Megyék a középkori Magyarországon

Vármegyék és szabad kerületek

15

Megyék a középkori Magyarországon Tringli István A fogalmak Minden intézménynek megvan a maga sajátos kronológiája. A magyar középkor hagyományos záró dátuma, a mohácsi csata a megyék történetében nem jelentett fordulópontot. Korszakváltásra néhány évtizeddel később, a 16. század közepén és második felében került sor. Éles határt húzni azonban ekkor sem lehet. Egyrészt az egyes megyékben különböző dátumokhoz köthető az új korszak végérvényes kezdete, másrészt a társadalmi változásokhoz hasonlóan az átalakulás nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem hosszú átmeneti időszak előzte meg. Az 1526 előtti évtizedekben már megfigyelhető a harmadik korszak felé mutató számos tényező. A középkor utolsó évtizedei e tekintetben is a korai újkor felé tartó átmenetnek tekinthetők. A középkori megye történetében tehát két korszakot különböztetünk meg, e két korszak neve már a 19. század második fele óta kialakult, azóta királyi és nemesi megyéről beszélünk. A megye történetének vizsgálatakor a korszakolás két problémát rejthet – és rejtett is – magában. Egyrészt feledteti azt, hogy itt ugyanazon intézmény két korszakáról és nem két intézményről van szó. Az intézmény alapja – földrajzi határok között működő területi kormányzati egység – ugyanis e két időszakban, de az elkövetkező öt évszázada során is, változatlan maradt. Másrészt úgy tűnhet, hogy diszkontinuus történelmi korszakokról van szó, ahol a folyamatosságnak alig van szerepe. Pedig a hagyományokon nyugvó, a polgári kormányzat előtti berendezkedés vizsgálatakor a kutatónak egyszerre kell a korábbi és a későbbi korszakokban kialakult jelenségeket figyelembe vennie. A korábbiakat azért, hogy megérthesse, hogy a vizsgált időszakban miért úgy működik a megye, mi volt a vizsgált jelenség eredeti funkciója és az hogyan alakult át, a későbbieket pedig azért, mert sokszor csak ebből az időből talál olyan kétségtelen adatokat,

16

Tringli István: Megyék a középkori Magyarországon

amelyek választ adnak egy-egy korábbi korra vonatkozó kérdésre. E problémák semmiben sem különböznek a történelmi fogalomalkotás általános kérdéseitől. A 19. századig nem ismerték azokat a fogalmakat, hogy várispánság, királyi és nemesi megye, ezeket mind a történettudomány teremtette meg. A középkorban magyarul mindegyik esetben egyszerűen a szláv eredetű megye szót használták, latinul pedig a civitas, provincia, parochia, districtus, territorium, diocesis szavakat olvashatjuk a forrásokban, de a leggyakrabban a comitatust. A fogalmi tisztázást a megszülető korszerű magyar történettudomány egyik nagy vitája végezte el a múlt század végén.1 Jellemző módon, az alapjaiban máig érvényesnek tekinthető vélemény egyik megfogalmazója, Pauler Gyula 1882-ben a várispánság szót még annyira művinek érezte, hogy idézőjelbe tette. A kezdetek A megye eredetével kapcsolatban, mint a korai történelem legtöbb eseményével kapcsolatban, sok a bizonytalanság. Majdnem bizonyos, hogy a megyerendszert Szent István hozta létre, habár ezt semmilyen forrás nem támogatja közvetlenül. Mivel a források e korból rendkívül kis számúak és esetlegesek, az semmit nem bizonyít, hogy a megye első említései Szent István uralkodása korából származnak. Az eredet koráról nem sokat mond az sem, hogy a várispánságok előkelő hadakozó rétege, a várjobbágyok, kivételezett jogállásukat a 13. század elejétől kezdve Szent Istvántól eredeztették, magukat a szent király jobbágyainak nevezték.2 Sokkal inkább megfontolásra méltó a Gellért-legenda elbeszélése Csanád megye megalkotásáról, ami Ajtony frissen meghódoltatott 1

Az egyik oldalon Botka Tivadar és Pesty Frigyes álltak a „kettős megye” elméletével, a másikon Pauler Gyula, Tagányi Károly majd Hajnik Imre a királyi vármegye elméletének kidolgozásával. Botka Tivadar: A vármegyék első alakulásáról és őskori szervezetéről. Századok [= Sz.] 1870-72. Pesty Frigyes: A magyarországi várispánságok története különösen a XIII. században. Bp.1882. Pauler Gyula: Megye? Várispánság? Sz. 1882. uő: Találunk-e egyidőben külön »polgári« és »katonai« ispánt? Sz. 1882. Tagányi Károly: Pesty munkája a várispánságokról. Budapesti Szemle 1883. Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád-és a vegyes-házi királyok alatt. Bp. 1899. [= Hajnik: Perjog] 2 Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből. Bp. 1999. [=Zsoldos: Várjobbágyság] 27.


17 3

uralmi területének megyévé szervezését mondja el. A szent istváni eredeztetés logikailag is kézenfekvő, hiszen a királyi hatalom meghosszabbított karjaiként, helyi reprezentánsaiként funkcionáló vármegyék csak akkor jöhettek létre, amikor az ország egész területe már egyetlen uralkodónak és családtagjainak engedelmeskedett.4 Nehezebb kérdés annak eldöntése, hogy mi lehetett az előképe a megyék megszervezésének. A középkori politika ugyanis nem úgy működött, mint a polgári állam, ami a törvényhozó egyszeri döntésétől függően elvileg akár a semmiből is teremthet addig ismeretlen, vagy alig ismert intézményeket. A középkorban még a legmerészebb újítások korában – márpedig a királyság megalapítás ilyen kornak számított – sem született egy intézmény a semmiből és nem tűnt el nyomtalanul. Sokszor csak a puszta név vagy egy szimbólum maradt meg utána, aminek értelmezése az új viszonyok között már alig lehetséges. A neveknél maradva: a megye és az azzal összefüggő tisztségek latin kifejezései (comes, comitatus, marchio) a korabeli birodalmi szóhasználat közvetítésével érkeztek Magyarországra. A magyar nyelv e tárgyban keletkezett szláv jövevényszavai, mint a megye és az ispán, akárcsak az udvar első tisztségviselőjének a nádorispánnak a neve az itt élő szláv lakosság nyelvi közvetítésének eredményei. Valójában sem a frank grófságokból, sem a pannonszlávok – amúgy is ismeretlen – berendezkedéséből nem vezethető le a magyar megyék eredete.5 Ezeket a magyar politikai elit maga hozta létre, a kérdés csak az, hogy miből. Az elmúlt évtizedekben két markánsan eltérő elképzelés született erről. Az első szerint a megyék előzményeit a nemzetségi szállásterületek, illetve a várral rendelkező nemzetségfő uralmi területei jelentették. Az egykor egész megyényi nemzetségi birtokok a 13. századra kb. egyharmadukra zsugorodtak ugyan, de elhelyezkedésük még ekkor is kirajzolta a megyék előzményeit, pl. Doboka megye a Zsombor, Komárom a Katapán és Szemere-nem, az ország közepén kialakított Visegrád megye a Kartal-nem egykori birtokaiból alakult ki.6 A 3

Szent Gellért püspök nagy legendája. ford. Szabó Flóris In Árpád-kori legendák és intelmek. Bp. 1983. 82. 4 Györffy György: István király és műve. Bp.1977. 211. 5 A különböző eredeztetési elképzelések teljes felsorolása szétfeszítené a tanulmány kereteit. Felsorolásuk megtalálható Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp. 1998. [= Kristó: Vármegyék] 6 Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Sz. 1958. 43. uő: Pest-Buda kialakulása . Budapest története a honfoglalástól az Árpád-

18


másik felfogás a megyék kialakításának előzményeként elsősorban a törzsi területeket vette számításba.7 Közvetlen forrásunk e kérdésre nézve nincs és nem is lesz, csak többszörösen közvetett bizonyíték számba vehető adatokat lehet az egyik vagy másik, esetleg egy újabb teória mellett felsorakoztatni. A kérdés elfogulatlan megítéléséhez amúgy is precíz fogalmi tisztázás szükséges, pl. a 10. századi magyar törzs és a nemzetség fogalmának szabatos leírása, amelyeket azonban a források elégtelensége miatt újfent csak többszörösen közvetett adatokkal szokás pótolni. A későbbi történeti irodalomnak még sok lehetősége lesz arra, hogy újabb elképzeléseket vonultasson fel a megye kezdeteiről. A királyi megye A szent istváni megyékből kialakult ún. királyi megye kettős jellegű volt. Elsősorban egy alapvetően katonai feladatot ellátó intézményt jelentett az ún. királyi várszervezetet. Ide tartoztak a királyi várak és az azok eltartására rendelt várföldek, valamint a várföldeken élő hadakozó illetve a hadakozókat eltartó, elsősorban mezőgazdasági munkát végző népek. A várszervezet szűkebb értelemben vett népei közt a 13. század elejétől jól megfigyelhető hármas tagolódás alakult ki, ami azt jelenti, hogy ez a beosztás már a 12. században is létezett: várjobbágyok, kelt jobbágyfiúk és várnépek. A rendszer szigorúan hierarchizált volta rögtön elárulja eredeti funkcióját, a hadakozást. A gyorsan hadra fogható, hivatásos, a határokon túl is bevethető királyi katonaság egyik magját alkották az itt élő népek.8 A szervezet központja a megyének nevet adó földvár volt.9 A várak sok esetben egyegy Szent István-kori előkelő nevét viselték, akiről biztosan tudjuk vagy jó okkal feltételezhetjük, hogy a megye első ispánja volt és az ő neve ment át a várra majd az egész megyére, ilyen volt pl. az Ajtonyt leverő Csanád, a Géza fejedelem alatt beköltözött sváb Hont vagy Szolnok és talán Győr ispán. A vár, pontosabban a várhoz tartozó fegyveresek ellátását az ún. várföldek szolgálták, amelyek többnyire nem összefüggő tömbben helyezkedtek el a vár környékén. A vár kor végi székvárossá alakulásig. Bp. 1997. [1973.] 71. uő: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza Bp. 1998. [=Györffy: ÁMTF] IV. Bp. 1998. 501. 7 Kristó: Vármegyék 98. 8 Zsoldos: Várjobbágyok 31. 9 Bóna István: Az Árpádok korai várairól. 11-12.századi ispáni várak és határvárak. Debrecen, 1995. [=Bóna: Várak]


19

ugyan részben katonai célú épület volt, azonban a legkevésbé sem jelentett kaszárnyát. A várnépek, a kelt jobbágyfiúk és a várjobbágyok vidéki házaikban éltek. E katonai célú szervezetet (népeket és birtokokat) hívjuk várispánságnak. Ha a várispánság és a vármegye viszonyát le akarjuk írni, akkor legegyszerűbben egy másik diszciplínából vett, régóta ismert memoritert hívhatunk segítségül: majdnem minden vármegye várispánság, de nem minden várispánság vármegye. Ahhoz, hogy a várispánságból vármegye legyen, ugyanis szükség volt egy másik összetevőre is, magára a megyére. A Dunántúlon máig él ennek eredeti jelentése, a határ. Határai a várispánság várföldjeinek is voltak, ezek azonban csak a várhoz tartozó birtokokat különítették el a szomszédos nemzetségi, egyházi stb. birtokoktól. A várak egy részéből azonban az ispán nemcsak a várföldeket és a várszervezethez tartozó népeket igazgatta, hanem a környéken élő más birtokosok oltalmazása is az ő feladata volt. A várnak a megyéje, azaz a határa kerítette körül e különböző birtokokból álló területet, ugyanúgy, ahogy pl. ma elválasztja egymástól Hajdúdorog és Újfehértó határa Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét. Akadtak olyan várispánságok is, a melyeknek voltak várföldjeik, saját várszervezetük, de megyéjük nem volt, ilyen volt pl. Galgóc, más néven Szolgagyőr és Karakó. A megyei szervezet magját a várispánság alkotta, innen kerültek ki az ún. királyi megye tisztségviselői, de már a szent istváni rendszerben az egész, pontosan körülhatárolt vidék felett joghatóságuk volt a megyésispánoknak. Ez a joghatóság azonban nem volt ugyanolyan, mint amilyen hatalommal az ispánok a várszervezet népei felett rendelkeztek. A hatalom a középkorban elsősorban a bírói hatalmat jelentette. Az ispánok a várszervezetben a várjobbágyoktól a várnépekig élet és halál urai voltak. A megyében azonban feküdt egy másik királyi birtoktípus is, az udvarnokföldek, a király magánbirtokai. Ezek fölött vajmi csekély hatalommal rendelkezhetett a megyésispán. Az udvarnokföldeket egy különálló szervezet igazgatta. Központjuk egy-egy királyi udvarház volt, ugyanúgy ahogy a várföldeknek a vár. Az udvarnokokat helybéli elöljáróik és udvarnokispánjaik irányították, ha ezek ítéletével nem voltak megelégedve, akkor végső esetben a királyi udvar elöljáró-

20


jához, a nádorhoz fellebbezhettek, aki amúgy is felelős volt e szervezetért.10 Az egyházi birtokok, különösen a nagyobbak felett, még ennyi hatalommal sem rendelkezhettek a megyésispánok. Amikor lezárult a bevezetőben említett vita a vármegyék kezdeteiről, azonnal egy újabb problémával kellett szembenézni a történészeknek. Mennyiben tartoztak a királyi megye szervezetébe a szabad vidéki birtokosok, az úri nemzetségek nagyobb tisztséget nem viselő tagjai, a 13.század királyi szerviensei és elődeik, ahogy sokan fogalmaztak a „nemzetségi” vagy „másik Magyarország” képviselői? A társadalomnak e része, de még későbbi leszármazóik is, peres ügyeiket leggyakrabban egymás közt mai szóval választott, korabeli elnevezéssel fogott bírákkal intézték. A 11.században kizárólag a fogott bírák azonban már nem voltak elegendők az ügyek elintézésére. E szabad és birtokos rétegek szabadságához már ekkor hozzá tartozott, hogy csak a király (vagy a herceg) hatalma alatt álltak, azaz nagyobb ügyekben csak ő ítélhetett felettük. Ilyennek minősültek az élet elvesztésével büntetendő tettek, a jogtalan erőszak megítélése, ami elvileg az élet, de még gyakrabban a birtok elvesztését vonta maga után, egyáltalán mindenfajta birtokügyek. Ha a fogott bírák nem tudták elsimítani ezeket a pereket, akkor elvileg csak az uralkodó ítélhetett volna. Az uralkodó ugyan gyakran volt úton, ezek az utazások szinte állandó ítélkezéssel teltek, az egész ország ügyében a királyi udvarból mégsem lehetett igazságot tenni, még akkor sem, ha lassacskán a nádor, majd a 12. században királyi udvar bírája, a későbbi országbíró is ítélkezett ilyen ügyekben. Az ispánt ugyan a király nevezte ki saját belátása szerint, de ő nem a király, hanem csak a saját nevében ítélkezett. Ez egyszerűen lehetetlenné tette, hogy a birtokos szabadok felett akár a legcsekélyebb birtokügyben is ítéletet hozzon. A megoldás egyszerű volt és a biztonság kedvéért két intézmény is kialakult az ilyen ügyek elintézésére. Az egyik az állandó királybírák intézménye volt, akiket a 13. századi források billogosoknak neveztek. A billog szó a poroszlójuk nyakában függő idézőpecsétre, azaz ércbillogra utalt. A pecséttel történő idézés az egész középkorban szokásos volt, a billogosok azonban nem akármilyen pecséttel idézték meg a peres feleket. Az ő pecsétjükre a király képe volt vésve, az ő nevében hoztak ítéletet. Szent László 10

Draskóczy István: udvarnok In Korai magyar történeti lexikon (9-14. század) főszerk. Kristó Gyula Bp. 1994. [KMTL]


21

és Könyves Kálmán törvényeiben többször is találkozunk velük. Saját, pontosan körülhatárolt bírói kerületük volt, csak ebben ítélkezhettek. Kerületük a megyéhez igazodott, ezért Kálmán első törvénykönyve megyei bíráknak nevezte őket, egy-egy megyében ketten működtek. Igazi vidéki, hangsúlyozottan világi bírák voltak; joghatóságuk az egyháziakra nem terjedt ki. Nem ítélhettek az ispánok ügyeiben, egyáltalán az előkelők ügyeiben sem. Az ő pereiket a király vagy a herceg, Kálmán korában a zsinati bíróság előtt tárgyalták.11 Az előkelők – bárhogy is hívták őket – a középkorban nem tartoztak a vidéki bíróságok hatáskörébe. A billogosok rendes bíróként működtek, rendszeresen, de minden bizonnyal nem folyamatosan. A középkor viszonyai közt azonban szükség volt a rendkívüli, gyors, tömeges ítélkezésre is. Ha ezt minden megyebelire ki akarták terjeszteni, akkor a már említett ok miatt csak a király nevében tehették meg. A másik, király nevében eljáró vidéki fórum a közgyűlés volt. Talán valamivel később alakult ki, mint a billogosok intézménye, első biztos említéseivel mindenesetre csak a 13. század elején, a Váradi regisztrum lapjain találkozhatunk, ekkor azonban már jól kialakult eljárás szerint működtek. Feladatuk kettős volt: a gonosztevők kiirtása és más ügyekben való ítélkezés. Közgyűlés tartásához uralkodói (hercegi) parancsra volt szükség, ilyennel a király csak előkelőket, udvari tisztségviselőket, ispánokat bízott meg. Az ispán lehetett annak a megyének az ispánja is, ahol a közgyűlést tartották. A királyi parancs elengedhetetlen kelléke volt eme rendezvénynek. Az ispán saját törvényszékén olyan ügyekben, amelyeket elébe terjesztettek, csak a várszervezethez tartozókat ítélhette el, a királyi paranccsal azonban a megye minden világi lakosát. A gyűlésekre nem egyenként idézték meg a feleket, hanem az egész megyének össze kellett jönnie, mert csak így lehetett gyorsan ítéletet hozni az egyébként elhúzódó ügyekben. A bűnözők elítélésére sommásan történt. A kezdeti bűnössé kiáltásból egy sajátos eljárás fejlődött ki, a levelesítés.12 11

Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI-XII. században. Miskolc, 1930. uő: A királyi kúria bírósága és I. Endre törvénybe idéző ércbilloga. Sz. 1934. 12 Istványi Géza: A generalis congregatio I-II. Levéltári Közlemények [=LK] [=Istványi: Congregatio]1939. Tringli István: Két szokásjogi norma a közgyűlések működéséről. Történelmi Szemle 1997. [=Tringli: Szokásjogi norma]

22


A billogosok tevékenysége és a közgyűlések tartása nem a megyei igazgatás része volt, de a megyéhez kötődött. A billogosokban 11-12. századi fénykorukban a „királyi bíróság vidéken tevékenykedő tagjait”, a közgyűlésekben pedig a “királyi kúria helyszíni tárgyalásait” kell látnunk. Ennek ellenére nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem jöttek létre egyik esetben sem a megyehatárokat keresztező bírói kerületek, mindkét intézmény földrajzilag a megyéhez kötődött. A billogosok nem azért tevékenykedtek, mert a 11. századi Magyarországon a jogérzék a bírói és a végrehajtói hatalom valamilyen sajátos szétválasztására törekedett volna, hanem mert a szokásjog szerint csak így volt lehetséges a szabadok feletti bíráskodás. A középkor logikája nagyon is szisztematikusan működött. Az ispánnak ahhoz volt joga – ez persze valójában kötelesség volt – hogy több száz fős csapatot gyűjtsön, egy királyi szerviens pár holdas terméketlen földjéről azonban nem ítélhetett. A bíráskodás ilyen rendszer szerint létrejött fórumaival Európa más országaiban is találkozhatunk. A királyi vármegye története kb. háromszáz évet foglalt magába. Ez alatt az idő alatt a rendszerben természetesen több kisebb-nagyobb változás is történt. Nem tudjuk, hogy Szent István hány megyét hozott létre. A szent istváni alapítású megyék egy része azonban hatalmas kiterjedésű volt. A ránk maradt forrásokban mindössze egyszer említett Visegrád megye feltehetőleg magában foglalta a későbbi Pest, Pilis megyét és Esztergom megyének a Duna jobb parti részét. Kolon megye Koppány egykori uralmi területe lehetett: a későbbi Zala és Somogy megyék. Csanád kezdetben Ajtony egész „országát” jelenthette: a későbbi Csanád, Arad, Keve, Krassó, Temes megyéket. Minden bizonnyal hasonló óriási megye volt a királyság első évtizedeiben az erdélyi Fehér és Újvár megye is.13 A 11. század végére kialakuló megyerendszer azonban meglepően tartósnak bizonyult. Kivéve azokat a területeket, ahol az oszmán pusztítás a korábbi élet semmiféle folyamatosságát nem tette lehetővé, nagy vonalakban egészen 1918-ig rá lehetett ismerni az ekkor kialakult megyék határaira. Ezek általában különböző természetes határokhoz igazodtak. A megyehatárok rekonstrukcióját a különösen konzervatív egyházigazgatási – püspökségi, esperesi kerületi – határok is elősegítik. A megyével nem rendelkező várispánságok között is történtek változások, pl. az úrhidai váris13

4.

Mindezekre összefoglalóan Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi. História 2000/


23

pánságról csak egyszer, 1009-ben – a veszprémi püspökség területének megállapításakor – hallunk, utána elenyészett. A 12. század végére tartósan kialakult a várispánságok rendszere, számukban a korabeli források mind megegyeznek, kb. 72-en voltak.14 Röviden szólni kell az ún. határispánságokról is. A kifejezéssel, helyesebben annak latin megfelelőjével (marchia) a forrásokban csak egészen ritkán találkozunk, előfordulása egyébként is a legkorábbi időszakokra vonatkozik. A történészek ennél sokkal többször alkalmazták e fogalmat egy vidékre, csupán azért, mert a határ mentén feküdt. Ezek eredetileg olyan speciális várispánságok voltak, amelyek általában a déli és nyugati gyepűk mellett jöttek létre és népeik nem egyszerű hadakozók voltak, hanem állandó határőrző szerepet láttak el.15 A királyság létrejötte és megszilárdulása után a nagy erdőségek mind az Árpádok birtokában voltak. Ez alól csupán két kivétel volt: a Vértes és a Mátra, azonban ezeket is az uralkodó dinasztiával rokon nemzetségek, az előbbit a Csákok, az utóbbit az Abák birtokolták. A nagy erdőségek egy részén a 12. század végén erdőispánságokat hoztak létre. Az erdőispánságok felépítése a korábbi udvarnokbirtokokon alapult. Élükre ispánokat állítottak, központjuk kezdetben egy-egy udvarház volt, a nagy telepítések megindulása előtt lakóik nagy része erdészeti, vadászati feladatokat végző szolga volt. Erdőispánságokat szerveztek a gyepűk mentén (Zólyom, Patak, Torna, Sáros), de az ország belsejében (Bakony, Pilis, Segesd) is. Az erdőispánságok létrehozásukkor egyetlen hatalmas királyi uradalmat jelentettek.16 A társadalomtudomány leírására csak hasonlatképpen alkalmazhatók a természettudományos eljárások. A várispánságokról és vármegyékről szóló definicióban nem véletlenül szerepelt a „majdnem“ szó. A rendszer működését ugyanis a helyi viszonyok nagyon különbözőképpen befolyásolták. Már a királyi megye korszakában feltűnő sajátosságokat mutattak pl. az „ország közepének” viszonyai. Pest megyének nem volt ispánja, az ispáni feladatokat a 13. század első felétől kezdve egészen a budai alnádori törvényszék fennállásáig, Károly király utolsó évéig az alnádor látta el. Nem volt azonban Pest 14

A forráshelyek nem teljes összeállítását lásd Pesty Frigyes: Eltűnt régi vármegyék. I. Bp. 1980. (reprint 1988.) 13. 15 Zsoldos Attila: Confinium és marchia. Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről. Sz. 2000. 16 Magyar Eszter: erdőispánság In KMTL

24


vármegyének vára, sőt várszervezete sem.17 Minden tekintetben az erdőispánságokhoz hasonló ispánságot hoztak létre a középkorban Nagy-szigetnek hívott Csepel-szigeten is, az erdő jelentősége azonban itt elenyésző volt a közeli pilisi ispánság rengetegéhez képest. Az ispánság – legyen az vármegye, „egyszerű” várispánság, vagy erdőispánság – élén az ispán állt. Az ispánt a király nevezte ki, addig maradt tisztében, amíg a király jónak látta. A kinevezésben a józan politikai érdeken kívül semmi nem kötötte meg az uralkodó kezét. Az ispánt megillette a várjövedelmek és a törvényszékén kirótt bírságok egyharmada. Ezen kívül a várnépek szállásadó címén kötelesek voltak eltartásáról gondoskodni. A megye igazgatására nagyon kis létszámú tisztségviselő is elegendő volt, őket mind az ispán választotta ki. A vármegyék tisztségviselői egyben a várispánság tisztségviselői is voltak, kivétel nélkül a várszervezethez tartozó népekből kerültek ki. Az ispán helyettese az udvarispán volt (comes curialis), a napi katonai feladatokat a hadnagy (maior exercitus) látta el. A többi tisztségviselővel a nem várszervezethez kapcsolódó népeknek nem sok dolguk akadt, ilyenek voltak a várnagyok (maior castri), a száznagyok és a tizedesek. Ezek túlnyomórészt várjobbágyok voltak, akárcsak a határmenti őrök elöljárói az őrnagyok.18 Az ispáni tisztség országos tekintélyt biztosított viselőjének. Az ispánságok azonban nem voltak egyformák, így az ispánok közt is nagy különbségek voltak. A tatárjárás előtt a legtekintélyesebb ispánságok egy kivételével (Karakó) mind vármegyék voltak, közülük külön is kiemelkedett Bács, Bodrog, Bihar, Pozsony és Sopron megyék politikai súlya, ispánjaik a politikai elit legtekintélyesebb tagjai voltak. Az országos tisztségviselők általában megyésispánok is voltak, ráadásul a legtekintélyesebb megyék ispánjai. Már e korai időszakban megfigyelhető, hogy egy-egy országos tisztség hosszabb időre összeforrott egy bizonyos megye ispánságával.19 A tatárjárás pusztítása a rendszer egészét nem tette tönkre. Számos várispánság elpusztult, vármegye azonban alig (Borsova). A királyi várszervezetet és a várszervezetre épülő vármegyéket egy évtized 17

Bóna: Várak 42., Zsoldos Attila: Visegrád vármegye és utódai. Történelmi Szemle [TSz] 1998. 18 Zsoldos: Várjobbágyok 57. 19 Nógrády Árpád: „ Magistratus et comitatus tenentibus”. II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez. Sz 1995.


25

alatt sikerült helyreállítani. A 13. század társadalmi és politikai változásai azonban rövid idő alatt átalakították a megyét. A „nemesi megye” kialakulása Az új típusú megyerendszernek kettő, az előzőtől eltérő sajátossága figyelhető meg: ♦ a szolgabírák megjelenése az ispánok törvényszékén, a klasszikus értelemben vett megyei törvényszék, a sedria létrejötte ♦ az ispánt addig helyettesítő udvarispánt az ispánnal familiárisi viszonyban álló alispán váltotta fel Mindkét változás egyetlen folyamatra fűzhető fel: megszűnt a megye addigi alapjaként működő királyi várszervezet, a várszervezet ily módon nem tudott keretet adni a vármegyének. Az új kereteket, elsősorban az új tisztségviselőket a lassan egységes jogállású rendbe szerveződő nemesség adta. A folyamatot a történészek a 19. század végétől kezdődően hasonlóképpen írták le. A hangsúlyt ugyan különböző jelenségekre helyezték, alapvetően mégis egyetértésre jutottak. Eszerint a 13. századi társadalmi mozgalmak során (pl. Aranybulla) egységesedő és öntudatra jutó „másik Magyarország” „kikényszerítette” a régebbi, avítt rendszer feladását és fellépésük eredményeképpen kialakították „önkormányzati szervüket” és így „beléptek a megye kereteibe”. Ezért nevezzük mindmáig a korábbi rendszert királyi megyének, a most létrejövőt pedig 1848-ig nemesi megyének.20 Időrendben haladva három kérdést kell tisztázni. A zalai szerviensek oly sokat emlegetett 1232-es oklevele nem a megyei önkormányzat első említése. Társadalomtörténetileg ugyan nagyon sokat elárul a korról, de szó sincs arról, hogy az ispánoktól független bírói testület, „ősszolgabírák“ ültek volna Kehidán törvényt. Valójában királyi kiküldött bírák sikertelen tevékenységét örökítette meg az erről fennmaradt oklevél. Hasonló a helyzet a tatárjárás utáni évtizedekből származó, újabban gyakran idézett adatokkal. Ezek vagy egyszerű 20

Az 1. jegyzetben felsoroltakon kívül: Tagányi Károly: Megyei önkormányzatunk keletkezése. (Értekezések a történelmi tudományok köréből XVIII/ 6.) Bp. 1899. Török Pál: A nemesi vármegye megalakulása. Kolozsvár, 1907. Holub József: Zala megye története a középkorban. I. Pécs, 1929. 93., Hóman Bálint: Magyar történet. Bp. 1935. I. 508. (reprint 1990), Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Sz 1942., Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 1993. 125.

26


fogott bírói ítéleteket örökítenek meg, vagy a király által delegált bírákkal találkozunk, semmiképpen sem a spontán, alulról jövő kezdeményezés nyomán szervezkedő megyei nemesség saját bíráival, akik valamiféle ellensúlyt képviseltek volna az ispánokkal szemben.21 Egyetlen forrásunk sem tudósít a tatárjárás utáni évtizedekből arról, hogy az ispánokkal szembeni zavargásokra került volna sor. Ez egyébként is elképzelhetetlen lett volna. Soha olyan erőt nem tudtak maguk mögött megyésispánok, mint épp ekkor, amikor oligarchikus hatalmukat kiépítették. Az, hogy az ő befolyásukat néhány megyebéli szerviens „partizánakciójával” csorbítsa, felért volna egy öngyilkossággal. A szolgabíró (iudex nobilium, a kora újkortól csak egyszerűen iudlium) név használata csak attól kezdve jogosult, hogy állandó bírótársként részt vettek a megyei törvényszéken. A szó etimológiája a szolgáló, azaz segítő bíró szóra megy vissza, azaz azt a személyt jelenti, aki az ispánnak szolgál a törvényszéken. A régebbi történeti irodalomban megtalálható iudex servientium, azaz „szerviensek bírája” eredeztetés hibás, e latin kifejezés a forrásokban alig található meg.22 Szolgabíró léte elképzelhetetlen sedria nélkül, a sedriát pedig elvileg az ispán, a gyakorlatban az alispán tartotta. Nem véletlenül említettük a megyei változások közt első helyen a szolgabírói intézmény létrejöttét. Hagyományosan minden egyes megyében a szolgabírók első felbukkanásától számítjuk a megye nemesi korszakának kezdetét.23 Az első fennmaradt szolgabíró említésünk egy későbbi néven alsószlavóniainak nevezett megyéből, valójában zsupániából, Orbászból származik 1273-ból, ezt követi Baranya egy 1270-es évek végi adattal, majd Bodrog 1280-nal. Bihar megyében 1299-ből maradt fenn a szolgabírák első említése.24 21

Zsoldos Attila: Vármegyei ügyek. Buksz 1994. Kubinyi András: Szolgabíró. Magyar Nyelv 1957. Zsoldos Attila: A szolgabírói tisztségnév kialakulásának kérdéséhez. Levéltári Szemle [LSz] 1988. A szerviensek bírái (iudices servientium) kifejezés a magyar forrásanyagban csupán egyetlen, 1332-ből származó Zemplén megyei oklevélből ismert. Anjoukori okmánytár szerk. Nagy Imre Bp. II. 629. Erre az önmagában álló adatra épült az a feltételezés, hogy a szolgabíró név a szerviensek bírájából származik. Holub József: Szolgabíró. Magyar Nyelv 1917. 238. 23 ld. Györffy: ÁMTF köteteit 24 Zsoldos Attila: A megye intézménye a 14. sz. második felében. (térkép) In KMTL 488-489. közt 22


27

A szolgabírói tisztség a létrejöttét a billogosok bírák eljelentéktelenedése okozta. A billogosok a 13. század elején már a megyésispánok alárendeltjeivé váltak. Már önmagában ez is sértette a megyében élő szerviensek és más szabad rétegek ősi jogait, azt azonban egészen vérlázítónak érezték, hogy ügyeikben a gyakorlatban még csak nem is az ispánok, hanem az udvarbírák ítéltek.25 Az Aranybulla ezúttal is, amennyire csak lehetett, az ősi jogszokást kívánta visszaállítani. Az 5. cikkelyben kimondták a régi jogelvet, hogy az ispán szerviensek birtokai fölött nem ítélhet. Itt fogalmazták meg először azt, hogy az ispánnak miféle bírói joghatósága van a „másik Magyarország” tagjai fölött: rajtuk csak pénz-és tizedügyekben ítélhettek. Nem új jogot teremtettek most sem, hanem a 11. század óta élő szokást foglalták írásba. Miért éppen e két területen volt joga az ispánnak ítélkezni? A pénzügyek – ide kell érteni az adót, vámokat, pénzbeváltást – az uralkodó személyes hatáskörébe tartoztak, legkézenfekvőbb volt ezt mindenütt az ispánokra bízni. A Kálmán-kori törvények egészen egyértelműen emlegetik az ispánok ilyen feladatát.26 A tizedügyeket a király, mint az egyház legfőbb védelmezője bízta az ispánokra. Az Aranybulla nem tett engedményt az udvarispánoknak. Hiába elevenítették fel azonban volt az ősi elvet, hogy ők csak a várszervezet népei felett ítélhetnek, ez nem ment át a gyakorlatba. A billogosok 1222-ben már régóta csak az ispánok alárendeltségében ítélhettek, így az ő jogállásuk esetében szóba sem jöhetett a régi rend restaurációja. Ha a szerviens bűntettet követett el, tolvaj vagy rabló lett, eredetileg a királyt illette meg a „vérhatalom”, amit a billogosokra ruházott. E jogkörük továbbra is fennmaradt, azonban csak az „ispán lábainál” ítélkezhettek. A birtokügyek a királyi kúriára és a közgyűlésekre maradtak. A billogosok ideje meg volt számlálva, a tatárjárás évtizedében találkozunk velük utoljára. A szolgabíráknak az ispánok mellé rendelése nem alulról jövő kezdeményezés volt. Jól mutatja ezt az, hogy számuk országosan egységes. Van néhány korai adatunk arra is, hogy a szolgabírákat maga az uralkodó nevezte ki.27 A szolgabírói tisztség létrehozása tehát minden bizonnyal a királyi akarat eredménye volt. 25

Bolla Ilona: Az Aranybulla-kori társadalmi mozgalmak a Váradi Regestrum megvilágításában. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica I. Bp. 1957. 26 Kálmán I. 77, 78, 79. 27 Gerics József: Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében. Sz 1969.

28


Abban bizonyára igaza van a korábbi történeti irodalomnak, hogy ehhez az ötletet a király által delegált megyebéli bírák adhatták, akik különböző birtokvizsgálatok során tűntek fel nagyobb számban a tatárjárás utáni évtizedekben. Az udvarispánok helyébe lépő alispánok legalább akkora változást hoztak, mint a szolgabírák, csak a váltás itt nem érhető azonnal tetten. Eddig az ispán helyetteseit a várszervezetből, a várjobbágyok közül emelte ki. Mostantól nem azért esett valakire a választása, mert a várhoz tartozott, hanem mert az ispánnak hűséget fogadott személy, familiáris volt az illető. Familiáris lehetett persze várjobbágy is, idővel azonban csak a nemesek közül kerültek ki az alispánok.28 Hiába keressük az új megyei intézmények közt a megye nemesi közösségének fogalmát. Pedig a közösség, régiesebb szóval egyetem (universitas) intézménye a 13. században egész Európában nagy karriert futott be. Az egyházjog közvetítésével egész Európában közel azonos időben bukkant fel az az elképzelés, hogy bizonyos rendhez tartozók magukat mai fogalmaink szerint élve jogi személynek tartották. A megyei universitas kifejezéssel azonban a 13. században nem találkozunk. Pedig a megyei közösség-tudatra már a királyi megye korszakának virágzó évtizedeiben is találunk példákat. Alighogy az addig alig ismert vidéki társadalom tagjai gyakrabban felbukkantak a forrásokban - azaz a 13. század első felétől - többször találkozunk azzal az elnevezési módszerrel, hogy a különböző státusú népeket, akiknek csupán annyi közük volt egymáshoz, hogy birtokosok voltak és egy megyében éltek, megyebélieknek (conprovinciales) nevezték. Szinte ezzel egy időben tűntek fel a „Zalán innen és túl lakó összes szerviens”, a „Zala megye összes nemesei” fordulatok az oklevelek kiadóinak (intitulatio) és címzettjeinek (adresse) megnevezéskor.29 Az összes nemes (universi nobiles) azonban nem azonos a nemesek közösségével (universitas nobilium)! A két kifejezés jelentése ugyan nagyon közel állt egymáshoz, a 13. században azonban még nem voltak egymással teljesen felcserélhetők. Az “összes nemes” szókapcsolat inkább az egyedekből álló sokaságot, míg az universitas az egységgé forrott közösséget jelentette. 28

Zsoldos Attila: Adalékok a királyi várszervezet udvarispáni tisztségének történetéhez. LSz 1991. 29 Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Bp. 1987. A megyei fogalmakra 270. skk.


29

Honnan származott a 13. század elején a nemességgé még nem is formálódott birtokosok csoport-szolidaritása? Hogy a várjobbágyok megyebélieknek tartották magukat, az természetes, de miféle közösség fűzte a megyéhez a Kehidán ítélkező szervienseket? Természetesen rögtön rávághatjuk, hogy mindnyájan Zala megye határai közt éltek, birtokaik azt csak néhányuk esetében lépte át. Csakhogy birtokaik ügyében nem Zala megye ispánja ítélt felettük, hogy magukat megyebélieknek vagy egy megye összes nemesének tartsák, ahhoz ennél sokkal erősebb kötődésre volt szükség. A közös hadakozás volt az a „közösségi élmény”, ami a közösségi tudatot létrehozta. A „királyi megye” ispánja ugyanis nemcsak a várszervezet népeinek parancsnoka volt, hanem a megye határain belül élő összes hadakozó szabadé.30 Hadakozásuk némileg másként történt mint a hadra fogott várnépeké és a várjobbágyoké. Nekik elvileg csak a határokon belül kellett saját költségükön hadra kelniük, azon túl a király pénzén; hasonló szabály Európa szinte összes országában ismert volt. A valóságban ezt a szabályt az uralkodók rendszeresen megszegték; akárcsak Európa más országaiban. A fentiekből két dolog is következik. Nem indokolt sem „másik” sem „nemzetségi Magyarországról” beszélni, ennek képviselői a megyéhez tartoztak, magukat a megyéhez tartozónak vallották, csak a kapcsolatuk és ennek megfelelően tudatuk más volt, mint a várszervezet tagjaié. Az „X megye összes nemesei” kifejezés megjelenése aligha jelentette az universitas fogalom megyei alkalmazását, sokkal inkább a korábbi „megyebéli” fogalom továbbélését és tartalmilag némileg fejlettebb változatát. Az új típusú megye kialakulásának két útja volt. Az egyik – ez volt a zökkenőmentesebb – a meglevő vármegyékből vezetett át úgy, hogy a megye kettős jellege eltűnt. A várispánság megszűnt, a vármegye maradt. A vármegye nélküli várispánságok ebben a folyamatban nem játszottak szerepet, ezek néhány évtized alatt elenyésztek. A királyi várszervezet felbomlása az 1270-es években kezdődött el és az 1320-as években fejeződött be. A felbomlásban legfontosabb szerep a királyi adománypolitikának jutott. Az uralkodók mindig is adományoztak, ám a 11-12. században elsősorban saját birtokaikból, az ud30

Zsoldos Attila: A királyi várszervezet és a tatárjárás. Hadtörténelmi Közlemények 1991. A kérdés irodalmát összefoglalja: Borosy András: A „nemzetségi Magyarország”a királyi és a várispánságok hadakozó népelemei. In Szabó István emlékkönyv szerk: Rácz István Debrecen, 1998.

30


varnokföldekből. Már II. András előtt elkezdődött a várföldek elidegenítése, ami ha megtorpanásokkal is, de tovább folytatódott. Vármegyét nem adományoztak el soha az Árpádok, ezt nem is tehették volna meg, hiszen a egyházak, nemesek birtokát nem adhatták másnak. Az Aranybulla ide vonatkozó 12. cikkelye, ami egész ispánságok adományozását tiltotta el, a várispánságokra vonatkozott. A vármegyeadományozások példájakor gyakran emlegetett Modrus, Bribir, Vinodol comitatusok valójában zsupániák voltak, Gora és Locsmánd pedig várispánságok.31 A várszervezet további gyengülését jelentette a várjobbágyok nemesítése, a várszervezethez tartozók familiárissá válása. Az ispánsághoz tartozó vendég- azaz hospestelepülések kiváltságolása több esetben együtt járt azzal, hogy a települést kivették az ispán joghatósága alól, ez is közrejátszott a várszervezet felbomlásában.32 A másik út rögösebb volt. Ennek során az erdőispánságok váltak vármegyévé. Az erdőispánságok egykori udvarház-központjai helyett várakat emeltek. Ettől azonban még az erdőispánságok megmaradtak volna egy várból irányított királyi uradalomnak. A folyamat azért volt lassúbb, mert a helyi nemesség kialakulása itt nehezen haladt. A legegyszerűbb módszer az adományozás volt. Mivel az erdőispánságok jelentős része a gyepűk mellett feküdt, a gyepűelve pedig alig lakott vidék volt, ezért itt, ezeken az „üres” területeken bőven volt eladományozni való föld. Az új adományosokból került ki aztán az erdőispánságból kialakuló vármegyék új nemessége. Máshol a helyi, sajátos jogállású hadakozó rétegek nemesítése, állapotuknak országos vagy helyi (partikuláris) nemességként való elismerése vezetett a megyebéli nemesség kialakulásához, mint pl. a liptói és turóci jobbágyfiúk, a szepesi tízlándzsás nemesek esetében.33 Máramarosban, abban a megyében, ahol 1848 előtt országosan a nemesség arányszáma a legmagasabbak közé tartozott, a betelepülő román kenézeket nemesítették

31

Rákos István: IV. Béla birtokrestaurációs politikája. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica XLVII. Szeged, 1974. 4.; Kristó Gyula: A korai feudalizmus (1116-1241) In Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. főszerk. Székely György Bp. 1987. 1273. 32 Zsoldos:Várjobbágyság 158. 33 Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása. Bp. 1922., Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp. 1934.


31

34

meg. Nagy Lajos, aki a különféle ún. kondicionárius népek – ez ekkor egyszerre jelentett várjobbágyokat, udvarnokok elöljáróit, különleges szolgáltatónépeket – tömeges nemesítésével a középkori magyar nemesség kialakulásának zárófejezetét alkotta meg, pl. a bakonyi királyi vadászokat tette nemessé.35 Ahhoz, hogy megye jöjjön létre e területeken, még önálló erdőispánságnak sem kellett feltétlenül lennie pl. Liptó a zólyomi erdőispánság egy lassan függetlenedő uradalma volt. Nem lett az összes erdőispánságból vármegye, erre különösen a határ mentén nyílt lehetőség, ott ahol a 13. században meginduló betelepítés az extenzív fejlődésnek nagy teret engedett. Az ország belsejében levő ispánságok pl. Segesd, Bakony elenyésztek, egyszerű uradalommá váltak és beolvadtak Somogy illetve Veszprém megyébe.36 Pilis ugyan megye lett, de oly kicsi volt, hogy Nagy Lajos idején, több, eredetileg Pest megyéhez tartozó határos települést kellett hozzá csatolni.37 A nemesi megye működése Míg a korábbi korszakban alig néhány adatunk van a megyékre, ebből az időből jó forrásadottságú megyékben több száz olyan oklevél is fennmaradt, amelyet egy-egy megye bocsátott ki. A 14-15. századi megyék működésére a másik fő forrást a hiteleshelyek által kiadott oklevelek jelentik, főleg a kikiáltott közgyűlések ügyei, de egyszerű vizsgálatok esetében is találunk itt megyei vonatkozású adatokat. Az országos nagybíróságok oklevelei a megyei vizsgálatokról, fellebbezett ügyekről tudósíthatnak, a közgyűlésekről pedig azoknak a báróknak nevében kelt oklevelek, akik az illető megyében közgyűlést vezették. A legtöbb ránk maradt oklevél igazságszolgáltatási tevékenységről tudósít, a megyei írásbeliség nagy részét egészen bizonyosan ez tette ki, ráadásul ezeket az okleveleket volt érdemes elsősorban megőrizni. A bíráskodás volt az egyetlen terület, ahol a megye többékevésbé önállóan működött. Törvényt csaknem kizárólag a megye törvényszéken, a sedrián ültek. A szó a magyar jogi nyelv része lett, a sedes iudiciaria (törvényszék) rövidítésével képződött, idővel kizáró34

Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei a megye betelepülésétől a 18. század elejéig. Bp. 1943. 35 Köblös József: A Dunántúli Református Egyházkerület Levéltárának magyar vonatkozású középkori oklevelei 1265-1525. Pápa, 1997. 51. 36 Kristó Gyula, uő.-Magyar Kálmán: Bakony, Segesd szócikkek In KMTL 37 Györffy: ÁMTF IV. 584.

32


lag a megye bíróságára alkalmazták. A sedria volt a késő-középkori megye egyetlen szerve, békeidőben a megye itt fejtette ki tevékenységének nagy részét. A megyei törvényszék jól mutatja a folyamatosságot a korábbi korszakkal. Részben az ispáni, udvarispáni, részben pedig a billogos bírák jogkörét folytatta. Ez ítélt a megye területén elfogott bűnözők felett. A német Blutbann fordítása után ezt úgy szoktuk mondani, hogy a 14. század első feléig csak a megyének volt vérhatalma. Bűnözők esetében a területi elv volt a döntő, tehát abban a megyében kerültek a törvény elé, ahol elfogták őket. Ez elsősorban a jobbágyokra és a 14. században még szép számmal létező más földesúri alávetettségben élő népekre vonatkozott. Nemesek bűnügyeiben elvileg a király – helyesebben az udvari bíróságok valamelyike – ítélt, Erdélyben a vajda, Szlavóniában a bán. Nemesek és más birtokosok esetében az volt a többször kimondott alapelv, hogy örökös birtokjogokra vonatkozó ügyekben a megye nem hozhat ítéletet. A hatalmaskodásokra ugyanez vonatkozott, ezek ugyanis birtokügyek voltak, ha máskor nem, hát pervesztés esetén birtokelkobzással jártak. A kiváltságokat a királyok adományozták, ezért ezek felett csak a királyi kúriában dönthettek. A 15. századtól az országos szokásjog része lett, hogy száz forint feletti értékű ügyben a megye nem ítélhet.38 A jobbágyok és más nem saját jogon birtokos népek ügyeiben ún. kisebb ügyekben – ezeket mindig kizárásosan sorolták fel, tolvajlás, rablás, emberölés stb. nem tartoztak ide – a földesúrnak magának kellett törvényt ülnie, ez volt az úriszék. A középkorból fennmaradt, nem túl nagy számú úriszéki pereket többnyire a megyei oklevelek közt kell keresni. Az úriszéken a földesúr vagy leggyakrabban tiszttartója ítélt, a megye kiküldte általában egy szolgabíráját a meghallgatásra (ad audiendum). A jobbágyok ügyeiben azonban a megyére nemcsak a meghallgatás szerepe hárult, hanem az ítélethozatal is, az úriszékről ugyanis a sedria elé lehetett fellebbezni. Az igazságszolgáltatási iratok közül viszonylag kevés megyei oklevél maradt fenn a megyék önálló bírói tevékenységéről, a ránk maradt megyei oklevelek nagy része vizsgálatról szól. A vizsgálatokra felsőbb, általában kúriai bíróságok utasították a megyét. Ilyenkor a megyék ugyanazt a feladatot látták el mint a hiteleshelyek. A hiteleshelyek tevékenységét külső és belső munkára szokás tagolni. A 38

Hajnik: Perjog 82.


33

belső munka nagy részét a bevallások (fassio) felvétele jelentette, ez kb. a mai közjegyzői tevékenységnek felelt meg. A külső tevékenység is a közhitelűséghez kapcsolódott. Ha valaki panaszt tett a kúriában, akkor az egy vizsgáló, idéző vagy a beperelt fél jogsértő tevékenységére utasító parancsot tartalmazó oklevelet állított ki. Ugyanez történt akkor is, ha a bíróság ítéletet hirdetett vagy pl. határjárást rendelt el. Az oklevelet maga a peres fél vagy megbízottja vitte el a területileg illetékes hiteleshelyhez. A parancs arra utasította a káptalant vagy a konventet, hogy egy embere szálljon ki hiteles tanúbizonyságul a helyszínre, ahol az idézést, vizsgálatot stb. végrehajtották. A hiteleshelyi ember az eljárás érdemi részében csupán passzív résztvevő volt. A parancsot adó bíróságtól függően királyi, nádori, vajdai vagy báni embernek nevezett személy végezte el a rábízott feladatot. Az ő nevüket már a parancslevél tartalmazta, a parancslevelet kérő peres fél nevezte meg az általa megbízhatónak tartott megyebéli embereket, közülük választották ki a legkönnyebben elérhetőt. A hiteleshelyi ember a helyszínen rövid, vázlatos feljegyzést készített, majd a királyi, nádori stb. emberrel visszatérve a hiteleshelyre, bevallást tettek az elvégzettekről, ahol a hiteleshely pecsétje alatt kiállították az erről készült oklevelet. A külső hiteleshelyi eljárás tehát alapvetően két funkciót ötvözött, ezeket különböző személyek végezték. Az egyik a bíróság embere volt, akire a bírói parancs elvégzése hárult, a másik a hiteleshely, ami a közhitelűséget biztosította, mégpedig kétféleképpen: egyszer a hiteleshelyi tanúbizonyság kiküldésekor a helyszínen, másodszor az eljárásról kiállított írásos dokumentum útján, amelynek pecsétje és a szabott formulák közt kiállított megfogalmazása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy higgyenek neki.39 Ez volt a perekben szokásos vizsgálatok, közbenszóló és végítéletek végrehajtásá39

A hiteleshelyekre vonatkozó irodalom legfontosabbika: Eckhart Ferenc: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Ergänzungsband IX. 1914. A mindennapi működésre: Kumorovitz Bernát Lajos: A leleszi konvent oklevéladó működése 1569ig. Turul 1928. Borsa Iván: Ügyintézési törekvések a leleszi hiteleshelyen a XIV. és XV. század fordulóján. In Miscellanea fontium historiae Europaeae. Emlékkönyv H. Balázs Éva történészprofesszor 80.születésnapjára. szerk: Kalmár János Bp. 1997. A közhitelűségnek csak egyik követelménye a hiteles pecsét. Legalább ennyire fontos volt, hogy az iratot szigorúan szabott keretek közt állítsák ki. A jogi írásbeliséget ez különböztette meg minden mástól. Latinul írni sokan tudhattak, de oklevelet csak az tudott írni, aki ismerte a jogi formulákat.

34


nak elterjedtebb módja. A másikat a megyén keresztül végeztették a bíróságok. A parancslevél szinte szó szerint ugyanúgy szólt, mint amikor valamelyik hiteleshelyhez címezték, itt azonban nem voltak királyi vagy nádori emberek. A kétféle funkciót egyetlen szerv látta el, a megye. Kiküldtek egy szolgabírót, aki a vizsgálatot elvégezve viszszatért a sedriára és ott elmondta annak eredményét, amit a megye foglalt írásba és pecsételt meg a szokásos módon. Az esetek többségében a normális hiteleshelyi eljárás volt szokásban. Néha egyszerre két szomszédos hiteleshelynek is küldtek felszólítást harmadikként pedig az illetékes vármegyének. A megye azonban nem lett hiteleshely. A külső hiteleshelyi munkák közül többnyire vizsgálatok elvégzésével bízták meg, határjárással, birtokba iktatással csak jelentéktelen esetekben. Ez utóbbiak ugyanis olyan örökös birtokjogokat igazoltak, amihez közhitelű (autentikus) pecsétre lett volna szükség. A középkori megyéknek azonban nem volt pecsétjük. A bírói parancsok nagyobbik része ún. egyszerű tudományvételre utasított. A bíróság előadta az ügyet, majd ezt írta: „megparancsoljuk, hogy küldjetek ki egy vagy két közületek való személyt, akik mindenkitől, akit illet, az előadottakról az igaz valóságot tudják meg, amit nekünk híven írjatok meg.” A megye erre többnyire egy szolgabírót küldött ki, aki kiszállt a megyébe, többektől tudakozódott, majd „hozzánk visszatérve” azt jelentette, hogy az előadottak igaznak bizonyultak. Ritkábban, csak meghatározott alkalmakkor került sor a bizonyítás egy másik fajtájára, a kikiáltott közgyűlésre (proclamata congregatio generalis). Nevén kívül ennek semmi köze nem volt a közgyűlésekhez. Az erre felszólító parancsban (mandatum) a bíróság előadta ügyet, majd kétféle utasítást adhatott ki. Vagy azt, hogy a sedriára hívják össze „kikiáltott közgyűlés módjára” a tanúkat és eskü alatt hallgassák ki őket, vagy azt, hogy a helyszínen történjék ugyanez. Akár így, akár úgy szólt a parancs, a megyék inkább a helyszínen végezték a kikiáltott közgyűlést. Erre az eljárásra már az Anjou-korból van néhány példánk, valójában azonban csak rövid ideig virágoztak. Zsigmond 1435-ös törvénykönyve rendelte el tartásukat, Mátyás 1486-os törvénykönyve szüntette meg őket. E bizonyítási formát csak a hatalmaskodások kivizsgálásakor rendelték el.40 A megye katonai funkciói fennmaradtak. A megyei bandériumok a királyival és a zászlósúriakkal összehasonlítva nem tartoztak a 40

CJH 1435: 3.tc., 1486: 2.tc.


35

középkori magyar hadsereg legütőképesebb alakulataihoz, de az ország nem nélkülözhette őket. Az 1430-as évekből fennmaradt egy datálatlan hadügyi tervezet, ami mai szóval mozgósítás esetén a magyar haderőt a számba jöhető ellenség irányába osztotta be. Ebben a felosztásban a megyei csapatoknak fontos szerep jutott. A kiállítandó sereg nagysága természetesen a megye nagyságától függött, azt pedig, hogy melyik irányba melyik bandériumot küldjék, a földrajzi közelség határozta meg. Ekkor már az évtizedek óta az oszmánok voltak a legnagyobb ellenség. A legtöbb mozgósítási egység ellenük és szövetségeseik ellen irányult. Bihar megye pl. hatszáz harcost volt köteles kiállítani, ekkora kontingenst csak a legnagyobb megyékre róttak ki, ennél több harcost egyetlen megyének sem kellett táborba küldenie. A feladat Erdély védelme volt. A hadügyi tervezet elképzelései csak részben valósultak meg, a bandériumok meghatározott irányú beosztására azonban valóban sor került. A bihari csapatok később is elsősorban a török erdélyi betörései ellen védekeztek.41 A megyéket bízták meg a központi rendeletek kihirdetésével. Nemcsak a törvényeket, hanem a megye lakóit érintő kiváltságokat is ők hirdették ki. A megyére fontos szerep jutott az adóbehajtásban, a kamara haszna, a rendkívüli hadiadó behajtása mind hasonlóképpen történt. A királyi jövedelem bérlői, majd később a kamara kiküldöttjei (dicator) mellé a megye a szolgabíráit adta, akik részt vettek az adószedésben. A járások (reambulatio, processus) kezdetben csak megyén belüli adószedési egységek voltak, első említésük az 1427-es kamarahaszna-összeírásban maradt fenn. Ekkor és még sokáig mindig annak a szolgabírónak a nevét viselték, aki éppen meg volt bízva az adott járásban az adószedéssel.42 A megye adott kereteket a köznemesség országos politikába való beleszólásának is. Az országgyűléseken általában megyénként választott követekkel jelentek meg a nemesek. Egy-egy megye általában négy követet küldött, a kisebbek csak kettőt. Ez a szokás szinte egyidős volt a magyar országgyűlések történetével. A megyék a 15. században néha közvetlenebbül is beleszól41

Franciscus Döry- Georgius Bónis- Vera Bácskai: Decreta regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301-1457. 405. 42 Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Bp. 1908. [=Gábor: Megyei intézmény], Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle adószámadások. In Tanulmányok Veszprém megye múltjából 3. 1984., Engel Pál: Kamarahaszna összeírások 1427-ből. (Új történelmi tár 2.) Bp. 1989.

36


hattak a politikába. Zsigmond király említett hadügyi tervezetét úgy kívánta megvitatni, hogy minden megyének megküldte, hogy otthon tárgyalják meg azt. A mai értelemben vett közigazgatás a középkorban jószerével ismeretlen volt, csak a rendeletek kihirdetése és az adószedésben való közreműködés jelentett némi közigazgatási hatáskört. A megye működése nem volt folyamatos. Majd minden ügyet a sedrián intéztek, ezek pedig csak kéthetenként ültek össze. A felsőbb parancsra elrendelt vizsgálatokat pl. a legtöbb megyében úgy végezték el, hogy az egyik sedrián felolvasták a parancsot, kijelölték a szolgabírót, aki a következő törvényszéken jelentést tett, az erről szóló oklevelet is ilyenkor állították ki. Általában alapelv volt, hogy oklevelet kiállítni csak sedrián lehetett. A sedria helye volt megye székhelye. Az egykori ispáni várak jó részét elhagyták az ispánok, sőt azt a települést is, ahol a megyének nevet adó vár állt. Ők többnyire új típusú kővárakba költöztek, a megyei ügyeket azonban nem itt tárgyalták, hanem olyan helyen, ami a megye minden lakosa számára megközelíthető helyen feküdt. A székhely az itt tárgyalt két és fél évszázad alatt általában kétszer-háromszor változott, a sedria áthelyezéséhez királyi engedélyre volt szükség. A tárgyalás napja sokkal állandóbb volt, a sedria többször is költözhetett az idők folyamán, a idejéhez azonban ragaszkodtak a megyebeliek. Ha meg akarták változtatni, ehhez is királyi engedélyt kellett kérniük. Bihar megye nemesei pl. 1327 és 1338 közt Pályiban gyűltek össze, utána csak 1369-től vannak adataink, innentől 1393-ig Micskén. Ezután csak középkor végi oklevelek maradtak ránk, 1467-1524 közt Szentjános volt a megye székhelye. Az első szolgabíró-említéstől a Mohácsi csatáig tehát legalább három helyen volt sedria, napja azonban nem változott, törvényt mindig kedden ültek. Ezzel szemben a szomszédos Szabolcs megye nagyon gyakran változatta székhelyét és a sedria napját is.43 Nagyon keveset tudunk sedriák lefolyásáról, azt sem tudjuk, hogy hol jöttek össze a nemesek. Egy biztos, a középkorban nem volt sehol megyeháza, azaz olyan ház, ami a megye tulajdonában lett volna. Egy átlagos törvényszéken az ispánon vagy az alispánon és a szolgabírákon kívül csak a peres felek jelentek meg. A középkorban nem rendeztek olyan típusú 43

Csukovits Enikő: Sedriahelyek - megyeszékhelyek a középkorban. TSz 1997. [=Csukovits: Sedriahelyek] A Jagelló-korban törvénnyel vetettek véget a székhelyváltoztatásoknak, elrendelve, hogy a sedriákat a régi helyükön kell tartani. 1495: 29.tc.


37

megyegyűlést, amilyet az újkorban. Az új szolgabírák, az országgyűlési követek megválasztása a sedrián történt, ilyenkor minden bizonynyal többen gyűltek össze, mint rendes esetekben, de eme gyűléseknek nem adtak más, a sedriától megkülönböztető nevet. A közgyűlések a korábbi korszakban megismert úton fejlődtek tovább. Igazi virágkorukat Nagy Lajos korában élték, ekkor minden megyében kettő-ötévenként került sor egy-egy közgyűlésre. A gyűléseket általában egy-egy országos méltóság nevében tartották, ő valójában többnyire nem vett részt a rendezvényen, hanem helyettesét vagy ítélőmesterét küldte vidékre. A közgyűléseknek – a sedriához hasonlóan – szabott helyük volt, ez azonban nem esett egybe a megye székhelyével. A megyetörténetek gyakran visszatérő hibája, hogy a sedriahelyeket, a közgyűlések, sőt a kikiáltott közgyűlések helyeit összemossák, ezeket mind megyeszékhelynek teszik meg. A megyék nagyobbik része számára nem egyedül tartottak közgyűlést, hanem kettő, néha több megyét állítottak párba. E közös gyűléseket tartó megyepárok többnyire állandóak voltak. A bihariak számára a krasznaiakkal közösen hirdettek congregatio generalist. Pest és Pilis megyék számára mindig együtt tartottak gyűléseket, soha nem lépett egyikük sem mással párba, ezeket mindig a nádor vezette. Csak legutolsót tartotta forma szerint maga a király, valójában a királyi személyes jelenlét bírósága szállt ki az ügyek meghallgatására. 1342ig Újbécs, azután egészen 1438-ig Szentfalva vagy más néven Erzsébetfalva adott helyet a gyűléseknek, az 1467-es legutolsót pedig a Rákos mezején rendezték. A gyűléseket továbbra is csak királyi parancsból lehetett tartani, ezzel leggyakrabban a nádort bízták meg, ezért is beszélnek gyakran csak nádori közgyűlésekről. A nádorok gyakori közgyűlés-tartása oda vezetett, hogy a 14. században saját jogon is tarthattak gyűléseket, 1409 körül azonban ezt eltörölték. Erdélyben a vajda királyi felhatalmazás nélkül tartott közgyűléseket.44 A közgyűléseket az annak tartásával megbízott báró vagy ispán vezette, leggyakrabban azonban egy familiárisa. Részt kellett hogy vegyen rajta a megye alispánja és a szolgabírák. A megye nemeseinek és más birtokosainak kötelező volt a részvétel. Rajtuk kívül egy hiteleshely embere is ott volt a gyűlésen, hogy az olyan feladatokat, amihez az ő közreműködése szükséges volt, azonnal elvégezhesse. A megyésispánok szinte soha nem mentek el a közgyűlésekre. Rajtuk kívül a részt44

Gábor: Megyei intézmény 139; Tringli: Szokásjogi norma

38


vevő megyék nemessége 12-12 esküdtet választott. Ők esküt tettek az igazság megtartására, majd ezután a közgyűlések természetének megfelelően kettős feladatot láttak el. Az alispánnal és a szolgabírákkal együtt összeállították a gonosztevők listáját, más ügyekben pedig tanúbizonyságot szolgáltattak. Az ítélethozatal a közgyűlést vezető személy dolga volt, az alispán, a szolgabírák és az esküdtek csak tanácsot adtak. A gyűléseket a helység határában táborszerűen tartották, időtartamuk folyamatosan növekedett.45 A pest-pilisi gyűlések a 14. század első felében három-négy naposak voltak, a század második felében már 10, 14, 19 napos gyűléseket tartottak, az utolsó, 1467-es majd két hónapig tartott.46 A közgyűlések a 15. század második felére idejétmúlt intézmények lettek. Véglegesen Mátyás 1486-os törvénykönyve törölte el tartásukat. Azt azonban továbbra is fenntartották, hogy kizárólag a gonosztevők kiirtása céljából a megyésispán tarthasson közgyűlést. Nem sok ilyen rendezvényre kerülhetett sor, az a kettő, amelyet a Jagelló-korból Zalából ismerünk, a legutolsók közé tartozhatott.47 A közgyűlések nem tartoztak a megye szorosabb értelemben vett működéséhez. Lehet, hogy a középkorban megyegyűlésnek hívták őket, ezt tenni mégsem tanácsos, mert a két, teljesen különböző intézményt, az újkori megyegyűlést és a középkori közgyűlést, összemossuk. A közgyűlések kizárólag igazságszolgáltatási feladatokat láttak el, nem volt a mai értelemben vett politikai szerepük. Igaz ez az erdélyi részek és Szlavónország congregatio genaralisaira is. Ezeket nem lehet az erdélyi vagy szlavón országgyűlések ősének tekinteni.48 A horvát középkori közgyűlések története feldolgozatlan, de valószínűleg ezeket sem. A közgyűlések ülnökei nem voltak a megye tisztségviselői, csak egy helyben ítélkező bíróság ad hoc működő tanácsadói, így a megyei archontológiáknak legfeljebb csak a végén célszerű őket feltüntetni. A királyi és nádori embereknek végképp semmi keresnivalójuk a megyei archontológiákban. Vizsgálatuk társadalomtör45

Gábor: Megyei intézmény, Istványi: Congregatio Tringli István: Pest megye története a kései középkorban. In Pest megye története I/ 2. szerk: Zsoldos Attila megjelenés alatt [=Tringli: Pest megye] 47 Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából. LK 1998. [=Tringli: Levelesítés] 48 Ion Aurel Pop: Adunarea generala a starilor Transilvaniei din mai 1355. Mediaevalia Transilvanica 1998.; Tringli István: Az 1481. évi szlavóniai közgyűlés. In Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére Bp. 1998. [=Tringli:1481] 46


39

ténetileg természetesen fontos, hiszen a megyebéliek számára megbízható, valamilyen szempontból tekintélyes emberek voltak, rokoni, familiárisi kapcsolataik a megyében élő kis-és középnemesség társadalmi viszonyait jól megvilágítja. A megye legfontosabb tisztségviselője továbbra is az ispán. Jogállása a megyerendszer történetében az állandóságot jelentette, mindig ő volt a király képviselője. Kinevezése ugyanúgy történt, ahogy a korábbi korszakban. Ez idő tájt teljesedett ki az a folyamat, amelyet már a korábbi időszakban is megfigyelhettünk. Az ispánok általában országos főméltóságok voltak, akik több megyét is hatalmuk alatt tartottak. Voltak méltóságok, amelyekhez állandó ispánságok tartoztak, így pl. a szlavón báni, erdélyi vajdai tiszt. A méltóságok nemcsak bizonyos megyék ispáni tisztét viselték, hanem több királyi várat is megkaptak tisztségül, honorként. Bihar megye élére Borsa Kopasz leverése, 1317 után Sólyomkő várnagya került. Nagy Lajos uralma alatt, az 1370-es évek reformjaiig Bihar ispánsága a nádori honorhoz tartozott, Zsigmond király uralma alatt többnyire az erdélyi vajdák töltötték be a bihari ispáni tisztet. A honor-rendszer Zsigmond uralma alatt részben megszűnt, részben átalakult. A királyi várak nagy részét örökbirtokként eladományozta a király, az 1403-es felkelés után pedig nem bízta a nádorokra és az országbírókra több megye ispánságát.49 Bizonyos várak birtoklása ezután is össze volt kötve annak a megyének ispánságával, ahol a vár feküdt, pl. Munkács vára Beregével, Diósgyőr Borsodéval. A megyésispánok attól kezdve, hogy szokásba jött a báró elnevezés, a 13. század eleje óta, bárónak számítottak. Lajos király azonban 1350 körül megszüntette az országos királyi vagy királynéi tisztséget nem viselő ispánok bárói státusát. Kivételt csak a pozsonyi ispánnal tettek. A 15. században, azután hogy Ozorai Pipo a temesi ispánság körül a török elleni támadásnak legjobban kitett vidéken több megye ispánságát is megszerezte, a temesi ispán is báró lett, nevét az ünnepélyes királyi oklevelek végén levő méltóságsorokban is feltüntették. A többi, bárói rangot nem viselő ispán az országgyűlésekről tudósító oklevelek és törvények szövegében az előkelők (proceres) kategóriájába került, nem járt ki nekik a bárókat megillető nagyságos 49

Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban. (Értekezések a történeti tudományok köréből 83.) Bp. 1977.; uő: A honor. TSz 1981.; uő: Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről. Sz 1982.; uő: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. Bp. 1996.

40


(magnificus) megszólítás sem.50 Erdélyben és Szlavóniában a vajda illetve a bán nevezte ki az ispánokat. A szlavón ispánok valójában csak a bán alispánjai voltak, ezért gyakran elnevezésük is hullámzott, hol comesnek, hol meg vicecomesnek nevezték őket. Az örökös ispáni tisztség kialakulása ebben a korszakban kezdődött. Kezdetben csak püspökök nyerték el annak a megyének az örökös ispáni tisztét, amelyben székvárosuk feküdt. Az első az esztergomi érsek volt, akinek örökös Esztergom megyei ispáni említését 1270-ből ismerjük. Az 1310-es évektől a veszprémi és a nyitrai püspökök voltak Veszprém, illetve Nyitra megye örökös ispánjai. Valójában ez utóbbi két esetben csak nagyon rövid ideig tartott ez az „örökös” tisztség. I. Károly ugyanis szívesebben kormányoztatott világiakkal, és korábbi adományát nem erősítette meg. A veszprémi püspök csak 1392-ben lett újra ispán, tisztségét azonban ezután sem tudta töretlenül megtartani, ez egyedül csak az esztergomi érseknek sikerült. Az örökös ispáni tisztség új korszaka Hunyadi Mátyás alatt kezdődött, a püspökök nagy része örökös ispán lett. Ekkor kezdődött a világiak számára történő örökös ispáni tisztségek osztogatása is pl. 1465-ben a Szapolyaiak szepesi grófi címe Szepes megye örökös ispánságával is együtt járt. A folyamat nem ért véget Mátyás halálával. A Perényiek nádori ága II. Ulászlótól nyerte el az abaúji örökös ispánságot.51 Fontos megjegyezni, hogy a középkorban nem beszélünk főispánról csak ispánról. A főispán (supremus comes) elnevezés csak a korai újkorban honosodott meg. Az ispán helyettese, az alispán (vicecomes) urát mindenben helyettesíthette. Ugyanúgy, ahogy az ispánt a király tetszése szerinti időre nevezte ki, úgy az alispánt is az ispán tetszése szerinti ideig tartotta meg hivatalában. Kiválasztásakor semmire nem kellett tekintettel lennie. Az 1291: 4. tc. ugyan csak nemesek kinevezését tette lehetővé, de az ispánok még ezután is többször a régi szokás szerint várjobbágyokat tettek helyetteseikké. Az alispánok rendszeresen töltöttek be nagyobb hatalmú uruk mellett magánjellegű tisztséget is pl. várnagyaik, pontosabban alvárnagyaik, tiszttartóik voltak. Kinevezésükkor 50

Engel Pál-Tringli István: megyésispán In KMTL Hajnik Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben. (Értekezések a történelmi tudományok köréből XIII/ 10) Bp. 1988. Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp. 1900., Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái. In A Veszprém megyei múzeumok közleményei 16. Veszprém, 1983.

51


41

urukkal szabályos familiárisi szerződést kötöttek; megegyeztek a fizetségben, részesedtek a bírságok ispáni részéből. A megye napi munkájában általában ők vettek részt. A törvényszékeken ők elnököltek, a közgyűléseken szinte kizárólag csak ők vettek részt. Esetenként találkozunk helyetteseikkel, a subvicecomesekkel is, őket az alispán saját familiárisai közül választotta ki.52 A szolgabírákat a kezdeti néhány királyi kinevezési adattól eltekintve a megye nemessége és más birtokosai választották. A középkori választás lefolyásáról szinte semmiféle adatunk nincs. Néhány 15. századi adat ugyan arra utal, hogy évenként választották őket, mégpedig a sedrián, hivatalukat azonban általában egy évnél tovább viselték. Hogy eleve hosszabb időre választották-e őket, vagy újraválasztás történt, azt nem tudjuk.53 Kiválasztásukkor az elsődleges szempont az volt, hogy a megye befolyásos családjai képviseltessék magukat. A befolyásos azonban nem jelentette mindig a legelőkelőbbet. A 14. század első felében többször találkozunk nem nemes várjobbágy szolgabíróval, aki azonban a megyebéli várjobbágyok, egyáltalán a megyebéliek közt bizonyára tekintélyt vívott ki magának. A 14. század közepe amúgy is több szempontból fordulópont a szolgabíráknál. Addig járt nekik a nevük elé tett ispán (comes) szócska, azután eltűnt. Pest megyében pl. ezzel a szokással utoljára 1335-ben találkozunk, 1341-től többé már nem címezték őket ispánoknak. Ez a változás talán összefügg egy még szembetűnőbb jelenséggel. A 14. század második felétől több megyéből eltűntek a jómódú nemesek a szolgabírák közül. Ezután e tisztségen többnyire a kisnemesi, sokszor egytelkes nemesi famíliák osztoztak. Zsigmond és Mátyás király nagyobbik törvénykönyve is előírta ugyan, hogy a jobb módú nemesek közül kerüljenek ki, ennek azonban nem lett sok foganatja. Úgy tűnik, sokan inkább terhes kötelességnek és nem megtiszteltetésnek érezték e hivatalt. E két törvény ugyanis pénzbírsággal kötelezte a megválasztottakat arra, hogy legalább egy évig maradjanak meg tisztségükben. A kiválasztáskor nem volt szempont a földrajzi elv sem, nem kellett a megye különböző sarkaiból, főleg nem az egyes járásokból származniuk. A szolgabírák az egész korszak folyamán megmaradtak nevüknek meg52

Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. In Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik évfordulója ünnepére. Bp. 1933. 53 Az évenkénti választásra utal az 1435: 2. és az 1486: 9.tc, arra, hogy ez a sedrián történt: 1495: 24.tc.

42


felelően szolgáló, azaz segítő bíráknak. Önállóan nem ítélkezhettek sem kollektíven sem egyénileg, csak az alispánnal, ritkábban az ispánnal együtt. Ezen az elven még a Pest megyében a „megye szokásának” nevezett valóban kivételes eljárás sem változtatott, hogy ha a felek kérték, akkor a sedrián elindított ügyet nem ott tárgyalták, hanem kiküldtek egy szolgabírót a helyszínre törvényt ülni. Ott ugyanis a szolgabíró bíráskodási joga a sedria felhatalmazásából eredt, az ítéletről a következő sedrián jelentést kellett tenni, ráadásul Pest megyének nem volt sem ispánja, sem alispánja.54 A megye által elvégzett vizsgálatokat általában egyedül, ritkábban ketten végezték, akárcsak a kikiáltott közgyűléseket, az ezekről szóló okleveleket azonban már a sedria állította ki. Rendszerint őket küldték ki idézésekre is. A szolgabírák száma kezdettől fogva szabott volt. A megyék többségében négyen voltak, Erdélyben és Bács, Pilis, Moson, Pozsega, KülsőSzolnok, Torna, Valkó, Verőce megyékben ketten.55 A megyei írnok tevékenysége a 14. századtól kezdve mutatható ki. Feladatuk az oklevelek kiállítása volt. A megyéknek egyáltalán nem volt más tisztségviselőjük, ami későbbi szemmel még szokatlanabbnak tűnik, nem tudunk más „hivatalos alkalmazottról”sem. Hiányzott a karhatalom, nem volt megyei börtön, porkoláb vagy hóhér sem. A középkor viszonyai közt erre nem is volt szükség. Minden birtokos erőszakkal is megvédhette birtokát és jobbágyait, ezt családja és jobbágyai el is várták tőle. Végszükség esetén az ispán saját familiárisai biztosíthatták a rendet. Erre a megye nemességét is utasíthatta. A bűnözők üldözésében a megye minden lakójának segítenie kellett a törvényszéket, elítélésükig kötelesek voltak őket fogva tartani és biztonságosan őrizni. Az ősi jogszokások azonban a 14. században még éltek, és később is fellelhetők voltak. A bűnöző elítélése a sedria dolga volt, az ítélet végrehajtása vagy a vele való kiegyezés azonban a sértettre hárult.56 A megyei oklevelek intitulatiojának és adresseinek alapvetően két fajtája terjedt el. A leggyakoribb a „mi X megye Y ispánja, Z alispánja és a négy szolgabírák” formula volt, ami néha úgy módosult, hogy a szolgabírák is kiírták a nevüket. Mivel az ispán rendszerint nem vett részt a sedrián, ezért az ő neve általában hiányzott, csak alis54

Tringli: Pest megye Csukovits: Sedriahelyek, Verőcére: Tringli: 1481 56 Tringli: Levelesítés 55


43

pánjával találkozunk. E formulának a párjait azok közt a megyének szóló parancslevelek közt találjuk meg, amelyeket így címeztek: „X megye ispánjához vagy alispánjához és szolgabíráihoz”. A címzés tökéletesen kifejezte a megyei hatóság lényegét. Az ispán és az alispán közt álló vagy szócska hűen tükrözte viszonyukat. A szokásjog elismerte, hogy az alispán urát bármiben helyettesítheti, úgyis ura érdekeit képviselte, ezért esetükben mindegy volt, melyikük kezébe kerül az oklevél. Az ispán előre helyezése csak a tisztesség kedvéért történt, hiszen valójában alispánja járt el helyette. A megyetörténet nemesi korszakában azonban az ispánon kívül egy másik félre is szükség volt, a szolgabírói testületre. Ezért állt a parancslevelekben és a az alispán és a szolgabírák között. A középkor nem ismerte a „megye hatósága” kifejezést. A fennebb említett címzést akkor használták, ha a megyei írásbeliség túlnyomó részét kitevő esetekben állítottak ki oklevelet: felső parancsot írtak vizsgálat elvégzésére, vagy a sedria előtt tárgyalt ügyről állítottak ki oklevelet. Ha a megye egészét illető ügyről, hadba vonulásról, adókivetésről volt szó, akkor vagy az átmenet évtizedeiben már megismert „X megye összes nemesei és más állapotú birtokos emberei”(universi nobiles et alterius status possessionati homines), vagy a 15. sz.-ban eleinte ritkán, de később mind gyakrabban az „X megye nemeseinek közössége” (universitas) állt az iraton. Az oklevelek tárgyának azonossága egyértelműen megmutatja, hogy itt ugyanannak a tartalomnak a kétféle nyelvi kifejezésével találkozunk. Ha a megye összességét érintő ügyről volt szó, akkor ennek ki kellett fejeződni a címzésben, az országosan immár jól ismert universitas fogalom pedig alkalmasabb volt ennek visszaadására, mint a régebbi „összes nemesek” kifejezés. Tolna megyében először 1468-ban használták az új címzést egy szőlő visszaiktatása ügyében. Pest megyében 1500-ban egy nemességigazolás alkalmával bukkant fel először ez az elnevezés, egyszerű sedriai ügyekben azonban csak 1522-től kezdték el használni, úgy, hogy a szolgabírák nevei után hozzátették azt, hogy “nemkülönben Pest megye nemeseinek közössége”. Pilis megyei oklevélen először 1516-ban jelent meg a megyei közösség kifejezés egy sedriai ügyben, azonban csak 1523-tól állapodott meg véglegesen, oly módon, ahogy azt a szomszédos Pest megyében is megismertük.57 A folyamatosan fejlődő közösség fogalom57

Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 13141526. Szekszárd, 1998. 155.sz; Tringli: Pest megye

44


hoz megyei közösség-érzés is társult. A köznemesek nemcsak az ország, hanem valamelyik megyének is a nemesei voltak. Egy-egy faluról és jobbágylakóiról két dolgot emeltek ki, ha valamelyik megyéhez tartozását emlegették: az illető megye bírói joghatóságát és azt, hogy adóját e megyében fizette. Kétségtelenül a bírói hovatartozást tekintették a legfontosabb ismérvnek. Azok az oklevelek, amelyek egy-egy falunak az egyik megyéből a másikba történő áthelyezését engedélyezték, is ezt hangsúlyozták. A 15. században már többnyire családnevet + keresztnevet viselő jobbágyok családnevei közt gyakran találunk megyére utaló nevet. A megyék működése továbbra is igen sok egyedi sajátosságot mutatott fel. Néhány megyében nem egy, hanem több sedria működött. Ennek több oka is lehetett. Vagy földrajzilag zárt, távol fekvő területről volt szó, amelyik a megyeszékhelyet nehezen tudta volna megközelíteni mint a Sopron megyei Rábaköz, a Fejér megyei Solt szék, vagy a megye nagysága tette szükségessé több sedria kialakítását mint Zalában, vagy pedig eredetileg két megye maradványa volt a két szék mint Veszprém megye veszprémi és vásárhelyi széke.58 Az ország közepének viszonyai továbbra is bővelkedtek a különlegességekben. 1342 után már nem vezette többé az alnádor a Pest megyei törvényszéket, ennek a megyének nem volt ispánja, következésképpen alispánja sem. Hunyadi Mátyás a később vázolandó egységesítő törekvések jegyében ispánt ugyan nem, de egy alispánt a nyolcvanas években kinevezett Pest megye élére, ez a kísérlet azonban nem élte túl a királyt. Ráadásul valamikor a 15. század folyamán Pilis megye is ispán nélküli megyévé vált. A középkor végére a főváros körüli két megyében csupán a szolgabírákból állt a megye hatósága. Egészen Mátyás uralkodásáig fennmaradt egy különleges helyzetű terület, a Nagy-sziget ispánsága; a sziget majdnem teljesen csak királyi birtok volt, ispánja valójában egy uradalom vezetője. Az ispánságot a Corvin-házbeli király Pest megyeivé tette, kisebb része pedig Fejér megyéhez került. Az eredetileg kétparti Fejér megyének a Duna bal partjára kiterjedő részén született meg a solti szék. Ez volt az egyetlen szék, amelyik kiszakadt anyamegyéjéből és önállóvá vált. Ez valamikor a 15. század közepén történt, ezután már csak az új megye neve őrizte meg egykori hovatartozásának emlékét, mivel továbbra is Fejér 58

Csukovits: Sedriahelyek 367.


45 59

megye solti székének hívták. A székek közül Rábaköz indult el még hasonló fejlődés irányába, ott azonban e folyamat végül megszakadt. A nemesinek nevezett megye korszakának első felében korántsem volt kizárólag a nemesség megyéje. Igaz ugyan, hogy a nemesi szabadságok és a jobbágyi jogok a 13. század második felében kialakultak, azonban ezzel még nem vált teljessé sem az egységes nemesség, sem a jobbágyság. A 14. században egyre fogyó mértékben, de még megmaradtak az előző korszak sajátos társadalmi elemei, ezek a nagy rendekbe csak Zsigmond uralkodásának idején tagozódtak be végleg. Az Anjou-korban a megyei életben nemcsak nemesek vettek részt, hanem pl. várjobbágyok is. A megyehatáron, vagy annak közelében fekvő helységek a Hunyadi-korban gyakran helyeztették át magukat eredeti megyéjükből a szomszédos másikba. Az áthelyezéskor arra hivatkoztak, hogy új megyéjük székhelyét könnyebben elérik, mint a régiét. Az áthelyezés csak királyi rendelettel történhetett meg. Ezek a változások a megyehatárokat lényegesen nem változtatták meg, egyrészt nem tömeges mozgalomról volt szó, másrészt nem minden áthelyezés vált tartóssá, harmadrészt a Jagelló-korban törvénnyel tiltották meg az áttételeket.60 A megye joghatósága nem terjedt ki a megyében található szabad királyi városokra és lakóikra. A megyerendszer amúgy sem terjedt ki az ország egészére, Fogarasföldön pl. nem jött létre megye. Ennél sokkal jelentősebbek volt a kiváltságolt jogállású nemzetiségek számára létrehozott területi egységek pl. a kun, székely, szász székek és a szász districtusok. A Szepességben három igazgatási egység élt egymás mellett: Szepes megye, a szepesi tízlándzsás szék és a szepesi szászok közössége. A megye vidéki vérhatalom-monopóliuma a 14. század közepéig állt fenn, addig csak a szabad városokkal kellett osztoznia ezen. Nagy Lajos uralkodásának elején kezdődő ún. pallosjog-adományok azonban a nemesség körében is jogi korlátokat szabtak a megye működésének. A pallosjogot csak királyi kiváltsággal lehetett megszerezni, aki ilyet kapott, az a birtokain elfogott bűnözőket maga ítélhette el. 59

Tringli: Pest megye 1500: 28.tc; Benedek Gyula: Adatok a megyei közigazgatási zárványterületek 1526 előtti helyzetéről, különös tekintettel Jász-Nagykun-Szolnok megye jogelőd területeire. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve XI. Szolnok, 1999.

60

46


A pallosjog kifejezést a középkori jogi nyelv sem magyarul, sem latinul nem ismerte, helyette a szabad ispánság vagy akasztó ispánság kifejezést használták. A pallosjoggal megadományozott birtokos a bűnözők feletti bíráskodás tekintetében ki lett véve, azaz szabad lett a megye joghatósága alól, ezáltal mintegy ispáni joghatóságot nyert arra, hogy akár a legsúlyosabb büntetést is kiszabhassa úriszékén. Az akasztó ispánság nem jelentette azt, hogy egy „magán megye” jött volna létre a megye közepén. A szabad királyi városok határánál a megye gyakorlatilag véget ért, a városokat csak földrajzi értelemben számították a megyéhez, ebben az esetben mégsem ez történt. A bíráskodás más aspektusai, az adózás, a katonáskodás stb. továbbra is a megyéhez kapcsolták a kiváltságolt birtokost és földjét. A szabad ispánság rendszere ennek ellenére nagyban elősegítette, hogy a megye területén fekvő nagybirtokokra a megyéknek alig volt befolyásuk. Ezek jobbágyaik fölött maguk ítélkeztek, saját bandériumot tartottak, a Jagelló-korban gyakran maguk szedték be a hadiadót, illetve a hadiadó felét hadakozó pénz címén megkapták a bandériumállítás költségeinek fedezetére.61 A megyetörténetnek a 13. század végétől a 16. század közepéig terjedő korszakában önkormányzatról, autonómiáról alig beszélhetünk. A megye működése elsősorban a szokásjog és a királyi hatalom helyi érvényesítését jelentette. A 15. században azonban több előremutató változás kezdődött, amelyek a megye történetének egy újabb korszakát jelezték. Átmenet a megye önkormányzati korszaka felé Az új korszak új intézményei a következők voltak: ♦ a megyegyűlések kialakulása ♦ a járások szerepének megnövekedése ♦ az állandó esküdtek megjelenése ♦ a megyei közösség fogalmának továbbfejlődése ♦ a megyecímer, megyei pecsét bevezetése ♦ áttérés a szervezettebb írásbeliségre ♦ új megyei hatáskörök megjelenése, a közigazgatás kezdetei ♦ a megye rendi szerepének kezdetei

61

Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történeti vázlata. Sz 1994. 304.


47

A magyar történetírásban hagyományosan a 13. században létrejött megyei intézményrendszert egészen 1848-ig egységes egésznek tekintik és ezt nevezik nemesi megyének. A 16. század közepén kezdődő korszakot azonban legalább akkora távolság választotta el a korábbi időszaktól, mint azt a királyi megyétől. Valószínűleg formai okok miatt tekintették a majd félévezredes korszakot egységesnek, a koraújkori változások ugyanis túlságosan általánosak, hosszan elhúzódóak. A korábbi átmenetkor a szolgabírák fellépését egyértelmű újításnak és korszakhatárnak lehet értékelni, itt ilyen látványos egyszeri aktus talán csak a megyei pecsét használatának kezdete lehetne. A fenti felsorolás nem teljes. A koraújkori megyei változások közül egy kivétellel csupán azokat vettük számba, amelyek a mohácsi vész előtti korszakban is érzékelhetőek. A megyegyűlés talán az egyik legjelentősebb változás az előző korszakhoz képest, 1526 előtt azonban még nem alakult ki teljesen. A régi congregatio generalisok kései, már említett csonka formái utoljára a Jagelló-korban bukkantak fel. Az ugyanilyen nevű megyegyűlések a sedriákból nőttek ki úgy, hogy egyes fontos törvényszékeket – elsősorban azokat ahol a tisztségviselők választása történt – megyegyűlésnek kezdték nevezni. Ez jól figyelemmel követhető az újabban több megyében kiadott megyei közgyűlési jegyzőkönyvek példáján. Az első, korai kötet elején többnyire nem különülnek el egymástól a sedriai és közgyűlési bejegyzések, az elnevezés is hullámzik. A megyegyűlés azért olyan nagy jelentőségű változás, mert az önkormányzati szereplés ott valósult meg elsősorban, a megye új, politikai szerepvállalásának is ez adott helyt. A járások története a magyar igazgatás-történet fehér foltja. A korábban csak adószedési egységként működő megyén belüli területi egységek határai már a középkor végén nagyjából rögzültek. Az egyik első adat, ami a járások más feladatait említi, egy 1521-es Nógrád megyei eset kapcsán maradt fenn, akkor azonban már meglévő szokásról beszélnek. Az újkori megyének több tisztségviselője volt mint a középkorinak. Az új tisztségviselők közül az elsők az állandó megyei esküdtek. Semmi közük nem volt a közgyűlési esküdtekhez. Egyetlen parancscsal, az 1486-os mátyási törvénykönyvben alkották meg ezt az új tisztséget. Feladatuk az volt, hogy bírói parancsra vizsgálatokat, idézéseket, iktatásokat végezzenek. Az ispán és a megye közössége választotta őket, a megyétől függően számuk 8-10-12, de akár több vagy

48


kevesebb is lehetett. Elvileg a módosabb nemesek közül kellett volna kikerülniük. A dekrétumot végrehajtották, az 1486 utáni Mátyás-kori megyei oklevelek korjelölő sajátossága az intitulatioban az esküdtek szereplése. Az állandó esküdtek tartását 1492-ben mint káros mátyási újítást eltörölték. Az 1495-ben a két ispán nélküli megyének, Pest és Pilis számára két törvénnyel is újra előírták az esküdtek tartását. Pest és Pilis megye nemesei azonban nem kapkodták el ennek végrehajtását. Akárcsak máshol is az országban a Jagelló-kor végén kezdtek újra esküdteket választani, most már végérvényesen. 62 A megyei communitas fogalma a Jagelló-korban gyors fejlődésnek indult. A megyei oklevelek kettős címzése átalakult. Most már egyszerű sedriai ügyben is feltűnt, majd általánossá vált az „X megye nemeseinek közössége” formula. Ez a közösség új jogokat is követelt magának. Először az 1486-os törvénykönyv kötötte meg az ispánok kezét az alispánok kiválasztásakor, minden bizonnyal a rendek kívánságára. Eszerint erre a posztra csak megyebélit lehetett kinevezni.63 1504-ben pedig az újkori alispán-választás felé tett nagy lépés tanúi lehetünk, ekkor ugyanis egy törvény mindehhez azt is hozzátette, hogy a kiválasztás a megye nemeseinek beleegyezése (consensus) és akarata (voluntas) ellenére nem történhet meg. A középkori jogfelfogás szerint a közösség egyik ismérve az, hogy van saját pecsétje. Eddig a megyék ilyennel nem rendelkeztek, most azonban, a megyei nemesi közösség fogalmának mindennapossá válásakor ez is megjelent. Először Somogy megyében találkozunk a megyei pecséttel. II. Ulászló 1498-ban adományozott címert Somogynak, ennek alapján készült el az új pecsétnyomó. Ezt 1526 előtt csak olyan okleveleken használtak, amelyeket a megye egyetemét érintő tárgyban adott ki a megye közössége. A napi sedriai használatra maradt a régi pecsételési forma, azaz az alispán és a szolgabírák pecsétje.64

62

1486: 8, 1492: 53, 1495: 20, 24. tc. 1486: 60.tc. 1492-ben, amikor a mátyási törvénykönyvnek sok más mellett eme artikulusát is megerősítették a 80. tc.-ben, a törvény szövegébe nem vették be annak követelését, hogy megyebeli legyen az illető. Ebből arra következtethetünk, hogy a törvénycikk elsődleges célja ekkor és 1486-ban is az volt, hogy az alispánt a jobb módú (notabilis, potioris) nemesek közül válassza ki az ispán. Az 1504: 2.tc. azonban már egyértelműen fogalmaz: csak megyebéli lehet az illető. 64 Borsa Iván: Somogy vármegye címeres levele és első pecsétje. In Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 15. Kaposvár, 1984. 63


49

A megyében mindig folyt írásbeli tevékenység. Könyves Kálmán törvénykönyve szerint a szabadok dénárjainak elszámolását minden ispánnak évenként kötelessége volt Esztergomba felküldeni.65 Az ispáni ítéleteket – egyáltalán a bírói ítéleteket – még sokáig nem foglalták írásba. Alighogy elkezdődött a megye nemesi korszaka, megindult Magyarországon a szélesebb körű írásbeliség. Az oklevéladásban a megyék közt nagy különbségek voltak, a 15. század második felére azonban mindenütt szervezettebbé vált az oklevelek kiállítása. Az oklevelet pecsételés előtt felolvasták a sedria előtt, ezt rá is vezették az iratokra, egyáltalán már nemcsak fizetési feljegyzéseket találunk rajtuk, hanem komolyabb és főleg szervezettebb ügyintézésre utaló megjegyzéseket. A fordulatot a folyamatosan vezetett jegyzőkönyvek megjelenése jelentette. Ezek a protocollumok nem tárgyalási jegyzőkönyvek voltak, hanem oklevéljegyzőkönyvek, céljuk az iratmegőrzés és az irat később történő újbóli kiadása. A sedriai, majd a lassan megszülető megyegyűlési oklevélkiállításból nőttek ki a megyei jegyzőkönyvek. A közgyűlési levelesítő jegyzékek semmiképp sem tekinthetők előzményüknek. Az első megyei jegyzőkönyv, mára már elveszett, első része az 1500-as esztendővel kezdődött és Zólyom megyéből származik, a következő Liptóból 1515-ből.66 Az állam újkori kiépülésével párhuzamosan a megyére újabb feladatok hárultak. Jól megfigyelhető ez a megye egyik legrégibb feladatának, a bűnözők elítélésének változásán. A legutolsó közgyűléseket már csak e célból végezték, a megye kérésére hívták őket össze, a megyei hatóság képviselői a közgyűlés vezetőjével egyenrangú bírótársak lettek. Eltűntek az ősi ítéletvégrehajtási szokások, a kiszabott ítéletet a megye hajthatta csak végre. A megye az állami erőszakmonopúlium része lett. Rendiségnek hívjuk azt a kormányzási formát, amikor az uralkodó mellett a rendek is részt vesznek a törvényhozásban és az igazgatásban. Rendi szervek tehát azok, amelyek az együttes kormányzásnak a rendekre háruló valamilyen részét végzik. A megye előbb nem válhatott rendi intézménnyé, mint ahogy a rendiség az ország kor65

Kálmán I. 79. Istványi Géza: A megyei írásbeliség első korszaka. Sz 1937; Főglein Antal: A vármegyei jegyzőkönyv. LK 1938; Borsa Iván: Megyei levéltári fondképződés a 14. században. In Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Bp. 1993.

66

50


mányzatában is maradandó szerepet kapott, tehát a 15. században. Az átmeneti korban ennek alig találjuk néhány jelét. Az elsődleges rendi intézmény az országgyűlés volt, ehhez képest a Jagelló-kori királyi tanácsban szereplő nemesi tanácsosok szerepe is elenyésző volt. A hatalommegosztásból a megye 1526-ig nem vette ki részét, ennek csak apró jelei voltak. Valószínűleg Zsigmond király már említett hadügyi tervezete esetében merült fel először, hogy a megyék az uralkodót érintő ügyben véleményező szerepet kaptak. Már láttuk, hogy a megye intézményeinek nagy változásai eddig is a királyi akarattól függtek, a spontaneitásnak nem sok szerep jutott. Csak kisebb jelentőségű kérdéseket pl. oklevéladást, sedriatartást szabályozott a megye hatósága. Mostantól azonban ezekbe az ügyekbe is beleszólt a központi hatalom. Jó példa rá Mátyás egységesítő törekvése az „ország közepének” berendezkedése ügyében. Az 1435-ös törvénykönyvvel kezdődött az a folyamat, hogy a törvények egyre gyakrabban szabályozták a megye életét, az 1486-os törvénykönyv után ez aztán rendszeressé vált. A megyei változások első jelei tehát Zsigmond király uralkodásának végén kezdődtek, az átmenet folyamatosan és a kormányzat különböző területein különböző ütemben egészen a 16. század második feléig tartott. E sorok írója egyszer már javasolta, hogy ezt az új, 1848-ig tartó korszakot önálló névvel lássuk el, és önkormányzati korszaknak nevezzük. A megyei önkormányzat ugyanis ekkor született meg, ez az a megye, amelynek irodalmi leírásait Kazinczy, Eötvös, Kalinciak, Jókai műveiből ismerjük. A megye azonban sohasem vált teljesen rendi intézménnyé, sok tekintetben továbbra is a központi akarat egyik végrehajtója maradt.67

67

Az egész utolsó fejezet Tringli fennebb idézett munkái alapján készült.

Megyék a középkori Magyarországon

Recommend Documents