Dr. Dudás Ferenc közigazgatási elemzõ, az MKKSZ szakmapolitikai vezetõje, a KözigPress fõszerkesztõje
Miért van szükség közigazgatási minimumra? Iránymutató és példaadó Mesterek után mindig nehéz szólni. De miután valamennyi elõadás és gondolat rendkívül inspiráló volt, így én kissé más kontextusban csatlakoznék a mai nap rendkívül gazdag programjához. Engedjék meg, hogy a közigazgatást 35 éven át különbözõ beosztásokban szolgáló háttérrel rendelkezve, sajátos aspektusból, a gyakorlat, az evezõsök oldaláról szóljak az állami müködés, valamint az igazgatás-szervezõ munka napi problémáiról. S egyben arról is szeretném elmondani véleményemet, hogy miért tekintem én ezt a tevékenységet nemes hivatásnak. Persze joggal kérdezheti bárki, rendelkezik e az elõadó kellõ mandátummal ahhoz, hogy minderrõl az evezõsök nevében beszélhessen? Úgy gondolom, hogy igen, mivel ennek fedezetét az alábbiak képezik: három és fél évtizedes életpályám során voltam községi gyakornok és vb-titkár (ld. Közispotály), dolgoztam községben (ld. Tûzvonal), városban és fõvárosi kerületben tevékenykedhettem (ld. Front-vonal), szolgálhattam az idõközben megszünt BM-ben (ld. Könnyûlovassság), s bepillanthattam a MeH, valamint a kormánybiztosság rejtelmeibe (ld. Légideszant) is. E szakmai és elõéleti munició alapján, ha megengedik elkezdeném: Elsõként a hazai vizeken haladó nagy közigazgatási anyahajón megvalósuló szereplõkrõl és munkamegosztásról szeretnék szólni. E nagy hajón, mint tudjuk, alapvetõen 2 szereplõ van: a Kormányos és az evezõsök. Eltérõ, de egymást feltételezõ szerepek ezek. A kormányos – a kormányzati munkát irányító és katalizáló politikus – mindig vendég a közigazgatás nagy anyahajóján. Irányt szab, priorizál, s az evezõsök segítségével nagyon eredményesen tud haladni, négyévenként akár újrázhat is, s ismét ott lehet a fedélzeten. A kormányos és az evezõsök közötti munkamegosztás egyébként egy nagyon különleges szimbiózis. Az evezõs állandó elem, segíti a kormányost, akivel kölcsönös az egymásra utaltságuk. A jó kormányosban van távlatosság, van víziója elképzelése a jövõrõl, s támaszkodik evezõseire, bízik bennük, folytonosan inspirálja õket. Az ilyen kormányost szeretik, sõt imádják az evezõsök, akik szerencsésnek mondhatják magukat, hogy ilyen kormányosuk van. Zavarok a megbillent egyensúly miatt Közismert tény, hogy a kormányosok és a közigazgatási állomány – az evezõsök – közötti elengedhetetlen egyensúly az utóbbi idõben megbillent. Ebbõl fakadóan 93
ha most indulna a magyar hajó az EU közigazgatási – jelentõs vízi – terének regattái versenyében, akkor õszintén és önkritikusan meg kell mondanunk, hogy a mi hajónk nem végezne az élvonalban. Nem azért, mert a magyar evezõsökben nincs elég kitartás, nincs elég becsvágy, gyõzni akarás, hanem azért, mert gondok vannak az irány megszabásával. Valahol, valamikor, valami által megbillent az egyensúly. Minden a makro viszonyokból indult ki és áramlott tova. Hol van és hol kezdõdött ez a probléma? A nagy kormányzati és közigazgatási anyahajó fedélzetén. Mint tudjuk nemrég kikerült a Belügyminisztérium ennek az anyahajónak a testébõl. Üzenetértéke van annak, hogy ez a változtatás komoly egyensúlyzavart okozott ebben a nagy monstrumban és vertikumban. Azért keletkezett jelentõs zavar, mivel a Belügy, minden híbája ellenére ellátta és képes volt betölteni a hazai területi igazgatás hálózatának összefogását és egybentartását. Az egyensúlyzavar másik tényezõje az, hogy ezt követõen a közigazgatási államtitkári tisztség is kiesett a rendszerbõl. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az evezõsöknek ma nincs fõnöke, nincs aki vezényeljen és aki lelkesítse õket. Nincs a fedélzeten az, aki a kormányos prioritást megszabó stratégiai döntései alapján a megfelelõ irányba vinné a hajót. És ez a területi közigazgatásra is kisugárzik. Az egyensúlynak ez a kibillenése mindenképpen kezelést, megoldást kíván, mivel nem megy a hajó. Ha megnézzük, hogy a makro viszonyokban bekövetkezett jelenségek hatására mi van a mikro-folymatokban, akkor a következõket regisztrálhatjuk. Persze itt is vissza kell mennünk néhány évet. Az evezõsök között rengeteg az olyan Szaki, a nagy tapasztalatokkal rendelkezõ kiváló szakember, akikre felnéztek, felnézhettek a fiatalok. Õk azok, akikre joggal volt büszke egy közösség. Legtöbbjük korábban méltán volt büszke arra a a tudásra, amellyel csak õk rendelkeznek. Mindez értéket, rangot képviselt, fontos elem, igazodási pont a közigazgatás mindennapi mûködési rendszerében. S egyszer csak – derült égbõl villámcsapásként – jött egy olyan helyzet, amikor ez a tudás leértékelõdött, leinflálódott, diszkont-jellegûvé vált. Ez kezdõdött azzal például, amikor elõször átengedték az elsõ olyan elõterjesztést, amelynek már nem volt se eleje, sem közepe, sem vége. Folytatódott azzal, amikor aláírták az elsõ olyan ügyfélnek szóló levelet, amelynek nem volt se füle, se farka..S betetézõdött azzal, amikor a szakmáját értõ és szeretõ köztisztviselõ már kezdi magát egy szürreális világban érezni, hiszen nem az kell ami szakszerû, ami nívós, hanem a silány, a felületes, a tudjuk le valahogy kezd piedesztálra kerülni. S mára ez a színvonal lett általánossá, ez kezd normává válni. Ennek eredményeként és áldásos hatásaként nem csoda, hogy rövid idõ alatt mindenki megkeveredett, megzavarodott, s kereste, s kutatja a választ az õt foglalkoztató kérdésre: miért értékelõdött le az õ tudása? Így kezdõdött, a zsinórmértékek, a biztos fogódzók elvesztésével. S kérem ne tekintsenek tiszteletlennek, de számomra a közigazgatási munka presztízse sajátos leértékelõdésének voltak egyéb jelei is. Mindezeken, bevallom igencsak meglepõdtem. Ilyen volt az, amikor elõször találkoztam kisikálódott 94
farmernadrágban és elnyûtt pulóverben mutatkozó kollégákkal, sõt vezetõkkel a Magyar Parlament folyosóin. Jól tetszenek hallani, az ország és az állami élet szimbólumának, szentélyének számító épületben. Abban a házban, ahová mi csak mindig illendõ ruhában és emelkedõ lélekkel léptünk be. Mindezt tovább tetézte azon menedzserek ijesztõ nyomulása, akik folyton azt szajkózták, hogy:.. ti mindig csak a jogszabályokkal jösztök, mindig csak kifogásokat kerestek, csak azért vagytok, hogy minket akadályozzatok. A többit, az eredményt már Önök is ismerik. Az ilyen nem oda illõ, meglepõ jelenségek vezettek oda, hogy minden kezdett elslamposodni, lediszkontálódni. Akik adnak magukra, akikben van szakmai igényesség, azok tudják, hogy nem ez a norma, nem ez a mérték. S joggal áhítozzák, hogy a kormányzás és az evezés egyensúlyának ebben a tekintetben is mielõbb a helyére kell kerülnie. Átfogó reformot – konszenzussal S mindezek tükrében kell-e, s amennyiben igen, akkor miért kell közigazgatási minimumért kiáltani? Azért, mert csak akkor van elõrelépés, fejlõdés, rendszerszerû építkezés, ha a kiemelkedõen fontos kérdésekben – szakmai-társadalmi közmegegyezés alapján, a szakszervezetekkel és más érintettekkel egyetértésben – kialakítjuk a nélkülözhetetlen konszenzust. Az állam mûködésében a modern állam funkciója és rendeltetése ilyen fundamentálisan meghatározó kérdés. És a globalizáció kihívásai körében müködõ állam funkcióját illetõen a közigazgatás nem elégedhet meg – és nem is elégszik már meg – azzal, hogy szlogen szinten ismételgetve halljuk a jóléti állam, a partner állam, az esélyteremtõ állam definicióit. A modern állam a mai, 21. századi Magyarországon áhítozik és kiált egy ciklusokon átívelõ, rendszerszerûen, tehát egymásra építkezõ koherensen építkezõ reform iránt. Ez azért fontos, mert a közigazgatás akkor jó, a közigazgatók, a köztisztviselõk akkor érzik magukat biztonságban, ha stabilitás, kiszámíthatóság van körülöttük. S ugyanezt a jogrendszerben az adófizetõ és a vállalkozó is méltán ígényli. Ha így mennek a dolgok, akkor minden egyensúlyba kerül. A modern államhoz természetesen korszerû feladat- és hatásköri rendszer is kell. Messzemenõen egyet kell érteni mindazokkal, akik szerint Magyarországon ma igenis aprólékosan, ha úgy tetszik rizsszemszerûen, tételes részletezettséggel felül kell vizsgálni az állam által gyakorolt feladat- és hatásköröket. Alapkérdés, mindennek az alfája és omegája az, hogy mire terjed ki az állami felelõsségvállalás mértéke és terjedelme. Ebben a tekintetben az olcsó állam, az olcsó közigazgatás téveszméje nem vezet sehová. De azt is önkritikusan ismételten meg kell mondani, hogy a magyar adófizetõknek, a vállalkozóknak az állami mûködés mindig azért és akkor drága, amikor indokolatlanul jön mûködésbe ez a civil szféra által nagy fekete doboznak tûnõ óriási gépezet. Mindez akkor áll elõ, amikor a rengeteg önfényû, semmilyen társadalmi haszonnal nem járó alkalmatlan, az élettel már rég köszönõviszonyban nem lévõ jogszabályt végre kell hajtani. Soroljuk a példákat? Miért dönt a hatóság ma olyan támogatásokról, 95
amelynek összege elenyészõ annak költségéhez képest, amelynek megállapítása az államnak és a társadalomnak sokkal többe kerül? Miért intézkedünk olyan bevételek beszedése iránt rendszeresen hatóságként, amelyeknek igazgatási költsége legalább 3-szor 4-szer kerül többe, mint ami általuk befolyik a költségvetéshez? De, ha megengedik részletesen most ne kezdjünk bele, mivel akkor nem valószínû, hogy ma még hazamegyünk! Száz szónak is egy a vége: ha ennek nem veselkedünk neki, ha ezt ismét elpuskázzuk és a szõnyeg alá söpörjük, nem sok jóra számíthatunk. S, hogy vannak-e ehhez társak, van-e ehhez elég szakmai muníció? Úgy gondolom, hogy igen, hiszen a személyi állomány leglelkesebb tagjai évek óta várnak arra, hogy mozduljon már végre valami és õket is kérdezze meg a döntéshozó. Hiszen a problémákat az ismeri igazán, aki nem a minisztériumi elefántcsonttoronyban, hanem az elsõ vonalban, a szakma frontvonalában teljesít szolgálatot. Modern szervezeti és mûködési rendszer kell Nyilvánvaló, hogy ehhez a modern államhoz, a választási ciklusokon átívelõ, egymásra épülõ reformokhoz, egy korszerû feladat- és hatásköri rendszerhez kell egy hatékony és olajozottan müködõ szervezeti rendszer. Méghozzá komplex, tiszta profilú, integrált és a hagyományostól eltérõ. E területen is új típusú feladatmegoldásokra és megközelítésekre van ma már szükség. Ebben a tekintetben a közigazgatás nem csukhatja be a szemét, nem lehet bezárkózó. Annyi biztosnak látszik, hogy a mai Magyarországon a mostaninál kevesebb területi dekoncentrált szerv kell. A jelenleginél alapvetõen integráltabb és minden elemében komplexebb feladatkörû szervezet-rendszerre van szükség, ami igazodik a mai igényekhez, s a magyar valósághoz. Mert ebben is legyünk önkritikusak. Tudták, ill. tudják, hogy a közel 3200 önkormányzat mellett összesen 36 területi államigazgatási szervünk van? Ebbõl 30 regionális, 6 megyei szervezõdésû. A 36 szervezetrendszeren belül 4-nek kizárólag regionális, 1-nek pedig megyei szervei vannak, a többi 31 szervezete még tovább tagozódik. Ezek körében 256 reginális, 473 megyei, 1197 kistérségi, míg további 323 a speciális egység. Mindez összesen: 2249. S akkor még nem beszéltünk az egyes szervezetek központjainak szétpontozottságáról, azok eltérõ – 14 féle – elnevezésérõl. S természetesen a belsõ szervezeti egységek elnevezése is legalább 20 féle… Nem folytatnám! A korábbi elõadókkal egyetértek, s elengedhetetlen a mûködés reformja is. Az evezõsök, vagyis a végrehajtásban dolgozó profik, a szakértõk, a közigazgatók joggal érzik, ill. érezték, hogy elvették tõlük az evezés élményét. Azzal és akkor, amikor a hierarchia – s majdnem a hajó is – felborult. Nagyon fontos, hogy helyreálljon a hagyományos és kiszámítható hierarchikus rend. Nagyon kell az a bizonyos egységes Hajózási Szabályzat! Nem lehet másképpen evezni a Dunán, mint a Tiszán! Magam is megtapasztaltam, mennyire nem jó, amikor a kor96
mányos kodifikálni akar, amikor a kormányos a saját ideáját akarja viszontlátni a Magyar Közlönyben. Holott a kormányosnak a prioritásokat, az irányt kell megmondania, s akkor a kodifikátor, a végrehajtást képviselõ szakember tud dolgozni. S az irányokat és a prioritásokat figyelembe véve szállítania kell a választási lehetõségeket, az alteratívákat, amelyek érdemben képesek helyzetbe hozni a kormányost. A végrehajtás képviselõjének ugyanis kötelessége, hogy helyzetbe hozza az irányító kormányost, aki így az alternatívák közül a legjobbat tudja választani. Aki nem ezt teszi, aki csak kivár és mindent vakon, szolgaian végrehajt, az nem jó evezõs, nem jó segítõje a kormányosnak! Mondjuk meg õszintén, a Magyar Közlönyben az évi 45-50 ezer oldalt kitevõ jogszabály-tengerben gyakran láthatunk arra példát, amely egyértelmûen elárulja, hogy a kormányost az evezõs nem hozta helyzetbe, nem hívta fel a figyelmét, mit lehetne vagy kellene másként tenni, elkerülni, megelõzni. Ilyen esetben a megszületett jogszabály alkalmazása során igen hamar kibukik az anomália. Látható tehát, hogy bizonyos helyzetekben szükség van az evezõs szakmai kurázsijára, hogy megmondja a kormányosnak: az elgondolás nem végrehajtható, vagy más módon lehetne elérni a szándékolt célt. Ezek tehát nagyon fontos felelõsségi és etikai kérdések is. Két ember kell hozzá, bátorság kell hozzá, de ez az egész errõl szól. Hiszen a kormányzás Máthé Professzort idézve a lehetõ legkisebb rossz elkerülésének mûvészete. Ehhez képest az evezés a lehetõ legkisebb rossz elkerülése megalapozásának és támogatásának mûvészete. Mert egy célhoz, irányhoz mindig több út és lehetõség is elvezet. Ezt a profi mindig tudja, ha van benne kurázsi fel is kínálja. Egyszóval ez is a pálya szépségét, izgalmát jelenti és adja. Ezért is szerettem és élveztem mindig nagyon! A mûködéssel kapcsolatban egyébként nagyon fontos a jegyzõk jogállásának és helyzetének rendezése. A jegyzõ ugyanis ma sokak szemben egyfajta – nehogy félreértse valaki – törvényességi ficam. Közismert milyen ellentmondásos a jegyzõ helyzete, ezért szakmai, hivatalvezetõi feladatkörében meg kell erõsíteni a jegyzõt. Természetesen nem a polgármester rovására, akit viszont a helyi közpolitikusi minõségében indokolt erõsíteni. A jegyzõk megerõsítését meg lehet és meg is kell tenni, mert õk a helyi igazgatás kulcsemberei, mint ahogy régebben is azok voltak. Mint ezen a konferencián is szó esett már róla, nem csak helyi és nemzeti jogalkalmazás van, hanem az EU-s jog felelõs alkalmazása is kötelességünk.Ennek a három jogalkalmazási szintnek egymásra kell épülnie, s ebben a jegyzõi jogintézmény fókuszban lévõ, nagyon fontos meghatározó partner. A mûködés akkor racionalizálható és újítható meg, ha a gyakorlat felé fordulunk. Szerte az országban rengeteg mûhely-kezdeményezés, sok jó gyakorlat van, de ezek nincsenek áramoltatva, nincsenek elterjesztve. Ezzel kapcsolatban rengeteg mindent lehet és kell tenni. Fel kell leltározni ezeket, mert érdekünk, hogy közkinccsé váljanak. Az e-közigazgatással kapcsolatban szervezõként annyit fontosnak tartok hozzátenni a korábban elhangzottakhoz, hogy rendcsináló szervezés nélkül nem megyünk semmire.Magyarországon rengeteg hardver, meg mindenféle elektronikus prog97
ram és kütyü van, de nincs közöttük egymásra épülõ rendszerszerûség. Ha rendcsináló szervezésre és a folyamatok racionalizálására alapozzuk ezt a programot, akkor az e-közigazgatással valóban hozzáadott értéket kap a nemzeti közigazgatás teljesítõ képessége, ill. az ügyfelek. Nagyon lényeges momentumnak tartom ismételten kiemelni, hogy Magyarország 2011 elsõ felében soros elnöke lesz az EU-nak. Ha ehhez már nincs is sok idõ, nagyon sokat kell tennünk és tanulnunk, mert csak akkor leszünk és lehetünk eredményesek. Elengedhetetlen, hogy az állandó képviseleten dolgozók jól és naprakészen ismerjék a közigazgatás hátországát. Ha a hátországgal nincs kapcsolat, akkor nem lesznek jók a prioritás-kijelölések, elcsúszhat a döntés-elõkészítés, s fékezett habzású lehet az érdekérvényesítés. Ennek a csapatnak olyan pontosan kell együtt dolgoznia a hátországgal, olyan egymásra utaltságban, mint két légtornásznak a magasban. Ebben még nagyon sok tartalékunk van, amit ki kell használnunk, s a lemaradást gyorsan be kell pótolnunk. Más, elõttünk álló államok tapasztalatai mutatják, hogy nincsenek titkok. Kõkemény rendszerszerûség és egymásraépültség van. Nagyon sok és kemény munka, s mindig ugyanaz a sorrend: modern állami funkciók; tételesen átrostált feladat-hatásköri rendszer; integrált és komplex szervezeti rendszer; racionális és hatékony mûködés; lojális és felkészült személyi állomány. Csak ez vezet és vezethet eredményre. Hallottunk ezen a tanácskozáson a menedzserializmus és a legalizmus viszonyáról, hatásáról, közigazgatáson belüli jelenlétérõl. Én úgy látom, hogy a mostani helyzetben a legalizmus még kissé vesztésre áll. Fontosnak tartom, hogy a legalizmus kérdése a szakmaiság erõsítése jegyében ismét a fókuszba kerüljön, vissza legyen állítva a jogaiba. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a menedzserializmusnak, az ezzel összefüggõ metodikáknak ne lenne helyük, szerepük a közigazgatásban. Nagyon nagy szerepük van. Már Magyary Zoltán is felvetette ezt. Emlékezzünk rá, õ már több évtizeddel ezelõtt meg akarta honosítani a közigazgatásban az amerikai irodaszervezés nagyüzemi tapasztalatait. De már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy a közigazgatás sajátos, bonyolult üzem.Ha tehát a közigazgatás sajátosságait figyelmen kívül hagyjuk, ha nem adaptáljuk alkotó módon ezeket a nagyüzemi megoldásokat a közigazgatás viszonyaihoz, akkor azok lejáratódnak, meg fognak bukni. Nagyon jó tanulság a TÉR. Önmagában a TÉR-rel sincs probléma. Mindannyian akarjuk a rugalmasabb, jobban egyénre szabott teljesítmény-értékelést, hiszen évek óta áhítozzuk az életpálya elemeinek ötvözését olyan ideával, amely révén valóban azok kapnak több pénzt, akik többet is teljesítenek. De a TÉR – mint tapasztalhattuk – azért nem tud hatni, kiteljesedni, mert a közigazgatás sajátosságait nem érvényesítették, ill. nem vették figyelembe a bevezetés során. Pontosabban negligálták azt, hogy szakmai-társadalmi közmegegyezés kell az alkalmazásához és hogy a reformok kritikus tömegén túl nem tud többet befogadni a személyi állomány. Tempírozni kell, rendszerszerûen és átgondoltan egymáshoz kell illeszteni a különbözõ elemeket. Ebben a tekintetben is figyelnünk kell a fejlett államok tapasztalataira. 98
Ki viszi át a szakmát a túlsó partra? Az én itt is jelenlévõ és korábbi – elõadó – Mestereim megtanítottak ennek a szakmának a szeretetére, az ebbõl fakadó felelõsségre, a mindennapi innováció fontosságára, valamint az Ügyfelek tiszteletére. Ennek okán a személyi állomány ügyében nem kerülhetõ meg az a generációs kérdés, amely a jelenlegi közigazgatási korfából leolvasható. Ha rápillantunk erre, akkor ebben vannak nyugtalanító dolgok és jelenségek. Törvényszerû, hogy a jelenleg túlreprezentált 50 felettiek és 60 közeliek elhagyják ezt a pályát. Nagy kérdés, hogy lesz e utánpótlás, jönnek-e és méginkább maradnake a fiatalok? Ennek jegyében a közelmúltban az MKKSZ Nyugdíjas Tagozatának egy – számomra emlékezetes – tanácskozásán vettem részt. S engem valósággal meghatott, hogy a közigazgatás veteránjai, nyugalmazott nagy öregjei milyen felelõsséggel, óvó szeretettel beszéltek a közigazgatást féltõ és óvó lépések szükségességérõl. Emellett igen komoly, szakmailag megalapozott javaslatokat fogalmaztak meg a tennivalókat illetõen. Adódik a kérdés: miért nincs ehhez kapcsolódó mentorálási program? Ha nincs, aki átadja a tapasztalatokat, ha a tudás, a szakmaszeretet és a szituációkincs átadását nem intézményesítjük, nem tesszük pályára, akkor kérdéses, hogy öt-tíz év múlva ki fogja fogadni és értõ, emberi módon tájékoztatni az ügyfelet a földhivatalokban, az ügyfélszolgálatoknál és az okmányirodákban? Mivel itt óriási a tét: Mert fontos, hogy ki milyen érzésekkel lép be egy hivatalba, de sokkal fontosabb, hogy milyen érzésekkel távozik onnan. Ezt a csodát csak az ügyintézõ, az ügyfélszolgálat, a vérbeli szakmáját szeretõ közigazgató tudja megteremteni, mert õ találkozik naponta az emberek sokaságával. Ne feledjük azt, hogy a legtöbb minõségi ellenõre a közigazgatásnak van, hiszen az ügyfelek százai naponta mondanak véleményt az ott dolgozók munkájáról. Mi a tétje a közigazgatási tevékenységnek? Az a tétje, hogy a magyar nemzetgazdaság, hazánk versenyképessége fokozódik-e és fokozható-e? A fejlett államok tapasztalatai azt mutatják, hogy a közszolgálat, a közigazgatás igenis fontos versenyképességi tényezõ. Egy hatékony, teljesítõképes közigazgatás az ország versenyképességét erõsíti. Ha a közigazgatás nem jól szervezett, ha ez a munka gépies és lélektelen, akkor az gyengíti az országot és annak versenyképességét. Óriási tehát minden közigazgató felelõssége. Magyary Zoltán és õt követõen többen mondták azt, hogy amelyik kormány nem ura a közigazgatásnak, a saját apparátusának, vagy amelyik nem érti a saját apparátusát, és nem támaszkodik rá, az nem tud politikát csinálni. Ez a megállapítás mélységesen igaz. Mi nem politizálunk, de lehetnek vágyaink, reményeink. Olyan politikusokat, olyan kormányosokat kívánok magunknak és az országnak, akik jó vízióval és stratégiával, kellõ elõrelátással adják meg az irányokat, az evezõsök pedig átviszik a programokat a túlsó partra. Mert ettõl mûködik egy ország, ettõl lesz eredményes Magyarország. Érdemes ebben hinnünk, kérem ne adjuk, s ne adják alább!
99
