MÖGÖTTÜNK A TÚLÉLÉS – E L Õ T T Ü N K A Z É L E T, 1 9 8 9 „ J Ó R E G G E LT, M I T Á L M O D T Á L ? ”
avagy háudujudú, Európa!
„Az európaiság fogalmát mi mindig csak a kultúra fogalmával társítottuk. Úgy viselkedtünk, mintha Európa történelme s az európai vezetõ hatalmak politikája egy más bolygón zajlott volna, más körülmények között s más népekkel. Valljuk csak be büszkén és gyermekien, hogy mi a francia fölvilágosodás Európáját kerestük a mindenkori elégedetlenségünk gödreibõl elõmászva, de mintha a Szent Szövetség vagy a nagyantant Európájáról külön történelemórákon hallottunk volna távoli és számunkra idegen meséket. Hogy Európa történelmét és Európa kultúráját nem szabad összetévesztenünk? Rendben van. De szétválasztanunk sem szabad! Legalábbis olyan egyoldalúsággal, amivel elfogódottságunkban és bûvöletünkben legtöbbször szétválasztottuk.” A fenti sorokat Csoóri Sándor Utazás, félálomban címû esszéjébõl idéztem, jelezni akarván, hogy remélhetõen egy történelmi félálomból kezdünk nem egyszerûen ébredni, hanem sokkal inkább: magunkra ébredni. Több évtizednyi felemás lét után, mely egyszerre minõsül félálomnak és fél-ébrenlétnek, szeretnénk Európában felébredni. Nem egyszerû dolog! Mert Európából több is van, attól függõen, hogy milyen jelzõt vall magáénak. Az az Európa, amelyben mi szeretnénk felébredni – talán nem egyéb, mint egy álom. Egy félálomból „átébredünk” egy álomba? Újabb metaforákba, mítoszokba?! Háztûznézõbe mennénk egy frissen avatott Európa Házba, ahol mindjárt meg is kapnánk egy álomszép házmesteri lakást; s mint a marsall-öntudatú õrmesterek, büszkén hajlongva nyitogatnánk az ajtót, és fennkölten bizonygat297
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
nánk (nyilván önmagunknak), hogy márpedig ebbe a házba, amely afféle földi mennyország, csak rajtunk keresztül lehet bejutni; és ebbõl az Európa-kapualji szentpéterkedésbõl is magunkhoz kellene térnünk. Ott vagyunk tehát, ahonnan elindultunk. Ebbõl következõen azt kellene tisztáznunk, hol vagyunk és mik vagyunk valójában. Merthogy mi is Európa – és melyik Európa?! – azt nehéz lenne eldönteni. No meg van olyan Európa is, amellyel régi, eldöntetlen vitánk van: évtizedekre magunkra hagyott, most meg hogy ébredünk, panaszunktól félvén süket vigyorral másfelé pislog… Hagyjuk tehát egy pillanatra a körülöttünk torlódó definiálatlan Európákat, amelyekrõl keveset tudunk. Önmagunkról viszont tudnunk kell; az öntudatra ébredés elsõ pillanatában önmagunkat kell számba vennünk: az önmagunkról való tudásunkat kell rendszereznünk. Ez a természetes sorrend. Elképzelhetetlen, hogy egy ájult egyén, ha magához tér, így határozza meg önmagát: ember vagyok, az Európa Ház lakója (esetleg kapusa). Azt fogja mondani: Nagy Péter, anyám neve Török Irma, s ha még a személyi számát is felmondja, netán apja és testvérei nevét is felsorolja, akkor nemcsak azt állapította meg, hogy eszénél van, hanem azt is, hogy ember, valamelyik Európából, netán a kacsalábon forgó Európa-palota vidékérõl, amit amúgy szerényen csak Európa Háznak hívnak az álszerény politikusok… Bertha Bulcsu egészen kivételes pillanatban készített egy kötetre való interjút írókkal, színészekkel, akiket 1945 után (legtöbbjüket 1956-57-ben) börtönbe zártak. A beszélgetésekre 1989 végén és 1990 januárjában került sor (a legtöbbre 1989 decemberében), amikor egész Kelet-Európában hihetetlen gyorsasággal történelminek nevezhetõ változások mentek végbe. Egyszer talán azt fogjuk mondani: ekkor mozdult meg, és sodródott vissza természetes medrébe az idõ. Vissza lehetett tekinteni az évtizedekben mérhetõ mozdulatlanságra. Amelyben minden nekilódulás törvényellenesnek minõsült. Bertha Bulcsu olyan történésekrõl faggathatta az interjúalanyait, amelyekrõl azelõtt nem lehetett õszintén beszélni. Így ezek a beszélgetések feltétlenül dokumentum értékûek. De úgy érzem, nem az 298
„Jó reggelt, mit álmodtál?” úgynevezett történelmi adalékok teszik jelentõssé ezt a kötetet. Sokkal inkább az ébredés lélektanának, emberi és történelmi dimenzióinak feltárására tett kísérlet. Akik nehéz éveket töltöttek a börtönben, azoknak az idõhöz fûzõdõ viszonya megváltozik. Bertha Bulcsu – jó érzékkel – minden alanyának idõérzékelésére rákérdez. Hogyan múlt az idõ a börtönben, és szabadulás után hogyan illeszkedett vissza a kérdezett a „normális” idõbe… Mely idõt, mint történelmi idõt szintén a zártság jellemzett. Az a zártság, amelybõl az interjúkészítés idején kezdett kitörni az addig kába félálomba süllyedt Kelet-Európa. Amikor tehát Bertha Bulcsu rákérdez a szabadulásélményre és a zártság idejére, a válaszok valamiféle hozzávetõleges, lélektani analógia folytán nemcsak olvasói részvétet váltanak ki, hanem személyes motivációk magyarázta élénk érdeklõdést is. Hiszen az idõélmény szinte azonos. „…minden napot rettenetesen lassúnak éreztünk. De visszapillantva a hónapokra, évekre, azok nagyon gyorsan teltek, az volt a furcsa. Elemezhetetlen idõrendszerbe kerültünk” – mondja az egyik interjúalany (Eörsi István). Ez az elemezhetetlen idõrendszer közös kelet-európai élmény. Embertelen volt a börtönben megtapasztalni – ezért minden részvét a vétlen bebörtönzötteké –, de a kintiek, a maiak is sejtik – sejtjeikbe ivódott, érzékelik ezt az idõrendszert és a normális idõbe történõ átmenet minden zavarát. Van, aki úgy véli, végsõ soron nyert valamit az elveszett évekkel: „Azt hiszem, nekem ezért nem okoz gondot elképzelni az elképzelhetetlent, mondjuk az einsteini általános relativitáselméletet, mert én a valóságban érzékeltem azt, hogy elgörbül az idõ. (…) Minden megváltozik a szabadulás pillanatában. Ezek mind olyan dolgok, amik erõt adnak az embernek. És méltóságot adnak ezek az úgymond elveszett évek. Mert nem elveszett évek, nem elveszett napok és nem elveszett pillanatok azok, amelyeket az ember semmi mással nem tölt ki, mint azzal, hogy várja, hogy múljon az idõ.” (Darvas Iván) Az elveszett évek – ez minden interjúalany válaszából egyértelmûen kiderül – nagyon rövidnek tûnnek. Azt hiszem (vigasztalódás ide, vigaszkeresés oda), valahol itt a fájdalmas ellentmondás, a lényeg: ez a rövidség, ami azt jelenti, hogy az emberi képességek ki299
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
használása, a fejlõdés, az alkotás szempontjából tartalmatlanul telt az idõ. Nem a gáttalan élet töltötte ki, hanem a túlélés. Ez utóbbi nyilván kialakított-finomított különféle készségeket, de talán nem mindegyik nyereség, talán nem mindegyik bizonyul hasznosnak ott, ahol (majd) nem túlélni, hanem élni adatik lehetõség. Márpedig, ha igaz: mögöttünk a túlélés, elõttünk az élet. Amelyet teljesnek – európainak, ó, megint egy Európa! – szeretnénk (szinte azt írtam: álmodunk), és ennek megvalósítására alkalmassá kell váltunk. Miközben 1989 decemberében Bertha Bulcsu a hajdani bebörtönzötteket és az idõt faggatta, „kinn” az idõ-megárasztotta életben talán ez volt a legtöbbet hangoztatott mondat: meg kell tanulnunk a demokráciát… És más effélék. Közben pedig az utolsó diktatúrák omlottak össze, népek léptek be az európai idõbe (õk is, õk is Európába!). Azóta is sok újat hozott a képességvizsgáló-vizsgáztató idõ. 1989 decemberében egy csendes szavú író, mûfordító így tûnõdött: „… aki öt-hat évet letöltött a börtönben, olyan politikai munkára, ahol krízishelyzetben kell dönteni, nem alkalmas. Vagy azért, mert mindent megért, s ilyenek vannak többségben, vagy mert gyûlölet ég benne. S a döntésében megnyilvánul a felszín alatt megbúvó, csak látszólag behegedt sérülés. Nem mindenkinél.” Ez az ember Göncz Árpád, ma (1990 augusztusa) a Magyar Köztársaság elnöke. Hátborzongatóak a fenti mondatok. Amikor elhangzottak, veszélytelen, szelíd aforizmának tûntek. Akkor még kevéssé tûnt fontosnak, hogy ki az, aki ezt állítja. És ezzel csupán ennyit akarok mondani: lám, ilyen a megáradó és normális medrébe zökkenõ idõ… Szurkolnunk kell Göncznek, magunknak. Mert nem olyan egyszerû a félálomból való ébredés. Bertha Bulcsu minden beszélgetõpartnerétõl megkérdezte: mit álmodott a börtönben, és utána. Ez a mondat: „Jó reggelt, mit álmodtál?”, szorongva hangzik el Kelet-Európában, mert visszajáró rémségeket takarhat. Ez van. És mi lesz? Talán Európa Ház. Melynek udvarán, ha rám köszön a szomszéd: „Jó reggelt, mit álmodtál?”, az csak egy tartalmatlan, udvarias jelzés, gesztus lesz, olyasféle, mint amilyennel az ablakom alatt szokta üdvözölni az ötödik emeleti mozdonyszõkét a gavallér300
„Jó reggelt, mit álmodtál?” ja: háudujudú! – és fogalma sincs, mit beszél, mégis mind a ketten tudják, hogy mit mond. …Bertha Bulcsu pedig nagyon tudja, mit kérdez. Azzal is szerencséje volt, hogy tudta, mikor kérdezzen. Ezzel a könyvvel gyakorlatilag rehabilitálta a magyar irodalomban az interjú mûfaját. Mely az elmúlt esztendõkben annyira eluralta az irodalmi lapokat, hogy félõ volt: ismét népköltészeti jelleget öltünk – értsd ez alatt azt, hogy az írók többet beszéltek, mint amennyit írtak, s ha a rádióban interjút adtak, biztosak lehettünk, hogy rövidesen olvashatjuk is azt valamelyik folyóiratban vagy kötetben. Bertha Bulcsu interjúiban az átváltozó idõ kavarog – az, ami felkavarta Kelet-Európát, engem, a szomszédomat, és aminek még nem tudjuk „mi lesz a kimenetele”, de addig is igyekszünk „kiálmodni” magunkat, hogy ha ránk köszönnek: „Jó reggelt, mit álmodtál?”, egyszer majd könnyedén vonhassunk vállat, s oda se figyelve bármit mondhassunk, akár ezt is: háudujudú! Amit majd így fordíthatunk le magyarra: „How do you do, Európa?” Addig is Bulcsuzunk; Bertha könyvére emlékezni fogunk. (Magyarok, 1990/10)
301
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
A V Á Z L AT E L E G A N C I Á JA
Simonffy András levelei
Mikes Kelemen leveleinek címzettje – az „Édes Néném” – nem létezett. Kitalált személy volt, az írói fantázia szülötte –, de nem csupán megszülte, hanem életben is tartotta a mûvészi alkotóerõ. A levélnek nem csak tartalma van. A levél, ha mûvész írja: mûfaj. Ezért a levelezõk közötti emberi viszony is ábrázolódik benne: persze nem automatikusan… Ha nincs címzett, akár ki is lehet találni egyet (vagy többet), de íróember nem boldogulhat viszonyok, viszonylatok ábrázolása nélkül. Amit Mikes tudott, arról korunk írója megfeledkezik. Hiába, a gesztusok korát éljük. Simonffy András Rozsda õsz címû – mûfaji megjelölés nélkül megjelent – könyvét levélregényként adták a kezembe. Terméketlen dolog lenne mûfaji vitát kezdeményezni. Tény azonban, hogy Simonffy a könyvét a fiának ajánlja, sõt neki (áttételesen: fia nemzedékének) írja. Azt is mondhatnánk: szép gesztus. Igen ám, de ha nem szervül, akkor a könyvben csupán kényelmetlenül és fölöslegesen ismétlõdõ manírrá silányodik – magyarán: modorossá teszi a szöveget. Hiszen Balázsról, a címzettrõl semmit sem tudunk meg. Író és címzett viszonya nem sejlik föl. A szellemi kapcsolat ábrázolatlan. Csak a gesztus („Gondolj bele, Balázs…”) tér vissza néhány szó, félmondat erejéig. Ahol pedig megállapodik, és több mondatot is leigáz a manír, az „eredmény” ellen már nem csak a stílusérzék berzenkedik: „Lehet igazad, érezheted magad áldozatnak, kiszolgáltatottnak, lázadhatsz szüleid, iskolád, a társadalom egészének hazugságai ellen, ám felnõtt akkor leszel igazán – ha megengedik, és Te magad is megengeded magadnak –, amikor hajlandó vagy elvegyülni, és még marad erõd kiválni. Tudom, hogy képes vagy erre. Hiszen az út kétharmadát már megtetted.” Zavaró, nagyon zavaró ez az emberileg is, íróilag is rosszul értelmezett, át nem gondolt atyai jószolgálat (vagy minek értelmezzük?). 302
A vázlat eleganciája Az egyszerû ajánlás – a maga helyén és dimenzióiban pozitív, ízléses és méltányolható gesztus! – több eleganciát kölcsönzött volna ennek a vázlatnak… Mert hiszen afféle prózaírói vázlat ez a könyvecske, visszapillantás egy korszakhatárról (a jelenbõl) a korszak által eltiport forradalomra. Simonffy András tévényilatkozata szerint most erre van lehetõség: átfogó, összegezõ munkák helyett egy süllyedõ világ még eleven élményét megfogalmazni. Ilyen szempontból ez a könyv példás kísérlet. A szerzõ kamaszkori önmagát idézi, emlékeit próbálja értelmezni, távlatos képsorokba rendezni. Az elfogulatlanság, õszinteség emberi erényei az írói készségek felhajtó (vagy feldobó!) erejével párosulván, lélegzetállító mutatványokra képesek. Olykor valóban úgy érezzük, hogy – majdani – nagyregény egyik-másik fejezetét olvassuk. Az író nem hódol be semmilyen hangulatnak, a saját józan eszét és érzelmeit (igen: a józan ész mellett a józan érzelmet is számon tarthatnánk!) követi. És némi kockázatot is vállal ezzel. Hadd idézzünk egy rövidke részt, melyben a megégett orosz katonákra emlékezik. „Baktattam a Petõfi-híd felé, s azon is túl, tovább is, egészen a Móricz Zsigmond körtérig, csak õk, csak õk, csak õk, a szenes csecsemõk. Lehet, hogy új keletû névtelen leveleket kapok majd, lehet, hogy ma is lázasan botladozik még a gondolat: ott jöhettem rá elõször, hogy szeretnék egységes Európában élni, szerettem volna, ha nemcsak lózung és frázis nevelne, hogy barátunk ez a nép, hogy ne legyen-lehessen felszabadítva megszálló, és nekem ne kelljen születésem pillanatától kezdve tízmillió fasiszta egyikének lennem; ha kimondom: magyar vagyok, az hovatartozásom büszke kinyilatkoztatása legyen, ne gõgös sovinizmus. Mondom hát: 1989. június 16-án állítottam volna egy hetedik koporsót a Mûcsarnok elé nekik, a csecsemõvé, magzattá visszazsugorodott orosz katonáknak (õk még oroszok voltak), éppen a megbékélés jegyében…” (kiemelés tõlem. Sz. G.). Ebben a röpke, kiemelt részben, úgy érzem, benne van a korszakváltás (jelenünk) zavart közérzetének nem egy önellentmondása, tétovasága, irányvesztettsége. De most csak az író erényeirõl és korlátairól eshet szó. Az emberinek érezhetõ nemzettudat vállalása, élesztgetése – kockázatosságában is – szép, követésre méltó írói kí303
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
sérlet. De Simonffy András tolla megszalad egy kórosnak mondható beidegzõdés révén: Kelet-Európában tizenhárom-tizennégy millió ember vallaná – vallotta volna – magát magyarnak, ha tehette volna, ha tehetné… Azok a milliók, akikkel Simonffy nem számol (azoknak nem „egyike”), az elmúlt hetven évben keservesebben megszenvedett megtett vagy meg sem tett vallomásáért, magyarságáért, mint az anyaországi tízmillió. Az ötvenhatos forradalomnak (egyes történészek becslései szerint) Erdélyben majdnem annyi áldozata volt, mint Magyarországon: az ürügyként felhasznált „események” kapcsán a román hatóságok egész gimnáziumi osztályokat hurcoltak börtönbe… De hagyjuk most a számokat. Azok még kutatásra várnak. Annyi azonban bizonyos, hogy Balázsnak és nemzedékének – végre nekik talán sikerül! – egy korszerû, egyetemes, magyar nemzettudat részeseiként kellene élniük, ami legalábbis azzal kezdõdik, hogy egyénenként tizenötmillió magyar „egyikének” tudják magukat! Vázlat ez a könyv – egy törekékekbõl összeálló új korszak elejérõl. Mindent összevetve: tanulságos olvasmány. Azt is mondhatnám, olyan, mint a kor. Ami hiányérzetet kelt bennem, az csupán ennyi (és ez nem kevés): a vázlatozó mindig meghaladhatja a korát a vázlata eleganciájával – és ez Simonffy Andrásnak nem egészen sikerült. (Népszabadság, 1990. július 27.)
304
Íme: Méliusz!
ÍME: MÉLIUSZ!
Elõtte az utóélet, avagy cédula: M. J. céduláihoz
Vannak alkotók, akiknek éppolyan fontos megismernünk a személyiségét – akár az életmûvét. Folyamregényeket publikáló epikusok élete és személyisége általában közömbös az olvasó számára. De az önmagát adó lírikus életmûve olyasvalami, mely „valamiben” élet és mû egymásrautaltsága természetesnek tekintendõ. Méliusz József nem kimondottan és nem csupán lírikus; de alig ismerek írót a magyar irodalomban, akinek egyénisége annyira ellentmondásos lenne, mint az övé; több mint ellentmondásos: félrevezetõ; és félreérthetõ – olyannyira, hogy most, halála után néhány évvel nyilvánosan is elmondhatom, amit egyszer neki is elõadtam. Négyszemközt. Bukaresti éveim (1980–1988) alatt olykor naponta, de hetente legalább egyszer-kétszer egészen bizonyosan találkoztunk. Pipázgattunk, beszélgettünk – „kávéházaztunk” a dolgozószobájában. Anna, a felesége a nyitott ajtón át néha közbeszólt, de ha azt akartuk, hogy ne hallja, amit beszélünk, akkor egyszerûen becsuktuk az ajtót – ami eléggé udvariatlan cselekedet két olyan úriembertõl, mint… (inkább Méliusz, mint én). De Anna okosabb volt annál, hogy megsértõdjék. …Becsukott ajtó mögött pipázgattunk, nem valami fényes kedélyállapotban (akadt indoka és kiváltó oka bõségesen). Akkor éppen az öreg volt soron: õ szorult vigasztalásra. Ez nekem mindig nehezebben ment, mint neki. Hiába vigasztaltam, nem vigasztalódott, keserûen körbemutatott: – Meglátod, Géza bácsi, meghalok, marad utánam ez a nagy szemétdomb, mert megy minden innen a szemétre. Senkit nem fog érdekelni, amit írtam. Elfelejtenek. – Jóska bácsi, nem fog semmi a szemétdombra menni, hiszen megígértem, hogy ha egyetlen intézmény sem tart rá igényt, akkor 305
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
elviszem én a kéziratokat. – Ezt mindig szertartásosan elmondtam, és megfogadtam; sokszor csupán a fogadalmam megismétlését akarta kicsikarni az öreg. De most mélyebbrõl jött a panasz, nagyobb volt a fájdalma. Ekkor mondtam meg neki, amit addig is gondoltam, ám kimondani nem akartam: – Jóska bácsi halála után néhány évvel, de az is lehet, hogy jó néhány évvel, az érdeklõdés az életmûve iránt növekedni fog. Jóska bácsi személyisége egész életében akadályozó tényezõ volt. Egyrészt nagyon kevés megértõ barátja akadt, annál több „távolságtartó ismerõse”, hogy ne mondjam: ellensége. Másrészt a szerkesztõkre se nagyon hallgatott. Még a könyvei formátumára vonatkozó, talán nem mindig elõnyös elképzeléseit is áterõszakolta… Ha már nem lesz Jóska bácsi, akkor ezek a tényezõk sem állnak majd fenn. Az életmû pedig az alkotó személyiségétõl függetlenedõ életet kezdhet. Efféléket mondtam, meg még cifrábbakat. Hallani lehetett a pipafüst zaját, amint súrolja a levegõt. – Öregem, te ezt komolyan mondod? Hát persze. Ha megkérdeztelek… Nem hiszem, hogy igazad lesz. Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez utóbbi mondat hangsúlya: reménykedõ; hogy mégis igazam lesz. * Én komolyan gondoltam, amit életemben egyetlen egyszer Méliusznak is elmondtam: személyisége nem igazán kedvez az életmûve fogadtatásának. Nem akartam bántani, csupán õszinte voltam. Sosem akartam bántani. Nagyon szerettem „az öreget”, aki már akkor is öreg volt – legalábbis az én szememben – amikor megismertem. A személyiségére tett észrevételeim sem „elmarasztaló minõsítgetések” (voltak), hanem egyszerû ténymegállapítások. Mely ténymegállapításoknak az is részét képezi, hogy ha valakit nem igazán fogadnak el – akkor természetszerûen (hiszen kettõn áll a vásár!) ez azokat is minõsíti, akik nem fogadják el. És ezzel az észrevétellel sem elmarasztalni akarok („el- vagy befogadókat”), csupán leírni egy helyzetet. …Nézzük mindjárt – az el nem fogadások rendjén – a „bácsikat”. – Kérlek, tegezz! – mondta nekem az öreg, mindjárt ismeretségünk kezdetén. Szívbõl jövõ, barátinak szánt felajánlás volt ez részérõl. Szó szerinti kérés. Én pedig, Székelyföldrõl „szalajtott tahóként” ekegtem-mekegtem, mondván, hogy ez nekem nagyon nehéz 306
Íme: Méliusz! lenne, mert õ idõs, nehezen áll rá a szám, szóval õ nekem: egy „bácsi”… Az igazat mondtam, a vidéki fiúk körülményeskedõfontoskodó-tetszelgõ modorában. Azt hittem, az iránta érzett tiszteletem nyilatkozik meg ebben, pedig – az õ szemében – csupán udvariatlan voltam. De ez csak késõbb vált világossá. Akkor: két külön (a maga nemében, és a maga helyén mindkettõ õszintén következetes) világ nem értette egymást; olyannyira, hogy a másik megszólítása is gond volt. – Ha akarsz, tegezel, ha nem akarsz, nem tegezel, de én téged mindenképpen tegezni foglak, Géza bácsi! – döntött a sértett öreg, aki ezzel a „Géza bácsival” akart visszavágni. A viszontbácsizást aztán annyira megszokta, hogy élete végéig így szólított. Amire – pár héttel késõbb – a felesége, Anna ajánlotta fel a tegezõdést, arra már az én képzeteim is az illemtankönyv szerint normalizálódtak. Annával tegezõdtem, Méliuszt Jóska bácsiztam, és magáztam, õ pedig Géza bácsizott engem, és tegezett. Amikor (két évtizeden át!) kívülálló hallotta-látta a „triónk” nagyon bensõséges és baráti beszélgetéseit, csak a fejét kapkodta… Sokan (akik nekem bevallották) azt hitték, hogy ez a gõgös öregember nem engedi meg, hogy tegezzem! * Amikor én Méliusz Józsefet megismertem, már testileg-lelkileg sérült ember volt. A börtön, elsõ felesége halála (egy törülközõvel fojtották meg a szekuritate emberei), fiának tragikus betegsége (Méliusz Péter, akit apja bebörtönzése után kizártak az ország összes iskolájából, magánúton végezte az általánost, végül egyetemre is bejutott, aztán kitört rajta az elmebaj, és mivel gyógyíthatatlannak bizonyult, zárt intézetbe került) – mindez túlságosan megviselte Méliuszt. Számára (!) tragikus módon azonban ez nem igazán látszott rajta. A fensõségesen pipázó, hiúnak tûnõ, bár csupán tartásos öregúr (a börtönbõl már õsz fejjel került ki negyvenhét évesen) szellemi fölényébõl talán csak valamiféle „általában vett” fölényességet érzékelt – egyébként tévesen! – a környezete. A sokak által pózolásnak tekintett folytonos pipázásáról már csak annak groteszk volta miatt is szólnom kell. Hiszen én is csodálkoztam rajta. Jóska bácsi ugyanis nem érezte a szagokat. Egyszerûen 307
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
nem volt szaglása; a börtönben, a bányában és még nem tudom hol, miként hányódva a szaglóidegei teljesen elsorvadtak. Húsz éven át úgy pipázgattunk, úgy vettem neki, vagy kevertem saját recept szerint dohányokat, hogy találgattam, vajon érezni fogja-e az aromáját… Mert negyvenvalahány éves kora után nem érzékelte sem a szépasszonyok, sem a virágok, sem a sütemények illatát; de a pöcegödör bûzét sem. A pipája védte meg, tartotta a „normalitás zónájában”. Akár elismerésre, bókra vágyó, illatozó szépasszonyok, akár a büdösségre panaszkodó, orrukat fintorgató férfiak társaságába csöppent, ha elõkapta a pipáját, és rágyújtott, nem kellett magyarázgatnia „fölényes önuralmát”, és azt sem, miért van az, hogy se nem dicsér (illatot), se nem szid (förtelmes bûzöket). A börtön kiölt Méliusz Józsefbõl valami nagyon lényegeset, ami nélkül szerintem élni is lehetetlen: a humorérzéket… Ifjúkorában, mint mondta, jó kedélyû fickó volt, de ebbõl a börtön utáni évekre csak a társasági viselkedésben bejáratott-beidegzõdött, szellemesnek tartott fordulatok automatizmusa maradt. S ez sem mindig mûködött… Jóska bácsi egyszerûen nem értette a tréfát, a viccet, olyannyira nem értette, hogy ez gyakran már emberi érintkezéseinek lehetõségét is komolyan veszélyeztette. Anna mentette meg. Szellemes technikát dolgozott ki. Annának ugyanis kitûnõ humorérzéke volt. És egy kamaszkori élményébõl vett jelszóval terelgette át Jóska bácsit az aláaknázott terepeken. Ifjúkorában Anna szeretett kártyázni. Parti közben mindenki kiadja így vagy úgy a feszültséget. Anna ezt a francia szót szokta elõszeretettel és hangosan ismételgetni: VOILA… Mely szót a franciák így ejtik: voálá. De Anna úgy ejtette, ahogyan (magyarul) ideírom: voilá… Egy jóindulatú, idõs bácsi félrehívta a kártyaasztaltól, és diszkréten figyelmeztette, hogy drága kisasszony, amit kegyed mondogat, az helyesen úgy hangzik, hogy voálá… Mire a kártyaasztalnál kitört a kacagás… Anna ugyanis egy svájci intézetben tanult, tökéletesen beszélt franciául, és csak a jópofáskodás, viccelõdés kedvéért voilázott… Nos, ez a sztori volt a Méliusz-házaspár jelszavának a kulcsa. Mivel Jóska bácsinak nem maradt semmi humorérzéke, társaságban egyszerûen nem érzékelte, hogy komolyan beszélnek-e vele az emberek, vagy netalán szellemeskednek, tréfálkoznak. Akinek annyira nincs humorérzéke, mint amennyire Jóska bácsinak nem volt, nos az az ember bármely pillanatban vérig sértõdhet, megbántódhat, hogy aztán õ is bántson má308
Íme: Méliusz! sokat. A humorérzék helyét általában a beteges sérülékenységgel járó hiperérzékenység veszi át. Amikor Jóska bácsit ez a veszély fenyegette, hogy nem érzékeli a tréfát, Anna mindig közbeszólt, mondott egy-két mondatot, amelyben feltétlenül szerepelt a voila szó… Jóska bácsi kapcsolt, Annára nézett (tényleg csak viccelnek?!), megnyugodott, és folytatódhatott a purpárlé, csevely, vita, párbeszéd… Csupán két „titkot” fedtem fel. Ez a kettõ is elég lenne, hogy azt mondjam: voila! Hölgyeim, uraim, én egy más Méliuszt ismertem, és higgyék el, ez volt az igazi. Voila! Íme: Méliusz! A fennhéjázó pipa: mint a rogyadozó öregek számára a sétapálca. A távolságtartó gõg: egy sérült ember félelme – hiszen a humorérzékét kiölték – attól, hogy bántani akarják. Mert egész életében nagyjából azt tapasztalhatta, hogy bántják, vagy bántani akarják. Aki szerette, az viszont viccelhetett vele. Ha négyszemközt, vagy hatszemközt – Annával – voltunk, imádtam heccelni. Még élvezni is tudta. Ha pedig megsértõdött, akkor efféléket mondtam, hogy „Jóska bácsi, a nagy emberek megbocsátanak, és én a rám jellemzõ nagylelkû önzetlenséggel éppen most teremtettem meg a lehetõséget, hogy ebben a szobában egy nagy embert avassunk”, mire õ nyekkentett és nyakántott egyet, ami lehetett egy erõtlen kacagás-kezdemény vagy méltatlankodó, feddõ horkantás, de mindenképpen elszívtuk a soron következõ békepipát. Csínyem megbocsátva. Fölöttünk a jótékony pipafüst, bennünk valamiféle kanti törvény… Elõttünk egy életmû. Aktualizálva: Méliusz József mögött egy életmû. Csoda, hogy létre tudta hozni. Pipák füstjén, mondatok felhõjén át nézem a félelmetes huszadik századot. A Méliusz féle felhõképeket figyelve néha szolidáris irigység fog el. Lepipálta az a rohadt, embertelen század Méliuszt? Vagy õ pipálta le a századot? A huszadi század igen korán felmutatott egy világháborút. Méliusz József nagyon fiatalon (harmincegy évesen) mutatott fel egy kitûnõ regényt, a háborúról, az Osztrák-Magyar Monarchia bomlásáról. A Város a ködben történelmi, lélektani és énregény – egyszerre. Megnyugtató dolog tudni, hogy valaki ezt is megírta; magyar nyelven, magyar adósságot törlesztve. Aztán kitört még egy háború. A század „haladó hagyományai” szerint ez is, már automatikusan: világháború. Tehetetlenségre kár309
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
hoztató, bénító. Méliusz elindult, bejárta Dél-Erdélyt, és utazása tapasztalatait a Sors és jelkép címû mûvében – én regénynek nevezném – fogalmazta meg. Olyanok voltak a huszadik századnak azok az esztendei, hogy kevesen szívhatták el saját lelkiismeretükkel a békepipát. (Ne füstölögjünk a – vélt? – képzavaron; ugyan ki ismeri ki a lelkiismeretét?! Hátha az pipál és fütyül: ránk?!) Az ötvenes években szinte-szinte kipipálta Méliuszt a század (huszadik század vagy büntetõ század?). 1949–1955 között – ítélet nélkül – börtönben kényszerült mulatni az idejét. Aztán kiszabadult, aztán megint bevitték, aztán a fiával, második feleségével: Annával és annak fiával megpróbálta újrakezdeni az életét. És volt ereje feldobni egy igazi mûpipásra (vö.: mûlovarnõ) valló cselt: megírta Horace Cockery fiktív költõ életmûvének 1949–1955-re esõ (elveszettnek hitt) részét. Aztán kávéház-könyveket írt, verseket. Arénát állított. Mondhatnánk: nincs gyõztes, csak aréna van. Méliusz József lelkesedõ és rajongó alkat volt. Ifjúkorában az ehhez szükséges derût sem nélkülözte. De a huszadik században nem nagyon volt miért lelkesedni és rajongani. Méliusz József bármennyire is mûvelt volt, lényegében naiv és hiszékeny maradt. És kitartóan hinni akart – a korrektség az életeleme volt – a naiv elképzeléseiben, tévedéseiben is. Olykor dörzsölt, jó szimatú fickónak szerette volna hinni magát – de hogyan lehetett volna az? Kiölt szaglóidegekkel, önveszélyes hiperérzékenységgel, emberi kapcsolatait veszélyeztetõ krónikus humorérzékhiánnyal és egyebekkel? Nagyon kevés barátja volt, több kellett volna; értük tudott lelkesedni. Rajongani is: Annáért. Halála elõtt pár hónappal találkoztunk utoljára. „Te egy nagyszerû apa vagy, öregem, de ne sértõdj meg, kérlek, ha szemedbe mondom, hogy talán még mindig nem tudod, mi az igazi szerelem.” Joga volt heccelni. Vagy tíz évvel azelõtt, ha hármasban voltunk, néha azzal szórakoztam, hogy bölcselkedõ képet vágva kijelentettem: „Vannak retroaktív, visszamenõleges érvényû szándékok. Például, ha nem lenne köztünk vagy negyven esztendõnyi korkülönbség, akkor én felléptem volna Annánál, és biztosan én hódítom meg, nem Jóska bácsi!” 310
Íme: Méliusz! – Nem lett volna esélyed, Gézám – sietett Anna kijelenteni. – Hát, öregem, hogy te milyen vagy! – öreg barátom õszintén álmélkodott az ötleten, és mindig felemlegette Tamási Áront. (Nem részletezném az összefüggéseket…) …Halála elõtt néhány hónappal, amikor utoljára találkoztunk, azt is megbeszéltük, hogy – egészen bizonyosan utoljára találkozunk. Neki az Úr meghallgatta a kívánságát: magához szólította Méliusz Pétert, és így a bomlott elméjû fiú apja, Méliusz József is nyugodtan várhatta immár a halált. Csak Anna marad még egy ideig a földön. Amíg rendbe rakja a hagyatékot, a kéziratokat. Ekkor mondta Jóska bácsi: „Tudod öregem, szégyen elmondani, de szeretném, ha tudnád… Hogy két ilyen öreg roncs mennyire tudja szeretni egymást. Kitartani egymás mellett, és végig szeretni. Lehet, hogy a végén, most: ez az igazi szerelem? Kívánom neked, hogy egyszer majd te is megismerhesd.” Nagyon örülök, hogy õ megismerhette. ...Lelkesedés, rajongás, áhítat. Ez lett volna, ez volt Méliusz József igazi éltetõ eleme. Szerencséjére és szerencsénkre: a munkához is így viszonyult. Élete utolsó napjának reggelén is dolgozott, írt. Utolsó éveiben Cédulák címmel készítette – könyvvé kerekedõ – napi jegyzeteit. Tucatnyi régi naptárt, hányódó papírlapot írt tele. Aztán a jegyzeteit átmásolta. A tervezett cédulás könyv elsõ oldalait félredobta, a cédulákat dossziékba rakta, halála után pedig Anna az egészet legépelte. Ezekben a cédulákban mutatkozik meg az a személyiség, aki Méliusz József volt. A mû ismert, az azt megalkotó, létrehozó személyiség kevésbé. Amíg élt, Méliusz József megtévesztõ, görcsös biztonsággal fújta a pipafüstöt – lobogónk: füst és illúzió! – az emberek feje fölé; és tette ezt olyan kitartással, olyan csökönyösen, hogy vele együtt mindenki a felszálló pipafüstre nézett. Véletlenül sem rá: Méliusz Józsefre. Most már csak utána nézhetünk. Már nem térítheti el (magáról) a tekintetünket. Állnia kell a tekintetünket. El kell viselnie azt a gyötrelmes kockázatot, hogy az emberek nem csak bántani akarják õt, hanem: megérteni, és megszeretni. (2002) 311
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
P O N T O S T Ö RT É N E T H Á R O M KO L I B R I R Õ L
(Madárének)
„Még egy porszem sem kerülte el a figyelmünket, ha nem a helyére fújta a szél.” Mészöly Miklós: (Kéksötét hegyek, távol)
Trochilides szeretett felülemelkedni. 1990. november huszonötödikének csodálatosan napfényes délelõttjén (az idõjárás-jelentések „téli tavaszt” emlegettek azon a napon) a Kárpát-medence fölé emelkedõ sziklák egyikének dõlve szemlélõdött, süttette arcát a nappal. Mellette néhány könyv. Néha beléjük lapozott, hümmögött. Aztán ismét a mélyre pillantott. Amerre ellátott a szem, egyik síkság hevert a másik után – lusta hegyek álma, akik elbliccelték az ébredést. Trochilides pillantása megállapodott egy-egy tájon, aztán tovább siklott. Tette ezt – a tekintet – mintegy öntudatlanul. Trochiledes elmosolyodott, s tudatától pár pillanatra függetlenült tekintetének jellemzésére pontos kifejezést keresett. A HOLMI 1990. októberi számában talált rá: úgy érezte, tekintete „a megújult próza megtorpanásával és elbizonytalanodásával együtt torpant meg és bizonytalanodott el”. Mert Trochilides próza-, történet- és történelemérzékenységben szenvedett és olykor – régebb: – élvezkedett. Ahogy ennek a napfényes délelõttnek a csendjében lepillantott a Kárpát-medencére, kissé fájt neki, hogy a közérzetét (tekintete mozgását is beleértve) így közvetíti a HOLMI: „a XX. századi epika elbeszélhetõség-kérdése Mészölynél ötvözõdik a kelet-európai történelem kibeszélhetõségének dilemmájával”. Trochilides szomorúan, de egyetértett ezzel a megállapítással, és tekintete kerülte a Városmajor utcát meg a kisoroszi házat, ahol Mészöly Miklós kék melegítõben épp azon tûnõdött, engedélyezzen-e magának egy cigaret312
Pontos történet három kolibrirõl tát. Nem engedélyezett! Inkább az égre nézett, melyrõl nem tudta eldönteni, hogy szakadásig mosott ing van-e rajta, vagy pucéran is kék. És ekkor a Kárpát-medence fölé emelkedõ szikla mellõl szembenézett vele Trochiledes. (Mészöly, aki errõl nem tudott, csak nézett; Trochiledes azonban szembenézett.) Nem kibeszélhetõ! – dünnyögte Trochilides, ahogy a mélyre nézett – ám mégis ki kell beszélni. Mészöly nem válaszolt, mert nem hallotta a vélekedést; kívánta a cigarettát, kiskaput keresett: „ebben a fényben a füstje bizonyára égkék lenne”. Nem ártana kipróbálni. Nem lehetséges a kibeszélés, de szükséges. Ami szükséges, az lehetséges – utólagos döntés, vagy inkább nyugtázás volt ez Trochilides részérõl. Lám, Krlezának is volt bátorsága egyik írása fölé címként írni: Horvát történelem. Mészöly azon töprengett, hogy a füst vékonyan, kéken egyenesen szállna-e az ég felé a rezzenetlen levegõben? Trochiledes felvette az egyik könyvet, kinyitotta és – már sokadszor – elolvasta Mészöly Magyar novella címû írását. Olyan gyorsan tette ezt, hogy már nem is sorokat, hanem oldalakat olvasott egymás után. Aztán EGYBE fogta a szöveget – egyetlen pillantással fogadta magába. Fájdalom, mondta, a történelem nem mindig történet. Mészöly enyhe lelkiismeret furdalással mégis rágyújtott. A füst vékonyan, kéken, egyenesen szállt. A füstcsík nem csupán füstcsík, gondolta a mélyre pillantó Trochilides, hanem lehelet, az emberbõl kiszakadó színes életminta, melyen talán még mérhetõ lenne pulzus, vérnyomás, füstszemcsékhez tapadó gondolatmorzsák… Trochiledes szemérmesen elkapta a tekintetét a vékonyka, kék füstcsíkról, mely mint valami nyílegyenes autópálya – a távoli, kéksötét hegyek felé vezetett. A Magyar novella nem csupán történet, több annál: történelem. Így aztán történet-mivoltát is megkérdõjelezhetik. Trochiledes roszszallóan ráncolta a homlokát. Hiszen szavak, mondatok, képletek is történhetnek. A történelem fordulóin azonban mindig minden változik. Átváltozik, áttûnik. Trochilides a Kárpát-medencére tekintett, s bólogatva észlelte, hogy az idõ csak úgy szétterül; nem a kés élével nézel szembe, elfordult, már csak ártalmatlan lapját látod; negyvenévnyi, végtelennek tûnõ esõ-szál egy tócsába zuttyant. 313
M ÖGÖTTÜNK
A TÚLÉLÉS
–
ELÕTTÜNK AZ ÉLET,
1989
A morzsalékos föld vörösbe játszott, a kiégetett fû sárga volt, a tócsák szemén zöld dioptriás lencseszemüveg. Fölöttük vékonyka füstszál: nyílegyenes autópálya, rajta három pici hercegnõ. Három pici autón. Száguldanak a kéksötét hegyek felé. Trochilides ilyen mondatokon merengett: „Az új próza sok mindent kimondott már pusztán stílusával, mûvészi eljárásmódjaival. Most mintha az lenne a feladat, hogy a mesterien kidolgozott technika ellenére mondjon ki valamit, például mondjon el újra egyszerûen egy történetet.” (HOLMI, 1990, október, 1197. old.) Három pici hercegnõ száguldott az autópályán. Amióta észrevette õket, Trochilides szurkolt nekik. Várta, történjék valami. Már csak õket nézte. És kezében a könyvet, melynek címe: Wimbledoni jácint. Ha van virágének, akkor ez virágpróza. Virágnovella. Trochilides próbált visszaemlékezni, minek a jelképe a jácint. De nem emlékezett. Az autópályán sebesen száguldott, közeledett a három pici hercegnõ. Talán õk tudni fogják. Trochilides végigolvasta a novellát, a Wimbledoni jácintot. Történet volt, történelem volt. Felrezzent, a könyvet sem volt ideje becsukni: ott állt elõtte a három pici hercegnõ. Arcukon nem látszott zavar, vagy meglepõdés, inkább valami zománcból kirakott elõérzet. Éles volt a pillantásuk. Trochilides nem mondta el nekik a Wimbledoni jácint történetét – csupán a lapokra bökött. A három pici hercegnõ a könyvre ugrott, mögöttük remegett a vékonyka, füstkék autópálya aszfaltja. A három pici hercegnõ elolvasta a történetet, és õk is ott akadtak fenn, ahol Trochilides. A cím alatt ez állt: In memoriam 1949–1989. Csend volt. A vitrinekben ilyenkor pattannak meg a kristálypoharak. Trochilides és a három pici hercegnõ sokáig nézték egymást. Közben – õk hárman – ruhájuk mellkivágásából csipkeszegélyes zsebkendõt vettek elõ, gyengéden megnyomkodták vele az orrukat, majd megint visszacsúsztatták a fodros mellkivágásba. Ettõl szemlátomást nagyobb lett a csend. Mögöttük kiszélesedett a Kárpát-medence fölött villogó autópálya aszfaltja. Trochilides azt észlelte, hogy egyszerûen beleolvad az égbe. A három pici hercegnõ – In memoriam 1949–1989 – munkához 314
Pontos történet három kolibrirõl látott. Mindent szemügyre vettek: egykori száguldások és fékezések nyomát. Ezek mintha bele is költöztek volna örökre az aszfaltba. Egy szokatlanul hosszú és szenvedélyes féknyom mellett álltak meg. Síkos csillogása olyan volt, mint a hártyavékonyra préselt éjszaka, ahol nem kel fel a nap, nem gyúl ki csillag. Nem módszeresen, de nem is össze-vissza, inkább csak, mint a puha esõcsepp: oda-odaérintgették újbegyüket a hosszú és szenvedélyes féknyomhoz. Valami egészen rejtelmes érzést okozhatott ez nekik, mert még az orrcimpájuk is együtt mozgott az ujjukkal. Jácintillat – In memoriam 1949–1989; Trochilides beleszimatolt a Kárpát-medence fölötti égboltba, semmit nem érzett, majd a szótlanul dolgozó három pici hercegnõhöz fordult, és mesélni kezdett a kolibrikrõl, a piciny madarakról, melyek képesek megállni a levegõben, s melyeket, mint holmi színes virágokat, hajdan a kalapjukra tûztek a delnõk. A három pici hercegnõ fintorgott – a delnõkre. Trochilides elhallgatott. A három pici hercegnõ felkacagott és felröppent: megálltak a levegõben. És mint három pici nyári kolibri, elindultak az idõközben Moebius-szalaggá rándult autópályán. Trochilides elégedetten behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy a három pici kolibri – óh, hajdani hölgyek bokrétái! – három szép szál kanárivirág. Történetük – In memoriam 1949–1989 – különös virágének. Mivel õk az ég madarai is: madárének. Trochilides szerette hallgatni a madarak énekét. 1990. november huszonötödikéjének csodálatosan napfényes délelõttjén, amikor az idõjárás-jelentések „téli tavaszt” emlegettek, sokan mintha madáréneket is hallottak volna. Pedig a tavasz és a nyár még messze volt. A pici madárénekek pedig hol voltak, hol nem voltak. (Népszabadság, 1991. január 19.)
315
