Minden este 100-szor, kefével

MELISSA P.

Minden este 100-szor, kefével A SZICÍLIAI LOLITA NAPLÓJA Fordította

Ézsiás Zsófia ATHENAEUM 2000 KIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló mő Melissa P: 100 colpi di spazzola príma di andare a dormire. Fazi Editore, Rome (Italy) Copyright © Fazi Editore srl, 2003 Hungarian translation © Ézsiás Zsófia, 2004 Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének tagja Felelıs kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetıje 1052 Budapest, Szervita tér 5. Tel.: 235 5020 Fax: 318 4107 E-mail: [email protected] Honlap: www.athenaeum.hu Szerkesztette: Huszti Gergely Mőszaki vezetı: Császár Andrásné A könyvet Biró Mari tervezte Nyomdai elıkészítés: Rilart Stúdió A könyvben szereplı verseket Király Levente fordította Készült a Szekszárdi Nyomdában, 18,5 (A/5) ív terjedelemben, 2004-ben Felelıs vezetı: Vadász József igazgató ISBN 963 9471 69 0

2000.

Július 6. 15:25 Kedves naplóm! Félhomályba merült szobámból írok, amelyet Gustav Klimt-nyomatok és Marleve Dietrichposzterek díszítenek. Utóbbi büszke és vágyakozó pillantással tekint rám, miközben telefirkálom a fehér papírt, amelyen visszaverıdnek a redıny nyílásain átszőrıdı napsugarak. A hıség száraz és perzselı. A másik szobából áthallatszik a tévé zaja, húgom vékonyka hangja, amint rázendít egy rajzfilm záróhangjára, kintrıl pedig a gondtalanságot jelentı üvöltés. Minden nyugodt és kellemes ebben a házban. Olyan, mintha vékony üvegbúra védene bennünket a világtól, de bennem nincs nyugalom. Mintha egy egér finoman rágcsálná a lelkemet és nagyon élvezné. Nem vagyok sem jól, sem rosszul, az a nyugtalanító, hogy "nem vagyok". De tudom, hogyan szedjem össze magamat: elég felemelni a tekintetemet és belepillantani a tükörbe, hogy a nyugalom és a béke szétáradjon bennem. A tükör elıtt csodálom magamat, s önkívületbe hoznak a lassanként kirajzolódó formáim, az egyre biztosabb alakot öltı izmaim, a pólók alatt egyre inkább dudorodó melleim, amelyek minden lépésnél enyhén hullámzanak. Kiskoromtól fogva hozzászoktam a nıi test látványához anyámnak köszönhetıen, aki gyanútlanul mindig meztelenül járkált otthon. A nıi formák így nem jelentenek számomra újdonságot, de mint egy áthatolhatatlan erdı, a szırzet Titkot rejt magában. Sokszor tükörképemet figyelve lassan becsúsztatom egy ujjamat, és a saját szemembe nézve csodálatot és szerelmet érzek. A testi gyönyör jólesı ingerléssel indul, és újfajta forró borzongással ér véget, amely mindössze néhány pillanatig tart. Utána csak a zavar marad. Alessandrával ellentétben önkielégítés alatt soha nem fantáziálok. Nemrég bevallotta, hogy ı is végez önkielégítést, s közben szeret arra gondolni, hogy egy férfi erıszakkal magáévá teszi. Ezen kicsit meglepıdtem, mivel nekem elég csupán magamat néznem a felizguláshoz, s kérdésére, hogy én is csinálom-e, nemmel feleltem. Egyáltalán nem akarom szétrombolni a felépített, kis világomat, amelyben csak a testem és a tükör létezik. Igennel válaszolni a kérdésére ennek a világnak az elárulása lett volna. Az egyetlen dolog, amitıl jól érzem magam, az a kép, amelyet figyelek. Minden más hamis. Hamisak a barátságaim, amelyek véletlenül születtek és középszerővé váltak. Hamisak a csókok, amelyeket félénken adtam egy-két iskolai srácnak: ahogy ajkam a szájukat érinti, erıs undort érzek, és messzire menekülnék, mikor ügyetlen nyelvüket becsúsztatják. Hamis a ház, ahol élek, kevéssé illik a mostani lelkiállapotomhoz. Szeretném, ha hirtelen leesnének a képek a falról, ha az ablakból jeges hideg áradna be, ha kutyák vonyítanának a tücsökciripelés helyett. Szerelmet akarok, naplóm. Akarom érezni, amint szívem jege elolvad, s elmerül a szenvedély, a szépség folyójában.

Július 8. 20:30. Kiáltozás az utcán. Nevetés tölti be a fullasztó nyári estét. Elképzelem a velem egykorú fiatalokat, mielıtt kilépnek otthonról: élénkek, felhevültek és szórakozni vágynak. A strandon töltik majd az éjszakát, gitárral kísért dalokat énekelgetnek. Valaki hátul félrevonul, ahol a sötétség mindent befed, és vég nélkül szavakat suttog. Másvalaki a titokzatos vízi világot ırzı tengerben úszik másnap reggel, amelyet a nap sugarai már felmelegítettek. Ezek a fiatalok kézben tudják tartani az életüket. Rendben, én is lélegzem, biológiailag minden a helyén van bennem... De félek. Félek elmenni otthonról és ismeretlen pillantásokba botlani. Örök konfliktusban élek saját magammal: vannak napok, mikor mások társasága segít, és ennek égetı szükségét is érzem. Máskor az egyetlen dolog, ami kielégít, a teljes magány. Akkor fásultan lekergetem a macskámat az ágyról, leheveredem, és gondolkozom... Esetleg CD-t hallgatok, szinte mindig klasszikus

zenét. Jól megvagyok a zene társaságában, nincs szükségem senkire. De ezek a kiáltások gyötörnek, tudom, hogy mások kiélvezik az éjszakát. Én pedig ebbıl a szobából hallgatom az élet zajait, mindaddig, míg az álom el nem ringat. Július 10. 10.30 Tudod, mi jutott eszembe? Azt hiszem, rossz ötlet volt naplóírásba fogni... Ismerem magamat, pár nap múlva elhagyom valahol a kulcsot, vagy önként abbahagyom az írást, féltékenyen ırizve a gondolataimat. Az sem lehetetlen, hogy betegesen kíváncsi édesanyám vet egy-két pillantást e lapokra, s ezért elmegy a kedvem a meséléstıl. Nem tudom, jó-e, ha kiöntöm a lelkem, de legalább elfoglalom magam. Július 13. reggel Naplóm! Boldog vagyok! Tegnap buliba mentem Alessandrával, aki magas sarkú cipıjében még szebbnek és törékenyebbnek tőnt, mozgása viszont - mint mindig - kissé esetlen volt. Elıször nem is akartam elmenni, egyrészt mert a bulik untatnak, másrészt a fullasztó hıségben semmihez sem volt erım. De könyörgött, így végül beleegyeztem. A robogón énekelve érkeztünk a külvárosba, ahol az egyébként buján zöldellı dombokat a tikkasztó forróság kiszárította és tönkretette. Egész Nicolosi összegyőlt a téren, a langyos aszfalton felállított bódékban cukorkákat és szárított gyümölcsöt árultak. A kis házat végül egy kivilágítatlan utcában találtuk meg. Amint a kapu elé értünk, Alessandra hadonászni kezdett a kezével, mintha valakit üdvözölne, és azt kiáltotta: "Daniele! Daniele!" A fiú lassú léptekkel jött felénk, és üdvözölte ıt. Jóképőnek tőnt, noha a sötétben nem volt jól kivehetı. Alessandra bemutatott minket egymásnak, s ı lagymatagon nyújtotta a kezét. Halkan suttogta a nevét, én mosolyogtam, mivel azt hittem, túl félénk. Ekkor észrevettem bámulatba ejtıen fehér és ragyogó fogait, amelyek a sötétben megcsillantak. Megszorítottam a kezét, és hangosan mondtam: "Melissa vagyok". Biztosan nem látta az én fogaimat, hiszen azok nem ennyire fehérek, de csillogó szememet talán igen. Mikor bementünk a házba, megállapítottam, hogy valóban nagyon jóképő. Mögötte álltam, s izmait figyeltem, amelyek minden lépésnél kidomborodtak. Túl kevésnek éreztem az én százhatvan centimet mellette, és csúnyának találtam magamat. Mikor helyet foglaltunk a fotelekben, velem szemben kortyolgatta a sörét, és mélyen a szemembe nézett. Abban a percben el akartam süllyedni szégyenemben a homlokomon levı pattanások és az övéhez képest túl világos arcbıröm miatt. Egyenes orra pont olyan volt, mint a görög szobroké, a kezén kidomborodó erek tekintélves erıvel ruházták fel, hatalmas, sötétkék szeme gıgösen fürkészte az enyémet. Sok kérdést tett fel, végig megırizve közömbösségét, ami nemhogy elbátortalanított volna, hanem magabiztossá tett. Nem szeret táncolni, s én sem, így kettesben maradtunk, míg a többiek tomboltak, ittak és nevettek. Hosszú csend állt be, aminek véget akartam vetni. "Szép ez a ház, ugye?", mondtam, magabiztosságot tettetve. İ mindössze megrántotta a vállát, s én sem szóltam többet, nem kívántam tolakodó lenni. Aztán eljött az intim kérdések ideje is, mikor már mindenki a tánccal volt elfoglalva. Közelebb húzta magát a fotelemhez, s mosolyogva nézett. Meglepett és elbővölt. Mindenre felkészültem: egyedül voltunk a sötétben, igen kedvezı közelségben. Akkor tette fel a kérdést: "Szőz vagy?" Elvörösödtem, összeszorult a torkom, hasogatott a fejem. Félénken igent mondtam, s rögtön elfordítottam a tekintetemet, hogy kivédjem óriási zavaromat. İ az ajkát harapdálta, hogy nevetését visszatartsa, s mindössze köhintett egyet-kettıt. Kegyetlen szemrehányást tettem magamnak: "Idióta! Most aztán nem fog emberszámba venni!",

de hát mit mondhattam volna, az az igazság, hogy szőz vagyok. Soha senki nem érintett meg, saját magamat leszámítva. De a kíváncsiságom túl erıs. Akárcsak a vágy, elsısorban a meztelen férfi test megismerésére, amire még soha nem nyílt alkalmam: ha a tévében ilyen jeleneteket adnak, apám elragadja a távirányítót, és másik csatornára kapcsol. Ezen a nyáron egy firenzei sráccal töltöttem egy éjszakát, aki itt nyaralt, de nem mertem a kezemet ugyanarra a helyre tenni, ahova ı tette. Vágyom az olyan gyönyörre, amelyet valaki más okoz, hogy érezzem a bırét az enyémen. S végül az is kiváltság, hogy a korombeli lányok közül, akiket ismerek, nekem lenne elıször szexuális kapcsolatom. Miért tette fel ezt a kérdést? Még sosem gondolkoztam azon, milyen lesz az elsı alkalom, és nem is fogok töprengeni, mert csak átélni akarom. Egy egész életre szóló emléket szeretnék, amely a nehéz percekben is erıt ad. Azt hiszem, Daniele lesz az, sok mindenbıl megéreztem. Tegnap este telefonszámot cseréltünk, s éjjel, mialatt aludtam, ezt az üzenetet küldte: "Nagyon jól éreztem magam veled, helyes lány vagy. Szívesen viszontlátnálak. Gyere el hozzám holnap, úszhatunk egyet a medencében." 19:10 Zavart vagyok és határozatlan. Az elsı találkozás azzal, amit eddig nem ismertem, eléggé nyers volt ugyan, de nem teljesen visszataszító. A nyaralója nagyon szép, zöldellı kert és temérdek színes virág veszi körül. A csillogó medencében vissza-tükrözıdött a napfény, a víz szinte hívogatott az úszásra, de én nem mehettem a menstruációm miatt. A szomorúfőz alatt ültem jeges teával a kezemben, egy bambuszasztalka elıtt, s figyeltem a többieket, amint ugrálnak és játszanak a vízben. İ idınként mosolyogva rám nézett, én vidáman viszonoztam mosolyát. Aztán észrevettem, hogy kimászik a medencébıl és felém tart. Felsıtestén vízcseppek csillogtak, hajából mindenfelé rázta a vizet. "Sajnálom, hogy te nem szórakozhatsz"- mondta, enyhén ironikus mosollyal az arcán. "Nem gond, napozok egy kicsit"- feleltem. Szó nélkül megragadta a kezem, a másikkal pedig a poharat tette az asztalra. "Hova megyünk?" - kérdeztem nevetve, de egy kicsit ijedten. Nem felelt, hanem egy lépcsısor tetején levı ajtóhoz vezetett, elıvette a kulcsot a lábtörlı alól, a zárba helyezte, álnokul csillogó szemmel figyelve engem. "Hova viszel?" - ismételtem, s igyekeztem elrejteni a hangomban bujkáló félelmet. Ismét semmi válasz, csak halk, ziháló nevetés. Kinyitotta az ajtót, becipelt, és rögtön bezárta mögöttem. A forró szobában, amelyet épphogy megvilágítottak a redınyön átszőrıdı napsugarak, az ajtóhoz szorított, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Ajka eperíző volt, színe is a gyümölcsre hasonlított. Kezeit az ajtóra helyezte, erıs izmai megfeszültek, amelyeket jól éreztem, miközben simogattam. Aztán kezébe fogta arcomat, levált a számról, s halkan kérdezte: "Szeretnéd?" Ajkamat harapdálva nemet mondtam, mert hirtelen ezer megfoghatatlan félelem szállt meg. Akkor erıvel - amit talán gyengédségnek szánt - lejjebb nyomta a fejemet, nyersen tárva elém az Ismeretlent. Most tehát elıttem volt: férfiszagú, minden erezete olyan hatalmat birtokolt, hogy kötelességemnek éreztem a számlám kiegyenlítését. Erıszakosan behatolt a számba, elmosva az eper még érezhetı ízét. Aztán még egy meglepetés ért. Savanyú, sőrő, meleg folyadékot éreztem a számban. Erre hirtelen mozdulatot tettem, amely enyhe fájdalmat okozhatott neki, mert még erısebben lökött, fejemet erısen a kezében fogva. Levegı után kapkodott, s egy pillanatig éreztem, milyen forró a lehelete. Megittam a folyadékot, mert nem tudtam, mit kezdjek vele. A nyelıcsövem furcsa

hangot adott, amelyet szégyelltem. Még térdeltem, s mikor láttam, hogy leereszti kezét, azt hittem, a fejemet akarja felemelni, ezért elmosolyodtam. De csupán a fürdınadrágját húzta fel, s hallottam az izzadt bırén csattanó gumi hangját. Akkor egyedül felálltam, mélyen a szemébe néztem, s vártam tıle egy jó szót, ami megnyugtatna és boldoggá tenne. "Kérsz valamit inni?" - kérdezte. A savanyú folyadék íze még a számban volt, ezért igennel válaszoltam. Kiment egy percre, majd egy pohárral tért vissza. Még mindig az ajtóhoz támaszkodtam, s kíváncsian szemléltem a szobát. A selyemfüggönyt néztem, a szobrokat, az elegáns dívány felett elhelyezett könyveket és folyóiratokat. Hatalmas akvárium vetítette csillogó fényét a falra. Hangokat hallottam a konyhából, de nem volt bennem sem zavar, sem szégyen, csak furcsa elégedettség. Késıbb tört rám a szégyen, miközben közömbös mozdulattal felém nyújtotta a poharat. "Tényleg így csinálják?" - kérdeztem. "Persze" - felelte gúnyos mosollyal, amely látni engedte hófehér fogait. Rámosolyogtam, átöleltem, nyakába fúrtam a fejemet, miközben ı a kilincsre tette a kezét és már nyitotta is az ajtót. "Holnap találkozunk." - mondta, s egy számomra gyengédnek tőnı csókváltás után lementem a többiekhez. Alessandra nevetve nézett rám, de a mosolyom abban a pillanatban, amint lehajtottam a fejemet, eltőnt - szemem könnyekkel telt meg. Július 29. Naplóm! Több, mint két hete járok Danielével, és már túlságosan kötıdöm hozzá. Igaz ugyan, hogy viselkedése velem szemben elég nyers, szájából sosem hallok bókot vagy szép szavakat, csak közönyt, sértést, kihívó nevetést. De még ez is szenvedélyt szít bennem, amely által talán megszerezhetem ıt. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan észreveszi. Az egyhangú, forró nyári délutánokon az ízére gondolok, az epres szájára, erıs izmaira, amelyek úgy ficánkolnak, mint a halak. És szinte mindig önkielégítek, csodálatosan heves és fantáziadús orgazmusokat idézek elı. Hatalmas szenvedélyt érzek magamban, ami ki akar törni. İrülten vágyom a szeretkezésre. Most azonnal elkezdeném, és napokig csinálnám, míg ki nem adná erejét a szenvedély. Elıre tudom, hogy akkor sem lennék kielégült. Rövid idı elteltével ismét szétfeszítene a vágy, hogy aztán újra eltékozoljam, mindig ugyanabban az izgató körforgásban. Augusztus 1. Azt mondta, nem vagyok képes a szenvedélyre. A szokásos gúnyolódó mosolyát villantotta rám, és könnyes szemmel, válaszától megalázottan távoztam. Kerti függıágyban hevertünk, feje a lábamon, haját simogattam, és szempilláját figyeltem. Ujjamat ajkára helyeztem, amitıl felébredt, és számonkérıen nézett rám. "Daniele, szeretkezni akarok" - mondtam egy szuszra, lángoló arccal. Erıteljesen nevetett, alig kapott levegıt. "Ugyan már, kislány! Mit akarsz te csinálni? Még leszopni sem tudod!" Zavart és megalázott pillantást vetettem rá. A gondozott kert földje alá szerettem volna süllyedni, hogy lábai az örökkévalóságig tapossanak rajtam. Elszaladtam, és dühösen visszakiáltottam: "Szemét!". Bevágtam a kaput, felpattantam a robogómra, kétségbeesetten és vérig sértve. Naplóm, tényleg ennyire nehéz szerelemre találni? Azt hittem, nem elég meginnom a nedvét ahhoz, hogy elnyerjem gyengédségét. Azt hittem, egészen át kell adnom magamat, s most, hogy kész lettem volna erre, így kerget el... Mit tehetek?

Arról szó sem lehet, hogy felfedjem szerelmemet. Bebizonyíthatom viszont, hogy képes vagyok arra, amit nem feltételez rólam. Konokságom miatt sikerülni fog. December 3. 22:50 Ma van a tizenötödik születésnapom. Hideg az idı, és reggel zuhogott az esı. Néhány rokon jött meglátogatni, nem fogadtam ıket túl lelkesen. Szüleim zavarban voltak, s miután mindenki elment, szemrehányást tettek. Az a baj, hogy a szüleim csak azt látják, amit látni akarnak. Amikor pezseg bennem az élet, nyájasak és megértıek, résztvesznek az örömömben. Ha szomorú vagyok, félrehúzódnak, elkerülnek, mint egy pestisest. Édesanyám azt mondja, olyan vagyok, mint egy halott, temetıi zenéket hallgatok, egyetlen szórakozásom bezárkózni a szobába és olvasni (ezt ugyan nem mondja, de látom a tekintetébıl). Édesapám semmit nem tud arról, hogyan zajlanak a napjaim, és semmi kedvem elmesélni neki. A szerelem hiányzik, simogatásra és ıszinte pillantásra vágyom. A suliban is pokoli napom volt. Két elégtelent kaptam (nincs kedvem tanulni), és végig kellett szenvednem egy latin dolgozatot. Daniele reggeltıl estig ott van a fejemben, az álmaimba is beférkızik. Senkinek nem mondhatom el, amit iránta érzek, tudom, hogy nem értenék meg. Dolgozat közben a terem mély csendbe merült és sötét volt, mert kiment az áram. Hagytam, hogy Hannibál átkeljen az Alpokon, s hogy a libák harcra készen várják ıt a Capitoliumon. Kinéztem az ablakon, a párás üvegen visszatükrözıdött halvány és elmosódott arcképem. Szerelem nélkül nem lehet élni, naplóm, nem érzem nınek magam... 2001. Január 25. Daniele ma tölti be tizenkilencedik életévét. Amint felébredtem, felkaptam a telefonomat, a billentyőzet pittyegı hangja visszhangzott a szobában. Boldog születésnapot kívántam neki smsben, nem tudom, megköszöni-e. Talán csak gúnyosan nevet rajta. Talán nem lesz többé tartózkodó, ha elolvassa az utolsó mondatot: "Szeretlek, és csak ez számít." Március 4. 7.30 Sok idı telt el, amióta utoljára írtam. Semmi nem változott, csak vonszoltam magam hónapról hónapra, vállamon cipelve az életképtelenség súlyát. Középszerőséget látok magam körül, és az otthonról való kimozdulásnak a gondolata is nyomaszt. Ugyan hova mennék? És kivel? Daniele iránti érzelmeim megszokszorozódtak, és feszít a vágy, hogy az enyém legyen. Azóta nem találkoztunk, amióta sírva elmenekültem a kertjébıl. Csak a tegnap esti telefonja törte meg a hónapok egyhangúságát. Nagyon remélem, hogy nem vátozott meg, hogy minden tekintetben ugyanolyan, mint azon a reggelen, amikor végre találkoztam az Ismeretlennel. A hangja hosszú, mély álomból ébresztett fel. Azt kérdezte, hogy vagyok, mit csináltam ezalatt az idı alatt, s nevetve rákérdezett, megnıttek-e a melleim. Igennel feleltem, noha ez egyáltalán nem igaz. Röviden elmeséltem a történteket, aztán megismételtem, amit azon a reggelen is mondtam neki: hogy szeretkezni akarok vele. Ezekben a hónapokban elemésztett a vágy, elkeseredésemben legalább ezer önkielégítést végeztem. Eluralkodott rajtam még az órákon is, s mikor senki nem nézett, testemet enyhén megfeszítettem, Titkomat a székhez szorítva. Furcsa módon tegnap nem gúnyolt ki, sıt csendben végighallgatott, miközben kiöntöttem neki a szívemet. Azt mondta, nincs abban semmi különös, ha vannak vágyaim. "Sıt, mivel ismerlek, segíthetek a megvalósításukban."

Mélyen sóhajtottam és megráztam a fejemet. "Nyolc hónap alatt egy kislány is megváltozhat, és megérthet sok mindent, amit azelıtt nem. Daniele, miért nem mondod inkább úgy, hogy ebben a percben nem áll más pina a rendelkezésedre, így hirtelen (végre, tettem hozzá gondolatban) én jutottam eszedbe?" - fakadtam ki. "İrült vagy! Hagyjuk, nem érdemes olyannal beszélni, mint te." Megrémültem, hogy ismét eltaszít magától, és visszakozni kezdtem. "Ne!" - kiáltottam esdeklın, "Jól van, rendben, ne haragudj." "Látom, tudsz te értelmesen is beszélni... Lenne egy ajánlatom számodra." Kíváncsian és gyerekesen biztattam, hogy beszéljen. Azt mondta, csak akkor szeretkezik velem, ha nem lesz közöttünk semmi más szexuális kapcsolaton kívül. Ha kedvünk támad szexre, találkozunk, de egyébként nem. Arra gondoltam, egy hosszan tartó szexuális kapcsolatból is lehet szerelem, ha nem is az elején, talán majd megszokásból. Megalázkodtam az akarata elıtt, csak azért, hogy a szeszélyeimet kielégítsem. Kis szeretıje leszek, akit gond nélkül leválthat, mikor rám un. Elsı hallásra ez akár igazi megállapodásnak is tőnhet (legfeljebb a megpecsétlı bizonyíték, a szerzıdés hiányzik hozzá) egy ravasz srác és egy túl kíváncsi, vágyakozó lány között. Utóbbi lehajtott fejjel fogadta el az összes feltételt, még ha a szíve szakadt is bele. Azért reménykedem. Az emlékét mindörökre szépnek, költıinek, fénylınek akarom megırizni. 15:18 Testem elgyötört és nehéz, hihetetlenül nehéz. Mintha valami hatalmas dolog zuhant volna rám és összetört volna. Nem a fizikai, hanem a belsı fájdalomról beszélek. Fizikai fájdalmat még akkor sem éreztem, mikor én voltam felül. Ma reggel elıvettem a robogómat a garázsból, és elmentem Daniele belvárosi lakására. Korán volt, még a fél város aludt. Az utcák majdnem üresek voltak, néha egy-egy kamionsofır hangosan rám dudált és bókot kiáltott felém. Mosolyogtam, mert úgy éreztem, mindenki látja rajtam a boldogságot, amely megszépít. Mikor megérkeztem, rápillantottam az órámra és észrevettem, hogy korábban érkeztem. Ráültem a motorra, elıvettem a mappámat és a görög tankönyvet, amelybıl aznapra kellett felkészülnöm (ha a tanáraim tudnák, hogy azért lógtam, mert le akartam feküdni egy sráccal!). Ideges voltam, lapozgattam a könyvet anélkül, hogy egy szót is felfogtam volna belıle, szívem hevesen dobogott, még a vérem is felforrt. Leraktam a könyvet és megnéztem magam a visszapillantó tükörben. Azt hittem, rózsaszínő napszemüvegem és a fekete kendı a vállamon elkápráztatja majd ıt. Mosolyogva harapdáltam az ajkam, és igen büszke voltam magamra. Már csak öt perc volt hátra kilencig, nem találtam vészesnek, ha elıbb csengetek be. Megnyomtam a kapucsengıt, és rögtön észrevettem meztelen felsıtestét az ablak mögött. Felhúzta a redınyt és gúnyos arccal, kemény hangon jelentette ki: "Még van öt perc, várj ott, pontban kilenckor szólok." Akkor bután nevettem, de így visszagondolva jelzésnek tőnt, amellyel tudatni akarta, ki dönti el a szabályokat, és kinek kell betartania ıket. Kilépett a teraszra és így szólt: "Bejöhetsz." A lépcsıházban macskahúgy és hervadt virág szaga érzıdött, valahol egy ajtó nyílt. Kettesével szedtem a lépcsıfokokat, mert semmit nem akartam késleltetni. Nyitva volt az ajtó, beléptem, és halkan nevén szólítottam. A konyhából zajok hallatszottak, a szoba felé indultam, mikor megállított egy gyors, de édes csókkal, amely visszaidézte bennem az eper ízét. "Oda menj, mindjárt jövök" - a jobboldali szobára mutatott. Hatalmas rendetlenséget találtam odabent, látszott, hogy csak pár perce ébredt fel. A falon amerikai autók rendszámtáblái, mangarajzfilmek poszterei, fényképek a különbözı utazásairól. Az éjjeliszekrényen egy kiskori képét

fedeztem fel, gyengéden megérinte-tem, de ı lefordította a fényképtartót. Azt mondta, ne nézzem meg. Megragadta a vállamat és maga felé fordított, figyelmesen szemügyre vett, majd felkiáltott: "Hogy a fenébe öltöztél fel?" "Menj a francba, Daniele" -válaszoltam, ismét sebzetten. Csengett a telefon, kiment, hogy felvegye. Fojtott hangon beszélt és fuldoklott a nevetéstıl. Egyszerre azt hallom: "Várj, megnézem és elmondom." Bekukkantott az ajtón, rámnézett, majd visszatért a telefonhoz. "Az ágy mellett ácsorog zsebretett kézzel. Most megyek és megkefélem, aztán mesélek. Szia." Mosolygó arccal jött vissza, amit ideges mosolygással viszonoztam. Nem szólt egy szót sem, lehúzta a redınyt, bezárta a szoba ajtaját, rámpillantott, majd letolta a nadrágját. "Miért vagy még felöltözve? Vetkızz le!" - mondta fintorral az arcán. Nevetett, mialatt vetkıztem, s mikor teljesen meztelen voltam, félrehajtott fejjel így szólt: "Nem is olyan rossz. Szép kis pinával kötöttem megállapodást." Ezúttal nem mosolyogtam, ideges voltam, fehér karomat bámultam, amelyen megcsillantak a beszőrıdı napsugarak. A nyakamon kezdett csókolni, majd egyre lejjebb haladt, a melleimhez és a Titokhoz ért, amely már megnedvesedett. "Miért nem szırteleníted?" - suttogta. "Mert így jobban szeretem" - feleltem ugyanolyan halkan. Lehajtva fejemet észrevettem felizgulását, ezért rákérdeztem, hogyan akarja kezdeni. "Hogy szeretnéd?" - kérdezett vissza habozás nélkül. "Nem tudom, te mondd meg, én még sosem csináltam" - válaszoltam, árnyalatnyi szégyennel a hangomban. Lefeküdtem a bevetetlen ágy hővös lepedıjére, Daniele rám mászott, és egyenesen a szemembe nézett. "Menj te fölülre." "Nem fog fájni, ha én vagyok felül?" - mondtam majdnem szemrehányóan. "Nem számít." Akkor én kerültem felülre, s hagytam, hogy belém hatoljon. Enyhe fájdalmat éreztem, de semmi vészeset. Nem dúlt fel annyira, amennyire számítottam rá, sıt. Nemi szerve égetı érzést és undort váltott ki belılem, de kötelességemnek tartottam, hogy úgy maradjak. Ajkamról nem hangzott fel nyöszörgés, hanem erıltetett mosolyra feszítettem. Fájdalmam kimutatása azoknak az érzelmeknek a kifejezése lett volna, amelyekrıl hallani sem akart. Használni akarja a testemet, de rám nem kíváncsi. "Ugyan, kicsim, nem fog fájni" - mondta. "Ne aggódj, nem félek. De nem mennél te felülre?" - kérdeztem halvány mosollyal. Sóhajtva beleegyezett, és rám vetette magát. "Érzel valamit?" - kérdezte, miközben lassan mozogni kezdett. "Nem" - feleltem azt gondolva, hogy a fájdalomra érti. "Mi az, hogy nem? Talán az óvszer miatt?" "Nem tudom, egyáltalán nem fáj." Undorral teli pillantást vetett rám: "A faszt vagy te szőz!" Nem válaszoltam azonnal, meglepetten néztem rá. "Hogyhogy nem? Bocs, de ezt hogy érted?" "Kivel csináltad, mi?" - sietve felkelt az ágyról és felvette a szétszórt ruháit. "Esküszöm, senkivel!" - kiáltottam. "Mára végeztünk." A többit nem kell elmesélnem, naplóm. Még sírni vagy üvölteni sem volt bátorságom, mikor eljöttem. Végtelen szomorúság szorítja össze a szívemet és emészti fel apránként. Március 6.

Ma ebéd közben anyám kérdı pillantásokat vetett rám, majd tekintélyt parancsoló hangon megkérdezte, ugyan min gondolkozom olyan sokat mostanában. "Az iskolán" - sóhajtottam, - " elárasztanak dolgozatokkal." Apám szó nélkül csavarta villájára a spagettit, miközben a belföldi politika legfrissebb híreit figyelte a tévében. Megtöröltem a szám a szalvétába, amely foltos lett a szósztól, és gyorsan távoztam a konyhából. Anyám egyfolytában szidott, hogy nem tisztelek senkit és semmit, hogy ı az én koromban felelısséget érzett, és inkább mosta a szalvétákat, nem hogy összepiszkolta volna ıket. "Igen, igen!" - kiáltottam a másik szobából. Bebújtam az ágyba, s a párnámat áztattam könnyeimmel. A mosópor illata összekeveredett a takonyéval, ami az orromból folyt. Tenyeremmel megtöröltem az arcomat. Azt az arcképet bámultam, amelyet egy brazil festı készített rólam Taorminában néhány éwel ezelıtt. Megállított séta közben, s azt mondta: "Olyan szép arcod van, engedd, hogy lerajzoljam. Ingyen teszem." Miközben ceruzájával telerajzolta a lapot, szeme ragyogott és mosolyogott a szája helyett is, amelyet összezárva tartott. "Miért gondolja, hogy szép az arcom?" - kérdeztem, mialatt modellt ültem. "Mert szépséget, tiszta ártatlanságot, lelkiséget fejez ki" - magyarázott nagy kézmozdulatokkal. A takaró alatt az idıs brazil szavaira gondoltam, s a tegnap reggelre, mikor mindazt elveszítettem, amit a festı ritkának talált bennem. Ott veszítettem el, a hővös ágynemő közt, valakinek olyannak a karjában, akinek nincs szíve. Nem ver többet, halott. Nekem legalább van szívem, napló, még ha ı nem is vesz róla tudomást. Még ha soha senki nem is fog róla tudomást venni. Mielıtt felfedném bárki elıtt, a testemet adom majd az illetınek, két okból: ha csókol, talán megérzi a düh és a keserőség ízét, s talán gyengéd lesz irányomban. S aztán annyira beleszeret majd a szenvedélyembe, hogy nem tudja többé nélkülözni. Csak azután fogom magam teljesen odaadni, azon nyomban, nehogy elvesszen bármi is abból, amire mindig vágytam. Karjaimba szorítom majd erısen, gondját viselem, mint egy érzékeny és ritka virágnak. Nem hagyom, hogy az elsı széllökés tönkretegye, esküszöm. Április 9. Egyre melegebbek a napok, a tavasz ebben az évben átmenet nélkül robbant be. Egy nap arra ébredtem, hogy kinyíltak a virágok, langyos a levegı, a tenger pedig mélykék az ég visszatükrözıdésétıl. Minden reggel, iskolába menet motorra pattanok, olyankor még metszı a hideg, de az égen ragyogó nap meleget ígér. A tengerbıl kilátszanak Polifémusz sziklái, amelyeket Odüsszeuszhoz hajított, miután az megvakította ıt. Egészen a tengerfenékig leérnek. Ki tudja, mennyi ideje állnak ott, sem háború, sem földrengés, sem az Etna heves kitörése nem tudta ıket elsüllyeszteni. Méltóságteljesen emelkednek ki a vízbıl, s nekem azt juttatják eszembe, mennyi kicsinyesség, mennyi középszerőség létezik a földön. Beszélünk, mozgunk, eszünk, elvégzünk mindent, amit egy emberi lény köteles elvégezni, de a szirtekkel ellentétben nem maradunk mindig egyhelyben. Tönkretesszük egymást, napló, a háborúk megölnek, a földrengések kimerítenek, a láva elnyel, a szerelem megcsal bennünket. Még csak halhatatlanok sem vagyunk, de ez talán elıny, ugye? Tegnap Polifémusz sziklái némán figyelték, míg Daniele hevesen vonaglott rajtam, nem törıdve sem a hidegrázásommal, sem a távolba, a vízen tükrözıdı holdfényre figyelı pillantásommal. Mindent csendben csináltunk, mint mindig, ugyanazon a módon. Arca a vállam közé süllyedt, hővös lélegzetét a nyakamon éreztem. Nyálából bıröm minden négyzetcentiméterére jutott, mintha egy lassú és lusta csiga nyúlós váladéka volna. Izzadt bıre többé nem aranylott, mint azon a nyári reggelen, mikor megcsókoltam, és a szája sem eperíző

már: semmilyen íze sincsen. Az elélvezés pillanatában gyönyörteli hörgést hallatott, amely egyre inkább hasonlít röfögésre. Levált a testemrıl, mellém heveredett, s olyan mélyeket sóhajtott, mint aki nehéz súlytól szabadult meg. Oldalamra fekve csodáltam a háta vonalát, emeltem volna a kezemet, hogy megsimogassam, de rögtön visszahúztam, félve a reakciójától. Sokáig figyeltem ıt és a szirteket, aztán megpillantottam a holdat az ég közepén. Félig lehunyt szemmel csodáltam, hogy így jobban kivehessem kerek formáját és meghatározhatatlan színét. Hirtelen megfordultam, mint aki felfogott egy elızıleg érthetetlen rejtélyt: "Nem szeretlek" - suttogtam halkan, szinte saját magamnak. Még csak végig sem gondoltam. Lassan felém fordult, kinyitotta szemét, s így szólt: "Mi a faszt mondtál?" Mozdulatlan arccal néztem, és hangosabban ismételtem: "Nem szeretlek." Összeráncolta a homlokát, két szemöldöke közelebb ért egymáshoz, majd felkiáltott: "Ki a fasz kérdezte tıled?" Csend állt be. Ismét hátat fordított nekem. A távolban kocsiajtó csukódása, egy szerelmespár nevetgélése hallatszott. Daniele odanézett, s bosszúsan mondta: "Mi a faszt akarnak ezek...Míért nem mennek máshova kefélni és hagynak engem pihenni?" "Talán nekik is joguk van ott kefélni, ahol akarnak, nem gondolod?" - átlátszó körömlakkomat szemléltem figyelmesen. "Na figyelj, kicsi...te ne mondd meg nekem, mit csináljanak vagy ne csináljanak mások. Én döntök, mindig és mindenben, rólad is." Miközben beszélt, unottan hátat fordítottam neki, mire ı dühösen megrázta a vállamat, és összeszorított fogakkal érthetetlen hangokat hallatott. Nem mozdultam, minden izmom megfeszült. "Te nem bánhatsz így velem!" - üvöltötte - "Nem vehetsz semmibe...ha beszélek hozzád, figyelned kell rám és nem pedig forgolódnod, megértetted?" Akkor hirtelen felé fordultam, megszorítottam a csuklóját, amely gyengének tőnt a kezemben. Megszántam, összeszorult a szívem. "Órákig hallgatnálak, ha engednéd, ha egyáltalán beszélnél hozzám" - mondtam halkan. Teste elernyedt, szemét lesütötte. Sírásban tört ki, arcát eltakarta szégyenében, majd újból összegömbölyödött a fürdılepedın. Térdét behajlította: így még inkább hasonlított egy védtelen, ártatlan kisfiúra. Megcsókoltam az arcát, gondosan összehajtottam a fürdılepedımet, magamhoz vettem a dolgaimat, s elindultam a szerelmespár felé. Átkarolták egymást, mindketten a másik nyakán keresték egymás illatát. Egy percre megálltam, rájuk bámultam, s a hullámok lágy morajlása mellett meghallottam egy elsuttogott "szeretlek"-et. Hazakísértek, és hálálkodva kértem elnézést a zavarásért. Azt felelték, örültek, hogy segíthettek. Most, naplóm, hogy neked írok, bőntudatot érzek. Ott hagytam ıt a vízparton, zokogva, szánalmas állapotban, és gyáván elmenekültem. De mindent érte tettem és magamért. İ is gyakran hagyott engem sírni, és ahelyett, hogy magához ölelt volna, kigúnyolt és elküldött. Most túl fogja élni, hogy magára maradt. Én is túlélem. Április 30. Boldog vagyok, boldog, boldog! Nem történt semmi, ami okot adna rá, s mégis az vagyok. Senki nem hív, senki nem keres, mégis minden porcikám sugárzik az örömtıl, valószerőtlenül vidám vagyok. Előztem a paranoiámat, nem várom többé szorongva a hívásait, és ı sem fekszik többé

rám, fütyülve a testemre és a lelkemre. Nem kell többé hazudnom anyámnak, amikor - ki tudja, honnan térve haza - megkérdezi, hol voltam. S én precízen válaszolgattam a faszságaimat: a városban sörözni, moziban, színházban. Elalvás elıtt azon gondolkoztam, mit csináltam volna, ha tényleg azokon a helyeken vagyok. Egészen biztosan szórakoztam volna, embereket ismertem volna meg, az életem nem csak iskolából, otthonlétbıl és Danielével való szexbıl állt volna. Most erre a másik életre van szükségem, nem számít, mennyi idıt kell ráfordítanom. Olyan fiút akarok, akit Melissa érdekel. A magány talán tönkretesz, de nem félemlít meg. A saját barátnım vagyok, nem tudnám sem elárulni, sem elhagyni magamat. Talán kárt tenni magamban igen. Nem azért, mert örömömet lelem benne, hanem mert valamilyen büntetést kívánok. De hogyan lehetséges, hogy egyszerre szeressem és büntessem magamat? Ellentmondás, tudom, naplóm, tudom. Soha még ilyen közel nem volt egymáshoz bennem szeretet és győlölet. Július 7. Éjjel 12.38 Ma viszontláttam. Még egyszer, és remélem, utoljára, visszaélt az érzelmeimmel. Minden úgy kezdıdött, mint mindig, és ugyanúgy is fejezıdött be. Hülye vagyok, naplóm, nem kellett volna megengednem, hogy közeledjen hozzám. Augusztus 5. Vége, örökre. Elégedetten mondhatom, hogy nekem viszont nincs végem, sıt, új életre keltem. Szeptember 11. Talán Daniele is ugyanazt nézi a tévében, mint én. Szeptember 28. Nemrég kezdıdött a suli, s máris sztrájk, tüntetés, győlés van a levegıben. Látom az egyesületbeliek vörös képét, akik összeütközésbe kerülnek a tettek embereivel. Pár óra múlva kezdıdik az év elsı győlése, amelynek témája a globalizáció lesz. Most a teremben vagyok, egy helyettes tanár által megtartott órán, mögöttem a lányosztálytársaim arról a vendégrıl beszélnek, aki a mai győlést tartja. Azt mondják, jóképő, angyalarca és éles esze van, nevetnek, mikor egyikük azt mondja, az angyalarc jobban érdekli ıt, mint az éles ész. Ezek a lányok beszéltek ki engem néhány hónapja, híresztelvén, hogy szüzességemet annak adtam, aki nem is jár velem. Egyikükben pedig megbíztam, mindent elmeséltem neki Danielérıl, mire ı megölelt, s nyilván-való képmutatással rebegett egy "Annyira sajnálom"ot. "Miért, nem feküdnél le egy ilyennel?" - kérdezi az, aki eddig beszélt. "Akarata ellenére megerıszakolnám" - feleli nevetve a másik. "És te, Melissa?" - kédezik tılem. - "Mit tennél?" Feléjük fordultam, s azt válaszoltam, nem ismerem az illetıt, és semmi kedvem bármit is csinálni. Nevetnek, s nevetésük egybeolvad a csengı fémes hangjával, amely az óra végét jelzi. Október 1. Nem sokat törıdtem a lebontott vámépületekkel és a leégett McDonald's-okkal, noha ezeket vették jegyzıkönyvbe a győlés során. A hosszú íróasztal elıtt középen ültem, két oldalamon az ellentábor vendégei. Az angyalarcú srác mellém került, illetlenül egy tollat rágcsált. S miközben a meggyızıdéses jobboldaliak összeütközésbe kerültek a konok baloldaliakkal, én a fogai közé szorított golyóstollat néztem. "Írd fel a nevemet a részvételi listára" - mondta a jegyzettömbje fölé hajolva. "Mi a neved?" - kérdeztem tartózkodóan.

"Roberto" - ezúttal már rámnézett, meglepetten, hogy nem tudom. Felállt, hogy szót kapjon, beszéde erıteljes és magával ragadó volt. Figyeltem ıt, fesztelen mozdulatait, kezében tollal és mikrofonnal. A figyelmes közönség mosolygott ironikus tréfáin, amelyek mind telibe találtak. Biztos joghallgató, gondoltam, azért vannak szónoki képességei. Észrevettem, hogy néha rámnézett, s én ravaszul - ám természetes mozdulattal - kinyitottam blúzom felsı gombját, felfedve nyakamat. Talán észrevette, mert gyakrabban fordult felém, kissé zavart, kíváncsi pillantásokat vetett rám, legalábbis így tőnt számomra. Beszéde végén leült, ismét szájába vette a tollat, s nem törıdött a lelkes tapssal. Aztán hozzám fordult, éppen a jegyzıkönyvet írtam, s így szólt: "Nem emlékszem a nevedre." "Még nem mondtam meg" - kedvem támadt játszogatni egy kicsit. "Ja, tényleg!" Láttam, ismét jegyzetelni kezd, s mosolyogtam azon, hogy várja, mondjam meg a nevem. "Nem akarod megmondani?" - figyelmesen fürkészte az arcom. Ártatlanul mosolyogtam. "Melissa." "Mmm...Az a neved, ami a méhkirálynınek. Szereted a mézet?" "Túl édes" - feleltem - "jobb szeretem a csípıs ízeket. Megrázta a fejét, mosolygott, s mindketten írásba merültünk. Egy idı után kiment dohányozni, láttam, amint egy másik - szintén nagyon jóképő - fiúnak magyaráz élénken, nevetve, s néha rám mosolygott, ajkához emelve a cigarettát. Messzirıl még karcsúbbnak, még nyúlánkabbnak tőnt, hajfürtjei puhák, illatosak, bronzszínőek voltak, s lágyan keretezték arcát. Csípıjével a lámpaoszlopnak dılt, keze a nadrágzsebében, zöld kockás inge rendetlenül állt rajta, s kerek szemüvege tette teljessé az intellektuel külsıt. Barátját számtalanszor láttam már, amint a suli elıtt szórólapokat oszt, mindig szivarral a szájában, függetlenül attól, ég-e. A győlés végén az íróasztalon hagyott papírokat szedtem össze, amelyeket a jegyzıkönyvemhez kellett csatolnom. Roberto odajött hozzám, széles mosollyal üdvözölt, s megszorította a kezem. "Viszlát, elvtársnı!" Nevetésben törtem ki, s bevallottam, ez az elnevezés nagyon tetszik. "No mi lesz már? Mit csevegsz ott? A győlésnek vége, nem látod?" - mopdta az alelnök. Ma jó a kedvem: fontos ismeretséget kötöttem, amely remélem, nem ér itt véget. Tudod, naplóm, nagyon kitartó vagyok, ha el akarok érni valamit. Most éppen a telefonszámát akarom, és meg is fogom szerezni. Utána pedig azt akarom, amit te már jól tudsz, beférkızni a gondolataiba. Ezért viszont meg kell tennem valamit... Október 10. 17. óra Esıs és szomorú ez a mai nap, szürke az ég, a nap csupán sápadt és elmosódott folt. Reggel keveset esett, épphogy csepergett, most pedig a villámlás mindjárt az áramot vágja ki. De engem nem érdekel az idı, boldog vagyok! A suli kapujánál a szokásos keselyők próbálták árulni a könyveiket, illetve szórólapokkal elárasztani minket, még az esı sem zavarta el ıket. Zöld esıkabátban, szivarral a szájában, örök mosollyal a száján Roberto barátja is osztogatta piros papírkán. Mikor felém tartott, hogy adjon egyet, bután néztem rá, nem tudtam, hogyan viselkedjem. Félénk "köszönömöt" rebegtem, s továbbmentem, azon töprengve, még egy ilyen alkalom nem adódik könnyen. Felírtam a telefonszámomat a szórólapra, visszafordultam, s odaadtam neki. "Mit csinálsz, visszaadod, ahelyett, hogy kidobnád, mint a többiek?" - kérdezte mosolyogva. "Nem, azt szeretném, hogy Robertónak add."

"De hát neki többszáz ilyen papírja van!" - kiáltott fel meglepetten. "Az fogja ıt érdekelni, amit a lap hátára írtam." - harapdáltam az ajkamat. "Aha...értem..." - mondta még inkább meglepve, - "ne aggódj, késıbb találkozom vele és átadom neki." "Köszi szépen!" - csattanós puszit szerettem volna adni az arcára. Miközben elindultam, hallottam, hogy kiabál és szalad utánam. "Egyébként Pinónak hívnak, örvendek. Téged, ugye, Melissának?" - hadarta kifulladva. "Igen, Melissának. Látom, nem késlekedtél az üzenet elolvasásával." "Hát...mit vársz..." - felelte mosolyogva, - "a kíváncsiság az intelligencia velejárója. Te kíváncsi vagy?" Behunytam a szememet, úgy feleltem: "Nagyon." "Na látod! Akkor intelligens vagy." Magammal nagyon megelégedve búcsúztam el tıle, és az iskolával szemben levı tér felé vettem utamat. Ez a máskor népes találkozási pont most majdnem üres volt az esı miatt. Némi idıbe telt hazaérni a motorral, csúcsforgalomban még ezzel sem lehet haladni. Pár perccel érkezésem után megszólalt a telefon. "Halló." "Khm... Szia, Roberto vagyok." "Szia." "Tudod-e, hogy megleptél?" "Szeretek merész lenni. Vállaltam a kockázatot, hogy esetleg nem hívsz fel, vagy zárt ajtóra találok." "Jól tetted. Hamarosan magam is elkértem volna a számodat. Csak épp...tudod, a barátnım ugyanabba a gímibe jár, mint te..." "Aha, szóval barátnıd van." "Igen, de...nem számít." " ..nekem sem." "De mondd, hogyhogy kerestél?" "És te hogyhogy kerestél volna?" "Nos...Én kérdeztem elıbb!" "Mert jobban meg akarlak ismerni, és több idıt veled tölteni." Csend. "Most te jössz." "Értem. A feltételt viszont már tudod: el vagyok kötelezve." "Nem hiszek a kötelezettségekben, s ha nem hiszünk bennük, megszőnik a súlyuk is." "Találkozhatunk holnap reggel?" "Nem, holnap nem, suliba megyek. Pénteken viszont sztrájk lesz. Hol?" "Az egyetemi menza elıtt, fél tizenegykor." "Ott leszek." "Szia, akkor pénteken látjuk egymást." "Szia, csók." Október 14. 17.30 Szokás szerint jóval elıbb értem oda, az idı négy napja ugyanolyan elképesztıen egyhangú. A menzáról fokhagymaszag terjengett, s hallottam az edények csörömpölését, a szakácsnıket, amint kibeszélik kollégáikat. Néhány elhaladó diák megbámult, és kacsintott rám, úgy tettem, mintha nem látnám. Jobban odafigyeltem a szakácsnıkre és beszélgetésükre, mint a gondolataimra. Egy cseppet sem voltam ideges. Hagytam, hogy az események megtörténjenek velem, nem törıdtem magammal. Sárga autóján érkezett, túlságosan beburkolózva egy hatalmas sálba, amely fél arcát eltakarta, csak a szemüvegét hagyta szabadon. "Hogy ne ismerjenek fel, tudod, hogy milyen...a barátnım. Mellékutcákba térünk, talán több idıbe fog telni, de legalább biztosra megyünk." - mondta, mikor beszálltam. Az esı kopogását erısebbnek éreztem a kocsi ablakán, mintha be akarná törni. Nyaralójához tartottunk, amely az Etna lejtıjén volt. Száraz, barna ágak szakították meg a felhıs ég egyhangúságát, egy madárraj nehezen repült keresztül a sőrő esın, kétségbeesetten kutatva

melegebb hely után. Én is szerettem volna melegebb helyre menekülni. Viszont bennem semmi kétségbeesés nem volt: mintha egy új munkába kezdenék, amely egyáltalán nem izgató, sıt. Kötelességekkel teli és fárasztó. "Nyisd ki a mőszerfalat, ott kell lenniük a CD-knek." Kivettem egy párat, és Carlos Santanát választottam. Az iskoláról beszélgettünk, az egyetemérıl, aztán kettınkrıl. "Nem szeretném, ha elítélnél." "Viccelsz? Azzal saját magamat is elítélném...végül is mindketten ugyanazt csináljuk. Sıt, részemrıl még tisztességtelenebb a dolog, mert barátnım van. De ı, tudod..." "Nem teszi meg neked." - szakítottam félbe mosolyogva. "Pontosan." - felelte ugyanolyan mosollyal. Befordult egy rossz útra, és megállt egy zöld kapu elıtt. Kiszállt, kinyitotta a kaput, s mikor visszajött, észrevettem a teljesen elázott pólójára nyomtatott Che Guevara-fejet. "A francba! Még csak ısz van, és már ilyen szar az idı." - kiáltott fel, majd felém fordult: "Nem vagy egy kicsit se izgatott?" Felhúztam az állam, összeszorítottam a fogam, s megráztam a fejem. "Nem, cseppet sem." Az ajtóig szaladva a táskámat tettem a fejemre, közben úgy nevettünk, mint két idióta. A ház teljes sötétségbe merült, s mikor beléptünk, jeges hideget éreztem. Nehezen mozogtam a koromsötétben, míg ı ismerte az összes sarkot, így fesztelenül járkált. Hátulról közelített felém, megfordított, és nyelves csókott adott. Csókja nem hasonlított Danieléhez, kissé gusztustalannak találtam. Nyála ajkamról a számba szivárgott. Udvariasan elhúzódtam, és úgy, hogy ne vegye észre, tenyeremmel megtöröltem a szám. Megragadta a kezemet, bevitt az ugyancsak sötét és hideg hálószobába. "Nem lehetne villanyt gyújtani?" - kérdeztem, miközben a nyakamat csókolta. "Nem, jobb szeretem így." Leültetett a hatalmas ágyra, letérdelt elém, s lehúzta a cipımet. Nem voltam sem izgatott, sem érzéketlen. Úgy éreztem, mindent csak azért teszek, hogy gyönyört szerezzek neki. Levetkıztetett, mint egy fürge kező, közömbös eladónı a kirakatbeli próbababát, amelyet aztán nem öltöztet vissza. Amikor meglátta a harisnyámat, meglepetten kérdezte: "Harisnyakötıt hordasz?" "Igen, mindig." "Mekkora ringyó vagy!" - kiáltotta. Megjegyzése zavarral és szégyenkezéssel töltött el, akárcsak viselkedésének teljes átfordulása jólnevelt úrifiúból durva, közönséges férfivá. Mohó szeme égett a vágytól, keze blúzomban és bugyimban tapogatott. "Szeretnéd, ha magamon hagynám?" - kérdeztem, hogy eleget tegyek akaratának. "Persze, hagyd csak, így kurvásabb vagy." Elvörösödtem, ám lassanként forróság járta át a testemet, s a valóságot egyre távolibbnak éreztem. A Szenvedély kezdett eluralkodni rajtam. Lemásztam az ágyról, éreztem talpam alatt a hihetetlenül hideg és sima padlót. Vártam, hogy megragadjon, s azt tegyen velem, amit akar. "Szopd le, szajha" - suttogta. Nem törıdtem a szégyenérzettel, előztem teljesen, s azt tettem, amit mondott. Pénisze nagy és kemény lett a számban. Hónaljamnál fogva felhúzott az ágyra, maga fölé emelt, mint egy védtelen babát, s hosszú nemi szervével az enyémbe hatolt, amely még kevéssé volt nyitott, nedves. "Azt akarom, hogy érezd a fájdalmat. Gyerünk, kiabálj, hadd halljam, hogy fájdalmat okozok

neked!" Fájni éppenséggel fájt, lángoltak körülöttem a falak, s kénytelen-kelletlen kitágultam. Kiáltoztam, miközben a sötét szoba forgott velem. Zavarom teljesen eltőnt, csak a vágy maradt. "Ha kiabálok, elégedett lesz velem, hiszen azt kérte. Megteszek mindent, amit mond" gondoltam. Kiáltoztam és csak fájdalmat éreztem, cseppnyi gyönyört sem. İ viszont elélvezett, hangja megváltozott, szavai obszcének és közönségesek voltak. Ellenem fordította ıket, s erıszakosabban hatoltak belém, mint elızıleg a teste. Aztán minden olyan lett, mint korábban volt. Felvette a szemüvegét az éjjeliszekrényrıl, papírzsebkendıvel megfogta és kidobta az óvszert, nyugodtan felöltözködött. Megsimogatta a fejem, az autóban pedig Bin Ladenrıl és Bushról beszélgettünk, mintha mi sem történt volna... Október 25. Roberto gyakran felhív, azt mondja, a hangom felvidítja és vágyat szít benne. Ez utóbbit halkan suttogja, nehogy meghallják, s kissé szégyelli is bevallani. Azt felelem, én is így vagyok vele, gyakran gondolok rá, miközben önkielégítést végzek. Ez nem igaz, naplóm. Csak azért mondom, hogy a büszkeségét tápláljam, mire öntelten így válaszol: "Tudom, jó szeretı vagyok. A nık odavannak értem." Elbizakodott és ellenállhatatlan angyal. Egész nap magam elıtt látom az arcát, de nem a szenvedélyes szeretıét, inkább a jólnevelt fiúét. Mikor átváltozik, mosolygok rajta, szerintem egyensúlyt tud tartani különbözı személyiségei között. Velem ellentétben, aki mindig ugyanaz és ugyanolyan vagyok. Éppúgy ravasz, mint szenvedélyes. December 1. Mondtam neki, hogy holnapután lesz a születésnapom, mire ı felkiáltott: "Hát akkor illendıen meg kell ünnepelnünk!" Mosolyogva mondtam: "Roby, épp tegnap elég kellemes ünneplést csaptunk. Nem vagy elégedett?" "Nos... arról beszélek, hogy a születésnapod különleges lesz. Ismered Pinót, ugye?" "Persze." "Tetszik neked?" Késlekedtem a felelettel, félve, hogy válaszom eltávolítja ıt, ám végül az igazat mondtam: "Igen, nagyon." "Remek. Akkor holnapután érted jövök." "Rendben..." - különös lelkesedése felcsigázta a kíváncsiságom. Rábízom magam. December 3, hajnali 4.30 Tizenhatodik szülinapom. Szeretnék itt megállni és nem menni tovább. Tizenhatéves koromra ura vagyok a tetteimnek, de a kiszámíthatatlan véletlen áldozata is. Mikor kiléptem a kapun, észrevettem, hogy Roberto nincs egyedül. Láttam a szivart a sötétben, és mindent megértettem. "Legalább a születésnapodon itthon maradhatnál" - mondta anyám, mielıtt elindultam, de végig sem hallgattam, válasz nélkül csuktam be az ajtót magam mögött. Az elbizakodott angyal mosolyogva nézett rám, mikor beszálltam a kocsiba. Úgy tettem, mintha nem venném észre a hátul ülı Pinót. "Nos? Nem mondasz semmit?" - kérdezte Roberto, fejével a hátsó ülés felé intve. Megfordultam, s megláttam az elernyedt Pinót, vörös szemét, kitágult pupilláit. Rámosolygtam. "Szívtál?" Bólintott, s Roberto hozzátette: "Egy egész üveg pálinkát megivott hozzá." "Nagyszerő" - mondtam - "jól kiütötte magát."

A város fényei visszaverıdtek az autó ablakán, a boltok még nyitva voltak, a tulajdonosok türelmetlenül várták a karácsonyt. A járdán párocskák, családok sétáltak, nem tudva, hogy az autóban ülök két férfivel, aki ki tudja, hova visz. Áthaladtunk az Etna útján, a Dóm fehér fénnyel volt kivilágítva, s impozáns datolyapálmák vették körül. Ezalatt az út alatt régen egy folyó folyt, amelyet most láva-törmelék borít. Csendes, alig észrevehetı. Az én gondolataim is csendesek, szelídek, tudatosan a védıpáncélom alá rejtem ıket. De elárasztanak, marcangolnak. Reggelente itt a közelben van a halpiac, a halászokból árad a tenger illata. Körmüket befeketítik a halak belsıségei. Vödörbıl vizet öntenek a még élı, ficánkoló állatok hideg és fényes testére. Éppen ott haladtunk el, bár éjszaka egészen más a hangulat. Mikor kiszálltam a kocsiból, a tenger illata helyett cigaretta és hasis szaga csapott meg, idıs, lebarnult halászok helyett piercinges srácokat láttam. Az élet mindig és mindenképpen folytatódik. Egy bőzlı, pirosba öltözött öregasszony haladt el mellettem, kezében sovány, félszemő macskát tartott. Siratóéneket énekelt. A via Etnán sétáltam, Mennyi fény És mennyi ember, Farmeros fiatalok hulláma Zúg, minta tenger, Mutogaják magukat, És de szép Catania éjjel, A hold most gyöngyként beragyogja, A hegyeket égı vörösre festi, És lángot gyújt a szerelemmel. Úgy járkált, mint egy szellem, lassan, kimeredt szemmel. Kíváncsian figyeltem, mialatt a srácokra vártam. Az asszony megérintette a kabátom ujját, s rajtam furcsa borzongás futott végig. Egy pillanatig tekintetünk keresztezte egymást, s mindez annyira feszült és sokatmondó volt, hogy ırült félelem tört rám. Ferde, ám élénk és értelmes pillantása azt sugallta: "Ott benn a halál vár rád. Nem tudod többé egyberakni összetört szívedet, kislány, meg fogsz halni. Földet dobnak majd a sírod fölé, de egyetlen virágot sem, egyetlenegyet sem." Libabırös lettem, a boszorkány teljesen megbabonázott. De nem hallgattam rá, a két jóképő és veszélyes fiúra mosolyogtam, akik felém tartottak. Pino nehezen tartotta magát, végig csendben volt, és mi sem beszéltünk annyit, amennyit máskor szoktunk. Roberto nagy kulcscsomót vett elı a nadrágzsebébıl, s egyet beillesztett a zárba. Az ajtó nyikorgott, neki kellett dılnie, hogy kinyissa, aztán pedig zajosan csukódott be a hátunk mögött. Nem beszéltem, nem volt mit kérdeznem, hisz pontosan tudtam, mire készülünk. A lépcsıház régi volt és lepusztult, a falak olyan fenyegetıen meredtek rám, mintha valaki gyilkosságra készülne. A repedésektıl és a fehér fényektıl átlátszóaknak tőntek a halványkék falak. Megálltunk egy ajtónál, zenét hallottam belülrıl. "Van itt valaki?" - kérdeztem. "Nem, elfelejtettük kikapcsolni a rádiót, mielıtt eljöttünk" - felelte Roberto. Pino rögtön eltőnt a mosdóban, az ajtót nyitva hagyta, így láttam ıt hugyozni. Kezében fogta nedves és ráncos nemi szervét. Roberto bement a szobába, hogy lehalkítsa a zenét, a folyosóról kíváncsian szemléltem a szobákat, melyeket jól lehetett látni. Az elbizakodott angyal mosolyogva visszatért, megcsókolt, majd rámutatott egy szobára:

"Várj meg minket a vágyak cellájában, mindjárt jövünk." "Hihihihi" - nevettem, - "vágyak cellája... Furcsa elnevezés egy szobának, ahol kefélnek!" Beléptem a meglehetısen szők szobába. A falon meztelen modellek fotói, pornóújságkivágások, hentai-poszterek, kámaszutra-pozíciók rajzai. A mennyezeten az elmaradthatatlan vörös kendı, Che arcával. "Hova kerültem...Mintha egy szexmúzeumban lennék. Vajon kié lehet?" - töprengtem. Roberto fekete kendıvel a kezében jelent meg, bekötözte a szememet, majd maga felé fordított, s nevetve kiáltott fel: "A szerencse istennıjének tőnsz." Hallottam a villanykapcsoló kattanását, aztán már semmit nem láttam. Lépéseket és suttogást hallottam, két kéz letolta a farmernadrágomat, lehúzta a magas nyakú pólómat és a melltartómat. Csak a tanga, a harisnyatartó és a tősarkú csizma maradt rajtam. Szinte láttam magam bekötött szemmel és meztelenül, piros számat, amely hamarosan megízleli valamelyiküket. Hirtelen kettı helyett négy kezet éreztem. Könnyő volt megkülönböztetni ıket, mert kettı a mellemet tapogatta, kettı a nemi szervemet érintette a tangabugyin keresztül, és a fenekemet simogatta. Nem éreztem Pino alkoholszagát, talán a fürdıszobában fogat mosott. Miközben a kezek egyre inkább hatalmukban tartottak, és kezdtem felizgulni, hátulról egy jeges tárgy, egy pohár érintését éreztem. A kezek ugyanott érintettek, de a poharat valaki egyre erısebben nyomta a bırömhöz. Rémülten kiáltottam fel: "Ki a fasz az?" Nevetgélés a háttérbıl, aztán egy ismeretlen hang: "A bárpincéred, szépségem. Ne félj, csak hoztam neked egy italt." Ajkamhoz emelte a poharat, s lassan kortyolgattam a whiskyt. Lenyaltam a számat, s egy másik száj szenvedélyesen megcsókolt, miközben a kezek simogattak és a bárpincér innom adott. Egy negyedik férfi csókolgatott. "Milyen szép a segged... - mondta az ismeretlen hang, - "puha, fehér, feszes. Beleharaphatok?" Mosolyogtam a vicces kérésen, s azt feleltem: "Tedd azt, és ne kérdezd. Csak egy dolgot szeretnék tudni: hányan vagytok?" "Nyugodj meg, kedves" - mondta egy hang a vállam mögül. Egy nyelv a hátam csigolyáit nyaldosta. A kép, amelyet magamról alkottam, most sokkal csábosabbnak tőnt: bekötözött szemmel, félmeztelenül, amint öt férfi nyalogat, simogat, testemet lángra gyújtja. A figyelem középpontja voltam, s azt csinálták velem, amit a vágyak cellájában csinálni szoktak. Egy hang sem hallatszott, csak a sóhajok. S mikor egy ujj lassan benyúlt a Titkomba, hirtelen melegem lett, s öntudatom kezdett elhagyni. Átadtam magam a kezek érintésének, kíváncsiságom egyre nıtt, kik lehetnek és milyenek. És ha a gyönyört éppen egy ronda, nyálas férfitıl kapom? Abban a percben még ez sem számított. Most már szégyellem magam, napló, de tudom, hogy nem segít utólag bánkódni. "Jól van" - mondta végül Roberto - "hiányzik az utolsó láncszem." "Micsoda?" - kérdeztem. "Ne aggódj. Leveheted a kendıt, most egy másik játék következik." Haboztam egy pillanatig, ám végül lassan lehúztam a fejemrıl, s láttam, hogy a szobában ketten vagyunk Robertóval. "Hova mentek?" - kérdeztem meglepetten. "A másik szobában várnak ránk." "Amit úgy hívnak, hogy... - mondtam nevetve. "Hmmm...dohányzó szoba. Füvezünk egyet." Minden erımmel el akartam menni, otthagyni ıket. Ez a rövid szünet lehőtött, s elém tárult a nyers valóság. De nem tehettem, most már belementem a játékba, végig kellett csinálnom.

A sötét szobában, amelyet mindössze három földre helyezett gyertya világított meg, ismét feltőntek a profilok. Abból a kevésbıl, amit meg tudtam figyelni, a jelenlévı srácok nem voltak csúnyák, s ez megvigasztalt. A szobában állt egy kerek asztal, körülötte székek. Az elbizakodott angyal leült. "Te is szívsz?" - kérdezte Pino. "Nem, köszönöm, sohasem." "Ugyan már...Mától te is fogsz." - mondta a bárpincér, akinek karcsú, formás alakja, sötét bıre, vállig érı, hullámos haja volt. "Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Amikor azt mondom, hogy nem, akkor nem. Soha nem szívtam, nem akarok most sem, és a jövıben sem. Feleslegesnek találom, ezért meghagyom nektek." "De legalább egy szép látványt nem tagadsz meg tılünk" - mondta Roberto, kezével az asztal lapjára koppantva, - "ülj ide." Felültem az asztalra szétterpesztett lábakkal, a csizma tősarkával megtámaszkodtam, nemi szervem jól látható volt mindenki számára. Roberto közelebb húzta a székét, s a gyertyával megvilágította fanszırzetemet. Pillantása hol a kezében tartott, illatos főre esett, hol az én Titkomra. Szemei ragyogtak. "Önkielégíts" - parancsolta. Lassan behelyeztem az ujjamat a nyílásba, s ı átengedte magát a fő hatásának és a látványomnak. Hátulról valaki megcsókolta a vállamat, átkarolt, magához szorított, és megpróbált belém hatolni. Védtelen voltam. Tekintetem üres, fénytelen, földre szegezett. Nem akartam odanézni. "Nem, nem...Már megbeszéltük. Egyikünk sem fog beléhatolni ma este." - mondta Pino. A bárpincér átment a másik szobába a fekete kendıért. Ismét bekötözték a szememet, és egy kéz letérdepeltetett. "Most, Melissa, körbeadjuk a füves cigit" - hallottam Roberto hangját, - "és minden alkalommal, mikor egyikünk a kezében tartja, csettint az ujjával, és megérinti a fejedet. Arra fordulsz, amerre mondjuk neked, leszopod, és elélvezteted. Ötször, Melissa, ötször. Aztán nem szólunk többet. Jó munkát." Számba öt különbözı férfi öt különbözı íze került. Minden íz külön történet, minden sperma az én szégyenem. Azokban a percekben illuzió támadt bennem, hogy a gyönyör nem csak test, hanem szépség, öröm, szabadság is. Meztelenül térdelve öt férfi között úgy éreztem, más, ismeretlen világhoz tartozom. De mikor kiléptem a szobaajtón, már csak kimondhatatlan szégyent éreztem, és a szívem darabokra tört. Késıbb ledıltem az ágyra, a testem elerıtlenedett. A szők szoba íróasztalán láttam a mobiltelefonom kijelzıjét, tudtam, hogy otthonról hívnak, már hajnali két óra volt. De közben valaki bejött, fölém feküdt és megkefélt. Egy másik követte, péniszét a számhoz tartotta. Mikor az egyik végzett, a másik rámürítette fehér folyadékát. És sorban a többiek. Sóhajtozás, kiáltások, dörmögés. Halk könnyek. Elkenıdött sminkkel; spermával telítve érkeztem haza. Anyám a díványon alva várt rám. "Itt vagyok, hazajöttem." Túl álomittas volt ahhoz, hogy szemrehányást tegyen a késıi óráért, intett a fejével, és bement a hálószobába. A fürdıszoba tükrében megnéztem magam: nem láttam többé azt a lányt, aki megbővölten figyelte magát pár éwel ezelıtt. Szomorú szemek tekintettek vissza rám, amelyeket még szánalmasabbá tett az arcomra folyt szemfesték. A száj, amelyet többször is megerıszakoltak az éjszaka folyamán, elveszítette frissességét. Idegen sejtek árasztottak el és szennyeztek be. Aztán százszor végighúztam a fésőt a hajamon, mint a királykisasszonyok, ahogy anyukám

mesélte mindig. Vaginám még most is, hogy neked írok az éjszaka kö-zepén, péniszektıl bőzlik. December 4. 12.45 "Jól szórakoztál tegnap?" - kérdezte egy ásítással anyám ma reggel, miközben a kávéfızı fütyülve kezdte meg mőködését. Megvontam a vállamat, azt feleltem, ugyanolyan este volt, mint a többi. "Furcsa szaga volt a ruháidnak." - mondta azzal a pillantásával, amely mindenkirıl mindent tudni akar, fıleg ha rólam van szó... Ijedten elfordultam, ajkamat harapdáltam: az jutott eszembe, talán a spermaszagot érezte rajtam. "Milyen?" - igyekeztem nyugodtnak tettetni magam, kibámultam az ablakon, mintha a napot nézném. "Füstszag...mit tudom én...marihuána" - mondta undorodó arccal. Megkönnyebbülten fordultam felé, s mosolyogva kiáltottam fel: "De hát tudod...a tegnapi bárban is többen füveztek. Csak nem kérhettem, hogy ne tegyék." Sötéten nézett rám: "Csak egyszer gyere haza úgy, hogy füveztél, és nem teszed ki többé a lábadat még az iskolába sem!" "Hm, rendben" - tréfálkoztam, -" akkor keresek magamnak egy megbízható dílert. Remek ürügyet adtál, hogy ne kelljen többé a szar órákra bejárnom." ...Mintha egyedül a hasis ártana meg. Több grammot elszívnék belıle, csak hogy ne kínozzon ez az üresség érzet. Mintha a levegıben lebegnék, és azon csodálkoznék, mit tettem tegnap. Nem, az a lány nem én voltam. Az a lány hagyta, hogy idegen, mohó kezek érintsék, hogy öt férfi ürítse rá a spermáját, hogy lelkét, ahol még nem élt fájdalom, beszennyezzék. Az a lány nem szereti magát, én viszont igen. Ma este gondosan ismét százszor fésültem át a hajamat, amely újra fénylett, s ajkamon is újra felfedeztem a gyermeki lágyságot. Megcsókoltam magam a tükörben, beteljesítve a szerelmet, amely tegnap megtagadtatott tılem. December 20. Az ajándékok és hamis mosolyok idıszaka, a lelkiismeret pillanatnyi megnyugtatása: pénzérmék repülnek az utcákon kolduló, kisgyermeket szorongató cigányok kezébe. Nem szeretek ajándékot venni másnak, csakis magamnak, talán mert nincs senkim, akinek jó szívvel adnám. Ma Ernestóval mentem el vásárolni, akit az interneten ismertem meg. Rögtön szimpatikusnak találtam, telefonszámot cseréltünk, és barátokként kezdtünk el találkozgatni. Kissé eltérı a gondolkodása, megszállottja az egyetemnek és rejtélyes barátságainak. Gyakran megyünk együtt vásárolni, fehérnemőt is szégyenkezés nélkül választok a társaságában, sıt néha még ı is vesz. "Az új barátnımnek" - mondja mindig. De még egyet sem mutatott be. Az eladónıkkel nagyon jóban van, tegezıdnek, s együtt nevetgélnek. A fogasok közt nézelıdök, keresem azokat a fehérnemőket, amelyeket hordani fogok, amikor majd valaki szeret. Szekrényem legfelsı fiókjában állnak összehajtogatva, érintetlenül. A második fiókban tartom azokat, amelyeket a Robertóval és haverjaival való randevúimon viselek. Körmeik által összefogdosott harisnyakötık, csipkebugyik néhol szakadozott pamutszálakkal, amelyeket epekedı kezek rántottak le rólam. İk persze nem veszik észre, nekik csak az kell, hogy szajha legyek. Eleinte mindig fehér csipkés fehérnemőt vásároltam, összeillı darabokat. "A fekete jobban állna neked" - mondta egyszer Ernesto, - "jobban illene az arcod és a bıröd színéhez."

Megfogadtam a tanácsát, azóta mindig fekete csipkéset veszek. Érdeklıdve nézegeti a színes tanfiákat: élénkrózsaszín, zöld, metálkék, s ha komoly akar lenni, pirosat választ. "Különösek a barátnıid, igaz?" Vihogva feleli: "Sosem annyira, mint te." - ez a válasz nagyon jól esik. Melltartókból szinte mindig push up-típusúakat választ, s nem a bugyihoz illıt, hanem a legképtelenebb színeket párosítja össze. Aztán a harisnya: az én ízlésem a harisnyakötı, átlátszó, a szegélye csipkés, mindig fekete, mert az kiemeli hófehér bırömet. İ neccharisnyákat vesz, amelyek nekem sosem tetszenek. Amikor különösen odavan egy lányért, Ernesto beleveti magát a hatalmas üzlet tömegébe, s fényes, ezerszínő flitterekkel díszített ruhákat vesz, szédítı nyakkivágással és merész hasítékkal a szoknya oldalán. "Mennyit kér egy óráért ez a csaj?" - tréfálkozom. Elkomorodik, és szó nélkül a pénztár felé veszi útját. Elszégyellem magam, s abbahagyom a hülyéskedést. Ma, miközben a kivilágított üzletek és a fiatal, savanyú eladónık közt sétáltunk, eleredt az esı, eláztatta a kezünkben levı papírzacskókat. "Menjünk egy árkád alá!" - kiáltotta, s megszorította a kezem. "Ernesto!" - mondtam félig mulatva, félig rakoncátlanul. - "Az Etna útján nincsenek árkádok!" Bután nézett rám, megvonta a vállát, s így felelt: "Hát akkor menjünk hozzám!" Nem akartam, mert tudtam, hogy egyik lakótársa Maurizio, Roberto barátja. Nem volt kedvem összefutni vele, sem felfedni Ernesto elıtt titkos tevékenységemet. Háza néhányszáz méterre volt csupán. Kéz a kézben szaladtunk odáig. Jó volt úgy lenni valakivel, hogy nem kellett az ágyra gondolnom, nem kellett a megállíthatatlan eseményektıl tartanom. Egyszer szeretnék magam dönteni: hol és mikor szeretkezek, mennyi ideig és mennyire hevesen. "Van valaki otthon?" - suttogtam, miközben felmentünk a lépcsın, s hallottam a visszhangot. "Nem" - felelte nehezen lélegezve, - "mindenki hazament szünidıre. Csak Gianmaria maradt itt, de most ı is házon kívül van." Megnyugodva követtem, futó pillantást vetettem a falon függı tükörre. A lakás félig üres, látszik, hogy négy férfi lakja: bőz (igen, az elviselhetetlen spermaszag) és rendetlenség uralkodik benne. Arrébbtoltuk a földön szanaszét heverı zacskókat, s levettük a csuromvizes kabátunkat. "Ne adjam oda valamelyik pólómat, amíg a tied megszárad?" "Jó, köszi." Beléptünk a könyvtár kinézető szobájába, félve nyitotta ki a szekrényét, s mielıtt benézhettem volna, megkért, hogy hozzam át a másik szobából a csomagokat. Mikor visszatértem, gyorsan becsukta a szekrényajtót. Nevetve felkiáltottam: "Mit tartasz odabent? A halott barátnıidet?" Elmosolyodott. "Majdnem." Ez a válasz felkeltette a kíváncsiságomat. További kérdések elkerülése végett kitépte a csomagokat a kezembıl, s így szólt: "No, mutasd, kislány! Mit vettél magadnak?" Kinyitotta az ázott zacskót, bedugta a fejét, mint egy gyerek, aki a karácsonyi ajándékát szemléli. Ragyogott a szeme, s elıhúzott egy fekete bugyit. "Ohó. És mit csinálsz ezzel, mondd? Kinek veszed fel? Nem hinném, hogy az iskolába ebben jársz..." "Mindenkinek megvan a maga titka." - mondtam ironikusan, tudatában annak, hogy gyanút keltek benne. Meglepetten nézett rám, kissé balra fordította a fejét, s halkan kérdezte:

"Azt mondod?...Halljuk, milyen titkod van?" Belefáradtam abba, hogy az egészet magamban tartsam, napló. Elmondtam neki. Arckifejezése nem változott, ugyanolyan döbbent maradt. "Nem mondasz semmit?" - kérdeztem bosszúsan. "A te életedrıl van szó, kislány. Csak annyit tanácsolhatok, hogy lassan a testtel." "Már késı" - feleltem színlelt belenyugvással. Hogy zavaromat enyhítsem, hangosan nevettem és vidáman mondtam: "Nos, kedvesem, most a te titkodon a sor." Sápadt arca lángra gyúlt, szemét határozatlanul járatta körbe a szobán. Felkelt a kifakult virágmintájú díványról, s nagy léptekkel odament a szekrényhez. Erıs mozdulattal felrántotta az ajtaját, s rámutatott a felakasztott ruhákra: "Mind az enyém." Felismertem, azok a ruhák voltak, amelyeket együtt vettünk, árcédula nélkül, győrötten és használtan. "Mit jelentsen ez, Ernesto?" - kérdeztem halkan. Mozdulatai lelassultak, izmai elernyedtek, szemét a földre szegezte. "Magamnak veszem és hordom ıket. Dolgozom bennük..." Én sem tettem semmilyen megjegyzést, nem jutott eszembe semmi. Aztán hirtelen megrohantak a kérdıjelek: hogyhogy dolgozik bennük? Hol dolgozik? Miért? El kezdte mondani, meg sem várva, hogy feltegyem ıket. "Szeretek nınek öltözni. Néhány éve kezdıdött. Bezárkózom, beállítom a kamerát az asztalon, és beöltözök. Jól érzem magam benne. Aztán megnézem magam a képernyın és...nos...felizgulok... Néha megmutatom a felvételt valakinek, aki megkér rá." - erısen elvörösödött. Teljes csend. Csak az esı hallatszott be, amely vékony, fémszerő kalitkarácsokkal vett körül minket. "Eladod magad?" - kérdeztem köntörfalazás nélkül. Bólintott, majd kezébe temette az arcát. "Meli, higyj nekem, csak szájjal csinálom, semmi mást. Néha fenékbe kérik tılem, de esküszöm, nem teszem meg soha...Valamibıl fizetnem kell a tanulmányaimat, a szüleim nem engedhetik meg maguknak..." - szerette volna tovább mondani, más mentségeket elıhalászni. Pedig úgyis tudom, hogy szereti csinálni. "Nem hibáztatlak, Ernesto"- mondtam néhány perc elteltével, az ablakon csillogó esıcseppeket figyelve. "Látod...mindenki maga hozza a döntéseit, te mondtad az imént. Néha az eltévesztett utak is lehetnek helyesek, vagy fordítva. Az a fontos, hogy önmagunkat és a saját álmainkat kövessük, csak így döntünk helyesen. Ezért szeretném tudni, miért csinálod. . . tényleg." Képmutató voltam, tudom. Gyengéden nézett rám, szeme tele kérdéssel: "És te miért csinálod?" Nem tudtam én sem. Zavartan azt válaszoltam: "Mert jó, amikor két személyiség eggyé válik, férfi és nı ugyanaz a test. Ez egy másik titok, ami izgat. Nagyon is. Azonkívül...a dolgot mindketten élvezzük, senki nem kényszerít rá minket. Az élvezet sosem lehet elhibázott, nem?" Láttam a nadrágján, hogy felizgult, noha igyekezett elrejteni. "Megcsinálom." - mondta szárazon. A szekrénybıl ruhát és egy pólót vett elı. "Bocs, elfelejtettem odaadni. Vedd fel." "De elıbb le kell vetkıznöm." "Szégyellıs vagy?" "Ugyan már." Meztelenségem láttán még jobban felizgult. Felvettem a nagy pólót, amire az volt ráírva: "Bye-bye Baby", s Marilyn kacsintó szeme figyelte barátom átöltözését, mint egy emelkedett, önkívületi rítust. Háttal volt nekem, csak a mozgását láttam, és az izmos fenekébe vágó tangát. Megfordult: rövid, fekete miniszoknya, necc harisnyakötı, magas csizma, aranyszínő póló, push

up-melltartó. Hát így mutatkozott elıttem a barátom, akit eddig csak Levi's- és Lacostecuccokban láttam. Felizgultam, bár nem észrevehetıen. A vékony tanfiából kibújt a nemi szerve, megragadta és dörzsölni kezdte. Mintha elıadást néznék, ledıltem a díványra, s figyelmesen néztem. Kedvem lett volna önkielégíteni, vagy birtokba venni a testét. Megdöbbentett a szinte férfias hidegség, amellyel a maszturbációját szemléltem. Arca feldúlt volt, izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. A gyönyöröm behatolás, simogatások nélkül ment végbe, általam. Az övé erısen kilövellt, a hörgést csak akkor hagyta abba, mikor kinyitotta a szemét. Lefeküdt mellém a díványra, átöleltük egymást és elaludtunk. Marilyn szeme az aranyszínő póló gyöngydíszéhez simult.

2002.

Január 3. Hajnali 2.30 Ismét a múzeum-házban, ugyanazokkal a személyekkel. Ezúttal azt játszottuk, hogy én vagyok a föld, s ık a kukacok, akik a földet ássák. Öt kukac vájt barázdákat a testembe, amely porhanyóssá vált. Mikor hazaértem, nagymamám régi, sárga hálóingét vettem fel, a szekrényemben lógott. Éreztem a mosópor illatát, s egy letőnt korét, amely nem létezik többé, és amely összekeveredik bennem az értelmetlen jelennel. Kibontottam a hajam, szétterítettem a vállamon, a megnyugtató múlt ruhadarabja felett. Mosollyal.az ajkamon, ami hamarosan halk sírásba váltott át, lefeküdtem aludni. Január 9. Ernesto otthonában nem volt túl sok titok. Bevallottam neki, elültette bennem a vágyat, hogy lássam két férfi egyesülését. Igen, akarom látni, amint két férfi kefél ugyanazzal az erıszakossággal, ahogy eddig engem keféltek meg. Nem tudok leállni. Úgy rohanok lefelé a lejtın, mint egy letört ág, amelyet a folyó sodrása magával ragad. Megtanulok másoknak nemet, magamnak igent mondani. Megtanulom felszabadítani énem legmélyét, amely vergıdve kerül ki a világ hatása alól. "Mindig megleped az embert, Melissa. Fantázia és képzeleterı kifogyhatatlan tárháza vagy." mondta Ernesto álomból éppen felébredt, rekedt hangon. "Esküszöm, Ernesto. Még fizetni is képes lennék érte." - még mindig átkarolva tartottam. "Nos?" - kérdeztem türelmetlenül, néhány percnyi csend után. "Mi van?" "Te, aki ebben a körben mozogsz, nem ismersz senkit, aki megtenné?" "Mit nyüzsögsz, ugyan már! Nem férsz a bırödbe, és nem elégszel meg a saját, normális ügyeiddel?" "Elıször is nem szokásom a bırömbe férni. Másodszor, mit értesz normális ügyeken?" "Tizenhatéves lányok ügyeit, Meli. Lány fiúval, szerelem és szex kiegyensúlyozott mértékben, amennyi szükséges belıle." "Nos, szerintem ez az igazi perverzitás!" - fakadtam ki hisztérikusan, - "az egyhangú élet: szombat este a Teatro Massimo téren, vasárnap reggel a tengerparton, szex kizárólag hétvégén, bizalmas közlés a szülıkkel satöbbi satöbbi...Akkor már inkább egyedül maradok!" Csend. "Én már csak ilyen vagyok, s nem akarok megváltozni senkiért. Hallod?" Nevetett, megsimogatta a fejemet. "Kislány, megszerettelek, nem örülnék, ha valami rossz történne veled." "Rossz, ha nem tehetem azt, amit akarok. Én is megszerettelek téged." Két jogászhallgatóról mesélt, holnap ismerem meg ıket. Felvesznek a Villa Bellimnél, a tó elıtt, amelyben mindig hattyúk úszkálnak. Majd felhívom anyukámat, hogy egész délután a színjátszókörben leszek. Január 10. 15.45 "Ti nık tiszta idióták vagytok! Két férfi kefélését nézni...ugyan már!" - mondta Germano a volánnál. Szeme nagy és fekete, arca szép vonású, fekete fürtök keretezték, amelyektıl akár fiatal afrikainak is tőnhetett volna, ha bıre nem olyan fehér. Úgy ült a vezetıülésen, mint az erdı méltóságteljes királya, hosszú, keskeny ujjai a kormányon, törzsi jelekkel díszített acélgyőrője elütött puha kezének fehérségétıl. Vékony és udvarias hangon szólalt meg hátulról a másik srác: "Ugyan hagyjad, hiszen még új... És még olyan kicsi. Nézd, milyen lágy arcocskája van. Biztos, kislány, hogy ezt akarod?" Bólintottam. Ha jól értettem, mindketten tartoztak egy szívességgel Ernestónak, ezért fogadták

el a találkát. Mindenesetre Germanót idegesítette a helyzet, s ha tehette volna, otthagyott volna az elhagyatott út szélén, ahol éppen mentünk. Mégis ismeretlen lelkesedés csillogott a szemében, kényes és nehezen észrevehetı változás ment végbe rajta. Végig csendben maradtunk az úton. Vidékre tartottunk, Gianmaria nyaralójába, az egyetlen helyre, ahol nem zavarhatott senki. A kıbıl épült házat olajfák és fenyık vették körül, távolabb ebben az évszakban terméketlen szılıtövek. A szél erısen fújt, mikor Gianmaria kiszállt a hatalmas kaput kinyitni, falevelek tucatjai repültek be a kocsiba, a hajamra is. Metszı hideg volt, és vizes föld, rothadt falevelek szaga érzıdött. Szorosan fogtam a táskám, magas csizmámban egyenesen álldogáltam, a fagytól dermedten, jeges, elgémberedett orral és arccal. Elértük a bejárati ajtót, amelyen fába vésett nevek olvashatók, gyermekek nyári játékának örök emlékeként. Germano és Gianmaria neve is szerepelt... Most mennem kell, napló, bejött anyukám, hogy elvigyen a kórházba a nagynénémhez, akinek combnyaktörése van. Január ll. Ma éjjel ezt álmodtam: Leszállok a repülıgéprıl, Milánó ege haragos. A jeges szél összekuszálja friss frizurámat. A szürkés fényben arcom színtelennek, szemem üresnek tőnik, csak a pupillám csillog, amitıl még különösebben nézek ki. Kezem hideg és fehér, mint egy halotté. Mikor a repülıtérre érek, megnézem magam az egyik üvegben: arcom sovány, hajam csúnya és borzas, szám összeszorítom. Furcsán, ok nélkül izgatott vagyok. Aztán máshol látom magamat, ugyanezzel a külsıvel. Már nem a repülıtér a helyszín, és nincsenek rajtam a megszokott ruhadarabjaim. Sötét és büdös cellában ülök, amelybe alig hatol be fény, így nem látszanak sem a ruháim, sem a körülményeim. Sírok és egyedül vagyok. Éjszaka van. A folyosó végén himbálózó, erıs fényt pillantok meg. Semmi zaj. A fény egyre közeledik. Megijedek, mert nem hallom a léptek zaját. A felém tartó, magas és erıs férfi óvatosan lépked. Kezét a rácsra teszi, s én, miután letörlöm a könnyeimet, felállok és odamegyek. A fáklya fénye ördögi kinézetet ad az arcának, teste többi részét sötétség borítja. Szeme mohó, meghatározhatatlan színő, nagy száját félig nyitva tartja, látszanak hófehér fogai. Ujját ajkához emeli, jelezve, hogy maradjak csendben. Közelrıl jobban megnézem az arcát, s felfedezem, mennyire vonzó, jóképő és rejtélyes. Borzongás fut rajtam át, mikor ujjait számra helyezi, s körkörös mozgást végez velük gyengéden. Ajkam megnedvesedik, önkéntelenül odanyomom arcomat a rácshoz. Szeme felragyog, de megırzi tökéletes nyugalmát, ujjai eltőnnek a számban. Aztán két kézzel letépi elnyőtt pólómat, felfedve kerek mellemet. Mellbimbóm megkeményedik a hidegtıl, amely a kis ablakon beárad, s nedves ujjai érintésére még keményebbé válik. Ajkát ráhelyezi, elıbb megszagolja, majd megcsókolja. Hátrahajtom a fejem a gyönyörtıl, de felsıtestem mozdulatlanul adja át magát a kívánságainak. Rámnéz és mosolyog. Keres valamit a ruhájában, amelyrıl észreveszem, hogy templomi öltözék. Kulcsok csörögnek, vasajtó csukódik lassú nyikorgással. Bent van, mellettem. Lerántja az összes ruhámat, szabadon hagyva hasamat és lejjebb a forró pontomat. Lefektet a földre. Fejét két lábam közé helyezi és nyelve belémhatol. Már nem fázom...Érezni akarom ıt és általa magamat. Magam felé húzom, s tunikájában tapogatok egyre türelmetlenebbül. Kezembe veszem szép, felálló nemi szervét, kiszabadítom a fekete palástból. Belémhatol, nedveink találkoznak, s úgy mozog bennem, mint kés a meleg vajban, de nem élvez el. Kiveszi péniszét, leül a sarokba. Hagyom ıt, csak kicsit késıbb húzódom oda hozzá. Akkor ismét elmerül bennem, tajtékzó tengeremben. Kevés, erıs és hirtelen mozdulat is elég, hogy végtelen gyönyört érezzek. Egyszerre érjük el mindketten. Összeszedi magát és otthagy engem. Még hevesebb zokogásba kezdek, mint elıtte. Kinyitom a szememet, s újból a repülıtéren vagyok. Fürkészem az arcom.

Álom az álomban. Álom, amely a tegnap történtek visszhangja. Az a szem Germanóé volt. A kandalló tüze vetett rá fényt, ragyogott. Gianmaria fahasábbal és ágakkal lépett be, rádobta a tőzre. A szobában sokkal világosabb lett, s a kandalló barátságos hangulatot teremtett. Ismeretlen, megnyugtató melegség járt át. Amit láttam, nem váltott ki belılem undort vagy szörnyülködést. Mintha szemem hozzászokott volna bizonyos jelenetekhez. A bıröm alatt lüktetı szenvedély kitört, s ezt a két srácot sújtotta, akiket önkéntelenül a kezemben tartottam. A díványon feküdtek, egymásba olvadtak, szerelmesen nézték és simogatták egymást. Én a fotelbıl néztem ıket. Minden nyögésük egy "szeretlek" volt. Minden mozdulatuk, amelyet feldúlt belsımben fájdalmasnak éreztem, számukra ártatlan simogatás volt. Szerettem volna részt venni meg nem értett bensıséges viszonyukban, gyengéd szerelmi menedékükben, de nem határoztam el magam, csak néztem ıket az alku szerint. Meztelen, fehér volt a testem és a gondolataim is. Germano elégedett pillantást vetett rám. Levált a másik testrıl, döbbenetemre letérdelt elém, s szétnyitotta a combomat. Egy jelzésre várt, majd belevetette magát a kielégítésembe. Aztán visszatalált a kíméletlen, kemény afrikai király szerepébe. Leült a helyemre, hajamnál fogva a pénisze felé irányított. Amikor a szemébe néztem, akkor fogtam fel, hogy szenvedélyünk, amely összecsapott és felolvadt, semmiben sem különbözik egymástól. Végül ölelkezve aludtak el a díványon. Égı arccal, a kandalló tüzének fényében továbbra is ıket szemléltem. Január 24. A tél elszívja erımet, minden értelemben. A napok egyformák és unalmasak, lassan elviselhetetlenek. Korán csörög az ébresztıóra, iskola, konfliktus a tanárokkal, hazamegyek, hihetetlenül késıig írom a leckéket, megnézek valami hülyeséget a tévében, ha nem csukódik le a szemem, olvasok, aztán nyomás aludni. Nap mint nap ugyanaz. Csak az elbizakodott angyal egykét váratlan telefonhívása töri meg ezt az egyhangúságot. Levetem a szorgalmas diáklányruháimat, és lehetıleg úgy öltözöm fel, mint egy nı, aki megırjíti a férfiakat. Hálás vagyok, amiért kiszakítanak a szürkeségbıl, és másnak érezhetem magam. Mikor otthon vagyok, internetezem. Kutatok, keresgélek. Olyat keresek, ami felizgat, s ugyanakkor undorít. Megaláztatásból származó izgalmat. A legfurcsább egyéneket, akik szadomazo fényképeket küldenek nekem, akik igazi kurvaként kezelnek, akik próbálnak megszabadulni valamitıl. Dühtıl, spermától, szorongástól, rettegéstıl. Nem különbözöm én sem tılük. Szemem betegesen csillog, szívem ırülten ver. Azt hiszem (talán becsapom magam), a hálózat útvesztıjében találhatok valakit, aki hajlandó szeretni. Mindegy, hogy ki az: férfi, nı, öreg, fiatal, házas, szingli, meleg, transzszexuális. Bárki. Tegnap éjjel leszbioldalakra mentem. Nem undorodom tıle, hogy egy nıvel csináljam. Inkább zavarba hoz az ötlet, félelmet kelt bennem. Néhányan kapcsolatba akartak lépni velem, de eddig leráztam ıket, még a fotókat sem néztem meg. Ma reggel egy húszéves lánytól érkezett e-mailem. Letiziának hívják, ı is cataniai. Keveset ír, mindössze a nevét, korát, telefonszámát. Február 1. 19.30 Az iskolában felajánlottak egy szerepet a színjátszáson. Végre valami szórakozásom is lesz ezekben a napokban. Egy hónap múlva kell fellépnem egy belvárosi színházban. Február 5. 22.00 Felhívtam a lányt. Éles a hangja, stílusa viszont vidám és könnyed, az enyémmel ellentétben, ami komoly és melankolikus. Hamarosan feloldódtam. Nem voltam kíváncsi az életére, csak testileg

akartam megismerni. Ezért megkérdeztem: "Bocs, Letizia, nincs véletlenül egy fényképed, amit elküldhetnél?" Hangosan nevetett, felkiáltott: "Hogyne volna! Kapcsold be a számítógépet, elküldöm most rögtön, így megmondhatod a véleményedet." "Oké!" - feleltem elégedetten. Gyönyörő, hihetetlenül szép. Meztelen, érzéki, elbővölı. Szeme kacsint. "Tényleg te vagy?" - dadogtam. "Persze. Nem hiszed?" "De, de... Gyönyörő vagy. . .' - mondtam döbbenten, a fénykép és saját lelkesedésem hatása alatt. Nem a nık tetszenek, szóval...Nem fordulok meg az utcán egy szép nı után, nem hoznak tőzbe a nıi formák, soha nem gondoltam párkapcsolatra egy nıvel. De Letizia arca angyali, ajka szép húsos. Hasa alatt kis sziget a kikötéshez. Érzéki, illatos, dús. Melle két édes dombocska, tetején nagy, rózsaszín csúccsal. "És te?" - kérdezte, - "Tudsz nekem képet küldeni?" "Igen, várj egy percet." Véletlenszerően elıhalásztam egyet a számítógép memóriájából. "Bájos angyalkának tőnsz" - mondta Letizia. "Annak tőnök, valóban...De nem vagyok az." "Melissa, szeretnék találkozni veled." "Én is. Miután letettük a telefont, küldött nekem egy sms-t: "Égı csókokkal borítanám a nyakadat, miközben kezemmel fürkésznélek." Levettem a bugyimat, bebújtam a takaró alá, s véget vetettem az édes kínnak, amelyet Letizia akaratlanul felkeltett bennem. Február 7. Ma Ernestónál viszontláttam Gianmariát. Nagyon örült nekem, erısen magához szorított. Azt mondta, nekem köszönhetıen megváltozott közte és Germano közt a viszony. Nem kérdeztem rá, milyen értelemben. Homályos számomra, miért viselkedett úgy Germano azon az estén. Egyértelmően én voltam az oka. De minek? És miért? Csak önmagamat adtam, napló. Február 8. 13.18 Még mindig kutatok, nem fejezem be, amíg meg nem találom, amit akarok. Valójában nem tudom, mit akarok. Keress, Melissa, ne add fel... A chat-en a "perverz szex"-részleget próbáltam ki, "szajha" fedınéwel. Keresgéltem a személyleírások között, beírtam néhány adatot, mi érdekelne az illetıvel kapcsolatban. Egy srác rögtön jelentkezett, "vérontás" fedınév alatt. Egyenes volt és lehengerlı, és pont ezt akartam. "Hogyan szeretsz kefélni?" - kezdte a beszélgetést. "Vadul. Szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy tárggyal." "Szeretnéd, ha én is úgy bánnék veled, mint egy tárggyal?" "Nem szeretnék semmit. Tégy úgy, ahogy jónak látod." "Az én szajhám vagy, ugye tudod?" "Nem vagyok senkié, még önmagamé sem." Részletezni kezdte, hogyan és hol hatolna belém, mennyi ideig maradna bennem, hogyan élveztetne el. A szavak gördülékenyen peregtek. Gyomrom összeszorult, a csábító élet vágya lüktetett bennem, engednem kellett. A szirének éneke volt számomra az, amit írt, fájón, ám tudatosan adtam meg magam. Miután közölte, hogy elélvezett, megkérdezte, hány éves vagyok. "Tizenhat." - írtam.

Mosolygó arcocskák töltötték be a képernyıt, majd: "A mindenit! Gratulálok!" "Miért?" "Máris ilyen szakértı vagy... "Igen." "Nem hiszem el." "Mit érdekel az téged...Úgysem fogunk találkozni, mindegy, hogy elhiszed-e. Nem is vagy cataniai." "Hogy a fenébe ne?!" A francba...! Micsoda pech! "És mit akarsz tılem?"- a válaszban biztos voltam. "Megkefélni." "Épp most tetted meg." "Nem igaziból." - mosolygó arcocska. Néhány másodpercig gondolkodtam, aztán begépeltem a telefonszámomat. Mikor elküldtem, kétség tört rám, s mikor a válasza ("Köszi!") megjött, rádöbbentem, mekkora faszságot csináltam. Nem tudok róla semmi mást, mint hogy Fabriziónak hívják és harmincöt éves. Fél óra múlva találkozom vele a Corso Italfán. 21.00 Nagyon jól tudom, hogy az ördög néha álruhában jelenik meg, s csak akkor fedi fel magát, miután már meghódított. Csillogó, zöld szemekkel néz rád, nyájasan mosolyog, gyengéden megcsókolja a nyakad, aztán elnyel. A férfi, akivel találkoztam, magas volt és elegáns, nem kifejezetten jóképő, erıs testalkatú, haja ritkás, ıszülı (vajon tényleg harmincöt éves?), szeme zöld, foga szürke. Elsı benyomásom az volt, hogy vonzó, ám a gondolat, hogy ı a chat-es férfi, megrémisztett. A járdán sétáltunk, fénylı, elegáns kirakatok mellett haladtunk el. Magáról mesélt, a munkájáról, a feleségérıl, akit soha nem szeretett, csak a születendı kislányuk miatt kellett elvennie. Szép hangja van, de az idétlen nevetése idegesít. Séta közben átkarolta a derekamat. Mosolyt erıltettem az arcomra. Idegesített a nyomulása, nyugtalanított az, ami történıben volt közöttünk. Elmehettem volna haza, felülhettem volna a robogómra. Anyukám, amint almatortát gyúr, húgom, amint fennhangos olvas vagy a macskával játszik...Megízlelhetném a normalitást. Felvillanhatna a szemem egy iskolai jó jegyre, mosolyoghatnék félénken, ha bókot kapok. Mindez nem hoz lázba: üres, hiábavaló, értelmetlen. Követtem ıt a kocsijához, amely egy garázsba vitt minket. Nedves volt a mennyezet, dobozok és szerszámok foglalták el az amúgy is szők helyet. Fabrizio gyengéden hatolt belém. Rámfeküdt, de szerencsére nem éreztem a súlyát. Meg akart csókolni, de nem hagytam. Daniele óta senki nem csókolt meg, sóhajom forróságát megırzöm tükörképemnek. Ajkam már így is túl sokszor került kapcsolatba az elbizakodott angyal ördögi barátainak epekedı szerveivel. Biztos vagyok benne, hogy ık sem a számat szerették. Elfordítottam tehát a fejem, de nem éreztettem vele undoromat. Úgy tettem, mintha helyzetet szeretnék változtatni. Korábbi gyengédsége, amely engem annyira meglepett, állati, nyers erıvé alakult át. Nyögdécselt, hangosan kiáltozta a nevemet, szorosan fogta a csípımet. "Itt vagyok" - mondtam, s az egész helyzet groteszknek tőnt. Nem értettem, miért ismétli a nevemet, ám nem akartam közömbösnek mutatkozni, ezért igyekeztem megnyugtatni: "Itt vagyok." Lecsillapodott, és feldúlt hangon kérte: "Hagyd, hogy beléd élvezzek, kérlek!" "Nem, nem lehet." Hirtelen élvezett el, egyre hangosabban kiáltozva a nevem, amely végül gyenge visszhanggá, majd hosszú sóhajjá változott. Aztán elégedetlenül mégegyszer fölém feküdt, ismét magamban éreztem. Nyelvével sietve és kíméletlenül nyalogatott. Nem éreztem gyönyört, miközben ı még mindig élvezett. Az egészet fölöslegesnek és távolinak találtam.

"Vastag, nedvdús, harapnivaló szád van. Miért nem szırteleníted? Szebb lennél." Nem válaszoltam. Semmi köze hozzá, mit csinálok a számmal. Egy autó zaja ijesztett ránk, gyorsan felöltöztünk (alig vártam), kiléptünk a garázsból. Megsimogatta az állam: "Legközelebb, kislány, majd kényelmesebben leszünk." Kiszálltam a párás ablakú autóból. Az utcán bárki észrevehette, hogy feldúlt és kócos vagyok, az autót pedig egy ıszülı hajú, csálé nyakkendıjő férfi vezeti. Február 11. Az iskola nem megy valami jól. Talán én vagyok lusta és mihaszna, talán a tanárok túl unalmasak és szigorúak... Túlságosan idealista elképzeléseim lehetnek az iskoláról és általában a tanításról, mert a valóság teljesen kiábrándít. Utálom a matekot! Felbosszant. Az idióta tanár soha nem magyaráz el semmit, de úgy kezel, mint egy hülyét. A faliújságon nézegettem a magántanárok hirdetését, fel is hívtam ıket. Csak az egyik ért rá, egy férfi, hangjából ítélve fiatal. Holnap találkozunk, hogy megbeszéljük a részleteket. Letiziát nem bírom kiverni a fejembıl, nem tudom, mi történt velem. Néha úgy érzem, bármire képes vagyok. 22.40 Fabrizio hívott, hosszan beszéltünk. Végül megkérdezte, tudok-e nyugalmas helyet a találkánknak. Mondtam, nem. "Akkor itt az ideje, hogy meglepjelek valamivel." Február 12. Fehér ingben és fekete boxeralsóban nyitott ajtót, vizes hajjal és szemüvegben. Ajkamba haraptam, és üdvözöltem. Mosolygott. "Foglalj helyet, Melissa", mondta a tanár. Ugyanazt éreztem, mint kiskoromban, amikor egy óra leforgása alatt fogyasztottam tejet, narancsot, csokit, kávét, epret. Odakiáltott valakinek, hogy átmegy a másik szobába. Kinyitotta az ajtót, és életemben elıször egy normális férfi hálószobájába léptem be. Semmi pornó-fénykép, semmi hülye trófea, semmi rendetlenség. A falon régi fotók, heavy metal-együttesek poszterei, impresszionista képek. Különleges és csábító illat tett mámorossá. Nem kért elnézést a szokatlan öltözetéért, és én mulattam ezen. Azt mondta, üljek az ágyra, egy széket húzott oda magának. Zavarban voltam...a fenébe is! Aszott kis professzort vártam, kanárisárga, V-nyakú pulóverben, hasonló árnyalatú hajjal. Ehelyett egy lebarnult, illatos, elképesztıen vonzó fiatalember mutatkozott be nekem. Még nem vettem le a kabátomat, ezért nevetve így szólt: "Ne aggódj, nem eszlek meg, ha leveszed!" Én is nevettem, sajnálkozva a tényen, hogy nem ehet meg. Szemügyre vettem a cipıjét, szerencsére nem viselt fehér zoknit. Törékeny boka, barna és ápolt lábfej, amellyel koncentrikus köröket írt le, miközben megbeszéltük az óradíjat, óraszámot és a tananyagot. "Nagyon az elejérıl kell kezdenünk" - mondtam. "Ne aggódj, a kettes szorzótáblával fogom kezdeni" - kacsintott. Az ágy szélén ültem keresztbe tett kézzel és lábbal. "Milyen szépen tartod magad, ahogy ülsz." - szakított félbe, miközben a matektanárnırıl meséltem neki. Ajkamat harapdáltam és fújtattam, mintha azt mondanám: "ugyan már, miket beszél." "Ja, elfelejtettem. Valerio a nevem, sose hívj tanár úrnak, mert attól öregnek érzem magam"mondta témát váltva és ujjaival megfenyegetve.

Ennyi tréfálkozás után rajtam volt a sor. Megköszörültem a torkom és halkan mondtam: "És ha csakazértis tanár úrnak szeretnélek hívni?" Ezúttal ı harapott az ajkába, megrázta a fejét: "Ugyan miért hívnál úgy?" Vállat rándítottam: "Mert így szebben hangzik, nem, tanár úr?" "Hívj, ahogy akarsz, csak ne nézz rám ilyen szemekkel." - mondta láthatóan zavartan. Íme, a szokásos történet. Mit tegyek, nem tudok nem kihívó lenni azzal, aki tetszik. Minden szavammal és hallgatásommal behálózom, ettıl érzem jól magam. Mint egy játék. Február 18. 20.35 A konyhában már vacsoráznak. Egy percre muszáj írnom, mert tisztában akarok lenni azzal, mi történt. Ma volt az elsı órám Valerióval. Valamivel jobban megértem a dolgokat, talán szép válla, elegáns, keskeny keze teszi, amellyel ír. Nehézség nélkül sikerült megoldanom egy pár példát. Nagyon komoly és hivatalos volt, ez még vonzóbbá tette. Foglyul ejtett. Pillantása csodáló volt, ám igyekezett tartani a távolságot és elkerülni ravasz csapdáimat. Szők szoknya volt rajtam, arcátlanul el akartam csábítani. Mikor felálltam és az ajtó felé indultam, szorosan követett. Játszadozva váltogattam a gyors és lassú lépéseket, hogy hagyjam is közelíteni, meg nem is. Miközben a liftre vártam, éreztem leheletét a nyakamon, amint azt suttogta: "Kapcsold be holnap a telefonodat tizenegytıl negyed tizenkettıig." Február 19. 22.30 Egy jó és egy rossz hír (mint általában): Fabrizio vett egy kis lakást a belvárosban, ahol találkozhatunk családjaink gyanakvását elkerülve. Vidám hanggal kiáltotta a telefonban: "Felállíttattam egy hatalmas képernyıt az ággyal szemben, így nézhetünk majd bizonyos filmecskéket, mit szólsz, kislány? Természetesen neked is lesz kulcsod hozzá. Csók a szépséges pofikádra. Szia!" Ez volna a rossz hír. Nem hagyott idıt, hogy feltárjam elıtte kétségeimet, határozatlanságomat. Túl meggondolatlannak találom ezt az ötletét. Én egyszer szándékoztam lefeküdni vele, s aztán viszlát, nem szeretnék egy nıs, családos férfi szeretıje lenni. Nem akarom sem ıt, sem a lakását, sem a hatalmas képernyıt a pornófilmekkel. Nem akarom, hogy úgy vásárolja meg a gondtalanságomat, mint a csúcstechnológiai termékeit. Daniele és az elbizakodott angyal miatt már eleget szenvedtem, s most, hogy végre kezdek újból magamra találni, jön ez a félrecsúszott nyakkendıjő óriás, aki szexuális kapcsolatot akar velem létesíteni. Ám a büntelés mindig ott lebeg a fejünk felett, a kard éle akkor csap le ránk, mikor legkevésbé várjuk. Rá is le fog csapni, sıt, én fogom majd a markolatát. Most pedig a jó hír. A hívás pontosan érkezett, és pontosan fejezıdött be. Meztelenül ültem szobám hideg márványpadlóján. A telefont a kezemben tartottam, hangja és sóhajai érzékiek voltak. Elmesélte egy képzelgését. Az iskolában ültem egy óráján. Engedélyt kértem tıle, hogy kimenjek a mosdóba, s egy cédulát csúsztattam a kezébe "kövess!" felirattal. A mosdóban vártam ıt, bejött, letépte rólam a blúzomat. Ujja hegyével vízcseppeket helyezett a mellkasomra, amelyek lassan gördültek le rajtam. Felemelte rakott szoknyámat, belémhatolt, miközben a falnak dıltem, és zsigereimben éreztem a gyönyörét. A vízcseppek még mindig a testemen peregtek, az ı bırét is megnedvesítve. Összeszedtük magunkat, visszatértünk a terembe. Az elsı padból figyeltem a kréta érintkezését a táblával, úgy, ahogy percekkel azelıtt a testünk érintkezett egymással. Telefonálás közben élveztünk el. Nemi szervem olyan duzzadt volt, mint még soha. A

Folyadék szivárgott a Titokból, ujjaim átitatódtak vele. Közel éreztem ıt magamhoz, a helyzet ellenére, éreztem a forróságát, az illatát, az ízét. Negyed tizenkettıkor így szólt: "Jó éjt, Loly." "Jó éjt, tanár úr." Február 20. Bizonyos napokon azon töprengek, hogy vajon nem lenne-e jobb megfulladni. A takaró alatt nyelem a könnyeimet, érzem sós ízüket a nyelvemen. Rendetlen ágyon ébredek fel, kócos hajjal, bıröm megbecstelenítve. A tükör elıtt meztelenül szemlélem a testemet. Könnycsepp pereg le az arcomon, letörlöm. Hátrafogom a hajamat, grimaszolok, hogy vidámabbnak tőnjek és nevetni tudjak: nem megy. Sírni szeretnék, bőnhıdni. Kinyitom a szekrényem legfelsı fiókját. Szemügyre veszek minden ruhadarabot, aztán gondosan kiválasztok egyet. Az ágyra teszem, a tükröt pedig úgy helyezem, hogy szemben legyen velem. Szemlélem a testemet. Feszes izmok, puha, sima bır, fehér és szőzies, mint egy kislányé. Kislány is vagyok! Leülök az ágy szélére, felveszem a harisnyakötıt, spiccelek a lábfejemmel, bırömön felcsúsztatom a vékony anyagot, míg a csipkeszegély a combomig nem ér. Aztán a fekete, masnis selyemtrikóm következik. Körbeöleli a felsıtestem, vékonyítja az amúgy is vékony derekamat, kiemeli a csípımet, amely túlságosan kerek és kívánandó, ezért vetik rá magukat vadul a férfiak. Mellem még kicsi, kerek, kemény, fehér, egyetlen kéz átfoghatja és felmelegítheti. A selyemtrikó szők, két mellem szorosan helyezkedik el egymás mellett. Még nem nézek tükörbe. Hiányzik a tősarkú cipı, amelybe becsúsztatom vékony bokámat, és százhatvan centiméterem rögtön tízzel megugrik. A fürdıszobában kifestem puha számat piros rúzzsal, szempillámat spirállal, megfésülöm sima, hosszú hajamat, parfümöt spriccelek magamra. Visszamegyek a szobámba. Olyan személyt látok a tükörben, aki megremegteti testem-lelkem. Elbővölten nézem magam, szemem ragyog, szinte könnyezik, különös fény sugárzik testembıl, vállamra hulló hajamat simogatni támad kedvem. Hajamról a nyakamra csúsznak le az ujjaim, a finom bırt simogatják, lassan átfogják a nyakívemet. Már érzem a gyönyör hívását. Kezem a mellkasomat érinti. A tükör elıtt álló, nınek öltözött kislány szeme vágyakozón ég (Mire vágyik? Szexre? Szerelemre? Valódi életre?). A kislány ura saját magának. Ujjai behatolnak nemi szerve szırzetébe, hı és borzongás fut végig a lábujjától a fejéig, ezer érzés árasztja el. "Az enyém vagy" - suttogom, és a vágy azonnali izgalmat vált ki belılem. Ajkamba harapok hófehér fogammal, kócos hajamtól megizzad a hátam, apró cseppek gyöngyöznek a testemen. Kifulladok, sóhajtozom... Behunyom a szemem, testem görcsben áll, gondolataim szabadon szálldosnak. Térdem enged, lélegzetem eláll, nyelvemmel számat nyalogatom. Kinyitom a szemem: rámosolygok a kislányra. Odamegyek a tükörhöz, hosszan és gyengéden megcsókolom, leheletemtıl bepárásodik az üveg. Egyedül, elhagyatva érzem magam. Bolygó vagyok, amely körül ebben a pillanatban három különbözı csillag kering: Letizia, Fabrizio és a tanár úr. Három csillag, amely gondolatban társam, ám a valóságban nem. Február 21. Anyukámmal elvittük az állatorvoshoz a kiscicámat, mert asztmás. Halkan nyávogott, megrémült a kesztyőtıl, amelyet az orvos a kezemre húzott. Simogattam a fejét, csillapító szavakkal próbáltam megnyugtatni. A kocsiban anyukám megkérdezte, hogy megy a suli, és mi van a Fúkkal. Homályos válaszokat adtam. Mostanra már furcsa lenne nem hazudnom, törvényszerővé vált számomra... Megkértem, kísérjen el a matektanáromhoz, mert órám lesz.

"Jól van, így végre megismerhetem!" - mondta lelkesen. Nem válaszoltam, nem akartam, hogy gyanút fogjon. Különben biztos voltam benne, hogy Valerio minden percben számít erre a találkozásra. Szerencsére ezúttal komolyabb öltözéket viselt, ám furcsa módon anyukám - mikor kikísértem a lifthez - azt mondta: "Nem szimpatikus. Elkényeztetettnek tőnik." Nemtörıdöm mozdulatot tettem, s azt feleltem, úgyis csak matekórákat ad nekem, nem megyek hozzá feleségül. Idegesít anyukámnak az a rögeszméje, hogy valakinek az arcából ítéli meg a jellemét! Valerio miután becsukta az ajtót, buzdított, hogy vegyem elı a füzetem. Egy szót sem beszéltünk a telefonhívásról, csak köbgyökrıl, kéttagú mennyiségrıl, négyszögekrıl... Szemébıl semmit nem lehetett kiolvasni, kétségben hagyott engem. És ha csak azért hívott fel, hogy nevetségessé tegyen? És ha egyáltalán nem érdeklem, csak el akart élvezni a telefonban? Valamilyen jelre vártam, bármilyen utalásra, de semmi! Miközben elém tette a füzetet, hirtelen mintha mindent megértett volna, rám nézett, s így szólt: "Ne menj sehova szombat este. És ne vegyél magadra semmit, amíg nem hívlak." Döbbenten bámultam rá, nem mondtam semmit, igyekeztem közömbösséget tettetni. Kinyitottam a füzetet. Apró betősen, az x-ek és y-ok közé beékelve elém tőnt az írása: "Mint egy lángoló, földi paradicsomban az én Lolitám volt. Hubert tanár úr" Ismét nem szólaltam meg. Elköszöntünk egymástól, és emlékeztetett az idıpontra. Ugyan ki felejtené el? Február 22. Egykor Letizia hívott, hogy nem szeretnék-e vele ebédelni. Igent mondtam, amúgy sem tudtam volna hazamenni, mert fél négykor kezdıdött az elıadás fıpróbája. Szerettem volna látni ıt, sokszor gondoltam rá elalvás elıtt. Élıben még szebb, élettelibb volt. Puha kezét figyeltem, miközben kitöltötte nekem a bort. Az enyém, mint egy majomé, száraz és kipirosodott a hideg miatt, amibıl minden reggel kiveszem a részem a motoron. Mindenrıl mesélt, egy óra leforgása alatt elmondta a húsz évét. Beszélt a családjáról, korán elhunyt édesanyjáról, Németországban élı apjáról, nıvérérıl, akit egyre ritkábban lát, mert férjnél van. Mesélt a tanárairól, az iskoláról, az egyetemrıl, a hobbijairól, a munkájáról. Szemöldökét néztem, és rám tört a vágy, hogy megcsókoljam. Milyen furcsa dolog a szemöldök! Letiziáé együtt mozog a szemével, s annyira szép, hogy vágyat ébreszt a megcsókolására... Hogy aztán csókod arcára, szájára hulljon... Kívánom ıt, tudom jól, napló. Kívánom forróságát, bırét, kezét, nyálát, suttogó hangját. Szeretném megsimogatni a fejét, belehelni kis szigetét, egész testét kényeztetni. Mégis érthetınek találom, hogy leblokkoltam, számomra ez új dolog. Nem tudhatom, ugyanúgy érez-e, mint én, sosem fogom megtudni. Megnedvesítette az ajkát, ironikusan nézett. Megadtam magam. Nem neki, hanem saját szeszélyeimnek. "Akarsz szeretkezni, Melissa?" - kérdezte, mialatt a bort kortyoltam. Letettem a poharat az asztalra, fejemmel beleegyezı mozdulatot tettem. "De meg kell tanítanod..." Megtanítani, hogyan szeretkezzek egy nıvel, vagy hogyan szeressek? Talán a két dolog egy és ugyanaz. .. Február 23. 5.45

Szombat éjjel, azaz inkább vasárnap reggel óta, attól a perctıl fogva, hogy az ég kezdett kivilágosodni, boldog vagyok. Eufórikus az állapotom, és mégis béke, édes nyugalom áraszt el. Ma éjjel rájöttem, hogy olyan valakivel lefeküdni, aki tetszik, aki uralja az érzékeimet, szent dolog. A szex megszőnik pusztán szex lenni, átfordul szerelembe, mikor Valerio illatos bırét, erıs vállát, puha haját simogatom. Egyáltalán nem izgultam, tudtam, mit teszek. Tudtam, hogy kiábrándítom a szüleimet. Egy félig ismeret-en, huszonhétéves, vonzó matektanár (aki lángra gyújtotta az érzékeimet) kocsijába szálltam be. Kint vártam rá, egy impozáns fenyıfa alatt. Megpillantottam zöld kocsiját, a nyakán körbetekert sálat, szemüvegének visszaverıdését. Ellentétben azzal, amit pár nappal ezelıtt meghagyott, nem vártam meg, hogy felhívjon és megmondja, mit viseljek. Fehérnemőmet az elsı fiókból választottam, s egy fekete ruhácskát vettem fel. Megnéztem magam a tükörben, elfintorodtam, úgy éreztem, valami nem stimmel. Szoknyám alól lehúztam a bugyit, elmosolyodtam, halkan suttogtam: "így tökéletes vagy", és csókot dobtam magamnak. Mikor kiléptem, éreztem a hideg szél érintését a meztelen nemi szervemen. A tanár úr csillogó és elbővölt szemmel nézett rám, így szólt: "Nem azt vetted fel, amit kértem tıled." Elfordítottam a tekintetemet. "Jobb szeretek engedetlen lenni a tanárokkal szemben." Csattanós puszit nyomott az arcomra, majd elindultunk egy titkos hely felé. Ujjammal csavargattam a hajam, talán azt gondolta, feszült vagyok, pedig csak attól szorongtam, hogy rögtön megkapom ıt, minden elıfeltétel nélkül. Nem tudom, mirıl beszélgettünk az út során, mert a fejemben egyetlen gondolat keringett: hogy az enyém legyen. A szemébe néztem, miközben vezetett, nagyon tetszik a szeme: hosszú, fekete szempillái, elbővölı, izgató tekintete. Láttam, hogy lopott pillantásokat vet rám, de úgy tettem, mintha nem venném észre: ez is része a játéknak... Aztán megérkeztünk a Paradicsomba vagy a Pokolba, attól függ, honnan nézzük. Kisautójával szők, elhagyatott utcákon mentünk, amelyeken néha lehetetlennek tőnt áthaladni. Elhagytunk egy lerombolt, borostyánnal és mohával benıtt templomot, Valerio így szólt: "Nézd meg, van-e szökıkút a bal oldaladon, a mi helyünk a következı keresztezıdésben lesz." Figyelmesen fürkésztem az utcát, remélve, hogy minél elıbb észreveszem a szökıkutat ebben a sötét labirintusban. "Ott van!" - kiáltottam túl hangosan. Egy rozsdás, zöld kapu elıtt leállította a motort. A fényszóró megvilágította a kapura írt szavakat, melyek közül kettıre rögtön ráugrott a szemem: Valerio és Melissa, egy hatalmas szívben. Döbbenten néztem rá. Elmosolyodott. "EI sem hiszem...! Látod? Meg vagyunk írva a csillagokban." - suttogta halkan. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, ám a "vagyunk" szó megnyugtatott. Úgy éreztem, két egyenrangú félbıl álló párt alkotunk, nem úgy, mint a tükröm esetében... Megijesztett ez a paradicsom, mert sötét volt, meredek, járhatatlan, lévén hogy magassarkú csizmát viseltem. Igyekeztem belékapaszkodni, érezni akartam a teste melegét. Többször megbotlottunk a sziklákban, a fallal körülvett utcácskák sötétek voltak. A legtisztábban a csillagos eget lehetett látni, és a holdat, amely játszadozva jött-ment, ahogyan mi is. Nem tudom, miért, de a hely hátborzongató érzést váltott ki belılem: bután (bár talán jogosan) arra gondoltam, valahol a közelben sötét szertartás játszódik le, amelynek én vagyok a kiválasztott áldozata. Csuklyás férfiak kötöznek egy asztalhoz, gyertyák és fáklyák vesznek körül. Sorban megbecstelenítenek, majd az utolsó ledöf egy éles pengével. Megbíztam Valerióban, mégis a gondolatok öntudatlanul a mágikus pillanat hatására törtek rám. A kis utcák, amelyek félelmet keltettek bennem, egy tisztáshoz vezettek a tengeröbölben. Hallatszott a hullámok morajlása.

Hatalmas, fehér, sima sziklákat pillantottam meg, rögtön elképzeltem, mit lehetne rajtuk csinálni. Ismét és sokadszorra megbotlottunk. Magához húzott, arcunk egészen közel ért egymáshoz. Összeérintettük a szánkat csók nélkül, hallgatva egymás lélegzését, szagolva egymás illatát. Aztán egymás ajkába haraptunk, szinte felfaltuk egymást. Nyelvünk találkozott, az övé puha és meleg volt, pehelyként simogatott. Csókjaink izzottak, és megkérdezte, eljött-e a pillanat, mikor az övé leszek. Igen, feleltem, eljött. Leblokkolt, mikor meglátta, hogy nincs rajtam bugyi. Aztán éreztem, hogy ujjaival dörzsöli kitörni készülı vulkánomat. Azt mondta, meg szeretné ízlelni. Leültem az egyik hatalmas sziklára, és nyelve úgy simogatott, mint egy anya keze az újszülött arcát: lassan, gyengéden. A gyönyör folyamatos volt, erıs és ugyanakkor törékeny, teljesen feloldódtam benne. Felállt, megcsókolt, édesnek éreztem nedveimet a száján. Többször is megérintettem nemi szervét, amely megkeményedett a farmerben. Kigombolta a nadrágját, és péniszét felém nyújtotta. Még sosem voltam körülmetélt férfival, nem tudtam, hogy a hímvesszı makkja kívül van. Puha, sima csúcsként tőnt elém, lehetetlen volt nem közelítenem hozzá. Felálltam, s fülébe súgtam: "Kefélj meg!" İ is akarta. Miközben felkeltem térdelı helyzetembıl, azt kérdezte, kistıl tanultam meg így nyalni, kígyózó nyelvemmel megırjítem. Azt mondta, forduljak meg, fenekemet mutatva neki, amelyet elıször alaposan szemügyre vett. Ezt furcsának találtam, ám figyelı tekintete felizgatott. A hideg, sima kıre támasztott kézzel vártam, hogy belém hatoljon. Azt akartam, hogy megmondja, milyen pozícióban kínáljam magam - egy szajhának sosem elég. Felnyögtem a gyönyörtıl. Aztán kibontakoztam ölelésébıl, és esdeklıen azt mondtam, pár percnyi várakozás egymás testének birtokbavételére csak fokozná a gyönyört. "Menjünk a kocsiba, kényelmesebben leszünk" -mondtam. Ismét átkeltünk a sötét labirintuson, de ezúttal nem féltem. Ezer szellem járta át a testem, amelyek fogócskáztak, egyszer szorongást, másszor kimondhatatlan eufóriát keltve bennem. Hagytam, hogy ı szálljon be elsıként a kocsiba, újból megfigyeltem a kapura írt neveket, mosolyogtam. Azonnal levetkıztem, azt akartam, hogy bırünk és testünk minden sejtje érintkezzen egymással, új, felemelı érzést váltva ki belılünk. Fölé ültem, heves lovagló mozdulatokba kezdtem, a lágy, ritmikus és a kemény, száraz lökéseket váltogatva. Nyalogattam, csókoltam, hallottam nyögését, megırjített. Vele könnyő volt elvesztenem az öntudatom. "Uraljuk egymást, ugyan hogyan vetné alá magát egyikünk a másiknak?" - kérdezte hirtelen. "Uraljuk és keféljük egymást, felváltva fogunk elélvezni" - feleltem. Lendületesen szorítottam magamhoz, s varázslatos gyönyört éreztem, amelyet soha egy férfitıl sem kaptam, csak saját magamtól. Egész testemben görcsöt éreztem, nemi szervemben, lábamban, karomban, még az arcomon is. Egész testem ünnepelt. Levette a trikóját, éreztem sima, fehér mellemmel érintkezni forró, meztelen, szırös mellkasát. Hozzádörgölıdztem mellbimbómmal, mindkét kezemmel simogattam. Amikor leszálltam a testérıl, így szólt: "Érintsd meg egy ujjal!" Hímvesszıje csepegett, ösztönösen a számba vettem, lenyeltem a legédesebb gecit, amelyet valaha kóstoltam. Egy percre átölelt: az a perc végtelennek tőnt számomra, és úgy éreztem, mindenem megvan. Gyengéden az ülésre tette a fejem, összekuporodtam, a hold fénye megvilágított. Csukva volt a szemem, de éreztem, hogy néz. Nem igazság, hogy a férfiak nem elégszenek meg a test csókolásával, simogatásával, hanem tekintetüket rajtafelejtve fejükbe próbálják vésni örökre. Azon töprengtem, miért nézi mozdulatlan testemet. Számomra nem az a fontos, hogy nézzek, hanem hogy érezzek, s ezen az éjszakán éreztem ıt.

Igyekeztem elfojtani a nevetést, amikor morogva kereste az öngyújtóját. Még mindig csukott szemmel, rekedt hangon mondtam neki, hogy láttam az ingébıl kirepülni, mikor azt az elsı ülésre hajította. Lopott pillantást vetett rám, majd kinyitotta a kisablakot, eddig nem észlelt hideg áradt be. Hosszú csend után, füstöt eregetve így szólt: "Soha nem csináltam ilyent." Tudtam, mire gondol. Tudtam, eljött a komoly beszéd ideje, amely veszélyezteti, vagy ellenkezıleg, megerısíti bizonytalan, izgalmas kapcsolatunkat. Gyengéden a vállára helyeztem a kezem, számmal pedig ráhajoltam. Vártam egy kicsit, de elsı perctıl fogva tudtam, mit kell mondanom. "Az, hogy soha nem csináltál ilyet, nem jelenti azt, hogy helytelen lenne." "De nem is helyes." "Mit számít nekünk, helyes-e vagy helytelen? Csak az a fontos, hogy jól érezzük magunkat együtt, hogy teljesen átéljük..." - ajkamba haraptam. Tudtam, egy felnıtt férfi nem hallgat egy elbizakodott kislányra. Ezzel szemben felém fordult, eldobta a cigarettát, és így szólt: "Ez ırjít meg benned: érett és intelligens vagy, ám határtalan szenvedély lakozik benned." İ az, naplóm, aki felismerte. Mármint a szenvedélyemet. Mikor hazakísért, azt mondta, ne találkozzunk többé tanár-diák minıségben, nem keveri össze a munkát a gyönyörrel. Helyeseltem, megcsókoltam az arcát, és kinyitottam a kaput. Megvárta, míg bementem. Február 24. Ma nem mentem suliba, túl fáradt voltam. Mentségemre szól, hogy este lesz az elıadás bemutatója. Ebédidıben kaptam egy üzenetet Letiziától, azt írja, pontban kilenckor ott lesz, hogy megnézzen. Letizia... Tegnap teljesen megfeledkeztem róla. Ugyan hogyan lehetne a tökéletest a tökéletessel összekötni? Tegnap enyém volt Valerio, s ezzel megelégedtem; ma egyedül vagyok, s ezzel nem elégszem meg (többé nem vagyok elég önmagamnak?). Letiziát akarom. Ui.: Az az idióta Fabrizio! Azt vette a fejébe, hogy a feleségével jön el megnézni engem. Szerencsére nem erıltette a dolgot, sikerült meggyıznöm, hogy otthon maradjon. 1.50 Ma este nem izgultam különösebben, sıt szinte közönyös voltam. Alig vártam, hogy vége legyen. A többiek idegességükben vagy örömükben ugrándoztak, én a függöny mögül figyeltem a közönséget, azt, hogy Letizia megérkezett-e már. Nem láttam. Aldo, a díszlettervezı szólt, hogy kezdünk. Kihunytak a nézıtér fényei, kigyulladtak a színpadi lámpák. Úgy vetettem bele magam a játékba, mint egy íjbıl kilıtt nyíl. Pontosan úgy termettem a színpadon, ahogy a rendezı mindig könyörgött, hogy tegyem, de eddig sosem sikerült. Eliza Doolittle mindenkit megdöbbentett, engem is. Kifejezéseimben és mozdulataimban újszerő természetesség nyilvánult meg, amely fellelkesített. A színpadról megpróbáltam kiszúrni Letiziát, de nem láttam. Megvártam az elıadás végét, a tapsot, a búcsúzást, és az összehúzott függöny mögül ismét a közönséget tanulmányoztam. Szüleimet láttam, hangosan tapsoltak, aztán Alessandrát, akirıl hónapok óta nem hallottam, szerencsére Fabriziónak nyoma sem volt. Aztán végre megpillantottam. Arca sugárzott, vidámságot árasztott, ırjöngve tapsolt. Már csak ezért is tetszik nekem: közvetlen, életvidám, ha rá nézek, saját életörömöm sivárnak tőnik. Aldo karomnál fogva rángatott, hangosan kiáltotta: "Remek voltál, kedvesem! Gyerünk, öltözz át gyorsan, menjünk ünnepelni a többiekkel!" - magánkívül volt, nevettem rajta. Azt feleltem,

nem mehetek, mert találkoznom kell valakivel. Ebben a percben futott be a mosolygó Letizia. Mikor észrevette Aldót, arckifejezése elsötétült. Aldóra néztem, s ugyanazt a komorságot láttam elfehéredett arcán. Hülyén fordultam hol egyikhez, hol másikhoz. "Mi van veletek?" - kérdeztem. Keményen, szinte fenyegetın nézték egymást. Végül Aldo törte meg a csendet: "Semmi, semmi, menjetek csak. Megmondom a többieknek, hogy nem tudtál eljönni. Szia kedves" -, megcsókolta a homlokomat. Zavarodottan bámultam utána, Letiziához fordultam: "Megtudhatnám, mi történik? Ismeritek egymást?" Kissé megnyugodott, ám kerülte a pillantásomat, tétovázott, arcát kezébe temette. Majd egyenesen a szemembe nézett, s így szólt: "Gondolom, tudod, hogy Aldo homoszexuális." Mindenki tudja a suliban, Aldo nem titkolja. "Na és aztán?" - próbáltam ösztökélni, hogy folytassa. "Egyszer megismerkedtem azzal a sráccal, akivel ı járt... Aldo akkor gyanítani kezdte" - szavai akadoztak. "Mit kezdett gyanítani?" - kérdeztem kíváncsian, ám kissé már hisztérikusan. Nagy, csillogó szemével rám nézett: "Nem, nem mondhatom el, ne haragudj... nem tehetem. . . " Aztán elfordította a tekintetét, és így szólt: "Hogy nem csak leszbikus vagyok..." És én mi vagyok? Egy nı, azaz hogy még ahhoz is túl kicsi, csak nınemő lény, aki szerelmet és oltalmat keres egy nı karjaiban. De ez hazugság, naplóm, nem hagynám soha, hogy a párom hasonlítson rám, hogy egyforma legyen a nemünk. Ami Letiziában lángra gyújt, az a teste, testi valója, s mondjuk, a szellemi is. Tetszik nekem az egész lány, izgat, elbővöl. Egy ideje sok képzelgésemnek lett a fıszereplıje. A szerelem, amelyet mindig kerestem, néha olyan távolinak, különösnek tőnik... Március 1. 23.20 Mikor ma elmentem otthonról, apám a díványon ült, és üres tekintete a tévéképernyıre meredt. Közönyösen megkérdezte, hova megyek. Feleslegesnek találtam váfaszolni, mivel bármit mondtam volna, arckifejezése változatlan maradt volna. Ha azt mondtam volna: "Abba a lakásba megyek, amelyet egy nıs férfi vett, hogy kefélhessünk", ugyanaz lett volna a reakciója, mint a normális válaszomra: "Alessandrához, tanulni". Halkan csuktam be magam után az ajtót, hogy ne zavarjam tılem távol álló, elvont gondolatait. Fabrizio odaadta a kulcsot, mondván, várjam meg, mert munkából jön. Nem érdekelt, hogy jön-e vagy sem. Letettem a robogót, beléptem a sötét, kapualjba. A portásnı hangjára, aki azt kérdezte, kit keresek, összerezzentem. "Az új lakó vagyok" - mondtam hangosan, tagolva a szavakat, mintha a portásnı süket lenne. İ persze rögtön megcáfolta ezt: "Nem vagyok süket. Hányadik emeletre megy?" "A másodikra, ahol Laudani úr vett lakást" - mondtam rövid gondolkozás után. Elmosolyodott: "Ja igen! Édesapja azt üzeni, zárja be kulcsra az ajtót maga után." ...Édesapám? Ráhagytam, nem volt értelme elmagyarázni, hogy nem az, sıt zavarba jöttem volna. Kinyitottam az ajtót, s abban a pillanatban, mikor a kulcs megfordult a zárban, rájöttem, mennyire értelmetlen, amit csinálok. Hülye vagyok, hogy belementem valamibe, amit nem is akartam. Az a gyengeelméjő Fabrizio kijelentette, ez a délután különleges lesz, emlékezetes módon avatjuk fel a "szerelmi menedékünket". Utoljára, mikor valaki emlékezetes estét akart nekem szerezni, öt srác faszát szoptam le egy sötét, füves cigitıl illatozó szobában. Remélem, ma más

lesz mősoron. Az elıszoba kicsi volt és színtelen, csak a rózsaszín szınyeg tette kicsit barátságosabbá. Látszott az összes szoba: háló, nappali, piciny konyha, kamra. A nappaliba mentem be a hálószoba helyett, nem akartam látni a gyalázatos képernyıt az ággyal szemben. A kamránál észrevettem három színes dobozt, villanyt gyújtottam, és szemügyre vettem ıket. Egy cédula hevert elıttük, hatalmas betőkkel: "Nyisd ki a dobozokat, és vegyél fel valamit, ami tetszik!". A kíváncsiság foglyul ejtett. Kutattam a dobozokban, és be kellett látnom, hogy fantáziában nem szenved hiányt. Az elsıben fehér csipkés fehérnemő volt, fátyolszerő alsószoknya, érzéki, mégis szőzies bugyik, melltartók. A mellettük Ievı cédulán ez állt: "Egy kényeztetést igénylı kislánynak". A másodikban rózsaszínő alsónemő hátul nyuszifarokkal, neccharisnya, szédítıen magassarkú piros cipı, egy újabb cédula: "Egy lánynyuszinak, aki megadja magát a vadásznak". Arra ment ki a játék, hogy kiderítsem a vágyait. A harmadik dobozt választottam. Fekete, fénylı, lastex-anyagú kezeslábas, hosszú, magas bırcsizma, lovaglópálca, fekete hímvesszı, egy tubus vazelin, kozmetikumok és a cédula: "Egy úrnınek, aki megbünteti a rabszolgáját". Ennél jobb büntetést nem tudtam volna kitalálni. Volt egy utóirat is: "Ha ezt akarod viselni, csak azután hívj, miután már viselted". Nem értettem, mire gondol, de a játék egyre érdekesebb lett. Akkor hívom vagy küldöm el, mikor akarom... Elküldhettem volna a fenébe, megbánás vagy lelkiismeret-furdalás nélkül. Bosszantott, hogy vele játsszam ezt az izgató játékot, nem tartottam alkalmasnak rá. Bezzeg a tanár úrral fantasztikus lenne... De bele kellett mennem, már túl sokat tett, hogy velem kefélhessen: elıször a lakás, most ezek az ajándékok. Megszólalt a telefon: ı hívott, de nem vettem fel. Írtam egy üzenetet, hogy a harmadik dobozt választottam, és majd én hívom ıt késıbb. Bementem a nappaliba, kinyitottam az erkélyajtót, hogy friss levegı áradjon be a zárt szobákba. Leheveredtem a meleg színekkel díszített szınyegre: a friss levegı, a csend, a halódó nap szőrt fénye álomba ringattak. Behunytam a szemem, mélyeket lélegeztem. Úgy éreztem, lélegzetem úgy süllyed és emelkedik, mint a hullám, amely megtörik a sziklákon, majd visszahullik a határtalan tengerbe. Szenvedélyes álmot láttam. Nem volt felismerhetı a férfi arca, bár álmomban tudtam jól, ki ı. Egymásba olvadtunk, mint kulcs a zárban, vagy mint az ásó, amely behatol a buja, virágzó földbe. Nemi szerve egy idıre elfáradt, majd ismét felállt, és újrakezdte a bennem való mozgást. Akadozó hangom tudtára adta, mennyire élvezem a játékot. Vágyam elerıtlenítette ıt, mintha friss, buborékos pezsgı lennék, amely biztosítja a szükséges mámort, hogy érzékeink a legmagasabb gyönyört elérjék. Egyre inkább kimerült testem gyors mozgásától, amely néha lelassult, összezavarva idıérzékét. Farizmommal lassan leváltam róla, hogy a nyíl ne jöjjön ki a vöröses sebbıl. Lolitamosolyommal szemléltem ıt. Levettem a selyemszalagot saját csuklómról, hogy az övét kötözzem meg vele. Csukott szeme kifejezte a vágyat, hogy erısen és erıszakosan tegyen magáévá, ám én várni akartam...még várni... Fogtam a fekete csipkeszegélyes harisnyakötımet, s bokáját két székhez kötöztem, amelyet az ágy széléhez húztam. Most ki volt terítve a gyönyör számára. Meztelen teste közepén állt a szerelem egyenes rúdja, amely nem késlekedett mégegyszer birtokba venni az én titkos rózsámat. Rámásztam, bırömet hozzádörgöltem, éreztem mindkettınkön a hullámokban ránktörı gyönyör borzongását. Kemény mellbimbóm szırös felsıtestét simogatta, amely szurkálta sima bırömet. Forró leheletünk találkozott. Ujjhegyemet hozzáérintettem az ajkához, lágyan masszírozva, majd ujjaim becsúsztattam a szájába. Nyöszörgése egyértelmővé tette, mennyire felizgult. Hozzáértem nedves rózsámhoz, megnedvesített ujjammal vörös péniszét izgattam, amely úgy remegett, mint a gyıztes csapat zászlaja a levegıben. Lovaglóütésben, fenekemet a tükör felé fordítva, amely visszatükrözıdött a

szemében, a fülébe súgtam: "Akarlak!" Jó volt látni, hogy a hatalmamban tartom meztelen, kiterült, feszült testét, amelyet fehér lepedı vett körül. Az illatos kendıvel, amelyben jöttem, bekötöttem a szemét. Sokáig hagytam így, hogy várakozzon. Túl sokáig. Megırjített a vágy, hogy meglovagoljam ezt a várakozásba bele nem fáradt, egyfolytában felálló rudat. De váratni akartam, mindig csak váratni. Végül felkeltem a konyhai székrıl, visszamentem a hálószobába, ahol megkötözötten várt rám. Meghallotta bársonyos, nesztelen lépteimet, hálásan felsóhajtott. Testemmel felfaltam ıt. Felébredtem. A ég sötétkéken, a hold, mint egy vékony köröm a világ tetején meredt rám. Még tartott az álom izgalma. Fogtam a telefonom, s felhívtam Fabriziót. "Már azt hittem, nem jelentkezel" - mondta aggódó hangon. "Kényelmesen elrendeztem a dolgaimat" - feleltem gonoszul. Meghagyta, hogy az ágyon várjam ıt, negyedóra múlva jön. Levetkıztem, ruháimat szanaszét hagytam a kamrában, és felvettem a szők kezeslábast, amely viszketı bırömhöz tapadt. A csizma combközépig ért. Nem értettem, miért rakott a dobozba lángvörös rúzst, mőszempillát és élénk színő púdert is. Bementem a hálóba, hogy megnézzem magam a tükörben, és összerezzentem attól, amit láttam. Egy újabb átalakulásom, újabb megalázkodásom valaki titkos és tilos vágyai elıtt, aki nem szeret. De ezúttal máshogy lesz, méltó elégtételt veszek: megalázom ıt. Késve érkezett, mentegetızött, hogy a feleségének kellett kitalálnia valami hazugságot. Szegény feleség, gondoltam, de ma este érted is megbüntetem ıt. Az ágyon hevertem, figyelmesen szemléltem egy legyet, ami a mennyezetrıl lógó lámpához verdeste magát, idegesítı zajt keltve. Azon töprengtem, az emberek is ilyen görcsösen vergıdnek a világban, éppúgy, mint ez az idétlen állat: zajosan, ziláltan, keringve a dolgok körül, amelyeket sosem ragadhatnak meg, összetévesztik vágyukat egy csapdával, és foglyok maradnak a kalitkában. Fabrizio megállt az ajtóban, letette aktatáskáját, és csendben fürkészett. Szeme ékesszólóan beszélt, a nadrágján észlelhetı felizgulás megerısített: lassan, de gonoszul kell kikészítenem. Megszólalt: "A fejembe már erıszakkal behatoltál, most a testemet erıszakold meg, hogy húsomban is érezzelek!" "Nem gondolod, hogy ettıl kezdve eldılt, ki az úr és ki a rabszolga? Én döntöm el, mit csinálok, te pedig fejet hajtasz. Gyere ide!" - kiáltottam, mint egy igazi úrnı. Odasietett az ágyhoz. A lovaglóostort meg a hímvesszıt nézegetve felforrt a vérem, ırület lett úrrá rajtam. Kíváncsi voltam, milyen lesz az orgazmusa, és fıleg a vérét akartam. Meztelenül egy féregre hasonlított, kevés szırzete volt, bıre puha és fényes, hasa nagy, puffadt, nemi szerve felállt. Az álmomban történt édes erıszakot nem érdemelte meg, aljas és kegyetlen büntetést szántam neki. Megparancsoltam, hogy feküdjön hasra a földön. Tekintetem hideg és gıgös volt, megfagyasztotta volna benne a vért, ha látja. Elfordította izzadt, elfehéredett arcát, én pedig csizmám sarkát erısen belevágtam a bırébe. Bosszúm kínozta. Halkan nyöszörgött, talán sírt. Olyan zavarodott állapotban voltam, hogy a színeket és a hangokat sem tudtam megkülönböztetni magam körül. "Kié vagy?" - kérdeztem jegesen. Elnyújtott hörgés, megtört hang: "A tiéd. Rabszolgád." Cipısarkam lecsúszott a gerincoszlopán, és az ülepébe fúródott. "Ne, Melissa... Ne..." - teljesen kifulladt. Nem bírtam folytatni. Megkaparintottam a kellékeket, az ágyra tettem ıket. Egy rúgással hanyatt fordítottam, mellkasának ugyanazt a bánásmódot tartogattam, mint a hátának. "Fordulj meg!" - parancsoltam újból. Lovaglóölésbe helyezkedtem el, és önkéntelenül elkezdtem dörzsölni a testhez álló kezeslábasba szorított nemi szervemet. "Teljesen

megnedvesedett a puncid, hadd vegyem a számba..." - sóhajtotta. "Nem!" - kiáltottam. Akadozó hangja azt ismételte, hogy folytassam a fájdalmat. Izgalmam fokozódott, elárasztott, nemi szervemen át távozott, rejtélyes önkívületbe ejtve. Örültem, hogy uralkodok felette. Örültem ımiatta és magam miatt. Miatta, mert ezt akarta, ez volt az egyik legnagyobb vágya. Miattam, mert megerısítettem a személyiségemet, testemet, lelkemet, teljesen elszívva valaki erejét. Saját magamat ünnepeltem. Lovaglóostorommal megérintettem fenekét, majd ráütöttem. Éreztem, hogy összerezzen, teste megfeszül. Felettünk a légy a lámpának ütıdött, elıttem a függöny, amelyet a félig nyitott ablakból áradó szél himbált. Az utolsó ütés megkínzott hátára kivörösödött, kezembe vettem a mőpéniszt. Nem tetszett. Bekentem a folyadékkal, ujjaimat átitatta a hamisság és természetellenesség. Teljesen más Gianmaria és Germano gyengéd egyesülése, ami egy eltérı, ám megnyugtató, igazi valósághoz tartozik. Ez a valóság viszont undorító, hamis, képmutató. İ is képmutató az életével, a családjával, féreg, aki megalázkodik egy kislány elıtt. Nehezen hatolt belé a tárgy, éreztem, hogy rezeg, mintha felhasította volna a zsigereit. Beléhatoltam, fejemben rítusszerő mondatokat ismételgettem. Ezt a tudatlanságodért, ezt a gyáva önhittségedért, ezt a lányodért, aki soha nem tudja meg, milyen apja van, a feleségedért, aki éjszaka melletted fekszik, amiért nem értettél meg, amiért nem értékelted valódi énemet, szépségemet. Igazi szépség ez, amely mindnyájunkban megvan, csak benned nincs. Kemény, száraz, fájdalmat okozó mozdulatok. Nyöszörgött, kiáltozott, néha sírva fakadt. Nyílása széles, vértıl piros volt. "Ocsmány, elállt a lélegzeted?" - mondtam ördögi vigyorral. Hangosan felkiáltott, talán orgazmusa volt, és aztán könyörgött: "Elég már, kérlek!" Felálltam, szemem megtelt könnyel. Otthagytam az ágyon feldúlt, megkínzott állapotban. Felöltöztem, nem szóltam hozzá, rá se néztem. Elköszöntem a portásnıtıl és hazamentem. Otthon nem pillantottam tükörbe, és nem fésültem át százszor a hajamat: elváltozott arcom, kócos hajam túlságosan elszomorított volna. Március 4. Egész éjjel rémálmaim voltak, az egyiktıl különösen kirázott a hideg. Sötét, sivár erdıben futottam, megrontó alakok üldöztek. Elıttem egy torony emelkedett, amelyet a nap világított meg. Pont, mint Dante, aki nem tudja elérni a dombot a három vadállattól. Az én akadályom azonban nem három vadállat volt, hanem egy elbizakodott angyal és az ı ördögei, egy kislányokkal telített hasú óriás, egy hermafrodita, akit szodomita fiatalok követtek. Mind tajtékoztak a dühtıl, valamelyikük nehézkesen vonszolta magát a kiszáradt földön. Futottam, állandóan hátrafordultam, hogy nem értek-e még utol. Összefüggéstelen mondatokat üvöltöztek. Nem vettem észre, hogy valaki van elıttem, felkiáltottam, kimeresztettem a szemem. Egy férfi nyájas arcát láttam, aki kézenfogva vezetett sötét, titkos átjárókon át a torony lábához. Rámutatott: "Menj fel a lépcsın, ne fordulj soha hátra, a tetején állj meg, s ott megtalálod, amit az erdıben hiába kerestél." "Hogyan hálálhatnám meg neked?" - kérdeztem könnyben úszva. "Fuss, mielıtt még visszamegyek hozzájuk!" - kiáltotta erısen megrázva fejét. "Te vagy a megmentım! Nem kell már felmásznom a toronyba, megtaláltalak téged!" kiáltottam boldogan. "Fuss!" - ismételte. Szeme elváltozott, mohó és vörös lett, szája habzott. Eltőnt. Összetört szívvel álltam a torony lábánál.

Március 22. A családom elutazott egy hétre, holnap érkeznek haza. Napokig csak enyém volt a ház, akkor jöttem-mentem, mikor jónak láttam. Az elején el akartam valakit hívni, hogy töltse velem az éjszakát, Danielét, akivel pár napja beszéltem, vagy Robertót, esetleg Germanót vagy Letiziát, csak hogy társaságom legyen. De végül élveztem a magányt, egyedül maradtam a gondolataimmal, a jó és rossz emlékekkel, amelyek a legutóbbi idıben történtek velem. Tudom, naplóm, hogy magam ellen vétkeztem, nem tiszteltem a személyiségemet, amelyrıl mindig azt mondom, mennyire szeretem. Már nem vagyok biztos benne, hogy szeretem magamat. Ha így lenne, nem hagytam volna bármelyik férfinek, hogy megbecstelenítse a testem, különösebb cél vagy élvezet nélkül. Szomorú titkot tárok fel elıtted, amit buta módon igyekeztem elrejteni, áltatva magam. Egyik este, hogy kikapcsolódjak, és kimozduljak otthoni magányomból, elmentem a szokásos bárba, ahol két korsó sör között megismertem egy pasast. Nem túl kedvesen vagy udvariasan szólított le. Részeg voltam, forgott velem a világ, hagytam magam. Hazavitt magához, és mikor bezárta az ajtót, ırült félelem tört rám, rögtön elmúlt a mámor. Kértem, hogy engedjen elmenni, de apró, eszelıs szemmel azt parancsolta, vetkızzek le. Megfélemlítve mindent megtettem, amit mondott. Kezemben a vibrátorral behatoltam a vaginámba, borzasztóan égette, és úgy éreztem, letépi a bıröm. Sírtam, miközben kicsi és puha péniszét a számba tette, a fejemet tartotta kezével, ezért nem kerülhettem el. Nem élvezett el, állkapcsom és fogaim azonban megfájdultak. Rávetette magát az.ágyra, és azonnal elaludt. Ösztönösen rápillantottam az éjjeliszekrényre, mintha a pénzt keresném, amit egy ügyes kurva megérdemel. Bementem a fürdıszobába, megmostam az arcom, egyetlen pillanatra sem néztem tükörbe: azt a szörnyet láttam volna benne, amellyé mindnyájan tenni akarnak. Nem hagyhatom. Mocskos vagyok, csak a Szerelem, ha létezik egyáltalán, tisztíthat meg. Március 28. Tegnap elmondtam Valeriónak a legutóbbi esetet. Vártam, hogy azt válaszolja: "Rögtön jövök", karjába vesz, elringat, és azt suttogja, hogy nem kellett volna félnem, mert ı mindig itt van nekem. Semmi ilyesmi. Durva szemrehányást tett, hogy milyen hülye vagyok. A francba, tényleg az vagyok! De bıven elég nekem, hogy én hibáztatom magam, nincs szükségem mások prédikálására, csak arra, hogy valaki átöleljen és gondoskodjon rólam. Ma beállított a suli elé, erre a meglepetésre egyáltalán nem számítottam. Motoron ült, haját fújta a szél, gyönyörő szemét napszemüveg fedte. Egy padon ücsörögtem néhány osztálytársammal, hajam kócos, arcom kivörösödött volt, kezemben a nehéz mappák. Mikor megpillantottam alattomos, elbővölı mosolyát, tátva maradt a szám a döbbenettıl. "Ne haragudjatok" mondtam gyorsan a többieknek, és odaszaladtam hozzá. Közvetlen, gyerekes módon ugrottam a nyakába, ami önmagáért beszélt. Azt mondta, hiányzott neki a mosolyom, az illatom, Lolita elvonási tünetei voltak. "Mit néznek úgy a homogenizáltak?" - a téren ülı fiatalokra mutatott. "Kik?" Elmagyarázta, így hívja az összes fiatalt, mert mind egyformák, mind ugyanahhoz a hatalmas nyájhoz tartoznak. "Elég furcsa kifejezéssel jelölsz minket... Egyébként a motorodat, a vonzerıdet bámulják, engem irigyelnek, amiért veled beszélek. Holnap majd megkérdezik, ki volt az a srác?" "És megmondod majd?" - kérdezte, de sejthette a választ. Ez a magabiztosság idegesített, úgyhogy azt feleltem: "Talán igen, talán nem. Attól függ, ki kérdezi, hogy kérdezi." Figyeltem, ahogy nyelvével megnedvesíti ajkát, figyeltem hosszú, fekete szempilláit, amelyek

egy kisfiúéra emlékeztettek, orrát, mely az enyémnek tökéletes mása volt. Pénisze megkeményedett, mikor a füléhez hajoltam és azt súgtam: "A tiéd akarok lenni, most, mindenki elıtt." Rám nézett, idegesen mosolygott, mintha görcsösen féken tartaná izgalmát: "Loly, Loly... Meg akarsz ırjíteni?" Lassan bólintottam és elmosolyodtam. "Hadd érezzem az illatodat, Lo." Odanyújtottam fehér nyakamat, teli tüdıvel beszívta pézsma- és vaníliaillatomat. "Lo, most el kell mennem." Nem tehette, ezúttal a végsıkig játszadoztam vele. "Tudod, milyen bugyi van ma rajtam?" Éppen beindítani készült a motort, de elködösödött tekintettel nézett rám, és igent válaszolt. Kigomboltam két gombot a nadrágomon, észrevette, hogy nincs rajtam bugyi. Kérdın nézett. "Sokszor nem veszek fel, jobb szeretem így. Emlékszel, hogy akkor sem volt rajtam, mikor elıször csináltuk?" "Így meg fogsz ırjíteni." Egész közel értem az arcához, "Igen" - feleltem mélyen a szemébe nézve, - "pontosan ez a szándékom." Hosszú percekig néztük egymást, ı néha megrázta a fejét és mosolygott. Ismét odahajoltam a füléhez: "Erıszakolj meg ma este." "Nem, Lo, veszélyes." "Erıszakolj meg" - mondtam kajánul. "Hol, Mel?" "Ahol elıször voltunk." Március 29. 1.30 Kiszálltam az autóból, becsaptam az ajtaját, ıt benthagytam. Elindultam a sötét és szők utcákon, ı várt egy kicsit, mielıtt utánam jött volna. Egyedül mentem a rossz kövezeten, hallottam a távolban a tenger zaját, aztán semmit. Néztem a csillagokat, amelyeknek alig érzékelhetı hangját is hallani véltem. Aztán a kocsi motorja, fényszórói. Megıriztem nyugalmamat, azt akartam, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztem: ı a kínzó, én az áldozat. Megalázott, leigázott testem az áldozat, de az agyamat, és az övét is, én irányítom. Én akarom mindezt, én vagyok az úrnı. İ csak tetteti, hogy úr, valójában a rabszolgám, szeszélyem és vágyam rabszolgája. Közelebb jött a kocsival, lekapcsolta a fényszórót és a motort, kiszállt. Pár pillanatig azt hittem, ismét egyedül vagyok, mert nem hallottam semmit... Lassú, nyugodt léptekkel érkezett, de légzése kapkodó és kifulladt volt. Hallottam, hogy mögém ért, ráfújt a nyakamra. Hirtelen félni kezdtem. Egyre hevesebben követett, majd megragadta a karomat, és a falhoz szorított. "A formás popsijú kisasszonyok ne járkáljanak egyedül" - mondta más hangot megütve. Keze szorítása fájt, arcomat az érdes, mocskos fal felületéhez nyomta. "Ne mozdulj" - parancsolta. Vártam a következı lépést, izgatott voltam, de ijedt is. Azon töprengtem, mit éreznék, ha az én édes tanár uram helyett valóban egy ismeretlen erıszakolna meg. Aztán töröltem ezt a gondolatot, és minden más lelki terrort, amelyben részem volt már sokszor... Erıszakot akartam, mindig erıszakot, mindaddig, amíg nem bírom tovább. Hozzászoktam, talán már nem tudnék meglenni nélküle. Furcsállanám, ha egyszerre gyengédségben és kedves szavakban lenne részem. Az erıszak felıröl, megöl, bemocskol, belılem táplálkozik. Én viszont túlélem, és belıle táplálkozom. Nadrágzsebében kutatott, másik kezével fehér csuklómat szorította. Kendıt húzott elı, amellyel bekötözte szememet. "Gyönyörő vagy így. Felemelem a szoknyádat, szép szajha, ne beszélj és ne kiálts."

Kezével bugyimba nyúlt, ujjai nemi szervemet simogatták. Aztán erısen a fenekemre ütött. Felnyögtem a fájdalomtól. "Ne...Mondtam, hogy ne adj semmilyen hangot!" "Azt mondtad, hogy ne beszéljek és ne kiáltsak, én csak nyögtem" - suttogtam, tudatában annak, hogy meg fog büntetni érte. Valóban, még erısebben a fenekemre ütött, és nem adtam ki semmilyen hangot magamból. "Jól van, Loly, ügyes vagy." Lehajolt, kezével szorosan tartott, csókolni kezdte a fenekemet, amellyel eddig olyan durván bánt. Mikor megnyalta, eluralkodott rajtam a vágy, hogy birtokba vegyen. Meggörbítettem a hátam, hogy érzékeltessem vele kívánásomat. Egy újabb ütés érkezett válaszul. "Amikor én mondom" - parancsolta. Csak hangokat és kézmozdulatait észleltem, a látástól és a gyönyörtıl meg lettem fosztva. Elengedte csuklómat, rámdılt, megragadta mindkét mellemet. Úgy fájt, mintha tüzes harapófogóval szorítanák. "Lassan" - mondtam halkan. "Nem, minden úgy lesz, ahogy én mondom." Még egy erıs ütés. Csípımig felhúzta a szoknyát, így szólt: "Várni akartam vele, de nem bírom ki. Túlságosan kihívó vagy, így hát kedvedre teszek." Belémhatolt, telítıdtem izgalmával és uralhatatlan szenvedélyével. Erıs orgazmus remegtette meg a testemet, nekidıltem a falnak, bırömet karmolásztam. İ még mindig fogott, jólesett éreznem forró leheletét a nyakamon. Sokáig maradtunk így, azt szerettem volna, hogy sose legyen vége. A kocsihoz való visszatérés a nyers valósághoz való visszatérést is jelentette. Rájöttem, hogy lehetetlen elmenekülni ettıl a valóságtól, hogy lelkünk egyesülése itt véget ér, a körülmények miatt sosem lehetünk teljesen egymáséi. Visszafeleúton, mikor a Cataniát megbénító, éjszakai dugóban álltunk, rám nézett, elmosolyodott: "Szeretlek, Loly" - mondta, és megcsókolta a kezemet. Loly, nem Melissa. Lolyt szereti, Melissáról még csak nem is hallott. Április 4. Naplóm! Egy szállodai szobából írok, Spanyolországból. Barcelonában vagyunk osztálykiránduláson. Remekül érzem magam, noha a savanyú, korlátolt tanár ferdén néz rám, mikor kijelentem, hogy nem akarok múzeumba menni, mert elvesztegetett idınek tartom. Utálok azért megnézni egy helyet, hogy a történelmét megismerjem, jó, rendben, biztos az is nagyon fontos, de mit kezdjek vele? Barcelona vidám, életteli, noha rejtett melankóliát érzek benne. Gyönyörő, vonzó nıre hasonlít, akinek szomorú szeme mélyen az ember lelkébe lát. Rám hasonlít. Szeretnék éjszaka a bárokkal és mindenféle alakkal zsúfolt utcákon sétálni, de diszkókba kell járnom. Örülök, ha találok magamnak valakit, aki még magánál van. Nem szeretek táncolni sem, idegesít. Most éppen a feje tetején áll a szoba: ugrálnak az ágyon, sangriát vedelnek, hánynak a klotyóban... Megyek, Giorgio a karomnál fogva rángat. Április 7. Utolsó elıtti nap, nem akarok hazamenni. Itt otthon érzem magam, biztonságban, felszabadultnak. Noha más nyelvet beszélünk, az itteni emberek megértenek engem. Megnyugtató, hogy nem szól a telefon, és nem kell kifogásokat találnom Fabrizio meg Roberto számára. Megnyugtató késı éjszakáig beszélgetni Giorgióval, anélkül, hogy aztán ágyba kellene bújnom vele, és nekiadnom a testem. Hol vagy, Narcissus, aki úgy szeretted magad, annyit mosolyogtál, annyit akartál adni és

kapni? Hol vannak az álmaid, reményeid, ırültségeid? Hol a tükörképed? Hol keresselek? Hogyan tartsalak meg? Május 4. A suli kijáratánál Letizia várt rám. Hatalmas napszemüvegben jött, amely anyukáméra hasonlít a hetvenes évekbeli fotókon. Két másik, nyilván leszbikus lány volt vele. Az egyiket Wendynek hívják, velem egyidıs, de többnek tőnik. Floriana kicsit fiatalabb Letiziánál. "Látni akartalak" - Letizia mélyen a szemembe nézett. "Jól tetted, hogy eljöttél" - feleltem. Közben sokan kijöttek a suliból, leültek a téren. Kíváncsian bámultak ránk, kinevettek minket, félrehúzták a szájukat. Szinte hallottam ıket: "Láttad, kivel van? Mindig mondtam, hogy olyan fura...", és közben talán igazgatták copfocskájukat, amelyet anyuka font be nekik reggel. Letizia észrevette zavaromat, ezért így szólt: "Épp az egyesületbe megyünk ebédelni. Nem jössz velünk?" "Milyen egyesület?" " ..Homokosoké és leszbikusoké. Kulcsom van hozzá, egyedül leszünk." Beleegyeztem, felszálltam a robogómra, Letizia pedig mögém. Mellét hátamhoz nyomta, átkarolta a derekamat, nyakamon éreztem leheletét. Rengeteget nevettünk, én állandóan dülöngéltem, mert nem szoktam hozzá egy másik személy súlyához. İ nyelvet öltött az öregasszonyokra. Különleges világ tárult fel a szemem elıtt, mikor Letizia kinyitotta az ajtót. Egy lakás, amely az egész meleg társaság tulajdona. Mindennel fel volt szerelve: a polcon a könyvek mellett egy hatalmas doboz óvszer, az asztalon homokos- és divatlapok, orvosi és autós folyóiratok. Egy macska járkált a szobákban, minden lábhoz hozzádörgölızött, megsimogattam, ahogy Morinóval, gyönyörő, imádott cicámmal teszem (aki most is íróasztalomon összegömbölyödve szendereg). Éhesek voltunk, Letizia és Floriana le akartak ugrani pizzáért a sarki üzletbe. Mialatt készülıdtek, Wendy vidám arccal és idétlen mosollyal nézett rám. Ugrándozva járkált, dilis koboldnak tőnt. Féltem egyedül maradni vele, így kimentem, Letizia után kiáltottam, hogy hadd menjek vele én. Rögtön megértette, mirıl van szó, és mosolyogva szólt Florianának, hogy menjen vissza. Keveset beszéltünk, miközben sültek a pizzák. "A francba, jegesek az ujjaim" - mondtam. Nyájasan, ám ironikusan nézett rám: "Hmmm...remek információ, számításba fogom venni ." Hazafele menet összefutottunk Letizia egy barátjával. Minden lágy volt rajta: arca, bıre, hangja. Jókedvre derültem ettıl a végtelen bájtól. Feljött hozzánk, a díványon beszélgettünk, mialatt a többiek megterítették az asztalt. Azt mondta, alkalmazott egy bankban, noha merész nyakkendıje éles ellentétben állt a hideg bankvilággal. Hangja szomorúnak tőnt, ám nem akartam meggondolatlanul rákérdezni, mi a baja. Úgy éreztem magam, mint ı. Aztán Gianfranco elment, mi négyen maradtunk az asztal körül, nevetgéltünk és fecsegtünk. Azaz csak én fecsegtem megállás nélkül, Letizia figyelmesen nézett. Tekintete elkalandozott, amikor azokról a fiúkról beszéltem, akikkel ágyba bújtam. Késıbb felálltam, kimentem a gondozott, ám nem megfelelıen ápolt kertbe, ahol magas pálmák, furcsa, tüskés törzső fák álltak, lombozatukon virágok nyíltak. Letizia utánam jött, átölelt, megcsókolta a nyakam. Ösztönösen megfordultam és megcsókoltam m-leg, puha száját. Most már értem, miért szeretik a férfiak annyira a nık csókját: a nık szája tiszta, ártatlan, míg azok a férfiak, akikkel nekem volt dolgom, mindig nyállal fröcskölték össze a számat. Letizia csókja más volt, bársonyos, friss, átható.

"A legszebb nı vagy, akinek valaha odaadtam magam" - mondta arcát arcomhoz szorítva. "Te is" - válaszoltam, teljesen feleslegesen, hiszen még soha egy nınek sem adtam oda magam. Én irányítottam a játékot, testemet az övéhez dörzsöltem. Szorosan átkaroltam, éreztem illatát. Bevitt a másik szobába, lehúzta a nadrágomat, és befejezte az édes kínzást, amelyet pár héttel ezelıtt kezdett el. Nyelve feloldott, de a gondolatba, hogy egy nı szájában élvezzek el, beleborzongtam. Míg elıttem térdelt és nyalt, behunytam a szememet, kezem megfélemlített nyuszi módjára behajlítottam, és a láthatatlan férfire gondoltam, akivel kislányos képzelgéseimben szeretkeztem. A láthatatlan férfinek nincs arca, nincsenek színei, csak nyelve és nemi szerve, amely az én élvezetemet szolgálja. Orgazmusom erıs volt, elakadt a lélegzetem. Szája megtelt nedveimmel, és mikor kinyitottam a szemem, láttam, amint kezével a bugyijában vonaglott a gyönyörtıl. Leheveredtünk az ágyra, és azt hiszem, elaludtam. A nap már lement, besötétedett, mikor kikísért, és így szóltam: "Lety, talán jobb, ha nem találkozunk többet." Bólintott, kedvesen mosolygott: "Szerintem is." Utoljára megcsókoltuk egymást. Hazafele menet a motoron ülve úgy éreztem, ismét kihasználtak - a saját rossz ösztöneim... Május 18. Hallottam édesanyám meleg, megnyugtató hangját, amikor tegnap influenzával ágynak estem, ezt mesélte el: "Egy nem kívánt, nehéz dolog nagy ajándékot rejthet magában. Tudod, Melissa, sokszor nem vesszük észre az élet ajándékait. Ez a történet egy fıúri ifjúról szól, akit királynak választottak. Már koronázása elıtt is népszerő volt, a boldog alattvalók számos ajándékot hoztak neki. Az ünnepség után az új király palotájában vacsorázott, mikor kopogtattak az ajtón. A szolgák kimentek, és egy rongyos, öreg koldust találtak, aki szerette volna látni az uralkodót. Megpróbálták eltéríteni, de nem lehetett. Akkor kijött a király, és az öreg dícséretek özönét zúdította rá, mennyire szép, mennyire örül mindenki, hogy ı lett az uralkodó. Egy dinnyét hozott neki ajándékba. A király utálta a dinnyét, de udvariasan elfogadta, megköszönte, és az öreg boldogan távozott. A király amint visszament a palotába, kidobatta a gyümölcsöt a kertbe. A következı héten, ugyanabban az órában ismét kopogtak az ajtón. Ismét az öreg volt az, aki magasztalta a királyt, és újabb dinnyét ajándékozott neki. A király elfogadta, elköszönt, megint a kertbe dobta a dinnyét. A jelenet több héten keresztül megismétlıdött, a király túl udvarias volt ahhoz, hogy visszautasítsa vagy leszólja az öreg nagylelkő ajándékát. Egy este, mikor az öreg átnyújtotta a dinnyét, egy majom ugrott le a palota árkádjairól, és kiverte a kezébıl. Ezer darabra tört szét, belsejébıl gyémántok repültek ki. A király szorongva szaladt a kertbe: az dinnyék helyén ékszerhalom állt." Megállítottam, és lelkesen kérdeztem: "Levonhatom én a tanulságot?" "Persze" - mosolygott. Mélyet sóhajtottam, mint mikor az órai anyag elismétlésére készülök. "Néha a kényelmetlen helyzetek, problémák alkalmat adnak arra, hogy növekedjünk. A nehézségek mögött gyakran értékes ékszer ragyog. Ezért bölcs dolog kitartani a nehéz, kényelmetlen helyzetekben." Ismét elmosolyodott, megsimogatta a hajam: "Felnıttél, kicsim. Királylány lett belıled." Sírni szerettem volna, de visszafogtam magam. Édesanyám nem tudja, hogy a király gyémántja az én esetemben szeretni képtelen férfiak durva állatiassága volt.

Május 20. Ma a tanár úr ismét az iskola elé jött értem. Már vártam rá, egy levelet és egy bugyit adtam át neki. Ez az alsónemő én vagyok. Remekül jellemez engem. Ki másé lehetne ilyen különös színekkel és rajzokkal, két kilógó zsinórral, ha nem egy Lolitáé? De nem egyszerően a tulajdonom, hanem én vagyok az, az én testem. Sokszor volt rajtam szeretkezéskor, talán veled nem, de nem számít...A két zsinór gátolja az ösztöneimet, érzékeimet. Nyomot hagy a bırömön, és az érzelmeimet is leblokkolja. . . Képzeld el félmeztelen testem, amelyen csak ez a bugyi van: ha kioldják az egyik csomót, lényemnek csak egy része szabadul fel, az Érzékiség. A Szerelmet megakadályozza a másik csomó. Így tehát az, aki az Érzéki-ség csomóját oldotta ki, csupán a nıt látja bennem, a szex-partnert, semmi mást. Csak félig vagyok az övé, és általában ezt akarom. Aztán ha valaki csak a Szerelmet szabadítja fel bennem, akkor is egyetlen, noha mély részemet kapja meg. Talán egyszer eljön a börtönır, aki mind két kulcsot felkínálja neked. Szabadnak, elégedettnek érzed magad, sem tested, sem lelked nem kínoz már az igényeivel. Egy titokzatos kéz felszabadítja ıket, amely tudja, hogyan simogasson, és már ennek a gondolatára is testedetlelkedet elönti a forróság. Ismerkedj meg azzal a részemmel, amely Szerelem és Érzékiség közt helyezkedik el, a Lelkemmel, amely minden sejtemben és nedvemben jelen van. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy kefélésre születtem. Látod, a Lelkemnek is szüksége van rá, hogy kívánják. Talán a kéz, amely felszabadította a szellemeimet, a tied, tanárom. Azt merem mondani, hogy egyedül te voltál képes megragadni a Lelkemet. Ne tégy szemrehányást, tanár úr, ha elvetettem a sulykot, meg kell tennem, különben késıbb bánnám, hogy elveszítettem valamit. Úgy csikorog bennem ez a gondolat, mit egy rosszul olajozott ajtó, fülsértı lármát csapva. Mikor a karjaidban tartasz, én és a bugyim megszabadulunk minden akadálytól, köteléktıl. De a szellemek az idı falába ütköztek, amely számodra túl lassú, számomra túl gyors. Számok sorozata, amelyek el távolíthatnak minket egymástól. Remélem, matematikus intelligenciád segít megoldást találni a félelmetes egyenletre. S nem csak errıl van szó. Te mindössze egyik részemet ismered, noha mindkettıt felszabadítottad Neked kell eldöntened, hogy hozol e fordulatot a kapcsolatunkba, elmélyíted e, kissé... 'lelkibbé` teszed e. Bízom benned. Melissád Május 23. 15.14 Hol van Valerio? Miért hagyott csók nélkül? Május 29. 2.30 Sírok, napló, határtalan örömömben. Mindig is tudtam, hogy létezik öröm és boldogság. Valami, amit annyi ágyban, annyi férfinál, még egy nınél is kerestem, aztán saját hibámból elvesztettem. Végül a legközönségesebb, legjellegtelenebb helyen akadtam rá. Nem is egy személy, hanem egy pillantás által. Giorgióval és a többiekkel elmentünk az új bárba, amely nemrég nyílt meg pont a házunk alatt, ötven méterre a tengertıl. Arab szórakozóhely, hastáncosnık szolgálnak fel, vagy lejtenek táncot az asztalok között. Szınyegek, párnák a földön, gyertyafény, tömjénillat. Zsúfolásig tele volt, várnunk kellett egy szabad asztalra. A lámpának dıltem, Fabrizio rosszul végzıdött hívásán töprengtem. Megmondtam neki, nem akarok tıle semmit, nem akarom többet látni. Sírva fakadt és fogadkozott, hogy mindent megad nekem, pontosan meghatározva ezt a mindent: pénzt, pénzt, pénzt.

"Ha csak ennyit tudsz adni egy embernek, ne is várj mást tıle. Azért köszönöm az ajánlatot." kiáltottam fel ironikusan, lecsaptam a telefont, és többé nem vettem fel, mikor ı keresett. Nem is fogom, esküszöm. Utálom azt a férfit, mocskos féreg, többé nem adom oda magam. Ezen gondolkoztam és Valerión, összeráncoltam a szemöldököm, a távolba meredtem. Aztán elhessegetve a bosszantó gondolatokat, kereszteztem egy lágy pillantást, amely ki tudja, mióta nyugodott rajtam. Néztük egymást, majd elkaptuk tekintetünket, ám nem tudtuk megállni, hogy ismét el ne merüljünk egymás szemében. Mély és ıszinte volt ez a szem. Ezúttal nem találtam ki hamis képzelgéseket a fájdalmamról, büntetésemrıl, hanem valóban elhittem, hogy ez a rámtapadt szem jobban meg akar ismerni, szeretni akar engem. Keresztbetett lábbal ült, kezében cigaretta, húsos ajak, markáns orr, arab herceghez illı szem. Amit felkínált nekem, az enyém volt, csak az enyém. Senki másra nem nézett, csak rám, ıszinteséggel és becsülettel, nem úgy, ahogy általában a férfiak szoktak megnézni. Fogalmam sincs, miért tört ki belılem a nevetés, nem tudtam visszatartani. Boldogságom akkora volt, hogy nem fért bele egy mosolyba. Giorgio vidáman nézett rám, kérdezte, mi van velem. Intettem, hogy semmi vész, és átöleltem, hogy elrejtsem a hirtelen kitörésem okozta zavart. Mikor visszafordultam, láttam, hogy gyönyörő fehér fogait mutatva rám mosolyog. Akkor lenyugodtam, és azt mondtam magamnak: "Aztán kergesd el, Melissa! Mutasd meg neki, milyen ostoba hülye vagy...és fıleg feküdj le vele rögtön, ne várasd meg!" Közben egy lány ment oda hozzá, megsimogatta a haját; ı ránézett egy percre, aztán odébb húzódott, hogy jobban lásson engem. Giorgio vonta el a figyelmemet: "Meli, menjünk máshova. Inni szeretnék már, nincs kedvem várni." "Ugyan már, Giorgio, várjunk még tíz percet... Meglátod, mindjárt lesz hely..." - feleltem, mert nem akartam elválni attól a tekintettıl. "Mi ez a maradási hév? Csak nem valami hím?" Mosolyogtam, bólintottam. Felsóhajtott: "Hosszan kitárgyaltuk ezt a dolgot. Melissa, maradj nyugton egy kicsit, a szép élmények maguktól fognak rád találni." "Ez most más... Na..." - úgy kérleltem, mint egy elkényeztetett kislány. Újból felsóhajtott, mondta, hogy megnézik a közeli bárokat, és ha ott lesz hely, nincs mese, követnem kell ıket. "Oké!" - biztos voltam benne, hogy ebben az órában rohadtul nem találnak üres helyet. Láttam, hogy átmennek a fagyizóba, ahol minden asztal felett japán napernyı pompázik. Visszadıltem a lámpához, igyekeztem nem ıt nézni állandóan. Egyszerre észrevettem, hogy felállt, elvörösödtem, nem tudtam, mit tegyek, ırült zavarban voltam. Az utca felé fordultam, mintha várnék valakire, a kocsikat figyeltem, indiai selyemnadrágomat lobogtatta a könnyő tengeri szél. Mély, meleg hangja vállam mögül érkezett: "Mire vársz?" Hirtelen egy régi mondóka jutott eszembe, amelyet az apukámtól kapott mesekönyvben olvastam kiskoromban. Váratlanul és mesterkéletlenül ezzel a mondókával feleltem neki: "Várakozom, várakozom a sötét éjben, és kinyitom az ajtót, ha valaki kopogtat. Rossz sorsra jó szerencse következik, s eljön ı, aki ismeri a szerelem mővészetét." Csendben maradtunk, komoly kifejezéssel az arcunkon, aztán nevetésben törtünk ki. Felém nyújtotta puha kezét, és én gyengéden, ám határozottan megszorítottam. "Claudio" - mondta mélyen a szemembe nézve. "Melissa" - nem tudom, hogyan bírtam kinyögni. "Mi volt az, amit az elıbb mondtál?" "Micsoda...?...ja, az elıbb! Mondóka egy mesébıl, hét éves korom óta tudom fejbıl."

Bólintott. Csend, pánikkeltı csend. Ügyefogyott barátom törte meg végül, aki futva jött felénk: "Lökött csaj, találtunk helyet, gyere, rád várunk!" "Mennem kell" - suttogtam. "Kopogtathatok az ajtódon?" - súgta ı. Megdöbbentem ennyi merészségtıl, amely nem elbizakodottság, hanem vágy volt, hogy ne itt végzıdjön mindez. Szemem megnedvesedett, bólintottam. "Gyakran találsz itt, éppen ott lakom" - a felettünk levı erkélyre mutattam. "Akkor szerenádot fogok adni neked" - kacsintott tréfásan. Elbúcsúztunk, és nem fordultam vissza, noha szerettem volna, de féltem, hogy mindent elrontok. Giorgio megkérdezte: "Ki volt ez?" Elmosolyodtam. "İ, aki ismeri a szerelem mővészetét." "Mi van?" - kiáltotta. Megcsipkedtem az arcát. "Ne aggódj, hamar rá fogsz jönni." Június 4. 18.20 Semmi tréfa, naplóm! Tényleg szerenádot adott nekem! Az emberek kíváncsian néztek, én az erkélyen úgy nevettem, mint egy ırült. Egy kövérkés férfi elnyőtt gitáron játszott, ı pedig hamisan, ám ellenállhatatlanul énekelt. A dal is ellenállhatatlan volt, megtelt vele a szívem. Egy férfi története, aki nem tud aludni, mert állandóan imádottjára gondol. Dallamos, szívszorító melódia. Sóhajtozva forgolódom, Szememre már nem jön álom. Szépségedtıl meghatódom, Te vagy minden gondolatom. Nem tudok én aludni sem, Szívemben már béke nincsen. Hogy én elhagyjalak, kincsem, Az kell, hogy a halál intsen. Szép gesztus volt, hagyományos, ha akarjuk, elcsépelt, ám gyengéd udvarlás. Mikor befejezte, mosolyogva lekiáltottam az erkélyrıl: "És most mit kell tenni? Ha jól tudom, lámpát kell gyújtanom, ha el akarom fogadni, ellenkezı esetben pedig leoltani." Nem válaszolt, de tudtam, mit kell tennem. A folyosón édesapámba ütköztem (majdnem feldöntöttem!), aki kíváncsian kérdezte, ki énekelt. Nevetve feleltem, hogy én sem tudom. Leszaladtam a lépcsın, úgy, ahogy voltam, rövidnadrágban és pólóban, kinyitottam a kaput, és hirtelen megálltam. Eléfussak-e és átöleljem erısen, vagy vidáman mosolyogjak rá, és kézszorítással köszönjem meg neki? Amint ott álltam a kapuban, rájött, hogy sose megyek oda hozzá, ha nem ad valami jelet. "Ijedt csibének tőnsz... Ne haragudj, ha túl rámenıs voltam, de erısebb nálam..." Gyengéden átölelt, nem bírtam moccani, karom mozdulatlan maradt. "Melissa... Meghívhatlak ma este vacsorázni?" Bólintottam, rámosolyogtam, megcsókoltam az arcát, és visszamentem. "Ki volt ez?" - kérdezte anyukám kíváncsian. Megvontam a vállam. "Senki, anyu, senki." Éjjel 12.45 Magunkról beszéltünk, többet is mondtunk annál, amire számítottam. Húsz éves, modern

irodalmat tanul, arcának élénk, intelligens kifejezése hihetetlenül vonzóvá teszi. Figyelemmel hallgattam, szeretem, ahogy beszél. Csomót érzek a torkomban, a gyomromban. Hajladozom, mint egy virág szára, de nem vagyok összetört. Claudio szelíd, nyugodt, derős. Azt mesélte, megismerte a szerelmet, de kicsúszott a keze közül. Poharával játszadozva kérdezte: "És te? Mit mesélsz magadról?" Megnyíltam elıtte. Rést nyitottam a fénynek, amely eloszlatta a lelkemet elárasztó, sőrő ködöt. Meséltem egy keveset magamról, szerencsétlen kalandjaimról, de még csak nem is céloztam arra a vágyamra, hogy igazi érzelmekre leljek végre. Figyelmes, komoly, szomorú tekintettel nézett rám. "Örülök, hogy elmondtad a múltadat. Megerısíti bennem azt a képet, amelyet rólad alkottam." "Milyen kép?" - féltem, megvádol, hogy könnyelmő vagyok. "Egy olyan lány, bocsánat, nı vagy, aki sokféle helyzetet megélt már, hogy végül olyan legyen, amilyen, hogy ilyen mély pillantással tekintsen az emberre. Melissa, soha nem találkoztam hozzád hasonló nıvel... Egyszerre érzek szeretetteljes gyengédséget és rejtélyes, ellenállhatatlan vonzalmat irántad." - hosszú szüneteket tartott beszédében, miközben engem nézett. Elmosolyodtam. "Nem ismersz még eléggé ahhoz, hogy ezt mondd. Vagy csak egyfajta érzelmet táplálsz irányomban, vagy egyet sem." "Igaz, de meg szeretnélek ismerni. .. Megengeded?" - kérdezte, miután figyelmesen meghallgatott. "Hát persze hogy megengedem!" - megszorítottam az asztalon heverı kezét. Álomnak tőnt, napló, gyönyörő, soha véget nem érı álomnak. 1.20 Üzenet Valeriótól, hogy látni akar. Most ı is távolinak tőnik. Tudom, elég lenne utoljára szeretkeznem vele, hogy rájöjjek, mit akarok, ki is Melissa valójában: szörnyeteg, vagy szerelmet adni és kapni képes személy... Június 10. De jó, vége a sulinak! Az eredményeim ezúttal elég kiábrándítóak, keveset tanultam, és a tanárok nem igyekeztek megértıek lenni. Mindenesetre felsıbb osztályba léphetek, úgyhogy nem tettek teljesen tönkre. Ma délután találkoztam Valerióval az Epoca bárban. Száguldva érkeztem, azt hittem, most végre rájövök, mit is akarok. Hirtelen fékeztem, a gumiabroncsok csúsztak az aszfalton, mindenki odanézett. Valerio egyedül ült az asztalnál, nevetett és fejét csóválta heves mozdulataimra. Igyekeztem komoly külsıt ölteni, lassan közeledtem felé, riszálva magamat. "Loly, nem vetted észre, hogy nézett rád mindenki, miközben idejöttél?" - kérdezte. "Nem" - ráztam meg a fejem, - "Nem viszonzok minden pillantást." Egy rejtélyes, kissé mogorva férfi érkezett, aki Flavio néven mutatkozott be. Figyelmesen fürkésztem. Észrevette kutató tekintetemet, Valerióhoz fordult: "A barátnıd szeme túl ravasz és túl szép a korához képest." Nem hagytam Valeriót válaszolni, én szólaltam meg: "Igazad van, Flavio. Hármasban leszünk, vagy mások is csatlakoznak?" - a lényegre törtem, napló. Nem bírom a mellébeszélést, mosolygást, mikor nyilvánvaló a cél. Flavio zavartan nézett Valerióra, aki így szólt: "Szeszélyes, de érdemes azt tenned, amit mond." "Nos, Melissa" - kezdte Flavio, - "Valerióval szeretnénk, ha részt vennél egy különleges estén. Mesélt rólad, a korod megdöbbentett, de megtudva, milyen vagy, megadtam magam.

Nagyon szeretnélek látni , miközben csinálod." "Mennyi idıs vagy, Flavio?" - kérdeztem. Azt felelte, harmincöt. Többnek néztem, de elhittem neki. "Mikor lenne az a különleges este?" "Jövı szombaton, tízkor, egy tengerparti villában. Én jövök érted, Valerióval úgy gondoltuk..." "Mármint ha igent mondok" - szakítottam félbe. "Persze, ha igent mondasz." Csend pár pillanatra. "Valami különlegeset kell felvennem?" "Elég, ha nem látszik nagyon a korod. Mindenki úgy tudja, tizennyolc vagy" - felelte Fabrizio. "Mindenki? Hányan vannak?" - Valerióhoz fordultam. "Mi sem tudjuk pontosan, körülbelül öt szerelmespár. Most még nem tudni, jön-e más is." Úgy döntöttem, elmegyek. Sajnálom Claudiót, de nem hiszem, hogy egy ilyen lány, mint én, tudná szeretni és boldoggá tenni ıt. Június I5. Nem, nem én vagyok az a lány, aki boldoggá teszi. Nem érdemlem meg. Állandóan hív, vagy sms-t küld, én pedig nem válaszolok. Elhanyagolom, tudomást sem veszek róla. Rám fog unni, és máshol keresi majd a boldogságot. De miért érzek félelmet? Június 17. Csendben, csak néha váltva egy-egy szót közeledtünk a megbeszélt találkahely felé. A villa a part másik oldalán állt, városon kívül, ahol sziklák helyett homok van. Elhagyatott helynek tőnt. Magas vaskapun léptünk be, és megszámoltam a kertben álló autókat: hatan voltak. "Édesem, megérkeztünk" - Flavio megszólításai halálra idegesítenek... A fene se ismeri ıt! Hogy merészel édesemnek, kicsimnek, kedvesemnek nevezni... vízbe fojtanám! Egy vonzó, illatos, negyven körüli nı nyitott ajtót. Tetıtıl talpig végigmért, és helyeslıen pillantott Flavióra, aki mosolygott. Hosszú folyosón mentünk végig, amelynek falán furcsa képek lógtak. A szobába érve zavarba jöttem, mivel tucatnyi tekintet fordult felém. A többség férfi volt, elıkelı és nyakkendıs férfi. Néhányuknak maszk fedte az arcát. Nık jöttek oda hozzám, és kérdéseket tettek fel, amelyekre a Valerióval közösen kieszelt hazugságokkal feleltem. A tanár úr ezt súgta a fülembe: "Alig várom, hogy elkezdjük...Nyalni akarlak, ke-félni, aztán nézni, ahogy másokkal csinálod." Claudio mosolya jutott eszembe: ı soha nem akarna engem másvalakivel látni az ágyban. Flavio egy pohár whiskyt hozott nekem, ami a pár hónappal ezelıtti jelenetre emlékeztetett... Félrehúzódtam a zongorához, hogy végiggondoljam, miként szakítottam Robertóval. Megfenyegettem, hogy mindent elmesélek a barátnıjének, ha nem hagy békén és továbbra is hívogat, és ha nem parancsol a barátaira, hogy hallgassanak rólam. Bevált, mert azóta nem hívott. Egy harmincas férfi közeledett felém könnyő léptekkel, mintha repülne. Kerek szemüvege nagy, zöldeskék szemet takart, markáns, szép arca volt. Figyelmesen füszkészett. "Te vagy az a lány, akirıl annyit beszéltek?" Kérdın néztem rá. "Attól függ, kire gondolsz... Mit beszéltek rólam?" "Nos...tudjuk, hogy nagyon fiatal vagy. Személyes meggyızıdésem, hogy a tizennyolcat sem töltötted még be, és nem azért, mert nem tőnsz annyinak. Megérzés... Azt is mondták, hogy sokszor vettél már részt ilyen estéken, ahol azonban csak férfiak voltak..." Elvörösödtem, a végére akartam járni a dolognak:

"Ki mondta?" "Ugyan, mit számít... Keringenek a pletykák... Szép kis malac vagy... - mosolygott. Igyekeztem megırizni nyugalmamat, és belemenni a játékba, hogy ne rontsak el mindent. "Nem szeretek tervezni. Azért csináltam, mert így hozta kedvem." Jól tudta, hogy hazudok. "Ha léteznek tervek, kétféle van belılük: precíz és következetes, vagy szeszélyes, rokokóstílusú..."- jegyezte meg. "Akkor az enyém keverék" - mondtam elragadtatva válaszától. Valerio jött oda, arra kért, menjek utána a díványra. Biccentettem a férfinek, nem akartam elköszönni, mert biztos voltam benne, hogy az éjszaka közepén egymásba fonódva találjuk magunkat. A díványon fiatal férfi és két közönséges, erısen sminkelt, platinaszıke nı ült. Mi a hatalmas dívány közepén telepedtünk le, Valerio simogatni kezdte a mellemet a pólóm alatt, zavarba és szégyenbe hozva engem. "Ugyan, Valerio, muszáj pont nekünk elkezdeni?" "Miért ne? Nem élvezed?" - fülcimpámat harapdálta. "Nem hinném... Az arcára van írva, hogy kíván" -mondta elbizakodottan a férfi. "Honnan veszed?" - kérdeztem kihívóan. Nem válaszolt, kezét szoknyám alá dugta, és erıszakosan csókolni kezdett. Hagytam magam, ez a korlátolt erıszakosság újból a hatalmába kerített. Felemelkedtem kissé, hogy visszacsókoljam, Valerio kihasználta az alkalmat, és megsimogatta a fenekem. Elıször lágy, gyengéd, majd egyre forróbb és határozottabb mozdulatokkal. A körülöttem levı emberek nem léteztek többé, noha engem néztek, és arra vártak, hogy a két oldalamon levı férfiak egyike belémhatoljon. Míg a srác engem csókolt, az egyik nı átkarolta, és nyakszirtjét kezdte csókolgatni. Valerio hirtelen felemelte a szoknyám, mindenki megcsodálhatta fenekemet és nemi szervemet, amit ilyen nyíltan feltártak egy ismeretlen díványon, ismeretlen emberek közt. Meggörbítettem a hátam, teljesen átadtam magam neki, miközben a másik pasi a mellemet fogdosta erısen. "Mmm, olyan az illatod, mint egy friss ıszibarac-ké" - mondta egy újabb férfi, aki odajött hozzám, -"sima és lágy vagy, mint egy éppen lemosott, friss ıszibarack." A friss ıszibarack megérik, elıször csak a színét és az ízét veszti el, aztán a héja is lejön. Végül elrothad, és a férgek szívják ki a nedvét. Kimeresztettem a szemem, elvörösödött az arcom, hirtelen Valerio felé fordultam. "Menjünk el, nem akarom." Épp abban a pillanatban történt, mikor a testem már elhagyta magát... Szegény Flavio, szegény pasasok, szegény én. Mindenki kıvé meredt, míg összeszedtem magam, és könnyekkel a szememben szaladtam végig a folyosón, a kijáratig. Az autó ablakai bepárásodtak a nedvesség miatt, amely a házat és engem is elárasztott. Az úton egyetlen szót sem ejtettünk. Csak mikor a házunk elé érkeztünk, szólaltam meg: "Még semmit nem mondtál a levélrıl." Hosszúnak tőnı csend. "Isten veled, Lolita." Június 20. 4.50 A kagylóra nyomtam ajkamat, és egy álomittas hangot hallottam a telefonban. "Át akarlak élni" suttogtam halkan. Június 24.

Éjszaka van, kedves naplóm, és a teraszról írok neked, miközben a tengert figyelem. Nyugodt és lágy, a Iangyos meleg lecsillapította a hullámokat, békés morajlásuk a távolból idehallatszik... A félhold szánakozón, elnézıen figyel engem. Tıle kérdezem, mit tegyek. Azt feleli, nehéz eltávolítani a szívre lerakódott kérget. A szívem... Nem emlékeztem rá, hogy nekem is van. Talán soha nem is tudtam róla. Egy megható jelenet a moziban sosem hatott meg, egy felkavaró dal sosem kavart fel, a szerelemben mindig csak félig hittem, azt gondolván, hogy úgysem lehet teljesen megismerni. Sosem voltam cinikus, nem. Egyszerően senki nem tanította meg, hogyan törjön ki belılem a szerelem, amelyet magamba zártam. Fel kellett kutatni, valahol bennem volt... És én pont a vágy birodalmában kerestem, ahonnan a szerelem számőzve van. Senki, de senki nem állított meg, nem mondta: "Nem, kislány, neked nem itt kell keresned." Szívem jeges kalitkába volt zárva, veszélyes lett volna egyetlen, határozott ütéssel összetörni, mert a szívem is megsérülhetett volna. De aztán jön a nap, nem a szicíliai, amely úgy éget, tüzet lövell, tőzvészt okoz, hanem egy lágy nap, amely gyengéden felolvasztja a jeget, megkímélve sivár lelkemet az áradattól. Eleinte kötelességemnek tartottam, hogy megkérdezzem, mikor szeretkezzünk, ám ajkamba harapva letettem róla. Rájött, hogy valami nincs rendben, és megkérdezte: "Mi az, Melissa?" - a nevemen szólít, számára Melissa vagyok, személy, és nem egy tárgyként kezelhetı test. Megráztam a fejem. "Nem, semmi." Megfogta a kezem, és a mellkasára tette. Mély lélegzetet vettem, és azt dadogtam: "...Azon töprengtem, mikor akarsz majd szeretkezni..." Hallgatott, és belehaltam a szégyenbe, arcom lángolt. "Nem, Melissa, nem, kedvesem... Nem nekem kell eldöntenem, mikor szeretkezünk, együtt fogjuk eldönteni, te és én." - mosolygott. Döbbenten néztem rá, zavarodott arckifejezésembıl kiolvasta a kérést, hogy folytassa. "Tudod...amikor két személy egyesül, az a lelki kötıdésnek is a csúcspontja. Csak akkor érhetı el, ha valóban szeretik egymást. Mintha egy örvény kerítené hatalmába a testüket, egyik sem marad többé ugyanaz, hanem a másikba fonódik a legbensıségesebb módon." Még mindig csodálkozva kérdeztem, mit akar ezzel mondani. "Szeretlek, Melissa" - válaszolta. Hogy lehet, hogy ez a férfi ilyen jól ismeri azt, amit eddig lehetetlennek véltem megtalálni? Miért csak aljasságot, mocskot, erıszakot tartogatott számomra az élet? Ez a különleges ember kinyújthatja felém a kezét, és kiszabadíthat a szők, bőzös lyukból, amelyben megfélemlítve összehúztam magam? Hold, szerinted megteheti? Szívem kérge kemény. De talán a szív annyira erısen tud verni, hogy ezer darabra töri a páncélját. Június 30. Úgy érzem, bokámat és csuklómat láthatatlan kötél szorítja. A levegıben lebegek, valaki lentrıl rángat, és pokoli hangon üvölt, másvalaki pedig felülrıl húz. Ugrálok és sírok, egyszer a felhıket érintem, másszor a férgeket. Mondogatom magamban a nevemet: Melissa, Melissa, Melissa. . . Mint egy varázsszót, amely megmenthet. Belekapaszkodom saját magamba. Július 7. Átfestettem a szobám falát halványkékre. Az íróasztalom fölött már nincs kitéve az epekedı

pillantású Marlene Dietrich, hanem egy fénykép, amelyen a szél a hajamat fújja, miközben a kikötıben álló bárkákat figyelem. Claudio karolja át a derekamat, keze a fehér blúzomon, vállamat csókolja, és úgy tőnik, a bárkák helyett rajtunk gondolkozik. Mikor ez a fénykép készült, a fülembe súgta: "Melissa. . . szeretlek." Arcomat az övéhez szorítottam, és mélyet sóhajtottam, ízlelgettem a pillanatot. Aztán kezembe fogtam az arcát, és számomra eddig ismertelen gyengédséggel csókoltam meg. "Én is szeretlek, Claudio..." Borzongás és forró láz futkosott a testemen, elengedtem magam a karjaiban. Egyre szorosabban ölelt, és olyan szenvedéllyel csókolt, amely nem szexbıl, hanem szerelembıl fakadt. Sokat sírtam, mint még soha senki elıtt. "Segíts, szerelmem, kérlek..." "Itt vagyok melletted, itt vagyok melletted" - úgy szorított magához, mint még soha egyetlen férfi sem. Július 13. A tengerparton aludtunk egymást átkarolva, egymást felmelegítve. Nemeslelkősége és tisztelete irigységgel tölt el. Hogyan tudnám neki meghálálni mindezt a szépséget? Július 24. Félelem. Mindig csak félelem. Július 30. Megfutamodom, ı visszahoz. Olyan jó szorító kezét érezni magamon, anélkül, hogy fulladoznék tıle... Gyakran sírok, és ilyenkor mindig magához szorít, hajamat simogatja, én pedig mellkasába temetem arcomat. Nagy a kísértés, hogy visszasüllyedjek a mélységbe, hogy belépjek az alagútba, amelynek nincs vége... De karja megtart, bízom benne, talán még megmenthet. . . Augusztus 12. A vágy erıs benne, nem tudom nem észrevenni. Átölel, megkérdezi, kié vagyok. "A tiéd" - felelem, - "egyedül a tiéd." Mélyen a szemembe néz. "Kicsim, ne tedd többé tönkre magad. Túl sok fájdalmat okoznál nekem." "Soha nem okoznék neked fájdalmat!" "Nem értem, hanem mindenekelıtt magadért nem szabad megtenned. Virág vagy, ne hagyd, hogy letapossanak!" Gyengéden megcsókol, szerelemmel tölt el. Mosolygok, boldog vagyok. Így szól: "Most kell, hogy megcsókoljalak, ezzel a mosollyal az ajkadon, amelyet elrabolok, és a sajátomra vések. Megırülök érted, angyal vagy, hercegkisasszony... Az egész éjszakát arra akarom szánni, hogy szeresselek." A fehér ágyon testünk egybefonódik, bırünk egymáshoz tapad, együtt válunk erıvé és gyengédséggé. Egymás szemébe nézünk, miközben lassan belémhatol, nem okozván fájdalmat, mert azt mondja, testemet szeretni és nem megerıszakolni kell. Karommal és lábammal átölelem, lélegzetünk összekeveredik, kezünk összekulcsolódik, gyönyörünk egyesül. Elalszom a mellkasán, hosszú hajam az arcát éri, de ı szereti ezt, százszor is megcsókolja a fejemet. "Ígérd meg...ígérd meg, hogy soha nem veszítjük el egymást." - suttogom. Csend. Megsimogatja a hátamat, ellenállhatatlan borzongás fut végig rajtam, ismét belémhatol, miközben csípımmel lágyan hozzátapadok.

"Két feltétele van, hogy ne veszítsük el egymást. Nem szabad rabnak érezned magad a szerelmünkben. Angyal vagy, akinek szabadon kell szárnyalnia. Ne engedd, hogy én váljak életed egyetlen céljává. Igazi nı leszel, sıt már most is az vagy." Gyönyörtıl ittas hangon kérdezem, mi a másik feltétel. "Hogy ne csapd be magad, mert azzal mindkettınknek fájdalmat okoznál. Szeretlek és akkor is szeretni foglak, ha útjaink szétválnak." Gyönyörünk felolvad, és önkéntelenül magamhoz szorítom szerelmemet. Soha nem hagyom el többé, soha. Kimerülten alszom el újból a mellkasán. Reggel ragyogó napsütésre ébredek. A párnán egy cédula: "Gyönyörő teremtés, kívánom, hogy a legteljesebb, legtökéletesebb boldogságban legyed részed az életben. S hogy megoszthassam veled, amíg te is így akarod. Mert... tudnod kell: én mindig szeretni foglak, akkor is, mikor az utcán már nem is fogsz rám nézni. Reggeliért mentem, mindjárt jövök." Félig nyitott szemmel figyelem a napot, a hangok puhán érnek el a fülemhez. A bárkák a tengeren töltött éjszaka után kikötnek a parton. Út az ismeretlenbe. Könny pereg le az arcomon. Elmosolyodok, mikor keze meztelen hátamat érinti, és nyakamat megcsókolja. Ránézek. Nézem ıt, és mindent értek. Véget ért az utam, sikerült elmenekülnöm az erdı szörnyeitıl, az óriástól, a hermafroditától, a kísértı angyal és ördögeinek karmából. Megtaláltam az arab herceg kastélyát, aki puha bársonypárnán ülve várt rám. Levettette velem elnyőtt ruhámat, és hercegnıként öltöztetett fel. Hivatta a szolgálólányokat, akik megfésültek. Megcsókolta a homlokom, és azt mondta, figyel engem, miközben alszom. Aztán egy éjjel szeretkeztünk, és mikor hazamentem, hajam fénylett, sminkem érintetlen volt. Egy királylány, ahogy édesanyám mondta mindig, aki olyan szép, hogy még az angyalok is el akarják rabolni.