89
Cím Krónika
Burány Katalin
A KÉTNYELVŰSÉG ÉS A TANNYELVVÁLASZTÁS AKTUÁLIS KÉRDÉSEI
M
int tudjuk, a mai Vajdaság, ezen belül Észak-Bácska mindig is átjáróházat jelentett a jövő-menő történelmi viharokban. A lakosság kulturális, nemzetiségi, nyelvi összetétele e folyamatokkal együtt változott, természetesnek mondható, hogy ezáltal a kölcsönhatások is erőteljesebben működtek. A nyelvi kölcsönzésekhez tökéletes táptalajt nyújtanak a határterületeken élő közösségek, főleg abban az esetben, ha az országhatárok és a nyelvi határok nem azonosak, mint ahogy az a Kárpát-medencében szinte törvényszerű. Pusztán egyetlen város, illetve közigazgatási egység nyelvi kölcsönhatásait vizsgálva nem szabad elfelejteni, hogy az egyben egy nagyobb területi, nyelvjárási, illetve nyelvi egységbe tartozik bele, valamint hogy az átadás-átvétel, akár kulturális, akár nyelvi értelemben értendő, mindig bizonyos törvényszerűségek alapján működik. A spontán, szinte természetszerűen bekövetkező egymásra hatás mellett erőteljes szerep jut a politikai döntéseknek, kisebbségi törvényeknek, az anyanyelvi oktatási lehetőségeknek, társadalmi és kulturális szokásrendszernek, valamint nem elhanyagolhatóan az egyén, illetve a családban döntéshelyzetben lévő személy nemzeti-kulturális öntudatának. A történelem folyamán Zenta város képe és a lakosság öszszetétele állandóan alakult, színesedett. A középkorban még szabad királyi város – mint a Dél-Alföldön a települések nagy hányada – a XVII. század végére elnéptelenedett a török pusztítások miatt. A XVIII. században kezdődött újra a térség benépesítése. A más vidékekről ideköltözött magyar ajkú lakosság egy ideig megőrizte nyelvjárását, de később a természetes folyamatokhoz alakulva bizonyos fokig idomult környezete
90
Burány Katalin
nyelvéhez, avagy a közösségi nyelvalakítási tendenciáknak megfelelően részt vett annak kialakításában. A későbbi határfelosztások, határmódosítások létrehozták az idegen ajkú lakossággal körülvett nyelvjárásszigeteket, ez Zenta tágabb területére is vonatkozik, noha nem olyan domináns mértékben, hiszen ebben az esetben egy területileg nagyobb térségről beszélhetünk, Észak-Bácska nyelvi szempontból viszonylag homogén képet mutat. Zenta lakossága nemzetiségét tekintve megosztottnak mondható. Mint Észak-Bácskában általában, itt is a magyar anyanyelvűek vannak többségben (a 90-es évek elejéig kb. 70%-ban), a számbeli kisebbséget a szerb anyanyelv uralja, de mellette megtalálható az albán, a cigány stb., sőt újabb idők hozadékaként a kínai is. A szerb telepesek nagy része a második világháború után talált magának otthont a városban, ez időtől váltak gyakorivá a vegyes házasságok is. A 90-es évek zavaros háborús helyzete megváltoztatta a település nemzetiségi-nyelvi térképét, megnőtt a magyar lakosság elvándorlási kedve, helyette (nem először a történelem folyamán) a szerb anyanyelvűek száma gyarapodott. Ezekben az években természetszerűen változott a nemzetiségi politika, érintve a nyelvhasználati kérdéseket is. Az újabb, most alakuló politikai változások ismét más tendenciákat mutatnak, csupán azáltal, hogy nyitottabbá váltak a határok, megnőtt egyes nyelvek presztízse, másoké csökkent. A nyelvi kölcsönzéseket, kölcsönhatásokat a szakirodalom több szempontból vizsgálja. Természetes folyamatként felfogva, egyrészt más elvek érvényesülnek a vegyes házasságra épülő családok esetleg nyelvcserét is érintő nyelvhasználatában, másrészt a tisztán egynyelvű mikroközösségek másnyelvi átvételeiben. A szociolingvisztika újabb irányai a pszichológiai eredményeket, módszereket figyelembe véve sokat foglalkozik a vegyes házasságokban született gyermekek nyelvtanulási szokásaival, nyelvtudási szintjével.
A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
91
Zentán a vegyes házasságok inkább a 60-as, 70-es években köttettek, előtte ritkábbak voltak, leginkább a szülői tiltások miatt. A második világháború végén bekövetkezett, mindkét népet érintő tisztogatások következményei, ezek emléke még erősen élt a köztudatban, főleg az érintett családok esetében, így érthető, ha a keveredést nem látták szívesen. Nem egy esetben fordult elő a 60–70-es években is, hogy ugyan a párválasztás érzelmi alapon megtörtént a két nép fiataljai között, szülői hozzájárulás nélkül nem jöhetett létre a házasság. A 70-es évektől gyakoribb vegyes házasságok némi konszolidálódást jelentettek a két nép közötti kapcsolatban, a társadalmi, politikai és gazdasági háttérhelyzet is kiegyensúlyozottabbá vált erre az időre. Valójában a hagyományos értelemben vett kétnyelvűség az ezekben a családokban született gyermekeket érinti. A vegyes házasságok leszármazottai a 60–70-es években még mindkét nyelvet megközelítőleg azonos szinten beszélték. Erre a nagyszülők miatt is szükség volt, hisz ők még nem voltak rákényszerülve arra, hogy egy másik nyelvet is elsajátítsanak, és ezt a későbbiekben, a huzamosabb együttélés során sem tették meg. A hetvenes évektől kezdve a vegyes házasságokból született gyerekek nagy része mindkét nyelvet beszéli ugyan, de már inkább csak az egyik nyelv felé orientálódik. Ez a részrehajlás ritkán történt a magyar nyelv felé ott, ahol az apa szerb családból származott, mert a gyerekek is szerbül tudtak jobban, szerb tagozatra jártak az iskolában, és szerb környezetben mozogtak. Ez a tény eredhet a délszláv házassági és jogszokásokból is, a patriarchális családmodell a férfi döntésjogát erősíti a házasságon belül. Érdekes módon, ha az anya volt a szerb anyanyelvű, az apa magyar, nagy százalékban szintén a szerb lett a gyermek erősebb nyelve, köszönhetően az iskoláztatásnak, illetve a családi nevelésnek. A nyolcvanas években csupán ritkán találkozhatunk olyan osztálynaplóval magyar tagozaton,
92
Burány Katalin
amelyben vegyes házasságból született gyermek neve szerepel, míg az általános iskola évfolyamonkénti egy szerb osztályában a tanulók csaknem ötven százalékát a vegyes nyelvű családok gyermekei alkotják. A mai középiskolai naplók is hasonló tendenciákat mutatnak. A szerb tagozat diákjai között nem egy tisztán magyar nevű tanulót találhatunk, igaz, ennek néha az az oka, hogy a felvételi eredménye alapján nem került be a magyar tagozatra, mintegy mentsvárként beiratkozik, abban a reményben, hogy később esélye lesz átiratkozni anyanyelvi osztályba. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ez a ritkább eset. A szülők gyakran tudatosan küldik a gyereket a későbbi könnyebb érvényesülés reményében szerb nyelvű osztályba. A domináns nyelv megválasztása családon belül a szülők feladata. Noha a nemzeti öntudat és az aktuális nemzet- ill. nemzetiségi politikai irányok szerepe sem elhanyagolható a szülők döntésekor, nagyobb arányban játszik szerepet a tanítási nyelv megválasztásában a gyermek későbbi boldogulásának esélye. A továbbtanulási lehetőségek figyelembe vételekor természetesen előnyt jelent a már teljes mértékben ismert nyelv, noha a tények azt mutatják, hogy a felsőoktatási tanulmányokat ritkán szakítják meg kizárólag nyelvi okok miatt. Az anyanyelvhasználatban az iskoláztatásnak döntő szerep jut, ám ez végeredményben másodlagos, hiszen mire a gyermek a tanintézményekbe bekerül, kialakul otthon a nyelvi hovatartozása. Tény, hogy az iskolai oktatás néhány idegen-, vagy környezetnyelvi órája nem alkalmas arra, hogy egy csekély alapszinten túl az egyén megtanuljon egy nyelven kommunikálni, tehát a kétnyelvűség kialakításában ez nem játszik szerepet. Ráadásul az államnyelvi tagozaton a környezetnyelv (jelen esetben a magyar) oktatásának kötelezettségét meg is szűntették, így ez csupán a kisebbségi nyelvhasználókra lehetne egyébként is hatással. (Itt akár ellenpéldaként szerepelhetne Finnország kisebbségi oktatáspolitikája, ahol amennyiben az adott város
Cím A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
93
lakosságának 5%-át meghaladja valamely nemzetiség aránya, történetesen a svéd, kötelező biztosítani számukra az anyanyelvi oktatást, illetve az államnyelv képviselőinek a környezetnyelv tanulásának lehetőségét.) Az iskoláztatás alapnyelve az egyik döntő tényező a kétnyelvűség, esetleg nyelvcsere létrejöttében. Természetesen a nyelvválasztás már jóval az iskolakezdés előtt megtörténik, még akkor is, ha a szülők úgy döntenek, hogy „kétnyelvű” legyen a gyerek. A mai fiatal vegyes házasságok esetében egyébként ez az uralkodó nézet, hisz az elmúlt tíz-tizenöt év tapasztalata azt mutatta számukra, hogy mire a gyerek a felsőoktatásba kerül, még nem lehet tudni, melyik nyelv jön jól neki – egyes vélemények szerint leginkább egy harmadik, ami valóban világnyelv, hiszen a társadalmi, politikai változások tempója gyorsult, ma még nem látható előre, mit hoz a jövő, legyen a gyerek felkészült. Ha az elképzelést a gyakorlati megvalósítás is követi, a gyermek eleve két nyelvtudást hoz otthonról, erre kell ráépítenie már gyakran óvodás korától egy harmadikat, a tulajdonképpeni idegen nyelvet. Középiskolás korában, ha gimnáziumba kerül, ráépül a második idegen nyelv, esetleg fűszerezhető még a latinnal, tehát öt nyelvből lesz valamilyen szintű tudása a tanulónak, csupán az a kérdés, hogy akad-e ezek között olyan, amelyet valóban anyanyelvként használ és tud. A pszicholingvisztika tudománya egyre többet foglalkozik a nyelvtanulás folyamatával. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a gyerekek utánzás folyamán tanulnak meg beszélni, a hangképző szervek fejlődésével párhuzamosan így sajátítják el először a hangokat, majd a szókincset. Ma már tudjuk, hogy ez csupán az egyik összetevője a nyelvtanulásnak, az utánzásos nyelvtanulás elmélete mellett a veleszületettség (nativista) elmélete legalább ekkora hangsúlyt kap. Ez utóbbi azt hangsúlyozza, hogy az ember úgynevezett univerzális grammatikával születik, a csecsemők még minden nyelv minden hangjának kimondására képesek, a környezet hatására azonban ez a ké-
94
Burány Katalin
pesség lassan szűkülni kezd, fokozatosan konkretizálódik a körülötte beszélt nyelv hangállományára. A mondatalkotás korszakában ugyanez a folyamat figyelhető meg. Egy alapvető mondatalkotási rendszer már veleszületett „tehetség”, amely bizonyos fokig önállóan fejlődik, jól körülhatárolható szakaszokkal, ezt formálja az utánzásos tanulási folyamat. Végeredményben tehát a világra jövő csecsemő a nyelvtudás szempontjából „tiszta lappal” indul ugyan, de magával hozza genetikai szempontból a beszéd és a mondatalkotás készségét. A még nem beszélő, csupán gagyogó csecsemőkön is megfigyelhető kb. hat hónapos és egyéves kor között, hogy a szülő szóbeli kommunikációjából sok mindent megért, noha ő maga még nem beszél. Természetesen ekkor még nagy szerepet kapnak a beszédet követő gesztusok, a mimika és a szülő hangsúlya, hanglejtése. Amennyiben a szülő idegen nyelven szól a gyerekhez, ugyanígy látható, hogy a megértés fénye csillog a csemete szemében. A nyelvtanulás szempontjából kritikus periódusnak a 9–36. hónap közötti szakasz, az ún. szenzitív életszakasz tekinthető. Ebben a korban „tanulja” a gyermek a nyelvet, normális fejlődés esetében először csupán hangokat, majd egyes kifejezések elejét (első két hangját) hallatja, szókincsének bővülésével nagyjából hároméves korára többtagú mondatok alkalmazására válik képessé. A mondatalkotás is fokozatosan fejlődik, egyes szerkezeteket csak később használ helyesen (birtokos, rendhagyó ragozások, névmások stb.). Megtévesztő lehet a jól kommunikáló gyermek szövegértésére levont szülői következtetés. Amennyiben sok mesét, mondókát, dalocskát hall otthon a gyerek, az ebben a korban szivacsszerűen működő memóriája által egész hosszú szövegeket képes megjegyezni és visszamondani, de ez nem jelenti azt, hogy érti is mindazt, amit kántál. Az elvont fogalmak, nem szó szerinti értelemben használt szókapcsolatok megértése és alkalmazása szintén későbbi életszakaszra tehető.
A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
95
A vegyes házasságokban született gyermekek, akár szülői tudatosságból, akár anélkül, leggyakrabban már ebben a korban két nyelvvel ismerkednek meg. Nagy százalékban megfigyelhető, hogy ezek a gyerekek valamennyivel később kezdenek el beszélni, noha a fejlődés szakaszait figyelembe véve, amikor a beszédtanulás, alkalmazás a kezdő szinttől eltávolodva egyre fejlettebbé válik, ugyanolyan tempóban haladnak, akár mindkét nyelvet, ha nem is anyanyelvi szinten, de készségszerűen tudják alkalmazni. A folyamatos beszéd kialakulása után, hároméves kor felett legtöbbször már az óvoda nyelvének megválasztásával eljut a család a nyelvi orientáció felé, végeredményben ettől a kortól differenciálódik a nyelvismeret, erősödik a tudás valamelyik nyelv irányába. Természetesen ez a folyamat tovább vezet az iskolás korhoz, és itt nem csupán a tanulás nyelve a döntő, de a közösségválasztás, baráti, társasági kör kialakulása is mérvadó. Többnyelvű közösségek esetében köztudott, hogy a környezet- vagy a kisebbségi nyelv elsajátítása nem az iskolában, hanem az „utcán”, az együtt játszó, bandázó gyerekek között történik. A vegyes házasságban élő szülők feltehetően vegyes nyelvi környezettel érintkeznek, így gyermekeik is ebben a körben mozognak. Érdekes kérdést vet fel a nyelvi kódváltás a kétnyelvű közösségek esetében. A kisgyerekek alkalmazkodása ebben az esetben ösztönszerű, míg a felnőttek tudatosan váltanak át egyik nyelvről a másikra a hallgatótól függően. A gyermeki nyelv kódváltásai legtöbbször a hallgató nyelvismerete mellett a saját kétnyelvi szókincsük hiányosságainak függvénye is. Az együtt játszó gyerekek példái a legszemléletesebb illusztrációi ennek. Egy magyar anyanyelvű, a szerb nyelvvel csak az óvodában heti félórányit ismerkedő ötéves kisfiú és egy szintén ötéves, többgenerációs vegyes házasságban született kislány (ahol már a szülők is vegyes házasságban születtek) rendszeres játszóalkalmaival gyakran hangzanak el a „Jössz velem igrálni?”, „Dobd a loptát!”, „Ott a zsaba!” jellegű mondatok.
96
Burány Katalin
Mivel ebben a korban a kommunikálás leginkább a játék szókincsére vonatkozik, a szituációk és az elhangzott kódváltós mondatok egyáltalán nem gátolják a megértést egyik fél részéről sem. (Ugyanennek a kisfiúnak komoly nehézséget okozott a saját anyanyelvén elhangzó „Ne káromkodj, mert a Jézuska parazsat tesz a nyelvedre.” mondat megértése, mivel nem vallásos családban él, nem tudja, ki a Jézuska, nem ismeri a káromkodj kifejezés értelmét, ráadásul a játszótársa mindezt pöszén mondta.) Az otthon két nyelvet tanuló gyerekek nyelvismereti szintje több kérdést is felvet. A gyakori kódváltások mellett egyéb pozitív és negatív oldalai mutatkozhatnak. Tudvalevő, hogy egy nyelv elsajátítása önmagában is rendkívül összetett feladat. A kisgyermekkori nyelvtanulás szorosan összefügg a gondolkodás fejlődésével, egy-egy összetettebb nyelvtani rendszerű mondat kimondása, ill. megértése komoly fejlődési előfeltételeket követel. Minden nyelv egy önálló rendszer, a századokon keresztül logikussá és használhatóvá alakult nyelvi elemek halmazának mindegyike összefüggések garmadára épül, ráadásul az alkalmazási variációk száma rengeteg. Nem véletlen, hogy a saját anyanyelvünket is évekig tanuljuk, és felnőttkorban is kevés ember mondhatja el magáról, hogy tökéletesen ismeri, vagy minden esetben helyesen használja, gondoljunk itt a helyesírási problémákra, amelyek alapján kijelenthetjük, hogy a mai tudásszint a magyar helyesírást figyelembe véve a legalább 50 százalékos félanalfabétizmusra utal. Végeredményben az átlagember a saját anyanyelvét sem sajátítja el tökéletesen élete végéig, és akkor még nem beszéltünk a generációs különbségekről, illetve az állandóan változó szókincsről, a chatnyelvről, szlengről stb. A nyelvi rendszerek, nyelvtani összefüggések alkalmazása, egyáltalán a beszéd szorosan összefügg a gondolkodással, annak fejlődésével, később fejlettségi szintjével. Két különböző nyelvcsaládba és nyelvtípusba tartozó nyelv – jelen esetben a
A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
97
szerb és a magyar – másféle variációs lehetőségeket feltételez, más logikára épül. A toldalékoló, ragasztó elven működő magyar nyelvtan nem csupán az alap grammatikai szabályokban, de hangkészletében sem azonos a szláv nyelvi rendszerekkel, ráadásul nem különböztet meg nemeket, más az elöljárórendszere, és még sorolhatnánk. Noha a nyelvtanulás elsődleges fázisában, kisgyermekkorban az agy még máshogy terhelhető, mint később, jelentősen más „hozzáállás” kell egyszerre két nyelv elsajátításához. Nem véletlen, hogy amennyi előnye van annak, ha valaki mindkét nyelvet érti és beszéli, annyi hátrány is jelentkezhet. Többek között ezzel magyarázzák azt is, hogy ezek a gyerekek később tanulnak meg beszélni, hogy igazából szó szoros értelemben bilingvis ember nem létezik, előbb vagy utóbb az egyik nyelv dominánssá válik. Nem egy, mindkét nyelvet magas fokon beszélő, értő vegyes házasságból származó ember vallotta, hogy ugyan nem lehet érezni sem a kiejtésén, sem a szókincsén egyik esetben sem az idegen hatást, de csak az egyik nyelven olvas és ír jól (általában az oktatási nyelven), valamint komolyabb, nem konyhanyelvi fordításokkal meggyűlne a gondja, noha a beszéd közbeni kódváltás pillanatok alatt lejátszódik nála. Ez utóbbi egyébként jellemző minden kétnyelvű közösségben élő egyénre is, függetlenül attól, vegyes házasságban sajátította-e el a környezet nyelvét, avagy más szituációban (iskola, munkahely, felsőoktatás stb.). A legrosszabb variáció az iskolai oktatás közben történő nyelvváltás. A nyolcvanas–kilencvenes években volt divat, hogy az általános iskolát még az egyik nyelven, a középiskolát már a másikon tanulta a gyerek, leginkább abból az indítatásból, hogy ha államnyelven végzi a középiskolát, könnyebben megy majd az egyetem. Természetesen ennek hátrányait a képzeletbeli libikóka erősen kidomborítaná az előnyökkel szemben. A 14-15 éves kor egyébként is komoly váltásokkal jár a kamasz életében, ami legtöbbször az iskolai eredmények csökkenésén mutatkozik meg, valamint ha 18 éves kor körül, a felsőoktatás
98
Burány Katalin
okán következik be a nyelvváltás, sokkal tudatosabban veheti az akadályokat, és sokkal terhelhetőbb. Azt is figyelembe kell venni, hogy a már tanult két nyelv mellett az általános iskolában (sokszor már az óvodában) belép az idegen nyelv oktatása, szerencsés esetben csupán egy, nem ritkán kettő is. A kisebbségi iskolák mindegyikében a másodnyelv tantárgyként mindig jelen van. A többségi nyelv és az idegen nyelv intézményes oktatásának optimális kezdési ideje általánosan felmerülő kérdés. Az „előbb tanulja meg a saját nyelvét rendesen, aztán kezdjen mással foglalkozni”, illetve a már kisóvodás kortól idegen nyelvi különfoglalkozások bevezetése, mondván, így hamarabb és eredményesebben megtanulja a gyerek – két végletes szülői hozzáállás. Arra, hogy melyik lenne a másodnyelv óvodai vagy iskolai oktatásának megkezdésére a legmegfelelőbb életkor, az egyik lehetséges választ neurofi ziológusok fogalmazták meg az ún. „agyi plaszticitás” hipotézisében, figyelembe véve a nyelvtanulás agyi fiziológiai mechanizmusát. E szerint a másodnyelv tanulását a negyedik és nyolcadik életév között kell elkezdeni, a legjobb eredmény a nyolcadik és a tizedik év között várható. Újabban olyan nézetek is vannak, hogy a második nyelv elsajátításának kritikus periódusát a gondolkodásban megjelenő formális műveletek zárják (11–12 éves kor), mert ekkor olyan gondolkodási stratégiák és személyiségjegyek jelentkeznek, melyek gátolják a sikeres nyelvtanulást. Természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a nyelvtanulási képesség az általános tanulási képesség egy külön formája, amely éppúgy, mint az intelligencia (tanulási képességként is defi niálják), bizonyos életkorig növekszik, tehát a korai nyelvtanulás is csak egyes vonatkozásaiban sikeresebb, mint a későbbi. Ha mindezeket a kétnyelvűség aspektusából mérlegeljük, igen komoly döntést jelent a nyelvcserés iskolai oktatásváltás. A nyelvhez, gondolkodáshoz szorosan hozzátartozik egy nép kultúrája is. Nehéz helyzetbe kerülhetnek azok a vegyes
A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
99
házasságban élő szülők, akik mindkét kultúra örökségét szeretnék közvetíteni gyerekeiknek. Ahogy a kétnyelvűségnél is lejátszódik az egyik nyelv felé orientálódás, ebben az esetben is törvényszerűen megjelenik, vagy kevesebb „kultúrigénnyel” rendelkező családok esetében válogatott kulturális javakat tudnak közvetíteni mindkét részről. Így egy felületes, eklektikus tudásanyag jelenik meg, és ne felejtsük el, a vegyes házasságban felnőtt gyermek is szülő lesz egyszer, tehát neki is tovább kell adnia a családi, ill. tágabb értelemben vett kulturális hagyományokat. A műveltség, művelődés kérdése elválaszthatatlan a történelmi ismeretektől. A magyar és a szerb nép századok óta egymás mellett élése különböző történelmi szituációkat eredményezett, és ezek nem minden esetben zajlottak a békegalamb áldásos szárnyai alatt. A gyerekek, ill. kamaszkorban lévő fiatalok kevésbé hajlamosak a felülről szemlélődő tisztánlátásra, így fordulnak elő olyan esetek, hogy nacionalista kijelentéseket és magatartást hallhatunk, láthatunk olyan középiskolás tanuló esetében is, aki vegyes házasságban született. Nem feledkezhetünk meg a nyelvi orientálódás kiváltó okaként gyakran szereplő nemzeti öntudat kérdéséről sem. Az elmúlt húsz év történései azt mutatják, hogy ez a témakör sem a hagyományos értelemben működik, gyakran befolyásolják a politikai és a jelenkori történelmi események. Változóan lesz divat ennek vagy annak vallani magunkat, gyakran változott az is, hogy egyáltalán mikor érdemes hangsúlyozni a hovatartozást. A 90-es években gombamód megszaporodott a Magyarországon továbbtanuló gyerekek száma, és ez nem csupán a magyar anyanyelvű családokat érintette, a vegyes házasságban felnőtt gyerekek voltak talán a legkönnyebb helyzetben, nyelvi szempontból mindegy volt nekik, melyik országban végzik felsőoktatási tanulmányaikat. Ha figyelembe vesszük mindazt, amit a két- és többnyelvűség pedagógiai kérdései alapján megállapíthatunk, elmondhatjuk, hogy a tudományos ismeretek irányelveket nyújthat-
100
Burány Katalin
nak olyan környezeti feltételek megteremtéséhez, amelyek elősegíthetik e jelenségek kívánatosabb formáinak kialakulását. Az ismeretek segíthetnek a szülőknek és a tanulóknak fontos döntések meghozatalában, különösen pedig az iskolának mint legfontosabb kisebbségi intézménynek olyan szervezeti formák beiktatásában, amelyek lehetővé teszik a többkultúrájú és többnyelvű környezet potenciális előnyeinek kihasználását, és a tanulók adottságainak kibontakozásához megfelelő feltételeket teremthetnek. Ilyen esetekben a kétnyelvűség, két kultúrával termékenyülő létforma elfogadható megoldás lehet. Ez azonban csak a többség nyelvének és kultúrájának szigorú egyenjogúsításával érhető el, alárendelt nyelv és kultúra nélkül. Az ilyen (jogilag szavatolt) gyakorlatot eddig nemigen sikerült megvalósítani. Pedig e nélkül nincs hozzáadó kétnyelvűségi helyzet, kevés a pozitív következménye a kétnyelvűségnek. Természetesen nincs kétség afelől, hogy a szülő a legjobbat akarja gyermekének bármilyen komolyabb döntés meghozatalakor. Feltételezve azt is, hogy az iskolai oktatás pedagógusai szintén így gondolkodnak, az optimális helyzet megteremtése nem is látszana olyan távolinak, csupán valahol menet közben akár az ismeretek hiányának okán, akár figyelmetlenségből, akár más fent már ismertetett nézetek miatt a különböző mai gyakorlati megoldások nem a legmegfelelőbb állapotokat mutatják. Ha például kisebbségi szempontból mérlegeljük a kérdést, és a helyzetet erősen felcserélő kétnyelvűségi helyzetnek ítéljük, amelynél a többségi nyelv státusza magas, a kisebbségié alacsony, és emiatt fennáll a nyelvcsere lehetősége, a cél viszont anyanyelvi domináns kétnyelvűség, valószínűbb az olyan döntés helyessége, amely a második, többségi nyelv intézményes oktatásának elodázott kezdését ajánlja az iskolának. Ha pedig a többségi tanulók kétnyelvűségéről vagy elit kétnyelvűség kialakításáról van szó, inkább a második vagy idegen nyelv korábbi kezdése tűnik elfogadhatóbbnak a mai ismeretek tükrében.
A kétnyelvűség és a tannyelvválasztás...
101
Ha másnyelvű iskolába irányítja gyermekét a szülő (vegyes házasságok kétnyelvű gyermekei esetében bármelyik lehet másnyelvű), az oktatás nyelve erősödik, némi késéssel indul el teljes fejlődése útján, a másik nyelv sorvadni kezd. Ez a törés a beszéd fejlődésében a gondolkodásra és annak fejlődésére is kihat. Az iskola nyelvének megválasztásával a szülő nagy eséllyel eldönti azt is, hogy gyermeke később melyik nyelv és kultúra felé orientálódik, illetve saját gyermekeinek melyiket tudja majd átadni. A konyhanyelvi szinten ismert, sorvadásnak indult nyelvet valószínűleg nem viszi tovább a család harmadik generációja. Ugyanez a helyzet a nem anyanyelvi környezetben élő egynyelvű családokkal is, ahol a szülők a jobb munka lehetősége miatt külföldre költöznek, ha otthon anyanyelven beszélnek is, gyermekeik már államnyelven tanulnak és kommunikálnak környezetükkel, a domináns nyelv szerepét idegen nyelv veszi át, utódjaiknak már csupán keveset tudnak közvetíteni szüleik nyelvéből. A vegyes házasságokban született gyermekek esetében az iskoláztatási nyelv megválasztása mindenképpen valamelyik nyelv dominanciájához vezet, és térségünkben ez nagy százalékban az államnyelv javára dől el. Nem ritka azonban manapság az sem, hogy a kisebbségben élő, egy nyelvet beszélő szülők középiskolába államnyelvi tagozatra íratják gyermeküket a későbbi könnyebb boldogulás reményében. Itt jelenleg kényszerítő körülményt nem hozhatunk fel mentségként, hiszen Zentán és környékén az anyanyelvi oktatás kérdése középfokon megoldottnak tekinthető, pusztán szülői döntésről van szó, amely a fenti gondolatmenet tükrében több szempontból is kifogásolható. A multikulturális és többnyelvű közösségek mindegyike hasonló választások elé állítja a benne élőket. A kétnyelvűség szintjeinek mindegyike felfedezhető ezekben a mikrotársadalmakban, a cél tehát az lenne, hogy ezt a tényezőt mindannyiunk javára fordítsuk, és előnyeivel ékeskedjünk,
102
Burány Katalin Szerző
figyelembe véve a tudományos, pedagógiai és szociokulturális eredményeket. Ráadásul a határok nyitásával, modernebb, távolabbra látó politikával a világ főleg a fiatal generációk számára egyre tágabb lehet, a nemzetközi léptékekben való gondolkodás vezet inkább a fejlődés felé, másféle tudásanyag, ismereti háttér jelentkezik a számítógép nyitott és széles körű ismeretanyagával, de az ember alapvetően magától nem lesz világpolgár. A hovatartozás, anyanyelv, a „gyökerek” a világ szélesedésével sem tűnnek el, inkább elvárható lenne, hogy erősödjenek, biztos hátteret nyújtsanak a továbblépéshez, olyan stabil értékrendet közvetítsenek, mely megkérdőjelezhetetlen. SZAKIRODALOM Göncz Lajos: A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlődésére többnyelvű környezetben. In Kassai Ilona szerk.: Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Budapest, 1995, MTA Nyelvtudományi Intézete, 65–81. Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, 1999, Osiris–Forum. Karmacsi Zoltán: Kétnyelvűség és nyelvelsajátítás. Ungvár, 2007. Lanstyák István: Az anyanyelv és a többségi nyelv oktatása a kisebbségi kétnyelvűség körülményei között. Regio, 1994/4. 90–116. Péter Ágnes: Neurológia. Neuropszichológia. Budapest, 1996, Nemzeti Tankönyvkiadó.
