Mindszenty József bíboros engedelmességének kérdése [© Orvos Levente 2012 | orvosl.hu]
Mindszenty József mai megítélésének két sarkalatos pontja is van. Egyrészt az ő állítólagos engedetlensége, másrészt vonalas politikai felfogása, jelesül merev szembenállása a kommunista rendszerrel. Ez utóbbi szempont a Vatikán kompromisszumos úgynevezett keleti politikája miatt lehet egyáltalán aggályok tárgya azon ma is élő papok, hívek szemében, akik egyetértettek ezzel az irányzattal, illetve akik a Lékai-, Paskai-érában szocializálódva találták meg egyháziasságuk érzelmi kötődéseit. Ebben a kérdésben nem áll rendelkezésre elegendő történelmi távlat, így most inkább az első szempontra szorítkozunk.
Engedelmesség, de hogyan? Az, hogy egy klerikus engedelmeskedik elöljárójának, minden papi tevékenység alapja, így semmilyen körülmények között nincs felmentés alóla. Erre vonatkozóan az 1983-mas kódex 273. kánonja gyakorlatilag megismétli a korábbi, 1917-es törvénykönyv 127. kánonját, melynek értelmében a klerikusok tisztelettel és engedelmességgel tartoznak elöljárójuknak. Az említett helyeken ugyanakkor nem találunk részletesebb eligazítást az engedelmesség mivoltáról, körülményeiről, feltételeiről, így a hagyományos teológiai tanítás fényében kell azt megközelítenünk. Az egyház hagyományában az engedelmesség nem vak parancsteljesítés, hanem olyan felelős cselekedet, mely mindkét oldalról a szeretet rendjében valósul meg. Az egyházi tekintély birtokosa nem élhet vissza hatalmával akár kánonjogilag, akár erkölcstanilag kifogásolható cselekvésre indítva alattvalóját. Hasonlóan szabja meg a szeretetben való cselekvés elve a klerikusnak, hogy vélelmezze ordináriusa utasításainak jogszerűségét, tekintélyét és tegyen is eleget az adott rendelkezésnek, már amennyiben az lehetséges, hiszen lehetetlenre senki sem kötelezhető. Az elöljáró részéről így az a méltányos eljárásmód, ha minden egyes rendelkezése előtt meggyőződik azok teljesíthetőségéről, például, hogy nem okoznak lelkiismereti válságot a rábízottak életében. Előállhat olyan helyzet, amikor egy adott rendelkezés jogossága kapcsán aggályok merülnek föl. Ezekben az esetekben megfelelő lehet egyházjogi vizsgálatot kezdeményezni, főként akkor, ha a teljesítés súlyos kárt okozna akár a klerikus egyéni életében, akár a rábízottakéban. Minden ilyen esetben figyelemmel kell lenni a kánonjog legfőbb törvényére, mely a lelkek javát (salus animarum – 1752. kánon) abszolút vonatkozási pontnak tartja. A
1
nagy dogmatikus Tanquerey ebben az értelemben tolmácsolja az egyértelmű teológiai tanítást1 a „parancsolási hatalom” korlátairól, bár ő arra az extrém helyzetre élezi ki a kérdést, amikor az elöljáró kifejezetten bűnös, ezért kétség nélkül teljesíthetetlen dolog megtételére ad utasítást. Mint írja: nyilvánvaló, hogy nem köteles valaki engedelmeskedni, sőt nem is szabad engedelmeskednie, ha a feljebbvaló olyasmit parancsolna, ami világosan ellene mond az Isten, vagy az egyház törvényeinek. Ebben az esetben ismételni kellene Szent Péter szavait: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”.
Majd Szalézi Szent Ferencet idézi: Sokan igen csalódnak, amikor azt hiszik, hogy az engedelmesség abban áll, hogy tűzön-vízen keresztül meg kell tenni mindent, amit parancsolnak, még akkor is, ha ez az Isten vagy az anyaszentegyház parancsai ellen volna; ebben igen csalódnak […] mert a feljebbvalók sohasem parancsolhatnak olyasvalamit, ami ellenkezik Isten parancsolataival, tehát az alattvalók nem is tartoznak engedelmeskedni ilyen esetben, és ha engedelmeskednének, vétkeznének.2
Következésképp, ha egy ügy kapcsán megnyilvánuló engedetlenség egyáltalán felmerül, abban az esetben a kérdés másik oldalát is vizsgálni kell: nevezetesen, hogy az elöljáró parancsa mennyiben tekinthető jogszerűnek, méltányosnak illetőleg nem kér-e akár erkölcsileg akár fizikailag „lehetetlent”, vagyis mennyiben vette figyelembe az illető klerikus lelkiismereti vagy egyéb sajátságait.
A bíboros felelős engedelmessége Nagyon különös, hogy Mindszenty engedetlenségével kapcsolatos vélekedés annak ellenére tartja magát, hogy a kutatás jelenlegi állása szerint ez egyáltalán nem bizonyítható. Először is az illető pápai döntés kiérlelt jogi és morális vizsgálata nélkül – ahogy mondottuk – ab ovo értelmetlen Mindszenty engedetlenségéről szót ejteni. És ezt hangsúlyozni kell. A Szentté avatási Kongregáció minden bizonnyal kitér majd erre a vizsgálatra is – mint ismeretes évek óta folyik Rómában Mindszenty kanonizációs ügye. Mindazonáltal, a bíboros életét ismerők számára nem kétséges, hogy maga különös gondot fordított arra, hogy előadott lelkiismereti fenntartásai mellett is legmesszebbmenőkig egyháza engedelmes fia maradjon, mind formailag mind tartalmilag. Török József tanulmányában 1
2
„Az embernek mindig engedelmeskednie kell lelkiismerete biztos ítéletének. Ha tudva és akarva ellene cselekednék, önmagát ítélné el.” KEK 1790 „A biztos lelkiismeret szavát, akár parancsol, akár tilt valamit, még akkor is követnünk kell, ha leküzdhetetlen tévedés vagy tudatlanság miatt tárgyilag bűnös dologra kötelez. ” Kuminetz, G., A lelkiismeret a tomista bölcselet tükrében, Budapest, 2008, 28-29. Vö. Evetovics, K., Katolikus erkölcstan, I., Budapest, 1940, 122. Tanquerey, Aszketika és misztika, Paris, Tournai, Roma, 1932., 676-677.
2
említést tesz egy a bíboros Magyarországról való távozása (1971. szeptember) után J. Guitton és közte lezajlott párbeszédről, melyben a főpap világossá tette, hogy a kiutazást csak azért nem tagadta meg – noha erre súlyos lelkiismereti okok kényszerítették –, mert „a Szentséges Atya (VI. Pál) iránti legkisebb engedetlenség példáját sem akarta adni”3. Most tehát nézzük a kérdést közelebbről. Mindszenty állítólagos engedetlensége három különböző döntésében nyilvánult meg. 1.) az ország elhagyásának megtagadása; 2.) nem mondott le érseki székéről; 3.) nem tartotta be az előírt egyházi cenzúrát. Mindszenty kényszerű távozása hazánk területéről, illetőleg később az esztergomi érseki szék üresnek nyilvánítása, csakúgy mint a cenzúra ügye, a Vatikán meglehetősen korhoz kötött, sőt a maga korában is számos problémát felvető keleti politikájának összefüggésében értelmezendőek. Mindhárom kérdésben elfoglalt álláspontját egyazon lelkiismereti megfontolás vezette, nevezetesen azon súlyos kárnak az elkerülése, amelyet a magyar katolikus hívek elszenvednének, amennyiben a magyar egyház éléről való bármilyen eltávolítása bekövetkezne. Érvei és aggályai ma is olvashatók 4, mérlegelhetők, sőt ma talán tisztábban és pontosabban mint abban az időben, amikor íródtak. 1.) Nos Mindszenty valóban nem akarta elhagyni Magyarországot, hanem szenvedő népe között szeretett volna meghalni.5 Ám ez a lelkek üdvéért aggódó pásztor gondosságával kiérlelt komoly, egész életét meghatározó lelkiismereti döntése nem eredményezett engedetlenséget; említettük már, hogy alávetette magát a pápai akaratnak és 1971-ben elhagyta az országot. VI. Pálhoz írt egyik leveléből nemcsak engedelmessége válik nyilvánvalóvá, de egyúttal felelősségtudata és vívódásai is: szeretném biztosítani Szentségedet,hogy miként a múltban, most sem vonakodom saját sorsomat az Egyház érdekeinek alárendelni. Ennek szellemében, főpapi, bíborosi méltóságomból folyó kötelességeim lelkiismeretes mérlegelése után s az Egyház iránt érzett önzetlen szeretetem tanúságtételeként, arra az elhatározásra jutottam, hogy az amerikai nagykövetség épületét elhagyom. Életem hátralévő részét magyar földön, szeretett népem között kívánom leélni, függetlenül a külső körülményektől, amelyek rám várnak. Ha az ellenem táplált szenvedélyek vagy az Egyház szempontjából súlyosan latba eső megfontolások ezt nem tennék lehetővé, magamra vállalom életemnek talán legnehezebb keresztjét: kész vagyok elhagyni hazámat is, hogy száműzetésben folytassam az engesztelést Egyházamért és népemért. Alázatosan teszem le ezt az áldozatomat is Szentséged lábaihoz, miután az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb egyéni áldozat is kicsinnyé törpül, ha Isten és az Egyház ügyéről van szó.6
2.) Ugyanez áll az esztergomi érseki szék megüresedetté nyilvánításának részéről történő elfogadására is, tudniillik, hogy abban 3 4 5 6
Török, J., Mindszenty József bíboros és a Vatikán keleti politikája, in Studia Theologica Budapestinensia, 13., Budapest, 1995., 96. Adriányi, G., A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy, Budapest, 2004., 125-134. Mindszenty, J., Emlékirataim, Budapest, 1989., 493. k. Vö. Mindszenty (1989), 474. Vö. Mindszenty (1989), 476.
3
a kérdésben is hű maradt. Bár itt a helyzet egy kissé bonyolultabb, mint ami követségről való távozásának ügyét illeti. Tény ugyanis, hogy VI. Pál először felszólította Mindszentyt, hogy mondjon le érseki székéről7, és csak azután nyilvánította üresnek azt, miután rendelkezését a bíboros elutasította. 8 Mindszenty nem emelt kifogást leváltása ellen, hanem a pápai szándékot elfogadta – jóllehet azzal nem értett egyet.9 Van itt azonban egy másik tisztázandó probléma is. Somorjai Ádám10 említést tesz róla, hogy a széküresedés érvénybelépésének dátuma 1974. február 5-e, de ez az időpont az Emlékirataimban közzétett dátummal több kutatónál keveredik. Mindszenty ugyanis a pápa személyes levele kézhezvételének dátumát jelöli meg (1973. december 18.). Kérdés lehet tehát, hogy Mindszenty nem sértette-e meg a titoktartást azáltal, hogy emlékirataiban ismerteti a pápai levének tartalmát, noha a széküresedés ténye még nem lett kihirdetve a kézirat lezárásakor. Bár ez nem következik feltétlenül abból, hogy nem közli a hivatalos kihirdetés dátumát. Nos, az Emlékirataim csak 1974. őszén jelenik meg magyar nyelven, ezt követi a többi idegen nyelvű kiadás, így titoksértés e téren nem történik. 3.) Ami az úgynevezett szentszéki cenzúra ügyét illeti, a bíboros kiutazásakor a Szentszék egyebek közt tudomásul vette és jóváhagyta a Kádár-rendszer azon feltételét, hogy Mindszenty Magyarország elhagyása után nem tesz a kommunista rezsimre sértő vagy azt bíráló nyilatkozatokat. Erről a szentszéki garanciáról azonban a Vatikán megbízottja, Zágon József elfelejtette tájékoztatni a bíborost, így ő csak jóval később értesülhetett róla. 11 Utólagos levélváltások és egyeztetések után azonban végül elfogadta a szentszéki cenzúrát, bár azzal a kitétellel, hogy csak személyesen a Szentatyának hajlandó előre bemutatni írásainak, nyilatkozatainak szövegét.12 Erre a lépésre feltehetően a kúria egyes hivatalnokaival kapcsolatos keserű tapasztalatai indíthatták (Zágon, Casaroli). Mindszenty e két utóbbi döntésének természetesen létezik olyan olvasata, miszerint itt megvalósult a bíboros engedetlensége. Ám ezeket a döntéseket érdemes tágabb összefüggésben vizsgálni különös tekintettel Mindszenty azon érveire, hogy tudniillik miért nem mondhatott le13, illetőleg arra a szintén nem elhanyagolható körülményre, hogy a külföldi nyilatkozataira vonatkozó garanciákat elhallgatták előle. Mindszenty bíboros állásfoglalása a szó szoros értelmében nem tekinthető egyházfegyelmi vétségnek annál az egyszerű oknál fogva, hogy részint mindkét esetben végül elfogadta a vonatkozó rendelkezéseket és pápahűsége is rendíthetetlen maradt14, 7 8 9 10 11 12 13 14
Vö. Mindszenty (1989), 494. Vö. Mindszenty (1989), 495. Adriányi, G. (2004), 159-160. Vö. Somorjai, Á., Ami az emlékiratokból kimaradt . VI. Pál és Mindszenty József 1971-1975 , Pannonhalma, 2008, 19. k. Adriányi, G. (2004), 144-145. Vö. Mindszenty (1989), 487. Vö. Mindszenty (1989), 493-497. Adriányi említi, hogy „Mindszenty – jóllehet szenvedett – nem gyakorolt sem-
4
részint pedig meglehetősen nyomós lelkiismereti érvek szóltak döntése mellett, mely az egyház lelkiismeretre vonatkozó tanításának ismeretében szintén nem elhanyagolható momentum. Ugyanakkor nagyban befolyásolhatja a kérdés jövőbeni pozitív elmozdulását, hogy a Vatikán 1958 utáni keleti politikájának megítélése a zárolt dokumentumok miatt máig nehézségbe ütközik bizonyos pontokon, mint pl. a szentszéki diplomaták feddhetetlensége és elfogulatlansága ebben a lelkek üdvét nagyban befolyásoló ügyben, és ennek kapcsán a pápa döntéseinek elvi háttere. Vagyis annak tisztázása, hogy VI. Pál mennyiben rendelkezett a helyzet pontos és átfogó ismeretével15, amikor keserű döntését meghozta, új fénybe állíthatja nemcsak a hatvanas-hetvenes évek szentszéki politikáját, de ezzel együtt Mindszenty döntéseit is. Persze a magyar egyház egészét érintő félelmei mellett is kérdéses lehet egyesek számára, hogy a bíboros miért tartotta olyan fontosnak saját személyes sorsának alakulását. Nem volt ez esetleg túlzott önhittség részéről? – hiszen senki sem pótolhatatlan. Mindszenty leveleiből és közléseiből kiderül, hogy távol állt tőle önmaga túlértékelése, szubjektívnek is csak annyiban tartható, amennyiben mindenki más. Személyét a magyar egyház sorsa alakulása szempontjából tartotta fontosnak, és hogy ezt reálisan látta, azt a Kádár-rendszer helyzetértékelése bizonyítja minden kétséget kizáróan. A kommunisták szemében a Mindszenty-kérdés megoldása különösen fontos ügy volt, értve ezen a bíboros személyének lehetőleg római segítséggel történő kiiktatását a magyar belpolitikából, mégpedig azért, hogy ezzel talajtalanná váljon a Róma hű papság áldozatvállalása, valamint minden akadály elháruljon az együttműködő papság legitimációja elől. Ez így is történt. Mindszenty személye tehát mintegy intézménnyé vált, bár ezt vélhetően nem a bíboros akarta így, sem egyfajta belső személyi kultusz termelte ki, hanem a magyar egyháztörténet egyedülállóan sajátos alakulása a 20. században. Nem érinti Mindszenty engedelmességét, de miután erkölcsi kérdéseket vet fel, mindenképpen hoznunk kell a főpap állítólagos ragaszkodását a prímás közjogi méltóságához. Mindszenty álláspontja szerint, összhangban a magyar közjoggal, az esztergomi érsek egyszersmind köz- illetőleg egyházjogi méltósággal is bír. Igaz, hogy a pápa általi prímási kinevezés juttatja e kettős pozícióba, viszont a közjogi székből való elmozdítás már a nemzet illetékességi körébe tartozik, vagyis a Szentszéknek erre nincs lehetősége. Tóth Zoltán József16 Somorjai Ádám legitimista vádjára reagálva említi, miféle bírálatot.” Sőt röviddel letétele után egy ízben kifejezetten kérte honfitársait, hogy „tartózkodjanak mindenféle kritikától a pápát illetően.” Adriányi, G. (2004), 173. 15 Adriányi hajlik arra, hogy az ún. keleti politika kifogásolható döntéseinek felelősségét VI. Pál számlájára írja (i. m., 122.), Szabó Ferenc S.J. ugyanakkor, aki mint a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztője negyed századon át közvetlen közelről ismerhette VI. Pál kormányzati tevékenységét, Mészáros Istvánnal együtt Casarolit tartja felelősnek „kettős játéka” miatt, vagyis hogy a pápát döntő fontosságú kérdésekben félretájékoztatta. Vö. Szabó Ferenc szemléje Adriányi idézett könyvéről in Távlatok, 2006/3., 412. 16 Vö. Mindszenty József védelmében (http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/mind-
5
hogy Mindszenty ragaszkodása közjogi méltóságához nem jelent feltétlenül királypártiságot – nem mintha ez amúgy bűn lenne –, pusztán a történelmileg kialakult közjog ez eddig meg nem szüntetett rendelkezésének elfogadását és képviseletét. Somorjai 17 Mindszenty vétkéül, legalábbis taktikai hibaként rója e ragaszkodást, noha ez éppoly nevetséges mint például azt állítani, hogy a pápa „ragaszkodik” római püspöki címéhez és ez a politikai helyzet értékelésétől függően hibaként vagy erényként tételezhető. Mindszenty részéről annak említése vagy arra való emlékeztetés tehát, miszerint ő a széküresedési rendelet után is prímás maradt, így értelemszerűen nem is nevezhető pozitív vagy negatív döntésnek. A ragaszkodás-vád képtelenségére utal másrészt Mindszenty egyik Szentszékhez intézett, bár valószínűleg alázatból soha el nem küldött levelének szövege18 is, melynek értelmében ő – szintén a közjogi felfogás értelmében – egy szabad, vagyis nem elnyomás alatt álló nemzet kezébe helyezi saját hercegprímási hivatala megtartásának vagy megszüntetésének ügyét. *** Befejezésül érdemes megemlíteni, hogy ez év május 4-én tartották Rómában a hagyományos Mindszenty emlékmisét, melynek főcelebránsa José Saraiva Martins bíboros volt, a Szentté avatási Kongregáció nyugalmazott prefektusa. A Vatikáni Rádió annak reményében készített vele interjút, hogy az egykori bíboros kanonizációs ügyéről esetlegesen valamely új információval szolgálhat, hiszen 2008-ig vezette az említett Kongregációt. Kérdésre válaszolva érintette Mindszenty engedelmességének ügyét, melyről az alábbiakat nyilatkozta: VR: – Bíboros úr, Mindszenty bíborossal kapcsolatban kulcsfontosságú az engedelmesség kérdése. Minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy mindig engedelmeskedett VI. Pál pápának? Saraiva Martins bíboros: – Igen, ez az egyik fő jellemvonása Mindszenty bíborosnak. Természetesen a rá vonatkozó dokumentáció tanulmányozásában, a boldoggá avatás távlatában, kiemelt helyen szerepel az egyház iránti engedelmessége. Mert számára az egyház nem egyfajta egyesület volt. Az egyház Mindszenty számára természetesen maga Krisztus volt, aki megtestesült a hit, remény és szeretet közösségében és tovább folytatja üdvözítő küldetését az emberek között, miután visszatért az Atyához. És Mindszenty bíboros engedelmeskedett az egyháznak, jól tudva, hogy az egyháznak engedelmeskedve Krisztusnak engedelmeskedik. Az egyház Krisztus misztikus Teste és maga Krisztus továbbra is jelen van a történelemben.19
szenty-jozsef-vedelmeben-22 – hozzáférés: 2012. szeptember) 17 Vö. Somorjai, Á., „Mindszenty bíboros felfogása a prímás alkotmányos szerepköréről, közjogi, politikai szerepvállalásáról vallott felfogása”, in MEV 22 (2011/1–2) 113. 18 A levelet idézi: Somorjai, Á. (2011), 114-116. 19 http://www.radiovaticana.org/ung/articolo.asp?c=584266 – hozzáférés: 2012. június
6
