MENJÜNK MÚZEUMBA! Segédanyag a múzeumpedagógia módszertanához
1
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés helyett..………………………………………………………………….3. I.) Múzeumpedagógiáról dióhéjban…………………………………………4. II.) Módszerek a múzeumban………………………………………………….7. 1.) Általános módszertan………………………………………………..7. 2.) Állandó, jelenlévő múzeumpedagógiai módszerek……….8. 3.) Kapcsolódó múzeumpedagógiai módszerek………………..10. a.) Interaktív tárlatvezetés…………………………………….10. b.) Szerepjáték……………………………………………………..11. c.) Feladatlap……………………………………………………….12. d.) Kézműves tevékenység…………………………………….14. III.) Munkaformák a múzeumban………………………………………….15.
2
Bevezetés helyett A múzeumpedagógia még ma, a XXI. század elején is szokatlan területe a múzeumi tudománynak. Nem azért, mert nem művelik a múzeumok, hanem azért, mert még mindig nincs beágyazva a közönség tudatába. Még ha hallották is valahol ezt az összetett szót, és külön-külön értelmezik is, nagyobbrészt azonban nem tudják az emberek, hogy mit is takarhat. Ha megkérdezik tőlem 5 éve gyakorló múzeumpedagógustól, hogy mivel foglalkozom, válaszomat a következő kérdés követi: Az micsoda? Nos, ezzel a kiadvánnyal nem szándékozom a feltett kérdést hely és idő hiányában teljeskörűen megválaszolni, de hiszem, hogy aki kézbe veszi ezt a múzeumpedagógiai módszereket összegző, egységbe foglaló kiadványt, módja nyílik arra, hogy megismerhesse a múzeumpedagógiai foglalkozások alapjait: a módszereket. A kiadvánnyal elsősorban leendő, vagy már aktívan dolgozó pedagógusoknak, múzeumpedagógusoknak szeretném segíteni munkájukat.
3
I.
Múzeumpedagógiáról dióhéjban
A múzeumpedagógia fogalmát igen nehéz meghatározni. Nehéz azért, mert a múzeumpedagógiai szakirodalom leginkább gyakorlati oldalról közelíti meg a témát. Széles körben elfogadott definíció nem létezik meghatározására, de abban mindenki egyetért, hogy mind a pedagógiának, mind pedig a muzeológiának speciális, periferikus területén mozog. A múzeumpedagógia döntően pedagógiai jellegű tevékenység, helyszíne a múzeum és legfontosabb tartalma a tudásközvetítés. Leginkább az iskolai csoportok fogadására, az életkori sajátosságoknak megfelelő programok szervezésére, a jövő múzeumlátogatóinak nevelésére terjed ki. A múzeumpedagógia egyidős az első múzeumok létrejöttével. Amikor az első múzeumok megnyíltak és a látogatók meghallgatták az első tárlatvezetéseket megszületett a múzeumpedagógia. Magyarországon már 1898-ban a minisztérium arra kérte az iskolákat, hogy használják a Nemzeti Múzeum régiségtárát történelmi ismereteik elmélyítése céljából. A XX. század fordulóján sajnos ez a kedvező folyamat lelassult, és egyre inkább konzervatívvá váltak a múzeumok, tudományos zárt intézmények lettek, a közönség is csak egy szűk rétegre korlátozódott. 1935-ben Dr. Farkas László geográfus és középiskolai tanárnak a „Módszeres földrajzi kirándulás a Néprajzi Múzeumban” címmel tartott múzeumi órája hozzájárult a szemléltetés, mint alapelv elfogadtatásához az oktatásban. Kollegái elé tárva tapasztalatait, kiemelte, hogy a múzeumok kiállításai igen alkalmasak a tanulás alátámasztására. A II. világháború nemcsak az országnak, hanem a múzeumoknak is komoly veszteséggel járt. Múzeumépületek rongálódtak, gyűjtemények semmisültek meg. A II. világháborút követően azonban egyre nagyobb figyelmet szenteltek a múzeum falai között folyó munkának: egyrészről meg kellett felelni az ismeretátadó, oktató-nevelő, másrészről pedig a tartalmas időtöltést biztosító szórakoztató funkció iránti igénynek. A múzeumok számára tehát szükségszerűvé vált, hogy kibújjanak csigaházaikból és kinyissák kapuikat a látogatók felé. Az 1960-as évekre Európában megindult a múzeumok felé fordulás. 1968-ban az ICOM konferenciáján már kihangsúlyozták a múzeum szolgáltató és nevelő jellegét. Ez a szemlélet fokozatosan Magyarországon is változásokat hozott. 1975-ben megalakult
Múzeumi
Restaurátor
és
Módszertani
Központ
a
múzeumok
4
közművelődési tevékenységét támogatta konferenciák, továbbképzések szervezésével, módszertani kiadványok megjelentetésével. Egy évre rá, 1976-ban megjelent az első Közművelődési törvény, és az Irányelvek az oktatási intézmények és a múzeumok kapcsolatinak továbbfejlesztésére. A törvény kimondta, hogy a múzeumoknak részt kell vállalniuk a múzeumlátogatók nevelésében. Ugyanakkor kötelezővé tette minden iskolai osztálynak a múzeumlátogatást. Sorra alkalmaztak ekkor még múzeumi népművelőket, pedagógus szakembereket. Számos látványos, a korban színvonalas kiállítás
készült,
hozzájuk
kapcsolódó
érdekes
programokkal.
Ezek
a
kezdeményezések már magukban hordozták a látogatóbarát múzeumi szemléletet. A hazai múzeumpedagógiai gyakorlatban olyan alaplevek kristályosodtak ki, amelyeket múzeumoktól függetlenül figyelembe kellett venni: 1. Adott gyűjteményre támaszkodó múzeumi tevékenység kell, hogy legyen 2. Pedagógiai
ismeretekkel
rendelkező
múzeumpedagógus
személyének
fontossága 3. A múzeumpedagógiai programot úgy kell kidolgozni, hogy igényes és komplex legyen, ennek azonban előfeltétele, hogy a múzeumok rendelkezzenek a foglalkozások megtartásához szükséges infrastruktúrával. A 70-es évek időszaka a múzeumpedagógia fejlődésének jelentős mérföldkövévé, valamint a magyar pedagógiatörténet jelentős elemévé vált. A
rendszerváltással
a
múzeumok
válságba
kerültek, financiális
problémák
következtében minőségi romlás állt be, ráadásul tovább súlyosbította a helyzetet a múzeumok helyi önkormányzati fenntartásba helyezése. Ebben a megváltozott helyzetben a múzeumok léte forgott kockán, gyűjtemények, személyi feltételek kerültek veszélybe, a múzeumok fiókjuk mélyére süllyesztették látogatóbarát terveiket. A 90-es évek elején azonban az új kulturális közeghez igazodva az információs csatornák megnyílása, a lehetőségek hirtelen jött szabadsága meghozta a válságból való kilábalást a múzeumok számára is. Megindultak a külföldi szakmai továbbképzések,
az
együttműködések
európai
múzeumokkal.
A
millennium
ünneplése pedig pénzügyi támogatásokat, pályázati lehetőségeket társított az új tervekhez, ötletekhez. A múzeumpedagógia igazi kibontakozása az 1970-es években indult el, elfogadott múzeumi szakággá azonban csak az 1990-es években vált, bár története a XIX. század végén, a XX. század elején kezdődött. Megindult a magyarországi múzeumpedagógiai képzés, először posztgraduális formában a Magyar Iparművészeti Egyetem
5
Tanárképző Intézete szervezésében, majd nem sokkal az ELTE Pedagógiai Pszichológiai Főiskolai Karán. A múzeumpedagógus képzés is hozzájárult a múzeumok közönségcentrikus, kiállításorientált formálódásához. Ma már nem alapelv a kronologikus rendben való kiállításrendezés, hanem szabadon szárnyal a fantázia, és minden lehetséges, ami magában hordozza az interaktivitást, a látogatóbarátságot. A korszerű, igényes kiállítások pedig, megkönnyítik a mai múzeumpedagógusok dolgát, szakmai repertoárjuk bővül egy-egy interaktív kiállításra készített múzeumpedagógiai foglalkozással. Mindezek mellett ki kell hangsúlyoznunk, hogy a múzeumpedagógia legfontosabb jellemzője az élményszerűség. Az élmény az, amely hatására a gyermekekben felszabadulnak a gátlások, és a múzeum, mint „kötelező rossz” megszűnik, helyébe pedig az élményt adó, élvezhető múzeum kerül. A múzeumi komplex élménynek tartalmaznia kell a múzeum által keltett hangulatot, az eredetiségükben, közelről megszemlélt tárgyak varázsát, valamint a múzeumpedagógussal való találkozást. Ha mindezek együtt vannak, akkor a múzeum képes a közönség különféle rétegeit kiszolgálni, és hasznos, élményt nyújtó kiállításokat létrehozni.
6
II.
Módszerek a múzeumban
1.) Általános módszertan Az oktatási módszerek az oktatási folyamatnak állandó, ismétlődő összetevői, a tanár és a diák tevékenységének részei, amelyek különböző célok érdekében eltérő stratégiákba szerveződve kerülnek alkalmazásra – fogalmaz egy pedagógiai könyv szerzője. Ez igaz az oktatás folyamatára az iskolai tanórán. De mi a helyzet a múzeumi foglalkozásokon? A fenti definíciót
átértelmezve a következőképpen fogalmaznám meg
a
múzeumpedagógiai módszer fogalmát: A múzeumpedagógiai módszerek a múzeumi foglalkozások keretében alkalmazott didaktikai eljárások, melyek a múzeumpedagógus és a gyerekek közti tevékenységek részeiként különböző célok érdekében megvalósulva segítik az elmélyítést. A módszer szó a görög methodosz szóból származik és utat, eljárást jelent. Az oktatáselméletben hagyományosan 2 kérdéskört különböztethetünk meg egymástól: a miért tanítsunk, és a hogyan tanítsunk kérdését. A múzeumpedagógia módszertani alapja a tárgyak segítségével való tanulás. Míg az oktatásban a verbális, a lexikális tanulás felé fordulnak, addig a múzeumpedagógia inkább az affektív tanulást részesíti előnyben, amely során érzelmi behatások érik a gyerekeket. Kiemelendő, hogy a személyes tapasztalatok megszerzése javítja a tanulás hatásfokát, és fejleszti a készségeket, képességeket. Ezért fontos, hogy a két tanulási forma (az iskolai tanóra és a múzeumi foglalkozás) kiegészítse egymást. A gyerekek a múzeumban egy foglalkozás során tárgyakkal kerülnek kapcsolatba, a múzeumpedagógus feladata, pedig az, hogy a helyesen megválasztott módszerekkel megvalósítsa a közvetlen tapasztalatokon nyugvó tanulást. A múzeumpedagógiai módszereket két csoportra lehet osztani: egyrészről vannak az állandó, jelenlévő módszerek, mint a szemléltetés, a magyarázat, a megbeszélés, és vannak a kapcsolható módszerek, melyek lényegében az állandó, jelenlévő módszerek mellett kerülnek alkalmazásra. Az alábbiakban ezekkel fogunk megismerkedni.
7
2.) Állandó, jelenlévő múzeumpedagógiai módszerek A múzeumok szerencsés helyzetben vannak, az oktatási módszerek alkalmazása terén, ugyanis számos közülük, így a szemléltetés, a magyarázat, a megbeszélés már eleve alapja egy múzeumi órának vagy egy múzeumpedagógiai foglalkozásnak. Ezek a módszerek állandó jelenlevői egy múzeumi órának, szinte minden alkalommal élnek vele a múzeumpedagógusok egy-egy program során. A szemléltetés olyan módszer, mely során a tárgyak, jelenségek folyamatos észlelése, elemzése történik. Az egyik legősibb módszerként tartjuk számon, a nagy pedagógiai
gondolkodók
közül
Comenius
elkötelezett
híve
volt.
Vannak
tevékenységek, ismeretek, tárgyak, melyek bemutatás, szemléltetés nélkül csak verbális leírással nem sajátíthatóak el, illetve nem kellő mélységben. A múzeumban adottak a tárgyak, lehetőség van a szemléltetésre, a múzeumpedagógus feladata csak az, hogy a puszta szemlélődésnél közelebb vigye a gyerekekhez olyan kérdések feltevésével, melyek megválaszolva elmélyíthetik ismereteiket. A megbeszélés dialogikus szóbeli közlési módszer, mely során a gyerekek a múzeumpedagógus kérdéseire válaszolva dolgozzák fel a kiállításban látottakat. Igen népszerű módszer, hiszen a múzeumpedagógus és a csoport között állandó kontaktus révén a múzeumpedagógus állandó visszajelzést kap a csoporttól, így a gyerekekhez igazítva lehet haladni, és mindig újabb szempontok jelenhetnek meg a feldolgozás folyamatában. A kérdezés a megbeszélés leglényegesebb eleme. A módszer gyakori sikerélménnyel jár a könnyen megválaszolható kérdések segítségével, ezáltal jelentős a motiváló hatása. Itt ki kell térni arra, hogy milyen a jó kérdés: - pontos, világos, egyértelmű, rövid, - a diákok értelmi színvonalának megfelelő, - gondolkodásra serkentő. A helyesen feltett kérdések vezetik a gyerekek figyelmét, és arra késztetik őket, hogy maguk fedezzék fel a válaszhoz szükséges ismérveket. A jó múzeumi foglalkozás arra épül, hogy a kiállítási tárgyakról szerzett információktól kiindulva, eljussunk a magasabb gondolatokig, felismerésekig. A magyarázat monologikus közlési módszer, mely összefüggésekre, szabályokra hívja fel a figyelmet, valamint a fogalmak megértését segíti elő. Gyakori módszer a
8
múzeumi foglalkozások során. Alkalmazásakor leginkább arra kell ügyelni, hogy pontosan határozzuk meg, mit is akarunk elmagyarázni, bizonyítani. A hatékony magyarázatnak világosnak, tömörnek, érdekesnek, egyszerűnek, és érzelmekkel kísértnek kell lennie. Ezen szinte mindig jelen levő módszerek mellett számos olyat alkalmaznak a múzeumpedagógusok, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a múzeumok nem a kötelező rossz fogalmával azonosulnak, hanem szórakoztatva tanító, élményszerű hellyé válnak.
9
3.) Kapcsolható múzeumpedagógiai módszerek a.) Interaktív tárlatvezetés A tárlatvezetést a múzeumi ismeretátadás hagyományos formájaként ismerjük. Többnyire turista csoportok, iskolai osztályok veszik igénybe. A budapesti országos múzeumok többségében szakképzett tárlatvezetők várják az érdeklődő csoportokat, míg a vidéki múzeumok esetében a muzeológusok látják el ezt a feladatot. A tárlatvezetésekre szánt időt tekintve széles a skála, terjedhet 20 perctől több órahosszáig is, de abban mindenki egyetért, hogy a legideálisabb felnőttek esetén a 40-60 perc, gyermekeknél pedig 30 perc a maximum, melyet a figyelem szóródása nélkül képesek végighallgatni. Az interaktív szó az „interaktív multimédia” kifejezésből ered, melyet a 90-es évek elején kezdtek el használni, és elsősorban számítógépes alkalmazásokat jelöltek vele, tudományos játszóházakat, természetbúvár termeket értettek alatta. Ma
már
széleskörűen
elterjedt
a
múzeumok
világában,
kiállításainkra,
tárlatvezetéseinkre, játszóházainkra használjuk előszeretettel, azért hogy még több látogató kedvet kapjon hozzá. De hogyan lesz interkatív egy tárlatvezetés? A
mindennapi
életünkben
állandó
interakcióban
vagyunk
emberekkel,
beszélgetünk, vitázunk, érvelünk, eszmecserét folytatunk egy hétköznapi témáról, például az ebédről, a tegnap látott filmről, vagy akár egy élménydús utazásról. Miért ne lehetne ezt, egy múzeumban, egy festmény előtt állva? A feladat csak az, hogy aktivizáljuk a látogatókat, egyszerű kérdések feltevésével. Ha sikerül, már meg is valósítottuk az interaktív tárlatvezetést. Azért néhány buktatóra érdemes felhívni a figyelmet! Gyermekeknek tartott interaktív tárlatvezetések során nagy gondot kell fordítni a közérthetőségre. Figyelembe kell venni a korosztálybeli sajátosságokat, hiszen másként szólunk egy kisiskolás csoporthoz, és másként egy már majdnem felnőttnek számító, értettségire készülő diáksereghez. Nem lehet, és nem is kell minden egyes tárgyról beszélni a kiállításban, ezért szelektálva csak azokra a tárgyakra térjünk ki részletesen, melyek elengedhetetlenül fontosak az adott korszak, vagy kultúra megértéséhez, illetve leginkább jellemzik azt.
10
Gyakran előfordul, hogy a gyerekek vezetésére felkért tárlatvezető unott arccal, mereven nézve a vitrinre, monoton hangon elhadarja a tudnivalót, aztán időt sem hagyva a kérdésekre gyorsan tereli tovább az időközben megfogyatkozott csapatát (mert sokan inkább lemorzsolódva úgy döntenek, hogy jobb egyedül) a következő terembe. Nos, ezek a tárlatvezetések mély nyomot hagynak a gyerekekben: többé nem szívesen látogatják a múzeumokat. Mit tehetünk ennek elkerülésére? Ahhoz, hogy a passzívnak hitt, tartott tárlatvezetés élménnyé váljon, aktivizálnunk kell a hallgatóságot. Ehhez pedig elengedhetetlen a tárlatvezető személyisége. Rátermettség, jó empátiás készség, kellemes hang, a metakommunikáció eszközeinek használata, a humorérzék, mind-mind lényeges személyiségjegy lehet. Nem elég csak a szakértelem, a kiállított tárgyak szakszerű ismerete, szükség van a figyelem fenntartására is érdekességek által. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is szívesebben fognak visszaemlékezni egy lebilincselő, élvezetes tárlatvezetésre, mely megmozgatta a gondolataikat. A jó tárlatvezető kapcsolatot alakít ki a hallgatóival, kérdez azért, hogy aktivizáljon, és összekapcsolja a tárgyat a hallgatósága személyes világával. A látogatók, a turistacsoportok, a gyerekek nem felejtik el a jó tárlatvezetést. Ezt bizonyítják a visszatérések, a köszönőlevelek. b.) A szerepjáték Újkeletű módszer a hazai múzeumpedagógiában, bár a nyugati országokban, így Angliában nagy hagyománya van. A drámapedagógia széles eszköztárát lehet alkalmazni szerepjátékok során, mely kiválóan alkalmas arra, hogy a megbeszélés folyamán felmerült fogalmakat, tevékenységeket begyakoroltassuk a gyerekekkel. Lényegében egy közös játék révén juttatjuk tudáshoz őket. A kooperatív tanulási módszerek között tartjuk számon, melynek lényege, hogy a gyerekek kis csoportokban végeznek valamely tevékenységet. Az ismeretek és az intellektuális készségek fejlesztésén túl nagy jelentősége van a szociális készségek, együttműködési képességek kialakításában. A kooperatív tanulási módszerek kidolgozásának kezdete a 70-es évekre tehető, de széles körű elterjedése a 90-es években indult meg.
11
A kooperatív tanulás egyik fajtája tehát a szerepjáték, mely nagyszerűen használható múzeumi közegben. Számtalan lehetőséget rejt magában, a gyerekek a tapasztalati tanulás révén eseményeket, jelenségeket gyakorolhatnak be, vagy épp egy másik ember „bőrébe bújva” emberi tulajdonságok, személyiségek között tehetnek különbséget. A múzeumi szerepjátékok a tárgyakat hozzák emberi közelségbe, könnyebbé válik elhelyezésük az adott korban. Fontos lehet a játék során a jelmez, mely még inkább elősegíti a beleérzőképesség fejlesztését. Említsünk egy példát: a Medgyessy Ferenc állandó kiállításon már több alkalommal eljátszottuk a Mester és modellje című szerepjátékot. A gyerekeket 3 csoportra osztottuk, mind a 3 csoportból kiválasztottuk a szobrászművészt, akiknek az volt a feladatuk, hogy a saját csoportjukból kiválogassák modelljeiket, és egy szabadon választott domborművet, vagy szobrot jelenítsen meg velük. Azok a gyerekek, akik nem lettek modellek, azt a feladatot kapták, hogy a megelevenített alkotásokról mondják el a véleményüket, helyesen oldotta-e meg a feladatot a mester, sikerült-e beállítani a modelleket úgy ahogyan valójában láthatóak. A „mesterek” és „modellek” elmesélhették, hogyan érezték magukat az adott szerepben, mennyire volt nehéz, vagy épp könnyű feladat megszemélyesíteni egy másik embert. Megbeszéltük a végén, hogy szívesen tanulnának-e szobrászatot, vagy vállalnának-e a későbbiekben modellkedést, és miért? Számtalan kérdést megválaszolhatunk a játék során, a lényeg az, hogy a gyerekek felszabadultakká váljanak. A szerepjátékra történő felkészülés motivált kutatási tevékenységet jelent a gyerekeknek. Izgalmas, és rendkívül hatékony tanulási lehetőség, mind az extroverdált és mind az introverdált gyermekek számára. Közel hozza az időben távoli eseményeket, a már nem élő személyeket, fejleszti az empátiát, a beleérző képességet. A múzeum pedig, ahol a foglakozás zajlik, kedvelt közeggé válhat, pozitív élménnyel gazdagon, jókedvűen távoznak a gyerekek, mely biztosan motiválja majd őket az újabb múzeumlátogatásra.
c.) Feladatlap A feladatlapok legfontosabb funkciója az iskolai tanórán a tudás mérése egy-egy témakör lezárásakor. Az iskolai feladatlapok legtöbbször feleletválasztósak. Ám a múzeumi feladatlap ezeken túlmutatva játékos és változatos, nem feltétlen a tudás
12
mérés eszköze, hanem a kiállítások megismerésének módja. Szívesen kapcsolom hozzá a felfedezés örömét (mely Maria Montessori olasz reformpedagógus nevéhez fűzödik) , hiszen a gyerekek a múzeumi feladatlapok segítségével maguk fedezik fel a tárlatok világát. A múzeumok ma már nagy gondot fordítanak arra, hogy egy-egy kiállításra feladatlapot, ún. gyermekvezetőt készítsenek. Gyermekvezető azért, mert a kiállítások többsége a felnőttek számára készül, és a gyerekek nem értik pedagógus, múzeumpedagógus, vagy tárlatvezető nélkül. Több típusát ismerjük, léteznek vezető jellegű feladatlapok, melyek a kiállítás struktúráját ismertetik a gyerekekkel, vannak játékos feladatlapok, melyek játszva hívják fel a figyelmet a kiállított tárgyakra és nem utolsó sorban vannak a kreatív feladatlapok, melyek már alkotó munkával is párosulnak. Milyen a jó feladatlap? -
Hosszúságát tekintve életkor, korosztály függő, és ugyanez vonatkozik a nyelvezetére is. Ha nagy a kiállítási terület, akkor érdemes több egységre osztani és több, rövidebb feladatlapot készíteni rá.
-
Nagyon fontos, hogy ne csak egyféle feladattípust tartalmazzon, hanem változatos legyen. Az előzetes tudást igénylő feladatokat követheti rajzolós, keresős feladat, így a gyerekek tudnak pihenni köztük.
-
A kérdések sokszínűségét is érdemes kihasználni, hiszen egy tárgyat több oldalról is meg lehet közelíteni, több kérdés segítségével is körülírható.
-
Mindenképpen kövessen valamilyen struktúrát, ez lehet az időbeliség, vagy akár a kiállítás bejárhatóságának szisztémája.
-
A külalakját tekintve jól megtervezett, látványos, figyelemfelhívó és ötletes legyen,
mindenképp
szem
előtt
tartva
a
már
említett
korosztályi
sajátosságokat. -
A
feladatlapot
érdemes
rögtön
elkészítése
után
kipróbálnia
a
múzeumpedagógusnak, hogy az estleges hibákat még időben lehessen korrigálni. -
A foglalkozások végén visszacsatolásként a feladatokat meg kell beszélni, egyrészt ellenőrzés céljából, másrészt, hogy minden gyermeknek lehetősége nyíljon a javításra.
A feladatlapokkal a gyerekek megtanulják használni a kiállítást, elolvasni a feliratokat, képesek lesznek más múzeumlátogatás során felfigyelni olyan „rejtett”
13
ismeretekre, amelyek egyébként nem keltenék fel figyelmüket. A motiváló erőt pedig az adja, hogy saját maguk fedezik fel az új dolgokat az adott kiállításban. d.) Kézműves tevékenység A kézműves tevékenységet, mint módszert leginkább kisebb korú (óvodás vagy kisiskolás) gyermekek esetében szerencsés alkalmazni. Nagyobbak már nehezen kaphatók nemezelésre, vagy rajzolásra, ám a kicsik boldogan vetik bele magukat, sőt igénylik is az alkotást. Az óvodás gyermekek még rendkívül aktívak, szeretnek tevékenykedni. Maga a tevékenység az, ami élvezetet nyújt számukra. A kisiskolásokra ugyancsak jellemző az impulzivitás. Ebben a korban szükséges a kézügyesség, a finommotoros készség fejlesztése is, melyhez nagyszerű lehetőséget nyújt a múzeumi kézműves foglalkozás. A múzeumi kiállítások nagy része alkalmas valamilyen kézműves tevékenység végzésére. Ügyelni kell viszont arra, hogy kapcsolódjon a kiállításhoz, a témához. A múzeumpedagógus számára ez a legnehezebb feladat, ha nem igazán jeleskedik a kézművességben, valamint nagyfokú előkészületet igényel. Itt is fontos, hogy megfeleljen az életkori sajátosságoknak a kiválasztott tárgy elkészítése, hiszen míg a kicsik nagyszerűen nemezelnek, addig a sámánszövés már bonyolultabb számukra. Örömöt pedig akkor lelnek a készítésben, ha könnyedén megtudják valósítani, amit kérnek tőlük. Érdemes figyelni arra, hogy kis terjedelmű, apró tárgyat készíttessünk el velük, így biztosan van idejük befejezni. A kézműves tevékenység megvalósulhat egyéni és csoportos munkában is, bár az utóbbi kissé időigényes a csoportok szervezése miatt. A kézműves tevékenységek előnye a kreativitás nagyfokú fejlesztése. Én személy szerint minden alkalommal hangsúlyozom a gyerekeknek, hogy azt szeretném, ha nem másolnának, hanem azon gondolkoznának el, hogyha például honfoglaló magyarok lennének, hogyan díszítenék a tarsolylemezüket. Ezzel nemcsak az alkotás vágyukat ébresztem fel, hanem a fantáziájuk is beindul, és szebbnél szebb dolgokat készítenek. Fontos, hogy sohasem szabad megkötni a kezüket, a múzeumi kézműves foglalkozásokon mindent lehet, csak engedjünk teret a kreativitásuknak, az egyéniségüknek. Ha idejekorán megszeretik a múzeumot és a múzeumpedagógiai foglalkozásokat, biztosan oda illőt fognak alkotni.
14
Ki kell hangsúlyozni, hogy a múzeumban elkészített tárgyakat hazavihetik, bár nem egyszer előfordul, hogy a gyerekek annyira élvezik a tevékenységet, hogy készítenek egyet a múzeumnak is. Természetesen a „mini műalkotásokat” kiállítjuk a foglalkozatóban, hogy más csoportok is megtekinthessék.
15
IV.
Munkaformák a múzeumban
Az oktatásban 4-féle munkaformát különböztetünk meg: frontális munka, csoportos munka, egyéni munka, páros munka. Iskolai gyakorlatban a pedagógus dönti el, hogy melyik formát alkalmazza, de meghatározóak az elérendő nevelésioktatási célok, a tananyag jellege, a tanulók sajátosságai, illetve az ezekről való ismeretek, a rendelkezésre álló idő, az oktatás körülményei, az aktuális tanár-tanuló viszony, a pedagógus felkészültsége és nem utolsó sorban az érintettek testi-lelki állapota. Iskolai gyakorlatban nem célszerű úgy gondolkodni, hogy egy-egy alkalommal csak az egyik, vagy a másik szervezési módot érdemes használni, hiszen egyfelől az egyes gyerekek tanulási lehetőségei függenek munkaformáktól, másfelől egy-egy szervezési mód kizárólagos alkalmazása a pedagógiai hatásrendszer egyoldalúságához vezethet. A frontális munka, olyan szervezési mód, amelyben az együtt tanuló, tanított gyerekek tanulási tevékenysége párhuzamosan, egy időben, gyakran azonos ütemben folyik a közös oktatási célok érdekében. Ebben a munkamódban a gyerekek érdekeltsége különböző lehet, a tanulási folyamatban való részvételük intenzitásában is eltérő lehet, így a tanulási teljesítmények is változóak. Legtöbbször osztálykeretben zajlik, de akkor is frontális munkáról beszélhetünk, ha több osztály diákjaiból alakítanak ki egy csoportot. A múzeumok többnyire a frontális és az egyéni munkán alapuló foglalkozásokat részesítik előnyben, mivel kevésbé időigényesek, könnyen kivitelezhetők, bár nagy szakmai előképzettséget és előzetes munkát igényelnek a múzeumpedagógusok részéről. A frontális munka központja a múzeumban a múzeumpedagógus. Az adott kiállítási egységben ő közöl, kérdez, mutat be, ad feladatot, ő engedélyezi a közlést, a válaszolást a gyerekeknek. A frontális munka során lényegében egy furcsa kettős színpad alakulhat ki, ugyanis, míg a tárlóhoz közel elhelyezkedő gyerekek, akik mindent jól látnak, igyekeznek és tudnak is válaszolni a feltett kérdésekre, addig a hátra szorult diákok megkezdik a „melléktevékenységüket”: álmodoznak, elsétálnak más vitrinekhez, lemaradoznak, beszélgetnek. Ilyenkor sok függ a múzeumpedagógus hozzáértésétől. Érdemes frontális munka során ülőpárnát alkalmazni, mert a lemaradást, az elsétálgatásokat ki lehet vele küszöbölni, kénytelenek a helyükön maradni, illetve minden gyerek jól
16
fogja látni a vitrineket. Fontos, hogy ne csak a múzeumepdagógus szerepeljen, hanem adjon lehetőséget a gyerekeknek is, tegyen fel kérdéseket a tárlókban látható tárgyakra, azok anyagára, funkciójára, alakjára, használatukra vonatkozóan, hasonlítsunk, általánosítsunk. Így az olykor unalmas frontális munka eredményessé válhat. Az egyéni munka során az egyes gyerekek önállóan megoldandó egyéni feladatokat kapnak. Az egyéni munka célja lehet új ismeret szerzése, a korábban tanultak felelevenítése, rögzítése. A tanulás folyamatában a gyerekek egymástól függetlenül ugyanazon a feladaton dolgoznak. Az egyedül végzett munka hatékonysága fokozható, ha az egyéni munka időszakában a nehézségekkel küzdőknek, vagy legalább egy részüknek sikerül egyénre szabott segítséget nyújtani, ezért fontos a múzeumpedagógus állandó jelenléte, valamint irányítása a háttérből. Múzeumpedagógiában a feladatlap, a kézműves tevékenység kiválóan alkalmas az egyéni munka megvalósítására. Feladatlap esetén a felfedezés öröme lényeges pont, míg kézműves tevékenységnél a gyerekek kreativitása kerülhet előtérbe. A gyerekek nem igazán szeretnek egyénileg dolgozni, a társas interakciókat jobban kedvelik, számukra nagyobb motiváló erővel bír. A párban folyó tanulás során két diák működik együtt valamely együttes tevékenységben.
A
párok
kialakítása
több
szempont
alapján
történhet:
a
legjellemzőbb a rokonszenvi alapon történő kialakítás, vagy a tanári javaslat alapján létrejött páros munka. Fontos lépcsőfok a gyerekek számára ahhoz, hogy az együttműködésben tapasztalatot szerezzenek. Abban, hogy ezek a tapasztalatok pozitívak legyenek, döntő itt is a feladat, a múzeumpedagógus segítőkészsége, és hogy valóban közös munka legyen. Mindezek hiánya esetén a páros munka közben is előfordulhatnak melléktevékenységek. Múzeumpedagógiai foglalkozások során ritkán alkalmazzák, nem elterjedt a páros munkában zajló foglalkozás. Oka lehet, hogy időigényes
a
párok
kialakítása,
a
feladatok
páronkénti
megbeszélése.
A
múzeumpedagógiai foglalkozáson még a kiállító terembe érkezés előtt szükséges a párok kialakítása, azért, hogy ne vegyük el az időt a tényleges munkától. A „párban tárgyról” játék egyik formája lehet a párokkal megoldott múzeumpedagógiai feladatnak, mely a következőképpen zajlik: a kiállításba lépve vázoljuk fel a feladatot, nézzük meg és röviden beszéljük meg az ott látottakat. A beszélgetés végén a gyerekek kapjanak 5 percet arra, hogy mindenki, anélkül, hogy elmondaná társának, kiválasszon egy tárgyat, vagy használati eszközt. A feladat az, hogy pontos jellemzést
17
kell írniuk a választott tárgyról, a társuknak pedig a leírás alapján le kell rajzolniuk a tárgyat. A kiállítási térben lehetőség nyílik ennek a feladatnak a kivitelezésére, és amellett hogy remek szórakozást ígér, a gyerekek tanulnak is vele. Megtanulják, hogy puszta leírás alapján meg lehet határozni, körül lehet írni egy tárgyat. Kiemelhetjük a múzeumi munka, a muzeológusok, kiállításrendezők munkájának fontosságát, és azt is, hogy egy tárgyat rengeteg minden jellemez az alakján, a formáján kívül. A páros munka jelentősége, hogy kortárs kapcsolatokban mutatja meg a gyerekeket. Számukra
fontos
múzeumpedagógus
lépcsőfok többnyire
az a
együttműködő
háttérben
marad,
tapasztalatszerzésben. onnan
törekszik
A
pozitív
visszajelzésekkel ösztönözni a diákokat. Csoportmunkáról akkor beszélünk, ha 3-6 fő közös munkában old meg egy kapott, vagy szabadon választott feladatot. Csoportmunka során a tagok között kölcsönös függési, felelősségi és ellenőrzési viszonyok jönnek létre. A csoportot kialakíthatja a tanár, a múzeumpedagógus, vagy akár a gyerekek. Nem árt, ha figyelembe vesszük a gyerekek tanulmányi szintjét, érdeklődésüket, speciális képességüket, de ezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha jól ismerjük őket. Így a múzeumban többnyire spontán módon alakítjuk ki a csoportokat, ügyelve a heterogenitásra. A csoportmunkára épített múzeumpedagógiai foglalkozás, akárcsak a páros munkára támaszkodó, beszélgetéssel indul. A kiállítást megtekintjük, az ott látható tárgyakról, beszélgetve kapnak a diákok egy általános képet. A feladatok repertoárja széleskörű, a lényeg, hogy az adott kiállításhoz illeszkedjen. A csoportmunka fő lépései: - előkészítés, - csoportfeladatok kiosztása - rendelkezésre álló idő meghatározása - csoportos tevékenység, a múzeumpedagógus segítségével - csoportmunka befejezése - megbeszélés, lezárás A jól szervezett csoportmunka pozitív hatással van a tanulókra, a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, vitatkozni egymással, gyakorlatot szereznek a munkamegosztásban, az idővel való gazdálkodásban és nem utolsó sorban új oldalukról ismerik meg társaikat. A múzeumpedagógus feladata a csoportok segítése, valamint a lezáró beszélgetés levezetése.
18
Ajánlott irodalom: Foghtuy K.: Múzeumpedagógia. Útmutató pedagógusok számára, Bp., 1993. Foghtuy K.: Gyerekek a múzeumban. Múzeumpedagógiai olvasókönyv, Bp. Sipos E-né Veress Á.: Kell –e nekünk múzeum? A múzeumpedagógia gyakorlatából, Bp. 2001. Treiber Zs.: Gyertek velem múzeumba! Magyar Környezeti nevelés Egyesület, 1998. Vásárhelyi T. – Sinkó I.: Múzeum az iskolatáskában, Nemzeti Tnkönyvkiadó, Budapest, 2004. Múzeumok Mindenkinek Program III. – V. – VII. – VIII., OKM
19
