Megbocsátás a Bibliában

Ajánlom szeretett nagymamámnak.

Megbocsátás a Bibliában SZABÓ XAVÉR OFM, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél. […] Mondd meg nekik, hogy keresztények vagyunk, és a magasabb emberi rend szerint akarunk élni.” (MÁRAI SÁNDOR, A kassai polgárok, részlet)1 BEVEZETŐ GONDOLATOK MÁRAI SÁNDOR A kassai polgárok című drámájában a kőfaragó, János mester többek közt ezekkel a szavakkal indította útra fiát. Azt gondolom, a Biblia pontosan erről a „magasabb emberi rendről” beszél, amikor az embernek embertársa felé gyakorolt megbocsátásáról szól. Szeretettel köszöntöm mindannyiukat, megtisztelő a jelenlétük. Előadásomat a következő kérdések vezetik: Hogyan mutatja be a Biblia Isten felénk gyakorolt kegyét, hogyan várja el az embertől a másik ember és saját maga felé gyakorolt kegyét, a megbocsátást?2 Rendezett összképre törekedve, megkísérlek vázlatos képet adni a Héber Biblia/keresztény Ószövetség, valamint az Újszövetség tanításáról. Ahol egy gondolat kifejtését egy nem Bibliából vett irodalmi példa segíti, bátran a spirituális örökség más szegmenseihez folyamodom, ha pedig egy bibliai gondolat fejlődésére szeretnék rámutatni, a korai zsidó-, valamint a korai rabbinikus irodalmat is használom, hiszen „ma nagyobb érzékenységgel és több megértéssel vagyunk a keresztény és rabbinikus írások intertextualitása iránt”.3 Elhangzott 2011. november 26-án, a Pszichológusok és teológusok a megbocsátásról c. konferencián. Megjelenés előtt. 1

MÁRAI SÁNDOR, A kassai polgárok. Dráma három felvonásban, hat képben, Budapest, Helikon, 2004, 12. A téma rövid összefoglalását lásd a magyar nyelvű biblikus lexikonok, szótárak megfelelő szócikkeinél (bűnbocsánat, megbocsátás): HERBERT HAAG, Bibliai Lexikon, SzIT, 1989, 210–214; JEAN GUIBLET és MARCFRANÇOIS LACAN, „Megbocsátás”, in Biblikus Teológiai Szótár (szerk.: XAVIER LÉON-DUFOUR), SzIT, Budapest, 2001, 894–898; VLADÁR GÁBOR, „Megbocsát”, in Keresztyén Bibliai Lexikon II. K–Zs. (szerk. BARTHA TIBOR), Kálvin, Budapest, 1995, 170–171; XAVIER LÉON-DUFOUR, Az Újszövetség értelmező kéziszótára, Új Ember, Budapest, 2008, 414–415. Kiváló összefoglalások angolul: JOEL R. SOZA, „Repentance”, in Dictionary of the Old Testament: Pentateuch (szerk.: T. DESMOND ALEXANDER és DAVID W. BAKER), InterVarsity Press, Downers Grove – Leicester, 2003, 684–687; JOHN N. OSWALT, „Forgiveness”, in Dictionary of the Old Testament: Historical Books (szerk.: BILL T. ARNOLD és H. G. M. WILLIAMSON), InterVarsity Press, Downers Grove – Leicester, 2005, 301–304; PAUL ELLINGWORTH, „Forgiveness of Sins”, in Dictionary of Jesus and the Gospels (szerk.: JOEL B. GREEN, SCOT MCKNIGHT és I. HOWARD MARSHALL), InterVarsity Press, Downers Grove – Leicester, 1992, 241–243; LEON MORRIS, „Forgiveness”, in Dictionary of Paul and his Letters (szerk.: GERALD F. HAWTHORNE, RALPH P. MARTIN és DANIEL G. REID), InterVarsity Press, Downers Grove – Leicester, 1993, 311–313; PEDRITO U. MAYNARD-REID, „Forgiveness”, in Dictionary of the Later New Testament & Its Developments (szerk.: RALPH P. MARTIN és PETER H. DAVIDS), InterVarsity Press, Downers Grove – Leicester, 1997, 379–382. 3 MIGUEL PÉREZ FERNÁNDEZ, „Misnaic Readings in the New Testament” in The Encyclopaedia of Judaism III, (szerk.: JACOB NEUSNER, ALAN J. AVERY-PECK és WILLIAM SCOTT GREEN), Leiden – Boston, E. J. Brill, 2005, 1852. Ahol másként nem jelzem, a tanulmányban előforduló idegen nyelvű szövegek fordítása a sajátom. 2

1

1. A MEGBOCSÁTÁS MINT ISTEN FELÉNK GYAKOROLT KEGYE A Héber Bibliában a bűnfogalom sokrétű, különböző főnevekkel jelölten előfordul hibázás, a helyes útról letérés, eltévelyedés, jogtalanság (mint a helyes elhajlítása és elferdítése), lázadás, bukás, igazságtalanság, (akaratlan vagy téves) zavarodottság értelemben.4 Ennek megfelelően az ember bűneinek Isten részéről történő megbocsátására is több kifejezéssel találkozhatunk.5 Ősi elgondolás, hogy Isten, az igazságosság őre, megbünteti a bűnt. A korai időkben a bűnt szociális dimenzióban képzelték el, így a büntetés egészében érintette a társadalmat, a bűn jóvátétele a bűnös személy társadalomból való kizárásával járt, bár később ez a szociális „megoldás” nem volt elég megnyugtató (és nem is lehetett ezt a végtelenségig sem húzni). Az izraelita vallásban lehetséges volt kiengesztelni és eltörölni a bűnt a bűnös kirekesztése nélkül is, megfelelő rítusok által.6 A Héber Biblia beszél a jóvátételi áldozatról, valamint a bűn engesztelésére felajánlott áldozatról is,7 továbbá a templomban bemutatott áldozatoknak éppen a bűnbocsánat volt az egyik funkciója.8 Számos prófétai siralomban, bűnbánati zsoltárban Isten úgy jelenik meg, mint a sértett fél, aki perbe hívja az embert, a közösséget, egyszóval: ő kezdeményezi a kapcsolat helyreállítását. 9 Az Újszövetségben is találkozunk hasonló gondolattal: a megbocsátást maga Isten ajánlja fel, ő az, aki kiengesztel bennünket önmagával, és mi „hagyjuk kiengesztelődni magunkat” vele (vö. 2Kor 5,18–20). A Héber Bibliában Isten nemcsak a szabadító, a népe javára cselekvő Isten, hanem a megbocsátás istene (’eloáh szelihót), aki megsemmisíti az ember bűnös állapotát, „könyörülő és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmű” (Neh 9,17).10 JOHANN JAKOB STAMM szerint a megbocsátást nem lehet modern értelemben vett lelki történésnek felfogni, hiszen az Ószövetség konkrét, széles körű, az egyén és a közösség külső dolgaira is

4

A terminológiához rövid és áttekintő összefoglalás magyar nyelven: HELMUT WEBER, Általános erkölcsteológia. Hívás és válasz (Szent István Kézikönyvek 3), Budapest, SzIT, 2001, 304. 5 Ilyen igék például: nS´ („elenged/megbocsát”; Ter 4,13; Kiv 32,32; Zsolt 25,18); slH („megbocsát [kizárólag Istennel kapcsolatban]”; Lev 4,20; 5,10.13) és a kPr (Piél igetörzsben: „befed, [ki]engesztel, büntetést elenged, eltöröl, bűnbocsánatot ad, engesztelést gyakorol”; Iz 22,14). Szóhasználat szempontjából az Újszövetség az ἄφεσις főnevet és az ἀφίημι igét használja. Az ἄφεσις főnév például az Újszövetségben 17-szer fordul elő, és szinte kizárólag az isteni megbocsátást jelöli. A főnév előfordulásait lásd: BALÁZS KÁROLY, Újszövetségi Szómutató Szótár, Budapest, Logos, 1998, 78; az ige előfordulásait lásd: i. m., 78–79. Az újszövetségi szóhasználathoz lásd: HERBERT LEROY, „ἀφίημι; ἄφεσις” in Dizionario Esegetico del Nuovo Testamento (szerk.: HORST BALZ és GERHARD SCHNEIDER), Brescia, Paideia, 2004, 482–487. 6 Vö. PAOLO SACCHI, „Il perdono dei peccati nell’ebraismo da Amos al II sec. d.C.”, in ID., Tra giudaismo e cristianesimo. Riflessioni sul giudaismo antico e medio (Antico e Nuovo Testamento 7), Brescia, Morcelliana, 2010, 225. 7 A bibliai adatok kiváló összefoglalását lásd: ADALBERT REBIĆ, Bibliai régiségek (Katolikus Teológiai Kézikönyvek 25), Szeged, Agapé, 2000, 134–139. VLADÁR GÁBOR, „Megbocsát”, 171: „Az izráeliek a bűnt soha sem absztrakt módon képzelték el, hanem a bűnös tett által keletkezett, életpusztító szféraként. Ezért a bűnt nem lehet egyszerűen megszüntetni, hanem csak megbocsátani. Ez úgy történik, hogy Isten a kiengesztelési rítusban átszakítja ennek az életpusztító tettnek a körét, és pl. egy állatra helyezi át a bűnt (3Móz 16,20kk). A fogság idejének egyik nagy felismerése az, hogy Isten lehetővé teszi a rituálében a bűn áttételét és ezáltal a megbocsátás a bűn megszüntetéseként értelmezhető.” 8 Vö. SCOTT W. HAHN, „Temple, Sign, and Sacrament. Towards a New Perspective on the Gospel of John”, in Letter & Spirit 4 (2008), 138. 9 Vö. LOUIS ALONSO SCHÖKEL, Az Eucharisztia. Biblikus elmélkedések, Szeged, Agapé, 2000, 16–23. 10 Az isteni megbocsátás teológiájáról magyar nyelven lásd: JOSEF SCHREINER, Az Ószövetség teológiája (Szent István Kézikönyvek 9), Budapest, SzIT, 2004, 272–276.

2

kiható folyamatként ismeri.11 Jogos észrevétel, hiszen az embernek vannak tennivalói, mikor Isten megbocsát; a bűnök megbocsátása „nem tisztán lelki, hanem a gyakorlati életbe belenyúló folyamat”.12 Az Ószövetség konkrét és gyakorlati kifejezésmódja egyébként más fogalmak kapcsán is megdöbbentő.13 A megbocsátás tapasztalatának a bibliai szerzők különböző kifejezésekkel adtak hangot: Isten „túlmegy” a bűnösön, azaz elnéző, elveszi, eltörli (Jób 7,21), eltávolítja (Zsolt 103,12), háta mögé dobja (Iz 38,17), ügyet se vet rájuk (Iz 43,25), a tenger mélyére veti a bűnöket (Mik 7,19), befedi azokat (Iz 6,7; Zsolt 32,1), nem emlékezik rájuk (Zsolt 25,7), és nem tartja számon őket (Zsolt 32,2). 2. A MEGBOCSÁTÁS MINT ELVÁRÁS AZ EMBERTŐL EMBERTÁRSA FELÉ A megbocsátásnak és kiengesztelődésnek gyógyító szerepe van az emberek közötti, bűn által megromlott kapcsolat helyreállításában is.14 A Héber Bibliában többnyire a békével fordított héber sálóm főnév jelzi a rendezett, harmonikus kapcsolatot Isten és ember, valamint ember és embertársa között. A gazdag jelentésárnyalatú šälôm szó magában foglalja a jólét, a teljesség (ki- és beteljesedés), az épség és üdvösség fogalmát is; olyan életet jelent, amelyben öröm és bőség van, a sálóm szó jelentette mindazt, ami széppé teszi az emberi életet.15 Ha ez a šälôm jellemezte rend felborul, akkor van szüksége az egyénnek és a közösségnek kiengesztelődésre, hogy helyreálljon a sértés vagy bármi más következtében megsérült viszony. Az Ószövetségben két út van előttünk: vagy narratív formában egy elbeszélt történet segítségével kapunk példát, mintát, vagy pedig kifejezett etikai, valláserkölcsi buzdítások formájában kapunk tanítást – ilyenekkel találkozhatunk például a bölcsességi irodalomban. A narratív formájú tanításokból, most a pátriárka-történetek közül szeretnék példát hozni a kiengesztelődésre: Ézsau és Jákob kibékülését.16 Gyönyörű, ahogy Ézsau felülkerekedik a

11

Vö. JOHANN JACOB STAMM, „slH, vergeben” in Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament II. (szerk.: ERNST JENNI és CLAUS WESTERMANN), München – Zürich, Chr. Kaiser Verlag – Theologischer Verlag, 1979, 152. 12 JOSEF SCHREINER, i. m., 274. A megtérés ószövetségi gondolatához lásd: 276–279. 13 URSULA STRUPPE nagyszerű példát hoz. URSULA STRUPPE, Bevezetés az Ószövetségbe (A Biblia világa 6), Budapest, Jel, 2003, 21: „Jézus testvéreinek nevez bennünket, s ez a kifejezés közös szókincsünk része lett. De mit jelent az, ha egy prédikátor a gyülekezetét a »Kedves testvéreim az Úrban!« mondattal szólítja meg? Bizonyára az Újszövetség konkretizálja ezeket a kifejezéseket, beszél a »szolgálat« és az alázat szelleméről. De nincsenek ezek a kifejezések is elkoptatva, kiüresítve, félreértve? A szolgálat álarca mögött nem húzódik-e meg gyakran az uralkodás vágya? A »testvér« kifejezés a MTörv-ben pl.: a bűnössel való bánásmódot írja le (MTörv 25,1–3), illetve a király kiválasztásának szempontjait (MTörv 17,14–20): az elítélt is »testvér« - ez azt jelenti, hogy büntetése nem lehet megalázó vagy becsületsértő (»humánus büntetés-végrehajtás«). A király is testvér. Nem lehet sok lova (fegyver), sok felesége (»státusszimbólum«), aranya és ezüstje (»gazdagság«): hatalmát részletes szerződés kell, hogy korlátozza, és szívét nem szabad testvérei fölé emelnie. A »testvér« kifejezés tehát nem csak egy szellemi, belső valóság! A testvériség az »Úrban« nem »mennybéli vagy szívbéli testvériséget« jelent, hanem a társadalmi szerepnek megfelelő magatartást: a hatalom jogi korlátozását, a státusszimbólumokról való lemondást stb.” 14 Vö. JOACHIM KÜGLER, „Riconciliazione” in I concetti teologici fondamentali dell’Antico e del Nuovo Testamento (Biblioteca di teologia contemporanea 143; szerk.: ANGELIKA BERLEJUNG és CHRISTIAN FREVEL), Brescia, Queriniana, 2009, 616. 15 Vö. MASSIMO PAZZINI OFM, „La pace nell’Antico Testamento (considerazioni linguistiche)”, in Antonianum LXXXIII (2008), 369–383. 16 Egy kiváló biblikus tanulmány és lelkiségi írás: MAURO MARIA MORFINO, „»Chiamò quel luogo Volto di Dio« (Gen 33,31). L’incontro »lottato« di Giacobbe con Dio paradigma di itinerario umano e spirituale” in Ecce

3

megbántottság-érzésen, és hosszú idő után megbocsát testvérének, aki ellopta tőle az őt megillető örökséget, az „atyai beráká-t”, „áldást”. Jákobnak valóban volt mitől félni, amikor elhatározta, hogy hazatér. Gyönyörű az a szertartásos jelleg is, ahogy Jákob közeledik Ézsauhoz. Átadom a szót a bibliai szövegnek (Ter 33,1–12): Amint aztán Jákob felemelte szemét [a titokzatos idegennel való birkózás után], látta, hogy megérkezik Ézsau, és vele négyszáz ember. Erre különválasztotta Leának, Ráchelnek és a két szolgálónak gyermekeit, a két szolgálót és gyermekeit felállította elöl, Leát és a gyermekeit a második helyen, Ráchelt és Józsefet pedig leghátul. Aztán eléjük állt, és hétszer földig hajtotta magát, amíg a bátyja közelébe ért. Erre Ézsau az öccse elé futott, megölelte, a nyakába borult, megcsókolta, és sírt. Amikor aztán felemelte szemét, meglátta az asszonyokat és gyermekeiket. Így szólt: „Kik ezek?” Ő azt felelte: „Ezek azok a gyermekek, akiket Isten nekem, szolgádnak ajándékozott.” Erre közelebb jöttek a szolgálók és fiaik, és meghajtották magukat. Odament Lea is a gyermekeivel, és ők is meghajtották magukat. Végül odalépett József és Ráchel, és meghajtotta magát. Ézsau ekkor azt mondta: „Mire való az a tábor, amellyel találkoztam?” Ő azt felelte: „Hogy kegyelmet találjak uram előtt!” Ám Ézsau azt mondta: „Van nekem mindenem bőven, öcsém! Ami a tied volt, maradjon csak a tied!” De Jákob így szólt: „Ne legyen úgy, kérlek: ha kegyelmet találtam szemedben, fogadd el ezt a kicsiny ajándékot a kezemből, mert úgy néztem arcodra, mint ahogy Isten arcára néznek.17 Légy hozzám kegyes, és fogadd el az áldást, amelyet neked hoztam, mert kegyes volt hozzám Isten, és mindenem megvan!” Öccse unszolására nagy nehezen elfogadta azokat, majd így szólt: „Menjünk együtt, társad leszek utadon!”

Az elrabolt áldás után Ézsau ajándékba ad egy más jellegű „áldást”, a megbocsátást: a megelőző gesztust („eléje futott”), és a szavak feletti cselekvést („megölelte, nyakába borult, megcsókolta és sírt”). Jákob pedig őszintén törekedett testvére jóindulatát elnyerni, úgy nézett testvére arcára, mint ahogy Isten arcára néznek.18 A kifejezett etikai buzdítások formájában kapott tanításra jó példa a keresztény Ószövetséghez tartozó Sirák fia könyvében szerepel, ahol ezt olvashatjuk: Neheztelés és harag – utálatos dolgok ezek, a bűnös férfit ezek tartják hatalmukban. A bosszúálló szembesülni fog azzal a bosszúálló Úrral, aki szigorúan számon tartja bűneit. Bocsásd meg felebarátodnak az ellened elkövetett igazságtalanságot, és akkor eltöröltetnek bűneid, amikor imádkozol. Aki haragot táplál a másik ember ellen, hogyan keres az Úrnál gyógyulást? Ha nincs benne irgalom a hozzá hasonló ember iránt, akkor hogyan kérhetne irgalmat a maga bűneire? Ha ő maga – halandó ember létére – kiengesztelhetetlen, ki fogja kiengesztelni az ő bűneit? Emlékezz a végső dolgokra és hagyj fel a gyűlölködéssel, gondolj a végromlásra és halálra, és maradj meg a parancsolatok mellett. Emlékezz a parancsolatokra, és ne haragudj a felebarátodra, gondolj a Magasságbeli szövetségére, és nézd el a tudatlanságból eredő vétkeket. (Sir 27,30–28,7)

A szerző, Ben Szíra gondolkodásmódja nagyon közeli az imádság és a bűnbocsánat kapcsolatát fejtegető evangéliumi szakaszokhoz (vö. Mt 6,12.14–15; 18,32–35; Mk 11,25; Lk 11,4), de hasonló kijelentésekkel találkozhatunk a Tizenkét pátriárka végrendeleteiben is (pl. Zebulon végrendelete 5,3), ahol még a teljes, vagyis a szívből (gör. apo kardiasz) történő megbocsátáshoz vezető lépcsőfokokat is megjelölik.19

ascendimus Jerosolymam (Lc 18,31) (Biblioteca di scienze religiose 184; szerk.: FRANCESCO MOSETTO), Roma, LAS, 2003, 27–51. 17 Vulgata: mintha Isten arcát láttam volna. 18 Arról, hogy a Másik ember arcában, szemében látom meg a valóságot, talán A Hétfejű Tündér c. mese szerzője, LÁZÁR ERVIN, JÓZSEF ATTILA (Nem én kiáltok), vagy CSOÓRI SÁNDOR (Csak magamat nem láttam), valamint az olyan nagy zsidó gondolkodók, mint MARTIN BUBER és EMMANUEL LEVINAS tudnának nekünk beszélni. 19 Vö. JOHN J. COLLINS, „Ecclesiasticus, or The Wisdom of Jesus Son of Sirach”, in The Oxford Bible Commentary (szerk.: JOHN BARTON és JOHN MUDDIMAN), Oxford, Oxford University Press, 686. A „testamentum” műfajához tartozó műben az ősatyák az élet tanítómestereiként jelennek meg: halálos ágyukon magukhoz szólítják gyermekeiket, hogy életük egy-egy epizódjával felhívják figyelmüket az erényes életre és a romlott

4

„Szívetekből szeressétek egymást, ha pedig valaki vétkezne ellened, mondd meg neki békében, a gyűlölet mérgét tépd ki, lelkedből kergesd el a cselvetést, bocsáss meg mindenkinek, aki csak beismeri vétkeit és bánatot érez miattuk. Ha pedig vonakodnak mindezt megtenni, akkor se kötekedjél vele, semmiképpen ne legyél hozzá hasonló, mert így kétszeresen vétkezel. Veszekedéseidből ne ismerjék meg mások titkaitokat, nehogy téged gyűlölve ellenségeddé váljon, s nagy bűnt kövessen el ellened, mert gyakran ármánykodnak, vagy tesznek rosszat neked úgy, hogy tőled veszik a mérget. Ha pedig valaki megtagadná tőled, vagy szégyellne irgalmasságot gyakorolni rajtad, viseld el az ilyent, és ne légy megvető iránta. Mindaz, aki megtagadja tőled, időben megváltozik és többé semmi rosszat nem művel ellened, sőt tisztelni és félni fog téged, és békén marad. Ha pedig elvetemült lenne, akkor úgyis megmarad a rosszban, de te még ekkor is szívedből bocsáss meg neki (ἄφες αὐτῷ ἀπὸ καρδίας), és hagyd Istenre az ítélkezést.” (Gád végrendelete 6,3–7)

A jövendölésekkel és figyelmeztetésekkel tarkított Tizenkét pátriárka végrendeletei c. irat olyannyira magán viseli a keresztény szerkesztők munkáját, hogy egyes kutatók szerint az eredeti, karakterisztikus zsidó forrásanyagot nehéz elkülöníteni a későbbi keresztény betoldásoktól. Itt most áttérhetünk az újszövetségi Szentírásra, de mielőtt első írásos emlékeinket tanulmányoznánk, tudnunk kell, hogy az Újszövetséget alapvetően az apostoli hagyomány sok összetevővel formálta. Ilyen tényező volt a missziós igehirdetés (kérügma), a kultusz (istentisztelet), a megtérők oktatása (katekézis), a hívek erkölcsi oktatása, valamint a polémia és apológia.20 Az Isten felénk gyakorolt kegye, valamint az elvárás: az embertől a másik ember felé gyakorolt kegye, a megbocsátás egyaránt lehetett tárgya a katekézisnek és hívek oktatásának, de az ősi igehirdetésnek éppúgy, ahogy néhány szöveg egyértelműen jelzi (vö. Lk 24,46–47; ApCsel 2,37–38).21 A személyközi kapcsolatokban a megbocsátás kötelezettsége alapvető parancs lett, így találkozunk ezzel az első írásos újszövetségi emlékeinkben, a levél-irodalomban. Bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban! (Ef 4,32) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is! (Kol 3,13) Az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten. (Jak 2,13)

A biblikus kutatások alapján elmondhatjuk, hogy az evangéliumokban a Jézusról szóló történeteket azért hagyományozták tovább, mert a benne való hit igényelte, hogy emléke élő maradjon. Ezek a leírások nemcsak Jézus idejébe röpítenek bennünket vissza, hanem az egyes

élettől való tartózkodásra. A magyar fordítást lásd: LADOCSI GÁSPÁR (ford.), „A XII. patriarka végrendeletei”, in Apokrifek (Ókeresztény Írók 2; szerk.: VANYÓ LÁSZLÓ), Budapest, SzIT, 1980, 174–255. 20 Vö. BARSI BALÁZS, Az apostoli hagyomány. Az evangéliumok kialakulása (A Ferences Hittudományi Főiskola gépelt jegyzete, belső használatra), Budapest, 1984, 1. A hagyományozás más megközelítését adja EDUARD SCHWEITZER, Teológiai bevezetés az Újszövetségbe, Budapest, Kálvin, 2004, 12–36.): Jézus tetteinek és szavainak a „titokban” való továbbadása (Jézus gyógyításainak, törvénykritikájának és példázatainak hagyománya), a próféták hagyományozó szerepe (ti. vándorpróféták), hagyományozás az „írástudók” által (a két „hit” kontinuitása és diszkontinuitása játszik szerepet), valamint hagyományozás a liturgiában („írásalakító, -formáló” tényező). 21 Lk 24,46–47: „Így szólt nekik: Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.”; ApCsel 2,37–38: Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak? Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.”

5

történetekkel az ősegyház a saját kérdéseire kereste és találta meg a választ.22 Ha ezt tartjuk szem előtt, világos, hogy nem egy eszményi gyülekezet képe rajzolódik ki előttünk. A béna meggyógyításának történetéből például megtudjuk, hogy Jézusnak, az Emberfiának hatalma van a bűnök megbocsátására éppúgy, mint ereje és képessége a gyógyításra (Mt 9,6). A gyógyulás és bűnbocsánatban való részesülés után a sokaságot félelem fogta el, dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek. Ebben a hatalomban részesedve gyakorolják tovább a benne hívők a bűnök megbocsátását (Mt 16,19; 18,18). Máté evangéliuma megerősíti, hogy Jézus hatalma a gyülekezetben, az Egyház közösségében él tovább. Az evangéliumnak ezzel a szentségi olvasatával találkozhatunk az utolsó vacsora elbeszélésénél, ahol Jézus áldozatáról azt olvassuk, hogy az a bűnök bocsánatára lesz (Mt 26,28), valamint Keresztelő János keresztelése is a bűnök bocsánatára volt (Mk 1,4; nem így a Mt 3,1–6), ebből következik, hogy a keresztények keresztelése is a bűnök bocsánatára lesz. Az evangéliumok közül János szakramentális szemlélete a legerősebb.23 Maradjunk még egy rövid ideig Isten felénk gyakorolt kegyénél, a megbocsátásnál. Máté evangéliuma legelején az angyal már céloz arra, hogy Jézus a bűneinkért jött el, és már a neve is a bűnöktől való megváltásra utal (vö. Mt 1,21: gör. szódzó, és a Zsolt 130,8). Egyvalamit azért rögtön szögezzünk le: a megváltást nem szabad leszűkítenünk a bűntől való szabadulásra, mintha Jézus megváltói munkássága kimerülne a bűnbocsánatban. ANSELM GRÜN, Biblische Bilder von Erlösung [A megváltás bibliai képei] c. könyvében sorra veszi az egyes újszövetségi iratokat és bemutatja az egyes evangélisták, újszövetségi szerzők meglátásait. Csak a zsidó-keresztény Máté mutatja be úgy a megváltást, mint a bűntől való szabadulást,24 akadnak, akik egyenesen nem is tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Jézus a bűneinkért halt meg.25

22

SIMON T. LÁSZLÓ, Az üdvösség mint esély és talány. Közelítések a Márk-evangéliumhoz (Lectio Divina 12), Bakonybél – Budapest, Szent Mauríciusz Monostor – L’Harmattan, 2009, 41: „A formatörténet képviselői szerint az evangéliumok többet elmondanak azokról az egyházi közösségekről, amelyeknek ölén létrejöttek, semmint a történeti Jézusról”. 23 Vö. SCOTT W. HAHN, „Temple, Sign, and Sacrament. Towards a New Perspective on the Gospel of John”, 137–141. A Jn 20,21–30-ban a bűnbocsánat a Feltámadott húsvéti ajándéka, ellentétben Lukáccsal, aki szerint az Írások megértése. Így a bűnbocsánat adása – szentségi szinten – a közösség feladata, részedesés Jézus küldetésében. 24 Vö. ANSELM GRÜN, Biblische Bilder von Erlösung (Münsterschwarzacher Kleinschriften 81), Münsterschwarzach, Vier-Türme-Verlag, 2001, főleg 29–42. 25 ANSELM GRÜN, Hogy Isten igaz ismeretére eljuthassunk. A Szentírás mélylélektani megközelítése (Alfa és Omega 9.), Agapé, Szeged, 2007. 12–13: „A szerkesztéstörténeti módszer a szöveg teológiája iránt érdeklődik, amelyet az egyes szerkesztők (redaktorok), például az evangélisták adtak a már előttük is létező, kéziratos anyaguknak. Lukács evangélista esetében a görög filozófia és irodalom áll a háttérben: Jézust isteni vándorként ábrázolja, aki gyakran betér az emberekhez és isteni ajándékokkal ajándékozza meg őket (vö. Philemon és Baucis). Lukács görög emberként nem tudott mit kezdeni a bűn fogalmával, amikor Jézus halálát értelmezte. Ezt azonban Platón látomásának beteljesüléseként látja, aki több mint négyszáz évvel Krisztus előtt egy írásában megkérdezte, mi történne akkor, ha egyszer felbukkanna egy teljesen igaz ember. Platón leírja, hogy kigúnyolnák, kicsúfolnák, megvernék, és a végén keresztre feszítenék (vö. PLATÓN, Állam, I. könyv, 362a. Platón összes művei II. Európa, Budapest, 1984, 92.). Az evangélista végül egy pogány századossal mondatja ki: „Ez az ember valóban igaz volt!” (Lk 23,47). Valóban, ez az ember volt az az Igaz, akire már Platón óta vártunk! Lukács úgy beszéli el Jézus történetét, hogy azt a görögök is megérthessék és elfogadhassák. Mivel mi szívünkben valamennyien „görögök” vagyunk, Lukács új módon hozhatja hozzánk közelebb Jézus Krisztust. A szerkesztéstörténeti módszer különböző utakon mutatja meg nekünk, hogy a bibliai szerzők hogyan mutatták be Krisztust egy többnyire más gondolkodás számára.”

6

Amikor Jézus vagy az evangélista a személyközi kapcsolatokban szükséges megbocsátásról beszél, akkor a zsidó hagyomány talaján állva fogalmaz.26 Jézus szerint a megtérés feltétele a bűnbocsánatnak, sőt a kiengesztelődésnek meg kell előznie még az áldozatbemutatást is: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat” (Mt 5,23–24). Ugyanez az összefüggés látható a Misnának az Engesztelés napjáról szóló traktátusában is (m. Joma 8,9):27 Az ember és Isten közötti törvényszegésekre Jom Kippur engesztelést szerez; de ember és embertársa közötti törvényszegésekre Jom Kippur nem szerez engesztelést, amíg az ember ki nem békül felebarátjával.

Sok biblikus tanulmány rámutatott a Miatyánk (Jézus imája), a korabeli zsidó ima, a Qaddis (a zsinagógai liturgia záró imádsága) és a Semone eszré (Tizennyolc áldás, Ámidá) közötti szoros kapcsolatra (felépítésük, témáik és kéréseik tekintetében). Ez utóbbi, a Semone eszré hatodik áldásában olvashatjuk: „Bocsáss meg nekünk, Atyánk (szeláh lanú avínú), mert vétkeztünk; nézd el nekünk, Királyunk, hogy bűnöztünk, hiszen te elnéző és megbocsátó vagy! Áldott vagy Te, Örökkévaló, kegyelmes, aki sokszor megbocsát!”28 A Jézus tanította mintaimádság, a Miatyánk alapvető kérései között találjuk a bűnbocsánatért való esedezést (Mt 6,12). És engedd el nekünk a mi adósságainkat, amint mi is elengedtük a nekünk tartozóknak. (Mt 6,12)

Lukáccsal ellentétben Máté evangélista a görög ofeiléma, „adósság” szót használja, ami az arámi hóba’ főnévre megy vissza, ez pedig egyaránt jelent adósságot és vétket. A kép mögött az az elképzelés áll, hogy az ember Isten előtt adós, tartozik neki. Lukács evangélista ezt úgy fejezi ki, hogy minden ember elveszett. Gondoljunk csak evangéliumának szépen felépített 15. fejezetére: egy férfi elveszít egy juhot a pusztában, egy nő elveszít egy drachmát a házban, majd a „tékozlónak” nevezett kisebbik fiú „elveszik” egy tengeren túli országban, a bátyja pedig az atyai házban. Férfi és nő, kint és bent, kisebb testvér és nagyobb testvér – egyre megy a játék: mindenki elveszett. Szent Pál apostol úgy fogalmaz a rómaiakhoz írt levelében, hogy nincs zsidó vagy görög, „mindannyian nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3,23).29 Ahogy a MTörv 15,1–2-ben a hívő izraelita az „Úr miatt” és az „Úrért” engedi el az adósságot,30 ugyanúgy az imádkozó embernek is, „az Úrért”, miatta, valamint azért, mert neki is elengedték adósságát, bűneit, meg kell bocsátania, el kell engednie mások tartozását. A görög hósz összehasonlító szócska („amint/miképpen”) előhívhat belőlünk néhány jézusi vagy apostoli mondást – a követésre buzdítva.31 Szorosra fűzi az Istennel való kapcsolatunkat,

26

Vö. MIGUEL PÉREZ FERNANDEZ, „Oral Traditions of the Mishnah in Gospels” in The Encyclopaedia of Judaism II, (szerk.: JACOB NEUSNER, ALAN J. AVERY-PECK és WILLIAM SCOTT GREEN), Leiden – Boston, E. J. Brill, 2005, 898. 27 Egy nemrégiben megjelent részleges Misna-fordítást néhány esetben módosítottam: „Joma traktátus. Az engesztelés napjáról” (ford.: ENGHY SÁNDOR) in Törpék az óriások vállán. Válogatott Misna-traktátusok (szerk.: GÖRGEY ETELKA), Sárospatak, Sárospataki Református Teológiai Akadémia, 2010, 125–126. 28 Sámuel imája. Zsidó imakönyv, Budapest, Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, 1996, 60. A hasonlóságokhoz lásd: RINALDO FABRIS, Matteo, Roma, Borla, 21996, 164–165. 29 Vö. ROLAND MEYNET SJ, „Bibliaolvasás új szemmel”, in Teológia XXIX (1995/2), 70–71. 30 MTörv 15,1–2: „Minden hetedik esztendő végén el kell engedni az adósságot. Az adósság-elengedés módja pedig ez: egy hitelező se követelje felebarátjától, testvérétől azt a kölcsönt, amit embertársának kölcsönadott, mert adósság-elengedést hirdettek az Úrért.” 31 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) 2482. pontjával.

7

így a megbocsátás ugyanarra az ingyenes, pazarló magatartásra hív, mint amit Isten gyakorol felénk. Legyetek tökéletesek, miképpen a ti mennyei Atyátok tökéletes! (Mt 5,48) Legyetek irgalmasok, miképpen a ti Atyátok is irgalmas! (Lk 6,36) Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, amint én szeretlek titeket! (Jn 13,34) Bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban! (Ef 4,32)

Csak saját erőfeszítésről lenne szó? ASSISI SZENT FERENC arról is beszél, amikor az Úr imáját kommentája, hogy bizony olyan is lehet, hogy nem tudunk megbocsátani, de megmaradt az imádság kontextusában, és kéri Istentől, hogy „ha nem bocsátunk meg valamit egészen, add, Uram, hogy teljesen megbocsássunk […], s azon legyünk, hogy benned mindenkinek hasznára legyünk”. Eszerint nem vagyunk magunkra hagyva. A Miatyánk mátéi változata szerint már elengedtük a nekünk tartozók adósságát (Mt 6,12b: ἀφήκαμεν), s ez alapján kérjük, hogy Isten is engedje el nekünk tartozásainkat. A Mt 18,21– 35 példázatában azonban fordított sorrendet fogunk látni: először a szolga adósságát engedi el a király. Az evangéliumi szövegekben egyszerre van jelen ez a két dinamizmus: az Istentől nyert bocsánat előfeltétele és következménye a mi megbocsátásunknak.32 Gyakorlati szempontból mindannyian átélhettük azt, hogy a személyesen megtapasztalt megbocsátás életre kelt és tettre sarkall bennünket. Nagyon szépen ír erről GANDHI az önéletrajzában, amikor arról beszél, hogy 15 éves korában aranyat lopott ki bátyja karkötőjéből. Lelkiismerete arra indította, hogy vallja meg bűnét apjának. Szóban nem merte elmondani, ezért elhatározta, hogy levelet ír neki, amelyet reszkető kézzel nyújtott át, és amelyben töredelmesen megvallotta bűnét, büntetést kért magának, végül ígéretet tett, hogy a jövőben nem követ el semmiféle hasonlót.33 Apám elolvasta a levelet, és gyöngyszemek peregtek alá orcáin, megnedvesítette a papirost. Egy pillanatra gondolataiba merülve behunyta a szemét, aztán eltépte a levelet. Amíg olvasott, felült az ágyban. Most újra visszafeküdt. Én is sírtam. Láttam, hogy apám szenved. Ha festő lennék, ma is le tudnám festeni ezt a jelenetet, olyan elevenen él bennem. A szeretet ama gyöngyszemei megtisztították szívemet, és lemosták rólam a bűnt. Csak aki maga is tapasztalt ilyen szeretetet, csak az tudja, mi ez. […] Apámnak nem volt természetes vonása az ilyen fennkölt megbocsátás. Azt hittem, haragudni fog, kemény szavakkal illet, és öklével veri a homlokát. De olyan csodálatosan békés volt – s azt hiszem, ezt tiszta vallomásomnak köszönhettem. A bűnbánat legtisztább formája, ha becsületesen megvalljuk a történteket annak, akinek joga van meghallgatni az ilyen vallomást, s megfogadjuk, hogy a bűnt soha többé nem követjük el. Tudom: vallomásom tökéletesen megnyugtatta apámat, és határtalanul megnövelte irántam érzett szeretetét.

A megbocsátást csak az tudja megérteni, aki már átélte a megbocsátottságot. Nem rituális értelemben vett gyónásról volt itt szó, ám annak elemeit lehetetlen nem észrevenni (vallomás, nem számítgató őszinteség, bűnbánattal teli igénylése a bocsánatnak, erős elhatározás). GANDHI nem bánat vagy megbánás nélkül igényelte a bűnbocsánatot. A széttépett levél emlékeztet bennünket a Kol 2,13–14-re, ahol ezt olvassuk: Titeket, akik halottak voltatok vétkeitekben […], Isten Krisztussal együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte (gör. exaleipszasz) a követelésével minket terhelő adósle-

32

Innen nézve felesleges az a rendszeres teológiai kérdés, amit BOLYKI JÁNOS feszeget, ő maga is helyesen jegyzi meg (BOLYKI JÁNOS, Újszövetségi etika, Kálvin, Budapest, 1998, 77.): „A dogmatikai háttérrel kapcsolatos kíváncsiságunkat (előfeltétele vagy következménye az Istentől nyert bocsánatnak a mi bocsánatadásunk?) a textus nem elégíti ki.” 33 MÓHANDÁSZ KARAMCSAND GANDHI, Önéletrajz. Avagy az igazsággal való próbálkozásaim története, Budapest, Európa, 1987, 38–39.

8

velet (gör. cheirografon), amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.

A szövegben szereplő cheirografon görög szó („kézzel írott okmány”) egyetlen egyszer fordul elő az egész Újszövetségben. „Ez a kifejezés bevezeti az adós és a hitelező fogalmát, melyet gyakran arra használnak az Ószövetségben és az Újszövetségben, hogy az Isten és az emberiség közötti kapcsolatot ecseteljék vele.”34 Térjünk át Jézusnak az egyik példázatára Mt 18. fejezetében, amely a feltétlen megbocsátás szükségességét hangsúlyozza: minden körülmények közt, még a másik rosszindulata, ellenséges hozzáállása mellett is. Ennek a fejezetnek a biblikusok a „gyülekezet rendező normái” címet szokták adni.35 Az ősegyházban minden egyes evangéliumi szakasznak megvolt a maga élethelyzete, amelyben elhangzott, és ott „ült” (vö. Sitz im Leben). Milyen élethelyzet állhat a gonosz szolgáról szóló evangéliumi szakasz mögött (Mt 18,21–35)? Milyen többletet hallottak meg Jézus korában, ott és akkor az Írást ismerő zsidók? Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: „Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus azt felelte neki: „Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer [Ter 4,24: hetvenhétszer]. Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyerekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: „Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.” Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: „Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: „Légy türelemmel irántam, és megadom neked.” Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.”

A biblikusok általában megjegyzik, hogy nincs különösebb jelentősége a különféle számításoknak a talentum értékére vonatkozóan, hiszen tengernyi pénzről, abszurd tartozásról van szó. Egyvalami mégis nagyon fontos, érdemes rá felfigyelnünk. MÁRAI SÁNDOR azt vallotta ars poeticájában, hogy az újraolvasás nagyon fontos: mondatot, főnevet, igét és jelzőt is újra kell olvasnunk, mert az végzetesen meghatároz a szövegben valamit.36 Azt gondolom, hogy ebben a szövegben a tízezres szám az, ami végzetesen meghatároz valamit. Hol találjuk ezt a számot az Ószövetségben? Eszter könyvében. Ebben a tekercsben egy istentelen, zsidóellenes perzsa helytartó, Hámán azt ígéri az uralkodónak, hogy ő szíves örömest kifizeti a zsidók adóját, a tízezer talentumot, csak hadd ölje meg őket, majd pótolja, kifizeti helyettük, így nem lesz „államháztartási hiány”. 34

MAURYA P. HORGAN, „Levél a kolosszeieknek”, in Jeromos Bibliakommentár II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata (szerk.: RAYMOND E. BROWN – JOSEPH A. FITZMYER – ROLAND E. MURPHY), Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003, 462. 35 Vö. ORTENSIO DA SPINETOLI, Máté. Az egyház evangéliuma (Scriptura 1), Agapé, Szeged, 1998, 499. A fejezet a néhány közösségben felmerülő problémát tart szeme előtt: a tekintély kérdését, a megbotránkoztatást, a hitbeli ingadozást, a bűnös testvérekkel való kiengesztelődést, a közösségi imát és a kölcsönös megbocsátást. 36 MÁRAI SÁNDOR, Bölcsességek januártól decemberig, Helikon, Budapest, 2004, 218: „Nem elég olvasni. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint – fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik, vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.”

9

Ha a király jónak látja, adja írásba, hogy el kell pusztítani őket, én pedig tízezer talentum ezüstöt mérek ki a tisztviselők kezébe, hogy vigyék a királyi kincstárba. (Eszt 3,9)

Áskálódik, de terve mégsem sikerül, mert Eszter megmenti a nép életét. A történet a Purim ünnepével zárul, ahol – talán már akkor is, de azóta biztosan – ha Hámán nevét meghallották a gyülekezet tagjai, nyugodtan kiabálhattak, kifejezhették nem-tetszésüket, bosszút esküdhettek. Manapság csupán a morajlás és a lábdübörgés maradt meg.37 LOUIS JACOBS, a „Purim” szócikk szerzője az Encyclopaedia Judaica kötetében így fogalmaz:38 Amíg néhány reformgyülekezet megszüntette a Purimot, mások továbbra is tartják, mint a bátorítás és a remény napját, ismét mások azzal érvelnek, hogy Purim ünnepe segítette a zsidókat, hogy kifejezzék agresszív érzelmeiket és szublimálják a harag és a gyűlölet érzéseit.

Nem szeretnék az anakronizmus hibájába esni, mégis elképzelhetőnek tartom, bibliatudományi szinten pedig képviselhető, de mindenképpen felvethető véleménynek, hogy Jézus ezt a példázatot éppen Purim ünnepe körül vagy kapcsán mondta el (vö. Eszt 9,20–28). Azt akarta, hogy követői megértsék: már nincs szó bosszúról, felejtsék el; még az akkora lókötőknek is, mint Hámán, meg kell bocsátani, mert a példázatbeli úr is elengedte a szolga tartozását. Kik vagyunk mi, hogy ne kövessük Istent ebben a nagylelkűségben?! Máténál a példázat az ítélet kontextusába kerül (vö. Mt 18,34–35). Evangéliumában az ítélet perspektívája többször szerepel, mint bármelyik más evangélistánál, állandóan közössége szeme elé idézi. „Az egész mű száznegyvennyolc perikópából áll, és ezekből hatvan tárgyalja vagy érinti az ítéletet (Márknál a 92 perikópából 10, Lukácsnál a 146-ból 28).”39 3. A MEGBOCSÁTÁS MINT ELVÁRÁS AZ EMBERTŐL ÖNMAGA FELÉ Megbocsátás önmagunknak. Talán a Biblia itt a legszemérmesebb, ugyanakkor beszél a jó, tiszta lelkiismeretről. Jób könyvében például azt olvassuk, hogy a főhős szíve egyetlen napja miatt sem szégyenkezik (Jób 27,6). Ha mégis van a szívnek miért szégyenkeznie, akkor az első János-levél szerzőjének szavát kell meghallanunk: „ha szívünk vádol is, Isten nagyobb a szívünknél” (1Ján 3,19). Ez lehetne az önmagunknak való megbocsátás bibliai alapigéje. Most csupán egyetlen evangéliumi részt szeretnék kinagyítani: Júdás árulását. KERÉNYI GYÖRGY zeneszerző SZEDŐ DÉNES ferences atya szövegkönyvével hozzálátott egy Márkpassió komponálásához. Ehhez a passióhoz Dénes atya elkészítette a Márk evangélium szenvedéstörténetének fordítását, a kórusok és áriák verseit. Ennek az oratóriumnak a 13. prózai betétjét hívom most segítségül, amelynek címe: Utolsó párbeszéd.40 Nyilván megvan a veszélye annak, hogy a történet részletezése, kiegészítése nem feltétlenül a valóságra mutat rá, hanem inkább az illető értelmező kedvenc elméletének fantáziadús igazolása, mégis számos esetben egy-egy „kitöltés” jól rámutat az evangéliumi történet lélektani dinamizmusára – ahogy ezt olvashatjuk ANDREW KILLE, Bibliaolvasás három dimenzió37

Vö. OLÁH JÁNOS, Judaisztika I. Ünnepek, emléknapok, gyász- és böjtnapok, nevezetes napok, Országos Rabbiképző Intézet, Budapest, 1999, 59: „A purim a sok gyásznap – mely a zsidóság több évezredes történelmét kíséri – mellett egy igazi örömünnep. Ez a zsinagógában is meglátszik, mert mikor Eszter könyvét felolvassuk a hagyományos tekercsből (megilá), akkor a gonosz Hámán nevének olvastán megengedett dolog zajongani, ricsajozni, kereplőzni, lábbal dobogni.” 38 LOUIS JACOBS, „Purim”, in Encyclopaedia Judaica. Second Edition, volume 16 (szerk.: FRED SKOLNIK), Thomson – Gale, Detroit – New York – San Francisco – New Haven – Waterville – London, 741. További szakirodalmi utalásokkal. 39 ORTENSIO DA SPINETOLI, i. m., 9. 40 A prózai betét először a Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Provincia lapjában kapott nyilvánosságot: Magyar Barát VII/3 (1998. március 1.), 1.

10

ban – A pszichológiai bibliaértelmezés immár magyar nyelven is olvasható, kiváló tanulmányában.41 Efféle kiegészítéseket azonban nemcsak művészek, íróemberek, a pszichológiával és a szentírás-magyarázattal együttesen foglalkozó kutatók tesznek, hanem a mainstream-nek számító akadémiai exegézis művelői is.42 Hallgassuk meg Jézust és Júdást: Júdás (súgva): Mester! ... Mester! ... Rabbóni! Hallasz-é? Nem látlak e vaksötétben. Hol vagy? Jézus: Mindenütt... Tebenned. Júdás: Kerestelek. De eltűntél, mint a harmat nyomtalan. Mindig ilyen voltál! ... Csak meg akartam mondani, hogy... Jézus: Tudom, megbocsátok. Júdás: És nincs egy feddő szavad ellenem? Agyonnyomsz a jóságoddal! Megbocsátani én nem tudok magamnak. Hiába hajítottam el a harminc ezüstöt is. Nincs nyugtom! Elkárhoztam! Jézus: Szenvedtél, fiam! Júdás: Irgalmatlanul szenvedtem és szenvedek! De eleget soha! Akad-e vezeklés az én vétkemre? Jézus: Magamra veszem. Te pedig bocsáss meg magadnak. Júdás: Csókkal árultam el az Emberfiát! Hogyan feledhetném? Jézus: Csókolj meg újra, de igazán! Élet és halál van a csókban. Halál és Élet. Júdás: Mester! ... én belehalok!

Eszerint, amire Júdásnak szüksége lett volna, és ami Péternek sikerült is, az a megbocsátás önmagának. A Biblia tényleg tartózkodó, amikor erről van szó, néhány kifejezés azonban, mint például a nyugtalanság, az önmagunknak való megbocsátás képtelensége és a felejtés hangsúlyosnak tűnik számomra. ZÁRÓ GONDOLATOK Reményeim szerint sikerült átfogó képet adnom a Biblia tanításáról, arról, hogy hogyan mutatja be az ó- és újszövetségi Szentírás Isten felénk gyakorolt kegyét, illetve hogyan várja el az embertől a másik ember és saját maga felé gyakorolt kegyét, a megbocsátást. POLCZ ALAINE egyik írásában meséli, hogy apja fiatalon, kicsit becsípve, a szerelmétől kapott hóvirágcsokrot, hogy ne hervadjon el, beleállította a piros tintás üvegbe. A fehér virágokon lassan pirosodó hajszálerek tűntek fel, majd rózsaszínűvé vált az egész csokor. Hozzáfűzi: így ivódnak belénk a könyvek, melyeket szeretünk. Azt gondolom, így ivódik belénk a Szentírás is; mondatai, negatív vagy pozitív példát elénk állító történetei, amelyeket a nap folyamán magunkkal viszünk, erőnkké és világosságunkká lehetnek, és segíthetnek bennünket, hogy életükben az igaz emberséget váltsuk valóra, és akkor miénk lesz a Szentírás üzenete, és Jézus Lelke – a rózsaszínűvé lett hóvirágcsokorhoz hasonlóan – valóban átragyog magatartásunkon is. Köszönöm, hogy meghallgattak!

41

Vö. D. ANDREW KILLE, „Bibliaolvasás három dimenzióban. A pszichológiai bibliaértelmezés”, in Sapientiana 4 (2011/1) 44–59 (főleg: 53.). 42 Vö. ULRICH LUZ, „Júdás az Újszövetségben”, in Szenvedéstörténet. Nemzetközi Biblikus Konferencia – 2005. szeptember 4–7. (szerk. BENYIK GYÖRGY), Szeged, JATEPress, 91–101 (főleg: 101.).

11