink felvételét lehet, hogy megzavarták, de biztos voltam benne, hogy az alacsony fel-bontásúak zavartalanul működnek. - Georgia, minden rendben a szemével? - kérdezte a szenátor, és (szavak nélkül) a felém forduló Shaun is. - Igen, uram - válaszoltam, noha ez nem volt teljesen igaz. A migrénem már most a tetőfokára hágott, és tudtam, hogy néhány napig biztosan nem múlik el. Ennek ellenére bíztam benne, hogy munkaképes maradok. - Ha az ideje engedi, szeretnénk beszélni önnel, miután ezek a kedves emberek végeztek - mondtam. - Természetesen várom magukat - felelte a szenátor, az eddigi barátságos hangneméhez képest meglehetősen feszülten. - Mindent tudni szeretnék! - Akárcsak mi, uram! - szólt közbe Rick. - Először is, nagyon kíváncsiak lennénk a fecskendő tartalmára. Sajnos nem rendelkezünk a bevizsgáláshoz szükséges eszközökkel. - Az említett tárgy most már az Amerikai Egyesült Államok hadseregének a tulajdona! - mondta az első hang. - Hogy mit tartalmaz, ahhoz maguknak innentől fogva semmi közük! Kihúztam magam, és a többiek is így tettek. - Már elnézést - szólalt meg újra Rick -, de maga azt akarja mondani, hogy a potenciális bizonyíték arra, hogy élő KellisAmberlee-vírusok használatával fertőzéshullámot indítottak el egy 219
amerikai birtokon, méghozzá egy elnökjelölt birtokán, nem tartozik a polgárokra? Nem tartozik az amerikai hírközlés három képzett és bejegyzett munkatársára, akik mellesleg maguk jártak utána a tragédia okának, miután a fegyveres erők nem vették hozzá a fáradságot? A katonák egészen megmerevedtek a döbbenettől, és az eddiginél is határozottabban szegezték ránk a fegyvereiket; nyomatékosítva, hogy balesetek mindenhol előfordulhatnak, még itt is. A titkosszolgálat emberei nem kapták fel ennyire a vizet, elvégre nem rájuk hárult a mulasztás terhe. - Fiam - köszörülte meg végül a megrökönyödött elöljáró a torkát ezt ugye maga sem gondolta komolyan? - Mit? - harciaskodott Shaun. - Azt, hogy maga szerint nincs jogunk megtudni, hogy mire bukkantunk, még akkor sem, ha a nézőinket a világ minden tájáról nagyon is érdekelné? - kérdezte, a karját látszólagos hanyagsággal keresztezve a mellkasán (csak én ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, valójában fortyog a méregtől). Ez az én olvasatomban meglehetősen távol áll a sajtó-szabadság fogalmától! - És a nézőinknek sem ez fog róla eszükbe jutni - erősítettem meg. - Kisasszony, létezik egy olyan dolog, amelynek a neve „titoktartási kötelezettség”, és teszek róla, hogy mindhárman aláírjanak erről egy nyilatkozatot, amennyiben el akarják hagyni a birtokot! - Nos, uram, ez remek ötlet, csak az a baj, hogy az egész beszélgetést élőben közvetítettük - árultam el. - Ha nem hisz nekem, menjen fel a netre, és nyissa meg a honlapunkat. Ott fogja találni a videót, a készülő írott változatot és az összes további anyagot. Csend állt be, majd kisvártatva - valószínűleg a fickó megfogadta a tanácsomat, és utánanézett a hallottaknak - fojtott káromkodás szüremkedett ki a hangszóróból. Most már nem is igyekeztem elnyomni a mosolyomat. - Ha titokban akarták volna tartani az ügyet, nem kellett volna tudósítókra bízni! - közöltem kárörvendőn. - Változatlanul érdekelne - vette át a szót, ridegebben, mint valaha, a szenátor vajon honnan vették a bátorságot, hogy el akarják kobozni az én birtokomon talált bizonyítékot, anélkül hogy értesítettek volna engem, a tulajdonost?! Különösen a jelen helyzetben, amikor a talált tárgynak nagy valószínűséggel köze van a lányom és a nagyszülei halálához! - De a lezárt terület... 220
- ...a lezárást követően is a tulajdonos birtokában marad, aki továbbra is adózik utána, de nem profitálhat a föld természetes erőforrásaiból - vágott közbe Rick. - Secor versus Massachusetts állam, 2024 - mosolygott jól értésükén. - Bizonyítékra derül fény, és valaki mosolyog ezen... Ilyen is ritkán fordul elő - fűzte hozzá a szenátor. - Most pedig, biztos vagyok benne, épp azt akarják mondani, hogy a sajtosaim a kötelező vérvizsgálatot követően szabadon távozhatnak a birtokról; maguknak pedig a talált fecskendő tartalmáról kötelességük tájékoztatni, tekintve, hogy én vagyok a tulajdonos, engem, s mivel ők találták meg, őket is! - Nos... - tiltakozott volna a parancsnok, de Ryman beléfojtotta a szót. - Remélem, tisztában van vele, hogy az előmenetele szempontjából nem a legelőnyösebb lépés ellenkezni egy szenátorral, aki az elnöki posztért verseng, és ha elnyeri, akkor igazán megértetheti magával, hogy mekkora ostobaságot követett el! Hosszabb szünet állt be, majd az első hang bizonytalanul újra megszólalt: - Nos, uram, véleményem szerint ön nem teljesen látja át a helyzetet... - Reméltem is, hogy ez az otromba intézkedés nem az, aminek látszik! Feltételezem, a sajtosaim szabadon távozhatnak. - Hogyne! - adta fel az ellenkezést az első hang, majd tettetett szívélyességgel így folytatta: - Csak ki akartuk őket kísérni a vérvizsgálat helyszínére. Emberek! Bocsássák el ezeket a polgárokat! - Igenis, uram! - kiáltották kórusban a katonák, a titkosszolgálat tagjai meg csak a szájukat húzták a hirtelen pálfordulás láttán. A katona, aki az imént leparancsolta rólam a napszemüveget, az adóvevőjén tárgyalt valakivel, majd kissé vonakodva, de egészen megjuhászodva így szólt: - Kérem, vegyék magukhoz a fegyvereiket, és kövessenek. A kijáratnál vérvizsgálatot végzünk, utána elmehetnek. A tárgyhoz, amit a birtokon találtak, ne nyúljanak! Rick mintha szólni akart volna, hogy nemcsak a fecskendőt hoztuk el, de - nehogy a macska a hadsereg boncasztalán végezze - még időben bokán rúgtam. Nem vette jó néven, de tudtam, ha rájön, miért kapta, megköszöni. Ha ő nem is, a cica biztosan. Újra magunkhoz venni a fegyvereinket tovább tartott, mint megválni tőlük, ugyanis ellenőrizni kellett, hogy ki vannak-e 221
biztosítva. Az élő Kellis-Amberlee-vírusokat tartalmazó fecskendő dacára a birtok a Nguyen-Morrison-féle eljárás szerint veszélytelennek bizonyult, úgyhogy ezek után igazán kínos lett volna a végén egy gondatlanságból elsült fegyver miatt feldobni a talpunkat. A kíséretünk türelmesen várt, amíg végeztünk, aztán tömött oszlopban meneteltek velünk a kapuig, ahol, mint örömmel megállapítottam, Steve és Ryman biztonsági személyzetének két további tagja várt minket, kezükben tesztelőegységekkel. Amikor az utóbbiakat közelebbről is megláttam, a lélegzetem is elakadt. Még előre is hajoltam, és oldalba böktem Shaunt a könyökömmel. Amikor ő is meglátta, min lepődtem meg ennyire, füttyentett. - Nocsak, Stevie, elővettük a nagyágyút? - A szenátor meg akar bizonyosodni róla, hogy jól vannak - felelte az őr erőltetett mosollyal. - Az öcsém sosincs jól, de Rick meg én tiszták vagyunk válaszoltam, és már nyújtottam is a jobb kezemet. - Rajta! - A legnagyobb örömmel - felelte, és a kezemre csúsztatta az egységet. Sokféle vérvizsgáló eszköz létezik, a terepen használatos legegyszerűbbektől, melyek akár az esetek harminc százalékában is téves negatív eredményt adnak, az ultramodern modellekig, amelyek annyira érzékenyek, hogy - a szinte minden ember által hordozott élő Kellis-vírusok miatt - már téves pozitív eredményt is feljegyeztek velük kapcsolatban. A legkorszerűbb változat az Apple XH-237. Csillagászati ára van, s mivel a terepre viszik őket, egy tűkészletet csak egyszer szabad felhasználni, és azt kicserélni szintén magasabb összegre rúg, mint egy szabadúszó blogger éves jövedelme. így hát még soha nem volt alkalmam kipróbálni. Olyan vékony tűk vannak benne, hogy alig lehet megérezni, amikor az ujjakba, a tenyérbe és a csuklóba fúródnak. A vírus kimutatásának technológiája gyorsan fejlődik, és miután az XH-237 a piacra került, a hadsereg rögtön rengeteget vásárolt belőle. Mi is tartunk egyet a furgonban. Már öt éve megvan, de soha nem éreztük magunkat annyira kétségbeesettnek, na meg olyan gazdagnak, hogy használjuk is. Olyan helyzetben kell bevetni, amikor azonnali biztos eredményre van szükség, és ki kell zárni a tévedés leghalványabb lehetőségét is; azaz miután közvetlen érintkezésbe kerültünk egy fertőzésforrással. Ezek szerint a katonák nem sokat 222
tanakodtak azon, hogy vajon mi lehet a fecskendőben. Tudták, és nem volt valami kellemes belegondolni, hogy ez mit jelent. Steve bekapcsolta az eszközt; a fedél lecsapódott, és addig nehezedett a tenyeremre, amíg nem éreztem, hogy az inak megfeszülnek. A múló fájdalom után vártam a szúrást, de végül alig vettem észre, amikor az apró tűk munkához láttak. Az egység tetején vörösen, majd sárgán vibráltak a diódák, és végül zöldben állapodtak meg. Az egész folyamat alig tartott néhány másodpercig. Steve elmosolyodott, és egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóba dobta az eszközt. - Csodával határos módon még mindig tiszta! - közölte elégedetten. - Újabb tartozás az őrangyalomnak - feleltem. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy Shaun vérvizsgálata még tart, Rickét pedig még el sem kezdték. - Talán most már hagyhatná egy kicsit pihenni azt a túlhajszolt őrangyalt - tanácsolta Steve halkan, és a tekintetén láttam, hogy komolyan aggódik értem. - Távozhat - mondta végül. - Köszönöm - biccentettem. A kapuhoz léptem, ahol két kifejezéstelen arcú, zöld egyenruhát viselő férfi leste, ahogy a mutatóujjamat az ő jóval kezdetlegesebb tesztelőegységükbe nyomom. Ez a tűszúrás már fájt. A fény zöldről indult, aztán vörösre váltott, végül ismét zöldre. A kapu egy kattanással kinyílt. Fancsali arccal rázogattam meggyötört kezem, de végre kijutottam. A furgon és Rick bogárhátúja mellett egy harmadik jármű is állt: egy óriási fekete terepjáró, tükörfelületű ablakokkal, melyek a páncélzat jellegzetes tompa fényével csillogtak. A tetőre annyi antennát és műholdvevőt zsúfoltak össze, hogy azokhoz képest a mi készletünk igen szegényesnek tűnt. Miközben méregettem a különös járművet, Shaun és Rick is végeztek, és megálltak mellettem. - Csak nem a drágalátos parancsnokunké? - kérdezte Shaun. - Elképzelni sem tudom, ki másé lehet - feleltem. - Akkor hát gyerünk, üdvözöljük, és köszönjük meg a szívélyes fogadtatást! Igazán lekötelező volt. Egy gyümölcskosár talán jobban illett volna a helyzethez, de a fegyveres rajtaütés biztos és sajátos módja a törődés kimutatásának - ironizált tovább, majd szökellve megcélozta az ismeretlen furgont. Rick és én visszafogottabb tempóban követtük. 223
Az öcsém bekopogott az ablakon. Amikor nem kapott választ, ököllel dörömbölt. Már épp kezdett belemelegedni és ritmusokat rögtönözni, amikor egy vörös arcú ezredes kinyitotta az ajtót, és egyértelmű megvetéssel méregetett minket. - Úgy látszik, nem szereti a zenét - súgtam oda Ricknek, mire ő felhorkant. - Mit művelnek itt, neveletlen csürh... - kezdte volna a szitokáradatot az ezredes, de valaki félbeszakította: - Egészen bizonyos, hogy engem keresnek! - bukkant fel Ryman szenátor a felháborodott katona mögött. A tiszt elhallgatott, dühös pillantást vetve a szenátorra. Ő azonban ügyet sem vetett rá, ehelyett, megkerülve morózus társát, kiszállt, és kezet rázott az öcsémmel. - Shaun, de örülök, hogy nem esett baja! Amikor megláttam, mi folyik, aggódtam! - Megúsztak - vigyorodott el a testvérem. - Köszönjük, hogy megmentett minket ezektől a buzgómócsingoktól! - Nagyon szívesen! - biccentett Ryman, majd a még mindig fortyogó tiszthez fordult. - Bridges ezredes, hálás vagyok, hogy ennyire a szívén viselte a tudósítócsapatom épségét. Meg fogom említeni a mai incidenst a feletteseinek, hangsúlyosan kiemelve az ön szerepét. Az ezredes elsápadt, Shaun pedig vidáman integetett neki. - Örülök, hogy megismertem, uram - gúnyolódott. - További szép napot! - toldotta meg, majd visszafordult hozzánk, és átkarolt minket. - Szóval, hőn szeretett társaim, akikkel annyi marhaságot művelünk a tömegek épülésére, elhiszitek, hogy ma hoztam magunknak úgy plusz három százalékot? Nem, ne legyünk ilyen kishitűek, van az öt is! Most aztán minden okotok megvan rá, hogy elhalmozzatok a rajongásotokkal! A szenátor még nem került ki a látókörömből. Próbált mosolyogni, de a szeme egész más érzelmet mutatott; olyan ember tekintetét láttam, akinek súlyos teher nyomja a vállát. - Majd később - vetettem oda a dicsősége fényében fürdőző öcsémnek, és Rymanhez fordultam. - Szenátor úr! Hogy ért ide ilyen gyorsan? - Steve figyelte a közvetítést - hangzott a válasz. - Amikor meghallotta, hogy találtak valamit, szólt, és azonnal indultunk. - Köszönjük, uram - hálálkodott Rick. - Ha nem teszi, támadt volna némi nehézségünk. 224
- Például egy megvakult csapattag - sandított rám Shaun. - Vendégeskedés a kormányzati veszélyeshulladék-kezelő intézetben - kontráztam rá. - Uram, kívánja, hogy magával tartsunk a házba, és beszámoljunk a történtekről? - Köszönöm, Georgia, de pillanatnyilag nem. Most csak annyit szeretnék, hogy térjenek vissza a hotelbe, és végezzék a munkájukat. Akkor láttam meg, hogy teljesen összetört. A temetésen úgy tűnt, hogy éveket öregedett, pedig a mostani állapota volt igazán ijesztő! - Reggel majd hívom magukat. Miután elmondtam a feleségemnek, hogy a lányunk halála nem baleset volt, és a sárga földig leittam magam. - Megértem - sóhajtottam, majd Rickhez fordultam: - A hotelben találkozunk! Rick megindult a kocsija felé - nem akartam, hogy itt hagyja. Nemrég haragítottuk magunkra a hadsereget, ami után egy kis véletlen rongálás nem tűnt kizárhatónak. - Ugye, szól, uram, ha bármire szüksége van? - Természetesen - bólintott a szenátor szomorúan, majd megindult az állami tulajdonú terepjárója felé. Steve már készenlétben állt az autónál, és ajtót nyitott a főnökének. Több biztonsági őrt nem láttam, de biztosra vettem, hogy vannak még a közelben: nem kockáztatják az elnökjelölt életét egy járvány sújtotta terület közelében, főleg nem azután, amire az imént fény derült. A szenátor beszállt a kocsiba. Steve becsukta az ajtót, majd biccentett, megkerülte a járművet, s elfoglalta a vezetőülést. A terepjáró hamarosan kihajtott az útra, s nemsokára Rick páncélozott kis VW-je is követte, és eldübörgött az úton a civilizáció felé. - George? - érintette meg az öcsém a vállamat. - Nem indulunk, mielőtt ezek a seggfejek megint kitalálnak valami ürügyet, és feltartóztatnak minket? A macska miatt ugyan már nem kell aggódnunk, mert Rick magával vitte, és ha baj lesz belőle, egyedül őt terheli a felelősség. Lecsukják, gumibottal eltángálják, az érzékeny testrészeire elektródákat rögzítenek... - Micsoda? - riadtam fel. - Persze, gyerünk, induljunk! - Jól vagy? - meredt rám. - Olyan sápadt lettél hirtelen! - Rebeccára gondoltam - mondtam. - Vezess te, fáj a fejem! Az öcsém most aztán végképp aggódni kezdett - nemigen szoktam engedni, hogy ő üljön a volán mögé. A biztonságos közlekedésről alkotott elképzeléseink ugyanis merőben különböztek: ő úgy vélte, 225
mindenre megoldás, ha olyan gyorsan hajt, hogy a rendőrök se tudják elkapni. - Biztos? - pedzegette. Válaszul a kezébe nyomtam a slusszkulcsot. Általában nem szeretek úgy beülni az autóba, hogy ő van a kormánynál, de általában nem is kell egyszerre megküzdenem egy csapatnyi halottal, egy megviselt elnökjelölttel meg a hasogató fejfájással. - Vezess! Shaun még egy utolsó ijedt pillantást vetett rám, és megindult a furgon felé. Követtem őt, majd leültem az anyósülésre, és lehunytam a szemem. A testvérem szokatlanul nagy figyelmet fordított a közérzetemre, és ez egyszer úgy vezetett, mint egy épeszű homo sapiens. Úgy nyolcvannal hajtott, sőt még azt is belátta, hogy a féket nemcsak akkor lehet használni, ha zombik állják el az utat. Továbbra is csukott szemmel, kényelmesebben elhelyezkedtem, és nekifogtam magamban az események összegzésének. Amikor először megsejtettem, hogy valami nem stimmel a tragédia körül, olyasmire számítottam, hogy gondatlanságra derítünk fényt, vagy esetleg egy birtokháborító nyomára bukkanunk, aki elindította a végzetes események láncolatát, de a véres felfordulás közepette észrevétlen maradt, és ezért terelődött a gyanú a lovakra. Örökösen nyugtalan természetemmel megéreztem, hogy valami nincs rendjén, de egy szerencsétlen véletlent, kis bakit gyanítottam, ami a lényegen nem változtat. És ehhez képest mi derült ki? Rebecca Rymant meggyilkolták! Ez mindent megváltoztatott. Több hete tudtuk, hogy Tracy halála - és így, noha bizonyítani nem tudtuk, feltehetően az egész eaklyi rajtaütés - nem baleset volt, de nem volt okunk másra gyanakodni, mint hogy egy őrült kihasználta a lehetőséget a bajkeverésre. De most... Mennyi az esélye annak, hogy ugyanaz a csoport véletlenül egymás után két alattomos szabotázs áldozata lesz? Szinte nulla! És ennél is kevesebb, ha ehhez még hozzávesszük, hogy az az ember, aki a két eseményhez köthető, esélyes az Amerikai Egyesült Államok elnöki posztjára! Ez már mindenképp bűzlik, és nem is kicsit! És az a legszörnyűbb az egészben, hogy akárki is áll emögött, megszegte a Raskin-Watts-törvényt, azaz olyan határt hágott át, aminek a legtöbb ember a közelébe sem kerül. A gyilkosság, az egy dolog; amivel most szemben állunk, az terrorizmus. - Hé, Georgia! Georgia! - rázta meg Shaun a vállamat. 226
Óvatosan hunyorogva nyitottam ki a szemem, de aztán tudatosult bennem, hogy az alkony áldott homálya borul ránk. Az öcsémre néztem, és kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet. - Jó reggelt! - mosolygott megkönnyebbülten. - Elaludtál! Megérkeztünk! - Csak gondolkoztam - bizonygattam, miközben kikapcsoltam a biztonsági övét. - Oké, lehet, hogy kicsit el is bóbiskoltam - ismertem el végül. - Megesik. Hogy van a fejed? - Jobban! - Örülök! Rick már itt van, és falra mászik a beosztottjaidtól! Útközben háromszor hívott, hogy mikor érkezünk már meg! - Buffyról van hír? - kérdeztem, miközben fogtam a táskámat, és kiszálltam az autóból. A parkoló hűvös volt, és meglehetősen zsúfolt. Nem csoda: amikor a szenátor szállást foglalt nekünk, gondoskodott róla, hogy a legjobb hotelben kapjunk helyet. Az ötcsillagos biztonság nem olcsó, de annál kellemesebb: ott van például a föld alatti parkoló, olyan mozgásérzékelő berendezéssel, mely nemcsak azt követi nyomon, ki hol van, de azt is, hogy mióta tartózkodik odalent, és mit csinál. Elég egy kis időt eltölteni itt, és máris egészen új képet kap az ember a szállodai biztonságról. Szívesen elbámészkodtunk volna még, ha nem sürget a munka: ez a sztori nem várhatott! Már kezdtem hiányolni azokat a boldog szép napokat, amikor a gazdagok biztonsági berendezéseivel szórakoztunk, és abból lett a főcím. - Még Chucknál van, de azt állítja, hogy előkészítette a szervereket tetszőleges mennyiségű anyag feltöltéséhez. Azt is mondta, hogy a mesélők rovata pár napig még nem reflektál a történtekre, úgyhogy addig fussunk neki nélküle - folytatta Shaun, miközben a lift felé vette az irányt. - Elég nyúzottnak tűnt, és azt mondta, lehet, ma inkább ott marad éjszakára. - Felőlem! Chuck, a szenátor többi alkalmazottjához hasonlóan, a Követségi Szállónegyed üzleti szárnyának lakója volt. E hangzatos név olyan apartmanházakat takart, amelyek valamivel otthonosabb szállást biztosítottak a mi színvonalas, de rideg és hangsúlyozottan átmeneti hotelszobáinkhoz képest. Volt konyha, nappali, szokványos fürdőkád nálunk meg elképesztő mennyiségű kábeltévé-csatorna, két akkora ágy, hogy alig fértek el tőlük a számítógépeink, és végül, de nem utolsósorban a bámulatosan teherbíró áramhálózat. Mindössze kétszer csaptuk ki a biztosítékot, és tőlünk ez rekordnak számít! 227
A liftet zsilipkamrával védték. Közeledtünkre a fotocellás üvegajtó kinyílt, majd miután becsukódott, egy kis előtérben találtuk magunkat. A lifttől újabb üvegajtó választott el minket. Korszerű hotel lévén, az ajtókat úgy állították be, hogy egyszerre négyen léphessenek be, de a legtöbb ember vonakodott élni ezzel a látszólagos kényelemmel. Ugyanis ha egy utastársról menet közben kiderül, hogy fertőzött, az ajtók bezárulnak, és a biztonságiak azonnali riasztást kapnak. Így hát a zsilipkamrába merészkedni egy idegennel, akiről nem tudhatjuk biztosan, hogy tiszta-e - orosz rulett, amiből a legtöbben inkább kimaradtak. Mielőtt elváltunk, Shaun megfogta és megszorította a kezem. A bal oldali fülkébe szállt, én pedig a jobb oldaliba. - Üdvözöljük kedves vendégeinket! - szólalt meg a hotel meleg, anyáskodó hangja, melynek valószínűleg azt a szerepet szánták, hogy megnyugtató gondolatokat idézzen fel a pihe-puha ágyikóról, a párnára tett meglepetéscsokiról meg a fertőzésveszély nélküli világról. - Kérem, adják meg a nevüket és a szobaszámúkat! - Shaun Phillip Mason - közölte kelletlenül az öcsém. Az otthon bevett játékunkat ilyen modern technológia mellett nem mertük alkalmazni, nehogy a számítógép úgy értelmezze, hogy hamis személyazonosságot akarunk megadni, és riassza a biztonságiakat. - 419-es szoba. - Georgia Carolyn Mason - mondtam. - 419-es szoba. - Isten hozta önöket, Mr. és Ms. Mason - üdvözölt a hotel, miután letelt a tizenöt másodperc, mely alatt összevetette a megadott hangmintát a rögzítettel. - Volnának szívesek együttműködni retinavizsgálat céljából? - 715-A hatósági besorolású orvosi felmentésem van - közöltem. Diagnosztizált, nem aktív retinális Kellis-Amberlee-ben szenvedek, így az amerikai rokkantsági törvényben foglaltak alapján a retinavizsgálatot szövegfelismerési vizsgálattal szeretném helyettesíteni. - Az adatok ellenőrzése folyamatban, kérem, várjon! Csönd támadt, én meg a szememet forgattam. - Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszani? - dünnyögtem. - Tüdőd, fő a pontosság! - De nem túlzás ez már? - Ugyan, a rendszer néhány másodperc alatt kikeresi az adataidat! - Na és hányszor jöttünk már itt el? 228
- Talán arra játszanak, hogy ha fertőzött vagy, elfelejted azt a hülye törvényt - vont vállat Shaun. - Hülye a... - vágtam volna vissza, de abban a pillanatban a hangszóró félbeszakított. - Ms. Mason, köszönjük, hogy értesített minket a betegségéről. Kérem, nézze meg maga előtt a képernyőt. Mr. Mason, kérem, lépjen a földre húzott vonalra, és nézzen a kijelzőre. A két vizsgálatot egyszerre fogjuk lefolytatni. - A fene beléd! - szitkozódott Shaun, majd a jelzett vonalhoz illesztette a cipője orrát, a szemét pedig tágra nyitotta. Az előttem levő képernyő vibrált, a szkennelésről szöveges üzemmódra váltott át, és kisvártatva megjelentek rajta a következő szavak, melyeket, miután megköszörültem a torkom, hangosan felolvastam: - „Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december / Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár, / És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap / Bánatomra hátha írt ad.”13 - Kérem, várjanak! - szólt a hotel hangja. Azzal a fekete fedőlapok két irányban elcsúsztak, és előbukkantak a fém tesztelőfelületek. - Mr. és Ms. Mason, kérem, helyezzék a kezüket a diagnosztikai felületre! - Az eredményt persze nem mondja meg, hát nem édes? - fanyalgott Shaun, miközben eleget tett az utasításnak. - Az is lehet, hogy ebben a pillanatban már hívják is a biztonságiakat, és a többi vizsgálatnak csak az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a fogságról! - Ez az, köszönöm, te örök optimista! - vágtam rá nyersen, és a másik lapra helyeztem a tenyerem. Pillanatnyi fájdalmat éreztem, amikor a tű átszúrta a bőrömet. - Vannak még egyéb vidám gondolataid? - Hát, ha Rick őrjöng, akkor Mahir valószínűleg már spontán öngyulladás áldozata lett. - Remélem, valaki felvette! - Mr. és Ms. Mason, köszöntjük önöket a Parrish Weston Hotelben. Érezzék jól magukat, és értesítsenek minket, ha bármiben a szolgálatukra lehetünk! Alig vártuk, hogy a hangszóró végigdarálja a nyálas szövegét. Végre kinyílt a minket elválasztó ajtó, majd a lifté is, és mehettünk az 13
13. Edgár Allan Poe: A holló (részlet, ford. Tóth Árpád).
229
utunkra. Amint kitettük a lábunkat, az ajtó becsukódott mögöttünk, és kizárt minket a légkamrából. - Köszönjük, hogy a Weston Szállodaláncot választották! - Fogd már be! - morogtam, és megnyomtam a „hívás” gombot. A helyváltoztatás tudománya az elmúlt húsz évben igen sokat fejlődött. Az emberek azelőtt, természetes hajlamuknak engedve, előszeretettel kódorogtak sötét, veszélyes helyeken - a zombik megjelenésével ennek leáldozott. A Westonban az átláthatatlan folyosó- és átjárórendszer mellett kilenc felvonó kapott helyet. Ezeket egyetlen központi számítógépről vezérelték, és minden fennakadás nélkül, olajozottan működtek. Az ajtajuk kevesebb mint öt másodperc alatt nyílt ki. Amint bent voltunk, rögtön el is indultunk, és a lift szélsebesen falta a métereket a szobánkhoz legközelebbre eső állomásig. - Mivel kezdünk? - kérdezte Shaun. - Takarítás az üzenőfalon, általános ellenőrzés és beszámoló - soroltam. - Megpróbálom az embereimet kirángatni az ágyból, te is hívd a tieidet! - És a mesélőkkel mi lesz? - Velük majd Rick foglalkozik! Úgy voltam vele, hogy ha Buffy ki akar maradni a két, földhözragadtabb rovat talán eddigi legnagyobb sztorijából, ám legyen, de a bloggerek mozgósításából neki is ki kell vennie a részét. Elvégre nem hagyhatjuk, hogy az egész stábja lehúzza a rolót, csak mert ő dugni akar! - Lehetek én, aki megmondja neki? - vigyorodott el az öcsém. Amikor közeledtünk a célállomáshoz, a lift lágyan, zökkenőmentesen lelassult; nem is lehetett érezni, hogy az imént még úgy harmiccal süvítettünk. Halk kattanással kinyílt az ajtó. - Ha ragaszkodsz hozzá - vontam vállat. - Feltétlenül hangsúlyozd, hogy Magdalene-nel megküzdeni szintén az ő dolga. Ha sikerül neki, az sokat lendít a helyzeten! A szobánk ajtajánál a beléptető mezőre nyomtam a hüvelykujjam, miután felvillant a zöld fény, szabad volt előttem az út. Shaun azonban elém furakodott. - Persze, csak utánad - sóhajtottam. - Tudtam, hogy rád számíthatok! - feleselt vissza, én meg a szemem forgatva követtem. Amikor a szenátor szállást foglalt nekünk, két szomszédos szobát kért, egyet nekem és Buffynak, a másikat pedig a fiúknak. Ez a 230
felállás azonban nem működött. Buffy nem hajlandó teljes sötétben aludni, csak tompa fénynél, ami nekem nyilvánvaló okokból nem felel meg; Shaun meg hajlamos félálomban agresszíven reagálni, ha valami váratlan zajt hall. Így hát Rick Buffyval foglalta el az egyik szobát, míg én a másikon Shaunnal osztoztam, na meg az ideiglenes főhadiszálláson is elengedhetetlen számítógépekkel. Amikor beléptünk, Rick a terminálnál ült, a megmentett macska pedig összegömbölyödve dorombolt az ölében. Nem csoda, hogy az állat ilyen jól érezte magát; röviddel azelőtt osztozott meg a gazdájával egy tonhalas szendvicsen. - Szerencsés jószág! - állapítottam meg. - Hál’ istennek, hogy végre itt vagytok! - kapta fel Rick a fejét. Mindenki csak azt kérdezi, mi a teendő! A nyers felvételt annyian letöltötték, hogy azt hittem, elszáll az egyik szerverünk! Mahirnak be nem áll a szája, az üzenőfalak meg... - És az értékelések, Rick, inkább azt mondd! - szakítottam félbe a panaszáradatot. - Oké... - motyogott, és a képernyő felső sávjában megkereste a kért adatot. - Hét százalékot emelkedtünk mindenhol. - Vow! - füttyentett Shaun. - Gyakrabban kellene terrorcselekményeket lelepleznünk! - Egyelőre csak annyit tudunk, hogy ez történt! - igyekeztem lehűteni, és leültem az én terminálomhoz. - Most csapj a lovak közé, és szedd össze a csapatodat! Fél óra alatt meglesz a jelentés, aztán jöhet a szerkesztés és az összefoglaló! - Rajta vagyok! - felelte az öcsém, majd odahúzott magának egy széket, miközben azt mondta Ricknek: - Szólj a mesélőknek! Buffy nem jön. - Hát ez remek - fintorgott Rick, és már meg is nyitotta az MSN-t. - Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? - érdeklődött. - Annak, hogy idehoztad ezt a dögöt! - vágtam rá. - Riaszd Magdalene-t, majd ő segít! És most csend legyen, anya dolgozik! Rick méltatlankodva fújtatott, de végül visszafordult a gépéhez. Mi is így tettünk Shaunnal. Úgy fél óra alatt sikerült elérni, hogy az üzenőfal kevésbé emlékeztessen egy összeesküvés-elméleti konferencia helyszínére, ahol még tűz is kiütött. A Ryman-birtokon kitört fertőzéshullámot már nemcsak a Kellis-ellenszer légtérbe bocsátásával hozták összefüggésbe, hanem John F. Kennedy meggyilkolásával is, sőt már 231
ezt a feltételezést is rég túlszárnyalták. Elégedetten konstatáltam, hogy a csapatom tagjai mind be vannak jelentkezve, és szorgos moderációval igyekeznek véget vetni a káosznak. Hasonló volt a helyzet az irwineknél és a mesélőknél is, íme az igazság hatalma: ha csak a leghalványabb lehetősége is felmerül annak, hogy kideríthető, akkor senki sem akarja az idejét vesztegetni. - Nálam most már úgy-ahogy rend van! - jelentette Shaun. - Itt szintén - szólalt meg Rick is. - A hozzászólók valamelyest lehiggadtak, és az önkéntes módik kézben tartják a dolgokat. - Nagyszerű! Mivel a segítők nem tartoztak a Világvége Afterparty szerződéses alkalmazottjai közé, nem kellett részt venniük a megbeszélésen. Megnyitottam az adminchatet. „Jelentkezzetek be!”, írtam. - Kapcsoljatok konferenciabeszélgetésre, srácok! - szóltam oda Shaunéknak. - Mindjárt belépnek a többiek! - Megvan! - Megvan! - Bejelentkezés. Tizenegyes szoba, maximális biztonsági szint. A konferenciarendszerünk felerészt a hagyományos Microsoft Windows VirtuParty - melynek segítségével a résztvevők azonnali üzeneteket küldhetnek, illetve webkamerával is bekapcsolódhatnak -, felerészt meg Buffy műve. A tizenegy csatornánk biztonsági fokozata a hármastól, mellyel egy okosabb felhasználó is elbánik, a tizenegyesig terjed, melyet viszont még a fizetett tesztelőknek sem sikerült feltörni. A monitoron lévő kis ablakokban hamarosan sorra megjelentek a bloggereink. Shaun, Rick meg én voltunk az elsők, a meglehetősen kialvatlannak látszó Mahir rögtön utánunk futott be, majd őt követte Alaric és az irwinekhez átigazolt Becks helyére felvett Suzy. Aztán érkezett maga Becks, három csapattársával együtt, akiket alig ismertem fel. Utánuk következett öt mesélő, akik közül hárman egyetlen webkamera előtt dugták össze a fejüket - Magdalene le sem tagadhatta volna, hogy már megint egy szokásos ereszd-el-a-hajam bulit rendezett. Ezek után már csak Shaun egyik irwinje, Dave hiányzott, aki az alaszkai vadonban járt bevetésen, és feltehetően nem jutott gépközeibe - meg Buffy. Mielőtt megkezdődött volna az ülés, sorra megszemléltem az arcokat. Aggodalom, zavarodottság, kíváncsiság, itt-ott izgalom - de senki sem keltett olyan benyomást, mintha titkolna valamit. Szóval, állapítottam meg magamban, ez itt a 232
mi csapatunk. Össze kell dolgoznunk, és utánajárni ennek a bűnténynek. - Nos, akkor kezdhetjük - szóltam a mikrofonba. - A mai délután folyamán felderítő úton jártunk a Ryman-birtokon. Felteszem, mindenki látta már az összefoglalót; ha valaki mégsem, az jelentkezzen ki, nézze meg, és aztán jöjjön vissza! A kérdés pedig az: mi legyen a következő lépés?
# Annak köszönhetően, hogy Kirsten Wagman képviselőasszonnyal tartottam a kampánykörútján, egy nagyon fontos dolgot megtanultam a politikáról: bizonyos esetekben előfordul, hogy a stílus jelentősége felülírja a mondanivalóét. Lássuk be: nem napjaink egyik lángelméjéről beszélünk, hanem egy korábbi sztriptíztáncosnőről, aki azzal az ígérettel jutott be a képviselőházba, hogy minden ezer szavazatért cserébe újabb kihívó öltözékben jelenik meg. Elsöprő, fölényes győzelmet aratott: ezután biztosak lehetünk benne, hogy lesznek követői, és az ő mandátuma lejártával is sokáig fogják meg fehérneműs hölgyek feldobni a képviselőházi üléseket. Ezúttal azonban nem aratott sikert. Annak ellenére, hogy a szavazóközönség könnyen enged a csábításnak, és tízből kilenc esetben hajlamos a különcséget a közjó fölé helyezni a rangsorban, Wagman harca az elnöki posztért kudarccal végződött. Miért? Meggyőződésem szerint a történtekért részben Ryman szenátor okolható, egy olyan ember, aki megmutatta, hogy a stílus és a mondanivaló nem zárja ki egymást, s ami ennél is fontosabb, a becsület sem veszett még ki a világból. Felelőssé tehető a Világvége Afterparty, és annak főmunkatársa, Georgia Mason, aki egészen újszerű módon közelített a kampánytudósítás feladatához. Nem állítom, hogy a munkája tökéletes vagy akár csak részrehajlástól teljesen mentes, de azt igen, hogy egy olyan erénnyel dicsekedhet, ami még a becsületességnél is ritkább. Szívből szól, így hát a legnagyobb örömmel jelenthetem ki, hogy az amerikai fiatalokon még nem lett teljesen úrrá a közöny és a levertség. Akadnak még, akik nem hajlandók az igazságot az üres szórakozásra váltani; van még igény a precíz, tényszerű tudósításra, ami lehetővé teszi, hogy az emberek levonják a maguk következtetéseit. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek! (B EJEGYZÉS R ICHARD C OUSINS „M ÁS NÉZŐPONT ” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. MÁRCIUS 18.)
233
Tizenhat
A
tárgyalás a hajnali órákig elhúzódott. Az emberek egymás után dőltek ki; végül már csak hárman maradtunk: Mahir, Rick és én. Shaun már régóta húzta a lóbőrt a gépnél, hátradőlve a székében. Rick újdonsült kedvence összegömbölyödött a gazdája mellkasán, a farkával eltakarta az orrát, és csak néha-néha pislogott egyet a társaságra. - Nem tetszik ez nekem, Georgia - ismételte Mahir. Az aggodalom és a kimerültség a máskor élesen kivehető angol akcentusát is egészen meglágyította. Az elmúlt órák óta sokadjára a hajába túrt, a fürtjei most már kócosán meredeztek minden irányba. - A jelenlegi helyzet minden, csak nem biztonságos! - Ugyan már, Mahir, a föld másik felén vagy! Nem hiszem, hogy bajod esik. - Nem is a saját biztonságom miatt aggódom! Mindenképpen tovább akarjátok feszegetni ezt az ügyet? Nem örülnék, ha aztán nekem kellene megírnom a nekrológotokat! Annyira féltett minket, hogy nem tudtam rá haragudni. Mahir remek srác. Kissé régimódi, és alaptermészeténél fogva kerüli a kockázatot, de jó fej, és tehetséges tudósító. Úgy gondoltam, hogy ha nem érti, miért akarunk a dolog végére járni, csak világosabban el kell magyaráznom. - Kiderült, hogy a halottak nem baleset áldozatai lettek, hanem mindet meggyilkolták - kezdtem bele, és láttam, hogy az arca megvonaglik. - Azokat, akik Eaklyben haltak meg, szintén megölték, és majdnem mi is odavesztünk Shaunnal! Gyanítom, hogy Ryman szálka a szemében valakinek, akinek minden vágya, hogy meghiúsítsa a kampányát, és ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy gyilkoljon. Azt kérdezed, miért akarunk tovább nyomozni az ügyben. Én meg azt kérdezem: hogy jutott eszedbe, hogy ne tegyük? Mahir elmosolyodott, és megigazította a szemüvegét. 234
- Ilyesféle válaszra számítottam, de gondoltam, biztosra megyek! Nyugodt lehetsz, az egész csapat támogat benneteket. Ha bármit tehetek, csak egy szavadba kerül! - Tudod, Mahir, amiatt nem is aggódom, hogy nem számíthatok rád! És lehet, hogy hamarosan lesz egy megbízatásom számodra tettem hozzá. - Ugyanakkor tudd, hogy ha még egyszer szórakozni mersz, csak hogy próbára tégy, kitekerem a nyakad! Most viszont már hajnali négyre jár, és a szenátor nemsokára hívat minket. így hát ezennel a tárgyalást lezárom. Rick, Mahir, köszönöm, hogy eddig kitartottatok! - Szívesen máskor is - felelte Rick, majd kilépett. - Akkor szia! - köszönt el Mahir, és az ő ablaka is elfeketedett. Bezártam a programot, és felálltam. Csak ekkor tűnt fel, mennyire elgémberedtek az izmaim; sajgott a hátam, és égett a szemem. A feszültséget enyhítendő, levettem a napszemüvegemet, és megdörzsöltem az arcom, de nem sokat segített. - Nem fekszel le? - szólt rám Rick, mire bágyadtan bólintottam. - Nem akarlak megsérteni, de most... - Tudom, tűnjek el! Felébresztesz, ha indulunk? - Hát persze! - Akkor jó éjt, Georgia! Aludj jól! Azzal az ajtó megnyikordult, és Rick átment a szomszédos szobába. - Neked is! - intettem utána. Aztán az ágyhoz botorkáltam, és útközben lehajigáltam a ruháimat. Amikor már csak a póló és a bugyi maradt, úgy éreztem, nincs erőm megkeresni a hálóingem, így egyből bebújtam a takaró alá, és a következő pillanatban rám borult az áldott sötétség. - Georgia! - szólított meg egy ismerős hang. Úgy döntöttem, nem törődöm vele, és átfordultam a másik oldalamra. - Georgia! - ismételte az illető, ezúttal sürgetőbben. Lehet, hogy ideges volt, aki ébresztgetett, de a jellegzetes pánikot, ami a zombik közeledtével tör ki az embereken, nem éreztem rajta, így csak motyogtam valamit, és makacsul csukva tartottam a szemem. - Ide figyelj, George, ha nem kelsz fel azonnal, leöntelek egy pohár hideg vízzel! - közölte a makacs hang, nem fenyegetőn, csupán tényszerűen. - Nagyon rossz lesz, de nem hatsz meg! - Utállak! - recsegtem, miután megnyaltam kiszáradt ajkamat. 235
- Na és hol a testvéri szeretet? Minden bizonnyal ez annak a jele. Ki az ágyból, egy-kettő, Ryman most hívott! Amíg öltöztem, végig beszéltem vele, te meg az egészet átaludtad. Meddig maradtál fönt az éjjel? Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és hunyorogva Shaunra néztem. Egy bővebb inget viselt, azt, amit a védőfelszerelés fölé szokott felvenni. Szédelegve ülő helyzetbe küzdöttem magam, és kinyújtottam a bal kezem. Az öcsém odaadta a napszemüvegemet. - Úgy négyig - feleltem. - Hány óra? - Mindjárt kilenc! - Jaj, istenem, meghalok! - nyöszörögtem. Felálltam, és a fürdőszoba felé tántorogtam. A személyzet készséggel lecserélte a hagyományos villanykörtéket alacsonyabb teljesítményű energiatakarékosra, ami nem bántja a szemem, de a fürdőszobai fénycsövekkel nem tudtak mit kezdeni. - És hányra jön? Vagy nekünk kell elmenni hozzá? - Tizenöt perced van. Steve elvisz minket. Buffy meg majd felrobban! - közölte kárörvendően. - Képzeld, Chuck meg ő már ott vannak Rymanéknél, és nem tudott átöltözni! Az imént kaptam meg tőle életem legdühösebb SMS-ét! - Aki éjjel ilyen vagány, az másnap reggel viselje a következményeket - vontam vállat. A fürdőszoba fényei vakítottak még a napszemüvegen keresztül is. Amikor a tükörbe néztem, feljajdultam. - Úristen, hogy nézek ki! - Csak mint egy halott újságíró - nyugtatott meg Shaun. - Vagy egy vízihulla - vélekedtem. Elgyötört és sápadt voltam, s mivel hajat is régen vágtam, így már elég hosszú volt ahhoz, hogy összekócolódjon. A fejem még nem lüktetett, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése, mert a napszemüvegem szélén is épp elég gyilkos fény szivárgott be. Csak egy módja volt, hogy elkerüljem a bajt, az pedig nem járt kellemetlenség nélkül. Halkan szitkozódva a kontaktlencsetartóm után nyúltam, és lekapcsoltam a villanyt. Ritkán viselek kontaktlencsét, olyankor viszont teljes vagy közel teljes sötétben kell behelyeznem, különben károsodhat a retinám, márpedig egyelőre még szükségem van a szememre. - George? - hallottam meg a közelgő Shaun csoszogását. - Mit csinálsz a sötétben? 236
- Csak a kontaktlencsémet rakom be - feleltem, miközben az elsőt a helyére illesztettem. - Keress már nekem tiszta ruhát! - Minek nézel engem, a szobalányodnak? - Kizárt, ő jóval szebb nálad! - vágtam vissza. Amikor a második lencsével is megvoltam, újra felkapcsoltam a villanyt, mire élénk, fehér fény árasztotta el a helyiséget. Hunyorogva megszemléltem a kék szemű tükörképemet, majd nekiláttam a fésülködésnek és a fogmosásnak. - Haladj már, Shaun! Mégsem kerülhetek a szenátor elé bugyiban! - Hunter S. Thompsonnak nem okozna problémát, ha alsógatyában kellene egy politikus előtt megjelennie! Sőt még az sem, ha a te bugyidban! - Hunter S. Thompson annyira elszállt volt, hogy ilyesmivel nem törődött. Ekkor kinyílt a fürdőszobaajtó, és Shaun felém hajított egy halom ruhát. - Ugye, hogy nem esett olyan nehezedre? - vetettem oda köszönet gyanánt. - Szedd össze a cuccokat, én is mindjárt megyek! - Esküszöm, legközelebb hagylak elaludni - zúgolódott Shaun. - És ezzel a kontaktlencsével úgy nézel ki, mint egy földönkívüli! - Tüdőm! - feleltem a legnagyobb nyugalommal, és magamra csuktam az ajtót. Tíz perc elteltével Shaun és én már a liftben voltunk. Éppen a felszerelésem utolsó diagnosztikai ellenőrzésénél tartottam, ahogyan az öcsém is az egyre bonyolultabb számokat ütötte be a PDA billentyűzetén. Ezúttal ugyan nem terepmunkára indultunk, és fennállt az esélye, hogy Ryman szenátor nem is engedi a most felvett anyagokat közzétenni, de ez sem riasztott vissza minket a hosszabb biztonsági procedúrától. Elhagyni a hotelt kamera és diktafon nélkül felért azzal, mintha meztelenül kellett volna az utcára lépnünk, így érthető módon idegenkedtünk a puszta gondolatától is. A kameráim közül néhány elállítódott, az órámba épített diktafonnak pedig majdnem megtelt a memóriája. Megjegyeztem magamban, hogy figyelmeztetnem kell Buffyt, s nem sokkal Shaun előtt végre kiléphettem az előcsarnokba. - Köszönjük, hogy ideiglenes otthonuknak a Parrish Weston Szállodát választották! - gügyögte a hangosbemondó a zsilipkamra közelében. - Hálásak vagyunk, hogy megtiszteltek minket a bizalmukkal! Kérem, helyezzék a jobb kezüket a... 237
- Elég legyen már! - csaptam türelmetlenül a tenyeremet a fémlapra. A kilépéshez szerencsére csak egy negatív vérvizsgálat kell. Nem aggasztja őket, hogy esetleg aktivizálódik a kedves vendégben a vírus - csak legyen olyan szíves odakint átalakulni, s ha egy mód van rá, lehetőleg a számla rendezése után. Mindketten tisztának bizonyultunk, így hát a külső ajtó is kitárult, amin olyan gyorsan kislisszoltunk, hogy a negédes hang már csak az üres előtérnek ömlenghette el búcsúzó szavalt. Odakint hideg volt, és sütött a nap - tökéletes wisconsini délelőtt köszöntött minket. A felhajtón csak egyetlen autó árválkodott. - Ez értünk jött? - kérdezte Shaun. - Ja, hacsak nem a most zajló birkózóbajnokság egy résztvevőjéért - feleltem, és elindultunk a jármű irányába. Ha a szenátor autót küld, annak általában megadja a módját: egy masszív kinézetű szabadidő-autó várt minket, sötét - s fogadni mertem volna, hogy golyóálló - ablakokkal. Hiába, ha van miből, miért ne? Shaun elismerően füttyentett, és oldalba bökött a könyökével, mert a hátsó szélvédőn még lőréseket is felfedezett. - Ilyen még Anyának sincs - motyogta. - Biztosan féltékeny lesz! - vélekedtem. Steve a hátsó ajtónál állt, és nyitva tartotta számunkra - az udvariassághoz hozzátartozott, hogy nem engedett minket előreülni. Amikor észrevette a kontaktlencsémet, csodálkozva felvonta a szemöldökét, de - a javára legyen mondva - megjegyzést nem fűzött a látványhoz, csak szélesebbre tárta az ajtót, és betessékelt minket: - Shaun, Georgia, parancsoljanak! - Látom, ma reggel ön húzta a rövidebbet - állapítottam meg, miközben beszálltam és összébb húztam magam, hogy helyet szorítsak Shaunnak. Rick már odabent ült. Intettem neki, amit ő letörten viszonzott. - A szenátor fokozottan biztonságos helyszínen szeretné lefolytatni a tárgyalást, és úgy vélte, örömükre szolgál majd, ha ezúttal nem maguknak kell vezetni. Azzal a parkoló felé sandított, és a headsetjéhez nyúlt. Csak nem hiszik, hogy a furgonunkat bepoloskázták? - ráncoltam a homlokom. Jó, nem teljesen kizárt - főleg így, hogy Buffy az utóbbi időben elhanyagolta az ellenőrző munkálatokat -, de mégis kissé paranoid elképzelésnek tűnt számomra. 238
Aztán belegondoltam: Rebecca Ryman gyilkosa attól sem riadt vissza, hogy ellenőrzött laboratóriumi körülményektől függetlenül élő Kellis-Amberlee-vírusokat használjon a célja elérése érdekében - ezek után már minden elképzelhető, és értelmét veszti a „paranoia” fogalma. - Jól nézel ki, Stevie! - csapott az öcsém a biztonsági őr tenyerébe, miután beszállt. - Ha még egyszer megpróbálsz így hívni, elbúcsúzhatsz a fejedtől hangzott a szívélyes válasz, majd az ajtócsapódás. Aztán hallottuk az őr lépteit, ahogy megkerüli az autót, majd beül előre. Egyirányú üvegréteg választotta el az első üléseket az utastértől, azaz ő látott minket, de mi őt nem. Ez aztán biztató, gondoltam. - Lehet ám, hogy komolyan mondta! - jegyezte meg Rick. - Nem baj, csak kapjam meg róla a videót! - vont vállat az öcsém, majd kényelmesen hátradőlt, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és felrakta a lábát az ölembe. - Ez baromi jó! - lelkendezett fülig érő szájjal. - Egy elnökjelölt vár minket titkos megbeszélésre! Ugye, most ti is James Bondnak érzitek magatokat? - Nem, mert nem vagyok férfi - ábrándítottam ki. - Én meg nem képzelem magam halhatatlannak - rázta Rick is a fejét. - Nyúlbélák! - szitkozódott Shaun. - Meglehet, de legalább magasabb a várható élettartamunk, mint a tied - vágtam vissza. - Én most odaadnám a különbözetet egy kávéért meg egy sötét szobáért - ábrándozott Rick. Amikor felé fordultam, álmosan dörzsölte a szemét. Elég megviseltnek tűnt, és gyűrött inge lehetett akár a tegnapi is. - Rosszul aludtál? - kérdeztem együtt érzőn. - A macska nem hagyott pihenni - árulta el. Elvette a kezét az arca elől, felém fordult, de beletelt némi időbe, míg észrevette a változást. - Georgia! - kiáltott fel, amikor végre kapcsolt. - Mi történt a szemeddel? - hüledezett. - Kontaktlencse - magyaráztam. - Szarrá dörzsöli a szemem, de így legalább nem tud egy dirigáló, begurult seggfej hangszórón keresztül megvakítani! - Az nagyon kiakasztott, ugye? - billentette oldalra empatikusán a fejét. 239
- Micsoda, hogy a szeretetre méltó gépfegyveresek ország-világ előtt, élő közvetítésben demonstrálták, hogy elég elvenni a napszemüvegemet, és harcképtelenné válók? Ugyan, hova gondolsz, fel se vettem! - fakadtam ki, majd lelöktem az ölemből Shaun lábát. Ülj rendesen, nem szanatóriumban vagy! - mordultam rá. - Látod, milyen kiállhatatlan, ha nem alhat eleget? - panaszkodott az öcsém Ricknek, majd ímmel-ámmal kiegyenesedett. Aztán, némileg kicsavarodva, Rickhez hajolt. - Szóval, Ricky, figyelted az értékeléseket? Mert nekem lenne néhány ötletem, hogy javítsunk rajtuk! Kezdhetnénk például azzal, hogy meztelenül... És onnantól fogva már le se lehetett lőni, elmebeteg elképzelések egész áradatát zúdította a döbbent Rickre, aki szegény azt sem tudta, hova nézzen kínjában. Én viszont örültem, hogy az öcsém végre leszállt rólam, így hát, ügyet sem vetve a mellettem zajló egyoldalú párbeszédre, elővettem a PDA-mat, és böngészni kezdtem a főcímeket. „Újabb fertőzéshullám San Diegóban." Pedig ott a Feltámadás óta egészen mostanáig nyugalom volt. Annak idején viszont éppen a Nemzetközi Képregénykonferencia alatt csapott le a vírus, és nem sokat kímélt meg az összegyűlt százhúszezer peches résztvevő közül. Aztán: „Wagman képviselőasszonyt távozásra szólították fel.” Hogy miért? Mert hivatalos eseményen olyan öltözékben jelent meg, ami inkább illett egy vegasi bártáncosnőhöz. Következőnek egy Hong Kong-i illetőségű személy, akinek a szerkesztőség helyett a pszichiátrián lett volna a helye, azzal az elméletével hozakodott elő, hogy a KellisAmberlee-t az ősök imádatát előíró vallások eltörlése céljából szabadították az emberiségre... Mindent összevetve, csak a szokásos, semmi különös - már ha nem számítjuk azokat a híreket, melyek a Ryman-birtokon lebonyolított felfedező-utunkról szóltak, vagy arra utaltak. Felületes megfigyelés alapján úgy tűnt, hogy a híroldalak hatvan-hetven százaléka minket biggyesztett a vezető cikk helyére. Minket. Felhívtam Buffyt, aki meglehetősen mogorva kurtasággal szólt bele a telefonba. - Mi az? - Buffy, kellenének a számok! - mondtam, ügyet sem vetve a modorára. - Szétszéledt a csapat, és tudnom kéne, hogy kiugrasszam-e Mahirt az ágyból! - Várj! 240
Buffynak van a legkorszerűbb gépe, amely villámgyorsan tölti be az adatokat. Én hosszú percekig kínlódom, míg ő egy csuklómozdulattal kivágja ugyanazt az eredményt. De hát ezért ő a technikusunk. Most mégis tovább tartott a szünet a megszokottnál: műszaki zseninknek máskor elég szokott lenni néhány pillanat, most meg már vagy egy perce meg se mukkant. - Buffy, valami baj van? - kérdeztem, és erre Shaun meg Rick is felfigyeltek. Felemelt kézzel intettem őket csendre. - Ott vagy még? - Igen... ööö... asszem... itt vagyok, ja... - hebegte. - Georgia? Georgia, vezetünk! - mondta ki aztán. - Nekünk van a legnagyobb látogatottságunk, ránk hivatkoznak és minket idéznek a legtöbben a világ összes híroldala közül. Egészen megbénultam, és megnyaltam az ajkam. - Ismételd meg! - Vezetünk, Georgia, elsők vagyunk! - Biztos vagy benne? - Teljes mértékben - győzködött, majd kétségbeesve hozzátette: Most mit csináljunk? - Szerinted mit csináljunk? Még kérdezed, hogy mit csináljunk?! hadartam idegesen. - Keltsd fel a többieket, Buffy! Kezdd a te embereiddel! - De Ryman szenátor... - Úton vagyunk hozzá! Vele most ne törődj! Csak szedd össze az embereket, és mindenkit állíts rá az oldalra! - szólítottam fel már-már kiabálva, majd befejeztem a beszélgetést. - Shaun - fordultam vissza a többiekhez. - Hívd fel a bloggereidet, mindenkitől jelentést akarok, Dave-et is beleértve! Telefon már csak van Alaszkában is! Rick, te meg nézd meg a bejövő leveleket, és legelőször is küldd át az eladásokkal kapcsolatos érdeklődő üzeneteket, ha néhány véletlenül nálad kötött ki! - De George, mi?... - Elsők vagyunk, Shaun, vezetünk! - mondtam tagoltan, egyenesen a döbbent arcába. - Igen, jól hallottad! Most pedig gyerünk, tedd, amit mondtam! Az út hátralevő részében mással sem foglalatoskodtunk, csak telefonáltunk, e-maileket és SMS-eket küldözgettünk, és sorra vertük fel a beosztottjainkat jól megérdemelt szunyókálásukból, 241
visszaparancsolva őket a felbolydult csatatérre. A többség alig látott az álmosságtól, de miután odakecmeregtek a géphez, bekapcsolták, és lángvörös betűkkel vibrált az Afterparty kezdőlapján, hogy „A VILÁG első számú híroldala”, egyből magukhoz tértek - nem csoda, ettől még a halott is életre kelne! Mahir reakciója volt a legsajátosabb: amikor felhívtam, döbbent csenddel fogadott, aztán egy cifrát káromkodott, majd lecsapta a telefont, hogy azonnal a géphez ülhessen. Ez már tetszett: egy férfi, aki betartja a helyes sorrendet! Mindhárman annyira beletemetkeztünk a munkába, hogy el is felejtettük figyelni a „fokozottan biztonságos helyszínre” vezető utat. Éppen Alaricnak és Suzynak osztogattam az utasításaimat, amikor az autó ajtaja hirtelen kinyílt, s beáradt a fény, Shaun meg, aki a bal oldali ablaknak vetette a lábát, majdnem a hátsóján landolt a parkoló betonján. - Megérkeztünk - közölte Steve, de mi nem tettük le a PDA-kat és a netbookokat. Rick olyan ügyesen manőverezett, hogy a két hüvelykujjával egyszerre gépelt a PDA-ján meg a telefonján. - Hahó! - próbálkozott újra Steve. - Emberek, itt vagyunk! A szenátor várja magukat! - Pill... - motyogtam, és az egyik kezem felszabadítva jeleztem, hogy várjon. Amíg tátott szájjal kapkodott levegő után - szokatlan volt számára az udvariatlanságom -, befejeztem a teendők felsorolását, abban a reményben, hogy a két blogger így majd tudja tartani a frontot, amíg nem jutok újra netközelbe. Féltem, hogy elúsznak, de számítottam Mahirra, hogy majd a fennmaradó kevés idejében kisegíti őket. Elvégre ő megközelítőleg ugyanolyan adminjogokkal rendelkezett, mint Shaun meg én. - Rendben, kész - tettem le végül a PDA-mat. - Menjünk! - Esetleg nem kívánja még újabb néhány percig nézegetni az emailjeit, vagy szörfözni a világhálón? - Szerintem ez hülyének néz minket - sandítottam az öcsémre. - Meglehet - pattant ki Shaun az autóból, és nekem is a kezét nyújtotta. - Hagyd rá, korlátolt alak, és gondolj arra, hogy ma még rajta kívül néhány kormánytisztviselőt is fel kell bosszantanunk! Egy fedett parkolóban álltunk meg, mely úgy a negyede volt a szálloda mélygarázsának. Olyan erős volt a világítás, hogy fel sem tűnt az átmenet a természetes fényből a mesterségesbe. Elfogadva Shaun segítségét, kiszálltam, a PDA-t az övemre rögzített tokba 242
csúsztattam, majd Rickhez fordultam, hogy őt is kizökkentsem. Amikor elkapta a tekintetem, biccentettem, mire némileg magához tért. Értetlenül nézett, de nem kellett tovább noszogatni, mert kapcsolt, és szórakozottan megkérdezte: - Hol vagyunk? - A szenátor elővigyázatosságból egy másik helyet is fenntart a városban, a kényes témájú tárgyalások lebonyolítására - közölte Steve. - Vagy azon tárgyalópartnerek számára - vetettem rá egy éles pillantást -, akik nem szívesen tartózkodnak lovak közelében. - Miss Mason, nincs rá felhatalmazásom, hogy ehhez bármit hozzáfűzzek. Szóval igen. - Értem. És most hová megyünk? - Kérem, kövessenek! Egy páncélozott ajtóhoz vezetett minket, ahol, legnagyobb meglepetésünkre, nem kellett vérvizsgálaton átesnünk. A gömbfogantyú is hiányzott. Összenéztünk Shaunnal, míg az őr hívott valakit: - Földszint, nyugati ajtó. Bebocsátást kérek! Kattanás hallatszott, és az ajtókeret fölött zöld fény jelent meg. Az ajtó kinyílt. Az előtérből enyhe fuvallat áramlott ki; pozitív nyomású ventillációt alkalmaztak, hogy megakadályozzák oda-kintről a potenciálisan fertőző levegő beáramlását. - Most már értem, miért nem kell a vérvizsgálat - motyogtam, s nyomomban Shaunnal és Rickkel követtem Steve-et. Az előtér ajtaja becsukódott mögöttünk. A lámpák olyan erősen világítottak, hogy még a kontaktlencsén keresztül is bántották a szememet. Hunyorogva közelebb húzódtam Shaunhoz, és félig lehunyt szemmel követtem elhomályosodott alakját a szemközti ajtóig, ahol két őr várakozott, kezükben egy-egy hatalmas műanyag tálcával. - A szenátor kívánsága, hogy a tárgyalást ne közvetítsék, és ne készüljön róla kép- vagy hangfelvétel - jelentette ki Steve. - Legyenek szívesek a felszereléseiket leadni; távozáskor visszakapják őket. - Biztosan csak viccel! - hüledezett Shaun. - Nem úgy néz ki - pislogtam az őr felé. - De hát ez olyan, mintha ruha nélkül kellene bemennünk! - ellenkeztem én is. - Ha nem bízhatunk meg magukban, hogy valóban megszabadulnak az eszközeiktől, elektromágneses szűrőt fogunk alkalmazni - figyelmeztetett Steve lágy hangon, megkeményedett 243
vonásai azonban elárulták: tisztában van kérése súlyával, és ő sem örül hálátlan szerepének. - A döntés az önök kezében van - fűzte hozzá. Az elektromágneses biztonsági szűrő az érzékenyebb készülékeinkkel végérvényesen elbánna, és a többiben is súlyos károkat okozna. Tudtuk, hogy ha újakat kellene beszereznünk, hónapokra vagy talán egész évre legatyásodnánk; így kénytelenkelletlen nekiláttunk megszabadulni a rejtett kameráktól - illetve esetemben az ékszerektől is -, és egymás után letettük őket a tálcára. Az őrök unott arccal várták, hogy befejezzük. - Legalább a telefont bevihetjük? - néztem Steve-re, amikor már csak az maradt nálam. - A személyes felhasználású jegyzetek készítésére alkalmas tárgyak, valamint telekommunikációs eszközök, amennyiben a tárgyalás alatt kikapcsolják őket, maradhatnak - hangzott a válasz. - Klassz... - jegyeztem meg, majd letettem a fülékszert, és visszavettem a digitális személyi asszisztensemet. A mikrofonok, kamerák és adattárolók nélkül védtelennek éreztem magam; úgy éreztem, számtalan veszély leselkedik rám. - És Buffy hogy viselte mindezt? - kíváncsiskodtam. - Megígérték neki, hogy addig nem kell lejönnie a netről, amíg maguk ide nem érnek. - Micsoda?! - kiáltott fel Shaun. - Ön azt mondja, hogy az emberei odabent épp most próbálják meg elvenni a technikusunk felszerelését? - nézett az ajtó felé, és látszott az arcán, hogy lelki szemei előtt már látja is a jelenetet. - Akkor inkább maradjunk kint! - indítványozta. Sokkal biztonságosabb! - Sajnálom, de Ryman szenátor és Taté kormányzó várják magukat - mondta Steve, és biccentett a másik kettőnek. Az egyik a társa kezébe nyomta a tálcáját, és kinyitotta az ajtót. Újabb légáramlat jelezte, hogy itt is pozitív nyomású ventilláció működik. - Itt van Taté? - vontam össze a szemöldökömet. - Ne mondja már, tényleg itt van Taté? Steve előrement, és nem felelt. Összeszűkült szemmel ráztam a fejemet, és dühösen követtem. Rick és Shaun mögöttem kullogtak. Amikor már mindenki odabent volt, az őrök becsukták az ajtót; ők kívül maradtak. - Na mi az? - bámult az öcsém. - Semmi vérvizsgálat? - Biztos tudják, hogy nincs értelme - vélekedett Rick. 244
Nem szóltam rá semmit, inkább a berendezést tanulmányoztam, mely egyszerű volt, de igen kifinomult: tágas terek, egyenes vonalak és jó fényviszonyok jellemezték. A lámpa a mennyezetről határozottan szórta a fényt, semmi nem utalt arra, miként lehetne homályosabbra állítani; vagy teljesen világos volt, vagy teljesen sötét, semmi köztes. Annyira nem vakított, mint az előtér fényei, de kellemes sem volt. Egy kérdésre mindenesetre választ adott: ez a helyszín csak alkalmi tartózkodási hely, tárgyalások, netán partik céljára, de nem itt laknak. Emily ugyanis a retinális KA miatt biztosan nem tudná elviselni, és ablakok sem voltak. Átsétáltunk az étkezőbe, ahol egy fekete öltönyös, fürge biztonsági őr épp kopasztotta Buffyt - aki olyan rossz néven vette a felszerelése elkobzását, hogy a pillantásával minket is képes lett volna megölni. - Elkészült, Paul? - kérdezte Steve, mire a fickó ráemelte el-kínzott arcát, és így felelt: - Igen, Miss Meissonier együttműködést tanúsított. - Hazudós - mormogta Shaun, de rajtam kívül valószínűleg senki nem hallotta. - Buffy - szólítottam meg óvatosan a technikusunkat, elnyomva egy mosolyt -, mi a helyzet? - Chuck már odabent van a szenátorral meg a feleségével - felelte Buffy, miközben a szemén látszott, hogy továbbra is Paul kivégzésének legjobb módját fontolgatja -, Taté kormányzó pedig az imént érkezett meg. Bocs, hogy nem figyelmeztettelek benneteket, de én sem tudtam, hogy itt lesz. - Semmi gond - sóhajtottam. - Tetszik, nem tetszik, már ő is a kampánycsapathoz tartozik. Mehetünk - néztem Steve-re. - Erre szíveskedjenek! - tárta ki az őr a szemközti ajtót, s miután utolsóként Rick is belépett, egy kattanással becsukta. Egy nappaliban álltunk, ahol a fekete és a fehér dominált. Az egyszerű, fehér art deco díványok végében fényes fekete asztalkák álltak, és a célirányosan elrendezett lámpák kis műalkotásokat világítottak meg, melyek valószínűleg egyenként is többe kerültek, mint amennyi a mi egész éves forgalmunk. Más színeket csak a jelenlevőkön lehetett látni: Peternek és Emilynek egészen kivörösödött az arca a sok sírástól, Taté meg jól szabott sötétkék öltönyt viselt, mely némileg visszafogottan, de azért egyértelműen hirdette tulajdonosa gazdagságát. Amikor beléptünk, mind a hárman felénk fordultak. A szenátor felállt, megigazította a 245
zakóját, és kezet rázott Shaunnal. A mellettük álló kormányzó az undorát igyekezett, nem túl nagy sikerrel, leplezni. - Köszönöm, hogy eljöttek! - ült vissza a helyére a szenátor a felesége mellé, akinek kisírt tekintetét tükrös felületű napszemüveg fedte. Haloványan ránk mosolygott, és mindkét kezével a férje kezébe kapaszkodott. Peter öntudatlan gesztussal közelebb húzta magához. Látszott rajta, hogy ő is elgyötört, de csekély megmaradt erejét habozás nélkül kész megosztani a feleségével. Ilyen nemes lelkű ember kell az ország élére, gondoltam. - Volt más választásunk? - vont vállat Shaun, majd lehuppant az egyik díványra, és szándékos nyegleséggel szétterpeszkedett. Taté viszolygó pillantása, megtetézve a felszerelésünk elkobzása miatti frusztrációval, a végletekig feldühítette, és látszott, hogy egy rossz szó, és ugrik. Nem bántam; mindig könnyebb higgadt, ésszerű viselkedést tanúsítanom, ha az öcsém kéznél van ellenpéldának. - Szívesen eljöttünk, szenátor úr, de attól tartok, nem értem, miért kellett elvenni a felszerelésünket! A kameráink egy része nagyon érzékeny darab, és nem szívesen adom olyan ember kezébe, aki nem tagja a csapatunknak. Ha hamarabb értesít minket a megbeszélés titkos jellegéről, akkor el sem hoztuk volna őket magunkkal! - Úgy érti - horkant fel a kormányzó -, hogy akkor olyanokat választ, amiket könnyebben el tud rejteni? - Az a helyzet, kormányzó úr, hogy szó szerint értettem, ahogy mondtam - néztem Tate-re mereven. A retinális KA egyik előnye, hogy a szemnek nincs szüksége az állandó nedvességpótlásra, azaz, hétköznapi megfogalmazással, nem kell sokat pislognom. így hát az embereket, legalábbis Shaun szerint, nagyon ki tudja hozni a sodrukból, ha egy magamfajta bámulja őket. - Tisztában vagyok vele - folytattam kimérten -, hogy ön csak nemrégiben csatlakozott a kampányhoz, és feltehetően nincs hozzászokva, hogy bloggerekkel dolgozzon együtt. Erre tekintettel vagyunk; ugyanakkor fölöttébb értékelném, ha ön meg azt venné tudomásul, hogy mi viszont már jó ideje együttműködünk Ryman szenátorral, és ez idő alatt, ha megkért bennünket, hogy egy anyagot vagy információt ne közöljünk, mi mindig eleget tettünk a kívánságának. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy csak akkor kért ilyet, hajó oka volt rá. Úgy gondolom, ez kellőképpen igazolja, hogy rendelkezünk mindazzal a tapintattal, udvariassággal és 246
mindenekelőtt lojalitással, mely szerves része a kampánytudósítás feladatkörének. - Nézze, kishölgy - állta a tekintetemet Taté szemrebbenés nélkül , ez mind nagyon szép, de, már megbocsásson, mielőtt ide kerültem, a média már nemegyszer megégetett, így hát jobbnak látom az óvatosságot. - Nézze, uram - igyekeztem a hangsúlyommal ráébreszteni, hogy hanyagolhatná a lekezelő megszólításokat -, már ön bocsásson meg, de a referenciáink is igazolják, hogy mindig is korrektül kezeltük a bizalmas információkat, továbbá hadd bátorkodjam megjegyezni, hogy a média minden valószínűség szerint azért „égette meg” önt, mert nem hajlandó letenni arról a szokásáról, hogy a becsületes emberekben is csak a jövendőbeli bűnözőket látja. Ellentétben azzal, hogy ön folyton az amerikai értékeket vallja magáénak, a sajtószabadság kérdésével kissé hadilábon áll. - Ide figyeljen, kislány... - kerekedett el a kormányzó szeme. - Ne hívjon engem se „kislánynak”, se „kishölgynek” teremtettem le -, és higgye el, eddig is nagyon figyeltem. - És hova óhajt mindezzel eljutni? - kérdezte Taté indulatosan. - Ó, csak vissza a hotelünkbe, ahol majd vidáman elmeséljük az olvasóink millióinak, hogy bocs, de mára semmilyen hírrel nem szolgálhatunk, ugyanis - miután lelepleztünk egy amerikai birtokon elkövetett bioterrorista bűncselekményt - nem tudtunk érdemben tárgyalni az elnökjelöltünkkel, mégpedig azért nem, mert az új alelnökjelöltje azt vallja, hogy a tudósítókban nem lehet megbízni. Hát nem lenne aranyos? - mosolyodtam el. - Georgia, üljön le - szólt rám Ryman kimerültén, amin nem csodálkoztam. - Maga is, Shaun. Buffy, Rick, maguk állva is maradhatnak, ahogy tetszik. Maga pedig, Dávid, ne felejtse el, hogy ők voltak az egyetlenek, akik vették a fáradságot, hogy valóban utánajárjanak a történteknek, miközben mindenki más elintézte azzal, hogy spontán fertőzéshullám volt! Ezért megkérem, legyen velük udvarias, ők pedig, bízzunk benne, ugyanolyanok maradnak, mint eddig: abszolút méltányosak és együttműködők. - Az eszközeink elkobzására még nem kaptunk magyarázatot emlékeztettem a szenátort. - Rossz döntés volt részemről, elnézésüket kérem. De most már nem változtatnék rajta, inkább engedélyüket kérem, hogy a tárgyalást megnyissam. 247
- Es nekünk ebből mi előnyünk származik? - vontam fel a szemöldököm. Taté kormányzó prüszkölt, és paprikavörös fejjel fújtatott; Ryman azonban egy intéssel elejét vette a dühkitörésének, a szemembe nézett, és így szólt: - Egy exkluzív interjút velem, amit nem kérek el előzetes átnézésre, arról, amit tegnap találtak. - Kevés - legyintett Shaun, és ezzel nemcsak a szenátor csodálkozását váltotta ki, hanem az enyémet is. - Már ne haragudjon, uram - hajolt előre -, de ez nem egy nagylelkű ajánlat. Az olvasóink már ismerik önt, tisztelik, és ha továbbmegy a megkezdett úton, magára fognak szavazni; de nem fognak hanyatt esni attól, hogy sikerült egy újabb interjút készítenünk magával! - Akkor hát mit szeretne, Shaun? - túrt a hajába a szenátor elcsigázottan. - Őt - biccentett az öcsém állával Emily felé. - Vele szeretnénk interjút készíteni. - Az teljességgel lehetet... - Rendben! - szólt közbe Emily. - Boldogan! Eddig csak azért vontam ki magam, hogy megvédjem - itt elcsuklott a hangja - a családomat. De most már ez nem akadály. - Hát nem aggódik a két kisebb gyermeke biztonságáért? csodálkoztam. - Nincsenek már a birtokon. Védőőrizet alatt állnak, biztonságban vannak. És ha a szerepvállalásommal meg tudom akadályozni, hogy egyesek ámokfutást rendezzenek, és legyilkolják mások állatait amiatt, ami Rebeccával és a szüleimmel történt, nos, akkor... húzódott alig észrevehető mosolyra az ajka - akkor részemről megéri az erőfeszítést. - De Emily... - tette kezét a felesége karjára a szenátor. - Elfogadjuk! - közöltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Peter megütközését. - Akkor ma délutánra mindkettejükkel egyeztetünk időpontot, hogy felvegyük az interjúkat. És ezennel rá is térhetünk arra, hogy most miért vagyunk itt. - Miss Mason, a szenátor szeretné megvitatni a tragédia kapcsán talált bizonyítékot, melyet az ön csapata fedezett fel a családi birtokán - sietett a válasszal Taté kormányzó, akinek a hangjában már nyoma sem volt az iménti zaklatottságnak; ha más erényét nem is láttam, azt az egyet el kellett ismernem, hogy született politikus. - Tehát: 248
tisztában vagyok vele, hogy ez úgy festhet, mintha megkérdőjelezném az önök szakmai becsületét, de... - Rick, neked feltűnt már, hogy minden seggfej így kezdi, ha meg akarja kérdőjelezni a szakmai becsületünket? - szólt oda az öcsém, mintegy mellékesen, a kollégánknak. - Furcsamód igen - bólintott Rick. - Úgy látszik, ez valami neurotikus kényszer. A kormányzó gyilkos pillantást vetett a szókimondó srácokra, majd folytatta: - Kérem, értsék meg, nem személyes okok motiválnak, csak az, hogy fel kell mérnünk, mennyi igazság van abban, h... - Szóval maga - vágtam a szavába - azon spekulál, hogy az értékeléseink javítása érdekében terrorizmusra utaló bizonyítékot loptunk be az ellenőrzött területre, annak dacára, hogy közben az ott elhelyezett kameráink folyamatosan közvetítették élőben az eseményeket a legóvatosabb becslések szerint is milliós közönségünknek? - Nem egészen erre akartam utalni, de... - Szenátor úr - fordultam Peterhez, a kormányzóba fojtva a szót -, ezt a kérdést majd újra felteszem, ha engedélyt kapok, hogy rögzítsem a beszélgetést, de annak érdekében, hogy mielőbb véget vessünk ennek a vallatásnak, a tisztánlátás érdekében most feláldozom a spontaneitást. Megérkezett már a laboreredmény a fecskendő tartalmáról? - Igen, Georgia - felelte a szenátor, mereven előreszegezett állal. - És megmondaná, mi volt az? - Nem értem, ennek mi köze van az eredeti kérdéshez! akadékoskodott Taté. - Szenátor úr? - vártam továbbra is a választ. - A bevizsgáláskor kiderült, hogy a fecskendőben kilencvenöt százalékban élő Kellis-Amberlee-vírusokat tartalmazó szuszpenzió található, jódozott sóoldatban - mondta Ryman. - A kiegészítő adatokra még várni kell. - Mint az altörzs meghatározása? - kérdeztem. - Mindenesetre, Taté kormányzó, a járvány kitörése idején a csapatunk a Rymanbirtoktól több száz mérföldes távolságban tartózkodott, ellenőrizheti a biztonsági adatok közt. Ráadásul a nemrégiben csatlakozott Mr. Cousins kivételével a megelőző hónapokban Ryman szenátor úr csapatával utaztunk. Mr. Cousins Wagman képviselőasszonnyal tartott, így az ő útvonala is nyomon követhető. Nem vagyok virológus, 249
de annyit magam is tudok, hogy az élő vírus izolációja, ha el akarjuk kerülni a fertőzést, speciális felszerelést igényel, ami nemcsak hogy nagyon érzékeny, de a kezelése külön szakképzettséget követel meg. Érti már, kormányzó úr, mire akarok kilyukadni, vagy esetleg ábrán is szemléltessem? - Igaza van - szólalt meg Emily, magára vonva Taté neheztelő pillantását. Az asszonynak nem szállt inába a bátorsága, magabiztosan folytatta: - Az egyetemen hallgattam virológiát, kötelező volt az állattenyésztési képesítés megszerzéséhez. A vírus izolálásához steril szoba és fokozott fertőzésvédelem szükséges, ráadásul egy... fegyverbe tölteni még kockázatosabb eljárás! Kizárt, hogy ők ehhez a megfelelő felszereléssel rendelkeznének! Ha valaki ilyenre adja a fejét, nem elég neki egy kukta a hotel konyhájáról! - Ráadásul - vettem át a szót, pedig már Taté is nekirugaszkodott a felháborodott válasznak -, még ha valahogy meg is oldottuk volna az elkészítését, és rávettünk volna egy csendestársat, hogy amíg mi a kampánykörúton vagyunk, csempéssze be a birtokra, maga szerint lennénk olyan idióták, hogy pont mi fedjük fel, hogy ami történt, nem baleset, hanem szándékos bűncselekmény? Úgyhogy miután túl vagyunk azon, hogy maga megkérdőjelezte a lojalitásunk után az épelméjűségünket és az intelligenciánkat is, esetleg lapozhatunk végre? Taté kormányzó erre már nem szólt semmit, csak hunyorogva hátradőlt a székében. Én továbbra is tágra nyílt szemekkel vizslattam, mert tudtam, hogy a túlságosan kék kontaktlencsétől, pláne ha sokáig nem pislogok, úgyis kirázza a hideg. Igazam lett: egy idő után elfordította a fejét, én meg elégedetten szóltam Rymanhez: - Most, hogy túlestünk ezen a kis nézeteltérésen, megtudhatnánk, mi egyéb okból kellett ide, a védfalak mögé vonulnunk? Ryman szenátor, mentségére legyen mondva, legalább zavartan adta a következő választ: - Azon tanakodtunk, hogy... nos, tekintve a körülményeket, talán az lenne a legjobb, ha önök négyen hazatérnének! A szám is tátva maradt, és mint láttam, Rick is megdöbbent. Buffy, aki rá nem valló némasággal ülte végig a Tate-tel folytatott szóváltást, lesütött szemmel nézett maga elé. Végül Shaun, dühösen toppantva a lábával, felpattant. - A rohadt életbe, észnél vannak? 250
- Shaun - próbálta a szenátor felemelt kézzel lehűteni. - Kérem, használja az eszét, és... - Már elnézést, uram, de ezt esetleg majd akkor mondhatja nekem, ha kifogyok a témákból! - feleselt vissza az öcsém. Az egész teremben csak én tudtam egyedül, mennyire türtőztetnie kell magát ahhoz, hogy ne üvöltve, tombolva reagáljon. Ritkán hagyja, hogy úrrá legyenek rajta az indulatai, de ha mégis megtörténik, legjobb mindenkinek fedezékbe vonulni. - Nem gondolja, hogy tartozunk annyival a nézőinknek, hogy befejezzük, amit elkezdtünk?! Hosszú távú szerződést írtunk alá! Nem tartozunk azok közé, akik fülüket-farkukat behúzzák, és diszkóinak, ha egy kicsit nehezebbé válnak a dolgok! - De a lányom meghalt, Shaun! - ugrott talpra a szenátor, miközben Emily elhagyatottan, tehetetlenül ülve maradt a díványon. - Nem érti meg, hogy ez nekünk nem csak egy sztori? Az igazság nem hozza vissza őt! - De a hazugság sem - szólt közbe Rick, a felhevült vitától meglehetősen elütő rendíthetetlenséggel. Mindenki felé fordult, ő pedig büszkén magasra tartott fejjel viszonozta Ryman és Taté pillantását. - Szenátor úr, átérzem a fájdalmát, jobban, mint hinné! És azt is tudom, hogy ha az ember aggódik, hajlamos a rossz tanácsot is megfogadni - Rick itt a kormányzóra sandított, akinek ismét elvörösödött az arca -, miszerint a lábatlankodó civileket jobb távol tartani a veszélytől. De lássa be, uram, már késő! A hírek világa már csak ilyen. Ha most elküld minket, nem győzi majd elhessegetni a szenzáció után szaglászó kollégákat, akik, már ne is haragudjon, magasról tesznek majd az ön érdekeire és kívánságaira. Velünk viszont már jól működő munkakapcsolat alakult ki, és tudja, hogy hallgatunk önre. El tudná ezt mondani más tudósítókról? - Szerintem meg igaza van - szólt közbe Buffy. A döbbenettől tágra nyílt szemmel meredtem rá, ő pedig, anélkül hogy felnézett volna, ekképpen folytatta: - Nem erről szólt a megállapodás. Lehet, hogy Rick jól mondja, és jönnek majd mások helyettünk, de minket ez mit érdekel? - Ekkor már felénk pislogott a borzas frufruja alól, és az ajkát megnyalva folytatta: - Ha mindenáron távozni akarnak az élők sorából, az ő bajuk! Én viszont félek. Szerintem Rymannek igaza van, és nem kellene már itt lennünk. Sőt lehet, hogy eleve hiba volt idejönnünk! - Buffy - hebegte Shaun elhűlve -, mi van veled? 251
- Shaun, ez csak egy sztori, és bárhová mentünk, mindenhol szörnyűségek történtek! Azok a szegény emberek Eaklyben - emelte fel elkeseredett arcát -, aztán ami a birtokon történt... Ryman szenátor úr, maga csodálatos ember, de nekünk ez csak egy sztori, és nem akarunk a részeivé válni, mert bajunk eshet! - És éppen ezért kell maradnunk! - csattantam fel. A csalódottság nem mutatkozott meg annyira a hangomban, pedig legszívesebben felképeltem volna Buffyt! Legszívesebben addig ráztam volna, míg meg nem magyarázza, hogyan feledkezhetett meg ennyire az igazság fontosságáról, mindazok után, amin együtt keresztülmentünk! Ehelyett azonban higgadtan néztem körül a helyiségben, és így szóltam: - Minden „csak egy sztori”. Tragédia, komédia, világvége: csak egy sztori. Ami számít, az az, hogy elmondjuk-e! - És, kishölgy, éppen e felfogás miatt kell most haladéktalanul távoznia! - dörögte Taté kormányzó. - Ugyanis nem bízhatunk abban, hogy képes tartani a száját, ha egyszer a fejébe veszi, hogy a sztorit közzé kell tenni! Márpedig itt nem a maga ítélete a mérvadó, hanem a nemzetbiztonság, és gyanítom, maga sem fogja fel, mekkora veszélybe sodor minket! - De David, kérem... - próbálta enyhíteni a szenátor a feszültséget. - Ez aztán a vehemens kiállás a Szabadság értéke mellett, kormányzó úr - szúrtam rajta egyet. - Maga elhiszi ezt a baromságot, Ryman szenátor?! - tombolt Shaun. - „A szigorított cenzúra miatt menesztették a kampány becsületes tudósítóit.” Annyi előnye végül is van a dolognak, hogy ez egy szépen csengő főcím lesz - vélekedett Rick. - Sőt ha elképzelem, milyen jó értékeléseket hoz majd... - Értékelések! - fröcsögött a kormányzó. - Maguk mással sem törődnek, nem néznek se Istent, se embert... - Hallgasson! - szólt rá vészjóslón Emily, de Tate-nek esze ágában sem volt így tenni. - ...csak a nyavalyás értékeléseiket! A kormányzó már megállíthatatlanul belelendült, és az arca túlbuzgó, megszállott vallásos hevülettel izzott. Most, hogy Ryman szenátor lekerült a feketelistájáról, új ellenségeket talált magának: minket. - Egy kislány meghal, egy család gyászol, egy elnökjelölt talán sosem épül fel a megrázkódtatásból, maguk meg még most is csak az 252
értékeléseiken kérődznek! Tudják mit, fogják a nyavalyás értékeléseiket, és... Az már nem derült ki, mit tegyünk velük, mert Emily odapattant, és egy hatalmas pofont kevert le a kormányzónak. A vörös képén csattanó tenyere olyan hangot hallatott, mint egy ág reccsenése - és utána fojtott csend telepedett a jelenlevőkre. Taté kormányzó fájdalmasan tapogatta az arcát, és szemlátomást ő maga sem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Még én is megdermedtem, pedig a pofont nem én kaptam! - Emily, mit... - dadogott Ryman szenátor, de a felesége egy legyintéssel a torkára fagyasztotta a szót. Az asszony, miközben egy pillanatra sem fordította el tekintetét Taté kormányzóról, lassan levette a napszemüvegét. A helyiséget elárasztó könyörtelen fénytől a pupillája úgy kitágult, hogy az írisze egészen eltűnt. Az arcom megvonaglott a puszta gondolatra, hogy mennyire fájhat ez neki, de ő ennek semmijeiét nem mutatta, csak meredten bámult Tate-re. - A férjem politikai karrierjére való tekintettel udvarias leszek magával, a nyilvánosság előtt mosolygok, és ha kamera vagy független tudósító van a közelben, megpróbálok úgy viszonyulni magához, mintha emberi lény lenne - közölte higgadtan. - De vésse jól az eszébe: ha még egyszer megpróbál az én jelenlétemben ilyen hangot megütni ezekkel az emberekkel szemben, ha még egyszer feltételezni meri, hogy hiányzik belőlük az ítélőképesség, az együttérzés és a józan ész, akkor teszek róla, hogy nagyon megbánja, hogy idejött! És ha egyszer is azt fogom látni, hogy maga rossz hatással van a férjemre - nem mint politikusra, hanem mint emberre -, akkor azt is megbánja, hogy a világon van, akkor tönkreteszem, kitaposom a belét! Megértette, kormányzó? - Igen, asszonyom - felelte Taté még mindig kábultan. Én is hasonlóképpen éreztem magam, és látszólag Shaun is. - Megértettem. - Jól van - biccentett Emily, és azzal hozzánk fordult. - Shaun, Georgia, Buffy és Rick, remélem, ez a kínos közjáték nem veszi el a kedvüket attól, hogy továbbra is velünk dolgozzanak. És mindkettőnk nevében mondom, őszintén bízom benne, hogy maradnak, és továbbra is teszik a dolgukat. - Kitartunk maguk mellett; a szerződés, amit aláírtunk, nem csak a jó napokra vonatkozik! - bizonygatta Rick. - Úgy gondolom, maradunk mindannyian! Buffyra sandítva ezt nem tudtam annyira biztosra venni. 253
- így van, Emily - bólintottam mindenesetre. - Maradunk! Feltéve, ha a szenátor úr is úgy akarja! - fordultam az illetékes felé. Ryman lassan, bizonytalanul bólintott, majd lassan felállt, és átkarolta a felesége vállát. - Dávid, attól tartok, hogy ebben a kérdésben a feleségemnek kell igazat adnom. Én is nagyon szeretném, ha maradnának! - Nos, szenátor - mondtam -, akkor semmi nem állja útját a további sikeres együttműködésünknek! - így van! - felelte, és kezet ráztunk.
# Hogy mi a baj a hírekkel? A válasz pofonegyszerű: azok, akiknek hatalom jutott a kezükbe, szeretik, ha az emberek félnek. Egyenesen érdekükben áll. Jól jön nekik, ha az emberek megbénulnak a félelemtől, például a puszta gondolatra, hogy bármikor meghalhatnak. Márpedig mindig lehet találni valamit, amitől félhetünk. A Feltámadás előtt a terroristáktól, most meg a zombiktól. És mi köze ennek a hírekhez? Íme, a magyarázat: az igazság nem félelmetes. Az embereknek, ha már megértették, a következményeivel együtt, és tudják, hogy nem rejtegetnek előlük valami fontosat, többé nincs okuk félni. Az igazság akkor rémisztő, ha úgy gondoljuk, hogy csak egy részét ismerjük. Márpedig, mint mondtam, a hatalmon levők szeretik, ha az emberek félnek. Így Igyekeznek minél jobban rátelepedni az igazságra, illetve úgy kiszínezni vagy megszűrni azt, hogy félelmetesnek tűnjék. Ha nem kellene félnünk attól, hogy bizonyos tényeket elrejtenek előlünk, akkor a már ismert tényekkel is könnyebben megbirkóznánk. Érdemes lenne ezen elgondolkodni. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 2.)
254
Tizenhét
H
árom hetet maradtunk Parrishben, aztán útra keltünk. A szavazók ideiglenesen elnézték a szenátornak, hogy visszavonul meggyászolni a lányát, de lehetett tudni, hogy ha egy idő után nem lép elő, és nem emlékezteti őket, hogy micsoda értelmetlen tragédia áldozata lett, kicsúszik a lába alól a talaj. Az emberek ingatagok, és Rebecca Ryman hősi halálán hamar túlléptek. A hírek e helyett Blackburn kormányzóasszony izgalmas egészségügyi reformtervezetéről áradoztak, meg az iskolák biztonságára vonatkozó előremutató javaslatairól, valamint az állattartási szabályozásokat érintő újszerű ötleteiről. Tulajdonképpen az ellenfél kampánya is felhasználta Rebecca halálát, mert amikor a politikusnő amellett kardoskodott, hogy „keményebb korlátozásokat kell bevezetni a nagy testű állatok tartása terén”, mindenki a lány arcát látta. A szenátor tudta, hogy ha nem zárkózik fel mielőbb, alulmarad. Mivel olyan gyorsan távoztunk Oklahoma Cityből, a lakóbuszok és a felszereléseket szállító teherautók sajnos több állammal lemaradtak mögöttünk. Amikor Wisconsinból is útra keltünk, ez igen nagy problémának bizonyult, mert az egyre szorosabbá váló időbeosztásunkba nem fért bele, hogy visszautazzunk értük, így hát szöget ütött a fejünkbe, hogy miként szállítsuk el a szenátort, a személyzetét, a biztonsági osztagot, a felszerelést - és mindez Taté kormányzó csatlakozásával még gyarapodott is! -, ha nem rendelkezünk a megfelelő, védett közlekedési eszközökkel. A válasz egyszerű volt: sehogy. A szenátor, a felesége, a kormányzó és kampányfőnökeik a személyzet java részével együtt repülővel előrementek a következő állomásunkra, Houstonba, ahol bevárták a konvojt, és munkához láttak. A többiekre, vagyis ránk várt az az izgalmas kaland, hogy a maradék felszereléssel együtt, azokkal, amelyek nem maradtak Oklahomában, vonattal eljussunk a célállomásra. Igen ám, de Parrish és Houston között nem közlekedett 255
olyan szerelvény, melyen elfért volna minden cuccunk. Ugyanakkor ez mégsem bizonyult komoly problémának, mert Shaun és én nem is hagytuk volna hátra a járműveinket - akárhogy is, de mi akartuk vezetni azokat. Úgy terveztük, hogy kíséret nélkül tesszük meg az utat: csak a Világvége Afterparty csapata, és az egyes tagok majd menet közben csatlakoznak. Azonban bárki, aki csak meghallotta, beleértve a szenátort és Steve-et is, hevesen tiltakozott a terv ellen. Próbáltuk győzködni őket, hogy ha kevesebben vagyunk, gyorsabban tudunk haladni, de rá se hederítettek az érvre. Három napig tartó ordibálás után végre sikerült kompromisszumot kötnünk: beleegyeztünk, hogy magunkkal viszünk néhány biztonsági őrt is. Mialatt ez a megállapodás megszületett, annyira elfáradtunk, hogy Chuck ellen akire az érzékenyebb felszerelések felügyeletét bízták - már nem maradt erőnk tiltakozni. Nem is bántuk annyira, hogy őt is a nyakunkba sózták, mert reméltük, hogy a jelenléte megnyugtatja Buffyt - márpedig e téren nem válogathattunk az eszközökben. A tárgyalás óta ugyanis tovább nőtt a feszültség a csapaton belül Buffy és hármunk közt. Nem gondoltuk volna, hogy képes a távozás mellett kardoskodni! Ezzel mindent, amiért addig együtt dolgoztunk, elárult, ráadásul olyan hirtelen, mint derült égből a villámcsapás! Rick viselte a legnehezebben; ahogy láttam, azóta szóba se állt vele. Buffy szomorúan nézett rá, mint a kiskutya, ha tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, és folytatta a felszerelések előkészítését. Mire mindennel végeztünk, addigra ő legalább kétszer szétszedte és újra összerakta az összes kamerát, frissített mindent az összes gépen, és kicserélte a memóriakártyát a PDA-mban. Emiatt Shaun és én tétlenségre voltunk kárhoztatva. Én még úgyahogy elfoglaltam magam azzal, hogy telefonos interjút készítettem minden politikussal, akinek csak el tudtam kapni a grabancát, és emellett Mahirral együtt végeztem az értékesítési munkákat, meg moderáltam az üzenőfalat. Shaun azonban nem tudta hol kiereszteni a gőzt: a kormány megtiltotta, hogy a vizsgálat lezárásáig a birtokra visszamenjünk, és Parrishben nem hemzsegtek az élőholtak. így hát nyugtalan volt, levert, és ezzel az őrületbe kergetett. Rosszul viseli a semmittevést; elég, ha csak sokáig ülve kell maradnia, máris mogorva, ingerlékeny, s ami a legrosszabb, hallgatag lesz. Shaun lelkiállapota jelentősen hozzájárult az út alatti elhelyezkedésünkhöz. Rick elöl haladt a kis kék tatujába préselődve, a macskájával együtt, amelynek, miután Rymanék állatorvosa kiállította 256
az igazolást, hogy egészséges, a „Lois" nevet adta. Az öcsém a furgonban gubbasztott, metálzenét bömböltetett, és magába fordult, Buffy pedig Chuck társaságában zárta a sort, a felszereléseket szállító teherautóban. Én kevésbé voltam egy helyhez kötve, mert a motorommal könnyebben mozogtam. A kameráimat nem kapcsoltam ki; titkon reméltem, hogy találok Shaunnak egy zombit, hadd viduljon fel egy kicsit. Semmi egyéb nem zökkentette ki a búskomorságából. Már két napja úton voltunk, további kettő még előttünk állt, és a némasága már nagyon nyomasztott. A fülhallgatóm megreccsent. - Bekapcsol - mondtam a hangfelismerőnek, majd amikor az fogadta a hívást, így szóltam: - Itt Georgia! - Rick vagyok. Vacsorázunk? - Hát, mivel már egy órája lement a nap, időszerű lenne, úgyhogy a legközelebbi helyen álljunk meg! - A GPS szerint kétórányira innen van egy autósbüfé, ahol egész jó vacsorát adnak! - És a biztonsági szűrésről van infó? Előtte ugyanis nemegyszer fordult elő, hogy az őrök megvétózták a kiválasztott autósbüfét, ugyanis nem kaptak elég meggyőző adatokat arról, hogy a kávé és a pite között nem tör ki a járvány. Egész nap vezettem, és nagyon szerettem volna olyan helyen megállni, ahol negyedórás veszekedés helyett végre vacsorát kapok. - A kormány által kiadott friss működési engedéllyel rendelkeznek, és az ellenőrzések listája is elérhető online! - Ez már jól hangzik. Szólok Shaunnak, hátha nem harapja le a fejem. Te meg közöld Steve-ékkel, hogy mi a terv, add meg nekik a címet, és mondd, hogy majd ott találkozunk! - Megbeszéltük! - Én állom a kávét! Vége! - Vége! - Remek - mondtam, majd így szóltam a hangfelismerőhöz: - Szétkapcsol! Shaun Mason, hívás! Sípolás jelezte, hogy az utasítás célba ért, és újabb, hogy elindult a hívás. Shaunnak azonban nem volt alkalma felvenni. A lövéseket akkor nem is hallottam, csak később, amikor utólag visszahallgattam a felvételt, és elég magasra állítottam a frekvenciát ahhoz, hogy kiiktassam a hangtompítót. Nyolc golyót lőttek ki. Az 257
első két teherautót, bennük a biztonságiakkal és a személyzet néhány másik tagjával, nem érte találat; anélkül hogy bármit észrevettek volna, zavartalanul hajtottak tovább az úton, majd kikanyarodtak a völgyből. A támadás akkor indult, amikor Rick éppen félúton tartott a völgy két vége között. Minden járművünkre két lövést adtak le Az utolsó kettő a karaván végén haladó, felszereléseket szállító teherautót érte, azt, amelyet Chuck vezetett, az anyósülésen Buffyval. A lövéseket módszeresen időzítették, olyan gyors egymásutánban, ahogy csak a támadótól tellett. Egészen lenyűgöző lett volna, ha nem mi vagyunk a célpont. Az első golyó, amit a motorom kapott, kilyukasztotta az elülső kereket; a járgány megingott, kacsázni kezdett, s elvesztettem felette az irányítást. Sikítottam, majd káromkodva küszködtem a kormánnyal, hogy ne boruljak fel, és ne végezzem feltrancsírozva a betonon. Tudtam, hogy még a védőfelszerelés sem óvna meg, ha szerencsétlenül esem. így, hogy már nem szolgáltattam stabil célpontot, a támadó ügyessége is kevésnek bizonyult, és a második golyó elsüvített mellettem. Talán ezért hittem azt, hogy defektet kaptam. Hagytam, hogy a lendület kisodorjon, és az út menti dombokról legördültem az egyenetlen talajra. Valamennyire sikerült egyensúlyba hozni magam, lassítottam, és úgy tízméternyire az úttól hirtelen lefékeztem. Zihálva megrúgtam a kitámasztót, lecsatoltam a sisakot, és döbbenten néztem az úton keletkezett káoszt. Rick autója továbbra is elöl volt, csak most már fejjel lefelé fordulva - a kerekei a levegőben pörögtek. A jobb oldaliakból csak néhány gumifoszlány maradt az acélfelniken szétterülve. A felszereléseket szállító teherautó oldalra borulva feküdt úgy húsz méterrel mögötte, és a darabokra tört vezetőfülkéből füst szállt fel. A furgonnak nyomát sem láttam. A hirtelen ijedtségtől vezérelve kikaptam a telefonomat a zsebemből, és olyan erővel csaptam a fülemhez, hogy fájdalmas véraláfutást hagyott, melyet azonban csak később éreztem meg. - Shaun? Shaun? A francba, Shaun, vedd fel, de rögtön! - Georgia? Olyan rossz volt az összeköttetés, hogy a recsegés közepette csak szaggatottan hallottam a hangját, de megkönnyebbültem, mert sohasem tudnám összetéveszteni, kétségtelenül ő volt! Csak akkor nem becéz, ha dühös vagy fél - vagy mindkettő. - Georgia, jól vagy? Hol vagy? 258
- Tíz méterre az út bal szélétől, nagy kövek vannak itt mellettem! A bogár és a teherautó közt állok! Füstöt is látok, Shaun, mi t... - Ne hívj többet! - szakított félbe. - Nem lehet tudni, hogy lenyomozzák-e! Maradj ott, ahol vagy, Georgia! Egy tapodtat se mozdulj, megértetted?! Azzal egy éles kattanással letette. A távolból kerékcsikorgást hallottam. Shaun a hangja alapján pánikba esett, Ricket és Buffyt nem lehetett elérni, a teherautó égett, a motor felborult, az öcsém megijedt - ez csak egy dolgot jelenthet: fedezékbe! Visszatettem a sisakot a fejemre, lebuktam a járgány mögé, és a környező dombokat pásztáztam. Hacsak nem lőnek ki rám egy rakétát, nem ölhetnek meg így, hogy rajtam van a védőfelszerelés. Megsebesülhetek, de nem halálosan. Semmit nem láttam; se fényt, se mozgást, semmit. - Halló! Georgia, hallasz? - Rick? - kaptam jobb oldalra a fejem, hogy a készülék fogadja a hívást. - Rick, te vagy az? Jól vagy? Megsérültél? - Semmi bajom! A légzsáknak hála, nem csapódtam a tetőre - felelte köhögve. - A mellkasom alaposan megütöttem, Lois meg őrjöng az ijedtségtől, de máskülönben jól vagyunk! És te? - Megúsztam borulás nélkül. Buffyról tudsz valamit? Ezt a kérdést hallgatás követte, majd végül Rick így szólt: - Nem. Reméltem, hogy téged keresett! - Próbáltad hívni? - Nem veszi fel. - A kurva életbe, Rick, mi a franc történt? - Azt akarod mondani, hogy nem tudod? - kérdezett vissza döbbenten. - Georgia, valaki kilőtte a kerekeimet! - Kilőtte? Úgy érted, kilőtte?!... Shaun ekkor kanyarodott nagy dérrel-dúrral vissza, és olyan gyorsan száguldott le az útról, hogy a hidraulikusan kiegyensúlyozott furgonunk majdnem felborult. - Itt van Shaun! - mondtam Ricknek. - Mindjárt megyünk, és kiszedünk! Vége! - Vége! Azzal a kapcsolat megszakadt. Levettem a sisakot, felálltam, és két kézzel integettem. Shaun hamar észrevett, megindult a furgonnal felém, és csikorogva megállt mellettem. Kiugrott, s úgy rohant, hogy kis híján elesett a kavicson, 259
aztán olyan erősen magához ölelt, hogy majd kiszorította belőlem a szuszt. - Jól vagy? - kérdezte, és továbbra sem engedett el. - Vérvizsgálat nélkül megközelítettél! - feddtem meg. - Arra semmi szükség! Ha fertőzött lennél, azt tudnám! bizonygatta Shaun, és elengedett. - Azt mondd már, hogy jól vagy-e! - Jól! - feleltem. Beszálltam a furgonba, és leültem az anyósülésre. Amikor az öcsém is beszállt, visszakérdeztem: - Te is jól vagy? - Most már jobban! - hangzott a válasz, majd Shaun beindította a motort, és beletaposott a gázba. A furgon Rick felborult bogárhátúja felé száguldott. - Hallottad a lövéseket? - Elnyomta őket a motor zaja. Hány volt? - Nyolc! Kettő mindenkinek - vetett rám egy oldalpillantást, és akkor mélységes aggodalmat láttam meg a szemében. - Ha kilyukasztották volna mind a két kerekedet... - Akkor halott lennék - fejeztem be helyette a mondatot, majd kivettem a kesztyűtartóból a pisztolyomat, hirtelen ugyanis nem láttam jó ötletnek, hogy ne legyen fegyver a kezem ügyében. - Akárki tette ezt, ha sikerül a terve, most te is halott lennél, úgyhogy ezen ne is lovagoljunk tovább. Buffy keresett? - Nem. - Remek. Hátrahúztam a szánt, és ellenőriztem a tölténytárat. Elégedetten nyugtáztam, hogy van elég golyóm, így visszaengedtem a szánt a helyére. - Na, most már elég izgalom van az életedben? - kérdeztem kajánul Shaunt. - Talán túl sok is - felelte, és azt hiszem, ez egyszer komolyan is gondolta. A lényegen ez nem változtatott: ha a támadóink maradéktalanul teljesítik a küldetésüket, az öcsém most vezetés helyett holtan heverne. A szokványos kerék kilyukad, ha rálőnek, ezt még a páncélburkolat sem akadályozza meg. Néhány jármű azonban túl értékes ahhoz, hogy egy nyamvadt kerék miatt ripityára törjön, és történetesen éppen ezek a járművek pályáznak legnagyobb eséllyel egy golyózáporra. így hát a tudósok kifejlesztettek egy újfajta kerékabroncsot, amelynek meg se kottyan az ilyesmi. Golyóálló 260
kerekek - ha találat éri őket, akkor is továbbgördülnek. Én szívesen lemondtam volna róluk - és a motor esetében így is tettem, mert elviselhetetlenül ráztak volna menet közben -, Shaun viszont ragaszkodott hozzá: nemcsak hogy ellátta a furgont ilyenekkel, hanem évente ki is cserélte őket. Nem gondoltam volna, hogy valaha így lesz, de ezúttal mégsem éreztem pénzkidobásnak. Az öcsém a vezetésre koncentrált, én meg arra, hogy elérjem Buffyt és Chuckot. Bevetettem minden távközlési eszközünket, hasztalan. Az imént tapasztaltuk, hogy azok működését nem zavarták meg, így meg kellett kapniuk az üzeneteimet! De hiába, semmilyen formában nem válaszoltak. És akkor megdermedtem az aggodalomtól. - Szerinted az orvlövész még itt van valahol? - kérdezte Shaun, amikor lefékezett Rick autója mellett. - Kétlem - feleltem, miközben a zsebembe csúsztattam a pisztolyt. - Célzott hadművelet volt, és valószínűleg már végeztek. Ha itt maradnak ellenőrizni, hogy biztosan meghaltunk-e, akkor kaptunk volna még! Márpedig amikor először leállítottam a motort, átkozottul könnyű célpont lettem volna! - Legyen igazad - nyitotta ki Shaun egy sóhajjal az ajtót. Rick az ablak mögül lesett minket, s jelezve, hogy él, integetett. A légzsáktól mozdulni sem tudott, és a homlokán lévő sebből vér csörgött a hajára, de úgy tűnt, megúszta ennyivel. Lois szállítódoboza az anyósülésre volt szíjazva - reméltem, nem én leszek az, akinek ki kell majd emelnie a halálra rémült, így meglehetősen agresszív macskát. - Rick? - kopogtam az ablakon. - Ki tudod nyitni az ajtót? A szorongató vészhelyzet dacára sem tudtam elsiklani a parányi autó tökéletes kialakítása felett. Legalább egyszer biztosan megpördült, mielőtt fejjel lefelé megállt volna, és mégsem láttam rajta horpadásokat, csak karcolásokat, valamint egy repedést az anyósülés melletti ablakon. A VW emberei aztán értik a dolgukat, nem vitás! - Azt hiszem, igen! - kiáltotta Rick. - Ki tudtok szedni? - Azt hiszem, igen - visszhangoztam borúsan. - Nem a legszívderítőbb válasz - jegyezte meg, majd addig fészkelődött, amíg, annak dacára, hogy a biztonsági öv és a légzsák fogva tartotta, a lábával elérte az ajtót. Amikor másodszor is sikerült belerúgnia, én kívülről húztam a kilincset. Nem is kellett akkora erőt kifejtenem, mint először gondoltam: a fordított helyzet és a rázkódás 261
ellenére az ajtó könnyedén kinyílt, és Rick lába már a levegőben kalimpált. Visszahúzta. - És most? - türelmetlenkedett. - Most kikapcsolom az öved, te meg felkészülsz az esésre közöltem, és behajoltam az utastérbe. - Haladjál, George - unszolt Shaun. - Nem tetszik ez nekem! - Senkinek sem tetszik - feleltem, és kipattintottam az öv csatját. A gravitáció megtette a dolgát, és Rick egy puffanással lezuhant a tetőre. - Koszi! - hálálkodott, aztán mielőtt kikászálódott volna, kiszabadította a macska szállítódobozát. A szegény állat fújt és morgott. - Hogy fogjuk újra a kerekeire állítani? - vakarta a fejét Rick, immár odakint állva. - Az autómentő a barátunk - vontam vállat. - Nyomás be a furgonba, most megyünk Buffyért! Rick halálra vált arccal engedelmeskedett, mi meg alig pár lépésről követtük. Meglepődés nélkül, ám annál elégedettebben nyugtáztam, hogy Shaun elhozta a pisztolyát - mely az enyémnél jóval komolyabb darab -, a speciális, módosított lőszerrel együtt, mely akkora kárt képes tenni a humán és poszthumán szövetekben, hogy elképesztő mennyiségű engedély kell a használatához, amelyek mindegyikét, mondanom sem kell, Shaun már a tizenhatodik születésnapja előtt megszerezte. Amikor győzködtem, hogy azok nélkül is biztonságban vagyunk, nem hitte el. Nem hibáztattam; valójában én sem hittem. Shaun nem lepődött meg azon, hogy elfoglaltam a vezetőülést, sőt azon sem, hogy nem szólok rá a biztonsági öv miatt, csak beletaposok a gázba. A furgon bömbölve száguldott végig a törmelékkel teleszórt aszfalton a változatlanul füstölgő teherautó felé. Attól nem kellett tartanunk, hogy a jármű kigyullad - az csak a filmekben szokott megtörténni, és ez, tekintve, hogy az autóbalesetek mennyivel gyarapítják a zombik számát, fölöttébb nagy kár. Tudtam, hogy ha nem érünk oda időben, Buffy és Chuck meghalnak a belélegzett füsttől; sőt az is lehet, hogy már késő... - Buffyról van hír? - kérdezte Rick aggódva. - Azóta, hogy a teherautó felborult, semmi - közölte Shaun. - Mi az istennek nem érte mentetek először? - A válasz nagyon egyszerű - feleltem, miközben kikerültünk egy jókora gumidarabot, mely egyértelműen Buffyék járművéről szakadt le. - Tudtuk, hogy te élsz, és nem árt az erősítés. 262
Rick erre már egy szót sem szólt. Megálltunk a felszereléseket szállító teherautó mellett. Shaun az ülések közé nyúlt, és elővett egy duplacsövű puskát, melyet aztán a kollégánk kezébe nyomott. - Ezzel meg mit csináljak? - bámult Rick. - Lőj le mindent, ami él és mozog, és nem közülünk valaki rendelkezett az öcsém. - Ne húzd az időt azzal, hogy nézegeted, halott vagy sem. Ha lelövöd, utána úgyis mindenképpen kinyiffan. - De ha a kisegítő csapat egy tagját terítem le? - nyugtalankodott tovább Rick. - Szorult helyzetben vagyunk, és az életünkre törtek, valószínűleg egy zombiövezetben! - vettem át a szót, miközben leállítottam a motort, és kinyitottam az ajtót. - Csak hivatkozz Johnstonra, és akkor nemhogy megúszod a vádemelést, de még ki is tüntetnek! Manuel Johnston egy teherautó-sofőr volt, akit nemegyszer büntettek meg ittas vezetésért; amikor azonban az alabamai Birmingham közelében lepuffantott egy tucatnyi zombit, akik az országúti járőrök egyenruháját viselték, egy csapásra nemzeti hőssé vált. Johnston esete óta vált legálissá olyan, egyébként bűntelen emberek lelövése, akik a városon kívül, fokozottan kockázatos övezetben tartózkodnak. Sokszor átkoztuk már a nevét, mert nem egy kiváló újságírót megöltek miatta, most viszont ő lett a megmentőnk. - Shaun és én megnézzük a teherautót, te meg addig őrködsz! - Értem - bólintott Rick, majd kiszállt a furgonból. Az öcsémmel szintén így tettünk, és a teherautó felé igyekeztünk. Nyilvánvaló volt, hogy ez a jármű szenvedte meg leginkább a támadást. Nem lehetett olyan jól irányítani, mint a motoromat, olyan páncélzattal sem rendelkezett, mint Rick kocsija, a kerekek sem voltak úgy bebiztosítva a defekt ellen, mint a furgonunk esetében - elég volt két golyó a bal első kerékbe, hogy Chuck elveszítse felette az uralmát. A borulás következtében a vezetőfülke egyik oldala teljesen összeroncsolódott. A füsttől alig láttunk, amikor megközelítettük a teherautót. - Buffy! - kiáltottam. - Buffy, odabent vagy? Átható sikoly érkezett válaszként. Aztán némi csöndet követően még egy. A zombik tudnak sikítani. Csak nem szoktak. - Buffy! Felelj! Az út hátralevő részét futva tettem meg. Megragadtam a legközelebbi ajtó fogantyúját, és a tőlem telhető legnagyobb erővel rángattam. Csak később vettem észre, hogy közben lejött a bőr a tenyeremről; akkor nem. Az ajtó benyomódott, amikor a teherautó 263
feldőlt, és meg se mozdult. Újra nekiveselkedtem, és akkor éreztem, hogy mintha egy picit megremegne. - Shaun! - hívtam az öcsémet. - Gyere, segíts! - George, előbb be kell biztosítanunk magunkat arra az esetre, ha... - Rick intézi! - rivalltam rá. - Segíts, gyorsan, amíg van esély, hogy életben van! Shaun erre leeresztette a pisztolyát, az öve mögé illesztette, és rátette a kezét az enyémre. Együtt, hangosan számoltunk: - Egy, kettő, három! - És meghúztuk a fogantyút. Azt hittem, kiszakad a vállam, de végül mintha egy nagyobbat mozdult volna az ajtó. Aztán egy nyikorgással végre kicsapódott, majd kizuhant a keretéből, Buffy pedig az üvegszilánkokkal borított betonra bukdácsolt. Köhögött, és ez jó jel volt. A zombik lélegeznek ugyan, de köhögni nem szoktak; a torok szöveteit már annyira irritálja a fertőzés, hogy addig nem zavarja őket egy kis füst vagy maró vegyi anyagok belélegzése, amíg teljesen meg nem bénítja rothadó testüket. - Buffy! Térdre estem mellé, és éreztem az üvegszilánkokat még a strapabíró farmeromon keresztül is. Tudtam, hogy mielőtt újra fölvenném, ezeket majd gondosan el kell távolítani; de akkor nem törődtem ezzel, csak Buffy hátára tettem a kezem, és próbáltam őt megnyugtatni: - Drága Buffy, minden rendben! - simogattam. - Csak lélegezz mélyeket, édesem, mindjárt elviszünk innen! Gyerünk, lélegezz! - Georgia... - nyögte Shaun olyannyira erőlködve, hogy azt hittem, rosszul lett. A tenyeremet továbbra is Buffy lapockáján nyugtatva, felnéztem rá. - Mi van?... A testvérem csendre intett, és a vezetőfülke belsejébe meredve, dermedt lassúsággal nyúlt a pisztolya után. Nem láttam, mitől döbbent meg ennyire, ezért magára hagyva a még mindig köhögő Buffyt felálltam, és levettem a napszemüvegemet. Anélkül jobban látok, és a füst már így is eléggé irritálta a szemem. Először csak valami kivehetetlen mozgást érzékeltem, mely lassú és egyenetlen volt, mintha valaki a megkötő cementből próbálna kimászni. Aztán a pupillám tágult még két-három millimétert, s „hála” a vírusnak, a gyér fény ellenére is tisztán, élesen láttam mindent. - Ó... - rebegtem. - A picsába. 264
- Az ám - bólogatott Shaun. - A picsába. Az imént, amikor kinyitottuk az ajtót, Buffy kiesett, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági öve. Ez a hanyagság jellemző volt rá: szeretett keresztbe tett lábbal utazni, és a biztonsági öv ebben akadályozta. Chuck ugyanakkor törvénytisztelő állampolgár volt, aki betartotta a közlekedési szabályokat: valahányszor autóba szállt, sosem feledkezett meg a biztonsági övről. Ezúttal is így tett, mielőtt a konvoj reggel útnak indult volna - és változatlanul bekötve maradt, mert már nem tudta, hol kell megnyomni a gombot, hogy kiszabadítsa magát; megváltozott állapotában azt sem tudta, mi az a biztonsági öv. Csak kalimpált a karjával hasztalanul a levegőben, és az állkapcsával mímelte a mozdulatot, ahogy rágcsálná az olyannyira vágyott friss húst. És a szája körül vér volt. Vér volt a szája körül, a biztonsági övén és az ülésen, ahol Buffy utazott. - A halál oka? - tettem fel a kérdést olyan hivatalos hangon, ahogy csak kitelt tőlem. - Ütközés okozta sérülés - állapította meg Shaun ugyanolyan szenvtelenül. A lény, mely egykor Chuck volt, rásziszegett, majd nyöszörögni kezdett. Shaun erre közönyös mozdulattal ráemelte a pisztolyát, és lőtt. A golyó egyenesen a zombi szeme közé talált, s utána már nem kapálózott felénk; a második, végső halála pillanatában el-ernyedt. - Valószínűleg szörnyet halt - folytatta az öcsém, mintha mi sem történt volna. - Chuck kis termetű volt, a tünetek talán már percek múlva jelentkeztek. - És a vér forrása? Shaun rám nézett, aztán újra Buffyra, aki még mindig az üvegszilánkokon térdelt, átölelve magát remegett és köhögött. - Chucknak nem maradt ideje vérezni... Egy végtelennek tűnő pillanatig nem mozdultam, csak a vezetőfülkébe bámultam, a mozdulatlan Chuckra. Kétségbeesetten kutattam valamijei után, amely megmagyarázza a vért. Talán egy fejseb vagy orrvérzés, mely akkor indult meg, amikor beverte a fejét, és amíg új életre nem kelt, nem apadt el... De hiába; nem találtam semmi ilyesmit. Csak egy szomorú látványt nyújtó kicsi holttestet, meg vérfoltokat az utasülésen, melyeket nem tudtam semmiféle észrevehető sebnek tulajdonítani.
265
Amikor újra hátrafordultam, már meg sem lepett, hogy Shaun újra felemelte a pisztolyát. A lépteim alatt ropogott a törött üveg, ahogy odamentem az összeroskadt lányhoz. - Buffy? Hallasz engem? - Halott vagyok, nem süket - felelte, és felemelte a fejét. Kormos arcán csíkokat szántottak a csorgó könnyek. - Hallom, ti jól vagytok. Ugye, senkinek nem esett baja? Chuck?... Ugye, Chuck?... - Chuck pihen - mondtam, és lehajoltam hozzá. - Shaun, üzenj Ricknek, hogy azonnal jöjjön ide vissza, és hozzon egy tesztelőegységet! - De George... - Csináld! - erősködtem, magamon érezve az öcsém neheztelő pillantását. Túl közel voltam Buffyhoz, ezzel kockáztatva, hogy ha hirtelen átváltozik, nem lesz időm elugrani. De nem érdekelt! - Buffy, megsérültél? Vért találtunk, de nem tudjuk, honnan származik! Mutasd meg, ha megsérültél valahol! Buffy erre elmosolyodott. Halovány, a végletekig lemondó mosoly volt ez, mely fintorba fordult, amikor feltűrte a pulóvere ujját, és felemelte a karját, amelyen jókora harapásnyom éktelenkedett - még a csont is kilátszott. - Erre gondolsz? Valószínűleg bevertem a fejem, amikor a teherautónk felborult, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor Chuck megharapott. A vérzés már kezdett lassulni. Gyors véralvadás - a KellisAmberlee-vírus aktivizálódásának egyik első, jól ismert jele, Nagyot nyeltem, és szédelegve, alig hallhatóan így szóltam: - Ez, azt hiszem, megmagyarázza. - Hallottam a lövést. Ha Chuck pihen is, jól tudom, ez nem úgy értendő, hogy majd jobban lesz - sütötte le a szemét, és gondosan visszahajtotta a pulóvere ujját. - Most lőjetek le engem is. Essünk túl rajta, mielőtt még nagyobb baj lesz! - Rick mindjárt meghozza a tesztelőegységet! - szólt közbe Shaun, és odalépett mellém. Mindvégig Buffyra szegezte a pisztolyát, és így folytatta: - Tudod, hogy igaza van. - Amikor Chuck megharapta, még ő is éppen hogy csak átalakult! Van rá esély, hogy a nyála nem tartalmazott élő vírusokat! - vetettem egy oldalpillantást az öcsémre. 266
Tudtam, hogy ez hazugság, és Shaun is tudta, de rám hagyta; megadta azt a néhány perc reményt. - Megvárjuk a tesztet - egyezett bele. - Mindig elbuktam a teszteket - legyintett Buffy, miközben leült, s anélkül hogy tudatában lett volna, gyermeki mozdulattal az állához húzta a két térdét. - Folyton megbuktam az iskolában - idézte fel, majd észrevette a testvéremet. - Szia, Shaun! Sajnálom! - Nem a te hibád! - felelte az öcsém mogorván; az, aki nem ismeri őt, talán észre sem vette volna, mennyire gyötrődik. - Elég jól viseled. Mármint, érted, a körülményekhez képest. - Tehetek mást? - vont vállat Buffy látszólag könnyedén, de a szemébe újra könnyek gyűltek, majd feltartóztathatatlanul záporozni kezdtek. - Engem is elkeserít, de nem akarlak benneteket magammal rántani. Hiszek benne, hogy Isten majd méltányolni fogja, hogy türelemmel fogadtam a rám mért csapást. - Remélem, így lesz - feleltem lágyan. A katolikus egyház tizenöt évvel ezelőtt mártírrá avatta a zombitámadások áldozatait, hogy megoldja az utolsó kenet ilyenkor fellépő problémáját; meglehetős nehézségekbe ütközik ugyanis a hagyományos szertartás szerint meggyóntatni és elbocsátani a haldoklót, amikor a vég hirtelen, váratlan harapás formájában csap le. - Itt a tesztelő! - kiáltotta már messziről Rick, és odarohant hozzánk. A puskát a hóna alá csapta, a szabványos vértesztelőegységet pedig a bal kezében tartotta. Amikor közelebb ért, elsápadva megtorpant. - Jaj, ne, kérlek, Buffy, mondd, hogy nem neked kell! - szólt elkeseredetten. - Ne haragudj - nyúlt a lány az apró tárgyért. Rick szeme tágra nyílt a döbbenettől. Minden vér kiszökött az arcából, és odanyújtotta a tesztelőt Buffynak. A lány könnyedén elkapta, és a nyílásba csúsztatta a jobb kezét; a harapás is ugyanezen az oldalon volt. Aztán lehunyta a szemét; oda sem nézett, amikor a fények váltakoztak, zöldről pirosra váltottak egyszer, még egyszer... - Szükségetek lesz a feljegyzéseimre - közölte olyan higgadtan, hogy beillett volna az ésszerűsség és a józanság szobrának is. - A privátkönyvtáramban tárolom őket. Az azonosító ugyanaz, mint amit a versek feltöltéséhez használok, a jelszó 2029 kötőjel február kötőjel 4. Már nincs időm elmagyarázni, de olvassátok el, ott majd mindent megtaláltok. 267
2029. február 4. volt az a nap, amikor az Amerikai Egyesült Államok végre belátta, hogy Alaszkát olyannyira ellepték az élőholtak, hogy már lehetetlen megtisztítani, és örökre 2-es - ha nem 1-es - kockázati besorolású övezet marad. Ezek után ahhoz is speciális és nehezen megszerezhető engedély kellett, hogy Alaszkának egyáltalán bárki is a területére lépjen, így lakhatásra végképp alkalmatlanná vált. Ezért mindenkit kitelepítettek, többek közt Buffy családját is. Számos sorstársukhoz hasonlóan soha nem tudták földolgozni a szülőföldjük elvesztését. - Minden rendben lesz - ígérgettem, miközben feszülten figyeltem a fényeket. Tovább váltakoztak, mérték a vér vírustelítettségét, de aztán mind egyenetlenebbül vibráltak, a végén már hat másodpercet is elidőztek a piroson, amíg visszaváltottak zöldre. Aztán megálltak, kész lett az eredmény - ami nem jelentett jó hírt Buffy számára. - Túlságosan ragaszkodsz az igazsághoz, Georgia - vélekedett Buffy derűs hangon, a sorsával megbékélve. - Ettől leszel hazug önáltató - tette hozzá, és újra megeredtek a könnyei. - Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmire képesek! Eszembe sem jutott! Ha tudtam volna, sosem egyezem bele! Ugye, hisztek nekem, hogy akkor nem csináltam volna? A fények stabil pirosban állapodtak meg; kételynek itt már nem volt helye. Lehet, hogy Chuck nem sok vírust adott át a nyálán keresztül Buffynak, de sajnos épp eleget. Azonban most már nem ez volt az egyetlen dolog, amitől kirázott a hideg. - Mibe nem egyeztél volna bele? - kérdeztem. - Azt mondták, hogy az országunk egyre távolabb sodródik Istentől. Azt mondták, szem elől tévesztjük, hogy Istennek mi a terve a nemzetünkkel, és ezért tombolnak a zombik. Én meg hittem nekik! - Kiknek, Buffy? - Nem árulták el a nevüket! Csak annyit mondtak, hogy ők rendbe tudják hozni a dolgokat; megtesznek mindent, ami szükséges, hogy az országunk újra felvirágozzon! Az én feladatom pedig annyi, hogy Ryman kampánya során biztosítsak számukra hozzáférést az adatainkhoz. Rick, hirtelen megkeményedve, a következő kérdést szegezte neki: - Mikor jöttél rá, hogy pontosan mire használják fel az információkat? Eakly előtt vagy után? - Utána! - vágta rá Buffy, és szomorú szemmel nézett Rickre. - Utána, esküszöm, hogy utána! És azok után, ami a birtokon történt, ráébredtem, hogy... ráébredtem... 268
A pisztoly megremegett a kezemben, amikor felfogtam, mit mond, és mit jelent mindez. - Ó, istenem! Ha hozzáfértek az adatainkhoz, akkor végig pontosan tudták, hol lesz a szenátor, milyen biztonsági intézkedéseket alkalmazunk, mikor és hol foglalunk szállást... - Ennél is rosszabb - vette át a szót Shaun, ugyanolyan elhaló hangon. - Egyesítette a mi adatbázisunkat a szenátoréval. Igaz, Buffy? - Praktikusnak tűnt, és Chuck azt mondta, ezzel nem okozunk kárt, ha az érzékenyebb területektől távol tartjuk magunkat. Viszont megkönnyíti a dolgokat, mert... - Az biztos! - szakítottam félbe. - Például így lehetett előre tudni, mikor lesz a legvédtelenebb a birtok! És aztán megszüntetted a hozzáférésüket. Ugye? És megmondtad nekik, hogy befejezted. - Honnan tudod? - kérdezte. Lehunyta a szemét, és megrázkódott. - Mert egyértelmű, hogy ezért akartak végezni velünk állapítottam meg Rickre és Shaunra pillantva. - Többé már nem voltunk hasznosak, így Buffy kedves „barátai” megpróbáltak kivonni minket a forgalomból! - A feljegyzéseim! - ismételte Buffy egyre kétségbeesettebben. A könnyei elapadtak. Újabb tipikus tünet - a vírus nem szívesen válik meg a testnedvektől. - Olvassátok el a feljegyzéseimet! - folytatta. - Megtaláltok bennük mindent, amiről tudtam. Nevek ott sem szerepelnek, de vannak dátumok meg IP-címek... Megpróbálhatnátok... hátha... - Hogy tehetted ezt, Buffy? - fakadt ki Shaun. - Hogy voltál rá képes? Hogy tehetted ezt a szenátorral? Meg velünk? Emberek haltak meg, az istenért, hogy tehetted? - És én is meghalok. Most már lőjetek le. Kérlek! - De Buffy... - Nem így hívnak - nyitotta ki ismét a szemét. A pupillája már akkorára tágult, mint az enyém. Rám emelte immár természetellenesen sötét tekintetét, és a fejét ingatta. - Nem emlékszem a nevemre, de valami más... Shaun már célba vette, de felemeltem a kezem, és megállítottam. - Én vettem fel - emlékeztettem. - így az én feladatom az is, hogy elküldjem. Előreléptem, és a bal kezemet a jobbra tettem, hogy biztosabban tartsam a fegyvert. Buffy nyugodt arccal nézett rám. - Ne haragudj - mondtam. 269
- Nem a te hibád - felelte. - A neved Georgette Marie Meissonier - mondtam, és meghúztam a ravaszt. Hang nélkül esett össze. Shaun átkarolta a vállam, és némán, dermedten álltunk az éjszakában. Tudtuk, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan.
270
NEGYEDIK KÖNYV KÉPESLAPOK A FALRÓL
$ Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet! (GEORGIA MASON)
Ha most megkérdezné valaki: „Megérte? Mindaz, amit akartál, és elértél?", csak nemmel tudnék válaszolni. Talán szerencse, hogy senki nem kérdezi. Az igazán fontos dolgokra nem szokás rákérdezni. (SHAUN MASON)
A Világvége Afterparty vezetősége fájdalommal tudatja, hogy e blog fenntartója, Georgette Marié „Buffy” Meissonier 2040. április 17-én, szombaton este negyed kilenc körül elhunyt. Autóbalesetet szenvedett, melynek tragikus következményeként a vele együtt utazó barátja, Charles Wong szörnyethalt, majd feltámadt és megharapta. Kérjük, a szűkszavúságunkból ne arra következtessetek, hogy nem sújtott le minket a szerencsétlenség. Vegyétek inkább annak, ami: tiszteletünk jelének, és a barátunk hirtelen elvesztése fölötti döbbenetünk kifejeződésének. Buffy családjával már tudattuk a szomorú hírt, az utolsó bejegyzését kitettük a Falra. Jelen blog, annak minden bejegyzésével együtt, hozzáférhető marad, amíg csak fennáll a honlapunk. Buffy, hiányozni fogsz. (GEORGIA M ASON BEJEGYZÉSE B UFFY M EISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL ” CÍMŰ BLOGJÁBAN , 2040. ÁPRILIS 18.)
272
Tizennyolc
S
oha nem voltam olyan jó céllövő, mint Shaun. de most nem számított: a fejlövést ilyen közelről aligha lehetett volna eltéveszteni. Ám a fegyveremet még hosszú percekig nem eresztettem le: egyrészt arra vártam, hogy Buffy megmozduljon, másrészt meg arra, hogy úrrá legyen rajtam a gyász. Nemcsak a munkatársunk volt, hanem a barátunk is, és most nincs többé! Minden bizonnyal kellett volna éreznem valamit. De hiába, a halovány veszteségérzetnél jóval erősebbnek bizonyult az egyre inkább elhatalmasodó rettegés. Rick öklendezésétől tértem magamhoz. Megkapaszkodtam Shaun karjában, visszacsúsztattam a helyére a napszemüvegemet - végre a megszokott érzéssel nehezedett az orrnyergemre -, aztán leengedtem a fegyvert, és a másik túlélőnkhöz fordultam. - Rick, hogy érzed magad? Válasz gyanánt csak további öklendezésre tellett tőle. - Hasonlóra számítottam - bólintottam. - Shaun, indulj a furgonhoz, hozz három tesztelőegységet! - Tényleg hagyjalak itt a semmi közepén két halottal meg Rókázó Rickkel? És addig mihez fogsz kezdeni? Kicipzároztam a kabátom zsebét, és előhúztam a PDA-mat. - Itt maradok, szemmel tartom Ricket, és közben segítséget hívok! Negatív eredményt kell felmutatnunk, ha azt akarjuk, hogy a fejlövésnél barátságosabb szándékkal közelítsenek meg minket! És szükség lesz egy teljes veszélyeshulladék-eltakarító brigádra; van ugye két halottunk, egy fertőzött teherautó, a földön Buffy vére... Shaun hirtelen mozdulatlanná vált, és elfehéredett arccal meredt az üvegszilánkokkal átszúrt térdemre meg az ajtórángatás közben megsebzett, vérző kezemre. - ...meg szükség lesz a negatív vizsgálati eredményre... - motyogta elhaló hangon. - Pontosan - bólintottam. 273
Az öcsém nagyon rémültnek tűnt. Valahol azt kívántam, bár én is hasonlóképpen éreznék, de nem így történt; nem tudtam túljutni a döbbent bénultságon. - Menj! - Jól van - fordult meg Shaun, majd elfutott a furgon irányába. Rick még mindig négykézláb támaszkodott a földön, és tovább öklendezett, de már mindent kiadott magából. Odaálltam mellé, hátha a közelségem megnyugtatja, és közben beütöttem a PDA-mba a segélyhívást. Ez majd eljut a hatósugáron belül minden rendőri egységhez, kórházi fertőző osztályhoz és szövetségi képviselethez. Ha van segítség, akkor így megkapjuk. - Georgia Mason vagyok, az engedélyem száma ABF-175893, jelenleg a 77-es és a 78-as mérföldjelző közt tartózkodom az 55-ös déli összekötő úton, megemelkedett kockázati besorolású övezetben. Sürgős segítséget kérünk! A helyzetet sikerült stabilizálni, jelenleg a túlélő csapattagok tesztelése folyik. Előre is köszönjük. - Itt a memphisi járványügyi hatóság! - érkezett az azonnali válasz. - Pillanatokon belül küldjük a veszélyeshulladék-eltakarító egységet a megadott helyre! Kérem, indokolja meg a jelenlétét a kockázatos övezetben! A szó szoros értelmében nem törvényellenes a szövetségi fenntartású főútvonalakon áthaladni - elvégre az embereknek továbbra is el kell jutniuk valahogy az egyik helyről a másikra -, de nem jellemző, hacsak nem teherfuvarozó az illető, és még abban az esetben is részletes útitervet kell leadni, megjelölve, hogy a jármű várhatóan mikor hol fog tartózkodni. A konvojoknak is hasonló szabályozásokhoz kell tartaniuk magukat. Amikor ezek az előírások életbe léptek, sokan tiltakoztak, hogy a kormány korlátozza az emberek személyes szabadságát, de egyből elhallgattak, amikor elég keményen az értésükre adták, hogy ez nem igazán az egyének lenyomozásáról szól, sokkal inkább arról, hogy feltérképezzék a fertőzéshullámok lehetséges terjedési irányait. A legtöbben rögtön befogták a szájukat, amint rájöttek, hogy így védelmet kaphatnak a zombik ellen. - Az út nyilvántartási száma: 47-A, megnevezése: Ryman-Tatekampány felszerelésének szállítása, a nyilvántartásban szereplő, jogosítvánnyal rendelkező sofőrök a helyszínen: Georgia Carolyn Mason, M kategóriás jogosítvány; Shaun Phillip Mason, A kategóriás jogosítvány; Richard Cousins, C kategóriás jogosítvány; Charles Li Wong, A kategóriás jogosítvány. A nyilvántartásban szereplő utas 274
Georgette Marié Meissonier, C kategóriás jogosítvány. Az út célja: nehéz felszerelés elszállítása a wisconsini Parrishből a texasi Houstonba. Várható időtartam: négy nap, beiktatva az előírt alvás- és pihenésidőt a sofőrök számára. Két teherautó még mindig úton van, tartózkodási helyüket nem tudom meghatározni. Ha megadja az elérhetőséget, el tudom küldeni a részletes útinaplót! A férfi hangszíne sokkal kedvesebb lett, miután a gépén ellenőrizte a hallottakat, és megbizonyosodhatott, hogy igazat mondok. - Arra nem lesz szükség, Ms. Mason. Azt mondja meg, kérem, miért kérik a veszélyeshulladék-eltakarító egység segítségét? - A járműveink közül háromnak valaki kilőtte a kerekét. Az egyik autó fejre állt, a vezetője valószínűleg enyhébb sérüléseket szenvedett. A hátul haladó, felszereléseket szállító teherautó felborult, a becsapódás következtében a vezető, Charles Wong elhunyt: mielőtt odaértünk volna, feltámadt, és megfertőzte utasát, Georgette Meissonier-t. A vérvizsgálat eredményét az alkalmazott standard tesztelőegység rögzítette, gyártó: Sony, típusszám: V-15-11-A, és azonnal eljuttatta a járványügyi hatóság nyilván tartásába. Mivel ezzel a típussal kapcsolatban feljegyeztek valótlan pozitív eredményt is, nem cselekedtünk azonnal, csak a biztonságos távolságot tartottuk, amíg nem észleltük Miss Meissonier-n a pupillatágulást és az emlékezetvesztést. Miután bebizonyosodott, hogy valóban megfertőződött, lelőttük. Miközben elmondtam ezt a beszámolót, végre elmúlt a zsibbadtság, és a helyét düh és gyász vette át. - A teherautó utasfülkéjében és a jármű mellett, a földön friss vér van, továbbá két holttestet kell biztonságosan eltávolítani - fejeztem be a jelentést. - Az egység addig nem közelíti meg magukat, amíg fel nem töltik az adatbázisunkba az előzetes vérvizsgálat eredményeit, és közvetlen segítségnyújtásról sem lehet szó addig, amíg az általuk biztosított hatósági egységekkel újra nem tesztelik magukat - jelentette ki a fickó, s a hirtelen támadt iménti melegség egyszerre elpárolgott a hangjából. Két halott meg sok vér az úton, nem messze Memphistől - ebből jókora fertőzéshullám keletkezhet, mely messze túlnő a mi kis csapatunkon! Mindketten tudtuk, de nem mondhatta ki egyikünk sem. - Megértettem. A PDA-m ekkor pittyent egyet, jelezve egy bejövő hívást. 275
- Uram, meg szabad tudnom a nevét? - Joseph Wynne, Ms. Mason. Csak maradjon ott, ahol van, mindjárt érkezik a csapatunk! - Köszönöm, Joe - mondtam. - Isten önnel - búcsúzott ő is, majd egy kattanással vége szakadt a beszélgetésnek. Átvettem a PDA-t a kezembe, és megnyomtam a „hívás fogadása” gombot. - Georgia! - érkezett közben futva Shaun, a kért tesztelőegységeket a mellkasához szorítva. Amikor felemeltem a szabad kezem, az egyiket odadobta nekem. Ez nemcsak egyszerű játék volt, hanem a száz meg száz kisebb próba egyike, melyeket az orvos-tudománytól függetlenül el lehet végezni. Ha ő képes jól célozni, én meg el tudom kapni az egységet, megnő a valószerűsége, hogy nem vagyunk fertőzöttek. Amikor elkaptam a tárgyat, láttam, hogy az öcsém arcára kiül a megkönnyebbülés, bár nem lassított. A fülemben Ryman szenátor hangja harsant: - Georgia, megmagyarázná, mi ez a híresztelés a balesetről? Mindenki jól van? - Szenátor úr... - kezdtem, miközben biccentettem Shaunnak, aki az egyik egységet letette Rick mellé, mi meg, ahogy szoktuk, megnyugtató összhangban pattintottuk le a sajátunk fedelét. A megszokás a legmegnyugtatóbb dolog a világon. - Attól tartok, nemleges választ kell adnom, de a járványügyi hatóság veszélyeshulladék-eltakarító csapata már úton van felénk. Ha végeznek, szükségünk lesz egy új teherautóra, valamint rakodómunkásokra - közöltem, majd bizonytalanabb hangon hozzátettem: - És egy új sofőrre. Ricknek nincs A kategóriás jogosítványa, én pedig nem szívesen hagynám hátra a motoromat. Ryman hosszas hallgatással nyugtázta a válaszomat, miközben a vállamat felemelve tartottam meg a PDA-t a fülemnél, és most, hogy mindkét kezem szabad volt, tátogva, némán számoltam Shaunnak. Kettőre mindketten a tesztelőegységbe nyomtuk a mutatóujjunkat. A szúrás fájt, és majdnem elejtettem a PDA-t. A fények már a piros és a zöld között váltakoztak, amikor a szenátor újra megszólalt. - Georgia, ez azt jelenti, hogy Chuck?... - Sajnálom, uram - sóhajtottam, miközben lehunytam a szemem, hogy megkíméljem az utálatos vibrálástól. - Georgia? - szólított meg Ryman az újabb szünetet követően. 276
- Kérem? - Buffy nem vele utazik? - A teherautó felborult - siettem a válasszal -, és egyik utasát sem tudtuk már megmenteni. - Ó, Jézusom, Georgia, szörnyen sajnálom! - Én is, uram, én is. Akkor megoldható, hogy a helyszínre küldjön egy másik teherautót, és értesítse a konvoj többi tagját, hogy feltartóztattak minket? Itt vagyunk Memphistől nem messze. A csapat GPS-e alapján meg kell találnia minket! - Tíz percen belül útnak indítok valakit! - ígérte a szenátor, majd egy harmadik, az eddigieknél is hosszabb hallgatás után, talán még annál is megtörtebben, mint amikor Rebecca haláláról értesítettük, így szólt: - Georgia... a többiek... ugye... - Még folynak a vizsgálatok. Ha változás van, felhívjuk önt! - Köszönöm. Akkor azt hiszem, jobb, ha nem tartom fel tovább. - Valóban. - Isten óvja magát, Georgia Mason - mondta halkan, s mielőtt elköszönhettem volna, letette. Leengedtem a PDA-t, kinyitottam a szemem, és a fények helyett Shaun arcába néztem. - Küldi a segítséget - nyugtattam meg. - Az jó - felelte. - Mert tiszták vagyunk. Futó pillantást vetettem a tesztelőkre, és azok valóban egyenletes zöld színnel világítottak. Nagyot sóhajtottam, és biccentettem. - Még jobb. Aztán Rickhez fordultam. - Rick, vérvizsgálat! - Mi? - kapta fel a fejét, és tágra nyílt szemmel, üres tekintettel meredt rám. - Vérvizsgálat! - ismételtem. - Ott van melletted a tesztelő-egység! A veszélyeshulladék-eltakarító brigád addig meg sem közelít minket, amíg nem igazoljuk, hogy nem fertőződtünk meg. Azzal kiszabadítottam az ujjam, éreztem, ahogy a fertőtlenítő csípi a tű által hagyott friss szúrt sebet, futólag megráztam a kezem, majd megnyomtam az egység alján levő jelzőgombot. Ezzel aktiváltam a beépített, vezeték nélküli transzmittert, mely továbbítja az adatokat a járványügyi hatóság számára. A manuális feltöltés csak negatív eredmény esetén szükséges, a hatóság érdeklődési körén általában kívül esik, ha valaki nem fog zombivá változni. Buffy eredményei abban a pillanatban, ahogy felgyűlt a piros fény, külön intézkedés 277
nélkül felkerültek az adatbázisba - ha egy ember megfertőződik, a járványügyi hatóság azonnal tud róla. A vértesztelőegység adattovábbító funkcióját akadályozni súlyos bűncselekmény. Shaun is úgy tett, mint én. Kinyújtotta a kezét a tesztelőegységért, és a használt eszközöket két külön műanyag zacskóba helyezte. Az enyémet aztán odaadta, majd, megint csak egyszerre, lezártuk a csomagokat, és a kijelölt helyen meghagytuk az ujjlenyomatunkat. Ha valaki netán megpróbálja megpiszkálni, a pecsét vörösre színeződik, az egységek pedig nemhogy használhatatlanná, de bűnjellé válnak. - Én... én... - nyelt egy nagyot Rick - nem hiszem, hogy képes vagyok erre... Hiszen Buffy... - Buffy meghalt, és Chuck is! Muszáj tudnunk, hogy tiszta vagy-e! - győzködtem, majd az öcsém kezébe nyomtam a zacskót, lehajoltam Rick mellé, felvettem a földről a neki szánt tesztelőt, és lepattintottam a fedelét. - Gyerünk! - ösztökéltem. - Tudod, mi a teendő! Csak egy apró tűszúrás! - És ha piros lesz? - Akkor itt ülünk melletted, amíg meg nem jön a járványügyi hatóság! Nekik jobb műszereik vannak, és nemsokára itt lesznek mondtam, a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal. Legszívesebben kiabáltam volna, de nem mertem, mert Ricken látszott, hogy a kiborulás határán van, és féltem, hogy ha felemelem a hangom, elveszíti az önuralmát. - Hacsak nem kezdesz el átalakulni, nem teszünk semmit! - ígértem. - Ha a fény piros lesz, azonnal tegyétek meg a szükséges lépéseket - ellenkezett, hirtelen nagyon rideg és határozott hangon. - Azt akarom, hogy lőjétek szét az agyamat, mielőtt felfogom, hogy mi történik! - De Rick... - Georgia, nem az borított ki, hogy lelőtted! - magyarázta, miközben hozzáfogott a vérvizsgálathoz. - Hanem az, hogy eddig fajult az állapota, mielőtt megtetted! Azzal felszegte a fejét, és előbb Shaun szemébe nézett, majd az enyémbe. - A fiam azt megelőzően alakult át, hogy meghalt volna. Kérlek, tegyétek meg nekem a szívességet, hadd haljak meg akkor, amikor még emlékszem a nevére! - Rendben - bólintottam, majd felálltam, és visszaléptem Shaun mellé. 278
Az öcsém vigasztalón a hátamra tette a kezét, a másikkal pedig a pisztolya felé nyúlt. Tudta, hogy ha ma egy újabb tagot veszítünk, már nem én adom le a lövést. Vannak helyzetek, amikor a bűnben jobb megosztozni. - Rickykém, nem is tudtam, hogy volt gyereked! - jegyezte meg Shaun kedélyes, csevegő hangon. - Mit titkolsz még előlünk? - Női fehérneműt hordok - közölte Rick kifejezéstelen arccal, majd finoman elmosolyodott. - Alkalomadtán majd megmutatom a képét. Miatta hagytam el a nyomtatott médiát. Túl sokan emlékeztek rá és az édesanyjára. Más szemmel néztek rám, miután elveszítettem őket. Továbbra is szerettem a híreket, de tudósítani akartam róluk, és nem szerepelni bennük. És megtaláltam a módját. - Hogy hívták a fiadat, Rick? - kérdeztem, miközben a fények váltakozva vibráltak a piros és a zöld között. - Ethan - felelte Rick őszinte és egyben fájdalmas mosollyal. - Ethan Patrick Cousins, az apám és az édesanyja nagyapja után. A feleségemet Lisának hívták, Lisa Cousinsnak. Gyönyörű nő volt hunyta le a szemét. - A fiunk az ő mosolyát örökölte. A vibrálás abbamaradt. - Megjegyezzük a nevüket, hogy szükség esetén emlékeztethessünk rájuk - biztosítottam. - De az nem most lesz! Tiszta vagy! - Tiszta? - hüledezett. Kinyitotta a szemét, és úgy bámult a tesztelőegységre, mintha soha életében nem látott volna ilyen tárgyat. Aztán lassan kihúzta belőle az ujját, és megnyomta az adatküldő gombot. - Tiszta. - Örülj neki, mert én biztos nem viseltem volna gondját a rühes macskádnak! - közölte az öcsém. - Bizony - erősítettem meg, miközben a kezemet nyújtottam Ricknek, és felsegítettem a földről. - Shaun az első autósbüfénél kihajította volna az ablakon! - Ugyan már, George, hova gondolsz! - korholt Shaun. - Inkább egy háznál, ahol a kapura ki van írva, hogy „Vigyázz, a kutya harap!”. Csak nem hagytam volna, hogy szegény kis Lois barátok nélkül maradjon! Rick és én megrökönyödve néztünk egymásra, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Közben sírtam is. Talpra segítettem Ricket, majd átkaroltam a vállát, és rátámaszkodtam. Shaun odalépett hozzánk, és mindkettőnket átkarolt, miközben ő is nevetett, és a 279
hajamba rejtette az arcát, hogy elrejtse a könnyeit. Én tudtam, hogy sír, Rick nem vette észre, de nem is hívtam fel rá a figyelmét. Van, ami jobb, ha titok marad. Egészen addig így maradtunk, amíg a kerékcsikorgás nem jelezte a takarítóegység közeledését. Sietve szétváltunk, és próbáltunk minél higgadtabbnak tűnni. Rick a kézfejével törölgette az arcát, Shaun a pulóvere ujjával szárítgatta a könnyeit, én pedig megigazítottam a hajam, és feljebb toltam a napszemüvegemet az orrnyergemre. A testvéremre néztem, bólintottam, miközben (az egyik kezemben a lezárt tesztelőegységgel, a másikkal meg az engedélyem után matatva) megindultam a jármű felé. A konvoj úgy tíz méterre állt meg első járművünktől, a szegény, elhagyatott motoromtól. A memphisi járványügyi hatóság nem becsülte alá a vészhelyzetet, egy teljes munkacsoportot küldtek: két csapatszállító páncélozott dzsipet, egy fehér mentőautót, mely kétszer olyan nagy volt, mint a mi furgonunk, továbbá, ami igazán vészjóslónak hatott, két óriási páncélozott teherautót, melyet a média kontárjai „tűzoltókocsi” névvel illetnek. Ezek valójában óriási vörös veszélyeshulladék-jelekkel ellátott narancssárga járművek voltak, de a tömlőik nem vizet locsoltak, hanem a napalm egy különösen alattomos, nagy oktánszámú, rovarirtó-koncentrátummal kevert változatát. Ha ez a „tűzoltókocsi” egyszer lelocsol valamit, az steril lesz, nem vitás. Tény, hogy a fold évtizedekig nem terem, és bármilyen élőlény, ami pechére a hatósugárban tartózkodik, elbúcsúzhat az élettől - de a terület tiszta lesz. Az egyik csapatszállítóról egy férfi mikrofont emelt a szájához, s a dzsip elejére szerelt hangszóróból ezt harsogta: - Tegyék le a tesztelőegységeket, és lépjenek hátra! A tiszta eszközöket a helyükre fogjuk tenni. Ne próbálják a személyzetet megközelíteni! Aki nem engedelmeskedik az utasításainknak, azonnal lelőjük! A fényszórók még a napszemüvegemen keresztül is vakítottak. Az engedélyemből ernyőt emeltem a szemem fölé, és hunyorogva igyekeztem jobban megszemlélni a dzsipet. - Joe, maga az? - Egy null magának, kedves - hangzott a kevésbé hivatalos válasz. - Csak rajta, tegye a földre az egységeket, legyen szíves! - Leteszem az engedélyemet is, fontos egészségügyi adatok találhatók rajta. 280
Igyekeztem erre nagy hangsúlyt fektetni, mert tudtam, hogy ha ezek levetetik velem a napszemüvegemet, talán véglegesen megvakulok. Erre egy nő vette át a szót, aki jóval szigorúbb volt Joe-nál. - Tisztában vagyunk a betegségével, Miss Mason. Kérem, kövessék az utasításainkat! - Jézusom, miért ne követnénk? - háborgott Shaun, és már le is dobta a tesztelőegységet tartalmazó csomagot, és rá az engedélyét. Én valamivel óvatosabban helyeztem mellé a kívánt tárgyakat, és Rick is ugyanígy tett, majd mindhárman hátraléptünk. Már tíz méternél tartottunk, amikor Joe újra beleszólt a mikrofonba: - Elég lesz, kedveseim. Most álljanak meg, és maradjanak ott, ahol vannak! A mentőkocsi ajtaja kinyílt, és három, vegyvédelmi felszerelést viselő technikus lépett ki belőle. Hallottam az utastérből a veszélyes kinti levegőt kirekesztő pozitív nyomású berendezés hangját. A trió könnyedén mozgott az ormótlan ruházatban (valószínűleg már több ezer órát töltöttek el benne). Összeszedték a cuccainkat, majd a helyükre letették a három új tesztelőegységet. Visszavonultak, és Joe ismét megszólított minket. - Kérem, menjenek oda, és nyissák ki a tesztelőegységeket. - Ez tökre olyan, mint a „hajó a kedved, üsd a tenyered" motyogta Shaun, miközben engedelmesen elindultunk előre. - Amikor én gyerek voltam, az a rész nem volt benne, hogy „különben lelocsolnak napalmmal” - jegyezte meg Rick. - Az a lúzer verzió - vágta rá Shaun. A járványügyi hatóság technikusai Apple XH-229-eseket hagytak ott nekünk, amelyek élvonalbeli eszközök voltak, majdnem a legmodernebbek. - Vow! - füttyentett halkan Shaun. - Ilyen fenyegetőek lennénk? - Úgy néz ki - állapítottam meg. Fogtam az egyiket, és a hüvelykujjammal kibontottam, majd levettem a tetejét. Ebbe a típusba az egész kezemet bele kellett tenni, egészen a csuklóig; és legalább tizenöt szúrást ejtett rajtam. Előre grimaszolva feltűrtem a pulóverem ujját, és becsúsztattam a kezem. A fertőtlenítő, amivel a készülék lefújta a sebes tenyeremet, először (csalóka módon) kellemesnek, hűsnek hatott. Csakhogy a következő másodpercben a tűk a már így is meggyötört húsomba 281
vájtak, és az eszköz buzgón kutakodott a véremben aktivizálódott vírusrészecskék után. A fények körözni kezdtek, pirosról sárgára, majd zöldre váltottak - ahogyan az a modernebb típusoknál lenni szokott. Annyira lekötöttek ezek a fények, meg mindaz, amit a jövőm szempontjából jelenthetnek, hogy a pozitív nyomású egységek hangjától nem hallottam meg a közeledő lépteket, és az injekciós tűt is csak akkor éreztem meg a nyakamban, amikor már késő volt. Hideg hullám csapott át rajtam, és összeestem. Az utolsó, amire emlékszem, a tesztelő megállapodó zöld fénye. Aztán minden elsötétült.
# Amióta a hagyományos hírközlésről az online médiára váltottam, sokan megkérdezték: miért? Miért adtam fel sikeres újságírói karrieremet, és nyergeltem át egy olyan szakmára, amelyben a tapasztalatlanságom nemcsak hogy nevetség tárgyává válhat, de az életembe is kerülhet? Épeszű embert - márpedig a legtöbben annak tartanak - ugyan mi visz rá erre? Eddig közhelyes válaszokkal tértem ki a további faggatózás elől: kihívásra vágytam, fel akartam mérni a képességeim határait, vagy éppen azt állítottam, hogy a megalkuvásoktól mentes tudósítás lehetősége motivált. Ez utóbbi igaz: valóban hiszek abban, hogy fontos az igazat elmondani, és erre törekszem a mai napig. Fiatalon házasodtam; a feleségemet Lisának hívták. Okos nő volt, gyönyörű, és őrülten szerelmesek voltunk egymásba. Még főiskolások voltunk, amikor megtartottuk az esküvőt: én újságírónak készültem, ő pedig tanárnak. Némileg megzavarta a terveinket, hogy a diplomaosztó után három nappal pozitív lett a terhességi tesztje, de örömmel fogadtuk az új kihívást. Innentől azonban szertefoszlott a boldogság. A fiunk, Ethan Patrick Cousins 2028. április 5-én született, 1990 grammal. Az életjelek és a testnedvek rutinszerű vizsgálata emelkedett Kellis-Amberlee-szintet mutatott ki a szervezetében. Az édesanyja fertőzte meg, akaratán kívül, ugyanis az orvosok később kimentették, hogy a vírus észrevétlenül megtelepedett a petefészkében, és ott aktivizálódott úgy, hogy őt magát nem gyűrte le, és tünetek sem jelentkeztek. A gyermekünk már nem bizonyult ilyen szerencsésnek. Én annyiban igen, hogy mindennek ellenére - fokozott óvatosság és szigorú elzárás mellett - kilenc évet tölthettem a fiammal. Imádta a baseballt. Az utolsó karácsonyán írt levelében azt kérte a Mikulástól, hogy gyógyuljon meg, „és akkor Anya és Apa nem lennének többé szomorúak”. A kilencedik születésnapja után két hónappal és hat nappal következett be a spontán átalakulás, a boncolási 282
jegyzőkönyvben 28 kg-os testtömeg szerepel. Lisa öngyilkos lett, én pedig szakmát váltottam. És továbbra is az igazságról tudósítok. (B EJEGYZÉS R ICHARD C OUSINS „M ÁS NÉZŐPONT ” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 21.)
283
Tizenkilenc
F
ehér ágyban tértem magamhoz, fehér pamutpizsamában, az orromban a klór émelyítő fehér szagával. Zilálva felültem, és ösztönösen összeszorítottam a szememet, hogy kirekesszem a fejem fölötti lámpa agresszív fényét - és aztán rájöttem, hogy a szememet már akkor is gond nélkül kinyitottam, amikor még feküdtem. Ismét a neonba néztem, és egyáltalán nem fájt. A fájdalommal szembeni érzéketlenség is egy a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásának számtalan ismert figyelmeztető jele közül. Miért támadott meg minket a járványügyi hatóság? - tettem fel magamban a kérdést rémülten. Talán valami elcseszett kutatóegységbe hoztak? Számos pletyka kapott már szárnyra ezekről, és mint tudjuk, nem zörög a haraszt... Aggodalmasan a szemem felé nyúltam, és vékony műanyag réteget éreztem rajta, mely nem nyomta sem az orromat, sem a halántékomat. Azonnal felismertem: ezt a fajta polarizált UV-szűrőt már vagy tizenöt éve alkalmazzák a kórházakban. Egy vagyonba kerül, s még ha az embernek van is biztosítása, akkor is úgy ötszáz dollárra rúg az ára. Mindennek a tetejébe még törékeny is; de sokkal jobban szűri a fényt, mint bármelyik eddig alkalmazott eszköz. Megnyugodtam: szóval nem alakulok át, csak a járványügyi hatóság foglya vagyok. Jól jellemzi a helyzetet, hogy már ennek a ténynek is képes voltam örülni. Körülnéztem a helyiségben. Egyedül voltam. Minden fehér volt, az ágytól a lepedőn és a paplanon át a párnahuzatig, és fehér volt az éjjeliszekrény is, melynek kipárnázták az éleit, nehogy valakinek eszébe jusson fegyverként mások vagy önmaga ellen fordítani. Az ajtó melletti fal nagy részét egy hatalmas, színezett „tükör” foglalta el. Hunyorogva megszemléltem, és akkor kirajzolódtak rajta keresztül a folyosó körvonalai. Senki nem figyelt; ez is azt bizonyította, hogy nem vagyok zombi. Amennyiben az lennék, őrök állnának az ajtó előtt 284
- ha már valami rejtélyes okból életben hagytak, és nem lőttek agyon a helyszínen. Egészséges szemmel az áltükör valódinak tűnt volna. Ennek a szerepe nem más, mint hogy megadja a bent tartózkodónak a zavartalan egyedüllét illúzióját, miközben az orvosok az ő tudta nélkül leshetik a túloldalról. A pityegő monitorok és hatalmas gépek ideje lejárt; a betegeket most már sokkal kifinomultabb, vezeték nélküli eszközök segítségével tartják megfigyelés alatt. Ez a korszerű változtatás egyaránt szolgálja az egészségügyi dolgozók és a páciens kényelmét. Elvégre a potenciális zombik közelsége önmagában jó indok arra, hogy egy orvos elhagyja a pályát, és biztonságosabb foglalkozást keressen magának, mondjuk az újságírást. Persze abban a pillanatban az utóbbi sem tűnt különösebben veszélytelen szakmának. Lehunytam a szemem. Buffyt láttam, a fertőzéstől elsötétült tekintetével, ahogy a vírus elhatalmasodik rajta, és a személyisége, a lénye megszűnik, szertefoszlik. Úgy éreztem, most már mindig látni fogom; egész hátralevő életemben ott lesz, és vár rám. A Kellis-Amberlee most már a mindennapok része. Az ember megszületik, éli az életét, meghal, feltámad, és vontatott léptekkel üldözi, a húsukra éhezve, a valamikori barátait és szeretteit. Ez a sors vár mindenkire. Tekintve a szüléimét (és a vér szerinti fiukkal történteket), azt lehetne hinni, hogy mindez nagy hatást gyakorolt rám és az öcsémre, de az igazság az, hogy mindez számunkra felfoghatatlanul régen zajlott le. A vírus nekünk tulajdonképpen megmaradt mindig jelen levő, de már megszokott háttérzajként. Ha nem létezik, Shaun meg én minden bizonnyal más időtöltést találunk magunknak; valamit, ami távol áll attól, hogy élőholtakat böködünk hokiütőkkel. Chuck és Buffy előtt a vírus tőlem személy szerint nem vett el senkit. Szedett olyan áldozatokat, akiket kedveltem, például az Oklahomában elhunyt biztonsági őröket, vagy Rebecca Rymant, akit ha személyesen nem is, de képről ismertem; viszont a hozzám közel állókat békén hagyta. Mostanáig. Kinyitottam a szemem. Tudtam, a merengés nem hozza vissza Buffyt és Chuckot, és a jelenlegi helyzeten sem változtat: a memphisi járványügyi hatóság ismeretlen okból elkábított, és az egyik részlegébe szállított. Elvették a ruháimat, a fegyvereimet, az összes hang- és képrögzítő készülékemet... A fülemhez kaptam; igen, a külvilágtól is elvágtak. Még a napszemüvegemet is elkobozták, és 285
ahelyett kaptam ezt az UV-szűrőt, amelynek a hatásosságát nem vitattam, mégis csupasznak éreztem magam. Az anyám egyszer azt mondta, hogy a düh és a szúrós tekintet öltöztet. Próbáltam ezt észben tartani, miközben odaléptem az ajtóhoz, és tettem egy próbát a gömbfogantyúval. Az ajtó nem volt bezárva, de tudtam, ez nem feltétlenül olyan biztató. A folyosó éppolyan fehér volt, mint a szoba, ahol felébredtem: fehér falak, fehér padló, erős, fehér fény, és mindkét oldalon úgy háromméterenként az óriási áltükrök. Szóval ez egy elkülönítő részleg. Ez a felismerés még kevésbé nyugtatott meg, mint a bezáratlan ajtó. Az UV-szűrőt, pusztán a megszokott és egyben megnyugtató gesztus kedvéért, feltoltam az orrnyergemre, és elindultam a folyosón. Ricket baloldalt a harmadik szobában találtam; a takarón feküdt, ugyanolyan fehér pamutpizsamában, mint amit rám adtak. Legalább a járványügyi hatóság nem esik a nemi alapú diszkrimináció hibájába. Bekopogtam az ablakon, hogy meg ne ijedjen, és beléptem. - Van ebben a hotelben szobaszerviz? Ölni tudnék egy doboz hideg kóláért. De lehet rendelni újraélesztést is, akinek arra fáj a foga! - Georgia! - ült fel Rick, arcán örömmel és megkönnyebbüléssel. Hála Istennek! Amikor felébredtem, és láttam, hogy nem vagytok itt, azt hittem, hogy... - Mit, hogy magadra maradtál? Sajnálom, de az előléptetés nem megy ilyen könnyen - közöltem, és az ajtófélfának támaszkodva méregettem őt. Szemmel láthatólag nem szenvedett sérülést, aminek örültem. Ha netán menekülnünk kell innen, nem marad le. - Ha dühös vagyok, semmi sem pusztíthat el! - tettem az eddigiekhez. - Hűha! Akkor te sosem halsz meg - tette hozzá, miután kérdőn néztem rá. Hirtelen elakadt a szava, és esetlenül a szememre mutatott. - Georgia, ugye nem?... - Minden rendben - nyugtattam meg. - Műanyag UV-szűrő, ez a legújabb eszköz! Tulajdonképpen jobb, mint a napszemüvegem, még ha egy kicsit szokatlan is. - Ó! - bólintott Rick. - Jé, barna szemed van! - Hát, igen. - Nem tudtam! - vont vállat. 286
- Mindig tanul az ember - feleltem könnyedén, és a tőlem telhető leghiggadtabb hangon megkérdeztem: - Szóval végig csak itt voltál, és vártál? Shaunt láttad? - Nem; mint az imént említettem, egyedül tértem magamhoz. Mióta a hatóság átvágott minket, nem láttam senkit. Esetleg van ötleted, hogy mi a franc történik? - Nyugodtan mondjuk úgy, hogy leszedáltak minket, de per pillanat a legjobban az érdekel, hogy hol az öcsém! - Szóval azt mondod - nézett rám töprengve -, hogy jobban érdekel a testvéred az igazság kiderítésénél? - Nem sok minden érdekel jobban az igazságnál, de Shaun igen! - Itt nincs, az biztos... - Éppen ezért most megyünk, és megkeressük! Indulás! Rick javára legyen mondva, hogy ellenkezés nélkül felpattant. - Nem zárták be az ajtót - állapította meg ő is. - Ez azt jelenti, hogy nem gondolnak minket fertőzöttnek. - Vagy azt jelenti - kontráztam epésen -, hogy egy fertőzéshullám kellős közepén vagyunk, és az egész szárnyat hermetikusan lezárták. - Mondták már, hogy a végtelen derűlátásoddal bearanyozod a körülötted élők napjait? - Nemegyszer - mosolyodtam el. - Egyre jobban megértem az öcsédet - jegyezte meg. - Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam! - mordultam rá. A folyosó üres volt, és ugyanazon egyhangúsággal nyúlt el mindkét irányba. - Tudsz valamit az elkülönítő részlegek elrendezéséről? ráncoltam a homlokom. - Igen - vágta rá meglepően határozottan, mire én néma kérdés gyanánt felhúztam a szemöldökömet. - Annak idején Lisával sok időt töltöttünk ilyen helyeken hangzott a magyarázat. - Értem - biccentettem, megtörve a beálló feszült csendet. - Most merre? - Az elkülönítő részlegeknek mind egyforma az elrendezésük. Balra. Ennek az okát világosan értettem. A zombik nem gondolkodnak, így ha van rá esély, hogy a személyzet tagjai tiszták, nem árt, ha ismerik a helyes menekülési irányt. Ennek a megoldásnak ráadásul egyben szűrő funkciója is van: azok, akiken már megjelentek a 287
tünetek, és ennek ellenére megpróbálnak kijutni, a pozitív eredmény által bent ragadnak a zsilipkamrában, és golyót kapnak a fejükbe. Rick megindult. Szaporázva a lépteimet, követtem, mire ő felém sandított. - Biztos vagyok benne, hogy Shaun jól van - győzködött. - Ühüm... - Ha megfertőződött volna, arról már tudnánk! Minimum éreznénk a frissen szétlocsolt fertőtlenítő szagát - érvelt tovább. - Ühüm... - És ezennel megragadom az alkalmat, hogy elmondjam: sokkal szebb a szemed, amikor nem viseled azt a rémes kontakt-lencsét! A kék nem áll valami jól neked. Erre csak egy oldalpillantást vetettem rá. - Most nem hümmögtél - állapította meg. - Bocs. Csak egy kissé felzaklat, ha nem tudom, hol van Shaun. - Georgia, ha nálad ez a „kissé zaklatott” állapot, akkor inkább nem akarom megtudni, milyen vagy ingerülten. - Te viszont lenyűgöző módon megőrizted a nyugalmadat vélekedtem. - Nem - ingatta a fejét kimérten. - Sokkhatás alatt állok. Tudod, ha nyugodt lennék, akkor nem járkálnék fel-alá, és nem ütköznék meg sokadjára is azon, hogy Buffy meghalt. - Ó... - Ethan révén megismertem a járványügyi hatóság elkülönítő részlegeit - mosolyodott el keserűen. - Lisa révén meg a sokkhatást. Fogalmam sem volt, mit lehetne erre mondani. Mentünk tovább a kihalt, fehér folyosón, és a fehér tükörképeink megannyi szellemként lobbantak fel a festett üvegeken. Nagyon sokára végre változott a kép: egy páncélozott ajtót pillantottunk meg, mellette távbeszélővel és tesztelőegységgel. - Milyen barátságos fogadtatás - állapítottam meg. - A távbeszélő segítségével az ügyeletes őrrel tudsz beszélni, a tesztelőegység pedig automatikusan továbbítja számára az eredményt - tájékoztatott Rick. - Barátságos és hatékony - egészítettem ki, majd megálltam az ajtó előtt, és megnyomtam a távbeszélő gombját. - Halló? - vette fel Shaun abban a másodpercben, olyan elsöprő örömmel, amiről csak én tudhattam, hogy gyász és félelem van mögötte. - George! Szóval úgy döntöttél, hogy visszatérsz az élők világába! 288
Mélyet sóhajtottam; mázsás kő gördült le a szívemről. - Örülök, hogy te is itt maradtál - feleltem. - De legközelebb, ha elmégy, írd ki egy nyamvadt cetlire, hogy hol leszel, jó? - Attól tartok, ez az én hibám, Ms. Mason - vette át a szót egy mélyebb hang, déli akcentussal. - Nem akartunk semmi olyat a szobában hagyni, ami potenciálisan fegyverként alkalmazható, és a papír meg a toll is ebbe a kategóriába tartozik. Remélem, megérti! - Joe? - gyanakodtam. - Pontosan, és nagyon örülök, hogy mindkettőjüket élve találom! Hogyhogy „mindkettőnket"? - csodálkoztam. Hiszen Rick egész végig meg sem szólalt! Megfordultam, a mennyezetet tanulmányoztam, és akkor megláttam egy aprócska, krémszínű foltot, mely alig észrevehetően, de elütött a fehér csempétől. Egyenesen belenéztem, és az ujjamat továbbra is a távbeszélő gombján tartva, így kommentáltam a felismerést: - Bizonyára népszerű volt a lányok körében az iskolában, Joe. Mind odavagyunk a kukkolókért. - Ugyan már, George, ne piszkáld ezt a szegény embert! Így legalább láthatlak ebben a bájos pizsiben! Úgy nézel ki, mint egy aranyos hóember - vihorászott az öcsém. - Hóember, aki egy percen belül szétrúgja a segged - feleltem mérgesen. - Megmondaná végre valaki, hogy mi az isten folyik itt, mielőtt tényleg felhúzom magam? - Az ajtó vérvizsgálat nélkül nem nyílik, George - közölte Shaun. - Hát persze - morogtam, majd megfordultam, lecsaptam a kezem a műszerre, és szinte meg sem rezzent az arcom, amikor a tűk átszúrták a bőrömet. Ötből ha egyet meg szoktam érezni. A járványügyi hatóságnál alkalmazott vastagabb tűk inkább pszichológiai szerepet töltenek be: az emberek ugyanis nem hiszik el igazán, hogy megtörtént a tesztelés, ha nem érzik a szúrást. Gyakoribbak az akupunktúrás tűhöz hasonló eszközök, melyek még nyomot sem hagynak. A fejünk fölött felgyűlt egy fény, pirosról zöldre váltott, és az ajtó egy kattanással kinyílt. Elvettem a kezem a tesztelőfelületről. - Feltételezem, ha Rick egyből bejön utánam, megszólal a riasztó. - Lépjen be egyedül a zsilipkamrába, várja meg az ajtó csukódását, és a társa majd ön után jön be - hangzott az utasítás. - Rendben. Biccentettem Rick felé, amit ő viszonzott, aztán kinyitottam az ajtót, és beléptem. 289
A jellegtelen folyosóhoz képest a zsilipkamra ijesztően sterilnek tűnt. A falai olyan fehérek voltak, hogy ha csak ránéztem, az UVszűrő dacára is belefájdult a szemem. Hunyorogva igyekeztem inkább a padló közepére összpontosítani. A távbeszélő megreccsent, és ismét Joe hangja harsant fel belőle. - Most ne mozduljon, Ms. Mason! - Szemet lehunyni, lélegzetet visszatartani? - Pontosan! - felelte Joe vidáman. - Micsoda öröm olyannal dolgozni, aki már előre tudja, mi a teendő! - Hát én egyelőre nem nagyon örülök - vágtam vissza. - Esetleg majd ha újra rajtam lesz a nadrágom! Persze felfogtam, hogy se az időhúzástól, se a zsörtölődéstől nem kapom vissza hamarabb a ruháimat meg az öcsémet, így hát lehunytam a szemem, levettem az UV-szűrőt, aztán mély levegőt vettem, és bent tartottam. Klór és különféle fertőtlenítőszerek szaga töltötte be a helyiséget, ahogy a mennyezeti résekből hűs permet zúdult rám, és tetőtől talpig elborított. Nehezemre esett visszafojtani a lélegzetem; lassan visszaszámoltam, húsztól kezdve. Tizenhétnél tartottam, amikor bekapcsolt a szellőző, és elpárologtatta a permetet, amely lehulló cseppek formájában távozott a padlóréseken keresztül. Tudtam, odalent túlhevített levegő várja, hogy a vegyi zuhanyt valamiképpen túlélő virusrészecskék is elpusztuljanak, aztán a hátramaradó anyagot égetéssel megsemmisítik. A járványügyi hatóság elfoglalt ugyan, de a fertőtlenítést sosem nagyolja el. - Most már kinyithatja a szemét, Ms. Mason. Visszatettem az UV-szűrőt a helyére, kinyitottam a szemem, és megindultam a zsilipkamra szemközti ajtaja felé. A fény zölden világított fölötte. Megfogtam a kilincset, és az ajtót gond nélkül ki tudtam nyitni. Továbbhaladtam. Az őrállomás egyike azon többfunkciós létesítményeknek, amelyek az elmúlt húsz évben igen gyakorivá váltak az egészség-ügyi intézményekben: részben nővérszoba és betegfelvételi pont, részben pedig őrállomás, több ponton riasztóval, s a vízhűtő mellett hatalmas fegyverarzenállal. Egy igazán jó egészségügyi őrállomás képes a biztonság szigetét nyújtani a nem fertőzötteknek még akkor is, ha minden oldalról ostromolják a zombik. Amennyiben a zsilipkamra megfelelően működik, és van elég lőszer, akár napokig is ki lehet húzni odabent. Egyszer Atlantában pontosan ez történt: egy négy nővérből, három orvosból és öt biztonsági őrből álló csapat életben 290
tartott saját magán kívül tizennyolc beteget, méghozzá majdnem egy teljes héten keresztül, ugyanis a járványügyi hatóság csak addigra vergődött át hozzájuk az egész környéken és a kórház területén tomboló fertőzéshullámban. Végül azonban épségben kijutottak, és a történetüket meg is filmesítették. Shaun, a piszok, a saját ruháját viselhette, és a pulton ült, a kezében egy csésze kávéval. Mellette egy fehér köpenyes férfi állt, akit nem ismertem, valamint Ryman szenátor, aki zaklatottabbnak tűnt, mint a másik kettő együttvéve. Az állomásról ki-be járkáltak a nővérek és a járványügyi hatóság emberei, és beszélgettek egymással, de csak annyi vizet zavartak, mint a statiszták a filmekben. Elsőként a szenátor vett észre. Kihúzta magát, az arcára hatalmas megkönnyebbülés ült ki, majd megindult felém, s mielőtt megneszelhettem volna, hogy mire készül, szorosan átölelt. Felnyögtem, amikor kipréselte a levegőt a tüdőmből, de oda se neki, ő csak még jobban szorongatott, és az sem zavarta, hogy a legkevésbé sem viszonzom a gesztust. Az ölelés az ő megnyugvását szolgálta, nem az enyémet. - Na de szenátor, ne fojtsa már meg! - sietett a segítségemre Shaun. - Nagyon úgy tűnik, hogy még szüksége van oxigénre! Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik mögöttem. - Miért akarja a szenátor összetörni Georgia csontjait? - kérdezte a belépő Rick meglepetten. - Poszttraumás sokkszindrómában szenved - magyarázta az öcsém. - Ettől megzavarodott, és most óriáskígyónak képzeli magát. - Nevessenek csak - húzta fel az orrát Ryman, és végre kiszabadultam a karjaiból. Fellélegezve hátráltam egy lépést, nehogy ismét úrrá legyen rajta az öröm, és megint letámadjon. - Halálra rémisztettek! - panaszolta. - Mi is jól megijedtünk, szenátor úr - ismertem el, miközben tovább folytattam a visszavonulást, egészen addig, amíg már az öcsém mellett nem álltam, aki védelmezőn átkarolta a vállam, és magához szorított. Ez az egyszerű gesztus már nagymértékben enyhítette a feszültségemet. Nekidőltem, és az idegent kezdte el méregetni. - Maga Joe, ugye? - Dr. Joseph Wynne, a memphisi járványügyi hatóság orvosa mutatkozott be a férfi, majd odalépett hozzám, és kezet nyújtott. A kézfogása erős volt, de nem csontropogtató. 291
- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre szemtől szemben beszélhetek magával! - áradozott. - Én meg el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy még tudok beszélni - feleltem gúnyos éllel, s miután ezzel letudtam a tőlem telhető udvariassági köröket, a lényegre tértem: - Felvilágosítana valaki, hogy miközben a főút mellett álltam, és teljesítettem állampolgári kötelességemet, miért kábítottak el, és hurcoltak a hatósági elkülönítőbe? És azt is értékelném, ha valaki hozzám vágná a ruháimat, mert ebben a pizsamában úgy érzem magam, mintha meztelen lennék, ami pedig nem illendő egy szenátor jelenlétében! - Hát, ez egy vicces történet - mondta Shaun, mire elengedtem Joe kezét, és az öcsém szemébe néztem. - Milyen értelemben? - faggattam. A testvérem erre szó nélkül odament a sarokba, felvett a földről egy kupacot, és a kezembe nyomta. A ruháim voltak azok, egy műanyag szatyorral együtt, melyben a fegyvereim és az ékszereim lapultak. Magamhoz vettem a becses holmikat. - Valaki két perccel előtted felhívta a járványügyi hatóságot azzal a bejelentéssel, hogy a balesetben mindannyian meghaltunk - folytatta Shaun, s noha tüzetesen méregettem, semmijeiét nem láttam, hogy ugratna. - Igaz ez? - fordultam Joe-hoz és Rymanhez. - Kedves, az a helyzet - feszengett kényelmetlenül az orvos hogy minden beérkező hívásra reagálnunk kell... - De hát látták az eredményeinket! - háborodtam fel. - Tudták, hogy élünk! - Előfordul, hogy a vizsgálati eredményeket meghamisítják - vont vállat Joe. - Mi csak a legjobbat tettük, amit ebben a helyzetben lehetett. Kelletlenül biccentettem. Ha a járványügyi hatóság betű szerint értelmezi a törvényt, minden joga meglett volna, hogy amikor megérkezik a völgybe, szó nélkül lelőjön minket, és a fertőtlenítés után elégesse a maradványainkat. Szokatlan lépés volt tőlük, hogy élve szállítottak el minket a további vizsgálatok céljából, mert ez igen nagy kockázatot hordozott magában - senki nem vetette volna a szemükre, ha biztosra mennek! - Mi vitte rá magukat arra, hogy életben hagyjanak minket? érdeklődtem.
292
- Nem sok olyan ember van - mosolyodott el Joe -, aki ilyen súlyos vészhelyzet miatt riaszt minket, és mégis megőrzi az önuralmát, Ms. Mason. Szerettem volna találkozni egyszer egy ilyen csodabogárral. - Erre jól megtanítottak a szüléink - biggyesztettem le az ajkam. Hol tudok átöltözni? - kérdeztem. - Kelly! - szólított meg Joe egy éppen arra járó fehér köpenyes nőt. Kellynek üde arca volt és nagy szeme, nem lehetett idősebb Buffynál, és a hajcsattal összefogott szőke hajával végképp elveszített barátunkra emlékeztetett. Gombóc nőtt a torkomban. - Georgia Mason, dr. Kelly Connolly - mutatott be minket Joe egymásnak. - Dr. Connolly, elkísérné, kérem, a hölgyet az öltözőbe? - Rick, te meg gyere velem! - siklott le Shaun a pultról. - Te majd átöltözöl a férfimosdóban, megmutatom! - Igazán lekötelezel - bólintott Rick, és összeszedte a pultról a ruháit. - Természetesen, dr. Wynne - felelte Kelly. - Ms. Mason, velem jönne, kérem? - Persze - indultam meg a nyomában. Végigmentünk egy rövid folyosón, ami végre nem fehérre, hanem sárgára volt festve, és Kelly kinyitott egy ajtót, mely egy zárható szekrényekkel teli helyiségbe nyílt. - Ez a nővérek öltözője - tessékelt be. - Köszönöm, egyedül is visszatalálok majd - mondtam. - Rendben - felelte, és látszott rajta, hogy akar még valamit, de habozik. - Olvasom az oldalukat - fogott bele, miután kérdőn visszapillantottam rá. - Mindennap. A Bridge Supportersnél is követtem magukat, és azután is, hogy elszakadtak tőlük. - Valóban? - csodálkoztam. - És minek köszönhetem a megtiszteltetést? - A vezetékneve... - vörösödött el zavarában. - Az egyetemen az ember és állat közt átvitt Kellis-Amberlee-fertőzés kiváltó faktoraiból írtam a szakdolgozatomat. Akkor találtam meg a maga blogját, amikor rákerestem az... az öccsére. És aztán rendszeres olvasójává váltam. - Értem - mondtam, és vártam a folytatást, mert látszott, hogy a doktornő még nem fejezte be. - És - váltott most már bíbor árnyalatúra az arca - szeretném megragadni az alkalmat, hogy... kifejezzem őszinte részvétem... Buffy miatt - tette hozzá, amikor látta, hogy nem világos, kire gondol. A vér is megfagyott az ereimben. - Erről honnan értesült? - tudakoltam egy mély sóhajt követően. 293
Leplezetlen döbbenettel pislogott, és így szólt: - Láttam a bejegyzést a Falon... - A Falon? - visszhangoztam. - De hát honnan tudták, hogy... Ó, istenem! A kamerák... - Ms. Mason? Georgia? Jól érzi magát? - aggodalmaskodott Kelly. - Micsoda? - riadtam fel, majd visszafordultam felé, és megráztam a fejem. - Én csak... Nem tudatosult bennem, hogy már fent van a Falon. Köszönöm a részvétnyilvánítást - biccentettem, majd (anélkül hogy megvártam volna a válaszát) hátat fordítottam neki, és becsuktam magam után az ajtót. Ha most azt hiszi, bunkó vagyok, hát legyen, gondoltam. Az újságírók egyébként sem a kedvességükről híresek; az arrogancia, ugyebár, hozzátartozik az image-ükhöz. Úgy kergették egymást a fejemben a gondolatok, mint ahogyan a száraz leveleket sodorja a szél. Közben kibújtam a járványügyi hatóság pecsétjével ellátott fehér pizsamából, és egyenként felvettem a saját ruháimat. A művelet a szokásosnál tovább húzódott, mert a képés hangrögzítő eszközöket vissza kellett csíptetnem a szokásos helyükre. Tudtam, hogy ha most nem szánok erre időt, hetekig nem fogok semmit megtalálni. Szóval Buffy halálhíre már ott van a Falon, émelyített újra és újra a gondolat. Számíthattam volna erre, hiszen a családját már értesítették, ami egyúttal azt jelenti, hogy elkészült a gyászjelentés; de a tudat, hogy most már ő is odakerült e soha véget nem érő dögvész ezer meg ezer eltávozott bloggere közé, egyszerre véglegessé és tagadhatatlanná tette a halálát. Ezenfelül az emlékezetembe idézte a legfontosabbat: folyamatos összeköttetésben állunk a világgal, s a kamerák nem állnak le akkor sem, ha megfeledkezünk róluk. És ez most fölöttébb aggasztott. Levettem az UV-szűrőt, és végre az orrnyergemre tolhattam a napszemüvegemet. Miután végre úgy éreztem, hogy teljes az öltözékem, felhívtam Mahirt, aki néhány pillanat múlva álmosan belenyöszörgött a telefonba: - Nagyon ajánlom, hogy jó hír legyen! - Feltűnt már, hogy ha fáradt vagy, erősebb az akcentusod? - Georgia, te vagy az? - Eltaláltad! - Georgia! - Még mindig én vagyok. - Hát te élsz? 294
- Nem sokon múlott, és most a járványügyi hatóság foglyai vagyunk, úgyhogy gyorsan kell közölnöm, amit akarok. Mahir, aki sosem okoz csalódást, erre egyből elhallgatott. - Kérlek, töltsd le a furgonon és a motoromon levő külső kamerák felvételeit, ellenőrizd, hogy teljes-e, és ha igen, töröld az eredetit! - De hát miért? - Majd később elmagyarázom! Amikor majd nem egy kormányzati épületből telefonálok, ahol valószínűleg mindent lehallgatnak, tettem hozzá magamban. - Meg tudod csinálni? - Persze, rögtön hozzá is kezdek. - Köszönöm, Mahir. - Nincs mit, Georgia. Úgy örülök, hogy életben vagy! - Én is, Mahir! - mosolyodtam el. - Végezd el a feladatot, aztán aludj még egy kicsit! - tanácsoltam, és befejeztem a hívást. Megigazítottam a galléromat, nyugalmat erőltettem az arcomra, és elindultam vissza az őrállomásra. Hogy mehettek ki a kamerák egy percre is a fejemből? - morfondíroztam útközben. Hiszen a külső kamerákat soha, egy percre sem kapcsoljuk ki! És sokszor előfordul, hogy érdemes a felvételeiket visszanézni; egyszer például Shaun egy látszólag unalmas szakasz képeinek a segítségével levadászott egy Colma határában ólálkodó zombi-csapatot. Persze ehhez az is kell, hogy szerencsés legyen a felvétel szöge, de lehet, hogy általa megtaláljuk a gyilkost. Feltéve persze, ha az illető nem fért még hozzá a merevlemezeinkhez, és Buffy nem kötötte a drágalátos „barátai” orrára a filmezési szokásainkat. Kezdtem magam úgy érezni, mint aki összeesküvés-elméletekbe ártja magát - de ez egyszer jogosnak véltem, mert ez az egész kezdett egyre inkább egy összeesküvésre hasonlítani. Ricknek kevesebb felszerelése volt, mint nekem, így aztán, amikor visszaértem, ő már javában beszélgetett Shaunnal az őrállomáson, és a kávéját kavargatta. Sóvárogva néztem, mire Shaun a kezembe nyomott egy dobozos kólát, mely gyöngyözött a hidegtől. - Á, isten vagy! - ujjongtam. - Na persze, most isten vagyok, de holnap, amikor jössz elrontani a szórakozásomat a zombikkal, megint lefokozol idiótává, igaz? - Naná! Felnyitottam az üdítőt, és nagyot kortyoltam belőle. - A hatóság az italok behűtésében is igen alaposan jár el jegyeztem meg. 295
- Igyekszünk - mondta Joe. Másra se vártam, mint hogy megszólaljon. Felé fordultam, és a napszemüveg nyújtotta biztonságból nekiszegeztem a kérdést: - Szóval kaptak egy hívást, hogy meghaltunk? - Két perccel az önét megelőzően. Ott vibrált a jelentés a kijelzőmön, miközben önnel beszéltem! Ez már megmagyarázta, miért kérdezősködött olyan buzgón. - Kiderült a hívó neve? Vagy, ami még jobb lenne, a száma? - Sajnos egyik sem - felelte Joe. - Ezek szerint névtelen hívás volt, eldobható készülékről - szólt közbe az öcsém. - De hát... - Azt még lenyomozni sem lehet. - Nagyszerű - fintorogtam. - És akkor, dr. Wynne... - Kérem, szólítson Joe-nak! A lány, aki visszatér, miután halottnak nyilvánították, szólítson csak a keresztnevemen! - Ekkor a meghökkenés kiülhetett az arcomra, mert nevetve hozzáfűzte: - Ha a járványügyi hatóság olyan bejelentést kap, hogy maga fertőzött, akkor maga addig halottnak számít, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ez a bevett, törvényes biztonsági intézkedés. - Merthogy senki sem vágná át a járványügyi hatóságot? meredtem rá. - így van, Ms. Mason, és higgye el, ha megtaláljuk a felelősöket, megfizetnek a tettükért! - közölte Joe, és derűs arca elkomorult. Megértettem: azok, akik arra adják a fejüket, hogy a járványügyi hatóságnál vállaljanak állást, rendszerint égnek a vágytól, hogy javítsanak az emberiség jelenlegi helyzetén. Ha egyszer valaki megtalálja a Kellis-Amberlee-fertőzés gyógymódját, az biztosan innen fog kikerülni, tekintve, hogy a hatóság munkáját az egész világon elismerik, és a tájékoztató kiadványaikat szinte minden országban haszonnal forgatják. Fiatal idealisták egész hada harcol körömszakadtáig, hogy felvételt nyerjen ide, de csak a legjobbak jutnak be. Ennek pedig az a következménye, hogy akik bekerülnek, igen büszkék erre, és nem hagyják annyiban, ha valaki megkísérli bemocskolni az intézmény jó hírét. - És fogadni mernék, hogy aki ezt a bejelentést tette, azonos azzal, aki kilőtte a kerekeinket - dohogtam. - Nos, Miss Mason... - Hívjon Georgiának, kérem! 296
- Tehát... Georgia, ez meglehetősen valószínű. Igen ritka, hogy valaki megpróbálja átverni a járványügyi hatóságot, ráadásul egy olyan konvoj kapcsán, melyet nemrég orvlövészek támadtak meg... - Megvan a lövöldöző által használt fegyver ballisztikája? kérdeztem, mire Joe elfordult. - Attól tartok, ez titkos információ. Megütközve néztem a szenátorra, de az ő arckifejezése sem tűnt biztatóbbnak, és ő is kerülte a tekintetünket. - Szenátor úr, mit jelentsen ez? - Sajnálom, Georgia, de dr. Wynne-nek igaza van. Minden információ, ami szorosan kapcsolódik a nyomozáshoz, szigorúan titkos. Még szerencse, hogy a napszemüvegem eltakarta a tekintetem, mert abban a pillanatban valószínűleg nem tengett benne túl a jóindulat. Shaun viszont jól tudta, mennyire kiakasztottak a hallottak. - Tehát úgy érti, szenátor úr, hogy a média előtt titkosak? - Az a helyzet, Georgia, hogy... - Szóval most komolyan azt akarja mondani, hogy ha idejönne bárki az utcáról, neki válaszolna, de nekem nem, csak mert egy hírpor tálnál dolgozom? - csattantam fel. Hallgatás - beleegyezés. - Az istenit, Peter - fogyott el a türelmem -, halálos veszélybe kerültünk maga miatt, és most képes megtagadni tőlünk az információt, hogy milyen típusú golyó volt az, amivel majdnem kinyírtak minket? Na és miért? Talán mert azt hiszi, hogy csak azért, mert tudósítók vagyunk, nem tudunk mérlegelni? Ez az ok, ugye? Persze, majd egyből rohanunk ki, és tömeghisztériát keltünk, erre gondol?! Itt már meg is indultam felé, de Shaun és Rick két oldalról visszatartottak a karomnál fogva. - Forduljon fel! - átkozódtam, ügyet sem vetve a csitításra. - Azt hittem, maga különb ennél! Ryman alig tudott szóhoz jutni, csak teljes döbbenettel nézett. - Georgia, Buffy meghalt! - mondta végül. - Érti, meghűlt! Chuck is meghalt. És az is csak a szerencsén múlt, hogy ön életben maradt, és most itt üvöltözhet velem, amiért meg akarom akadályozni, hogy rohanjon megöletni magát! Georgia, nem azért tartom vissza az információt, mert tudósító, hanem azért, mert nem akarom, hogy meghaljon! 297
- Már ne haragudjon, szenátor úr, de úgy gondolom, jogunkban áll eldönteni, hogy vállaljuk-e a kockázatot! - sziszegtem, és kirángattam a karom Shaun szorításából, mire Rick is elengedett. Aztán mindhárman a szenátorra szegeztük a tekintetünket, magyarázatra várva. - Nem akarom, hogy a maguk halála is az én lelkemen száradjon, Georgia - révedt a messzeségbe a szenátor. - Vagy hogy a kampány legyen érte a felelős. - Nos, szenátor úr, egyedül a mi felelősségünk, hogy életben maradunk-e! - makacskodtam, mire Ryman borús tekintettel hátat fordított nekünk. Egy megtört ember arcát láttam, aki egész életében egyetlen álmot kergetett, és most rájött, milyen sokba kerülhet neki, hogy elérje. - Átküldetem magának a jelentéseket - közölte. - A gépünk egy óra múlva indul. Ha megbocsátanak... Nem kérdésnek szánta, így választ sem várva sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.
# ...tehát, az első találkozásom Buffyval. Abszolút felkészületlenül ért, ez már csak ilyen dolog. A történet ott kezdődött, hogy be akartunk kerülni a jó oldalakra, és ehhez szükségünk volt egy mesélőre, mert tudtuk, hogy anélkül nem meggyőző, nem ütőképes a csapatunk. Kellett a frissítés, ami teljessé tesz minket. És a hiányzó láncszem - bár ezt akkor még nem tudtuk - nem volt más, mint Buffy. A bloggerek körében rendszeresen tartanak online állásbörzéket. Georgia és én jelentkeztünk is az éppen esedékesre, azzal, hogy mesélőt keresünk. Meg is kaptuk a virtuális standunkat, és vártuk a jó szerencsét. Már épp kezdtük feladni, amikor ránk írt valaki, „B. Meissonier” nickkel. Azzal kezdte, hogy nincs tapasztalata a terepmunkában, de szívesen tanul új dolgokat. Tizenhárom órát beszéltünk egyhuzamban, és még aznap felvettük. Buffy Meissonier volt a legviccesebb nő, akit valaha ismertem. Rajongott a számítástechnikáért, a költészetért, és műszaki zseni volt, a legjobb fajtából: mi még észre sem vettük, hogy elromlott a PDA, de ő már meg is javította. Szerette a régi tévéfilmeket, az új mozifilmeket, és ami a zenét illeti, minden műfajt meghallgatott, még azt is, ami nekem csak olyan, mintha a tuc-tucot harangzúgással kevernék. Pocsékul gitározott, de szívből.
298
Vannak emberek, akik árulónak nevezik őt; talán én is egy leszek közülük. De ez mit sem változtat a tényen, hogy a barátom volt, sokáig, még mielőtt bármi rosszat tett volna. És ott voltam vele a halálakor, és nagyon fog hiányozni. És ez számít igazán. Hogy a barátom volt. Buffy, bízom benne, hogy ott, ahol most vagy, körülvesznek a számítógépek, a giccses tévécsatornák, és sok vidám ember. Remélem, boldog vagy ott, a Fal túloldalán. Hiányzol, mindannyiunknak. (B EJEGYZÉS SHAUN M ASON „ÉLJEN A KIRÁLY !” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 21.)
299
Húsz
A
szenátor és biztonsági csapata a houstoni járványügyi hatóság magánrepülőgépével utazott Houstonból Memphisbe. Minden hatósági egységnél áll egy készenlétben. Nem az esetleges evakuálás miatt - ha akkora fertőzéshullám törne ki, hogy ki kellene üríteni egy teljes hatósági állomást, akkor az azt jelentené, hogy nem maradnának menthető, azaz tiszta emberek hanem a szakemberek, páciensek, politikusok és más jeles személyek gyors, biztonságos és mindenekfölött diszkrét utaztatása céljából. Hiszen nem hiányzik, hogy különféle föltételezések üssék fel a fejüket, és kitörjön a tömeghisztéria, csak mert egy világszerte elismert Kellis-Amberleekutató egy sűrűn lakott területre utazott. A lakosság így is vészesen közel áll a teljes pánikhoz, és a járványügyi hatóság nagyon jól tudja, hogy az ő emberük megjelenése lehet a szikra, mely fellobbantja a tüzet. Amikor utoljára a járványügyi hatóság gépén ültem, emlékezetem szerint kilencéves voltam, és dr. William Crowellhez tartottunk. Ő is a „világszerte elismert Kellis-Amberlee-kutatók” közé tartozott, és azt állította, hogy megtalálta a retinális KA gyógymódját. A szüleim, akik persze bármekkora marhaságra kaphatók egy jó sztori kedvéért, azonnal repülőre ültettek, hogy a doktor úr elsőként rajtam próbálja ki az új felfedezését. Crowell gyógymódja pont annyira volt igazi, mint a haja - messziről ki lehetett szúrni a félrecsúszott parókáját ráadásul a szenzációs „fényterápiájától” egy hónapig pöttyök vibráltak a szemem előtt; de repülőn ülhettem, és átéltem egy kalandot egyedül, Shaun nélkül! Gyerekkori énemnek ez majdhogynem elég is volt a boldogsághoz. Ha az ember kilencéves, több finomságot tesznek elé az utaskísérők. Még az is előfordul, hogy a kapitány beenged a fülkéjébe egy aranyos, napszemüveges kislányt - de egy felnőtt újságíróval, aki csak minél messzebbre akar kerülni az útitársaitól, már nem ilyen 300
megértő. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a szenátor végig kerülte a tekintetemet, Shaun meg egész úton azon mesterkedett, hogy szétszerelje az ülését az egyik őrtől elcsent csavarhúzóval; így talán nem olyan meglepő, hogy megkönnyebbült boldogság vett erőt rajtam, amikor - mindössze egy órával a felszállás után - végre földet értünk. Az elégedettségemre az is rátett egy lapáttal, hogy a hatósági előírások tiltották a gépen a vezeték nélküli eszközök használatát, így amióta elhagytuk Memphist, nem hallottam Mahir felől. Még ki se nyitották a gép ajtaját, én már javában kapcsolgattam be a cuccokat. Egymást követő sípoló hangok jelezték az e-mailek érkezését, jött vagy ötszáz, de nem volt köztük, amire vártam. A leszállópálya végénél hat biztonsági őr várt minket, köztük Steve, az egyik kezében egy fonott macskaszállító kosárral. Amikor Rick meglátta, artikulálatlan örömkiáltást hallatott, Shaunt félretaszítva száguldott előre, majd kikapta a nagydarab ember kezéből a kosarat, és átszellemülten gügyögött a benne kuksoló, tágra nyílt szemű, felborzolt farkú Loisnak. - Ezek szerint a cicuska túlélte - állapítottam meg, miközben feljebb toltam a napszemüvegemet. - Még szerencse, hová is lenne Rick a barátnője nélkül? - rázta Shaun a fejét. - Ugyan már, ne gúnyolódj! Nézd, hát nem megható, hogy újra egymásra találtak? - Attól még tartom, amit mondtam - vont vállat a testvérem, majd (a fejét hátradöntve) a hatalmas termetű Steve szemébe nézett: - Képes volt idecipelni neki ezt az állatot? - Igen - vigyorgott a biztonsági őr. - És hol az én ajándékom? - követelőzött az öcsém. - Ha megmondom, hol a furgon, azzal megelégszik? - kacsintott Steve. - Azt hiszem. George, mit gondolsz? - fordult felém Shaun. - Ami engem illet, ragaszkodtam volna az egymillió dollárhoz, de ha a motoromat is visszakapom, így is áll az alku! Nem mondhatja, hogy nem lehet velem kiegyezni. Jó napot, Steve! - mosolyodtam el. - Örülök, hogy egyben van, Georgia! Abban a pillanatban Róbert Channing, aki, amint komolyan esélye lett annak, hogy Ryman eljut a Fehér Házig, főtanácsosból személyzeti főnökké léptette elő magát, átfurakodott a nála sokkalta termetesebb őrök között, és olyan tekintettel lőtte ki magát a szenátor felé, mint a vadászkopó a prédára. 301
- Szenátor úr! - reccsent rá. - Húsz percünk van, hogy átszeljük a fél várost, és nem késhet el, különben Taté egyedül megy a színpadra! - vetítette előre olyan baljóslatú hanghordozással, amelyből egyértelműen kicsengett, hogy ennél rémesebbet el sem tud képzelni. - Nos, ugyebár azt semmiképp nem engedhetjük - fintorodott el Ryman, és bocsánatkérő pillantást vetett ránk. - Sajnálom, de... - Első a munka! - vágtam rá. - Rick, add ide azt a macskát! parancsoltam rá a kollégámra, aki tiltakozva ölelte magához a számára a világ minden kincsével felérő kosarat. - Miért? - kérdezte dühösen, s mintegy megerősítve a gazdája felháborodását, Lois is méltatlankodva nyávogott egyet. - Mert mindannak ellenére, ami most történt, és annak ellenére, hogy egyre inkább elharapózik körülöttünk a hülyeség, továbbra sem szűntünk meg, ha jól tudom, tudósítók lenni! - sandítottam Rymanre, aki viszonozta a pillantást, és bólintott. - Úgyhogy most szépen elkíséred a szenátort, bárhová is megy, és tudósítasz. - Az Amerikai Forradalom Leányainak tart beszédet - vetette közbe Róbert. - Legyen - vágtam rá, és legyintettem, jelezve, hogy a további részletek nem izgatnak. - Rick, bármi legyen is ez a szereplés, te elmész, és addig kutakodsz valami érdekesség után, amíg nem találsz! Mi meg ellenőrizzük a felszereléseket, és megállapodunk a további teendőkben! Rick beletörődve bólintott, és olyan szomorúan nyújtotta át Loist, hogy szinte sajnáltam elszakítani tőle. De nem érzékenyültem el. Elvégre beszélnem kellett az öcsémmel, és ezt a beszélgetést mindenképpen négyszemközt akartam megejteni. Ugyanis Ricknek és Buffynak közös múltja volt; Buffy pedig elárult minket, és most meg kellett vitatnunk, hogy ezek után mit kezdjünk a barátjával. Ha úgy is döntünk, hogy tovább alkalmazzuk, ebben akkor szerettem volna megegyezni, amikor az érintett nincs jelen. És azt is tudtam, hogy ha az elbocsátásban egyezünk meg, megalapozott érvekkel kell előállnunk, amikor közöljük vele, hogy nézzen új állás után. - A Plaza Hotelben szállnak meg, velünk együtt - jelentette ki Róbert dacosan. - Ötcsillagos, korszerű szálloda, a legszigorúbb biztonsági felszereltséggel. Szenátor úr, nagyon sajnálom, de nincs több idő itt ácsorogni és cseverészni. Kérem, jöjjön!
302
És azzal, meg sem várva a választ, karon ragadta Rymant, és a várakozó autó felé kormányozta. Rick a biztonsági őrök társaságában követte. Velünk csak a személyzet két tagja maradt: Steve meg egy spanyol fickó, akivel azelőtt sosem találkoztam. Olyan sötét napszemüveget viselt, hogy azt gondoltam, hacsak nem orvosi előírás, minden bizonnyal alig lát tőle. Mindenki máshoz képest égimeszelőnek tűnt volna, Steve mellett azonban csak átlagos magasságú embernek. Átvettem a macskaszállítót a bal kezembe, és Steve-re néztem. - Indulhatunk, kedves bébicsőszök? - Testőrök - hangzott a letromfoló válasz. - Emberek, maguk majdnem odavesztek az úton! Hadd gondoskodjunk róla, hogy többé ne történjen ilyesmi! - Tehát most már soha nem indulhatunk többnapos bevetésre? - Ennél többről van szó! - Csak nem akar eltiltani minket a munkánktól? - lépett mellém Shaun. - Nem - ingatta a fejét Steve. - Csak közben ügyelünk magukra. Éreztem, ahogy az öcsémben gyűlik a harag. Irwinnek lenni azt jelenti, hogy az ember gyakorta vállal esztelen kockázatot a szórakoztatás kedvéért. Aki ízig-vérig irwin, annak elég lemenni a boltba egy kis nyalánkságért meg kóláért, még abból is halált megvető kalandot hoz ki. így az elképzelés, hogy ezentúl minden lépését egy akadékoskodó, szúrós tekintetű biztonsági őr követi, valószínűleg akkora örömmel töltötte el az öcsémet, mint engem a cenzúra gondolata. A karjára tettem a kezem. - Steve, tehát ön azt akarja mondani, hogy a munkánk olyan veszélyessé vált, hogy már nemcsak az élőholtaktól, de embertársainktól is tartanunk kell? - kérdeztem. - Én nem egészen így fogalmaznék, de mondjuk úgy, hogy közel jár ehhez - biccentett Steve. - Jó hatással lesz a főcímekre - morgott ajkbiggyesztve Shaun, és nem tudta eltitkolni, hogy továbbra sincs elragadtatva. Legalább már nem volt annyira feszült. A kezemet változatlanul a karján nyugtatva egyenesen a másik őr felé fordultam; ugyanis a korlátozott periférikus látásom miatt oldalról nem tudtam elég alaposan szemügyre venni. - Georgia Mason vagyok - mutatkoztam be -, ő pedig az öcsém, Shaun Mason. És ön? - Andres Rodriguez, asszonyom - felelte higgadtan a spanyol. 303
- Átmentem a vizsgán? - Ez a vádemelő esküdtszék hatáskörébe tartozik - jelentettem ki. Most viszont elkísérhet minket a szállodába - közöltem, mire Lois nyomatékosításképpen megint nyivákolt egyet. - Azonnal, ha kérhetem. Amint látja, valaki már nagyon unja a banánt. - És nemcsak a macska! - dörmögte közbe Shaun. - Viselkedj! - szóltam rá, s miközben egyik kezemben fogtam a kosarat, a másikkal meg Shaunt, megindultam az őrök nyomában az autó felé, Steve és Andres ültek előre, mi pedig hátra. Hangszigetelő üveg választott el minket tőlük; csak a körvonalaikat láttuk, ülhettek volna akár egy másik kocsiban is. Nem bántam, bár még így sem tudtam elengedni magam. Nem bíztam bennük. Úgy éreztem, soha többé nem tudok megbízni senkiben. Amikor felbőgött a motor, Shaun mondani akart valamit, de amikor fejemmel a tető felé intettem, megértette, mire gondolok, és csendben maradt. Buffy és az érzékelői hiányában nem tudhattuk, hogy bepoloskázták-e az autót. Persze egy ideje világossá vált, hogy Buffy jelenlétében is simán lehallgathatták a beszélgetéseinket, hiszen kiadott minket; de akkor legalább az illúzió megvolt, hogy magunk közt vagyunk. - Majd a hotelben? - tátogta Shaun. Bólintottam. Majd ha a saját szobánkban leszünk, a saját cuccainkkal, alaposan körülnézhetünk, hogy nem csempészett-e be valaki lehallgatókészüléket, és elláthatjuk a területet EMP elleni védelemmel. Ha ez megvan, végre hozzávetőleges biztonságban vitathatjuk meg a lényeget. Sok mindent kell megbeszélnünk. Az út a járványügyi hatóság leszállópályájától a hotelig körülbelül húsz percig tartott. Lehetett volna hosszabb is, Steve azonban élt a kormányzati hivatalnokoknak és a hatósági személyeknek kijáró előzési joggal, bekapcsolta a megkülönböztető jelzőfényt, és így elegánsan elhúzhattunk a bedugult kocsisor mellett. A fizetőkapuk lámpái, amint a közelükbe értünk, zöldre váltottak. Az elektronikus úton történő fizetés önmagában is jelentősen felgyorsítja a forgalmat, de az átlagos sofőr semmitől sem tapos a gázra olyan hévvel, mint a lehetőségtől, hogy egy szemfüles társa elorozhatja tőle a felhajtás jogát. Most is a nyomunkban vagy tíz másik kocsi surrant fel a pályára, és emiatt talán elnézték nekünk, hogy volt bőr a képünkön eléjük vágni a csúcs-forgalomban, amikor öt percen is múlhat, hogy az ember dugóba kerül, és elkésik a vacsoráról! 304
Lois egész úton keservesen nyávogott, Shaun meg unottan babrálta a mellette levő zárat. Általában ördögi ügyességgel bánik el velük, de ez most kifogott rajta - az autó remek biztonsági felszereltséggel rendelkezett. Már lehajtottunk az autópályáról, de az öcsém még mindig nem jutott semmire. Amikor feltűnt előttünk a hotel épülete, végre undorodó arccal eltette az álkulcsot. A Downtown Houston Plaza a Feltámadás után emelt óriási és impozánsnak szánt épületek egyike volt, azokból az időkből, amikor még a tervezőknek nem sikerült meglelniük a kényes egyensúlyt az elegancia és a biztonság között. A szálloda úgy nézett ki, mint egy rózsaszín stukkóval díszített, giccses mázzal leöntött börtön. Pálmafákkal ültették körbe, de ezek vajmi kevéssé tompították az épület zordságát. A földszinten egyáltalán nem voltak ablakok, és följebb is matt, vastag biztonsági üvegből készültek. Odalent évekig is verhették volna a falat a fertőzöttek, akkor sem jutnak be, hacsak nem fejlődik annyit az intelligenciájuk, hogy eszükbe jusson létrát használni. Shaun szó nélkül méregette az épületet, és csak akkor bökte ki a véleményét, amikor már beálltunk a parkoló elé: - Halálcsapda. - Igen, mint a korai „zombibiztos” épületek nagy része igazítottam meg a napszemüvegemet. Steve egy fehér műanyag kártyát húzott végig az érzékelők előtt, mire az ajtó csikorogva kinyílt, és behajtottunk a majdnem teljes sötétségbe. - De mitől van ez a szörnyű hatás? - Attól a díszítéstől a homlokzaton! - A díszítő szegélyre gondolsz? - Igen, arra. Díszítő, persze, szerintem elbírná a testsúlyomat, így ha megfertőződöm, de még nem alakultam át, felmászhatok az épületre. Nézd meg, mennyi praktikus kapaszkodó van! Simán fel lehet jutni a tetőre. És ha ennek az épületnek is olyan az elrendezése, mint amilyen elterjedt volt a korszakban, akkor odafent van egy helikopter-leszállóhely meg egy csomó ajtó, hogy fertőzéshullám esetén mielőbb evakuálhassák a túlélőket - ecsetelte Shaun, majd a fejét rázta. - Úgy, csak fuss a tetőre, vár majd egy csomó ember. Akik nem menekülni akarnak, hanem falatozni, belőled. - Biztató - mondtam, miközben a kocsi beállt az egyik parkolóhelyre. - Megérkeztünk. 305
Steve kiszállt, és megindult a zsilipkamra felé. Én is ki akartam szállni, de a biztonsági zár nem engedett. - Mi a franc?... Shaun, próbáld meg, nálad működik? Ő is megrángatta az ajtót. - Zárva - fintorgott. Abban a pillanatban egy kattanást hallottunk, majd Andres hangját az autóba épített távbeszélőből. - Ms. Mason és Mr. Mason, a türelmüket kérjük. A kollégám most halad át a zsilipkamrán, és a túloldalon várja majd magukat. A jobb oldali ajtó zárja abban a pillanatban kinyílik, ahogy Steve tisztának bizonyul, és akkor Ms. Mason utánamehet. Ha Ms. Mason is átjutott a zsilipkamrán, következhet Mr. Mason. - Na ne - nyögött fel Shaun. - Ugye, ez csak valami vicc? - Csak a szokásos biztonsági óvintézkedések - hangzott a válasz, mire Shaunnál elszakadt a cérna. - Tudja mit, akkor fogja a biztonsági óvintézkedéseit, és dugja fel a... - kezdte, de amikor a karjára tettem a kezem, szerencsére elhallgatott. - Mr. Rodriguez, úgy tűnik, Steve átjutott - vettem át a szót, a testvéremnél jóval udvariasabban. - Most már, ha lehet, kinyitná az ajtót? - Örömmel - mondta, és a következő pillanatban már teljesítette is a kérésemet. - Mr. Mason, kérem, ön maradjon a járműben. Ms. Mason, induljon a... Hé, mit csinál?! Ezt nem teheti! Az öcsém azonban, fittyet hányt a tiltakozásra, kiszállt, egy csókot dobott a feldúltan hadonászó Andres felé, majd becsapta maga után az ajtót, és bepattant mellém a zsilipkamrába. Szegény őr a várakozásoknak megfelelően a helyén maradt, csak azt láttuk az üvegen keresztül, hogy mozog a szája, valószínűleg káromkodik. - Hát igen, aki ennyire ad a biztonságra, az semmi okból sem fog a szokásos renden változtatni, még azért sem, hogy téged fülön fogjon ragadtam meg vihogva a szabad kezemmel Shaun kezét, míg a másikban Lois kosarát tartottam. A macska, jelezve egyetértését, bőszen nyávogott. - Bizony, kicsikém, veszélyesek vagyunk - helyeseltem neki. - Ez a fickó meg azt hitte, majd rávesz minket, hogy külön jöjjünk - dúlt-fúlt Shaun, aztán elvette tőlem a panaszosan nyivákoló macskát, és becsúsztatta a poggyászok számára fenntartott tolóajtó mögé.
306
A szenzorok érzékelik majd, hogy élőlény van a kosárban, de a súlyát is lemérik; márpedig Lois túl kicsi ahhoz, hogy aktivizálódjon benne a vírus, így gond nélkül átjut. - Micsoda idióta! - dohogott még mindig az öcsém. - Dehogy, csak amatőr - adtam hangot a véleményemnek, majd odaálltam a tesztelő elé. Felemeltem a jobb kezem, Shaun pedig odaállt mellém, és felemelte a bal kezét. - Egy! - Kettő! Mindketten lecsaptuk a tenyerünket a műszerre. Amikor a túloldalon várakozó Steve meglátta, hogy egyszerre jövünk, helytelenítően csóválta a fejét. - Most aztán úgy megijesztették szegény Rodriguez ügynököt, hogy elvettek egy évet az életéből! - szidott minket, de a hangsúlyából ítélve nem haragudott. - Tekintve, hogy Rodriguez ügynök úgy felhúzott, hogy ő is elvett egy évet az életemből, azt hiszem, kvittek vagyunk! - vágtam vissza az öcsém helyett, és felvettem Loist a poggyászok mellől. - Meg kell várnunk őt, vagy egyenesen megmutatja a szobánkat? - Meg a furgont! - emelte fel a mutatóujját Shaun. - Megígérte! - A furgonjuk odalent van a parkolóban, Georgia motorjával együtt - nyugtatott meg bennünket Steve, majd két négyszög alakú műanyag kulcstartót vett elő a zsebéből, és a kezünkbe nyomta őket. - Shaun, magáé a 214-es szoba, Georgia, ön kapja a 217-est. Egymásra néztünk. - Ezek nem egymás mellett vannak! - kifogásoltam. - Eredetileg Ms. Meissonier lett volna az ön szobatársa, Shaun pedig Mr. Cousinsszal osztozott volna a másikon - mondta Steve. - De tekintettel a nemrégiben történt... eseményekre, jobbnak láttuk, ha mindannyiukat külön helyezzük el. - Értem - mondta Shaun, majd az ő kulcstartóját visszaadta Stevenek. - Én megleszek George-dzsal, Rick meg a macskája pedig hadd örüljenek egymásnak ilyen hosszú idő után! Lois, mintha értette volna, ismét nyávogott. - Maguk inkább közös szobát akarnak? - bámult ránk Steve, túlságosan is ismerős arckifejezéssel, amit a serdülőkorunk óta már sokszor láttunk tanároktól, barátoktól, kollégáktól meg szállodai recepciósoktól. 307
Tipikus. „Az ellenkező nemű testvéreddel akarsz egy szobában aludni?” Már megszokhattam volna, de továbbra is bosszantott. Teszek a társadalmi szokásokra. Ha egyszer jön egy csapat zombi, hogy megédesítsék az álmomat, azt akarom, hogy Shaun mellettem legyen. Éberen alszik, minden apró neszre felriad, és jól céloz. - Igen - erősítettem meg. - Inkább közös szobát akarunk. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Steve ellenkezni fog, de aztán mintha azt mondta volna, hogy felőle, nem az ő dolga - vállat vont, és így szólt: - Rendben, Shaun, majd átvitetem a holmiját. George, a bőröndje és a fontosként megjelölt felszerelései mind ott vannak a szobájában. Ez persze azt jelentette, hogy át is kutatták őket - a szokásos biztonsági előírásoknak megfelelően -, de nem zavart. A különösen bizalmas jellegű adatokat mindig jelszóval titkosítom, ha fennáll a veszélye, hogy mások szaglászhatnak köztük. Ha Ryman szemtelen biztonsági emberei azzal akarják vesztegetni az idejüket, hogy a bugyijaim közt kotorásznak, váljék egészségükre! - Nagyszerű! Akkor, ha nem bánja, mennénk is a szobánkba! Feltéve, ha nem érez olthatatlan vágyat, hogy oda is elkísérjen minket! - Annyira talán még megbízom önökben, hogy elhiggyem, nem lövetik agyon magukat addig. - Igazán megtisztelő - biccentettem. Shaun tisztelgett, aztán az egyre türelmetlenebb Lois társaságában követtük a falra akasztott jelzőtáblákat a lift irányába. Ez a szálloda még eléggé régi volt ahhoz, hogy a lift hagyományos aknában járjon fel s alá. Érdekesség lett volna számomra, ha nem vagyok annyira ideges és kimerült. De mivel ez volt a helyzet, így csak a tükörbe bámultam a falon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősebb fejfájásomat meg a macska egyre fülsiketítőbb nyávogását. Szegény pára már nagyon ki akart szabadulni a dobozból, mégpedig azonnal. Együtt éreztem vele. A harmadik emeleti hotelszobánk olyan ósdi volt, mint a lift; falait ocsmány, sárga-zöld-barna csíkos tapéta borította, acélozott ablakai pedig a sivár központi udvarra néztek. A medence felszínére áradó napsugaraktól a víz egy óriási fényfoltnak tűnt, és az üvegen keresztül visszatükröződött. Feljajdultam, eltakartam az arcomat, és összeszorítottam a szemem. Shaun már el is trappolt mellettem, hogy behúzza a sötétítőfüggönyt, én meg vaksin kóvályogtam még egy ideig, és hallottam, ahogy az ajtó magától becsukódik. 308
Amikor a helyiségre végre ráborult az áldott sötétség, az öcsém odalépett hozzám, és a könyökömre tette a kezét. - Most már biztonságos - szólt lágyan. - Gyere, erre van az ágy - kezdett húzni, én pedig hagytam, hogy vezessen. - Micsoda szemétség! - Azért vicces volt, nem? - Nem! - De én nevetek! - Jó, akkor majd a macskakosárban alszol! - Akkor is vicces. Megállt, a vállamnál fogva lenyomott az ágyra, majd kivette a kosarat a kezemből. - Pihenj egy kicsit, majd én előkészítem a dolgokat! - buzgólkodott. - Ne felejtsd el az EMP-blokkolót! - figyelmeztettem, majd elhelyezkedtem az ágyon, és megtámasztottam a hátamat. A matrac legalább nem volt olyan ódon, mint a berendezés, kényelmes volt, és kellemes rugózású. - És a szervereket is... - Nem először csinálom! - intett le Shaun. Igyekezett könnyed hangot megütni, de láttam, hogy aggódik is. - Hallod-e, George, rémesen festesz! - Honnan tudod, amikor le van kapcsolva a villany? - Szörnyen néztél ki akkor is, amikor a gyilkos napsugarak arcul csaptak, de most aztán rád se bírok nézni! Lehet, hogy a szemednek jobb, de a külsőd nem változott. - Ha ez a helyzet, miért nem szóltál hamarabb? - Körülvettek minket az emberek, és amúgy is rossz passz-ban voltál. Nem láttam értelmét. Hallottam a lépteit, majd azt, hogy kicsavarja a villanykörtét. - Kicserélem az olvasólámpában - fűzte hozzá. - Kösz. - Szóra sem érdemes. Sokkal kellemesebb társaság vagy, ha nincs migréned. - Akkor add ide a fájdalomcsillapítómat is, ha kész vagy. A lódöntőt! - Biztos? - kérdezte Shaun némi szünet után. - Majd akkor veszem be, ha már beszéltünk. A szembetegségem okozta fejfájásra sokféle gyógyszert szedek, de a „lódöntőhöz” - ami ergotalkaloid, kodein, koffein és még néhány 309
nehezen kiejthető összetevő keveréke - ritkán nyúlok. Elfújja a fájdalmat, mintha sosem lett volna, de mellékhatásként úgy hat órára letompítja az agyat. Ha egy mód van rá, nem szedálom le magam, mert nincs ennyi veszteni való időm, de most olyan érzésem támadt, hogy ezek után nem sok pihenésre számíthatok. És ha most elkábítom magam, gondoltam, talán lesz elég kitartásom elviselni a ránk váró további megpróbáltatásokat - elvégre elkövettem én már sokkal rosszabbat is, miközben az igazság után kutattam. - Georgia... - Ne vitatkozz! - Csak azt akarom mondani, hogy mielőtt beszélünk, szundíthatsz egyet, ha akarsz, és ráérsz aztán is bevenni a fájdalomcsillapítót. Az Amerikai Forradalom Leányai mindig órákig beszélnek. - Nem lehet! - tiltakoztam. - Nincs veszteni való időnk, hiszen valaki már eldöntötte, hogy többé nem vagyunk hasznosak, így eleget éltünk. Az idő most már olyasvalami, ami nekünk egyáltalán nincs! Ha becsavartad az új körtét, rögtön kapcsold is fel a villanyt! - Jó - sóhajtott Shaun, aztán hallottam a kattanást, és újra a lépteit. - Be kell állítani a szervereket, és bekapcsolom a kivetítőt. A te géped ott van asztalon, ha be akarod üzemelni. - Oké - bólintottam, és kinyitottam a szemem. A fejfájás újult erővel csapott le rám, de nem hagytam, hogy legyűrjön. Az alacsonyabb teljesítményű égővel azért elviselhetőbb volt, még ha nem is kellemes; gondoltam, kibírom. Felültem, és a macskakosár felé nyúltam, mely az ágy végénél állt a földön. Amint kinyitottam, Lois kiviharzott belőle, és eltűnt a fürdőszobában. Feltápászkodtam, és leültem az asztalhoz, majd nekifogtam a megfelelő helyekre illesztgetni a kábeleket. Elég lett volna egy hirtelen mozdulat a kínzó nyilalláshoz, így csak óvatosan mozoghattam, és emiatt lassabban haladtam; amikor Shaun szólt, hogy kész van, én még csak a felénél tartottam. Leeresztettem a kezemben levő dugót, és a levegő megtelt elektromos sercegéssel, amitől égnek állt a szőr a karomon. - Inkább úgy állítsd be, hogy ne égjek szénné - szóltam, és folytattam a munkát. - Minek nézel engem, zöldfülűnek? - színlelte Shaun a sértettséget, de nem vettem be. Ha az ember EMP-blokkolót állít be, könnyű hibát ejteni, éppen ezért nem rajongtam érte, ráadásul a frászt hozza rám. 310
- Ez a hatósugarán belül kiüt mindent, de ha nem mégy közel a falhoz, nem lesz semmi bajod. - Ha tévedsz, jössz egy vacsorával. - Ha igazam lesz, te jössz egy desszerttel. - Oké! Megfordultam a székemmel. Shaun az ágyon ült, és hátratámaszkodott a tenyerére, olyan elgondolkodó képet vágva, amilyet nem sűrűn látok tőle. Mindenféle teketóriázás nélkül belevágtam a közepébe: - Buffy kiadott minket, aztán pedig valaki majdnem eltett láb alól. - Felfogtam. - És azt is felfogtad, hogy amint a hatóság megkapta a hívást, hogy megfertőződtünk, a törvény szerint meg is haltunk? - Igen - vonta össze Shaun a szemöldökét. - Meg is vagyok lepve, hogy nem lőttek le bennünket. - Lehet, hogy most volt utoljára szerencsénk - legyintettem. - Nekem az a véleményem, hogy a támadók nemcsak Buffyt akarták lelőni. Ha ugyanis csak ez lett volna a céljuk, akkor nem vesződnek azzal, hogy felhívják a hatóságot, hiszen láthatták, hogy felborult a teherautó. Szörnyű, tragikus baleset, kész, nincs szükség semmiféle utólagos maszatolásra. - Ebben van valami - helyeselt Shaun, és lepuffant az ágyra. - És akkor most mit tegyünk? Fogjuk a cuccainkat, és szaladjunk haza? - Az sem segítene, mert feltehetően tudunk valamit, amiért, bárhol is vagyunk, érdemes minket megölni. - Vagy Buffy tudott valamit, amiért érdemes minket megölni. - Bárki is áll az események mögött, már bebizonyosodott, hogy minden gyilkosságért ő a felelős. Nem tudom elképzelni, hogy párhuzamosan két összeesküvés zajlik. Márpedig ez azt jelenti, hogy az, aki kilőtte a kerekeinket, egyben a farmon történtekről is tehet. - Meg Eaklyről - tette hozzá Shaun. - El ne feledkezz Eaklyről! - Nem - hajtottam le a fejem. - Nem is tudnám elfelejteni. - Sokszor álmodok Eaklyről - vallotta be váratlanul Shaun, olyan fájdalommal a hangjában, hogy azzal még engem is, aki pedig ismertem minden rezdülését, meglepett. - Nem látták előre. Semmi esélyük nem volt. - Szóval azt mondod, elmenni nem megoldás. - Soha nem is lett volna. - És Rickkel mit tegyünk? 311
- Természetesen tartsuk meg. A választ fontolgatva előrehajoltam, és könyökömmel a térdemre támaszkodtam. - Honnan ez a magabiztosság? - Ne legyél már hülye! - ült fel Shaun is olyan testtartással, hogy immár egymás tükörképeivé váltunk. - Buffy, ugyebár, zombiharapás áldozata lett. - Így van - bólintottam, és kíváncsian vártam, mire akar az öcsém kilyukadni. - Tudta, hogy haldoklik, pontosabban, hogy már halott. Elmondta, mit tett, és azt is, hol találunk erről további információt, nem? Rick végig jelen volt, de Buffy még csak meg sem említette! Pedig te is láthattad, hogy sajnálta, amit elkövetett. És nem akarta, hogy még több ember meghaljon. Tehát semmi oka nem volt rá, hogy még egy kémet hagyjon meglapulni köztünk. - És ha nem tudott róla? - vetettem fel, de az öcsém csak a fejét rázta. - Ricket is megpróbálták megölni! Ha az autója nem ilyen biztonságos, vagy szerencsétlenebbül borul, ő is a veszteséglistán lenne. Ahogy megmenekült, azt semmiképp nem lehetett megrendezni! És a hatósághoz befutó jelentés szerint mindannyiunknak annyi lett, nemcsak kettőnknek! És ha Ricknek mégis vaj lenne a fején, csak Buffy nem tudta, akkor mostanra már biztos kinyögött volna valamit! - Tehát mindenképpen azt akarod, hogy maradjon. - Azt mondom, hogy nem engedhetjük meg magunknak még egy kolléga elvesztését. Meg azt is mondom, hogy most, hogy Buffy már nincs, egyenrangú partnered vagyok ebben a vállalkozásban, úgyhogy most állj fel onnan! - Hogy mi? - pislogtam értetlenül. - Állj fel! - noszogatott újra Shaun, és ellentmondást nem tűrően az ágyra mutatott. - Gyerünk, alszol egyet, méghozzá most azonnal. - Szó sem lehet róla! - ingattam a fejem. - Azt várom épp, hogy Mahir végre visszahívjon. - Majd hagy hangpostaüzenetet. - Nem, az nem jó, mert... - Georgia, ne hozz ki a sodromból! - Legalább annyit várj, hogy... - Nem! - torkolt le Shaun ismét. - Előkészítem a többi felszerelést, bekapcsolom a szervereket, és ha csörög a telefonod, mindig 312
megnézem, hogy ki az. Ha Mahir, akkor felébresztelek, tekintet nélkül arra, hogy utána már úgysem fekszel vissza, hanem halálra dolgozod magad. Felőlem... De most vezetőségi határozatot hozok, ami pedig az, hogy te, Georgia Carolyn Mason, lefekszel aludni. Ha nem értesz egyet a határozattal, fellebbezést nyújthatsz be a bíróságon, amit szintén én képviselek, és az ítélet az lesz, hogy ha magadtól nem vagy hajlandó aludni, akkor leütlek. - Legalább a gyógyszeremet megkaphatom? - kérdeztem, beletörődve a sorsomba. - Igen, kapsz két tablettát, meg egy párnát a fejed alá - közölte kegyesen Shaun. - És amikor felébredsz, a világ csodaországgá változik, ahol minden mézeskalácsból van, csicseregnek a madarak, egyszarvúk szökellnek a virágos réten, a szerverek pedig zökkenőmentesen futnak. És Rick marad. Áll az alku? - Áll - léptem ki a cipőmből. - Te seggfej - tettem azért hozzá a rend kedvéért. - Hunyd le a szemed! Amikor így tettem, Shaun levette a napszemüvegemet, és két kicsi, kerek tárgyat nyomott a kezembe. - Vedd be a gyógyszert, a szemüveget meg majd visszakapod, ha felébredtél. - Ez disznóság! - háborogtam, de azért engedelmeskedtem. A tabletták szinte azonnal szétolvadtak a számban, a kodein keserű ízét hagyva maguk után. Megszédültem, és mindvégig csukott szemmel lerogytam az ágyra. - Csaló! - vádaskodtam. - Engem így kell szeretni - közölte minden megbánás nélkül Shaun, és homlokon csókolt. - Pihenj csak, George. Mire felébredsz, minden jobb lesz. - Nem - nyöszörögtem, miközben félig-meddig már megadtam magam a kábulatnak. - Nem lesz jobb, csak később lesz. És az inkább rosszabb, mert azt jelenti, hogy kevesebb időnk van. - Aludj! - zárta rövidre a vitát Shaun. És úgy tettem.
#
313
Ez az igazság: a nemzetünk hozzá van szokva a félelemhez. Ha őszinte akarok lenni, nemcsak hozzátok, hanem önmagamhoz is, akkor azt kell mondanom, ez nemcsak a nemzetre vonatkozik, hanem az egész világra, és nemcsak egyszerű megszokás, hanem függőség. Az emberek sóvárognak a félelem után. A félelem mindent igazol. Azt is, hogy fokozatosan lemondunk a szabadságunkról; a végén már azt is eltűrjük, hogy minden lépésünket szemmel tartják, és olyan adatbázisokban rögzítik, amelyekhez egy átlagember soha nem fog hozzáférni. A félelem teremti, meghatározza és alakítja a világunkat, és nélküle a legtöbben aligha tudnának mit kezdeni magukkal. Az őseink egy korlátok nélküli világról álmodtak, mi meg arról, hogy új korlátok mögé szorítjuk az otthonainkat, a gyerekeinket és önmagunkat. Napról napra tovább szűkítjük a mozgásterünket, egy olyan fokú biztonság nevében, melyre hiába is törekszünk. Egy lehetőségekkel teli világot vettünk át az elődeinktől, és összezsugorítottuk. És elmondhatjuk ezek után, hogy biztonságban érezzük magunkat? (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 6.)
314
Huszonegy
A
rra ébredtem, hogy Rick és Shaun fojtott hangon vitatkoznak, és közben megnyugtató egyenletességgel búgnak a szerverek. Az öcsém tehát tartotta a szavát, és amíg aludtam, beizzította a hálózatot. Óvatosan nyújtóztam egyet, és örömmel nyugtáztam, hogy a fejem nem fáj, és még csak a szokásos tompultság sem lett úrrá rajtam. Ezt megúsztam. Persze hosszú távon megfizetek a jó közérzetért - a fejfájásomat az optikai idegek enyhe károsodása okozza, és minél többször nyomom el gyógyszerrel, annál valószínűbb, hogy ez a károsodás súlyosbodik -, de most megúsztam. - ...mondom, hogy addig hagyjuk aludni, amíg magától fel nem ébred! - erősködött Shaun. - Addig dolgozz a beszámolón! - De hát az Amerikai Forradalom Leányainál jártunk, ők meg az amerikai forradalom óta nem mondtak semmi újat! - ellenkezett Rick. - Legalább nem lesz nehéz a feladatod. - Hülye majom! - Állj már le, ember, én csak azt akarom, hogy végezd el a munkádat, és hagyd, hogy a nővérem kialudja magát! Ez olyan szemétség? - Jelen helyzetben igen! - Simogasd a macskádat, és írd meg a beszámolót! - ismételte Shaun igencsak kimerültén, én meg azon tűnődtem, vajon mennyit alhattam, mennyi időre süppedtem bele az álomtalan, mesterséges csodaországba, amíg ő a szerverekkel bajlódott, és várta Mahir hívását. Felsóhajtottam, mire közeledő léptekre lettem figyelmes. A matrac megsüllyedt, amikor Shaun rátámaszkodott, és aggodalmaskodva odahajolt hozzám: - George? Szeretnél valamit?
315
Még nyolc óra alvást, új szemet, meg azt, hogy Buffy legyen életben. Mivel nem sok esély mutatkozott rá, hogy bármelyiket is megkapom, száraz, karcos hangon csak ennyit mondtam: - A napszemüvegemet. Még mindig lehunyt szemmel Shaun felé fordítottam az arcomat, és vártam. Nemsokára éreztem, hogy az ujja a tenyeremhez ér, és a kezembe nyomja az áhított tárgyat. - Úgy tíz órára kiütötted magad. Háromszor próbáltam hívni Mahirt, de nem vette fel. Becks azt mondta, hogy utánunk nem sokkal beszélt vele, mert meg akarta kérni, hogy töltse fel újra néhány törölt bejegyzését, de onnantól fogva ő sem hallott felőle. Becks?... Aztán rájöttem, Rebecca Atherton az, a tudósító, akit az öcsém nem sokkal az eaklyi katasztrófa után ellopott tőlem. Az orromra csúsztattam a napszemüvegemet, kinyitottam a szemem, s hogy el ne szédüljek, csak néhány pillanat múlva ültem fel. A szememnek még több idő kellett, hogy alkalmazkodjon a fényviszonyokhoz, emiatt egyelőre igen homályosan láttam. Shaun óvón a térdemre tette a kezét, én pedig megszorítottam, és a zúgó gépek felé fordítottam a fejem. A tapéta zöld hátteréből egyszer csak kibontakozott egy elmosódott, fekete alak, akiben felismertem Ricket. - Szia! - üdvözöltem. - Szia, Georgia - válaszolta a kollégám, akinek a vonásait továbbra sem tudtam kivenni. - Jobban érzed magad? - Félig vak vagyok, és zúg a fejem, de legalább nem fáj, úgyhogy igen, úgy néz ki, megmaradok - közöltem, és megint megszorítottam a testvérem kezét. - Milyen volt az AFL találkozója? - Unalmas! - Akkor jó! Legalább egyvalami van a világon, ami még mindig tud unalmas lenni. A látásom fokozatosan élesedett, Rick feje már kirajzolódott a formátlan pacából. - Nos, mi lesz, velünk maradsz, vagy álláshirdetést kell feladnunk? - De hát Shaun az előbb azt mondta, hogy már megbeszéltétek! - hökkent meg Rick. - Kettesben igen, de hármasban még nem, és úgy vélem, azért neked is van a dologba beleszólásod. Szóval maradni akarsz? Biztos? Pedig elég gáz a túlélési statisztánk, négyből három... - Sehol sem veszélytelen az élet, és inkább itt kockáztatnék, mint más helyen - felelte, mire csodálkozásomban majd leesett az állam. - Ezt a kijelentést mire alapozod? 316
- Benneteket ugyan nem olyan régóta ismerlek - fogott bele a magyarázatba -, így nincs túl sok alapotok bízni bennem, és amit most elmondok, valószínűleg nem segít ezen. De Buffy akkor is évek óta a barátom volt. Jó ember volt, és bármit tett, soha nem akart bántani senkit. De ha nem maradok elég sokáig a csapatban ahhoz, hogy ezt ne felejtsétek el, egyszer majd kiszivárognak a hírek, és azok nem úgy fognak megemlékezni róla, mint remek íróról és barátról, hanem mint az eaklyi mészárlás és Rebecca Ryman halálának közvetett okozójáról. Az „áruló” még a legenyhébb, amiben reménykedhet, márpedig én ezt nem hagyom! - jelentette ki elszántan. - Maradok, mert muszáj. Éppen elküldhettek, ha annyira akartok, de az senkinek nem lesz jó. - Nem áll szándékomban - jelentettem ki, majd még egyszer megszorítottam Shaun kezét, felálltam, és leültem a gépemhez. Némileg zavaros látvány fogadott a monitoromon, de semmi olyat nem láttam, amivel ne tudnék elbánni. - Ha komolyan úgy érzed, hogy maradni szeretnél, akkor maradj. Örülök, hogy velünk dolgozol. Beírtam a jelszót - a fájljaimhoz még Shaunnak sem adtam hozzáférést. - Hogy állunk? - érdeklődtem, miközben gépeltem. - Buffy halála öt perc alatt bekerült a hírekbe - felelte az öcsém, miközben visszaült a saját gépéhez. - De a vicces rész még csak ezután jön! - Itt elhallgatott, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, mire kérdőn ránéztem, és ezt ő nagyon jól látta, napszemüvegen keresztül is. - Kíváncsi vagy rá? - Igen, Shaun - bólogattam. - Tíz órát aludtam, úgyhogy szeretném hallani. - Jó. A vicces rész a következő: ezzel egy időben a mi halálunk híre is megjelent. - Micsoda? - meredtem rá döbbenten. - Tele van a net azzal, hogy meghaltunk! Szóval jól hallottam. - A híroldalak fele jóval azelőtt lehozta, mielőtt bárki is cáfolhatta volna, és egy részükön még mindig ott áll ez a téves információ. Kérdőn Rickre néztem, aki bólintott. - Bárki is volt az, aki felhívta a hatóságot, gondoskodott róla, hogy egészen véletlenül olyan csatornán tegye, amelyet a helyi híroldalak figyelnek - magyarázta. - Már mielőtt Memphisbe értünk volna, holttá nyilvánítottak minket. Aztán Shaunnal kapcsolatban kiírtak egy 317
helyreigazítást, amikor elkezdett a blogján panaszkodni a hatóságnál kapott pocsék kávéról, és az oldalaknak úgy fele engem is kegyeskedett visszahozni az életbe, amikor kiírtam, hogy megyek az AFL-hez tudósítani. - Kissé gúnyosan elmosolyodott: - Hiába, én nem vagyok olyan érdekes, mint egy Mason. - És én? - csattantam fel. - Te még mindig halott vagy - nyugtatott meg Rick. - Már öszszeesküvés-elméletek is születtek, miszerint Shaun és én addig próbáltuk titkolni a halálodat, amíg nem tudjuk bizonyítani, hogy nem lépted túl az engedélyed hatáskörét. - És most érvényét veszti az életbiztosításom! - ejtettem az arcomat a tenyerembe. - Egyéb jó hír? - A Falra egyedül csak Buffy került ki - közölte az öcsém. - Ő az egyetlen, akinek a halála megjelent a járványügyi hatóság hivatalos adatbázisában. - És hányan gyanítják, hogy az egészet mi rendeztük, az értékelések miatt? - kérdeztem, elfojtva a nyöszörgést. - Sokan! - felelte Shaun kertelés nélkül, komoran. - De nézd a dolog jó oldalát: még ha nem is mi akartuk így, működött. Újabb háromszázaléknyi piacrészesedésre tettünk szert, amíg az emberek nyálcsorgatva várták a véres részleteket. - És megjelentek ilyenek? - Rólunk nem, de Buffyról igen. Sok. Valaki feltörte a főkamera kódját, megszerezte a felvételt, és... - Ne is mondd tovább! Még ma megírom a hivatalos tudósítást, hogy végre lecsillapodjanak a pletykák, és mindenki tudomásul vegye, hogy egyelőre még élek. Buffy jobbat érdemel annál, mint hogy a halálát szenzációhajhász hírverés szennyezze be. - És pontosan hogy gondoltad ezt a „hivatalos” tudósítást? érdeklődött Rick. - Arra gondolsz, hogy beleveszem-e a hatósághoz érkező hívást? kérdeztem, mire a kollégám bólintott. - Igen, bele - bólintottam én is. - De ez?... - Bölcs döntés? Biztonságos? Jó ötlet? Nem, egyik sem, de akkor is így teszek - közöltem, és Mahir küldeményei után kutatva nekiláttam a leveleim szortírozásának. - Valaki, aki nem akarja felfedni a kilétét, el akar minket takarítani az útból. Hát bassza meg! Szépen megfosztom a titkosságától. - És ha megint ránk lő? 318
- Miért, amúgy biztos, hogy nem fog? Még Buffy megdöbbentően jól működő szűrőin keresztül is ijesztő mennyiségű spam szivárgott be a postaládámba. Nekifogtam a törlésnek. - Erről jut eszembe: új vezetőt kell kineveznünk a mesélőkhöz. - Nem kellene kicsit várni ezzel? - nézett rám Rick szúrósan. - Hiszen Buffy csak most halt meg! - Buffy hirtelen halt meg; és új vezető kell, most. Éppenséggel megtehetjük, hogy kegyeletből várunk, de akkor a mesélők nem fognak dolgozni. Ők nem olyanok, mint a tudósítók vagy az irwinek! Szükségük van az irányításra, különben az a vége, hogy összevissza csapongnak, kicsit írogatnak ehhez vagy ahhoz, és nem születik publikálható anyag. Hacsak nem vágysz a dühödt olvasói levelekre, melyek az ötvenrészes szerelmes blogregény következő folytatását követelik, sürgősen ki kell neveznünk valakit a mesélők élére! - Buffynak nem volt helyettese? - pislogott Shaun. - Halhatatlannak hitte magát. Kérdezd meg Magdalene-t, még ha nem is vállalja, hátha javasol valakit a posztra. Hirtelen ismét elcsigázottnak éreztem magam. Beállítottam az automatikus spamszűrést, letettem a tálcára az ablakot, és megnyitottam a VR nevű könyvtárat, mely a Világvége Afterparty összes alkalmazottjának a végrendeletét tartalmazta, beleértve a műveik jogutódlását is. Ezek begyűjtése és nyilvántartása kötelező minden olyan cégnél, ahol a mindennapi munkavégzés kapcsolatban áll a szövetségileg kijelölt veszélyes zónákkal és a fertőzöttekkel; illetve, ezektől függetlenül, általános előírásként szerepelt a sajtosok számára. Igen, az újságírók a mai amerikai jogszabályok szemében ugyanolyan veszélyesek, mint a zombik. A dátum szerint azóta, hogy eljöttünk Kaliforniából, Buffy végrendelete nem változott. Beírtam a jelszót, és megnyitottam a fájlt. Shaun és én, éppen az ilyen esetek miatt, egyforma hozzáférési joggal rendelkeztünk a közös szervereken tárolt adatokhoz. A dokumentum megnyílt. Csak olvasható változata volt az eredetinek, melyet a fejléc információi szerint Berkeleyben tárolt a Meissonier család ügyvédje. A céljainknak viszont megfelelt. Shaun kicsusszant a székéből, odalépett mögém, és a vállamra tette a kezét. Buffy az ingóságai nagy részét a családjára hagyta, a művei jogutódjának a honlapot nevezte meg, a személyes írásai pedig Shaunt és engem illettek. Kinyilvánította, hogy az összes dokumentumot tetszés szerint felhasználhatjuk. Utódot nem nevezett meg, de nem 319
bántam annyira, mert az utolsó záradékban ott szerepelt, amire kíváncsiak voltunk. - A kurva életbe... - motyogtam. - Tudta, hogy ezért meghal. És mindvégig tudta, hogy amit tesz, helytelen, még ha magának sem vallotta be! Tudta! - Honnan veszed? - kérdezte Rick. - Ránk hagyta a személyes dokumentumait - felelt helyettem az öcsém. - Miért tette volna, ha nem tudja előre, hogy szükségünk lesz rájuk? Meglehet, hogy még ha úgy Is érezte, hogy muszáj megtennie, nem volt egészen biztos abban, hogy ez helyes. George... - Rick, keress új vezetőt a mesélőknek! - mondtam, miközben kinyomtattam, és bezártam a fájlt. - Ez most a legfőbb feladatod. Meg persze az AFL-beszámoló. Én majd megírom a tudósítást arról, hogy mi történt, de... - De a nagy része irwin dolog. Értem - szorította meg Shaun a vállamat, mielőtt visszaült a gépéhez. - És Buffy fájljai? Amiket mondott, hogy nézzünk meg? - Nagyon szeretném már azt a felvételt, ami Mahirnál van, reméltem, hogy előbb azt láthatom, de jó, oké, a fájlok. Megnézem. - George... - Amíg ezzel foglalkozom, ne zavarj! - szóltam rá, és gépelni kezdtem. A Világvége Afterparty alkalmazottai számára két szerver áll rendelkezésre. Az egyik az úgynevezett „nyilvános” szerver, amit felés letöltésre használhat minden bloggerünk, még azok is, akikkel csak kapcsolatban állunk, de főállásban nem nálunk dolgoznak. Ha valaki egyszer is ír hozzánk, nyitunk számára a nyilvános szerveren egy fiókot, amit csak ritkán, súlyos szabálysértés esetén vonunk vissza. Nem lenne értelme, főleg mert örülünk, ha a szabadúszók visszavisszatérnek hozzánk, így hát miért távolítanánk el őket a szerverünkről? Ráadásul így a rendszergazdának sem kell újra és újra fiókot létrehozni ugyanannak a személynek. Majd ha tovább fejlődünk, lehet, változtatunk ezen a rendszeren, de egyelőre megfelel számunkra. A privát szerver már nem ennyire szabad felhasználású. Jelen pillanatban hét ember rendelkezik hozzáféréssel, akik közül az egyik halott. A tudósítóktól én, Mahir és Rick, a mesélőktől Magdalene és Buffy, az irwinektől meg Shaun és Becks. Itt tartunk minden fontosat a pénzügyi feljegyzésektől az olyan történetekig, amelyekben még utána kell járni néhány ténynek. A legbiztosabb védelemmel láttuk el 320
a hackerekkel szemben, mert ha egyetlen megkérdőjelezhető valóságtartalmú írás is kiszivárogna a nevem alatt, az megbénítaná, sőt megölné a honlapunkat. A tudósítószakma nem játék. Ha nem tudod vagy nem vagy hajlandó komolyan venni, semmi keresnivalód a hírek világában. Megnyitottam egy FTP-ablakot, és megadtam a biztonsági szerverünk címét. Amikor kérte a felhasználónevet és a jelszót, beírtam: „morajlótenger” és „2029-február-4”. Shaun és Rick, a munkájukat hátrahagyva, odaálltak mögém, és nézték, ahogy a képernyő vibrál, majd megnyílik rajta a videólejátszó program. Az Escape sem állította le, így csak hátradőltem a székemben, és nyugalmat merítettem a többiek közelségéből. Eleve nem voltunk sokan, és most, hogy megfogyatkoztunk, hárman maradtunk. Kisvártatva megjelent a képernyőn Buffy Meissonier jól ismert, kedves arca. Keresztbe tett lábbal ült a pulton a furgon belterében, patchwork mellényben és gyűrött, hosszú szoknyában. Emlékeztem rá, hogy ezeket viselte, amikor eljöttünk Oklahoma City-ből, és egész úton éppen csak foghegyről szóltunk egy-két szót egymáshoz, mert azt akarta, hogy hátráljunk meg. Utólag könnyű okosnak lenni, de most már, ha megkésve is, végre megértettem, miért szorgalmazta annyira, hogy menjünk haza. A maga esetlen módján próbálta megmenteni az életünket. Elmosolyodott, és belenézett a kamerába. - Sziasztok - üdvözölt minket. Hangja és arckifejezése együtt arról árulkodott, hogy a végletekig kimerült, és annyira széthullott, hogy talán már soha többé nem jön rendbe. - Szóval megnézitek Schrödinger14 videóját - ez azt jelenti, hogy már nem tudtok beszámolni a képminőségről. De hát sokan járnak így. Ez a legfontosabb művem, és nem láthatom a közönség reakcióját. Viszont legalább a negatív kritikákat sem kell elviselnem. De most már a lényegre térek, mert ha ezt nézitek, azt jelenti, hogy nincs sok időtök... A nevem Georgette Marie Meissonier, az engedélyem száma DBE-841207. Testi és szellemi egészségem teljes birtokában, szabad akaratomból készítem ezt a videót, azzal a szándékkal, hogy elmondjam: a kampány során szándékosan és tudatosan becsaptam az amerikai népet, elsősorban az üzlettársaimat, Shaun Phillip Masont és Georgia Carolyn Masont. A megbízatás során ugyanis az adatokhoz 14
Utalás Erwin Schrödinger Nobel-díjas fizikus gondolatkísérletére.
321
való hozzáférést és titkos információkat szolgáltattam egy harmadik fél számára, annak tudatában, hogy ezek segítségével a harmadik fél célja aláásni a kampányt. Buffy itt egy kicsit megállt, mélyet sóhajtott, és a kimerültség ellenére hirtelen látszott, hogy milyen fiatal. - Nem tudtam! - folytatta. - Azzal tisztában voltam, hogy amit teszek, helytelen, és többé nem dolgozhatok a hírközlésben, de arról fogalmam sem volt, hogy bárkinek baja eshet! A birtokon történtekig nem tudtam, és addigra már nyakig benne voltam, és nem volt kiszállás. Sajnálom. Ez nem hozza vissza a halottakat, de ez az igazság: én nem akartam senkinek ártani! Azt hittem, helyes, amit teszek. Azt hittem, a tevékenységemmel hozzájárulok ahhoz, hogy erősebb nemzet legyünk. A bal szeméből egy könnycsepp buggyant ki, és végigfolyt az arcán. Annak, aki nem ismerte Buffyt, talán mesterkéltnek tűnt volna, de én tudtam, hogy komolyan bántja a dolog, és valóban sír. - Álmomban is őket látom. Elég lehunynom a szemem, és mindannyian ott vannak, azok, akik meghaltak Eaklyben és a birtokon. Az én hibám volt, és attól tartok, hogy magát a munkát is azért kaptuk meg, mert valaki, aki manipulálhatta a pályázati eredményeket, tudta, hogy kellő fizetség ellenében megvesztegethető vagyok. Sajnálom. Nem akartam! Eszembe sem jutott, hogy ez lehet belőle! Ha sejteném, hogy ki volt a titkos megbízóm, megmondanám, de nem tudom... Nem is igyekeztem kideríteni, mert ha tudtam volna... Szerintem, ha tudtam volna, hamarabb rájövök, hogy amit teszek, nem helyes... - Itt elfordult, és a kézfejével letörölte a könnyeit. - Túl mélyen benne voltam, nem tudtam már kiszállni... És most nem akarjátok, hogy hazamenjünk. Georgia, egyezz bele, hogy hazamenjünk! - nézett egyenesen a kamerába, ismét könnyáztatta arccal. - Nem akarok meghalni! Nem akarom, hogy ezt meg kelljen néznetek! Kérlek! Minden jobb lenne, ha egyszerűen csak hazamennénk! - Istenem, Buffy, ne haragudj! - suttogtam, de a szavaim elhaltak a csendben, és nem értek többet, mint az ő könyörgése. A videón Buffy mély levegőt vett, és lassan kifújta. - Úgyis látni fogjátok - mosolyodott el keserűen, majd lebiggyesztette az ajkát. - És meg is kell néznetek, különben sosem tudjátok meg az igazságot. Azzal egy időben, hogy megnyitottátok ezt a videót, a szüleimnek küldtetek egy másikat, amiben elmondom nekik, hogy mennyire sajnálom, és mennyire szerettem a munkámat. Ha vége, 322
hozzáférést kaptok egy privát könyvtárhoz, melyben találtok egy „Vallomás” nevű fájlt. Le van zárva, és dátummal ellátott. Ha nem nyitjátok meg, bizonyíték lesz a bíróságon. Nem bíztam mindent a szerverekre. Úgy gondolom, én mindenkinél jobban tudom, milyen veszélyes megbízni az emberekben. Most van nálatok valami, ami az enyém, és senki másnak nincs belőle. Nézzétek meg. Ott van minden, beleértve a hozzáférési kódokat az összes lehallgató eszközhöz. Sok szerencsét. Álljatok bosszút, ha tudtok. És sajnálom. Buffy itt újabb szünetet tartott, majd - ezúttal igazi melegséggel elmosolyodott. - Az, hogy itt legyek veletek, és kövessem a kampányt, az volt, amit igazán akartam. Nem örülök mindennek, ami közben történt, de annak mindenképp, hogy eljöttem. Köszönöm. És sok szerencsét. Azzal a kép elsötétedett. Hosszú percekig csak némán, döbbenten néztünk magunk elé. Rick a hátam mögött szipogott; sírt. Nem ez volt az első alkalom, hogy a pokolba kívántam a Kellis-Amberlee-t, amiért megfoszt ettől a majdnem minden embernek kijáró megkönnyebbüléstől. - Szerinted mire gondolt, mikor azt mondta, hogy van nálunk valami, ami nincs meg senki másnál? - tűnődött Shaun, miközben a vállamra tette a kezét. - Az összes felszerelése ott volt a teherautóban. - De a laptopja itt van! - álltam fel hirtelen, hátralökve a székemet, és feléjük fordultam. - Hozzátok ide, a szerszámkészlettel együtt! Soha ne lopd el egy másik riporter sztoriját, ne használd el az utolsó lőszerét, és ne kutakodj a számítógépében! Ezek a szakmánk legfőbb íratlan szabályai, kivéve, ha az ember bulvárlapnál dolgozik, mert akkor mindezek ellenkezője lép hatályba. De ha valaki meghal, ezek a szabályok érvényüket vesztik, próbáltam megnyugtatni magam, miközben egy csavarhúzóval leszedtem Buffy laptopjának alsó borítását. Shaun és Rick ott álltak mellettem, és figyelték a műveletet. A gépen szereplő adatokat már átbogarásztuk, és abszolút semmit sem találtunk. Buffy valószínűleg mindent letörölt, az is lehet, hogy éppen a végzetes út előtt. Ami a paranoiát illeti, világelső volt benne, és Eakly után minden oka meg is volt erre. Valahogy már el is szállt az izgalmam, mire sikerült leszednem a műanyag borítást. Letéptem az alatta talált ragasztószalagot, és egy pendrive bukkant elő. Kivettem, és megmutattam a többieknek. - A cselekmény bonyolódik - állapítottam meg. - Shaun, Becks korábban tudósító volt. Ért a számítógépekhez? - Annyira nem, mint Buffy. 323
- Hozzá nem is érhet fel senki. - De azért elboldogul velük. - Mennyire? - Azt csak egy módon deríthetjük ki - felelte az öcsém, majd kinyújtotta a tenyerét, én meg habozás nélkül átadtam neki a pendriveot. Ha már Shaunban sem bízhatnék, vége lenne a világnak; ez ilyen egyszerű. - Gyorsan írj rá, és mondd meg neki, hogy nézze át ezeket a fájlokat. Buffy azt mondta, vannak köztük dátumok meg IP-címek. Látnunk kell, mire megyünk velük - álltam fel. - Rick, te pedig írd tovább a beszámolót! - És te addig?... - Felkeltem Mahirt - ültem vissza a gépemhez. A szék még meleg volt, ebből is látszott, hogy felgyorsultak az események. - Kerül, amibe kerül! Kell egy offline másolat a pendrive tartalmából, és London talán már elég messze van ahhoz, hogy ott biztonsággal őrizzük. - Georgia? - szólt Rick lágy hangon, és amikor rápillantottam, láttam, hogy nem indul, hanem továbbra is ott ácsorog egy helyben, és rám mered. - Mi az? - Túl fogjuk ezt élni? - bökte ki. - Valószínűleg nem - vágtam rá. - Ki akarsz szállni? - Nem - rázta a fejét. - Csak tudni akartam, hogy felfogod-e a kockázatot. - Igen - bólintottam. - Most pedig menjetek dolgozni! Erre Rick és Shaun is bólintottak, és sarkon fordultak, Annak ellenére, hogy Mahir vagy kiütötte magát, vagy csak szimplán aludt - Isten bocsássa meg, de az is megfordult a fejemben, hogy talán meghalt a közös chaten bejelentkezve maradt. Beírtam az elsőbbségi kódomat, ami működésbe lépteti a személyes riasztót; ez, ha Mahir történetesen mégis a gépnél van, csak például netezik, azonnal megszólal, és idegesítően sípol, amíg nem válaszol a megkeresésemre. Csak vészhelyzetben vetettük be, de ez most nagyon is az volt. Annak megnyugtató tudatában, hogy minden lehetségest megtettem a helyettesem mozgósítása ügyében, most már nekiültem az írásnak. 324
A tényszerű tudósítás mindig biztonságot ad. Ott vannak kéznél az információk, melyek alig várják, hogy sorba rakjam őket, és követhető formát adjak nekik. Fogd a tényeket, az arcokat, az igazság különböző aspektusait, csiszold őket fényesre, és vesd papírra - illetve az esetemben billentyűzetre -; a többi már az olvasó dolga. Még írás közben, szakaszonként azonnal le is közöltem, és az engedélyszámomat is mellékeltem. Ha valaki tényleg azt hiszi, hogy visszaélnek a nevemmel, és valójában meghaltam, a hatóságnál ellenőrizheti az engedélyszámot, s ezáltal bebizonyosodik előtte, hogy a pletyka alaptalan, és valóban én írtam a bejegyzést. Hírnek sem utolsó. Már az első rész feltöltése után pillanatokkal jöttek az e-mailek. A többség pozitív hangvétellel íródott; az olvasók gratuláltak, és biztosítottak a felől, hogy mindvégig tudták: élve előkerülök. Néhány levél azonban nem bizonyult ilyen barátságosnak. Egyet ki is jelöltem, hogy majd idézem a szubjektív jegyzetben, amit még meg akartam írni. Az állt benne, hogy Shaun és én megérdemelnénk, hogy az élőholtak felfaljanak minket, mert erkölcsileg körülbelül az ő szintjükön állunk - és ez nagyon emlékeztetett azokra az érvekre, amelyekkel Buffyt beetették. Már a hatodik szakaszt is feltettem, amikor Shaun így szólt. - Becks azt mondta, hogy most egyezteti az IP-címeket, de a többség szerinte hamis. - És ez azt jelenti, hogy?... - Hogy nem tudja lenyomozni őket. A francba. - És a dátumok? - Annyit bizonyítanak, hogy nem mi voltunk, vagy a szenátor; de ettől nem lettünk sokkal okosabbak. Ha csak ezekből indulunk ki, akár még Mrs. Ryman is lehetett. A francba, a francba! - Esetleg valami jót nem tudsz mondani? - Nos, mit szólsz a poloskák kódjaihoz? - nézett rám vigyorogva az öcsém. - Az már valami - bizakodtam. Tovább beszéltem volna, de pittyenés jelezte, meg vibrálás a képernyőn, hogy sürgős üzenet érkezett. Rákattintottam, és a chatalakban Mahir jelent meg, kócos hajjal, vörös szemmel. - Mi az, valami baj van? 325
- Nem vetted fel a telefonodat! - korholtam, de rögtön, amint e szavak elhagyták a számat, el is szégyelltem magam. Hiszen Mahir a világ másik felén tartózkodott, tehát a dolog neki aligha lehetett ugyanolyan sürgős, mint nekünk. - Az itteni mesélők virrasztást és felolvasást tartottak Buffy tiszteletére - magyarázta, miközben kisöpörte az arcából a tincseket. Elmentem én is, hogy írjak róla tudósítást, de úgy tűnik, túl sokat ittam - vallotta be zavartan. - Mert alig értem haza, egyből kidőltem. - Akkor most már értem, miért nem ébredtél fel a riasztóra - mondtam, majd hátrafordultam. - Shaun, van azokból a fájlokból olyan másolat, amikhez Mahir is hozzáfér? - Igen, a helyi csoportkönyvtárban. - Jó - bólintottam, s azzal visszafordultam. - Mahir, feltöltök néhány fájlt a könyvtáradba. Mentsd el őket a saját gépeden, és legalább két példányban külső adathordozón. Egyet mindenképp tárolj a honlaptól független helyen. - És amint ez megvan, töröljem őket a szerverről? - kérdezte könnyed, majdhogynem tréfálkozó hangon. - Igen - feleltem, némileg zaklatottabban. - Az jó lenne. Ha addig el tudod helyezni máshol a többi fájlodat, egy újraformázás sem ártana. - Georgia, van valami, amiről tudnom kellene? - kérdezte aggodalmasan. Á, nincs, gondoltam elfojtott nevetéssel. Csak annyi, hogy Buffy meghalt, a járványügyi hatóság egy névtelen bejelentés alapján minket is halottnak nyilvánított, és valaki megpróbált bennünket felhasználni, hogy betartson az Amerikai Egyesült Államok kormányának. Szóval sok minden volt, amiről nem ártott volna, ha tud. - Kérlek - mondtam töltsd le a fájlokat, olvasd el őket, és aztán mondd el az őszinte véleményedet. - Az őszinte véleményemet akarod? - visszhangozta a szavaimat most már kétségbeesetten. - Hagyd el az országot, Georgia. Utazz ide, mielőtt olyasmi történik, ahonnan már nem táncolhatsz vissza. - Anglia nem fogadna be. - Megtaláljuk a módját! - Lehet, hogy jó mulatság a politikai menekült státusz, de Shaun becsavarodna, ha átköltöztetném, nélküle pedig egy tapodtat sem mozdulok! - szögeztem le, majd (szinte öntudatlanul) levettem a 326
napszemüvegemet, és Mahirra mosolyogtam. - Annyira sajnálom, hogy talán már sosem találkozunk személyesen! - Ilyet ne is mondj! - hüledezett a helyettesem. - Csak nézd meg, mi áll a fájlokban, kíváncsi leszek, hogy majd azután miként vélekedsz! - Rendben. Vigyázz magadra! - Igyekszem! Hozzáfogtam a feltöltéshez, miközben Mahir kikapcsolta a webkamerát, és várt. - Georgia? - szólított meg Shaun, és a névválasztás nem sok jót ígért. Már a puszta ténytől, hogy nem George-nak hívott, jeges kéz markolászta a gyomromat. - Tessék? - Becks leszedte az egyik poloska felvételét. - És? - Mindenképpen hallanod kell! - közölte, azzal előrenyúlt, és kihúzta a hangfalból a headsetet. A felvétel recsegő-susogó háttérzaja betöltötte a helyiséget, és a beálló imádságos csöndben még hangosabbnak tűnt. Még Lois is, aki Rick monitora mellett feküdt összegömbölyödve, hátracsapott füllel, hatalmas szemekkel figyelt. - ...nem hallják? - szólalt meg Taté a hangfalból, majdhogynem elviselhetetlenül hangosan. - Meg kell oldanunk ezt a problémát, méghozzá most rögtön, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnak! Egy másik hang felelt rá, de ezt nem ismertük fel. Shaun elkapta a tekintetem, és bólintott. Tudta, hogy amint végighallgattuk a felvételt, szólnia kell Becksnek, hogy futtasson le rajta egy zajszűrő programot, hátha meg tudjuk állapítani a másik kilétét is. Ennél többet egyelőre nem tehetünk. - És higgyék el, már túl közel járnak! - folytatta a kormányzó. - És így, hogy a Meissonier lány meghátrált, már nem tudjuk őket nyomon követni. Még csak azt sem tudjuk, hogy a kis bestia hány poloskát rejtett el az irodákban! Mondtam én, hogy ezekben a besúgókban nem lehet megbízni! A lélegzetem is elakadt a döbbenettől, Rick meg halkan káromkodott. Shaun hallgatott, csak az összepréselt ajka árulta el, hogy milyen feszült. Tate-nek persze fogalma sem volt, hogy lehallgatják, így fesztelenül mondta tovább a magáét: 327
- Itt vagyok a barátocskája mobil irodájában. A lány a saját bűnbarlangját tán csak nem poloskázta be! - Látszik, hogy nem ismerte Buffyt - állapította meg Rick szomorú, távoli hangon. - Mi sem - hajtotta le a fejét Shaun. - Nem érdekel, hogyan iktatják ki a többit - rikácsolta Taté -, de oldják meg! Ha a járványügyi hatóság nem képes likvidálni őket, akkor találjunk ki valami mást! Megértették? Intézzék el! Aztán egy csattanás hallatszott, majd távolodó léptek. Még egy darabig hallottuk a zúgást, végül az is abbamaradt. - Csak akkor kapcsolnak be a poloskák, ha beszédet érzékelnek magyarázta Shaun, de én is tudtam Buffy energiatakarékos technikájáról, mely által, ha csend van, a szerkentyűi alvó üzemmódra váltanak, így az akkujuk később merül le. Buffy valószínűleg meg sem hallgatta a saját fájljait, csak mentette és továbbította őket, azzal a meggyőződéssel, hogy a jó oldalon áll. - Taté - csikorgatta a fogát Rick. - A szarházi! - Taté - ismételtem. Égett a szemem. Végül visszacsúsztattam a napszemüvegemet a helyére, és hol az öcsémre néztem, hol Rickre. - El kell mennünk a szenátorhoz! - Biztosra veszed, hogy ő nincs benne? - szólt közbe Shaun, és én nem tudtam, erre mit is felelhetnék. - Becks mennyire jó? - kérdeztem végül. - Annyira nem... - Na nem baj - fordultam vissza a monitoromhoz. - Gyerünk, riasszatok mindenkit, jöjjön fel az egész csapat. Nem érdekel, hogy hol vannak, legyenek bárhol, üljenek a gép elé! - De Georgia?... - habozott Rick, mire én csak a fejem ráztam. - Csak semmi de! Ülj a gépedhez, és láss munkához! Nagyon sok dolgunk van még!
# Mindenkinek az életében van egy vízválasztó; az a pillanat, amikor az emberre rátör a felismerés, hogy olyan döntés előtt áll, ami kihatással lesz az egész jövőjére, minden további tevékenységére, és ha rossz döntést hoz, nem biztos, hogy helyre tudja hozni. És néha az állítólagos rossz döntés az, ami lehetővé teszi, hogy emelt 328
fővel, méltósággal várjuk a véget; annak megnyugtató tudatában, hogy a helyes utat választottuk. Lehet azonban, hogy az ilyen pillanatok jelentőségét csak utólag ismerjük fel. Az enyém vajon az a nap volt, amikor pályát választottam? Vagy az, amikor az öcsémmel regisztráltunk egy online állásbörzére, ahol megismerkedtünk egy Buffy nevű lánnyal? Vagy az a nap, amikor beadtuk a pályázatunkat a sokak által vágyott megbízatásra, a Ryman-kampány blogtudósítóinak szerepére? Vagy az a nap, amikor ráébredtem, hogy lehet, ez lesz az utolsó, amit az életben csinálok - és elhatároztam, hogy nem törődöm vele? A nevem Georgia Mason. Az öcsém George-nak hív. Köszöntelek benneteket a vízválasztómnál. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 8.)
329
Huszonkettô
K
ét óra és tizenhét perc alatt összehívtuk a Világvége Afterparty minden bloggerét, vendégszerzőjét, adminisztrátorát, rendszergazdáját és koordinátorát, majd betereltük őket egy sebtében megnyitott virtuális konferenciaterembe. A saját konferenciarendszerünkben tizenegy helyiség van, amelyekből egyet sikeresen feltörtek, de egyébként is mindet Buffy hozta létre, emiatt úgy éreztem, ezekben már nem bízhatunk meg. Meg kellett volna hívnunk az önkéntes moderátorokat is - nem tartottam helyénvalónak kihagyni őket de csak bizonytalan csatornákon keresztül tudtuk volna felvenni velük a kapcsolatot, és ez volt az utolsó, amit ebben á helyzetben meg akartam kockáztatni. Becks, Alaric, valamint Dave közös munkája révén (aki végre visszatért Alaszkából, több száz órányi felvétellel, meg egy enyhébb fagysérüléssel) majdhogynem megoldódott a technikus helyettesítése. Alaric és Dave magukra vállalták a termek létrehozását, így Becks elveszített munkatársunk anyagai átböngészésére fordíthatta minden idejét - de még így is alig győzte. A találkozó kedélyes hangulatban indult, noha kezdettől fogva elkerülhetetlenül áthatotta némi szomorúság is. Buffy meghalt, mi életben maradtunk. Minden újonnan bejelentkező tag szükségét érezte, hogy mindkét tényhez hozzáfűzzön valamit, így egyszerre gratuláltak nekünk, és sajnálkoztak Buffy miatt. A mesélők viselték a legnehezebben a történteket. Ez nem okozott különösebb meglepetést, bár örültem, hogy Magdalene fokozott figyelmet fordít a megnyugtatásukra. Négy mesélő egyenesen az ő otthonából jelentkezett be. A bloggerek közül a mesélők kedvelik leginkább a társaságot, és egyúttal ők a legfélénkebbek is. Általában az utóbbi érzés győzedelmeskedik, Maggie azonban, az ódon, tágas házával, melyet katonai szintű biztonsággal őriztetett, elérte, hogy legyűrjék a folytonos aggódásukat, és elmerészkedjenek hozzá. A tehetsége révén 330
akár alfává is válhatott volna, saját oldallal, de ő nem akart mást, mint Buffyval együtt dolgozni. Sajnos ezt már nem tehette meg. Privát üzenetben figyelmeztettem Ricket, hogy el ne felejtse felkérni a részleg vezetésére; hiszen ha ez a lány ilyen hősiesen viseli a gyászt, akkor munkaerőként is lehetnek még kiaknázatlan értékei. Egy órával később, amikor már elmúlt az életben maradásunk feletti jókedv, megkezdődött a zúgolódás, mert egyértelművé vált, hogy egy titkos projekt miatt hívtuk össze az embereket, amibe nem avatunk be senkit, amíg nincs jelen mindenki. Nem voltunk hajlandók az engedményre, kivételezésre; és ezúttal hajthatatlanok maradtunk. Utolsóként egy Andrea nevű kanadai mesélő futott be szabadkozva; egy izgalmas hokimeccset meg a hideg téli tájon játszódó forró románca újabb fejezetét emlegette kifogásként. Nem nagyon figyeltem a magyarázkodására, nem ezért gyűltünk össze. - Mindenki stabilan és biztonságosan kapcsolódik? - kérdeztem. Beütöttem egy előre meghatározott karaktersort a billentyűzetembe, mire a tucatnyi chatablak kerete sárgán kezdett vibrálni. - Ha a válaszotok „igen”, akkor írjátok be a képernyőtök alján látható biztonsági kódot! Ha a válaszotok „nem”, üssetek egy entert. Ha nem igazolódik a százszázalékos biztonság, azonnal berekesztjük a konferenciát. A morgolódás némileg alábbhagyott. A munkatársaink, amikor hívtuk őket, először megkönnyebbültek, hogy élünk, aztán összezavarodtak, mert miután ezt megbeszéltük, nem engedtem el őket, végül pedig feldühödtek, mert még csak indoklást sem kaptak. Mindehhez még hozzájött a drákói szigor a biztonságot illetően - ezek után végképp tudni lehetett, hogy fontos bejelentés várható. Az ablakkeretek egyenként fehérre, majd (miután a biztonság igazolódott) zöldre váltottak. Ahogyan előre megegyeztünk, Shaun maradt utoljára. - Kiváló - állapítottam meg, majd fogtam a PDA-mat, amelyen még a konferencia kezdetén megnyitottam az e-mail fiókomat, és megnyomtam a „Küldés” gombot. - Kérek mindenkit, hogy nézze meg a postaládáját. Ott fogjátok találni az értesítést a munkaszerződésetek megszűnéséről, az igazolással együtt, miszerint az utolsó fizetéseteket átutaltuk a bankszámlátokra. A kaliforniai törvények értelmében megtehetjük, hogy a saját biztonságotok érdekében nem adunk magyarázatot. Sajnálom. Ezen a ponton felbomlott a rend, mindenki egyszerre kezdett hőbörögni, és eluralkodott a kaotikus hangzavar. Csak Mahir, Becks, 331
Alaric és Dave maradtak csendben, mert ők már az elejétől fogva sejtették, hogy fontos bejelentés várható. Shaun, Rick meg én némán vártuk, hogy lecsillapodjon a düh első hulláma. Ez beletelt némi időbe. Az irwinek háborogtak a leghangosabban, és a tudósítók voltak a legvisszafogottabbak, mert ők ismertek annyira, hogy részemről egy ilyen nagy horderejű bejelentésnek biztos megvan az oka. Jó csapat; hiába, én vettem fel őket. Amikor a lárma kissé alábbhagyott, letettem a PDA-t, és így folytattam: - Ezentúl egyikőtök sem áll alkalmazásban nálunk. Senkit sem köt semmiféle szerződés. Ha úgy döntőtök, hogy a következő öt percen belül kiléptek, gondoskodom róla, hogy hamarosan megkapjátok a kiemelkedő képességeiteket igazoló ajánlólevelet. Könnyen találtok majd állást, mert minden szálat megmozgatok, hogy felvegyenek benneteket, és addig szemmel tartok mindenkit, amíg nem jut új álláshoz. Ez, barátaim, egy „mindent vagy semmit” pillanat. Ha el akartok menni, menjetek, és nem lesz visszaút! - Megtudhatnánk, hogy miért csinálod ezt? - törte meg Andrea a beálló hosszú csendet. - Buffy halott, mi meg ki vagyunk rúgva! - harsant közbe Alaric. Nem jutott eszedbe, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz? - Én csak... - Aha, szóval nem! - Barátaim, tegyetek meg egy szívességet, és fogjátok be, hogy meghallgathassuk a volt főnökünket - sóhajtott közbe Magdalene. - Megfájdul tőletek a fejem! - Kösz, Maggie - bólintottam felé, majd egyenként megnéztem a résztvevőket. - Andrea - fogtam a magyarázatba -, a válasz egyszerű: nem akarjuk, hogy bárki is úgy érezze, muszáj ennél az oldalnál tovább maradnia. Ugye, hallottatok arról, hogy a járványügyi hatósághoz bejelentés érkezett a halálunkról? - tettem fel a kérdést, mire egyöntetű „ühümm” volt a felelet. - Méghozzá még mielőtt mi is felhívtuk a hatóságot. Valaki kilőtte a kerekeinket. Senki más nem volt az úton, a hatóságot mégis felhívták azzal, hogy meghaltunk. - Lehet tudni ennek a pontos idejét? - kérdezett közbe hirtelen Alaric. - Igen - feleltem, és a fejemmel intettem Shaunnak, aki gépelni kezdett. 332
Alaric, jelezve a megfelelő fájlok megérkezését, elfordult a videó transzmitterétől, és csendben várt. - Buffy nem balesetben halt meg, hanem megölték, és a gyilkosai azt hitték, hogy velünk is végeztek. Ennél több is folyik a háttérben, de most a leglényegesebb az, hogy Buffy gyilkosság áldozata lett, és az elkövetők mi hármunkat is nagyon szeretnének holtan látni. Ebből kifolyólag nem kizárt, hogy a ti életetek is veszélyben forog. Úgyhogy most itt a lehetőség, hogy angolosan távozzatok, mielőtt az itt maradóknak elmondom, miért akarnak minket félreállítani. Újra megnyomtam egy gombot a PDA-n, és így folytattam: - Ha ismét megnézitek a fiókotokat, megtaláljátok az új munkaajánlatot - mindenki, kivéve Magdalene-t, Alaricot és Mahirt. Veletek külön szeretnék majd beszélni. Magdalene bólintott, szemlátomást számított erre; Mahir viszont csak lesújtottan bámult maga elé. Egyikük reakciója sem lepett meg. - Hangsúlyozom, ha visszautasítjátok, harag nélkül elfogadjuk. Öt percetek van dönteni. Aki addig nem jelez vissza, kijelentkeztetjük a konferenciáról. Amennyiben a távozást választjátok, tizenkét órán belül távolítsátok el a személyes dokumentumaitokat a szervereinkről. Ennek leteltével a hozzáféréseteket visszavonjuk, így ha valamit nem sikerült letölteni, utána már a vezetőség egy tagjától kell segítséget kérnetek. Megálltam, hátha valaki akar mondani valamit, de senki nem élt a lehetőséggel. - Rendben. Legyetek szívesek átnézni a szerződést. Ha elfogadjátok, írjátok be az engedélyszámotok alatt található biztonsági kódot. Ha nem fogadjátok el, ez esetben öröm volt veletek dolgozni, és sok sikert kívánok a továbbiakban! Ezt a bejelentést az eddigieknél hosszabb csend követte, mert a résztvevők az új megállapodás megnyitásával és átolvasásával voltak elfoglalva. Valójában az megegyezett az eredeti szerződéssel, ugyanolyan arányú piaci részesedés, illetve jutalékok szerepelt benne, és a határidő betartására, valamint az újságírói etikára vonatkozó szabályok sem módosultak. Más szempontból azonban minden megváltozott a korábbiakhoz képest, hiszen amikor az elsőt aláírták, senki nem akart minket eltenni láb alól. Nem ajánlottunk sem veszélyességi pótlékot, sem garantált értékelésnövekedést, csak komoly kockázatot, meg az egyetlen valódi nyereséget: hogy a részesei lehetnek egy fontos ügyben az igazság kiderítésének és közzétételének. 333
- Én... én... sajnálom, Georgia... - szólalt meg elsőként Andrea. - Shaun... Én csak azért jöttem ide, mert Buffy hívott. És ilyesmivel én nem akartam foglalkozni. Ne haragudjatok... - Rendben, Ace! - csitította Shaun a már síró lányt; neki ez (legalább az egyikünknek kettőnk közül) mindig jól ment. Köszönjük a kiváló munkádat! - Sajnálom, hogy nem tudtam tovább maradni - szipogta Andrea. Sok szerencsét! - mondta búcsúzóul, majd a kézfejével letörölte a könnyeit, kilépett, és a chatablaka elsötétült. A kezdeményezése lavinát indított el. Egyes ablakok ugyan, jelezve, hogy a tulajdonosuk elfogadta az új szerződést, fehéren vibráltak; de a legtöbb elfeketedett, zavartan elmotyogott bocsánatkéréseket követően. Néhányuk döntésén nem lepődtem meg; arra például számítottam, hogy Alaric és Becks maradnak. Shaun sem kételkedett Dave felől. Buffy hiányában nem volt, aki összefogja a mesélők csapatát, így az most a felére csökkent. Ez nem lepett meg, de az már annál inkább, hogy az én tudósítóim nagy része is a távozás mellett döntött. Luis indokolta meg a legjobban: - Nem arról van szó, hogy nem értenék egyet veletek. Ismerlek benneteket, tudom, hogy helyesen cselekedtek, mert az ellenkezőjére nem is lennétek képesek. De elképzelhető, hogy lesznek még az ügynek áldozatai, és én nem engedhetem meg magamnak, hogy közéjük tartozzak. Családom van! Sajnálom! - közölte, majd (a fél mesélőtáborral meg az adminisztrátorok többségével együtt) kijelentkezett. Mire végeztünk, a résztvevők összlétszáma is a felére csökkent. Akik velünk maradtak, azoknak az ablakai fehéren vibráltak, kivéve Magdalene-ét és Mahirét. Korábbi helyettesemre néztem, aki most nagyon zaklatottnak tűnt. - Majd felhívlak, ha ennek vége! - mondta, s azzal kilépett. - Magdalene, maradhatsz, azzal a feltétellel, ha megérted, hogy jelenleg nem állsz az oldalunk alkalmazásában. - Gondolom, a jelenlegi kockázatot fogjátok felvázolni, és csak azért nem vesztek fel rögtön, mert át akarjátok írni a szerződésemet, hogy Buffy munkáját is én végezzem - felelte a lány tárgyilagosan. így van? - Pontosan! - bólogatott Rick. - Maradok. A probléma éppen annyira az enyém, mint a tiétek, és a csapatomnak tudnia kell, mi folyik! 334
- Hálásan köszönjük! - mondtam, és komolyan is gondoltam. Buffyt nem pótolhatja senki, de Magdalene-en látszott, hogy nagyon fog igyekezni. - Rick, a fájlokat! - Kész! - Most mindenkit kérek, hogy ismét nézze meg az e-mailjeit. Találtok egy új csatolmányt, melyben a részletek szerepelnek mindarról, amit eddig tudunk, többek között az, hogy aki megölte Buffyt, magas tisztséget tölt be a jelenlegi kormányban. Tate-nek is köze van a dologhoz! Ez nem csupán bizalmas információ, de önmagában elég ahhoz, hogy megöljenek minket miatta. Olvassátok el, mentsétek el egy offline tárhelyre, és aztán töröljétek a postaládátokból. Hogy együttműködtök-e velünk az igazság kiderítésében, az csak rajtatok múlik, de ha ezek után megvádolnak bennünket, tegyük fel, az Egyesült Államok kormánya ellen elkövetett árulással, magunkkal rántunk benneteket is. Üdv a csapatban! - tártam szét a kezem, s azzal felálltam. - Shaun és Rick maradnak, hogy válaszoljanak az esetlegesen felmerülő kérdésekre. Ahogy eddig, Shaun vezeti az irwineket, Rick pedig mint az új helyettesem a tudósítókat. Köszönöm, hogy eljöttetek. Most, ha megbocsátotok, telefonálnom kell - közöltem, s figyelmen kívül hagyva a tiltakozást, bementem a fürdőszobába, felkapcsoltam a villanyt, majd magamra csuktam az ajtót. Miközben Dave és Alaric a konferenciatermet hozták létre, Shaun és én saját frekvenciaszűrővel láttuk el a fürdőszobát, melyet csak nagyon speciális sávszélességgel lehetett feltörni. Az eszközeim nagy része hasznavehetetlennek bizonyult, és éppen ezt akartam. Ha nekem ilyen nehéz kifelé hívást kezdeményezni, odakintről sem érnek el egykönnyen. Még így is, hogy beírtam a titkos kódot a PDA-ba, beletelt vagy öt percbe, mire fel tudtam hívni Mahirt. - Mi a fene volt ez? - csattant fel éles és megbántott hangon. - Adtam rá valaha okot, hogy megkérdőjelezd az oldal iránti elkötelezettségemet? Nem tettem mindig pontosan azt, amit kértél? Pillanatnyilag nem érzem úgy, mintha különösebben értékelné a képességeimet, Miss Mason! - Neked is szia, Mahir - feleltem, miközben a mosdókagylónak támaszkodva levettem a napszemüvegemet. A PDA fényénél is épp eleget láttam. A csökkentett világítástól ugyan nem múlt el a fejfájásom, de azért egy kicsit mérséklődött. - Nagyon is értékellek, Mahir. Pont ezért rúgtalak ki. 335
Egy ideig, amíg Mahir próbálta kihámozni a mondat értelmét, nem érkezett válasz. Aztán feladta: - Attól tartok, nem tudlak követni. - Nézd, minden esélye megvan, hogy a dolgok rosszra fordulnak jelentettem ki, miközben bármit megadtam volna, hogy ez hazugság legyen. Soha életemben nem akartam még ennyire hazug lenni! Olyan területre merészkedtünk, amelyhez nem vagyunk felszerelkezve, és ha bajba kerülünk, senkitől sem kérhetünk segítséget. Úgyhogy vagy megtaláljuk, amit keresünk, vagy mi is a süllyesztőben kötünk ki! - És ettől miért kellett engem kirúgni? A többieket, úgy tűnik, örömmel húzzátok lefelé magatokkal! Mivel érdemeltem ki, hogy én nem kaptam helyet a Titanicon? - Azzal, hogy neked a parti őrség tornyában kell fogadnod a jeleket! Csönd. - Hallgatlak - mondta végül halkan Mahir. - Ha beigazolódnak a sejtéseink, és a dolgok tényleg rosszra fordulnak, netán meghalunk, mindenki, aki az oldalnál dolgozik, a vádlottak padján találhatja magát mint az Egyesült Államok kormányának árulója. Ha az illető, aki mindemögött áll, kellő hatalommal rendelkezik, visszafordíthatja ránk a saját aljasságát, és akkor a Világvége Afterparty összes alkalmazottjára rávetülhet a gyanú, hogy élő Kellis-Amberlee-vírusok bevetésével fertőzéshullám kirobbantásában, így terrorista akcióban segédkezett. - Ó, te jóságos isten! - szörnyedt el Mahir. - Erre nem is gondoltam! - Nem is feltételeztem - mondtam komoran. A 2026-os Raskin-Watts-rendelet nemcsak Amerikát érintette, hiszen még ellenséges ország is aligha engedhette meg magának, hogy engedékenynek tűnjön a fertőzöttekkel szemben! A világ minden fejlett országa, amellyel kölcsönös kiadatási szerződésben álltunk, 2027 végére kinyilvánította: ha a területén bárkit rajtakap, hogy a Kellis-Amberlee-t fegyverként használja vagy tervezi használni, azt kiszolgáltatja hazája kormányának, ahol bíróság elé kerül. így hát attól, hogy valaki nem tartózkodott az adott országban, annak törvényei még ugyanúgy vonatkoztak rá. Egyesek kedvét persze ez sem vette el a többség által tabunak tekintett határáthágástól. Az Egyesült Államok mostanság nem szórja két kézzel a halálbüntetést, de terrorizmussal a mai napig ki lehet érdemelni. Valaki 336
fegyverként meri mások ellen fordítani a Kellis-Amberlee-t? Halál rá! Ez az egyszerű és általános érvényű szabály soha nem évül el. - Georgia, értékelem, hogy törődsz velem, de én úgy gondolom, hogy az, ha én megmenekülök, nem ment meg benneteket! - Nem is ez a cél - feleltem. - Hát akkor mégis mi? - Az, hogy legyen időd mindent letölteni a szerverről, kiírni cd-re, és elmenekülni Írországba! - közöltem. Írországnak ugyanis sohasem volt kiadatási szerződése az Egyesült Államokkal. - Ha egyszer átjutsz a határon, utána évekig meglapulhatsz! - És aztán mivel üssem el az időt? Azzal, hogy bizakodom, hátha elfelejtik, hogy nemzetközileg körözött terrorista vagyok? - Gondoskodj róla, hogy az egész világ megtudja az igazat. A mostani hallgatás az eddigieknél is hosszabbra nyúlt. Amikor Mahir végre megszólalt, a hangja nagyon távolinak tűnt. - Nem tudom, hogy most el legyek-e ragadtatva, amiért eny-nyire megbíztok bennem, vagy dühöngjek, amiért rám alapozzátok a B tervet. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vállalod? - Meghibbantál? Hogy a fenébe ne vállalnám! Mindenképp! Hiszen nincs más mód... - Itt megállt, habozott, majd szomorúan hozzátette: - Csak... jó lenne, ha nyugodt lehetnék afelől, hogy van, aki segít nektek. Rick rendes srác, de ilyen kevés idő alatt nem győzött meg, hogy hozzáértő kezekben lesztek, ha rá hagylak benneteket. - Amivel ő nem boldogul, azt majd megoldja Shaun - bizakodtam. - Éjfélkor megszüntetem a hivatalos szerverhez való hozzáférési jogodat. Minden fájlodat átmásolom a régi szerver címére. Emlékszel arra? A „régi szerver” egy fiók volt, amelyet a Vitapontoktól béreltünk azokban az időkben, amikor még a Bridge Supportershez tartoztunk. Azt a célt szolgálta, hogy útközben legyen hol tartani a fájljaink biztonsági másolatait, a Bridge Supporters ugyanis semmi olyat nem rakott ki, ami nem ment át az ellenőrzés és a jóváhagyás procedúráján, ráadásul a béta bloggerek anyagait legfeljebb huszonnégy óráig tárolta. Már jóval a kampánykörút kezdete előtt sem használtuk, és a Vitapontok egy-két irodai alkalmazottján kívül senki nem tudta, hogy még mindig bérlem. Nem mondhattam teljesen biztonságosnak, de legalább nem a mienk volt, így tudtam, Mahir hozzáférhet, anélkül hogy kiderülne, még mindig a csapatunk tagja. 337
- Emlékszem - mondta. - Gondolom, mostantól nem lenne jó ötlet, ha hívnálak. - Valóban nem. Majd én kereslek, ha lesz rá lehetőség. - Rendben - vette tudomásul, majd halkan felnevetett. - Szép kis összeesküvők vagyunk! - Isten hozott a tudósítás világában! - Hát igen... Annyira szerettem volna veled egyszer személyesen is találkozni, Georgia Mason! - tört ki belőle. - Bárcsak lenne rá lehetőség! Öröm és megtiszteltetés volt veled dolgozni. - Még sor kerülhet rá, Mahir; nem kell rögtön megásni a sírunkat! mondtam, és megigazítottam a napszemüvegemet. - Légy jó, vigyázz magadra, és légy nagyon óvatos! A neved összefonódott a Világvége Afterpartyval, ezen már nem lehet változtatni. - Nem is akarnám. De te is megígéred, ugye, hogy vigyázol magadra? - Igyekszem. Jó éjt, Mahir! - Jó éjt, Georgia!... És sok szerencsét! A kattanás, amivel letette, ijesztően véglegesnek tűnt. Összecsuktam a telefont, kihúztam magam, felsóhajtottam, és a kilincs felé nyúltam. Itt volt az ideje, hogy visszatérjek a csapatomhoz. Rengeteg feladat várt ránk.
# Sajnálattal, ám szégyenkezés nélkül jelentem be, hogy ezennel távozom az oldalról. Nem politikai vagy vallási összetűzés miatt válunk el egymástól; csupán arról van szó, hogy a jövőben különböző dolgokkal szeretnénk foglalkozni. Minden jót kívánok a Mason testvéreknek, és kíváncsian várom a további munkáikat. Biztos vagyok benne, hogy - mint mindig - valami látványossal fognak előállni. (B EJEGYZÉS M AHIR GOWDA „K LIPEK HABBAL” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. ÁPRILIS 9.)
338
Huszonhárom
H
at hét nagyon hosszú idő a hírek világában, még akkor is, ha nem áll előttünk különösebben nagy feladat. Márpedig egy politikai kampány követése önmagában nem kis falat, és lefoglal egy egész csapatnyi elkötelezett bloggert. Egy új rovatvezető betanítása sem egyszerű, főleg akkor, ha a mesélőkről van szó. Az ő munkamoráljuk ugyanis némiképp kifogásolható: ha rajtuk múlik, csak egymásnak olvassák fel a legújabb irományaikat, és csodálkozó bociszemekkel néznek, ha valaki rájuk szól, hogy ezekre talán mások is kíváncsiak lennének; így az ő esetükben különösen fontos egy, a többieknél összeszedettebb személy, aki szigorúan fogja és emlékezteti az aktuális feladataikra őket. Aztán még ott vártak rám az átnézendő és aláírandó szerződések, a módosítandó hozzáférési jogok, az átküldendő fájlok, továbbá kismillió egyéb adminisztrációs szöszmötölés, amihez senkinek nem fűlt a foga, főleg így, hogy még friss volt a gyászunk. Buffy a halálával nem szűnt meg a csapatunk tagja lenni, de sajnos nem a konstruktív értelemben. Becks látástól vakulásig kutatott a poloskák és titkos hozzáférések után, hogy hatástalanítsa őket. Mindig is tudtam, hogy Buffynak üldözési mániája van, de ennek mértékével akkor szembesültem igazán, amikor a csak nálunk elrejtett lehallgatóeszközök száma elérte az ezret; és akkor azokról, amelyeket az összes helyen, ahol csak a kampány során megfordultunk - irodák, előadótermek, konferencia-központok -, hagyott, még nem is beszéltem! - A CIA-nél tárt karokkal fogadták volna... - motyogta Shaun, miután Becks azzal a hírrel állt elő, hogy még mindig talált Eakly-ben elhelyezett és működő poloskát. - De mit szóltak volna ahhoz, hogy a műszaki hozzáértése mellett csöpögős verseket is írogat? - Azt már valószínűnek kevésbé értékelték volna... 339
Ha Becks valahol nagy nehezen végzett, felfordulást hagyott maga után, és Alaric meg Dave rakták rendbe a nyomozás során szétzilált rendszert. Hárman együtt majdnem ki is tettek egy Buffyt, de egy idő után láttam, hogy kezd elegük lenni; elvégre újságírónak szerződtek, nem informatikusnak. így az elintézendők listájára felkerült még egy tétel; „felvenni egy új technikust”, közvetlenül azok alá, hogy „leleplezni egy világméretű politikai összeesküvést”, „bosszút állni Buffyért”, valamint „életben maradni". És mindezek mellett folyamatosan tudósítanunk kellett a RymanTate-kampányról, amely iránt, hogy most már három tragédia is fémjelezte, igencsak megnőtt az érdeklődés; csak úgy özönlöttek az eltérő valóságtartalmú hírek a hagyományos és az online médiumokban. Ráadásul koordinálni kellett a béta bloggerek munkáját, és mindeközben folyamatosan frissíteni az oldalt. Bármi történik a magánéletedben, a hírek dübörögnek tovább. Ez a legszebb ebben a tudósítói hivatásban, meg egyúttal a leg-frusztrálóbb is. Két hetet töltöttünk Houstonban. Ezalatt, ahova csak lehetett, Ricket küldtük, miközben Shaun meg én bezárkóztunk a hotelszobába, és a haditervet készítettük egy olyan háborúhoz, melyben nem önszántunkból vettünk részt, egy olyan ellenséggel szemben, akit nem is ismertünk. Még az sem volt egyértelmű, hogy Ryman kinek az oldalán áll. Úgy vélekedtem, hogy Taté ármánykodásairól valószínűleg nem tud, hiszen egyetlen embertől sem telne ki, hogy így feláldozza a saját lányát! De aztán belegondoltam, hogy minket is azért fogadtak Masonék örökbe, hogy bebizonyítsák: a zombikkal vívott háborúban az emberek állnak nyerésre. így aztán minket sem igyekeztek visszatartani a halál torkából, sőt még meg is dicsértek, ha kockáztattuk az életünket, mert ugye az értékelések mindennél fontosabbak voltak, hiszen Phil elvesztésével más sem maradt meg nekik. Ezek után hogyan is hihettünk volna az önzetlen szülői szeretetben? Szem-hunyásnyit sem aludtunk, éjszakákon át tanakodtunk, terveket szőttünk, minden eshetőségre felkészültünk, kerestük a kiutat ebből a labirintusból, de csak egyre jobban elvesztünk benne. Shaun úgy tett, mintha nem venné észre, hogy nyitott szemmel bámulom a plafont, és én sem tettem szóvá, hogy tehetetlen haragjában a fürdőszoba falát ütlegeli. Koffeintabletta és ragtapasz ezek jutnak eszembe, ha Houstonra gondolok. Koffein-tabletta és ragtapasz. 340
Közben kétszer próbáltam meg Rymannel beszélni, ő meg velem háromszor, de valahogy sosem alakult úgy, hogy mind a ketten ráérjünk. Nem akaródzott megbíznom benne, hiszen nem tudtam, hogy összejátszik-e Tate-tel, vagy sem; ő meg nem tudta mire vélni, hogy elhúzódom tőle, ahogyan azt sem, hogy túlhajszolom magam, és ingerült vagyok a kimerültségtől. Még Shaun is feltűnőén tartózkodóvá vált. Már nem járt ki a terepre Steve-vel és a többiekkel, amikor nem kellett tudósításon dolgoznia, és (noha a munkaköri leírásában foglaltakat továbbra is maradéktalanul teljesítette) kiveszett belőle a Ryman által megszokott s immár - mindannyiunktól - elvárt lendület, lelkesedés. Hiába, ez ellen nem tudtunk mit tenni. Amíg kérdéses volt, hogy bízhatunk-e benne, nem teríthettük ki a kártyáinkat, még csak nem is célozhattunk semmire. És tudtuk, hogy ha nem hozakodunk elő a dologgal, akkor nem is derül ki az ő szerepe. A probléma folyton visszakanyarodott önmagába, mint a Möbius-szalag, és nem láttam belőle a kiutat. így hát (jobb híján) makacsul tartottuk a távolságot, és bíztunk benne, hogy majd ha vége lesz az egésznek, utólag meg fog érteni bennünket. Miután végeztünk Houstonban, ismét felkerekedtünk, s mintha mi sem változott volna, jártunk-keltünk szerte az országban. Pedig távolról sem maradt minden a régiben. Chuck helyére egy flegma naplopó került, aki elnagyolta a munkáját, és ha tehette, a társaságot is nagy ívben kerülte. A biztonsági személyzet megháromszorozódott, Shaun pedig kíséret nélkül nem hagyhatta el a konvojt. Az öcsém bosszúból már-már kéjelgett abban, ahogy a legocsmányabb és legveszedelmesebb terepre kényszerítette maga után a nyűggé vált bébiszittereket, így hát még az új keletű korlátozások dacára is sikerült egy-két tisztességes anyagot összehoznia. Az irwinek közösségében már rebesgették, hogy Golden Steve díjra jelölik, és biztosra vettem, hogy ő kapja majd meg. Egy hónapot töltöttünk azzal, hogy végiglátogattuk az ország nyugati részét, beleértve a kisebb településeket is, miközben a többi jelölt inkább a metropoliszok biztonságát választotta a fertőzés elkerülése reményében. Úgy látszik, megfeledkeztek a San Diegó-i mészárlásról. Ryman viszont értékes százalékokat nyert a bátorságával, és sikerült megőriznie a helyét a vezető hírekben akkor is, amikor a legutóbbi tragédia feletti döbbenet már elült. „A nép fia mindenkivel kezet ráz” - piros pont! Néhány elmaradhatatlan ellenséges hang persze azonnal megszólalt, miszerint Ryman azzal hozza a fejére a szerencsétlenségek sorozatát, hogy olyan makacsul 341
kitart a hagyományos kampányolás mellett - de elhallgattak, amikor napvilágot láttak Rebecca és Buffy halálának körülményei. Még az eaklyi esetre talán rá lehetett fogni, hogy a nyilvánosság túlzott keresése okolható érte, de egy terrorista akciónak és egy merényletkísérletnek ahhoz semmi köze. Odáig, hál’ istennek, egyelőre még Amerika - a szabadság földje és a paranoiások hazája sem jutott, hogy a hírverők ezt ne látták volna be. Hat héttel Memphis után már újra rengeteget dolgoztunk, s a végsőkig kimerültünk, pedig az egyik legfontosabb és egyben legrázósabb helyszínre tartottunk: a kaliforniai Sacramentóba. Mivel Kalifornia államban nőttünk fel, talán van, aki azt hiszi, hogy örömmel közeledtünk a fővárosa felé, de nem így volt. Kalifornia valójában több kisebb államból áll, melyeket a politikai kapcsolatok tartanak össze, a vízhasználati jog, meg az, hogy mindegyik rész igyekszik kisajátítani az aranytojást tojó tyúkkal felérő „Kalifornia” nevet. A szeparatista csoportok már a Feltámadás előtt megjelentek - nem azzal a céllal, hogy az állam váljon ki az országból, hanem hogy az állam egyes részei szakadjanak el egymástól. Példának okáért: Sacramento nem rajong az Öbölvidékért. Nálunk jó az időjárás, a sajtó, és virágzik a turizmus: nekik meg mi jut? Az állami kormányzat meg a sok fáradságos munka, hogy megvédjék a földjeiket. Az, hogy neheztelnek ránk, még enyhe kifejezés! A sacramentóiakból a még megmaradt csekély közösségi érzés is kiveszett az állam többi részének lakosai iránt, amikor beszüntették a korábban évenként megrendezett állami vásárt, és a számos pörgős vetélkedő helyét egy vette át: a „Zárkózz be a házadba, és próbálj meg életben maradni!” című, soha véget nem érő forduló. Amikor megérkeztünk a sacramentói repülőtérre, olyan forró levegő fogadott minket, hogy a torkom is kiszáradt. A szenátor csapatát egy elkülönített rakodórészben kellett megvárnunk. Késő délután volt, és a nap még a szemüvegen keresztül is égette a szememet. Megszédültem, és Rick vállába kapaszkodtam. Kollégám aggódó pillantást vetett rám, de megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs komoly baj. Mindannyiunkat kikezdte már a stressz, és ha Rick felhívja rám az öcsém figyelmét, akkor ő olyan hűhót csap körülöttem, hogy egész délután nem lett volna nyugtom. Annyi teendőnk volt, hogy nem hagyhattam erre pazarolni az energiánkat. Ryman egy nappal előttünk érkezett a magánrepülőjén, Tate-tel és a személyzet vezető tagjaival együtt. Az eredeti terv szerint mi, a légitársaság járatával, közvetlenül utánuk landoltunk volna, csakhogy 342
egy ember rosszul lett, és Denverben le kellett szállni. Ezután a gép a leszállópályán időzött, és a mintegy százfős utazó-közönség rettegve várta, hogy karantén alá helyeznek-e. Bevallom, néhány bűnös pillanat erejéig azt kívántam, bár így lenne, mert akkor legalább alhatnánk egy kicsit. Nagyon aggódtam az öcsém miatt, ugyanis a helyzet már odáig fajult, hogy csak akkor pihent, ha erélyesen megparancsoltam neki. Ismerős fekete autó húzott fel a járdára, és a hatalmas termetű, zord külsejű Steve szállt ki belőle. - Miss Mason - biccentett felém, mire rögtön mosolyra állt a szám. - De örülök, hogy látom, Steve! Mi a tervünk délutánra? - A szabadidőközpontba kísérem magukat. Másfél óra múlva indul a konvoj. - Akkor nem marad sok időnk - fintorodtam el. A kezembe vettem egy-egy bőröndöt, Steve meg hozzáfogott a felszerelések rakodásához. Ryman szenátor beszédre készült a kaliforniai republikánusok előtt, márpedig az ilyesmi mindig mozgalmasnak ígérkezett, amiből sok értékes hangfelvételt meg címként használható idézetet nyerhetünk, és a riporterek hada egymással versenyezve tudósít. Ebből nem maradhatunk ki. Ugyan több pihenésben reménykedtem, és kevesebb koffeinben; de hát az ember ugyebár nem mindig kaphatja meg, amire vágyik... - Köszönöm, hogy kijött elénk - mondtam. - Ez csak természetes - biccentett Steve. Egy második autó is megállt az első mögött: Carlos bukkant elő belőle, és odalépett hozzánk a csomaghalmaz mellé. Az őrzőink is megjelentek: szegény Andres, aki a múltkori kihágásunk után nemigen örült a feladatnak, meg egy kifejezéstelen arcú, Heidi nevű nő, akit valószínűleg azért osztottak be mellénk, hogy ha a szemem miatt privát biztonsági ellenőrzéseken kell részt vennem, ne emelhessek kifogást a kíséret ellen. Segítettek pakolni, majd beszálltak Carlos autójába - a hosszas reptéri vesztegelés után feltehetően megelégelték már a társaságunkat. - Indulhatunk? - kérdezte Steve. - Igen! - felelte Shaun, majd egymás után beszálltunk a kocsiba, ahol az áldott légkondi hűsített levegőjét élvezhettük. Steve a visszapillantó tükrön keresztül ellenőrizte, hogy bekapcsoltuk-e a biztonsági övét, és csak utána indította be a motort. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és Shaun azonnal megértette. - Attól tart, hogy baj lesz? - hajolt bizalmasan Steve-hez. 343
- Sok politikus tartózkodik a városban - felelte rejtélyesen az őr. Értettem én, mire utal: arra, hogy Ryman szenátor aggályoskodik, hátha az, aki felelős a kampányát ért támadásokért, ezúttal is a nyomunkban van, és megkísérli majd befejezni, amit elkezdett. Hiszen az első próbálkozáskor csak Buffyt sikerült elintéznie. Higgadtságot erőltettem magamra - úgy éreztem, most nem szabad kijönnöm a sodromból. Elvégre Ryman nem tudta, hogy kígyót melenget a keblén, és elsősorban Tate-től kellene tartania! Viszont ha ez így van, miért engedett minket a légitársaság menetrend szerinti járatával repülni? Shaun észrevette, hogy feszültté váltam, és megpaskolta a karomat. - Nyugi! - mormogta. - Könnyű azt mondani... És ekkor a szállítókosárban, amit Rick féltőn szorongatott, Lois panaszosan nyivákolni kezdett. Együtt éreztem vele, túlságosan is. Kis csapatunk átvágott a sűrű reptéri forgalmon, majd a külváros felé vette az irányt. Valaha Sacramentóban rendezték az állami vásárt, rodeókkal, lovasbemutatóval és egyéb szabadtéri programokkal. A Feltámadás után azonban az ilyesmi már nem számított felhőtlen szórakozásnak, így a város jelentős nyereségtől esett el, és kénytelen volt új bevételi forrás után nézni. A helyi szinten kivetett adókból, magánszemélyek adományaiból meg jó néhány fejlesztést követően végül a korábbi vásártér helyén megnyitották a Sacramentói Őrzött Szabadidőközpontot. A terület szabadtéri park maradt, de építettek rajta mobil szállásokat az utazó konvojok számára, meg négycsillagos szállodát, konferenciatermekkel, valamint az ország legnagyobb, szavatolt biztonságú szabadtéri gyülekezőhelyével. Ha egy elnökjelölt a szabad ég alatt akart beszélni - hogy hősiesnek és tipikus amerikainak tűnjön a kék nyári ég alatt -, akkor azt Sacramentóban tehette meg. Nem egy feltörekvő indulónak dőlt el ezen a helyen a karrierje. Még az sem számított, milyen elveket képvisel, vagy menynyire tűnik megbízhatónak; minden csak azon múlt, milyen benyomást keltett, kellően jól mutatott-e Isten szabad ege alatt. A program szerint Ryman szenátor és Taté kormányzó a következő hét napot Sacramentóban tervezték tölteni, beszédekkel, sajtótájékoztatókkal - és a helyi vezetők maguk mellé állításával. Utóbbi nemcsak republikánusokra vonatkozott; némi utánajárással kiderítettem, hogy nem egy prominens demokrata és független tervezi a részvételt, hogy közös fotón szerepelhessen az elnöki poszt 344
várományosával. Feltéve, ha a botrány, ami akkor fog kirobbanni, amikor leleplezzük Tate-et, nem töri derékba a karrierjét. - Jesszus - hüledezett Rick, és füttyentett a szabadidőközpontot határoló gigantikus kerítés láttán. - Itt semmit sem szokás elaprózni, mi? - Isten hozott Kaliforniában! - mondtam, miközben feltűrtem a ruhám ujját, és így tett Shaun is. Rick már tudta, mi következik, és savanyú arcot vágott, de én biztatóan rámosolyogtam: - Ne aggódj! Azért hagynak majd neked is! Négy vérvizsgálat és a járványügyi hatóság felhívása után - az ajtónállók nem hitték el, hogy a retinális KA-m évek óta igazolt állapot, és nem frissen megjelent tünet - végre bejutottunk a szabadidőközpontba. De még itt sem könnyebbülhettünk meg abban a tudatban, hogy vége a nyaggatásnak, mert közölték, hogy a kilépéshez, illetve a területen álló épületekbe való belépéshez újabb vérvizsgálat szükségeltetik, sőt a személyzet a központ egész területén bármikor megállíthat egy szúrópróbaszerű ellenőrzésre - ilyesfajta járőrözés az óránként kettőtől a heti egyig bármilyen időközönként előfordulhat. Shaun azzal szórakozott, hogy kiszúrta a biztonsági kamerákat és a mozgásérzékelőket, miközben a konvoj számára kijelölt hely felé hajtottunk. - Kezdj el zombi módra mozogni, fél percen belül ott teremnek melletted az őrök! - vihogott. - Csak nehogy azt mondd, hogy tapasztalatból beszélsz! - nyögött fel Rick. - Hát ennyire ostobának nézel? - színlelte Shaun a sértettséget, de nem nagyon sikerült neki. - Valaki megelőzte az ötlettel - világosítottam fel a meghökkent Ricket. - Mennyi időt is töltött az illető az állami fegyházban? - Két évet, tudományos vizsgálatok céljából! - felelte az öcsém. - Ühüm - motyogtam. Folytathattam volna az eset taglalását, csakhogy az autó bekanyarodott egy keskeny felhajtóra, ahol egy jelzőtáblán a következő felirat állt: „11. konvojparkoló”. Kihúztam magam, és megigazítottam a napszemüvegemet. - Megérkeztünk. - Hál’ istennek - kommentálta Rick. A sacramentói napsugárzás továbbra sem gyengült. Levettem a blézeremet, és megragadtam a laptoptáskámat, majd addig pásztáztam 345
a járműveket és a lakókocsikat, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Végre okom támadt halványan elmosolyodni. - Furgon, édes furgon! - motyogta Shaun, szintén elégedetten. - Úgy bizony! - örvendeztem, és meg is indultam felé, abban a reményben, hogy a többi csomagunkat majd hozzák az őrök. A lényeg, hogy a járműveink és a fontosabb felszereléseink már a helyükön vannak. - Hova sietsz? - kérdezte Rick, miközben futva igyekezett lépést tartani velem. Shaun rámeredt, de a kollégánk nem vette észre. - Kíváncsi vagyok, mire jutottak a fiúk - magyaráztam, és a tenyeremet a furgonajtó melletti ellenőrző felülethez nyomtam. Tűk vájtak a tenyerembe, és az ajtó kisvártatva kitárult. - Steve, melyik lakókocsi a mienk? - kérdeztem még a vallani fölött hátranézve. - A hátsó, baloldalt, ki van írva a neve. Mr. Cousins a mellette levőben száll meg - hangzott a válasz. - Feltételezem, izgatottan várja már, hogy munkához láthasson - tette hozzá barátságosan. - Igen, nagyon... a francba! - tört rám a hirtelen ijedség. - A beszéd! - Majd én intézem! - ajánlkozott a testvérem. Valószínűleg kiült az arcomra a csodálkozás, mert vállat vont, és így folytatta: - Majd felveszek egy majomjelmezt, és jegyzetelek, ahogy tudósítóhoz illik. Senkinek sem fog feltűnni a különbség, és a meghívón úgyis csak annyi áll, hogy „Mason”. Ugye, Steve? - Igen, de... - dadogta az őr, ám Shaun nem hagyott lehetőséget az ellenkezésre. - Akkor ezt megbeszéltük! Gyerünk, Rick, hagyjuk George-ot dolgozni! - rendelkezett, majd karon ragadta döbbent kollégánkat, és elráncigálta magával. Steve belenyugvón elmosolyodott, és követte őket, én meg csak álltam a furgon mellett, és próbáltam felfogni a történteket. Aztán arra jutottam, akárhogy is, de nyertem egy kis időt, és beléptem. Néhány létfontosságú rendszerösszetevőt eltávolítottunk a furgonból a szállítás előtt, példáid a külön adathordozón tárolt biztonsági másolatokat, a fájljainkat, valamint (ami a legfontosabb) a szerverek megnyitásához szükséges adatokat tartalmazó pendriveokat. Körbejártam a furgon belterét, ráérősen bekapcsolgattam mindent, utoljára hagyva a külső kamerákat. Megnyugtató 346
otthonosság érzete járt át, amikor felvillantak a monitorok, melyek előtt Buffy olyan sokat dolgozott, és megjelent rajtuk a külső területek látképe. Úgy láttam, nem történik semmi érdemleges. Ezt már szeretem, gondoltam elégedetten. Amikor már mindent beizzítottam, bekapcsoltam a biztonsági rendszert, mely kellő erősségű kisüléseket generál ahhoz, hogy bármilyen külső kémlelőeszközt hatástalanítson, mely silányabb a CIA-felszereléseinél - ha meg történetesen a CIA figyel minket, akkor már úgyis mindegy, halottak vagyunk. Leültem a gépemhez, és megnyitottam a chatet. Az internetes kapcsolattartás többnyire szöveges üzenetek formájában történik - azaz gépeléssel, ami nem feltétlenül azonnali üzenet minden esetben -, vagy webkamerás kapcsolattal. Kevesen emlékeznek már a korábban oly népszerű IRC-re, és ez most kapóra jött, mert ha az ember biztos benne, hogy egyik fél szerverét sem figyelik, akkor tulajdonképpen láthatatlan maradhat. A szerencse nem pártolt el tőlem, Dave fent volt. Mi a helyzet? - gépeltem fehér betűkkel a fekete hátterű ablakban. Georgia, te vagy az? Erősítsd meg! A jelszó: harangzúgás. Rendben. Megnézted az e-mailjeidet? Még nem. Most értünk csak ide. Akkor jelentkezz ki, és nézd meg. Úgy lesz a leggyorsabb! Ez nem volt biztató; egy darabig csak mozdulatlanul meredtem a baljóslatú fehér betűkre. Mennyire rossz hír? Eléggé. Nézd meg. Így tettem. Majd egy órába telt, amíg végigolvastam a fájlokat, amiket Dave és Alaric küldtek át. Aztán húsz perc kellett, hogy megnyugodjak. Amikor már nem éreztem úgy, hogy szétrobbanok, és valamennyire visszanyertem a lélekjelenlétemet, becsuktam a laptopot, visszatettem a táskába, és felálltam. Át kellett öltöznöm: várt rám a parti.
# Amióta az eszemet tudom, újságíró akartam lenni. Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy a szuperhősök után ők a legnagyszerűbbek a világon. Hiszen elmondják az igazságot, és segítik az embereket. Még hosszú évekig nem ismertem meg az érem másik oldalát: a hazugságokat, a kémkedést, egymás hátba szúrását, a 347
megvesztegetést, s mire ezzel a résszel is szembesültem, már késő volt. Addigra a hírek szeretete a vérembe ivódott; a rabjukká váltam, és képtelen lettem volna elhagyni a szakmát. Kislánykorom óta mást sem akartam, mint a hírekről tudósítani, elmondani az igazságot, és jobbá tenni a világot. Egy percig sem bántam meg; mostanáig. Mert ehhez már kevés vagyok, és nem bír el vele Shaun sem. Istenem, nagyon félek! De olyan vagyok, mint valami drogos; még most sem tudom abbahagyni. (B EJEGYZÉS GEORGIA M ASON „F ELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. JÚNIUS 19.)
348
Huszonnégy
H
iába akartam sietni, muszáj volt betartanom a szenátor beszédére és az azt követő fogadásra vonatkozó előírást: minden résztvevő számára kötelező volt az estélyi ruha, a sajtosokat is beleértve. Sőt talán tőlünk még szigorúbban elvárták, elvégre mindenki más ezerötszáz dollárt fizetett a rágós csirkéért meg Ryman társaságáért, nekünk meg elég volt csak a sajtóbelépőt lobogtatni. Ha ennek ellenére kizártak minket, nyugodt szívvel megírhattuk kendőzetlenül őszinte véleményünket. Ha beengedtek, hajbókoltak előttünk, a helyünkre kísértek és körbeugráltak bennünket - így legalább a látszatot megőrizték, hogy urai a helyzetnek. Ez annak megakadályozásához nem volt elég, hogy egy nagy botrány lábra kapjon, de a kisebb malőröket a szőnyeg alá lehetett söpörni vele. A kampányszemélyzet gondosan elhelyezte csomagjainkat a lakókocsiban, külön-külön az enyémet és Shaunét, mindkettőt a megfelelő helyre. A szép rend sajnos nem tartott sokáig: az öcsém, mint egy dühöngő őrült hajigáit szét és túrt fel mindent, mert nem találta az öltönyét. Mire végzett, alig tudtam kibányászni a bőröndjeimet Shaun halomnyi ruhája, fegyvere, papírja és egyéb limlomja alól. Eleve tíz percig kerestem őket, mire rájöttem, hogy ez a szerencsétlen betemetett mindent, aztán további öt percbe telt, amíg megfejtettem, melyikben lapulhat az estélyi ruhám. Magamban a pokolba kívántam Shaunt, mert minden pillanat számított. A férfiak alkalmi ruházata praktikus: nadrág, zakó, mellény. Még a nyakkendő sem haszontalan, hiszen kiválóan alkalmas ér-elszorításra vagy az ellenfél megfojtására. A nők alkalmi ruházata viszont a Feltámadás után sem vált ésszerűbbé; továbbra is makacsul szolgálja a célt, hogy viselőjét az első adandó alkalommal könnyedén megölhessék. Csesszék meg! Az estélyi ruhámat varrónővel készíttettem, különleges igényeim szerint. Felsliccelt szoknya a könnyebb mozgás érdekében, kicsit bővebbre hagyott felsőrész, hogy 349
aláférjen a fegyver meg a diktafon, és a derékrésznél még egy rafinált belső zseb is el van rejtve, a póttöltények számára. És még e módosításokkal is ez a legkényelmetlenebb ruhám, ráadásul elkerülhetetlen hozzá az utálatos harisnya és magas sarkú cipő. Legalább a modern harisnyákat olyan erős polimer szövetből készítik, ami nem szakad el, és nem lehet átlyuggatni. Harisnya, rendben. Magas sarkú, megadom magam. Még egy kis színezett szájfény is jöhet, hátha ettől úgy nézek ki, mint aki kisminkelte magát a jeles alkalomra, gondoltam. Arról viszont szó sem lehet, hogy kontaktlencsét viseljek napszemüveg helyett, főleg, mivel csak azért megyek, hogy nyakon csípjem a szenátort meg a többieket, elmondjam nekik, amit megtudtam, és visszatereljem őket a szállásra. Tovább átkozódva előráncigáltam egy selyemsálat, ami illett a ruhához, kitűztem a sajtos jelvényt, és ki-viharzottam a lakókocsiból a parkoló irányába. Steve ott őrködött, higgadt megfontoltsággal fogadta az üzeneteket az adóvevőjén, és szemmel tartotta az érkező és távozó járműveket. Amikor meglátott, kihúzta magát, és az öltözékem láttán leesett az álla. A szemét ugyan nem láttam a napszemüvegtől, de a feje mozgásából kiderült, hogy tetőtől talpig végigmér, elidőz a ruhám szabásán, a vállamra dobott stólán, végül, némileg csodálkozva, a napszemüvegen. - Nocsak, készül valahova? - szólított meg. - Gondoltam, bepofátlankodom a partira - feleltem. - Nem vinne el? - De hát nem az öccsét küldte el maga helyett? - Valami közbejött, és fontos lenne mégis ott lennem. Steve rezzenetlen arccal rám nézett, én hasonlóképpen viszonoztam. Mindkettőnknek volt ebben jócskán gyakorlata, de én veszítettem volna többet, ha kiesem a szerepből. Végül ő adta be a derekát, alig észrevehetően bólintott, és feltette a kérdést: - Georgia, ennek van valami köze Eaklyhez? A társa ott halt meg. Az ottani támadás is az összeesküvés része volt. Mennyi eséllyel maradtunk volna életben, ha a biztonságiak is benne lennének? Most is lehetnek valahol lehallgatókészülékek, gondoltam. De már semmit sem tehettem, és ez már a végjáték volt. így hát lehunytam a szemem, és fejest ugrottam a mélybe. - Igen, abszolút köze van Eaklyhez, a birtokon történtekhez, valamint Buffy és Chuck halálához. Kérem, vigyen el a fogadásra! 350
Steve egy ideig némán töprengett a hallottakon. Nagydarab fickó volt, és általában úgy hisszük, hogy a tekintélyes termetű emberek lassúak is. Steve-ről sosem feltételeztem ilyesmit. Csakhogy most szembesült egy olyan helyzettel, amivel én és a csapat már hónapok óta együtt éltünk, és idő kellett, hogy megeméssze. Amikor azonban alábbhagyott az első megdöbbenése, fürgén és habozás nélkül cselekedett. - Mike, Heidi, figyeljétek az én terepemet is! Ha valaki keres, mondjátok, hogy a mosdóba mentem, és ha végeztem, majd visszahívom! Ha tovább erőlködik, mondjátok, hogy lecsós babot vacsoráztam, ettől már csak felhagy a további faggatózással! Heidi cincogó, ideges kuncogásban tört ki, mely meglehetősen elütött eddigi komoly viselkedésétől. Mike csak a homlokát ráncolta, és értetlenkedve nézett. - Jó, oké... - mondta végül. - De miért?... - Szerencséd, hogy nem régóta dolgozol itt, így most nem váglak szájon a kérdésért. Megvan az oka - itt Steve futólag rám pillantott -, de ha biztonságos lenne nyílt terepen hangoztatni, szerinted nem mondtam volna már el? Bólintottam. Szóba sem hoztam volna az egészet, ha nem idézi meg Eakly szellemét, de nem akartam hazudni annak, aki hajlandó segíteni nekem. Majdnem elsumákoltam ugyan az őszinte választ, de már rájöttem, hogy nem lett volna helyes. - Tedd, amit mond, Mike - könyökölt Heidi még mindig hezitáló társa oldalába, aki sztoikus nyugalommal viselte a fájdalmat. - Rendben, Steve - biccentett a nő. - Figyeljük a kaput, meg hogy van-e mozgás, és nem áruljuk el senkinek, hogy leléptél. - Pontosan! Miss Mason? Erre, kérem! - intett Steve, majd ijesztő gyorsasággal falta a métereket, egészen egy kicsi, átalakított terepjáróig. A kocsi az átformált, fekete beltér miatt egy fura, új típusú bogárhátúra emlékeztetett. Az őr előhalászta a slusszkulcsot, és megnyomott egy gombot, mire az ajtó egy pittyenést követően kinyílt. - Ugye, megbocsát, ha ezúttal nem nyitok ajtót önnek? - Hogyne! - feleltem. Az ehhez hasonló új típusú kétszemélyes autók ajtónyitó fogantyújába ugyanis vérvizsgáló berendezést építettek, nehogy valami peches sofőr meghitt közelségbe kerüljön egy zombival a parányi zárt térben. Mindez nem jelenti, hogy a lovagiasság kihalt. A lovagiasságba simán belefért, hogy meggyőződjenek, nem vagyok-e fertőzött, mielőtt elfuvaroznak valahova. 351
Steve ugyan nyugtalan volt, amiért elhagyta a posztját - és így, mivel nem szólt be a bázisra, fegyelmi vétséget követ el -, de attól még óvatosan, figyelmesen vezetett. Ügyelt rá, hogy ne lépje túl a megengedett sebességet, csak a felső határánál maradjon, és nem kapcsolta be a megkülönböztető fényjelzést. Azzal ugyanis felhívtuk volna magunkra a figyelmet, különösen a saját csapatunk tagjaiét, akik igencsak csodálkoztak volna, hogy mit keres Steve az autóban. A távozásunkat rögzítették ugyan, de e feljegyzéseket, hacsak nem tör ki a járvány, ami felfüggeszti a személyiségi jogokat, nem szokás kiadni. Az ülésterem, ahol Ryman beszédet mondott, és ahol a rákövetkező fogadást tartották, a létesítmény központjában helyezkedett el, egy olyan részen, amelyet a Feltámadás után teljesen újjáépítettek. Pár éve készítettünk egy riportot Shaunnal a „lepukkant” Sacramentóról: kamerákkal felszerelkezve átbújtunk a kordonon, és feltérképeztük az emberi lakhatásra alkalmatlannak minősített területet. Kormos épületmaradványok éktelenkedtek a repedezett aszfalton; az ajtókban és ablakokban a szél meg-meglibbentette az ott maradt, fertőzésveszélyre figyelmeztető elkerítő szalagokat. A kormányzati luxusülésterem fehér márvánnyal és csillogó krómmal borított felületét látva senkinek sem jutott volna eszébe, mi állt itt azelőtt. Csak ha a saját szemével látta. Három vérvizsgálat árán jutottunk el az előcsarnokig. Az elsőre még a föld alatti parkolóban került sor; gumikesztyűs kocsirendezők hozták előzékenyen a tesztelőegységeket, azzal az egyértelmű elvárással, hogy tegyünk úgy, mintha elhinnénk, hogy a háttérben nem állnak lesben a gépfegyveres őrök. Dehogynem álltak, méghozzá olyan szoborszerű mozdulatlansággal, hogy a hideg kirázott tőlük. Nem a jelenlétük, hanem a zordságuk miatt. Senki még csak meg se nyikkant volna, ha fogják magukat, és se szó, se beszéd, lelőnek bennünket. A diktafonjaim be voltak kapcsolva, de a biztonsági hálózatuk ismerete nélkül - s erről Buffy hiányában nem is álmodhattam - nem mertem egyből továbbítani a felvételt. Annyira hiányzott Buffy, minden pillanatban! Steve a parkolóban maradt, csendben őrködött a kocsi mellett; sajtóbelépő és meghívó nélkül aligha jutott volna be, csak felhívtuk volna magunkra a figyelmet, s a legkevésbé pont erre vágytunk. Legalábbis egyelőre. Majd eleget leszünk a jövőben a figyelem középpontjában. Már ha a szenátor hallgat rám, és egyáltalán lesz jövőnk. 352
A második vérvizsgálat a parkolóból kifelé menet, a liftbe lépés előtt történt. A harmadik már meglepetésként ért, mert a liftből kifelé menet kérték. Miből gondolták, hogy a felvonóban töltött tíz másodperc alatt hirtelen aktivizálódik bennem a vírus? Nem tudom, de azt igen, hogy nem vesződnének a költséges eljárással, ha nem adódott volna rá már legalább egy példa. A lift ajtaja ki sem nyílt, amíg az ajtó felett meg nem jelent a zöld fény, és egy futó pillanatra eltűnődtem, vajon mi az eljárás abban az esetben, ha egyszerre többen szállnak be. Aztán végre kiléphettem az előcsarnokba - egy olyan világba, ahol mintha meg sem történt volna a Feltámadás. És már megértettem, miért folyik odakint annyira körültekintő ellenőrzés: azért, mert ez a hatalmas, fényűzően berendezett helyiség valóban a letűnt időkbe vezeti vissza az ámuló látogatót. Se látható fegyverek, se védőfelszerelések - már-már túl szép volt, hogy igaz legyen! Néhány vendég polarizált UV-szűrőt viselt a szemén a retinális KA miatt, de semmi egyéb jele nem volt annak, hogy immár a zombikkal kényszerülünk osztozni a Földünkön. Teljesen elhűltem; még panorámaablakok is voltak! Igaz, tüzetes vizsgálódás után észrevettem, hogy kilátás nem igazi, csak hologram; eleve túl tökéletesen adta vissza a városképet. Lehet, hogy egykoron Sacramento tényleg így nézett ki, bár azért ebben nem voltam olyan biztos: a pusztulás régebb óta kísér minket, mint a vírus. Még ha látható fegyverek nem is voltak, biztonsági őrök igen. Alig távolodtam a lifttől kétlépésnyire, máris megállított egy férfi, a kezében hordozható vonalkód-leolvasóval. - Neve? - Georgia Mason, a Világvége Afterpartytól. Ryman szenátor kampányával érkeztem - közöltem, majd átadtam neki a sajtókártyámat. Miután ellenőrizte a szkennerrel, helytelenítő arccal adta vissza. - Rajta kell lennem a listán! - bizonygattam. - Én itt azt látom, hogy ezen a jogcímen Shaun Mason már bejelentkezett. - Ha megnézi a kampányt kísérő újságírók névsorát, láthatja, hogy azon mindketten szerepelünk. Meg sem próbáltam rábeszélni némi engedékenységre, mert ordított róla, hogy született bürokrata, abból a fajtából, amelyik akkor sem tér el soha egy hajszálnyira sem a szabályoktól, ha az élete múlik rajta. 353
- Kérem, várjon, amíg folyik az ellenőrzés - rendelkezett, és az egyik kezével mellékesnek látszó mozdulatot tett. Én persze átláttam a szitán; négy ember a sokaságból egyből felénk fordult. Egyiknél sem volt pohár, és egyik sem nevetett - de elképzelhetőnek tartottam, hogy a lármás mulatozók közt is akad egykét beépített őr. Az eszköz pittyent, amikor csatlakozott a vezeték nélküli hálózatra, és megnyitotta a belépésre jogosult sajtósok listáját. Egy idő után a szerkentyű elhallgatott, és a fontoskodó emberke az orrát felhúzva így szólt: - Rendben - közölte olyan sértődötten, mintha pusztán azzal, hogy nem hazudtam, mélyen megbántottam volna -, bemehet. - Köszönöm - bólintottam, és most, hogy kiderült, nem potyázom, már a másik négy is visszaolvadt a tömegbe. Visszatűztem a sajtójelvényt a ruhámra, és jócskán eltávolodtam a túlbuzgó ajtónállótól, majd felhívtam az öcsémet. - Shaun! - suttogtam halkan. Néhány pillanat múlva sípszó jelezte, hogy a kapcsolat létrejött. - George! - üdvözölt a testvérem megrökönyödve. - Hát te? Hogyhogy nem vagy nyakig a munkába temetkezve? - Emlékszel a sztorira, amit tegnap elkezdtem mesélni, de elfelejtettem a végét? - kérdeztem, miközben tovább pásztázva a tömeget, megindultam az étkező feltételezett bejárata felé. - Arra az igazán poénosra? Az öcsém ekkorra túltette magát a meglepődésen, és körültekintővé vált. - Igen, emlékszem. Most már eszedbe jutott? - Aha. A haverok megtalálták a neten. Hol vagy? - Az emelvénynél, Ryman épp kezet ráz az emberekkel. Na és mi a poén? - Jobb lesz, ha személyesen mondom meg. Hogy jutok el az emelvényhez? - Bejössz a nagy ajtón, és itt van a terem végében! - Vettem, vége! - mondtam, és azzal elindultam a megadott irányba. Shaun és Rick alig egy-két méterre álltak a szenátort körülrajongó hívektől, akiknek mélyre kellett nyúlni a zsebükben, hogy találkozhassanak vele, így tülekedve igyekeztek megszerezni, ami jár nekik a pénzükért: ha nem is társalogni, de legalább futólag kezet rázni a mosolygó leendő elnökkel. Es a jelölt előmenetelét ezek a 354
pillanatok határozzák meg: ebben a környezetben ugyanis, a kétszeresen ellenőrzött vendéglista és a háromszoros vérvizsgálat által megteremtett, hihetően „biztonságos” légkörben a régi vágású politikusok kellőképpen felbátorodnak ahhoz, hogy minden rajongójuk kezét megszorongassák, olyan lelkesen, mintha sose ment volna ki a divatból az idegenekkel való testi kontaktus. Plasztikai műtétek és bőrregeneráló kezelések ide vagy oda, meg lehetett különböztetni a fiatalokat az idősebbektől, méghozzá onnan, hogy az előbbiek arcára kiült a végtelen undor, és majd elhányták magukat ennyi közvetlen érintkezés láttán. Ők már nem ilyen szokások közepette nőttek fel, így szinte nézni sem bírták ezt az óvatlan bizalmaskodást. A szenátor egyáltalán nem feszengett, sőt nagyon is elemében érezte magát: fülig érő szájjal vigyorgott, és sorra ontotta magából a szellemes megjegyzéseket, melyek közül egyről sem akartak lemaradni a közelben tolakodó riporterek - az is meglehet, hogy ha valamelyiknél megfelelő eszköz volt, máris egyenesben közvetítette a szavait egy híroldal. Ryman mindig is megnyerő fellépéssel rendelkezett, de az utóbbi idők állandósult sajtófigyelme egyenesen mesterivé emelte. Már most kitűnő volt, és tudtam: ha lesz rá alkalma, egyenesen nagyszerűvé válhat. Shaun feszülten várt, bár nagyon igyekezett eltitkolni a zaklatottságát. Amikor már látta, hogy a tömegen keresztülvergődve közeledem hozzá, kiült az arcára a megkönnyebbülés, és elégedetten bólintott. „Hol van Taté?” - formáltam hangtalanul az ajkammal. Shaun az ujját feltartva jelezte, hogy meg ne szólaljak, majd elővette a PDA-t, és üzenetet írt. Pittyenés jelezte, hogy megkaptam. Ez állt benne: „A túloldalon, a befektetőkkel, de miért?”. Túl hosszú lett volna leírni, „muszáj beszélnem vele úgy, hogy Taté egész biztos hallótávolságon kívül van”, így töröltem a megkezdett üzenetet, és csak mentem tovább. - Szia, Georgia! - lépett hozzám Rick, gyöngyöző itallal teli pohárral a kezében. Egy felületes szemlélő azt hitte volna, hogy pezsgőzik, holott csak szénsavas almaiét fogyasztott. Újabb trükk, ami jól alkalmazható, ha értesülésekhez szeretnénk jutni: ha az emberek azt hiszik, hogy te is éppolyan részeg vagy, mint ők, kevésbé vigyáznak a nyelvükre a közeledben. - Szia, Rick! - bólintottam. 355
Shaun nem tudta leplezni az aggodalmát. Belekaroltam, hogy megnyugtassam. - Jól áll rajtad a szmoking! - dicsértem meg. - A nevem Bond. James Bond - jelentette ki komoran. - Egész hiteles - vélekedtem, és a szenátor felé fordultam. - Valahogy oda kellene furakodnom. Bárcsak lenne nálam pásztorbot! - Felvilágosítasz minket, hogy mi a helyzet, vagy elvárod, hogy vakon engedelmeskedjünk? - türelmetlenkedett Shaun. - Nyolc másodperced van dönteni, és ha az utóbbi, akkor, csak hogy tudd, leütlek. - Pedig jelenleg nem túl jók a körülmények ahhoz, hogy elmagyarázzam - feleltem. - Hacsak nem el nem tereli valami a tömeg figyelmét - vontam vállat. Shaun erre zombimódra nyögött egyet, mire több körülöttünk álló ijedten ránk meredt. Az öcsém udvarias műmosolyt villantott a bámészkodókra, mire azok zavartan visszafordultak a társaikhoz. - Jézusom, ez viccnek is rossz! - Te juttattad eszembe! Közelebb léptem az öcsémhez, és alig hallható hangon a fülébe súgtam: - Dave-nek és Alaricnak sikerült a nagy áttörés. A pénz nyomába eredtek. - És hova ment a pénz? Shaunnak még jobban ment a dolog, mint nekem, az ajka is alig mozgott. - Az inkább a kérdés, hogy honnan jött! - szűrtem a választ a fogam közt. - Tate-hez vándorolt, a dohánygyárakból, és olyan emberektől, akiket még nem sikerült lenyomozni! - Eleve tudtuk, hogy Taté van a dologban. - Az IP-címek Washingtonból és Atlantából erednek. Márpedig Atlantában csak egy olyan szervezet van, mely elég fontos ahhoz, hogy így megszorongasson minket, főleg ha tudják, hogy az összeesküvést legalább részben megneszeltük... Shaun szeme elkerekedett; az elővigyázatosságnál is erősebb volt a döbbenete. Ha a járványügyi hatóságba is beszivárogtak... - Ez biztos? - Sajnos még nem. Nagyon jó védelmük van, és így is már kétszer majdnem elkapták őket! 356
Az öcsém, immár jól hallhatóan, felsóhajtott; oldalba is böktem a figyelmetlenségéért. - Bocs - hajtotta le a fejét. - Csak arra gondoltam, bár itt lenne Buffy... - Az jó lenne - bólintottam, miközben a tenyeremből észrevétlenül a zsebébe csúsztattam egy pendrive-ot, majd, mintha csak azt kerestem volna, előhúztam belőle a pénztárcáját. Reméltem, a tömegben rejtőzködő biztonságiak nem fognak gyanút. - Ezen rajta van minden! - súgtam oda. - Hat további másolat készült még. Steve nem is tud róla, de az egyik nála van. - Értem - felelte Shaun. Jól tudta ő is a szabályt: az adatokat minél több helyre kell menteni, és minél többfelé elszórni. Milyen sok újságíró feledkezett már meg erről, és vesztette el a nagy sztori egyetlen, pótolhatatlan példányát! Ha mi ezt elveszítenénk, még csak a legkisebb probléma lenne, hogy vele együtt a szakmai hitelességünktől is elbúcsúzhatnánk. - Ugye, offline mind? - Több helyen vannak, nem tudom mindegyikről, hogy hol, és a srácok ezeken felül külön csináltak maguknak is. - Jó! Rick végighallgatta diszkrét párbeszédünket, anélkül hogy bármit is hozzáfűzött volna. Amikor befejeztük, kérdőn felvonta a szemöldökét, de én a fejem ráztam. Tudomásul vette a visszautasítást, tovább kortyolta a „pezsgőjét”, és pásztázta a tömeget. Különösen éles szemmel figyelt néhány politikust, valamint a kampánycsapat egyes tagjait, majd Taté felé kapott a fejével. Megértettem. Ők voltak azok, akikről úgy vélte, hogy egy követ fújnak a kormányzóval. Aki, nem mellesleg, rengeteg ártatlan ember haláláért felelős, ráadásul rossz útra térítette, majd megölette a barátunkat is. Egyikük sem állt elég közel ahhoz, hogy bármit is halljon az iménti beszélgetésünkből, hacsak lopva el nem helyeztek egy poloskát a szenátoron vagy valahol másutt a közelben. Tudtam, hogy bármennyire is kockázatos, most kell cselekednem. - Odamegyek - mormogtam Shaunnak, majd az embereket félretolva próbáltam Ryman közelébe férkőzni. A szenátort körüldöngicsélő rajongók azonban nem adták meg magukat egykönnyen, hiába taszigáltam őket egyre agresszívebben a könyökömmel. Egy hölgy, aki a nagymamám is lehetett volna, olyan erővel lépett a tűsarkújával a lábamra, hogy az egy korombelinek is a 357
dicsőségére vált volna, és le is sántulok, ha - szerencsémre - a cipőm nem extra erős polimerből készül. Még így is a nyelvembe haraptam, hogy el ne káromkodjam magam. A spiné védekezhetne azzal az őrök előtt, hogy véletlen volt csupán, na de ha én leordítanám, hogy „hülye vén ribanc”, arról aligha hitethetném el, hogy nem volt szándékos. Hosszas lökdösődést követően, miután vagy tucatszor sípcsonton meg bokán rúgtak, végre elvergődtem a szenátor jobbjáig. Ryman épp egy púpos, kilencven felé ballagó öregúr kezét szorongatta, akinek a szeme olyan forradalmi lánggal égett, amit azoknál is csak ritkán látni, akik fiatalabb korukban fedezik fel maguknak a politikát vagy a vallást. Úgy tűnt, egyikük sem vett észre. Nem voltam sem a megrohamozó, sem a megrohamozott, így nekem már nem jutott szerep. A szívélyes bácsikának esze ágában sem volt elengedni Rymant, sőt még csak most melegedett bele igazán, és egyre nagyobb erővel rázta a kezét. Mérlegeltem: vajon várjak, amíg az aggastyán elfárad, vagy megkockáztassam a haragját? Az utóbbi mellett döntöttem. A lehető legóvatosabban a szenátor szabadon maradt karjára tettem a kezem, és negédes hangon így szóltam: - Szenátor úr, ha volna szíves rám szánni egy percet, nagyon hálás lennék! Ryman összerezzent, ősz támadója pedig ölni tudott volna a pillantásával. A neheztelése a tetőfokára hágott, amikor rajongása tárgya felém fordult, és engem is megajándékozott a címlapfotónak is beillő, díjnyertes mosolyával: - Hogyne, természetesen, Miss Mason! Azzal gyakorlott mozdulattal kiszabadította a kezét, és így szólt: - Kérem, bocsásson meg, Plánt tanácsos úr, de váltanom kell néhány szót a sajtosommal. Hölgyeim és uraim, hamarosan visszatérek önökhöz! Idefelé jövet vagy öt percen keresztül verekedtem a csődülettel, amely kifelé menet csodával határos módon szétvált előttem - annyi kellett csak, hogy Ryman mellettem haladjon, és a kezét védelmezőn a hátamhoz érintve az emelvény melletti levegősebb részre kikísérjen. - Nem mintha rosszkor érkezett volna, kedves Georgia, mert már épp aggódni kezdtem a csuklóm épsége miatt, de mi szél hozta magát ide? - kérdezte. - Úgy tudtam, ön a szálláson kíván maradni, és ezért volt szíves a nyakunkra küldeni az öccsét, aki mostanra kiborította az egész személyzetet, és felfalta az összes garnélás szendvicset! 358
- Valóban ez volt a szándékom - mondtam, és nagy levegőt vettem. - Szenátor úr, nem tudom, ön tisztában van-e vele, de... Valaki ekkor harsányan gratulált Rymannek, aki vigyorogva, hüvelykujjával lelkesen felfelé bökve válaszolt. Remek pillanat volt, az órámba épített fényképezőgéppel meg is örökítettem, anélkül hogy tudatában lettem volna a mozdulatnak. Hiába, az ösztönök... Amikor a szenátor megint rám figyelt, megköszörültem a torkom, és ismét nekirugaszkodtam: - Buffy a besúgója volt valakinek, aki szemmel akarta tartani az ön kampányát. - Ezt már korábban is elmondta! - mordult rám, szemében a jól ismert türelmetlenséggel. - Ahogyan azt is, hogy valami nagy összeesküvés áll a háttérben, mert a vesztemet akarják. Egyedül azt nem értem, hogy miért pont most jut eszébe ezzel előhozakodni? Odafurakszik hozzám, és majdnem jelenetet csinál életem egyik legfontosabb politika eseményén?! Sok meghatározó személy gyűlt össze ma este, nagyon sok! Ők azok, akik mellém állíthatják egész Kaliforniát, és ezt maga is jól tudná, ha vette volna a fáradságot, hogy elolvassa a beszédemhez csatolt tájékoztató dokumentumokat! Azaz „ha volna szíves végezni a munkáját”, célzott rá olyannyira egyértelműen, hogy akár ki is mondhatta volna. Igen, cserbenhagytam. A tudósítói tevékenységemet immár a kampánya egyik fő fegyverének tekintette; számított rám mint az objektív riporterre, akit a politikájával és a retorikájával megnyert magának. Ott kellett volna lennem mellette, és az utóbbi időben ezt a feladatkört valóban elhanyagoltam. Persze ő nem tudta, pontosan miért, de Buffy halála óta jobbára csak kifogásokat hallott tőlem, méghozzá egyre többet, és láttam, hogy kezd ebből elege lenni, sőt ennél is többről van szó: egyenesen dühös rám. Így hát nem kerülgettem tovább a forró kását, nehogy faképnél hagyjon, mielőtt a lényeget elmondanám. - Szenátor úr, két embert teljes munkaidőben a nyomozásra állítottam, és utánajártak minden adatnak, ami csak a rendelkezésünkre állt. A pénz útját követték, hiszen arra mindig mindent vissza lehet vezetni. És rájöttek, hogy... - Majd később megbeszéljük, Georgia! - De szenátor úr... - Azt mondtam, hogy majd később megbeszéljük! - ismételte zordan, ugyanazzal a merev, erőltetett mosollyal, amelyet a feszült 359
viták során használt, meg amikor a renitens beosztottjait tette helyre. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas most a vitára. - Szenátor úr, bizonyítékunk van rá, hogy Tate-nek köze van ahhoz, ami Buffyval történt! - vágtam ki. Ryman erre kővé dermedt. Amikor úgy éreztem, hogy végre már hajlandó figyelni rám, folytattam: - A hangfelvételt már korábban megszereztük, de a csapatunk tagjai most a fizetési bizonylatok nyomára is rábukkantak. Feltérképeztük a kapcsolati hálót. Nem Buffyval kezdődött, hanem Eaklyben! Eakly és a birtokon történtek mind... - Nem! - tiltakozott halkan, de könyörtelenül, mire elakadt a szavam. A visszautasítástól úgy éreztem, mintha megütött volna. De egy pillanat alatt összeszedtem magam, és újabb kísérletet tettem. - Szenátor úr, kérem, hallgasson meg, mert... - Georgia, mint említettem, sem az idő, sem a hely nem alkalmas, főleg ezekre a vádakra, amelyekkel most próbál meg előhozakodni mondta azzal a rideg arccal, amelyet eddig csupán a politikai ellenlábasainak tartogatott. - Meglehet, hogy Dávid Taté és én nem értettünk egyet mindenben a kampány során, és Isten a megmondhatója, mindvégig jól tudtam, hogy maguk ketten nem szenvedhetik egymást, de nem fogom tétlenül nézni, hogy maga ilyen dolgokat képes állítani arról az emberről, aki beszédet mondott a lányom temetésén! Ezt nem hagyhatom! - Szenátor úr, az az ember felelős az ön lánya haláláért, sőt ő maga fertőzte meg! Ryman válla megfeszült, és a keze már felemelkedett, mielőtt sikerült visszafognia magát. Meg akart ütni, olyan egyértelműen kiült az arcára, hogy le sem tagadhatta volna. Meg akart ütni, és aztán csak a szemtanúk miatt uralkodott magán. - Jobb, ha most elmegy, Georgia - mondta végül. - De... - Ha tizenöt percen belül nem tűnnek el innen mindhárman, gondom lesz rá, hogy a börtönben töltsék az éjszakát, és visszavonják az engedélyüket! - közölte higgadtan, a tőle olyannyira megszokott kedvesség leghalványabb jele nélkül. - Majd ha visszamentem a szállásra, felkeresem önöket a lakókocsijukban, és akkor elém tárhatják a vélelmezett bizonyítékokat. - És aztán? - tört ki belőlem szinte akaratom ellenére; de hát muszáj volt felmérnem, mennyire veszi komolyan a dolgot! 360
- Aztán, amennyiben meggyőztek, alátámasztom az állításaikat, amikor bejelentést tesznek a szövetségi hatóságnál. Amit ugyanis most állít, Georgia, az nem más, mint a terrorizmus vádja, és ha kiderül, hogy alaptalan, azaz nem tud megingathatatlan bizonyítékot felmutatni, nos, akkor többünk pályafutását derékba töri! Ebben kénytelen voltam elismerni az igazát. Ha kiderül, hogy Ryman kampánycsapatában ott lapult egy bűnöző, aki fegyverként használta a Kellis-Amberlee-t - ráadásul nem holmi segédmunkás, hanem az alelnökjelölt maga! -, az őt magát is tönkreteszi. A politikai riválisai sosem fogják hagyni, hogy a botrány feledésbe merüljön; akadnak majd talán olyanok is, akik felvetik, hogy ő maga is összejátszott a kormányzóval, sőt még a saját lányát is képes volt feláldozni a szavazatokért. - És ha nem hisz majd nekem? - Ha majd nem hiszek magának, akkor felrakom az egész csapatával együtt az első hajnali berkeleyi buszra, és mire a nap felkel, már azt is elfelejtem, kik voltak! - jelentette ki, majd hátat fordított, és mosolyogva visszatért a talpnyalói körébe. - Jó estét, képviselőasszony! - üdvözölt egy épp arra járó nőt olyan kedélyesen, mintha egyetlen varázsütésre más emberré vált volna. - Remekül néz ki!... Á, jó estét, Mr. Lancer! A hölgy a felesége? Mrs. Lancer, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem azok után, hogy már annyi karácsonyi fotón volt szerencsém látni önt! És látványos udvariaskodás közepette egyre távolabb sodródott tőlem; elveszett e modern Babilon fejesei között, akik egymáson átgázolva akár még ölre is mentek volna, hogy legalább egy pillanat erejéig csak nekik szentelje megtisztelő figyelmét. Shaun és Rick alig pár méterrel odébb álltak, és alig várták, hogy megtudják, mire jutottam. Hogy mire? Olyan távol kerültem az igazságtól, mint még soha - s mellesleg az igazság sosem tűnt ilyen abszurdnak, mint most. És soha életemben nem éreztem magam ennyire elveszettnek és magányosnak.
#
361
Tizenegy évesek voltunk, amikor ráébredtem, hogy egyszer mi is meghalunk. Mindig tudtam, hogy a szüléinknek volt egy vér szerinti fiuk, Phillip. Ők nem sokat beszéltek róla; mások annál többet, valahányszor a Mason-törvény felmerült. Vicces, mert gyerekkoromban, csak mert az emberek emlékeztek rá, valóságos hősként tekintettem Phillipre. Bele sem gondoltam, hogy azért emlékeznek rá, mert meghalt. Az elrejtett karácsonyi ajándékok után kutakodtunk George-dzsal, amikor rábukkant a dobozra. Anya dolgozószobájában volt elrejtve a szekrényben. Máskor elsiklottunk fölötte, de aznap, valami oknál fogva, felkeltette a nővérem érdeklődését, így hát kivette, és belenéztünk. Akkor ismerkedtem meg Phillippel. A doboz tele volt fényképekkel, amelyeket sosem mutattak meg nekünk, egy vidám kisfiúról; neki még nem kellett aggódnia az élőholtak miatt, akik a mindennapjaink részeivé váltak. Phillip a póni hátán az állami vásárban. Phillip játszik a tengerparti homokban; sehol egy kerítés. Phillip a hosszú hajú, rövid ujjú ruhát viselő, nevető édesanyja karján, egy olyan nővel, aki vajmi kevéssé hasonlított a mi rövid hajú anyánkra, aki folyton hosszú ujjú pulóvereket hordott, hogy elfedje az alatta viselt védőfelszerelést, és akinek a pisztolytáskája folyton az oldalamba fúródott, amikor esténként jóéjtpuszit adott. Phillip úgy mosolygott, mint aki soha életében nem félt semmitől, és egy kicsit gyűlöltem is érte, mert az ő szülei annyival boldogabbak voltak a mieinknél. Soha nem beszéltünk arról a napról. Visszatettük a képeket a dobozba, a dobozt meg a helyére, és a karácsonyi ajándékokat sem kerestük tovább. És akkor, aznap ráébredtem... hogy ha Phillip, ez a gondtalan, ártatlan gyerek meghalhatott, akkor ez velünk is megtörténhet. Lehet, egyszer belőlünk is csak egy kartondoboz marad a szekrény mélyére rejtve, és ez ellen semmit nem tehetünk! George is tudta, sőt az is lehet, hogy hamarabb rájött, mint én. Csak mi vagyunk egymásnak, és meghalhatunk. Nagyon nehéz ezzel a tudattal élni, de megtettünk minden tőlünk telhetőt. Többé senki nem kérhet minket semmire. Sem most, sem a jövőben. Majd ha történelemmé válunk - az ostoba, vak történelem részeivé, amely csak ítélkezni tud, és nem látja, hogy milyen árat fizettünk hadd maradjunk meg úgy az emlékezetben, hogy senkinek nem volt joga ezt kérni tőlünk. Senkinek. (B EJEGYZÉS SHAUN M ASON „ÉLJEN A KIRÁLY !” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. JÚNIUS 19.)
362
Huszonöt - Georgia, mi történt? - George, jól vagy? Mindketten olyan aggodalmaskodó arccal néztek, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. Hirtelen mozdulattal elvettem egy arra járó pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt, egy hajtásra kiittam, majd így szóltam: - Mennünk kell! Most azonnal! Ettől persze cseppet sem nyugodtak meg; Rick szeme tágra nyílt, Shauné meg, homlokráncolás kíséretében, egyetlen csíkká vékonyodott. - Mennyire dühös? - kérdezte az öcsém. - Annyira, hogy ha tizenöt percen belül nem húzunk el, bevonja a sajtóengedélyünket. - Ez szép! - Rittyentett. - Ezt elérni még tőled is lenyűgöző! Mi a francot mondtál neki, talán azt, hogy a felesége összeszűrte a levet a könyvtárossal? - Nem a könyvtárossal, hanem a házitanítóval, és nem Ryman felesége, hanem az oaklandi polgármesteré - helyesbítettem, miközben már a kijárat felé igyekeztem, ők pedig, ahogy el is vártam, követtek. Egy szót sem szóltam Emilyről. - Már elnézést, de felvilágosítana végre valamelyikőtök, hogy mi a fene folyik?! - kelt ki magából Rick, és hirtelen elém lépve elállta az utamat. - Georgia, most rúgattál ki minket egy fontos politikai eseményről, magunkra haragítottad Ryman szenátort, és ahogy nézem, Taté is megfojtana bennünket egy kanál vízben! Nagyon úgy tűnik, hogy valami fontosról lemaradtam, és most már elegem van ebből! - A kormányzó bámul minket? - kérdeztem elhűlve. - Hallod, ha a pillantással ölni lehetne... - ...akkor Rebecca Ryman sorsára jutnánk. Amint bent ülünk az autóban, mindent elmondok! 363
Rick habozott, megnyalta az ajkát, és fölöttébb nyugtalanította a hangomban remegő, tőlem szokatlan aggodalom. - Megígérem! - mondtam, és sietősre fogtam a lépteimet, annyira, hogy még épp ne fussak. Shaun belém karolt, és így feltűnés nélkül szedhettem a lábam, mintha csak az ő öles lépteit próbálnám követni. Rick a nyomunkban maradt, s amíg ki nem értünk, hál’ istennek kibírta, hogy magában tartsa a kérdéseit. Kifelé menet csak egyszer kellett vérvizsgálatnak alávetnünk magunkat. Mivel a fogadás résztvevőit, a befelé lezajlott fáradságos procedúra után, tisztának tekintették, a lift egyetlen gombnyomásra kinyílt, és a tűk csak kifelé menet vártak minket. Mint valami csótánycsapda: a fertőzöttek be tudnak menni, csak a kijutással lesz gondjuk. A kérdésre, ami korábban ütött szöget a fejembe - mi az eljárás, ha egyszerre több személy száll be a felvonóba -, hamarosan megkaptam a választ, mert a belső szenzorok zárva tartották az ajtókat egészen addig, míg a rendszer nem talált három különböző negatív vérmintát. Tehát ha egy szeleburdi flótás könnyelműen beszáll a liftbe egy idegennel, aki útközben egyszer csak átalakul, neki is annyi. Ilyen egyszerű! Steve, a két karját összefonva a mellén, továbbra is ott állt az autó mellett. Amikor meglátott minket a liftből kifelé jövet, kiegyenesedett, de Ricknél jóval fegyelmezettebben tudta leplezni a kíváncsiságát, így megvárta, amíg odaérünk hozzá. - Mi volt odabent? - kérdezte, de én csak ennyit feleltem: - Megfenyegetett, hogy bevonja a sajtóengedélyünket! - Az szép! - nyúlt meg az őr arca. - De vádat emel Taté ellen? - Nem sieti el, s meghallgatni is csak akkor hajlandó, talán, ha befejezte a ma esti jópofizást - mondtam, s bemásztam a hátsó ülésre. - Meghallgatni? Kötve hiszem! - morgott Shaun, mialatt ő is így tett a másik oldalon. - Nem tudom... - vontam vállat. - Most már aztán tényleg mondjátok el, de ebben a minutumban, hogy mi ez az egész! - követelőzött Rick az anyósülésről hátrafordulva. - Nem túl bonyolult dolog - kezdtem, miközben az ülésbe süppedtem, és elfogadtam Shaun vigaszra nyújtott kezét. - Dave meg Alaric követték a pénz útját, és bebizonyították, hogy az eaklyi támadás és a birtokon történt tragédia mögött egyaránt Taté áll. És nem utolsósorban lehet, hogy a járványügyi hatóság is benne van; ami 364
azt illeti, ettől sem fogok szépeket álmodni. A szenátor nem igazán akarta tudomásul venni, hogy az alelnökjelöltje a megtestesült gonosz, és nagyvonalúan arra kért, hogy húzzak vissza a szállásra, és készítsem össze a jegyzeteimet, aztán, majd ha ráér az ügyes-bajos teendői közepette, esetleg kegyeskedik meghallgatni, és eldönti, hogy kirúg-e minket. Hosszú csend állt be, amíg a három útitársam próbálta megemészteni a hallottakat. Meglepő módon Steve volt az, aki elsőként, halk mormogással, megszólalt: - Biztos benne? - Bizonyítékokat szereztünk! - feleltem, és megfáradva Shaun-nak dőltem. - A szimpatizánsai bőven ellátták pénzzel, amit ő aztán továbbított a cinkostársainak, akik szerint helyénvaló a KellisAmberlee-t fegyverként alkalmazni. És a pénz egy része Atlantából érkezett, más része a nagy dohánygyáraktól... És sokan meghaltak, csak hogy a kedves, öreg Taté kormányzó az Amerikai Egyesült Államok alelnöke lehessen. Addig, ugyebár, amíg valami véletlen szörnyű baleset nem éri Rymant, és akkor ő kénytelen lesz átvenni a posztját. - Georgia... - dadogta Rick egészen megrémülve, mert felismerte, milyen következményekkel járhat mindez. - Ha ez tényleg biztos... Georgia, ez nem játék! Egyáltalán jogunk van ahhoz, hogy bár tudunk erről, mégsem jelentjük azonnal az FBI-nak, vagy a járványügyi hatóságnak, vagy valakinek? Hiszen ez terrorizmus! - Én nem tudom, Rick, te vagy a tapasztaltabb a szakmában, elvégre a nyomtatott médiában is dolgoztál. A változatosság kedvéért ez egyszer miért nem te mondod meg, hogy mitévők legyünk? - Úgy tudom... - bökte ki a kollégám -, hogy az újságírónak még terrorizmus gyanúja esetén is joga van megőrizni a forrásait, amennyiben ezzel közvetlenül nem védelmezi a gyanúsítottakat. De hát mi attól még nem falazunk Tate-nek, hogy nem szaladunk feljelenteni, ugye? - Már megbocsásson, hogy közbeszólok, Mr. Cousins, de ha Miss Mason bizonyítéka valóban olyan kétséget kizáró, ahogyan ő állítja, akkor egyáltalán nem számít, hogy akar-e falazni neki, vagy sem. A társam meghalt Eaklyben - mondta már-már ijesztő higgadtsággal, aminél még az is jobb lett volna, ha kiabál. - Tyrone jó ember volt, nem érdemelt ilyen sorsot. És aki... aki tehet arról, ami vele történt... nos, ő sem érdemel jobbat! 365
- Emiatt ne aggódjon, Steve - nyugtattam meg. - Semmit sem szeretnék jobban én sem, mint hogy Taté megkapja a megérdemelt büntetését! Mindössze annyit várnék a kitálalással, hogy Ryman mit mond. Ha továbbra is el akar majd minket küldeni, hát egészségére. Csakhogy az első dolgom lesz, még a buszon hazafelé, mailben átküldeni a bizonyítékokat, szabad közlésre, az összes blognak, újságnak és politikusnak, akiknek csak tudom az elérhetőségét! - Ez így gáz! - húzta vissza Shaun a kezét. - Meglehet - ismertem. - Kibaszott gáz! - szitkozódott tovább. - Nem tagadom - vontam vállat. - Fú, de pofán nyomnék most valakit! - Adjak tippet? - kérdezte Rick. - Én meg majd jól visszaütök! - jelentette ki Steve, árnyalatnyi vidámsággal a hangjában, amitől mindjárt kevésbé tűnt úgy, mint aki mindjárt felrobban. Ezt jó jelnek vettem. Nem mintha nem láttam volna szívesen, amint a szart is kiverik a nyomorult Tate-ből, pusztán azt nem szerettem volna, hogy aztán Steve menjen börtönbe miatta, amikor feltehetően az FBI is megteszi nekünk ezt a szívességet. Még az is meglehet, hogy miután Taté már a rács mögött van, és kiderül, hogy mi történt Eaklyben, Steve-nek is megengedik, hogy eltöltsön vele egy kis időt a zárkában, amíg ők diszkréten elfordulnak. De az elsődleges intézkedés joga akkor is őket illeti. - Türelem, hamarosan vége ennek az egésznek - mondtam. - Szerintem így vagy úgy, de ma estére elvarrjuk a szálakat. - Maradjunk azért az első megoldásnál - erősködött az öcsém. - A másik nagyon nincs ínyemre. - Egyetértek; nekem sem. Az út hátralevő részét csendben tettük meg. A kapunál a tőlünk telhető legnagyobb méltósággal viseltük a vérvizsgálatok hosszú sorát. A csapatunk mindhárom tagja kimerült volt, rémült és dühös; Steve-et már majdhogynem irigyeltem, mert őt csak az utóbbi emésztette. A dühöt, így vagy úgy, le lehet vezetni; a kimerültségtől már nehezebb megszabadulni, és a dühvel ellentétben alaposan leszívja az ember tartalékait. Alig két órával azután, hogy a hirtelen megbízatásom okán rávettem az őrt posztja elhagyására, leparkolt pontosan ugyanott, ahonnan a kocsit elhozta
366
- csak most már, hála az örökösen bajkeverő újságíróknak, öles vállát a fegyelmi kihágás mellett egyéb, súlyosabb gondok is nyomták. - Kérem, egyelőre senkinek ne szóljon - mondtam, amikor kikászálódtunk a kicsi autóból. - Még ma beszélek a szenátorral, és utána... - Utána már, gondolom, akárhogy is, de világosan tudni fogjuk, mit kell tennünk - felelte Steve. - Ne aggódjon emiatt. Nem mentem volna biztonsági őrnek, ha nem tudnám tartani a számat. - Kösz! - Szóra sem érdemes - mosolygott rám futólag Steve, én pedig hasonlóképpen viszonoztam a gesztust. - Haladj már, George! - szólt utánam Shaun, aki már jócskán előrevágott. - Jó lenne végre levennem ezt a majomjelmezt! - Jól van na! - dörrentem rá ingerülten. - Jézusom... - váltottam motyogásra a lakókocsi felé menet. Rick a furgonig kísért minket, aztán elfordult balra, a lakókocsija felé, mi meg jobbra a mienkhez. - Jó fej - jegyezte meg az öcsém, miközben hüvelykujját az ujjlenyomat-azonosító zárhoz nyomta. Az ajtó egy kattanással kinyílt. - Kissé régimódi - folytatta Shaun -, de azért jó arc, és örülök, hogy velünk dolgozik. - És szerinted velünk is marad, miután innen kipenderítenek minket? - kérdeztem. Félrehajigáltam az ágyon és a földön szerteszét heverő ruhákat; az előzőleg viselt farmert és pamutpólót kerestem. - Hát, ezek után éppen megtehetné, hogy önállósul, de én arra tippelek, hogy marad - vélekedett Shaun, miközben gyakorlott mozdulatokkal lefejtette magáról az olyannyira gyűlölt puccos öltözéket. - Tisztában van vele, hogy ezt szeretnénk. - Jó. Már az ingemet is majdnem begomboltam, amikor meghallottam a kiáltozást. Shaun és én riadtan összenéztünk, majd az ajtóhoz rohantunk. Én értem oda hamarabb, kinyitottam, és Ricket pillantottam meg, amint a mozdulatlan Loist magához ölelve, szemlátomást sokkos állapotban, botladozó léptekkel közeledik felénk. Nem kellett állatorvosnak lennem, hogy megállapíthassam, nagyon nagy baj érte a macskát: élő állatnak nincs ilyen fura szögben 367
kitekeredve a nyaka, és nem lóg ilyen ernyedt végtagokkal a gazdája karjaiban... - Mi történt, Rick? O csak megállt, és rám meredt, miközben tovább szorongatta Loist. Shaunnal az utolsó öt métert futva tettük meg felé. Valószínűleg ez volt az az aprócska tényező, amivel ők nem számoltak, ez a bizonyos öt méter. Ugyanis ennek köszönhetően maradtunk életben. - Mi történt? - nyúltam a macska felé, mintha bármit is tehettem volna érte. Ilyen közelről már egyértelműen láttam, hogy jó ideje halott; üveges szeme a semmibe bámult. - Be... benyitottam a lakókocsiba... - dadogta Rick -, és akkor... majdnem elbotlottam benne... Akkor vettem észre, hogy a barátunk még mindig öltönyben van; átöltözni sem volt ideje. - Ott volt rögtön az ajtó mögött... Bántották, és szerintem próbált volna kimenekülni... - folytatta Rick, miközben, lehet, hogy ő maga nem volt tudatában, de egészen eláztatták az arcát a könnyek. Biztosan meg akart keresni! Georgia, csak egy kis-cica volt! Ki képes bántani egy ilyen ártatlan lényt? - zokogta. - Bent volt a lakókocsiban? - kérdezte megütközve Shaun. - Egész biztos, hogy nem természetes ok miatt halt meg? - Már hogy törhet ki a nyak természetes okból? - ellenkezett Rick, továbbra is hangosan sírva. - Gyerünk a furgonba! - indítványozta az öcsém. - De... - Mondom, hogy gyerünk! Majd ott megbeszéljük, de itt nem maradhatunk! Indulás! - Jó, csak hozom a pisztolyom! - indultam volna a lakókocsink felé, Shaun azonban megragadta a karom, és olyan erővel húzott vissza, hogy megtántorodtam. Abban a pillanatban, olyan irtózatos csattanással, mintha az ég szakadt volna le, felrobbant a lakókocsink. Az első dörrenést egy újabb, még fülsiketítőbb követte, és a távolból visszhangzott, miközben egy másik lakókocsi - nagy valószínűséggel Rické - kék és vörös szikrákat vetve szintén a levegőbe repült. Persze nem sokáig latolgathattuk, merről hallottuk a második robbanást; Shaun, miközben továbbra sem engedte el a karomat, futásnak eredt, és engem is magával húzott a furgon felé. 368
Rick, még mindig magához szorítva Lois élettelen testét, a nyomunkban zihált, és a narancsszín fényben csak rohantunk előre, mert tudtuk, hogy valaki mindenáron meg akar ölni minket. Még azon sem kellett különösebben törni a fejünket, hogy ki. Taté tudta, hogy lelepleztük; így többé nem volt oka megjátszania magát. Az öcsém, amikor már megbizonyosodott, hogy nem maradok le, elengedett, és lehúzta a fejét, hátha akkor nem veszik észre, hogy a furgon felé rohanunk. Reszkettem érte, de próbáltam csak arra összpontosítani, hogy a tempót tartsam. Győzködtem magam, hogy a testvérem tud magára vigyázni. Muszáj volt ebben hinnem, mert ha egyszer már ebben sem tudok hinni, akkor semmiben, soha többé. Rick talán fel sem fogta, mi történt, de gépiesen szaladt a nyomunkban, Lois pedig rázkódott a karjában. Futottam tovább, rendületlenül. És akkor - úgy félúton tartottunk a furgon felé - hirtelen valami megszúrta a bal felkaromat. Meg sem néztem, mi volt az; fontosabbnak tartottam holmi szúnyogcsípésnél, hogy mielőbb fedezékbe jussak. Elvégre a rovaroknak nem lehet parancsba adni, hogy ne zavarják meg a drámai, nagy pillanatokat; így megteszik, újra meg újra. Talán nem is baj. Ha nem jelennének meg, a legtöbb ember az érzelmi érettségét tekintve lehet, hogy örökre tizenhét éves maradna. - Rick, az ajtót! - kiáltotta Shaun úgy öt méterről, továbbra sem lassítva. Előhúzta a pisztolyát, és próbált biztosítani minket. A puszta látványtól is felgyorsult a szívverésem, és elszorult a torkom. Tudtam, hogy a ruhái alatt golyóálló mellényt visel; de ha főbe lövik, akkor nem sokra megy vele. Az, aki felrobbantotta a lakókocsikat, lehet, hogy most is figyel. Ha megláttak minket, amint menekülünk, minden bizonnyal jönnek, hogy feltegyék az i-re a pontot. De hiába; valakinek muszáj volt figyelnie, és az ajtót is ki kellett nyitni, így, ha nem akartunk mindannyian odaveszni, le kellett mondanunk egymás megnyugtató közelségéről. A józan érvektől persze nem éreztem nyugodtabbnak magam, és nem féltettem kevésbé Shaunt - csak megértettem, hogy nincs más esélyünk. Rick is magához tért, és méterekkel elém vágott. Letette Lois holttestét, megragadta a hátsó ajtó fogantyúját, és az ellenőrző felületre nyomta a mutatóujját. Kattanás hallatszott, a berendezés megvizsgálta az ujjlenyomatát meg a vérét, és miután 369
megbizonyosodott, hogy Rick tiszta, továbbá a rendszerünkben regisztrált sofőr, a zár végre engedett. - Kész! - rikoltotta Rick. Feltépte az ajtót, és intett, hogy ugorjunk be. Nem kellett kétszer mondania. Majd kiköptem a tüdőmet, de rákapcsoltam, csak hogy mielőbb a biztonságos fedezékbe jussak. A testvérem már nem kapkodott ennyire, sőt egészen ráérősen lóbálta a fegyverét, hogy tovább fedezzen minket. - Shaun, te barom! - üvöltöttem rá. - Azonnal vonszold be a segged, ne játszd itt a hőst! Az öcsém erre, meglepődve, hátrasandított a válla fölött, de lehetett valami az arckifejezésemben, amiből rájött, hogy vitának helye nincs, mert bólintott, és futva megindult a furgon felé. Csak akkor lélegeztem fel, amikor végre mindhárman odabent voltunk, a zárt ajtó mögött. Shaun be is reteszelte, és Rick is ugyanígy tett, miután elhúzta a vezetőfülkét a furgon belterétől elválasztó falat. Miután ezzel kész lettünk, hermetikusan elzártuk magunkat a külvilágtól: semmi sem jöhetett be, és (hacsak nem mozdítjuk el mi magunk a reteszeket), kiút sem kínálkozott. A komolyabb robbanószereket leszámítva semmi sem árthatott nekünk. Helyet foglaltam a kezelőpultnál, és megnyitottam az előző napi biztonsági adatokat. A szkenner nem talált semmit, nem láttam betörési kísérlet nyomát, egyáltalán semmi nem utalt rá, hogy bárki titokban megközelítette volna a furgont ez idő alatt. - Shaun, mikor volt az utolsó vírusirtás? - Lefuttattam egyet, miközben arra vártam, hogy a szenátor befejezze a beszédét. - Jó. Akkor ez azt jelenti, hogy tiszták vagyunk. - Előrehajoltam, hogy bekapcsoljam a külső kamerát - enélkül ugyanis vakságra voltunk ítélve, és nem tudhattuk, mikor érkezik a sötétség -, és kővé dermedtem. - George? Shaun meglepett hangja nagyon távolinak tűnt. Látta, hogy a kapcsoló felé nyúlok, és a levegőben megáll a kezem, de azt nem, hogy miért. Nem feleltem. Csak bámultam; egyetlen hang sem jött ki a torkomon. - George, mi a baj? - Azt hiszem... - kezdtem, és nagyot nyeltem, mert kiszáradt szájjal igen nehezemre esett beszélni -, úgy tűnik, van egy problémánk. 370
És azzal felemeltem a jobb kezem. Nagy erőfeszítés árán megragadtam a megbénult ujjaimmal a bal felkaromból kiálló üreges műanyag nyilat, kihúztam, és a többiekre néztem. Rick, amikor észrevette az ingemen végigfutó vércsíkot, elsápadt; Shaun pedig úgy meredt a nyílra, mintha vége lenne a világnak. És bizonyos értelemben minden oka meg is volt rá, hogy ezt gondolja.
# Ha könnyű munkára vágysz - olyanra, melynek során egyetlen szerettedet sem kell eltemetned -, azt javaslom, válassz bármit, amiben fantáziát látsz... csak ne a tudósítást. (B EJEGYZÉS R ICHARD C OUSINS „M ÁS NÉZŐPONT ” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. JÚNIUS 20.)
371
Huszonhat - Kérlek, mondd, hogy nem szúrta át a bőrödet! - törte meg a csendet Shaun, valósággal esedező hangon. - A vér máshonnan jön, ugye, George? - Szükségünk lesz egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóra közöltem félelem nélkül. Valójában semmit nem éreztem. Mintha a megszólaló, közömbös hang sem a sajátom lett volna; valahonnan távolról szólt. Mintha a hangom és a testem két külön világban létezne, és csak egy nagyon vékony zsinór kötné össze őket. - Vegyél ki egyet az elsősegélydobozból, tedd a pultra, aztán lépj egyet hátra, nehogy véletlenül hozzáérj! Vagy hozzám. Attól tartottam, nehogy hozzám érjenek, amikor fennáll a veszély, hogy megfertőzöm őket, de nem mondtam ki. Tudtam, ha kimondom, elveszítem a higgadtságomat, és egyben a helyzet feletti uralmamat. - George... - Szükség lesz egy tesztelőegységre - szólt közbe Rick, sápadtan és reszketve ugyan, de a körülményekhez képest meglepően erélyes hangon. - Shaun - folytatta -, tudom, hogy ezt nem szívesen hallod, és ha be akarsz húzni egyet, később állok elébe, de most az első a vérvizsgálat. Shaun arca elkomorult. Tudta, hogy Ricknek igaza van; láttam a szemén, meg abból, ahogy kerülte a tekintetemet. Ha nem fogta volna fel a kockázat mértékét, nem aggódna a vérvizsgálat miatt. De így, hogy felfogta, ez volt a legutolsó, amit akart. Azaz talán nem a legutolsó. Nagyon úgy festett, hogy a legutolsó már megtörtént. - Shaun, Ricknek igaza van - mondtam, és letettem a nyilat a pultra, a billentyűzet mellé. Olyan kicsi volt. Hogy lehet az, hogy egy ilyen kicsi tárgy véget vethet mindennek? Hiszen szinte észre sem vettem, amikor eltalált! 372
Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges, hogy az ember nem veszi észre a saját halálát, de most úgy tűnt, mégsem kizárt. - És ne a szokásost hozd, hanem a nagyágyút! Ha már csináljuk, ne hagyjunk hibalehetőséget! Az XH-237 sosem ad téves eredményt; a tudomány jelen állása szerint százszázalékos biztonságú. Shaun másnak úgysem hinne. Döbbenten nézett, minden erejével tagadva a nyilvánvalót. Én vajon miért nem? - Ha kiderül, hogy túlreagáltam, akkor veszek újat a szülinapi pénzemből - ígértem, és hátradőltem a székemben. - Rick? - Hozom, Georgia! - felelt Rick, és már indult is. Lehunytam a szemem. - Nem reagálom túl. - Tudom - suttogta Shaun alig hallhatóan. - Itt a zacskó - tért vissza Rick. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy valóban ott a kezében a veszélyeshulladék-gyűjtő. Biccentettem, ő pedig letette a zacskót a pultra, s a nemrégiben elhangzott utasításomnak megfelelően hátrált egy lépést. Megvan erre az érvényes protokoll, belénk rögzült életünk során. Amíg a kérdéses személyről be nem bizonyosodik, hogy tiszta, nem érünk hozzá - és tudtam, hogy nem vagyok az. Már-már eltúlzott óvatossággal, úgy, hogy Shaun és Rick pontosan nyomon követhesse minden mozdulatomat, a zacskóhoz nyúltam, a hüvelykujjammal szétnyitottam, beledobtam a nyilat, aztán lezártam a zacskót. Innentől fogva a tárgy a járványügyi hatóságot illeti; majd ők kinyitják, és bevizsgálják a tartalmát. Hogy mi lesz a pontos eredmény, azt már nem fogom megtudni. Még egyszer ellenőriztem, hogy jól lezártam-e a zacskót, aztán félretoltam. - Hol a tesztelőegység? - kérdeztem. Hirtelen olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha ellazultak volna a szemizmaim. Éppen lehetett volna pszichoszomatikus tünet is, de nem hittem, hogy erről lenne szó. Az állandó pupillatágulatért felelős vírusrészecskék új táplálék-lelőhelyeket találtak maguknak. Szerte az egész testemben. - Itt - emelte fel Shaun az XH-237-est, majd közelebb lépett, s alig pár centire a központilag előírt távolságtól, amit potenciálisan fertőzött személy jelenlétében be kell tartani, elém térdelt. Szúrós pillantást lövelltem felé, ő meg a fejét rázta. - Ne kezdd! 373
- Nem fogom. Kinyújtottam a bal kezem, azzal, hogy ha ő szeretné végrehajtani a vizsgálatot, jogában áll megtenni. Hátha ez esetben hajlandó lesz elhinni az eredményt. - Lehet, hogy tévedsz! Volt már rá példa! - bizakodott, és a kezemre csúsztatta a tesztelőt. Rányomtam a tenyerem, olyan erősen, hogy megfeszültek az inak, majd biccentéssel jeleztem, hogy lecsukhatja a fedelét. így is tett, mire a tűk a tengeri csillag alakban kiterjesztett ujjaimba fúródtak. - Nem tévedek - sóhajtottam, miközben tompa fájdalom hatotta át a kezem, ahogy a tíz tű (öt az ujjaimban, és további öt kör alakban a tenyeremben) mélyebbre hatolt, és vérmintát vett. Az egység tetején a fények vibrálni kezdtek, zöldről sárgára váltottak, ott hosszan elidőztek, megint felvillantak, majd kialudtak, míg végül megállapodtak a végleges színnél. A vörösnél. Vörös maradt mindegyik. Könnyek gyűltek a szememben - az is időbe telt, míg egyáltalán rájöttem, mik azok, aztán meg nagyon fura érzés volt, ahogy előtörnek. A Kellis-Amberlee eddig mindig megakadályozta, hogy sírjak. - Megmondtam, ugye? Igyekeztem könnyednek hatni, de csak elveszettnek tűntem. - Fogadok, hogy sajnálod - felelte Shaun ugyanabban a stílusban, ugyanakkora sikerrel. Felemeltem a fejem, és olyan döbbenetet láttam a tekintetében, mint korábban soha. Hosszúra nyúlt pillanatokig csak szótlanul ültünk, és egymástól vártuk a megoldást, amiről pedig tudtuk, hogy nem létezik. Végül Rick vette a bátorságot, hogy feltegye a kérdést, amely mindannyiunkat nyugtalanított, de amelyet egyikünk sem volt képes megválaszolni. - Most mit csináljunk? - Mit csináljunk? - meredt rá Shaun a végletekig összezavarodottan. Megijesztett az arckifejezése, mert az alapján úgy tűnt, egyáltalán nem fogja fel, hogy nemsokára átalakulok, és majd elevenen fel akarom falni. - Hogy érted azt, hogy mit csináljunk? - Pontosan úgy, ahogy mondtam - felelte Rick, és az állával felém bökött. - Nem hagyhatjuk így! Előbb-utóbb... 374
- Nem! - kiáltott fel Shaun olyan indulatosan, hogy az eddigieknél is jobban megrémültem. - Nem? - visszhangoztam. - Shaun, hogy vagy képes ilyet mondani? Mi az, hogy „nem”? Értsd meg, ez már nem az a helyzet, amikor dönteni lehet! Nincs olyan, hogy „nem”! - Fogalmad sincs, miről beszélsz! - makacskodott tovább az öcsém. - De, épp ellenkezőleg, nagyon is tisztában vagyok vele - nyomatékosítottam, és akkor tűnt fel, hogy Rick milyen sápadt. Egész testében reszketett, és a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Szegény srác! Amikor elhatározta, hogy átigazol az állítólagos „győztes csapatba”, a várható munkakörülmények közt nem szerepelt a politikai merénylet. Ennek ellenére állta a tekintetemet, meg sem próbálta lesütni a szemét. Korábban is tanúja volt a vírus pusztításának; ha el is borzasztotta, meglepni már nem tudta. - Rick - szólítottam meg -, hármunk közül te értesz a legjobban a virológiához. Mennyi időm van hátra? - Testsúlyod? - 60 kiló körül. - Alapesetben 45 percre tippelnék - felelte némi gondolkodás után -, de itt most adódtak módosító körülmények. - A futás - állapítottam meg, ő pedig bólintott. A tünetek fellángolási ideje számos tényezőn múlik. Életkor, fizikai erőnlét, testsúly - mindezek meghatározzák, hogy milyen gyorsan kering a vér az erekben, amikor kontaktusba kerül az élő vírusokkal. Ha például valakit éjjel, álmában harapnak meg, és nem ébred fel rá, akkor lehet, hogy csak reggelre alakul át teljesen, mert a szervezet olyan nyugalomban van, hogy nem gyorsítja fel a folyamatot. Én viszont jókora lökést adtam a vírusnak, amikor az életemért futottam. A vadul dobogó szívem, az adrenalin, az egekbe szökött vérnyomás - mindez minimum megfelezte a várható kevés időmet. Máris éreztem, hogy nehezebben megy a gondolkodás, az összpontosítás és a lélegzetvétel. Az eszemmel tudtam, hogy nem a tüdő működése áll le, hanem a vírus megtámadja az agy lágy szöveteit, s ennek következtében sérülnek a normál neurológiai funkciók, így az egyébként automatikus cselekvések, mint például a légzés, tudatosságot igényelnek. Éppen elég tudományos cikken és tanulmányon rágtam át magam; lépésről lépésre betéve tudtam, mire 375
számíthatok. Először nem tudok majd koncentrálni, aztán jön az eltompulás, majd a következtetőképesség beszűkülése. Amikor a vérkeringés hirtelen felgyorsul, lesz egy hiperaktív fázis; végül, a fertőzés betetőződésével, megkapom a kegyelemdöfést, és a tudatos elmém kikapcsol. A testem tovább él és mozog majd, de már csak a vírus nyers ösztönei és vágyai hajtják; Georgia Carolyn Mason megszűnik létezni, nem lesz többé. Már jóval azelőtt meghaltam, hogy felgyúltak a vörös fények. Abban a pillanatban ért véget az életem, amikor a tű a karomba fúródott. Senki sem tudott volna rajtam segíteni, nem tehettem ellene semmit. De tudtam, hogy mielőtt elmegyek, egyvalamit még megtehetek. Shaunra néztem, és intettem a fejemmel. Sok idő telt el, nagyon sok, mire nyugalmat erőltetett az arcára, és viszonozta a gesztust - újra hasonlított a régi önmagához, még annak dacára is, hogy sírt. - Rick? - szólította a kollégánkat, aki a fejét rázta. - Nem tehetsz semmit - jelentette ki. - Erre nincs gyógymód. Tudomásul kell venned, hogy vége. Meghalt, és most, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de le kell... - Hozd ide az elsősegélydobozt, ott van a szerverállvány alatt! - szakította félbe Shaun, és már-már irigyeltem a higgadtságáért. Én biztos nem tudtam volna ilyen higgadt maradni, ha ő fertőződik meg. - A pirosat! - De mi?... - Hozd már! Alig ejtette ki az öcsém e szavakat, Rick már rohant is, és előkereste a piros elsősegélydobozt, amit még Anyától kaptunk évekkel ezelőtt. A lelkünkre kötötte, hogy csak végszükség esetén használjuk; sőt amikor a kezembe nyomta, hozzátette, hogy mindennap imádkozik, hogy soha ne kelljen ehhez folyamodnunk. Bocs, Anya. Úgy tűnik, ezúttal nem váltottuk be a reményeidet. De ne lógasd az orrod, legalább szép magas értékeléseket hozunk a konyhára! Mély, reszketeg sóhaj tört fel belőlem, ami a végén valamiféleképpen hisztérikus nevetésbe fordult át. A nyelvembe haraptam, hogy megakadályozzam a rákövetkező zokogást. Tudtam, erre nincs idő, sőt egyáltalán semmire sincs idő, leszámítva a piros dobozt, meg ami benne van, és talán, ha szerencsés vagyok, egy utolsó bejegyzést. 376
Rick odalépett a testvérem mellé, és karnyújtásnyira eltartotta magától a dobozt. Az arckifejezése rideg volt; úgy vélte, Shaun-nak nem lesz ereje megtenni, amit kell. Nem ismerte eléggé. Lehunytam a szemem, és hátradöntöttem a fejem; hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság. - Most már elmehetsz, Rick - mondtam. - Húzd ki a gépemből a szürke külső vincsesztert, pattanj a motoromra, és amilyen gyorsan csak tudsz, hajts el minél messzebbre! Aztán az első adandó alkalommal tölts fel mindent az oldalra. Úgy, hogy a vendégek is láthassák, regisztráció nélkül, bárki! És jelezd feltűnő helyen, hogy az anyag köztulajdon és szabad felhasználású! - De mi van rajta? - kérdezte hirtelen támadt kíváncsisággal, mely még annál a vágyánál is erősebbnek bizonyult, hogy mielőbb lelövessen. Isten áldjon, Rick. Olyan vagy, mint én: ízig-vérig újságíró. - Mindaz, amiért meghaltam - mondtam. A szemem viszketni kezdett. Levettem a napszemüvegemet, elhajítottam, és megdörzsöltem a szemem. - Fájlok, átutalási bizonylatok, minden, amit összegyűjtöttem. Most pedig menj. Megtettél minden tőled telhetőt. - De biztosak vagytok benne, hogy...? - Igen! - vágta rá Shaun. Hallottam, ahogy kinyitja a dobozt, aztán a polivinil védőkesztyű összetéveszthetetlen csattanását. Ezt szinte lehetetlen elszakítani, és olyan sokba kerül, hogy még a katonaság is csak igen indokolt esetben használja. Shaun ragaszkodott hozzá, hogy egy pár mindig legyen nálunk. Csak egy. Csak elővigyázatosságból. - Vidd el a pót-védőfelszerelésemet is. Lehetséges, hogy még mindig odakint ólálkodnak a támadók. - Komolyan gondolod? - Számít ez? - Nem, azt hiszem, igazából nem... Aztán hallottam, ahogy Rick tesz néhány lépést, kiveszi a felszerelést a szekrényből, magára ölti, és a jellegzetes, halk hangok kíséretében bekapcsolja az összes csatot, és felhúzza az összes cipzárt. Legalább elterelte a figyelmemet az öcsém felől érkező hangoktól: ampullareszelés, folyadék lötyögése - az injekciót készítette elő. - Kösz, Rick - mondtam. - Jó volt veled együtt dolgozni. - Ööö... veled is! 377
Aztán hallottam, amint a gépemhez lép, és (ahogy kértem) magához veszi a külső vincsesztert, majd megindul kifelé. Már az ajtót is kinyitotta, amikor visszafordult. - Én... Georgia, én... - Igen? - Annyira sajnálom! Nagy erőfeszítés árán kinyitottam a szemem, és halvány, bánatos mosollyal néztem rá. Amióta az eszemet tudom, most fordult elő velem először, hogy a fény nem okozott fájdalmat. Folytatódott az átalakulás: az agyam már nem érzékelte a fájdalmat. - Tudom, Rick. Én is. Egy másodpercre úgy tűnt, mintha még mást is akarna mondani, de aztán összeszorította az ajkát, biccentett, és kinyitotta az ajtót. Ez volt az utolsó lehetősége a távozásra: ha most becsukja, és nem megy ki, akkor bent ragad, mert az előrehaladott fertőzést a furgon biztonsági rendszere már érzékeli, és utána senkit nem enged ki. - Ne húzd az időt, add be, és menj el te is! - szóltam halkan az öcsémre. - És nélkülem akarod befejezni? Szó sem lehet róla! - rázta a fejét. - Rick, vigyázz magadra! Rick megfeszítette a vállát, és kilépett az éjszakába. Az ajtó nagy csattanással bezáródott mögötte. Shaun a fecskendővel a kezében leült a padlón velem szemben. Az eszköz segítségével két adagban belém nyomhatta a saját, hiperaktivált fehérvérsejtjeimmel kevert nyugtatót, ami egy ideig késlelteti az átalakulást. Nem sokáig, de ha szerencsénk van, belefér, amit még meg akarok tenni. - Nyújtsd ki a jobb karod! - szólított fel kifejezéstelen arccal, én pedig engedelmeskedtem. Amikor a könyökhajlatom vékony bőrébe nyomta a két tűt, hűs hullám hömpölygött át rajtam. - Köszönöm - mondtam megborzongva. - Ennyi van csak - közölte, majd fogott egy veszélyeshulladékgyűjtő zacskót, és biztonságba helyezte benne a kiürült fecskendőt. - Legjobb esetben is fél órád van. Utána... - Utána már aligha fogom ontani a sziporkázó mondatokat. Tudom. Felállt, merev léptekkel a veszélyeshulladék-gyűjtő kukához ment, és beledobta a zacskót. Legszívesebben utánarohantam volna, hogy átöleljem, és addig sírjak, amíg el nem apadnak a könnyeim. De nem 378
tehettem. A könny is fertőzhet, és a beadott nyugtató sem tesz csodát. Az idő vészesen fogy, és még vár rám egy feladat. Visszafordultam a székkel a monitoromhoz. Nagyokat nyeltem. Hallottam, hogy Shaun a hátam mögött matat. Kivette az egyik revolvert az ajtó melletti zárható szekrényből, és gondosan, egyesével adagolva a golyókat, megtöltötte. Hogy is áll a tanulmányokban? A száj szárazsága a vírus aktivizálódásának egyik korai tünete, melynek oka, hogy a vírusok elvonják a testből a nedvességet, és így létrehozzák azt az imádni való, aszott állapotot, mellyel minden zombi büszkélkedhet. Megállapítottam, hogy helyesen írták le a folyamatot: de aztán egyszerre nagyon nehezemre esett ezen tűnődni. A száraz tudományos tények ugyanis túlságosan közeli valósággá váltak. Még hozzá sem értem a billentyűkhöz, csak azon gondolkodtam, hogy is kezdjem, amikor megéreztem a fegyver csövét a tarkómon. Hideg volt, és furcsamód megnyugtató. Tudtam, hogy bármi történjék, Shaun nem fogja hagyni, hogy baj legyen; nem fogja megvárni, amíg megtámadok valakit, őt magát is beleértve. Már így is elég fájdalmat okoztam neki; jó volt tudni, hogy többet nem fogok. - Shaun... - Itt vagyok. - Szeretlek. - Tudom, George. Én is szeretlek. Együtt leszünk, mindig. - Félek. Éreztem, hogy az ajka a fejem búbját súrolja. Rá kellett volna kiabálnom, hogy nem érhet hozzám, de nem tettem. A pisztoly hideg csöve továbbra is nyomta a tarkómat. Tudtam, hogy ha átváltozom, ha megszűnők önmagam lenni, akkor ő megakadályozza, hogy baj legyen belőle. Szeret annyira, hogy megtegye. Hát létezik nálam szerencsésebb lány? - Shaun... - Csitt, Georgia - nyugtatott. - Minden rendben. Csak írj! így is tettem; ez volt az utolsó dobásom. Kihasználtam a végső alkalmat, hogy elmondjam az igazat, és megszégyenítsem az ördögöt.15 Az utolsó lehetőség, hogy tisztázzak mindent. Mindent, amiért harcoltunk. Amiért meghaltunk. Aminek a végére kellett járnunk.
15
„Szólj igazat, s az ördög elriad." (W ILLIAM SHAKESPEARE: IV. Henrik király. 3. felvonás, 1. szín. Ford. Lévay József.)
379
Soha nem akartam hős lenni, de soha nem is kérdezte meg senki, hogy mit akarok. Én csak annyit akartam, hogy elmondhassam az igazat, és lehetővé tegyem az emberek számára, hogy levonják a maguk következtetéseit. Rá akartam venni őket, hogy gondolkodjanak, hogy ismerjék meg, értsék meg mindazt, ami körülöttük folyik. A furgonban, amivel életem utolsó hónapjaiban beutaztam az országot, a hátam mögött az öcsémmel, aki készen állt arra, hogy ha kell, meghúzza a ravaszt, írni kezdtem. És hogy megérte-e mindez? Istenem, remélem.
# FONTOS FIGYELMEZTETÉS! A BEJEGYZÉS KÖZTULAJDON! AZONNAL ELJUTTATNI MINDEN HÍROLDALNAK! BÁRHOL UTÁNKÖZÖLHETŐ! SZABADON TERJESZTHETŐ! ÉLŐ BEJEGYZÉS A nevem Georgia Mason. Az elmúlt évek során betekintést nyújtottam az olvasók számára a világ híreibe: tudósítottam az aktuális eseményekről, és a lehetőségeimhez mérten megpróbáltam azokat kontextusba helyezni és az esetleges következményeket felvázolni. Mindig az igazság keresését helyeztem mindenek fölé; az igazságért nem vonakodtam a kényelmemet, az egészségemet feláldozni. Most nagyon úgy fest, hogy akaratlanul ugyan, de az életemet is feláldoztam. A nevem Georgia Mason. A tesztelőegységen olvasható dátum szerint (XH-237es modell, mely a megbízhatóságáról és, Istenem, segíts, a pontosságáról ismert) jogi értelemben tizenegy perccel ezelőtt meghaltam. De egyelőre, ebben a pillanatban a nevem még mindig Georgia Mason, ez pedig... Ezt pedig nyugodtan nevezhetjük az utolsó képeslapnak a Falról. Van még néhány dolog, amit tudnotok kell, és nincs sok időnk. Miközben ezt írom, az öcsém itt áll a hátam mögött, és pisztolyt szegez a tarkómhoz, arra a pontra, ahol a golyó a lehető legkevesebb testnedvet szétfröcskölve eredményez gerincvelő-szakadást. A véráramomban a saját immun-rendszeremből nyert szérummal elkevert hatalmas adag nyugtató kel versenyre a vírussal, amely fokozatosan át akarja venni az uralmat a sejtjeim felett. Az orrom nincs eldugulva, és tudok nyelni, de kába vagyok, és nehezemre esik a lélegzet-vétel. Ezt azért mondom el, hogy megértsétek: ez nem kamu, nem valami otromba tréfa, amivel fel akarjuk nyomni az oldalunk olvasottságát. Ez mind igaz. Ahogyan mindaz, amit ezek után 380
fogok elmondani. Higgyetek nekem, fogjátok föl, amit mondok, és cselekedjetek, mielőtt túl késő lesz! Ha ezt a bejegyzést az első megjelenési helyén, a Világvége Afterparty főoldalán olvassátok, akkor a képernyő bal oldalán találtok egy letöltési linket, „Kampányjegyzetek.zip” fájlnévvel. Az abban található dokumentumok birtoklása árulásnak tekinthető az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Kérlek benneteket, kattintsatok rá, töltsétek le, és olvassátok el! És tegyétek fel, ahová csak tudjátok, fórumokra, üzenőfalakra, fájlmegosztó oldalakra, blogokra, bárhová! Ezek az adatok éppolyan kulcsfontosságúak a szabadságunk és az életben maradásunk szempontjából, mint dr. Matras jelentése a Feltámadás idején. Nem túlzók. Arra most idő sem lenne. Ahogyan arra sem, hogy részletesen kifejtsem a tényeket, amelyekre a fájlokban látható bizonyítékokat találtuk, és amelyeket most közzéteszünk. Annyi mindent szeretnék még mondani, de nem tehetem, és már alkalmam sem lesz rá soha. Legyen elég ennyi: hazudnak nekünk! Szándékosan késleltetik a gyógymódra irányuló kutatásokat, méghozzá a tulajdon kormányunk tudtával és támogatásával! Hogy pontosan kik állnak mindemögött, sajnos nem tudom; meghaltam, mielőtt kideríthettem volna. Annyi bizonyos, hogy Taté kormányzó is az ő érdekeiket szolgálja, és sajnálattal kell elmondanom, de egy ideig így tett néhai munkatársunk, Georgette Meissonier is. Állandó rettegésben akarnak tartani minket! Méghozzá azért, hogy az övék legyen az irányítás! Azt akarják, hogy az emberiség beteg maradjon! Kérlek benneteket, ne hagyjátok, hogy ezt tegyék a világunkkal! Innen könyörgöm, a Falról, mert már csak ez az egy lehetőségem maradt; többet nem tehetek. Ne hagyjátok, hogy félelemben tartsanak minket, és az otthonaink falai közé zárjanak! Hadd éljük azt az életet, amire születtünk; legyünk szabad emberek, akik önállóan dönthetnek az életükről. Olvassátok el, amit írtam, fogjátok fel, hogy mit akarnak tenni velünk, mindannyiunkkal, és válasszátok az életet! Semmit nem értek el azzal, hogy engem megöltek, mert legyek bár élő vagy halott, az igazság nem alszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet! Mahir, annyira sajnálom! Buffy, annyira sajnálom! Rick, annyira sajnálom! Shaun, annyira sajnálom sajnálom sajnálom nem így akartam bár visszacsinálhatnék mindent de már nem tudok nem tudok nem nem nem nem nem nem nem már írni sem tudok Shaun kérlek Shaun kérlek szeretlek szeretlek mindig tudod Shaun nem bírom jfdh nem tudom jhjnfbnnnn mmm muszáj a nevem a nevem Shaun szeretlek kérlek gngn lőj le shaun lőj 381
ÉLŐ BEJEGYZÉS VÉGE FONTOS FIGYELMEZTETÉS! SZABADON TERJESZTHETŐ!
382
ÖTÖDIK KÖNYV TEMETÉSI JEGYZETEK
$ A többi emberhez hasonlóan egész életemben mást sem tettem, mint hogy elképzeltem olyan világokat, amelyek eltérnek attól, amelyikben születtem. Az egyetlen, amit nem képzeltem el, az a világ Georgia nélkül. Hogy lehet az, hogy most mégis ebben kell élnem? (SHAUN MASON)
Sajnálom. (GEORGIA MASON)
A Világvége Afterparty munkatársai nevében szomorúan tudatom, hogy Georgia Carolyn Mason, a tudósítórovat vezetője és a honlap egyik alapítója elhunyt. Három órával ezelőtt értesültem a tragédiáról; azóta keresem a megfelelő szavakat ehhez a bejelentéshez, ha már rám hárult a feladat. Ezzel egy időben egy kinevezést is elnyertem, olyan beosztásra, amit a hátam közepére sem kívántam, végképp nem ilyen áron. Nem érdekel semmiféle kinevezés; a barátomat szeretném visszakapni! De az utóbbi már nem lehetséges, sem nekem, sem mindazoknak, akik velem együtt gyászolják őt. Georgia Mason a barátom volt, és mindig sajnálni fogom, hogy személyesen sosem találkoztunk. Egyszer azt mondta, hogy mindennap azért imádkozik, hogy megtalálja az igazságot, és ez a remény segíti át az élet számtalan kisebb csalódásán, mert tudja, hogy egyszer egy szép napon az igazság majd felszabadítja. Búcsúzom Tőled, Georgia. Remélem, az igazság elég lesz ahhoz, hogy békére lelj. (B EJEGYZÉS M AHIR GOWDA „K LIPEK HABBAL” CÍMŰ BLOGJÁBÓL , 2040. JÚNIUS 20.)
384
Huszonhét
A
sok vér nem egyszerre alvadt meg. A keskenyebb csíkok szinte azonnal rászáradtak a tönkretett monitor mögötti falra. A golyó behorpasztotta a képernyőt; a biztonsági üveg úgy-ahogy kitartott, de a műanyag borítás ripityára tört. Úgy nézett ki, mint ahogyan egy régi diszkó elevenedne meg egy kortárs művész képzeletében. „Odabent buli van, és még csak most kezdtük!” Már ha eltekintettünk a szilánkokra száradt vértől; és ez az, amire én nem voltam képes. Annak a vérnek nem ott lett volna a helye. A nagyobb foltok már lassabban, ragacsosan alvadtak; a színük fokozatosan váltott át élénkvörösről a végül állandósuló, tompa bordóra. Idegesített; azt akartam, hogy a vér száradjon meg végre, váljon feketévé, és ne űzzön gúnyt belőlem. Jó céllövő vagyok. Hétéves korom óta járok ki a lőtérre gyakorlatozni, és a terepen legálisan - tizenhat éves korom óta használok fegyvert. Még ha a vírus nem is tompította el teljesen Georgia agyát, akkor sem volt ideje fájdalmat érezni. Eldördült a fegyver, és már előre is bukott, arccal a billentyűzetre. Legalább ennyi könyörület jutott nekem. Arccal borult előre, így nem kellett látnom, hogy mit... így nem kellett látnom. Nem volt ideje szenvedni. Tudom; csak elég sokszor el kell mondanom magamnak, ma, holnap és azután mindennap, egész hátralevő életemben. A furgon belterében elsütött fegyver lett volna a leghangosabb, amit valaha hallottam, ha utána nem következik a puffanás, amivel George előrebukott. Az volt a leghangosabb, amit valaha hallottam, és bármi egyebet fogok még hallani, mindörökre az is marad. A hang, ahogy George előrebukik. De jó céllövő vagyok, és szinte alig maradt nyoma a lövésnek a berendezésen, nem számítva a szétspriccelő vért, amikor a golyó belefúródott a... Amikor lelőttem a... Nem számítva a vért. Márpedig 385
nem hagyhattam figyelmen kívül azt a nyavalyás vért, mert éppen elég volt ahhoz, hogy az egész rohadt furgont fokozottan veszélyes zónává minősítse át. Úgy voltam vele, ha megfertőződtem, hát megfertőződtem, ilyen az élet, késő már emiatt aggódni - de ez nem jelenti azt, hogy szándékosan rontanom kell az esélyeimet. Eltávolodtam, amennyire csak tudtam. A hátamat a falnak támasztva leültem. A fegyver ernyedten lógott a bal térdem mellett a kezemben. Csak vártam, és közben az alvadó vért bámultam. George bekapcsolta a biztonsági kamerákat, mielőtt a dolgok... még akkor, amikor törődtünk az ilyesmivel. A képernyőn láttam, ahogy az intézmény biztonsági őrei üvöltözve rohangálnak fel s alá, a szenátor embereivel meg néhány idegennel együtt. Utóbbiak a többi jelölttel jöhettek; nem Ryman volt Sacramentóban az egyetlen. Ricket sehol sem találtam: nem zártam ki, hogy meghalt, de inkább abban bíztam, hogy kijutott a karanténból, mielőtt kitört a balhé. Valósággal elszabadult a pokol. A kameráikkal megfigyelt területeken legalább hármasával, de inkább nagyobb csoportokban hemzsegtek a fertőzöttek, akiknek talán ha a felét le tudták teríteni az elszörnyedt őrök - ugyanis a jelek szerint életükben nem láttak még hús-vér zombit. Csak összevissza lövöldöztek, mint akiknek elment az eszük; pedig ha akár öt másodpercre megálltak volna gondolkodni, maguktól is rájöhettek volna néhány fontos szabályra. Például arra, hogy ha az ember nem mesterlövész, ne a fejet célozza, hanem a térdet: a megsebesített zombi nem tud olyan gyorsan támadni, így több időnk marad próbálkozni, hogy eltaláljuk. Ha kiürült a tár, fedezékbe vonulunk; nem állunk meg a nyílt terepen újratölteni, csak ha nincs más lehetőség. Ha felvesszük a harcot e kórsággal, gyorsabbnak kell lennünk nála, különben akár rögtön le is tehetjük a fegyvert, és megadhatjuk magunkat. A zombik néha - ha nem állsz ellen, és kevesen vannak - épp csak annyira harapnak meg, hogy megfertőzzenek. Vagyis ha nem tudod őket lelőni, akkor csak úgy kerülheted el, hogy megegyenek, ha átállsz hozzájuk. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy az őrök segítségére siessek, mert látszott, hogy ha az ő képességeiken múlik, halálra vannak ítélve. De erősebb volt a másik késztetés: hogy maradjak ott, ahol vagyok, nézzem, ahogy George vére alvad, könyörtelenül értésemre adva, hogy a nővérem nincs többé. Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telefon. Első indulatomban rácsaptam egyet, de aztán előhúztam és beleszóltam: - Igen! 386
- Shaun, Rick vagyok! Jól vagy? Én is csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy az az éles, remegő hang, ami visszhangzik a furgon falairól, nem más, mint a saját groteszk nevetésem. Elhallgattattam, és csak utána feleltem: - Pillanatnyilag nem mondhatnám. Élek, legalábbis egyelőre. Hogy megfertőződtem-e, arról fogalmam sincs. Egyelőre várok, hogy jöjjön értem valaki, addig nincs értelme a vérvizsgálatnak. Sikerült kijutnod, mielőtt lezárták a területet? - Nem sokon múlt, de igen. Amikor felpattantam Georgia motorjára, az őrök még a robbanásokkal voltak elfoglalva, így nem vettek üldözőbe. De ahogy kihajtottam, már csukták is be a kaput! Most pedig a... - Tégy meg egy szívességet! - szakítottam félbe. - Ne áruld el, hol vagy! Hátradöntöttem a fejem a falhoz, és akkor még több vért pillantottam meg, ami az eddigieknél is jobban lekötötte a figyelmemet. Ez most a mennyezeten volt. - Lehallgathatnak minket! Én még mindig a furgonban vagyok. Az ajtók most már akkor sem nyílnának ki, ha akarnám. A furgon biztonsági rendszere feltehetően akkor sem engedne ki, ha én tisztának bizonyulnék. Csak úgy juthatok ki, ha valaki kívülről kinyitja az ajtót. Vagy ha lenne nálam egy katapult, de azt még én sem tartottam fontosnak egy politikai kampánykörútra magunkkal hozni. - Oké, akkor nem mondom... - motyogta Rick leverten. - Anynyira... sajnálom, Shaun. - Mint mindenki - feleltem, és újra önkéntelenül felnevettem. Ezúttal magas, elfojtott hang jött ki a torkomon, mely szinte természetesnek tetszett. - Mondd, hogy az utolsó bejegyzése kikerült! Mondd, hogy már osztják az emberek! - Pont ezért hívtalak, Shaun, mert ez... ez őrület! Annyian kattintanak, hogy a szerverek alig bírják a forgalmat! Mindenki tölti lefelé, és osztják, felteszik mindenhova! Néhányan persze rákezdtek a szokásos dumára, hogy „biztos csak kamu”, de a járványügyi hatóság sajtóközleményben erősített meg minket! Érted, Shaun, a járványügyi hatóság is mellénk állt! Egészen elhűlt, és minden oka meg is volt rá: a járványügyi hatóság nem szokott semmit kijelenteni legalább egyhetes előkészítés nélkül! 387
- Dátummal, minden egyébbel együtt igazolták Georgia teszteredményét, így aztán bejegyzése nemcsak hogy hitelessé vált, de egyenesen szárnyra kapott! Már mostanra bejárta az egész világot! - És aki aláírta a sajtóközleményt, nem Wynne volt egészen véletlenül? - De, dr. Joseph Wynne. - No, akkor úgy néz ki, hogy a memphisi kiruccanásunk mégsem volt teljesen haszontalan. A mennyezetre fröccsent vért megnyugtatóbb volt nézni, mint a falon csorgót. Gyorsabban alvadt. - Nem hiába halt meg! A sztorija, a mi közös sztorink nyilvánosságra került! Hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam. - Már megbocsáss, Rick, de ez azért túlzás. Hiába halt meg. Ilyesmiért senkinek nem szabadna meghalnia! Most pedig húzz el, a saját érdekedben, amilyen messzire csak tudsz! Dobd az első kukába a telefonod, a transzmittert, bármit, ami nálad van, és jeleket bocsáthat ki, Georgia motorját meg hagyd ott egy szervizben, és semmilyen formában ne keress, amíg nincs vége ennek az egésznek! - De Shaun... - Ne ellenkezz! - rivalltam rá, majd halványan elmosolyodtam. - Most már én vagyok a főnököd. - Azért próbálj meg életben maradni! - Gondom lesz rá. Azzal kinyomtam és a falhoz vágtam a telefont, és élvezettel hallgattam a reccsenését, majd a szilánkok földre hullását. Örültem, hogy Rick kijutott, messze van, és tovább távolodik. Tévedett - a nővérem teljességgel értelmetlen halált halt -, de részben igaza is volt, mert George is úgy gondolta volna, hogy mindez kárpótlás a történtekért. Ő is úgy vélekedett volna, hogy ez méltányos ár azért, hogy kénytelen voltam golyót repíteni a tarkójába. Mert a világon mindennél fontosabbnak tartotta az igazságot; márpedig ilyen fontos még soha nem volt az igazság közzététele, mint most. - Most örülsz, George? - hullott a kérdésem a semmibe. El vagyok ragadtatva, felelte a csend. A következő tíz percben a vért szemléltem, de hirtelen pityegés zavart meg. Odakint valamelyest csitult a harc. Szórakozottan a ripityára tört telefonom felé sandítottam, mely azóta sem forrt össze, ugyanakkor számtalan egyéb eszköz volt a furgonban - nagy részük George közelében -, amelyből a hang eredhetett. Reméltem, hogy 388
abban a bizonyosban éppen van hangfelismerő szoftver, ezért így szóltam: - Felvesz. Ekkor a monitoron a meghitt jelenetet: két zombi lakmározik egy biztonsági őr torzóvá csonkított holttestén, a nővérem helyettesének és a kormányzati eltussolás ellen bevetett titkos fegyverünknek, Mahirnak az aggódó arca váltotta fel. Úgy véltem, nem én fogom vele közölni a hírt, mert már tudja. Az elszörnyedéstől tágra nyílt szeme meg a zilált külseje - mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból legalábbis erre utalt. - Huh - motyogtam elégedetten. - Úgy tűnik, ki van hangosítva... Helló, Mahir! A munkatársunk tekintete az arcomról lejjebb siklott. Végigmért, ahogy ott ültem a fal tövében, s noha így is éppen elég nagy sokkhatás alatt állt, végképp nem tudta, hova legyen, amikor megpillantotta a kezemben levő pisztolyt. Igyekezett azért megőrizi az önuralmát, és komoly hangon ennyit mondott: - Shaun, ugye, ez csak vicc? Mondd, hogy ez minden idők legízléstelenebb poénja, és megbocsátok, amiért éppen rajtam csattant. - Szívesen mondanám, de nem így van - feleltem, és inkább lehunytam a szemem, hogy ne kelljen tovább néznem a lesújtott Mahirt. Talán ilyen érzés lehetett George bőrében lenni, tűnődtem magamban. Így nézhetett rá mindig mindenki, ahogy rám most Mahir; mindig tőle várták a válaszokat és az útmutatást, hacsak nem arról volt szó, hogyan lőjük le a zombikat. Jézusom, nem csoda, hogy egyfolytában olyan kimerült volt! - Georgia Carolyn Mason halálának pontos idejét és okát a járványügyi hatóság rögzítette, ezek most már a nyilvános adatbázisban hozzáférhetők. Sajtóközleményt is kiadtak. Majd kinyomtatom, és bekeretezve kirakom a falra. - Ó, édes istenem... - Isten nincs itt, abban egészen biztos lehetsz. Hagyj neki üzenetet, hátha majd visszahív. A szemhéjam belső fele szép volt. Sötét. Megnyugtató. Mint a hotelszobák, amiket intéztem neki, hogy ne fájjon a szeme... - Shaun, mondd meg, hol vagy! - követelte Mahir, tovább fokozódó rémülettel.
389
Látta a furgon falát meg a fegyvert a kezemben. Nem volt hülye ha az lett volna, George sosem veszi fel -, és jól tudta, mit jelent mindez. - A furgonban - hajtottam le a fejem, és továbbra is megmaradtam a vigasztaló sötétségnél. Nem láttam Mahir arcát meg a falon száradó vért... A sötétség jó barátom. - George is itt van velem, de jelenleg nincs abban az állapotban, hogy üdvözöljön. Kevéssé szalonképes. Ja, az előbb loccsantottam az agyát a falra! A nevetés feltört belőlem, mielőtt megakadályozhattam volna, és függetlenedve az akaratomtól, metszőn hasította a néma levegőt. - Ó, istenem... - Mahir hangjából már minden egyéb érzést kitörölt a mérhetetlen iszonyat. - Bekapcsoltad a vészjelzőt? -tért aztán némileg magához. - És tesztelted magad? Shaun? - Még nem - feleltem, és önkéntelenül hozzátettem: - Miért, szerinted kellene? - Hát nem akarsz élni, ember? - kelt ki magából Mahir. - Ami azt illeti, ez egy igen érdekes kérdés. Kinyitottam a szemem, felálltam - a lábam engedelmeskedett. Egy pillanatra megszédültem ugyan, de gyorsan elmúlt. Mahir kreol arcbőre egészen elfehéredett a nagy pánikban. - Szerinted akarjak élni? Nem erről volt szó, nekem kellett volna hamarabb meghalnom, nem George-nak! Itt valami tévedés történt. - Shaun, azonnal kapcsold be a vészjelzőt! - parancsolt rám Mahir, immár erélyesen. - Ő is ezt akarná! - Abban biztos lehetsz, hogy ő ezt az egészet nem akarná. Főleg nem azt a részt, ahol meghal! Azt aztán végképp nem akarná. Ahogy a sokk kissé alábbhagyott, a helyét egy jóval ismerősebb érzés vette át: a düh. Őrjöngtem a dühtől, mert nem így kellett volna lennie, nem így beszéltük meg! Úgy volt, hogy én halok meg előbb, Georgia búcsúbeszédet mond a temetésemen, és nekem soha nem kell olyan világban élnem, amelynek ő nem része. Ebben már gyerekkorunkban megállapodtunk, úgyhogy ez... ez egyszerűen nem volt rendjén. - Meglehet, de most mégis az a helyzet, hogy ő meghalt, te viszont nem! És azt akarná, hogy legalább minimális erőfeszítést tégy azért, hogy ha már így alakult, te életben maradj! - győzködött tovább Mahir. 390
- Tudósítók, jellemző... - legyintettem. - Mindig csak a tényekkel jönnek. Azzal tettem néhány lépést a furgon szemközti oldala felé, miközben igyekeztem elfordítani a fejem a nővérem termináljától. A jelzőfény gombja - mely egyben segélykérő jelzést is küld a legközelebbi járványügyi hatósági részlegnek és a helyi végrehajtó szerveknek - ott volt a falon, a terminál mellett, amely Buffyé volt, míg meg nem halt. Előbb ő, most meg George... Két halott, egy menekülő, én meg itt - és minél inkább igyekeztem kikényszeríteni magam a sokkos kábulatból, annál inkább felfogtam, hogy a történetnek még nincs vége. Nem teljes. Hú, George milyen mérges lett volna! - Mondhatjuk úgy is, hogy ez a munkánk - felelt az iménti megjegyzésemre Mahir. - Ja, valami olyasmi... - motyogtam, és megnyomtam a gombot. Távoli, egyenletes sípolás vette kezdetét, jelezve, hogy az első ülésben elrejtett illegális rendőrségi szkenner fogta és továbbította a vészjelzést. - Kinek dolgozol most? - Senkinek... Szabadúszó vagyok. - Nagyon jó, mert fel akarlak venni! - Micsoda? - hüledezett Mahir. - Ez a nap se tesz jót a vérnyomásodnak - állapítottam meg, és a fegyverszekrényhez léptem. A revolver nem lesz elég. Egyrészt azért nem, mert elképzelhető, hogy fertőzött, így amikor a hatóságok kiszabadítanak a furgonból, valószínűleg lefoglalják; másrészt, egy közönséges revolver egyébként sem elég, ha egy amerikai kormányzót akarunk levadászni. Az komolyabb fegyvert kíván. - A Világvége Afterpartynál hirtelen üresedés támadt a tudósító rovat vezetőségi posztján. Éppenséggel kinevezhetném Ricket is, de szerintem nem lenne gyomra ehhez a munkához. És amúgy sem egy született vezető. Ráadásul Georgia is ezt szerette volna. Tulajdonképpen sosem beszéltünk erről - annyira képtelen gondolatnak tűnt, hogy Georgia meghalhat, de magabiztosan állíthattam, hogy ha valamiképp lenne módja kifejtenie a véleményét, ő is Mahirt tenné meg utódjának, aki arra is alkalmas, hogy az oldalt továbbvigye, ha én szintén elhalálozom. így minden rendben lesz. - Én... - hebegett Mahir. - Én nem is tudom... 391
- Csak mondj igent! Annyi kameránk fut jelen pillanatban, hogy már a szóbeli megegyezés után is munkába állhatsz, ami csak akkor veszti érvényét, ha netán fertőzöttnek bizonyulok. Mahir mélyet sóhajtott, én meg egy pillanatra megszakítottam Georgia kedvenc pisztolyának a töltését, kérdőn ránéztem, mire ő bólintott. - Rendben, Shaun, elfogadom. - Nagyszerű! Üdv újra a fedélzeten! Kezdettől fogva én vettem fel és bocsátottam el az alkalmazottaimat, így nem jelentett gondot új fiókot nyitni vagy egy régit újra aktiválni. A legközelebbi, vérfoltoktól mentes klaviatúra fölé hajoltam, megnyitottam az adminisztrációs felületet, majd beírtam Mahir azonosítóját, aztán az enyémet, a jelszavamat, és átváltottam az adminisztrátori funkcióra. - Tíz perc múlva újra be tudsz majd jelentkezni! - mondtam. Éppen ennyi ideig tudott George összefüggően írni. - És amint megy, jelentkezz is be! És figyeld az oldalt, meg próbáld összefogdosni az embereket! Akit csak elérsz, nemcsak a saját rovatodból! Állítsd őket munkába, moderálják a fórumot, figyeljék a látogatottságot, és amerre csak tudják, terjesszék a hírt! Ha újakat kell felvenni, tedd azt! Amíg vissza nem jövök, szabad kezet kapsz, te vagy a főnök! - És egészen pontosan mi ezzel a célunk, Shaun? - kérdezte. A kamerába vicsorogtam, ő meg összerezzent. - Nem hagyjuk, hogy a nővéremmel együtt a sztoriját is megöljék! Georgia a föld alá kerül, de amit kiderített, az nem! Mahir egy pillanatra mintha tiltakozásra nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. A bizonytalansága, ahogy jött, olyan hirtelen el is múlt, és bólintott: - Rendben, rajta leszek. És te, te meg valami őrültségre készülsz? - így is mondhatjuk. Jó éjszakát, Mahir. - Sok szerencsét! - sóhajtott, és a monitor elsötétült. Már éppen megtöltöttem Georgia fegyverét, amikor a távbeszélő berregni kezdett. - Felvesz - mondtam, miközben már a golyóálló mellényt öltöttem magamra. Bevágtam a fegyverszekrény ajtaját, és becsatoltam a védőruhát. - Odabent vagy? Ismétlem: Shaun, odabent vagy? - Steve! - kiáltottam fel örömmel, amikor ráismertem a hangjára. Haver, olyan vagy, mint a macskák! Hány életed is van? 392
- Nem olyan sok, mint neked! - hangzott a válasz, amelyből világosan kicsengett, mennyire aggódik. - Georgia is veled van, Shaun? - Igen - vágtam rá, miközben egy sokkolót is a zsebembe csúsztattam. Ez ugyan nem állítja meg a fertőzötteket, de valamelyest lelassítja őket: a vírus nem szereti, ha elektromos áramot vezetnek a gazdatestbe. - Csak épp beszélgetni nincs kedve, Stevie, valószínűleg a golyók miatt, amiket a fejébe lőttem. Ha nem vagy fertőzött, légy olyan jó, és eressz ki innen, igazán leköteleznél. - Az átváltozás után sor került harapásra, karmolásra vagy bármiféle egyéb testi kontaktusra? - tette fel Steve az ilyenkor szokásos, rutinszerű kérdéseket, amelyek soha életemben nem bosszantottak fel ennyire. - Nem, Steve, attól tartok, nem került sor - feleltem ingerülten. - Semmi harapás, karmolás, sem ölelés vagy búcsúpuszi, csak jöttek annak a bigott faszkalapnak a bérgyilkosai, s nekik köszönhetően Georgia most már legfeljebb az égi szerkesztőségben tudósíthat a hírekről. Ha hozol egy tesztelőegységet, és végre kinyitod az ajtót, be is bizonyíthatom! - Fegyver van nálad, Shaun? - Ha van, itt hagysz? Mert akkor hazudhatok is. Olyan hosszú csend állt be, hogy már-már azt hittem, Steve mégiscsak fontosabbnak ítélte a biztonságot az együttérzésnél, és úgy döntött, hogy inkább itt hagy megrohadni. Amit szívesen meg is tennék, csak egy kicsit később. Georgia sztorija nem lesz teljes, amíg el nem varrom az utolsó szálakat, és ezzel egyben tisztelgek is előtte. - Nem olvastam végig az utolsó bejegyzését, de eleget láttam belőle. Állj hátrébb az ajtótól, és emeld fel a kezed, amíg nem derül ki, hogy tiszta vagy. - Igenis, uram! - válaszoltam a hivatalos formula szerint, és úgy tettem, ahogy mondta. A nyíló ajtóval hirtelen beáradó friss levegő szinte fájt. Odakint is sűrű puskapor- és vérszag terjengett, de mégsem olyan fojtogatón, mint a furgonban. Elindultam előre, de aztán megláttam egy hatalmas, kék ruhás alakot, aki felemelt karral így szólt: - Ne gyere közelebb, amíg nem léptem hátra!
393
- Rendben, Stevie! - feleltem. - Láttam, hogy közben egy kisebb fertőzéshullám tört ki idekint, elbírtatok vele? Bocs, hogy nem jöttem segíteni, de nagyon megzuhantam. - Ha nem is számoltuk fel teljesen, de lecsillapítottuk, és semmi gond, megértem - mondta Steve, akit, miután a szemem alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, már élesebben láttam. Letérdelt, letett valamit a földre, hátralépett, s ezután odamehettem és felvehettem, amit ott hagyott. Ahogy számítottam rá, egy tesztelőegység volt. Nem a legkifinomultabb, de nem is a legsilányabb. Középkategóriás, melynek segítségével elfogadható hibaszázalékkal igazolható a fertőzöttség vagy annak hiánya. Elfogadható... Mindig is fura volt számomra, amikor erre a helyzetre alkalmazták e szót; elvégre mégiscsak arról beszélünk, hogy valaki meghal-e, vagy sem! A negyedkilós súlyt talán ha elérte. A hüvelykujjammal kipattintottam, közben mindvégig Steve-et figyeltem. - Ezt nem fogja megúszni! - szűrtem a fogaim közt. - A felől én is kezeskedem! - bizonygatta Steve. Akkor jó. - Háromra! - mondtam. - Egy... Kettő, folytatta a fejemben Georgia, miután behelyeztem a kezem a műszerbe, lecsuktam a fedelét, és néztem, ahogy a fények színe váltakozik: piros, sárga, zöld, piros, sárga, zöld. A rohadékok sokáig csak a piros és a sárga közt váltakoztak - már ki is vert a veríték -, de aztán mégiscsak a zöldben stabilizálódtak. Semmi baj, fiam, semmi baj. Fuss haza, légy víg.16 A „vígság” nem szerepelt a terveim közt. A magasba emeltem a tesztelőegységet, hogy Steve jobban megszemlélhesse. - Megfelel? - Meg - nyomott a kezembe egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskót. - Mi a franc történt, Shaun? - Amit George is elmondott. Valami beteg állat megölte Rick macskáját, és robbanószert csempészett a lakókocsinkba. Amikor látta, hogy nem voltunk bent, így életben maradtunk, kilőtt George-ra egy hegyes nyilat, ami Kellis-Amberlee-oldattal volt töltve, mint a Ryman-birtokon talált fecskendő, és megfertőzte őt! A picsába, ha
16
William Shakespeare: Rómeó és Júlia. 4. felvonás, 1. szín. Ford. Kosztolányi Dezső.
394
jobban körülnézünk Eaklyben, egész biztos, hogy ott is találunk valami hasonlót! - Én is úgy vélem - felelte Steve, miközben nézte, ahogy a zacskóba teszem a műszert. A napszemüvege ezúttal nem volt rajta, lazán tartotta a kezében. Amikor a szemébe néztem, egy olyan ember tekintetét láttam, aki bepillantott a pokolba, és nem tudott megbirkózni azzal, amit ott látott. Arra gondoltam, hogy én sem festhetek biztatóbban. - És most? Van valami terved? - Ó, csak a szokásos. Szerzek egy járművet, és irány az a hely, ahol a jelöltek zárt ajtók mögött bájolognak a híveikkel... - Ott vannak még, ahol hagytad őket - szúrta közbe Steve. - Ez megkönnyíti a dolgot, mert ott már jártam. Szóval... a lényeg, hogy visszamegyek, és elcsevegek Taté kormányzóval - vontam vállat. - Talán kiloccsantom az agyvelejét. Nem is tudom. Még képlékeny a terv. - Elvigyelek? - Az jó lenne - vigyorodtam el, noha a gesztus idegennek hatott az arcizmaimtól. - Helyes. Ugyanis én meg a csapatom, már amennyi még maradt belőle, nem szeretnénk, hogy bajod essék, csak mert annyi eszed van, hogy egyedül akarsz nekivágni. Kínomban ismét elnevettem magam. - Várj csak, szóval csupán ennyi kellett ahhoz, hogy szerezzek magamnak egy egész biztonsági osztagot? - Úgy látszik - vont vállat Steve. - Akkor hozd az embereidet - néztem a szemébe, s közben elhalt a nevetésem. - Ideje indulnunk.
# Néha egész éjszakára nyitva hagyjuk a szobáinkat elválasztó ajtót. Most is egy szobában laknánk, ha lehetne - a másikat átalakítottuk volna dolgozó-szobává. Mindketten gyűlöljük az egyedüllétet, meg azt, ha a magunk teremtette világ lakóin kívül más emberek a közelünkben vannak, amikor védtelenek vagyunk. Márpedig ha az ember alszik, mindig védtelen. Nyitva hagyjuk az ajtót, és olyankor néha éjjel felébredek az öcsém horkolására, és el sem tudom képzelni, hogyan fogok életben maradni, ha ő már nem lesz. Hogy bírom majd ki? Mindketten tudjuk, hogy ő fog előbb meghalni, azt viszont nem tudom, 395
mennyi ideig leszek képes nélküle élni. Ezt a részét a dolognak nem beszéltem meg Shaunnal. De nem akarok sokáig egyedüli gyerek lenni. („KÉPESLAPOK A F ALRÓL ” - GEORGIA M ASON KIADATLAN ÍRÁSAI, 2040. JÚNIUS 19.)
396
Huszonnyolc
A
fertőzéshullám még mindig nem múlt el teljesen. Nem lehetne azt állítani, hogy mindenütt zombik nyüzsögtek, de gyakorta felfelbukkantak az árnyak közül, és csoszogva követték a rejtélyes jeleket - ezek segítségével különböztették meg a már hozzájuk hasonlóvá vált gazdatesteket azoktól, amelyekben még csak a lehetőség szunnyadt, amelyekben aludt a vírus, és várt, hogy felébresszék. A tudósok vagy húsz éve keresik e jelenség okát, és semmivel nem jutottak közelebb a válaszhoz; éppen annyit tudnak, mint az idő tájt, amikor Romero alkotásai ócska horrorfilmekből túlélőkalauzzá léptek elő. Izgatottnak kellett volna lennem - elvégre nem mindennap kerülök egy valódi járványkitörés kellős közepébe! -, de túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is törődjek vele. Nem a zombik ölték meg George-ot, hanem emberek; élő, lélegző, húsvér, fertőzéstől mentes emberek! A zombik közül sok ismerős arc köszönt vissza: a kampányszemélyzet egy-két tagja, pár biztonsági őr, valamint egy megnyúlt arcú, kopaszodó, rőt hajú férfi, aki hat hete csatlakozott hozzánk, és beszédeket írt a szenátor számára. Te se írsz már több beszédet, haver, gondoltam, és golyót röpítettem a homloka közepére. Hang nélkül esett el, és már egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Hányingerrel küszködve elfordultam. - Ha ezt élve megúszom, lehet, hogy át kell nyergelnem egy másik területre. - Hogy mi? - kapta fel a fejét Steve, aki szüntelenül, levegőt sem véve hívogatta életben maradt társait, hogy visszarendelte őket a gépjárműparkhoz. Többüket jelentősen lelassította, hogy terelgetni próbálták a kevésbé jól felfegyverzett túlélőket - azaz figyelmen kívül hagyták az ilyenkor ajánlott stratégiát, és inkább emberi lények módjára viselkedtek. Mi ugyanis a túlélési szabály zombitámadás esetére? 397
Egyedül vagy olyan, kis létszámú csoportban haladunk a fedezék felé, amelyben mindenki hasonló kondícióban van, és közel azonos fegyverforgatási ismeretekkel rendelkezik. Nem torpanunk meg, nem tétovázunk, és soha, de soha nem könyörülünk meg senkin, aki lelassít minket. Mindezt a hadsereg propagálja, de ha egyszer is találkozom olyannal, aki valóban be akarja tartani, rögtön szétlövöm a fejét, hogy javítsam az emberiség génállományát. Ha van kinek segíteni, igenis segítsünk! Csak egymásra számíthatunk! - Semmi - ráztam meg a fejem. - Hogy állunk? Steve dühös, szomorú arccal így felelt: - Az utolsó hívás akkor érkezett Andrestól, amikor érted mentem. Hat másik emberrel együtt sarokba szorították. Nem valószínű, hogy látjuk még élve. Carlos és Heidi a parkolónál vannak, arrafelé szellősebb a terep, tartják a frontot... Ami meg Mike-ot illeti... Felőle nem hallottam, és Susan meg Paolo sem adtak életjelet. A többiek felénk igyekeznek, vagy fedezékbe húzódtak. - Andres... basszus, nagyon sajnálom! - Sosincs szerencsém a munkatársakkal - ingatta Steve a fejét, majd hirtelen megfordult, és a közelben felállított konténer melletti árnyaik közé lőtt. Gurgulázó hangot, majd tompa puffanást hallottam, mire kérdő oldalpillantást vetettem Steve-re, aki csak mosolygott: - Mit hittél, hogy egészségügyi okokból viselünk mindannyian napszemüveget? - Nekem is kell egy ilyen! Továbbhaladtunk. A politikusok számára fenntartott, praktikus kialakítású, kellemes pihenőhely mészárszékké változott, tele zsákutcákkal, amelyekből bármikor az emberre ronthatott a rothadó, ocsmány halál. Ugyanis az önelégült tetszelegni vágyás már rég szétzilálta a hely valamikori szigorúan biztonságos felépítését. Nem vádoltam magamban a sacramentóiakat, hiszen a városukban már évek óta nem fordult elő fertőzési hullám, de azért nem is dicsértem volna meg őket. Szerencsére legalább a szenátor és a közvetlen tanácsadói még mindig ott voltak a fogadáson, így annyival is kevesebb holttesttel kellett bajlódnunk. A túlélési esélyek annál jobbak, minél kevesebben tartózkodnak a járvány ki tör és helyszínén. - Bárcsak ne jöttünk volna vissza! - mormogtam magamban. - Mi? - nézett rám Steve. Már válaszra nyitottam a számat, de elakadt a szavam, mert valami hátba vágott, olyan erősen, hogy a lendülettől a földön találtam 398
magam, s a következő pillanatban ráadásul karmok vájtak a vállamba. Steve ordított valamit, de annyira lekötött, hogy megszabaduljak a zombitól, aki rám vetette magát, hogy nem tudtam figyelni rá. Az átkozott fenevad széttépte a hátamon a ruhákat, és elszántan küzdött, hogy átrágja magát a golyóálló mellényemen is. Előbb-utóbb még az ő csekély értelmétől is kitelik, hogy eszébe jusson fentebb próbálkozni, márpedig a fejemet semmi nem védte. Nem igazán nyűgözött le a gondolat, hogy megegye az agyamat. - Shaun! - Nem látod, hogy most nem érek rá?! - kiáltottam vissza, majd figyelmen kívül hagyva a nyöszörgést balra gördültem, és nagy nehezen előcibáltam a sokkolót. - Nem tudod lelőni? - Túl közel van hozzád! - Akkor meg szedd már le rólam, mielőtt rájön, hol érdemes harapnia! A sokkolót szorongatva hátracsavartam a kezemet, amennyire csak tudtam, és azon imádkoztam, nehogy ez a bárgyú lény felfedezze a védtelen alkaromat, mielőtt az áram elvégzi a munkáját. - A kurva életbe, Steve, szedd már le rólam! Végre sikerült a sokkolót a zombi oldalához nyomnom. Szerencsére, amíg élt, nem biztonsági őr volt, így nem viselt védőöltözetet. Az elektromosság megtette a hatását, a zombi fölvisított, majdhogynem emberi hangon, amikor a cselekedeteit irányító vírusrészecskék a váratlan behatástól egészen megzavarodtak. Kapott még egy adagot. Addigra Steve is ideért, megragadta, és végre lehajította rólam. A hátamra fordultam, Georgia pisztolya után nyúltam, és szinte még elő sem vettem, már lőttem. Az első golyó a vállán találta el a zombit, így csak megtántorodott tőle, de a második már a homlokába fúródott. A szívem olyan hangosan vert, hogy a dobogása visszhangzott a fülemben, de sikerült viszonylag stabilan talpra állnom. Steve ellenben igen rosszul nézett ki. Veríték gyöngyözött a homlokán, és az arca még sápadtabb volt, mint eddig. Körülnéztem, de épp semmi nem akart nekem rontani, így lehajoltam, felvettem a földről a sokkolót, és a pisztollyal együtt visszatettem a helyére. - Jól vagy, Stevie? - kérdeztem aggódva. - Megharapott? - kérdezett vissza türelmetlenül, és ez nem számított meglepő reakciónak. - Nem - emeltem fel a kezem, hogy láthassa a sértetlen bőrt. 399
- De ha visszaértünk a parkolóba, végezhetsz rajtam egy újabb tesztet, oké? Most viszont amondó vagyok, hogy húzzunk innen, minél hamarabb! Azért nem mondanám, hogy annyira élveztem, hogy még egyszer kipróbálnám! - közöltem, majd bűnbánóan hozzátettem: Meg nem is volt rajtam bekapcsolt kamera... George ezért szétrúgná a seggem; persze csak miután szétrúgta a seggem azért, mert ilyen közelségbe keveredtem egy zombival. - Az oldalatok népszerűségét már nemigen kell fokozni - legyintett Steve, majd karon ragadott, és a parkoló felé vonszolt. Talán mert Carlos és Heidi épp egy fegyverraktár közelében voltak, és korlátlan mennyiségű töltény állt rendelkezésükre, vagy mert a zombik valamiért nem kedvelték a parkolót, de ahogy közeledtünk a célunk felé, az élőholtak száma egyre fogyatkozott, sőt a kerítésig vezető utolsó méterek alatt már egy sem bukkant föl. Nem is bántam, mert alig volt már töltényem, és nem szívesen bíztam volna magam újra a sokkolóra. Steve elengedte a karom, és a billentyűzet felé nyúlt, hogy beüsse a kapu elektromos zárjának biztonsági kódját, amikor eldördült egy lövés - igaz, csak figyelmeztető, és nem ártó szándékkal. Akárhogy is, igen kedves fogadtatás. - Álljanak meg ott, ahol vannak! - harsogta Carlos. A hang irányába fordítottam a fejem, és láttam, amint Heidivel együtt, fegyverekkel megpakolva közeledik a raktárból. Nemtetszésemben csettintettem a nyelvemmel. Elismertem, a látvány nem rossz, de a zombikat ez nem ijeszti meg, ráadásul így, hogy ennyi mindent halmoztak össze, aligha tudnának bármit is kellő gyorsasággal előkapni, ha az éppen használt fegyverükből kifogyna a tár. - Túlzásba estek - motyogtam. - Amatőrök. - Hagyják abba! - kiáltott be Steve - Csak én vagyok, meg a Mason gyerek! Teszteltem, amikor rátaláltam, és negatív! - Már elnézést, uram, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy most is negatív! - vágott vissza Heidi. Okos nő. Még az is lehet, hogy életben marad. - Valóban nem - feleltem -, de ha beengednek minket, és a tesztelés alatt fedeznek, akkor, ha kitör rajtunk a fertőzés, lelőhetnek, mielőtt kárt tehetnénk magukban! Erre Carlosszal egymásra néztek. - Rendben - mondta a nő, miután a társa bólintott. - Lépjenek hátra. 400
Szót fogadtunk. Miközben kinyílt a kapu, Steve jelentőségteljesen rám nézett. - Igazán jól megy! - Sokat gyakoroltam - feleltem, miközben beléptünk. Carlos tesztelőegységeket hajított felénk, Heidi pedig, tisztes távolságból, helyzetjelentést adott a többiekről. Susanról bebizonyosodott, hogy megfertőződött, megharapta egy politológus, miközben Mike-nak segített egy csapat túlélőt feljuttatni a tetőre. Ő maga, utolsóként, odalent maradt. Amíg eszénél volt, lelőtt annyi zombit, amennyit csak bírt. Amikor már érezte a tünetek elhatalmasodását, feldöntötte a létrát, és főbe lőtte magát. Ez a legjobb vég, amire számítani lehet, ha az ember a harctéren fertőződik meg. Mike életben maradt, és meglepő módon Paolo is. Andresról továbbra sem hallott senki semmit, három túlélőcsapat pedig, a megmaradt biztonsági őrök vezetésével, bármelyik pillanatban befuthat. Steve rezzenéstelen arccal vette tudomásul a hallottakat, és nem rebbent a szeme akkor sem, amikor a tűk a húsába vájtak. Én elfintorodtam. Azok után, hogy annyi vér-vizsgálaton átestem az utóbbi időben, untam már a szurkálást. Heidi és Carlos megkönnyebbültek, amikor mindkettőnknél stabilizálódtak a zöld fények. - Sajnálom, uram - kért elnézést Carlos Steve-től, miközben átadta a zacskókat de biztosra kellett mennünk. - A járvány kitörése esetén ez az előírt eljárás - bólintott Steve, jelezve, hogy nem haragszik. - Csak tartsák a frontot, mi meg... - Áttörjük a karantént! - jelentettem be majdhogynem vidáman, miközben George a fejemben felhorkant. Érted teszem, George; érted, mindent. - Stevie-nek meg nekem lenne egy fontos kiruccanásunk. Esetleg adnának kölcsön egy kocsit, kaphatnánk töltényt, és kinyitnák nekünk a kaput? - Uram? - nézett Heidi tanácstalanul Steve-re. Nem csoda: a karanténzóna elhagyása a hadsereg vagy a járványügyi hatóság engedélye nélkül a legtöbb ember szemében döbbenetes szentségtörés. Nem szokás, szinte soha nem volt rá példa. - Miről lenne szó? - Az egyik páncélozott szabadidő-autó tökéletesen megteszi felelte Steve magyarázat helyett. - Keressék meg a leggyorsabbat, ami azért egyenetlen terepen is megfelelő - tette hozzá, mire Carlos és Heidi úgy néztek rá, mintha spontán átalakult volna. - Mozgás! 401
mordult rájuk, mire azonnal elhúzták a csíkot az őrállomás irányába, ahol az itt őrzött járművek kulcsait tartották. Steve nem kommentálta a hirtelen támadt lendületet, ehelyett a fegyverszekrényhez vezetett, és kinyitotta: - Szezám, tárulj! Nem kellett noszogatni, rögtön elkezdtem annyi töltényt tömni a zsebeimbe, amennyi csak beléjük fért. - Tehát ahhoz, hogy az ember kitörhessen a karanténzónából, elég jó hangosan azt mondani, hogy „mozgás”? - kérdeztem kíváncsian. Megfordult a fejemben, hogy egy másik fegyvert is magamhoz vehetnék, de végül ejtettem az ötletet. George 40-es kaliberű pisztolyánál semmi sem illett jobban most a kezembe. - Szokványos esetben drótvágó meg éjjellátó szemüveg kell hozzá - vallotta be Steve. - Ezt inkább meg sem hallottam - vigyorodtam el. - Igen, talán az lesz a legjobb - helyeselt. Carlos időközben visszaért, és egy kulcscsomót dobott oda Stevenek, aki könnyed, elegáns mozdulattal elkapta. - Kinyithatjuk a hátsó kaput, de ha a központi számítógéphez eljut, hogy kitörés történt... - Mennyi idő, amíg odaér az információ? - Harminc másodperc. - Addig kijutunk! Maguk itt ketten tartsák a frontot! Bárki túlélő elvergődik idáig, engedjék be, és vigyázzanak rá! Mason, maga pedig velem jön! - Igenis, uram! - kiáltottam tisztelegve, de Steve csak a fejét rázta, és a távirányítón megnyomott egy gombot, mire az egyik jármű lámpái felgyulladtak. Kezdődjék a produkció! Beszálltunk, bekapcsoltuk a biztonsági övét, és kibiztosítottuk a fegyvereket. Steve beindította a motort, és elhajtott a kapuig. Carlos már készenlétben várt minket, ujját a kézi vezérlő gombján tartva. Ez a lehetőség azokra az esetekre van fenntartva, amikor az automatikus zár véletlenül aktiválódik vagy elromlik - azok, akik nem fertőződtek meg, a kézi vezérlő segítségével ilyenkor is ki tudnak jutni. Persze a használatához elvárás a vér-és retinavizsgálat, és az, aki nyomós indok nélkül töri át a karantént, hosszú börtönbüntetésre számíthat. Carlos tehát igen nagy kockázatot vállalt azzal, hogy teljesítette Steve parancsait. - Ezt nevezem én ranglétrának - motyogtam, amikor a kapu kinyílt. 402
- Micsoda? - kérdezte Steve. - Semmi, haladjunk! Így is tettünk. A környező utak néptelenek voltak, ez már csak így szokott lenni, miután egy kevésbé sűrűn lakott területen járványkitörést észlelnek. A bent rekedt emberek a karantén feloldásáig vagy életben maradnak, vagy nem. Az egészségügyi szervezetek és a katonai egységek várnak a beavatkozással, amíg a vírus javarészt kitombolja magát; megvárják, amíg tetőzik a fertőzés. Ironikus módon ez biztonságosabbá teszi az eljárást, mert utána kisebb valószínűséggel lövik le a nem fertőzött túlélőket. Ha már tudjuk, hogy mindenki halott a környéken, gond nélkül lehet lövöldözni, és nem kell előzetes kérdezősködéssel húzni az időt. - Mennyi ideje van érvényben a karantén? - kérdeztem. - Harminchét perce! A szokásos hatósági eljárás szerint negyvenöt percet kell várni, amíg a nagyja lecseng, és a járványügyisek és a segédcsapatok utána mennek be. Tekintve, hogy közel a város, nemcsak rádión keresztül osztogatják az utasításokat, hanem személyesen is ellenőrzik, hogy áttörte-e valaki a karantént, mielőtt ők a területet újra biztonságossá nem nyilvánították. - A kurva életbe! Nyolc perc volt hátra, és addig el kellett tűnnünk szem elől! - Mennyire bírja ez a kocsi a gyűrődést? - Elég jól, miért? - A karantén! Nemsokára lejár a negyvenöt perc, és akkor már társaságra számíthatunk! Tudok egy kerülőutat, de akkor muszáj megbíznod bennem! Ha nem teszed, akkor valószínűleg el kell majd mesélnünk néhány kedves embernek, hogy ugyan mi a bánatot keresünk idekint. Már ha nem azzal kezdik, hogy szitává lőnek minket. - Shaun, eddig is bíztam benned! Csak mondd, hogy merre menjek! - A következő kereszteződésnél fordulj balra! A jó irwin egyik fontos tulajdonsága, hogy ismeri a célponthoz vezető lehető legtöbb útvonalat - beleértve az olyan, magától értetődő lehetőségeket, mint egy elhanyagolt vasúti állványhíd az American River felett. Valaha ott haladtak át a személyvonatok, mára azonban egyedül az automatizált tehervonatok mennek arra, fix menetrend szerint, amit már évekkel ezelőtt bebifláztam. 403
Amint Steve rájött, merre akarok menni, szünet nélkül káromkodni és szitkozódni kezdett, és akkor sem hagyta abba, amikor felhajtott a sínekre, és csak a lendületünkön meg a hídállvány-zat erején múlott, hogy belezuhanunk-e a folyóba. Egyik kezemmel az utasülés melletti kapaszkodót szorongattam, a másikkal meg a műszerfalat nyomtam, és akaratlanul ugyan, de végigkurjongattam az utat. Darabokra hullott az életem, George meghalt. Árulást vagy öngyilkosságot készültem elkövetni, de kit érdekelt? Letértem az útról, és egy romos vasúti állványhídon hajtottam át, egy kormányzati autóval. Akármilyen sorscsapások is sújtanak bennünket, apró élvezetek mindig adódhatnak. Félúton jártunk, amikor elzúgtak a fejünk fölött a járványügyi hatóság első helikopterei. Aztán, zárt nyíl alakzatban, jött még három. Megbűvölten hajoltam előre, bekapcsoltam a rádiót, és a vészhelyzeti sávra tekertem......ismétlem, ez nem gyakorlat. Maradjanak otthon! Amennyiben úton vannak, ne szálljanak ki a járműből, amíg biztonságos helyre nem érnek! Ha láttak fertőzött egyéneket, netán közvetlen testi kontaktusba kerültek velük, azonnal értesítsék a helyi hatóságokat! Ismétlem, ez nem...” Steve kikapcsolta a rádiót. - A karantén áttöréséért, hajói tudom, ki is végezhetnek. - Csak ha elkapnak - dőltem hátra kényelmesen. - Engem az se érdekel, de egyébként nem nézegetnek lefelé. - Akkor jó - taposott újra a gázba Steve, mire a kocsi meglódult, lehajtott a hídról, és továbbszáguldott a város felé. - Sajnálom a nővéredet - sandított rám hirtelen. - Nagyszerű ember volt. Hiányozni fog. - Köszönöm, Steve. Belefáradtam a gondolatba, hogy az arcára nézzek - amely, legalábbis az eddigi megnyilvánulásai alapján, minden bizonnyal őszinte fájdalmat és együttérzést tükröz. De egyelőre csak az a gondolat éltetett, hogy el kell jutnunk a fogadásra, és meg kell találnunk azt az embert, aki megölte a nővéremet. így hát csak a kezemet néztem, miközben újratöltöttem Georgia pisztolyát, és csendben hajtottunk tovább.
# 404
...de ők a mi gyermekeink, önmagunk, Önnön sötétségük foglyai, az árnyak, Az üres tekintetükkel, A semmit markoló kezükkel, várnak. És magányosan keringnek, bolyongnak, Velük magunkat temetjük el. („EAKLY , OKLAHOMA ” - RÉSZLET . ELSŐ MEGJELENÉS : BUFFY M EÍSSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL ” CÍMŰ BLOGJÁBAN , 2040. FEBRUÁR 11.)
405
Huszonkilenc
A
karanténnal járó procedúra, csakúgy, mint maga a fertőzéshullám, eltérő módon hat a különböző társadalmi osztályokra. Ha a KellisAmberlee egy városban csap le, akkor leginkább a központ és az üzleti negyed sínyli meg a következményeit. Ugyanis ott járnak a legtöbben, és ott a legjellemzőbb az, ami a testi kontaktussal járó formaságokból mára még megmaradt. Érdekes módon a vírus itt szedi a legtöbb halálos áldozatot is. Lehet, hogy a szegényebb részek nem rendelkeznek ugyanolyan szintű biztonsági rendszerrel meg annyi fegyverrel, de az ottaniak - annak tudatában, hogy ha átalakulnak, nem a munkatársaikat teszik ki életveszélynek, hanem a családtagjaikat jóval fegyelmezettebbek, és ritkábban rejtegetik a sérüléseiket. A központ és az üzleti negyed a karanténnal szellemvárossá változik: ha az ember áthalad rajta, szinte a bőrén érzi a lakók tekintetét, akik csak azt lesik, hogy mikor tesz rossz mozdulatot. A középosztály is bezárkózik ilyenkor, de kevésbé agresszívan: azok az ablakok, amelyek túl kicsik vagy túl magasan vannak ahhoz, hogy egy zombi bemásszon rajtuk, nyitva maradnak, és az üvegajtót sem páncélozzák le. Itt járva-kelve még el lehet hinni, hogy laknak errefelé, még ha éppen nincsenek is vendégváró kedvükben. Ha bárki megpróbálja őket megközelíteni, habozás nélkül lőnek; máskülönben azonban békén hagyják az idegent. Az épület, ahol a szenátor beszédét és a fogadást tartották, kívül esett a karanténzónán. Az utcák ugyan teljesen kihaltak voltak, de nem tették ki az ablakokra a levehető rácsokat, sem az ajtókra a páncélborítást. Még a boltok is nyitva tartottak, annak ellenére, hogy vevő nem nagyon akadt. Amikor Steve megállt az első ellenőrző pontnál, körülnéztem, és hirtelen meggyűlöltem az összes embert. Hogy képesek ennyire nem venni tudomást arról, ami a közvetlen környezetükön kívül zajlik? George meghalt. Rick és Mahir nem győzték bizonygatni, hogy az egész világ osztozik a gyászomban, de
406
ez nemigen vigasztalt, mert az, aki felelős volt a történtekért - és aki nemsokára szembesülni is fog ezzel -, egyelőre zavartalanul élte tovább az életét. Ha meg is fordult az őr fejében, hogy egy órával a szabadidőközpont lezárása után kissé fura egy poros, horpadt autó megjelenése, nem firtatta a dolgot. A vérteszteredményünk negatív lett, márpedig a munkaköri leírása értelmében neki csak ezzel kellett törődnie, így hát intett, hogy mehetünk. Olyan erősen csikorgattam a fogam, hogy szinte már éreztem a saját vérem ízét. Nyugi, csitított George a fejemben. Nem ő tehet róla, nem ő írta a híreket. - Akkor keressük meg azokat, akik írták - motyogtam. - Mi? - kapta felém a fejét Steve. - Semmi. Egy sajtócsapat busza mellett parkoltunk le. Az ezzel érkező riporterek áldhatták a jószerencséjüket az időzítés miatt, ugyanis így, hogy a politikai fejeseket zsongták körül, megúszták, hogy éppen őket küldjék tudósítani a karanténhoz. A helyi irwinek, el tudtam képzelni, már gyülekeznek a kerítésnél, és bőszen filmezik a járványügyiseket, ahogy azok lezárják a területet. Nem is olyan rég még boldogan velük tartottam volna, de most... Most már úgy éreztem, akkor leszek boldog, ha soha az életben több zombit nem látok. A lelkesedésem lángja kihunyt valahol Eakly és Georgia halála között. Steve-vel egyszerre szálltunk be a liftbe. - Nincs sajtóbelépőd - jegyeztem meg, miközben ő megnyomta a megfelelő emelet gombját. - Nem is kell! - felelte. - A szabadidőközpont karantén alatt áll, és ilyenkor a törvény szerint nekem mint biztonsági őrnek jogomban áll szabadon áthaladni bárhol, hogy elérhessem a szenátort. - Végre egy jó hír. - Bizony! Amikor a liftajtó kinyílt, gyomorforgatóan gondtalan mulatozók látványa tárult elénk. A pincérek keményített egyenruhában sürögtek-forogtak, és hordozták körül a pezsgőspoharaktól és szendvicsfalatkáktól roskadozó tálcákat. A politikusok, a házastársaik, a riporterek meg a kaliforniai felső tízezer tagjai önfeledten szórakoztak, és összevissza fecsegtek minden szarról, aminek semmi jelentősége nem volt ahhoz képest, hogy Georgia vére ott száradt a furgon falán. Csak a tekintetük árulta el, hogy tudnak a karanténról - a jelenlévők fele a 407
szabadidőközpontban szállt megvagy dolgozott, vagy üzleti érdeke fűződött a létesítményhez -, és rettegnek. De a látszatot mindig muszáj fenntartani, főleg, amikor egy fránya fertőzéshullám miatt dollármilliók forognak veszélyben. Így hát a mulatozás folytatódott. - Poe-nak igaza volt17 - dünnyögtem. A vérvizsgálatot végző őr odalépett hozzánk. Megadón a felém nyújtott tesztelőegységbe csúsztattam egyre jobban megviselt kezem, és bámultam a fények szokásos táncát. Jé, nem vagyok fertőzött. Ha George vére a furgonban nem fertőzött meg, akkor már semmi nem fog. Hát igen, túl könnyű szabadulás lett volna, ha megfertőződöm. Amint stabilizálódott a zöld fény, türelmetlenül kirántottam a kezem, felmutattam a sajtóbelépőmet, és bevetettem magam a tömegbe. Steve a nyomomban haladt. A személyzet tagjait és a vendégeket kerülgetve arrafelé vettem az irányt, ahol legutoljára láttam Rymant. Biztosra vettem, hogy itt van még: elmenni nem engedték volna, miután a szabadidőközpont vesztegzár alá került, és ha már a szállására nem térhetett vissza, kizártnak tartottam, hogy faképnél hagyja a megmaradt alkalmazottait, meg persze a rajongótáborát. Logikusnak tűnt, hogy csakis itt lehet. Az emberek riadtan húzódtak félre az utamból, és tágra nyílt szemmel néztek, miközben többnyire hasztalanul igyekezték leplezni, hogy félnek. Megálltam, és végignéztem magamon. Sár, kosz, látható fegyverek - már csak egy kis vér hiányzott. Valahogyan sikerült megúsznom, hogy George véréből rám is jusson. Elvileg ez jó hírnek számított, hiszen fertőzöttként halt meg, így a vére két lábon járó gócponttá tett volna, de valójában sajnáltam, hogy így meg nem látja, miként fejeződik be a története. - Shaun? - szólított meg Ryman elhűlten. A hang irányába fordultam - a szenátor épp felállt a székéből. Emily, a döbbenettől tágra nyílt szemmel, kezével a száját eltakarva ott volt az egyik oldalán, Taté pedig - aki a házaspárral ellentétben cseppet sem örült, hogy élve lát - a másikon. Csak úgy sütött a szeméből a gyűlölet. - Jó estét, szenátor úr - biccentettem, és közelebb léptem az asztalhoz, mely körül, úgy tűnt, összegyűltek a Ryman-kampány életben maradt résztvevői. Alig öten jöttünk el erre a hülye beszédre, a több mint hatvanfős csapatból! Vajon milyen lesz majd a túlélési 17
Utalás Edgár Allan Poe: A vörös halál álarca című novellájára, melyben egy járvány elől az udvartartásával együtt bezárkózó herceg báljára mégiscsak beférkőzik a halál.
408
arány? Ötven százalék? Vagy kevesebb? Sajnos az utóbbira tippeltem. A vírus természete már csak ilyen, gyilkol mindenkit, akit csak ér. - Jó estét, Mrs. Ryman - mosolyogtam az asszonyra azzal az udvariassággal, ami eddig inkább Georgia hatáskörébe tartozott. - Jó estét, kormányzó úr - fordultam az álnok Taté felé. - Istenem, Shaun! - pattant fel Emily oly hevesen, hogy a székét is felborította, a nyakamba ugrott, és szorosan magához ölelt. - Hallottuk, mi történt! Szörnyen sajnálom! - Én lőttem le - feleltem kedélyes hangon, és az asszony válla fölött a két politikusra néztem. - Amikor megkezdődött az átalakulás, meghúztam a ravaszt - taglaltam tovább. - Addig a pontig tiszta maradt az elméje. Az átalakulás egy kis időre feltartóztatható az alany hiperaktivizált fehérvérsejtjeivel kevert nyugtató injekció beadásával. Az elsősegélykurzusokon is oktatják. A fertőzöttek így még gyorsan elküldhetik a búcsúüzeneteiket a szeretteiknek. - Shaun? - húzódott el tőlem Emily bizonytalanul. Vetett egy pillantást Tate-re, majd visszafordult hozzám. - Elárulná, mi folyik? - Hogy törtek ki a karanténzónából? - akadékoskodott a kormányzó tompa, már-már közönyös hangon, pedig jól tudta, mi az ábra, tudta már abban a pillanatban, hogy meglátott belépni az ajtón. A rohadék. - Egy kis szerencsével, egy kis ügyességgel meg egy kis szakmai tapasztalattal - feleltem, mire Emily teljesen elengedett, és hátrált egy lépést, a férje mellé. Én mindvégig Tate-en tartottam a szemem. - A végén még kiderül - folytattam -, hogy a biztonsági személyzet jobban szerette a nővéremet, mint magát! Talán mert George segítőkészen viszonyult hozzájuk, és nem használta fel őket a politikai karrierje érdekében. Amint az őrök megtudták, hogy mi történt, egy emberként mellém álltak, és készséggel segítettek! - Shaun, miről beszél? - kérdezett közbe Ryman olyannyira értetlenül, hogy még Tate-et is kiverte egy pillanatra a fejemből. Odafordultam ahhoz az emberhez, aki a leginkább felelős volt a kialakult helyzetért, és így szóltam: - Nem olvasta Georgia utolsó bejegyzését? - Nem, fiam - ismerte el, és látszott rajta, hogy nagyon feszült, sőt egyenesen szorong. - Az utóbbi órákban eléggé felgyorsultak az események. Amióta riadót fújtak, nem is néztem internetet! - Akkor meg honnan tudja, hogy?... 409
- Ha a járványügyi hatóság közleményt ad ki, az szóban is gyorsan terjed - felelte Ryman, és elkínzottan lehunyta a szemét. - Az istenit, olyan fiatal volt még! - Szenátor úr, George-ot meggyilkolták. Egy Kellis-Amberleevírussal fertőzött nyilat lőttek ki rá, ami beleállt a karjába. Egyáltalán nem számított erre, orvul, lesből támadták meg! És csupán azért, mert rájöttünk, mi folyik! - Ekkor visszafordultam Tate-hez, és fojtott hangon megkérdeztem: - Mi szükség volt Eaklyre, kormányzó úr? Na és arra, amit a birtokon művelt? És azt mondd meg, te utolsó féreg, hogy Buffyt miért ölted meg? Azt még megértem, hogy én meg a nővérem az utadban álltunk, de Buffy mit vétett? - Dave? - nézett Ryman is a kormányzóra. - Az országunknak szüksége volt egy olyan vezetőre, aki a változatosság kedvéért cselekszik is. Valakire, aki nem fél megtenni, ami szükséges! Nem egy közönséges politikusra, aki csak papol a változásról, közben pedig fenntartja a status quót! - Taté itt mereven, szinte teljes nyugalommal nézett a szemembe, majd folytatta: - A Feltámadás után tettünk néhány célirányos lépést Isten és a biztonságunk felé, de az utóbbi időben ezek abbamaradtak! Az emberek félnek helyesen cselekedni! És ez a kulcsa mindennek. Az igazi félelem az, ami átlendíti őket a kicsinyes, alantasabb félelmeiken. És folyamatosan emlékeztetni kell őket arra, milyen értékeken nyugszik Amerika! - mennydörögte. - Nem vagyok arról meggyőződve - szakítottam félbe -, hogy a Kellis-Amberlee terrorista felhasználása jó „emlékeztető” lenne. Ami engem illet, én inkább csak a valódi nevén nevezném: terrorizmusnak. Vagy emberiségellenes bűncselekménynek. Talán mindkettőnek. De ezt már a bíróság hatásköre lesz eldönteni - fejeztem be, majd előrántottam Georgia pisztolyát, és Tate-re szegeztem. A tömeg elcsendesedett: a politikai életben kiélezett ösztöneik megsúgták a jelenlevőknek, hogy itt bizony gyilkossági kísérlet van kibontakozóban. - Biztonságos csatorna, hangaktiválás, Shaun Phillip Mason, ABF17894, jelszó: teringettét. Mahir, hallasz? - Igen, Shaun - érkezett a válasz a sípszó után, noha Mahir hangját némileg eltorzították az átvitel zökkenőmentességéért felelős adatvédelmi algoritmusok. A biztonságos csatornákat csak egyszer lehet alkalmazni, de akkor egyszer milyen jól is jönnek! 410
- Mi a helyzet? - Most lepleztem le Tate-et. Kezdj el feltölteni minden anyagot, és küldd át Georgia jelentését Ryman szenátornak, hadd vessen rá egy pillantást. A kormányzó szeme dühös lángokat szórt, én meg rámosolyogtam. - Az egészet felvettem. De hát egy ilyen eszes ember, mint maga, biztosan tudja, nem? Aki olyan eszes, hogy megkerülte a biztonsági rendszerünket, és megkörnyékezte a barátainkat! - Miss Meissonier józan gondolkodású volt, szerette a hazáját, és megértette, milyen nagy kihívásokkal néz szembe nemzetünk! - makacskodott Taté megfeszülve. - Büszke volt rá, hogy a szent célt szolgálhatja! - Miss Meissonier egy fiatal, huszonnégy éves újságíró volt, aki verseléssel kereste a kenyerét - javítottam ki. - Miss Meissonier a barátunk volt, és maga eltette láb alól, amikor már nem volt rá szüksége! - Dávid, mondja, igaz ez? - kérdezte Emily, az iszonyattól reszkető hangon. Eközben Ryman szenátor elővette a PDA-ját, és ahogy George utolsó sorait olvasta, minden pillanattal öregebbnek tűnt. - Maga áll Eakly mögött? ... Na és a birtok?... A düh eltorzította az asszony arcát, és mielőtt én vagy a férje megakadályozhattuk volna, felugrott a székéből, és nekiesett Tate-nek. - A lányom! Megölted a lányomat, te szarházi! Megölted a szüléimét! Rohadj el pokolban, te... Ekkor Taté megragadta Emily csuklóját, hátracsavarta mindkét kezét, és az egyik karjával leszorította a nyakát. Felemelte a bal kezét - amit eddig az asztal alatt rejtegetett -, és egy műanyag fecskendőt tartott benne. Az asszony ezt nem láthatta, így továbbra is megpróbálta kiszabadítani magát. - David... - sápadt el a szenátor. - Dávid, ne légy őrült! - Megpróbáltam őket hazaküldeni, Peter - felelte Taté. Megpróbáltam őket eltávolítani a kampányról, a veszély útjából, az én utamból! Most pedig nézd meg, hová jutottunk miattuk! Itt tartom a karomban a drága kis feleségedet, és már csak egy egészen kicsi választ el minket a boldog végkifejlettől. Megnyertem volna neked a választást! Az évszázad legnagyobb amerikai elnökévé tettelek volna, mert mi ketten együtt újjáteremthettük volna a nemzetet! - Semmiféle választás nem ér ennyit! - tiltakozott Ryman. - Emily, édesem, ne mozdulj! 411
Az asszony nem értette, egyszerre elárulva érezte magát, de azért felhagyott a küzdéssel, Ryman pedig megadón, kifelé tartott tenyérrel, felemelte a kezét. - Mit kérsz cserébe, hogy elengedd? A feleségemnek ehhez az egészhez semmi köze! - Attól tartok, most már van - ingatta a fejét Taté. - Most már senki sem sétálhat el csak úgy. Ahhoz már túl messzire jutottunk. Talán ha hajlandó lettél volna hazaküldeni az újságírókat - fröcsögte undorral vegyes gyűlölettel -, lehetett volna másképp. De késő bánat, eső után köpönyeg, igaz-e? - Azonnal tegye le a fecskendőt, kormányzó! - kiáltottam, rászegezve a pisztolyomat. - Engedje el Mrs. Rymant! - Shaun - szólalt meg Mahir hangja a fülhallgatómból. - A járványügyi hatóság figyeli a közvetítésünket! Nem állítják le a vételt, de hallják, az egész biztos! Dave és Alaric ügyelnek, hogy simán menjen, de nem tudom, mit tehetnek, ha elvágják az összeköttetést! - Nem fogják, igaz, dr. Wynne? - kérdeztem, és már én is beleszédültem abba, hogy ilyen gyorsan történik minden. El ne veszítsd a fejed, te idióta! - sziszegte George. - Mit képzelsz, annyira vágyom rá, hogy egyke legyek? - Tartom magam, George - motyogtam. - Tessék? - kérdezte Mahir. - Semmi. Dr. Wynne, hall engem? Tudtam, ha a válasz igen, a járványügyi hatóság velünk van. Na de ha valaki más az... Recsegés hallatszott, majd a hatóság betört a csatornánkra. - Hallom, Shaun! - felelte dr. Joseph Wynne a jól ismert, déli akcentussal színezett hangján, mely elvegyült Mahir káromkodásával. - Veszélyben vannak? - Nos, úgy fest a helyzet, hogy Taté kormányzó injekciós tűt szegez Mrs. Ryman nyakához, és kiindulva abból, hogy az eddigi lövedékek Kellis-Amberlee-vírust tartalmaztak, nem alaptalan a feltételezés, hogy most is ez a helyzet - jelentettem. - Fegyvert szegezek rá, de attól tartok, ha le is lövöm, előtte még beleszúrja a tűt Emilybe! - Úton vagyunk! - biztosított dr. Wynne. - Addig fel tudja tartóztatni? - Igyekszem! - feleltem, és minden erőmmel Tate-re összpontosítottam, aki szenvtelen arccal bámult. - Lássa be, kormányzó, hogy vége! Maga is jól tudja. Tegye le szépen azt a 412
fecskendőt, hogy legalább eggyel kevesebb gyilkosság száradjon a lelkén! - Ez nem valami diplomatikus, Shaun - jegyezte meg dr. Wynne. - Ennyi telik tőlem - vontam vállat. - Shaun, kivel beszél? - kérdezte Ryman már-már hisztérikusan (valószínűleg nem tett jót az idegeinek, hogy egy megszállott pszichopata élő vírust tartalmazó fecskendőt szegezett a felesége nyakához). - Dr. Joseph Wynne-nel, a járványügyi hatóságtól - feleltem. - Mindjárt ideérnek! - Ó, hál’ istennek! - sóhajtott a szenátor. - Még mindig nem teszi le a fecskendőt, kormányzó? próbálkoztam újra. - Maga is tudja, hogy vége! Taté most már habozott; felváltva nézett a szenátorra és rám, majd tébolyult tekintete a rémült tömegen állapodott meg. Hirtelen mintha legyűrte volna a fáradtság. A fejét ingatta, és így szólt: - Maguk mind bolondok, egytől egyig! Megmenthették volna az országot! Újra felemelhették volna Amerikát a régi erkölcsi magasságába! - tajtékzott, és az Emilyt tartó karja elernyedt. A nő végre ki tudta szabadítani magát, és férje óvó karjaiba menekült. Ryman szorosan magához ölelte, és pár lépést hátrált vele. A kormányzó már ügyet sem vetett rájuk, s engem vett célba: - A nővére egy tehetségtelen firkász volt, egy ribanc, akit maga a Kellis is megkaphatott volna egy jó sztoriért! Egy hét alatt elfelejtik, mert éppen annyi kell a szeszélyes, söpredék közönségüknek, hogy új szenzációt találjanak maguknak. Rám viszont, Mason, mindig emlékezni fognak. A mártírokat nem szokás elfeledni. - Majd meglátjuk - mondtam. - Nem - felelte. - Nem látjuk meg. Azzal a saját combjába döfte a tűt, s a fecskendő teljes tartalmát magába injekciózta. Emily fölsikoltott, Ryman pedig torka szakadtából üvöltött, hogy mindenki azonnal húzódjon hátra, menjenek a liftekhez, vagy egy másik helyiség zárt ajtói mögé, menjenek bárhová, csak minél messzebbre ettől a szörnyetegtől, aki bármelyik pillanatban egymagában újabb fertőzéshullámot indíthat el. Taté kormányzó továbbra is engem nézett, és hátborzongató nevetés tört fel belőle. - George - mondtam, miközben célba vettem Tate-et. Tele volt a tár, de tudtam, hogy egy golyó is elég lesz. - Ezt figyeld, George! 413
A pisztoly dördülését kis híján elnyomta a pánikba esett tömeg sikoltozása! Taté kormányzó előrezuhant, bemocskolva az asztalt azzal a gusztustalan mócsinggal, ami a fejéből maradt. Arcán a halála előtti pillanatban megdöbbenés és valamiféle groteszk kifejezés jelent meg. Továbbra is rászegeztem a pisztolyt, hátha még megmozdul. Bár ez nem történt meg, a biztonság kedvéért még három golyót beleeresztettem. Sosem lehet tudni. Az emberek persze nem nyugodtak meg egy varázsütésre, továbbra is sikoltoztak, és hanyatt-homlok menekültek. Mahir meg dr. Wynne egymást túlharsogva követelte tőlem a helyzetjelentést; már vagy huszadjára kérdezték, hogy jól vagyok-e, és sikerült-e megakadályoznom a fertőzés terjedését. Egészen belefájdult a fejem, így hát kihúztam a fülhallgatót, és letettem az asztalra. Hadd mondják a magukét, én ugyan nem hallgatom tovább, elég volt. - Láttad, George? - suttogtam. Hogy mikor tört ki belőlem a sírás? Nem tudom. Nem is számít. Taté vére pontosan ugyanúgy nézett ki, mint George-é, most még vörösen csillogott, de tudtam, hamarosan megalvad, barnává színeződik, és úgy, ahogy van, feledésbe merül, a világon senki nem fog emlékezni rá. - Lelőttem! Lelőttem, azért, amit veled tett! Jól van, Shaun, simogatott a hangja. Ryman szenátor egyre a nevemet kiáltozta, de messze volt. Tudtam, hogy Steve meg Emily úgysem engednék ide, egy friss, fertőzött hulla közelébe, így amíg a járványügyi hatóság meg nem érkezik, egyedül maradhatok. Egyedül. Tetszett a gondolat. Tettem két lépést, kihúztam egy széket, és leültem, úgy, hogy azért a fél szemem még Tate-en legyen. Biztos, ami biztos. Az asztalon egy kosárnyi kenyérrudacska állt, a rémült vacsoravendégek hagyták ott, amikor elmenekültek. A szabad kezemmel kivettem egyet, s miközben továbbra is Tate-re szegeztem Georgia pisztolyát, ráérősen falatozni kezdtem. Taté nem mozdult. Én sem. Amikor a járványügyi hatóság negyedóra múlva megérkezett, és átvette az irányítást, még mindig ugyanúgy ültünk, és vártunk: Taté, arca maradványaival a lassacskán megalvadó vérébe bukva, én meg az egyik kezemben a rászegezett pisztollyal, az ölemben meg a kenyérrudacskás kosárral. A hatóság emberei lezárták az épületet, és felszólították a jelenlévőket, hogy sorakozzanak a vér-vizsgálathoz. Nekem is mennem kellett, de távolodva is addig figyeltem Tate-et, amíg csak tudtam, hátha mégis 414
észreveszek valamit, ami arra utal, hogy nincs vége, még maradt feladatom. Nem mozdult többé, és George sem szólt többet - magamra hagyott az elmém kongó sötétjében. Megérte, George? Megérte? Ha tudod, mondd meg, mert én, istenemre mondom, nem tudom! Nem tudok már semmit.
415
EPILÓGUS MEGHALNI ÉRTED
$ Ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy „sajnálom”, esküszöm, orrba vágom. Mert az, hogy sajnálja, semmin nem változtat; annyit ér legfeljebb, hogy újra ráébredek: ez már megmásíthatatlan. Ez most az én világom, és nem akarok benne élni! (SHAUN MASON)
Szeretem az öcsémet. Szeretem a munkámat. Szeretem az igazságot. És remélem, soha nem kell választanom köztük. (GEORGIA MASON)
Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Azt hiszem, valami hittérítő lehetett, de akkor is jó kérdés. Hogy hiszek-e Istenben? Hogy valaki a világunkat szándékosan teremtette olyannak, amilyen, és hogy a halál után vár ránk valami odaát? Hogy ennek az egész értelmetlenségnek mégis van valami célja? Nem tudom! Bárcsak rávághatnám, hogy „Igen, persze!”, vagy éppen azt, hogy „Á, dehogy!” - de mindkettőre van némi bizonyíték. Jó emberek halnak értelmetlen halált, kisgyerekek éheznek, korrupt emberek jutnak hatalmi pozícióba, és szörnyű, gyógyíthatatlan betegségek tombolnak a Földön. De itt van nekem Shaun; talán az egyetlen ember, aki miatt mégis érdemes élni. Itt van nekem Shaun. Tehát: van-e Isten? Bocs, hogy kitérek a válaszadás elől, de fogalmam sincs! („KÉPESLAPOK A F ALRÓL ” - GEORGIA M ASON KIADATLAN ÍRÁSAI, 2040. ÁPRILIS 17.)
417
Harminc
A
járványügyi hatóság három hónappal később kiadta Georgia hamvait. Máskor, tekintve a halál körülményeit, jóval hosszadalmasabb a folyamat, de - nagy szerencse, ugye? - a nővérem nemzetközi hírességként halt meg. Márpedig az ilyesmitől rögtön lesz az embernek egy csomó barátja a felsőbb körökben. Akár még a járványügyi hatóságnál is, amelynek vezetősége szorgalmasan böngészi a belső fájljait, hogy rábukkanjon Taté névtelen „támogatóira". Amikor dr. Wynne a feletteseihez fordult azzal a kérelemmel, hogy szolgáltassák ki nekünk Georgia hamvait, megtették. Talán mert nem akarták, hogy a következő vezércikkünk pont őket pellengérezze ki. Mostanság persze ezt senki nem akarja. Idővel majd csökken a népszerűségünk - Mahir már jelezte, hogy naponta kopnak az értékelések egy-két százalékkal, mert az emberek új érdekességek után néznek -, de így is bebetonoztuk magunkat a vezető híroldalak közé. „Világvége Afterparty: olyannyira elkötelezettek az igazság iránt, hogy meghalni is hajlandók érte!” Valószínűleg még ennél is jobban undorítana az egész, ha legalább annyit nem értünk volna el vele, hogy Georgia hazakerült. Dr. Wynne személyesen hozta el az urnát, egy üde arcú, szőke hajú doktornővel, akire emlékeztem a memphisi kalandunk idejéből. Dr. Kelly Connolly. Ő adta át azt a rengeteg üdvözlőlapot, melyeket a járványügyi hatóság alkalmazottai saját kezűleg írtak szerte az országból, majd közölte, hogy a WHO-tól és az USAMRIID-tól háromszor ennyi érkezett. Mindezt kivörösödött szemmel adta elő; látszott, hogy sokat sírt. Amikor Buffy meghalt, csak a vádakat kaptuk, hogy át akarjuk vágni a világot. Most, hogy George ment el, velem együtt gyászolt a világ. De én nem akartam, hogy velem együtt gyászoljon a világ. Csak azt akartam, hogy George jöjjön haza. Az új címemen kellett volna keresnie. Elgyötörtén, megviselten, az összeomlás szélén érkeztem meg a kampánykörútról a szüléink
418
házába, és hamarosan rájöttem, hogy ez már nem az otthonom. A szobám egybenyílt George szobájával, és ő nem volt ott! Folytonfolyvást azon kaptam magam, hogy ott állok a szobájában, úgy, hogy azt se tudom, hogy kerültem oda, és már várom, hogy rám kiabáljon, amiért nem kopogtam. Persze hiába vártam, így hát összecsomagoltam és eljöttem. Távol akartam lenni a szellemektől. Meg Masonéktől. Mert, mint mondtam, George meghalt, és velem gyászolt az egész világ - kivéve őket. Ó, szó se róla, a nyilvánosság előtt úgy tettek, ahogy ilyenkor kell, mondták, ami a helyzethez illik, és produkálták a megfelelő gesztusokat. Apa írt egy cikksorozatot, melyben összehasonlította az egyén és a közösség felelősségét, és visszatérő elemként hivatkozott szeretett fogadott lánya „hősies áldozatára” mintha attól hitelesebbé válnának a felhalmozott közhelyei. Néhányaknál működhetett a stratégia, mert évek óta nem kapott ilyen magas értékeléseket. Elvégre George nemzetközi hírességként halt meg. Csak nem lehet haragudni, ha egy ember ebből tőkét kovácsol? Nos, én haragudtam, higgyétek el, haragudtam, és nem is akármennyire. Georgia és én megfogalmaztuk a végrendeletünket, amint a törvény a munkánkhoz előírta, s noha mindig is arra számítottunk, hogy én előzöm meg őt, mindketten csatoltunk egy-egy záradékot arra az esetre, ha a másiknál előbb halunk meg. Az enyémben az állt, hogy ha én halok meg hamarabb, mindenem az övé, minden kiadott és kiadatlan szellemi termék; és ő is hasonlóképpen rendelkezett, ha fordítva történne. Arra az eshetőségre is gondoltunk, hogy egyszerre halunk meg, és gondoskodtunk róla, hogy Masonék ekkor se tehessék rá semmire a kezüket. Rögzítettük, hogy ebben az esetben minden Buffyra száll, és ha ő is velünk talál halni akkor, amikor mindketten odaveszünk - leginkább olyasmire gondoltunk, hogy a furgon lerobban egy fertőzéshullám kellős közepén -, az anyagok Mahirt illetik. Az volt a célunk, hogy az oldal fusson tovább, és a hírek a megfelelő kezekben legyenek. Masonékat tizenhat éves korunk óta még csak meg sem említettük az örököseink sorában, de erre ők valószínűleg nem jöttek rá, mert három napja se voltam otthon, máris a kiadatlan fájljaival nyaggattak, hogy ruházzam át rájuk azokat. - Ő is ezt akarná - bizonygatta Apa komor, fennkölt hangon. - Majd mi gondját viseljük, te pedig szabadon építheted a saját karrieredet! Georgia nem akarná, hogy az öröksége gondozására tedd fel az életed! 419
- Most már a világ élvonalbeli irwinjei közé tartozol - tette hozzá Anya. - Önállósulhatsz. Bármilyen elképzelést megvalósíthatsz! Akár még a Yosemite-ba is bejuthatsz, és... - Én jól tudom, mit akart! - csaptam az asztalra, és faképnél hagytam őket. Talán még most is ott ülnek, és nem hajlandók belátni, hogy vesztettek. Másnap reggel már költöztem is. Két hétig egy kanapén húzta meg magam, helyi bloggerek albérletében, akik tudták, mi a pálya, aztán saját lakást béreltem. Egy hálószoba, olyan elavult biztonsági rendszerrel, hogy a hely elátkozott lett volna, ha történetesen nem egy ennyire jó biztonsági besorolású övezetben van - és itt legalább nem ólálkodtak a szellemek meg az opportunista szülők. Persze George is velem tartott, minden cuccát elhoztam, a költöztetők szépen bepakolták őket a kartondobozokba... De életében sosem járt itt, így néha előfordult, hogy nem éreztem annyira a hiányát. Akár egész percekre is megszűnt a fájdalom, és elringatott az illúzió, hogy a világ olyan, amilyennek lennie kell. Dr. Wynne és dr. Connolly a temetés előtti napon hozták el a hamvait. Én nem így időzítettem volna, jó lett volna egy kicsit a kezemben tartani, és jó lett volna, ha van egy kis időm lenyugodni, de a körülmények másként alakultak. Ryman szenátornak ugyanis csak ez az egy nap felelt meg, és nagyon kérte, hogy akkor tartsuk a búcsúszertartást, amikor ő is részt tud venni rajta. Figyelmen kívül hagyhattam volna, de a csapatunk nem tudott elszakadni a szenátortól - aki derekasan küzdött, és nyerésre állt az egyre ádázabb harcban. Magdalene, Becks és Alaric is megérdemelték, hogy végső búcsút vehessenek George-tól, főleg miután átvették az oldalt, onnan, ahol George, Buffy meg én abbahagytuk. Az irwineket most már Becks vezeti - amikor azt mondtam, hogy nekem többé nincs ehhez gyomrom, komolyan gondoltam! Az adminkodás elég izgalmat jelent számomra, legalábbis egyelőre. Mahir és Magdalene szépen viszik a rovataikat, a mesélőknél még meg is ugrottak az értékelések. Magdalene sokkal összeszedettebb Buffynál, még ha a műszaki ismeretekhez és a kémkedéshez nem is fűlik a foga. Talán jó is, hogy nem ennyire sokoldalú; a sokoldalúsággal már megjártuk egyszer. Mahir gépe a temetés napján, tizenegy órakor érkezett Londonból. Az utasfelvevő zónában vártam rá, a reptér karanténkerítése mellett, és reméltem, hogy kiszúrom a tömegből. Ezen felesleges volt aggódnom, mert a gépe szinte üresen érkezett, és egyébként is annyit 420
láttam őt a monitoron, hogy száz közül is felismertem volna. Ugyanaz az üres értetlenség ült a tekintetében, amit a sajátomban láttam minden reggel a fürdőszobatükörben, az a fajta tagadás, ami akkor szokott megjelenni, amikor a világ, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a feje tetejére áll. - Shaun - rázott velem kezet -, úgy örülök, hogy végre személyesen is találkozunk... Bár jobb körülmények közt került volna rá sor! - Ezt George küldi - mondtam, és megöleltem, mire ő habozás nélkül viszonozta a gesztust. Addig álltunk ott és zokogtunk egymás vállán, amíg a biztonsági őr ránk nem szólt, hogy menjünk innen, vagy bezárnak minket, amiért megszegtük a karanténra vonatkozó szabályokat. Inkább odébbálltunk. - Mi újság? - kérdezte Mahir, amikor felhajtottam a főútra. - Semmit nem használhattam a gépen! - Rick írt, hogy Ryman szenátor gépe a tieddel körülbelül egy időben landolt. A ravatalozóban találkozunk. Emily nem tudott eljönni, elnézését kéri - mondtam, s megráztam a fejem. - A múlt héten küldött egy pitét. Egy igazi pitét. Fura egy nő! - És Rick hogy éli meg az átmenetet? - Elég jól! Ahhoz képest, hogy azért lépett ki, mert a szenátor őt kérte fel az új alelnökjelölt posztjára, nem őrült még meg. És ki tudja, még az is lehet, hogy nyernek. Az biztos, hogy a kenyeret és a cirkuszi játékokat bőségesen szolgáltatják a népnek. - Amerikai politika - rázta Mahir a fejét. - Rohadtul bizarr! - Ez van. - Ja, lehet, mindenhol ez megy - felelte, majd amikor már lefordultam a főútról, rám nézett, és hirtelen témát váltott. - Any-nyira sajnálom, Shaun! Én... el sem tudom mondani, mennyire! Ugye, tudod? - Tudom, hogy nagyon szeretett téged - feleltem. - Barátok voltatok. Sőt te voltál az egyik legjobb barátja. - Tényleg ezt mondta? - derült fel az arca egy pillanatra. - Igen, méghozzá egyfolytában! - Soha nem találkozhattam vele, Shaun! - kesergett Mahir, és a kézfejével megtörölte a szemét. - Ez... ez nem igazág! - Tudom... - sóhajtottam, és már nem is bajlódtam vele, hogy letöröljem a könnyeim. Hetek óta felhagytam ezzel. Talán ha hagyom szabadon kifolyni őket, egyszer maguktól elapadnak. 421
- Nem tehetünk semmit. De hát talán mindig ez van. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, ami történt, és próbálunk vele megbirkózni. - Igen, úgy tűnik... - Legalább befejeztük a sztoriját. A ravatalozó parkolója zsúfolásig megtelt autókkal; a legkülönbözőbb blogok szerkesztői, a kampánykörút résztvevői, a rokonokkal és barátokkal együtt, mind eljöttek, és alig fértek be. A biztonságiak a téboly határán lehettek - ez a gondolat legalább halovány mosolyt csalt az arcomra, és a tudatom egy hátsó zugából meghallottam, ahogy George is nevet. Amikor beálltam a rokonok számára fenntartott parkoló legvégébe, Mahir kérdőn felém fordult: - Bocs, de lemaradtam valamiről? Mintha mosolyognál! - Nem - mondtam, és kinyitottam az ajtót. Majd a ravatalozó bejáratánál ott fognak állni az őrök a tesztelőegységekkel, a gyászolók meg már alig várják, hogy részvétüket nyilváníthassák, és megosszák velem a könnyeiket: mintha érteném őket, amikor a magam könnyeit sem értem. - Nem maradtál le semmiről. Amikor kiszálltam a kocsiból, Mahir még mindig furán nézett rám. Megálltam, és megvártam. - Gyere - hívtam. - Egy csomó ember vár minket! - Shaun? - Igen? - Megérte? Nem, suttogta George. - Nem - mondtam. - De ha azt nézzük, semmi sem éri meg. George elmondta az igazságot úgy, ahogyan látta, és az életével fizetett érte. Ugyanazt az utat jártam be, mint ő, és én életben maradtam. Nem érte meg. De George megtalálta az igazságot, és ezt az érdemét már senki nem veheti el tőle. Próbáltam ebbe a gondolatba kapaszkodni, mialatt közeledtünk a ravatalozóhoz, hogy búcsút vegyünk tőle. Végleg persze nem lehet, talán soha. De egyelőre elég lesz, nekem, George-nak és mindenkinek. Mert már nem lesz legközelebb. - George! - suttogtam. Mi az? - Ezt figyeld! És azzal beléptünk. 422
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
E
z a könyv nem jött volna létre egy csapat elkötelezett, lelkes szerkesztő, lektor és szakértő nélkül. Az orvosoktól és epidemilógusoktól a bátor vállalkozókig, akik hajlandók voltak kísérleti céllal áthajtani poggyászkocsival egy állványhídon, sokan voltak segítségemre mind a terepmunkában, mind az elméleti háttér elsajátításában. A Feed világa csoportmunka által jött létre, és minden egyes résztvevőnek mély hálával tartozom. Rae Hanson és Sunil Patel csatlakoztak hozzám elsőként, és felbecsülhetetlen értékű információt nyújtottak a technológia, a politika és a média terén; továbbá megosztották velem az elképzeléseiket arról, hogy miként változna meg a szórakoztatóipar a zombik megjelenése után. (Rae még egy töklámpást is faragott, amely Georgiát és Shaunt ábrázolta, amint nagy ívben átrepülnek a zombicsapat felett. Elképesztő barátaim vannak!) Amanda és Steve Perry voltak azok, akikhez a vezeték nélküli technológia és a mobiltelefonok fejlődésével kapcsolatban bármilyen kérdéssel fordulhattam; és sokat tanultam tőlük a miniatürizálás eljárásáról. Általuk, valamint a Mason testvérek furgonját megtervező Mike Whitaker révén ugrásszerűen javult a technikai tudásom. Matt Branstad gondoskodott a fegyverek hiteles leírásáról, és kiapadhatatlan ötletforrásnak bizonyult, ha a zombiölés újszerű, izgalmas módszereire volt szükség. Michelle és Dávid McNeillCoronado meséltek Sacramento helyi jellegzetességeiről (az állványhidat Dávid javasolta), és közreműködtek a könyvben ábrázolt politikai atmoszféra kidolgozásában. Brooke Lunderville és Melissa Glasser az orvosi szakismeretekben és terminológiában voltak segítségemre, Debbie J. Gates pedig az állatokkal kapcsolatos részeknél működött közre. Alison RileyDuncan, Rebecca Newman, Allison Hewett, Janet Maughan, Penelope Skrzynski, Phil Ames, Amanda Sanders és Martha Hage folyamatosan 423
olvasták a vázlatokat, és visszajelzést adtak a kibontakozó cselekményről - nélkülük nem tudtam volna megcsinálni. Végül köszönöm Kate Secor türelmét a késés miatt, Michelle Dockreynek pedig, hogy türelmesen hallgatott, valahányszor szükségét éreztem kibeszélni magam az alkotás folyamata során. Köszönöm az ügynököm, Diana Fox hősies erőfeszítéseit, a szerkesztőmnek, Dong Won Songnak, hogy kezdettől fogva megértette a történet lényegét, valamint Tara O’Shea-nek és Chris Mangum-nak, továbbá hihetetlen csapatuknak, hogy a honlapomat létrehozták: www.MiraGrant.com. Ez a könyv nem született volna meg nélkülük, jelen formájában biztosan nem. Cselekedjetek, amíg lehet.
424
425
