MATT RIDLEY
A JÓZAN OPTIMISTA A jólét evolúciója
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A magyar kiadás a Matt Ridley: The Rational Optimist. How Prosperity Evolves. Fourth Estate, London, 2011. eredeti kiadás alapján készült. Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna
ISBN 978 963 05 9217 8 ISSN 2062-1477 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu
© Matt Ridley, 2010, 2011 Hungarian translation © Nagy Mónika Zsuzsanna, 2012 © Akadémiai Kiadó, 2012 A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Felelős szerkesztő: Sisák Gábor A szöveget gondozta: Csontos Erika Termékmenedzser: Egri Róbert Tipográfia, nyomdai előkészítés: Eredeti Bt. Borító: Pintér József A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda végezte Felelős vezető: Ujvárosi Lajos Martonvásár, 2012 Kiadványszám: TK110044 Megjelent 29 (A/5) ív terjedelemben Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary
Tartalom
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
11
Párosodó elmék 15
1. A jobb jelen: az előzmények nélküli jelen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
23
2. A kollektív elme: csere és specializáció 200 000 évvel ezelőtt . . . . . . . . .
63
Amikor a bőség kosarából mindenki… 28 Olcsó fény 33 Időtakarékosság 35 Boldogság 38 Válság 41 Kölcsönös függőségi nyilatkozat 46 A munka megsokszorozódása 53 Az önellátás: szegénység 56 Visszavett Arcadia 58 Az új hívószava 60
Homo dynamicus 68 A cserekereskedelem kezdetei 71 Én vadászok neked, te gyűjtögetsz nekem 77 Végig a keleti parton 83 Kereskedjünk? 88 Ricardo mágiája 91 Innovációs hálózatok 96 Hálózatépítés keleten 101
3. Az erényüzem: barter, bizalom és szabályok 50 000 évvel ezelőtt . . . . . 105 Hogyan szerezzünk kereskedőpartnert? 110 Bizalomkoktél 113 A jövő ígérete 119 Ha a bizalom működteti a piacokat, vajon a piacok kiválthatják-e a bizalmat? 122 Az erőszak a szabadság ellentéte 125 Vállalatszörnyetegek 132 Kereskedelem és kreativitás 136 Szabályok és eszközök 138
4. A kilencmilliárd etetése: gazdálkodás 10 000 évvel ezelőtt . . . . . . . . . . . 143 Ha nincs kereskedés, nincs gazdálkodás 149 Tőke és fém 152 Nemtelen vadember? 157 A trágyázás forradalma 162 A Borlaug-féle gének 164 Az intenzív gazdálkodás környezetbarát 167 A biogazdálkodás téveszméje 174 A génmódosítás számtalan módja 177
7
A józan optimista 5. A város diadala: a kereskedelem 5000 évvel ezelőtt . . . . . . . . . . . . . . . . . 183 Ősvárosok 185 Gyapot és hal 187 A zászló követi a kereskedelmet 190 A tengeri forradalom 193 A széttagolt kormányzás előnye 197 A Gangesztől a Tiberiszig 200 A sivatag hajói 202 A pisai kalmár 205 A Moloch-állam 207 Töröljük el újra a gabonatörvényeket! 213 A város apoteózisa 217
6. Menekülés Malthus csapdájából: a népesedés 1200 után . . . . . . . . . . . . . 221 A középkori összeomlás 223 Az iparkodás forradalma 227 A brit kivétel 231 A demográfiai átmenet 233 A jelenség, amelyre nincs magyarázat 239
7. A rabszolgák felszabadítása: az energia 1700 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . 245 Egyre gazdagabban 250 Észkombájn-dömping 253 Ha van kereslet, van kínálat is 257 Szén őfelsége 262 A dinamó 266 A hő mint munka és a munka mint hő 269 A bioüzemanyagok fantazmagóriája 274 Hatékonyság és kereslet 278
8. Az újítás feltalálása: növekvő hozamok 1800 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . 283 Az újítás akár a bozóttűz 287 A tudománytól vezérelve? 291 Tőke? 295 Szellemi tulajdon? 299 Kormányzat? 304 Csere! 307 A végtelen lehetőség 312
9. Fordulópontok: pesszimizmus 1900 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 317 A rossz hírek rövid története 321 Fordulópont-frász 325 Egyre rosszabb 328 Rák 336 Nukleáris Armageddon 339 Éhínség 339 Erőforrások 342 Tiszta levegő 344 Gének 346 Döghalál 347 A visszavonulás programja 351
10. Napjaink pesszimizmusának két fő oka: Afrika és az éghajlati viszonyok 2010 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 353 Afrika alsó milliárdja 355 Mégis kinek a segélye? 357 Bukásra ítélve? 360 Mienk a világ 364 Az éghajlat 370 Nagyobb melegben gazdagabban, vagy hűvösebben szegényebben? 376 Az ökoszisztémák megóvása 382 A gazdaság széntelenítése 385
11. Katallaxia: józan optimizmus 2100 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 393 Előre és fölfelé 396 Milyen jó lehet? 398
Utóirat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 405 Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 409 Jegyzetek és hivatkozások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 413
8
Előszó Amikor az ötletek párosodnak Míg más állatfajok esetében az egyedek fejlődése kölyökkortól időskorig vagy az érettségig tart;1 és egyetlen életen belül eljut arra a tökéletességre, amelyet a saját természete lehetővé tesz a számára; az ember esetében azonban a faj éppúgy fejlődik, mint az egyén; az egymást követő korok mindig az előzőek által lerakott alapokra épülnek. Adam Ferguson Értekezés a civil társadalom történetéről (1767)
11
A józan optimista
Az asztalomon, amelyen írok, két, nagyjából egyforma méretű és alakú tárgy csücsül: az egyik egy vezeték nélküli számítógépes egér; a másik egy szakóca a középső kőkorszakból – mintegy félmillió éves.2 Mindkettőt úgy alkották meg, hogy kézre álljanak, és megfeleljenek annak a feltételnek, hogy emberi lények használják. A két tárgy azonban mégis sokban különbözik egymástól. Az egyik számos anyag bonyolult összetételéből állt elő, finom belső szerkezete pedig sokirányú ismeretet feltételez. A másik egyetlen anyagból készült, és egyetlen egyén mesterségbeli tudását tükrözi. A két tárgy különbsége jól mutatja azt is, mennyire más a mai, illetve a félmillió évvel ezelőtti emberi tudás. Könyvem arról a gyors, állandó és megszakítás nélküli változásról szól, amelyet az emberi társadalom él meg, és amely egyetlen más állatfajra sem jellemző. Ilyesmi a biológus számára feltétlenül magyarázatra szorul. Az elmúlt két évtized során négy könyvet is írtam arról, mennyi hasonlóság van köztünk és az állatok között. Ez a könyv most arról szól, mennyiben különbözünk más állatfajoktól. Vajon mi az, amitől az emberi lények képesek ilyen viharos tempóban változtatni az életüket? Nem mintha az emberi természet változna. Ahogyan az a kéz, amely a szakócát fogta, ugyanolyan alakú volt, mint az, amelyik az egérrel babrál, az emberek mindig is kutatnak majd élelmiszer után, vágynak szexre, gondoskodnak utódaikról, versengenek pozíciókért, és éppúgy kerülik a fájdalmat, akár a többi állat. Az emberi faj megannyi sajátossága hasonlóképpen változatlan. A világ legtávolabbi zugába vetődve is hallunk énekszót, találkozunk mosollyal, beszéddel, szexuális féltékenységgel és humorérzékkel – mindezeket hiába keresnénk mondjuk a csimpánzoknál. Ma is könnyedén átérezzük Shakespeare, Homérosz, Konfuciusz vagy épp Buddha késztetéseit. Ha találkoznék azzal az emberrel, aki a dél-franciaországi Chauvet barlangjában azokat a csodálatos orrszarvúkat a falra festette valamikor 32 000 évvel ezelőtt, bármelyik pszichológiai irányzat szerint embernek találnám őt – efelől
12
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak
semmi kétségem. Az emberi élet döntő részben egyáltalán nem változik. De az abszurd lenne, ha azt mondanánk, hogy 32 000 éve ugyanolyan volt az élet, mint ma. Fajom létszáma azóta 100 000 százalékkal gyarapodott, úgy 3 millió főről 7 milliárdra nőtt a lélekszám.3 Olyan kényelmet és luxust biztosítunk magunknak, amilyenről más fajok nem is álmodnak. Az ember a földgolyó minden lakható szegletét gyarmatosította, és szinte minden lakhatatlan részt is fölfedezett már. A saját céljainak megfelelően változtatta meg a világ megjelenését, genetikai és kémiai sajátosságait, és a Földön élő növények termőképességét vagy 23 százalékkal növelte. Sajátosan és célszerűen elrendezett atomokkal vette körül magát, amit technikának hív, és ezen belül újra meg újra feltalál, majd elvet dolgokat. Más teremtményekre nem igaz ugyanez, még az olyan értelmes fajokra sem, mint a csimpánz vagy a palackorrú delfin, a papagáj vagy a polip. Ezek olykor ugyan használnak eszközöket, változtatják az ökológiai niche-üket, de nem „emelkedik az életszínvonaluk”, és nem élnek át „gazdasági növekedést”. Igaz, nem ismerik a „szegénységet” sem. Nem tartanak egyik életformától egy másik felé, és ezen nem is szánakoznak. Nem élnek át mezőgazdasági, városi, kereskedelmi, ipari és információs forradalmat, és nincs reneszánszuk, reformációjuk, nincsenek válságaik, demográfiai átmeneteik, polgárháborúik, hidegháborúik, kulturális háborúik, és nem dőlnek be a hiteleik sem. Asztalomnál ülve olyan dolgok vesznek körül – telefon, könyvek, számítógép, fényképek, gemkapcsok és kávéscsészék –, amilyeneket majmok véletlenül se hoznak létre. Úgy töltök meg egy képernyőt digitális információval, ahogyan a delfineknek mind ez idáig nem sikerült. Tisztában vagyok olyan elvont fogalmakkal – mint dátum, időjárás-előrejelzés, a termodinamika második főtétele –, amiket egy papagáj aligha képes felfogni. Ugyan mitől vagyok én ennyire különleges? Nem lehet pusztán az az oka, hogy nagyobb az agyam, mint az állatoké. Különben is, a Neander-völgyi ember átlagosan nálam is
13
A józan optimista
nagyobb agymérettel rendelkezett, mégsem mondható el róla, hogy hosszan tartó kulturális változást élt meg. Ráadásul az állatokhoz képest relatíve nagy agyméretem ide vagy oda, halvány segédfogalmam sincs arról, hogyan készül a kávéscsésze vagy a gemkapocs, hogy az időjárás-előrejelzésről ne is beszéljek. Daniel Gilbert pszichológus kedves tréfája szerint szakmája mindegyik képviselőjének életében kötelező jelleggel eljön a pillanat, amikor ki kell egészítenie a következő mondatot: „Az emberi lény az egyetlen állat, amely…”4 Nyelv, kognitív érvelés, tűz, főzés, eszközkészítés, öntudat, csalás, utánzás, művészet, vallás, a többi ujjal szembefordítható hüvelykujj, hajítófegyverek, fölegyenesedett járás, nagyszülők gondozása – valóban hosszú azoknak a jellemzőknek a listája, amelyeket sajátos emberi vonásoknak tartunk. De a csakis a földimalacra vagy a lármás lábasmadárra jellemző vonások listája is épp elég hosszú. E tulajdonságok mindegyike valóban sajátosan az emberre jellemző, és valóban sokat segítenek a modern életben. Könyvemben viszont amellett érvelek, hogy talán a nyelv kivételével egyikük sem a megfelelő időben jelent meg,5 és nem járt olyan hatással, hogy az magyarázná a hirtelen változást, amelynek során a csupán sikeres majomemberből progresszív újító lett. E vonások többsége túl korán került a történetbe, és nem volt számottevő ökológiai hatásuk. Szép dolog, ha valaki kellő öntudattal rendelkezik ahhoz, hogy ki akarja festeni a testét vagy megindokoljon egy választ, de ez még nem vezet ökológiai világhódításhoz. Az világos, hogy az embernek szüksége van nagyméretű agyra és nyelvhasználatra ahhoz, hogy megbirkózzon a modern technika vívmányai által uralt életünkkel. Az is világos, hogy az emberek nagyon tanulékonyak a társas élet terén, és még a csimpánzokhoz képest is szinte megszállottan érdekli őket a pontos utánzás.6 A nagyméretű agy, az utánzás és a nyelv azonban együtt sem magyarázza a gazdasági fejlődést, a haladást és a szegénységet. Nem okoznak ugyanis életszínvonalbeli változást. Már a Neander-völgyi ember is rendelkezett nagyméretű aggyal, számos technikai vívmánnyal, és valószínűleg
14
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak
bonyolult nyelvet használt. Ám nem hagyta el a niche-t, amelyben élt. Azt állítom, hogy amikor a fejünkben kutakodunk, nem a megfelelő helyen keressük a magyarázatot fajunk kimagasló változtatási képességére. Ez ugyanis nem az agyunkban dőlt el. Hanem agyak között. Mivel kollektív jelenség. Vegyük újra szemügyre a szakócát és az egeret! Mindkettő az ember műve, de csak az egyik egyetlen emberé, a másik több száz, talán több millió ember alkotása. Ezt értem kollektív intelligencián. Nincs egyetlen olyan ember, aki tudja, hogyan készül az egér. Aki a gyárban összerakja, nem tudja, hogyan hozták felszínre az olajat, amelyből a műanyag készült, és fordítva. Egy ponton az emberi intelligencia úgy lett kollektív és felhalmozódó, ahogyan egyetlen más állat esetében sem.
Párosodó elmék Amikor azt állítom, hogy az emberi kultúra változott, az emberi természet viszont nem, az nem az evolúció elvetését, hanem éppenséggel az ellenkezőjét jelenti. Az emberiség rendkívüli, robbanásszerű evolúciós változást él át, amelynek mozgatórugója a jól bevált darwini természetes szelekció. Csakhogy ez most ötletek és nem gének szelekciója. És ezeknek az ötleteknek az élőhelye emberi agyakból áll. A társadalomtudományok már jó ideje próbálják felszínre hozni ezt az elképzelést. Gabriel Tarde, francia szociológus 1888-ban a következőket írta: „Amikor egy újítás utánzás révén csöndben elterjed, azt bátran nevezhetjük társadalmi evolúciónak.”7 Friedrich Hayek osztrák közgazdász az 1960-as években írta le, hogy a társadalmi evolúció döntő tényezője „a sikeres intézmények és szokások utánzás általi szelekciója”.8 Richard Dawkins evolúcióbiológus 1976-ban alkotta meg a kulturális utánzás egységének megnevezésére a „mém” kifejezést.9 Richard Nelson közgazdász 1980-ban azzal az elgondolással rukkolt ki, hogy egész gazdaságok fejlődnek természetes szelekció révén.10
15
A józan optimista
Amikor kulturális evolúcióról beszélek, a következőt értem rajta: valamikor 100 000 évvel ezelőtt maga a kultúra kezdett olyan módon fejlődni, ahogyan soha, egyetlen más faj esetében sem – vagyis elkezdett másolódni, mutálódni, versengeni, szelektálódni és felhalmozódni –, valahogy úgy, ahogyan a gének már több milliárd éve alakultak. És ahogyan a természetes szelekció lépésről lépésre, kumulatív módon alakította ki a szemet, éppúgy a kulturális evolúció is kumulatív módon alakította ki az emberek esetében a kultúrát. Vagy akár a fényképezőgépet.11 A csimpánzok is képesek megtanítani egymást arra, hogy egy hegyes bot segítségével miként lehet leszúrni a szenegáli fülesmakit, sőt a gyilkos bálnák is megtanítják egymást arra, hogyan kaphatják el a part közelében a fókákat. Arra azonban csak az ember képes, hogy a kumulatív kultúrát egy vekni kenyérré vagy egy koncertművé alakítsa. De vajon miért? Miért velünk történt mindez, és nem a gyilkos bálnákkal? Ha kijelentjük, hogy az embernek van kulturális evolúciója, az nem túl eredeti, és nem is mond sokat. Az utánzás és a tanulás, ha mégoly bőven és találékonyan alkalmazzák is, önmagában nem elegendő magyarázat arra, hogy az ember miért kezdett ilyen sajátos módon változni. Valami más is kell. Valami, ami az emberben megvan, a gyilkos bálnákban viszont nincs. A válasz, úgy vélem, abban rejlik, hogy az emberi történelem egy pontján az ötletek egyszer csak találkoztak, és párosodni, üzekedni kezdtek egymással. Hadd magyarázzam el, mire gondolok. A biológiai evolúciót a szex teszi kumulatívvá, mivel általa kerülnek össze különböző egyedek génjei. Vagyis az egyik egyedben végbement mutáció egyesíti az erőit egy másik egyedben végbement mutációval. Az analógia a baktériumokban a legkifejezettebb, a baktérium ugyanis úgy képes géncserére, hogy közben nem másolódik – innen az a képességük, hogy más fajoktól immunitást szerezzenek bizonyos antibiotikumok ellen. Ha évmilliárdokkal ezelőtt a mikrobák nem állnak neki géneket cserélni, majd az állatok nem teszik ugyanezt
16
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak
a szex révén, sose gyűlt volna össze egyetlen állatban a szem létrejöttéhez szükséges összes gén; sem azok a gének, amelyek a lábat, az idegeket vagy az agyat alakítják ki. Minden mutáció a saját vonalán maradt volna, elszigetelten, és sosem ismerte volna meg a szinergia örömét. Képzeljünk csak el egy halat, amelyik kialakítja a kezdetleges tüdőt, és egy másikat, amelyik kialakítja a kezdetleges végtagokat, ám egyik se éri el a szárazföldet. Az evolúció bizonyára szex nélkül is végbemehet; csak összehasonlíthatatlanul lassabban. Ugyanez érvényes a kultúrára is. A kultúra, ha csupán abból állna, hogy szokásokat sajátítunk el másoktól, gyorsan megrekedne. Ahhoz, hogy a kultúra kumulatívvá váljon, a gondolatoknak találkozniuk és párosodniuk kellett. Az „ötletek idegentermékenyülése” ugyan közhelyszámba megy, de szó sincs szándékos termékenységről. „Teremteni annyit tesz, mint rekombinálni”12 – mondta François Jacob molekuláris biológus. Képzeljük csak el, mi történt volna, ha az az ember, aki feltalálta a sínt, és az, aki feltalálta a mozdonyt, sosem találkozik, és nem is beszél egymással, még közvetítő révén se. A papír és a nyomda, az internet és a mobiltelefon, a szén és a turbina, a réz és az ón, a kerék és az acél, a szoftver és a hardver mind hasonló példa. A mellett fogok érvelni, hogy volt egy pont az ember őstörténetében, amikor a nagyméretű aggyal rendelkező, kultúrával bíró és tanulni tudó egyének elkezdtek egymás közt dolgokat cserélni, és mihelyt ezt elkezdték, a kultúra hirtelen kumulatívvá vált, és kezdetét vette az ember gazdasági „fejlődésének” hosszas kísérlete. A kulturális evolúció szempontjából a csere az, ami a biológiai evolúciónak a szex. A csere révén az emberek fölfedezték a „munkamegosztást” és azt, miként specializálhatják az erőfeszítéseket és a különféle tehetségeiket valamely közös cél érdekében. Eleinte ez olyannyira jelentéktelen dolognak tűnhetett, hogy az időgépen arra vetődő primatológusnak a kezdet kezdetén föl se tűnt volna. Nem találta volna olyan érdekesnek, mint az ökológiát, a hierarchiát és a babo-
17
A józan optimista
nákat. Egyes majomemberek azonban elkezdtek ételt és eszközöket cserélni, méghozzá úgy, hogy a csere révén mindkét fél jobban járt, és mindkettő specializáltabbá vált. A specializáció ösztönözte az újítást, mert arra ösztönzött, hogy az ember szerszámkészítő szerszámokba fektessen időt. Ezzel pedig időt takarított meg, és a gazdasági virágzás tulajdonképpen megtakarított idő, amely a munkamegosztással arányos. Minél sokszínűbb lett az ember mint fogyasztó, és minél specializáltabb lett mint termelő, és aztán minél többet cserélt, annál jobban élt, ma is annál jobban él, és ez mindig is így lesz. A jó hír az, hogy ennek a fejlődésnek nem kell feltétlenül befejeződnie. Minél több ember lesz része a globális munkamegosztásnak, annál többen specializálódhatnak és cserélhetnek, és annál gazdagabbak lesznek. Sőt azt sincs okunk feltételezni, hogy ne tudnánk megoldani az utunk során elébünk kerülő súlyos problémákat, legyen az gazdasági összeomlás, népességrobbanás, klímaváltozás vagy terrorizmus, szegénység, AIDS, depresszió vagy elhízás. Nem lesz könnyű, ám nagyon is lehetséges, sőt eléggé valószínű, hogy 2110-ben, vagyis száz évvel e könyv megjelenése után az emberiség lényegesen jobban fog élni, mint most, és az általa benépesített bolygó ökológiai állapota is jobb lesz. Lesz, aki azt mondja, hogy csupán újrafogalmazom azt, amit Adam Smith mondott 1776-ban.13 Adam Smith óta azonban igen sok minden történt, ami módosítja, megkérdőjelezi, átalakítja és fölerősíti a meglátásait. Nem tudta például azt, hogy egy ipari forradalom kezdetén él. Abban nem is reménykedhetek, hogy mint egyén Smithhez fogható géniusz volnék, ám van vele szemben egy óriási előnyöm – az ugyanis, hogy én olvashatom az ő könyvét. Smith gondolatai pedig azóta „párosodtak” mások gondolataival. Mindig meglepődöm azon, milyen kevesen gondolkodnak a viharos kulturális csere problémáján. Azt látom, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akik úgy vélik, egyre kevésbé függenek másoktól,
18
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak
vagy hogy jobb lenne nekik, ha önellátóbbak lennének, vagy hogy a technikai fejlődés nem javított az életszínvonalon, vagy hogy a világ egyre korcsosul, vagy hogy a dolgok és az eszmék cseréje felszínes dolog. Azt látom továbbá, hogy tanult közgazdászokat – magam nem az vagyok – egyáltalán nem érdekli, hogy meghatározzák a prosperitás mibenlétét, illetve kiderítsék, miért történt mindez a fajukkal. Úgyhogy úgy döntöttem, e könyv megírásával én magam elégítem ki a saját kíváncsiságomat. Amikor ezt a könyvet írom, azelőtt soha nem látott gazdasági peszszimizmus korát éljük. A világ bankrendszere az összeomlás szélén billeg, kipukkant egy hatalmas hitelbuborék; visszaesett a világkereskedelem; és ahogy csökken a termelés, az egész világon meredeken emelkedik a munkanélküliség. A közeli jövő valóban borúsnak tűnik, és egyes kormányok az államadósság további, olyan mértékű növelését tervezik, hogy az a következő nemzedék prosperitását veszélyezteti. Mélységes sajnálatomra, e katasztrófa egy mozzanatában operatív feladatokkal nem foglalkozó elnökként magam is szerepet játszottam a Northern Rocknál, azon bankok egyikénél, amelyek a válság idején likviditási problémákkal küzdöttek. Ez a könyv nem az itt szerzett tapasztalatokról szól (a munkaszerződésem értelmében nincs is jogom erről írni). E tapasztalat nyomán megrendült a bizalmam a tőke- és eszközpiacban, viszont az áruk és szolgáltatások piacának szenvedélyes híve lettem. Bár tudtam volna, hogy a közgazdász Vernon Smith a munkatársaival laboratóriumi kísérletek révén régen kimutatta, hogy a közvetlen fogyasztást szolgáló árucikkek és szolgáltatások – mondjuk a hajvágás és a hamburger – piaca olyan jól működik, hogy hatékonyság és megújulás nélküli üzemmódját lenne igazán nehéz előre megtervezni; ezzel szemben a pénzügyi eszközök piaca olyan magától értetődően hajlamos a buborékosodásra és az összeomlásra, hogy ennek inkább a megfelelő működését nehéz előre megtervezni. A spekuláció, a ragadós felelőtlenség, irracionális optimizmus, a járadék utáni csillapíthatatlan vágy, illetve a csalás kísértése arra készteti az eszközpiacokat, hogy túllőjenek
19
A józan optimista
a célon és hazardírozzanak – ezért is volna nagy szükség gondos szabályozásra, amit jómagam mindig is támogattam. (Az árucikkek és szolgáltatások piacának kevesebb szabályozás is elegendő.) A 2000es évek buboréka azonban a kormányok ingatlan- és monetáris politikája miatt vált a szokásosnál is sokkal súlyosabbá, különösen az Egyesült Államokban, ahol a mesterségesen olcsó pénzt rossz hitelekbe ömlesztették,14 és ezáltal elárasztották a tőkepiac közvetítőit. A válság legalább annyira visszavezethető politikai, mint gazdasági okokra,15 ezért sem nagyon bízom a nagyobb mértékű kormányzati beavatkozásban. (Hogy teljes legyen a kép, e helyt jegyzem meg, hogy a bankszférán kívül éveken át dolgoztam egyebek mellett a következő területeken, vagy profitáltam közvetlenül az alábbiakból: tudományos kutatás, állatfajok védelme, újságírás, mezőgazdasági gazdálkodás, szénbányászat, kockázati tőke és kereskedelmi célú ingatlan. Ezek a tapasztalatok befolyásolhatták ezekkel a szektorokkal kapcsolatos nézeteimet, illetve információt szolgáltattak hozzájuk. De soha nem fizettek nekem azért, hogy egy bizonyos felfogást népszerűsítsek.) A józan optimizmus értelmében a világ azzal lábal ki a jelenlegi válságból, hogy az árucikkek, a szolgáltatások és az eszmék együttesen lehetővé teszik az emberek számára, hogy valóban mindenki javát szolgálva cseréljenek és specializálódjanak. Könyvem tehát nem dicséri az összes piacot, és nem is ítéli el őket gondolkodás nélkül, hanem azt vizsgálja, mennyivel régebbi és igazságosabb a csere és a specializáció folyamata, mint azt sokan gondolják, továbbá alapos indokkal szolgál arra, hogy az emberi faj jövőjével kapcsolatban optimisták legyünk. De könyvem mindenekelőtt is a változás előnyeiről szól. Úgy vélem, hogy a legtöbb politikai árnyalat reakciósaival szembehelyezkedem. Szembehelyezkedem azokkal a kékekkel (demokratákkal), akiknek nem tetszenek a kulturális változások, azokkal a pirosakkal (republikánusokkal), akiknek nem tetszenek a gazdasági változások, és azokkal a zöldekkel, akiknek nem tetszenek a technikai változások.
20
Előszó. Amikor az ötletek párosodnak
Józan optimista vagyok: józan, mert nem a temperamentumom vagy az ösztöneim vezettek optimizmushoz, hanem a bizonyítékok vizsgálata. Remélem, a következő oldalakon az olvasót is rábírom, hogy legyen józan optimista. Először is arról kell meggyőznöm, hogy az emberi fejlődés végeredményben jó dolog, és hogy bár nagy a kísértés az állandó siránkozásra, az átlagember számára a világ ma is, még recesszió idején is legalább olyan jó hely, mint bármikor ezelőtt. Hogy gazdagabb, egészségesebb és kellemesebb is, az inkább a kereskedelem miatt, mint ellenére van így. Én pedig azt szándékozom megmagyarázni, miért és hogyan vannak így a dolgok. Végül azt szeretném meglátni, vajon folytatódhat-e a jobbá válásuk.
21
3. Az erényüzem: barter, bizalom és szabályok 50 000 évvel ezelőtt A pénz nem puszta fém. Abba bizalmat vésnek.167 Niall Ferguson A pénz felemelkedése
105
A józan optimista
Van egy jelenet A máltai sólyom című filmben, amelyben Sydney Greenstreet nagyjából 1000 dollárt ad Humphrey Bogartnak, aki aztán ennek egy részét megosztja Mary Astorral. Greenstreet azt súgja Bogartnak,168 hogy szeretne neki adni egy tanácsot: úgy gondolja ugyanis, hogy Bogart odaadja a nőnek a pénz egy részét, de ha nem ad neki annyit, mint amennyiről a nő azt gondolja, hogy kapnia kellene, akkor Bogartnak jobb lesz óvatosnak lennie. A jelenet egy olyan játék előképe, amelyet Werneer Guth talált ki, és az 1970-es évek végén a közgazdászok nagy kedvence volt. Ultimátumjáték a neve, és némi betekintést enged az emberi lélekbe. Az első játékos kap egy bizonyos összeget, és az a feladata, hogy megossza egy másik játékossal. A második játékos az előírás szerint vagy elfogadhatja, vagy elutasíthatja az ajánlatot, de megváltoztatni nem tudja. Ha elfogadja az ajánlatot, megkapja a pénzt; ha elutasítja, akkor egyik fél sem kap egy vasat sem. Az a kérdés, hogy mennyi pénzt ajánljon föl az első játékos a másodiknak. A racionális válasz erre az, hogy szinte semmit, és a második játékosnak még azt is el kellene fogadnia, hiszen bármilyen kis összegről legyen is szó, ha elutasítja, mindenképpen rosszabbul jár, mint ha elfogadja. A gyakorlatban azonban az emberek általában csaknem a fele összeget felajánlják. Úgy tűnik, a nagyvonalúság magától értetődő, vagy inkább a nem nagyvonalú viselkedés az ésszerűtlen, mivel a második játékos pusztán azért is elutasíthatja – és el is utasítja –, az összeg felét, mert nevetségesnek tartja az ajánlatot, és meg akarja büntetni az első játékost az önzése miatt. Az ultimátumjáték és sok száz hasonló kísérlet bizonysága szerint az emberek újra meg újra rendesebbnek mutatkoznak, mint gondolnánk. Az viszont még inkább meglepő tanulság, hogy minél inkább benne élnek a modern kereskedelem világában, annál nagyvonalúbbak. Ahogy a közgazdász Herb Gintis írja,169 „azok a társadalmak, amelyek nagy arányban használják a piacokat, kialakítják maguknak az együttműködés, az igazságosság és az egyén iránti tisztelet kultúráját”. Bizonyítékait egy olyan, imponáló kísérletből
106
3. Az erényüzem: barter, bizalom és szabályok 50 000 évvel ezelőtt
veszi, ahol a résztvevők, akik tizenöt, többnyire kis létszámú törzs tagja voltak, és ultimátumjátékot játszottak.170 Azok a résztvevők bizonyultak a leginkább kérlelhetetleneknek, szűkmarkúaknak és szigorú értelemben véve a leginkább „racionálisoknak”, akik a legkevesebb külső kapcsolatot ápoló törzsekből érkeztek. Az Amazonas mentén élő machiguenga földművesek – akik erdők kivágásával és felégetésével jutnak újabb és újabb földterületekhez – többnyire csak 15 százalékot ajánlottak fel társuknak, amelyet a második játékosok, egy kivételével mind el is fogadtak. A tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető törzsek tagjai általában ugyancsak igen kis öszszeget ajánlottak fel, és nemigen ütköztek elutasításba. Ugyanakkor a modern piaci világba integrálódott társadalmakból érkezett játékosok, így a kenyai orma törzs nomádjai vagy az ecuadori achuarok önellátó, saját szükségletre kertészei többnyire éppúgy a pénz felét ajánlották föl, mint a nyugati világ művelt kísérleti alanyai teszik. Az indonéziai Lembata szigetéről származó bálnavadász lamerák, akik egy-egy vadászat alkalmával nagy létszámú, egymás számára idegenekből álló csoportokat koordinálnak, átlagosan 58 százalékot ajánlottak fel – a váratlan ajándékot arra használták, hogy újabb embereket kötelezzenek le. Nagyjából ugyanez történik két új-guineai törzs, az auk és a gnauk esetében is, amelynek tagjai gyakran „hiperigazságos” ajánlatokat tesznek, és mégis elutasítják őket, mivel az ilyen kultúrákban az ajándék teher annak, aki elfogadja, ugyanis a viszonzás kínos kötelességével jár. Összességében a kísérletnek az a tanulsága, hogy akiknek vannak kapcsolataik idegenekkel, azok megtanulnak udvariasan bánni velük, illetve ahhoz, hogy ez a fajta nagyvonalúság kialakuljon, az önzés veszteséggel járó büntetése is szükséges lehet.171 A büntetés ugyanis a második játékos számára költséges lehet, ő azonban úgy gondolja, megéri, hogy az első játékos tanuljon az esetből. Nem azt állítom, hogy a csere megtanítja az embereket arra, hogy rendesek legyenek; hanem azt, hogy a csere juttatja az embereket arra a felismerésre, hogy az együttműködésre való törekvés a saját, jól
107
A józan optimista
felfogott érdekük. És itt a kulcs ahhoz, hogy miért olyan sajátosan emberi képesség az idegenekkel való foglalkozás, illetve a munkamegosztás olyan kiterjesztése, hogy abba akár az ellenségeink is beleférjenek. A családon belüli együttműködés, a csere és a specializáció az egész állatvilágon belül ismert gyakorlat. Jelen van a csimpánzok és a delfinek, a farkasok és az oroszlánok, illetve csaknem az összes társas lény egyedei között. A szurikáták és a bozótszajkók rokonaikat állítják őrszemül, hogy hangosan riasszanak, ha sas közeledne, és ezzel lényegében a teendőket osztják meg. A hangyák dolgozói a királynővel, a katonákkal és a többi kaszthoz tartozó nővéreikkel osztoznak a munkán. Ezek a társadalmak olyanok, mint egy-egy nagycsalád. Az egymással semmilyen rokoni viszonyban nem álló idegenekkel folytatott együttműködés sajátos emberi vívmánynak tűnik. Nincs még egy faj, amelynek tagjai úgy cserélnének kölcsönösen előnyösen árut vagy szolgáltatást, hogy előtte sohasem találkoztak – miként az az emberrel akár napi szinten megesik, ha betér egy boltba, étterembe vagy ellátogat egy inernetes portálra. És valóban, a csoportban élő fajok, mint a hangyák vagy a csimpánzok esetében a nem azonos csoporthoz tartozó egyedek közötti interakciók szinte mindig erőszakosak.172 Az emberek viszont képesek tiszteletbeli barátjukként kezelni egy idegent.173 Nagyszerű és szinte valószerűtlenül nehéz lehetett az első lépés, amikor valaki együttműködést ajánlott halálos ellenségének – talán éppen ezért olyan ritka jelenség ez az állatvilágban. Olyan primatológusok kellettek, mint Sarah Hrdy és Frans de Waal, hogy észrevegyék milyen különös is ez a jelenség: milyen nehéz is lenne idegen csimpánzoknak fegyelmezetten állni a sorban, hogy feljussanak a repülőgépre, vagy úgy leülni egy étteremben, hogy nem vicsorognak egymásra.174 Általában igaz a különböző fajokra, hogy egy csoportjának tagjai minél inkább együttműködőek egymással, annál ellenségesebbek a többi csoporttal szemben. Lévén az emberben is erős a „csoportösztön”, amely a csoporton belüli kölcsönös
108
3. Az erényüzem: barter, bizalom és szabályok 50 000 évvel ezelőtt
segítségre és a többi csoporttal szemben megnyilvánuló kölcsönös erőszakra hajlamosít, ezért még inkább kivételesnek tekinthető az a sajátosság, hogy az ember ösztönein felülemelkedve képes idegenekkel társas viszonyt kialakítani. Úgy vélem, az első lépeseket nők tehették meg. Elvégre a szomszédok rovására véghez vitt halálos kimenetelű rajtaütés – az ember és a legtöbb főemlős esetében – mindig a hímek műve. Vagyis az idegen nők találkozása nem feltétlenül torkollik erőszakba. Ráadásul az emberszabású majmok körében párosodáskor a nőstények hagyják el azt a csoportot, amelybe születtek; az egyszerű majmoknál viszont furcsa módon a hímek. Feltéve, hogy az ember az emberszabásúak mintáját követte – miként a legtöbb társadalomban ez így van mind a mai napig –, a nők kerültek közeli kapcsolatba más csoportok tagjaival, anyóssal, apóssal, sógorokkal. Ennek a nőközpontú mintának létezik egy különös, kései változata Délkelet-Ázsia kereskedelmi gyakorlatában, még abból az időből, mielőtt megérkeztek volna oda a nyugatiak. A Malajzia, Indonézia és a Fülöp-szigetek kereskedői gyakran nők voltak, akiket kicsi koruktól oktattak számolásra és könyvelésre.175 A történelem folyamán a bizalom újra meg újra a családon belül jelenik meg előbb, és csak utána terjed ki az idegenekre; nagy múltra tekint vissza az a gyakorlat, hogy rokonokat küldenek külföldre ügynökként. Ázsia kikötőiben mindenütt ott voltak a gudzsarati, fucsieni, perzsa, örmény, zsidó és arab közösségek, miként az európai kikötőknek is megvoltak a maguk genovai, firenzei, holland, angol és Hanza-kereskedői, akik fenntartották a család bizalmát, ahogyan a diaszpóra kiterjedt. Wellington seregét 1809 és 1812 között úgy lehetett finanszírozni Spanyolországban, hogy a brit kormány megbízott egy zsidó pénzkölcsönzőt, bizonyos Nathan Rothschildot, hogy fivérei az ő megbízásából brit értékpapírokért vásároljanak aranyrudakat a kontinensen.176
109
5. A város diadala: a kereskedelem 5000 évvel ezelőtt Az import: karácsony reggele; az export meg a januári MasterCard-számla.321 P. J. O’Rourke A nemzetek gazdagságáról
183
A józan optimista
Egyetlen modern kombájn, amelyet egyetlen ember vezet, egyetlen nap alatt annyi búzát takarít be, amennyi elegendő félmillió vekni kenyérhez.322 Nem csoda, hogy amikor ezeket a sorokat írom, a történelem folyamán először az emberiség többsége városban él – pedig még 1900-ban is csak 15 százalék volt ez az arány. A mezőgazdaság gépesítése tette lehetővé, hogy emberek sokasága beözönöljön a földekről a városokba, és ott próbáljon szerencsét, szabad munkaerejét arra fordítva, hogy nem élelmiszer-jellegű árucikket állítson elő mások számára – és ugyanakkor ez a folyamat tette lehetővé a gépesítést magát is. Jóllehet volt, aki reményekkel és becsvággyal érkezett a városba, mások elkeseredésből és félelemből, de szinte mindenkit ugyanaz a cél vezérelt: hogy részt vegyen a kereskedelemben. A városok a kereskedelem miatt léteznek. Az emberek azért mennek a városba, hogy megosszák a munkát, hogy specializálódjanak, és hogy cserekereskedelmet folytassanak. A városok akkor növekednek, amikor a kereskedelem terjeszkedik – Hongkong népessége a huszadik század folyamán a harmincszorosára nőtt –, és amikor a kereskedelem visszaszorul, a városok is összezsugorodnak. A Kr. e. egymillió lakosú Róma népessége a kora középkorban 20 000 főre esett vissza. Mivel a városi emberek körében általában magasabb a halandóság, mint a szaporulat, a nagyvárosok létszámának fenntartása mindig is függött a vidéki bevándorlóktól. Ahogy a mezőgazdaság a világ hat-hét területén egyidejűleg jelent meg, ami evolúciós determináltságra enged következtetni, ugyanez igaz néhány ezer évvel később a városokra. A nagyméretű városi települések a közösségi épületekkel, emlékművekkel és közös infrastruktúrával úgy hétezer évvel ezelőtt kezdtek megjelenni a termékeny folyóvölgyekben. A legrégebbi városokat Mezopotámiában, a mai Irak területén alapították. Létrejöttük azt jelzi, hogy a termelés specializáltabbá vált, a fogyasztás pedig változatosabb lett. Úgy tűnik, az Eufrátesz völgyének déli részén, a gazdag alluviális talajon a gazdák – egy igen esős időszakban – kezdtek elég nagy
184
5. A város diadala: a kereskedelem 5000 évvel ezelőtt
termést betakarítani ahhoz, hogy a gabonát és a megszőtt gyapjút a tőlük északra, a hegyekben élő emberekkel fára és drágakőre cseréljék. Nagyjából 7500 évvel ezelőtt jelent meg a sajátos Ubaid-kultúra, jellegzetes kerámiájával, cserépsarlójával és építkezési stílusával,323 és terjedt el a Közel-Keleten, eljutva egészen Iránig, a Földközi-tenger térségében, illetve végig az Arab-félsziget partjain, ahol a halászok halat adtak el az ubaidi kereskedőknek. Ez kereskedő diaszpóra volt, és nem birodalom: az ubaidi stílust átvevő, távoli népek helyi szokásai megőrizték különbözőségüket, ami azt jelzi, hogy nem mezopotámiai gyarmatosítás történt, hanem a helyiek másolták az ubaidi szokásokat.
Ősvárosok Tehát az Ubaid-kori Mezopotámia a gabona és a ruha exportja révén rávette a szomszédait arra, hogy faanyagot és később fémet exportáljanak. Az ubaidiak bizonyára eléggé meggazdagodtak ahhoz, hogy elöljáróik és papjaik legyenek. Nekik pedig óhatatlanul nagyratörőbb ötleteik támadtak, ugyanis amikor 6000 évvel ezelőtt az Ubaid-kultúra letűnt, ami a helyét átvette, már inkább hasonlított birodalomra – ez volt Uruk terjeszkedése. Uruk nagyváros volt, valószínűleg az első a világon, 9,5 kilométer hosszú városfalán belül több mint 50 000 ember élt (talán Gilgames király építtette a falat – miután megfosztotta kereskedő szomszédait földjeiktől, és akik ezáltal ellenségeivé váltak). Uruk – melynek mezőgazdasága fejlett öntözőcsatorna-rendszerének köszönhette felvirágzását – a régész Gil Stein szavaival élve,324 minden jel szerint „központosított intézményeket hozott létre annak érdekében, hogy hátországa munkaerő- és árufölöslegét gondosan irányított politikai gazdaság keretében mobilizálja”. Vagyis ekkor jelent meg a kereskedő-közvetítők középosztálya. Ezek az emberek nem termelésből, fosztogatásból vagy hadisarcokból éltek, hanem kizárólag üzletelésből. Mint azóta minden
185
9. Fordulópontok: pesszimizmus 1900 után
pont az a helyzet, mint Lester Brown látomásával. A papírt és az olajat takarékosabban kell majd használni, vagy ki kell találni helyettük valami mást 2030-ra, a földet pedig nagyobb termelékenységgel kell hasznosítani. Mi lehet az alternatíva? Talán büntetni kellene a kínai prosperitást? A kérdés nem az, hogy „Mehetünk-e tovább úgy, ahogy most?”, mert erre természetesen az a válasz, hogy „Nem”. Hanem az a kérdés, hogyan tudjuk a leginkább elősegíteni azokat a szükséges változásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a kínaiak és az indiaiak, de még az afrikaiak is olyan jól élhessenek, mint ma az amerikaiak.
A rossz hírek rövid története Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a pesszimizmus új jelenség, hogy ez a mai, a technikával és a haladással kapcsolatos gyomorbajos szemléletünk Hirosimával alakult ki, Csernobiltól pedig csak rosszabb lett. A történelem azonban nem ezt igazolja. A pesszimisták mindig, mindenütt jelen voltak, és mindig nagyra tartották őket.546 „Azóta csak ritkán telt el öt esztendő”, írta Adam Smith még az ipari forradalom kezdetén, „hogy ne jelent volna meg komolyabb képességgel megírt, s ezért a közönség szemében bizonyos fokig tekintélyszámba menő valamilyen könyv vagy röpirat annak a bizonygatására, hogy a nemzet gyors ütemben szegényedik, az ország elnéptelenedik, a mezőgazdaságot elhanyagolják, az ipar pusztul, a kereskedelem szálai szétszakadoznak”.547 Vegyük az 1830-as évet! Észak-Európa és Észak-Amerika jóval gazdagabb volt, mint korábban bármikor. Több mint egy évtizede béke honolt, és több mint egy nemzedékre visszamenőleg először; új találmányokkal, fölfedezésekkel és technológiákkal foglalatoskodtak, úgymint gőzhajó, vetélő, függőhíd, az Erie-csatorna, a portlandcement, az elektromos motor, az első fotó, a Fourier-analízis. Utólag úgy látszik, hogy az a világ tele volt lehetőségekkel, készen arra, hogy berobbanjon a modernitásba. Aki akkor született, egy-
321
A józan optimista
re növekvő gazdagságot, egyre egészségesebb embereket, egyre nagyobb tudást és biztonságot látott maga körül. És vajon ehhez képest optimisták voltak az emberek 1830-ban? Hát nem. Pont olyanok voltak, mint most: mindenfelé a borús hangulat dívott. A „Captain Swing” néven publikáló ellendrukkerek pontosan azt a megközelítést alkalmazták a cséplőgéppel szemben az 1830-as években, mint az 1990-es években élő kollégáik a génmódosított növényekkel szemben. Vandálok módjára viszonyultak hozzá. Az épp 1830-ban átadott Liverpool–Manchester-vasútvonal számos vehemens ellenzője közül többen azt jósolták, hogy a vonatközlekedés hatására a lovak el fognak vetélni. Mások a gyorsaság miatti elbizakodottságon gúnyolódtak: „Mi lehet annál nyilvánvalóbban abszurd és nevetséges, mint az az elvárás a mozdonytól, hogy a postakocsi sebességének kétszeresével haladjon?”, hirdette a Quaterly Review.548 „Bízunk benne, hogy a Parlament minden vasúti társaság esetében szankcionálni fog, és a sebességet óránkénti nyolc-kilenc mérföldben korlátozza.” (Dr. Arnold az első gőzmozdony esetében549 ennél felvilágosultabb volt: „Örömmel látom, és úgy vélem, ezzel a feudalizmusnak mindörökre vége.”) Szintén ebben az évben, 1830-ban volt, hogy a brit koszorús költő, Robert Southey nem sokkal korában megjelentetett egy könyvet (Thomas More; or, Colloquies on the Progress and Prospect of Society),550 amelyben elképzelte saját alteregóját, amint körbevezeti az Utópia Tudor korabeli szerzője, Thomas More szellemét az Angol Tóvidéken. More szellemén keresztül Southey kikel az ellen, hogy a korabeli Angliában milyen körülmények között élnek az emberek, különösen azok, akik odahagyták rózsalugasos vidéki portájukat az iparvárosok lélekölő bérleményeiért és gyáraiért. Felpanaszolja, hogy rosszabbak a körülmények, mint VIII. Henrik idején, vagy akár Caesar és a druidák korában: Nézd csak a nagy tömegeket a városokban és vidéken – az egész közösség óriási része. Vajon testi szükségleteiket jobban vagy könynyebben lehet-e kielégíteni? Vajon kevesebb szerencsétlenség éri
322
9. Fordulópontok: pesszimizmus 1900 után
őket? Vajon boldogabb a gyermekkoruk, az ifjúkoruk, a felnőttéveik, és vajon kényelmesebben élnek-e, és jobban gondoskodnak-e róluk időskorukban, mint akkor, amikor a földek még nem voltak körbekerítve, és a felét erdő borította?… Nagyon sokat romlott a helyzetük… Inkább veszítettek, semmint nyertek azokkal a változásokkal, amelyek az utóbbi ezer évben mentek végbe.
Ám Southey-nak nem volt elég a jelen befeketítése, vízióját kiterjesztette a jövőre. More könyvbéli szellemalakján keresztül közelgő nyomort, éhínséget, pestisjárványt jövendöl, valamint a vallás hanyatlását. Utólag elképesztőnek tűnik ennek a jeremiádának az időzítése. Nemcsak a technika, hanem az életszínvonal esetében is épp ekkor vette kezdetét az a hihetetlen mértékű áttörés, amely két évszázadon át, a mai napig tartó, korábban soha nem látott, robbanásszerű változást hozott. Először fordult elő, hogy az ember várható élettartama nőtt, a gyermekhalandóság pedig csökkent, a vásárlóerő szárba szökkent, a választék bővült. Az életszínvonal emelkedése az elkövetkező két évtizedben különösen a szakképzetlen munkások körében volt látványos. A brit munkások reáljövedelme az elkövetkező harminc évben nagyjából megkétszereződött, ami egyszerűen példátlan. A világ országai irigykedve figyelték Nagy-Britanniát: „Mi is ezt szeretnénk.” A reakciós Tory, a nosztalgiázó Southey számára azonban csak rosszabb jöhetett. Otthon érezné magát a mai környezetvédők között, akik a világkereskedelem miatt busonganak, pfujolnak a fogyasztói társadalom kapcsán, kétségbeesnek a technikai változásoktól, és a boldog Anglia aranykora után vágyakoznak, amikor az emberek a helyben termelt bionövényeket ették, és a májusfa körül táncikáltak, birkát nyírtak, és nem tuszkolódtak reptereken, hogy elröpüljenek valamerre egy árengedményes nyári vakációra. Mint a kortárs filozófus, John Gray, mintegy Southey-t visszhangozva,551 a végeláthatatlan gazdasági növekedés „a legvulgárisabb eszme, amelyet valaha is a szenvedő emberiség elé tártak”. Thomas Babington Macaulay552 költő is volt, a „Horatius” és más jól ismert költemények szerzője. 1830 januárjában az Edinburgh
323
A józan optimista
cézárizmus épült fel Olaszországban, Németországban, Oroszországban és Spanyolországban, és több millió embert küldtek halálba. 1940-ben csupán tucatnyi ország maradt demokratikus. Mégis, minden borzalma ellenére a két világháború nemigen tudta megállítani az élettartam növekedését, és visszavetni a jobb egészségi állapotot azok esetében, akik túlélték a világégéseket. A háborúk ellenére az 1950-ig eltelt fél évszázad alatt az európaiak élete hosszabb lett, a gazdagságuk növekedett és javult az egészségi állapotuk, és a javulás minden korábbinál nagyobb tempót vett föl.
Egyre rosszabb A második világháború után, Konrad Adenauer Nyugat-Németországával az élen, az európaiak lelkesen követték az Egyesült Államokat a szabad vállalkozások világába. 1950 után (a legtöbb ember számára) a béke, (sokak számára) a prosperitás, (a fiatalok számára) a szórakozás, illetve (a gyorsuló technikai fejlődés formájában) a haladás aranykora köszöntött be. No és vajon eltűntek a pesszimisták? Vajon mindenki boldog lett? A csudákat. George Orwell kezdte 1942-ben egy olyan esszével, amely a gépek korának spirituális ürességét panaszolta fel, aztán 1948-ban a totalitárius jövővel riogatott. A huszadik század második felére jellemző borús jóslatok árja soha nem látott méreteket öltött – mint nagyjából bármi abban az időszakban. Egymásra licitáltak a végítélet-forgatókönyvekkel: atomháború, környezetszennyezés, túlnépesedés, éhínség, betegség, erőszak, önreprodukáló robotok támadása, bosszúálló technika – és mindez a civil élet kaotikussá válásában csúcsosodik ki, ami azért következik be, mert a számítógépek nem lesznek képesek megbirkózni a 2000. évvel. Ugye emlékszik még az olvasó? Vegyük csak az Agenda 21 kezdőszavait;560 ezt a 600 oldalas halotti beszédet az ENSZ Rio de Janeiró-i konferenciáján írták alá a világ vezetői 1992-ben:
328
9. Fordulópontok: pesszimizmus 1900 után
A emberiség a történelem döntő pillanatát éli. Azzal kell szembenéznünk, hogy állandósultak az egyenlőtlenségek, a nemzetek között és a nemzeteken belül egyaránt, hogy egyre mélyül a szegénység, egyre nagyobb gond az éhség, a rossz egészségi állapot, és terjed az analfabetizmus, az ökoszisztémák pedig, amelyektől jólétünk függ, folyamatosan pusztulnak.
A következő évtized során a történelemben azelőtt soha nem látott mértékben szorult vissza a szegénység, az éhínség, az analfabetizmus, és javult az emberek egészségi állapota. Az 1990-es években a szegénység mutatói abszolút és relatív értelemben is csökkentek. De még az 1990-es évekre is jellemző (Charles Leadbetter szavaival) a „fejlett liberális társadalmak értelmiségére a túlcsorduló kétely önmaga iránt, amely egészen az önutálatig képes fajulni”.561 Leadbetter szerint kimondatlan szövetség jött létre a reakciósok és a radikálisok, a nosztalgikus arisztokraták, a vallásos konzervatívok, az ökofundamentalisták és a dühös anarchisták között, hogy meggyőzzék az embereket, jó lesz, ha aggódnak és éberek lesznek. Az volt a közös nevezőjük, hogy az individualizmus, a technika és a globalizáció egyenesen a pokolra visz bennünket. A változás arányaitól, valamint attól megrettenve, hogy az előkelő értelmiségi státusz a faragatlan kereskedőkéhez képest megingott, „a pangást óhajtó társadalomkritikusok, akik évtizedek óta formálták a Zeitgeistet” (Virginia Postrel szavaival) kikeltek az új ellen, és a stabilitás után sóvárogtak. „A mai ember nem tartja tiszteletben azokat a korlátokat, amelyek pedig szükséges lennének azoknak a különféle társadalmi és gazdasági rendszereknek a fenntartásához, amelyeknek maga is része – és ez okozza e rendszerek szétesését és destabilizációját”, nyöszörögte a gazdag környezetvédő, Edward Goldsmith.562 Wales hercegének szavaival563 a prosperitás ára mindig is „a természetes világ ritmusával és folyásával való harmónia elvesztése volt”. Mára a dobpergés kakofóniává vált. Az a nemzedék, amelyiknek nagyobb békében, több szabadidőben, oktatásban, orvosi ellátásban,
329
