Minden lélekben van egy kis szivárvány (Reményik Sándor)

„Minden lélekben van egy kis szivárvány…” (Reményik Sándor)

Elizabeth Berg

SORSOK SZŐTTESE

GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe Tapestry of Fortunes Copyright © 2013 by Elizabeth Berg All rights reserved. Hungarian translation © Szieberth Adám © General Press Könyvkiadó, 2016

Fordította SZIEBERTH ÁDÁM A borítót KISS GERGELY tervezte ISSN 2064-7115 ISBN 978 963 643 853 1 Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: (06 1) 299 1030 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 16,5 nyomdai ív terjedelemben Nyomdai előkészítés GREPENTA Kft. Nyomta és kötötte KINIZSI NYOMDA Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János

Azt az adományt akarom megosztani másokkal, hogy olvasni tudok az előjelekből, hallom a többi teremtett lény hangját, látom, hol lakik a jövő, és el tudom énekelni a Nagy Misztérium dalait. Mindez a szívemből jön, és ez jó. (Jamie Sams (Hancoka Olowanpi)

Amikor cseperedtem, anyám legjobb barátnője egy bizonyos Cosmina Mandruleanu volt. Számos okból kedveltem öt: természetesen tetszett a neve, hamuszőke haja, rekedtes hangja, harsány kacaja, a karperecé, a fekete nejlonharisnyája, és az is, hogy olyan nagyvonalúan osztogatta a gyümölcsös rá-gát, amely sosem hiányzott a táskájából. Cosmina még dohányozni is csábosán tudott: ha vetett rád egy sanda pillantást a szeme sarkából, miközben kifújta a füstöt, olyan érzésed támadt, mintha valami pikáns titokba avatna be. Elmesélte nekem, hogy a nagymamája, aki román cigányasszony volt, átadta neki a jövendőmondás tudományát. Cosmina többnyire tealevelekből dolgozott, de tenyérből, kristálygömbből vagy a nagymamája réges-régi tarot-kártyájából is jósolt. Mint mondta, az ö különleges képessége, avagy „adománya” a fejében van, így bármi, akár egy harapófogó is működésbe hozhatja ezt a tudást. De az emberek szeretik a jövendőmondás hagyományos kellékeit, ezért inkább marad azoknál. Anyámnak egyszer azt mondta, hogy egy kicsit ö is médium, mire anyám büszkeségtől dagadó kebellel azt felelte: „Tudod, mit? Gondoltam!” Amikor megkérdeztem Cosminát, hogy szerinte nekem is megadatott-e ez a különleges képesség, hosszasan végigmért, majd közölte: „Van érzéked az emberi természet tanulmányozásához. Ez kezdetnek nem rossz.” Felsős koromban Cosmina egyszer jelentkezett, hogy önkéntes jövendőmondóként közreműködne iskolánk éves adománygyűjtő rendezvényén, hadd tölthessék el az időt a felnőttek is valami érdekessel, ne csak az igazgatónő méretes, gömbölyded tomporát bámulják a gyenge kávét szürcsölgetve. Cosmina a tornaterem egyik sarkában foglalt helyet egy fekete szövettel letakart tévéállvány mögött. Hosszú fekete szoknyát, fekete blúzt és rojtos, piros kendőt viselt, no meg a saját kezűleg kötött fekete sálját, amely szépen eltakarta a világos haját. A sminkje is drámaibb volt a megszokottnál: nem sajnálta a

fekete szempillafestéket. Amikor megkértem, hogy egy dollárért jósoljon nekem, először elhárította az ajánlatomat, mondván, hogy csak felnőttekkel foglalkozik, mivel gyerekeknek jövendőt mondani nem helyes, főleg ha a barátai gyerekeiről van szó. Végül azonban beadta a derekát. A lélegzetem is elakadt, ahogy ott álltam előtte halásznadrágban meg ujjatlan blúzban. Cosmina a kristálygömbre tette a két kezét, és egy kis időre lehunyta a szemét, majd belenézett a gömbbe, végül nagy sokára megszólalt: – Az lesz a feladatod, hogy megtanuld, merrefelé kell keresni az élet nagy kincseit, meg az, hogy ne tagadd annak való voltát, ami a szemed elé tárul. Csak bámultam rá, majd azt suttogtam: – Mit jelent az, hogy „való volta”? Cosmina közelebb hajolt, és szintén suttogva azt felelte: – Azt, hogy igazság. Miután kimentem a tornateremből, fölírtam a szavait egy szórólap hátoldalára. Este még egyszer elolvastam, amit mondott, majd betettem a papírlapot a nagyapámtól kapott, fekete kőrisfából készült dobozomba. A jó ötven centi hosszú, huszonöt centi széles, tíz centi mély doboz alkotója joggal volt büszke a sarokillesztésekre, no meg a dobozfedélbe égetett japán krizantémokra, amelyek tűzijátékot idéző, csodaszép, kacskaringós virágkavalkádot alkottak. Elhatároztam, hogy valami fontos dologra fogom tartogatni azt a dobozt – és el is érkezett az ideje, hogy kinyissam.

A legjobb barátnőm, Penny egyszerű, szürke, gránit sírkövébe bele van vésve a neve, valamint a születésének és a halálának az időpontja (ez utóbbi négy hónappal ezelőtti dátum), legalul pedig, megegyezésünkhöz híven, ez a két szó olvasható: Mondd ki! Penny ugyanis szentül hitte, hogy az emberek sokszor nem vallják be, mit éreznek valójában, és ez rengeteg gond forrása. Aki közel állt hozzá, annak bőkezűen kellett bánnia az őszinte szavakkal – legalábbis amikor Pennyvel volt dolga. Brice-t, a férjét ez sokszor igencsak bosszantotta, ahogy engem is, hiszen a hamisság teljes mellőzése olyan fokú önmagunkra irányuló figyelmet igényel, hogy azt már kemény munkának érzi az ember, és hát valóban vannak esetek, amikor a hazugság nemes célt szolgál. Összességében mégis úgy gondolom, hogy Brice-szal együtt értékelni tudtuk a Penny-féle nyílt őszinteséget, és hálásak voltunk neki, amiért komoly erőfeszítések árán ebbe az irányba terelgetett minket. És volt még valami: az, hogy igyekeztünk a kedvében járni, mert mindketten nagyon szerettük. Szerettük, és szükségünk volt rá. És most itt van. Hátradőlök ültömben, és a két kezemre támaszkodva kémlelem a több hektáron sorakozó sírokat. Régebben úgy éreztem, hogy a temetők fölöslegesen foglalják a helyet: az volt a véleményem, hogy ezeknek a földterületeknek sokkal jobb hasznát lehetne venni, ha parkot, golfpályát alakítanának ki a helyükön, vagy akár lakóházakat építenének rájuk. De aztán megváltozott az álláspontom. Hiszen itt, a temetőben, bánat ide vagy oda, határtalan békesség tölt el, és Penny közelségét is úgy érzem a legjobban, ha a sírja mellett ülök. – Holnap Atlantába megyek – mondom neki. Jó buli lesz?

– Jó. Csak korán indul a gép. Tudod, mennyire utálom, ha korán kell kelni. Ne nyavalyogj! – Szépen virul a szagosbükkönyöd – folytattam. Nemrég ültettem párat a sírkő tövébe. Tudom. Látom én is. Rózsaszínű. – Hol vagy? Csönd. – Penny! Elment. Amikor ezt a kérdést fölteszem, mindig eltűnik. Nem tudom, miért kérdezem meg mégis folyton. Illetve dehogynem tudom: azért kérdezem meg folyton, mert tudni akarom, hol van. Üldögélek még egy kicsit. Süttetem a hátamat a nappal, és hallgatom a közeli fán ülő fekete rigót, amely a kardinálispinty füttyét utánozza. Pár sorral arrébb egy öregember üldögél az összecsukható székén, lehajtott fejjel, kalapját szorongatva. Látom, hogy mozog a szája. Lehet, hogy imádkozik, de az is lehet, hogy azt csinálja, amit én: beszélget. Itt, a temetőben sok a hozzám hasonló ember. Nemigen szólunk egymáshoz, de azt hiszem, bízvást kijelenthetem, hogy tudunk egymásról, és hálát adunk az égnek a másik közelségéért, ezért az apró jótéteményért.

Másnap délután már az atlantai Oshaka Nőegyletben vagyok, ahová elhívtak, hogy tartsak beszédet. Az előadónak fenntartott helyiség ablakából, a ferdére állított redőnylécek közti réseken át figyelem a pázsiton üldögélve békésen cseverésző, nevetgélő, fejüket bizalmasan összedugó nőket. Csinosak a mályvacukrot idéző pasztellzöld, rózsaszín, sárga, fehér ruháikban. Csak az okoz nekik némi fejfájást, hogy a cipőjük tűsarka a földbe süpped, mert esős éjszaka után virradt ránk ez a meleg tavaszi nap. Leülök a selyemhuzatú, kétszemélyes kanapéra, hogy átnézzem a jegyzeteimet, de erre semmi szükség, hiszen annyiszor, annyiféle helyen elmondtam már a Te.2. Hozd létre önmagad jobb verzióját! című beszédemet, hogy szinte betéve tudom. De ha a jegyzeteimet nézegetem, akkor legalább csinálok valamit, nem csak bámulom a virágmintás tapétát, a keleti szőnyeget meg az aranyozott, kristály lámpaburákat, amelyeket már épp elég alaposan szemügyre vettem. Ezenkívül az állandósult szomorúságomtól is megszabadít ez a kis pótcselekvés: ugyanis el fog tartani egy ideig, mire túlteszem magam Penny halálán, márpedig egy motivációs szónoknak semmi sem hiányzik kevésbé, mint hogy enervált, búbánatban dagonyázó ember benyomását keltse. Az említett nőegylet szereti, ha az előadó korán odaér, és amíg sorra nem kerül, a számára fenntartott pihenőhelyiségbe száműzik. Úgy vélik, a hallgatóság számára izgalmasabb, ha csak a színpadra lépésekor pillantják meg a mosolygó, integető előadót, aki tekintélyt parancsoló, erőt sugárzó öltözékben – esetemben türkizkék nyaklánccal és fülbevalóval ellenpontozott, fehér St. John kosztümben – jelenik meg előttük.

A szobámba most belép egy ötvenes nő, akinek sárga köténye alól kartonruha villan ki, és mindenféle földi jóval – szendvicskékkel, kockára vágott dinnyével, aprósüteménnyel – megrakott, aranyszegélyű kistányért tart a kezében. – Egy kicsit besegítek a konyhában – mondja –, de meg kell mondanom, hogy már nagyon várom a beszédét. Nem akarom feltartani, de azt még mindenképpen elmondanám, hogy a legutóbbi könyvében olvastam valamit, aminek köszönhetően megváltozott az életem: „Az egyetlen módja annak, hogy megtaláljuk azt, amiről nem is tudtuk, hogy keressük, ha eltévedünk.” Hogy ez menynyire igaz! És engem ez a mondat konkrétan hozzásegített ahhoz, hogy otthagyjak egy férfit, aki egész egyszerűen egy mocskos szarházi volt. Amikor követtem a tanácsát, az egy nagy ugrás volt a vaksötétbe. Mert tulajdonképpen tényleg el kellett tévednem: szakítanom kellett egy bizonyos fajta gondolkodásmóddal, sőt, egy bizonyos létezési móddal, és ez valóban ijesztő volt. De miután megtettem, bátorságot meríthettem belőle ahhoz, hogy elhagyjak valakit, akit már réges-régen el kellett volna hagynom. És fél évvel később rátaláltam egy másik férfira, aki mellett sokkal jobb nekem. Nagy örömömre szolgál, hogy személyesen is megköszönhetem a segítségét. A nő most az órájára néz, és leolclja a kötényét. – Jaj, istenem, tényleg nem akartam ennyit locsogni. Szaladok, keresek helyet. Azzal kimegy, én pedig még egyszer megnézem, rendben vane a sminkem, majd megigazítom a kosztümömet, és már jön is Darlene Simmons, a nőegylet elnöke, hogy bekísérjen a színpadra. Amikor előlépünk a függöny mögül, rögtön elcsendesedik a terem. Leülök a színpadra állított két füles fotel egyikébe, Darlene pedig a pulpitushoz lép, és bemutat. Aztán én veszem át a helyét, és belevágok a beszédembe.

Negyven perc múlva így fejezem be: – Harmadikos középiskolás voltam, amikor a világtörténelem órán egyszer csak azt kérdezte tőlünk a tanár: „Mi az igazság?” Hosszú csönd telepedett az osztályra. Csak ültünk ott kukán, míg végül Janet Gilmore, a legokosabb lány – aki eléggé el nem ítélhető módon a legcsinosabb is volt –, jelentkezett, és azt mondta: „Az igazság az, amit az ember hisz.” Mr. Sanders, a tanárunk elismerően bólintott, nekem pedig az járt a fejemben: Ugyan mi köze ennek a történelemhez? Pedig természetesen nagyon sok köze van hozzá, hiszen a történelmet az azt alakítók hiedelemrendszere teszi olyanná, amilyen. – Ugyanígy formálódik az egyéni élettörténetünk is – folytatom szusszanásnyi szünet után. – Ha a sors kezét kihagyjuk a képletből, akkor elmondhatjuk, hogy nagyrészt azért vagyunk azok, akik, mert azt hisszük magunkról, amit. Mert bárhol is legyünk a világban, főként a két fülünk közti szűk térben élünk. Ezért arra biztatom önöket, hogy tudatosítsák magukban a legmélyebben gyökerező, legbensőbb hiedelmeiket, és vállalják fel azokat,. hozzák fel őket a fényre! Ha tisztázzák, hogy önök számára mi is az igazság, akkor annak segítségével nemcsak a saját egyéni történelmüket, hanem a sorsukat is alakíthatják. Megköszönöm a hallgatóság figyelmét, majd kilépek a pulpitus mögül, és megtapsolom őket. Elég régóta csinálom már ezt, így tisztában vagyok vele, hogy sokakat inspirált a beszédem, de vannak olyanok is, akik cinikusan jöttek ide, és úgy is távoznak. Bizonyos értelemben én is közéjük tartozom, de motivációs szónokként egyvalamit nagyon jól megtanultam: azt, hogy a legtöbb embernek valaki mástól kell hallania azt, amit már tud. Ez rám is vonatkozik, és én ezt készséggel, sőt lelkesen elismerem. Olyannyira, hogy ezzel kezdem a beszédeimet: azzal nyitok, hogy én egy mindhalálig önmagát gyógyító orvos vagyok, és embernek lenni annyit jelent, hogy kétségek közt élünk, szükséget szenvedünk, és folyamatosan fejlődünk, alakulunk.

Elmondom a beszédem elején azt is, hogy bármi legyen a foglalkozásunk, az igazi feladatunk egymás segítése. Nekem Penny segített. Megszakad a szívem, amiért ezt múlt időben kell mondanom, és megrémít a gondolat, hogy talán soha nem találkozom senkivel, aki átvehetné a helyét. Amikor gondok nyomasztottak minket, és nem tudtunk tanácsot adni egymásnak, mindig kiültünk este a verandára a nagyapám dobozával. Gyertyákat gyújtottunk, és az asztal fölé görnyedve faggattuk az orákulumot. Mert abban a dobozban Cosmina jóslatán kívül, amelyet sok-sok évvel ezelőtt fölírtam magamnak, van még mindenféle kellék is, amelyekkel médiumot játszhatunk: kártya, könyvek, kövek. Párkapcsolatokról, munkáról, barátokról, rokonokról érdeklődtünk Pennyvel, meg alkalmanként politikusokról is. Megkérdeztük, tényleg közeleg-e a világvége, és azt is, hogy megnyeri-e a baseballbajnokságot a Minnesota Twins. Sokszor csak játszadoztunk, de ugyanilyen gyakran előfordult az is, hogy áhítatos tisztelettel tettük föl a kérdéseinket. Kísérteties volt, hogy időnként mennyire „ültek” a válaszok, és az is, hogy ha két vagy akár három különböző módszerrel tettük fel ugyanazt a kérdést, ugyanazt a választ kaptuk. Azt hiszem, többször előfordult, hogy jól ráijesztettünk saját magunkra. Aztán egy alkalommal, Penny első diagnózisát követően egyedül vetettem kártyát. Ott ültem a konyhaasztalnál lehunyt szemmel, és csak annyit mondtam magamban: „Penny”. Konkrét kérdést nem mertem föltenni, de így is nehéz volt, mert a halálkártyát húztam ki. Újra megkevertem a paklit, kiterítettem a lapokat, majd megint húztam egy lapot. Ugyanazt, mint az előbb. Az asztalra borultam, és elsírtam magam. Azóta én, a motivációs szónok, képtelen vagyok motiválni magamat: képtelen vagyok új életet kezdeni Penny nélkül.

– Hamarosan szünetet tartok – mondogattam Pennynek, aki az utóbbi években időről időre azt tanácsolta nekem, hogy hagyjam abba a munkát, vagy legalább fogjam vissza magam, hogy utazgathassunk egy kicsit együtt. Régi álmunk volt, hogy elmegyünk Japánba, és Penny meg is vásárolt minden létező útikönyvet. Terveztünk továbbá egy komótos, ráérős autós túrát a déli államokba. Brice, aki nem szeretett utazni, erősen támogatta az ötletet, hogy Penny velem „élje ki magát”. Én a magam részéről sohasem mentem férjhez, és bár szinte mindig kapcsolatban éltem, amely kapcsolatok között akadtak komolyak is, nem gondoltam, hogy bármelyik férfival olyan jól tudnám érezni magam egy közös utazás során, mint Pennyvel. Nekünk ugyanis voltak közös szenvedélyeink: mindketten lelkesedtünk a kisvárosokért, az antik ágytakarókért, az egyedi reggelizőhelyekért, a kobaltkék üvegtárgyakért meg a mindenféle emberekkel, mindenféle helyeken folytatott spontán beszélgetésekért. Penny az a fajta nő volt, aki beugrik egy boltba kóláért, és úgy jön ki, hogy életre szóló barátságot kötött a pénztárossal. Ezenkívül az napirendünk is hasonló volt. Emlékezetes maradt az az örömteli pillanat, amikor bevallottuk egymásnak, hogy délutánonként imádjuk mellétenni a telefont, hogy szunyókálhassunk egyet. – Te húsz percnél többet alszol? – kérdeztem Pennytől. Ugyanis volt egy kis bűntudatom a félórás, sőt, olykor háromnegyed órás szundikálásaim miatt. – Aludtam én már két teljes órát is! – felelte Penny, mire elismerően elvigyorodtam. Úgy terveztük, hogy váltogatjuk majd a luxusszállodákat és az olcsó moteleket.

– Hátha belefutunk valami régi, roskatag, rózsaszín falú kócerájba! – lelkesedett Penny. – Talán még egy pocsolyányi úszómedence is lesz! Szentül hittük ugyanis, hogy a lepukkant motelekben sokkal érdekesebb az élet, igaz, az ágyak várható minősége azért gondolkodóba ejtett... Szerettünk volna végigsétálni a bostoni Szabadság Ösvényen, meg szamárháton lemenni a Grand Canyonba. Erezni akartuk az energiaörvények erejét az arizonai Sedonában, és vettünk volna pár kristályt is. Bizony, voltak terveink bőven. És én egyre csak halogattam a dolgot. – De mikor hagyod már végre abba? – kérdezte Penny évről évre, én pedig rendre azt feleltem: – Ha kapok valami jelet, hogy itt az idő. Penny egyszer bosszúsan felcsattant: – Úgy csinálsz, mintha időmilliomosok lennénk, pedig nem vagyunk azok! – Erre már nem volt válaszom. Felbecsülhetetlen értékű ajándéka volt a sorsnak, hogy Penny és Brice Mueller lakott a szomszédomban. Úgy jártam-keltem náluk, mint a saját házamban. Hetente többször együtt tévéztünk esténként, és sokszor főztünk magunknak vacsorát is. Vasárnaponként pedig az én nappalimban olvastuk az újságokat, és eszegettük a Kulcsok Kávézóból hozott karamellás tekercset. Már-már azt felelem, amit Pennynek: majd ha kapok valami jelet, hogy itt az idő. Hát, lehet, hogy ez éppen most történt meg: lehet, hogy most kaptam meg azt a jelet, hogy itt az idő. Ugyanis Atlantából hazajövet, a gépről leszállva különös érzés kerít hatalmába: mintha az élet mindennemű figyelmeztető csipogás, pityegés nélkül odalopózott volna hozzám, hogy telibe bokszolja a mellkasom kellős közepét. Rádöbbenek, miről van szó: arról, hogy nem akarok hazamenni. Abba a házba, abba az utcába nem. Ha arra gondolok, hogy mindjárt ráhajtok a kocsifelhajtóra, és a

zárba csúsztatom a kulcsot, nem nyújt vigaszt a jól ismert, megszokott környezet ígérete, csak az elhagyatottság fájdalmát hozza rám. A repülőn egy férfi mellett ültem, akivel beszédbe elegyedtem, és kiderült, hogy sok közös van bennünk. Mindketten szeretjük például a szardellát, és ugyanannak az évnek ugyanabban a hónapjában születtünk. Szeretjük továbbá a baseball kölyökligát és a kutyákat is, de túl sokat utazunk ahhoz, hogy kutyát tarthassunk. Még az őszbe csavarodó hajunk színe is egyforma volt, a legfontosabb közös vonásunknak mégis az bizonyult, hogy mindketten hivatásszerűen motiváljuk az embereket. Azzal a különbséggel, hogy én önsegítő könyveket írok, és beszédeket tartok, ő pedig pszichológus, aki ide-oda röpköd az országban, és a legkülönbözőbb cégeknél tart csapatépítő tréningeket. Azt mondta, élvezi, amit csinál, és meglehetősen sikeres a szakmájában. Elmesélte azt is, hogy egy időben négy lakóingatlan, köztük egy párizsi lakás tulajdonosa volt, most viszont a legutolsó munkája végeztével hazafelé tart. Felhagy ugyanis a tréningekkel, és az egyetlen megmaradt otthonában fog élni a feleségével, mert a többit eladta. Egy kis faházról van szó az észak-minnesotai Burntside Lake partján, a kanadai határnál lévő természetvédelmi terület, a Boundary Waters közelében. – Szóval nyugdíjba vonul? – kérdeztem. Végigmért. – Én ezt nem így hívom, és azt hiszem, nem is így gondolom. Hanem úgy fogom fel, hogy azt már láttam, mihez vezetett el a sikeres pályafutásom, és most megnézném azt is, hogy mi mindent zárt el előlem. – Értem – mondtam, majd azt kérdeztem: – Nem fél egy kicsit? Az útitársam erre bekapott pár szem földimogyorót, és közelebb hajolva azt felelte: – Halálra vagyok rémülve.

Ezen jót nevettünk, de aztán hozzátette: – Ugyanakkor hosszú évek óta nem éreztem ennyire, hogy élek. Az egyik üres reptéri váróban ülök, és várom, hogy taxit hívjanak nekem. Amikor a diszpécser megkérdezi, hová megyek, és megadom neki a címemet, abba belesajdul a bensőm. Másoknak már épp elégszer elmondtam, ugyebár, hogy van, amikor az embert csak valami fájdalmas csapás tudja rábírni arra, hogy továbbálljon egy helyről, amely már nem illik hozzá, ahol már nem érzi jól magát... Mire kiérek a járdára, a taxi már ott áll. A sofőr beteszi a táskámat a csomagtartóba, és mintha morcos lenne. És valóban: épphogy elindulunk, amikor elkapja a tükörben a tekintetemet, és számomra nehezen azonosítható akcentussal azt harsogja: – Mondok magának valamit: bunkók az emberek! – Hát, tudnak azok lenni – felelem. – Egy órát vártam egy emberre, aki azt állította, mindjárt jön, ezt mondta a diszpécsernek: „nem, nincs csomagom, máris jövök”. Erre várok egy órát, és nem jön. Aztán a diszpécser mondja, elment a csomagért, most jön. Erre én mondom, nem, nem viszem el, helyette viszem magát. A rádióból a September in the Rain szól bágyadtan. – Ez Dinah Washington? – kérdezem előrehajolva. A sofőr, akit Khalednek hívnak, valamelyest lecsillapodik: kihúzza magát, és egy kicsivel följebb veszi a hangerőt. – Igen, Dinah Washington. Muszáj hallgatnom, mert megnyugtat, ha felidegesítenek a bunkó emberek. Hátradőlök az ülésen, és keresztbefont karral kibámulok az ablakon. – Bárcsak lennének olyan helyek, ahol az ember egy kis asztalnál üldögélve ilyen dalokat hallgathat! – mondom. – Tudja, fehér abrosz, diszkrét fényt adó kis lámpa meg jóféle koktélok: Rob Roy, Brandy Alexander... – Ilyen helyek már nincsenek.

– Bizony nincsenek. Ezután csöndben autózunk tovább. Khaled csak a házam előtt szólal meg: – Tudja, mit? Fogadjon fel, én meg majd furikázom, ahová akarja, és hallgatjuk a régi dalokat órákon át! Elnevetem magam. – Ne hozzon kísértésbe. Beviszem a csomagjaimat, majd összeszedem a postát, és elkezdem szortírozni. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy be kellene hívnom Khaledet. De nem teszem. Szívből remélem, hogy nem fogom bánni egy életen át. Hiszen másokat folyton arra biztatok, hogy éljenek az élet spontán ajándékaival, amelyek úton-útfélen szembejönnek, sokszor olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rájuk. Sőt, nem csupán mondogatom, hanem ez a gondolat ihlette az egyik könyvemet is, amelyben azt sulykolom, hogy érdemes belevetni magunkat az élet forgatagába, és összeszedni a sok-sok szép dolgot, ami könnyen a miénk lehet, csak kérnünk kell. Már éppen a szemetesbe hajítanám a postámat úgy, ahogy van, amikor az egyik prospektus alól mintha egy képeslap hullana ki. De nem, mégsem képeslap az, hanem egy régi feketefehér fénykép, amelyet képeslapnak használtak, és mintha Tahitit ábrázolná: a háttérben ott a végtelen tenger, ott emelkednek az alacsony hegyek, ott úsznak a leheletnyi felhők. Az előtérben, oldalt álló, fekete hajú őslakos nő pedig kissé nyugtalanítóan a szemembe néz. Sohasem láttam még ezt a képet, mégis ismerősnek hat. A fotó hátoldalán töltőtollal, fekete tintával, szép, lendületes kézírással rótt sorok olvashatók. Egyből megismerem, kinek az írása ez. így szól a rövid, mindössze három soros üzenet: Még mindig gondolok rád. Hogy vagy? Írd meg!

A feladó helyén csak címet látok, nevet nem, de arra nincs is szükség. Hiszen a kép is, a kézírás is egyértelműen elárulja, kitől kaptam a fotót: Dennis Halsingertől. Ő egy képzőművész, akit valaha szerettem, és aki már régen elköltözött Minnesotából Tahiti szigetére. A nevéhez hosszú-hosszú történet kapcsolódik. Ha már az imént arról esett szó, hogy valamit nehogy egy életen át bánjak... Egyszer két nő mögött ültem a buszon. Hatvan felé járhattak, és elmélyült beszélgetést folytattak, amelyből nem sokat értettem, mert illedelmesen lehalkították a hangjukat. Aztán egy ponton az egyik nő felsóhajtott, és fejét a busz ablakának döntve megszólalt: – Hát, igen. Az én egyetleneim... A barátnője elnevette magát. – Talán „egyetlenem”. Mire a másik: – Nem, nem. Egyetleneim. Azt hiszem, sokunknál így van ez: életünk során megadatik nekünk néhány szép kapcsolat olyan emberekkel, akiket mindörökre a szívünkben őrzünk. De a jelek szerint általában van valaki, aki mind közül a legtöbbet jelentette számunkra. Az én esetemben ez az ember Dennis Halsinger. Igen, ő volt az, aki kitűnt a többiek közül, akit a legjobban, a legőszintébben, tiszta szívből szerettem, és akin a leginkább éreztem, hogy szeret engem. Szerettem azért, amilyen volt, és amilyenné vált, amikor vele voltam. Makro- és mikroszinten is őszintén, becsületesen, tudatosan élt, és én csodáltam ezért. Nyugodtan a szemébe nézhettem reggel, délben vagy akár az éjszaka közepén, mert nála mindig a NYITVA tábla volt kitéve. Elmondhattam neki bármit, és meg is tettem. Ugyanolyan magától értetődően, játszi könnyedséggel illettünk egymáshoz, mint Pennyvel. Pedig még nőkkel is elég ritkán adatott meg nekem ilyen fesztelen, örömteli, mély baráti kapcsolat, férfival pedig sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam ilyen fokú meghittséget. Dennis után a legjobban sikerült kapcsolataimban is csak egy bizonyos határig tudtam vagy talán akartam elmenni.

Még a húszas éveink elején jártunk, amikor Dennis utazgatni kezdett Dél-Amerikában, majd később Tahitira költözött. Úgy terveztük, hogy utánamegyek, de végül nem voltam elég bátor ahhoz, hogy ennyire elszakadjak az addigi életemtől. Amikor beleegyeztem, gyerekjátéknak tűnt, de aztán jöttek a problémák: össze kellett szedni a pénzt a repülőjegyre, el kellett dönteni, mit vigyek magammal, és mit ne. Vajon lehet ott Herbal Essences sampont kapni? Vannak jó mozik, lemezboltok? Mi lesz, ha vakbélgyulladást kapok? Lehet, hogy mégis hiányozni fog az ország, amelyet oly sokat ócsároltam? Végül úgy döntöttem, elnapolom a dolgot. Egyelőre! – győzködtem magamat, és a fiatalokra jellemző módon el is hittem, hogy ilyen lehetőségem bármikor adódhat. Meg ilyen férfi is, ugye. Szóval szép lassan megszakadt a kapcsolatom Dennisszel. Aztán meghaltunk, legalábbis én így fogtam föl a dolgot, bár erre csak most jöttem rá. Vagy talán csak a lelkem egy darabja halt meg, amikor nem mentem el Dennisszel... Most viszont itt van, itt szorongatom a képeslapját a kezemben. Dennis Halsinger képeslapját! Arra sem vesztegetem az időt, hogy átöltözzem: úgy, ahogy vagyok, kosztümben berobogok a hálószobába, leülök a kisasztalhoz, és papírt, tollat ragadok. A fejemben emlékképek tülekednek: mind egyszerre akar megjelenni a lelki szemeim előtt. Látom Dennis hosszú, szőke haját meg a szép arcát, a vonásait mintha szobrász faragta volna ki. Mondogattam is neki annak idején, hogy róla kellett volna mintázni Valiant herceg képregényfiguráját... Aztán látom, ahogy a mezőn sétálgatunk a mellkasig érő, szélben hajladozó, hullámzó tengert idéző fűben. Emlékszem, jókat nevettünk a madarakon, amelyek olyan hangosan énekeltek, hogy túl kellett kiabálnunk őket. Eszembe jut az is, amikor egy forró augusztusi estén autóztunk a sztrádán. Magunk mögött akartuk hagyni a város fényeit, hogy lefekhessünk az út mellé, és nézhessük a csillagokat. Találtunk is

egy helyet, ahonnan olyan kristálytisztán látszottak a konstellációk, hogy a szavunk is elakadt. Könyveket is kaptam Dennistől: viharvert, puha fedelű, ronggyá olvasott köteteket. Sziddhárta, A varázshegy, Félelem és reszketés... Azt mondta, ezekből többet tanulhatok, mint a pszichológia-tankönyveimből, és igaza volt. Megkaptam tőle a Ji kinget is, a Változások könyvét, méghozzá azt a kiadást, amelyhez Cári Gustav Jung írt előszót, és a ház előtt, ahol Dennis lakott, egycentes érméket dobáltunk a járdára, hogy a könyvben leírt módszerrel jósolhassunk. Dennis a művészi fotókon kívül festett és szobrászkodott is. Elevenen él az emlékezetemben, ahogy mezítláb, félmeztelenül áll a létrán, a farmere kis híján lecsúszik vékony derekáról, és buzgón ráhegeszt valamit egy magas, alaktalan toronyra, amelyet ő maga csinált. De legalább volt rajta hegesztőmaszk... Emlékszem arra is, amikor a kezemet vezetve segített lapostányér nagyságú bazsarózsát rajzolni. Meg amikor egyesével adogatta a számba a gránátalma magjait. Meg amikor belevetettük magunkat a Mississippibe, úsztunk egyet, és utána nálam szárítkozott meg. Ott ültünk a parányi konyhaasztalnál törülközőbe burkolózva, majd Dennis fölállt, és elengedte a törülközőt, hadd hulljon a padlóra. – Én így születtem! – mondta, mire én is ledobtam magamról a törülközőt, és odaléptem hozzá, ő pedig a karjába vett, és elvitt az ágyamig. Én akkor csináltam ilyet először. Igen, ő volt az első férfi az életemben, és ennek mindig nagyon örültem. Belevágtam: Kedves Dennis! Pár hónapja írni kezdtem neked egy levelet, de túl sok mindent kellett volna elmondanom. Ugyanis akkor veszítettem el a legjobb barátnőmet, és éppen azon

rágódtam, mit is kezdjek magammal. Kellett valaki, aki emlékeztet rá, hogy az élet többnyire szép, a lehetőségek bőséges tárháza, és te mindenki másnál alkalmasabb vagy arra, hogy ezt az emlékezetembe idézd. De pár sor után félbehagytam azt a levelet. Aztán ma megérkezett a képeslapod. Illetve a fotód, amely csodálatos, mint mindig. Dennis egyszerű embereket fotózott. Muszáj volt bámulni csodaszép felvételeit, és ha az ember legeltette rajtuk a szemét, mindig talált valami újat. Spontán módon, minden előkészület nélkül készítette a képeit, és én sosem értettem, honnan tudja, mikor kell kattintania. Rengeteget el tudott árulni egy emberről azzal, hogy rögzített egy félmosolyt, egy szemdörzsölést, egy ragtapasz nélküli vágást a kezén. Néha nem is magát az embert fotózta, hanem a házát, a kocsiját, a négy kutyáját vagy az őt körülvevő apró-cseprő tárgyakat: a konzervdobozt, amelyben gombokat tárolt, az éjjeliszekrény fiókjában őrzött bokszért, vagy a nyitott szakácskönyvet, amelynek pecsétes lapja úgy nézett ki, mint egy Rorschach-folt. Dennis fotói mutatták meg nekem, hogy a fényképészet nem csupán vizuális adatrögzítés, hanem teljes jogú művészeti ág. Nem csupán azt láthattam rajtuk, hogy el lehet csípni egy ember lelkét (nem hiába féltek a lencsétől Amerika őslakói), hanem azt is, miként befolyásolja a képet a fény és árnyék játéka. Meg azt is láthattam, mire gondol Dennis, amikor azt mondja, hogy a fényképészet a felszámolás folyamata. Egyszer mutatott nekem egy fotósorozatot, amelyet pincérnőkről készített, miközben elmotorozott Minnesotából Kaliforniába. Sokféle egyenkötényt, fehér cipőt, fülbevalót örökített meg, és emlékszem egy hosszú láncon lógó, bűbájos medálra is. Meg arra a felszolgálónőre, aki hat tányért egyensúlyozott a karján, miközben az ebédszüneten lévő

kolléganője keresztbe tett lábbal, magát szorosan átölelve ült az egyik bokszban, és kinézett az ablakon. Ott volt előtte egy tányér kaja, de ő csak bámulta az esőt. Voltak lófarkas, feltupírozott hajú és takaros, rövid frizurát viselő pincérnők is, az utóbbiak haját olykor masni vagy csat díszítette... Döbbenetes, milyen tisztán emlékszem mindezekre! És hogy sütött a fáradtság egy-egy görnyedt vállból, milyen leplezetlenül csábítottak a kidüllesztett keblek! Láthattunk díszzsebkendőt, elkenődött szemfestéket, lefutott szemű harisnyát, a zenegép mellett hagyott marék apróért nyúló vékony kart... Ezt írom: Vannak fotóalbumaim Dorothea Lange-tól és Walker Evanstól, mert az ő munkáik rád emlékeztetnek. Evans egyik képén, amelyet mostanában megnéztem, valakinek a sírja látható egy messzeségbe nyúló szántóföld szélén, amely mellett öt telefonpózna sorakozik. És engem a telefondrót fogott meg: az, hogy font, a magasban zajlik tovább az élet, megy a vonalakon a csevej, miközben odalent. .. Ki tudja? Fiatalkoromban munkált bennem valami absztrakt halálfélelem. Ma már nem annyira absztrakt, de nem is annyira félelem. Te erre mindig azt mondtad: „Ha menni kell, akkor menni kell, ennyi az egész.” És emlékszem arra is, milyen magától értetődően hittél a halál utáni kommunikációban, amiben én sosem hittem annyira, mint most. Azt kérdezed, hogy vagyok. Röviden azt tudom felelni, hogy elég jól. A világ sokkal komplexebb, mint annak idején hittem, és sokkal összetettebbek az emberek is. Könyveket írok, amelyek reményeim szerint segítségére vannak a különféle életproblémákkal küzdő embereknek, és mondok egy csomó beszédet az ország legkülönbözőbb pontjain, meg

olykor külföldön is. Most, hogy jelentkeztél, rádöbbentem valamire: sokszor olyan tudást osztok meg másokkal, amelyet annak köszönhetek, hogy veled voltam. Es ugyanúgy próbálom motiválni az embereket, ahogy te próbáltál motiválni engem: őrizd meg az éberségedet, mondj igazat, és fejlődj! A barátnőm, aki nemrég meghalt, e tekintetben pont olyan volt, mint te. Szerintem kedveltétek volna egymást. Nős vagy ? Én nem mentem férjhez. De akár nős vagy, akár nem, mindenképp izgatottan várom, hogy újra jelen légy az életemben, ha csak érintőlegesen is. Miért vagy Clevelandben? Most, hogy földrajzilag közelebb kerültél hozzám, szeretnélek meglátogatni, vagy esetleg eljönnél inkább te? Dennis Halsinger, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, emlékszem mindenre. Üdv: Cece Hozzábiggyesztek egy utóiratot is, amelyben megadom a mobilszámomat, majd leteszem a tollat, és bámulom a papírt. Vajon mit jelenthet ez a nagy izgalom, ez a mindent elsöprő vágy, hogy találkozzam vele? Gondolom, egyrészt azt jelenti, hogy szükségem van valakire, akivel úgy istenigazából beszélgetni tudok. Penny halála óta most először van ehhez kedvem. – Hát, Penny – mondom magamban –, eljött a pillanat. Lépek egyet. Legfőbb ideje. – Bárcsak ismerhetted volna! Ó, most már ismerem.

Tavaly szeptemberben, még azelőtt, hogy Pennyt diagnosztizálták volna, a hónap végén volt egy érthetetlenül hideg vasárnap. Havazást is jósoltak, bár az végül elmaradt. Fűthető elektromos plédbe bugyolálva üldögéltünk Pennyvel a verandájukon, és magazinokat lapozgattunk: próbáltuk behozni az elmaradásunkat. – Tudod, mi vagy te? – kérdezte egyszer csak Penny. – Mi? – kérdeztem a magazinból szinte föl sem nézve. – Egy elbaltázott hipokrita. Erre már fölnéztem. – Elbaltázott? – Igen – felelte Penny, és lapozott néhányat. Méghozzá mérgesen, legalábbis nekem úgy tűnt. – Mi a problémád? – kérdeztem. Rám nézett. – Az a problémám, hogy csak másoknak osztod az észt, hogy mit hogyan kellene csinálniuk, de te nem úgy csinálod. És egész könyveket írsz tele másoknak szóló tanácsokkal, amiket te sohasem szívlelsz meg. – Nono! Tudod, mit mondanak párterápián a „mindig” és a „soha” szavak használatáról? – Csakhogy mi nem egy pár vagyunk, hanem egymás legjobb barátnői. Állítólag. Sóhajtottam egyet. – Oké. Szóval megint arra akarsz kilyukadni, hogy el kellene már utaznunk valahova? – Nem. Arra akarok kilyukadni, hogy állításod szerint egyszerűsíteni akarod az életedet, el akarsz hagyni belőle bizonyos dolgokat, tisztázni akarod magaddal, mi fontos, mi az, amit igazán csinálni akarsz, de... de nem teszed, csak mondod.

Pár másodpercig csak ültem, aztán megkérdeztem: – Ez most a bambusz ágynemű miatt van, amit rendeltem? – Az egyik magazinban volt egy 800-as telefonszám... Semmi. – Megtetszett az az ágynemű. Nagyon szép, és a tapintása. .. – De neked már van olyanod. – Világoszöld nincs. Csak fehér és világoskék. – És hány ilyen bambuszizé kell neked? – Figyelj, Penny, én keményen dolgozom. És, ahogy te is tudod, szeretem a szép cuccokat. Továbbá meg is engedhetem magamnak, hogy szép cuccokat vegyek, így hát megveszem őket. Oké? Szeretek szép cuccokat birtokolni. – Ők birtokolnak téged. Azért melózol még mindig ilyen sokat, mert muszáj pénzt keresned a sok fölösleges cuccra, amit összevásárolsz. Megnéztem magamnak Pennyt. Aztán megnyaltam az ajkamat, és hátradobtam a vállamat verdeső hajamat. – Hadd kérdezzek tőled valamit. – Kérdezz. – Neked mindenre szükséged van, amit birtokolsz? – Nincs! Épp ezért próbálok megszabadulni a sok cuccról! Éppen most segítettél összepakolni azt a sok zsák ruhát, amit oda akarok adni jótékony célra. A padlásról pedig szinte mindent elvittem az adományboltba! – Hogy aztán legközelebb, ha arra járunk, visszavásárold az egészet. – Nem fogom. Ha netán elkerülte volna a figyelmedet, Sólyomszem, mostanában kaján kívül nemigen veszek semmit. – Hát, jó neked. De miért nem szabadulsz meg mindentől, amire nincs szükséged? – Meg fogok. Ez a célom. Nekem már nem kellenek ezek a... ezek a dolgok. Csak fölösleges komplikációt jelentenek. Útban vannak.

– Tudod mit? Te vagy a hipokrita, Penny. Sohasem fogod szétosztogatni a fölösleges cuccaidat! Nézd csak meg a konyhai játékaidat! Életemben nem láttam még senkit, akinek ennyi konyhai szerkentyűje lenne, pedig alig tudsz főzni! Miért nem ajándékozod el például valamelyik fantasztikus Microplane reszelődet? Minek neked három különböző méretű reszelő? – Már odaadtam valakinek mind a hármat. – Micsoda? Kinek? – Kate Websternek, aki imádja az ilyesmit, és sokat főz, úgyhogy használni is fogja őket. Felhúztam az orrom. – Megkérdezhettél volna engem is. Nekem is kellettek volna. – Minek? Te még annyit sem főzöl, mint én! – Egyszerűen csak tetszenek. Úgyhogy szívesen elfogadtam volna őket tőled. Penny megcsóválta a fejét. – Okos nő létedre elég fafejű vagy... És itt van ez a másik dolog. Mi a helyzet a tartalmas és tartós párkapcsolattal? Folyton mondogatod, hogy neked az kellene, de mit teszel érte? – Nem jött össze. – Mert nem hagyod, hogy összejöjjön! Csönd. Aztán Penny szelídebb hangon azt kérdezte: – Mi a helyzet azzal a hippiszerelmeddel? Tudod, azzal, akin sohasem tudtál túllépni. – Kiről beszélsz, Dennis Halsingerről? – Igen. – Ő nincs itt. – De nem halt meg! – Viszont nincs itt. – Hát, akkor... keress rá a neten! – Próbáltam! De őrá nem lehet... rákeresni! És különben is, mire mennék vele? Hiszen Tahitin él!

– Olyan makacs vagy! Mikor veszed már észre, hogy rossz irányba haladsz? Már ha tényleg akarod, amit állítólag akarsz. – Gondolom, majd akkor veszem észre, ha végre eljut az agyamig, amit a nagy guru mond. – Én a javadat akarom, te seggfej! Ledobom a magazint a földre. – Tudod, Penny, újabban mintha nem is te lennél. Nem tudom, hogy keveset alszol, vagy mi a baj, de egyszerűen nem vagy önmagad. Mindig úgy ki vagy bukva! Penny lesütötte a szemét. – Tudom. Nem érzem jól magam. Holnap megyek a dokihoz vizsgálatra. Alighanem vérszegény vagyok, vagy valami efféle. Állandó fáradtság gyötör. Aztán három nap múlva e szavakkal sétált be az ajtómon: – Gyere, üljünk le. El kell mondanom neked valamit. Mindketten sírtunk, persze. Statisztikai adatokról meg prognózisokról beszélgettünk. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy remeg a kezem. Miután abbamaradt, azt kérdeztem: – Mit tehetek érted? Penny vállat vont. – Nem tudom. Talán légy velem, amennyit csak tudsz. – Nem akarsz elmenni valahová? Esetleg autóval barangolni? Penny mosolya magában hordozta a választ: Már késő. – Tudod, mit tehetnél értem? – szólalt meg aztán. – Használd föl értelmesen a tudásodat itt, helyben, ahelyett hogy ide-oda röpködsz az országban. Lassíts le, lépj hátrébb, bújj vissza a saját bőrödbe, egyszerűen élj! Légy nyitott a szerelemre. És tegyél valamit az embertársaidért, aminek értelme van! Mozdulatlanul ültem, és hallgattam. – Szerintem jelentkezned kellene önkéntesnek a Segítő Kezekbe. – Az mi?

– Egy hospice Saint Paulban. Nagyon jó, amit csinálnak. Gondolkoztam rajta, hogy majd odaköltözöm, amikor... Szóval gondolkoztam rajta, de végül úgy döntöttünk Brice-szal, hogy itthon maradok. – Egy hospice? – Megteszed? – Istenem, az annyira... – Észbe kaptam, de Penny tudta, mit akartam mondani. – Egyáltalán nem nyomasztó hely – mondta. – Sőt, kifejezetten életigenlő, hidd el. – Igen – feleltem. – Igen, jelentkezem önkéntesnek a Segítő Kezekbe. És... és dolgozom majd a többin is. – Megígéred? – Megígérem. Penny elmosolyodott, és hátradőlt a fotelben. Tényleg annyi időt töltöttem vele, amennyit csak tudtam. Eljártam vele az orvoshoz, és utána mindig csináltunk valami mókásat, egyszer például röhejes estélyi ruhákat próbáltunk fel. Meg a szokásos dolgokat: moziba mentünk, boltokban nézelődtünk, jó éttermekben ebédeltünk, pedikűröztettünk, vagy leültünk egy tóparti padra, és etettük a kacsákat. Egy idő után Penny már nemigen tudott kimozdulni, mert már az kifárasztotta, hogy begombolta a kabátját, így aztán otthon maradtunk. Filmeket néztünk a tévében, kártyáztunk, és beszélgettünk. Főként olyasmiről, amiről szoktunk: arról, mit írt az újság, meg könyvekről, az álmainkról, Brice-ról, Penny dilinyós bátyjáról és a többi. Egyszer viszont Penny ezzel rukkolt elő: – Emlékszel, amikor pakolásztuk a jótékony célra szánt ruháimat, és azt mondtam, hogy most már kevesebb csomaggal akarok utazni? Hát, jobb, ha az ember meggondolja, mit kíván magának, nem igaz?

Ezután arról beszélgettünk, milyen érzés lehet haldokolni. Meg halottnak lenni. Meg hogy hiszünk-e valamiféle halál utáni létben? Én azt feleltem, hogy hiszek, de kerültem Penny tekintetét, amikor kimondtam ezt. Amikor viszont ő is megerősítette, hogy hisz benne, ránéztem, és olyan érzésem támadt, mintha valamiféle ígéretet tettünk volna egymásnak. Ugyanaznap mondta Penny a következőket is: – Emlékszel, mit hallottunk egyszer a fogyiklubban? Akkor kell megállni, amikor még szívesen ennénk egy kicsit! Lehet, hogy ez most is így van, és igazából jól járók, hogy most megyek el. így legalább nem öregszem meg, és nem élem át azt, hogy szép sorban odalesz mindenem. Tudod, a látásom, a hallásom, a fogaim... Legalább nem fogom azt kívánni, hogy bárcsak halnék már meg. – Ez igaz – feleltem, és megpróbáltam belekapaszkodni ebbe a halovány vigaszba, de képtelen voltam rá. Mert én nem akartam, hogy Penny elmenjen. Én azt akartam, hogy együtt öregedjünk meg, és panaszkodjunk egymásnak, hogy fájnak az ízületeink, romlik a memóriánk, meg hogy mennyi gyógyszert kell beszednünk nap mint nap. Azt akartam, hogy továbbra is ő meg Brice legyen a szomszédom valami öregotthonban, ahol pléddel az ölünkben üldögélünk a kertben, amíg be nem hívnak vacsorázni. Az utolsó napon átmentem hozzá reggel. Egyből láttam, hogy nagyon rosszra fordult az állapota, mert akadozott a légzése. Letérdeltem az ágya mellé, megfogtam a kezét, ő pedig megszólalt: – Ó, az én csodálatos... – Aztán megváltozott az arckifejezése: mintha egy kicsit bánta volna, hogy ezt mondta. – Most csak Brice jöhet be. Oké? – Oké – feleltem, majd homlokon csókoltam. – Akkor majd később.

Lementem a földszintre, és ott vártam ki az utolsó órákat. Penny helyesen tette, hogy csak Brice-t engedte magához: az eszem is, a szívem is tiszteletben tartotta a döntését. Soha életemben nem éreztem magam olyan fájdalmasan magányosnak, mint akkor. Éppen a kanapén szunyókáltam egy magazinnal a kezemben, amikor Brice lejött, és megkocogtatta a vállamat. Kipattant a szemem. Brice bólintott. Zokniban volt, és csálén állt a gyűrött inge. Az arca pedig úgy nézett ki, mintha finoman, óvatosan odaillesztették volna a helyére, de bármelyik pillanatban leeshetne, vagy ezer apró darabra törhetne. – Hány óra van? – tettem föl az abszurd kérdést. Brice az órájára nézett. – Négy óra tizenhét. Egymásra meredtünk, majd mindketten könnyekre fakadtunk. Hazamentem, leültem a konyhaasztalomhoz, és elhatároztam, hogy megcsinálok mindent, amire Penny kért. De sajnos be kell vallanom, hogy nem tartottam be a fogadalmamat. Most viszont végre-valahára hozzálátok. Most megtehetem. Hiszen még nem köteleztem el magam, nem fogadtam el a legutóbbi felkérést, hogy mondjak beszédet. A legújabb könyvemet pedig most adtam le. Úgyhogy nyugodtan tarthatok szünetet, sőt, akár abba is hagyhatom az egészet, ha úgy akarom. Odalépek a számítógépemhez, és megnézem a Segítő Kezek Hospice telefonszámát. Időpontot egyeztetek egy interjúra, hogy lássam, milyen a hely, és mit tudnék nekik nyújtani – illetve tudok-e nyújtani bármit is, hogy őszinte legyek. Aztán felhívok egy ingatlanügynököt, hogy nézze meg a házamat, és nekilátok az új lakóhelyem keresésének. És ami talán a legfontosabb, meg fogom találni a módját, hogy viszontlássam Dennist. Rádöbbenek, hogy akkor mozdult meg bennem valami, amikor ő életjelt adott magáról, és ezért akkor is hálával tartozom neki, ha ezen kívül nem történik köztünk semmi.

Nagyot fújok, és érzem, hogy egyfajta légies könnyedség költözik belém. Úgy tűnik, igaz, amit a legutóbbi könyvemben írtam: Ha elkezdünk olyan döntéseket hozni, amelyeket az eszünk, a szívünk és a lelkünk egybehangzóan helyesel, úgy fogjuk érezni, mintha ezek a döntések fölemelnének, vagy egyenesen a magasba repítenének.

Szombat délelőtt közvetlenül a Menedék Idősek Otthona előtt találok parkolóhelyet. Itt él az édesanyám. Bemegyek az előcsarnokba, odaköszönök annak a pár embernek, akit ott találok, majd elindulok fölfelé. Anyám lakása a hosszú folyosó legvégén van, így szép panoráma tárul a szeme elé: látja az otthont körülvevő erdőt, meg az épület mögött csörgedező patakot. A folyosón lépkedve némi irigység lesz úrrá rajtam: irigylem, hogy ő megcsinálta. Igen, anyám megtette, amit én még nem: elköltözött egy sokkal kisebb ingatlanba. Túl van rajta, és valósággal kivirult. – Nyitva van! – kiált ki, amikor bekopogok. A fürdőszobából lép ki. Az egyik szemöldökét már kiszedte, a másik még hátravan. Nyilván fodrásznál is járt, mert kétoldalt szépen bodorodik a haja, kiemelve a mindmáig igen bájos arcát. A szeme színéhez passzoló kék ruhát visel, meg arany karkötőt és fülbevalót. A mesébe illő, korántsem ortopéd kinézetű ortopéd lábbelije van rajta: egy elől-hátul zárt, keresztbe pántos cipő. Alighanem rendezvény lesz itt, talán közös fagyizás, vagy ilyesmi. Átölelem anyámat, aki épp csak a mellkasom közepéig ér. Lehet, hogy megint összement egy kicsit, suhan át az agyamon. – Kisminkelem magam – mondja anyám. – Várj meg a konyhában, van kávétorta. Köszönj apádnak. Bemegyek a konyhába, és leülök a két személyre megtérített kisasztalhoz. Apám már három éve meghalt, de anyám még mindig megterít neki, beszél hozzá, és érzi, hogy jelen van. Leülök apám terítékével szemben, és szemügyre veszem a tányérja mellé szokás szerint odakészített újságot, amely a sportrovatnál van nyitva, és anyám úgy hajtotta ketté, ahogy apám szerette. – Szia, apa – mondom a széknek.

– Kérsz kávét? – kérdi a konyhába belépő anyám. – Nem, kösz. – Mit keresel itt? – Én is örülök, hogy látlak. – Bármikor szívesen látlak, tudod jól. Csak azért kérdezem, mert sohasem szoktál délelőtt jönni. És miért nem vagy Cincinnatiben? Valami baj van? – Atlantában voltam, és tegnap hazaértem. – Jaj, az ég szerelmére, tudom én, hogy Atlantába mentél, csak randim van, úgyhogy egy kicsit izgulok. És ha izgulok, mindent elfelejtek. – Randid van? – Veled sosem fordul elő? Nem lesz egy csapásra szita az agyad, ha izgulsz? – De igen, anya. Szóval... szóval azt mondtad, randid van? – Ebédelni megyek Spencer Thompsonnal. Ismered Spencert, az a nagy fülű fickó. Átugrunk az Olívakertbe. Mindjárt lejárnak a kuponjaink. – Az Olívakertbe, ahova apával is mindig jártatok? – Igen. És ne félj, apádnak semmi kifogása ellene. Sőt, az ő ötlete volt! De hogy sikerült a beszéded? – Remekül. Nagyon kedves volt a hallgatóság. Szóval, anya, te most... – Hoztad az ellátmányt? Előhúzok a táskámból egy nejlonszatyrot, és megmutatom neki a hajszeszt, a sampont, a zuhanysapkát, a krém-lemosót meg a szájvizet. – Jó kislány! Tudod, a zuhanysapkával szoktam letakarni az ételmaradékot. Remekül bevált! Ezt már vagy kétszázszor elmondta. Most az következik, hogy a kis kiszerelésben vásárolt termékek jobbak, mint a nagy kiszerelésűek. Ki fogja fejteni, hogy

direkt rászoktatják az embereket a nagyobb adagra, amelyet aztán felvizeznek. De mégsem ez történik. Hanem az, hogy leül velem szemben, és azt kérdezi: – Még mindig fontolgatod, hogy eladod a házadat? – Ezt ki mondta? – Te, amikor legutóbb itt voltál. – Ó! – Ez már nyomtalanul törlődött az agyamból. – Hát, úgy érzem, itt az ideje – mondom. – így, hogy ott lakom, egyfolytában Penny jut eszembe. És ésszerűsíteni is szeretném az életemet, úgyhogy kisebbet keresek. – Jaj, szívem, úgy örülök! Meg fogsz lepődni, milyen felszabadító érzés. És most jön a lényeg: Bess Templeton szólt, hogy az unokája albérlőt keres. A lánynak van egy szép háza a Como Park mellett, és az egyik lakótársnője elköltözött. – Értem, de lakótársakra nem vágyom. Nem szeretnék megint másokkal együtt élni. De azért köszönöm, hogy... – Szerintem azért meggondolhatnád. Miért laknál teljesen egyedül? Félek, hogy Penny nélkül magányos leszel. – Jól megleszek egyedül – mondom, de az a helyzet, hogy anyámnak igaza van: már most is magányos vagyok. – Máris átmegyek Besshez, és elkérem a címet. Már amennyiben áll még az ajánlat. Állítólag nagyon cuki hely. Bess szerint „Egyszerűen imádnivaló!”. És az egyik lány, aki ott lakik, profi szakács! Egy igazi séf! Hát, anyám jól keveri a kártyát, annyi szent. Ugyanis imádok enni, főzni viszont nem annyira, pláne egymagámra. – Mindjárt jövök. Beszélgess apáddal. Miután anyám kimegy, körülnézek a konyhában, és arra gondolok, milyen nehéz volt neki pár éve, amikor átköltözött az imádott házából ide – igaz, sosem panaszkodott. Kemény lehetett hozzászokni az új környezethez, és az is bonyolította a helyzetet, hogy apám nem sokkal azelőtt halt meg. Ma viszont anyám már szeret itt lakni.

Pár perc múlva visszajön, és a kezembe nyom egy cetlit, amelyen egy Saint Paul-i cím áll. – Még szabad a szoba, de most délelőtt megy oda egy jelentkező. Bess telefonon bejelentett téged délutánra, és megkérte az unokáját, hogy ne döntsenek, amíg nem találkoztak veled. – Anya, én... – Ugyan már! Menj oda, és beszélj velük. Ugyan mit veszíthetsz? Átmeneti megoldásnak talán nem rossz, amíg átgondolod, mihez akarsz kezdeni valójában. Ez a kódolt üzenet azt jelenti, hogy mikor állapodom már meg, és megyek férjhez, mert anyám egyfolytában erre vár, mióta... hát, szerintem mióta megszülettem. Most az órájára néz. – Indulnod kellene. Nem lenne jó, ha elkésnél. – Hol a telefonszám? Odacsörgök, és lemondom. Nagyon nem tudok megbarátkozni a gondolattal. – Nem hiszem, hogy Bess a telefonszámot is megadta volna – mondja anyám egy icipicit tétován, majd mielőtt megvádolhatnám, hogy direkt nem kérte el, hozzáteszi: – Nem rúzsosak a ráncaim? Közelebb hajolok, majd közlöm vele, hogy de. Gyengéd érzelmek töltenek el, így képtelen vagyok kiabálni vele, amiért segíteni próbál. – Majd meséld el, mi volt – kéri, amikor fogom a táskámat, és elindulok kifelé. – Te is – felelem. – Kellemes randizást. Anyám erre a szájára teszi az ujját, és apám székére mutat. Elmosolyodom. – Azt mondtad, az ő ötlete volt!

Félórával a megbeszélt időpont előtt érek be Saint Paulba. Kiszúrok a megadott cím közelében egy kávézót, és már éppen bemennék, amikor megcsörren a mobilom. Brice keres. – Szia! – szólok bele. – Hogy vagy? – Kösz, jól. Hát te, szívem? – Megvagyok. A körülményekhez képest. Nagyot sóhajt. – Igen, tudom. – Szóval jól bírod? – Nos, ami azt illeti, éppen azért hívtalak, mert el akarom újságolni, hogy... megismerkedtem valakivel. Elakad a lélegzetem. – Az illető hölgy nem Penny, de nagyszerű teremtés. És éppen most döntöttük el, hogy összeházasodunk. – Ejha! – És el akartam mondani neked, mert... – Nagyon örülök, Brice – nyögöm ki nagy nehezen. – Tényleg? – Igen. Tényleg. – Akkor jó. Mert azt hiszem, ezért hívtalak fel. Hogy megkapjam az engedélyedet, vagy az áldásodat, vagy tudom is én. Gondolkoztam rajta, hogy várnom kellene még, de... – Brice, tudod, mit mondogatott nekem előszeretettel Penny? – Mit? – „Ember emberrel jó, ember egyedül rossz.” Egyfolytában ezt szajkózta. – Nekem is mondta, hogy szeretné, ha újra megnősülnék. – És fogadni merek, hogy a várakozást egy szóval sem említette.

– Tényleg nem. Sőt, azt mondta, vágjak bele azonnal. Szóval kösz, Cece. Neked akartam először elmondani, mert te meg Penny... Megtelik a szemem könnyel. – Igen. Azok voltunk. – Szóval... – Szóval! Mikor lesz az esküvő? – Két hét múlva. Mondd csak... Nem akarsz eljönni, ugye? – Ó! Kösz. Kösz, de... de nem. – Amúgy hogy vagy? Mi a helyzet a fogorvossal? – Fogorvossal? – Igen. Vagy nem fogorvos a barátod? – Seamus? Nem, ács. – Ács! Tényleg! Nem is tudom, miért mondtam fogorvost. – Én sem tudom. Talán azért, mert annak is van fúrója. Brice elneveti magát. – Lehet. Szóval jól megvagytok? – Hát, tudod... az a helyzet, hogy nagyjából szakítottunk. – Sajnálom. Pedig Penny úgy gondolta, talán ő lehet az igazi. – Nos, majdnem az volt. Kinézek az oldalsó ablakon. Két nő éppen kiszáll a kocsiból, és elindul a kávézó felé. Annyira nevetnek, hogy az egyikük nem bír továbbmenni. – Figyelj, időpontra megyek valahova – mondom –, de tényleg nagyon örülök. Légy boldog, oké? – Köszönöm. Figyelj, Cece! – Igen? – Csak azt akarom mondani... Tudod, biztos vagyok benne, hogy Penny nagyon szerette volna, ha összejössz valakivel. – Tudom. – És én is szeretném, drágám. Megtapasztaltam, hogy nem valami jó egyedül. Nem is tudom, hogy bírtad annyi éven át. Úgy, hogy szép sorban, egyenként kibírtam a napokat, felelném legszívesebben. Aztán a hónapokat. Végül pedig az éveket. Még középiskolás koromban elhatároztam, hogy nem

fogok túl korán férjhez menni. Arról viszont megfeledkeztem, hogy ha az ember túl sokáig vár vele, akkor már csak kétes beltartalmú, nyomott bonbonokat talál a dobozban. És ha őszinte akarok lenni, magamat is a kétes beltartalmú bonbonok közé kell sorolnom. Ahogy arra Penny előszeretettel emlékeztetett, sohasem volt meg bennem a nagy ugráshoz szükséges hit, az eskütételhez elengedhetetlen bizalom. Ahogy a barátnőmben sem, akinek a vőlegénye ragaszkodott a régi, hagyományos esküszöveghez, de amikor a lelkész megkérdezte, hogy tisztelni fogja-e a férjét, és engedelmes felesége lesz-e, a barátnőmből kitört a nevetés. Eszembe jut egy klisé, amelynek volt annyi valóságalapja, hogy klisévé válhasson: a sóvárgó koszorúslányok, akik nyújtózkodva próbálják elkapni az elhajított menyasszonyi csokrot. Én viszont mindig az a koszorúslány voltam, aki a háttérben áll karba tett kézzel, mert még azt is méltóságon alulinak tartja, hogy úgy tegyen, mintha kellene neki az a csokor. Sok boldog ifjú párt láttam beülni a szépen kidekorált autóba, és mindig nagy megkönnyebbülésemre szolgált, hogy én szabad vagyok. – Tudod, a házasság olyan, amilyenné a férjeddel alakítjátok – mondta egyszer Penny. – Nem kell ragaszkodnod a másoktól kapott mintákhoz. – Tudom – feleltem. – Ebben nem vagyok biztos – felelte erre Penny. – Azt fontolgatom, hogy elköltözöm – mondom Brice-nak. – Lehet, hogy együtt fogok lakni másokkal. – Tényleg? – Igen, nem kizárt. Igyekszem nyitott lenni sokféle eshetőségre, így arra is, hogy még nem tudom, mik ezek az eshetőségek.

– Ugye most nem fogsz előadást tartani nekem? Nem kell fölírnom egy cetlire az első szót, ami eszembe jut, és bedobnom a kosárba? Ezt a technikát néha bevetettem, ha workshopot tartottam. – Csak ha fizetsz érte – mondom. Brice ezen jót nevet. – Hiányzol, Cece. – Te is nekem. – Ne tűnj el. Hébe-hóba írj egy e-mailt. – Úgy lesz. De nem hiszem, hogy valaha is e-mailezni fogunk. Brice ugyanis továbblépett, amire én még nem vagyok képes. Eszembe jut, hogy érdeklődnöm kellett volna az új feleségéről. Arra gondolok, hogy bárcsak a nő tudná Pennyről azt, amit én tudok! Amikor ugyanis egyértelművé vált, hogy nincs semmiféle csodagyógymód, hiába reménykedtünk benne, Penny hátborzongató feladatra vállalkozott: kiürített minden egyes fiókot meg faliszekrényt, és csodaszép, színes papírral bélelte ki őket. Amikor megkérdeztem tőle, miért fecsérli erre a maradék kevéske energiáját, azt felelte: – A kedvében akarok járni Brice új feleségének. Bemegyek a kávézóba, és rendelek egy kávét meg egy szelet süteményt. Leülök egy asztalhoz, és a gőzölgő folyadékot szürcsölgetve nézem a vendégeket. Beszívom a frissen őrölt kávébab illatát, és közben beszélgetésfoszlányokat, felharsanó kacajokat csípek el. De közben magamban Pennyvel beszélgetek. Elmondom neki, hogy Brice újranősül. Tudom. Harapok egyet a süteményből. Tudom, hogy ezt akartad, mondom Pennynek, de most, hogy Brice tényleg megteszi, nem fájl Nem. Itt nem kicsinyeskedünk. Az órámra nézek, újratöltöm a csészémet, majd úgy teszek, mintha az ott felejtett újságot olvasgatnám, de közben Pennynek

mesélek Dennis Halsinger régi leveleiről. Eleinte szalvétára írt, és ragasztószalaggal pecsételte le a magazinok lapjaiból hajtogatott borítékot, és én odavoltam ezért az elvarázsolt művészkedésért, sőt, még utánoztam is egy darabig. Később, amikor Dennis már kezdett pénzt keresni, hártyavékony lapokon jöttek a csapongó, költői szövegek mindarról, amit látott és érzett: Tahiti hihetetlen természeti szépségeiről, az ottani politikáról meg a szerelem és az élet mibenlétére vonatkozó nézeteinek fejlődéséről. Emlékszem, az ágyamon fekve olvastam az egyik levelét. Előzőleg azt írtam neki, hogy én már lemondtam az igazi, tartós szerelemről, mire ő kifejtette, hogy a szerelemnek csak úgy van értelme, ha előbb a fejünkben van, és csak utána adjuk át másoknak. Erőltetni nem érdemes, mert úgy nem működik. Menj, keresd meg! Ülj be a kocsiba, és csináld! Olyan tisztán hallom, mintha Penny ott ülne mellettem, és a fülembe súgná. Csináld! – Úgy lesz! – mondom hangosan. A szomszéd asztalnál ülők megnéznek maguknak, majd elfordítják a fejüket.

Könnyen megtalálom a házat: fehér díszvakolat, pirosra lakkozott ajtó. Bájos, de az udvarra ráférne egy kis gondozás, az épületre pedig egy réteg festék. A méretes utcafronti verandán függőágy és hinta is van, a fonott székek pedig, amelyeknek az ülőpárnáin már kifakult a virágminta, olyan szögben állnak egymással szemben, mintha beszélgetnének. A két szék közti, szintén fonott asztalon egy lámpát veszek észre, az asztal mögötti falra szerelt hosszú, fehér polcon puha fedelű könyvek sorakoznak. A veranda egyik sarkában álló antik kovácsoltvas teáskocsi igencsak billegős, de azért megvan pakolva fejjel lefelé egy konyharuhára helyezett kávécsészékkel, borospoharakkal. Hibái ellenére – vagy talán éppen azok miatt – bájos, barátságos a berendezés. Gyorsan hátramegyek, hogy vessek egy pillantást a hátsó udvarra is, amely irdatlan nagy: sokkal nagyobb, mint amekkorának az utcáról látszik. Van egy kis kert is, de elég gondozatlan. Ha ideköltözöm, és igényt tartanak rá, majd én rendbe szedem! Ültetek pillangóvirágot, szakállas nőszirmot, rózsaszínű rózsát, liliomot, fás bazsarózsát. Meg talán egy sor koreai törpeorgonát is a hátsó kerítéshez, és felfuttathatnék a ház oldalára egy kis kúszóhortenziát... Remek lenne még egy kis nefelejcs is, meg százszorszép, és valami hagymaféle, amelynek a virágzata egzotikus, lila gömb. Lenne itt hely egy jókora zöldségeskertnek, sőt, egy meditációs sarkot is ki lehetne alakítani. Rádöbbenek, hogy a munkám szemet gyönyörködtető gyümölcsénél is jobban örülnék magának a munkának, amit egy kert megkövetel. Mert szeretem bedugdosni az ifjú palántákat a meleg földbe, sőt, még a kövér gilisztákat is szeretem, amelyek a

kezemtől egy-két centire forgatják a talajt. Remek érzés elfáradni és összekoszolni magam, ha ilyen jó okom van rá. Oké, talán egy kicsit előreszaladtam... Visszamegyek a verandára, és bekopogok. Ugatást hallok, majd valaki csendre inti a kutyát. Aztán ajtót nyit egy ötven felé járó, vagy talán valamivel ötvenen túli, göndör, szőke hajú, csillogó, kék szemű nő. Hosszú szoknyát, csipkés felsőt és karika fülbevalót visel. – Á, helló, Joni vagyok – mondja. – Te pedig Cecília, ugye? – Ki van fulladva, és egy kicsit izgatott a hangja. – Úgy bizony! – felelem. Szeretem az ilyen barátságos embereket, akik egyből éreztetik velem, hogy szívesen látnak, és akiknek a közelében örömmel tölt el, hogy én vagyok én. Ekkor kirobog a házból egy tiszta fehér pofájú, vén, sárga labrador, és szaglászni kezdi a nadrágom szárát. – Ne, ne, Riley, ne csináld! – szól rá Joni, és megragadja a nyakörvét. – Mindjárt lehiggad – magyarázza –, csak hát ő ilyen minden lében kanál, tudod, a ház ura. – Joni ezután félreáll. – Na, kerülj beljebb! Éppen ebédelni készültünk, velünk tartasz? Sajtos szuflét csináltam, meg spenótsalátát eperrel és kandírozott dióval. Nocsak, interjú extrákkal! Miért is ne? – Remekül hangzik – mondom. A nappali mellett elhaladva kényelmesnek látszó bútorokra leszek figyelmes. A kopottas eleganciával berendezett helyiség fő attrakciója a piszkosfehér kanapé, amelybe legszívesebben máris belesüppednék. Van továbbá lapos képernyős tévé, lapis lazulit idéző kék kővel körberakott kandalló, valamint egy túlzsúfolt könyvespolc, ami nekem a szívem csücske. A falat díszítő festmények jók, és eredetinek látszanak, az üveglappal fedett, ovális dohányzóasztalon irdatlan méretű könyvek hevernek. Azért jutott hely mellettük egy tálcának is, amelyen vintage martiniskancsó és -pohár áll. A kancsóban egy csokor sárga

tulipán díszeleg, a pohárban pedig a Jacks nevű klasszikus gyerekjáték kellékeit tárolják. A sarokban felstószolt, ékköveket idéző színárnyalatokban pompázó kispárnák láttán csak arra tudok gondolni, hogy biztos azokra ülnek, ha a dohányzóasztalnál esznek. Az ablaknál álló dívány mellett olvasólámpát látok, a két túltömött, piszkosfehér karosszék előtt puff áll. – Gyere, ismerkedj meg a többiekkel – mondja Joni. – Az ebédlőben vannak, már asztalhoz ültek. Erre. Kövess! Belépünk az ebédlőbe, ahol a fapadlót borító kopottas keleti szőnyeg rózsaszín, kék és krémszínű árnyalatokban pompázik. A mennyezet gerendáit fehérre festették, és magas, ólomüveg ablakokon át árad be a fény. A szépen felújított, hatalmas, kerek, antik tölgyfaasztal fölötti, üvegmadarakkal díszített csillárt pedig mintha már láttam volna egy Anthropologie üzletben. Sokáig nézegettem, és kis híján meg is vettem, de nem tudtam volna hová tenni. Itt viszont nagyon jó helyen van, tökéletesen illik a környezetébe. Azt hiszem, egyfajta égi jelnek tekinthetem, hogy ez a csillár ide került... – Szóval, ő Cecília – mutat be az asztalnál ülőknek Joni, majd a fiatalabb, sötét hajú nőre mutat. – Ő itt Renie. Azaz Iréné, de Renie-nek hívjuk. – Szia – mondom, mire Renie szótlanul fölemeli a kezét. Valahogy olyan madárszerű: törékeny testalkat, hegyes orr, nagy, kerek szem... Sőt, még a rövidre vágott haja is a cinke feje búbját idézi. Szürke pólót és kék farmert visel a kigombolt, kék kockás flanelinge alatt, és gyémánt orrpiercingje van. – Ő pedig Lise – mutat az asztalnál ülő másik nőre Joni. A negyven körüli Lise, akinek drótkeretes szemüvege mögül sötétbarna szempár néz rám, lófarokban fogta össze világosbarna haját, és ropogósra keményített fehér blúzt meg szürke vászonnadrágot visel. Méltóságot és nyugalmat áraszt, de az is

látszik, hogy éberen figyel. Ha tehát Renie madár, akkor ő macska... – Szia, Cecília – szólal meg szívélyes, barátságos hangon. – Övé a ház – magyarázza Joni. – De lehet, hogy ezt már tudtad. Tudtad? – Az én házam, de egyértelműen Joni konyhája – feleli Lise. – Isten hozott! Kezet nyújt, és nekem egyből feltűnik, milyen hosszúak az ujjai. – Zongorista vagy? – kérdezem, mire elmosolyodik. – Nem, orvos. Háziorvosként dolgozom egy nonprofit egészségügyi szolgáltatónál. Hangszeren sajnos nem játszom, legfeljebb befőttesgumin. – Hadd mutassam meg villámgyorsan a szobát – veszi át a szót Joni –, aztán megebédelünk. Fölmegyünk a lépcsőn, majd az emeleten elhaladunk a hatalmas fürdőszoba előtt, amelyben lábakon áll a fürdőkád, és vintage hatást kelt a fekete-fehér csempe. A falnál álló fehér fiókos szekrény tetején szépen el vannak rendezve a fürdőkellékek, üvegekből összeállított csokorra hasonlítanak. Ügy képzelem, hogy a törülközőket a szekrény fiókjaiban tarthatják. A sarokban álló állványon madárkalitkát helyeztek el, amelyben valami rózsaszínű növény éppen virágzik. A kiadó szoba jobbra az utolsó. A hatalmas helyiség falát krémszínűre festették, a szegély fehér, a mennyezeti díszléc tojásmintás. Az ablakon ömlik be a ragyogó napfény, a padló szép fényesre van politúrozva, a széles, párnázott ablakpárkányról a hátsó udvarra látni – és én máris tudom, igen, egyszerűen tudom, hogy itt akarok élni. Bármennyire kötődöm a házamhoz, nem akarok többé ott lakni, tovább akarok lépni. Itt akarok lenni, ezen az új helyen, új emberekkel, a kialakítandó új kerttel. Itt, ahol csak annyi dolgom van, hogy kikupáljam a saját hálószobámat.

Jonihoz fordulok. – Imádom ezt a szobát! Ragyog az arca. – Ugye? Őszintén szólva ez a legszebb hálószoba. Sandyé volt – teszi hozzá, majd lehalkítja a hangját. – Ő Lise lánya, de a helyedben nem hoznám szóba. Nem jönnek ki egymással. Joni, aki karba tett kézzel áll mellettem, most körbehordozza a tekintetét a szobában. – Nagyon kellemes hely. Mi is jól éreznénk itt magunkat, de lusták vagyunk átköltözni, meg aztán csak összevesznénk rajta. Na jó, menjünk enni – mondja, és már indul is. – Ez a kedvenc szavajárásom – teszi hozzá hátrafordulva. Az ebédlő felé menet elhaladunk egy mosdó mellett, ahol fekete-fehér pettyes a tapéta, és cseresznyepiros a vécéülőke, majd Joni bevezet a hatalmas méretű konyhába, amely egyszerűen fantasztikus: egy igazi séf konyhája, ahol hatégős a gáztűzhely, és a szigetet alkotó húsvágó pult fölé rengeteg különféle edényt aggattak. Az ablak mellett műbőr huzatú bokszot látok, mint az étkezdékben. A félkör alakú pad tele van ülőpárnákkal, amelyek mintha hímzett, vintage konyharuhákból készültek volna. Tudják, abból a fajtából, amelyik a hét minden napjára kijelöl valami feladatot: hétfőn mosás, kedden vasalás, és így tovább. Ebéd közben megtudom, hogy Joni özvegy, és sous-chef, azaz séfhelyettes az összenőtt „ikerváros,” azaz Minneapolis és Saint Paul egyik (ha ugyan nem „a”) legelegánsabb éttermében, az Ultramarinkékben. – Az Ultramarinkékben? – hüledezem. – Igen, az Ultramarinkékben – sóhajtja. – Pedig már kezdtelek megkedvelni – mondom. – De most kénytelen leszek félni tőled. – Ó, arra igazán semmi szükség. Én ugyanis kettős életet élek: itt dr. Jekyll vagyok, ott Mr. Hyde. Ez a gond az ilyen

éttermekkel: csak addig vagyunk civilizáltak, amíg munkakezdés előtt együtt kajál a csapat. Ettél már ott? Megrázom a fejem. – Még nem. – Nem szeretem ugyanis az olyan éttermeket, ahol ahhoz, hogy az ember ki tudja fizetni a számlát, jelzáloghiteit kell a nyakába vennie. – Egyszer ugorj be, a vendégem vagy – mondja Joni. – De kénytelen leszek a konyha közelébe ültetni, úgyhogy közelről fogod hallani a haj tépést, de az étel fantasztikus lesz! – Mi kényszerít rá, hogy ilyen helyen dolgozz? – kérdezem. Joni rám néz. – Az, hogy az Ultramarinkékről van szó! – mondja, majd vállat von. – Meg aztán ott legalább fogyok. Szerintem simán leizzadok óránként fél kilót. De már kezd kikészíteni a meló. Ugyanis nem vagyok olyan fiatal, mint voltam, ahogy mondani szokás. Ha az ember ilyen helyen dolgozik, ötvenkét évesen úgy érzi magát, mintha kilencvenkettő lenne. – Hányszor mondtam már neked, hogy jógáznod kellene! – szól közbe Lise. – Jót tenne neked, ahogy nekem is nagyon jót tesz. És testedzésnek is kiváló. – Neked az tesz jót, hogy tíz évvel fiatalabb vagy nálam – feleli Joni. – A jóga nem testedzés – kapcsolódik be Renie is. – Hanem rosszul leplezett versengés, hogy kinek jobb a jógaszőnyege, kinek cukibbak a jógacuccai, és ki tudja jobban utánozni a kócsagot, vagy a „Q” betűt. – Ez nem igaz – mondja Lise. – Miért nem próbálod ki? Bármelyik pénteken eljöhetsz velem, és vehetsz egy ingyenes órát. – Igen, az pompás lenne, de sajnos nekem péntekenként más elfoglaltságom van. – Mikor?

– Éjjel-nappal. Ez egy ilyen rendhagyó elfoglaltság. – Renie most hozzám fordul. – Szerinted testedzés a jóga? Tele van a szám salátával. Fölteszem a kezem, jelezve, hogy ez nekem magas. – Egy diplomata – jegyzi meg Renie. – Milyen uncsi. Renie-ről már tudom, hogy egy alternatív újságnál dolgozik. Korábban a Star Tribune tudósítója volt, de miután írt egy szatirikus cikket a lelki tanácsadó rovatokról, felvették az In a Different Voice-hoz. Itt állandó rovata van, amelynek a Lépj túl önmagadon! címet adta. Engem a tarot-kártya Botok Királya nevű lapjára emlékeztet, amely azt jelenti, hogy valaki kívül kemény, belül lágy. De sebaj, én szeretem a kihívásokat: ha itt fogok lakni, megtalálom Renie-hez a kulcsot. Ha pedig mégsem, akkor a másik két lakótársam valószínűleg bőségesen kárpótol ezért. Lise, aki elvált, nemcsak a ház tulajdonosa, hanem a kutya gazdája is. Mint elmondta, akkor döntött úgy, hogy szobákat ad ki, amikor az egyetlen gyermeke elköltözött otthonról. – Sandynek hívják a lányomat – mondja. – Húszéves. Minneapolisban lakik, Dinkytownban, és a Minnesotai Egyetemre jár. Elég elfoglalt, így nem sokat látom. Bólintok, mintha mindez újdonság lenne. Joni a tányérjába bámul. – Igazán szeretem a lakótársaimat – mondja Lise. – És az is jó, hogy ha elutazom, ingyenes ház- és kutyafelügyelőim vannak. Szereted a kutyákat, ugye? – Imádom őket! – mondom. Lise hátratolja a székét. – Hát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én máris leadnám az igen szavazatomat – mondja, majd rám néz. – Már amennyiben hajlandó vagy ideköltözni. Kissé meglep, hogy ilyen hamar nekem szegezi ezt a kérdést, de lehet, hogy ő is csak olyan, mint én: amit tud, azt tudja.

Nagyon tetszik a fürdőszoba, tetszik az egész ház, tetszik a környék, és izgalmasnak találom az itt lakó nők életkori, illetve foglalkozásbeli sokszínűségét. – Egyvalamit meg kell kérdeznem – vágok bele. – Nem gond, ha csinálok egy kis kertet? Ültetnék virágot, zöldséget, meg esetleg kialakítanék egy meditációs sarkot. – Hálás lennék – mondja Lise. – Azt csinálsz azzal a hátsó dzsumbujjal, amit csak akarsz! – Meditációs sarkot mondtál? – szól közbe Renie. Ügyet sem vetek rá. – Az utcafronti verandán is lehetne pár virágláda – folytatom. – Dáliára gondoltam, meg kék bojtocskára, esetleg némi verbénára, kertigyopárra... – Nahát, remek ötlet! – lelkesedik Joni. – De szép is lenne! – És azonnal be tudok költözni, ha ez számít valamit – teszem hozzá, majd mozdulatlanul ülve várom a többiek reakcióját. Jonival nincs is semmi probléma: – Részemről rendben – mondja, és összecsapja a tenyerét. – A zöldségeskertet már alig várom! Lehetnének benne fűszernövények is. Renie az ölébe bámul. – Nem beszélhetnénk meg később? – Jaj, ne csináld! – nógatja Lise. – Szavazzuk már be a házba! Unom az interjúztatást. Renie rám néz. – Rendben. Szóval nem akarlak megbántani, de szerintem nem illesz közénk. Egy motivációs szónok, aki önsegítő könyveket ír! – Renie! – szól rá Joni. – Én olvastam az egyik könyvét – mondja Lise –, és nagyon jó volt. – Tényleg? – szólalok meg, és ugyanezt kérdezi Renie is, csak egészen más hanghordozással.

– Te elolvastál egy önsegítő könyvet? – vonja kérdőre aztán Lise-t. – Igen, Renie, elolvastam egy önsegítő könyvet, és tudod, mi történt? Az, hogy segített! Lise most hozzám fordul. – A válásom után nagy hasznát vettem a könyvednek. – Köszönöm. Ezt örömmel hallom. Renie fészkelődik egy kicsit a székén. – Megállapodtunk, hogy egyhangúlag döntünk, igaz? Erre senki sem mond semmit. A táskámért nyúlok. – Hát, akkor köszönöm, hogy meghallgattatok. Nagyon finom volt az ebéd. – Tudod mit? – szólal meg Renie. – Próbálj meg kimotiválni a székemből! Ha rá tudsz venni, hogy fölálljak, akkor felőlem ideköltözhetsz. – Fejezd be, Renie – szól rá Lise. – Ugyan már, tök jó lesz! Tudod, mint abban a régi rajzfilmben, A kőbe szúrt kardban. – Mi bajod van? – förmed rá Renie-re Joni. – Tudod mit? Igazából Vicky is miattad költözött el! Ha te nem vagy, maradt volna! Igen, miattad költözött el! Úgyhogy... – Még egyszer köszönöm – mondom, és fölállok. Azaz fölállnék, mert hirtelen összeesem. Mindenki fölpattan. – Jaj, istenem, mi a baj? – kérdi Joni. Föltápászkodom, és a velem szemben álló Renie-re nézek. – Mintha fölálltál volna. Lise és Joni elneveti magát, Renie pedig karba tett kézzel, durcásan visszaül a helyére. – Amúgy hány éves is vagy? Ezzel már igencsak felbőszít. Komoly problémám van ugyanis az életkor alapján történő diszkriminációval, főleg ha még csak

nem is nyíltan csinálják, hanem suttyomban. Én úgy gondolom, hogy egy ember életkora amolyan tálalási javaslat. Rajtunk múlik, mit kezdünk vele: elfogadhatjuk úgy, ahogy van, vagy módosíthatjuk, de azt is megtehetjük, hogy tudomást sem veszünk róla. – És te hány éves vagy? – kérdezek vissza. – Harminckilenc. És leszbi vagyok. – És akkor mi a fasz van? – Isten hozott a házban! – mondja Joni. – Most már tényleg bent van, nem gondolod, Renie? Közelebb lépek. – Jó ember vagyok – mondom. – Van igazságérzetem, becsületes vagyok, felelősségteljes, nincsenek hangulatingadozásaim. Nem zuhanyozom sokáig, és eszméletlenül jó szervező vagyok. A takarítás ellen sincs kifogásom, sőt, szeretek takarítani. Még a hűtőt is szívesen kipucolom. És ha folyik a vécé, meg tudom javítani. Renie elmosolyodik. – Segítsek áthozni az ágyadat? Van egy pick-upom. Aztán este kifekhetünk négyesben a kertbe, kézen fogva bámulhatjuk a csillagokat, és megoszthatjuk egymással a legféltettebb gondolatainkat, érzéseinket. – Remekül hangzik – felelem. – De azért meglep, hogy máris ennyire előreszaladtál!

Miután hazaérek, felhívom a legközelebbi ingatlanügynökséget, és időpontot egyeztetek. Aztán belém nyilall a szomorúság. Már vártam, mikor sújt le rám, mert bármennyire biztos vagyok benne, hogy el akarok költözni, azért nehéz lesz eladni ezt a házat. Fölmegyek az emeletre, és előveszem a hálószobái gardróbból a „szerencsedobozomat”, ahogy én hívom. Kinyitom, és a szemem elé tárul a Cosminától kapott viseltes tarot-kártya meg a burgundivörös bársonytasak. Az utóbbiban lapuló üvegkavicsokba az ősi ábécé rúnáit vésték. Itt van továbbá a tiszteletre méltó Ji king, amelynek használatára Dennis tanított meg sok-sok évvel ezelőtt, meg egy kártyagyűjtemény, amelyet az egyik beszédem után kaptam egy nőtől. A kártyalapok különböző virágokat ábrázolnak, a képek alatt pedig megidéző szavak és szótárból kiragadott definíciók olvashatók. Nőket ábrázoló lapokat is kaptam ettől az asszonytól, amelyeken az arcképek alatt különböző mondatok, mondattöredékek vannak, például ilyesmik: Ez volt az egyetlen igaz tett, amit véghezvihettem. Van egy pakli jövendőmondó kártyám, amely az én személyes kedvencem, részben azért, mert igen gyorsan lehet vele dolgozni. Miután megfogalmaztam a kérdést, legyezőszerűen szétterítem a kezemben tartott lapokat úgy, hogy a hátoldalukat fordítom magam felé. Ezután lehunyom a szemem, és megvárom, amíg úgy érzem, hogy valamelyik lap arra kér, húzzam ki. Néha azonnal elönt ez az érzés, van, hogy egy kicsit tovább tart a dolog, de előbb-utóbb mindig, kivétel nélkül mindig tudom, hogy ki kell húznom egy bizonyos lapot. Aztán a könyv segítségével értelmezem a kihúzott kártya jelentését. Van egy rövid összefoglaló arról, mit jelenít meg a kártyán látható kép, majd egy történet, az úgynevezett „tanítás” következik, végül pedig az

„alkalmazás”, hogy az ember be tudja építeni a tanítást a saját életébe. Cosminának annak idején igaza volt, amikor a kérdésemre adott válaszában arra célzott, hogy nem rendelkezem látnoki képességekkel. Abban viszont hiszek, hogy a kártyák és más eszközök hozzásegítenek önmagam mélyebb megértéséhez. Nem vallanám be csak úgy akárkinek, milyen sokszor kértem az útmutatásukat fontos ügyekben. Persze Penny tudott róla, hiszen ő volt az én társam a misztikum kutatásában és értelmezésében. Ha kérdőre vontuk a jövőt, évszaktól függetlenül mindig kimentünk a verandára. „Verandajósoknak” neveztük magunkat. Most is kiviszek a verandára egy könyvet, és előveszem a kedvenc kártyapaklimat. A lapokat még mindig körüllengi a tömjénillat, mert a kis New Orleans-i boltban, ahol egy beszédem után vettem ezt a kártyát, tömjént is lehetett kapni. A szűk, sötét helyiség egyszerre volt békés és vibráló. Aki oda belépett, annak rögtön az a különös érzése támadt, hogy életre kel, mintha minden idegsejtje bizseregni kezdett volna. Letelepszem az egyik fotelbe, és a másikról, amelyikben mindig Penny ült, igyekszem nem tudomást venni. Szétterítem a kezemben a kártyákat, lehunyom a szememet, és föl teszem a következő kérdést: Tényleg el kellene adnom ezt a házat, és oda kellene költöznöm ahhoz a három, nőhöz? Mozdulatlanul ülök, és várom, hogy valamelyik kártya jelet adjon. Megvan! Igen, már érzem is. Ráteszem a kezem egy lapra a pakli jobb oldalán, majd némi habozás után kihúzom az alatta lévőt. Kinyitom a szemem: a termékenységet jelképező kártya az. Nem emlékszem, hogy valaha is kihúztam volna. A magyarázat szerint: „Arra kérnek, hogy szüless újjá, és lehelj új életet egy régi, posványos, mozdulatlan helybe.” A vége felé pedig: „Ha azt fontolgatod, hogy belekezdesz valami új dologba, az idő elérkezett. Megvan benned, ami ahhoz kell, hogy sikerüljön.

Hagyd magad mögött azt, ami visszatartott, és haladj előre magabiztosan, örömmel.” Egy pillanatra elgondolkodom, majd a rúnákhoz fordulok, hogy ugyanezt a választ kapom-e. A módszer lényege, hogy csukott szemmel kihúzunk a bársonytasakból három rúnát, és sorba rakjuk őket magunk előtt. A legtöbb rúna jelentése változik attól függően, hogy „rendesen” vagy fejjel lefelé tesszük-e le az üvegkavicsot. Nagyon kevés írásjel van, amely mindkét irányban ugyanazt jelenti. A kavicsokon olvasható jelek három dologra vonatkoznak: magára a helyzetre, a kihívásra, valamint a végkimenetelre. Az első rúna, amit kihúzok, a Gebo, amely két dolgot jelent: egyesülést és ajándékot. A szöveg a következő: „Ha ezt a rúnát húzod, az annak jele, hogy szövetség, egyesülés és valamiféle társas viszony létrejöttére van kilátásod.” Később pedig ezt olvasom: „Ez a tanács minden szinten érvényes: szerelmi kapcsolatokban, üzleti ügyekben, mindennemű társas viszonyban. Különösen helytálló akkor, amikor az ember azzal lép társas viszonyba, amit egyesek a magasabb énjüknek neveznek.” Végül kihúzom az egyik női kártyát. Felfelé néző nőt ábrázol, aki mintha könyörögne, és rózsák potyognak a hajából. A nő alatt van egy óra, a szöveg pedig az, hogy: „Az idő hozza meg helyette a döntést.” Nos, ez nekem elég. Visszapakolom a holmimat a dobozba, amit fölviszek az emeletre, és leteszem az ágy mellé, a padlóra. Nem szeretném itt felejteni a költözéskor. Fölveszek egy farmert meg egy pulcsit, és alaposan kitakarítok. Miközben a vécé mögötti zugot sikálom, eszembe jut a kollégám, Mike Adams. Amikor a feleségével meghirdették a házukat eladásra, úgy kipucolták, mint még soha. És Mike akkor ezt mondta: – Te, ha tudom, hogy ez a ház így is kinézhet, mindig

ilyen tisztán tartottam volna. Betsy még friss virágot is tett a fürdőszobába! Hajszálpontosan négy órakor – épphogy sikerült átöltöznöm rendes ruhába –, megszólal a csengő. Az ingatlanügynököt Marilyn Watsonnak hívják, és arról híres, hogy gyorsan eladja a házakat. A buszmegállók padjain is szoktam látni a fényképét, és emiatt mindig is úgy gondoltam, hogy afféle szupersztár lehet az ingatlanügynökök körében. Az élénkvörös, üzletasszonyos kosztümjét jókora aranygombok díszítik, és feltupírozott szőke haja is tekintélyt parancsoló. – Egyszerűen imádom ezt a környéket – jelenti be. – És micsoda kertje van a ház előtt! – A hátsót még nem is látta. Körbevezetem Marilynt a házban, és csak most döbbenek rá igazán, hogy itt nemcsak tágas szobák, bútorok, függönyök, szőnyegek, könyvek, edények vannak, hanem a különböző énjeim is. Milyen sokféle szándék, milyen sokféle vágy munkált bennem, amikor harmincéves koromban ideköltöztem! Sok meg is valósult közülük, néhány azonban nem. Amikor Marilyn szemügyre veszi a hálószobát, a falnak dőlök, és a falhoz lapul a nyitott tenyerem is. Az ácsoknak megvan az a szokásuk, hogy sokszor elrejtenek ezt-azt az újonnan felhúzott fal szigetelésében: egy újságból kitépett lapot, egy sörösüveget, egy pénzérmét. Az én ácsmesterem, Seamus verseket dugdosott a falba. Az írekre jellemző módon rajongott a szép formákért, és annak idején rendszeresen verset olvasott nekem az ágyban. Volt, hogy elaludtam közben, és mindmáig előszeretettel ajánlgatom ezt a módszert, mert szerintem így lehet a legkönnyebben álomba merülni, avagy „fölnyergelni a fekete lovat, és belegázolni a nagy vízbe”, hogy Seamus szavaival éljek. Jellemzőek voltak rá az efféle félig gunyoros, félig őszinte megnyilvánulások. A végén, amikor már sokkal inkább a civódásról szóltak az együtt töltött

órák, mintsem a költészetről, azzal vádoltam, hogy fél kiállni a meggyőződése mellett. Ő is ugyanezzel vádolt engem. Sokszor aludtam vele ebben a szobában. Amikor utoljára itt maradt éjszakára, a karomba zártam, és a plafont bámulva azon töprengtem, vajon melyikünk fogja elsőként kimondani, hogy vége? Esős éjszaka volt. Vacsorára húsgolyókat készítettünk, meg spagettit főztünk, de a vidám sürgés-forgásra árnyékot vetett a rossz előérzetből fakadó lehangoltság. Lefekvés után Seamus felolvasott nekem egy verset, amelyet egy felújított hálószoba falában akart elhelyezni. A munkát megrendelő házaspár hatvanhét éve élt házasságban, és azért kellett kiszélesíteni a hálószobájuk ajtaját, hogy beférjen rajta a férj kerekesszéke. Felfogadtak egy nagyhírű építészt, és gyönyörűen átalakíttatták az egész helyiséget. Annyira tetszett nekem a vers, amit Seamus nekik szánt, hogy lemásoltam, és gyakorlatilag betéve tudom. Ellen Bass írta, a címe: A C22-es kapu. 1 Arról szól, hogy egy idős férfi megcsókol egy idős nőt, aki most szállt le a gépről. A vers vége így hangzik: ... ott feküdtél akkor, le sem törölték még rólad a magzatmázat, és valaki nézett, mintha először látná fölkelni a napot. És akkor este, amikor Seamus fölolvasta nekem ezt a verset, megkérdeztem tőle, hogy nem tudná-e valahogy eldugni az én falamba is? Ő pedig mosolyogva azt felelte, hogy gyönyörű vers, ugye? Utána pedig azt mondta, hogy nem, ez nem fog menni, mert minden verset csak egyszer falaz be, ez a szabály. így működik a varázslat. Megígérte, hogy majd keres nekem is valami verset, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára, és a fal felé fordult. 1

Ellen Bass amerikai költőnő verse, Gate C22 címmel jelent meg. – A szerk.

Így tudatta velem, hogy vége van. Amikor reggel, mielőtt munkába indult, fájdalmas tekintettel rám nézett, én csak annyit mondtam: – Tudom. Valakitől nemrég hallottam, hogy együtt van egy nővel, és már el is jegyezték egymást. Az első gondolatom az volt, hogy „A mindenit, ez gyorsan ment!”, de aztán eszembe jutott, hogy a vége felé sokszor nem jött el hozzám, mert egy „nagyon igényes ügyféllel” kellett találkoznia. Ja, így már más... – Cecília? Marilyn a gardróbból szól hozzám. – Igen? – Ezt a California Closets csinálta? Mert nagyon jó a beosztása! – Nem, nem céggel dolgoztattam. Magam terveztem meg a legjobb barátnőm segítségével, és egy ács barátom építette be. – Csodaszép! Te jó ég, de gyönyörű! Feltétlenül adja meg a barátja nevét! Imádom a kis beépített vasalódeszkát, és azok az ékszeres vitrinek a falon! Zseniális ötlet! Annyi ékszert összevásárolok, aztán nem teszem fel őket soha, mert megfeledkezem róluk! Megmutatom neki a többi helyiséget is, ő pedig a végén elmondja, mennyiért fog véleménye szerint elkelni a ház, és hozzáteszi, hogy máris van egy ügyfele, akinek szerinte tökéletesen megfelelne. Egy válófélben lévő, dúsgazdag férfiról van szó, akinek bútorokra is szüksége lesz, úgyhogy nem akaroke esetleg eladni pár darabot? Erre kis híján elnevetem magam. Hiszen számtalanszor elmondtam már: „Ha az ember elszánja magát egy jó és igaz tettre, a világegyetem mindent megtesz, hogy segítsen neki.” Közlöm Marilynnel, hogy mindent eladok, kivéve a hálószobabútoromat, a műkincseimet, a könyveimet meg az ágytakaróimat. Alighanem el kellene adnom pár ágytakarót is, hiszen Penny a végrendelete kiegészítő záradékában hét darabot

hagyott rám, így sokkal több van, mint amennyire valaha szükségem lesz. Mégsem tudok megválni egyetlenegy darabtól sem, mintha csak a gyerekeim lennének. Hogy is adhatnék el valamit, aminek a mintája az ,Amish Árnyék” vagy az „Esti Csillag”, sőt, a „Tört Edény” fantázianévre hallgat? Ami viszont a Penny által „Barátságnak keresztelt ágytakarót illeti... Hát... – Találja ki, mennyit szeretne kérni a bútorokért darabonként, illetve együttesen – kéri Marilyn. Kikísérem, majd tárcsázom az új lakóhelyem számát, hogy segítsenek átvinni a hálószobabútort, a ruháimat meg még pár holmit, ami egyelőre elég lesz. Renie veszi föl. – Kész vagyok – mondom neki. Azt hiszem, ez igaz is.

Renie elég csálén tolat be a kocsifelhajtóra, el is sodor pár orgonaágat. Hálát adok az égnek, hogy már elvirágzott az orgonám. – Bocs! – kiált oda Renie, miközben befarol a veranda lépcsője elé. – Semmi gond. Gyere be. Renie átlépi a küszöböt, majd a nappaliban földbe gyökerezik a lába. – Hoppá! Ennyi cuccnak nálunk nincs hely. – A nagy része itt marad. Renie végighúzza a kezét az antik párizsi játékasztalon, amelyet pár éve vettem. – Miért? – kérdi. – Majdnem mindent eladok – felelem. Renie körülnéz a szobában. – A díványért mennyit kérsz? – Kell? A tiéd lehet. – Mennyiért? – Amiért segítesz költözködni. Renie a díványhoz lép, majd kezét a tarkóján összekulcsolva elnyújtózik rajta. – Áll az alku. – Csak a hálószobabútoromat viszem át, meg pár doboz eztazt – mondom neki. – Nem hiszem, hogy túl nehéz lesz. – Nekem biztos nem – feleli Renie. – És ha segítségre szorulunk, majd szólunk Riley-nak. – Elhoztad a kutyát? – csodálkozom. Rossz ötlet volt, gondolom magamban. – Jönni akart. Megmondtam neki, hogy csak akkor hozom el, ha jól viselkedik. Úgyhogy nem lesz gond. Renie föláll, és még egyszer körülnéz.

– Ejha! Elég sok mindent hátrahagysz. Biztos nem fogod megbánni? – Biztos te is sok mindent hátrahagytál, amikor odaköltöztél. – Nekem nemigen volt semmim. – Ami igazán fontos nekem, azt átviszem. A többi meg... Nem is tudom, azt hiszem, eljutottam az életemnek arra a pontjára, amikor ideje „levedleni” magamról ezt-azt. És mondok neked valamit: azt, amit csináltam, még sohasem bántam meg annyira, mint amit nem csináltam. Voltak alkalmak, amikor a lelkem mélyén tudtam, mi a helyes, de másokra hallgattam, vagy nem volt hozzá merszem, vagy nem volt értelme, vagy nem is tudom. .. Egy hamis belső hang szólt hozzám, amely logikának álcázta magát, pedig csak a saját félelmeim beszéltek. Szóval amikor nem voltam hű magamhoz, amikor nem voltam önazonos, annak megfizettem az árát. – Hát igen, ez néha nehéz – mondja Renie. Aztán feljön velem az emeletre, ahol leszedjük a lecsupaszított ágyról a matracot is, és levisszük a pick-uphoz. Riley kidugja a fejét a vezetőfülke ablakán, és vadul csóválja a farkát. Miután behurcoljuk a holmimat a házba, tiszta ágyneműt húzok az ágyamra, letakarom a Barátság fedőnevű ágytakaróval, majd pár óra azzal telik, hogy mindent oda helyezek, ahol szerintem lennie kell. Az íróasztalomat a hátsó udvarra néző ablak alá tolom, és elüldögélek ott egy kicsit. Elképzelem a leendő kertet, a kék homokkővel felszórt gyalogjárót, latolgatom, hol lehetne a madárfürdő. Egy percre elhatalmasodik rajtam a régi kertem iránt érzett nosztalgia, és rám tör a félelem, ha belegondolok, hogy én ezt tényleg megcsináltam, és már nincs visszaút. A kopogásra összerezzenek, majd megyek ajtót nyitni. Lise áll ott. Zöld vázát tart a kezében, és a vázában egy csokor barackszínű rózsa díszeleg.

– Csak köszönteni akartalak minálunk – mondja Lise. – Köszönöm. Lise körülnéz a szobában. – Máris nagyon szép minden. Egész más, mint amikor Sandy lakott itt. Akkor nem is lehetett látni a padlót, mert teljesen beborította a sok ruha. A falat meg padlótól plafonig kitapétázta magazinokból kitépett lapokkal. Érdekes volt, azt meg kell hagyni, most viszont... Most viszont tényleg nagyon szép. Azt az ágytakarót máris imádom. Vintage, ugye? – Legalább százéves. Nem tudok ellenállni a régi ágytakaróknak. Van belőle egy rakás. Lise az órájára néz. – Most föl kell hívnom néhány páciensemet, akik holnap jönnek műtétre. Meglepődnél, hogy milyen sokan elfelejtik, amit mondanak nekik. Meg az is sokszor előfordul, hogy félreértelmezik az írásos tájékoztatót. Tudod, az izgalom. – Ilyen helyzetben én is hülye lennék. – Meg én is. Ezért inkább telefonálok, és megnyugtatom őket egy kicsit. Jó, ha érzik, hogy valaki velük van, legalábbis amennyire lehet. Vacsoránál találkozunk. – Lise most közelebb hajol, és lehalkítja a hangját. – Ma Renie főz, úgyhogy ne számíts Joni-féle lakomára! Azzal elvonul a szobájába, amely a ház utcafronti részén, a veranda fölött van, és becsukja maga mögött az ajtót. Én pedig leteszem a vázát az asztalra, és átrendezgetem a rózsákat, hogy ne legyenek olyan szorosan egymás mellett. Utána karba tett kézzel hátralépek, és szemügyre veszem őket. Csodaszépek, most nyílnak: jó sokáig fognak tartani. Még vannak kipakolandó könyveim és ruháim, de rájuk majd később kerítek sort. Most inkább lemegyek, hátha tudok valamit segíteni Renie-nek. Amikor kilépek a folyosóra, meghallom a telefonáló Lise hangját. Dühösen kiabál:

– Hát, akkor sajnálom, hogy háborgattalak! Egy ideje nem hallottam felőled, gondoltam, rád csörgők. De nem tartalak föl tovább. Csönd. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem valamelyik páciense volt, hanem a lánya. Szép csöndben elosonok a szobája előtt, és lemegyek a konyhába, ahol nagy a kupi: szanaszét hevernek a tálak, mérőcsészék, kanalak, a félig kipakolt bevásárlószatyrok, a padlóra szóródott hagymahéj. – Segíthetek? Renie fölnéz. – Mit akarsz csinálni? – Hát, tudok zöldséget hámozni, szeletelni, kockára vágni, amit kell... – Tényleg? És zsírral locsolgatni meg csomómentesre keverni? – Csomómentesre keverni? Az is valami? Tudok én hirtelen sütni, pépesíteni, flambírozni, palacsintát dobálni meg grillezni is! Renie elővesz az egyik szatyorból egy fej salátát, és a kezembe nyomja. – És konfitálni? – Miért, konfitált saláta lesz? Renie vállat von. – Igazából azt sem tudom, mit jelent a konfitálás. – Erről nekem is elég homályos fogalmaim vannak. – Csinálj salátát – mondja Renie. – És tölts ki egy-egy pohár bort. A hűtőben van egy kevés Chardonnay tegnap estéről. Istenem, hogy utálok főzni! Kitöltőm a bort, majd a mosogatóhoz lépek, és lemosom a salátaleveleket. – Én sem mondhatnám, hogy bolondulok érte.

– Akkor jobb, ha szoktatod magad a gondolathoz, mert felváltva csinálunk vacsorát. Ez a Lise-féle házirend egyik szigorú szabálya: a vacsorát magunk készítjük. Ezenkívül tisztán kell tartanunk a fürdőszobát, és a mosogatóban nem maradhat edény. Ja, és semmit nem vágunk ki az újságból, amíg mindenki el nem olvasta. És ha kiveszel valamit az elsősegélydobozból, pótolod. – Van elsősegélydobozotok? – Nem is akármilyen. Még olyan infúziós cucc is van benne! így jár, aki egy orvossal él egy háztartásban. A lenti bal szélső konyhaszekrényben tartjuk. Ja, és van még egy nagyon fontos szabály: férfi nem maradhat itt éjszakára. Illetve az én esetemben nő. – Tényleg? És miért nem? – Hát, matekozd ki. Kicsit szűken lennénk. De leginkább azért van ez, mert Lise-nek rossz tapasztalatai vannak. Lakott itt egy csaj, akinek egyfolytában itt lógott a pasija. Gyakorlatilag itt élt. így aztán meghozta ezt a kőkemény szabályt, ami kissé fasisztoid ugyan, de működik. Hiszen a legtöbb embernek van saját otthona, ahová mehetünk. Mosd már meg ezt a két sárgarépát! – Meg is hámozzam? – Nem hámozunk. – Nem hámoztok? – Figyelj, ne játszd a hülyét, nem a Seinfeldben vagyunk! Úgy van, nem hámozunk. Azaz szinte soha. Lise szerint a héjban rengeteg tápanyag van. – És mit fogunk enni a salátán kívül? – Spagettit és marinara szószt. Megmosom a répákat, majd megkérdezem, hogy karikára vágjam-e őket. – Az egyiket igen, az a salátába megy, a másikat vékony csíkokra vágd a szószhoz.

Renie felé fordulok. – Sárgarépát teszünk a marinara szószba? – Igen. Édesebb lesz tőle. – Tényleg? Nem is tudtam. Kellemes, barátságos hangulatban ténykedünk Renie-vel, és hirtelen eszembe jut, hogy Pennyvel és Brice-szal is ugyanígy tettünk-vettünk a konyhában... Hogy szabaduljak a feltoluló emlékképtől, megkérdezem Renie-t, hogy ma milyen kérdésekre válaszolt a rovatában. – Hát, van egy nő, aki nagyon kiakasztott. Azt írja, hogy az anyósa folyton kritizálja, méghozzá a férje előtt, aki nem védi meg. Azt tanácsoltam neki, hogy vigye el az anyósát ebédelni, és nyelesse le vele a saját keserű piruláját. Még föl is soroltam, miket mondhatna neki. Érdekes a toaletted – szerinted illik az arcszínedhez.? Tényleg az ablakkal szemben akarsz ülni? Biztos, hogy ezt akarod rendelni! Azt talán inkább kanállal kellene. Te ezt megsózod? Nem tudnál egy kicsit halkabban beszélni? Itt ülök az orrod előtt. Az a salátalevél a fogad közé szorult. Érted, ugye? Aztán a nagy fináléra még fölturbóztam egy kicsit a dolgot. Azt írtam a csajnak, hogy bökjön a villájával az anyósa mellkasára, és közölje, hogy: Idefigyelj! Bármit is gondolsz rólam, meg arról, amit éppen csinálok, nem akarom hallani! A fiadból sikerült gerinctelen alakot nevelned azzal, hogy minden lépése fölött ítélkeztél, nekem viszont elég hosszú a gerincoszlopom, leér egészen a seggemig, úgyhogy megmondom neked, amit a fiadnak már régen meg kellett volna mondania: elég volt, dugulj el! – Ez valószínűleg jó eséllyel beválik. – Kóstold meg – mondja Renie, és ad egy kanállal az éppen elkészült salátaöntetből. – Ejha! – mondom. – Jó? – Határozottan érdekes!

Erre egy kis ideig csak áll szótlanul, majd ennyit mond: – Biztos nem halunk bele. Aznap este, mindjárt vacsora után kapok egy hívást Marilyn Watsontól, hogy máris megvan a vevő. A gazdag férfi, aki most vált el, készpénzben, egy összegben fizet, és mindent visz: az összes bútort, az edényeket, a kerti slagot, a felmosórongyot, a seprűt, a leveskonzerveket a konyhaszekrényből, az égvilágon mindent. – Azt hiszem, mihamarabb túl akar lenni az egészen – tájékoztat Marilyn. – Szóval mondjon egy napot, amikor át tud jönni a személyes holmijáért, és utána nyélbe ütjük a dolgot. Miután leteszem a kagylót, a lakótársaimhoz fordulok, és összeütögetem a tenyeremet, mintha leporolnám. – Eladtam a házat. – Máris? – csodálkozik Lise. – A fickó már jó ideje tudja, hogy házat akar venni, csak még nem találta meg az igazit. És kell neki minden, ami a házban van! – Micsoda mázlista vagy! – mondja Joni. A barátságos, őszinte arckifejezése láttán nem mondhatok mást, mint hogy „Igen, tudom”. De pár perc múlva, amikor már magamra zárom a szobám ajtaját, és az ágyon ülök, valamiféle fáradt szomorúság feszíti a mellkasomat. Odakint a nap még csimpaszkodik egy kicsit a horizont peremén, majd lebukik. Mára ennyi volt.

Ébren heverek az ágyon, és Dennisre gondolok. Már több mint egy hete nem jelentkezik. Talán csak tudatni akarta velem, hogy gondol rám, és ennyi? Lehet, hogy egy bágyadt, unalmas napot követő álmatlan éjszakán az emlékei közt kutatott, és belém botlott. Bárcsak csináltam volna másolatot a levélből, amit neki

írtam! Lehet, hogy túl sok mindent zúdítottam rá? Vagy talán megbántottam valamivel? Az oldalamra fordulok, és megfordítom a párnámat is, de hasztalan: továbbra is messzire elkerül az álom. Pedig korán lefeküdtem, már kilenckor, mert kimerített a kerti munka, amihez ma láttam hozzá. Rögtön el is aludtam, de egy óra múlva fölébredtem. Több eszem is lehetett volna, hiszen a szokásaim rabja vagyok: tizenegykor szeretek lefeküdni, hétkor szeretek kelni, és ha ehhez tartom magam, minden jobban megy. Fölkapcsolom a lámpát, és fontolóra veszem, hogy lemehetnék a földszintre, ahol valaki tévét néz, méghozzá valami filmet, ha jól hallom. De nincs kedvem tévézni, inkább üldögélnék a verandán. Magamra kapom a pongyolámat, és lemegyek. A tévé előtt ülő Lise elmosolyodik, amikor meglát. A verandára mutatok, és kimegyek. Már javában ringat a függőágy, amikor Lise is kijön két csésze teával. Az egyiket a kezembe nyomja. Szeretem, ahogy teát főz: nem filtert használ, hanem igazi tealeveleket. Egy darabig csöndben üldögélünk, majd végül én töröm meg a csöndet: – Azt hiszem, elég nagy hülyét csináltam magamból. – Miért mondod ezt? Elmesélem neki, hogy kaptam Dennistől egy képeslapot, majd válaszul levelet írtam neki, de még nem válaszolt. – De hát elköltöztél! – mondja Lise. – És különben is, olyan lassú a posta! Alighanem írt már neked, csak még nem kaptad meg. – De ha igazán érdekelné a dolog, telefonálna, nem gondolod? Lise vállat von.

– Azok alapján, amit mondtál róla, lehet, hogy nem gondolom. – Megkérdezem – szalad ki a számon hirtelen. – Mit? – Rögtön jövök. – Azzal fölmegyek a szobámba, és előveszem a gardróbból a fadobozomat. Kihozom a verandára, leteszem a fonott asztalkára, kinyitom, és meggyújtom a nagy, vastag fekete gyertyát. Aztán előszedem a kedvenc kártyapaklimat. – Ez meg mi? – kérdezi a dobozba bekukucskálva Lise. – Á, a Ji king! Mi van még? Megmutatom. Lise odahúzza a székét az asztalhoz. – Akkor kérdezősködj – mondja. – Ha végeztél, nekem is lesz egy kérdésem. Vicces, mennyire vonzza az embereket a jövendőmondás, mennyire fogékonyak a természetfölötti erők kinyilatkoztatásaira, ha a legbensőbb, legszemélyesebb titkaikról van szó. Gyerekkoromban a legpragmatikusabb gondolkodású, legműveltebb nők is ott nyüzsögtek Cosmina körül, és el voltak ájulva, mert olyasmiket akartak hallani tőle, amit mástól, más úton-módon nem hallhattak. Megtanítom Lise-t, hogyan kell kiteríteni a lapokat, hogyan kell kirakosgatni az erszényből kihúzott rúnákat. Elmondom, hogyan kell pénzfeldobással jósolni a Ji king módszerével, hogyan kell följegyezni az egyenes és a megtört vonalakat. Nem mondja meg, mi a kérdése, de a csalódott arca elárulja, hogy elégedetlen a válaszokkal. – Mi lenne, ha inkább te olvasnád ki valamiből a jövőmet? – veti föl. – Mondjuk a tealeveleidből? – Abból is tudsz jósolni? Megvonom a vállam. – Nem tudom. Ha megittad a teádat, teszek egy próbát.

Lise kiissza a maradék teáját, és odanyújtja a csészéjét, én pedig megdöntőm, és meredten bámulom, ahogy Cosminától láttam. Igen, ott vannak a tealevelek... Fölnézek. – Na? – unszol Lise. Látom a gyertya fényénél, hogy roppant komoly az arca: nagyon várja a választ. Ismét belenézek a csészébe. A tealevelek nagy része összetapadt, de pár levél elkóborolt a nyájtól, és a csésze oldalára vándorolt. – Volt valamiféle viszály – mondom. – Valamiféle különválás. Lise nem szól semmit, de közelebb hajol, és ebből tudom, hogy jó nyomon vagyok. – De ami különvált – folytatom –, az nem igazán távolodott el, mert abból származik, amiről levált. Nem nézek Lise-re, mert félek, hogy mindjárt megszólal: „Á, értem. Hallottad, amikor kiabáltam Sandyvel a telefonon, ugye?” De nem mond semmit, csak ül, és vár. Még jobban megdöntőm a csészét, mire az elkóborolt tealevelek egy része visszacsúszik a tömegbe. – Némi változás, a dolgok átértékelése elég ahhoz, hogy újra összenőjön, ami összetartozik – folytatom, és fölnézek. – Hit kell hozzá. Lise mondani akar valamit, de ekkor nagyot csattan a szúnyoghálós ajtó, és kilép a verandára Renie meg Joni. Pizsamában vannak – pontosabban Joni fehér hálóingben, Renie pedig melegítőnadrágban és pólóban. – Mit csináltok ti itt? – kérdi Renie. A dobozra mutatok. – Jósolunk. Joni odahúz egy széket. – A mindenit! Játszhatok én is? Kissé bántó a szóhasználata, de ha belegondolok, lényegében tényleg játszunk. Renie belenéz a dobozba, és bosszúsan mordul egyet.

– Várjatok, mindjárt kiteszek egy táblát az ablakba – mondja. – Különleges ajánlat: tenyérjóslás öt dollárért! Szerintetek hány helyesírási hiba legyen benne? De azért leül, és egy idő után kiderül, hogy neki is van egy kérdése, de nem árulja el, mi az. Csak ennyit mond: – Húzz nekem egy lapot, Cece. – Az úgy jó, ha te húzol magadnak – felelem, de ő ragaszkodik hozzá, hogy én húzzak. Szétterítem a lapokat, és lefordítva odatartom őket Renie elé. – Te húzzál! – ismétli rendületlenül, úgyhogy húzok egy lapot, és a kezébe adom, majd a könyvet is, hogy elolvashassa az értelmező szöveget. Miután végzett, az asztalra dobja a könyvet. – Micsoda hülyeség! – nyilatkoztatja ki, majd bemegy a házba. Mi, többiek egymásra nézünk, majd fogom a könyvet, és felolvasom a szöveget: – Azt írja, itt az ideje, hogy Renie gondot viseljen magára vagy valaki másra. Mire Joni: – Ja, persze! Renie és a gondoskodás! Kicsi szívem, kis bogaram, meg ami belefér, mi? Egy kicsit továbbolvasok: „Ha elutasítod a gondoskodást, talán itt az ideje bevallanod magadnak, hogy te b csak ember vagy, és igényied. Ha magányos vagy, talán érdemes találkoznod valakivel, aki sokat jelent neked... Ha nem vettél tudomást a valódi érzéseidről, ha elvesztetted a legmélyebben gyökerező kapcsolatot a bensőddel, itt az ideje az egyesülésnek.” – Hát, igen, magány, egyedüllét: ez tényleg Renie-ről szól – mondja Lise, majd rám néz, és meglepetten hozzáteszi: – O! – Mi az? – kérdezem. – Ezt a lapot igazából te húztad – mondja Lise. – Úgyhogy neked szól az üzenet is. Egyesülés! Menj el hozzá! – Kihez? – értetlenkedik Joni.

Megnézem a postaládát: Dennistől megint nem jött semmi. Megnézem az e-mailjeimet is, hátha a kiadómtól megszerezte a címemet... De ugyan miért tette volna, hiszen megadtam neki a mobilszámomat?! Nem érkezett tőle e-mail sem. Hát persze hogy nem! Kaptam viszont egy e-mailt Alice Greentől, az ügynökömtől, aki az előadásaimat szervezi. Nagyon szeretem Alice-t, aki örömét leli a munkájában, és érti is a dolgát. Neki köszönhetően nem kell aggódnom semmi miatt: az utazás flottul meg van szervezve, az emberek, akiknek elküldöm a javasolt programot, visszajeleznek, mindenki pontosan fizet, és a helyszín szinte kivétel nélkül mindig nagyon jó. Tegnap mégis megírtam Alicenek, hogy ne kössön le több beszédet, és majd szólok, ha újra vállalok felkéréseket. Az e-mailjében arra kér, hogy hívjam föl, amit meg is teszek. – Minden oké? – kérdezi. – Igen – felelem. – Nincs semmi bajom, tényleg. Csak változások történtek az életemben, méghozzá elég radikálisak. Eladtam a házamat meg gyakorlatilag mindent, ami benne volt, és együtt lakom pár emberrel. Tartok egy kis szünetet. Azt hiszem, sokkal kevesebbet szeretnék dolgozni, vagy az is lehet, hogy abbahagyom az egészet. Utazgatni szeretnék, meg önkéntes munkát végezni... – Tudod, egy barátnőm nagyjából azt csinálta, amit te – mondja Alice. – Fogta magát, és kilépett az életéből: felmondott a munkahelyén, eladta a házát, és egy kis lakásba költözött, mondván, hogy neki az kell, hogy világpolgár lehessen, szabadon utazgathasson, és ne legyen gondja semmire. De eltelt nyolc hónap, és az én barátnőm rettenetesen érezte magát a bőrében, mert rájött, hogy ő igazából szereti, ha gondja van bizonyos

dolgokra, és szerette a házát is. Csak akkor döbbent rá, milyen zajos tud lenni egy társasház, és milyen nyomasztó, ha a szomszédok orra előtt kell élnünk az életünket. Meg is próbálta visszavásárolni a házát, de nem jött össze. Így aztán vett egy másikat, egysaroknyira a régitől. – Elég ijesztő történet – mondom. – Igen. Nem lett volna szabad elmondanom. – Dehogynem, sőt, örülök, hogy megtetted. Tudom, hogy csak azért mondtad el, mert aggódsz értem. De hallgass ide: én imádok ott lakni, ahol most lakom. Megjósolhatatlan volt, hogy így alakul az életem, de nagyon örülök, hogy így alakult! Ha kiderül, hogy mégsem működik a dolog, legfeljebb továbbállok, de egyelőre maga a tökély! Ami pedig a házat illeti... Imádtam a házamat, de amikor egyik este elmentem oda, és sétáltam egyet a környéken, nem éreztem, hogy bármit is megbántam volna. Pedig a régi házamban égtek a villanyok, és láttam az utcáról, hogy az új tulaj átrendezett ezt-azt, de nem bántam, sőt, tetszett, amit csinált. Csak arra tudtam gondolni, hogy remélhetőleg jól érzi magát nálam. Aztán visszamentem oda, ahol most lakom, és a többiek fagyikehellyel vártak, és én egyszerűen... boldog voltam! Ráadásul nem egyik pillanatról a másikra határoztam el, hogy elköltözöm, hanem már érlelődött bennem egy ideje a döntés. De csak akkor fogtam föl, milyen régóta akarom meglépni ezt a lépést, amikor már megtettem, ha érted, mire gondolok. – Hm... – mondja Alice. – Most gondolkodóba ejtettél! Elnevetjük magunkat, majd Alice így búcsúzik: – Akkor majd tudasd velem, ha újra készen állsz. Biztosra veszem, hogy remek előadást állítasz össze abból, amit most véghez viszel. Megköszönöm Alice-nek a biztató szavakat, majd felhívom a kiadómat. Ez már keményebb menet lesz, gondolom magamban, de amikor előadom Celeste-nek, a szerkesztőmnek, hogy szünetet tartok a könyvírásban, csak ennyit mond:

– Jól teszed. Legfőbb ideje volt. – Tényleg? – Tényleg. Nagyon örülök, hogy rászántad magad, Cecília. Egy ideje már érzem, hogy szükséged van rá. – De hát... – Zavartan felnevetek. – De hát azt hittem, csalódott leszel. Mi történt a jó öreg, megbízható Cecíliával, aki évről évre szállította a kéziratait? Vagy valami ilyesmi... – Természetesen nagy örömmel adom ki, amit írsz, de te jobban érdekelsz, mint a könyveid. És hogy őszinte legyek, mostanában éreztem rajtad valami szomorúságot, és kezdtem aggódni érted. – Szomorúságot? Hát, amint azt te is tudod, meghalt a legjobb barátnőm. – Igen, tudom, és még egyszer őszinte részvétem. De szerintem ez az egész korábban kezdődött. Hiszen szünet nélkül dolgozol... Mióta is? Nagyjából azóta, hogy megismertelek. – Ezt mondta Penny is. Mielőtt megbetegedett, egyfolytában mondogatta, hogy lassítsak. – Lehet, hogy nekem is mondanom kellett volna. Pihenj nyugodtan, ameddig csak akarsz, és a legjobbakat kívánom neked. Miután leteszem a telefont, fölmegyek a Segítő Kezek Hospice honlapjára. Rákattintok az „Önkéntes munka” menüpontra, és megnézem a különböző lehetőségeket. Nem tudom pontosan, mi érdekelne, és a páciensekről készült fotók láttán egy kicsit ideges leszek. De el fogok menni interjúra, és keresek magamnak valami feladatot. Hiszen megígértem. És ha már az ígéretekről esett szó, ha kész a kert, lehet, hogy utazgatok egy kicsit. Megcsinálom azt az autós utat, amit terveztünk. És útközben esetleg beugróm Dennis-hez. Meglepem... Vagy talán mégsem olyan jó ötlet? Lehunyom a szemem.

Ugyan mit veszíthetsz? – A büszkeségemet. Származott valaha is bármi jó a büszkeségedből? – És ha egyértelműen értésemre adja, hogy nem akar látni? Azok után, hogy ekkora utat tettem meg! Akkor szépen visszaülsz a kocsidba, és keresel valami más látnivalót. Kinézek az ablakon. Tiszta, kék az ég. Egy repülőgép halk zúgása hallatszik, meg egy kocogó lábdobogása. Lám, enyém a világ! Szabad vagyok. Kimegyek, és beülök a kocsimba. Úgy tervezem, ellátogatok a Summit Avenue-ra, hogy lássam, milyen az a hospice. De félúton visszafordulok. Még nem megy.

Joni a konyhában épp csirkemellet készít elő. Egy hatalmas húsklopfolóval dolgozik, de nem püföli a húsdarabokat, hanem a klopfoló lapos oldalát tologatja rajtuk, mintha vasalna. A hosszú, göndör, aranyszőke üstökét zöld-fehér csíkos hajpánt tartja kordában. – Rántott csirke – közli, mielőtt rákérdezhetnék. – Még mindig nem jött levél – felelem, majd becsusszanok az asztal melletti padra. – Talán időbe telik, mire átgondolja, mit írjon – mondja Joni, majd fölnéz. Csillog a kék szeme. – Arra még nem gondoltál, hogy talán már úton van errefelé? Hiszen küldtél neki képeslapot, és megadtad az új címedet, igaz? Mi van, ha csak úgy beállít? Persze, nem kizárt, hogy Dennis csak úgy spontán felbukkan, de azért erősen kétlem, és ezt meg is mondom joninak. – Az is lehet, hogy valamivel nagyon el van foglalva – feleli. – Úgyhogy ne vedd a szívedre. – Hát, igen – mondom sokkal csüggedtebben, mint ahogy akartam. – Miért nem leped meg te őt? – Képzeld, éppen most fordult meg a fejemben! Amúgy is kóborolni akarok egy kicsit az országban kocsival, és közben beugorhatnék hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lehet! Joni fog két tojást, egyszerre feltöri mind a kettőt, majd felveri őket. – Nagyon fel tud ám lángolni a régi tűz! – mondja. – Én egyszer valóságos kincsesbányára bukkantam: az egyik középiskolai barátom leveleit találtam meg, amiket az első egyetemi évem alatt írt nekem. Egy bőröndből kerültek elő, ahol kislány koromban a babáim ruháit tartottam. Fölhoztam a

bőröndöt a pincéből, hogy majd kipucolom, és a lányomra örökítem. Már nem is emlékeztem rá, hogy oda raktam el azokat a leveleket. Bevonultam a bőrönddel a szobámba, és leültem az ágyra, hogy elolvasok egy-két levelet, de végül nem álltam föl, amíg nem végeztem az összessel. Emlékszem, borús, esős nap volt, még az ég is dörgött, úgyhogy az éjjeli lámpám fényénél olvastam, és a lyukas könyökű lila kardigánom volt rajtam, meg kötény, mert előtte éppen megfontam a kalácsot, és otthagytam kelni a konyhában. Szóval belemerültem a levelekbe, és egyszerűen elszaladt az idő. Gondolatban újra Pete Massottival, Minnesota állam birkózóbajnokával jártam: láttam magunkat, ahogy eszegetjük a sült krumplit egy autós étkezdében, meg nyaljuk-faljuk egymást a kocsija hátsó ülésén, meg az is eszembe jutott, amikor szépen kirittyentve elindulok az oldalán a szalagavató bálba, és azon töröm a fejem, hogy aznap éjjel megengedjek-e neki mindent. Végül nem engedtem meg, ő pedig, amilyen cuki fiú volt, nem erőltette. Amikor a lányom, Erin hazajött a suliból, és becsapódott mögötte a bejárati ajtó, az olyan volt, mintha altatásból ébrednék műtét után. – Lementem a földszintre – folytatja szusszanásnyi szünet után –, Joni és Erin, aki akkor hétéves volt, egyből azt kérdezte: „Mi történt?” Én meg... én meg egyszerűen nem tudtam mit mondani. Erin csak állt ott, és bámult. Nyilván úgy néztem ki, mint valami zombi. Aztán a lányom megkérdezte, átmehet-e a szomszédba, én meg mondtam, hogy igen, majd megnéztem a fonott kalácsot. Persze túlkelt a tészta, de azért betettem a sütőbe, aztán visszamentem az emeletre, összeszedegettem az ágyamon szanaszét heverő leveleket, és... És hát, jaj, istenem, kidobtam őket! Hát nem borzasztó? Kidobtam azokat a leveleket! Bár ne tettem volna! De megijesztett, hogy ilyen erő lakozik bennük. Szerettem a férjemet, boldog voltam, de esküszöm, ha Pete akkor fölbukkan, lehet, hogy megszöktem volna vele! Úgy, ahogy voltam, kötényben meg lyukas könyökű pulcsiban.

Joni most egy citromot görget ide-oda a pulton, hogy megpuhuljon, majd megmarkolja, megszaglássza, és hengergeti tovább. Imádom nézni, amikor a konyhában ténykedik. Számára a főzés szent dolog. A munkahelyén olyasmiket készít, amiknek ki sem tudom ejteni a nevét, de ha ki tudnám ejteni, akkor sem tudnám, mit jelent. Amikor megmutatta nekem az Ultramarinkék szezonális étlapját, megjegyeztem, hogy szószedetet kellene mellékelni hozzá. Itthon viszont egyszerűbb dolgokat csinál: jóféle, kiadós, hagyományos ételeket, és mindig nagyon finom, amit főz. – Nem szokott eszedbe jutni, hogy bárcsak viszontlátnád? – kérdezem. – Kit? Pete-et? – Igen. Joni vállat von. – Nem is tudom. Talán igen. De szerintem az csak egy különleges pillanat volt, amikor az embert beszippantja egy régi emlék, és elrepíti, mint a pitypang ejtőernyőit a szél. Megmondom neked, mire vágyom igazából: arra, hogy elmenjek veled arra az autós bolyongásra. Az jó buli lenne, imádok autóval utazgatni. – Akkor gyere! Joni elneveti magát. – Nem hagyhatom itt a munkámat! Tudod, én alighanem ott fogok meghalni az étterem konyhájában. Te viszont mindenképpen menj el! Figyelj, a fickó írt először! – Ez igaz. Ne segítsek a főzésben? Van valami egyszerűbb munka, amit én is el tudok végezni? – Be tudod vonni a mázzal a tortát? – Tortát fogunk enni? – Igen, csokitorta lesz krémsajtos mázzal, viszonylag egészségesebb kiadásban: teljes kiőrlésű búzaliszt, író, repceolaj, barna cukor. A krémsajtos máz nem annyira egészséges, de hát

ez egy szülinap, és a szülinapokon lazábban kezeljük a szabályokat. – Kinek van születésnapja? – A mai napot kineveztem Renie születésnapjának. Renie ugyanis mindig azt mondja, hogy nem kell nagy hűhót csapni a születésnapja körül, de azért tulajdonképpen szereti, ha megünnepeljük. így aztán minden évben kiválasztunk találomra egy napot, és voilá! – Nem is tudtam. Nem vettem neki semmit. – Ajándékot kapni sem szeret, és ezt nem csak úgy mondja, hanem tényleg igaz. De azért valamelyikünktől mindig kap valami vicces ajándékot, most éppen Lise a soros. A szülinapi dalocskát is elénekeljük neki, és gyertyát is gyújtunk. Mert énekelni és gyertyát gyújtani muszáj, akárhány éves az ember. Az apám utolsó születésnapján nyolcvan gyertyát pakoltunk a tortára, és a cukormáz egy az egyben leolvadt róla! – Joni most beleforgat egy csirkemellet a lisztbe, majd vigyázva belemártja a felvert tojásba is. Olyan finoman, óvatosan csinálja, mintha újszülött gyermekét fürdetné. – Szóval, hol a torta? – Kitettem a hátsó verandára hűlni. Most már biztosan rá lehet kenni a mázat. Behozom a tortát, és leteszem a konyhaasztalra. Csodaszép, sötét színe van, majdnem fekete, és az illata is fenséges. – És hol a máz? – kérdezem. – Még nem csináltam meg. De megcsinálhatod te is. Egy rúd vaj, egy doboz krémsajt, némi só, egy kevés vanília, porcukor. Igazán semmiség. – Jó, de mennyi vanília kell? És mennyi só, és mennyi porcukor? Joni csípőre tett kézzel rám mered. – Na jó, majd én megcsinálom – mondja végül. – Te pedig ráteszed a tortára.

– Remek ötlet – felelem, aztán leülök az asztalhoz, és nézem, ahogy Joni előkészíti a csirkemelleket a sütéshez. – Mindig is szerettél főzni? – kérdezem. – De még mennyire! Anyám pedig tök jó fej volt, engedte, hogy segítsek. Szerintem részben azért, mert ő nem igazán szeretett főzni, és megkönnyebbülésére szolgált, hogy megszabadulhat a feladattól. Úgyhogy, amint egy kicsit belejöttem, már főzhettem is a vacsorát a családnak. És imádtam, komolyan mondom! Máig emlékszem az első vacsorára, amit én csináltam: paradicsomleves volt, meg sajtos melegszendvics. – Attól kezdve – folytatja kis szünet után Joni –, ha hazaértem a suliból, már kötöttem is magamra a sárga köténykémet, és egy csapásra elfelejtettem April Hastingst meg Beverly Whitmant. Szörnyűek voltak: pokollá tették az életemet a középiskolában. Egyszer például mögém ültek a buszon, és rágót nyomtak a hajamba. Időtlen időkig tartott, mire anyám kiszedte. A főzés viszont pihentető volt, és megnyugtató. Mindmáig nagyon jól kikapcsol, legalábbis itthon. Az étterem, az más tészta. – Joni, aki éppen a doboz krémsajtot csomagolja ki, most fölnéz. – Őszinte legyek? Ezt hangosan még sosem mondtam ki, de néha elgondolkodom rajta, hogy vajon meddig bírom még. – Esetleg megkérdezhetnénk a kártyáimat. Joni elmosolyodik. – Lehet, hogy azt kellene. A vacsoránál bejelentem, hogy hosszabb autós túrára indulok. Hogy viszontlássam Dennis Halsingert. És eléggé izgulok. – Tényleg, hogy ismerkedtetek meg? – érdeklődik Joni. Elnevetem magam. – Tudod, hogy ismerkedtünk meg? Egy vekni kenyérnek köszönhetem! – Egész jó felütés egy ilyen megismerkedős sztorihoz – mondja Renie. – Igazad lehet.

– Szóval mi volt azzal a kenyérrel? – kérdi Lise. – Akarjátok hallani? – kérdezek vissza, mire mindhárman bólintanak. – Tizenkilenc éves voltam, nemrég költöztem külön lakásba. Egy pici műteremlakás volt egy ház hátsó fertályában, az egyetem közelében. Egészen friss volt még az önállóság élménye: azt is kisebb csodaként éltem meg, hogy vásárolhatok egy egész kenyeret. – Ismerős érzés – szól közbe Joni. – Emlékszem, engem az is felvillanyozott, hogy akkora doboz zsepit vehetek, amekkorát akarok, és olyat, amilyet akarok. Meg hogy akár három egymást követő este is ehetem ugyanazt, ha kedvem tartja. – Az első bérelt lakásodban is főztél? – kérdi tőle Renie. – Hát persze. Miért, te nem főztél, amikor elköltöztél otthonról? – Nem. Csak olcsó sört tartottam a hűtőmben, semmi mást. Ja, és ha nagy volt a hőség, az alsóneműmet is beraktam. – Na de halljuk, mi volt azzal a kenyérrel! – sürget Joni. – Oké. Szóval éppen a közeli boltból tartottam hazafelé, amikor Dennis kilépett a házból, ahol lakott, és rám mosolygott. Nekem meg földbe gyökerezett a lábam, és kiszaladt a számon, hogy: „Kérsz egy kis kenyeret?” – Miért? – érdeklődik Lise. – Hogy miért kérdeztem? – Igen. – Fogadjunk, hogy helyes fiú volt! – mondja Joni. – Igen, nagyon jóképű volt. Magas, jó felépítésű, hosszú, szőke hajjal meg olyan jellegzetes, messzeségbe révedő, nyugalmat árasztó kék szemmel, amilyen akkoriban sok hippinek volt. Farmer trapéznadrágot viselt, meg fehér kötött pulcsit, és egyszerűen... egyszerűen...

– Ó, istenem, rögtön rá is vetetted magad, mi? – szól közbe Renie. – Mert akkoriban a csapból is a szabad szerelem folyt, nem igaz? – De, igaz. Én viszont akkor még szűz voltam. Pedig nem nagyon akartam az lenni. Szerintem, ha Dennis akkor felveti a témát, egyből ágyba bújtam volna vele. – Más idők jártak – jegyzi meg Lise. – Bizony, más idők – helyeselek. – Szóval, amikor megkérdeztem, kér-e kenyeret, azt felelte, hogy persze, és beinvitált. Ott eszegettük a kenyeret az asztalánál, és Joni, te ezt fogod értékelni: Dennis házi almavajat tartott otthon, azt kentük rá. – Dennis almavajat csinált? – Nem ő, hanem az anyja. És nagyon szép, egyedi címke volt az üvegeken: egy akvarell, ami három almafát ábrázolt. Szóval megdicsértem az almavajat, hogy milyen finom, mire Dennis kivett a konyhaszekrényből egy üveget, és bedugta a bevásárlószatyromba. Aztán megkérdezte, hogy hazavigyen-e, mert van egy kis elintéznivalója, de én azt feleltem, hogy nem kell, mert nagyon közel lakom, és meg is mondtam, hogy hol. Ezután Dennis kiment, beült a babakék Chevy pick-upjába, és én... – Imádom azt a kocsit! – lelkesedik Renie. – Én is, és amikor megláttam, hogy olyannal jár... – És mikor feküdtél le vele? – kérdi Joni. – Hát... Szóval az később volt. De előtte még történt egy csodálatos dolog. Ugyanis a megismerkedésünk utáni reggel, amikor kiléptem a lakásomból, Dennis ott állt a hátsó udvarban, és megkérdezte, elmegyek-e vele a washingtoni békemenetre. És én nemet mondtam. – Nemet mondtál? – hitetlenkedik Renie. – A vietnami háború ellen tiltakozó washingtoni menetre? – Igen, nemet mondtam.

– De hát több mint kétszázötvenezer ember volt ott! – mondja Renie. – Az volt a világtörténelem legnagyobb háborúellenes tüntetése! – Tudom – felelem. Még mindig kínosan érint, hogy nem mentem el. Hiszen nem volt rá jó okom, hogy ne menjek. Ha elmentem volna, kiérdemeltem volna egy láthatatlan érdemrendet. Megéreztem volna, megértettem volna valamit, és jóval előbb kialakulhatott volna a sziklaszilárd háborúellenes álláspontom, mint ahogy végül kialakult. Részt vehettem volna valamiben világpolgárként, egyáltalán, felfoghattam volna, hogy a világ polgára vagyok, egy szerves, egészen parányi, de létfontosságú része. Hát, ha már itt tartunk, akár be is vallhatok mindent... – Nem fogjátok kitalálni, mire mondtam még nemet: Woodstockra. – Ne! – szörnyülködik Renie. – Woodstockra én is nemet mondtam volna – mondja Lise. – Én nem – feleli Joni. – Emlékszem, akartam is menni, de túl fiatal voltam még. Megkérdeztem a szüleimet, hogy elmehetek-e, és miután nemet mondtak, egy teljes napon át tervezgettük Betsy Schuler barátnőmmel, hogy stoppal eljutunk a fesztiválra, de végül nem mertünk elindulni. De te miért nem mentél el? Elmosolyodom. – Tudjátok, miért? Amikor pár barátnőm az utolsó pillanatban elkapott, hogy nem tartok-e velük, azt kérdeztem: „Nem esik ott az eső?” A lakótársnőim elnevetik magukat, de aztán elcsöndesedünk, és azt hiszem, mindenki az elszalasztott lehetőségein, az utólag megbánt mulasztásain mereng. – De hát Dennis... – töri meg végül a csöndet Lise. – Ja, igen. Szóval nemet mondtam a béketüntetésre, ahová ő másnap indult. De aznap este, amikor hazaértem a moziból, egy

cédulát találtam az asztalon. Dennis járt ott, és a lakótársnőm beengedte, majd elment a barátjához egész éjszakára. A cédulán csak négy szó állt: Cecília! Ma este! Dennis. – Jaj, imádom! – mondja Joni. – Mit imádsz rajta? Önhitt, pofátlan alak! – De hiszen ez romantikus! – vágjuk rá kórusban. Ekkor megszólal Lise mobilja, mire ő feltartja a kezét. – Megnézem, nem a rendelőből keresnek-e. Telefonos ügyeleten vagyok – magyarázza. Megnézi a számot, és megmerevednek az arcvonásai. – Nem onnan hívnak – mondja. – Folytasd. A lánya? – gondolom magamban. Aztán mesélek tovább. – Szóval elkezdtem készülődni. Megfürödtem, tiszta ruhát vettem föl, megfésülködtem. Aztán csak vártam, de Dennis nem jött. Végül feladtam, és lefeküdtem, de ruhástól, hátha mégis fölbukkan. Emlékszem, a One Stormy Night című lemezt tettem föl, hogy álomba ringasson, bár igazán fölösleges volt, hiszen kint amúgy is zuhogott az eső. Szóval kopogásra ébredtem, és amikor ajtót nyitottam, ott állt Dennis, háta mögött a végtelen éjszakával. Fogalmam sem volt róla, hány óra lehet. Mondtam, hogy jöjjön be, de ő intett, hogy menjek ki én, úgyhogy kimentem utána a ház elé. Motorral jött, meg is lepődtem, hogy nem ébredtem föl a zajra, amikor megállt a ház előtt, de hát nem ébredtem föl. Felültem hátra, és elindultunk. Addigra elállt az eső, de még vizes volt az úttest. Dennis a kanyarokban nagyon bedőlt jobbra-balra, de egyáltalán nem volt ijesztő, inkább olyan érzés, mintha táncolnánk. A vállára támasztottam az államat, és nézelődtem, meg az ő arcát is figyeltem a tükörben, és az járt a fejemben: Milyen jóképű fiú! – Miután hazavitt, csináltam borsmentateát, és a ház hátsó lépcsőjén ülve néztük a napfelkeltét. Az ég előbb rózsaszín és barackszín árnyalatot öltött, aztán kékbe fordult, és dalra fakadtak a madarak. Ritka kegynek, igazi kiváltságnak éreztem,

hogy fönt lehetek, és láthatom mindezt. Olyan volt, mintha templomban lennék. Aztán bementünk, és Dennis befeküdt mellém az ágyba. Egyikünk sem szólalt meg. Sokáig feküdtünk mozdulatlanul, majd miután egy kicsit megmelegedtünk, Dennis felkönyökölt, rám nézett, gyengéden kisimította a hajamat a homlokomból, és a fülem mögé tűrte. Aztán megcsókolt: hosszú, intenzív, tökéletes csók volt. És ennyi történt köztünk, ez az egyetlen csók, semmi több. Utána Dennis csak hevert mellettem, és egy szót sem szólt, amíg el nem kellett mennie. És így végig olyan álomszerű volt az egész. Joan Baez énekli az egyik dalában, hogy „Csak a magam nevében beszélek, de tőlem akár meg is halhattunk volna ott helyben’’. 2Valahányszor hallom, mindig az a Dennis-szel töltött éjszaka jut eszembe. Elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy a történet eme utolsó részénél már nem voltam egészen jelen: máshol járt az eszem, magával ragadott az álmodozás. Kissé feszengve nézek körül. Joni szinte suttogva kérdezi meg: – Szóval nem is szexeltetek? – Tudod, amikor a legjobb barátnőmnek, Pennynek elmeséltem ezt a sztorit, ő azt mondta: „Az volt köztetek az első aktus.” És hiába mondtam neki, hogy arra csak később került sor, ő ragaszkodott hozzá, hogy az volt az első alkalom. És igaza volt, mert azon az éjszakán eltéphetetlen kötelék alakult ki köztünk. Először fordult elő, hogy valakivel ennyire egy hullámhosszra kerültem. Számomra ez transzcendens pillanat volt, és mi ebben a transzcendens pillanatban felülemelkedtünk a testiségen. – Hűha! – szólal meg Joni. – Tudod, mit? Jó, hogy úgy döntöttél, meglátogatod, mert különben kénytelen lennék odavinni téged. És arra, ugyebár, nincs időm. 2 * A dal címe: Diamonds and Rust. – A szerk.

– Ő a te embered – mondja halkan Lise. És én bólintok. Azt hiszem, pontosan tudom, mire gondol Lise. Hiszen Dennis iránt kezdettől fogva olyan erős vonzalmat éreztem, mintha gravitációs mezőbe kerültem volna. A zsigereimig hatolt az érzés, hogy már régóta ismerem őt, és egész addigi életemben csak kelletlenül piszmogtam, mert arra vártam, hogy egymásra találjunk. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, pedig színigaz, ahogy Dennis mondaná. Illetve mondta volna akkoriban. – Az első alkalom – mereng Lise. – Micsoda megidéző ereje van ennek a szónak: első! – Egy kis ideig elgondolkodva üldögél, majd ismét megszólal: – Hová is mész? – Dennis Clevelandben van, úgyhogy oda. De igazából csak úgy bolyongok az országban, úgyhogy kiköthetek szinte bárhol. – Akár Des Moines-ban is? – Persze. Miért is ne? – Akkor lehet, hogy jövök én is. Egyáltalán nem kizárt. – Kit látogatsz meg? – kérdi Joni. – Ha tényleg megyek, akkor majd elmondom – feleli Lise, majd Renie-hez fordul. – Mondd csak, miről esett ma szó a rovatodban? – Látszik, hogy témát akar váltani. Renie egy kicsit elgondolkodik, majd így felel: – Egy nő megírta, hogy a fia nem kedveli a pasiját. Van egy újabb dilinyós menyasszonyunk, avagy menyaszörnyünk is, aki begolyózott az esküvői előkészületektől... Ja, egy csaj meg azon nyavalyog, hogy a masszőze rosszul csinálja. Joni összeráncolja a homlokát. – Most viccelsz? – Bár viccelnék. – És mit fogsz válaszolni? – Még nem döntöttem el. De alighanem belecsempészek valami olyasmit, hogy masszíroztatás helyett kipróbálhatná a kemény fizikai munkát. – És annak, akinek a fia nem bírja a pasiját?

– Az kemény dió. Ugyanis a nő az új pasi miatt vált el. Úgyhogy aligha várhatjuk el a kölyöktől, hogy szeresse az ürgét. – Az anyának joga van a saját életéhez – jelenti ki Lise. – A gyereknek is vannak jogai – vág vissza Renie. Joni közben elment az asztaltól, de most visszajön, és a kezében ott a szülinapi torta, amelyen már égnek a gyertyák. – Tudod, mi van ma, Renie? – Ó, csak nem szülinapom van? Joni rázendít a szülinapi dalocskára, mi pedig bekapcsolódunk. – Akkor kérek egy hatalmas szeletet – mondja Renie. – Fagyi is lesz? – Fagyasztott joghurt – feleli Joni. – Amint kibontod az ajándékodat, behozom. Renie szemforgatva átveszi az élénk színű csomagolópapírba bugyolált, méretes dobozt, és felbontja. – Na, hála az égnek! – mondja. – Nem is tudtam, mi hiányzik nekem. – És felmutatja a szemmel láthatóan kislányoknak szánt sminkkészletet: hegyi kristállyal díszített rózsaszínű tégelyek parányi ecsetekkel, rúzsokkal. – Just Like Mommy – olvassa a szett márkanevét Renie. Akárcsak anyu... Aztán csak bámulja, majd az asztalra ejti, amelyre arcát a kezébe temetve rá is könyököl, és sírva fakad. – Renie! – szólal meg döbbenten Joni, Lise pedig, aki Renie mellett ül, átkarolja. – Mi a baj? – kérdi, mire Renie int, hogy most ne. Aztán kis idő múlva az ölébe ejti a kezét, és megszólal: – Van egy lányom. Valahol. Tizenkilenc éves koromban lemondtam egy újszülött csecsemőről. Most húszéves. Winonában született május elsején, hajnali négy óra tizenkilenc perckor, három és fél kilóval. A hossza ötvennégy centi volt, és már eltakarta a füle hegyét a dús, fekete haja. A szája olyan volt,

mint egy csöppnyi rózsabimbó, és a bal arcán volt egy kis gödröcske. Egyetlenegy. – A vajúdáshoz nem kértem fájdalomcsillapítót – folytatja kis szünet után –, mert érezni akartam mindent. Csak ennyit tudtam adni a kislányomnak, hogy teljes mértékben jelen vagyok a születésekor. Nagyon fájt. Miután összevarrtak, hét percig a karomban tartottam a kicsit, aztán soha többé nem láttam. Camille-nak neveztem el. Ez volt az én titkom: tudtam, hogy az örökbe fogadó szülei a Haley nevet adták neki, de nekem Camille volt. Szóval én őt szeretném látni. Na, akkor essünk neki annak a tortának. Aznap este elviszem Riley-t sétálni. Megszimatolja minden egyes útba eső fatörzs tövét, és itt-ott a földet is megszaglássza. Nekem ésszerűtlenül hosszúnak tűnik az idő, amit ezzel tölt, és közben az egyik mancsát egészen a mellkasáig fölemeli, mintha arra törekedne, hogy a felderítendő terület szaganyagába minél kevésbé keveredjen bele a saját szaga. De az is lehet, hogy a kutyák ugyanúgy a mellkasukra teszik a kezüket, mint az emberek, ha valami különösen érdekes dolgot látnak, ami gondolkodóba ejti őket. Nézzék csak meg a múzeumlátogatókat, amikor előrehajolva vizsgálgatják a tárló üvegfalán keresztül az ezeréves leleteket! Elmegyünk a harmadik keresztutcáig, aztán a negyedikig. Kellemes az idő, pedig már előbújtak a csillagok. Kell egy kis egyedüllét, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni. Az jár a fejemben, vajon miért nem sajnálom a munkámat? Ilyen keveset jelentett volna nekem? Hiszen ha az ember olyasmivel foglalkozik, amit szeret is, és jól is csinálja, az elégedettséggel tölti el, és elsőrangú örömforrást jelent. Márpedig én jól csináltam, amit csináltam. Pedig nem gondoltam volna, hogy ez lesz a foglalkozásom.

Történt, hogy a húszas éveim vége felé beteggondozást vállaltam: egy haldokló nőt bíztak rám, akinek a férje nem más volt, mint Clement Burke, a dúsgazdag, nagyhatalmú biztosítási mágnás. Bürke minden este bejött a feleségéhez, hogy üldögéljen egy kicsit az ágya mellett, majd miután a nő elaludt, még beszélgetett velem tizenegy óráig, amikor lejárt a munkaidőm. Akkoriban éppen az útkeresés stádiumában voltam, és kezdtem egy kicsit kétségbeesni, hogy miért nem tudok én megragadni sehol? Clement Burke pedig szentül hitt az olyasmikben, mint a „pozitív hozzáállás” és társai. Ennek köszönhetően építette föl a birodalmát, és még akkor is, gyógyíthatatlan betegség ide vagy oda, azt mondogatta a feleségének minden áldott este, hogy: „Napról napra egyre jobban vagy minden szempontból.” Én eleinte úgy gondoltam, hogy ez kegyetlenség, de a felesége, úgy tűnt, vigaszt merített a szavaiból, így végül beláttam: „jobban lenni” nem feltétlenül azt jelenti, hogy gyógyulni, legalábbis számukra biztosan nem. Mert amikor együtt kimondták ezeket a szavakat, valami történt köztük: az asszony sápadtan feküdt az ágyban a kék hálóingében, és fogta a férje szeplős kezét, a férje pedig egészen közel hajolt hozzá, és sugárzott az arcáról a szeretet. Fel nem foghattam, mi zajlik le ilyenkor köztük, mégis értettem – valahogy úgy, ahogy a költői lelkületű emberhez eljut valami a természettudomány tantételeiből, még ha ésszel nem is éri föl azokat. A felesége halála után Clem (mert megkért, hogy így szólítsam) elmondta, milyen nagyra értékeli, hogy nekem sikerült az, ami másoknak nem: egy kicsit életre keltettem a feleségét. Elértem, hogy egyen valamit, fölkeljen az ágyból, odaüljön az ablakhoz nézelődni, és – ha csak egyenként, rövid időre is – magához engedje az unokáit. Akárhányszor elmosolyodott az asszony, egy csapásra szaporábban vert a szívem: jó érzés volt, hogy örömet okozhatok neki, akármilyen apró is az az öröm.

Clem javasolta azt is, hogy legyek motivációs szónok, sőt mi több, felajánlotta, hogy ő maga szerződtetne, hogy inspiráló beszédeket mondjak a cégénél dolgozó értékesítési szakembereknek. Első hallásra bizarr ötletnek tűnt, de minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban megtetszett: valóban, miért is ne próbálnék segíteni másoknak abban, hogy a legjobb formájukat tudják hozni; miért ne használjam ki ezt a jelek szerint velem született képességemet? Hiszen lehetne egy jól jövedelmező foglalkozásom, amelynek köszönhetően elég sokat utazhatnék, márpedig ez addig nem állt módomban. Az ilyen motivációs képzéseket ugyanis szép és érdekes helyeken rendezték: hol egy eldugott, buján zöldellő növényzettel körülvett apátságban, ahol a nap bizonyos óráiban a zsolozsmázó szerzetesek kántáló hangját hallgathattuk, hol a phoenixi Arizona Biltmore Hotelben, hol Miamiban, egy rózsaszínű tengerparti toronyházban, ahol mintha a szobatársam lett volna az óceán... Alaszkába meg Hawaiira is eljutottam a munkám révén, és többször vendégeskedtem az európai nagyvárosok – London, Párizs, Róma, Madrid – luxusszállóiban is. Aztán Clem tíz évre rá meghalt, és a fiával nem szívesen dolgoztam volna együtt, mert hiányoztak belőle azok az erények, amelyek miatt az apját annyira csodáltam. Ezért elkezdtem önsegítő könyveket írni, felhasználva mindazt, amit megtanultam az emberi lélek érzékenységéről, törékenységéről, hóbortjairól, szeszélyeiről, meg a mindnyájunkra jellemző lelki szükségletekről és frusztrációkról. Később pedig a könyveimre alapozva fellépéseket is vállaltam. Nemcsak azért dolgoztam, mert szükségem volt a pénzre, hanem azért is, mert így tudtam a legjobban kommunikálni. Mindig is szerettem az embereket a magam félénk, szégyellős módján, százszor is megszakadt értük a szívem nap mint nap, de már kiskoromtól fogva magányos farkas voltam. Az iskolában sosem szerettem a szünetet. Az elemiben a kedvenc tanárom

megengedte, hogy bent maradjak a tanteremben, és én bent is maradtam minden áldott nap. Nem arról van szó, hogy antiszociális vagyok, épp ellenkezőleg: túlságosan is a szívemen viselem mások sorsát, ezért rengeteg félelem munkál bennem. Nagyon nehezen kerülök igazán, őszintén közel valakihez, nehezen adom fel a védőállásomat. Pár éve egyszer előfordult, hogy bár lett volna munkám bőven, fütyültem rá, és lazsálással töltöttem az egész napot. Remekül éreztem magam aznap, nagyon tetszett a nyugalom és a gondtalanság, meg az egésznek a szándékossága. És nagyon tetszett az is, hogy végre nem csak virtuálisan lépek kapcsolatba az emberi fajjal: nem a képzeletbeli olvasómhoz beszélek, hanem a kerítés túloldalán álló szomszédommal diskurálok a kertészkedésről. Később elüldögéltem a hátsó kertben, hallgattam a madarak énekét, néztem, hogy úsznak az égen a felhők, és hogy terebélyesedik a hátsó verandára vetülő árnyék. Betettem egy CD-t, és úgy hallgattam végig, ahogy régen hallgattam a zenét: lehunyt szemmel, odafigyelve a dalokban rejlő apró nüánszokra is. Úgy, hogy ne maradjon rejtve előttem az, ahogy a hangerő, az előadásmód, a ritmus, az akkordszerkezet mégoly apró változása is a sokszorosára nagyítja a dal által közvetített érzéseket, gondolatokat. Aztán elmentem egy könyvesboltba nézelődni, és végül megvettem Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényét, mert még nem olvastam. Beültem vele egy kávézóba, ahol, miután egy óra múlva becsuktam a könyvet, szóba elegyedtem mindenkivel, akinek ehhez kedve volt. Elcsevegtem egy derékig érő hajú, barna szemű fiatal nővel, akiről kiderült, hogy nemrég költözött a környékre, majd egy oxigéntartályból lélegző, kerekesszékben ülő férfival, aki egy perc alatt el tudta feledtetni az emberrel, hogy fogyatékkel él, és egy négyéves kisfiúval is, aki, miután fölmászott a szemközti székre, mindent elmesélt a játék teherautójáról, miközben a hálás anyukája nyugodtan beszélgethetett a

barátnőjével. Csak egyetlenegy napra léptem ki a megszokott kerékvágásból, de olyan érzés töltött el, mintha valami csodaszép, idilli helyen vakációztam volna. Ugyanis az a „hely” bennem jött létre: a ritkaságszámba menő lelki békémből épült fel, a más emberek iránti fokozott figyelmemből, az apró kedvességekből, amelyeknek szemtanúja voltam, meg abból, hogy eszembe jutott – mert ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni –, hogy ebben az egészben együtt vagyunk benne mind-ahányan. De ugye tudják, mi szokott történni, ha az ember elmegy nyaralni egy szép helyre, amely felvillanyozza, és amelynek hatására úgy érzi, változtatni fog az életén? Az szokott történni, hogy az ember hazamegy, és máris visszazökken a régi kerékvágásba, a régi szokásai közé. De azért közben ég benne a lassú tűz... Most szembejön a járdán egy férfi, és egy szédítő, lélegzetelállító pillanatig azt hiszem, Dennis az. De nem: a férfi elmegy mellettem, és már látom, hogy valójában egyáltalán nem is hasonlít Dennisre, vagy legalábbis az egykori Dennisre. Hiszen ki tudja, hogy néz ki most? Lehet, hogy kopasz, és pocakot eresztett? Na, szóval itt vagyok: megszabadultam a munkámtól, és már nem élek egyedül. És annak, hogy együtt lakom másokkal, eddig egyetlenegy hátrányát tapasztaltam: azt, hogy a zajszint fölött nincs hatalmam. Pedig senki sem zajong különösebben, de a gondolkodásban még az is meg tudja zavarni az embert, ha normál hangerővel megy a tévé. De ez igazán nem nagy ár azért, amit cserébe kapok, így egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Tegnap este Jonival üldögéltem a szobája padlóján a felhalmozott szakácskönyvei között. Érdekes előételekre vadászott, amelyeket majd elkészíthet az Ultramarinkék-ben, én pedig segítettem neki. A vadonatúj, elegáns kivitelű szakácskönyveivel sincs semmi baj, de ő az antikváriumokban,

garázsvásárokon felkutatott régieket szereti a legjobban. Imádja a kis széljegyzeteket, amelyeket a könyvek egykori gazdái apró gyöngybetűkkel, folyóírással biggyesztettek oda egy-egy recept mellé: „Doug ezt imádta!”, vagy „Mary tizenhatodik születésnapjára csináltam”, vagy „Citromlé kell bele, túl édes”. A régi recepteket Joni akkor használja, amikor nekünk főz. Nagyon szeretjük például a vöröskáposztát szegfűszeggel és almával. Szeretek Joni szobájában lenni. Igaz, hogy kupi van, de nagyon kényelmes, lakályos kis zug. Az antik ágyát, amelynek kovácsoltvas kerete piszkosfehér színű, a tőlem kapott, kissé megfakult, rózsaszín, halványzöld és elefántcsontszín árnyalatokban pompázó ágytakaró borítja, amelyen két jegygyűrű látható. A kunkori leveleket, virágokat mintázó csillárját egy londoni útja során vette, a nagymamájától örökölt toalettasztalkán pedig berámázott fotók sorakoznak. A rokonok, barátok fényképei mellett jelentős szerephez jutnak az ételek is: itt egy citrommal megrakott kék műanyag rekesz, ott egy olasz tésztával megpúpozott tányér, vagy inkább lapos tál, amott egy piros-fehér kockás konyharuhába bugyolált, rácsos tetejű pite. Van továbbá egy régi, üres parfümös üvegekkel telepakolt üvegtálca. Joni nem használ parfümöt, mert megzavarná az ízérzékelését, de tetszik neki a kis üvegcsék mindenfélét megidéző, beszédes alakja. Már el is döntöttem, hogy a születésnapjára, amely – ezt már tudom! –, július negyedikén van, megveszem neki a létező legelegánsabb parfümösüveget. Amilyen kupi van Joninál, olyan kérlelhetetlen rend honol Lise szobájában. Ott fekete, fehér vagy szürke minden, semmi színorgia, semmi csicsa. Lise ugyanilyen stílusban öltözködik, és ékszert sem láttam rajta soha, legfeljebb gyöngy fülbevalót. Műanyag roló, halogénlámpa, meg effélék fémjelzik a szobája berendezését. Renie még nem hívott be magához. Kintről azért vetettem egy-egy gyors pillantást a szobájára, így tudom, hogy az egyik

falat teljesen eltakarják a könyvek és CD-k alatt roskadozó polcok; a lakkozott fekete bútorok valamiféle ázsiai hatásról árulkodnak, ahogy a narancssárgában és vörösben pompázó selyem paplanhuzat is. És ott van még a régi díványom, amely elég semleges külsejű, így nem lóg ki a környezetéből. Megfordulok, és elindulok Riley-val hazafelé. Azt hiszem, mindnyájunkat megdöbbentett Renie vallomása. Akkor, a vacsoránál nem volt hajlandó többet mondani, de én nagyon szeretnék beszélgetni vele a dologról, ha hajlandó rá. Mert van egy történetem, amit elmesélhetnék neki. Amikor visszaérek a házhoz, álldogálok még egy kicsit a járdán. Az ablakok sötétsárga fénykockái elárulják, hogy égnek a villanyok. Látom, hogy Lise jön-megy a szobájában. Tudom, milyen szag fogad, ha belépek az ajtón, tudom, hová akasszam Riley pórázát, és azt is tudom, hogy meg kell néznem, van-e a tálkájában elég víz. Tudom, hogy ha a lakótársaim éppen beszélgetnek valamiről, engem is beavatnak a témába. Otthonosan érzem itt magam: ide tartozom. Kislány koromban az volt a szokásom, hogy ha örömteli érzés fogott el, kosárkát formáztam a két kezemből, majd a mellemre szorítottam a tenyeremet, hogy így ejtsem foglyul a pillanatot. Azt hittem, ettől lesz igazán az enyém az az érzés: nem tudtam, hogy már enélkül is a részemmé vált. – Renie hol van? – kérdezem a nappaliba lépve. Joni, aki Lise-zel tévézik, az emelet felé bök az ujjával. Elindulok fölfelé. Eszembe jut, hogy talán a Penelope Livelyregénnyel kellene bekopognom hozzá, mert amikor meglátta nálam, azt mondta, szívesen elolvasná, ha én végeztem vele. Bemegyek a szobámba a könyvért, majd kopogtatok. – Renie! – mondom halkan az ajtó réséhez hajolva. Elképzelhetőnek tartom, hogy alszik, bár még korán van. De nem.

– Mi az? – hallom máris a hangját. – Hoztam a könyvet, amit el akarsz olvasni. – Oké. Majd holnap odaadod. – Nem baj, ha bejövök? Semmi. De aztán mégis kinyílik az ajtó. – Mit akarsz? – Szeretnél beszélgetni? – Miről is? – Arról, amit a vacsoránál mondtál. A lányodról. Szeretnék elmesélni neked valamit. Renie sóhajt egyet, és csípőre teszi a kezét. Aztán szélesebbre tárja az ajtót, és én belépek a szobába. Látom, hogy dolgozott, mert be van kapcsolva a laptopja, és villog a kurzor. Lehajtja a gép fedelét, és a dívány felé int. Roppant érdekes színre van festve a fal, hirtelen nevet sem tudok adni ennek az árnyalatnak. Azt sem tudom, hogy zöld, vagy szürke, vagy talán valami fura kék? Az éjjeli lámpa burája rizspapírból van, egy lakkozott, fekete tálkában pedig piros szalaggal átkötött, parányi papírtekercsek lapulnak. Mivel Reniet érezhetően idegesíti, hogy nézelődöm, leülök, és az ölembe veszek egy narancssárga, zöld és krémszínű, japán szövetből készült párnát, hogy némi védelmet nyújtson. Aztán belefogok a történetembe. – Az egyetemen volt egy Patty nevű barátnőm, aki teherbe esett, de a fickó látni sem akarta többé, amikor megtudta, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt. Megmondta Pattynek, hogy vetesse el a babát, de azt ne várja, hogy ő állja a számlát. Ha lehet keserűen bólintani, akkor Renie most azt teszi. – De Patty nem akart abortuszra menni – folytatom. – Hitt benne, hogy a nőknek joga van dönteni a saját testükkel kapcsolatban, és ő úgy döntött, hogy megszüli a gyereket, majd örökbe adja. Befejezte a tanévet, majd nyáron megszülte a babát. De minket, a barátnőit ez nem érdekelt. Mármint Patty sorsát a

szívünkön viseltük, de a gyerekszülésnek a gondolata is annyira idegen volt az akkori életünktől, hogy egyszerűen... szóval egyszerűen nem törődtünk vele. Sajnáltuk, hogy Patty terhes lett, és végig kell csinálnia ezt az egészet, de mi úgy képzeltük, hogy megszüli a babát, örökbe adja, és ennyi: utána tiszta lappal folytatja ott, ahol abbahagyta. Emlékszem, úgy két héttel a szülés után elmentem hozzá egy barátnőnkkel, és Patty rendben volt, nem tűnt különösebben összetörtnek, pedig tartottunk tőle, hogy az lesz, hiszen micsoda szörnyűség történt a testével! De ő csak a babáról akart beszélni, meg a szülésről, és hogy milyen érzés volt, amikor a karjában tartotta. De minket ez nem érdekelt! Azt hiszem, mindkettőnknek az járt a fejében, hogy: Ez meg miért olyan nagy ügy? Ezt a dolgot letudtad, a baba eltűnt az életedből, úgyhogy lépj tovább! Gyere velünk, megyünk a Háromszög Bárba, hallgatunk egy kis zenét, na, gyere már! – Utána nem sokkal megszakadt köztünk a kapcsolat – folytatom kis szünet után. – Nem azért, mert mi nem akartunk találkozni Pattyvel, hanem azért, mert ő nem akart találkozni velünk. Egy kicsit fel kellett nőnöm, hogy megértsem, mi volt ennek az oka, de akkor már késő volt. Mindmáig kísért a szörnyű emlék, ahogy ott áll a konyhában, és próbálja elmondani nekünk, mi történt vele, mit veszített el... Próbálja elmagyarázni, hogy számára ennek nincs vége, és soha nem is lesz, de hiába. Renie az ölébe bámul, így nem látom az arcát. – Szóval... Nem is tudom. Egyszerűen csak el akartam mondani ezt neked. Nekem nincs gyerekem, és terhes sem voltam soha, de azt hiszem, értem, vagy legalábbis sokkal jobban értem, mint régen, milyen lehet ezt a terhet cipelni. És nem tudom, komolyan gondoltad-e, hogy látni akarod a lányodat, de talán komolyan kellene gondolnod. – Azt sem tudom, hol van. – Biztosra veszem, hogy megtalálod, ha keresed.

– Igen, lehet – mondja Renie, majd fölnéz. -- Még dolgoznom kell. Fölállok. – Rendben. – De azért kösz, Cece. Tényleg. – Igazán nincs mit. Lemegyek a földszintre, és leülök a kanapéra. Éppen reklám következik. Joni föláll. – Iszom egy kis vizet. Hozzak valakinek valamit? – Aztán halkan azt kérdezi: – Renie egyben van? Bólintok. Aztán leülök én is, és nézem a fekete-fehér filmet. A képernyőn egy férfi éppen bokrétát tűz egy nő ruhájára, amely mintha ripityára tört csillagocskákból készült volna. Utána pedig mélyen egymás szemébe néznek ők ketten. Joni nagyot sóhajt. – Egyetértek – mondja Lise. – Az a nyers, otromba szex, ami manapság dívik, egy csöppet sem szexi. Menynyivel szebb is az, amikor egy pasi bokrétát tűz a ruhámra, közvetlenül a mellem fölé, és épp csak egy röpke pillanatra ott felejti a kezét! – Vagy amikor egy pasi keze épp csak súrolja a kezemet – mondom. Joni sem maradhat ki: – Vagy amikor egy pasi meggyújt két cigarettát, és az egyiket nekem adja! – Aztán egy kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi: – Ja, nem, attól inkább csak elröhögném magam. Meg aztán nem is dohányzom. Valami dörömbölésszerű zaj riaszt fel mély álmomból. Arra számítok, hogy Riley-t találom az ajtó előtt, mivel a kutyus mostanában – és ezt egy kicsit önelégülten nyugtázom –, néha inkább velem akarja tölteni az éjszakát, és nem Lise-zel. De nem ő az, hanem Renie. – Bocs, hogy fölébresztettelek. Bejöhetek? – Persze – mondom, és félreállok. Renie belép, és lassan körbefordul a tengelye körül. Szemügyre veszi a Barátság

ágytakarómat, az irdatlan méretű íróasztalt, az ablak alatti kanapén elhelyezett párnáimat, meg a kerek asztalka két oldalán álló, kék bársonyhuzatú foteleket. Hellyel kínálom, majd miután leült az egyik fotelbe, helyet foglalok vele szemben én is. – Szép lett a szobád – mondja nagyon halkan, szinte suttogva. – Kösz – suttogom vissza. – Nagyon késő van. – Semmi baj. Renie vesz egy nagy levegőt, és összekulcsolja a kezét. – Szóval csak mondani szeretnék neked valamit... Camilleról. Illetve a fogantatásáról. Bólintok. – Olvastad Stendhaltól az Egoista emlékezéseket?. Elég értetlen képet vághatok, mert Renie sietve folytatja: – Stendhal francia író volt, akit jobban érdekelt az emberek belső élete, mint a külsőségek. Alighanem imádnád. Szóval Stendhal szerint egy halovány reménysugár is elég ahhoz, hogy megszülessen a szerelem. És a fickó állítólag komplett hülyét csinált magából szerelmi ügyekben. Megbabonázta egy gyönyörű, karizmatikus nő, aki valami tábornok félesége volt. Stendhal árnyékként követte, időnként álruhában, és próbálta meghívatni magát az estélyekre, amelyekre a nő ment. Azt gondolná az ember, hogy az asszony rendőrkézre adta, vagy legalább megmondta neki, hogy tűnjön el, de nem tette, sőt, hajlandó volt fogadni Stendhalt, de csak havonta kétszer. A mi Stendhalunk pedig ott üldögélt a nő szalonjában, és majd elepedt a vágytól. Állítólag nagy hatással volt az írásművészetére ez a szerelmi bánat. – Az én sztorim is hasonló – folytatja kis szünet után Renie. – Beleszerettem egy lányba, aki elérhetetlen volt számomra. Sharon Hartnak hívták, és ő is hagyta, hogy körülötte lebzseljek, nem is keveset, sőt, direkt megkért rá, hogy lógjak vele. Az volt az

érzésem, hogy ő is leszbikus, csak még nem vállalta fel. Rengeteg pasival járt, úgy fogyasztotta őket, mint a papírzsepit, de velem is folyamatosan flörtölt. Állandóan megérintette a kezemet, a hajamat, és ha zajos helyen mondott nekem valamit, a kelleténél is közelebb hajolt. Egyszer meg lesöpört az arcomról egy morzsát, és sokkal tovább időzött ott a keze, mint kellett volna... Szóval elmentünk kettesben sátorozni, és éjszaka kitört a vihar. Egymás mellett feküdtünk, ki-ki a maga hálózsákjában, és egyszer csak irtózatosan dörögni kezdett az ég. Sharon sikkantott egyet, és átölelt. Azt hittem, hogy az ijedség csak ürügy, tudod, hogy van ez, és... Szóval meg akartam csókolni, de ellökött magától, és bocsánatot kért. Én pedig abból, hogy bocsánatot kért, azt szűrtem le, hogy biztos csak elsiettem a dolgot, és készületlenül érte a közeledésem. Úgyhogy nem mondtam le róla: továbbra is ott legyeskedtem körülötte, és reménykedtem, hogy rövidesen tisztázza magában a szexuális orientációját, ami számomra egyértelműnek tűnt. De ő járni kezdett egy Ed Michaels nevű nagydarab amerikaifocistával, és egyre több időt töltött vele, én pedig majd megőrültem. Ennek az Ednek én is tetszettem: együtt jártunk a Bevezetés a szociológiába című órára, és vicces, okos lánynak tartott. Nem tudta, hogy leszbikus vagyok, én pedig nem mondtam meg neki, hagytam, hadd flörtöljön velem. De aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz, én meg elhatároztam, hogy megmutatom Sharonnak. Úgyhogy egy este átmentem Edhez, berúgtunk, és ágyba bújtam vele. Pedig nem volt könnyű rászánni magam. Azt az egy esetet leszámítva sohasem voltam férfival, és egyszerűen visszataszító volt számomra a teste, különösen a... Mindketten elmosolyodunk. – Szóval meg akartam mutatni Sharonnak, hogy a fickó nem egy főnyeremény, hogy bármikor gond nélkül megcsalja. Sharon vette is az adást, és szakított Eddel, én meg teherbe estem. A

védekezéssel nem törődtem, Ed pedig azt mondta, hogy majd időben kihúzza, és meg is tette, de... na szóval, Sharon nemcsak Eddel szakított, hanem velem is. Elveszítettem őt, aztán elveszítettem a babát is. Örökbe adtam, és gondolni sem akartam rá soha többé. Csakhogy... Csakhogy mégis gondolok rá. Nem is keveset. Különösen májusban. Renie most rám emeli a tekintetét. – Tudod, van egy Madeline nevű nyolcéves unokahúgom, aki szeret meséket írni. írt egyet saját magáról meg a kis barátnőjéről, Lucyről is. Arról szól, hogy a szuperpilóta hívja őket, hogy üljenek be a repülőgépébe. Lucy nem mer beszállni, Madeline viszont igen, és el is jut a Holdra. A mese így végződik: „Én beszálltam, Lucy pedig nem, és most csipkedik a szívét a kismadarak.” Hát, amióta lemondtam a kisbabámról, nekem is kismadarak csipkedik a szívemet. Úgyhogy, amikor megláttam azt a hülye sminkkészletet... Renie nagyot sóhajt. – Ezt a történetet még senki sem hallotta elejétől a végéig. – Örülök, hogy nekem elmondtad. – Én nem tudom, örülök-e, de ha már így benne vagyok, elmondhatok még valamit? – Persze. – Tudom, hol van. – Kicsoda? – Camille. Vagyis Haley. Előredőlök ültömben. – Hol? Renie elmosolyodik. – Winonában, ahol született. Sosem élt máshol. Megtaláltam az aktuális címét, és rákerestem. Egy társasházban lakik a Winonai Állami Egyetem közelében. Gondolom, ott tanul. – És... és föl akarod venni vele a kapcsolatot? – Amikor bejöttél hozzám, éppen levelet írtam neki. – Tényleg?

– Nem tudom, hogy el fogom-e küldeni. Csak ki akartam írni magamból pár dolgot, hogy könnyebb legyen. – Renie most föláll. – Köszönöm, hogy meghallgattál. – Köszönöm, hogy elmondtad. – A többieknek ne mondd el, hogy megtaláltam Camille-t! – Nem fogom, ne félj. – Egyelőre csak annyit mondok el nekik, hogy veled tartok az autós túrára. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. – Mi a lányod családneve? – kérdezem. – Redmund. Haley Redmund. Most, hogy hallottam Haley nevét, egy csapásra sokkal valóságosabbnak tűnik. Hosszú hajú, egyenes szájú lányt látok magam előtt, aki óvatosan közelít az idegenekhez. Odalépek Renie-hez, és megölelem. Merev, mint a vasalódeszka, de némán tűri. – Jó éjt – mondja végül, és elhúzódik tőlem. – Jó éjt. Renie halkan beteszi az ajtót, én pedig visszafekszem, de nem tudok aludni. A hűtőben ott van az a bizonyos torta... Magamra veszem a pongyolámat, és lábujjhegyen kitipegek a folyosóra. Renie kinyitja az ajtaját, amikor elhaladok előtte. – Elfelejtettem áthozni azt a Penelope Lively-könyvet – suttogja, majd azt kérdezi: – Te meg hová mész? – Tortát enni. – Máris követlek.

Másnap délelőtt felhívnak a Segítő Kezek Hospice-ból: érdeklődnek, be tudnék-e menni interjúra. Már-már azt felelem, hogy elutazom – mert azt az autós túrát semmiképp sem hagyom ki! –, de aztán úgy döntök, hogy akár túl is eshetek ezen az interjún. Útközben még beugorhatok anyámhoz is, meg előtte a pékségbe, hogy vigyek neki pár finomságot. Háromszor kopogok, mire kijön, és akkor is csak résnyire nyitja ki az ajtót. Pongyolában van, de a sminkje hibátlan. – Mész valahová? – kérdezem, majd fölmutatom a péksüteményes zacskót. – Nézd, mit hoztam neked! – Jaj, drágaságom, ne most! – Sárgabarackos, amit annyira szeretsz – mondom, és belépnék a lakásba, de anyám utamat állja. – Tényleg muszáj időben elkészülnöm! Ekkor tüsszentés üti meg a fülemet. Egy férfi tüsszentett a belső szobában. Egymásra meredünk anyámmal. – Na jó, akkor már megyek is – mondom, és elindulok. – Cecília! Kelletlenül visszafordulok. – Itt hagynád a péksütit? A kezébe nyomom a zacskót, majd ismét nekivágok a folyosónak. – Köszi! – kiált utánam, mire fölemelem a kezem, jelezve, hogy nagyon szívesen. Beszállok a kocsimba, és egy percig még elüldögélek, mielőtt indítanék. Azt hiszem, jobb lesz, ha rászokom, hogy telefonálok, mielőtt meglátogatom anyámat... Tíz perc múlva leparkolok a Segítő Kezek Hospice előtt. Az épület a Summit Avenue viszonylag kisebb házai közé tartozik, de

nagyon bájos. Egy kicsit még üldögélek a kocsiban, és az jár a fejemben, vajon mire gondolnak az emberek, akik abban a tudatban költöznek ide, hogy minden valószínűség szerint ez lesz az utolsó lakóhelyük. Úgy képzelem, hogy a szomorúság mellett valami nagy-nagy megkönnyebbülés is átjárhatja őket... Én nem tudtam róla, hogy Penny megnézte ezt a hospice-t, mivel akkor már Brice volt az első számú bizalmasa. – Penny – mondom ki a nevét halkan, és érzem, hogy szúrják a szememet a kikívánkozó könnyek. Elég az időhúzásból! Menj be! Végigsétálok az ajtóhoz vezető gyalogjárón, és benyitok a vajsárga falú előcsarnokba, amelynek mennyezeti szegélylécét a fehér elefántcsontszínbe hajló árnyalatára festették. A kecses csillár alatt, a hatalmas, kerek asztal közepén álló vázában virágcsokor díszeleg. Papagájtulipánokat látok, meg a Madame Hardyról elnevezett, fehér damaszkuszi rózsákat – de nem nézelődhetek tovább, mert a nevemet hallom. A hang irányába fordulva mélységes nyugalmat, békességet sugárzó, negyvenes nőt pillantok meg. Széles, barátságos a mosolya, és nagyon mélyen ül a szeme. Melegbarna haját kétoldalt hátrafésüli, az öltözetét lila felső, kék kardigán és fekete nadrág alkotja. No meg a hosszú ezüst nyaklánc... Amikor kezet fogunk, a bal kezét ráteszi az összefonódó jobbunkra. Bármilyen irracionális is, úgy érzem, máris elég sokat megértettem abból, hogy milyen megfontoltan, körültekintően él ez a nő. – Cecília Ross? – Igen – mondom. – De mindenki csak Cecenek szólít. – Én pedig Annie Sullivan vagyok – mutatkozik be a nő, majd mosolyogva hozzáteszi: – Igen, névrokonom a híres vak tanítónő, aki a siket és vak Helen Kellert, a fogyatékkal élők nagy szószólóját istápolta. Kerüljön beljebb. Az irodája berendezését az íróasztalon és a széken kívül egy dohányzóasztal meg az azt körülvevő lazacszínű kanapé és két

fotel alkotja. Az asztalon felhalmozott könyvek borítóján mosolygó emberek gyanúsak nekem: mintha valami ellenére mosolyognának... – Szóval halljam, Cece, mi járatban van nálunk? – Hát, önkéntes munkát keresek. – Hm. – És... és úgy tűnt, hogy itt jó helyen járok. Annie bólint, majd vár. – Mert... Szóval úgy hallottam, hogy maguk itt nagyon jó munkát végeznek. – Pennyt valamiért nem akaródzik név szerint megemlíteni, pedig terveztem. Talán attól félek, hogy akkor túlságosan a hatalmukba kerítenének az érzelmeim... Vagy az is lehet, hogy „tisztább” alapokra próbálom helyezni az én nagy nekibuzdulásomat: olyan benyomást akarok kelteni, hogy saját akaratomból vállalom ezt a munkát, nem utasításra vagy rábeszélésre. – Én is úgy gondolom, hogy jó munkát végzünk, köszönöm az elismerő szavakat. Akkor mi lenne, ha először mesélnék egy kicsit arról, kik a pácienseink, és mit csinálnak az önkénteseink? Ez alapján majd eldöntheti, tényleg magának való-e ez a munka. – Rendben. Végighallgatom, amit mond. A pácienseik olyan emberek, akik úgy döntöttek, hogy nem kezeltetik tovább a végstádiumban lévő halálos betegségüket, inkább a szenvedéseiket mérséklő palliatív ellátást választották. Annie elmondja azt is, hogy a páciensek egy része hónapokig, vagy akár még hosszabb ideig is él a hospice-ban, mások viszont csak pár napig. Aztán az önkéntesekről beszél: van, aki felolvas a pácienseknek, vagy megfürdeti őket, vagy filmet néz velük, illetve ha olyan állapotban vannak, elviszi őket sétálni, vagy egy rövid kocsikázásra. – Olyan önkénteseink is vannak, akik nem kerülnek közvetlen kapcsolatba a betegekkel – folytatja Annié. – Ők

máshogy segítenek, például sütit sütnek nekik és a családtagjaiknak. Sőt, örömmel jelenthetem, hogy az itt dolgozóknak is! – Ez nagyon... – kezdem, de aztán rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, mivel folytassam. – Nagyon szép! – nyögöm ki végül, de ez olyan bénán hangzik, hogy belepirulok. Mi lenne, ha megnyugodnál, és figyelnél? – Vannak olyan önkénteseink is, akik csak üldögélnek a páciensek ágya mellett. Igen, szó szerint csak ott ülnek, és nemigen csinálnak semmit. Sőt, van, hogy nem is szólnak egy szót sem. – Azt én is meg tudom csinálni – mondom a kelleténél vidámabban, és ezen mindketten jót kacagunk. – Komolyan beszélek – folytatom aztán. – Tényleg képes vagyok rá. Gondolom, olyan páciensekről van szó, akik nincsenek eszméletükön, ugye? – Nem mindig. Előfordul az is, hogy a betegnek nem nagyon van kedve beszélgetni, de némi vigaszt merít abból, hogy valaki egyszerűen ott van mellette. Ez nem lehet olyan nehéz, gondolom magamban, de Annié, mintha csak olvasna a gondolataimban, hozzáteszi: – Ez nem mindig könnyű feladat. – De azért szeretném megpróbálni. – Mikor tudna kezdeni? – A közeljövőben tervezek egy kis utazgatást, de utána legalább hetente kétszer el tudnék jönni, vagy talán még többször is. És... szóval, talán hasznos lehet, ha tudja, hogy motivációs szónok vagyok. – Azt hiszem, meg fogja tapasztalni, hogy itt egészen egyedi módon tanul az ember, és ennek a tanulási folyamatnak igazából soha nincs vége. Tudnia kell továbbá, hogy minden önkéntesünk hátterét ellenőrizzük, akárki is az illető, és mindenkitől megköveteljük, hogy részt vegyen a képzésünkön, amelyre

mindig a hónap utolsó hétvégéjén kerül sor kétszer hat órában. Van ez ellen kifogása? – Nincs. A hétvége holnapután kezdődik, tehát elvégezhetem a tanfolyamot, mielőtt útra kelek. És el is akarom végezni, mert egyre inkább úgy érzem, hogy én tényleg dolgozni akarok ebben a hospice-ban. Annie a homlokát ráncolva nézi a számítógép képernyőjét. – Hm... Az a helyzet, hogy az e havi csoport már betelt, de elő tudom jegyezni magát a jövő hónapra. Most pedig elvihet magával egy jelentkezési lapot. – Kitölteném itt helyben, ha lehet. – Természetesen – mondja Annie, és amíg kitöltöm a nyomtatványt, adminisztrál egy kicsit. Aztán gyorsan körbevezet a házban, megmutatja a szobákat. A tíz ajtó közül néhány nyitva áll, így látom, hogy a szobák különbözőképpen vannak kidekorálva, vagy éppen sehogy. Az ágyakon mindenhol tarkabarka ágytakarót vagy ágyterítőt látok, és a szobák többségében a páciensek szeretteit ábrázoló fényképeket is, meg növényeket, virágokat. Egyesek apró csecsebecséket vagy éppen műtárgyakat is tartanak a szobájukban. Annak az ágynak a lábánál például, amelyben egy horkoló férfi fekszik, hatalmas, kitömött kutya áll. Ránézésre nem is sejteném, hogy ennek a férfinak bármi baja lehet... Emlékszem, Penny, nem sokkal azután, hogy diagnosztizálták, elvitt valahová kocsival, és valaki bevágott elé, hogy övé legyen a kiszemelt parkolóhely. Penny akkor rám pillantott, és szomorkásan elmosolyodott. Később, amikor már eléggé legyengült, és rosszul nézett ki, együttérző pillantásokat kapott, és az emberek nagy ívben kikerülték. – Jobb volt, amikor még nem tudta senki – jegyezte meg egyszer. Egy másik szobához érve rám mosolyog az ágyban fekvő nő. A plafonról zsinegre kötött papírpillangók lógnak. Nagyot

dobban a szívem a holtsápadt és leplezetlenül kopasz nő láttán. A szoba sarkában halkan, diszkréten bugyog az elektromos szökőkút, és mintha madarak csivitelnének. Annie-re nézek, aki kisegít: – CD-ről megy a madárdal. Hát nem aranyos? Meglep, hogy egy hospice-ban ápolt beteg rám mosolyog, és sajátos módon alázatra is tanít. Talán furcsa, de úgy érzem magam, mint amikor az ifjú tanítvány váratlanul szembe találja magát a tanítómesterével. Látok azonban olyanokat is, akik már rég túl vannak a mosolygáson. Például az a harminc körüli, szívszaggatóan sovány férfi, akinek a szeme köré mintha odarajzolták volna a drámai hatást keltő, sötét karikákat. A férfi ránk néz, amikor elhaladunk a szobája előtt, és Annié halkan odaköszön neki: – Jó reggelt, Michael. A férfi nem felel. Üres, kifejezéstelen az arca. – Bocsásson meg egy pillanatra – szól oda nekem Annié, majd odalép Michael ágya mellé, és halkan mond neki valamit. A férfi most sem felel. Annié megérinti a vállát, majd a karját, és kijön a szobából. – Megmutatnám a konyhát is – mondja. – Aztán kiviszem a kertbe. Bevezet a konyhába, amelyet a hospice személyzete és a betegek közösen használnak. A kis asztalkán lámpa áll. Annié elmondja, hogy egész éjszakára égve szokták hagyni. Van kápolna is: a festettüveg ablakok a kék, a piros és a sárga különböző árnyalataiban pompáznak, a pad előtt térdeplő alak. Annié megmutatja a mosdókat, és bemutat Florence-nek, a recepciós asztalnál ülő mexikói származású nőnek. – Ezzel véget is ért az idegenvezetés – szólal meg Annie. – Van kérdése? Nem kérdezek Michaelről semmit. Egyelőre nem. Pedig akarok.

– Akkor az eligazításon találkozunk – mondja Annie, én pedig megköszönöm, hogy időt szánt rám, és kezet nyújtok neki. Kemény a kézfogása. A Segítő Kezek Hospice-ból kilépve egy csapásra vibráló, vakító fényesség vesz körül, mintha kora délutáni moziból jönnék. De azt hiszem, itt nem csak a fényviszonyokról van szó... Beülök a kocsimba. Idegesítő zörejnek hat, ami a rádióból jön, ezért gyorsan ki is kapcsolom. Már tudom is, miért kerített hatalmába ez a különös érzés, miért zavar minden, ami harsány: azért, mert visszavágyom oda, ahol most jártam. A csöndbe, amelyet most tapasztaltam meg: és amelyben ott van minden, amit az ember hallani akar. Amikor hazaérek, találok a konyhaasztalon egy cédulát. Renie ezt írta nekem: Leveled jött. Mindenre kiterjedő jelentést fogunk kérni. Köszönöm a múlt éjszakát. Mármint nem úgy. Rohanok az utcára néző szobába, a nagyasztalhoz, és fölmarkolom a levelemet. Szép, kövér boríték! Kiviszem a verandára, leülök az egyik fonott székbe, és felbontom. Maga a levél nem hosszú, csak egy oldal. De vannak fényképek is, ezért olyan vastag a küldemény. Gyanítom, hogy a fotók többet fognak mondani, mint a szavak, és azt is gyanítom, hogy Dennisnek pontosan ez volt a szándéka. Kihajtom a lapot, és érzem, ahogy eláraszt az öröm. Hiszen újra itt van Dennis kézírása, itt, az orrom előtt, a jelenben! Cecília! Nagyon örülök, hogy hallottam felőled. Emlékszem, még Tahiti előtt, amikor eveztem az Amazonason, néha egyszer csak fölbukkant egy utánam küldött motorcsónak, és a

kezembe nyomtak egy levelet, és úgy esett, hogy a három társam is hallani akarta, mit írtál, így hát fölolvastam hangosan. Aztán elcsöndesedtünk. Mert neked, ami a szíveden, az a szádon, Cecília, ezt mindig is szerettem benned. Kezdeném azzal, hogy nem vagyok nős. Azt hiszem, mindenképpen fontos, hogy ezt tudd, nehogy azt hidd, hogy bármilyen értelemben vissza kell fognod magad. Írj meg bármit, amit csak akarsz. Itt nagyon más az élet, mint Tahitin, az biztos. Azért jöttem haza, mert anyám meghalt, de más okból is. Szükségem lesz egy kis időre, míg visszaszokom ebbe az országba: fura itt a politika, fura az emberek hozzáállása. Egy kicsit fáraszt már, hogy folyton Tahitiról kell beszélnem, mert mindenki arra kíváncsi, milyen volt ott élni, milyen volt, milyen volt? Amit erről el akarok mondani, az mind ott van a fotóimon. Meg a tetteimben, mert azt hiszem, éppen az a lényeg, hogy nem vagyok a szavak embere. De te ezt nagyon jól tudod. Én is sok mindenre emlékszem, Cece. Ami a látogatást illeti, nem tudom, miért ne jöhetnél, szóval gyere csak. Majd kifényezem a cipőmet, és elmegyünk táncolni. Dennis Az adott körülmények között kissé frusztrál, hogy nem tudom felhívni Dennist, ugyanakkor a levelezés tempója kiváló ellenszere a rohanó, modern életritmusnak. Hiszen a levél természetéből adódóan lehetővé teszi, hogy az ember jobban fontolóra vegye a másik által felkínált szavakat, gondolatokat, részben azért, mert nem tudunk a levélíró szavába vágni. De a levél legnagyobb erénye talán mégis a megtartó ereje: miután Dennis elutazott, volt, hogy a Dél-Amerikából írt leveleivel

aludtam, és olyankor úgy éreztem, mintha vele lennék, legalábbis amennyire lehet. Tehát azt fogom válaszolni, hogy egy hét múlva indulok. Így lesz időm felkészülni, és lesz ideje annak is, aki esetleg velem akar tartani. Aztán nekivágok. Még egyszer elolvasom Dennis levelét. Hangosan felnevetek rajta. Aztán jöhetnek a fényképek. Nyilván ott készültek, ahol most lakik, vagy legalábbis biztos nem Tahitin. Egy kislány cigánykerekezik a ház előtti pázsiton. A föld felé mutat a lófarka, a barátnője pedig csípőre tett kézzel áll mellette. A veranda lépcsőjén egy idősebb nő áll, talán a kislány nagymamája. A két kezével megtámasztja az állát, és az arca mágnesként vonzza a tekintetemet: azt vélem leolvasni róla, hogy örömmel idézi fel azokat az időket, amikor még ő is cigánykereket hányt. Egyszer megkérdeztem Dennistől, hogy miért fényképez. Szinte biztosra vettem, hogy a képek által elmesélt történetek miatt, meg azért, hogy megőrizzen az örökkévalóságnak egy tünékeny, múló pillanatot. És minden bizonnyal ez is benne volt, de kiderült, hogy leginkább azért vonzódik a fotózáshoz, mert a gépe rögzíteni tudja a fényt. Azt mondta, ő a fény kutatója, és mindörökre az is marad, mert egy fotó készítéséhez két dolgot használ fel az ember, két dologra van mindenképpen szüksége: fényre és időre. Elmesélte azt is, hogy ötödikes korában a tanáruk egyszer diavetítést tartott: modern műalkotásokat mutatott nekik. Dennis rossz tanuló volt, alighanem diszlexiás lehetett, bár nem diagnosztizálták, hiszen akkoriban még nem ismerték föl olyan könnyen az ilyesmit. De ott, abban a pillanatban, az elsötétített tanteremben üldögélve, ahol a kréta és a papír szagával elvegyült az uzsonnára hozott felvágottas szendvics illata, Dennis – saját szavaival élve – utazást tett egy másik világban: rádöbbent, hogy

egyetlen képpel el tudja magyarázni mindazt, amit érez. Mindazt, amit érez, és mindazt, amitől azonos önmagával. Van vagy húsz fotó, úgy képzelem, a környéken készülhettek, ahol lakik, vagy legalábbis nem messze onnan. Az egyiken egy öregasszonyt látok, aki pecsétes kabátban, csattogó papucsban cipel valamit, nyilván egy jó nehéz bevásárlószatyrot, mert kissé balra dől. Dennis hátulról kapta le, így látszik, hogy a hajában felejtett egy régimódi hajcsavarót. Egy másik felvételen mintha egy kotta hangjegyei lennének a villanydróton gubbasztó madarak, és az utolsó, amelyik a többiekkel ellentétben nem előrefelé néz, hanem összehúzza magát, mintha pont lenne a mondat végén. A magasban pehelyfelhőket látok, amelyek olyan vékonyak, mintha valaki selyempapírfecniket ragasztott volna az égre, az árokban folyó víz pedig mintha copfba fonná saját magát... Már másodszor megyek végig a paksamétán, amikor megszólal a mobilom. Annie Sullivan keres a Segítő Kezek Hospice-ból. Azt kérdezi, rá tudok-e szánni egy percet. – Hát persze – felelem. – Azt, ugye, megbeszéltük, hogy már csak a jövő hónapban tudja elvégezni a hétvégi tanfolyamunkat? – Igen. – Most más miatt keresem, elég sürgős az ügy. Egy Michael nevű fiatalemberről van szó, talán emlékszik rá. Ő az, akihez bementem, amikor körbevezettem magát, és váltottam vele pár szót. – Igen, emlékszem rá – felelem. Maga beszélt hozzá, ö meg úgy tett, mintha ön ott se lenne, teszem hozza magamban. – Szóval Michael még sohasem akart tőlünk semmit, most viszont kért egy szívességet, és szeretném tudni, magát esetleg érdekelné-e a dolog, segítene-e teljesíteni az óhaját? Az a helyzet, hogy Michael már a legelején világosan megmondta, hogy nem akar látogatót fogadni, és azóta sem gondolta meg magát. Most

pedig hirtelen nagyon ideges lett, mert fél, hogy semmibe veszik a kívánságát, ezért azt akarja, hogy valaki mindennap ott üldögéljen a szobájában tizenegytől egyig, majd öttől hétig. Van ugyanis egy hölgy, aki mindenáron látni akarja, és ebédszünetben, vagy munka után sokszor idejön. Párszor már beszéltem vele, de úgy tűnik, nem adja fel. Igazság szerint ő Michael menyasszonya, vagy volt menyasszonya, és nagyon kedves nő, de a jelek szerint kissé makacs. És bármennyire szeretném beengedni Michaelhöz, a páciensünk óhaját tiszteletben kell tartanom. Estére vannak önkénteseim, akik elüldögélnek Michael szobájában, napközben viszont senki sem tudja vállalni. Maga esetleg hajlandó lenne rá? Tarthatnánk egy kis gyorstalpalót, épp csak a legalapvetőbb dolgokat mondanánk el. De leginkább úgyis csak posztolnia kellene az ágy mellett. Mi ezt „nyitott látogatásnak” hívjuk. Michael még nemigen állt szóba senkivel. Mit gondol, képes lenne rá? – Hát, az a helyzet, hogy egy hét múlva elutazom. – Egy hét elég lesz – mondja Annié, és én elgondolkodom, vajon mit jelent ez: azt, hogy Michaelnek már csak ennyi van hátra, vagy csak azt, hogy Annie egy hét alatt biztos talál helyettem valaki mást? Megbeszéljük, hogy másnap tízre odamegyek, és miután megtartották nekem a „gyorstalpalót”, beülök Michaelhöz. – Szokott kötögetni? – kérdi Annié. – Nem. Miért? – Mert valamivel el kell majd ütnie az időt. – Majd viszek olvasnivalót. Azzal bontom a vonalat, az ablakhoz lépek, és kibámulok rajta. Egy ilyen fiatal ember... Egyszer, amikor valamiért búslakodtam, Dennis azt mondta: – Gyere velem. – Hová? – kérdeztem. – Oda, ahová viszlek – válaszolta.

A Mississippi partjára vitt, egy boltíves, kovácsoltvas kapuhoz, amelyen elegáns betűkkel ez a felirat állt: LUCY WILDER MORRIS PARK. Kerítés nem volt, csak a bejárat, amely mintha a semmiből nőtt volna ki. – Ez egy park? – csodálkoztam. Dennis elmondta nekem, hogy tavasszal vadvirágok lepik el az egytized hektáron elterülő parkot, és sorolni kezdte a virágok nevét: harangláb, szellőrózsa, fehér békabogyó, keserű ebszőlő... Emlékszem, amikor azt mondta, hogy pipsissewa, elnevettem magam, mire ő elmagyarázta, hogy így hívják a közönséges ernyőskörtike nevű virágot az abenaki indiánok, és a szó az ő nyelvükön azt jelenti: „az erdő virága”. Megtudtam azt is, hogy a pipsissewa már-már fluoreszkáló, rózsaszínes-lilás árnyalatokban pompázik. Megkértem Dennist, hogy majd írja le nekem ezeket a virágneveket. Tudtam, hogy a növényhatározóban is megtalálnám mindet, de azt akartam, hogy az ő kézírásával legyenek meg, és halljam, ahogy kimondja a nevüket, valahányszor megnézem a listát. Továbbá azt is akartam, hogy ha a parkban végeztünk, menjünk föl hozzá, hogy ágyba bújhassak vele, és a karomba zárhassam őt, meg a borsos keserűfüvet, meg az ebszőlőt, meg a vadrózsát, meg a körtikét. Negyedéves voltam, amikor Dennis elment evezni az Amazonasra. Az indulás előestéjén, jó későn átjött hozzám, és megkért, hogy adjak neki egy hajtincset, én pedig készséggel levágtam egyet. Hát persze hogy levágtam: ezt diktálta a kései óra, a telihold, a közelgő távozása, a chiantis üvegben égő gyertya meg a parányi konyhaasztal alatt egymáshoz préselődő térdünk. Dennis föltekerte a hosszú, fekete hajfürtömet, csomót kötött rá, és beletette a nyakában hordott nyersbőr tasakba. És emlékszem arra is, hogy azon az estén nem kérdeztem tőle semmit: nem faggattam sem arról, mi van, illetve mi volt még abban a tasakban, sem arról, miért hordja a nyakában, és miért kellett

bele a hajam. Egyszerűen levágtam a tincset, odaadtam neki, mire ő biccentett, én meg visszabiccentettem. Miután elutazott, voltak napok, amikor annyira hiányzott, hogy elmentem a Lucy Wilder Morris Parkba, hátha ott megtalálom. Ilyenkor mindig magammal vittem az egyik vázlatfüzetéből kitépett lapot, amelyre leírta a vadvirágok nevét. Szerepelt a listán a vérzőmák, amelynek virága csak egy-két napig virul, a mezei szulák, amely parányi hajnalkára emlékeztet, a selyemkóró, amelyre a pompás királylepke rakja le petéit, és leírta a vasfű, a papucskosbor, a közönséges gyújtoványfű, a kosárkavirág nevét is. Amikor a harangvirág került sorra, Dennis elmondta, hogy ez a kis virág finom, törékeny benyomást kelt, de kövek között is kinő. Amikor pedig a nefelejcs nevét vetette papírra, azt mondtam neki: „Sohasem foglak elfelejteni.” O pedig rám nézett, és a pillantásából azt olvastam ki: Én sem téged. Rákattintom Riley-ra a pórázt. – Megyünk sétálni? – kérdezem vígan. Leviszem a Como Parkba. Az erdőn keresztül megyünk, mert így a golfpálya mellett elhaladva vethetek egy pillantást az üvegházra. A Lucy Wilder Morris Park már nincs sehol: a területet rendbe tették és modernizálták, ami számomra azt jelenti, hogy odalett a bája, a csodatévő ereje. Az a tündérmesébe illő, kovácsoltvas kapu, amely nem csupán egy park, hanem egy gondolkodásmód bejáratául is szolgált, réges-rég eltűnt. Pedig vannak dolgok, amelyeket mindenképpen meg kellene őriznünk.

Este a verandán piknikezünk a lakótársnőimmel. Én csináltam a vacsorát: tortillaszendvics van humusszal és nyers zöldségekkel, valamint főtt kukorica, szeletelt paradicsom, krumplisaláta meg érlelt balzsamecettel meglocsolt görögdinnye. Utána Joni elmegy iszogatni egy férfival, akit nemrég ismert meg az étteremben. Azzal búcsúzik, hogy ne várjuk, feküdjünk le nyugodtan. Renie moziba megy, de én már láttam azt a filmet, Lise pedig nem akarta megnézni. így aztán kettesben ejtőzünk a verandán: én a függőágyban, Lise a hintán. Egyre hosszabbak a nappalok, és frissen nyírt fű illata terjeng a levegőben. – Milyen kellemes idekint! – jegyzem meg, Lise pedig helyesel, de mintha nem lenne egészen ott. – Minden oké? – kérdezem. Tudok róla, hogy aggódik egy fiatal páciense miatt, akinek veseproblémái vannak. – Ha még mindig úgy gondolod, hogy nem gond – kezdi Lise –, én is veletek tartanék arra az autós bolyongásra. Kilenc hét szabadságom van bent, úgyhogy simán meg tudom oldani. Abban viszont már nem vagyok egészen biztos, hogy tényleg meg kellene-e látogatnom azt, akire gondoltam. – Ki lenne az? – A volt férjem – feleli Lise, majd egy vállrándítás kíséretében hozzáteszi: – Mostanában sokat gondolok rá, illetve kettőkre. Nem mondhatnám, hogy a legkedvesebb fickó volt a világon, de hát én sem voltam a legkedvesebb nő. Nem hiszem, hogy egy percre is felnőttem volna a feladathoz, és rádöbbentem volna, hogy én magam milyen szerepet játszottam a házasságunk széthullásában. Azt hiszem, a lányunkkal, Sandyvel kapcsolatban is sok hibát követtem el, és ennek is köze van a férjemhez. Úgy éreztem, nagyon vigyázok, nehogy rosszat mondjak róla a lányunk előtt, és soha nem is tettem ilyet, legalábbis nyíltan nem.

Viszont egyértelműen éreztettem, hogy nem sokra tartom őt, mint... mint Sandy apját. És az az igazság, hogy a volt férjemnek sok szeretetre méltó tulajdonsága van, de mi ketten egyszerűen nem... Nem is tudom. Nagyon fiatalon házasodtunk össze, és én mindig őt hibáztattam, ha valami idegesített. Annyit kritizáltam! Szerintem egyszerűen leamortizáltam ezzel. Nyavalyogtam, hogy miért nem nyílik meg, de valahányszor megnyílt... Szóval akkor is csak kritizáltam. – Amikor végül szétmentünk, és a bíróságon kimondták a válást, olyan érzésem volt, mintha valami színdarabban játszanánk. Teljesen valószerűtlen volt az egész. Amikor vége lett, kijöttünk a tárgyalóteremből, és a férjem mondott valamit, de én alig hallottam, mert mintha víz alatt lettem volna. Pedig nem akármit mondott, hanem bocsánatot kért. Bocsánatot kért, amiért cserbenhagytuk egymást, amiért fájdalmat okoztunk egymásnak, amiért nem tudtuk kimenteni magunkat ez alól a rettenetes romhalmaz alól. És tudod, én mit csináltam akkor? Kezet nyújtottam neki, és csak ennyit mondtam: „Majd keressük egymást Sandy miatt.” Lise nagyot sóhajt. – Istenem, mennyire nem fogtam fel, hogyan működik a válás! Hogy csak egyet mondjak, nem lehet csak úgy túllépni rajta, mert nem tágít. Igen, egyszerűen nem tágít! – Sandy havonta legalább egyszer találkozik az apjával – folytatja és nem tudom, miről beszélgetnek, de tény, hogy a lányom már jó ideje hihetetlenül ellenséges velem. Nem biztos, hogy ennek köze van Stevenhez, lehet, hogy csak az életkorából adódik, hiszen húszéves koromban én is elvből utáltam az anyámat, még a szuszogása is kiakasztott! Vagy az sem kizárt, hogy Sandynek problémái vannak, csak én nem tudok róluk, mert már nem mondja el nekem a dolgait. De bármi is az oka, tény, hogy rideg a viszonyunk, és sokszor eszembe jut, hogy bárcsak beszélhetnék valakivel, aki igazán ismeri őt! Valakivel,

aki ismerte azt az aranyos kislányt is, aki a kedvenc lakkbőr cipőcskéjében, a kis plédjét szorongatva jött-ment a házban, meg a kiskamaszt, aki Madonna-számokat énekelt a tükör előtt a konyhai kenőecsetembe. Márpedig rajtam kívül egyetlenegy ember van, aki mindezekre emlékszik: a volt férjem. Lise mindeddig a sötétbe bámult, de most felém fordul: – Mit gondolsz, elmenjek hozzá? – Azt gondolom, hogy ez a kettőtök dolga. – Hát igen. Nem tudom, hogyan viselkedne velem. – Ezt bizony nehéz lenne megmondani. – És azt sem tudom, nincsenek-e másféle indítékaim is, amiket még magamnak sem vallottam be. Csönd telepszik ránk, majd Lise ismét megszólal: – Cece, nem hoznád ki a dobozodat? Amikor Renie hazaér, közöljük vele, hogy Lise is velünk fog utazgatni. És az is lehet, hogy meglátogat valakit. – És már hárman voltak – mondja Renie.

– Emlékszel Mary Lou Singletonra? – kérdi anyám, akihez a hospice-ba menet beugrottam, persze előtte telefonáltam, hogy jövök. – Akinek az a kis fekete kutyája van? – kérdezek vissza. – Igen, Fala. Szóval meghalt. Mármint nem Fala, hanem Mary Lou. – Ó, ezt sajnálattal hallom. Kedvelted, ugye? – Kedves nő volt. Sokat dominóztam vele. – Ez a játék nagy népszerűségnek örvend az otthon lakóinak körében. – És... és hirtelen történt? – kérdezem. Anyám vállat von. – Itt senki sem hal meg hirtelen, ha érted, mire gondolok. – Igazad lehet – felelem, majd témát váltok: – Figyelj csak, és te emlékszel Dennis Halsingerre? Erre fölhúzza az orrát, és elfordítja a fejét. Kettesben üldögélünk az irdatlan méretű ebédlőben, ahol mindig leltet kávét inni, méghozzá nagyon finomat. Néha jólesik itt időzni anyámmal, és kávézgatni. Az üvegajtón keresztül szép kilátás nyílik a kertre, ahol a madáretetőhöz folyton-folyvást jönnek a kis vendégek – köztük mókusok is, amíg az egyik bentlakó nő seprűvel el nem zavarja őket. – Arra a hippire? Hát persze! Mindig is nagyon nagyra i ártottad. – Igen, így van. – Jóképű fiatalember volt, de nem fordított magára kellő gondot. – Dehogynem! – Ja, persze. Olyan bőrmellényekben járt ing nélkül, meg jó hosszúra növesztette a haját. És nyakláncokat is aggatott magára.

– Egy darab nyakláncot viselt, ahogy manapság oly sok férfi. Köztük az imádott baseballsztárjaid a Minnesota Twinsből! – De az olyan hippis nyaklánc volt! Amúgy miért kérdezed, hogy emlékszem-e rá? Talán életjelt adott magáról? – Igen, jött tőle egy levél a nagy semmiből, és meg fogom látogatni. – Nem Hawaii szigetén él? – Tahitin élt, de most már Clevelandben van. – Clevelandben! Mit keres ott? – Hazajött, mert... – Nem akarom azt mondani, hogy azért, mert meghalt az anyja. – Hiányzott neki Amerika. – Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Én mindig is Greg Larsont kedveltem a legjobban. – Tudom. – Figyelj, Cece! Na, most jön! – gondolom magamban. Mindjárt megkérdezi, miért nem keresem meg inkább Greg Larsont. De tévedek. Mert anyám nem azt kérdezi, hanem ezt: – Kiváltana belőled valamilyen érzelmet, ha újra férjhez mennék? Spencer Thompsonhoz? A nagy fülűhöz? – Hogy kiváltana-e valamilyen érzelmet? – visszhangozom. – Csss! – int csendre anyám, és riadtan forgatja a fejét. – Nincs itt senki – mondom. – De bármikor betévedhet valaki! Lehalkítom a hangomat, és közelebb hajolok hozzá. – Hát persze hogy kiváltana! Miért, erre készülsz? Férjhez akarsz menni? – Nem a szerelem meg a romantika miatt, inkább praktikus okokból. Hallanod kellene, ahogy apád rákezdi, valahányszor fölállok a konyhában a lépcsős sámlira! De hát valahogy le kell vennem a felső polcról, ami kell! – Ugyan mi kell neked onnan? Hiszen direkt úgy rendeztük be a konyhádat, hogy ne kelljen oda fölmásznod; Ott csak az

ünnepi étkészlet van, és tudod jól, hogy ha kell, én jövök, és leveszem neked! – Apádat az is aggasztja, hogy olyan sokat vagyok egyedül. – Nem is vagy sokat egyedül! – Pont ezt mondtam neki én is! De ő úgy érzi, jobb, ha van a közelemben valaki. Különösen éjszaka. – Anyukám, ha férjhez akarsz menni, hát sok boldogságot! Csak egy kicsit meglep a dolog. – Engem is! – Úgy érted, meglepődtél, amikor a jövendőbelid megkérte a kezedet? – Nem. Apád lepett meg, amikor mondta, hogy menjek férjhez. Még nem kért meg senki, úgyhogy el kell gondolkodnom rajta, ki felelne meg. Ismerkedjenek meg anyámmal... – Mondd meg nekem őszintén, kis szívem, szerinted mi a fontosabb, a pénz vagy a szexepil? Mary Lou mindig azt mondta, hogy a humorérzék, de hát te is tudod, hogy azért nem adnak kenyeret a boltban. – Sok szerencsét, anyukám – mondom – Neked is – feleli ő. Nem is tudom... Azt hiszem, jobban örültem, amikor még nem a barátnőm volt, hanem az anyám.

Átvettünk pár dolgot Annié Sullivannel a rövid gyorstalpaló keretében. Főleg a kommunikációra összpontosítottunk: tanított nekem néhány hallgatási technikát – reflexió, pontosítás kérése és a többi továbbá belém sulykolta, milyen fontos az aktív csönd, amely egyfajta hajlandóságot, elfogadást sugall. – Ha pedig mond valamit, azt tegye minél tömörebben – tanácsolta. Beszélt arról is, milyen üzenetet közvetít a testtartás mind a páciens, mind a gondozó esetében, és mennyire fontos, hogy az ember ne keltsen olyan benyomást, mint aki kihasználva érzi magát. Elmondta még, hogy a gyász sokféle formát ölthet, az ellenséges magatartástól egészen a virágos jókedvig, és készen kell állnom arra, hogy elfogadjam a furcsának tűnő viselkedést, hiszen az az adott körülmények között teljesen normális. Megtudtam azt is, hogy a fontos vagy elintézetlen ügyek néha még azokat is maradásra késztetik egy ideig, akiknek a teste már felkészült rá, hogy vége van, sőt akarja is, hogy vége legyen. A hallottak nagy részével már tisztában voltam, és nem is okozott problémát az alkalmazásuk. De Annie aztán rátért egy másik témára: arra, hogy mi a teendő, ha úgy tűnik, Michaelnek fájdalmai vannak, vagy ha elhányja magát, netán elveszti az uralmat a húgyhólyagja vagy a belei fölött. Elmondta, hogy valószínűleg sem enni, sem inni nem fog kérni, hiszen alig evett, mióta itt van, de azért jobb, ha tudom, hogy bármilyen étel engedélyezett. Bólintottam, de most először egy kicsit ideges lettem, és eszembe jutott, hogy vajon tényleg jó ötlet-e ez az egész? Hiszen nyilván nem véletlen, hogy amikor Penny fölvetette ezt az önkénteskedést, az első reakcióm a döbbent hitetlenkedés volt...

– Még egy dolog – mondja most Annie. – És talán ez a legfontosabb: őszintének kell lennie. A pácienseink ugyanis nagyon érzékenyen reagálnak a fondorkodásra, mert arra aztán végképp semmi szükségük. Rendben? – Rendben. Annie hátratolja a székét, majd az íróasztalára tenyerei. – Eddig tartott a gyorstalpaló – jelenti be. – Van kérdése? – Nincs. Legalábbis egyelőre. – Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon a személyzet bármely tagjának. – Úgy lesz. Fölállunk, kezet rázunk. – Köszönöm, hogy beugrott – mondja Annie. – Így nyerek pár napot, hogy betanítsak valakit az elutazása utáni időre. Biccentek, és elindulok kifelé, de Annié még utánam szól. – Még egy dolog: tudnia kell, hogy Michael valószínűleg nem fog köszönetet mondani magának, mert nem akar, vagy nem képes rá. Ne vegye a szívére. – Nem várok köszönetet – felelem. – Csak segíteni próbálok. Annie fölvezet az emeletre, de épp mielőtt odaérnénk Michael szobájához, megszólal a csipogója. – Ott van – mutat a tőlünk pár lépésnyire lévő ajtóra, de én amúgy is emlékszem rá, hiszen láttam már. – Most mennem kell – mondja Annie. – Nem gond? Megrázom a fejem. Finoman megkocogtatom a nyitott ajtót. Michael nekem háttal fekszik az ágyban, de amikor meghallja a kopogást, odafordul hozzám. – Cecília Ross vagyok – mutatkozom be. – Azaz Cece. Michael csak bámul. – Azért jöttem, hogy... – Tudom, miért jött. Üljön le.

Az ablak előtti székhez lépek, és leteszem a táskámat az ablakpárkányra. Mire megfordulok, Michael szeme már csukva van. Leülök, és várok. Két óra múlva úgy állok föl, hogy az égvilágon semmit sem csináltam, amióta beléptem. Csak őrködtem, várva, hogy Michael kinyissa a szemét, vagy mondjon valamit, valamint a magammal hozott könyvet olvasgattam. De most, amikor elindulnék kifelé, hallom, hogy Michael megszólal. – Tessék? – kérdezek vissza, majd odalépek az ágya mellé, és közelebb hajolok hozzá. – Ne haragudjon, nem jól hallottam. – Azt mondtam, köszönöm. – Így, hogy az ő szájából jön, aránytalanul nagy súlya van ennek a szónak. – Nagyon szívesen – felelem. Sokkal, de sokkal többet is nagyon szívesen megtettem volna érte... Már majdnem az ajtónál vagyok, amikor utánam szól: – Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen unalmas. Megfordulok. – Én nem unatkoztam! – Én viszont unatkozom. – Ó! Hát én... Most mit mondjak? Eszembe jut Annié intelme, hogy nagyon fontos az őszinteség, így hát őszinte vagyok. – Erre nem is gondoltam. Legközelebb esetleg felolvashatok magának. – Mikor van az a legközelebb? – Holnap. Michael sóhajt egyet. – Igen. – Van valami konkrét elképzelése? – Nem is tudom. – Michael a hónom alatt lapuló könyvre mutat. – Az egy verseskötet? Bólintok. – Akkor talán azt. – Vannak kedvenc költői? Michael arcára mérhetetlen szomorúság ül ki.

– Mi lenne, ha hoznék többfélét? – vetem föl sietve. – Mit szólna például Jane Hirshfieldhez, Billy Collinshoz, Marie Howehoz? – Charles Simic – szól közbe Michael. – Persze! Hozok egy Simic-kötetet is. Michael bólint. – Az jó. – Akkor holnap – mondom, és fölemelem a kezem, mire Michael is visszaint, majd ismét lehunyja a szemét. A folyosó végén egy fiatal nőt pillantok meg. Lófarokba fogta össze a hosszú, szőke haját, kék selyemruhát visel a stílusos ballonkabátja alatt, és lapos sarkú cipő van a lábán. Aktatáskát és retikült is látok a kezében. Ez Michael menyasszonya lesz! Megtorpanok, és ez jár a fejemben: Visszamegyek, és ha megpróbál bejönni, finoman kiutasítom a szobából. Ha pedig ez nem elég, odahívok valakit! De a nő benyit egy másik szobába, és ezt hallom: – Nagymama? Kínosan érint, hogy egy pillanat alatt így fellángolt bennem a harci szellem. Sietve továbbállok. Az előcsarnokban meglátom Annie-t, aki mosolyogva odalép hozzám. – Na, hogy ment? – Nem volt semmi baj – felelem. – Michael menyasszonya nem bukkant föl? – Nem. Láttam egy fiatal hölgyet, akiről azt hittem, hogy talán ő az, de bement egy másik szobába. Anni3 összeráncolja a homlokát. – Ó, elnézést. Erről megfeledkeztem! Nem adtam személyleírást Phoeberől! – Így hívják? Phoebe? Milyen bűbájos, régimódi név! – Igen, és ő maga is bűbájos, régimódi lánynak tűnik. Nagyon kedves, szelíd teremtés, leszámítva, hogy mindenáron be akar menni valakihez, aki egyértelműen nem akarja látni.

Bólintok, majd azt kérdezem: – De ez... ez tényleg ilyen egyértelmű? – Sajnos, igen. Michael a három hét alatt, amit eddig nálunk töltött, egyszer sem ingott meg. Gondolom, megvan rá a maga oka. Nem is hajlandó Phoeberől beszélni, csak annyit mond, hogy nem akarja látni. Rajta kívül pedig nem jött be hozzá senki. – Nincsenek rokonai? – A szülei már nem élnek, más rokon nevét nem adta meg. A barátait pedig, ha vannak, nyilván szintén megkérte, hogy ne látogassák. Ezt talán nehéz megérteni, de nekem tiszteletben kell tartanom, amit mond. Magához szólt egyáltalán? – Igen. A végén, amikor eljöttem. Fura, de azt mondta, unatkozik. Annié bólint. – Ilyet már hallottam. Egy nő egyszer azt mondta, hogy egy idő után már a fájdalom is unalmas. Erre én megkérdeztem tőle, hogy segítene-e, ha látogatná valaki, mire ő azt felelte: „Ez nem az a fajta unalom.” Most rajtam a bólintás sora. Nem tudom pontosan, hogyan értette az a nő, amit mondott, de érzem, hogy van igazság a szavaiban. – Megegyeztünk, hogy holnap felolvasok neki néhány verset – mondom Annie-nek. – Ez csodálatos! – Szóval hogy néz ki Phoebe? – Bűbájos teremtés. Hosszú, szőke haja van, magas, sudár termetű. És mindig nagyon szépen van felöltözve. Nyelek egyet. – Akkor ő volt az! Igen, azt hiszem, ő volt! De a folyosó végén lévő szobába ment be, két ajtóval arrébb. – Az a szoba üres! Sietve fölmegyünk az emeletre, és benézünk a szobába, ahova Phoebe benyitott, de nincs ott senki. Átmegyünk Michaelhöz, aki

alszik. Annie lábujjhegyen beoson, és benéz a fürdőszobába, majd fejcsóválva kijön. Visszamegyünk a földszintre, és elkísér a bejáratig. – Nos, holnap már tudni fogja. – Sajnálom – szabadkozom. – Nem maga volt a hibás! Azt viszont észben kell majd tartanom, hogy Phoebe ma a szokottnál később jött. – Annie nagyot sóhajt. – Egy időre felhagyott a próbálkozással – magyarázza. – Öt napig nem jött ide, legalábbis tudtommal nem. Most viszont újra fölbukkant. Ha sikerül elkapnom, megpróbálok beszélni vele még egyszer.

Aznap este a szobámban Dennis jár a fejemben, meg az, hogy mit mondunk majd egymásnak, ha találkozunk. Egyáltalán, mit mondhat bárki is egy embernek, aki ilyen fontos szerepet játszott az életében, és akit ilyen régóta nem látott? Nekem úgy tűnik, hogy ilyen helyzetben mind ugyanazon töprengünk: Én még mindig én vagyok, de vajon te is te vagy? Egy Nancy nevű nő, aki az alkalmi sofőröm volt egy Cincinnatiben mondott beszédem alkalmával, elmesélte, hogy előtte éppen üzleti úton járt Miamiban, és mivel hallotta, hogy egy régi barátja ott él, megkereste az interneten. Aztán föl is hívta, hogy megkérdezze, nincs-e kedve összefutni vele a régi szép idők emlékére? Nancy ugyanis elvált, és már torkig volt a társkereső oldalakon megismert férfiakkal, így szívesen eltöltött volna egy kis időt egy vonzó pasassal, aki mellett biztonságban érzi magát. Szóval tárcsázta az exe otthoni számát, és amikor a fickó fölvette, óvatosan, bizonytalanul megszólalt: „Halló, Bennel beszélek?” Mire a fickó elordította magát, hogy: „Nance?” Igen, ilyen jól emlékezett rá, rögtön megismerte a hangját! Jót nevettek, aztán beszélgetni kezdtek, és be nem állt a szájuk. Nancy azt mondta, olyan volt, mintha nap mint nap találkoznának. Mintha tegnap lett volna, hogy Ben a középiskolás óráira kísérgeti, és emiatt olyan sokszor elkésik a sajátjáról, hogy már nem is figyelmeztetik miatta... Egy idő után Nancy elmondta Bennek, hogy rövidesen Miamiba megy, és fölvetette, hogy megihatnának egy kávét. Ben azt felelte, hogy meg kell kérdeznie a feleségét. Ettől azért kezdett kihunyni a láng, hogy úgy mondjam, de Nancy azért megvárta, míg Ben beszél az asszonnyal. Közben arra gondolt, hogy kék ruhát vesz föl, mert Bennek az mindig nagyon tetszett...

De Ben felesége nemet mondott, és még akkor sem engedett, amikor maga Nancy beszélt vele. Hiába mondta Nancy, hogy ő csak úgy szeretne találkozni a férjével, mint egy régi baráttal, hiába hívta, hogy jöjjön el nyugodtan ő is, a nő hajthatatlan maradt: azt mondta, akkor sem tartja jó ötletnek. Amikor Ben visszavette a kagylót, hogy elköszönjön, Nancy megmondta neki, melyik hotelben fog megszállni, de a férfi nem kereste meg, és nem is telefonált. – De hát még csak nem is azt mondtam, hogy igyunk meg valamit, hanem hogy kávézzunk! – méltatlankodott Nancy, amikor elmesélte nekem az esetet. – Ugyan mi baj lehet abból, hogy az ember megiszik valakivel egy nyomorult kávét? Én erre fölvontam a szemöldökömet, mire Nancy nagyot sóhajtott. – Igen, tudom... Kopognak. – Bújj be! – szólok ki. Joni az. Leül az ágyam végébe, és közli: – Be kell szereznem egy csomó új ruhát. – Ó! És miért? – Mert szerelmes vagyok. Vagyis lehet, hogy az vagyok. Szóval nagyon tetszik ez a pasi. Jeffrey Mitchellnek hívják. Hát nem helyes név? – De, az. Jó neked! – Igen. Szóval kellene pár új ruha, meg vadiúj smink-cuccok is. Sőt, még új zoknira is szükségem van, tök cuki zoknit láttam, és tudod, milyen minta volt rajta? Habverő! Meg más holmik is kellenek, csini alkalmi ruhák, meg minden! – És leadsz öt kilót, ugye? Joni rám mered. – Szerinted le kellene adnom öt kilót? – Nem. Csak a nők sokszor ezt mondják, ha megismerkednek egy pasival, aki tetszik nekik. – De nekem nem kell fogynom! – Tudom.

– Na jó, talán két-három kilót. – Még annyit sem. Joni közelebb hajol, és átöleli magát. – Olyan izgatott vagyok! – Tudom! – De tényleg! – sikkantja. – Igen, azt látom. – Hát, jó éjt. – Jó éjt. Az ajtóból még visszafordul. – Azért egy kicsit kínos az én koromban, hogy így be vagyok zsongva! – Jó társaságba kerültél – mondom, és lejjebb csúszom, hogy a párnámra hajthassam a fejem. Azon jár az eszem, hogy vajon mennyit tudnék fogyni a hátralevő időben? Egyszer belehúztam, és leadtam egy hét alatt három és fél kilót, de aztán megijedtem, hogy valami gyilkos kór támadott meg, és a biztonság kedvéért ettem egy pizzát, mire rögtön vissza is jött másfél kiló. Utána pedig természetesen a másik kettő is.

Reggel korán lezuhanyozom, átöltözöm, majd lemegyek a földszintre. Renie éppen indul. – Be kell mennem – mondja, majd fölveszi az esőkabátját, és jól meghúzza a derékövét. – Értekezlet lesz a lapnál. És képzeld, jött tőle egy e-mail! – A lányodtól? – Igen. – És mit írt? – Azt, hogy nem akar látni, mivel annak idején úgy döntöttem, hogy nincs hozzá semmi közöm. Továbbá úgy gondolja, hogy a Camille név egész egyszerűen gáz, és miért írtam meg neki egyáltalán? Meg aztán nem akarja meggyalázni az igazi anyját azzal, hogy találkozik velem. – Miért gyalázná meg ezzel az anyját? – Hát ez az – mondja Renie, és mozdulatlanul állva eltűnődik. – A lányom gyűlöl engem. És én nem hibáztatom érte. Pontosan erre számítottam. Nem is érdemiek mást. – Azzal Renie vállat von, majd fogja az aktatáskáját, és kivonul, mielőtt elmondhatnám neki, hogy szerintem a lánya meg fogja gondolni magát. – Majd este beszélünk róla! – kiáltok utána, de nem vagyok benne biztos, hogy hallotta. – Miről? – kérdi a konyhába belépő Lise, majd tölt magának egy csésze kávét. – Renie-ről és a lányáról – felelem. Lise rám néz. – Mi történt? – Azt hiszem, ezt négyesben kellene megbeszélnünk, ha Renie is akarja. Lise leül az asztalhoz, és méreget egy kicsit. – Voltál te kiscserkész?

– Igen. – Nagycserkész is? Némi habozás után erre is azt felelem: – Igen. – És jó jegyed volt magaviseletből? – Magaviseletből? – Igen. Az is mindig benne volt a bizonyítványban, nem? Erre nem mondok semmit. Tényleg osztályozták, hogy mennyire vagyunk jók, de hogy ezt magaviseletnek hívták, vagy valami másnak, arra már nem emlékszem. – Irány dolgozni! – mondom végül Lise-nek. – A pletykálkodásban még képezhetnéd magad – feleli. – Ne félts te engem, tudok én pletykálni. – Nem csak Renie-nek vannak problémái – mondja Lise. – Az este megmondtam Sandynek, hogy találkozni fogok az apjával, és nem úgy reagált, ahogy reméltem: ahogy mondani szokás, dührohamot kapott. – Miért? Lise nagyot sóhajt. – Gondolom, védelmezni próbálja az apját. – Mitől? – Tőlem. Mert borzalmas nőszemély vagyok ám, kérdezd csak meg Sandyt. Egy kis ideig csak ülök némán, aztán megtöröm a csendet: – Na jó, pletykálkodni akarsz? – A lányomról nem. – Nem tetszik nekem, ahogy veled bánik. Ennyit azért mondhatok? – Nem. És nem volt mindig ilyen. Egyszer például azt mondta, hogy én vagyok az ő szuperanyukája. Csak éppen úgy mondta, hogy „szupejanuka”. Meg azt is mondta, hogy: „Ha már nem leszel az anyukám, akkor én leszek a te anyukád”, és én akkor azt gondoltam, hogy ez mélységes-mély szeretetről árulkodik. Olyan édesek voltak a tarkójára omló göndör

fürtöcskék, és olyan finom illata volt, mint a cukros síidnek! Annyira szerettem! Amikor először benáthásodott, a kiságya mellett aludtam, és óránként meghallgattam a tüdejét, hogy biztos nem kapott-e tüdőgyulladást! – Tudod, Lise, nem kell engedélyt kérned a lányodtól ahhoz, hogy meglátogasd az exedet, és máshoz sem. – Meg fogom látogatni Stevent, ne félj. E-maileztem neki, és... Szóval nem mondott nemet. – Akkor jó. – Úgyhogy megyek! – Akkor jó! – Csak szerettem volna, ha Sandy ennek örül. Mert azt akarom, hogy boldog legyen, pont! Nincs más vágyam, mint hogy ő boldog legyen! – Tudom – felelem, és eszembe jut, hogy ha Lise nem lobbizna olyan keményen a lánya boldogságáért, akkor Sandy talán magától is megtalálná azt. És ha megtalálná a boldogságot, akkor talán nem az anyján vezetné le az elégedetlenségét... De nem szólok semmit, mert hát ugyan mit tudok én erről? Én, aki Riley-val is alig boldogulok... A kutya most éppen az államhoz nyomja a nedves orrát, és esdeklőn mereszti rám a szemét. – Nincs nálam semmi – mondom neki. Erre megcsóválja a farkát, én pedig feltartom a két üres kezemet. Riley elvonul, majd lerogy a konyha sarkában, és pofáját a két keresztbe tett mancsán nyugtatva, nagyot sóhajt. Miután Lise kimegy, fogok egy darab kenyeret, és odaadom Riley-nak előbb az egyik, majd a másik felét. – Ne szólj senkinek! – figyelmeztetem. Riley ugyanis túlsúlyos, és ebben a házban rajtam kívül senki sem elég öreg ahhoz, hogy megértse: eljön az idő, amikor az ember megbékél az ilyesmivel. Penny előszeretettel mondogatta, hogy éjszakánként úgy karolja át a pocakját, mintha a szeretője lenne. – Te vén

hájpacni! – kedveskedem Riley-nak, mire a földhöz csapkodja a farkát. Odaviszem az üres edényeimet a mosogatóhoz, hogy leöblítsem őket, és ekkor beugrik a szó, amit kerestem: magatartás! Igen, nálunk így hívták, nem magaviseletnek!

– Nem hiányzik a háza? – kérdi Michael. Elmondtam neki magamról pár dolgot, többek között azt is, hogy nemrég összeköltöztem három másik nővel. – Olykor hiányzik egy kicsit – felelem. – De tisztában vagyok vele, hogy már régóta készen álltam a költözésre. Rámosolygok Michaelre. Hoztam neki pár nyalókát. Egy már a szájában van, úgy néz ki vele, mint egy fogfájós mókus. – Egyszerűen eljutottam ebbe a fázisba – magyarázom. – Nem hittem volna, hogy mindaz, amiért keményen megdolgoztam, egyszer csak nem fog kelleni. De hát... – Megvonom a vállam. – Kiderült, hogy nem az a lényeg. Úgy látszik, igaz a mondás, hogy ami valóban számít... – Értem – mondja Michael, és elfordítja a fejét. Kiveszi a szájából a nyalókát, és leteszi az éjjeliszekrényre. Hallgatunk egy kicsit, majd Michael töri meg a csendet. – És másokkal összeköltözni nem volt furcsa azok után, hogy olyan sokáig egyedül élt? – Teljesen természetesnek hat, hogy együtt lakunk, és ez kezdettől fogva így volt. Az talán hiányzik, hogy azelőtt semmilyen téren nem kellett kompromisszumot kötnöm, de sok minden van, ami kárpótol érte. Azon vettem észre magam, hogy kedvemre való a társaság, sőt, most már kifejezetten számítok rá. De hát az élet a folyamatos változásról szól, nem igaz? És szerintem az emberi természet már csak olyan, hogy félünk a változástól. Még akkor is, ha sokszor éppen az sül el a legjobban, amitől a leginkább rettegtünk. Velem legalábbis ez történt. – Értem. Ami engem illet, azt hiszem, egy kicsit aggaszt, hogy... hogy... Egy pillanat! Várjon egy kicsit. – Azzal Michael a homlokához kap. Megérinti egyszer, majd még egyszer, aztán visszahanyatlik a keze az ágyra.

– Michael, nem kellene... Fájdalomcsillapítóra van szüksége? – Még nem. – Ha gondolja, szólok, hogy hozzanak magának valamit. Annie azt mondta, fontos, hogy akkor vegyen be valamit, amikor még nincsenek nagy fájdalmai. – Ó, valóban? Ezt mondta volna Annie? – Metszően éles a hangja. – Csak úgy tűnt, hogy nem érzi jól magát. – A fájdalomcsillapítótól viszont elalszom – mondja Michael. – És most nem akarok elaludni. – Értem. De ugye szól, ha... – Majd én kérek valamit, amikor akarok. Ez az én döntésem! Egy pillanatig kivárok, majd így felelek: – Oké. Rendben. Legalább megúszom a szaladgálást. Mert roppant kimerítő meló ám, hogy lótok-futok, ezt hozok, azt hozok! Már alig állok a lábamon. Michael elmosolyodik. – Amúgy maga nyugdíjas? – Kivettem egy kis szabadságot. – Mit csinál? – Motivációs szónok vagyok. – Á, értem. Testhezálló foglalkozás. – Ugye? – Halt már meg valakije a szülein kívül? – kérdezi most kurtán-furcsán Michael. Annyira váratlanul ért a kérdés, annyira a semmiből jött, hogy gondolkodás nélkül felelek rá: – Igen, a legjobb barátnőm. És nem is túl régen. Pár hónapja ment el. Pennynek hívták. – Részvétem. – Köszönöm. – A halála előtti időszakban vele volt? – Igen.

– És nehéz volt? Nem szomorította el még jobban, hogy végigköveti a hanyatlását? – Természetesen szomorú dolog volt. Ugyanakkor... Nézze, tudom, hogy ez nem hangzik valami jól, Michael, de egyben életem egyik legszebb élménye volt, és hálát adok a sorsomnak, amiért ott lehettem Penny mellett. Hogy ott lehettem, hátha szükség lesz rám, érti? És hogy megpróbálhattam minden lehetséges módon tudatni vele, milyen sokat jelentett nekem. Azelőtt is, akkor is, és mindig. – Előfordult már, hogy... – Michael rám néz. Sóvár kifejezés ül ki törékeny, fáradt arcára. – Szóval szokta látni őt? Érti, mire gondolok, ugye? Szokta látni? – Nem látom, de érzem, hogy ott van. És azt hiszem, a hangját is hallom. – Tényleg? – Tényleg. Nem sűrűn, de... de néha igen. Ezt nem mindenkinek mondom el, de igaz. – Kis szünet után hozzáteszem: – Az is lehet, hogy a saját hangomat hallom, és a saját gondolataimat tulajdonítom Pennynek. Ki tudja? Azt hiszem, nem is akarom tudni. És nem is kell tudnom. Michael arcizma megrándul, majd ismét a fejéhez kap, és megnyomja a nővérhívó csengőt. Látom, hogy remeg a keze. Fölállok. – Elnézést, már szólnom kellett volna... – Folytassa csak! – mondja Michael. Ekkor bejön egy halványrózsaszín köpenyes nővér. Odalép Michaelhöz, és lekapcsolja a hívást jelző villogót. – Fájdalomcsillapítót kér? – kérdi szelíd hangon. – Igen. – Azonnal jövök. Michael ismét rám néz. – Meséljen a barátnőjéről! Elmosolyodom.

– Okos volt, fogékony, és gond nélkül megmondta, miről mit gondol. Jó buli volt vele az élet. Szeretett kockáztatni. Egyszer például egy forró nyári napon... – Bassza meg! – Michael! – Mi van? – Hagytam, hogy túl sokáig várjon. Ne haragudjon. Michael ismét lehunyja a szemét. – Nem maga a hibás. Majd alábbhagy a fájdalom. Ó, te jó ég! Bassza meg! Bocsánat. Majd elmúlik. Fogalmam sincs, mitévő legyek. Maradjak, vagy inkább menjek? A visszatérő nővér kisegít: – Most már átveszem – mondja. – Köszönöm, hogy itt volt. Összeszedem a cuccomat. – Holnap találkozunk, rendben? – Igen – szűri az összeszorított fogai közt Michael, miközben a nővér az oldalára fordítja, hogy injekciót adjon neki. – Cece! – szól utánam. – Igen? – És mit... Azon a forró nyári napon mit... ? – Ja, igen. Illetéktelenül behatoltunk valakinek a hátsó udvarába, és úszkáltunk egy kicsit a medencéjében. – Az vagány. – Már negyven perce ott voltunk, amikor megjött a háziak tinédzser fia. Azt mondtuk neki, hogy a karbantartó cégtől vagyunk, és úgy néz ki, a medencéjükkel minden rendben van. A srác még meg is köszönte, aztán bement a házba. Mi meg hazamentünk Pennyvel, és hamburgert sütöttünk. Látom, hogy a nővér is mosolyog, miközben visszafordítja Michaelt a hátára, és megigazítja a takaróját. Michael lehunyja a szemét, és így búcsúzik: – Akkor holnap, Cece. – Igen, holnap.

Még beugróm Annie irodájába, hogy meggyónjam a mulasztásomat: nem kértem időben fájdalomcsillapítót Michaelnek. De vajon tényleg hibáztam? Annie nincs ott. És Michael már különben is „feloldozott”, hiszen azt mondta, menjek holnap is... Hazaballagok. Még szürke az égbolt, és igencsak párás a levegő. Az efféle munka egyik velejárója, hogy az ember idővel azért is lelkesen hálát ad a sorsának, hogy tud járni. Meg hogy láthatja az eget, és simogatja az arcát a friss levegő. Meg hogy nem fáj az égvilágon semmije, se alul, se fölül, sehol. Arra ébredek a szunyókálásból, hogy valaki belép a bejárati ajtón, majd egy ismeretlen hang üdvözli Riley-t. Lemegyek a földszintre, ahol egy farmert és tiszta fehér pólót viselő lánnyal találom szembe magam. – Maga kicsoda? – von kérdőre. Megmondom neki, majd várom, hogy ő is bemutatkozzon. Gyanítom, hogy csakis Lise lánya, Sandy lehet, és nem is tévedek. De egyáltalán nem hasonlít az anyjára: korántsem olyan finomak a vonásai, pedig nagyon vonzó lány. Nyilván az apjára ütött. – Anyám itt van? – Még nem ért haza a munkából. Azt mondta, ma későn végez, mert indulás előtt még el kell intéznie pár dolgot. Merthogy megyünk... – Tudom, hová mennek. Bólintok. Sandy pedig csak áll. – Ööö... kérdezhetek valamit? – szólal meg végül. – Persze. – Maga kedveli anyámat? Visszafogom magam, nehogy túlreagáljam a kérdést. – Igen – felelem. – Nagyon is. Sandy egyik lábáról a másikra áll, majd karba teszi a kezét. – Jó orvos – mondja.

– Igen, én is így látom. – Ja. Nagyon a szívén viseli mindenkinek a gyógyulását, csak a saját családjáét nem. Erre nem felelek semmit. Sandy vállat von. – Na mindegy – mondja, és elindul kifelé. – Szóljak az édesanyjának, hogy hívja föl? – szólok utána. – Ne – feleli hátra sem fordulva Sandy. – Megmondjam neki, hogy itt járt? Sandy hátrapillant a válla fölött. – Igen. Mondja meg, hogy beugrottam, mert még egyszer figyelmeztetni akartam, hogy ne menjen. – Tudja, lehet, hogy... – Vagy inkább ne mondjon neki semmit. Úgyis egyik fülén be, a másikon ki. Nézem, ahogy Sandy beül a piros Toyota Corollájába, és elhajt. Majd megmondom Lise-nek, hogy a lánya beugrott elköszönni. Már ha mondok neki bármit is. Már-már befejezem a Dennisnek írt levelemet, amikor Renie hangját hallom a földszintről: – Hé, Cece! Kinyitom a szobám ajtaját, és kidugom a fejem. – Igen? – Segítenél vacsorát csinálni? – Persze! – kiáltok vissza. – Két perc! És folytatom a levelet, amelyben Michaelről írok Dennisnek. Befejezem a bekezdést, majd ezzel zárom soraimat: Hamarosan találkozunk. Az útvonaltervező áldozata leszel! Belépek a konyhába. Renie a tűzhelynél áll, nekem háttal.

– Na halljam, mit akarsz elsunnyogni? – kérdezem kedélyesen. De amikor megfordul, legszívesebben visszaszívnám, amit mondtam, mert az arcára van írva, hogy búbánat emészti. Biztos kirúgták! – fut át az agyamon. Hiszen aki ennyire nem tud alkalmazkodni, az számíthat rá, hogy előbb-utóbb utoléri a végzete. – Mi történt? – kérdezem. – Kirúgtak? Erre rögtön megváltozik az arckifejezése. – Miért rúgtak volna ki? – Nem tudom. – De tényleg, miért rúgnának ki? Hiszen imádnak! – Akkor... akkor a lányod miatt? – faggatózom tovább, mire Renie ismét hátat fordít nekem, és kevergeti tovább, amit főz. – Csilis csirke salsa verdével – mondja. – Megcsinálod a kukoricakenyeret? – Recept van? – Igen, a kukoricalisztes dobozon. És igen, a lányom miatt. Ugyanis az imént támadt egy zseniális ötletem, és felhívtam. – Mit mondott? – Nem sokat. Először azt, hogy halló, aztán meg azt, hogy: katt! Illetve azt nem ő mondta, hanem a telefon. De az ő nevében. – Értem. De tudod, mi van? – Mi? – Nem is tudom. Semmi. Eredetileg azt akartam mondani, hogy: „Akkor is látni fogjuk őt!”. De ez most nem tűnik szerencsésnek, különösen, miután Renie közli: – Hogy veletek tartok a túrára, azt felejtsd el. Majd ketten őrködünk Jonival Riley fölött. – Riley is jön. Lise mindenáron el akarja hozni. Minden útba eső Dairy Queenben kap majd fagyit. – Szerintem ő inkább hamburgert enne. Még mielőtt megsütik.

Előveszem a mérőcsészéket. – Hogyhogy Joni sohasem mér le semmit? – tűnődöm. Renie mordul egyet. – Egyszer megkérdeztem tőle, mire benyúlt a liszteszsákba, és azt mondta: „Egyharmad csésze.” Azzal beleszórta a mérőcsészébe a marék lisztet, és láss csodát, hajszálpontosan a harmadáig telt meg a csésze! – És akkor? – kérdezem. – Úgy, ahogy mondod! – kontrázott Renie. – Kit érdekel az a felvágós nőszemély? Na, kimérted a negyed csésze lisztet? Úgy félórányira vagyunk attól, hogy kész legyen a vacsora, amikor nagy zajjal kivágódik, majd becsapódik a bejárati ajtó. Mozdulatlanul állunk, és várunk. Kisvártatva Joni vonul be a konyhába séfkötényben, kipirult arccal. Ökölbe szorított kézzel áll meg előttünk. – Na, akkor a következő két szót nem akarom többé hallani: „séf” és „étterem”! – Mi történt? – kérdezem. – Lise hol van? – kérdez vissza. – Kerítsétek elő Lise-t. Lise! – Még nincs itthon – mondom. – Mi történt? – tudakolja Renie is. – Vacsoránál elmondom. És csak egyszer mondom el. Azzal Joni elindul kifelé, de aztán visszajön. – Na jó. Szóval kilenc percig üvöltöztek velem egyhuzamban. Mindezt azért, mert összecsomósodott a szósz. Igen, Gaetano ezért üvöltött velem kilenc percig egyhuzamban. Ott, a konyhában, mindenki előtt. Aztán utánam jött az előtérbe, és folytatta. Amíg ordítozott velem, csinálhattam volna három másik szószt. Simán korrigálhattam volna, amit elrontottam, de ő inkább ordítozott velem egy sort, mert imád ordítozni velem! És káromkodva belebokszolt a hájas mancsába az arcomtól két centire. Úgyhogy én ezúttal fogtam magam, és kisétáltam. Pedig éppen meg kellett volna kennem a borjúsültet zsírral. Remélem,

pocsékba ment az egész! Gaetano azt mondta, a Burger Kingbe is kevés lennék, és annak is örülhetek, ha beállít salátát kutyulni! Pedig én nagyon tehetséges szakács vagyok! Vagyis nagyon tehetséges ember! Akit Grant Achatz a három Michelin-csillagos Alineába hívott, amikor találkoztunk! – Joni sírva fakad. – Most nem lesz betegbiztosításom, de nem érdekel, mert legalább nem kell többé betennem a lábam abba az átkozott konyhába! Ilyen gyalázatot nem tűrök el soha többé! Felmondok! Vesz egy nagy levegőt. – Bocs, hogy kiabáltam. Megyek, lezuhanyozom. És elmegyek veletek arra az autós túrára. Szabadságot veszek ki, mert nagyon is megérdemlem! Azzal elhagyja a helyiséget, mi pedig egymásra nézünk Renievel. És én még azt hittem, neki vannak gondjai a munkahelyén...

Az indulás előtti este mind a négyen a nappaliban ejtőzünk, miután a kelleténél is jobban belaktunk Joni felséges pestósfügés salátájából. – Le kellene feküdnünk – mondja Joni. – Ötkor kelünk. – Én nem kelek ötkor – mondja Lise. – Fél hat. – Öt ötven – licitálok rá. Renie nem szól semmit. Egész este nagyon csöndes volt. De amikor Joni rákérdez, hogy biztosan nem akar-e jönni, átszakad nála a gát. – Hát mit képzel az a lány? – fortyog. – Azt hiszi, beszambáztam a kórházba, megszültem őt, aztán kivonultam, és elmentem... elmentem shoppingolni? Amit, jegyzem meg, minden körülmények között utálok! Hogy hiheti azt, hogy elfeledkeztem róla? Hogy gondolhatja, hogy nem érdekelt a sorsa? Miért nem képes az én szemszögemből nézni a dolgot? Miért nem képes felfogni, milyen nehéz volt ez nekem, és hogy amit tettem, érte tettem? Egyikünk sem felel. – Amúgy meg miféle szülei vannak? Hogy nevelhettek belőle ilyen érzéketlen gyereket? Akibe a jelek szerint egy szikrányi kíváncsiság sem szorult! Hát nem kíváncsi ez a lány semmire? Miért él még mindig Winonában, hát soha életében nem akarja kidugni az orrát onnan? Egyáltalán... egyáltalán az én gyerekem ez? Lehet, hogy félreinformáltak. Az én gyerekem nem lehet ilyen bunkó! Az anyja vagyok, hát arra sem kíváncsi, hogy nézek ki? – Lehet, hogy... – kezdi Lise. – Lefekszem – jelenti be Renie. – Mulassatok jól, csajok. Reggel nem fogok fölkelni búcsúzkodni, de szívből remélem, hogy jól érzitek majd magatokat.

Miután kiment, Joni suttogva megszólal: – Van rá tíz dolcsim, hogy jönni fog. – Áll a fogadás! – suttogja Lise, majd hozzám fordul. – Beszállsz? – Nem. Ez ugyanis nem vicces. Vagy legalábbis nem fogadás tárgya. Én is fölmegyek az emeletre, mert egy kis magányra vágyom. Leheveredem az ágyamra, és a plafont bámulva azon tűnődöm, vajon meggondolja-e magát Renie. De erősen kétlem, hogy így lesz, és ezt őszintén sajnálom, mert nélküle nem lesz olyan jó buli ez az út. A másik két lakótársamat megpróbálnám rábeszélni a dologra valahogy, de Renie az a fajta, akinek magától kell eljutnia odáig, hogy belásson valamit, különben nem jut el odáig soha.

Akaratom ellenére korán ébredek, öt előtt négy perccel. Fölkapcsolom az éjjelilámpámat, kinyomom az ébresztőt, és az ágy szélén gubbasztva arra gondolok, hogy hamarosan úton leszünk. Az éjjeliszekrény fiókjában ott lapul Dennis legutóbbi levele, amely tegnap érkezett. Most újra elolvasom. Csörögj rám, ha már csak ötpercnyire vagy. Akkor majd elfoglalom az őrhelyemet az ablaknál, és ha még mindig jól nézel ki, nem bújok elő. Hajfronton ugyanis van egy kis gondom: odalett a legfőbb vonzerőm, a sörényem. És a fizikum terén is problémákkal küzdök. Azt hiszem, ezt nem is részletezném. Legyen elég ennyi: tudom, hogy te is idősebb lettél, de én tényleg megöregedtem. Amikor zuhanyzás után lemegyek a konyhába, Lise-t már ott találom az asztalnál. Valamiért furcsán néz ki, de aztán rájövök, hogy egyszerűen nincs rajta szemüveg. Töltök magamnak kávét, és becsusszanok mellé a padra. – Mit szólsz? – kérdi. – Mihez? Az arcára mutat. – Ahhoz, hogy nincs rajtad szemüveg? – A kontaktlencsémhez. – Kontaktlencséd van? – Tegnap óta – feleli, majd odatolja elém a tányérját. – Kérsz egy fél muffint? Beleharapok a muffinba, majd alaposan szemügyre veszem Lise-t. – Jól nézel ki – mondom. – De szemüvegben is jól nézel ki.

– Csak eszembe jutott, hogy amikor még együtt voltunk, nem hordtam szemüveget. – Lise most fölfújja az arcát, majd kiengedi a levegőt. – Tudod, lehet, hogy... Szóval azon gondolkodom, hogy talán mégse kellene mennem. Valószínűleg rossz ötlet. – Dehogy rossz! Lise vet rám egy éles pillantást. – Tényleg azt hiszed, hogy ezt neked kell eldöntened? Megvonom a vállam. – Nem. Lise föláll, hogy újratöltse a csészéjét. – Ne haragudj. Csak az van, hogy... – Most szembefordul velem, és karba tett kézzel a pultnak dől. – Szóval hogy egyelőre olyan... szívélyesek vagyunk egymással. De ha találkozunk, lehet, hogy elrontom az egészet, és a végén Steven szóba sem áll majd velem. – Vagy akár javíthatsz is a helyzeten. Legalábbis ami a lányodat illeti. – Talán igen. – Amúgy meg nem muszáj találkoznod Stevennel. Azt is megteheted, hogy csak úgy eljössz velünk. Jó móka lesz, hidd el: ha valami eszement dologba botlunk, rögtön megállunk! Soha senki nem érezte még rosszul magát, ha autóval bolyongott, ez dokumentált tény. – Ühüm – mondja Lise, de látom rajta, hogy nem igazán figyel oda. – Mi lenne, ha még nem döntenéd el, hogy akarsz-e találkozni az exeddel? Majd meglátod, mit súg a szíved, ha közelebb leszünk. Azért vettél ki szabit, hogy vakációzz egyet, úgyhogy rajta! Riley meghallja a verandán landoló újság csattanását, és vadul csaholva az ajtóhoz rohan. – Riley, ne ugass! – kiáltja el magát Lise, és odaszalad ő is. – Nem szeretném, ha fölébresztené Renie-t – magyarázza, miközben bevonszolja a kutyát a konyhába.

– Inkább te fogod fölébreszteni, ha így harsogsz – jegyzem meg. – Bárcsak eljönne ő is! – mondja Lise. – Az este sokáig fent volt, hallottam, hogy nagy zajjal tesz-vesz a szobájában. Aztán lejött egy kis időre a földszintre. Szerintem erősen vívódik. – Esetleg csaphatnánk egy kis zajt – vetem föl. – Hiszen mi van, ha később arra ébred, hogy bárcsak velünk tartott volna? – Nem is tudom... – Joni, menjünk már! – ordítom el magam. – Csss! – halljuk Joni hangját, majd a lépcsőn leszánkázó bőröndje robaját. – A francba! – fakad ki a koffer nyomába eredő Joni. – Hát, most már minden esélye megvolt rá, hogy fölébredjen – mondom. A hajnal halovány színei kísérnek ki minket az autómhoz. Bepakoljuk hátra a táskáinkat, és beszállunk. Én vezetek először, Lise-é az anyósülés, Joni pedig hátul ül majd Riley-val. Meg a jelek szerint Renie-vel, mert amint megmozdul az autó, már halljuk is a hangját: – Várjatok meg, várjatok meg, várjatok meg! – Vadászkutyás pizsamában és fűzőtlen cipőben fut utánunk, a vállára vetett aktatáskája a csípőjét verdesi. Beugrik a hátsó ülésre, és csak ennyit mond: – Mi van? – Pizsamában jössz? – kérdi Joni. – Majd később átvedlek. – Mibe? Renie megnézi magának Jonit. – Abba, amit veszek magamnak. – Mindent újonnan veszel, ami kelleni fog? – csodálkozom. Renie megigazítja a pizsamafelsője gallérját, és kisimítja az arcából a haját. – Te sosem vágytál erre? Sosem szerettél volna úgy utazni, hogy semmit sem pakolsz be?

Csönd. Úgy tűnik, mindnyájan szerettünk volna. – Az első beszerzendő tétel a fogkrém – jelenti be Renie. – Használhatod az enyémet – mondja Joni, de Renie letorkolja: – Kösz, nem. Olyan fogkrémet veszek, amilyennel még sohasem mostam fogat. És egész úton ezt fogom csinálni! – És milyen fogkrémmel nem mostál még fogat? – érdeklődik Lise. – Medvecukor ízűvel. Mert olyan is van. – Tényleg? – csodálkozom. – Látod? És világítós fogkefét is veszek. – Majd mielőtt rákérdezhetnénk, már mondja is, hogy hol: – Target szupermarket, gyerekosztály. – Szóval Winona két és fél órányira van innen... – kezdem. – Igen – mondja Renie. – Megpróbálom. Írtam neki egy emailt, hogy délben az Akusztika Kávézóban leszek. – Az hol van? – kérdi Lise. – Oda te nem jössz. Nem jön velem senki. Egyedül megyek. Egy órát várok, és majd meglátom, eljön-e. – Azért oda kell vinnünk – emlékeztetem. – Majd a szomszéd utcában kitesztek – feleli Renie. – Lafayette Street 77. a cím. – Hogy ismeritek meg egymást? – kérdezem. – Azt írtam neki, hogy kiteszek az asztalra egy szál rózsát. Tudom, hogy hülyeség, de más nem jutott eszembe. Majd valahol keresek rózsát. – Egyáltalán nem hülyeség – mondom. Megállunk tankolni. Lise beírja a GPS-be az Akusztika Kávézó címét. Aztán csöndben hallgatjuk az NPR rádiót, míg végül Renie így szól: – Ismeritek azt a mondást, hogy légy kedves, mert mindenki súlyos terhet cipel? Nos, ez nem igaz. – De igen – felelem.

– Nem feltétlenül – szól hozzá Joni is. – Az attól függ, hogyan definiáljuk a „teher” fogalmát – mondja Lise, majd hirtelen témát vált: – Jaj, nézzétek, tehenek! Riley, nézd csak! Ott vannak a nagy kutyusok! Lehúzódom az út szélére, Riley pedig két lábra állva szemrevételezi az ablakon át a teheneket. Közben lassan csóválgatja a farkát. – Nézzük meg, engedik-e, hogy megszaglássza őket – javasolja Renie. – Még harminc kilométert sem tettünk meg – mondom. – Tényleg úgy gondoljátok, hogy megint meg kellene állnunk? – A tankolás nem számít – vágja rá Joni. – Utána pedig azért fogunk megállni, mert pisilnem kell – kontrázik Renie. – Mondtam neked a benzinkútnál, hogy ne igyál akkora nagy adag kávét! – mondja Lise, miközben ráadja Riley-ra a pórázt. – Oké, oké, máskor nem fogok – feleli Renie, és kiveszi a pórázt Lise kezéből. – Én viszem oda. Te úgysem engednéd elég közel. – Nehogy baja essen! – aggodalmaskodik Lise. – Öreg kutya, vigyázz rá. Nem szeretném, ha baja esne. – Ezek nem bikák! – mondja Renie, majd odaviszi Riley-t a kerítéshez, ahol a kutya szép komótosan, a teheneknek direkt hátat fordítva pisil egyet. Utána pedig behúzott, mozdulatlan farokkal odaballag a legközelebbi tehénhez. – Riley, ő Elsie, a tehén – ismerteti össze őket Renie. Elsie lehajtja a fejét, Riley pedig megszaglássza, majd megnyalja az orrát. A tehén fölkapja a fejét, mire Lise kihajol az ablakon. – Na jó, ennyi elég volt, nyomás vissza a kocsiba! Gyerünk, gyerünk! Renie megfordul.

– Mi lenne, ha levenném róla a pórázt, és beengedném egy kis tolongásra? – De nem teszi. Visszaül a kocsiba, és miután besorolok a forgalomba, megszólal: – De most komolyan, beszéljük már meg ezt a teher dolgot! Mert szerintem vannak emberek, akiknek a vállát maximum annyi teher nyomja, hogy megromlik az avokádó. – Ez nem igaz! – tiltakozom, és így ütjük el az időt, amíg egy kamionpihenőhöz nem érünk. Renie közli, hogy ő itt vesz valami ruhát, és átöltözik a női vécében. Mi addig megsétáltatjuk Riley-t. Már megint. – Nem hiszem el, hogy beszambázott abba a boltba pizsamában! – szólal meg Joni. Lise megvonja a vállát. – Ma már mindenki lazán flangál pizsamában házon kívül. Amikor Sandy középiskolás volt, külön meg kellett tiltaniuk, hogy a gyerekek hálóruhában járjanak be. – De Renie már nem gyerek – mondja Joni. – Ó, tényleg? – kérdez vissza Lise. – Én vagyok az, akitől az anyád óva intett – olvassa a kocsiba visszaülő Renie új pólójának feliratát Joni. A. pólóhoz egyébként meglepően tűrhető farmer társul. Renie vállat von. – Akkor mondom a másik opciót: Hogy szeresselek, ha nem fekszel le velem? – Látod, már alapból provokatív vagy – jegyzi meg Lise. – Ezt teszi a félelem. – Mi? – fakad ki Renie. Mondom neki, hogy fölveheti a tiszta fehér blúzomat meg a fekete blézeremet. Vissza is megy a mosdóba átöltözni. Izgulok miatta: jobb lenne, ha nem ő lenne az első állomás. Bárcsak biztosan tudhatnám, hogy a lánya eljön, és ad neki egy esélyt! De hát alighanem mindannyiunk számára erről szól ez az utazás: hogy majd kiderül, mi lesz.

Úgy tíz percre lehettünk Winonától, amikor megpillantunk egy táblát, hogy házi pite kapható. A reszketeg kézírással körmök hirdetést a régimódi postaládára rajzszögezték ki– Oóó! Nézzétek, nézzétek, nézzétek! – ujjong Joni. – Menjünk be! Befordulok a kocsifelhajtóra, de Renie megszólal; – Nem, ne állj meg. Oda kell érnünk. Az órámra nézek. – Gyakorlatilag ott vagyunk. És még csak tíz óra negyven van. – Az már elég későn van – feleli Renie. – Itt már közel sem lehet olyan gyorsan haladni, mint a pályán, és belefuthatunk egy vasúti sorompóba is! Meg aztán még vennem kell egy szál rózsát. És meg kell fésülködnöm, és tennem kell a számra ajakírt, vagy mit tudom én, mit! És mielőtt bemegyek a kávézóba, össze kell szednem magam, sétálnom kell egy kicsit egyedül, hogy megnyugodjak. Muszáj nyugodtan átgondolnom, mit is akarok mondani, fel kell erre készülnöm, úgyhogy segítsetek már, csajok! – Aztán nagy sóhajjal hozzáteszi: – Bocs – majd lehunyja a szemét, és megdörzsöli a homlokát. – Most nyilván azt kell mondanom, hogy bocs. – Házi pitéről beszélünk! – kérleli Joni. – Legalább nézzük meg, hogy a csaj maga csinálja-e a pite tésztáját! Én fogadni mernék, hogy igen. És arra is fogadni mernék, hogy ecetet is tesz bele. – Na jó, figyeljetek ide – szól közbe Renie. – Mi lenne, ha engem kitennétek, aztán visszajönnétek ide? Akkor addig időztök a házias ízek koronázatlan királynőjénél, ameddig akartok, értem meg egy óra után bármikor jöhettek. Majd megvárlak benneteket. Joni a házra pillant. – Csak hadd nézzem meg, milyen piték vannak! Az még belefér? – Nem mehetnénk egyszerűen? – csattan föl Renie.

– Jó, de jegyezzétek meg, hol van ez a hely – mondja Joni. – Mert visszajövünk. – Nem lehet valahogy bejelölni a GPS-en? – kérdi Lise. – Tudni fogom, hol van, ne félj – felelem. – Persze azt hiszem, be is lehet jelölni. Talán ez a gomb... Ja, nem, várj csak, azt hiszem... – Indulj! – dörren rám Renie, és én szót fogadok. Nagyrészt csöndben autózunk az Akusztika Kávézóig, amelytől fél háztömbnyire lehúzódom a járda mellé. Renie kiszáll, megigazítja a blúzát, és a blézere alá dugja a sárga rózsát, amelyet valakinek a kertjéből csórt el. De talán enyhítő körülménynek tekinthető, hogy ott hagyott a postaládában egy ötdolláros bankjegyet. Egyikünk sem mondja, hogy „Sok szerencsét!”, és mást sem mondunk, de érzem, hogy mindannyian szívből reméljük, hogy jól sül el ez a találkozás. Renie sietős léptekkel távolodik tőlünk, majd megfordul, és mosolyogva visszaint. Aztán megy tovább. – Jaj, ez olyan rettenetes! – szólal meg Lise. – Mint az első gyereked első napja az iskolában. Ügy izgulok! Azt hiszem, most nem ártana valami bétablokkoló cucc. – Légy kegyes hozzá, Haley – mondja Joni. – Adj neki egy esélyt! – Ámen – felelem rá. A házias ízek koronázatlan királynője egy férfi. A kopogásunkra magas, tagbaszakadt fickó nyit ajtót. Póló van rajta, meg bő nadrág, hózentróger és szebb napokat látott, barna bőr belebújós cipő. A nyolcvanas évei elején járhat, az arcát többnaposnak látszó, ősz borosta borítja. Megbámul minket, majd nagy sokára megkérdezi: – Mi kéne? – Beszéd közben meg-megrándul a felsőteste, mintha az őt mozgató bábjátékos huzigálná a zsinórt. – Pite van? – kérdi Joni.

A férfi közelebb hajol, és a füléhez emeli a kezét. – Hogy? – Pite! – ismétli meg hangosabban Joni. – Mi van vele? – A postaládáján van egy HÁZI PITE feliratú tábla! – mondom. – És? Lise már-már felnevet, de uralkodik magán. – Ezért azt gondoltuk, hogy maga házi pitét árul – magyarázza türelmesen. A férfi fölegyenesedik. – Venni akarnak? Mer’ különben nem érek rá! – Hát, előbb talán megnéznénk – mondja Joni. – Nincs azon semmi látnivaló, olyan, mint a pite, csak kisebb. Kis pite. Kell, vagy nem kell? – Azt hiszem, nem – mondom, és már indulok is, de Joni elkapja a karomat, és közelebb lép a férfihoz. – Milyen van? – Milyen kell? – Milyen van? Egymásra nézünk Lise-zel. – Azt hiszem, mennünk kellene – mondja halkan Lise. – Ne aggódjon, van nekem olyan, amilyen maguknak kell – közli a férfi. – Na jó, ennyi volt – jelentem ki, és elindulok a kocsi felé, nyomomban Lise-zel. De Joni nem tágít. – Almás van? – halljuk a hangját. Megfordulunk, és várakozó álláspontra helyezkedünk. – Várjanak itt – mondja a férfi, majd hamarosan visszajön egy kicsi almás pitével, és Joni kezébe nyomja. Joni megszimatolja. – Mennyibe kerül? – kérdi. – Mennyit ad érte? – kérdez vissza a férfi. – Három dollárt.

– Akkor három dollár. Joni kinyitja a táskáját, mire Lise a szája elé kapja a kezét. – Jaj, ne! Ne nyisd ki a táskádat, ne nyisd ki a táskádat! De a férfi csak ácsorog az ajtóban, és békésen megvárja, amíg Joni átnyújtja neki a három egydollárost, majd visszaad egyet. Joni megfordul, vet ránk egy pillantást, ahogy ott állunk menekülésre készen, és grimaszol, amit nem tudok értelmezni. Senki sem szól semmit. Végül Joni ismét a házigazda felé fordul. – Ami a pite tésztáját illeti... – Mi van vele? – Mit tesz bele? – Amit kell. – Liszt, cukor... – sorolja Joni. – Igen, persze. – Ecet? – Még szép! – Vaj? – Nem. Vaj, az nem kell. Joni bólint. – Akkor disznózsír. Azt tesz bele? Fogadni mernék, hogy tesz bele disznózsírt! – Maga valami riporter, vagy mi? – Nem, séf vagyok. A férfi csak áll, és pislog. – Akkor mi a francnak vesz tőlem pitét? Mér’ nem süt magának? – Utazgatunk – feleli Joni, és ránk mutat. – Mind a hárman. – És hová mennek? – Meglátogatunk pár embert a múltunkból – feleli Joni. – Vagy úgy. – Úgy bizony. – Hát, akkor adhatok maguknak még néhány pitét. Jól jön, ha megéheznek a kocsiban.

– Áfonyás van? – Nincs. De a pekándiósom után megnyalják mind a tíz ujjúkat. – Akkor veszünk párat. A férfi elmosolyodik. – Jól van. Kerüljenek beljebb. És Joni bemegy a házba. Mi pedig mit tehetnénk mást? Megyünk utána. Egy óra egy perckor érünk vissza a kávézóhoz. Renie a blézeremet szorongatva álldogál az épület előtt, és eltökélten igyekszik közönyös arcot vágni. A volánnál ülő Joni beáll az utca túloldalán egy parkolóhelyre, majd dudál, mire Renie futólépésben elindul felénk. Beül a hátsó ülésre, és már kattan is az öv. – Következő megálló! – adja ki az ukázt. Csönd telepszik a kocsira, majd hátrafordulok. – Szóval...? Semmi. Lise, aki Riley nyakát átkarolva ül Renie mellett, rám néz, és a tekintetéből azt olvasom ki: Ne erőltesd! – Tudjátok, mit? – szólal meg végül Renie. – Nem volt jó ötlet. Na de azért csak volt valami haszna! Hiszen most már, ha valaki azt kérdezi, hogy meglátogassa-e a gyerekét, akiről születésekor lemondott, tudni fogom, mit írjak. Ezt fogom írni: „Ennyi erővel fogpiszkálót is dugdoshat a körmei alá. Egyenként, szép lassan.” – Mi történt? – kérdi Lise. – Irány Clevelandi – mondja Renie. – Des Moines – helyesbít halkan Lise. – Mi? – Des Moines a következő állomás – mondja Lise. – Ja. Értem. Rendben, akkor irány Des Moines!

– Oké – mondja Joni is. – De még beugorhatnék abba a kávézóba pisilni? – Persze – feleli Renie. – Tök jó szendvicseik vannak. Meg a vécé is tök jó, felkerestem párszor. Leginkább ezzel foglaltam el magam. Ültem az asztalnál hibátlan testtartással, meg klotyóra jártam. – Eljött a lányod? – kérdezem. – El hát – feleli Renie. – Ott ült végig, és figyelt. Aztán egy óra előtt öt perccel odadobott az asztalomra egy cédulát, és kisétált. Bizony. Odadobott egy cédulát, vetett rám egy minden kétséget kizáróan gyilkosnak minősíthető pillantást, és távozott. Amúgy egész csinos. Tényleg csinos lány: nagy, barna szem, szív alakú arc. És magas is. – Olvasd fel, mi van a cédulán – kéri Joni. – Azt nem tehetem. Ugyanis eldobtam. A lényege az volt, hogy van pofám idejönni, és úgy csinálni, mintha csak úgy feleleveníthetnénk a kapcsolatunkat, mint a régi barátok... Ja, meg hogy milyen hülyén nézett ki az a rózsa. – Jaj, Renie! – mondom. – Nem számít – feleli Renie. – Igazából csak heccből csináltam, csak azt akartam... De aztán eltorzul az arca. Lise közelebb húzódik, és átkarolja, Joni pedig elindul a kocsival, de egy fiatal lány mindent beleadva fut utánunk, és azt kiabálja: – Várjanak! Hé, várjanak! Joni megáll, Renie pedig kicsatolja a biztonsági övét. – Ez tényleg a lányod – jegyzi meg Lise. – Le sem tagadhatnád. – Hamarosan jövök – mondja Renie. – Ebédeljetek meg, én hamarosan jövök. Joni visszatolat a parkolóhelyünkre. – Akkor jössz, amikor akarsz – feleli. A lány valóban csinos, és én nagyon örülök, hogy visszajött. Nézem Renie-t, aki odamegy hozzá, mond neki valamit, mire a

lány bólint. Aztán elsétálnak. Renie leszegi a fejét, és zsebre dugja a kezét: figyelmesen hallgatja a lányát. – Én azt a szendvicset fogom kérni, amelyiket a legtovább tart elkészíteni – szólalok meg. – Én pedig megmondom nekik, hogy először süssék meg a kenyeret – tódítja Joni. Egyikünk sem éhes. Hiszen mindhárman teleettük magunkat pitével ebédre, hála Mr. Brooks Danielsnek, akiről kiderült, hogy fantasztikus figura. Beinvitált minket, föltett a lemezjátszóra egy Chet Baker-lemezt, majd letakarította a konyhaasztalról a nagy kupac könyvet, magazint meg a kávéfoltos Farmer’s Almanacot, és leültetett minket, hogy végigkóstolhassuk a portékáját. Jó pitét sütött, tényleg finom volt mindegyik fajta. És miközben ettem, fájdalmasan belém hasított, hogy Penny imádta volna ezt a helyet. – No és kit látogatnak meg? – kérdezte Brooks, Joni pedig megmondta. – A múltban áskálódni nem mindig jó – mondta a házigazda. – Egyszer én is csináltam ilyet: elmentem a lányhoz, aki elhagyott. És nagyon hamar eszembe jutott, miért hagytam elmenni. – Akkor legalább tudta, mi a helyzet – feleltem. – És túlléphetett a dolgon. Brooks kivett egy fogpiszkálót a westerncsizma formájú kerámia tartóból, amely egy forgótálcán kapott helyet a sóval, a borssal, a szójaszósszal, a mézzel meg a sokféle csípős szósszal együtt, amelyek közül az egyiket úgy hívták, hogy Tűzokádó. – Nem mondhatnám, hogy túlléptem rajta – felelte Brooks. – Nem bizony. Azt tudtam, hogy mi ketten sohasem fogunk összejönni, de olykor még ma is belém nyilall, milyen volt az a lány a régi szép időkbe’. Hébe-hóba még álmodok is róla, és az az álom nagyot üt. Suzanne...

Miközben ezt elmondta, kibámult az ablakon, és elillant a hangjából az elevenség. De aztán Jonira nézett, és olyan halkan szólalt meg újra, hogy összerezzentem. – Elmondok maguknak valamit. A feleségem sokkal jobb asszony volt, mint ő, mégse foglalta el a szívembe’ az összes helyet soha. És miután a feleségem meghalt, és találkoztam Suzanne-nel, rájöttem, mekkora hibát követtem el, amikor megfosztottam Estelle-t a szívem egy részétől. Mert jó lélek volt, szelíd teremtés, és sokkal jobbat érdemelt volna annál, amit tőlem kapott. Összekapartam a tányéromról az utolsó pekándiódarabkákat, és azt mondtam: – Az ember nem tehet róla, hogy azt szereti, akit szeret. Brooks Daniels rám nézett, és abban a pillanatban megláttam benne a férfit, aki egykor volt. Láttam, hogy fénykorában egész jóképű lehetett. – Látja, ez volt az én nagy kérdésem – mondta. – Ártottam a feleségemnek azzal, hogy fukarkodtam a szere-tetemmel, és talán tehettem volna ez ellen valamit, most viszont már nem tehetek az égvilágon semmit. Ez itt a bökkenő. Azzal eltolta magát az asztaltól, és átment a nappaliba, ahonnan egy berámázott fényképpel jött vissza. Leporolta a pólója ujjával, mielőtt megmutatta volna nekünk. – Ez ő – mondta. – Jó régen volt. – A felesége? – kérdeztem. – Nem, Suzanne. – Azzal levette a ráma hátlapját, és előhúzott egy másik fotót. – Ő a feleségem. Cserélgetem őket. – Á – mondtam, és visszafojtottam a mosolyomat. A feleségének kedves arca volt, de nem kelhetett versenyre a bombázó Suzanne-nel. – Szóval cserélgetem őket, hiszen most már ugyan mit számít? Így legalább olyan érzésem van, mintha lenne nálam egy kis jövés-menés.

Joni az órájára nézett, és riadtan eltátotta a száját. – Ó! Nekünk mennünk kell a barátnőnkért! – Elkezdte összeszedegetni a tányérokat, de Brooks kivette őket a kezéből. – Hagyja csak. De azért egy percet még várjanak! Hátha egyszer majd pitét akarnak rendelni tőlem. Szépen bedobozolnám, és elvinném kocsival. – Azzal előhúzott az egyik fiókból egy papírszalvétát, és fölírta az elérhetőségeit, ugyanolyan reszketeg betűkkel, mint amilyeneket a kinti táblán láttunk. Ha másnak nem, szuvenírnek mindenképpen jó lesz, gondoltam. – A névjegyem – mondta Brooks, és odanyújtotta Joninak a szalvétát. Most pedig az Akusztika Kávézóban üldögélünk a magas ablakok mellett, és Lise kijelenti: – Már most tök jó ez a kiruccanás! Tényleg nagyon kellemes meglepetés. Olyan, mint amikor tízéves koromban olyasmit kaptam karácsonyra, amiről nem hittem volna, hogy valaha is megkapom. – Azaz? – érdeklődöm. – Egy BB pisztolyt. Tudjátok, olyan műanyag golyót lehet vele kilőni. – És mit csináltál vele? – kérdi Joni. – Hát lövöldöztem! Például a fiúkra. – Komolyan? – csodálkozom. – Mindig mellétrafáltam, de tényleg oda akartam pörkölni a kölyköknek, akik madarakra lövöldöztek. – Kár, hogy elhibáztad őket – mondom. Ekkor megpillantok az asztal alatt egy összegyűrt papírdarabot. Fölveszem, és megmutatom a többieknek. – Szerintetek mekkora rá az esély? – kérdezem. – Nem biztos, hogy ez az – feleli Lise. Széthajtogatom a cédulát. – De bizony az – szólalok meg, és hangosan olvasni kezdem, de már jön is a pincérnő, ezért az ölembe fektetem a papírt, és

megrendelem az első kaját, amit meglátok az étlapon. Azaz sonkás óriásszendvicset, aminek Riley nagyon fog örülni. Ha már Lise a karácsonyhoz hasonlította az utunkat... Miután a pincérnő felvette a rendelésünket, folytatom a felolvasást: Miss Browne! Itt ülök a terem másik felében. Megismertem, amikor bejött, nem is kellett kitennie a rózsát az asztalra, és pláne nem a legszélére, úgyis épp elég feltűnő. Igen hülye ötlet volt, hogy őszinte legyek. Úgy terveztem, beszélek önnel, de most már nincs sok kedvem hozzá. Anyám azt mondta, hogy akár jól is elsülhet a dolog, de azt is mondta, hogy hallgassak az ösztöneimre, és az ösztöneim azt súgják, pontosabban sikítják, hogy villámgyorsan húzzak el innen. Már a gondolat is kínos, hogy bemutatkozzam önnek, és különben is, ugyan miért erőltetném meg magam ön miatt egy kicsit is? Elég sokat bébicsőszködöm, és ha egy kisbaba szemébe nézek, mindig megállapítom, hogy csak úgy sugárzik belőle a feltétlen bizalom. Nem tudom, hogy tehette, amit tett. Az oké, hogy nem kellettem önnek, vagy nem tudott volna gondoskodni rólam, vagy mit tudom én, de ön egyszerűen lepasszolt, és részéről ennyi volt. Most pedig gyötri a bűntudat, vagy furdalja a kíváncsiság, vagy mit tudom én, és azt várja, hogy hanyatt-homlok rohanjak önhöz. En pedig egy kicsit ki vagyok akadva magamon, mert pontosan ezt tettem. Nem hiszem, hogy mondhatna nekem bármit, ami kárpótol a sok tépelődésért, hogy vajon mi a baj velem, miért nem érdemesít még egy szülinapi üdvözlőlapra sem? Persze alighanem rég elfelejtette, mikor van a születésnapom. Szóval én most elmegyek, és arra kérném,

hogy többé ne próbáljon kapcsolatba lépni velem. Élje a maga életét, én meg majd élem az enyémet. Haley Fölnézek. – Ez kegyetlen volt tőle – mondja Joni. – Megbántották – feleli Lise. – Mindkettő igaz – szólalok meg, és vetek még egy pillantást a levélre. – Azt hiszem, érdemes lenne megőriznem, hátha Renie egyszer majd igényt tart rá. – Lehet – vélekedik Joni. – De most ne add oda neki. A mindenit! Kíváncsi lennék, miről beszélgetnek. Egy darabig mindannyian némán ezen tűnődünk. Aztán szép sorban kimegyünk a mosdóba, majd meghozzák a kajánkat. De mi csak ülünk, és bámuljuk, aztán amikor a pincérnő legközelebb arra jár, megkérjük, hogy csomagolja be. Kinézek a túloldalon parkoló kocsinkra. Riley éppen visszahúzza a félig letekert ablakon kidugott fejét. Lesz nagy öröm, ha meglátja a pakkunkat! Az autó felé menet megpillantjuk a közeledő Renie-t. Mosolyogva integet, majd miután beszállt, ezt újságolja: – Pár hét múlva megint eljövök, és meglátogatom! Kívülről már láttam a házat, ahol lakik. Szép. Még egy virágládája is van, és egy kicsit hasonlít rám. Igen, tényleg látom benne önmagamat. És... és azt hiszem, egyelőre ennyit akarok mondani. Renie vezet, Lise ül mellette, Riley, Joni és én pedig hátul. Elcsöndesedünk: a rádiót hallgatjuk, meg a mézesmázos hangú nőt, aki olyanokat mond a GPS-ben, hogy: „Nyolcszáz méter múlva forduljon jobbra!” Aztán Joni kicsatolja a biztonsági övét, és fejét Riley tomporán nyugtatva ledől az ülésre. – Kösd be magad – szól rá Lise. – Az veszélyes – feleli Joni csukott szemmel.

– Micsoda? – hüledezem. – Igen, az öv veszélyes. Peg nénikém is megmondta. Irtó vagány volt az öreglány. Százkét évig élt úgy, hogy sohasem csatolta be a biztonsági övét, és amikor egyszer balesetet szenvedett, egy karcolás nélkül megúszta. Karba teszem a kezemet, és az elsuhanó tájat nézem: a rügyező fákat, az egyforma, fehérre festett, fatornácos téglaházak hosszú sorát meg az üzletsort, amelynek kávézója ezzel a felirattal csábít: „Igya le magát a fekete földig!” Elhaladunk egy néptelen játszótér mellett is, ahol a szél tépázta hintákon mintha szellemgyerekek ülnének. Én is kicsatolom az övemet. – Na jó, gyorsan kössétek be magatokat! – szól ránk hátra sem nézve Lise, majd hozzáteszi: – Ha Renie-nek fékeznie kell... Bekötöm magam, majd kis idő múlva Joni is, de vízszintes testhelyzetén nem változtat, és a feje még mindig Riley tomporán nyugszik, Riley feje pedig az én ölemben. Fejemet az ablaknak döntve, lehunyt szemmel Michaelre gondolok: felidézem a tegnapi, csodával felérő eseményeket. – Szóval holnap lesz a nagy nap – szólt Michael, miután kényelembe helyeztem magam az ágya melletti széken. – Igen. Reggel hatkor indulunk. Vagy legalábbis ezt mondjuk. Ekkor észleltem először, hogy elsuhan valaki az ajtó előtt. – Mi lesz az első megálló? – kérdezte Michael. – Az attól függ – feleltem. Egy villanásnyi időre megint láttam a folyosón jövő-menő alakot. Azt is meg tudtam állapítani, hogy nő az illető. Gondoltam, biztos Phoebe. Fölálltam, és elindultam az ajtó felé. – Engedje be – szólalt meg Michael. Visszafordultam. – Tessék? – Engedje be. De ha... Na jó, figyeljen ide. Engedje be, de maradjon itt maga is. Ha azt akarom, hogy menjen el, megvakarom a fejemet a jobb kezemmel. Ha pedig azt akarom, hogy küldje el Phoebet, akkor a bal kezemmel vakarom meg.

– Rendben – mondtam. – Akkor biztos? Michael bólintott, én pedig szinte repültem az ajtó felé. Akkor döbbentem rá, mennyire szerettem volna már egy ideje, hogy beengedje a menyasszonyát. Az utóbbi napokban ugyanis egyre többet mesélt róla: megtudtam, hogy éppen eljegyezték egymást, amikor Michaelt leukémiával diagnosztizálták, és spermát is fagyasztottak le, mielőtt megkezdődött volna a kezelése, amely eleinte sikerrel kecsegtetett, de végül nem segített. Michael elmondta, hogy meg akarta szakítani a kapcsolatot Phoebevel, hadd keressen magának a menyasszonya valaki mást. Nem akarta, hogy tovább szenvedjen miatta. – De lehet, hogy most meggondolja magát? – kérdeztem. – Nem. – Mert ha... – Mondom, nem! – Rendben – feleltem kissé sértődötten. Kiléptem a folyosóra, de nem láttam ott senkit, ezért elindultam az előcsarnok felé. Azt akartam, hogy Michael tudjon valakivel beszélgetni, miután elutazom. Amikor a másik önkéntes, Karen Night volt vele, soha nem szólt egy szót sem, csak aludt. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy kifárasztottam – de talán az is, hogy kedvel engem, gondoltam. Ahogy én is kedvelem őt. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy mire hazaérek, Michael talán már nem lesz ott, pedig reális esély volt rá. Phoebet az előcsarnokban is hiába kerestem. Arra gondoltam, hogy Michael vajon megengedi-e, hogy fölhívjam a menyasszonyát – vagy talán fölhívja ő maga? Annyira elgondolkodtam ezen, hogy nekimentem valakinek. Phoebe volt az. – Ó! – mondtam. – Hát itt van! – Már megyek is – felelte fülig pirulva. – Rendben?

– Nehogy elmenjen, épp magát keresem! Michael látni akarja. Phoebe mozdulatlanná dermedt, és elkerekedett a szeme. – Jöjjön! Michael tényleg arra kért, hogy engedjem be magát. Félreálltunk egy gyógyszeres kézikocsi írtjából, majd Phoebe azt kérdezte: – Maga kicsoda? – Cece Ross vagyok, önkéntes. Mindennap bejövök Michaelhöz beszélgetni, meg... – Meg engem lesni – mondta Phoebe, de minden rosszindulat nélkül. – Hát, igen. De most látni akarja magát. – Tényleg? – Igen. – Biztos benne? – Most kért meg, hogy engedjem be magát. Phoebe bólintott. Együtt mentünk végig a folyosón. Michael szobájában leültem a sarokban álló székre, Phoebe pedig lassú léptekkel, retiküljét az alhasához szorítva közelítette meg az ágyat. – Michael – szólalt meg elcsukló hangon. Aztán heves zokogásban tört ki, és a táskája a földre hullt, amikor a kezébe temette az arcát. Michael fölemelte a jobb kezét, és megvakarta a fejét, de nekem már halvány gőzöm sem volt róla, hogy ez mit jelent: azt, hogy menjek, vagy azt, hogy maradjak? Fölálltam hát, és szemöldökömet kérdőn felvonva magamra, majd az ajtóra mutattam. Michael ünnepélyes komolysággal bólintott. Szép csöndben kimentem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Annie éppen telefonált, amikor beléptem az irodájába. Fölemelte a mutatóujját, hogy várjak egy kicsit. Megálltam az íróasztala előtt. – Bocsásson meg, rögtön visszahívom – mondta Annié, majd letette a kagylót. – Mi történt? – fordult hozzám.

– Phoebe bent van Michaelnél. Annie fölpattant, de én megnyugtattam: – Semmi gond, Michael akarta, hogy bemenjen hozzá. – Ó! – mondta Annié, és visszaült a helyére. – Jaj, úgy örülök! – Én is. – És éppen a maga utolsó napján! – Igen. – De az utazgatás után még visszajön, ugye? – Persze. És akkor majd végigcsinálom a teljes tanfolyamot. Annie elmosolyodott. – Rendben. Örömmel várjuk. – Aztán a bejárati ajtó felé pillantott, mert egy népes társaság éppen begurított egy kerekesszékben ülő, sötét hajú nőt. Páran sírtak. – Fogadnom kell valakit – mondta Annie. – Szívből kívánom, hogy érezze jól magát. Biztos nagy élmény lesz ez az út! A savannah-i temető híres szobra jutott eszembe: a mindkét kezében egy-egy tálkát tartó nő. Igen, erre a tökéletes egyensúlyt megjelenítő szoborra emlékeztetett Annié, meg arra, hogy mennyire csodálom az olyan embereket, akik nem hagyják, hogy az életük egyik oldala teljesen „kioltsa” a másikat. Akik nagyszerűen elboldogulnak az életük különböző, egymással sokszor ellentétben álló alkotórészeivel, akár egyidejűleg is. Hazafelé menet azon tűnődtem, vajon miről beszélgetett Michael Phoebevel? A harmadik találkozásunkkor felolvastam neki néhány haikut, és arról diskuráltunk, mennyire tetszik mindkettőnknek ez az egyszerű versforma. Ott helyben kiötlöttem én is egy bugyuta haikut, amely a vörösbegyekről meg az ő kék tojásaikról szólt. Aztán Michael is költött egyet: Egy szeles napon libbenő haj, sajgó szív. De ez már a múlt.

Rövid hallgatás után azt feleltem: – Ez csodaszép! Phoebe-ről szól? – kérdeztem rá. Michael vállat vont. Nekem pedig volt annyi eszem, hogy csöndben maradjak. Szívből remélem, hogy Phoebe most is vele van, olyan közel hozzá, amilyen közel csak lehet. Érzem, hogy az úttesten surrogó autógumik hipnotikus hangja mindjárt álomba ringat. Amikor fölébredek, Lise és Joni éppen arról beszélget, hogy ki kivel volt szemét a középiskolában. – Patrícia Gunderson – szólok közbe csukott szemmel. – Vele mindenki szemétkedett, mert ő mintha direkt erre született volna. Hegyikristállyal díszített, macskaszem formájú szemüveget hordott, olyan szvettert, mint a nagymamám, továbbá fehér bokazoknit. A hangja olyan erős volt, mint a ködkürt. Ja, és a vödörszerű táskáját két rózsaszín nyusziláb ékesítette, a bongyor haját pedig kétoldalt egy-egy bársonymasnis hajcsat. Ezenkívül ebédnél kávét ivott, és csak tanárokkal barátkozott. Ma alighanem híres képzőművész, aki Portlandben lakik, és ha meginterjúvolják, kifejti, hogy a sík hülye osztálytársainak fogalmuk sem volt róla, mennyivel megelőzi a korát. – Szeretnél bocsánatot kérni tőle? – kérdi Joni. Erre már kinyitom a szemem, és az ülésen fekvő Jonira nézve így felelek: – Igen. Talán. Igen, szeretnék. Valami ilyesmit mondanék: „Patrícia, hadd mondjam el, hogy nagyon sajnálom, ha szemét voltam veled a gimiben. Igaz, azért nem én voltam a legszemetebb, gondolom, ebben nincs vita köztünk, szerintem te is tudod, hogy Annie Whitmore volt a legszemetebb.” – És szerinted mit mondana erre Patrícia? – kérdi Lise. Megvonom a vállam. – Nem is tudom. Alighanem azt, hogy: „Ki a franc vagy te?”

Lise följebb veszi a rádión a hangerőt, mert a Bong Cool Woman in a Black Dress című dalt játsszák. – Ez tipikusan olyan dal, amitől az embert egyszerűen elkapja a hév, ha a kocsiban meghallja – szólal meg, miután véget ér a szám. Renie, akinek tele van a szája piros medvecukorral, kimutat az ablakon. – Oda névvetek! Tettószaon! – És befordul egy üzlet-központ parkolójába. Tényleg van tetoválószalon is. – Tetováltatni akarsz? – kérdezem. – Bizony! Őszintén szólva meglep, hogy Renie-nek még nincs tetoválása. Leparkol a „Megbélyegzőnk!” fantázianevet viselő szalon előtt, és leállítja a motort. – Hát, nem tudom, Renie – mondja Lise. – Ez a hely nem tűnik valami tisztának. De Renie már ki is szállt, és határozott léptekkel elindul az ajtó felé. Lise hátrafordul. – Tényleg nem tűnik túlságosan tisztának! – ismétli. – Talán menjünk be – javaslom. – Hátha bent jobb a helyzet. – Vagy még rosszabb – mondja Lise. – Lehet, hogy én is csináltatok egyet – szólal meg szégyellősen Joni. – Csak a bokámra. Egy icuri-picurit. A monogramomat vagy esetleg egy pillangót... – Jaj, ne már! – fakad ki Lise, majd rám néz. – Te is csináltatsz? – Inkább a halál! – Nagyszerű, akkor olvasgathatunk együtt. Biztos van valami jó kis katonai magazin. Bemegyünk. Félhomályos a szalon, de azt nem mondanám, hogy koszos. Fekete csempepadló, neoncsövek, pirosra festett

fal... És New Age zene szól, ami engem igencsak meglep. Gondolom, a művész úr nyugalomban akar dolgozni. A három jókora, kényelmes, karfás fotel olyan benyomást kelt, mintha véradásra jöttünk volna, és a fal mellett sorakozik még néhány egyenes támlájú szék. Renie megáll az egyik fotelnél, amely mellett egy túlsúlyos, agyontetovált, valamint számtalan arcpiercinggel kidekorált férfi ül a hokedlin. A kezében tetoválópisztoly: szemmel láthatóan arra készül, hogy kezelésbe vegye a székben ülő, huszonévesnek látszó izompacsirtát, akire leplet terített. A kuncsaft karja, amelyen már több tetoválás van, erősen fénylik, mert a nagydarab fickó az előkészületek során befújta valamivel. A fekete farmert, fekete pólót és fekete nejlonkötényt viselő mester most felhúzza a szintén fekete gumikesztyűjét. – Hahó! – köszön oda. – Mindenki tetkót szeretne? Ha egy üzlet beindul! – Nem, mi csak őt várjuk – felelem, és Renie felé intek. – Lehet, hogy én kérek egyet – mondja Joni. – De csak egy kicsit. – Kicsi, az van bőven – válaszol a férfi. – Méghozzá nagyon csini kis tetkókat tudok csinálni: virágot, madárkát meg ilyesmit. Amúgy Eddie vagyok. Vessenek egy pillantást a katalógusra, van fotó mindenről. A naplementét szeretik? Mert azt csinálom a legszívesebben. Persze időbe telik, kell hozzá pár óra. – Azt hiszem, én beérem egy kis pillangóval – mondja Joni. – Az seperc alatt kész van – feleli Eddie. – Fél óra múlva kint lehet az utcán. Akkor mehet? – fordul oda Renie-hez. – A barátnőjük előbb látni akarja, hogyan készül a tetkó, és csak utána dönti el véglegesen, hogy akarja-e – mondja nekünk. – Szóval figyeljenek jól, így dolgozik Michelangelo! Azzal bekapcsolja a tetoválópisztolyt, amely hátborzongató hangot ad. Olyan, mint a fogorvosi fúró, csak még szörnyűbb. Rajzol vele valamit a kuncsaft karjára.

– Mennyi idő alatt gyógyul be? – kérdi a pisztolyt túlordítva Renie. – Úgy két hét – feleli Eddie. – És addig nem érhet hozzá se törölközővel, se semmivel. – Fáj? – fordul a kuncsafthoz Renie. A fiú vállat von. – Mintha forró tűvel karcolgatnának. Nem vészes. Közben a pisztoly lankadatlanul visít. – Na jó, én inkább kint várok – mondom. – Szerintem elmegyünk fagyizni – teszi hozzá Lise. – Én is jövök – szólal meg Joni. – Akkor nem kell a kis pillangó? – kérdi Eddie. – Nem, köszönöm szépen – feleli Joni. – Várjatok! – mondja Renie. – Na ne, maga is elmegy? – Nagyon szeretnék tetkót, de nem tudtam, hogy ilyen sokáig tart. Az a helyzet, hogy úton vagyunk, és... és mennem kell. Azzal sietve felzárkózik mellénk, és elhagyjuk a helyiséget. – Milyen tetkót akartál? – kérdi Renie-től Joni. – Az a virágok közt szemérmesen térdelő kis tündérke nem volt rossz – feleli Renie. – Persze a szélesre tátott szájú vipera sem... A legjobban mégis az a fekete bőr melltartós, fekete bugyis, fekete nejlonharisnyás nő jött be, aki lovagló ülésben trónolt egy bazi nagy nyelven. És nektek is választottam ám tetkót! Lise a kígyós hírnökbotot kapta volna a deltaizmára, Joni egy ananászt a bokájára, te pedig, Cece... Szóval te egy magvas aforizmát kaptál volna közvetlenül a keresztcsontod fölé, amúgy Angelina Jolie-módra. – Te most komolyan tetkót akarsz? – kérdezem. – Már nem – feleli Renie, majd beül hátra, és becsapja az ajtót. – Vezessen valaki más.

– Szerintem ez a hely egy kicsit úgy nézett ki, mint a pokol – szólal meg Joni. – Másnak is feltűnt, vagy csak nekem? Az a piros fal, meg az a sok fekete... – És ördögtetkót is csinálnak – teszi hozzá Renie. – Meg Jézust is, meg Buddhát is. Ne foghassa rájuk senki, hogy nem elég nyitottak... – Járt már valaki Des Moines-ban? – kérdi Lise, miközben beköti magát a vezetőülésbe. Már a többiekkel is megosztotta a tervét, hogy meglátogatja ott a volt férjét. Csönd telepszik a kocsira, ezért arra tippelek, hogy nem járt még ott egyikünk sem. – Ha meg kellett volna jósolnom, mit fogok csinálni negyvenkét éves koromban – szólal meg végül ismét Lise –, sok minden eszembe jutott volna, de az tuti nem, hogy autós kirándulás keretében meglátogatom az exemet! Ráadásul nem is akárhol, hanem Des Moines-ban! – Hogy érted azt, hogy nem is akárhol? – vonja kérdőre Joni. – Nem is tudom – feleli Lise. – Des Moines-nak már a neve is úgy hangzik, mintha valami vicc lenne. Mint New Jersey. – Micsoda sznob vagy! – mondja joni. – Des Moines eredeti neve Fort Raccoon volt – szólok közbe. Ahol tudok, segítek... – Ezt meg honnan tudod? – csodálkozik Renie. – Negyedik elemiből. Mrs. Menafee azt a feladatot adta nekünk, hogy gyűjtsünk össze érdekességeket egy-egy városról, és nekem Des Moines jutott. Ami egyébként Észak-Amerika legnagyobb aranykupolájával dicsekedhet, hála az állami parlament épületének. – Na látod, ez például nem érdekes – jelenti ki Lise. – Ha csak ennyit tudsz... – Minden város érdekes, ha nyitott szemmel jársz benne – mondom. – Micsoda duma! Lökhárító-matricán lenne a helye.

– De igaz! – Már többször is keresett – szólal meg Renie. Úgy tűnik, témát váltottunk. – Haley? – kérdezi Lise. – És miért nem talált meg? Manapság mindenki megtalálható. Még a Mikulásnak is két weboldala van! – Nem tudom. De Haley azt mondta, próbálkozott. – Milyen a lányod? – kérdezem. – Azért mondtam, hogy hasonlít rám, mert ugyanolyan tartózkodó, mint amilyen én is tudok lenni. Még azután is elég óvatos volt, hogy visszajött, de hát erre számítottam. Leginkább arra koncentráltunk, hogy lopva nézegettük egymást, így ami elhangzott, annak jó része máris feledésbe merült. Tudjátok: te jó ég, ez az anyám, te jó ég, ez a lányom! És bizonyos értelemben bocsánatot kértem, ő pedig bizonyos értelemben elfogadta. A következőképpen történt: én azt mondtam neki, hogy magyarázattal tartozom a születése körülményeit illetően, ő pedig azt mondta, hogy valamikor majd szívesen meghallgatja. Szóval ez van. – És tényleg az anyjának érezted magad? – kérdi Joni. – Nem is tudom. Valamit éreztem. Miért, milyen érzés anyának lenni? Csönd telepszik ránk, majd Joni szólal meg: – Vannak ajtók, amelyeken csak bemenni lehet, kijönni nem, tudod? – Milyen ajtó az, amelyiken csak bemenni lehet, kijönni nem? – értetlenkedik Renie. – Az egérfogókon van olyan. – Szóval az anyaság olyan, mintha egérfogóba kerülnél? – nevet Renie. – De humánus egérfogóba – mondja Joni. – Azért csapda, mert állandó készenlétben vagy. Még akkor is szükségük van rád, ha már nagyok.

Megszólal Lise mobilja. Sandy, formálja némán a szót, majd elmondja a lányának, hogyan kell használni a mosógépet. Úgy tűnik, most, hogy Lise nincs otthon, Sandy kegyeskedett meglátogatni... – Különösen akkor van nagy szükségük rád, amikor nem vagy ott – folytatja Joni. – Kösz szépen – mondja Renie. – Jaj, nem úgy értettem! Csak azért mondtam, mert nézd meg, Sandy már másodszor keresi Lise-t, mióta úton vagyunk, pedig tudjátok jól, hogy amúgy nem szokta hívni! – Dehogynem – mondja Renie, majd kis szünet után hozzáteszi: – Hát, igen. Igazad van, sohasem hívja. – Már nem vagyunk túl messze Des Moines-tól – mondja a telefonba Lise. – És remekül érezzük magunkat. Erezzük! Mi! Lám, jó, ha az embernek vannak barátai. Kényelmes a barátság puha börtöne... Lise nagyot sóhajt. – Semmi! Csak szeretném viszontlátni. Nagyon régóta nem találkoztunk. Cece is meglátogat valakit, akivel már régóta... Most hallgatja, amit a lánya mond, majd közbeszól: – Na jó, tudod mit, Sandy? Nagyon előreszaladsz... Most megint a lányát hallgatja. – Nem – mondja aztán. – Egyáltalán nem. Mi lenne, ha... na jó, figyelj, majd később beszélünk. És leteszi. Csönd. Aztán Renie szól, hogy vegyük hangosabbra a rádiót. Lise úgy fészkelődik, mint aki éppen leráz magáról valamit, vagy megigazítja, hogy jobban álljon rajta. – Jó bolt, jó bolt! – sikítja Joni, és egy Pannifed nevű konyhafelszerelés-szaküzletre mutat. Lise a fékre tapos, mire egy ütemre lendül előre a négy fej. Amikor kijövünk a boltból, Lise Jonival pöröl, hogy be sem fog férni a konyhába a sok új fazék, amit vett, Joni pedig azzal

vág vissza, hogy Lise milyen ócska kávéfőzőt vett. Renie pöttyös kávéscsészékkel, többféle hiperszuper sóval és mandulaillatú mosogatószerrel lett gazdagabb. Én. Nem vettem. Semmit.

A Des Moines-i motelben Lise-zel vagyok egy szobában. Éppen arra várok, hogy elkészüljön, ugyanis hamarosan jön érte Steven. Testhez simuló kék ruhában lép ki a fürdőszobából, és ott van a nyakában a megszokott gyöngysora is. Lapos sarkú, csontszínű cipőt vett föl. Ujjait szorosan összekulcsolva leül az ágy szélére, és az órájára néz. – Tíz perc – mondja. – Oké. – A pulzusom pedig százhatvan. – Nagyon csinos vagy. Erre visszaszalad a fürdőszobába, mintha csak az én szavaim katapultálták volna. Pár perc múlva fekete nadrágban, tiszta fehér ingben és szandálban bukkan elő ismét. A nyaklánc sehol. Visszaül az ágyra, és rám pillant. – Azt hiszem, így jobb lesz. – Nagyon jól állt rajtad az a ruha. Új? – Nos, igen. És többek között éppen ez vele a gond. Ugyanis nekem most fontos, hogy kényelmesen, otthonosan érezzem magam, és egy új ruha nem tudja megadni ezt az érzést. Illetve nekem semmiféle ruha nem tudja megadni. Pedig ilyenkor jobb, ha kényelmesen érzi magát az ember. – De így is jól nézel ki. – Kösz. Cece, megvárod velem odakint? – Persze. – Egy szürke Toyota Avalont keresünk. Segíts keresni a szürke Toyota Avalont. – Meglesz. – Tudod, hol van Renie és Joni? Nem akarom, hogy ők is kijöjjenek. Nem szeretnék... nézőközönséget.

– Az úszómedencébe mentek. Azt mondták, áznak egy kicsit a jakuzziban. Lise bólint. – Bár én is inkább oda készülnék! Megérintem a kezét. – Nem lesz semmi baj, meglásd. Neked most ezt kell tennéd! A kártyáim is megmondták, hogy jó lesz. – Azt nem mondták. – Jó, de azt sem mondták, hogy rossz lesz. Lise megint az órájára néz. – Öt perc múlva idő van – jelenti be. – Menjünk. Lemegyünk az előtérbe. Lise kinéz az ablakon. – Jaj, istenem, már itt is van! – mondja, majd rám pillantva hozzáteszi: – Ezt mégsem kellett volna... – Érezd jól magad – biztatom. – Egyszerűen csak érezd jól magad! Később találkozunk. Lise elindul a kint parkoló autó felé, amelyből kiszáll egy ezüstös hajú férfi, hogy kinyissa neki az ajtót. Amennyire innen meg tudom ítélni, jóképű fickó. Amikor visszasiet a túloldali ajtóhoz, Lise alig észrevehetően odaint nekem. Visszaintek, majd bemegyek, és átöltözöm fürdőruhába. Nem számít, hány éves vagyok, nem számít, hogy nézek ki (bár tény, hogy nagyon szeretem a nyakpántos dresszemet, mert egy könyörületes, érző lélek tervezte), mindig felpezsdít egy kicsit, ha fürdőruhába bújhatok. Ilyenkor már előre tudom, hogy jól fogom érezni magam, mert nem emlékszem olyan esetre, amikor fürdőruhában rosszul telt az idő. A liftben végig ezen gondolkodom, és mire leérek a medencéhez, megnyugszom, hogy tényleg nem volt rá példa soha. Ismét a jakuzziban ejtőzünk Jonival és Renie-vel, miután elugrottunk ebédelni a Dairy Queenbe. Fagyit ettünk, meg hagymakarikákat. A medence partján most megjelenik egy

fürdőköpenyes fiatal pár. A jakuzzitól egy-két méterre megállnak, néznek minket egy kicsit, majd távoznak. De a fiú szinte azonnal visszajön, és megszólít minket: – Sokáig lesznek még bent? – Most ültünk be – feleli Joni. – De van hely maguknak is, ha gondolják. – És bár nem túl lelkesen, a jakuzzi szemközti oldala felé int, ahol valóban elférnének még ketten. – Nem, köszönjük – mondja a férfi, és másodszor is kimegy. Most viszont a lány jön be, és leguggol a jakuzzi partján. – Mondhatok valamit? – Persze – felelem. – Most házasodtunk össze, tudják? És hát, szeretnénk egy kicsit kettesben lenni a jakuzziban, tudják? – Csinos, nyílt, őszinte arcú, szőke lány, és még az ajka fölötti anyajegy is jó helyen van. Szép példány a férje is, bár egy kicsit mintha üres lenne a tekintete. Már mozdulok, hogy kikászálódjak a jó meleg vízből, de Renie megragadja a karomat, és visszaránt. – Értem, miről beszél – mondja. – De mi voltunk itt előbb, tudja? így aztán várniuk kell a sorukra, ha szexelni akarnak a jakuzziban, tudja? – Renie! – szólok rá. – Mi van? – Nem fognak szexelni a jakuzziban! – De igen – közli a lány vihogva. – Pár perc, és átadjuk a terepet – mondom. – Vagy amikor meguntuk! – kiált a távolodó lány után Renie. – A kor elsőbbséget élvez a szexszel szemben – mondja aztán nekem. – Az emberek manapság szexelnek a nyilvános jakuzzi-ban? – csodálkozom. – Jó reggelt! – feleli Joni. – Tényleg? – És már tápászkodom is fel.

– Ó, ha tudnád! De ne félj, olyan vegyi cuccot nyomnak a vízbe, ami mindent kiirt. Megtorpanok. Félig már kint vagyok a vízből, félig még benne. Megszólal egy belső hang: „Nyugi már! Most már úgyis késő. Ami a vízből beléd mehet, az már benned van.” Visszaülök a padkára. Pár perc múlva kivágódik az ajtó, és fölbukkan Lise. Semmit sem tudok leolvasni az arcáról. Odahúz egy széket a jakuzzi mellé, kibújik a szandáljából, és bedugja a lábát a vízbe. Senki sem szól egy szót sem. Végül Lise töri meg a csendet: – Hát, ezt nem gondoltam át eléggé. – Bunkó volt? – kérdi Renie. Lise megrázza a fejét. Várunk. – Steven csodálatos volt – szólal meg végül Lise. – Már el is felejtettem, milyen szellemes, milyen okos. És arra sem emlékeztem, milyen szűkmarkúan méri a borravalót. Suttyomban most is odacsempésztem az asztalra pár dollárt, amikor eljöttünk. Hogy teheti meg valaki, hogy nem a teljes számla után ad borravalót, hanem levonja a piát? Pláne, ha ez a valaki egy zsák pénzt keres! Mert igen, Steven egy zsák pénzt keres. – De mi történt? – faggatja Joni. – Mi történt még? – Majd elmondom. De előbb átgondolom, átöltözzek-e fürdőruhába. – Nagyon kellemes ez a jakuzzi – biztatom. – Ne öltözz át! – csattan föl Renie. – Hanem mondd el, mi volt! Lise egy kis ideig szótlanul latolgatja, mitévő legyen. Végül akkurátusán felgyűri a nadrágszárát, és majdnem térdig belógatja a lábát a vízbe.

– Szóval – kezdi – Steven ugyanolyan, mint volt, és mégis más. Más, mert... Nos, mert időközben felnőtt, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Ahogy én is felnőttem. – És... – Lise most rám néz. – Istenem, nagyon tetszik! Már megint tetszik. – Ajjaj! – mondja Renie. – Ebéd után elmentünk hozzá, és föltett egy nagyon jó Thelonious Monk CD-t. Megkérdeztem, mikor kapott rá Monkra, mire azt felelte, hogy mindig is nagyon szerette, csak azért nem tudtam róla, mert sohasem kérdeztem. És szép a háza is: földszínek, kényelmes bútorok... És van egy fénykép Sandyről. Először egészen fölkavart, amikor megláttam, az suhant át az agyamon, hogy: Mit keres nála a lányom fényképe? Aztán rádöbbentem persze, hogy Sandy az ő lánya is. És ez olyan otthonos, kényelmes, kellemes érzés volt. Nagyon jót beszélgettünk Sandyről, és Steven elmondta, hogy neki sejtelme sem volt arról, hogy a lányunk ilyen ellenséges velem, mert neki kifejezetten jókat mondott rólam. A hálószobában pedig találtam a kisasztalon egy levélkét Sandytől, amiben bocsánatot kér, és elismeri, hogy Stevennek igaza volt. Ekkor döbbentem rá, hogy alighanem neki is feladja a leckét, de úgy tűnik, Stevennek megvan hozzá a kellő humorérzéke, és meg tudja tartani a távolságot is, ha kell. Megértettem, hogy nálam is ez lesz a megoldás, és Steven a legalkalmasabb ember arra, hogy megmutassa, hogyan kell. – Szóval a hálószobájában is jártál – szólok közbe. Lise elmosolyodik. – Az ebédlőasztalon volt egy hatalmas virágcsokor. Steven mondta, hogy nekem vette, aztán megkérdezte, hogy ugye még mindig szeretem a rózsát? Mire én: „Szóval tudtad, hogy itt fogunk kikötni, mi?” Steven erre azt felelte, hogy nem tudta, csak szívből remélte. Aztán az arcomra tette a tenyerét, és én... Hát szóval, elsírtam magam. És akkor megcsókolt, és aztán... Értitek. Utána pedig...

– Egy pillanat, egy pillanat! – vág közbe Joni. – Mi volt az „utána” előtt? – Szóval utána – folytatja Lise – nagyon jót beszélgettünk, tényleg nagyon őszinték voltunk egymáshoz. És mindketten bevallottuk egymásnak olyan hibáinkat, amiket még sohasem ismertünk el. Én bevallottam, hogy... Szóval hogy elég aggodalmaskodó tudok lenni. Igen, néha egy kicsit túlaggódom a dolgokat. – Te? – csodálkozik megjátszottan, gúnyosan Renie. – De azért lazábban is tudok viselkedni – mondja Lise. – Ha akarok. – Körbepillant, majd ismét ránk néz. – Ezt nézzétek meg! – mondja, és becsusszan a jakuzziba. – Na? – mondja diadalmasan, és kinyújtja a két karját a medence peremén. – Nagyszerű – mondja Renie. – Ruhástól belementél a vízbe. Te aztán tudsz élni! Most pedig mesélj szépen tovább arról, hogy mi volt! – Oké. Akkor kezdem a végén: szerintem elképzelhető, hogy Steven visszaköltözik Minneapolisba. Döbbent csend fogadja a bejelentést. Aztán mindenki egyszerre kezd el beszélni.

Egy kamionpihenőben akarok reggelizni. Arra számítok, hogy Lise tiltakozni fog, hiszen neki olyan, hogy is mondjam, poroszos a viszonya az egészséges kajához. Ő az egyik legfőbb oka annak is, hogy Joni kezd roppant egészséges kajákat főzni otthon – most viszont nincs ellenvetése. Csak ennyit mond: – Ó, az akár jó buli is lehet. – Én pirítóst fogok enni barnamártással – teszem hozzá, hogy Lise biztosan odafigyeljen. Éppen beszállunk a kocsiba, amikor megszólal a mobilom. Látom, hogy a hospice-ból keresnek. Annié! – suhan át az agyamon. Michaellel történt valami! – Rögtön jövök – mondom, majd kikászálódom az ülésről, és arrébb sétálok. De nem Annie az, hanem Michael. – Annie-től kaptam meg a számát, remélem, nem baj – mondja. – Dehogy baj! – Jól érzi magát? – Igen! Még jobban, mint gondoltam. Michael halkabban folytatja. – Az a helyzet, hogy meg kell kérnem magát valamire. Pontosan mikor jön vissza? Ezt meghányom-vetem magamban, majd a tőlem telhető leglezserebb hangon azt kérdezem: – Miért? – Csak úgy érdekel – feleli Michael. Némi habozás után kibököm: – Hogy van, Michael? – Ugyanúgy. Semmi új. Még megvagyok. De most mindennap bejön Phoebe. Ez viszont újdonság. Minden áldott nap itt van nálam. – És ez jó?

Olyan hosszúra nyúlik a csönd, hogy végül haliózok egyet. – Igen, jó – feleli Michael, majd kurtán-furcsán hozzáteszi: – Jöjjön be hozzám, amint hazaér. Lise rám dudál, én pedig a mutatóujjamat fölemelve jelzem, hogy várjon még. – Az lesz az első dolgom – ígérem. – Ki se fogok pakolni. – Azért pakoljon ki nyugodtan – mondja Michael, mire én elmesélem, hogy utálok kicsomagolni, és bármilyen ürüggyel képes vagyok elodázni a dolgot. Amikor visszaülök a kocsiba, Joni éppen azt kérdezi Lise-től: – És jól csókol? – Igen, és mindig is jól csókolt, de tudjátok, mi volt a legjobb? Az, amikor a vacsora végeztével hirtelen fölpattant, odajött hozzám, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Utána pedig azt mondta: „Bocs, de ezt egyszerűen muszáj volt.” Azzal leült, és lesimította a nyakkendőjét. Már el is felejtettem, mennyire imádom ezt a mozdulatot, amikor egy férfi lesimítja a nyakkendőjét... Szóval eltoltam magam elől a tányért, és azt mondtam: „Menjünk!” – Tényleg azt fontolgatja, hogy Minneapolisba költözik? – kérdi Renie. – Vagy csak a martini beszélt belőle? – A martini beszélt – feleli Lise –, de ezzel együtt azt hiszem, nem kizárt, hogy tényleg visszaköltözik. Nemcsak miattam, hanem azért, mert már úgyis gondolkodott egy ottani állásajánlaton. És úgy közelebb lenne Sandyhez is. – És te akarod, hogy odaköltözzön? – kérdezem. – Mármint most, napvilágnál akarod-e? Lise rám néz, és elkomolyodik az arca. – Nem tudom – mondja. – Indulás előtt pár nappal Steve-vel álmodtam. Kint álltunk a verandán, nagyon szorosan átöleltem őt, és zokogtam, és azt mondogattam, hogy: „Borzalmas feleség voltam, igazán borzalmas, de nagyon jó lenne, ha hazajönnél!” És éreztem, hogy Steve egész testében remeg: ő is sírt. Talpig

feketében volt, és fénylett a ruhája, mint valami jelmez. És hozott magával egy üres bevásárlókocsit, ami ferdén állt a pázsiton, mint egy eladó autó. És miután könyörögtem neki, hogy jöjjön haza, elhúzódott tőlem, fogta a bevásárlókocsiját, a fejébe nyomott egy bűvészkalapot, és elsétált. – Ez az álom azt jelenti, hogy nem bízhatsz benne – mondja Renie. – Mert egy szélhámos. – Szerintem meg azt jelenti, hogy soha többé nem fog becsapni – kontrázok. – Te mit gondolsz, Joni? – kérdi Lise. – Nem is tudom. Azt gondolom, hogy ez csak egy álom volt, és a lényeg az, hogy te mit gondolsz. Amikor ébren vagy. Elcsöndesedünk, majd miután begördülünk a kamionpihenő murvás parkolójába, szapora léptekkel elindulunk a bejárat felé. Az étkezde jó: nem tartozik egyik gyorsétteremlánchoz sem, vagy legalábbis egyikünk sem hallotta még ezt a nevet. Léptennyomon kakasokba botlunk: az étterem tetején egy irdatlan méretű, kiterjesztett szárnyú, kilátott csőrét égnek szegező példány trónol, az ablakpárkányon kakasszobrocskák sorakoznak, sőt, még a tapéta is kakasmintás. A hely neve: Kukurikú! Az az érzésem, hogy bármilyen rossz napja van valakinek, egy csapásra tovatűnnek a negatív energiák, ha felhívja egy barátja azzal, hogy: „Nem kapunk be egy rántottát a Kukurikúban?” Letelepszünk az egyik bokszban. Megkapjuk az étlapot, és Renie egy pillanat alatt dönt: – Én a Hosszú Útra Megyek menüt kérem – mondja. Elolvasom, miből áll az a menü: három tojás, három csík bacon, három kolbász, pirítós barnamártással, kása, nagy pohár narancslé meg egy feneketlen bögre kávé. – Rendeljétek nekem is ugyanazt – szólal meg Lise, majd kivonul a mosdóba.

– Azt mondta, rendeljük neki is ugyanazt? – csodálkozik Renie. – Lehet, hogy nem tudja, mit kértél – jegyzem meg. -Nagyon sietős volt a dolga. – Fogadni mernék, hogy e-mailezik a pasinak – mondja csak úgy magának Renie, majd hozzám fordul: – Amíg telefonáltál, megnézte az e-mailjét, és jött egy üzenete Steventől, de nem volt hajlandó elárulni, mit írt. Miután a fáradtnak tűnő pincérnő, aki lófarokban fogta össze kevés barna haját, és akinek olyan vékony a dereka, mint Dolly Parton, a countryzene királynője óta senkinek, felveszi a rendelésünket, találgatásokba bocsátkozunk, hogy vajon romantikus hangvételű, szexuális töltetű vagy vicces e-mail jött-e Steventől. – A vicces a legjobb – mondja Renie. – Oké, de Lise nem nevetett – kontrázik Joni. – És nem is mondta meg, hogy mit írt az exe. Ezért úgy gondolom, hogy romantikus volt az üzenet. És tudjátok, mi az, amit szívből remélek? Hogy egyszerűen megtörténik, aminek meg kell történnie, és Lise nem hagyja, hogy Sandy diktáljon neki. – Sandy csak fél, hogy megint fájdalmat okoznak neki, nem gondolod? – szólalok meg. – Az este beszélgettünk erről, és Lise azon agyait, vajon eléggé megváltoztak-e Steve-vel ahhoz, hogy újra belevágjanak, vagy csak még zűrösebb lesz a viszonyuk Sandyvel? Szóval nagy nyomás nehezedne rájuk. – Nagy kár, hogy nem hoztad el a dobozodat – mondja Joni, mire ránézek, és elmosolyodom. – Tényleg? – derül föl az arca. – Elhoztad? – A kedvenc kártyapaklimat. Hátha jól jön még. – Vessünk kártyát ma este! – javasolja Joni. – Van valami, amiről szakvéleményt akarok kérni. – Lise-nek egy darabig titkos viszonyt kellene folytatnia Steve-vel – mondja Renie. – Bár a jelek szerint már el is kezdték.

Amikor Lise visszaül a helyére, Joni ezzel fogadja: – Na? – Mi az? – kerekedik el Lise szeme. – Na, ne csináld már, mesélj! Lise elmosolyodik, majd előveszi a telefonját, behozza az üzenetet, és felolvassa nekünk: Nekem úgy tűnik, hogy még mindig megvan benned a régi báj, a régi kedvesség és a régi sebezhetőség is, de a krónikus, merev ellenállás is olyan dolgokkal szemben, amelyek nagyon is a javadat szolgálhatják. És nekem az a célom, már ha lehetnek veled kapcsolatban céljaim, hogy meggyőzzelek róla: még most is úgy kellesz nekem, ahogy vagy, és talán újjáépíthetjük még a közös életünket. Tudom, milyen fontos, hogy visszanyerjük egymás bizalmát. Gondolom, vannak, akik szerint csodaszámba megy, hogy az irántad táplált érzéseim mit sem változtak, különösen annak fényében, hogy annak idején fájdalmasan egyértelművé tetted, hogy a legkevésbé sem szeretnél a feleségem maradni. Bevallom, meglepett, milyen elemi erővel törtek rám az emlékek, amint megláttalak. De hát mindketten tudjuk, hogy az emberi szív jóval több annál, amire az anatómia és a fiziológia megtanított minket. Mondd meg őszintén, hogy érzed magad a tegnap este után, amely sokkal jobban alakult, mint bármelyikünk gondolta volnál Tudd, hogy bármit mondasz, az nálam biztonságban van. És tudd azt is, hogy nem áll szándékomban ma délután visszaköltözni Minneapolisba, de ha a közeljövőben meglátogatnálak, és tennénk egy sétát a tó körül, az talán jó lenne. Azt mindig is szerettük. – Hoppá – mondja Renie. – Mit válaszoltál? Lise vállat von. – Azt, hogy „Gyere!”. A pincérnő lecsapja elénk a fatálakat.

– Ezt rendeltem volna? – csodálkozik rá a kajájára Lise. – Ezt bizony – feleli Renie, akinek máris tele van a szája. – A pirítós barnamártással tulajdonképpen nagyon jó – mondja Joni. Lise is nekilát. – Az adósod vagyok – szól oda nekem. – Amiért ilyet eszel? – Amiért kitaláltad ezt a túrát. – Ó! Nagyon szívesen. – El ne mondjátok neki, hogy felolvastam az e-mailjét! – kéri Lise. Renie leteszi a villáját. – A francba! – Mi az? – kérdi Lise. – Oda fog költözni? – Nem! Egyelőre csak... Nem tudom, Renie, majd meglátjuk. Attól még nagyon messze vagyok, hogy újra vele éljek. Renie rám néz. – Ha beköltözik, mi ketten kereshetünk új lakhelyet, jól mondom? – És én? – kérdi Joni. – Ja, tényleg – mondja Renie. – Akkor talán az a legegyszerűbb, ha Lise költözik el. – És Renie elégedetten eszik tovább. Én pedig beletunkolom a pirítósomat a tojássárgájába, és azon tűnődöm, milyen furcsa is ez: akárhány éves az ember, a szerelem ígérete mintha egy csapásra elhúzná a függönyt, hogy beáradhasson az ablakon a verőfény. Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy meghallgattam egy híres regényírónőt, aki abból az alkalomból tartott előadást, hogy megjelent a legújabb könyve. Zsúfolásig megtelt a hatalmas terem. Az írónő igazán ékesszólóan beszélt, egyértelműen látszott, hogy az egybegyűltek tisztelik és csodálják – sőt, a tetejébe még szép is volt. Sok mindent mondott, ami figyelmet érdemel, tüneményesen okos, gondolatgazdag beszédet hallottunk. És tudják, mi maradt meg bennem mégis mind a mai

napig? Az, amit a legvégén válaszolt egy kérdésre: „Ja, hát én is csak olyan vagyok, mint bárki más: ha szerelemről van szó, elvesztem az eszem.” Mi meg ültünk a sötétben, és azt gondoltuk magunkban: Ja, akkor jó. Micsoda megkönnyebbülés! Reggeli után beülök a volán mögé, megigazítom a tükröket, indítok, kitolatok a parkolóból, és elindulok, amerre visz az út. Miközben a kocsi falja a kilométereket, azon töprengek, vajon összeillünk-e még Dennisszel? És vajon működhet-e a kapcsolatunk hosszú távon? Az első vécészünetben előreengedem a többieket, mondván, hogy telefonálnom kell. De amikor magamra maradok, előveszem a jövendőmondó kártyámat. Mi a valószínűsége? – teszem föl magamban a kérdést. Mekkora esélyünk van arra, hogy végül egymás mellett kössünk ki? A Bölcsődeszka nevű lapot húzom. Jelentése: „reagálóképesség”. Tehát nem ülhetek ölbe tett kézzel, nem várhatom, hogy valaki más tegyen meg valamit. Hanem ki kell használnom a kreativitásomat, és ki kell mondanom a magam igazságát. Hát, ez elég hülye lap. Csak arra jó, hogy félelemmel töltsön el. Mégis hogyan kellene kihasználnom a kreativitásomat? És ugyan mire kellene reagálnom? Lehet, hogy hagynom kellene ezt az egészet. Lehet, hogy már késő. Persze, ugyan miért gondolnám, hogy késő, amikor az anyám most készül eljátszani a Született feleségek főszerepét? Hogy nyugodhatnék meg? – teszem föl magamban a kérdést, és húzok még egy lapot. Az Örvénylő szivárvány akad a kezembe. Jelentése: „egység/teljesség elérése”. A kártya tehát arra kér, hogy a fejlődésem, gyarapodásom érdekében távolítsam el az életemből a békétlenséget, a disszonáns hangokat. Ne tápláljam a negativitást, inkább teremtsek újonnan született szépséget, bőséget.

Becsukom a könyvet, és a kártyával együtt visszateszem a sporttáskámba. Jól van, jól van... Bemegyek a benzinkút éttermébe, ahol Renie előtt hegyekben áll a szárított marhahús. – Kérsz? – kínálja. Este, a motelben Joni a szobatársam. Kölcsönkéri a kártyámat, majd lefekszik az ágyára, behunyja a szemét, és húz egy lapot. Utána elolvassa a könyvben, mit jelent. – Ez nagyon érdekes – mondja. – Tényleg segít dűlőre jutni magammal. – Mi a kérdésed? – Azt még nem árulhatom el. Egyszer majd elmondom, de nem most. Mert még túlságosan... Szóval előbb biztosan tudnom kell a választ. – De mit húztál? – Az Örvénylő szivárványt – feleli Joni.

Egy aránylag érdektelen útszakaszon haladunk Indiana államban. Cleveland felé tartunk, és Renie a rovatán dolgozik. – Ezt hallgassátok meg! – mondja. – Egy légitársaság jegyárusító pultjában dolgozó nő panaszkodik, hogy az utasok annyit se mondanak neki, hogy jó reggelt, meg se kérdezik, hogy van, csak rázúdítják a kérdéseiket. És szegényke nem tudja, mit mondjon az ilyen bunkóknak. – És... ? – unszolom Renie-t. – És eddig ezt hoztam össze: „Köszönöm, hogy feltette ezt a roppant fontos kérdést. A következőt javaslom arra az esetre, ha megint odamerészkedik önhöz egy nyúzott utas, miután kiállta a kísérteties lassúsággal haladó, végtelenbe nyúló sort, és nem átall – ó, micsoda szörnyűség! – légiközlekedéssel kapcsolatos kérdést feltenni, ahelyett hogy az ön pillanatnyi közérzete iránt érdeklődne. Szóval szerintem a következőt mondja neki: „Hol az ajándék? Ide meri tolni a képét ajándék nélkül? Na, húzás ajándékért, aztán álljon be a sor végére!” – Vagy akár ezt is javasolhatnád – mondja Lise. – „Először is hadd kérjek elnézést mind légitársaságunk, mind a magam nevében az élményért, amelyben része volt, vagy hamarosan része lesz, mert garantálhatom, hogy nem lesz kellemes. Most pedig halljam a kérdését, hátha tudok segíteni. Ha nem, akkor valószínűleg magán fogom levezetni a frusztrációmat.” – Én sajnálom a légitársaságok dolgozóit – mondom. – Én is – ért egyet Joni. – Nézzétek! – mutatja Renie. – Egy Carnegie Könyvtár! Menjünk be, és mindenki keressen egy jó idézetet! Aztán kajáljunk. Miközben kikászálódunk a kocsiból, Lise csak úgy, minden apropó nélkül azt mondja:

– Lehet, hogy művészi dobozokat fogok készíteni. – Milyeneket? – kérdezem. – Tudod, olyasmiket, mintha Cornell-dobozok, 3 csak sokkal személyesebbeket. Igen, lehet, hogy belefogok. – Ez mikor jutott eszedbe? – kérdi Joni. – Steve tegnap este fölidézte, hogy mielőtt összeházasodtunk, sokat beszéltem erről. Annak idején láttuk egy nő kiállítását, aki régi retikülökből csinált diorámákat, és engem nagyon vonzott az ilyesmi. Izgatott a gondolat, hogy hétköznapi tárgyakat egészen másképp felhasználva létrehozhatok valamit, és ki is akartam próbálni. Lehet, hogy ez az utazás megváltoztatja az életemet, és mostantól csak művészi dobozokkal akarok majd foglalkozni? Lehet, hogy a felszín alatt rejtőzik egy egészen másfajta énem? Elképzelhető, hogy így van. Én is megtapasztaltam már, hogy ha az ember kiszakad a megszokott kerékvágásból, az olyan, mintha friss levegő és napfény árasztaná el az agyát. Olyan ez, mint a nagytakarítás: az új élmények kisöprik a berögződött, régi dolgokat, amelyek alól előbukkan valami más, és az ember egy csapásra megérti az „újszerű és izgalmas” kifejezés valódi jelentését. Mert ez a két szó rendszerint ironikusan hangzik el, leplezve a nagyon is valódi sóvárgást, elvágyódást. Belépünk a könyvtárba, ebbe a világi kolostorba, a csöndes, szorgos munkálkodás és a meghitt nyugalom pa-pírillatú oázisába. Körbejárom a termet: gyönyörködöm az elegáns építészeti megoldásokban, és leemelek a polcról egy-egy kötetet, hogy beleolvassak. Valami jó idézetre vadászom, de nem lesz könnyű dolgom, mert mindegyik könyv ugyanazt mondja nekem: Dennis, Cleveland, holnap! Dennis, Cleveland, holnap!

3 Joseph Cornell amerikai képzőművész különféle talált tárgyakból „rendezett be” dobozokat. – A szerk.

Megállunk egy Napos Kávézó nevű út menti étteremnél, ahová be akarok menni vacsorázni, méghozzá a mottó miatt: „Tréfát nem ismerő házi koszt!” Ügy néz ki a hely, mintha egy lakóházat alakítottak volna át étteremmé, és amikor belépünk, kiderül, hogy annyira nem is alakították át. A négy kis asztalnak otthont adó egykori hálószobában ültetnek le minket. Szólok a többieknek, hogy nekem a pástétomos tálat rendeljék, majd kivonulok a mosdóba, amely valójában komplett fürdőszoba: van benne kád is, és horgolt tartóból kandikál ki a tartalék tekercs vécépapír. Amikor visszajövök az asztalunkhoz, Renie éppen azt mondja: – Majd megkérdezem a csajt. – Miről? – érdeklődöm, miközben leülök. – Kíváncsi vagyok, hogy a pincérnő szerint is súlyos terhet cipelünk-e mindannyian. – Már megint ezen agyalsz? – Ideje hozzáfogni a kutatómunkához. Ez a nő azt fogja mondani, amit gondol, látom rajta. Ekkor fölbukkan a pincérnő, és el kell ismernem, hogy Renienek alighanem igaza van. A magas, izmos nő szőke haja kezd őszbe csavarodni, és ahogy az ember szemébe néz, az azt sugallja, hogy tényleg nem ismer tréfát. – Magának lesz a pástétom? – kérdi, mire azt felelem, hogy igen, nekem. – Az a legjobb az étlapon – jelenti ki a nő. – Az előbb mintha azt mondta volna, hogy a konfitált csirke a legjobb – jegyzi meg Joni. – Így is van – mondja a pincérnő, és leteszi Renie elé a harcsatálat. – Az is a legjobb, meg ez is. – Lise séfsalátájáról viszont nem mond semmit, csak úgy odaadja neki. – Mi az, ez nem jó? – kérdi Lise. A nő vállat von.

– Ez saláta – feleli, majd csípőre teszi a kezét. – Minden oké, lányok? – Mielőtt elmegy, hadd kérdezzek valamit – szólal meg Renie. – Van egy mondás, miszerint „Légy kedves, mert mindenki súlyos terhet cipel!”. Maga szerint ez igaz? – A túrót! – feleli a nő, és Renie arcáról ezt olvasom le: Na látjátok! – Én tényleg súlyos terhet cipeltem – mondja a pincérnő –, de megszabadultam tőle, és boldog vagyok, amennyire ezen a világon boldog lehet az ember. Harminc évig tartott, de végül elhagytam a férjemet, aki alig várta, hogy elmenjek, mint kiderült. Otthagytam a felvágós kertvárost, ideköltöztem, elvállaltam ezt a munkát, ami nem is annyira munka, inkább jó buli, és vettem egy mobilházat, amely sokkal szebb, mint azt az ember gondolná. A legmeglepőbb a beépített gardróbszekrény a hálószobában: én mondom maguknak, azt csak egy nő tervezhette! És fogadni mernék, hogy így okoskodott: „Minek egy hálószobába mindenféle szirszar? Egy ágy kell oda, egy toalettasztalka meg egy jóféle gardrób!” És nálam pontosan ez van. Gyalog járok ide, olyan közel lakom, megnézhetik az otthonomat, ha akarják. Húsz perc múlva indulok. Egymásra nézünk. – Beszéljék meg, és döntsék el – mondja a nő. – Nekem tök mindegy. Nem bánnám, ha lenne az este egy kis társaságom, de ha nem maguk lesznek azok, akkor keresek mást. Azzal kimegy, Renie pedig azt suttogja: – Akartok menni? – Mindhárman bólintunk. Negyven perc múlva ott ülünk Wanda nappalijában. Hármunknak az aranysárga kanapén jutott hely, Renie-nek pedig a két, szintén aranysárga huzatú forgófotel egyikében. Wanda már megmutatta nekünk a valóban lenyűgöző gardróbot, most pedig előhúz az asztalfiókból egy csomag cigarettát. Először

Renie-t kínálja meg, aki ki is vesz egy szálat. Mindnyájan követjük a példáját. – Ez nem dohány – szólal meg kis idő múlva Renie. Wanda vet rá egy huncut pillantást. – Tényleg? – Aztán hátradől, és továbbra is Renie-re szegeződik a tekintete. – Hadd kérdezzek valamit: miért kérdezted, hogy súlyos terhet cipelek-e? Úgy nézek ki? – Nem, csak poénból – feleli Renie. – Hogyhogy poénból? – Hát, tudod, csak úgy megkérdeztem a hecc kedvéért. Wanda bólint. – Amúgy azt gondolom, hogy egyfajta terhet tényleg mindenki cipel – mondja. – És ez a teher nem más, mint a félelem, ami sok bajt okoz, mert ráveszi az embereket bizonyos dolgokra, más dolgoktól pedig visszatartja őket. Engem például a félelem tartott vissza attól, hogy azt kezdjek az életemmel, amit én akarok. És ugyan miért tartott vissza? Hiszen nem voltam felelős senki másért, csak magamért, nem okoztam volna fájdalmat senkinek azzal, hogy kiszállok, és egészen másfelé indulok el. Csak hát a félelem, tudjátok, ez az ágy alatt lapuló mumus, elriasztott attól, hogy változtassak. Aztán egy szép napon az ember fogja magát, és mégis megcsinálja, és máris kék az ég. Wanda most föláll. – Kér valaki sajtos csipszet? Leteszi a csipszes tálkát úgy, hogy mindannyian elérjük, majd folytatja: – A félelem és a szeretethiány: ez minden emberi lény két legeslegfőbb problémája. Valahányszor tragédia történik, tudjátok: valaki bemegy valahová, és lövöldözni kezd, nézzétek meg, mi van a háttérben! Félelem és szeretethiány. Meg az is előfordul, hogy az illetővel valami nem stimmel, rosszul van huzalozva, és egyszerűen hiába kapna szeretetet, mert képtelen elfogadni. És kérni is képtelen. Wanda bekap még egy sajtos csipszet, majd közli: – Most meg szomjas vagyok. Hát nem így megy ez mindig? Ha kapsz

valamit, ami jó, mindjárt kellene még valami. – Azzal odalép a kis hűtőjéhez, és lehajol. – Ki kér Dr. Peppert vagy... Dr. Peppert? Kórusban mondjuk: „Én!” Wanda mindenkinek ad egy dobozt. – Ti mind régi barátnők vagytok, igaz? Elmosolyodom. – Hogy régiek, azt azért nem mondanám. – Ó! Csak azért gondoltam, mert olyan fesztelen a légkör. Látom rajtatok, hogy jól érzitek magatokat. – Így is van – mondja Lise. – Nincs annál szebb, mint amikor egy csajbanda jól érzi magát – szögezi le Wanda, majd a térdére könyökölve közelebb hajol, és hozzáteszi: – Ott bármi megtörténhet! – Ejha! – mondja Joni. – Ilyet nem szoktam csinálni. Késő van, éjfél felé jár az idő. Lassan majd keresünk egy motelt, de előbb még fekszünk egy kicsit a mezőn, és nézzük az eget, amelynek szórólapon kellett volna hirdetnie ezt a ma esti show-t. – Én sokszor szoktam – mondja Renie. – Nem igaz! – vágja rá Joni. – Jó, de sokszor szeretném csinálni, és régebben csináltam is! – Lányok, nekem ez a mottóm lehetne – jegyzem meg. Mélységes csönd telepszik ránk, majd valakiből egy horkantás kíséretében kitör a nevetés. Aztán én nevetem el magam, majd bekapcsolódnak a többiek is. Ott heverünk a sötétben, a csillagok alatt, és csak nevetünk és nevetünk. A kelleténél jóval tovább, hogy őszinte legyek. Aztán Joni a hasára hengeredik, felkönyököl, és közli: – Nem tudom, miért röhögök ennyire. – Azért, mert megtehetjük – mondja Lise, és igaza van. Mintha valami kupola formájú erőtér venne körül minket, ahogy ott fekszünk az éjszakára lehűlt földön, és mintha mi támasztanánk alá az égboltot, amelyet ugyanilyennek látott a cromagnoni ősember is. Igaz, a cro-magnoni ősember előtt ennél

tisztábban, sokkal tisztábban mutatkozott meg az ég, ebben biztos vagyok. De most legyen elég ennyi: ez a csillagos takaró, amely erre a négy nőre borul rá ebben a pillanatban. Azt hiszem, már tudom, miért hitte Wanda, hogy régi barátnők vagyunk: azért, mert a sors, a megfelelő pillanat, a köztünk működő „kémia”, no meg a közös utazás gondoskodott róla, hogy valóban ilyen típusú barátságba keveredjünk. Mondhatni, előrébb tartunk, mint kellene. És én most döbbenek rá, hogy micsoda ajándékot kaptam a sorstól: ha nem is helyettesítheti Pennyt ez a társaság, mindenképpen kárpótol az ő elvesztéséért. – Látod, Renie – szólalok meg, és közben a megismerkedésünk jár a fejemben. – Itt heverünk a mezőn, bámuljuk a csillagokat, és megosztjuk egymással a legtitkosabb gondolatainkat, érzéseinket! – Igen – feleli. – Már csak az hiányzik, hogy megfogjuk egymás kezét. – De ezt lágy, szelíd hangon mondja, és amikor valóban megszorítom a kezét, eltelik egy kis idő, mire elhúzza.

– Izgulsz? – kérdi Joni. Ugyanis merev testtartással, hallgatásba burkolózva ültem végig az utóbbi nyolcvan kilométert. Az indulásunk előtti napon feladtam Dennisnek egy képeslapot, amelyen azt írtam, hogy ma érkezem, valószínűleg kora este. Csakhogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan bolyongásunk miatt késni fogunk. Ma például megálltunk egy rozzant épületnél (hiányzott például a hullámlemez tető fele), amely az „Atlasz Szerviz: a Bütykölés Királyai” nevű műintézménynek adott otthont, valamint ettünk „Patty-pitét”, amely nem volt olyan jó, mint Brooks Danielsé, de szoros versenyben lett második, és láttunk egy bélyegmúzeumot is, meg annak ügybuzgó kurátorát. Lefotóztunk továbbá egy táblát, amelyen az utunkba eső városka ezt az adatot közölte lakosai számára vonatkozóan: NEM SOK. A fent említett lapon ismét megadtam Dennisnek a mobilszámomat, és végre ő is elküldte az övét: az egyik, képeslapnak is beillő fotóján csak ez állt, semmi más. Szívből reméltem, hogy ez csak a telefonon való csacsogással szembeni ellenérzéseit tükrözi. Sohasem volt a hosszú beszélgetések embere: a létfontosságú információk cseréjén kívül semmi másra nem szerette használni a telefont. „Ha beszélgetek valakivel, látnom kell a szemét” – mondogatta előszeretettel. Persze az sem kizárt, hogy kételyei támadtak a találkozásunkat illetően, de ahhoz már túl nagy utat tettem meg, hogy ezt telefonon halljam: ha meggondolta magát, majd közli szemtől szemben. A többieknek azonban csak ennyit mondok: – Arra gondoltam, hogy talán várnunk kellene holnap reggelig. Elég késő van, lehet, hogy Dennis lefekszik, mire odaérünk. – Szerintem kilenc körül Clevelandben leszünk – mondja Joni. – Persze még meg kell találnunk a házat, de az nem lehet

olyan nehéz. Tehát legkésőbb tízre alighanem odaérünk. Tényleg úgy gondolod, hogy olyankor már aludni szokott? – Nem kizárt. És én is fáradt leszek. Már most is az vagyok. Úgyhogy szerintem szálljunk meg valahol. Szeretnék lezuhanyozni, és úgy kinézni, hogy... Tudjátok. – Akkor hívd föl, és mondd meg neki – javasolja Lise. – Tulajdonképpen nem is értem, miért nem csörögtél rá már régen, hogy késünk. – Lemerült a telefonom – felelem, és ez igaz is. De mielőtt bárki lelkesen ajánlkozhatna, hogy használjam az övét, folytatom: – Különben is poén lenne, ha meglepném. Ő is csinált velem ilyet épp elégszer. – Csak azt nem teszem hozzá, hogy nekem is averzióim vannak a telefonnal szemben. Penny sokszor mondta, hogy nem is vagyok igazi nő, mert képtelen vagyok rá, hogy kagylóval a fülemen hosszasan társalogjak. Már kamasz koromban is előfordult, hogy valaki belekezdett a telefonban egy jó sztoriba, mire én közbevágtam: „Nem jössz át inkább?” Mindig is úgy gondoltam, hogy ha hosszú távon is egy párt alkotunk majd Dennisszel, akkor mások szemében többek között ezért is fura figurának tűnünk majd, egymás közt viszont tökéletes lesz az összhang. – És ha nem is lesz otthon? – akadékoskodik Lise. – Rendben. Reggel felhívom! – mondom a kelleténél egy kicsivel nyomatékosabban. – Oké. Akkor... motel? – Ez Renie volt. – Mi lenne, ha előbb bowlingoznánk egyet? – veti föl Joni. – A motelhez még korán van. – Most már én is látom jobboldalt a Super Bowl nevű helyet, amelynek nagy neoncégérén szanaszét repülő kuglibábuk láthatók. – Én nem akarok bowlingozni – mondja Lise. – Én igen – vágja rá Renie. Az én szavazatomra várnak. Eddig tiszteletben tartottuk a demokratikus eljárásrendet.

– Benne vagyok – szólalok meg. – Úgyis rám fér egy sör meg némi megaláztatás. Ugyanis borzalmasan bowlingozom, hacsak nem változtatjuk meg a szabályokat. Például számolhatnánk a feldöntött bábuk helyett az oldalsó mélyedésbe gurult golyókat. Ezt mindjárt be is terjesztem, mint javaslatot. – Mintha azt mondtad volna, hogy fáradt vagy – méltatlankodik Lise. – A bowlingozáshoz nem. – Ideges vagy te, nem fáradt. – Az is lehet – hagyom rá. Hát persze hogy ideges vagyok, de ennél többről van szó. Mi a legrosszabb, ami történheti – tettem föl magamnak a kérdést számtalanszor, de ahogy közeledünk utam céljához, egyre inkább az aggaszt, hogy nem történik semmi, és negyedóra elteltével ott állunk majd kipukkadt lufival a kezünkben, menekülésre készen. Vagy ott van a másik lehetőség: az, hogy egyikünk csalódott lesz, a másiknak pedig ábrándosan csillog a szeme. Felvillanyozó volt a viszontlátás gondolata, de vajon alakulhat-e úgy, hogy a valóság ne maradjon el a várakozásaimtól? Miként kerülhetjük el azt, hogy lelombozzon minket az időközben beállt változás? Dennis nem is titkolta, hogy néz ki, és nyilván ő is tudja, hogy én sem vagyok már az a fekete hajú lány, akit egykor ismert. Mégis élek a gyanúperrel, hogy mindkettőnk agyában, mindkettőnk szemében erősen rögzült a réges-régi kép, olyannyira, hogy nehéz lesz megbékélni a különbséggel. Hiszen még akkor is gyomorszorító érzés fogja el az embert, ha egy olyan ház előtt hajt el kocsival, ahol valaha lakott, és az a ház már egészen másképp néz ki. Pár éve a kezembe akadt egy fotósorozat, amelyet egy barátnőm készített, hogy adjam oda az aktuális pasimnak, aki nagyon jóképű fiú volt, és stílszerűen Kennek hívták, mint Barbie (műanyag barátját. Az én Kenem jogi egyetemre járt, és imponáló módon némi zenei tehetséggel is meg volt áldva. Úgy gitározott,

mint Leó Kottke, továbbá zongorán meg ukulelén is játszott, és dalokat írt. Csak hát – sajnálatos módon – nagyjából ennyi volt: beszélgetni nem nagyon tudott, az iróniához, a játékossághoz semmi érzéke sem volt, és többre tartotta az aprólékos tervezést, mint a spontaneitást. Donna barátnőm úgy fogalmazott, hogy arról a srácról a szürkeség szobrát lehetne mintázni, és amikor megpróbáltam a védelmembe venni Kent, csak legyintett: „Jó, tudom, nem vallhatod be csak úgy, hogy beleestél a feszes seggébe.” Ez történetesen igaz volt, de amíg nem akartam ezt beismerni önmagam előtt, addig kitartóan küzdöttem Kenért. Végül Donna csinált rólam pár hízelgő képet, ami igazán nagylelkű gesztus volt a részéről, figyelembe véve, mit gondolt a megajándékozandó személyről. Oda is adtam Kennek a fotókat, mire ő annyit mondott, hogy szépek, majd besuvasztotta őket a fiókba, ahol a kotonjait tartotta – a piros kotonjait, amelyektől mindig is kiütést kaptam. Tavaly megtaláltam a negatívokat. Előhívattam őket, és be kell vallanom, hogy sokkolt az eredmény. Tudtam, hogy megjártam a hadak útját, és nem lettem fiatalabb, de a változás fokozatosan következett be, így amikor szembesültem az akkori és a mostani önmagam közti különbséggel, az megsemmisítő érzés volt. Egy csapásra eszembe jutott minden, amit elvesztettem, és az is, amit még elveszíthetek, meg az is, hogy minek pazarolják a fiatalságot a fiatalokra, de aztán észhez tértem: küldtem némi adományt az Orvosok Határok Nélkül részére, és sétáltam egyet. De! Azt is látnunk kell, hogy Dennisnek, hogy úgy mondjam, fotografikus emlékei vannak rólam, ahogy nekem is róla. És a külsőnk, ugye, korántsem számít annyira, mint az, hogy mi lakik bennünk – csakhogy az a helyzet, hogy már megöregedtünk, így valószínűleg nincs hátra túl sok jó évünk. Akkor meg mi értelme az egésznek?

Egyszer véletlenül meghallottam, hogy egy korombeli nő azt mondja a másiknak: „Mi már csak pesztonkának vagy pénzeszsáknak kellünk. Ugyan mi mást akarhatna tőlünk egy férfi?” Igaza lehet, a lelkem mélyén mégis makacsul hiszek benne, hogy ez nem így van. Hiszen talán nem igénylünk valamiféle társaságot mindannyian, talán nem vonzó számunkra a gondolat, hogy a viharban van mellettünk valaki, hogy jelen van az életünkben egy másik hang, amely segít eldönteni, mi legyen a vacsora, és velünk együtt hüledezik a legújabb politikai bohózaton, vagy méltatja a Downton Abbey színpompás díszleteit? Talán nem tesz minket a legelemibb ösztöneinkből fakadó késztetés társas lényekké, talán nincs szükségünk más emberekre, akár akarjuk, akár nem? De én már nem szenvedek hiányt e téren, hiszen ott van a három barátnőm, akikkel együtt élek. Az igaz, hogy a szerelem romantikus intimitását nem tudjuk megadni egymásnak, márpedig, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy még nem múlt el a romantika és az intimitás iránti vágyam. Azt hiszem, olyan szeretnék lenni, mint azok az idős házaspárok, akiknek a szerelme még mindig olyan magas hőfokon ég, hogy földbe gyökerezik a lábam, ha meglátom őket, és csak bámulok. Nézem a pályán végiggördülő bowlinggolyókat meg a levegőbe repülő bábukat, és az jár a fejemben, hogy azért iszonyúan nehéz bevallani önmagunknak, hogy mi az, amit a legjobban szeretnénk, mert ha nem kapjuk meg, iszonyúan nehéz nélküle élni. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az emberek többsége mindent megtesz azért, amit a legjobban szeretne. Nikosz Kazantzakisz sírkövén a következő olvasható: „Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.” Egyszer fel is ragasztottam ezt a pár mondatot a számítógépemre, de aztán levettem a komputerről a cédulát, mert az az igazság, hogy bármilyen nagy hatással voltak rám ezek a szavak, és bármilyen nagyra tartom azt, aki képes ezt őszintén kimondani,

ez a szemlélet nagyon távol áll tőlem. Én ugyanis sok mindentől félek, és be kell látnom, hogy nem vagyok szabad. Hiszen egész életemben azt reméltem, hogy az enyém lesz minden. Ekkor egy arc úszik be a látómezőmbe, mint a felkelő hold. Renie az. – Hellóóó! – mondja, mire elnevetem magam. – Te jössz – teszi hozzá, majd azt kérdezi: – Min gondolkodtál? – Semmin. – Hazudsz – feleli nemes egyszerűséggel. – Hazudok – hagyom rá, majd fogok egy golyót, hunyorogva szemügyre veszem a pálya végén sorakozó ellenséges katonákat, és arra gondolok, hogy akár le is teríthetnék közülük néhányat. Aztán útjára bocsátom a golyót, amely pattog egy sort (már amennyire egy bowlinggolyó pattogni tud), majd szép komótosan továbbgurul – csak sajnálatos módon a szomszédos pályán. Le is dönt a lábáról három bábut, és ezen a fickó, aki ott játszik, igencsak bepipul. – A picsába! – fakad ki, és földhöz vágja a golyóját, majd csípőre tett kézzel odaballag hozzám. Fekete inge V alakú nyakkivágásából dús, fekete szőrzet kandikál ki, és én egyszerűen nem tudom, mitévő legyek. – Elnézést, elnézést – ismételgetem. Az aranylánccal és arany karperecekkel kidekorált férfiról már csak egy Playboy nyuszi hiányzik, vagy valami más, női nemet lealacsonyító kép, tudják, amilyet a behemót kamionok sárvédőjén oly sokszor láthat az ember. – Maga szerint ez vicces? – von kérdőre a férfi. Te jó ég, legalább száznyolcvanöt centi magas! – Nem, inkább ijesztő. És nagyon sajnálom. Az az igazság, hogy rettenetesen rosszul bowlingozom. A férfi úgy bólint, mint aki közben fontolgat valamit. Már csak a nyelvével ide-oda tologatott fogpiszkáló hiányzik a szájából... De a jelek szerint nem jut eszébe semmi, mert szó

nélkül visszamegy a saját pályájára, és fölveszi az odacsapott golyót. A padon ülő göndör, szőke hajú, vékony nő a padlót bámulja. – Hozzá’ má’ egy sört, az isten verje meg! – dörren rá a férfi, mire a nő felpattan. – Hozzál magadnak, te disznó! – ordít rá az emberünkre Renie. A fickó elindul Renie felé, mire én azt hadarom: – Nyugi, már megyünk is, látja? Már itt sem vagyunk! – Azzal kézen fogom Renie-t, és kivonszolom. Joni és Lise már kereket oldott. Szaporán ver a szívem, miközben sietős léptekkel, a nevetést visszafojtva, felvillanyozva távozom. A fáradtságomnak se híre, se hamva. Hiszen ha az ember zűrös helyzetbe kerül, annak páratlan fiatalító hatása van.

Reggel már nem izgulok annyira, sőt, tele vagyok optimizmussal. Hiszen a legrosszabb forgatókönyv az, hogy érdekes lesz viszontlátni Dennist, és biztosra veszem, hogy legalábbis szimpatikus lesz nekem. Megcsörgetem a mobilját, mert szólni akarok, hogy megreggelizünk, és megyünk, de nem veszi föl. Helyette egy felvett hang kér meg, hogy hagyjak üzenetet, de én ettől mindig elbizonytalanodom, hogy tényleg azt hívtam-e, akivel beszélni szándékozom. Ezzel együtt előveszem a legderűsebb, leg-magabiztosabb hangomat: – Szia! Ne haragudj, este már nagyon későn értünk volna oda, nem akartalak fölébreszteni. Most viszont már közel vagyunk, és tízre minden bizonnyal ott leszünk! Úgyhogy most reggelizünk valamit, aztán újra hívlak. Biztos éppen... Hát, nem tudom, mit csinálsz éppen, de keresni foglak. Vagy hívhatsz te is, azt hiszem, megvan neked a számom, illetve úgyis kijelzi a telefonod, persze. Akkor hamarosan találkozunk. Renie nyújtózik egyet, és közli: – Én palacsintát fogok enni. Kér még valaki palacsintát? – Én valami könnyebb kajára vágyom – mondja Joni. – így is van rajtam épp elég ballaszt. – Jó, akkor majd megkérdezzük a recepción, van-e errefelé valami hippikávézó – feleli Renie. – Még az is lehet, hogy útba esik, ha Dennishez megyünk – teszi hozzá, és rám néz, én pedig elfordítom a fejem. Találunk egy helyet: Bea néni kifőzdéjében kaptár alakú mézesüvegek állnak a faasztalokon, és helyi művészek alkotásai díszítik a falat. Az egyik sarokban nagy, régimódi, kárpitozott fotelek állnak a számítógépezők rendelkezésére, hogy ne bitorolják el az asztalokat.

– Látjátok? – mutatom. – Jó ötlet. Képzeljétek, legutóbb a Panera szendvicsezőben egyszerűen nem találtam szabad asztalt! Csak köröztem, köröztem a tálcámmal, de mindenhol ült valaki a laptopjával. Egy nő még csak nem is fogyasztott semmit, csak egy pohár víz volt az asztalán. Többször is elmentem mellette, de a világért se pakolta volna arrébb a rengeteg papírját. – Tudod, mi a teendő ilyen helyzetben? – kérdi Renie. Felsóhajtok. – Hát persze. Odamegyek, és azt mondom: „Megtenné, hogy elteszi innen a papírjait, hogy leülhessek?” – Exactement! 4 – Jaj, az olyan fárasztó! – mondja Lise. – Akárcsak a moziban! Az emberek úgy viselkednek, mintha otthon lennének. Ezért vettem olyan nagy tévét: hogy úgy érezhessem magam a nappalimban, mintha elmentem volna moziba. Joni csurgat egy kis mézet a herbateájába. – Meg aztán ki akar együtt üldögélni egy ilyen bunkóval, aki kisajátítja az egész asztalt? Úgy csinál, mintha az övé lenne. Még akkor is gyilkos pillantásokat lövell feléd, amikor oda se néz. Ekkor megszólal Lise mobilja. Megnézi a számot, majd nem veszi föl. – Sandy? – kérdezem, de megrázza a fejét. – Ő volt az? – kíváncsiskodik Joni. – Ki? Joni homlokráncolva néz rá. – Igen! – feleli Lise. – És majd később visszahívom. – Ó-ó! – mondja Renie. – Ne is törődj vele! Mit tudsz te erről? – csattan föl Lise. – Épp eleget – mondja Renie. – Tudtam, hogy nem fogod hagyni, hogy ez megtörténjen veled! Mert félsz. Mert nem bírod ki, ha egy percre is ki kell adnod a kezedből az irányítást! 4

Pontosan! (francia)

Heves vitára számítok, de Lise nem mond semmit, csak ül, és a tányérjába bámul. Végül mégis megszólal: – Lehet, hogy igazad van. Megszoktam, hogy kontrollálom az eseményeket. Mindig is ilyen „helyrehozós” típus voltam. Pátyolgattam a törött szárnyú madarakat meg az árva kisnyuszikat. Még a szétrúgott hangyabolyt is megpróbáltam újjáépíteni. Karácsonyra pedig mindig egy igazi elsősegélyládát akartam kapni. A szüleim folyton játék készletet vettek, pedig nekem varratkészlet kellett volna, meg infúzió, meg mindenféle csipesz és fogó, hátha egyszer sürgős légcsőmetszést kell végeznem. Will bácsikám orvos volt, és néha bevitt magával, amikor a kis kórházunk sürgősségi osztályán dolgozott. így aztán nagyon jól tudtam, hogy egy halom ragtapasz, pár rózsaszín tabletta meg egy műanyag sztetoszkóp nem jó semmire. – Lise most fölemeli a fejét, és Renie-re pillant. – De hogy a lényegre térjek, lehetek őszinte? Igen, félek! Nem tudom, megkockáztathatom-e, hogy megint zátonyra fusson a hajónk. Ha Sandyt kihagyom a dologból, legalábbis eleinte, akkor sem vagyok benne biztos, jó-e ez nekem. Úgy érzem, még sohasem csináltam ekkora bolondságot. – Lehet, hogy direkt jót tesz neked egy kis bolondság – mondja Joni. – Mert az utóbbi... Szóval ezen a kis túrán... Hogy is mondjam? Szórakoztatóbb voltál, mint valaha. – Mi lenne, ha szép nyugodtan, lépésről lépésre haladnál? – veti föl Renie. – Most Cece a téma – mondja Lise, és a tányérjára dobja a szalvétáját, majd rám néz. – Hívd fel Dennist, hogy úton vagyunk. Tárcsázom a számot, de megint a hangposta jelentkezik. – Hm. Még mindig nem veszi föl. – Szerinted alszik? – kérdi Joni. – Nem tudom. – Nyolc óra van, ez olyan köztes időpont: vagy alszanak az emberek, vagy nem...

– Lehet, hogy az éjszaka nem nagyon tudott aludni – szólal meg Lise. Mire én szinte reflexszerűen rávágom, hogy: – Dehogynem! – Pedig honnan tudhatnám? – Egyszerűen menjünk oda – javasolja Renie. – Aztán majd Cece rácsörög a kocsiból, ha már ott állunk a ház előtt. Na, az lesz az igazi meglepi! Add ide a kulcsot, Lise, én vezetek. Útba ejtek egy autós McDonald’sot, mert valami rendes reggelire vágyom. – Most reggeliztél – ellenkezik Lise. – A müzli – feleli Renie –, amit álszent módon telepakolnak aszalt gyümölccsel meg dióval, nem reggeli, hanem büntetés. Avagy receptre felírt gyógyszer. A habarcs, ami összetartja a... – Na jó, elég lesz – vág a szavába Lise. – Menjünk. – Várjatok meg itt – mondom. – Pisilnem kell. Igazából nem kell, de azért pisilek. Aztán megmosom a fogamat, meg az ínyemet, meg a nyelvemet, meg a szájpadlásomat, meg a nyelvem alatti részt. Teszek a számra egy leheletnyi, visszafogott árnyalatú rúzst, amely olyan hatást kelt, mintha egy picit megélénkült volna a vérkeringésem. A hajamat felül és kétoldalt egy kicsit feltupírozom: már nem olyan dús, mint régen. Aztán megigazítom a melltartómat. Amikor utoljára találkoztunk, nem hordtam ilyesmit. Ó, azok a régi szép idők, azok a szabadon ringó keblek! De azért örülök, hogy már elmúltak azok a napok. Nemrég láttam egy interjút a nagy idők egyik nagy feministájával, aki nem annyira híres, mint Gloria Steinem, de nem áll messze tőle. A beszédeit annak idején fiatal nők éljenző ezrei hallgatták, akiknek a helyzete addig példátlan mértékű javulásnak indult, és én őszinte tisztelettel adózom a mozgalom egykori élharcosa előtt, de látszott, hogy az a nő azóta sem tért vissza a melltartóhoz, és ahogy kinézett... Szóval nálam sokkal kevésbé felszínes ember kell ahhoz, hogy ne vonzza mágnesként a tekintetét a lógó keble.

Hátrébb lépek a tükörtől, vetek egy pillantást az aggodalmas arcomra, majd vállamra veszem a táskámat, elmosolyodom, és elindulok, hogy teljesítsem a küldetésemet. Az jár a fejemben, hogy nincs olyan pontja a földnek, ahol szívesebben lennék. Ha valaki odajönne hozzám, és közölné, hogy: „Meglepetés! Ön nyert egy álomutazást! Oda megy, ahová akar, és minden költségét fizetjük!”, én azt felelném: „Rendben. Meglátogatom Dennis Halsingert.” Beülök Renie mellé az anyósülésre. Renie már bepötyögte a GPS-be a címet, amely a kijelző tanúsága szerint százhetvenkét egész hét tized kilométernyire van innen. Amikor kihajtunk a parkolóból, már csak százhetvenkét egész hat tized kilométernyire... Valamivel kevesebb mint két óra múlva elérjük a városhatárt, majd megtaláljuk a csöndes utcát is, ahol Dennis lakik. A házszámok nem látszanak valami jól. A GPS már bemondta, hogy „elértük az úticélt”, de még nem sikerült rájönnünk, hogy pontosan mi is volt az utunk célja. Végül Lise rábök egy kis, zöld házikóra, amely messzebb van a járdától, mint a többi. – Ott van! – Rendben – mondom. – Akkor lássuk. – És újra hívom Dennis számát, de megint a hangposta jelentkezik. Gyors mozdulattal összecsukom a telefonomat. – Menjünk. Szerintem meggondolta magát. – Dehogy gondolta meg magát! – tiltakozik Joni. – Csöngess be! Mi itt várunk. Kiszállok a kocsiból, és lopva szemrevételezem az emeleti, majd a földszinti ablakokat, hogy nem leskelődik-e valahonnan Dennis, de nem látok semmit. Közelebb lépek, és ekkor már észreveszem a szúnyoghálós ajtó résébe tűzött borítékot, amelyre rá van írva a nevem, és valami kemény tárgy van benne, gondolom, kulcs lehet. Felbontom a borítékot, és igen, pontosan az van benne, meg egy nekem szóló levél:

Cece! Nem tudom, mi történhetett, hogy nem hívtál az este. En jó néhányszor kerestelek tegnap, de nem vetted föl, remélem, jól vagy. Attól függően, hogy mikor kapod mega levelemet, vagy repülőn ülök, vagy már Párizsban vagyok. Ugyanis egy jó barátom az itteni újság utazási rovatának a szerkesztője, és tegnap felhívott, nem ugranék-e be egy fotózásra a Montmartre negyedben, mert akit eredetileg küldeni akartak, az váratlanul megbetegedett. Elvállaltam, mert jól jön a munka. Csak pár napig leszek ott, és mihelyst hazaértem, felhívlak. Szinte biztos, hogy nem lesz egy kéjutazás. Csináltam már ilyesmit, és az úgy nézett ki, hogy tizennyolc óra munka után valahogy elvonszoltam magam a szállodáig, és bedőltem az ágyba. Szóval itt a kulcs. Maradj nyugodtan, csak tíz nap múlva jönnek, hogy kiürítsék a házat. Nézd meg anyám dekorációit, meg fog szakadni a szíved. Es ami ételt-italt találsz, az a tiéd. Érezd magad otthon. Nem tudom, miért nem hívtál. Dennis Elolvasom a levelet még egyszer, majd intek a többieknek, hogy jöjjenek be.

Mennyit árul el egy emberről, hogy mi van a házában? Szerintem sokat. Alig lépem át a küszöböt, és máris sejtem, milyen asszony lehetett Dennis anyja. Gyanítom, hogy ő is mértéktelenül, aránytalanul tisztaságmániás és rendszerető volt, ahogy a nemzedékéből oly sokan. Az is sejthető, hogy amikor férjhez ment, vett egy garnitúra jóféle bútort, és mindvégig kitartott mellette. Ez a jóféle bútor esetünkben juharfából, kolóniái stílusban készült. A konyhában tejszínes kancsó lóg az asztal fölötti kampón, és látok egy berámázott terítőt is, amelyre ezt a feliratot hímezték: Bárhol terítek neked, kedves vendég, te csak a konyhámban lebzselnél mindég. A mosogató fölötti ablakpárkányon egy sor fokföldi ibolya virul. Úgy tűnik, Dennis életben tartotta őket. A nappaliban, az utcafronti ablakon könnyű, finom függönyt látok, a magas állóóra már nem jár. A kényelmes bőrfotel melletti asztalkán, egy tálkában tejkaramellás cukorka kelleti magát, az ebédlő padlóján fonott szőnyeg. A falon Norman Rockwell Család hálaadáskor című festményének berámázott reprója lóg, mellette, a csészetartó polcon egy készletbe tartozó csészék, csészealjak sorakoznak, a kanáltartón pedig a legkülönfélébb pici kanalak. Van továbbá horgolt terítő is, meg egy kredenc a „jó” porcelán tárolására, amelynek néhány darabja közszemlére van téve. – Tootie nénikém háza volt ilyen – jegyzi meg Joni, amikor csatlakozom hozzájuk a konyhában. Halkan beszél, mintha a ravatalozóban lennénk, és bizonyos értelemben, azt hiszem, ott is vagyunk. – Volt takarítószeres kiskocsija is, szerintem az volt a kedvenc játéka. Ott tartott mindent, ami a tisztogatáshoz kellett: újságpapírt meg ecetet az ablakpucoláshoz, szalmiákszeszt a sütőhöz. – Joni most elindul a kamra felé. – Mibe fogadjunk,

hogy évek óta lejártak a konzervek? – Azzal leemel a polcról egy paradicsomkonzervet, és megnézi a doboz alját. – Bingó! – Ne ekézz egy idős asszonyt, aki most halt meg – szól rá Renie. – És ne kutakodj a cuccai között. – Körülnézhetünk – mondom neki. – Dennis azt írta, hogy nézelődjünk nyugodtan. Én fölmegyek az emeletre. Az első utamba eső helyiség Dennis anyjának a hálószobája, amely valóságos tanulmány a kék színről: kék a fal, a függöny, a steppelt ágytakaró, minden. A hosszú toalettasztalon parfümös tálcát és berámázott fotókat látok. Az egyik Dennis középiskolai ballagásán készülhetett. Jóképű, Beatles-frizurás fiú néz rám a fényképről, a szeméből azt olvasom ki: „Úgy elmegyek én innen!” A falon is lóg két bekeretezett fotó, azokat talán Dennis készítette. Az egyik spontán felvétel a Grand Canyon peremén álló szüleiről: az apja mutat valamit, az anyja pedig a szája elé kapja a kezét. A másik az A&W autós gyorsétteremben készült: fiúk csoportosulnak egy 1957-es Chevrolet Bel Air motorházteteje körül, miközben a hátuk mögött a különösen látványos idomokkal megáldott, görkorcsolyás pincérnő hiába emeli a magasba a hamburgerrel és gyömbérsörrel teli poharakkal megrakott tálcát, ügyet sem vetnek rá. A szoba sarkában, a babakék bársonyhuzatú fotelnek támasztva találom meg a családi fényképalbumot. Dennis szülei fiatalon, Dennis kisbaba korában, majd hintalovon, fülig tortásan az etetőszékben, diadalittasan az apja nyakában ... Hátul pedig, ha jól látom, az apja 1943-as szerelmes levelei lapulnak, a frontról írhatta őket, mert katonai postával jöttek, és a feladó Carl Halsinger őrmester. A kék szalagot, amellyel a paksamétát átkötötték, már csak az imádság tartja egyben. Tudom, hogy Dennis szülei már nem élnek, de nem bontok föl egyetlenegy levelet sem. Találok viszont egy különálló, bélyeg nélküli borítékot, amelyet így címeztek meg:

Dennis leendő feleségének Nyelek egyet, majd bekukucskálok a borítékba. Néhány ételreceptet látok, legfelül pedig egy levelet. Isten hozott! Bárhol is vagyok, nagyon örülök, hogy a kezedbe került a levelem. Mindig is úgy gondoltam, hogy táncolni fogok a fiam esküvőjén, de másként rendeltetett. Rettenetesen sajnálom, hogy nem találkozhattam veled, és nem mondhattam el személyesen, milyen csodálatos embert kapsz magad mellé, de gondolom, ezt úgyis tudod. A borítékban megtalálod Dennis kedvenc ételeinek receptjét, amelyeket sokszor elkészítettem neki. A családunkban hagyomány, hogy az ifjú ara megkap néhány régi receptet, és én is nagy örömmel adom tovább ezeket. Hagyomány nálunk az is, hogy továbbörökítünk valami bölcsességet a boldog házasság titkáról. Tudom, hogy sokan olyasmiket mondanak, hogy ne feküdjünk le haraggal, kezdjünk és zárjunk minden egyes napot csókkal, meg hogy legyünk együtt, de töltsünk el némi időt külön-külön is és a többi. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy mindezt három szóban össze lehet foglalni: figyeljünk oda egymásra! Azt hiszem, a többi mind ebből következik. Remélem, hosszú-hosszú ideig boldogan fogtok élni. Mi a férjemmel úgy éltünk, ezt bízvást mondhatom. A legjobbakat kívánva: Janet Halsinger

Nézegetem a recepteket: olasz spagetti, mandulával megszórt rizses-currys csirke, csupa csoki süti, a legsajtosabb sajtos makaróni, citromtorta, háromszínű makarónisaláta. Visszateszek mindent a borítékba. A Dennis apjának a leveleit átkötő kék szalag lecsúszott a paksaméta szélére. Óvatosan visszahúzom a közepére, majd visszadugom a leveleket az albumba, amelyet nekitámasztok a széknek. Ügy hagyok mindent, ahogy találtam. Kíváncsi lennék, hogy Dennis anyja vajon sokszor üldögélt-e itt az albumot nézegetve, hogy addig se a hanyatló egészségi állapota körül forogjanak a gondolatai? Sokszor változott-e képzeletben újra rúzsos szájú, kartonruhás fiatal anyukává, aki lehúzza a redőnyt, leteszi a kisbabáját szunyókálni, majd lemegy a konyhába, és a szakácskönyvet böngészi, hátha új ötleteket tud meríteni belőle? Vagy talán az élete még korábbi szakaszát idézte föl, amikor a férje a tengerentúlon szolgált, ő pedig esténként lehunyt szemmel, rózsafüzérrel a kezében feküdt az ágyán? Milyen furcsa is ez: az ember lecsavarja a toll kupakját, papírra veti az agyában megfogalmazódott gondolatokat meg a szívében szárba szökkenő érzéseket, és egy pillanatig sem gondol arra, hogy mivé lesz sok-sok évvel később, amit akkor leír: fel sem fogja, hogy a tinta és a papír segítségével igazi kincset hagy hátra. Kíváncsi lennék arra is, mennyi ideje írta meg Dennis anyja a receptekhez csatolt levelet? A következő helyiség Dennis hátsó udvarra néző hálószobája. Az ágyon pár ing és egy farmer hever: valószínűleg kimaradtak a bőröndjéből, mert mást választott, vagy nem fértek be. Kezembe veszem a farmert, és megnézem a derekát: úgy látom, Dennis nem szedett fel többet, mint én. A sarokban háromlábú állvány, meg egy nagy fekete táska, amely, gondolom, szintén fotós felszerelést rejt. Megszaglászom az egyik inget: csak a mosószer illatát érzem, semmi mást. Leülök az ágy szélére, majd óvatosan lefekszem, mintha lenne ott még valaki, akit nem akarok

fölébreszteni. Lehunyom a szemem, és jóleső érzés járja át a bensőmet, mintha egy macska gömbölyödne össze a hasamon. Azonnal hiányozni kezd Dennis, akit oly sok éve nem láttam: mélységes, elszomorító hiányérzet vesz erőt rajtam. Egy csapásra úgy érzem, hogy ismerem ezt az embert, mint a tenyeremet. Ez nyilván az imént látott fotók miatt van. Ismertem egy nőt, akinek nagy bajba került a házassága, és a párterapeuta azt javasolta, hogy nézegessék egymás gyerekkori fotóit. Az ablakhoz lépek, ahonnan Dennis elmondása szerint a szüleit figyelte annak idején. Karba tett kézzel nézem a hátsó kertet: a virágzó azáleát, hortenziát, liliomot. Kíváncsi lennék, milyen idősek voltak Dennis szülei, amikor ideköltöztek, és arra is, hogy amikor a napfényes hátsó udvaron állva, kezüket szemükhöz emelve fölnéztek erre az ablakra, vajon eszükbe jutott-e, hogy „Ez a mi házunk, és nem hagyjuk el soha”? Mire lemegyek a földszintre, Renie már behozta a kocsiból a laptopját. Bevonul vele a nappaliba, és elnyúlik a kanapén. – Dolgozom egy kicsit – mondja. – Írnom kell valamit egy ötvenéves nőnek, akit a munkatársa úgy szívat, mint egy nyolcadikos süldőlány, pedig azelőtt a barátnője volt. Ti csak folytassátok a hullagyalázást. – Én úgy érzem, hogy inkább megtiszteljük – felelem, és mármár mesélni kezdek az albumról, de végül mégsem teszem. Ezt inkább megtartom magamnak. – A hűtőben van felvágott, zsemle, krumplisaláta meg sör – mondja Renie. – Hála az égnek! Ja, és a kamrában van egy zacskó Oreo keksz, jó nagy szalaggal átkötve. – Mert az volt a kedvencem – mondom. – Valahányszor Dennis átjött, mindig azzal kínálgattam. Joni és Lise most jön föl a pincéből. – Dennis anyja az égvilágon mindent befőzött – jelenti Joni. – Hihetetlen, mi van odalent! Spárga, cékla, zöldbab, kukorica, cseresznye, őszibarack, körte... És savanyú káposzta! Meg

mindenféle ecetes savanyúság. Meg paprika. Ott sorakozik az a rengeteg üveg... Istenem, de gyönyörűek! Azzal Joni leül a kis konyhaasztalhoz, és körülnéz. Aztán az asztalra csap. – Igen, ez lesz az! Döntöttem. Készen állok. – Mire? – kérdezem. – Én azt akarom nyújtani az embereknek, amit ebben a házban kaphattak: jóféle, kiadós, hagyományos ételeket barátságos környezetben! A francba a megjátszós, sznob bohóckodással! Éttermet akarok nyitni, és az ott felszolgált kajákat az fogja ihletni, ami ebben a házban került az asztalra. Igen, saját éttermet akarok, ahol olyasmiket fogok főzni, amiket nektek szoktam csinálni otthon! Eszembe jutnak az imént látott receptek. Ha Dennis megjön, majd megkérdezem tőle, lemásolhatja-e őket Joni. – Jaj, ezt el sem hiszem! Olyan izgatott vagyok! Igen, meg fogom csinálni! Van félretett pénzem, veszek föl vállalkozói hitelt, keresek egy alkalmas helyet, és megcsinálom! És hogy fogom élvezni! Azt akarom, hogy olyan legyen, mint az ötvenes években, amikor az ember egy ilyen házban, mint ez, vagy az én Tootie nénikémé, húspástétomot ehetett krumplipürével, meg almás pitét, csak nálam pulykapástétom lesz, meg lightosabb krumplipüré és almás pite. Vettem az adományboltban ilyen kis köténykéket, azokban fogok főzni, és minden asztalra hímzett abroszt teszek, ha már olyan sokáig gyűjtögettem őket. És friss virág is lesz mindegyik asztalon, méghozzá befőttes üvegben! És minden asztalon másféle tál lesz, meg másféle evőeszköz. És az előtérbe kiteszek egy tévét, hogy ha valakinek várnia kell az asztalra, nézhesse a régi sorozatok ismétlését! – Legyen a neve Tootie Étterme – szól közbe Renie. Joni megnézi magának Renie-t. – Nem – mondja. – Az lesz a neve, hogy Paradicsomleves Sajtos Pirítóssal!

Renie vállat von. – Akkor is elmennék oda. – Falvédő nem kell? – kérdezem. – Dehogynem! És a cégéren lesz egy kerek képű fiú félrecsúszott szakácssapkában, meg egy kerek képű lány nagy masnival, ahogy nyalogatják a szájuk szélét. – Részmunkaidős pincért felveszel? – kérdezem. Joni vigyorogva néz rám. – Tényleg? – Tényleg. Fölkapja a táskáját. – Menjünk! Mostantól minden utunkba eső városban az éttermemhez fogok cuccokat keresni! Bárcsak összevásároltam volna minden só- és borsszórót, amit láttunk! – Olyat még találsz bőven – nyugtatja meg Lise, és az órájára néz. – Akkor induljunk? – Csak gyorsan megnézem az e-mailemet, hogy nem volt-e valami gond azzal, amit tegnap elküldtem – mondja Renie, majd kis szünet után ismét megszólal: – Hoppá, a lányom! Aztán ránk néz. – Nem osztom meg veletek – jelenti ki, majd elolvassa a levelet, és bólint. – Jó hír. Mielőtt ismét kocsiba ülnénk, önként jelentkezem, hogy megsétáltatom Riley-t. Mi jobbra indulunk, a többiek balra. Ők ugyanis egy kis tempós gyaloglásra vágynak, Riley tempója pedig... Szóval ő szemlélődő típus, és ha az ember siet, az idegeire tud menni ezzel. Aki viszont nem siet, annak élvezetes vele a séta. Már majdnem visszaérek a házhoz, amikor megszólal a mobilom. Felveszem. Nagy sokára ezt hallom: – Cece? – Dennis? Mindketten elnevetjük magunkat, majd egyszerre kérdezzük: – Hogy vagy? – Örömmel hallom, hogy még élsz! – mondja aztán Dennis. – Ne haragudj, hogy nem telefonáltam.

– Tartsd egy kicsit – kér Dennis. – Tudod tartani? – Persze! Földbe gyökerezett lábbal várom, hogy ismét beleszóljon a telefonba. Olyan izgatott vagyok! Pontosan ugyanolyan a hangja, mint volt! Ez Dennis Halsinger hangja! – Cece? – Igen? – Ne haragudj, ezt most kár volt erőltetni. Mennem kell. Egy percre nem hagynak békén, gyilkos ez a meló. Majd fölhívlak, ha hazaérek az Államokba. De vedd is föl! – Úgy lesz – mondom. – Dennis! Semmi. Már letette. Alig teszem vissza a telefont a zsebembe, már megint csörög. Jól van. Talán mégis sikerül megkérdeznem* mikor ér haza. De nem az ő számát látom a képernyőn, hanem a hospice-ét. – Michael? – szólok bele. – Nem, Annie vagyok. Van egy perce? Megállok. – Igen – felelem. Egy csapásra kiszárad a szám. Csak azt ne mondd, hogy meghalt! – Azért hívom, mert tudatni szeretném magával, hogy Michael és Phoebe holnap összeházasodik. – Micsoda? – kiáltom el magam, majd kitör belőlem a nevetés. Ez az információ annyira szöges ellentétben áll azzal, amitől féltem, hogy így hirtelen nem is tudom feldolgozni. Érzem Annie hangján, hogy mosolyog. – Kiderült, hogy Phoebe kisbabát vár – magyarázza. – Ezért akart mindenáron bemenni Michaelhöz: el akarta mondani neki a nagy hírt, és azt akarja, hogy Michael nevét kapja a baba. Szóval Michael nagyon várta magát, sőt, tulajdonképpen azt tervezte, hogy ha hazaér, idehívja, és meglepi az esküvői szertartással. De aztán... Szóval úgy döntött, hogy holnap megtartják, de nem

mondta el magának, mert nem akarta, hogy emiatt félbeszakítsa az utazását. Én viszont gondoltam, szólok, hátha el akar jönni. – Mikor lesz? – Holnap este hatkor. A lelkész, akit Phoebe választott, csak akkor ér rá. – Van egy rakás törzsutas pontom. Amint lehet, hazamegyek. – Jól van. Megmondjam Michaelnek? – Nem is tudom. Maga mit gondol? Tulajdonképpen szeretném meglepni. – Akkor tegye azt – mondja Annie. – És nagyon örülök, hogy eljön. Tudja, Michael szerint a maga érdeme, hogy mégis magához engedte Phoebet. – Úgyis megtette volna. – Lehet. Szóval jó lesz viszontlátni magát, Cece. Hadd ismételjem önmagamat: nagyon örülök, hogy eljön. – Én is. Összecsukom a telefont, és egy darabig mozdulatlanul állok a járdán. Vannak pillanatok, amikor hirtelen vibrálóan eleven lesz az ember körül minden, és drága kincsnek tűnik az élet. Ez is egy ilyen pillanat. Milyen jó, hogy Dennis megírta nekem azt a képeslapot, lám, mi mindent köszönhetek neki! Valósággal életre keltem, és sokkal boldogabb vagyok, mint azelőtt. Pedig féltem, hogy már soha többé nem tudok majd így várni valamit! – Menjünk – mondom Riley-nak, és elindulok visszafelé. Imádtam ezt a mi autós kiruccanásunkat, de most hazautazom, és elmegyek az esküvőre. A reptéren átjutok a biztonsági ellenőrzésen, majd beszállás előtt tizenöt perccel befutok a megfelelő kapuhoz. Leülök egy fiatal anyuka mellé, akinek három év körüli kislánya a jelek szerint bárhol szívesebben lenne, mint itt. Miután akkorát visít, hogy kis híján ripityára törik a hátunk mögötti ablaktábla, a nő elnézést kér.

– Semmi baj – mondom, de magamban természetesen ezt gondolom: Istenem, csak nehogy a közelükben kapjak helyet a gépen! – Szaladgálok vele pár percig – szólal meg a nő. – Ne hagyja, hogy nélkülünk menjen el a gép. – Rendben – felelem, mintha legalábbis hatalmamban állna ezt megakadályozni. Az anyuka kiviszi a kislányt a váróból, majd leteszi a földre. – Kapj el, ha tudsz! – mondja, mire a kicsi abbahagyja a sírást, és futásnak ered. Pár perc múlva beszálláshoz szólítanak minket. Körülnézek, de újdonsült barátaimat sehol sem látom. Szólok a beszállókártyámat ellenőrző nőnek, hogy egy anyuka elment a kislányával szaladgálni, és ők is ezzel a géppel utaznának. A nő vállat von. – Úgyhogy... – folytatom tétován. – Elnézést – mondja a nő, és már nyúl is a következő utas beszállókártyájáért. Még egyszer hátranézek, majd nekivágok a géphez vezető fedett folyosónak. Az ablak mellé telepszem le. Mellettem mindkét ülés szabad, és szinte sejtem, kik fognak odaülni. Úgy is van: már hallom is az immár jól ismert visítást, és lám, ott szalad a kislány mögött az anyja is. – Lindsey, gyere vissza! – kiált rá, majd elkapja a kislány karját, és szabályosan odavonszolja a széksorunkhoz. – Á, szia! – köszön rám. Igyekszem ugyanilyen lelkesen válaszolni. Lindsey a középső ülésen találja magát, és a jelek szerint jobban szeretné, ha nem csatolnák be a biztonsági övét. A decibelszám egyre nő, és a körülöttünk ülők kezdenek morgolódni, meg gyilkos pillantásokat lövellni irányunkba. – Megpróbáljam? – kérdezem, mire a szegény anyuka bólint.

– Figyelj egy kicsit, Lindsey – szólítom meg a kislányt, mire egy pillanatra abbahagyja az üvöltést, és gyanakvóan végigmér. – Tudtad, hogy ez egy varázsöv? Semmi reakció, de legalább nem visít. Közelebb hajolok hozzá. – Ha rád csatolom, a repülő a levegőbe emelkedik, te pedig kapsz valamit. Hogy mit, az meglepetés. De csak akkor kapod meg, ha szépen leülsz, és hagyod, hogy bekösselek. – Meglepetés... Lázasan jár az agyam. Ugyan mi lehetne a meglepetés? Végül úgy döntök, hogy majd odaadom neki a repülőtársaság katalógusát, hadd keressen benne valamit, amit nagyon-nagyon szeretne – és ki tudja, talán még meg is kapja... Lindsey leül, én pedig rákattintom a biztonsági övét, majd azt mondom neki: – Kérd meg az anyukádat, hogy törölje meg a nózidat, jó? Megteszi. Aztán gurulni kezd a gép, én pedig lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy vajon mit csinál most Joni, Lise és Renie? Most először bánom egy kicsit, hogy otthagytam a kocsikázó társaságot. Eszembe jut Lise csillag formájú, flitteres napszemüvege, amelyet pár napja vásárolt egy út menti áruházban, és azóta sem vette le. Meg eszembe jut a KISKUTYÁK ELADÓK tábla is, amit megláttunk, és utána jót játszottunk a hét hetes golden retriever kölykökkel. – Előre szólok, hogy biztos nem fogunk venni egyet sem – mondtam a gazdájuknak. – Semmi gond, jót tesz nekik, ha szocializálódnak egy kicsit – felelte a nő. Eszembe jut még a szabadtéren, helybeliek által színre vitt Szentivánéji álom, meg a kerti parti, ahová Renie szerint simán be lehet lógni észrevétlenül, de aztán persze észrevették minket, és nagyon kedvesen megkértek, hogy távozzunk. Megkocogtatják a karomat. – Hol a meglepetésem? – suttogja Lindsey.

Az anyjára nézek, aki, úgy tűnik, elaludt. – Máris jön – felelem szintén suttogva. Ha most a kezébe nyomom a katalógust, abból nagy üvöltés kerekedhet... – Mit szólnál hozzá, ha addig is beszélgetnénk egy kicsit? – Miről? Hogy miről? Jó kérdés. Közelebb hajolok hozzá. – Szerinted igaz, hogy mindenki súlyos terhet cipel? – Nem. Én nem cipelek. És te sem. Az arcát vizslatom: megpróbálom elképzelni, hogy fog kinézni, ha nagyobb lesz. – Vannak a hátizsákban színes ceruzáid? – kérdezem tőle. – Nincsenek. Csak csillogó filctollak. Meg kifestők és egy baba. Cassandrának hívják. Meg van M&M’sem, meg kártyám. – És akkorát sóhajt, mintha arra kérték volna, hogy váltsa le Sziszüphoszt. – Akarsz színezni? – kérdezem. A kislány bólint, és előkotorja a hátizsákjából a filceket és a kifestőket. – A háziállatosat vagy a tündérhercegnőset kéred? – A háziállatosat – felelem. – Az jó – mondja ő –, mert én meg a tündérhercegnőset. Az állatok uncsik. – Akkor hadd kérdezzek valamit: melyik tündérhercegnőd gyomrában van négy kamra? – Mi az a kamra? – Olyasmi, mint egy kis szoba. – Senkinek nincsenek a gyomrában kis szobák! – A teheneknek vannak. Lindsey vet egy pillantást az ölemben heverő kifestőre, ami a teheneknél van nyitva, majd színezgeti tovább a tündérkéje koronaékszereit. Be kell látnom, hogy ez valóban élvezetesebb feladatnak tűnik, mint az enyém, mert a tehenem bamba

tekintetéből az olvasható ki, hogy itt mindenre nekem kell gondolnom... Lindsey-nek a szemébe lóg egy hajtincse. Gyengéden a füle mögé simítom, és a mozdulatra ismerős, sokszor átélt fájdalom nyilall az én négykamrájú szívembe: eszembe jut, hogy sohasem lesz gyermekem, akit felnevelhetnék, és unokám sem, akit kényeztethetnék. Egy kis időre az ablak felé fordulok, és a semmibe révedek, majd kérek Lindsey-től egy fekete filcet. Munkához látok. Miután végeztem a színezéssel, elkérem Lindsey-től az aranysárga filctollát is, és koronát rajzolok a fekete-fehér holstein tehenem fejére. Lindsey érdeklődve nézi, mit csinálok, majd megjegyzi: – Attól még nem lesz hercegnő. Miután hazaérek a reptérről, fölviszem a bőröndömet a szobámba, ahol épp csak kinyitom az ablakot, és már megyek is ki a szabadba, hiszen még egy jó óráig világos van. A Como Park felé veszem az irányt: úgy tervezem, hogy körbesétálom a tavat a gyalogösvényen. Pennyvel néha megtettük ezt az utat, és ő egyszer elmondta, mennyire hálás azoknak, akiknek gondjuk volt rá, hogy ez a park ilyen „felhasználóbarát” legyen, és ilyen gyönyörű látványt nyújtson. A fűben nyíló vadvirágok olyanok, mint megannyi fehér csillagocska, a fűzfák úgy merítik a vízbe ágaikat, mintha a fürge cselléket akarnák piszkálni. Elnézem az egyik fa magas ágain gyülekező, csivitelve pletykálkodó pirosvállú csirögéket meg a nádasban mozdulatlanul álló darvakat. Kisimult a víztükör, mintha már nyugovóra tért volna, a horizonton elmaszatolódott faszénszürke és rózsaszín foltok kavalkádja az égbolt. Leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel lépkedek. Egyre könnyebben viselem az ilyen alkalmakat, amikor először csinálok valamit Penny nélkül. Mire visszaérek a házhoz, már olyan sötét van, hogy ki kell tapogatnom a kulcslyukat. Fölkapcsolok a földszinten egy-két villanyt, és fölteszem a vizet forrni, mert úgy döntöttem, tésztát

főzök. Pedig el akartam menni valahová vacsorázni, de rájöttem, hogy inkább itthon szeretném tölteni az estét. A hűtőben nem sok minden van, de ez jó ürügy arra, hogy tésztával, vajjal és parmezánsajttal tömjem magam. Remélem, Joninál is lesz ilyesmi az étlapon.

Másnap délután egy paksamétát találok a lábtörlőn. A szomszédasszonyunk vette át a postánkat, és nyilván látta, hogy itthon vagyok. Csak a szokásos: levélszemét, álcázott levélszemét meg számlák... De aztán szemet szúr egy nekem címzett képeslap, amelyen egy párizsi metróállomás látható, a hátoldalára pedig Dennis a tőle megszokott fekete tintával ezt írta: Hát, itt szinte bárhová néz az ember, minden csupa croissant, macskakő, csipkefüggöny és lélegzetelállító szépség. Megbíztak, hogy fotózzak le még pár dolgot, nem tarthat tovább egy-két napnál, ha ilyen marad az idő. Es tudod, utána mi következik. Legalábbis nagyjából tudod. A biento! 5 Beleteszem a képeslapot a táskámba, és elindulok a hospiceba. Már alig várom, hogy viszontláthassam Michaelt. Annie-nél van valaki, amikor odaérek. Rövid várakozás után úgy döntök, fölmegyek Michael szobájába. Az ajtó be van csukva, de a halk kopogásomra Phoebe kinyitja, és nekem eláll a lélegzetem a falra rajzszögezett hosszú, fehér szövetdarabok láttán, amelyeknek köszönhetően lágyabb, melegebb hangulatot áraszt a helyiség, sőt, egy kicsit éteri hatást kelt a díszlet. Ezenkívül mindenütt gyertyákat látok. Ez ma már elcsépelt, közhelyes dolognak számít, de itt teljesen rendben van. A fehér gyertyák mind egyforma méretűek, és már égnek, pedig a szertartás csak huszonöt perc múlva kezdődik. Phoebe a szájára teszi az ujját, jelezve, hogy a háta mögött Michael alszik. Mutatja, hogy menjünk ki. 5

Viszontlátásra! (francia)

– Annyira örülök, hogy eljött! – mondja a folyosón. A kinti fénynél már jobban látom az egyszerű, de nagyon csinos, hosszú, ujjatlan, fehér csipkeruháját meg a virágot a hajában. Könnybe lábad a szemem, mire ő megfogja a karomat. – Ne sírjon, mert én is elbőgöm magam! – teszi hozzá, mire sürgősen összeszedem magam. – Hogy van? – kérdi Phoebe. – Maga hogy van? – kérdezek vissza. Erre vesz egy nagy levegőt, majd megrázza a fejét, és elmosolyodik. – Annyi minden... Szótlanul várok. – Szóval... Hallott róla, hogy gyereket várok? – Igen, Annie mondta. Remélem, nem baj. – Egyáltalán nem. Nagyon jó, hogy terhes lettem, olyan boldog vagyok! Megegyeztünk Michaellel, hogy mesterséges megtermékenyítés lesz. Még a kezelés megkezdése előtt adott spermát, és elintéztük az adminisztrációt, aláírtunk mindent, amit kell, hogy ne legyen akadálya a dolognak, ha úgy döntünk, itt az idő. És én két nappal a szakításunk után elmentem a megbeszélt időpontra. Michaelt nem tudtam megkérdezni, hogy részéről rendben van-e még, mert nem állt szóba velem. Így aztán elmentem egyedül. Gondoltam, egyszer megpróbálkozom a dologgal, és ha sikerül, akkor nyilvánvalóan a sors akarta így. – Hogy van Michael? – kérdezem. Phoebe rám néz. – Talán egy hete van hátra. Amikor ébren van, beszélgetünk, és nekem ez mindennél fontosabb. Amikor bejártam ide, és próbáltam bejutni hozzá, az azért is volt persze, mert el akartam neki mondani, hogy babát várok, de leginkább azért, mert beszélgetni szerettem volna vele. Mert ha Michaellel beszélgettem, mindig úgy éreztem magam, mintha... mintha átölelnének. Amikor megismertem, egyből tudtam, hogy ő az igazi. És tudta ő is. Az első találkozásunk után két héttel

összeköltöztünk. Mindenki azt mondta, hogy még nem kellene, de nagyon örülök, hogy megtettük. Phoebe most az órájára néz. – Mindjárt itt az idő. Megnézné, hogy ott van-e már a lelkész? Egy percre szeretnék egyedül maradni. – Persze – mondom, és visszamegyek Michael szobájába. A lelkészt és Annie-t már ott találom. Michael úgy néz ki, mint aki csak most ébredt föl. – Hahó! – üdvözöl mosolyogva. – Akar vőfély lenni? – De még mennyire! Odaállok Michael mellé, és figyelem az arcát, amikor Phoebe bejön, majd amikor a lelkész elmondja a rövid szövegét: Az igaz szerelem teljességének nem mércéje az idő. Azért gyűltünk össze, hogy tanúi legyünk egy örömteli pillanatnak és a többi, és a többi. Nézem, ahogy Michael ráhúzza a vékony aranygyűrűt Phoebe ujjára, majd Phoebe is rácsúsztatja vőlegénye ujjára a gyűrű párját. Látom, hogy egy kicsit lötyög rajta, de azért nem fog lecsúszni. Hátrébb lépek, amikor Phoebe egyszerre sírva és mosolyogva, gyengéden szájon, arcon, homlokon, majd ismét szájon csókolja Michaelt. Aztán elfordulok, mert nem bírom tovább: olyan, mintha a napba néznék.

Reggel korán jön a posta. Újabb képeslap kerül elő a levelesládából: ezt is Dennis írta, még mindig párizsi bélyegzővel, de dátum nélkül. Pár nap múlva a késő esti járattal elhagyom Párizst. Nem igazán tudom elképzelni, milyen lesz viszontlátni téged. Pedig próbálkozom. Még egyszer elolvasom a szöveget. De hát hová megy az a késő esti gép? Clevelandbe? Vagy Minneapolisba? Ekkor megcsörren a telefon. Izgatottan fölkapom: az nem lehet, hogy máris itt van, ugye? – Mit csinálsz? – érdeklődik Joni. Szóval mégsem Dennis hív a reptérről, hogy menjek érte. – Reggelit – felelem. – Mi most végeztünk a reggelivel. Egy gyógyfürdőben! És olyan csodaszép reggelit adtak, hogy lefotóztam. Citromosricottás palacsinta volt, nagyon könnyű, áfonyával, eperrel, szederöntettel és ehető virágokkal! – Remekül hangzik. – Hiányzol – mondja Joni. – Repülj ide, és majd hazaautózunk együtt! – Nem, én... én inkább maradnék. Kaptam egy képeslapot Dennistől. Szerintem idejön. – Mikor?! – Azt nem tudom. Dátumot nem írt. Amúgy Renie hogy bírja? Nekem azt mondta, utálja a gyógyfürdőket. Joni elneveti magát. – Már nem! Tegnap kapott lávaköves masszázst. Szerintem belezúgott Loniba, az egyik masszőzbe. Vagyis hát mind

belezúgtunk... Ma megyünk az Ébredő Tudat Medencéjébe, aztán jöhet a hínárpakolás, majd este a gyertyafényes jóga. – Ó, tényleg? Én meg ki fogom takarítani a házat. Nem csak ti tudtok ám élni! – Milyen volt az esküvő, Cece? – Gyönyörű. Joni vár, de nem akarok ennél többet mondani. – Figyelj – szólal meg végül. – Egy napot még itt töltünk, aztán elindulunk hazafelé. Úgyhogy három-négy napon belül várhatsz minket. Ha Dennis ott van, és nem kellene rátok rontanunk, akaszd ki a „Ne zavarjanak!” táblát! – Nagyon vicces. – Komolyan beszélek. Ja, és képzeld el, Lise felhívta Steve-et, és lehet, hogy Steve hamarosan meglátogatja! Be nem állt a szájuk. Na jó, mennem kell. Hiányzol, szeretünk, és hamarosan találkozunk! Másnap reggel beteszek egy CD-t a Bob Wills and HisTexas Playboys nevű bandától, majd magamra kapok egy régi fekete pólót, egy farmert meg egy hajpántot, és kivonulok a kertbe. A csapat, amelyet felfogadtam, hogy segítsen, fantasztikus munkát végzett: a levendulatenger mellett kéklő szarkaláb egyszerűen csodaszép, ahogy a nagy, lapos, kerek követ körülvevő vadvirágok is. Gondoltam, jó lenne azon a kövön üldögélni és meditálni – vagy csak úgy üldögélni, pont. Megdolgozom egy kicsit a talajt, karóra futtatok néhány magasabb növényt, és lenyesegetem az elhalt virágfejeket. Meleg az idő, úgy huszonöt fok lehet. Hamarosan azt érzem, hogy kezd leégni az arcom, az orrom. Csodaszép! Pont olyan, mint a másik kerted. – Igen, olyan lesz. De még idő kell hozzá. Imádom ezeket a százszorszépeket! – Neked ültettem őket. Tudom.

– Tényleg? Semmi. – Penny! Dolgozgatok még egy órácskát, majd leülök az utcafronti veranda lépcsőjének legfelső fokára, hogy átgondoljam, van-e kedvem moziba menni. Már éppen bemennék, hogy megnézzem, mit játszanak, amikor a ház előtt megáll egy autó. A benne ülő férfi egy percig még mozdulatlanul vár, majd kinyitja az ajtót, és kiszáll. Dennis az. Letépem a fejemről a hajpántot, és szorosan összekulcsolom az ölembe ejtett kezemet. Dennisnek, ahogy ezt be is vallotta, alig maradt haja. Hanem a szeme... Ahogy közeledik felém, elcsendesül bennem minden. Úgy érzem magam, mint az óra, amely megállt. Amikor már csak két lépés választ el minket egymástól, felállok. Dennis viszont leül. Kinyújtóztatja a kopott farmerbe és fekete western csizmába bújtatott, hosszú lábát. A kék-fehér csíkos ingének az ujját az alkarja közepéig feltűrte. Maga elé meredve megszólal: – Ki akartam fényezni a csizmámat, mielőtt elhívlak táncolni, de bokszot tőled kell kérnem. Leülök mellé. Látom az állkapcsán, hogy feszült, és ettől egy csapásra elillan minden félelmem. A szeretője vagyok, a nővére, az anyja, a fivére, a barátja. Ennél rosszabbul aligha nézhetnék ki, de ez most egyre megy. Csak az számít, hogy itt vagyunk. – Van cipőbokszom – mondom. – A többit pedig kérned sem kell. Erre elmosolyodik. Már az ég alján vörösük a napkorong, és mi még mindig ott üldögélünk a verandán. Ekkor kézen fogom Den-nist, és felhúzom. Vacsorára süthetünk tojást. Utána meg-fürdöm, aztán majd meglátjuk. Az előszobában azt kérdezem tőle: – Mi lenne, ha...?

– Igen – feleli Dennis. Törülközőbe csavarva lépek be a hálószobába. Dennis az íróasztalomnál ül, és az éjjeliszekrényről elvett könyvemet olvassa: Van Gogh leveleit, amelyeket a fivéréhez írt. – Ezt hallgasd meg! – mondja Dennis, és felolvas egy rövid részletet: „Borzasztó szükségem van – kimondom a szót – a vallásra. Ilyenkor azután kimegyek az éjszakába, hogy lefessem a csillagokat...” 6 Bólintok. Elszorul a torkom, csordultig tele a szívem. Dennis lekapcsolja az olvasólámpát, és a hold fényénél levetkőzik. Aztán kitárja a karját. – Így születtem – mondja. Lehull rólam a lepel. Dennis odalép hozzám, és megpróbál fölemelni – ugyanaz a mindent elsöprő, romantikus gesztus, mint régen –, de elejt. Nevetve rogyunk le a padlóra. – Megvagy? – kérdi. – Meg – felelem még mindig nevetve. – És te? Dennis a két keze közé fogja az arcomat, és olyan édes a csókja, hogy... Szóval szerencsém, hogy már amúgy is a padlón vagyok. Aztán megfogja a kezemet, és az ágyhoz vezet. Én erről nemrég még azt gondoltam, hogy Soha többé!, de hatalmasat tévedtem.

6 Fordította: Dávid Katalin (Van ogh válogatott levelei. Válogatta: Dávid Katalin, Budapest, Háttér kiadó, é. n. 198. olldal Vincent van Gogh levele az öccsének, Theo van Goghnak.)

Két nap múlva elviszem Dennist anyámhoz. Együtt fogunk reggelizni. A múltkori esetből okulva előre szóltam, hogy jönnék, és bemutatnék neki valakit. – Te jó ég, csak nem a hippit? – kérdezte a telefonban. – Dennisnek hívják, anya. Fotós. – Istenem! Szóval újra fölbukkant a környéken. – Szerintem akár meg is kedvelhetnéd, ha adnál neki egy icipici esélyt. – Mit gondolsz, lefényképezne minket Early Nelsonnal? – Persze. Minek? Anyám nem felel. – Miért kell lefotózni titeket, anya? – Egyelőre még csak beszélgetünk róla, de jó lenne, ha nem kellene külön megfizetni valakit, ha eljön a nagy nap. Amikor megérkezünk, az ajtót nyitó anyám széles mosollyal üdvözli Dennist, majd ölelésébe zárja. – Nahát! – mondja. – Egészen kikupálódtál! – Köszönöm – mondja Dennis. – Maga is. Anyám kijön velünk a folyosóra, és halkan folytatja: – Bemutatlak titeket Earlynek, de hogy összeházasodnánk, arról egy szót se! Megegyeztünk, hogy adunk egymásnak egy kis gondolkodási időt. Egészen pontosan negyvennyolc órát. – Az nem valami sok – jegyzem meg nevetve. – Ugyanis nincs sok időnk – feleli anyám, de ő nem nevet. Most Dennishez fordul. – Tényleg nagyon szépen kikupálódtál, komolyan mondom! Tudod, be kell vallanom, hogy azt hittem, még mindig hosszú hajjal jársz-kelsz. – Bár úgy lenne! – mondja Dennis. – Esetleg ragaszthatnék egy kis hajat a fejem búbjára.

Anyám most szélesebbre tárja az ajtót, elkiáltja magát, hogy „Early! Kis szívem!”, de ez engem egyáltalán nem zavar. Úgy képzelem, apám is jót mosolyog rajta, hogy anyám „kis szívemnek” szólítja Earlyt. Éppen hazaérünk Dennisszel a bevásárlásból, amikor megcsörren a telefon. Arra számítok, hogy valamelyik lakótársam az. Már készülök rá, hogy megosszam velük Dennis érkezésének hírét, de amikor fölveszem a kagylót, Annie hangját hallom. És egyből tudom, miért hív. – Phoebe ott volt vele? – kérdezem. – Igen. Nagyon szépen, békésen ment el. Nagyot nyelek, majd sírva fakadok, és ez jár a fejemben: Gyűlölöm ezt az egészet! Gyűlölöm ezt a jin-jang életet, a fény és árnyék állandó váltakozását, amely folyton kihúzza a szőnyeget az ember lába alól! Furcsa hőhullám fut végig a gerincemen, és önti el a nyakamat. A szatyrokkal bíbelődő Dennis félbehagyja a kipakolást, és odalép mellém. Tud Michaelről. Arról is tud, hogy folytatni akarom az önkénteskedést a Segítő Kezek Hospice-ban. Most viszont azt mondom neki: – Én oda többet nem megyek. Elég volt. Nem teszem ki magam ennek még egyszer! Dennis nem szól semmit, és ez szerintem azt jelenti, hogy ugyanazt gondolja, amit én: Dehogynem teszed! – Ez olyan igazságtalan! – fakadok ki, és Dennis ugyan mit mondhatna? Hiszen tagadhatatlanul így van. Egyszer, az egyik durvább szakításom után összegörnyedve kuporogtam a kanapén, lábam előtt egy halom elázott zsepivel. Délután háromkor még pizsamában voltam, és Penny vigasztalni próbált. – Mi értelme szeretni bármit is, ami úgyis megváltozik, vagy elveszik tőled? – tettem föl a költői kérdést.

Penny erre azt mondta: – Pontosan ez a szeretet értelme. És ha elveszítesz valamit, nem szabad elfeledned, hogy így lesz helye a szívedben a következő dolognak, amit szeretni fogsz. És mindig van következő, Cece. Bárcsak hinnél nekem! Aznap késő este kint üldögélek a kertben azon a bizonyos nagy, kerek kövön. Egy történet jár a fejemben, amit egyszer hallottam valahol: egy nőnek azt jósolta egy médium, hogy víz által fog meghalni. Erre a nő összepakolt, és kiköltözött a sivatagba, mondván, hogy ott képtelenség vízbe fulladni. Csakhogy idővel elfogyott a vize, és szomjan halt. Mire jó, ha megpróbáljuk uralni a sorsunkat, ha úgyis az ural minket? Most pedig Pennyre gondolok. Hányszor éreztem úgy a halála óta, hogy a közelemben van! Nem mindig hallom a hangját, van, hogy csak olyan érzésem támad, mintha mellettem elhaladva súrolta volna a vállamat, vagy most ment volna ki a helyiségből, ahová beléptem. Vajon mi ebből a valós élmény, és mi az, amit csak elhitetek magammal? Nem tudom. Ha megkérdeznék anyámat, hogy köztünk vannak-e azok, akiket elveszítettünk, ő ugyanolyan tárgyilagos hangon válaszolná, hogy igen, mintha a kávé áráról érdeklődnének. – Ha ez igaz, akkor miért nem részesül mindenki ebben az élményben? – kérdeztem tőle egyszer. – A halottak nem jönnek oda, ahol nem látják őket szívesen – felelte anyám. – Nem mindenki akar ilyesmit átélni. Mert nem mindenki tudja kezelni. És akkor sem jönnek a halottak, ha gyanús okokból akarjuk megidézni őket. És hidd el nekem, hogy ők ezt kiszúrják! A Dennis érkezését követő reggel a fürdőszobai tükör előtt álltam, és eljött Penny. De jó neked!

– Szimpatikus? – kérdeztem a tükörképemtől, és láttam Pennyt a saját szememben: a fejét hátravetve pörgött-forgott, ahogy szokott. Ő ezt „boldogságtáncnak” nevezte. Aztán abbahagyta, és olyan közel hajolt hozzám, hogy láttam, igen, újra láttam a barna szemében a parányi, aranysárga pöttyöket. De akkor is! Ugyan miért hinnénk bármiféle halál utáni életben, ha nincs rá kézzelfogható bizonyíték? Mire jó ez? Ugyan már! A kézzelfogható bizonyíték túl van értékelve. Fölnézek, és elmosolyodom, mintha Penny ott állna előttem. A legjobb dolgokat, amikben részünk van az életben, nem támasztja alá semmiféle kézzelfogható bizonyíték! Lásd hit, remény, szeretet. – Azt hiszem, ez igaz. Mit csinálsz itt egy szál magadban? – Próbálok átgondolni pár dolgot. Segíts nekem! Szerintem egyedül is elég jól elboldogulsz. Ekkor a szúnyogháló csapódását hallom, és már jön is felém a sötétben Dennis. Nem szól semmit, csak leül mellém. Rövid idő múlva megtöröm a csendet: – Te mit tudsz kezdeni a halállal? Dennis vállat von. – Szerintem az emberek általában úgy gondolnak a halálra, mint valami vadászra, pedig valójában csak jegyszedő vagy időmérő. Vagy a háttérben halkan szóló lemez. Bólintok, majd megjegyzem: – Talán az is a dolga, hogy emlékeztessen rá, mit kellene tennünk. – És neked mit kellene tenned, Cece? – Itt lenni. Többet adni. – És még? – Nem tudom. Te mit gondolsz? Szerinted mit kellene még tennem? – Talán velem kellene lenned. Végre-valahára.

Könnyeimmel küszködve kezembe temetem az arcom. Dennis átkarol, és lassan, gyengéden ringatni kezd. Együtt dőlünk jobbra-balra. Eszembe jut Cosmina réges-régi jóslata, amelyet azóta sem felejtettem el: Az lesz a feladatod, hogy megtanuld, merrefelé kell keresni az élet nagy kincseit. Leengedem az arcomat takaró kezemet, és Dennis szemébe nézek. A végzet része az életünknek. A választás egy másik része. A legnagyobb részét mégis a rejtély képezi, ez a nagy megismerhetetlenség, amely oly sokféle érzést vált ki belőlünk, többek közt örömöt is.

Valamivel több, mint egy éve kaptam Dennistől a képeslapot, amely a nagy utazásra inspirált. Most a minneapolisi Lake of Isles közelében, egy nagy, régi ház mögött, a kocsiszínben lakunk Dennisszel. Ebben a kocsiszínben nem kapott helyet semmi más, csak amit igazán szeretünk és használunk is. Sokan aggódnak amiatt, hogy működhet-e egy idősebb emberek között létrejött párkapcsolat, hiszen az idősebbeknek, ahogy mondani szokás, megvannak a maguk „megrögzött szokásai”. Én, legalábbis egyelőre, örömmel jelenthetem, hogy a mi kapcsolatunk csodálatosan működik. Az egyetlen említésre méltó veszekedésünkre az összeköltözésünk utáni nyaraláson került sor, és ahogy a látványos civakodások többsége, ez is valami hülyeség miatt robbant ki, már nem is emlékszem rá, hogy miért. Elmentünk a Massachusetts állambeli Rockportba, amely egy művészkolónia, ezért úgy gondoltam, mindkettőnknek jó lesz ott. Jó is volt, leszámítva azt az egyetlen napot, amikor olyan csúnyán összekaptunk. Szerintem egyszerűen csak megijedtünk attól, hogy összeköltöztünk. Az járhatott a fejünkben: Hát mi a francot csináltam én? Aznap elváltak útjaink. Én jó néhány kilométert gyalogoltam az óceán partján, majd napnyugtakor visszamentem a városba vacsorázni. Kiválasztottam egy kis éttermet a Bearskin Neck nevű sétányon, ahol régi halász- és rákászkunyhókból kialakított vendéglátóhelyek sorakoznak. Fatábla hirdette, hogy itt szolgálják fel a világ legjobb kagylólevesét. Amikor beléptem, egyből megláttam a magányosan üldögélő, vacsorája fölé hajoló Dennist. Ő viszont csak akkor vett észre, amikor megkocogtattam a vállát. Amikor fölnézett, nem mondtam semmit. Ő is szótlanul mutatott a szemközti székre, és én helyet foglaltam.

– Adok egy falatot, aztán döntsd el – szólalt meg Dennis, és odakínálta a kanalát. – Én már döntöttem – feleltem, mire Dennis vetett rám egy jellegzetes, átható pillantást. – Én is – mondta. – Már réges-régen döntöttem. Ma reggel, a Pennyvel folytatott merengő beszélgetés során megosztottam a barátnőmmel valamit, amit Dennistől hallottam a napokban. A fényképészetről beszélgettünk, amikor e szavak hagyták el a száját: „Akkor értünk meg valamit a legjobban, amikor már nem redukálhatjuk tovább.” Mélyen rezonált bennem ez a sokféle irányban továbbgondolható mondat. Ma este vacsorát adunk, pontosabban amolyan „batyus-bált” rendezünk Dennisszel. Mindenki bedob valamit a közösbe, és kint, a juharfák alatt fogunk enni a hosszú faasztalnál, amelyet néhány tartósabb ágyterítőmmel takartam le. Amikor hátrébb léptem, hogy szemügyre vegyem az eredményt, mintha boldog, várakozásteli arccal, egyenes derékkal ülő embereket láttam volna a nézőtéren, akik halkan cseverészve várják, hogy megkezdődjön az előadás. Kiraktam pár váza rózsát és bazsarózsát, meg egy karos gyertyatartót is. Ideje is meggyújtani a gyertyákat, mert erősen alkonyodik. Bemegyek a konyhába gyufáért. Esthajnal... Mindig is szerettük ezt a kifejezést. – Szerettük ezt az aranyló napszakot. Igen, tetszett, ahogy megváltoznak a színek, és mindegyik a legmélyebb, legmelegebb árnyalatát ölti. Harsogó kacaj üti meg a fülemet. Kinézek az ablakon, és megpillantom a társaságot, amelynek minden tagja oly közel áll a szívemhez. Ott van Lise, Joni, Renie meg az új lakótársuk, Paula Martinez is, aki üvegművész. Ott van Phoebe is a kis Michaellel, aki a keresztfám, meg egy Marianne Florin nevű fiatal nő, aki Dennisszel együtt tanít fotóművészetet, aztán Jeanne Murphy, akivel együtt dolgozom a Segítő Kezek Hospice-ban, és szívbéli

barátnők lettünk. Itt van anyám is a mostohaapámmal: ők ülnek az asztalfőn, és biztosra veszem, hogy az iménti harsogó kacajt anyám valamelyik sztorija váltotta ki. Egy kicsit túlöltözött – türkizkék, fodros sifonblúzt, fehér vászonnadrágot és ezüstszínű szandált vett föl –, de azt meg kell adni, hogy egyszerűen gyönyörű. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, a torkán akadt valami, és Early már a hátára is tette a kezét, de anyám bólintott, jelezve, hogy minden oké, mire Early is bólintott, és nekem az jutott eszembe, hogy lám, apámnak mégis igaza volt: anyámnak jót tesz, hogy ismét van valaki, aki vigyáz rá, és cserébe ő is vigyázhat erre a valakire. Persze Dennis is kint van a kertben, és úgy elbűvöli a társaságot, hogy csak na. A fiókból előkotort gyufát a Pompázatos Páfrány nevű étteremből hoztam el, amelyet úgy szerettünk Pennyvel. Gyengéd mozdulattal dugom zsebre a gyufát, de ez a gyengédség célt tévesztett. Annak idején sokszor beszélgettem Pennyvel arról, hogy a munkámmal kapcsolatban bizonyos elégedetlenség tölt el. Úgy éreztem, hogy pontosan azt csinálom, amit szeretek, és mégis hiányzik valami, igen, valami mindig hiányzik. Az utolsó közös nyarunk egyik forró napján a verandámon limonádéztunk a nyitott szerencsedobozom társaságában, amelynek tartalma beborította az egész asztalt. Kerestem valamit, de nem tudtam megmondani, mi az, és bárhonnan kértem segítséget, az eredmény egy nagy nulla volt. – Nézd – mondta Penny. – Lehet, hogy az üzeneted nem ér célba. Pontosan mit is akarsz mondani? Mi az, amit mindenáron közölni akarsz másokkal? Ahhoz, hogy működjön, őszintének kell hangzania. És sürgetőnek. Megvontam a vállam: erre nem volt válaszom. Most ismét a hátsó kertemben egybegyűlt társaságot pásztázza a tekintetem, és hálát adok a sorsnak az eseményekért,

amelyek ilyen szépen összehoztak minket. Egy pontban összefutó, komor és élénk színekben egyaránt játszó sorsok szőttese vagyunk, és mindenkinek a sorsa egyenlő mértékben járul hozzá a nagy egészhez. Nézem, ahogy az iránytű mintájú ágyterítőm sarka libben a szélben, majd visszahull a hosszú asztalra. Látom az asztal alatt szunyókáló Riley-t, és látom azt is, hogy a vendégeim kibújtak a cipőjükből, mert érezni akarják, ahogy csiklandozza a lábujjaikat a fű. Látom a kis Michaelt, aki nagy, kék szemét tágra nyitva keni szét a tenyerével a banánt a szája környékén. Látom a szendén piruló őszibarack és a zöld tál kontrasztját, látom az ovális alakú, fehér tányérra kirakott, olajtól csillogó, megfeketedett pirospaprikát. Látom a faágak közt átszüremlő, megismételhetetlen fénymintázatot, látom a harangvirág tövét megvilágító magányos szentjánosbogarat. Látom a kiürülő, majd újra megpakolt tányérokat, és azt is, hogy még mindig van ennivaló bőven. Ezt akarom elmondani, ezt akarom közölni. De nincs rá szó. Csak a szorosan összefonódó kezek vannak, meg a furcsa szorítás a mellkasom tájékán. Csak a remény van. Meg a hit. Meg a szeretet. – Cece! – kiáltja Dennis. – Majd találkozunk – mondom Pennynek. És kimegyek a kertbe.