MIGRÁCIÓ, KISEBBSÉGI JOGOK, NEMZETKÖZI JOGSZABÁLYOK

Dr. Szalma József1 MIGRÁCIÓ, KISEBBSÉGI JOGOK, NEMZETKÖZI JOGSZABÁLYOK I. A migráció, mint lakosságföldrajzi, vagy demográfiai fogalom, nemzetközi közjogi, azaz emberi jogi, vagy kisebbségi jogi szempontból semleges, tehát a jog ezen ágai a lakosság spontán elvándorlást se nem tiltják se nem ösztönzik, azaz nem szankcionálják. A belső jogpolitikai szempont nyilván figyelembe veszi a nagyobb migrációs jelenségeket. Vannak ugyanis a jogpolitikának eszközei (pl. adókönnyítések, egyéb gazdaság fejlesztését ösztönző intézkedések, szociális háló, stb.) amelyekkel a migrációt ösztönözhetik, serkenthetik, vagy az adott térségre nézve előidézett kedvezőtlen következményeit csökkenthetik. A migráción e (jogon kívüli) tudományok meghatározása szerint nagyobb lélekszámú lakosság egyik területről, másik területre való tartós vagy ideiglenes elvándorlása értendő. Vagyis, más szóval, a migráció nem más, mint a lakosságnak a kibocsátó vidékről a másik, fogadó, vagy célzott vidékre való tömeges elvándorlása. Az okokat több tudomány is tanulmányozza, elsősorban a szociológia, a gazdaságtudomány, a demográfia, és mások. Minden egyes migrációs jelenség nyilván sajátos, és e tudományágak nem vonnak le minden esetre alkalmazható általános következtetéseket az indítékokról. Mégis ezen tudományok közösnek tekinthető megállapításai szerint az okok rendszerint gazdasági jellegűek: a lakosság migrációs irányvétele a gazdaságilag fejletlenebb vidékekről a fejlettebb területek felé tapasztalható. 2 Maga a gazdasági migráció lehet spontán és valamilyen cél elérése érdekében államilag befolyásolt. Az állami befolyásolás különösképpen a nagyobbrészt már letűnt (nálunk még bizonyos szegmentumaiban és módozataiban fennálló) tervutasításos rendszerekre volt jellemző, melyek a gazdaságfejlesztést központilag irányították. E központilag irányított gazdaság közvetetten kihatott a lakosságstruktúra nemzetiségi összetételének átalakulására, s ez Délvidéken, azaz Vajdaságban is tapasztalható volt. Az állami befolyásolás különös formája a színleg gazdasági, ám valójában politikai okokból megvalósított, államilag közvetlenül, vagy közvetetten szervezett, az országosan többségben élő lakosság valamely célzott csoportjának tömeges áttelepítése a nemzeti kisebbségek lakta településekbe. Ez a jelenség már nem a klasszikus értelemben vett migráció. Általában kolonizációnak nevezik. Ugyanakkor a kolonizáció, amennyiben szándéka a lakossági struktúra mindkét (kibocsátó és befogadó) érdekelt fél egyértelmű belelegyezése nélkül történik, - nemzetközi jogi, emberi jogi és kisebbségi jogi szemszögből nem tekinthető semleges kérdésnek. Legtöbbször, a kolonizálásnál, megnyilvánulási módját szemlélve, burkolt, vagy nyílt formában valamiféle gazdaságon kívüli kényszerhatás és politikai szándék is jelen van. Jellemző rá, hogy maga a telepített lakosság sem teljesen spontánul, önkéntesen költözik át, legfeljebb valamilyen ígért kedvezmény fejében. Ugyanakkor a célzott befogadó régió helyi lakossága sem konzultált, s általában a beköltöző lakosságnak ígért kedvezmények a helyi lakosság terhére történnek. A kolonizáció nemzetközi jogilag releváns változatát 1 2

Egyetemi tanár, Újvidék. L. pl. Akadémiai Kislexikon (szerk.: Kulcsár Zsuzsa), Akadémiai Kiadó, II. kötet, Budapest, 1990, 197.old..

képezi az, amely a lakosság nemzetiségi struktúrájának, különösen a kisebbség kárára történő szándékos megváltoztatására irányul. Mint ismeretes, ezek a jelenségek nálunk, a Vajdaságra, Délvidékre, azaz Vajdaságra vonatkozólag nemcsak a királyi Jugoszláviában, hanem a második Jugoszláviában is tapasztalhatók voltak. A királyi Jugoszláviában ugyanis már nem sokkal megalakulása után, a húszas évek elején, az ún. önkéntesek tömeges áttelepítésére került sor. Vajdaságba, főleg a Bánságba, Boszniából és más területekről, mintegy hatvanezer szerb lakost költöztettek át. Az áttelepülést szabályozó törvény az áttelepítést szociális okokkal indokolja, azaz a jogosultak körét elvben földnélküliekkel határozza meg. A célzott áttelepítendő szerb lakosságot földtulajdon ígéretével és ingyenes, helyi (főleg nagybirtokos) lakosoktól (térítés nélkül) nacionalizált mezőgazdasági földterületek kiosztásával serkenti. A szépséghiba abban volt, hogy a földosztásból, az azonosan szociálisan indokolt helyzetekben, a helyi földnélküli mezőgazdasági bérmunkás lakosság, különösképpen a magyar ajkú, ki volt zárva. A földosztás tehát alapvetően nemzeti alapon történt, az áttelepítettek javára és a helyiek kárára. A szerb lakosságnak, Jugoszlávia más területeiről Vajdaságban való államilag szervezett második nagyobb hullámban való áttelepítésére sor került a második világháború után is, az. ún. agrárreformról és kolonizációról szóló törvény alapján (1946). Figyelemmel kell lenni arra is, hogy ebben a periódusban tömeges kitelepítésekre is sor kerül, főleg a bánsági német lakosságot érintően. Ebben a periódusban felszámolják a magán nagy- és középparaszti birtokokat. A két említett betelepítés (1920/22 és 1946) következményeként Vajdaság korábbi etnikai összetétele jelentősen megváltozott, a magyar lakosság több településben, ahol korábban helyi többségben élt, már akkoriban helyi kisebbségbe került. A hatvanas évek közepétől kifejezésre jutó iparosítás, különösen a jelentősebb városokban, vonzotta a lakosság spontán átköltözését más vidékekről. Ez a migrációs jelenség jelentős lélekszámú kisebbség által lakott városok lakossági struktúráját is befolyásolta, általában a kisebbség helyi összlakossági struktúrájának csökkenése irányában. Lehetséges, persze, hogy a „fejlesztési indítékok” eredeti szándéka nem a lakosságstruktúra megváltoztatására irányultak, ám tény az, hogy ennek ilyen következményei is voltak. Vajdaság harmadik tömeges (úgy tűnik, úgyszintén politikai szándékokkal is vezérelt) betelepítése, a kilencvenes évek elejétől, a délszláv térségben kirobbant háborús összetűzések kezdetétől, szinte napjainkig tart. Ezúttal ugyan, részben valóságos, nagyobb részben azonban inkább fiktív menekülti palást alatt. A hivatalos statisztikák kb. háromszáz ezer Vajdaságban elhelyezett, vagy beköltözött, volt Jugoszlávia más vidékeiről érkező szerb lakosról számolnak be. Pontos adatok azonban nincsenek, tekintve, hogy a beérkező lakosság egy részét a statisztika nem hozta nyilvánosságra. Sokan nem is jelentették be tartózkodásukat. Lehetséges, hogy adott (megújuló háborús) periódusban ennél jóval nagyobb számról is szó lehetett. Feltehető, hogy e lakosság egy számottevő része nem civil, arra a körülményre való tekintettel, hogy a hivatalos szervek is (a sajtóban) felszólítást intéztek az esetleges magánkézben levő fegyverek beszolgáltatására (igaz nem sok sikerrel). Az a tény, hogy a felszólítás nem járt eredménnyel, egymagában sajnos nem azt jelenti, hogy a háborús térségekből érkező, hivatalosan menekültként számon tartott lakosság körében nincsenek menekültjoggal nehezen egyeztethető, nemcsak ún. „trófeás fegyverrel” rendelkező egyének. Nem zárható azonban ki az sem, hogy a jogtalan fegyvertartás nemcsak a menekülteknél, hanem a helyi szerb lakosság bizonyos köreiben is elterjedt. A beköltöző lakosság nagy

részét a magyar kisebbség által lakott településeken helyezték el, többségük ugyanott azonnal munkát is kaptak. Voltak jelzések, hogy egyes vállalatokban a korábban nagyobb számban alkalmazott magyar ajkú munkaerőnek felmondtak, s helyükbe többségieket alkalmaztak, szép számban menekülteket is. Az érvényben levő katonai törvények nem tették lehetővé az alkotmányban deklarált lelkiismereti szabadság ellenére a civil szolgálatot, vagy amikor ezt végül bevezették, sokkal kedvezőtelenebb feltételek mellett engedélyezték (pl. jóval hosszabb szolgálati évet szabtak meg, s gyakorlati alkalmazására is csak elvétve került sor). A magyar kisebbségieket, fiatalokat és középkorúakat, különösen a háborúk kezdetén, de továbbiak során is folyamatosan, tömegesen hívták be katonai szolgálatra, majd jogellenesen vitték el a harcterekre, annak ellenére, hogy ellenezték, egyénileg, vagy kollektív módon a konfliktusok fegyveres úton való megoldását. Így tömegesen kényszerültek szülőföldjük elhagyására. Pontos adatok a magyarok elköltözéséről nem állnak rendelkezésünkre, a sajtóban megjelentetett becslések, azonban több tízezerről számolnak be. A behívók, majd a harcterekre való utalások jogellenes voltak, hiszen senki sem volt kötelezhető arra, hogy részt vállaljon a dúló testvérháborúban. A közös hadseregnek ugyanis nem az volt az alkotmányban megszabott szerepe, hogy a politikai konszenzus hiányában, a vitázók egyik oldalára állva lépjen fel és ezen az oldalon katonai eszközök alkalmazásával „oldja meg” azt az önrendelkezés körül kialakult vitát, amit politikai úton kellett volna megoldani. Tendenciaként megállapítható az a jelenség, mely szerint a Vajdaságba az elmúlt évtizedben tapasztalható a magyar lakosság (közvetlenül vagy közvetetten, szabadságjogokat és szociális jogokat is érintő) kényszerű, tömeges elköltözése és a szerb lakosság más vidékekről való tömeges, igazán nemcsak menekülti alapon történő, állami intézkedésekkel is támogatott tartós beköltözése és beköltöztetése, mégpedig magyarlakta településekbe. A lakosság nemzeti összetétele Vajdaságban ily módon, aránylag rövid idő alatt, talán sohasem tapasztalt mértékben változott meg. A lakosság nemzeti összetételének ilyen nagyméretű módosítása, melyben nem tagadhatók a szándékosság jelei3, befolyásolják a magyar lakosság alapvető (emberi jogi, kisebbségi jogi, szociális, kulturális, oktatásügyi) jogosultságait, azaz megmaradásának feltételeit az élet jóformán minden területén. Az elmúlt évtized során újabb jelentős, e periódust megelőzőleg még magyar többségű városokban kerültek a magyarok helyi kisebbségi helyzetbe (Topolya, Becse). Történt ez a magyar lakosság politikai szervezeteinek tiltakozása ellenére. E tiltakozások nem a menekültek ideiglenes elhelyezésére, hanem a tartós betelepítésre vonatkoztak. Ugyanakkor rámutattak arra is, hogy a menekültek elhelyezésére és tartós integrációjára bőven akadt volna lehetőség szűkebb Szerbiában is, a menekültekkel járó gazdasági, szociális és foglalkoztatási terhek arányosabb megosztása érdekében. Ugyanakkor a nem magyar többségű városokban is (pl. Újvidék, Nagybecskerek, 3

Utaljunk csak a nemcsak tudományos álcában megjelent Dr Vasa Čublilović akadémikus történész, a Szerb tudományos Akadémia 1992-ben elhunyt folyamatosan mindkét Jugoszláviában képviselt és közzé tett nézetére, mely arról szólt hogyan kell megoldani a „szerbkérdést”, melyet szerinte főleg az albán, de a vajdasági magyar kisebbségre is analóg módon alkalmazandó kényszerű elköltöztetés útján kell megvalósítani, lehetőleg úgy is, hogy életüket a szülőföldjükön a törvények szigorított rendőri interpretációja útján kell megkeseríteni . Vasa professzor hajmeresztő, erről szóló „nemzetféltő nézeteit” még 1937 március 7-én fejtette ki az akkori „Szent Száva” szerb kultúr- klubban. A szöveg azonban 1988-ban is, még a szerző életében ismételten megjelenik (az ellenzéki sajtóban, Borba), amelyre a szerző nem reagál. A magyarokra vonatkozó szövegrész arról szól, hogy „nem kisebb probléma ( a koszovóitól) Vajdaság, különösképpen bácskai magyar háromszög… Ezt szétverni (sic!) a Vajdaságban ugyanazt jelenti mint az albán blokk szétverése (sic!) … Ezeket a magyar munkásokat és kisbirtokosokat részben délre kell költöztetni. Mert a Bácskban, Magyarország határán ők veszélyesek.” - Hogy ez annakidején nemcsak professzori képtelenségeket tartalmazó pamflett volt, hanem a hatalmi politikusok által is gyakorolt, ijesztő, időnként megújulóan alkalmazott„ program” , sajnos, beigazolódott.

stb.) rendkívül nagyszámú menekült és quasi - menekült betelepítésére került sor. Az újvidéki helyi statisztikák több mint százezer ilyen személyt tartanak nyilván. Ezek a betelepítések is jelentősen kihatnak a helyi magyar lakosság helyzetére. Elsősorban pszichológiai értelemben. Az új lakosság a magyar településrészeken (pl. Újvidéki Telep) kezdte meg palotáinak és templomainak építését. Legtöbbször a (centrális, vagy lokális) hatóságok legalább hallgatólagos közreműködésével. Hangos, helyi szokásoktól eltérő típusú vendéglők jöttek létre. Bizonyos állami ünnepeken az új lakosság nem egyszer ünnepi hangulatát éjszakai lövöldözésekkel fejezte ki. A kollektív betelepüléseket hellyel-közzel kommentáló egyes többségi politikai megnyilatkozások szerint az új lakosság hamar adaptálódni fog, átveszi majd a helyi jószokásokat. Más kommentárok szerint azonban ez nem valószínű, egyrészt azért, mert a jószokásokat immáron nincs kitől átvenni, mert a helyieket már korábban kiszorították, másrészt azért, mert azon többségieknél, akik szülőhelyükön nem mutattak nagyobb fokú toleranciát a másság iránt, kevéssé remélhető, hogy új lakhelyükön ez egyszerre kifejezésre fog jutni. II. Azzal a megállapítással kezdtük, hogy a jog (azaz a nemzetközi normák, az emberi jogi egyezmények) elvben a migrációra nézve semleges, azaz a migrációt nem ösztönzi és nem tiltja. Ez a tétel azonban csak akkor érvényes, ha a migráció is „semleges”, tehát spontán, és ha nem a látható, vagy láthatatlan államilag vezérelt kényszerhatás útján, azaz a kisebbségi jogok megtagadása miatt történik. A tömeges betelepítések, melyeknek burkolt, vagy nyílt célja a lakosság eredeti nemzeti összetételének tartós módosítása, a kisebbség megkérdezése nélkül, nem tartoznak a „spontán”, azaz a nemzetközi jogi szempontból „semleges migráció” kategóriájába. A jog szemszögéből szemlélve a telepítések nem téveszthetők össze a mozgásszabadság gyakorlásával. A mozgásszabadság általánosan elismert emberi és polgári szabadságjog. 4 Az államilag irányított és kényszerű betelepítés ellenkezőleg, a mozgásszabadság tagadása. A nemzetközi okmányokban egyébként a mozgásszabadság egyike a legjelentősebb alapvető szabadságjogoknak. A mozgásszabadság a polgári és emberi szabadságjogok európai egyezményében, tehát a politikai téren szavatolt jog, de a gazdasági élet területére is kiterjed. Az utóbbira nézve hivatkozási példaként említsük meg az 1992-ben meghozott, és 1993 közepén hatályba lépett maastrichti, Európai Uniót létrehozó Egyezmény 3. szakaszát, mely az Unió tagállamainak területén a négy alapvető szabadságjog (áru, szolgáltatás, tőke és munkaerő szabad áramlása) közül kiemeli a mozgásszabadság egyik formájának garanciáját, a munkaerő szabad mozgását. A mozgásszabadság, mint szabadságjog tehát az alapvető jogok körébe tartozik. Ez demokratikus országban nem szenvedhet csorbát. E jog azonban nem téveszthető össze azzal a joggal, hogy tömeges betelepítések esetében ne csak a betelepülők igényeit vegyék figyelembe, hanem azoknak a kisebbségi lakosoknak a helyzetét, érdekeit is, akiknek településeibe őket betelepítették.

4

Szerbia érvényben levő Alkotmányának 17. szakaszának (1) és (2) bekezdése ugyan szavatolja a mozgásszabadságot és a szabad lakhelyválasztást. Ám ennek korlátozását is előirányozza, mégpedig akkor, ha ez „elengedhetetlenül szükséges bűnvádi eljárás lefolytatása, járványbetegség leküzdése, vagy Szerbia Köztársaság honvédelme érdekében”. Az utóbbi külön kormányrendeletek, majd háború után (?) hatályba lépő törvények révén meg is történt.

Ugyanakkor figyelembe kell venni a nemzetközi menekültügyi jogszabályok alkalmazását is. A menekülthelyzet előidézése egyike a legsúlyosabb emberi jogi sérelmeknek, ezért esetére a nemzetközi egyezményi jog messzemenő jogi oltalmat irányoz elő. E helyzet és státus elfogadott objektív meghatározása szerint menekült az a személy, akit saját országában, szülőhelyén megkülönböztettek, vagy üldöztek nemzeti, vallási vagy más lelkiismereti meggyőződése, vagy hovatartozása miatt, s ezért eredeti lakhelyét kényszerülve hagyta el. A menekült fogalmának objektív értelmezése szerint azonban menekült valójában nem lehet az, aki maga is, menekülését megelőzően, a maga meggyőződésének mások iránti erőszak alkalmazásával szerez érvényt. A befogadó ország köteles a nemzetközi jog által előírt módon a menekülteknek oltalmat biztosítani. Ugyanakkor azonban a nemzetközi jogi szabályozás azt is előirányozza, hogy a menekülést kiváltó okok megszűntével, a menekültnek joga van visszatérni szülőhelyére. A menekültstátus tehát nem tartós státusként előirányzott jog, megszűnése ugyan ténybeli kérdés, függ a kiváltó okok megszűnésének idejétől. A kiváltó okok a háború sújtotta volt országrészekben (Horvátország, Bosznia) sok esetben megszűntek, ám a Vajdaságba érkezettek legnagyobb része mégsem tért haza, mivel itt már egzisztenciáját megalapozta. Esetleg újabban jogait itt is, és ott (szülőhelyén) is gyakorolja. A menekültek között azonban biztosan nagyon sok súlyos szociális helyzetű valódi menekült van, ezért visszatérésük esetén nyilván szülőhelyük támogató segítségére fognak szorulni. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a vajdasági magyar lakosság, eltekintve attól, hogy maga is időnként ismétlődően nagyobb intenzitású burkolt vagy nyílt elnyomás alatt állt, gazdaságilag is teljesen kiszolgáltatott. A magyar lakosság nagyobb része a létminimumok alatti szinten él, tengődik, így a menekültek eltartásának terhe a magyar kisebbséget mind jobban sújtja. Ilyen helyzetben a munkahelyeikről kényszer szabadságra küldött, vagy elbocsátott kisebbségiek számára szembe tűnnek és szemet szúrnak, a menekültek vagy inkább quasi – menekültek által nem legális jövedelmekből épített csodálatos paloták. A tömbházak ráépítése (felső emeletre való újabb emelet építése) is tömegesen folyamatban van, annak ellenére, hogy ezeknek jogi feltétele legtöbbször nem adott, tehát jogérvényes építkezési engedélyek nélkül történnek. A ráépítés törvényi feltétele ugyanis az, hogy a tömbházak ráépítést is elbíró építkezési teherbírása szakmailag bizonyított, legtöbb esetben azonban ez nem nyert megbízható szakértői megállapítást. Az újabb telekkönyvi rendtartásról szóló szerbiai törvény adminisztratív hatáskörbe helyezi a korábbi bírói hatáskörben vezetett telekkönyveket, jogbiztonság helyett jogi káoszt okozván a telekkönyvi nyilvántartás területén, ami kedvez azok számára, akik privilegizáltan és olcsón városrendészetileg alkalmatlan telkeken jogellenes építkezéseket folytatnak. Ezek a jelenségek is közvetve, vagy közvetlenül kedveznek a végleges betelepítési szándékoknak. A gerjesztett infláció arra szolgált, hogy a társadalmi vagyon a központi oligarchia kezében összpontosuljon. Ugyanakkor a magyar nemzeti kisebbség közösségi jogok gyakorlását szolgáló nacionalizált javainak (iskolák, egyházi javak, stb.) visszaszolgáltatására nem került sor. Az egyes helyi önkormányzatok ingyenes telkeket és házakat bocsátanak nemzetközi segélyek felhasználásával a menekültek és álmenekültek számára, ám ezekből a segélyekből a magyar lakosságnak, melynek számottevő része már évek óta a megélhetés határán mozog, nem jutott. Nem vitatott, hogy az igazi menekülteken segíteni kellett. Csak az vitatható, hogy egyáltalában sor kellett-e arra kerülni, hogy bárki egyáltalában menekülésre kényszerüljön. A konfliktusok ugyanis megelőzhetőek voltak volna, békés úton, vagyis olyan módon, hogy a menekülésre ne kerülhessen sor.

III. Hivatalos körök gyakran hangoztatják, hogy nálunk a kisebbségi jogok a „legmagasabb európai”, sőt mi több, „világszínvonali” szinten adottak és azt is, hogy ezek a jogok ilyen szinteken is érvényesülnek. Nézzük, hogy mit mondanak a kényszerű és tömeges betelepítésről a legmagasabb szintű, európai egyezményi jogszabályok? A Strasbourgban, 1995. február 1-jén az Európa Tanács tagállamai, valamint a többi aláíró állam, „elhatározva, hogy saját területeiken védelmezik a nemzeti kisebbségek fennmaradását”, „megállapítva, hogy az európai történelem megrázkódtatásai megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek védelme alapvető fontosságú kontinensünk stabilitása, demokratikus biztonsága és békéje szempontjából”, „megállapítva, hogy a pluralista és valódi demokratikus társadalomnak nemcsak tiszteletben kell tartania minden nemzeti kisebbséghez tartozó személy etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását, de megfelelő feltételeket is kell teremteni azért, hogy kifejezhesse, megőrizhesse és fejleszthesse ezt az identitást”, „megállapítva, hogy szükséges a tolerancia és a párbeszéd légkörének megteremtése azért, hogy a kulturális különbözőség nem a megosztottság, hanem a gazdagodás forrása és tényezője legyen minden társadalom számára”, „megállapítva, hogy a toleráns és virágzó Európa kiteljesedése nemcsak az államok közötti együttműködéstől függ, hanem a határokon átnyúló együttműködést kíván a helyi és regionális közösségek között, az államok alkotmányának és területi integritásának sérelme nélkül,” „figyelembe véve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményt és kiegészítő Jegyzőkönyveit”, „figyelembe véve az Egyesült Nemzetek egyezményeiben és nyilatkozataiban a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó kötelezettségeket, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia dokumentumait, kiváltképpen az 1990. június 29-i Koppenhágai Dokumentumot”, „elhatározván a nemzeti kisebbségek hatékony védelmét és az ezekhez a kisebbségekhez tartozó személyek jogait és szabadságait biztosító és tiszteletben tartandó elvek meghatározását, valamint az azokból származó kötelezettségeket, azoknak a tagállamokban és más – jelen okmány részeseivé váló – államokban történő biztosítása végett, tiszteletben tartva a jog uralmát, az államok integritását és nemzeti szuverenitását” (…) meghozták a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezményt.5 Ezen Egyezmény 16. Cikke értelmében „a Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.” 6 Ezen Egyezmény egyértelműen arra utal, hogy a legmagasabb szintű európai standard szerint a tagállamok önként vállalják, hogy területükön nem foganatosítanak olyan intézkedéseket, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják és arra irányulnak, hogy a kisebbségi jogok és szabadságok gyakorlását korlátozzák. Az egyezmény általában a nemzeti kisebbségi személyek által lakott területekről 5

Ld. , Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről, Strasborug, 1995. február 1, Európai Szerződések Sorozat/151, in: Az Európa Tanács válogatott egyezményei, Conceil de l’Europe-Osiris, Budapest-Strasbourg, 1999, 154. old. (a Preambulumból). 6 Ld., Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről, op. cit. ,158. old. .

szól, azaz nemcsak azokról a kisebbség által lakott területekről, amelyeken a nemzeti kisebbség helyi többségben van. Az egyezmény nem „községről”, hanem a nemzeti kisebbségek által lakott terület egészéről szól. Az Egyezmény továbbá a nemzeti kisebbségekre vonatkozik, tehát azokra a közösségekre, amelyek a nemzetközi egyezmények értelmében nemzeti kisebbségekként (azaz nem népcsoportként, vagy más kisebbségi közösségként határozható meg). Ezen Egyezményben előírt kötelezettségvállalások értelmében természetesen (az Egyezmény 20. szakasza szerint) a szavatolt nemzeti kisebbségi jogok gyakorlásának feltétele az, hogy eközben nem csorbulnak a többségiek és más nemzeti kisebbségek jogai. Az egyezmény szerint ugyanis a „jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből eredő jogok és szabadságok gyakorlása során minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy tiszteletben tartja a nemzeti törvényhozást és mások jogait, különösen a többséghez tartozókét és más nemzeti kisebbségiekét.” 7 Nem utolsó sorban, ki kell emelni e Kertegyezmény 15. Cikkét, melyben „a Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy megteremtik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára azokat a feltételeket, amelyek a kulturális, a társadalmi és a gazdasági életben, valamint a közügyekben - különösképpen az őket érintőkben – való részvételhez szükségesek.” A magyar nemzeti kisebbség által lakott régió nemzeti összetételét tömeges betelepítések útján történő módosítások kisebbségi és többségi közügy is, olyan, amely nemzetközi jogi szabályozás tárgya, s e nemzetközi szabályozás által nemzetközi közügy is. Más szóval e kérdés nemcsak egy ország belső dolga. 8 Ennek alapján is mondható, hogy a kisebbségek jogait csorbító lakosság nemzeti összetételét megváltoztató intézkedések igencsak érintik a kisebbséget. Nálunk ezeket az intézkedéseket megtették a magyar kisebbség megkérdezése nélkül. Ezeket az intézkedéseket pedig a nemzetközi jogszabályok értelmében nem volt volna szabad megtenni az érintett nemzeti kisebbség akarata ellenére. Ebben a tekintetben magának a kisebbségnek is differenciált lehet az álláspontja a betelepítés és az ideiglenes elhelyezés tekintetében. Nem mellőzhető azon indokolt kifogás sem, hogy nálunk mekkora, azaz mennyire aránytalan egyéb, diszkriminálási elemeket is tartalmazó terheket ró az aktuális hatalmat gyakorló többség nemzeti kisebbségünk (a vajdasági magyarok) által lakott terület egészére.

7

Ld., ibid, 20. Cikk, 159. old. Kukorelli István szavai szerint (az 1948. december 10.-én ENSZ Közgyűlése által elfogadott) Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának jelentősége, mai üzenete, „történelmi jelentősége” … abban állapítható meg, „… hogy kiemelte az emberi jogok szabályrendszerét a nemzeti szuverenitás keretei közül. A nemzetközi jogban és a nemzeti alkotmányjogokban az ENSZ megalakulása előtt uralkodó volt a klasszikus szuverenitáselmélet, a terület - népesség - főhatalom triásza, miszerint az emberi vagy inkább az állampolgári jogok az adott állam belső szuverenitásához kapcsolódnak, mindez nem szorul külső ellenőrzésre. A Nyilatkozat elfogadását követően az emberi jogok ügye nem az egyes államok magánügye, hanem képletesen szólva az egész emberiség, az egész világ ügyévé válik.” Ld., Kukorelli István, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának jelentősége, mai üzenete, Acta Humana, Emberi jogi közlemények, Emberi Jogok Magyar Központja – Közalapítvány, MTA Politikai Tudományok Intézete, MTA Állam és Jogtudományi Intézete, Budapest, 1999, No 34, 6. old. 8