Mars a Marsra? A közelmúlt egyik kimondottan riasztó híre számomra az volt, hogy egy aktuális terv szerint valóságshow keretein belül kolonizálnák a Marsot. Egy holland magánvállalkozás indította a projektet még 2012-ben, és a tavalyi év folyamán lehetett jelentkezni résztvevőnek. Az elképzelés az, hogy 2024-től kezdve küldik a telepeseket a vörös bolygóra (először négyet, majd kétévente újabb kettőt-kettőt), a visszatérés rövid távú esélye nélkül. És hogy miből finanszíroznák mindezt? Első körben a jelentkezőktől kaszáltak be regisztrációs díjat, bár ez a projekt teljes méretéhez képest aprópénz. A határidő letelte után is ellentmondásosak maradtak az adatok a létszámot illetően, valahol 3000 és 200 000 fő között, de inkább az alsó határhoz közelebb. Egy biztos csupán, a holland nonprofit vállalkozás decemberben bejelentette, hogy 1058 ember ment át az első szűrőn. Közülük választják ki az elkövetkező évek során azokat, akik valójában elutazhatnak a Marsra. Az internetes infók szerint egyelőre két magyar is versenyben van. De nem ezek a számok az ijesztőek, voltaképpen semmi gond nincs azzal, hogy emberek költöznének szívesen egy másik bolygóra. A finanszírozás lényegi része kezdett aggasztani engem. Azt ugyanis élő tévéközvetítések jogdíjaiból és reklámbevételeiből kívánják összeszedni, vagyis valóságshow-t csinálnak az előkészületekből és a marsi hétköznapokból. Ez utóbbi már önmagában aggályokat vet fel, hiszen ki tudja, milyen életveszélyes helyzetekkel szembesülhetnek odaát a gyorstalpalót végzett, műkedvelő űrhajósok. Egy expedíció katasztrófájának élő közvetítése pedig komoly etikai kérdéseket vet fel. fis akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tudományos kutatás tévéműsorként nem valami izgalmas. Egy műsorhoz konfliktusok, kalandok kellenek, egyszóval akció. A magyar valóságshow-szokásokból logikusan kiindulva egy összeférhetetlen, inkább testileg, mint szellemileg pallérozott bagázst fogunk viszontlátni a Marson, akiknek fontosabb az, ki kivel jön össze, mint hogy bármi új kiderüljön a számunkra egyelőre meglehetősen idegen világról. A 90-es években SF-szerzők, olyanok, mint Kim Stanley Robinson és Brian Aldiss, vitáztak egymással azon, meg szabad-e bolygatni egyáltalán telepesek vagy pláne terraformálás által a vörös bolygó nyugalmát. Úgy tűnik, a válasz megszületett. És nem a legmegnyugtatóbb. Sajnálnám, ha Bradbury „Egymillió éves kirándulásba felelőtlen médiacirkusszá degradálódna. Remélem, csak rémeket látok.
Németh Attila felelős szerkesztő
Tisztelettel adózva KUCKA PÉTERNEK f.petrovits
6 Isaac Asimov: Írja a nevem S betűvel! 16 Különleges villámok 20 Robert Charles Wilson: A belső belsőváros 36 David D. Levine: Nucleon 44 Zöld jövő 46 SirokaiMátyás: A káprázatbeliekhez írott levelek 46 A jövő otthona 50 Jane Yolen: Mama halott 54 Lucius Shepard-megemlékezés 55 Lucius Shepard: Kis éji zene 64 Ray Cluley: Tabula rasa 72 Filmajánló 74 Robert Silverberg: Többszörösök 86 Patricia McKillip: Undine 91 Intelligens dizájn 92 Robert A. Heinlein: „...ti, zombik, mind..." 100 Képregény: A pokolba tartó vonat (befejező rész) 107 Kapcsolatfelvétel 108 Kij Johnson: Az ezer mérföldet gyalogló macska 110 Krausz Tivadar: Amikor a krumpli „hangulatba" jön
KIBERSISAK
A
Z AMERIKAI SKULLY CÉG olyan sisak fej-
lesztésén dolgozik, amely alapjaiban változtatja meg a motorosok komfortját. A sisakban olyan szolgáltatásokat kap a motoros, amelyek [javarésze eddig csak autós kiváltság volt.
A Skully P1 egy Android-alapú, Head-Up Displayjel rendelkező bukósisak. A képet a sisak üvegére vetíti oly módon, mintha öt méterre előttünk lenne. A berendezést hangvezérléssel irányíthatjuk, Bluetooth-on keresztül tartja a kapcsolatot okostelefonunkkal. Headsetként indíthatunk és fogadhatunk hívásokat, zenét hallgathatunk. Természetesen a GPS-navigáció is a hangunknak engedelmeskedik, és a képét a perifériás látóterünkbe vetíti.
Mindezek a szolgáltatások meg vannak fejelve egy 180 fokos, hátsónézeti, visszapillantó kamerával. Ez nem csak a forgalomban használható kiválóan, de aki már próbált egy 200-250 kilós motorral a fejét forgatva tolatni, az biztos értékelni fogja.
M
ARSHALL ZEBATINSKY nevetségesnek
érezte magát. Olyan érzése volt, mintha szemek merednének rá a piszkos kirakatablakon és a mögötte levő kopottas, fából készült válaszfalon keresztül. Magabiztossága hiányzott az előbányászott régi ruhájában, lehajtott karimájú kalapjában, melyet különben sohasem hordott, vagy éppen a szemüvege miatt, amit most a tokjában hagyott. Nevetségesnek érezte magát, ennek eredményeképpen homlokán a ráncok mélyebbé, fiatalos-öreg arca pedig valamivel sápadtabbá vált. Nem hitte, hogy bárkinek is meg tudná magyarázni valaha is, hogy miért jött el ő, az atomfizikus ide, egy számmisztikushoz. (Soha - gondolta -, soha!) A pokolba is, hiszen még magának sem tudta volna megmagyarázni, hacsak nem okolja feleségét, aki rábeszélte. A számmisztikus egy öreg asztal mögött ült. Az asztal bizonyára használt volt már, mikor megvette, hiszen egyetlen asztal sem tud enynyire elöregedni, főleg nem egy olyan, amelyet még első tulajdonosa használ. Ruháira majdnem ugyanezek a leírások illettek. Kicsi és sötét volt, Zebatinskyt kicsi, sötét, de sziporkázó szemével kémlelte. - Idáig még sohasem volt fizikus ügyfelem, dr. Zebatinsky - szólalt meg. Zebatinsky hirtelen elpirult. - Gondolom, megérti, ez a dolog bizalmasan kezelendő. A számmisztikus mosolya szája sarkai köré ráncokat csalt, álla körül megfeszült a bőr: - Minden bizalmas, amivel foglalkozom! Zebatinsky így szólt: - Úgy gondolom, illene elmondanom önnek valamit. Nem hiszek a számmisztikában, és nem tartom valószínűnek, hogy valaha is hinni fogok benne. Ha önnek ez bármilyen okból számít, kérem, most szóljon. - De akkor miért jött el? - A feleségem úgy gondolja, ön tudna segíteni, akárhogyan is. Megígértem neki, hogy eljövök, pusztán ezért vagyok most itt. - Vállat volt, és egyre inkább elhatalmasodott rajta az ostobaság érzése. - És mi az, amit keres? Pénzt? Biztonságot? Hosszú életet? Micsodát?
Egy atomfizikus egy számmisztikustól kér segítséget, hogy a szakmai élete sikeresebb legyen, nem is sejtve, micsoda lavinát indít el ezzel a világ egészére nézve...
Isaac Asimov
Írja a nevem S betűvel! Zebatinsky egy hosszú pillanatig csak ült, ezalatt a számmisztikus csendesen figyelte, de nem siettette ügyfelét. Zebatinsky azon gondolkodott, mit is kellene válaszolnia. Talán azt, hogy már harmincnégy éves, és teljesen kilátástalan a jövője? Végül így szólt: - Sikeres akarok lenni. Azt akarom, hogy elismerjenek. - Egy jobb állás? - Inkább egy másfajta állás. Vagyis más jellegű állás. Jelenleg egy csoportban dolgozom, ahol utasítgatnak. Csoportmunka! Erről szól manapság az állami kutatás. Egy olyan hegedűszólistáról, aki elvész egy szimfonikus zenekarban. - És ön szólózni akar. - Ki akarok válni a csoportból, és megtalálni... nos... magamat. Zebatinsky már attól, hogy a feleségén kívül ezt valaki más számára is szavakba öntötte, úgy érezte, gondolatai elragadták, sőt majdnem beleszédült. Aztán hozzátette:
- Huszonöt évvel ezelőtt az én iskolázottságommal és képességeimmel a legelső atomerőművek fejlesztésén dolgozhattam volna. Ma vagy üzemeltetem az egyiket, vagy egy egyetemi elméleti kutatócsoport vezetője lehetek. De ha manapság így indítok, hol leszek huszonöt év múlva? Sehol. Még mindig a csoport tagja leszek. Még mindig egy 2 százaléknyi részfeladaton fogok dolgozni. Fulladozom egy csoport névtelen atomfizikus között, holott a szárazföldön lenne szükségem helyre, ha érti, mire gondolok. A számmisztikus lassan bólintott. - Bizonyára tudja, dr. Zebatinsky, hogy nem garantálom a sikert. Zebatinsky maró csalódást érzett annak ellenére, hogy nem hitt az egészben. - A sikert nem? Hát akkor mi az ördögöt garantál? - Az esélyei valószínűségének javulását. Munkám természete statisztikai jellegű. Mivel ön atomokkal foglalkozik, gondolom, ismeri a statisztika törvényeit. - És ön? - kérdezett vissza keserűen a fizikus.
>
- Ami azt illeti, igen, ismerem. Matematikus vagyok, és a matematika módszereivel dolgozom. Ezt nem azért mondom önnek, hogy felemeljem a díjamat. A munkadíjam egységes. Ötven dollár. De mivel ön tudós, a többi ügyfelemnél jobban tudja értékelni munkám mibenlétét. Sőt, számomra élvezetes, hogy el tudom magyarázni önnek. - Ha nem bánja, jobban örülnék, ha inkább nem magyarázná el - szólt Zebatinsky. - Nem látom értelmét, hogy elmondja nekem a különféle betűk számértékét, azok misztikus jelentőségét és az ehhez hasonlókat. Nem tartom ezt matematikának. Inkább térjünk a tárgyra... - Tehát azt szeretné, ha azzal a teltétellel segítenék, hogy közben nem untatom önt munkám tudománytalan, ostoba részleteinek ecsetelésével. Igy van? - kérdezte a számmisztikus. - Igen, így gondoltam. - De ön változatlanul azt feltételezi rólam, hogy számmisztikus vagyok, pedig ez nem igaz. Igy hívom magam, hogy a rendőrség ne zargasson, és a pszichiáterek is hagyjanak békén - mondta a kis emberke kajánul nevetgélve. - Matematikus vagyok, egy becsületes matematikus. Zebatinsky mosolygott. A számmisztikus így szólt: - Számítógépeket építek, és azokkal tanulmányozom a valószínű jövendőket. -Micsoda? - Talán ön szerint ez rosszabb, mint a számmisztika? Miért? Ha elég adatot táplálunk be egy olyan számítógépbe, mely elegendő művelet elvégzésére képes bizonyos idő alatt, akkor a jövő kiszámíthatóvá válik, legalábbis a valószínűségek szempontjából vizsgálva. Mikor kiszámítja egy rakétalövedék útvonalát azért, hogy egy elhárító rakétával célozhassa meg, akkor talán nem a jövőt számítja ki? A rakéta és az elhárító rakéta nem ütköznének össze, ha helytelenül számítanák ki a jövőt. Én ugyanezt teszem. Mivel én ennél sokkal több bizonytalansági tényezővel dolgozom, ezért az én eredményeimnek magasabb a hibahatára. - Úgy érti, hogy ki fogja számolni az én jövőmet? - Csak nagy hozzávetőlegességgel. Miután készen vagyok, módosítom az adatokat úgy, hogy megváltoztatom az ön nevét, de semmi más tényt nem. Behelyettesítem a megváltozott adatot a
programba. Aztán más átalakított nevekkel is próbálkozni fogok. Tanulmányozom az összes módosított jövőt, és megkeresem azt, mely az ön számára nagyobb mértékű elismerést biztosít annál, mint ami most áll ön előtt. Vagy inkább hadd fogalmazzak igy: megkeresem önnek azt a jövőt, amelyben a megfelelő elismerés valószínűsége magasabb, mint a mostani jövőjében. - Miért a nevem változtatja meg? - Ez az egyetlen változtatás, amellyel dolgozom, több okból is. Először is ez egy egyszerű változtatás. Hiszen ha valami nagyobb változtatást eszközölnék, vagy több mindent megváltoztatnék, annyi új változó lenne, hogy nem lennék képes értelmezni az eredményt, mert ehhez a számítógépem még nem elég kifinomult. Másodszor, ez egy kivitelezhető változtatás. Nem tudom megváltoztatni a magasságát vagy a szeme színét, de még a vérmérsékletét sem, ugye? Harmadszor, ez egy szignifikáns változtatás. Sok ember számára a nevek nagy jelentőséggel bírnak. És végül, negyedszerre, ez egy közönséges és egyszerű változtatás, olyan, mely mindennap megtörténik különféle emberek életében. - És mi van akkor, ha nem talál egy jobb jövőt? - Ezt a kockázatot önnek kell vállalnia. De barátom, ebben az esetben sem lesz rosszabb helyzetben, mint most. Zebatinsky szorongva bámult a kis emberre. - Semmit sem hiszek el ebből. Még a számmisztikának is hamarabb bedőlnék. Nagyot sóhajtott a számmisztikus. - Azt gondoltam, hogy egy olyan ember, mint ön, inkább az igazságot akarja hallani. Én akarok segíteni önnek, hiszen még oly sok minden áll ön előtt. Ha ön, mint számmisztikusnak, hinne nekem, nem követné a tanácsomat. Ezért gondoltam arra, hogy ha megmondom az igazságot, akkor inkább elfogadja a segítségemet. - Ha látja a jövőt... - szólt Zebatinsky. - Miért nem vagyok a föld leggazdagabb embere? Erre gondol? De igenis gazdag vagyok, mindenem megvan, ami nekem fontos. Ön elismerésre vágyik, én pedig arra, hogy hagyjanak békén. Elvégzem a munkám. Senki sem zavar. Ettől milliárdosnak érzem magam. Persze szükségem van némi valóságos pénzre, amit megkapok az olyan emberektől, mint például ön. Másokon segíteni jó dolog, talán egy pszichiáter azt mondaná, hogy
ez adja számomra a hatalom érzését, és táplálja az énemet. Nos, akarja, hogy segítsek önnek? - Mit is mondott, mennyibe kerül? - Ötven dollár. És szükségem van meglehetősen sok életrajzi adatára, de készítettem egy nyomtatványt, amely segítségére lesz. Sajnálom, de meglehetősen hosszú. Ennek ellenére, ha fel tudná adni postán a kitöltött nyomtatványt a hétvége előtt, a válaszom készen lenne, nos, lássuk... - mondta, miközben alsó ajkát előrenyújtva fejben számítgatott - készen lenne jövő hónap huszadikára. -Öt hét? Olyan soká? - Más munkám is van, barátom, és más ügyfeleim. Ha átverném, sokkal gyorsabban is készen lehetnék. Akkor megegyeztünk? Zebatinsky felemelkedett. - Nos, rendben... akkor mostantól ez az egész bizalmasan kezelendő. - Teljes mértékben. Minden önről szóló információt visszaszolgáltatok, miután megmondom, milyen változtatást eszközöljön, és szavamat adom, hogy soha semmi másra nem fogom felhasználni az önről szóló információimat. Az atomfizikus megállt az ajtónál, és így szólt: - Nem aggódik, hogy esetleg elmondom valakinek, hogy ön nem is számmisztikus? A számmisztikus megrázta fejét. - Ki hinne önnek, barátom? Még akkor sem hinnének önnek, ha egyáltalán hajlandó lenne bevallani bárkinek is, hogy nálam járt. Huszadikán Marshall Zebatinsky a pattogó festékű ajtó előtt állt, egy pillantást vetett oldalra, a kirakat üvege mögött levő kis kártyára, melyen homályosan és a portól alig olvashatóan állt a „Számmisztika" szó. Kémlelődött befelé majdnem abban bízva, hogy már valaki más van benn, és ezzel mentsége lenne rá, hogy utat engedjen fejében a hazamenetel szándékának. Megpróbálta kitörölni az agyából ezt az egész dolgot, többször is. Egyszer sem volt képes hoszszabb időt tölteni a nyomtatványon levő kérdések megválaszolásával. Megszégyenítő volt ezen dolgoznia. Borzasztó ostobának érezte magát, miközben barátai nevére, házának árára vagy éppen felesége elvetéléseire és azok időpontjára vonatkozó kérdésekre válaszolt. Felhagyott vele.
De nem volt képes végleg abbahagyni sem. Minden este visszatért a nyomtatványhoz. Talán maga a számítógép gondolata tette, talán ennek a pokolian pofátlan kis embernek a gondolata, aki úgy tett, mintha valóban számítógéppel dolgozna. Végül a kísértés, hogy a kártyalapokat színvallásra bírja, ellenállhatatlannak bizonyult. Egy napon végül feladta a kitöltött nyomtatványt sima postával, kilenccentnyi bélyeget ragasztott a borítékra anélkül, hogy megmérte volna a súlyát. Ha visszajön, abbahagyom - gondolta. Nem jött vissza. Most benézett a boltba, mely üresnek tűnt. Zebatinskynak nem maradt más választása, belépett. Egy csengő Csilingelt. Az öreg számmisztikus kilépett egy függönyözött ajtó mögül. - Igen?... Aha, dr. Zebatisnky! - Emlékszik rám? - kérdezte Zebatinsky mosolyt erőltetve arcára. - Igen, persze. - M i az eredmény? A számmisztikus csomós kezét rárakta a másikra, és így szólt: - Uram, előtte még lenne egy kis megbeszélnivaló... - A díjjal kapcsolatos megbeszélnivaló? - Készen vagyok a munkával, uram. Megkerestem az árát. Zebatinsky nem hozott fel kifogást. Fel volt készülve a fizetésre. Ha már idáig jutott, butaság lenne ezen a ponton csak a pénz miatt meggondolnia magát. Leszámolt öt darab tízdolláros bankjegyet, és a pult másik oldalára dobta. - Nos? A számmisztikus lassan megszámolta a pénzt, és berakta az asztalában levő kasszafiókba, majd így szólt: - Az ön esete nagyon érdekes. Azt tanácsolnám, hogy változtassa meg a nevét Sebatinskyra. - Seba... betűzze, kérem! - S-e-b-a-t-i-n-s-k-y. Zebatinsky felháborodva nézett rá. - Úgy érti, változtassam meg az első betűt? Változtassam a Z-t S-re? Ennyi az egész? - Ennyi elég lesz. Egy kisebb változtatás biztonságosabb, mint egy nagyobb, feltéve, hogy elegendő a kívánt cél elérése érdekében.
>
- De hogyan tudna ez a változtatás bármit is befolyásolni? - Hogyan tud egy név bármit is befolyásolni? kérdezett vissza lágyan a számmisztikus. - Nem tudom megmondani. De valahogyan tud, és ez minden, amit mondhatok. Kérem, emlékezzen, nem vállalok garanciát az eredménnyel kapcsolatban. Persze ha nem akarja a változtatást eszközölni, hagyja a nevét változatlanul. De ebben az esetben sem tudom visszatéríteni a díjat. - Mit tegyek? Csak mondjam mindenkinek, hogy S betűvel írja ezentúl a nevem? - Ha a tanácsomra kíváncsi, beszéljen egy ügyvéddel! Változtassa meg a nevét hivatalosan! Az ügyvéd segítségére lesz az apróságok elintézésében. - Mennyi időbe fog telni? Mármint az, hogy az életem javuljon. - Honnan is tudhatnám? Lehet, hogy soha. Lehet, hogy holnap. - De ön látta a jövőt. Legalábbis állítja, hogy látta. - Nem úgy, mintha egy kristálygömbbe tekintettem volna. Nem, nem, dr. Zebatinsky. Mindössze kódolt számjegyek sorozatát tudom előhalászni a számítógépből, képeket nem. Zebatinsky megfordult, és gyorsan kiment. Ötven dollár egy betű megváltoztatásáért! Ötven dollár Sebatinskyért! Egek ura, micsoda név ez? Rosszabb, mint a Zebatinsky! Egy hónapjába telt, mire elhatározta magát az ügyvéddel kapcsolatban, aztán végül elment. Azt mondogatta magának, hogy bármikor visszaváltoztathatja nevét. Legalább megpróbálom - gondolta. A pokolba is, semmilyen törvény nem tiltja ezt. Henry Brand a dossziét lapról lapra átböngészte, a biztonságiak között töltött tizennégy év szemét gyakorlottá tette. Nem kellett minden szót elolvasnia. Bármi, ami eltért a megszokottól, azonnal szemet szúrt neki, mintha csak a betűk táncra perdülnének a papíron. - Szerintem ez az ember ártatlan - mondta Henry Brand, aki maga is ártatlannak tűnt puha, kerek pocakjával és rózsaszínű, frissen mosott bőrével. Olyan érzést keltett, mint akit a sokféle
emberi kudarccal való találkozás - melyek skálája a tudatlanságtól egészen egy lehetséges árulásig nyúlt - rákényszerített a sűrű mosakodásra. Albert Quincy hadnagy - aki behozta neki a dossziét - fiatal volt, és - mint a Hanford Állomás biztonsági tisztje - tele felelősségtudattal. - De miért Sebatinsky? - kérdezte a válaszra vadászva. - Miért ne? - Mert semmi értelme. Zebatinsky egy külföldi név, én magam is megváltoztatnám, ha ez lenne a nevem, bár inkább valami angolszászra. Ha Zebatinsky ezt tette volna, annak lenne értelme, és nem is foglalkoznék vele. De miért cserélte le a Z-t egy S-re? Úgy érzem, meg kell találnunk az indítékait. - Megkérdezte erről bárki is őt magát? - Természetesen! Persze egy sima, egyszerű beszélgetés formájában. Figyelmes voltam, én magam intéztem el. Nem mond semmi mást, csak annyit, hogy unja, hogy mindig az ábécé legvégén van. - Ez valóban okot adhatott a dologra, ugye, hadnagy? - Igen, adhatott, de miért nem cserélte Sandsre, vagy Smithre, ha mindenképpen S betűt akart? Vagy ha unja a Z-t, miért nem cserélte egyenesen A-ra? Miért ne lehetett volna a neve mondjuk Aarons? - Nem eléggé angolszász - dünnyögte Brand. - De semmit sem hozhatunk fel ellene. Bármilyen különös is lehet egy névváltoztatás, ez önmagában nem elég indok arra, hogy felhasználjuk bárki ellen - tette hozzá. Quincy hadnagy szemmel láthatóan elégedetlen volt. Brand így szólt hozzá: - Hadnagy, bizonyára van valami kézzelfogható, ami zavarja önt ebben az ügyben. Kell, hogy legyen valami indítéka, valami teória, turpisság. Bökje ki, mi lenne az? A hadnagy rosszallóan csóválta fejét. Vékony szemöldöke összeszaladt, szája vékony csíkká vált. - Nos, a fenébe is, uram, hiszen ez az ember orosz! - Dehogy orosz! Harmadik generációs amerikai - válaszolt Brand. - Úgy értem, a neve orosz.
Brand arcáról eltűnőben volt a megtévesztően lágy mosoly. - Nem, hadnagy, ismét téved. Lengyel. A hadnagy türelmetlenül tolta mindkét kezét maga elé, tenyérrel felfelé: - De hát az ugyanaz! Brand - anyjának a vezetékneve Wiszewski volt - felfortyanva válaszolt: - Én a maga helyében ezt nem mondanám egy lengyelnek! De még egy orosznak sem - tette hozzá kissé meggondoltabban. - Uram, én csak azt próbálom ezzel mondani - válaszolta a hadnagy vörösödő képpel -, hogy a lengyelek is és az oroszok is a vasfüggöny másik oldalán vannak. - Ezt mindenki tudja. - És Zebatinskynak vagy Sebatinskynak, hívjuk akárhogy is, valószínűleg vannak ott rokonai. - Harmadik generációs. Lehet, hogy vannak neki másodunokatestvérei, igen, elképzelhető. De akkor is, mi van? - Ettől még semmi sincs. Egy csomó embernek vannak ott távoli rokonai. De Zebatisnky megváltoztatta a nevét. - Folytassa! - Esetleg figyelemeltereléssel próbálkozik. Lehet, hogy odaát egy másodunokatestvére kezd túl híressé válni, és a mi Zebatinskynk attól fél, hogy ez a rokoni kapcsolat árthat saját előrejutásában. - A nevének megváltoztatása nem sok jót eredményezne. Ettől ő még mindig másodunokatestvér maradna. - Bizonyára, de legalább nem érezné úgy, hogy tálcán tartja az orrunk előtt ezt a rokonságot. - Hallott-e valaha is akármilyen Zebatinskyról odaát? - Nem, uram. - Akkor nem is lehet annyira híres. Honnan is tudna róla a mi Zebatinskynk? - Lehet, hogy kapcsolatban áll a saját rokonaival. Ez persze gyanús lenne, tekintettel arra a körülményre, hogy atomfizikus. Brand ismét módszeresen végignézte a dossziét. - Ez borzasztóan kevés, hadnagy. Majdhogynem észrevehetetlenül kevés. - Uram, tudna bármi más magyarázatot találni arra, hogy miért változtatja meg a nevét pont ilyen módon?
- Nem, nem tudnék. Ennyit elfogadok. - Akkor, uram, úgy gondolom, ki kell vizsgálnunk a dolgot. Meg kell néznünk, hogy találunk-e bárki más Zebatinsky nevűt a túloldalon, és ha igen, találunk-e valami kapcsolatot közöttük. A hadnagy hangja kissé megemelkedett, miközben egy új ötlete támadt: - Lehet, hogy pont azért változtatja meg a nevét, hogy elterelje a figyelmet őróluk, úgy értem, hogy ezzel is védelmezze őket. - Azt hiszem, pont az ellenkezőjét teszi ezzel. - Lehet, hogy nincs is ennek tudatában, de ettől még a védelemnyújtás egy lehetséges motívum. Brand felsóhajtott. - Rendben, hozzáfogunk a Zebatinsky ügyhöz! De ha nem találunk semmi gyanúsat, abbahagyjuk a vizsgálatot. Hagyja itt a dossziét! Mire Brand megkapta az anyagot, már jószerivel teljesen elfelejtkezett a hadnagyról és teóriáiról. Miután megkapta az adatokat - beleértve tizenhét Zebatinsky nevű orosz és lengyel állampolgár életrajzát -, első gondolata az volt, hogy mi az ördög ez? Aztán eszébe jutott az ügy, finoman elkáromkodta magát, és belekezdett az olvasásba. Az amerikaiaknál kezdődött az anyag. Marshall Zebatinsky (ujjlenyomattal ellátva) Buffalóban, New York államban született (dátum, kórházi statisztikák). Apja is Buffalóban született, anyja pedig Oswegóban, szintén New York államban. Apai nagyszülei mindketten Bialystokban, Lengyelországban születtek (csatolva a belépés időpontja az USA-ba, az állampolgárság megszerzésének időpontjai, fényképek). A tizenhét Zebatinsky nevű orosz és lengyel állampolgár mind olyan emberek leszármazottai voltak, kik úgy fél évszázaddal ezelőtt vagy Bialystokban vagy annak környékén éltek. Feltételezhetően lehettek rokonok, bár ez egyikük esetében sem volt határozottan megjelölve. (Kelet-Európa népesedési statisztikája az első világháború utáni időszakban meglehetősen szegényes volt, ha egyáltalán létezett ilyen.) Brand átfutott a jelenkori Zebatinsky nevű férfiak és nők egyéni élettörténetén (elképesztő, milyen alaposan végzi a munkáját a hírszerzés,
>
valószínűleg hasonlóan az oroszokéhoz). Az egyik papír olvasása közben megtorpant, sima homlokán ráncok jelentek meg, ahogy szemöldöke felszaladt. Ezt az életrajzot oldalra tette, és folytatta a többi olvasását. Kis idő múlva az iratokat egy paksamétában visszarakta a borítékba, ennek ez egynek a kivételével. Gondosan ápolt körmével kocogtatta az asztalt, miközben az életrajzot bámulta. Némi vonakodás után felhívta dr. Paul Kristow-t az Atomenergia Bizottságnál. Dr. Kristow merev tekintettel hallgatta a történetet. Időnként felemelte kisujját, hogy megdörzsölje vele duzzadt orrát, és eltávolítson arról egy nem létező foltot. Haja szürke volt, mint a vas, ritkás és rövidre vágott. Ennyi erővel akár kopasz is lehetett volna. - Nem, sohasem hallottam bármilyen orosz Zebatinskyról. Bár az igazat megmondva, az amerikairól sem hallottam idáig - mondta. Brand megvakarta halántékán a haja szélét, és ezt mondta lassan: - Nos, nem hiszem, hogy bármi jelentősége lenne a dolognak, de a vizsgálatot nem hagyhatom abba túl hamar. Egy fiatal hadnagy tartja a szemét az ügyön, és tudja, milyenek ezek a fiatalok. Nem akarok semmi olyat tenni, ami miatt esetleg megkeresné a Kongresszusi Bizottságot. Ráadásul tény, hogy az orosz Zebatinskyk egyike atomfizikus. Egészen biztos abban, hogy sohasem hallott róla? - Mikhail Andreyevich Zebatinsky? Nem... nem, sohasem hallottam. Na, nem mintha ez bármit is bizonyítana. - Mondhatnám, hogy véletlen egybeesés, de ez azért egy hajszállal túltesz azon. Egy Zebatinsky itt, egy másik Zebatinsky ott, és mindketten atomfizikusok. Az itteni hirtelen megváltoztatja a nevét Sebatinskyra, és ráadásul szemmel láthatólag aggasztja magát valamin. Nem engedi, hogy rosszul betűzzék a nevét. Ellentmondást nem tűrő hangon mondja, hogy „Írja a nevem S betűvel!" Ez az egész nagyon is jól összepasszol öntudatos hadnagyom kémhistória-megfigyeléseivel. És van itt még egy különös dolog: az orosz Zebatinsky úgy egy éve felszívódott. - Kivégezték! - szólt dr. Kristow egykedvűen.
- Lehetséges. Normális körülmények között el tudom képzelni, de az oroszok semmivel sem bolondabbak nálunk, ők sem ölnek meg egy atomfizikust, ha el tudják ezt kerülni. Van még egy ok, ami miatt pont egy atomfizikus eltűnhet hirtelen. Azt hiszem, nem kell önnek magyaráznom. - Atommag-ütköztetés, szigorúan titkos. Gondolom, ez az, amire céloz. Valóban azt hiszi, ez lenne az oka? - Rakja össze az ügy minden darabkáját, adja hozzá a hadnagy előérzetet, és engedje szabadon a fantáziáját! - Adja csak ide azt az életrajzot! - nyúlt dr. Kristow a papírlapért, és még kétszer átolvasta. Megrázta a fejét, aztán így szólt: - Ellenőrzöm ezt a Magfizikai Elméletek kiadványaiban. A Magfizikai Elméletek dr. Kristow dolgozószobájának egyik fala mellett álltak rendezett kis dobozokban. Minden doboz teli mikrofilmmel. Az Atomenergia Bizottság embere vetítőjével vizsgálta a jelzőszámokat, mialatt Brand minden türelmét összeszedve figyelt. Dr. Kristow ezt dünnyögte: - Egy Mikhail Zebatinsky nevű személy írt, vagy társszerzőként írt féltucatnyi cikket az orosz folyóiratok számára az elmúlt féltucatnyi évben. Előkeressük a kivonatokat, talán valamire rá is fogunk jönni, bár nem valószínű. Egy szelektor előhúzta a megfelelő dobozokat. Dr. Kristow sorba rakta és lefuttatta azokat a vetítőn, arcán erős és különös figyelem tükröződött, miközben így szólt: - Na, ez aztán furcsa! - Mi a furcsa? - kérdezte Brand. Dr. Kristow hátradőlt. - Inkább még nem mondanék semmit. Tudna nekem szerezni egy listát más olyan atomfizikusokról, akik az elmúlt évben szintén eltűntek? - Úgy érti, rájött valamire? - Nem, igazából nem. Ha a papírok bármelyikét vizsgálom külön, akkor nem. De ha az összeset egyszerre tanulmányozom, és tudom, hogy nagy valószínűséggel ez az ember az atommag ütköztetési programjában dolgozott, és ráadásul hozzáteszem az ön által a fejembe plántált gyanút... - Majd vállát megvonva hozzátette: - Á, semmi.
Brand megfontoltan válaszolt: - Bárcsak kimondaná, ami eszébe jutott! Akár együtt is szórakozhatnánk ezen az egész sületlenségen. - Hát, ha ön úgy gondolja... látok rá némi esélyt, hogy ez az ember a gammasugárzás viszszatükröződésének elméletén dolgozik. - És mi ennek a jelentősége? - Egy gammasugárzás elleni tükröző-, védőernyő lehet előkészületben, mely a radioaktív csapadék hullása ellen véd, és segítségével egymástól független óvóhelyeket építhetnek a védelem érdekében. Tudja, a radioaktív hamueső az igazi veszély. Egy hidrogénbomba ugyan elpusztíthat egy várost, de a hamueső az, ami lassan megölheti az egész lakosságot akár egy több ezer mérföld hoszszú és több száz mérföld széles területen. - Mi dolgozunk valami ehhez hasonlón? - kérdezte hirtelen Brand. -Nem. - És ha nekik van ilyen, de nekünk nincs, miután befejezik védőernyő-programjukat, ők elpusztíthatják az Egyesült Államokat teljes egészében, mondjuk azon az áron, ha feláldoznak tíz városukat. - Ez még a nagyon távoli jövő története... És különben is, mire alapozzuk ezt az egészet? Arra, hogy egyetlen ember megváltoztatott egy betűt a nevében? - Rendben, teljesen bolond vagyok - szólt Brand. - De már nem hagyom abba ezt az ügyet, nem ezen a ponton, és nem pont most! Megszerzem önnek az eltűnt atomfizikusok listáját, még akkor is, ha magam kell, hogy elmenjek érte Moszkvába! Megszerezte a listát. Átnézték az összes eltűnt atomfizikus által írt kutatási anyagot. Először teljes körű bizottsági tanácskozást hívtak öszsze, majd a nemzet legjobb nukleáris koponyáit. Dr. Kristow végre elszabadult az egész éjjel tartó megbeszélésről, melyen maga a bizottság elnöke is részt vett. Brand találkozott vele. Mindkettőjüknek beesett volt arca, mint akik teljesen kialvatlanok. - Nos? - szólt Brand. - A legtöbben egyetértenek - bólogatott Kristow. - Néhányan ugyan még kételkednek, de a legtöbbje ugyanazon a véleményen van.
- És ön? Biztos ön ebben? - A biztostól ugyan messze állok, de hadd fogalmazzak így: könnyebb elhinni azt, hogy az oroszok egy gammasugár-ernyőn dolgoznak, mint abban hinni, hogy nem áll összefüggésben ez a rengeteg kinyomozott adat. - Eldöntötték már, hogy elkezdünk-e dolgozni mi is egy hasonló ernyő kidolgozásán? - Igen. - Kristow kezével végigsimított rövid, tüskés haján, mely száraz, susogó hangot hallatott. - Mindent beleadunk, amink csak van. Tudván, hogy a kutatási anyagokat olyan emberek írták, akik azóta eltűntek, szorosan a nyomukban maradhatunk. Még le is előzhetjük őket. Persze ők is meg fogják tudni, hogy ezen dolgozunk. - Hagyja, hogy megtudják, hagyja csak! - válaszolta Brand. - Ha tudják, az megakadályozza őket egy esetleges támadásban. Semmi értelmét nem látom tíz városunk feláldozásának csak azért, hogy a másik oldal is tíz várost veszítsen, mert mindkét oldal védelem alatt áll, mondjuk, mert esetleg nem jöttek rá. - Rendben, de jobb, ha nem tudják meg túl hamar. És mi van ezzel az amerikai ZebatinskySebatinskyval? Brand elgondolkodva rázta meg fejét. - Semmi sem köti össze őt ezzel az egésszel, legalábbis idáig. A pokolba is, minden követ megmozgattunk! Persze egyetértek önnel. Kényes helyen van jelenleg, nem engedhetjük meg, hogy ott maradjon, még akkor sem, ha már tisztázódott a helyzete. - Nem rúghatjuk csak úgy egyszerűen ki, vagy ha mégis megtesszük, az oroszok gyanút foghatnak. - Van valami javaslata? Egy hosszú folyosón sétáltak a távoli liftek felé hajnali négykor, ilyenkor egy lélek sem jár erre. Dr. Kristow így szólt: - Átnéztem a munkáját. Nagyon jó ember, jobb a többségnél, és nem valami elégedett az állásával. Vérmérséklete nem csoportmunkához illő. -És? - Inkább olyasféle ő, aki az egyetemi tudományos munkát kedveli. Azt hiszem, nagyon örülne annak, ha el tudnánk intézni, hogy egy nagyobb egyetemi tanszék elnöki kinevezést ajánljon neki a fizika területén. Elég olyan terület létezik, mely
>
, ISAAC ASIMOV
Az amerikai SF első számú legendája orosz szülök gyermekeként született 1920-ban. Hároméves volt, amikor családja kivándorolt az Egyesült Államokba. Első elbeszélése, a „Hajótörés a Vesta térségében" (Galaktika 1) 1939-ben jelent meg, és onnantól kezdve 1992-ben bekövetkezett haláláig szinte le sem tette a tollat. Sokféle témában írt, de a magyar olvasók leginkább csak SF-munkásságát ismerhetik. Élete fő műve a tucatnál is több kötetet számláló Alapítvány-Robot sorozat, melyet utolsó éveiben gyúrt egységes egésszé.
nem tartozik a kényesek közé, ezzel nemcsak el tudnánk foglalni, de szorosan figyelhetnénk is, és ráadásul ez egy természetes előléptetésnek tűnik. Az oroszok talán nem fognának gyanút. Ön mit gondol? Brand bólintott. - Elképzelésnek nem rossz. Még jól is hangzik. Felterjesztem a főnöknek. Beléptek a liftbe, Brand elmerengett ezen az egész dolgon. Micsoda vége lett egy olyan történetnek, mely egyetlen név egy betűjének megváltoztatásával kezdődött!
Marshall Sebatinsky alig jutott szóhoz. Így szólt feleségéhez: - Esküszöm, fogalmam sincs, hogyan történt ez az egész. Nem gondoltam volna, hogy a mezondetektor ismertté teszi a nevem... Úristen, Sophie, egyetemi docens lettem a Princeton Egyetem fizika tanszékén! Gondolj csak bele! - Gondolod, hogy az Amerikai Fizikusok Társaságánál mondott beszéded lehet rá a magyarázat? - Nem hinném. Az osztályon mindenki beleütötte az orrát abba a témába, a végén már teljesen hétköznapinak számított az a beszéd. Aztán nagyot csettintett ujjával. - Biztosan a Princeton nyomozott utánam! Ez az! Tudod, az a sok nyomtatvány, amit az elmúlt hat hónap során ki kellett töltenem, na és azok az interjúk, amikre sohasem kaptam magyarázatot... Őszintén, kezdtem úgy érezni magam, mint egy felforgató, akit megfigyelés alatt tartanak.
Tehát a Princeton kutatott utánam. És persze ők alaposak. - Lehet, hogy a neved miatt... - szólt Sophie ...úgy értem, a változtatás miatt. - Csak figyelj, most mi lesz! Végre kezembe vehetem a hivatásom alakulását! Végre nevet szerezhetek magamnak! Végre módomban lesz, hogy anélkül végezzem a munkám, hogy... - Hirtelen megállt, megfordult, és a feleségére nézett. - A nevem? Úgy érted, az S betű? - Csak azután kaptad az ajánlatot, miután megváltoztattad a neved, ugye? - Sokkal később. Nem, ez csak véletlen lehet. Mondtam már neked, Sophie, azt az ötven dollárt csak azért hajítottam ki az ablakon, hogy a kedvedben járjak. Istenem, micsoda baromnak éreztem magam az elmúlt hónapokban azért, mert ragaszkodtam ehhez a hülye S betűhöz! Sophie rögtön védekezni kezdett: - Nem mondtam, hogy meg kell csinálnod, Marshall. Javasoltam, de nem erőszakoskodtam. Ne mondd, hogy ezt tettem! Különben is, jól sült el a dolog. Én biztos vagyok benne, a névváltoztatás van a dolgok hátterében. Sebatinsky elnézően mosolygott. - Tudod, ezt hívják babonának. - Nem érdekel, hogy hivják, de nem változtathatod vissza a nevedet! - Valóban, én is így gondolom. Annyi nehézséggel járt mindenhol elintézni, hogy S betűvel írják, ezek után már a nevem visszaváltoztatásának gondolata is több mint amivel hajlandó lennék foglalkozni. Bár lehet, hogy Jonesra kellene változtatnom, nem? - szólt, miközben szinte hisztérikusan nevetett. De Sophie nem nevetett: - Nem változtatod meg a nevedet semmi másra! - Jó, rendben, csak vicceltem. Tudod, mit? Valamelyik nap elmegyek ahhoz az öreg fickóhoz, elmondom neki, hogy minden jól sikeredett, és csúsztatok neki még egy tízest. Ettől boldogabb lennél? Elég dús fantáziája volt ahhoz, hogy véghez is vigye ötletét a következő héten. Ezúttal nem öltött álruhát. Szemén hagyta szemüvegét, rendes hétköznapi öltönyében ment, és kalap sem volt rajta. Még dúdolt is, ahogy közeledett a bolthoz, a járdán oldalvást lépett utat engedve egy savanyú
képű, elcsigázott nőnek, aki dupla babakocsit tolt maga előtt. Kezét a kilincsre tette, és hüvelykujjával megnyomta a kallantyút. Az ajtó zárva volt. Most, hogy odanézett, észrevette, hogy a kirakat üvege mögött levő kis kártya, melyen homályosan és a portól alig olvashatóan állt a „Számmisztika" szó, már nincs ott. Egy másik nyomtatott - a nap fényétől már sárguló és kunkorodni kezdő - feliratot talált helyette: „Kiadó". Sebatinsky megvonta a vállát. Erről ennyit. Legalább megpróbált valami jót tenni. Haround boldogan vált meg a testi élettől, viháncolva ugrándozott, energiaörvényei halvány bíborszínben világítottak egy teljes négyzethipermérföldön át. - Nyertem? Nyertem? - kérdezte. Mestack zárkózott volt, energiaörvényei majdnem gömbszerű fénynek tűntek. - Még nem számoltam ki. - Kezdd el! Attól, hogy vársz, az eredmény még nem fog megváltozni. Hú, milyen jó érzés, hogy visszatértem a tiszta energiába! Egy teljes mikrociklusnyi időt töltöttem fizikai testben, ráadásul egy már majdnem teljesen elhasználtban. De megérte, ha másért nem, hát azért, hogy megmutassam neked! - Igazad van, belátom, megakadályoztál egy nukleáris háborút a bolygón - szólt Mestack. - És az ugye A kategóriás effektus, nem? - Igen, A kategóriás effektus. Persze hogy az. - Akkor jó. Most ellenőrizd azt, hogy ezt az A kategóriás effektust F kategóriás stimulánssal értem el! Megváltoztattam egyetlen betűt egy névben. - Micsoda? - Ne is törődj vele! Minden ott van előtted. Már kidolgoztam és megoldottam helyetted. - Feladom. Valóban egy F kategóriás stimuláns - felelte Mestack kelletlenül. - Tehát nyertein. Fogadd el! - Egyikünk sem lesz nyertes, ha az Őr ellenőrzi ezt a dolgot. Haround - aki egy idősebb számmisztikus volt a Földön - még mindig kissé bizonytalan, bár megkönnyebbült volt a változás miatt, így szólt: - Amikor fogadtunk, akkor nem aggódtál.
- Nem gondoltam, hogy olyan bolond leszel, hogy meg is teszed. - Kidobott hőenergia lett volna! Különben is, minek izgulni? Az Űr úgysem venne soha észre egy F kategóriás stimulánst. - Lehet, hogy azt nem, de egy A kategóriás effektust igen. Azok a testtel bírók itt lesznek még egy tucat mikrociklus múlva is. Az Őr azt bizonyára észre fogja venni. - Tudod, Mestack, az veled a gond, hogy nem akarsz fizetni. Eltereled a témát. - Fizetek. De csak várj, mikor az Őr észreveszi, hogy egy olyan problémán dolgoztunk, amit nemcsak hogy nem bíztak ránk, de ráadásul egy nem megengedett változtatást eszközöltünk. Persze ha... - kis szünetet tartott. - Rendben, visszafordítjuk. Sosem fog rájönni. Mestack erősödő energiasémáján ravasz ragyogás tűnt fel. - Egy másik F kategóriás stimulánsra lesz szükség, ha azt akarod, hogy ne vegye észre. - Meg tudom csinálni - válaszolt Haround némi habozás után. - Kétlem. - De, meg tudom. - Hajlandó vagy erre is fogadni? - ujjongó vidámság kezdett Mestack sugárzásába keveredni. - Persze - válaszolta felsarkallva Haround. Visszateszem azokat a testtel bírókat abba az állapotba, ahogyan voltak, és az Őr soha nem fogja észrevenni, mi is történt. Mestack kihasználta helyzeti előnyét, és így szólt: - Akkor függesszük fel az első fogadást! Háromszorozzuk meg a második fogadás tétjét! A hazárdjáték tornyosuló sikervágya elkapta Haroundot is. - Rendben, benne vagyok. Háromszoros tét! - Akkor megegyeztünk! - Megegyeztünk. Bagi Gábor fordítása
Különleges villámok A villámlás hétköznapi jelenség, mégis sokan nagyon keveset tudnak róla. Az utóbbi időben sok különleges tényre derült fény, sőt új villámfajtákat is felfedeztek.
S
OKAN
RETTEGNEK a villámtól, főképp a
hatalmas fény- és hangjelenség miatt. Pedig valójáhan, ha egy-két szabályt betartunk, már nem is kell félni tőle. Ahogy az öregek mondták, ha már láttad a villámot, nincs mitől tartanod, mert az már nem beléd csapott.
A villámlásról azt gondoljuk, ritka jelenség. Évente néhány nagy vihar van, akkor csapkod néhány, és kész. Pedig naponta a világon több mint 8 millió alkalommal villámlik, ez évente hozzávetőleg 3 milliárd villámcsapást jelent. Évtizedekig a floridai Tampa városát a világ villámfővárosának nevezték. Arrafelé sokkal könnyebb a fotós villámvadászok sorsa: átlagosan az év 100 napján lehet villámokat látni. Azonban nemrég egy NASA-tanulmány kiütötte a várost a nyeregből. A trópusi esőzést vizsgáló MMS (Measurement Mission Satellite) műhold mérései szerint az afrikai Ruandáé az elsőbbség. Itt két és félszer annyi villámot regisztráltak. De úgy tűnik, a klímaváltozással ez is módosul, ahogy a ránk lecsapó viharok természete is. Már előfordulnak olyan viharok is a mérsékelt égövön, amilyenekre eddig csak a trópusokon volt példa. A 2011-es nagy viharok idején az országos
Meteorológiai Szolgálat június 7-én egyetlen óra alatt közel 20 000 villámot regisztrált. Egy nappal korábban volt egy olyan óra, ami alatt 30 000-szer csapott le a mennykő az országban. 2012 júliusának első hétvégéjén az egyenlítői területeken szokásos viharok sora csapott le Berlinre. A német fővárosban a meteorológusok szerint a szombat éjjeli viharok során 1200-szor villámlott, vasárnap éjjel pedig 8000-szer. A legintenzívebb időszak vasárnap hajnalban 2:30 és 3 óra között volt, akkor összesen 3 ezer villámot regisztráltak. Ezek közül minden második a felhők és a földfelszín között alakult ki, vagyis a német fővárost másodpercenként érte villámcsapás. Joggal tartunk a villámoktól, de a félelem gyakran túlzó. Elképzeléseinkben a filmekben látott jelenetek élnek, amikor a villámcsapás szénné égeti az áldozatát. Ezzel szemben az igazság az, hogy az elszenvedőknek körülbelül a fele veszti életét, ők sem az égési sérülésekbe halnak bele, hanem az áramütéstől megáll a szívük. Sok túlélő esetében még csak égési sebeket sem találtak. Amennyiben mégis van égési sérülés, általában egy kb. tízforintos méretű sebhely van a vállon, nyakon vagy a fejen (ahol a villámcsapás érte), és egy ugyanakkora seb a talpon vagy a lábon (ahol a töltés távozik). A villámcsapás ezredmásodpercek alatt végigfut a testfelületen, néha csak megtépi a ruházatot, némi égési sebet vagy felületes sérülést hagy maga után, esetleg még azt sem. Statisztikai adatok szerint 90 százalékos a túlélés esélye, ha van másik ember is a közelben, aki tud segíteni a villámcsapással sújtott személyen. A villámcsapás nemcsak egyes embereket érhet, hanem egész embercsoportokat is. Néhány éve történt, hogy egy fútballmérkőzésen egyszerre 21 ember esett össze a pályán. A villámot a nedves pálya közvetítette. Többeket újra kellett éleszteni,
halálos áldozata csak azért nem volt, mert mentőautó és szakképzett orvosok állta k a pálya mellett. A világ legpechesebb emberének szokták nevezni Roy Sullivant, akibe élete folyamán hétszer csapott a villám: szabadban, autóban, de még őrtorony belsejében is utolérte a csapás. Egyszer még a haját is meggyújtotta a villám, ettől a naptól kezdve egy palack vizet hordott a zsebében. 71 éves korában halt meg, de nem villámcsapásban: szerelmi bánatában öngyilkos lett. Egy dolog biztos: a villámok soha nem a rajzokon látott cikcakkvonalban jönnek, a villámok nyomvonala inkább a gyökerekre emlékeztet. Az általunk jól ismert villámnak is több fajtája van. Az első a most említett cikázó villám, amely a villámcsatornában jön létre. Ha ez a felhő és a föld között alakul ki, akkor lecsapó villámnak nevezzük. Ha viszont a felhők között születik, ekkor legtöbbször vízszintes, avagy szöget zár be vele. A másik fajtája a statikus elektromosság megnyilvánulásának az, amit felhővillámnak nevezünk. Ekkor nem látjuk a villámot, csak a nagy fényességet. A harmadik pedig az, amit szakszóval felületi villámnak nevezünk. Ezt leggyakrabban akkor figyelhetjük meg, amikor egyedül álló zivatarfelhőből látjuk a kisü-
lést. Egy átlagos villám csak két tized másodpercig tart, ezalatt 30-40 000 amper es áramerősség lép fel. A villám sebessége 180 km/s. A hőmérséklete elérheti a 30 000 Celsius fokot is. A felhők felett Az űrhajózás koráig kellett várnunk, hogy kiderüljön, villámok a felhők felett is vannak. Ezek a villámok nem olyanok, amilyeneket megszokhattunk, színesek, furcsa formájúak, és elképesztő magasságokba nyúlnak fel. 1989 és 1990 sikeres évek voltak a villámkutatók számára, négy új típusú villámot fedeztek fel. Megfigyelésük nagyon nehéz, mert a megfigyelőnek a zivatarfelhők fölé kell látnia, ezért legtöbbször repülőről folytatnak vizsgálatokat. 1989-ben az Egyesült Államokban viharfelhőket filmeztek nagy sebességű kamerával, amikor rendkívül rövid, vörös felvillanásokat fedeztek fel a felhők felett. A színe után nevezték el vörös lidércnek. A vörös lidércek kizárólag viharfelhők felett jönnek létre nagyobb villámkisülések után. A viharfelhők felett 40-50 km-es magasságban keletkeznek, és kiterjedésük felfelé elérheti az 50 km-t, horizontális kiterjedésük szintén elérheti
>
a 40-60 km-t. A kisülés alakja néha oszlopszerű, de előfordulnak fa vagy medúza alakú formák is. Szabad szemmel szinte megfigyelhetetlen, mivel a felvillanás általában csak néhány ezred másodpercig tart, amit az emberi szem nem képes feldolgozni. 1989 októberében egy űrrepülőgép épp Ausztrália lelett járt, amikor furcsa, kék, tölcsér formájú villámokat figyeltek meg, amely a kék sugár (blue jet) nevet kapta. A kék nyalábok abban különböznek a vörös lidérctől, hogy közvetlenül a viharfelhő tetejéről indulnak ki, és gyakran keskeny tölcsért formáznak, 20-40 km magasságban. Többnyire fényesebbek, mint a vörös lidércek, és kék színűek. 2001-ben az Arecibo Obszervatóriumban figyellek meg először óriás nyalábot, (gigantic jet). Hasonlít a kék sugárhoz, de méreteiben messze felülmúlja azt. Magassága elérte a 80 km-t, és 50 km/sec sebességgel növekedett az ionoszféra felé. A jelenség a tetejénél elmosódottabb volt. A magaslégköri jelenségek legnagyobbikát szintén egy űrsikló-expedíció során sikerült rög-
zíteni 1990 októberében Francia Guyana felett. A gyűrülidérc elképesztő méretű: közel 400 km átmérőjű, elmosódott, lapos formájú légköri fényjelenség, élettartama csak egy ezred másodperc. Az ionoszférában fordul elő kb. 100 km-es magasságban. A színe nem egyértelmű, általában vöröses színárnyalattal jellemzik. Megfigyelésük szintén nagyon nehéz, mert a megfigyelőnek a zivatarfelhők fölé kell látnia, legtöbbször repülőről. Érdekes példa erre az első magyar vörös lidérc megfigyelése. Az MTA soproni Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézete egy olyan vihar felett figyelte meg, amely kb. 500 kilométerre északra, Lengyelország fölötti tombolt. És végül egy régi legenda: nem igaz, hogy a villám kétszer nem csap le ugyanarra a helyre. A New York-i Empire State Buildinget például a megfigyelések szerint évente legalább 20-25 alkalommal éri villámcsapás. Egy alkalommal 15 percen belül 15-ször csapott bele a villám. Kovács „Tücsi" Mihály
Ml MINDENRE JÓ EGY TELEFON?
A
MI
NAPJAINKBAN nem fér bele egy
okostelefonba, azt rnár rá lehet csatlakoztatni. Két aktuális kedvencünk: Egy korábbi számban már bemutattuk, hogy egy forradalmi ébresztőóra frissen sült szalonnával, pontosabban annak illatával ébreszt minket. Ébredés után rögtön el is rágcsálhatjuk a baconcsíkokat. Nos, természetesen ennek is elkészült az iPhone-os verziója. A telefon aljára szerelhető kiegészítő speciális ébresztőóraként a frissen sülő szalonna illatával ébreszti a felhasználót. Természetesen a képernyőn a sülő szalonna képe jelenik meg, miközben hallhatjuk a sercegést is.
Akár új kommunikációs protokollnak is félfogható az a vicces fejlesztés, amely a legmodernebb és az egyik legősibb kommunikációs formát egyesíti. Az iPhone-hoz illeszthető vaskos tokban ugyanis egy füstgenerátor kapott helyet, amellyel a szöveges üzenetet lehet füstjelekké alakítani. A készülékbe injektált lámpaolajat felmelegíti, és egy membrán engedi ki a füstöt, aminek képét a kamera továbbítja. Az alkotók maguk sem vették túl komolyan az ötletet, de biztos jól szórakoztak, amíg elkészítették. Egy remek, de sajnos már foglalt rövidítést találtak ki: S.M.S., vagyis Smoke Messaging Service
T
ALÁLJ FEL egy vallást! - szólt John Carver, és most először tényleg felfigyeltem erre az emberre. Nem is maga a kérés volt figyelemre méltó. A csoportban már mindenkit kértek ennél furcsább dolgokra is. Inkább az, ahogyan mondta. Carvert olyan fajta tehetős egyetemistának néztem, aki képes akár egy évtizedet is elvesztegetni lényegtelen kutatással a doktorátusához, olyannak, aki egy a planktonok közül az akadémikusok óceánjában. Addig lebegne a víz tetején, amíg valami elnyelné, például egy egyetemi fokozat megszerzésének nehézsége, egy nagyravágyó nő vagy saját céltalansága. De időközben azért kellemes társaságnak bizonyult. Kihívását gondtalanul, sőt egy kis huncutsággal adta elő, ami meglepett. Rátelepedett a bőrfotel karfájára, egyenesen rám nézett, annak ellenére, hogy tizenöten is voltunk a zsúfolt nappaliban. Természetes hanyagsággal viselte drága ruháit, egyedi farmert és pasztellszínű pulóvert, olyasféléket, melyeknek illene ismernem a márkáját, mégsem jutottak soha eszembe. Jóképű volt, sovány arccal. Nem szelíd jóképű, inkább agresszív jóképű. Úgy nézett ki, mint... nos, nem egészen úgy, mint aki meg akar erőszakolni valakit, inkább csak úgy, mint egy olyan színész, aki az egyik délutáni drámában szerepelne. Deirdre Frank megbámulta mindent felnagyító, hatalmas szemüvegén keresztül. - Milyen vallást? Bármilyet? - kérdezte. - Egy új valláselméletet vagy hittételt, hitbizonyságot, eretnekséget, okkultizmust, kozmológiát - felelte Carver. - Olyat, aminek az alkotóelemei teljesen újak. A benyújtott munkákat magunk pontozzuk egy tízpontos skálán. Ha egyenlő pontszámú munkák lennének, az enyém lesz a végső döntés. - Mindez úgy történt, mint általában. - Benne vagytok? Valakinek elsőnek kellett lennie. Jelen esetben Michelle, a feleségem lett az. Kinyitotta a faragott hársfa ékszeres dobozt, melyet ezekre az alkalmakra használtunk, és belecsúsztatott egy százdolláros bankjegyet. - Én benne - szólt. - De ez nem túl könnyű, John. Végül mindenki elfogadta a kihívást, még Chuck Byrnie, a megrögzött ateista is, a Torontói
Csak néhányan élnek a titkos városban, ahol a dolgok máshogy működnek...
Robert Charles Wilson
A belső belsőváros Egyetem kémia szakosa, bár zsörtölődött kissé, mielőtt elkötelezte magát. - Igazságtalan - szólt. - Ez inkább Deirdre specialitása, nem az enyém. Legtöbben a tantestület tagjai voltunk. Deirdre volt a figyelemre méltó kivétel. Nem volt más végzettsége, mint egy művészeti diploma a 68-as évjáratból, és remekül ismerte Toronto fejlődésben levő kultúrnegyedeit, mint például: Yorkville, Rochdale, Harbord Street, Queen Street. Az ő tulajdonában volt a Golden Bough Drágakő- és Kristálybolt, ahol Michelle részidőben dolgozott. Mintha csak ő lenne a tipikus öregedő hippik képviselője: ősz hajú, túlsúlyos, és általában foltosra festett köntösbe vagy valami hasonló, alkalomhoz nem illő etnikus viseletbe öltözött. De nem volt ő bolond, és tudását sem félt összevetni a miénkkel. - Hagyd abba a nyafogást, Chuck! Hiszen manapság még a fizikusok is misztikusak. - Te olvastad Mary Baker Eddyt, tehát fölényben vagy. - Igen? És ti, srácok hol lennétek Roger Bacon nélkül? Valld be, ti tudománykedvelők valamenynyien titokban alkimisták vagytok.
Ezerötszáz dollár az ékszeres dobozban. Michelle bezárta a széfünkbe a dobozt, ott fog várni a nyertesre. Hetente szoktunk összejönni, de versenyt negyedévente tartottunk. Három hónapunk volt, hogy Krisztust, Buddhát vagy Zoroasztert játsszunk. A nyertes vitte az egész nyereményt. A kihívás egész estés vitát indított, és ez volt a célja. Mi is a vallás tulajdonképpen, és hogyan kezdesz a feladathoz? Talán egy újfajta pogányság vagy keresztény eretnekség lesz az alapja? Számítanak-e az ufók vagy a hatodik érzék? Ezekből a gondolatokból fognak származni az ötleteink, és a mai este után többet nem beszélünk erről a témáról a novemberi eredményhirdetésig. Ötödik éve játszottunk. Egy barátságos fogadással kezdődött a verseny Michelle és egy önmagát művésznek kikiáltó, Heather nevű tag között valami olyasmiről, hogy Whitman vagy Emerson volt-e jobb költő. A végén én lettem a fogadás játékvezetője. Péntek esti társaságunk meghozta a végső döntést, és mindannyian annyira élveztük (kivéve Heathert, aki ezután hamarosan eltűnt), hogy rendszeresen megismételtük, és szabályokat
>
állítottunk: kellett egy Kihívás, egy Kihívó, százdolláros tét, és végül a döntés a nyertes nevezésről. A kihívások köre széles volt, egészen a képtelenül hóbortostól (például írd újra kedvenc mesédet William Faulkner stílusában) a nyomasztóan nehezekig terjedtek (mint például: magyarázd meg a relativitáselméletet egy szótagos szavakkal), extra pontok az érthetőségre és a tömörségre. Legjobb versenyeinken a tét kétezer dollárt is meghaladott. Carver kihívása érdekes volt, kíváncsi voltam, mi váltotta ki belőle a gondolat. Tudomásom szerint különösképpen sohasem érdekelte sem a vallás, sem az okkultizmus. Emlékeztem rá még azokból az időkből, mikor a Romanticizmus-tanfolyamomat hallgatta vidám derűvel, de nem túl nagy elragadtatással. Valamelyest byroni volt a stílusa. Ma lendületes és megnyerő volt, és elgondolkoztam azon, hogy vajon idáig még mit nem vettem észre vele kapcsolatban. Valamivel éjfél után kiléptem az erkélyre egy kis friss levegőt szívni. Már tíz éve éltünk ebben a lakásban, Michelle és én. Központi fekvésű, de egy picit északabbra van, tizenhetedik emelet, déli kilátás. Hömpölygött alattunk a város, mint egy hatalmas és tekervényes ábra, megfejthetetlenül, mint a hettiták nyelve. Halvány fények - mint csillagok - tükröződtek az Ontario-tó mérhetetlen feketeségén, remegtek a nappali hőség felszálló maradékában. Itt van egy vallás, gondoltam. Az én vallásom. Titkos könyvem, az én Talmudom. Tudtam ezt már magamról régóta, szenvedélyes függőséggel ragaszkodtam a város láthatatlan szépségéhez. Életem legnagyobb részében belevetettem magam ellentmondásaiba, mértékletességébe és barokk kiteljesedéseibe. Itt volt előttem Carver kihívására a rövid válasz. Csinálok egy városvallást. Egy városi okkultizmust. Jövendölés térképészettel. Hívjuk ezt parakartográfiának. Carver kilépett az elcsúsztatható ajtón keresztül, mintha csak hívtam volna. Jelenléte megtörte a hangulatot, de elég izgatott voltam így is ahhoz, hogy elmagyarázzam neki az elképzelésemet. Mosolygott, azzal a sajátságos és tartózkodó mosolyával. - Jónak ígérkező ötlet. Egyfajta térkép... - Egy szent térkép - tettem hozzá. - Szent. Értem. Nagyon jó ötlet, Jeremy. Tulajdonképpen én...
Hozzá akart még fűzni valamit, de Michelle is kijött az erkélyre, és élvezettel kezdett bele saját ötletének mesélésébe. Túl sokat olvasott Deirdre újkori értekezéseiből, vagy egyszerűen csak túl sokat ivott, az italtól kipirulva és csak félig érthetően Carver ingujját ringatta, miközben valami földöntúli istenségekről beszélt, és modell világokról és istenekről az idő végezetén. Hajnali kettő körül lett vége a partinak. Egy órával később kedvesen tessékeltük ki utolsó vendégünket, lefeküdtünk, még csak el sem mosogattunk. Michelle már kevésbé volt fölajzva, de még mindig az alkohol hatása alatt türelmetlenül szerelmeskedni akart. Az ivástól mindig mohó lesz, de én nem iszom, és mikor iszik, az mindig kellemetlen hatással van rám. Szájszaga, mint egy kémiai laboratórium, és úgy néz rám, mintha nem is lenne biztos benne, ki bújt vele ágyba. De alapjában véve még mindig gyönyörű, ugyanolyan rámenős és intelligens nö, mint akit anno egy tucatnyi éve elvettem. Azon az éjjelen orgazmusaink saját mélyebb énünkbe rántottak minket, egymástól pedig távolodtunk... Azt a rejtélyt, hogy az eksztázist miért magunkban, egyedül éljük meg, sohasem értettem igazán. Ezekből az időkből emlékszem még egy dologra, és persze annak, hogy erről írok, pont az emlékek az okai. Felébredtünk, és reggelizni készülődtünk a rendetlenségben. Tulajdonképpen tizenegy óra körül reggeliztünk az erkélyen, mert az időjárás kellemessé és hűvössé vált, és a nap rézsútosan sütött be az erkélykorlát rúdjai között, melengette lábunkat. Michelle úgy tett, mintha másnapos lenne, de azt mondta, hogy tulajdonképpen jól érzi magát, csak kissé bánatos. Szégyenlősen, de széles mosollyal nézett rám. Arcunkat a szellő felé fordítottuk, és narancslét szürcsöltünk. A versenyről nem beszélgettünk, kivéve ennyit: - Carver érdekes alak - szólt Michelle. - Vicces, hogy idáig nem nagyon vettem észre. - De tegnap észrevetted. - Hát pont erről van szó. Régebben olyan csendes volt. - Tényleg? Szerintem inkább egy köntörfalazó és változékony alak. - John Carver lénye mindig megfoghatatlannak tűnt. Fennhangon gondolkodtam, vajon ki mutatta be csoportunknak.
- Te voltál az, le kis zseni. Valamikor tavaly válaszolt Michelle, és furcsán nézett rám. Lehetséges lenne? Carver hallgató volt az egyik egyetemi csoportomban, ott láttam őt először, de utána vajon hol? - Néhány találkozón a Hart House épületében - egészítette ki Michelle. - Elolvasta a Samuel Taylor Coleridge-ról szóló könyvedet. Aztán egyszer elhoztad őt az egyik pénteki találkozóra, és bemutattad mindenkinek. Azt mondtad, hogy okos, de magának való ember, mint egy kölyökkutya, aki nem találja helyét. Vicces egy dolog ezt elfelejteni. Egy hónap is eltelt úgy, hogy nem foglalkoztam a kihívással. Ennyi idő elteltével már nem találtam annyira lenyűgözőnek. Elmúlt szeptember első hétfője, a munka ünnepe, muszáj volt foglalkoznom az egyetemi ütemtervvel és az előadásokkal, melyek végtelen őszi teendőkként minden évben - mint az összegubancolódott cipőfűző - arra várnak, hogy valaki kibogozza őket. A kihívás tesséklássék ürügyén ismét elkezdtem sétálni. Na, nem mintha valaha is végleg abbahagytam volna. „Séta" alatt olyan hosszú, késői sétákat értek, végcél nélkül, gyakran éjfél után, időnként hajnalba nyúlóan. Legalább annyira megrögzöttségből, mint egészségügyi okokból tettem. Észak-Amerika egyik olyan nagyvárosában élek, ahol az ilyen városi kóborlás nem életveszélyes, és megtanultam, melyek azok a helyek, amiket kerülnöm kell, a későig nyitva tartó klubokat, a bűnözők sikátorait és a kábítószeresek parkjait. Persze ettől még gyanúsnak számít ez a viselkedés. Időnként megállítanak a rendőrök, és összevetik az igazolványt a műszerfalon levő adatbankkal. Szintén felfigyelhetnek az emberre a fiatal külvárosi szteroidhasználók, akik homokosok verésével töltik az estéjüket. Néhány évvel ezelőtt egy erőszakos részeg eltörte az államat, csak ő tudja, miért. Azt hiszem, Michelle eleinte furcsán nézett felfedezőkörútjaim miatt. Nem én lettem volna az első kötelességtudó férj, akinek titkos éjszakai élete van az éjféli nyilvános vécékben. De erről szó sem volt. Az egyetlen, amit akartam, illetve amire szükségem volt, az üres utca gyógyírja. Kitisztítja az agyat, és megnyugtatja a lelket. Legalábbis régebben így volt ez.
>
A séta elterelte a figyelmem a munkámról, helyette Carver kihívásán gondolkoztam. Nem voltam sem vallásos, sem határozottan ateista, ezeket a kérdéseket évekkel ezelőtt bedobáltam a „Megválaszolhatatlan Kérdések" dobozba, és vajon még mit tudnék ehhez hozzátenni? Jóindulatú anglikán vallásosságban nőttem fel, és később le is vetkőztem azt, különösebb törés nélkül. De a vallásos impulzusok időnként megérintettek. Nem titok, hogy vonzódásom a romantikus költők felé részben az eltompult gnoszticizmusuknak, részben pedig annak köszönhető, hogy végtelenül kifinomult érzékelő képességük elkalandozik hegyen-völgyön át. Ami a legfurcsább ebben, az, hogy a város ugyanezt az élményt jelentette számomra. A várost a vidékkel szoktuk összevetni, de ez egy új keletű mese. Hiszen állatok vagyunk, városaink szerves termékek, legalább annyira „természetesek" (bármi is legyen ennek a szónak a jelentése), mint egy hangyaboly vagy egy nyúltelep. De mennyivel érdekesebb, mennyivel összetettebb, a humán kultúra bonyolultságába és rétegeibe öltöztetve, egyszerű minták ismétlődnek végtelen variációkban, és tele megszámlálhatatlan mennyiségű titokkal. Azt hiszem, mindig is tudtam ezt. Amikor hétéves voltam, és megengedték, hogy fennmaradjak, és megnézhessem A Meztelen Várost (már a címe is kíváncsivá tett), a legjobb rész nem a melodráma volt, hanem a legeleje, mikor az ABC csatorna bemondója bekommentálta, hogy „milliószámra vannak történetek a Meztelen Városban", melyet valós és borzasztó igazságként fogtam fel. Tehát a városvallásomnak egyesítenie kell a két dolgot, a gnosztikust, ami a korai keresztény eredetű, igazi tudás tana, és a városit. A paranormális térképészet tartalmazza a térképkészítést, várostérképeket, ennek a városnak a térképét, de nem egy közönséges térképet, hanem a város titkos tereptérképét, a várost úgy, ahogy egy őrült gondviselő látja, önkívületnek és tisztítótűznek ábrázolt utcák, egy olyan térkép, ami csak éjjel a sötétben értelmezhető. Túlságosan összetett és értelmetlen munka, még akkor is, ha ezerötszáz dollárról van szó, de nem tudtam elvetni, és azon gondolkodtam, hogy egy célzás az ötletre vajon eléglenne-e ahhoz, hogy hozzájussak a nyereményhez.
Gondolkoztam ezen, miközben sétáltam, heti egy éjjel, néha kettőn, és ritkábban akár háromszor is. Vettem egy jegyzettömböt is, hátha megszáll az ihlet. A paranormális térképészetet úgy hordoztam magammal, mint egy kedvenc ponyvaregényt, mindig eszemben volt, mikor akadt egy szabad órám vagy egy unalmas utam a metrón, de a legjobbak az esti séták voltak. Ezek a séták önmagukban hordozták jutalmukat. Még majdnem egy negyed évszázad időszakonkénti felderítőútjai után is találtam városrészeket és olyan terepeket, melyek teljesen megleptek újdonságukkal, és a meglepetés volt a célja és jutalma ennek a tevékenységnek. Olyan meglepetések, mint a sarkon túl egy fekete és árnyékos raktár, egy elhagyatott vasúti iparvágány, a holdfény, amint ferdén süt az omladozó széntárolóra. Ismét rájöttem, hogy az ősz az az évszak, amikor legjobban szeretek csavarogni. Toronto egy könnyen kiismerhető város, tulajdonképpen utcái - csakúgy, mint partjai - szabályos és egyszerű hálót alkotnak. Ha az ember eleget sétál bármely irányba, talál valami tájékozódási pontot vagy egy ismerős buszjáratot. Ez így szabályszerű. De a paranormális térképészet feltalálása olyan önkívületi erővel járt, hogy képes voltam sétálni az idő vagy irány érzékelése nélkül, és órákkal később egy teljesen új szomszédságban kötöttem ki, mintha kizárólag csak a lábam követett volna valamilyen térképet. És pontosan ezt szerettem volna elérni. Automatikusan rátalálni az útra, hasonlóan ahhoz, mint aki automatikusan ír. Hogyan is lehetne ennél jobban kezdeni egy paranormális térképészeti tervrajzot? Az egyetlen probléma az volt, hogy kissé elnyűttnek kezdtem tűnni a munkahelyemen. Barátaim rákérdeztek az egészségi állapotomra. Nem éreztem kialvatlannak magam, de elkezdtem szemcseppeket használni, hogy eltüntessem az elkerülhetetlenül vörös színt a szememből. Legjobb barátaim többet aggódtak, mint azt helyénvalónak tartottam. Október elején egyik délután felhívtam Michelle-t, szóltam neki, hogy késni fogok. Elmentem tömegközlekedéssel a Dundas metróállomásra, átszálltam egy villamosra, és addig mentem vele kelet felé, amíg nem éreztem úgy, hogy le akarok
szállni. A szabadság első mámorító pillanata. A levegő friss volt, a nap lemenőben a Don folyó völgyének túloldalán. Emlékszem egy olcsó ételre, indiai fűszerezésű pörkölt sült kenyérrel valami pakisztáni étteremben, miközben figyeltem a forgalmat a párás ablakon keresztül. Aztán ismét kint a friss levegőn. Nyugati irányba sétáltam, amerre az ég még nyomokban kék volt. Emlékszem, mikor az első esti csillag feltűnt a fegyverraktár felett, és mikor a sárgás utcai lámpák fénye visszatükröződött a Church Street zálogházainak bereteszelt, poros ablakain; emlékszem saját lépéseim hangjára az üres járdákon... De csak kihagyásokkal emlékszem (most már egyre inkább), és leszámítva a hideg és bizonytalanság általános érzését, a következő, ami eszembe jut, hogy teljes napfényben egy félsaroknyira lehettem Deirdre drágakőboltjától. Órám szerint elmúlt tíz, napos szombat reggel volt. Nem volt programom. De Michelle aggódhatott, ezért megálltam a boltnál telefonálni. Deirdre a bolt hátsó részében volt, éppen a plafonon levő kapcsolótáblára akasztgatta az indián álomfogókat. Kathy, a másik részidős alkalmazottja a pult mögött ácsorgott türelmetlenül. - Jó reggelt, dr. Singer! - trillázta felém. Deirdre lenézett az állólétráról. - Hé, Jeremy! Na, nézd csak, már megint hogy nézel ki. Ismét koptattad a cipőtalpad? - Látszik? - Olyannak látszol, mint aki a bataan-i hadjáratból jött... - Tapintatos vagy, mint mindig. Felhívhatnám Michelle-t? - Hát persze. Michelle megkönnyebbült, azt mondta, nem izgult, de vajon hazaérek-e ebédre? Azt válaszoltam, hogy igen, és visszatettem a telefont a pult alá. - Ne lépj még le! - szólt Deirdre. - Kathy majd vigyáz a boltra egy darabig, amíg meghívsz egy kávéra. Mondtam neki, hogy egy fél órám van. Bement a szemközti boltba, és vett egy doboz növénytápsót. - A hölgyek számára? - kérdeztem. - Igen, a hölgyeknek.
Deirdre „hölgyei" a nőnemű marihuánabokrok voltak, melyeket pincéjében termesztett. Deirdre csak azoknak mesélt a kertjéről, akikben megbízott. Egyszer láttam is az illatos smaragdzöld oázist, mely a lépcső alatt egy szekrényben volt, és egy focilabda méretű halogénlámpa világította meg. Saját használatra növesztette a marihuánát, és tudomásom szerint soha senkinek nem adott el belőle, pedig Deirdre köztudottan kiegyensúlyozott személy, nyilvánosan szinte sohasem használta, és csodálkoztam is, hogy vajon mire kell neki. Használt marihuánát, de sohasem társaságban, megtartotta magának az intoxikáció pillanatait. A Starbucksba mentünk kávézni, leültünk egy asztalhoz az ablaknál. Deirdre kortyolgatta dupla tejeskávéját, és fintorogva nézett rám: - Tényleg nagyon pocsékul nézel ki, Jeremy. És ráadásul pokoli rossz szagod van. Nagy karikák a szemem alatt, és izzadt a hónaljam. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire büdös lehetek, egy hideg esti erőltetett menetelés testszaga. Fájt a combom, és lüktetett a lábam. Be kellett vallanom, lehet, hogy kissé túlzásba vittem. - Szóval hová mentél? - A Don folyó túloldalán kezdtem, és ide érkeztem. - Az nem egy egész éjszakás séta. - Egy hosszabb útvonalat választottam. - És mit láttál? Rájöttem, hogy erre nem tudok válaszolni. Agyamban egy kép lebegett: egy szürke utca, szürke kővel kirakott üzlethelyiségek, beredőnyözött emeleti ablakok, de az emlék szépiaszínű, és egyre homályosodik. - Árnyékok egy barlangfalon - szóltam. - Micsoda? - Platón. - Időnként teljesen bolond vagy - válaszolta. Jeremy, minden rendben van Michelle és közted? - Én és Michelle? Miért kérded? - Kitérsz a kérdés elől. Hogy miért kérdem? Azért, mert egy kíváncsi öreg hölgy vagyok, aki mindenbe beleüti az orrát. És azért is, mert a barátod vagyok. - Talán mondott neked valamit? - Nem, semmit. Csak tudod... - Mit kellene tudnom? Ujjaival az asztalon dobolva válaszolt:
>
- Ha azt mondom, megérzés, úgysem jelent sokat számodra, ugye? - Ha megérzés, Deirdre, akkor köszönöm, hogy gondolsz ránk, de a megérzésed nem helytálló. Minden rendben van köztünk. - Van valami, ami házas emberek között szokott történni. Elveszítik egymás iránt az érdeklődést. Minden rutinos lesz, tudod, vacsora, tévé, lefekvés, de közben lelkileg elhidegülnek. Aztán egyikük rájön, hogy egyedül maradt, és felteszi a kérdést, hogy mi a fene történt? - Köszönöm, doktor Ruth. - Nos, rendben - szólt, és folytatta a kérdéseit, csakúgy, mint a kávéját. - Szóval egy másik könyvet írsz? - Miért kérded? - Látom azt a kis jegyzettömböt, ami kilóg a zsebedből. És a tolladból folyik a tinta, Jeremy. Kirántottam a tollat zsebemből, de úgy tűnt, az ingem már áldozatul esett. Ami pedig a jegyzettömböt illeti, elkezdtem magyarázni Deirdrének, hogy a Kihívással kapcsolatos ötletek miatt tartom magamnál, de ezidáig még üres... illetve nem is üres. - Majdnem egy könyvnyi írást látok benne szólt Deirdre, és figyelte, ahogy átpergettem a lapokat. Minden lap tele volt írással. A kézírás pici betűs és zsúfolt, de a sajátomnak tűnt. Egy probléma maradt csak, egyetlenegy szót sem tudtam elolvasni. A kérdés persze az, hogy miért nem mentem orvoshoz? Nem segített volna, de ezt akkor még nem tudtam. Elég népszerű önsegítő egészségügyi könyvet olvastam ahhoz, hogy rájöjjek, az időszakos mászkálások és az íráskényszer mögött viszonylag súlyos probléma állhat, legalábbis potenciálisan. Az orvosoktól sem féltem. A negyvenegy évemmel idáig volt egy vakbélműtétem, egy vesekövem és két rossz irányba nőtt bölcsességfogam. Nem nagy ügy. Egy agydaganat persze már súlyosabb dolog lenne, de eszembe sem jutott, hogy beszéljek egy orvossal, már az ötlet is szükségtelennek és abszurdnak tűnt. A történtek nem orvosi, hanem természetfeletti rejtélynek tűntek. Ez félig-meddig boldoggá tett.
És ijesztő is volt. De a félelem is természetfeletti volt. Ha a folytonosság hézagossága nem képzeletbeli, akkor külső oka kell, hogy legyen, ami persze azt jelentette, hogy átmentem a valós határán, átléptem legalább egy kissé a tükör mögé. Tehát nem gondolkoztam ésszerűen. De legalább gondolkoztam. Mire eljött a november, már majdnem folyamatosan gondolkoztam erről. Jól tudom, hogyan válik a megszállottság rögeszmévé. Hittem a saját pszichológiai sérthetetlenségemben még akkor is, mikor a barátaim elkezdtek finoman célozgatni, hogy nem kellene-e valakitől segítséget kérnem. Munkáim elcsúsztak. Tanórákat hagytam ki. Azzal nyugtattam magam, hogy értékes belátást nyerek a romantikus érzékekbe, és talán ez még igaz is volt, hiszen Friedrich von Hardenberg hőse - aki saját tudatában vadászott a kék virágra - sem lehetett ennél céltudatosabb. Én is céltudatosan kezdtem el összerakni a térképem. Nem untatlak azzal, hogyan csináltam. Akárhogyan is, de nemcsak egyfajta eljárást alkalmaztam, hanem különféle anyagokat és a megérzést. Annyit mondok, hogy a város létező legnagyobb és legösszetettebb tereptérképét készítettem el, aztán elkezdtem átalakítani és felülrajzolni saját elképzeléseim szerint. A folyamat közben biztos voltam abban, hogy minden újabb tinta és színréteg, minden áttetsző műanyag bevonat nemhogy eltakarja, hanem inkább feltárja a titkos, rejtett várost. Titokban tartottam a munkám, természetesen a Kihívás minden résztvevője így tett, még Michelle és én is versenyben álltunk azért az ezerötszáz dollárért, bár a pénz volt szempontjaim között a legkevésbé fontos. Ő sem beszélt földöntúli istenségeiről nekem. Bártudhatta, hogy valami elromlott - hogy csak egyet említsek, a szexuális életünk -, mégis alig beszélt. Viccel velem, gondoltam. A jó és hűséges feleség. De nem kellett beszélnie, kiolvastam a vádat arcvonásaiból és a mesterkélt csendből. Időnként utáltam őt ezért. - Biztosan rájöttél, hogy átvág minket - szólt Deirdre. Eljött a november, az ősz utolsó lehelete, napos és meleg. Deirdre korán érkezett szokásos péntek esténkre, arra az estre, melyen elbíráltuk a Ki-
hívást. Michelle a konyhában foglalatoskodott. Deirdrével ültem az erkélyen, a nap maradék melege gyorsan tünedezett. Deirdre XL méretű farmerruhát vett fel, baseballsapkája oldalvást volt a fején. Kivett egy marihuánás cigarettát a táskájából, feltartotta, és úgy kérdezte: - Nem bánod? - Egy cseppet sem. - Elszívjuk együtt? - Nem, köszönöm. Öngyújtóját keresgélve tette hozzá: - Még csak azt sem tudjuk, hogy kicsoda ő valójában, és honnan jött. John Carverről beszélt. - Igaz is, szégyenlős a múltjával kapcsolatban. - Nem szégyenlős ő semmivel kapcsolatban sem, Jeremy. Nem jöttél még erre rá? Ha van bármi is, amiről nem beszélt nekünk, az azért van, mert nem akar arról beszélni. - Ez azért egy kissé durva. - Figyeld csak meg ma este! Mindig a figyelem középpontjában áll. Úgy kuporgunk a lábánál, mintha ő lenne Szókratész vagy valami hasonló,
és senkinek sem jut eszébe, hogy nem mindig volt ez így. Még jobb, ha nem is Carvert nézed, hanem a közönségét. Szinte hipnotizálja őket. Kisugározza az energiáját, mely tele van szexuális töltettel, és megbénítja vele a hallgatóságát. Annyira, hogy szempillájuk sem rebben. - Karizmatikus a személyisége. - Hát így is fel lehet fogni egy bizonyos pontig. Én sohasem értettem. Calverünk nem tűri a kritikát. - Nem tűri? Rágyújtott marihuánás cigarettájára, és kifújt egy füstgomolyt. - Próbáld ki, és meglátod. Ha nem lettem volna annyira elfoglalva a térképemmel, talán jobban odafigyeltem volna Deirdrére. De izgultam. Most, hogy a térképem már majdnem a bemutatás előtt állt, kudarcra ítéltnek, illuzórikusnak és ostobának éreztem. Fontolgattam, hogy lemondok a pénzemről, és nem osztom meg a rögeszmémet a társasággal. Még több vendég érkezett. Csoportunk létszáma mostanában csökkent. Néhányan az állandó
>
tagok közül kimaradtak. Heten voltunk jelen, mikor elkezdtük a Kihívás értékelését. Minden résztvevőnek tíz perce volt arra, hogy meggyőzze a többieket, hogy miért érdemli ő a díjat. A jó előadói képesség előnyös volt. A versenyt pontoztuk, lelkiismeretesen igazságosak voltunk, senkinek nem állt érdekében szándékosan alacsony pontot adni versenytársainak. Mindannyian becsületesen bíráltunk, még akkor is, ha ezerötszáz dollár volt a tét. Már nem emlékszem, ki volt az első. Volt néhány remek ötlet és néhány kevésbé sikerült is. Ellie Cochrane, aki Chuck Byrnie növendéke volt, egy olyan techno-jövendölést talált ki, melyben a jövőt egy használaton kívüli tévécsatorna zajából olvassák ki. Ted Fishbeinder, aki a Művészeti Osztály tanársegédje volt, egy olyan vicces motívumot adott elő az „esztétikus előzetes ismeretekről", melyben például a szürrealista mozgalmat új keletű rockvideók „okkult plágiuma" ábrázolta. Michelle következett. Több időt használt, mint ami megengedett volt, de senki sem szólt egy szót sem. Teljesen meg voltunk döbbenve. Leginkább én. Michelle-nek sohasem volt erőssége a nyilvános beszéd, a korábbi Kihívások alkalmával mindig visszafogott volt. De ez a Kihívás másmilyen volt. Egyenletesen, világosan és szenvedélyesen beszélt, szemét végig Carverre szegezve. Tegyük fel, mondta hiányos emlékezetem szerint, tehát tegyük fel, hogy az érző lények saját istenükké válnak. Úgy értem, tegyük fel, hogy isten egy emberi értelem az idők végezetén, egy olyan teleologikus fehér lyuk, melyben a tudatosság belemerül abba a világegyetembe, ami teremtette. És még azt is tegyük fel, hogy az idő folyása egyirányú. Információt lehet nyerni a múltból, vagy a múltat újra lehet teremteni isten testében. Vajon újonnan előállított istenünk (vagy isteneink) nem tudna visszanyúlni az emberi múltba, és csodákat tenni? De lépjünk tovább, szólt Michelle: tegyük fel, hogy a teleologíkus istenek újra akarják teremteni a történelmet miniatűr változatban azért, hogy újra le tudják játszani a világegyetem történelmének összes egymást követő pillanatát, mintha csak egy aranyhal gömbakváriuma lenne a világegyetem vége.
Tudnánk-e arról, ha mi egy ilyen szimuláció részei lennénk? Valószínűleg nem... de lehetnének erre utaló jelek, és felsorolt néhányat. A fizika, mondta, arra kér minket, hogy higgyünk egy szakaszos kvantumszintű világegyetemben, melynek több értelme van, ha mint adatként, azaz „digitális" világegyetemként értelmezzük, és ezért végtelen mértékben szimulálható... vagy ez már maga a szimuláció? Ha emlékezetem nem hagyna cserben, akkor többet is tudnék idézni, hiszen még oly sok mindenről volt szó, például spekuláció a teleologikus egyedekről, isten sokféle természete, háborúk a mennyekben. Arra emlékszem, hogy John Carver viszonozta a szemkontaktust mintegy hangtalan kommunikációként kettejük között. Ügy tűntek nekem, mint tanító és tanuló. Lehet, hogy Carver segített is neki. Amikor befejezte, mindannyian mélyet lélegeztünk. Chuck Byrnie mormogta, hogy „úgy tűnik, megvan a nyertes". Szétszórva tetszésnyilvánítás hallatszott. Nem volt könnyű ennek az előadásnak nyomába érni. Michelle kiment a konyhába, mire összeszedtem a bátorságom, és kihoztam a térképet, mely szegényesnek és fogyatékosnak tűnt. Egy fordulót ittunk, aztán csoportunk ismét összegyűlt. Átbukdácsoltam a paranormális térképészet magyarázatán, mely még számomra is összefüggéstelennek tűnt, aztán kiraktam a térképet, mely ekkorra már egy vastag, rétegelt, ecetsavas palimpszeszt-szerkezetté vált, sokszínű akrilfestékkel és a csak számomra érthető rejtett jelekkel. Senki sem reagált hangosan, de számomra a térkép csendes önbizalmat nyújtott, kellemes volt mellette állni, mint tűz mellett a hideg éjszakában. Lehet, hogy senki sem érezte az erejét, de én igen. Éreztem a követhetetlen és rejtett sugárutak ígéretét, és a térkép mélyében megbújó lelki kódok tekercseit. Ügy gondoltam, a térkép magáért fog beszélni. Végül Chuck Byrnie levette róla a szemét, és így szólt: - Merész alkotás. Inkább művészi, mint térkép, de csodálatos, Jeremy. Büszke lehetsz rá. De miért üres a közepe? - Hogy mondod? - kérdeztem vissza meglepődve.
- Úgy értem, miért nincs semmi a közepén? Azt látom, hogyan áll kapcsolatban városunkkal, azok az ütőerek vagy vénák ott, azok talán az utcák... de furcsának tartom, hogy egy ekkora lyukat hagytál a közepén. Senki nem szólt közbe. Mindenki úgy gondolta, hogy a kérdés indokolt. A térképre bámultam. Végigfutottam rajta, de hiába, nem láttam semmiféle lyukat a közepén. A térkép folyamatos volt, megszakítatlan, egybefüggő darabból álló dolog. Hirtelen émelygést éreztem. Vigyorogva várta válaszom. - Ismeretlen föld - szóltam lélegzet-visszafojtva. - Ott vannak a tigrisek, Chuck. - Értem. Én viszont nem értettem. Deirdre volt az utolsó versenyző, és már mindanynyian kissé elfáradtunk. Elmúlt éjfél. Michelle elővette a faragott hársfa ékszeres dobozt, mely most ott állt a dohányzóasztalon a nyertesre várva, de már megszűnt az est fénypontja lenni. Chuck Byrnie ásított. Deirdre nem nyerhette meg a díjat, azt hiszem, ezt mindannyian tudtuk. De nem csak a látszat miatt. Emlékeztem, hogy szólt, figyeljem Carvert, és figyeltem is, ahogy Carver figyelte Deirdrét. Egészen hevesen nézte. Senki nem vette észre, és tudom, a nyilvánvaló gyakran láthatatlan, de arcán utálat tükröződött, olyan tiszta utálat, mint a lepárolt vitriol. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha egy állat lenne szabadon a szobában. Olyan alattomos, Vérengző és gyors. - Úgy gondolom, meg kellene vizsgálnunk az isteni beavatkozás történelmét - szólt Deirdre. Úgy éreztem, törékenynek tűnik, tíz vagy tizenöt kiló túlsúlya ellenére is. Szemei izgatottan ragyogtak. Egy ragadozó áldozatának tűnt. Minden kultúrának megvan a népi hagyománya idegenek látogatásairól. Jusson eszünkbe Pán, a mesebeli tündér, vagy Conan Doyle történetei, Terence McKenna gépmanói vagy bármelyik észak-amerikai ember a sok ezerből, aki lelkesen és meggyőződéssel hiszi, hogy mandulaszemű űrlények rabolták el. - Ez nem szép fejezete a történelemnek - mondta Deirdre. - Vizsgáljuk meg elfogultság nélkül!
Szeretnénk hinni a jóindulatú és felvilágosult lelkekben, de valójában mit tesznek ezek a lények? Embereket rabolnak el, nőket erőszakolnak meg, állatokat csonkítanak meg, idiótákat raknak az emberi csecsemők helyére, az életet zűrzavarba taszítják. Félrevezetnek és kínoznak. Ha ezek a lények nem teljesen elképzeltek - mondta Deirdre -, akkor veszélyesnek kell elkönyvelnünk őket. Szadistának, alantas gondolkodásúnak, kéjvágyónak és nagyon befolyásosnak. Amennyire csábítónak tűnnek időnként, annyira nyilvánvaló, hogy rosszindulatúak, és mindenáron ellent kell állni nekik. - Ez igy elég üres és tartalmatlan - szólt Carver. - Szerinted mit akarnak ezek a lények tőlünk? Mi az ő hasznuk, Deirdre? - Fogalmam sincs. Talán ők Michelle „földöntúli istenségei", félistenek, akik természetüknél fogva élvezetet találnak abban, ha leszaggatják a legyek szárnyait. A legtöbb ilyen történetnek szexuális alkotóeleme is van. Szex és kegyetlenség. - Inkább emberinek, mint isteninek hangzanak. - Ügy gondolom, mi vagyunk a játszóterük. Egy sokkal nagyobb világot foglalnak el. Mi egy hangyaboly vagyunk az ő szempontjukból. - De miért az utálat? - Még egy hangya is tud harapni. - Végére ért az idő - mondta Chuck Byrnie. - Köszönöm, Deirdre - válaszolt John Carver. - Nagyon jók a meglátásaid. Számoljuk össze a szavazatokat! Egy város van a város belsejében, egy város a térkép középső részén. Én nem láthattam az üres helyet, mert számomra nem volt üres. A lyuk bezárult, amikor én néztem, vagyis a térkép legfontosabb része láthatatlan volt mindenki számára, kivéve engem. És ennek így volt értelme. Amit nem értettem meg, az, hogy a paranormális térképészet mindenképp magántermészetű dolog. Az én térképem nem lehet másé. Az eszményi paranormális térképek nem egy területről, hanem egy agyról szólnak, vagy legalábbis a kettő egyesüléséről: a belső belsővárosról. Michelle nyerte meg a díjat. De kevésbé örült a pénznek, jobban John Carver nyilvánvaló helyeslésének.
>
Deirdre félrevont, mikor véget ért az est. - Jeremy! - Tessék? - Meg is vakultál, vagy csak ennyire bolond vagy? - Akadna valami más választásom? - Komolyan beszélek - sóhajtolta. - Van benned valami, Jeremy, valami, ami kissé elveszett és rögeszmés, ő pedig megtalálta, és úgy ásta ki belőled, mint egy követ a földből. Felhasználta, és még mindig használja. Úgy szórakoztatja, hogy nézhet minket, miközben játszadozunk ezekkel az ijesztő ötletekkel, mint ahogy a gyermekek játszanak a gyutacsokkal. - Deirdre, nincs szükségem kioktatásra. - Arra van szükséged, hogy végre magadhoz térj. A pokolba is, Jeremy... Ez nem az a fajta hír, amiről szívesen beszélek, de nyilvánvaló, hogy viszonyuk van. Kérlek, gondolkozz cl ezen! Rábámultam. Aztán így szóltam: - Kérlek, menj, Deirdre! - Számomra fontos, hogy mi történik veletek. - Menjél már! Michelle szó nélkül ment lefeküdni. Nem tudtam elaludni. Az erkélyen ültem paplannal betakarva, néztem a várost. Fél háromkor az éjszaka csúcsán (vagy völgyében) azt gondoltam, látom magát a várost, és a világító térképhálózat elkezdett finoman változni, mozgás nélkül mozogni, elválni és utat vágni ott, ahol még senki sem járt. Becsuktam égő szemem, és bementem az erkélyről. A térkép várt rám. Munkahelyemen az osztályom igazgatója egy tanulmányi kutatóévet javasolt. És azt is, hogy vizsgáltassam meg magam egy specialistával az elmeosztályon. Boldogan vettem ki a felkínált szabadságot. Kényelmes volt, hogy alhattam nappal.
Tehát van egy város a város belsejében, de az odavezető út tekervényes és ismeretlen. Decemberben vetettem első pillantásomat arra a városra, későn, egy hideg éjjelen. Fáradt voltam. Hosszú út állt mögöttem. Az elveszett város első látásra nem volt egyértelműen más. Valami miatt kísértetiesen ismerős volt, és apránként ébredtem rá különösségére és varázslatosságára. Egy üres utcán találtam magam két- vagy háromemeletes házak között. Az épületek legalább hatvan- vagy hetvenévesek voltak, bár a sisakköveken nem láttam évszámokat. Szürke és öreg téglából épültek, az emeleti ablakok redőnyözöttek és sötétek. A nagy gazdasági válság időszakából származó hirdetések úgy tapadtak a falakhoz, mint a varasodás. Az üzlethelyiségek nem voltak bezárva. Repedések futottak az ablaküvegeken. A kirakat üvegtáblái mögött a halványan látható árucikkek mindennaposak, elhanyagoltak, és rendezetlen kupacokban álltak. Lakkozott bőrcipők piramisai vagy mindenféle nyelvű, fűzött könyvek állványokon. Elhanyagolhatóan kevés fajta boltot találtam, dohányboltot, zsibárukereskedést és boltokat, melyekben öreg magazinokat vagy címke nélküli ételkonzerveket árultak. Foszlányokban lógó napernyőjük zörgött a szélben. Sivárnak hangzik, de nem volt az, legalábbis az én szememben inkább kissé varázslatos volt, hogy ez a megmagyarázhatatlan városrész ragyogott a decemberi holdfényben, borzongatóan és tökéletesen, mint egy fekete igazgyöngy. Nem lett volna szabad léteznie. Nem is létezett. Nem tudtam elhelyezni a város megszokott részein, és nem lehetett innen felismerni a város nevezetes látnivalóit, például a CN Tornyot vagy a banképületeket. Az utcák szétváltak és újra egyesültek, mint lassan kígyózó folyó, és a látóhatár folyamatosan láthatatlan maradt. Az egyetlen fény, mely ragyogóbb volt a téli hold-
nál, egy állandóan nyitva tartó kávézóból jött, egy utcajelzés nélküli utcasarok felől. Belül a levegő párás, de mégis hideg volt. Két férfi régimódi felöltőben ült, és fejüket összedugták egy kifakult, Formica műanyag asztallap fölött. Apuit mögül egy középkorú, hajhálós nő nézett rám üres tekintettel. - Kávét kérek - szóltam, töltött egy pohárral, és elvettem. Eszembe sem jutott, hogy fizessek, és neki sem, hogy pénzt kérjen. A dolgok máshogyan működnek a városszív szívében. Mégis olyan ismerős volt minden. Tele volt emlékekkel. Voltam én már itt ezelőtt, valamikor az ésszerű és valós történelmen kívül. Elővettem a jegyzettömbömet a kabátom zsebéből. Talán itt találtam fel a jelképírásomat, vagy maga a láthatatlan város hozta létre azt, valahogy, magától. Kinyitottam a füzetem, és szinle meg sem lepődtem azon, hogy a szavak benne hirtelen határozottan érthetőkké váltak. Még csak meg sem döbbenteit - azon már régen túl voltam -, elkezdtem figyelmesen olvasni a tartalmát. Minden lapon egy szerelmeslevél volt. Tömör, nosztalgikus, szomorú, őszinte, mindegyik a sajátom. És minden lap Michelle-nek volt címezve. Nehezen találtam haza. A rejtett város magába zárkózik. Nincsenek benne párhuzamos útvonalak. Az utcák hamis kereszteződésekkel keresztezik önmagukat. Azt hiszem, sok egyforma utca van, a repedező, Edward korabeli házak és kopasz juharfák rétegesen - mint megkövült agyagpala - terülnek el. Nem tudom, mennyi időbe telt megtalálnom a visszavezető utat, sőt azt sem tudnám megmondani, hogy hol van a határ, és mikor keltem át rajta, de hajnalra egy gyalogoshídon találtam magam ott, ahol a vasúti sínek déli irányba futnak a Dundas Street felől, a raktárak és üres, szénporos, de valóságos gyárak között. Megnéztem a zsebem, de a jegyzettömböm eltűnt.
A világegyetem legnagyobb része láthatatlan, úgy érteni, fizikailag nem látható és közvetlenül nem megtapasztalható. Ilyenek például a Mars sivatagjai, a Merkúr terméketlen pusztái és a többi milliónyi név leien bolygó felszíne, melyeken telik az idő, és közben egy szikladarab le is zuhanhat a sziklafalról vagy egy gleccser jéghegyéről egy élettelen tengerbe anélkül, hogy bárki is látná. Gyalog mentél dolgozni ma, vagy legalább sétáltál vacsora után? Mindennap láthatatlanul történnek dolgok, vagy láthatatlanok maradnak, például a postaláda, amit elhagytál (hol is van pontosan?), a repedés a járdán, a félirat az ablakban vagy a mai reggeli. Azt hiszem, nem láttam Michclle-t. Úgy érzem, nem láttam már őt hosszú ideje. Egyáltalán leírtam már Michelle külsejét? Le akartam, de nem vagyok rá képes. Ami kiesik a memóriából, az láthatatlan, elpárolog a nem látható világegyetembe. Ezt neki írom. Neked, Michelle. Michelle nem volt otthon, amikor kerestem. Ez önmagában még normális is lehetett volna, meg nem is. Már nem tudtam, a hét mely napját írjuk. Elmentem Deirdre boltjába, ott kerestem őt. Tél volt, az ég kék, mint a hőmérő higanya, fájó és hideg szél fújt rendszertelenül lefelé a Bay Streeten, újságpapírt repített magasra, a felhőkarcolók tükröződő ablakai fölé. A bolt zárva volt, de láttam, hogy Deirdre bent mozgott a félhomályban. Megütögettem az ajtót, ő kinyitotta. - Hogy nézel kü - szólt rám. - Tudom, pocsékul. Te sem vagy valami jó színben, Deirdre. Tényleg kialvatlanok és rémültnek látszott. - Azt hiszem, el akar kapni, Jeremy. - Kicsoda? Carver? - Hát persze hogy Carver.
Behúzott a boltba, és becsukta mögöttem az ajtót. A szél rezgette az ablaküveget. A gyógynövények illata áthatotta a boltot. Deirdre szétnyitott egy összecsukható széket számomra, és leültünk az ablakban levő kristályok megtörő fényénél. - Követtem őt - szólt. - Mit csináltál? - Meglep? Hát követtem őt. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megtudjunk valamit John Carverről, hiszen ő több mint eleget tud rólunk. Megmondta neked valaha is, hogy hol lakik? - Bizonyára... -Emlékszel rá? - Nem... - Senki sem emlékszik. Vagy eszünkbe sem jutott megkérdezni. Nem gondolod, hogy ez különös? - Lehet, talán egy kicsit. - Mint kiderült, lent lakik a tóparton, a Beaches környékén, közel a vízműhöz. Itt van, leírom a címét. -Nem szükséges. - Már hogy a fenébe ne lenne szükséges! A róla szóló információk mindig érdekes módon eltűnnek. - Azért jöttem, mert Michelle-ről szerettem volna érdeklődni. - Tudom. Lefirkantotta a címet egy pénztárgép-blokk hátuljára. - És Jeremy, még valamit. -Mit? - Legyél vele óvatos! Carver nem emberi eredetű. Ne viccelj, kezdtem volna mondókám, de belém fagytak a szavak. A lehetséges és lehetetlen határán elvesztettem a tájékozódási képességem. - Tényleg hiszel ebben? - Sok időt töltöttem különös könyvek olvasásával, és sok furcsa emberrel beszéltem már, Jeremy. Nehéz elhinni, hogy rejtett információk létezhetnek a számítógépek korában, de vannak még olyan titokzatos dolgok, melyek nincsenek az interneten. Hidd el nekem! - Mit tegyek? Másfelé nézett, szégyellte tehetetlenségét. - Nem tudom - válaszolta.
A történet röviden: hazamentem, de Michelle nem jött haza sem akkor, sem az éjszaka folyamán. Nem aludtam. Tévét néztem, és utána Michelle hálószobai felióráján figyeltem, hogyan kúszik a percmutató előre. Michelle nem hitt a digitális órákban, utálta azokat. A lakás egyetlen kvarcórája a csuklómon volt. Abban hitt, hogy az idő körben szalad. Hajnalban elaludtam, és mikor felébredtem, a napfény már halványodott, hó volt az ablakpárkányon, rétegekben és sávokban szakadt a hó a város fölött. Michelle sehol. Megpróbáltam felhívni Deirdrét. Nem volt válasz sem a bolti, sem az otthoni telefonszámán. Aztán eszembe jutott a cím, melyet lefirkantott nekem, John Carver címe. A kabátomban volt, és már indultam az ajtó felé, mikor megcsörrent a telefon. - Jeremy? Deirdre volt, kifulladtnak tűnt. - Hol vagy? - Teljesen mindegy. Jeremy, ne próbálj rám találni ezután! - Miért ne? - Tönkretették a kertem. Rajtaütöttek a boltomon ís, gondolom következetességből. - A rendőrség? - Biztosan nem az átkozott cserkészlányok. - Őrizetbe vettek? - Nem, a pokolba is! Chuck Byrnie-vel ebédeltem, mikor ez történt. Szerencsére Kathy figyelmeztetett. - Aztán kis szünet után hozzátette: - Talán nem vagyok körözött bűnöző. Fogalmam nincs, mit is tesznek az emberrel azért, ha füvet termeszt. Börtön vagy bírság vagy akármi. De szétverték a házam és a boltom, Jeremy, és nem tudom megengedni magamnak az ügyvédi honoráriumot. - Hangján éreztem, hogy majdnem sírva fakadt. - Nálunk maradhatsz - válaszoltam. - Nem, nem maradhatok. Az a baj, hogy mindössze talán féltucatnyi ember tudott a kertemről. Közülük bármelyik értesíthette a rendőröket. - Esküszöm, hogy én soha... - Nem te, bolond! - Carver? - Soha nem említettem neki a növényeket. Valaki más lehetett.
A szél nekifújta a hópelyheket az erkélyajtónak, és úgy hangzott, mintha smirglivel dörzsölték volna. - Tehát Michelle-re gondolsz... - Nem vagyok mérges Michelle-re. John Carver az oka, ezért hívlak. Elemében van, ezért nem elégedett velem. És veled sem. - Nem lehetsz ebben biztos. - Semmiben sem lehetek biztos. A kezdetek óta manipulál minket. - Deirdre... - Szeretnéd tudni, mit gondolok? Azt, hogy dobd ki azt az átkozott térképet! És sok szerencsét, Jeremy! - Hogyan tudlak elérni? - Nem tudsz. De köszönöm. Az idő másként telik a titkos városban. A nappalt követi az éj, napsugár pásztáz az utcákon, évszakok múlnak, de a múlt elfogyasztja önmagát, és a jövő válik a jelenné, legalábbis valamelyest. Lépkedünk a járdákon, mi, akik ennek a ritkán lakott városnak vagyunk a lakói. Étvágytalanul, szótlanul, de vajon közülünk még hányan vezetnek titkos naplót? Vagy ugyanazt a naplót végtelen sokszor újraírják, és a történetek kicsiszolódnak a sok meséléstől? Egy utolsó pillantást vetettem a térképre. Préselt kartonlapra volt rögzítve, dolgozószobám falának támasztva állt. Ugyan a térkép lágy, csábító és kifejezhetetlenül gyönyörű, mégsem volt már rá szükségem. Mindig is csak egy szerszám volt. Azért nem volt már szükségem rá, mert bennem élt tovább, én magam váltam a térképpé bizonyos értelemben, és úgy gondoltam, veszélyessé válhat, ha egy enynyire hathatós önarcképet hagyok itt, ahol idegenek is rátalálhatnak. Ezért elpusztítottam. Darabokra vágtam, úgy, mint egy bűnbánó adós vagdalja hitelkártyáját, aztán a darabjait lenyomkodtam a szemétledobó nyílásán. Majd elkezdtem keresni Michelle-t. Amiről Michelle nem beszélt, sőt nem is gondolt rá, és Deirdre sem jött rá, az, hogy egy bármenynyire jelentéktelen és rosszindulatú, de az idő
végezetén élő istenség birtokában kell lennie az összes térképnek: a közönséges térképek, a rejtettek, a tervezettek, az összes létező és létezhető helyek bibliái és útikalauzai. Felszálltam a Queen Streeten a villamosra, keleti irányba. A papírfecni, melyre Deirdre felírta Carver címét, a zsebemben volt, bár tulajdonképpen inkább kilógott, mint belül volt. Ellenállhatatlan érzésnek engedelmeskedve ellenőriztem újra és újra, miközben a villamos eldöcögött előbb a lóversenypálya, aztán a vízmű mellett. A számok megfoghatatlannak tűntek. A cím jóval a tömegközlekedés útvonalán kívülre esett. Miután gyalog megközelítettem, egy közönséges hóval takart és csendes Beaches városrészt találtam. A házak divatosan restaurált magánházaknak tűntek, közel a tóparthoz. A második és harmadik emeleti ablakokban néhány lámpa még égett. Carver háza is ilyen volt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a sajátja-e, vagy bérli, és lehetett-e valaha is pénzproblémája. Nem tartottam valószínűnek. És most mi legyen? Kopogjak az ajtón, és követeljem, hogy Michelle-t akarom látni? Mi van, ha nincs itt? Mi van akkor, ha Deirdre és én rossz következtetéseket vontunk le? Álltam a hóban, mint egy ügyefogyott balga. Ekkor - gondolom, nem véletlenül - kinyílt Carver ajtaja, és én beugrottam egy behavazott sövény mögé, mialatt ő Michelle-lel a karján mosolyogva kilépett az éjszakába. Michelle tengerészkék télikabátját viselte, gallérja felhajtva. Hidegnek és elképesztőnek tűnt, egyszerre nagyon fiatalnak és nagyon idősnek. Carver farmert és flanelinget viselt, mintha a hó nem is érte volna. Mire pislantottam, már az utca végén jártak. Nevén szólítottam Michelle-t. Nem nézett vissza, csak megdöntötte a fejét, mintha valami kósza gondolat miatt rossz érzése lenne. Nem maradt más választásom, követtem őket. Carver olyan utcasarkokon fordult be, amelyeket még soha nem láttam. Szűk átjárók, fasor egy üres parkban, egy fával borított szurdok, ahol sűrűn kavargott a hó.
>
, ROBERT CHARLES WILSON
1953-ban született Kaliforniában, de kilencéves kora óta Kanadában él. Első elbeszélése, az „Equinocturne" 1974-ben jelent meg az Analogban, majd körülbelül egy évtizeddel később bemutatkozó regénye, a Philip K. Dick-díjra is jelölt Hidden Place. Az igazi ismertséget számára 1994es Mysterium című kötete hozta meg, ez el is nyerte a Philip K. Dick-díjat. Immár számos kötete olvasható magyarul: a Pörgéstrilógia, a Bioszféra, a Kronolitok, valamint a Bázis.
Én futottam, ők kószáltak, de a távolság köztünk mégis egyre növekedett, Michelle már kis ponttá zsugorodott a távolban, szinte elveszett Carver mellett a kavargó hóviharban. John Carver mintha áttetszővé vált volna, nem egészen láthatatlanná, inkább csak olyan űrt hagyott a hulló hópelyhek között, melynek emberformája volt, vagy talán valamivel magasabb, mozgékonyabb, lágyabb, meggyőzőbb erejű, elégedettebb. Végül megfordult, és egyenesen rám nézett. Éreztem, bár nem láttam a mosolyát. Szeme még így a távolból is határozottan sárga volt. Karjával átkarolta Michelle-t, mintha csak egy trófeát tartana, aztán befordult egy sarkon, és sohasem találtam rá. Feltételezem, ez az egész végig egyfajta verseny volt. És ekkor láttam utoljára Michelle-t. A láthatatlan város lecsukja kijáratait. Mikor először lépsz be, elenged. Mikor másodszor lépsz be, a visszaút bizonytalanná válik. Mikor harmadszor...
sen berendezett emeleti szobái leginkább üresek. Most az egyik ilyen szobában lakom. Egyszerű rugós matracon alszom, és kibámulok a piszkos ablakokon, belélegzem a száraz és portól nehéz levegőt. Azt eszem, amit találok az elhagyatott boltokban. Címkétlen ételkonzervek. Időnként a készlet feltöltődik, fogalmam sincs, hogyan. Valami a titkos városban megbénítja a kíváncsiságot és az emlékezetet... Az emlékek elhalványulnak a levegőben, mint a reggeli köd. írok, hogy emlékezzek. Ezekre az olcsó, rostos, vonalas jegyzettömbökre írok, amiket irdatlan messzeségben, Taiwanban vagy Indonéziában készítettek. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Úgy gondolom, a többiek közül is vannak, akik leírják ritkás vagy ritkuló emlékeiket, melyek a múló napokkal egyre kopárabbakká válnak, leveleket szerelmeinknek, akiknek a nevét rég elfelejtettük. Kitavaszodott, a szél hideg, nedves és metsző. Már nem keresem kétségbeesetten a kiutat. Éppen tegnap úgy hittem, hogy láttam Deirdrét az utcán, talán engem keresett, de ha megtalálta a rejtett várost, akkor valakinek figyelmeztetnie kellene. Kiáltottam a nevét, de eltűnt. Ha ezt megtalálod, figyelmeztetnéd? És ha ismered Michelle-t, ha esetleg találkoznál vele, kérlek, add át neki ezeket a lapokat. Az ablakomból küldöm őket. A szél segítségével postázom. Igy tettem tegnap is. És tegnapelőtt is. Vannak napok, amikor a szél elviszi a sárgás lapokat a sisakkövek és kavicsos, kátránypapíros háztetők felett, és a szél a város kéményeinek irányába fúj, és olyankor reménykedem, és hiszem, hogy a szél számára nincsenek határok. A szél azt hiszem, teljesen láthatatlan és tökéletesen szabad. Bagi Gábor fordítása
Órákig sétáltam, lehet, hogy napokig is, de minden út visszafordult azokba az ellipszis alakú utcákba és kirakójátékszerű átjárókba. Csak néhányan élünk a titkos városban, és ritkán beszélgetünk. A dolgok itt máshogyan működnek. Azt hiszem, ez valami tükörvilág, egy üres és tökéletlen város váza, ritkásan lakva. Szegénye-
Két megszállott ember -egy művész és egy kereskedő - különös találkozása az ELADÓ HOLMIK apropóján...
David D. Levine
NUCLEON T
ATYRCZINSK I - mutatkozott be, és kezet nyújtott. - Karel Tatyrczinski. Arca kerek volt, és rózsaszín, dús szemöldöke ösz, kék szeme vidáman ragyogott. Ritkás, hófehér haja úgy volt fésülve, hogy a lehető legtöbbet takarjon csillogó, rózsaszín fejbőréből, ám e kísérlet egyértelműen kudarcot vallott. S e becsületes, rózsaszín-lehér ábrázat tulajdonosa a világ legmocskosabb kezeslábasát viselte. A kontraszt egyszerűen lenyűgöző volt; az jutott eszembe, hogy milyen remek színes ceruzás portrét lehetne készíteni róla. Egy szempillantás alatt megkedveltem. Megragadtam és megráztam a kezét. - Örvendek, Mr. Tat... ööö... - Tet-tö-zin-szki - ismételte tagoltan. - De szólítson csak Carlnak! Mivel szolgálhatok, Mr....? - James. Phil James. Még nem tudom pontosan. Ha meglátom, tudni fogom. - Nos - mondta, és körbemutatott a minket minden irányból körülvevő kacathalmok felé -, akármit is keres, nálam megtalálja. Hajlottam arra, hogy higgyek neki.
ELADÓ HOLMIK - hirdette a tábla a kapu fölött, pont úgy, mint az Arany Oldalak egyetlen hirdetést tartalmazó címszavánál, ahonnan tudomást szereztem a helyről. Messze volt mindentől, a semmi közepén; még szerencse, hogy indulás előtt idetelefonáltam útmutatásért. A hely neve igen találó volt. Jellegtelen, 1920as évekbeli, Arts and Crafts-stílusban épült ház, fél évszázaddal újabb, ám mégis elég rossz állapotban lévő, sárga tetővel, és körülötte sok-sok halom... mindenféle... holmi. Mosogatók egymás hegyén-hátán. Tévék halomban. Három hordó, tele cipőkkel. Iratszekrények, s rajtuk a címkék: LÁNCOK, KILINCSGOMBOK, DINAMÓK. Egy kék műanyag ponyvából és néhány csőből álló, ránézésre eléggé ötletszerűen összetákolt szerkezet védte a sérülékenyebb darabokat az esőtől, ám a kerítés mellett álló vécécsészéket már kezdte belepni a moha. És a kupacok sora folytatódott, ameddig a szem ellát... hektárokon keresztül. Az egyik ablakon benézve láttam, hogy a ház is ugyanilyen zsúfolt, tömve van kacatokkal.
- Reklámgrafikus vagyok - magyaráztam. - Épp egy illusztrációsorozaton dolgozom. „Kacatgépek"-nek nevezem őket, mindenféle izé gyakorlatilag szemétből összerakva. Egy új hirdetési kampányhoz kell. A megrendelő azt akarja megmutatni vele, hogy mennyire leleményes és innovatív. Szóval, olyan holmikra lenne szükségem, amik érdekesen néznek ki, és jól mutatnak majd egymás mellett a képeimen. Teljesen mindegy, hogy eredetileg mire voltak jók, vagy hogy működnek-e még egyáltalán. - Elővettem a kabátzsebemből a digitális fényképezőgépemet. - Igazából csak fényképekre lenne szükségem. Az idejét viszont szívesen megfizetem. - Arra semmi szükség. Bármikor örömmel segítek egy művésznek. - Tisztának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kezét végighúzta az állán. A borostája sercegett, ahol a munkától megkérgesedett bőr hozzáért. - Lássuk csak... Azt hiszem, volt valahol egy régi fogorvosi felszerelésem... Hirtelen megiramodott, alig bírtam tartani vele a lépést. Át két sor hűtőszekrény között, jobbra egy klasszikus, 1920-as évekbeli, négylábú darab mellett, éles bal forduló egy ősrégi, átlátszó előlapú kólásautomatánál, és már ott is voltunk egy huszadik század eleji fogorvosi fúrókkal teli hordónál. A vezetékek és recés felszínű, csuklós, fekete fémkarok kuszasága olyan benyomást keltett, mintha épp lószúnyogok tartanának családi összejövetelt. - Csodálatos! - örvendeztem. Vagy egy tucat képet ellőttem a hordóról úgy, ahogy volt, azután megkértem Carlt, hogy halásszon ki néhány érdekesebb darabot, hogy közelebbről is szemügyre vehessem őket. Több tucatnyi csuklós karra volt szükségem a Cipőfűzőt Megkötő Masinámhoz, és ezek egyszerűen tökéletesek voltak. - Van még valami hasonló? Mechanikus. A huszadik század első feléből. - Hmm. Jöjjön csak! És már el is tűnt néhány kupac ajtó és ablak mögött, én pedig alig lemaradva követtem. Pár pillanattal később már fel is emelt egy hatalmas polcrendszert letakaró, kék ponyvát, amely alól több sornyi rádió bukkant elő: áramvonalas bakelit Emersonok, csilivili, krómozott Bendixek, tömzsi Motorolák. A formatervezés legjava, a húszastól az ötvenes évekig.
- Ezek egyszerűen lenyűgözőek! Imádom a régi rádiókat! - Attól tartok, a többségük már nem működőképes... - Nem számít. - Felkaptam egy remek állapotban lévő, harmincas évekbeli Emersoni. Az eredeti elefántcsont-borítás ugyan megsárgult már, ám ettől eltekintve kitűnően nézett ki. - Manapság már nem gyártanak ilyesmit. Mit kér érte? - Huszonötöt. Na jó, legyen huszonkettő ötven. - Elviszem. - Hónom alá csaptam a rádiót. De... ez így túlságosan... kompakt. A kacatgépeimhez mozgó alkatrészekre van szükségem. - Tudom már, mi kell magának... Átrobogott egy keskeny résenkét nagy halom gumiabroncs között. A rádióval és a fényképezőgépemmel egyensúlyozva próbáltam a nyomában maradni. Így telt az egész délután. Annyi képet készítettem, hogy megtelt a fényképezőgépem memóriája - pedig több mint háromszáz fotót lehet tárolni benne -, és azon vettem észre magam, hogy összeszedtem kétdoboznyi mindenféle kacatot is. Nem mintha szükségem lett volna rájuk, vagy tudtam volna őket hova tenni, de hát egyszerűen lenyűgözőek voltak. Hogy is hagyhattam volna ott ezt a cuki kis habverőt? Még csak hasonlót sem láttam soha. Amint hazaértem, a szerzeményeim többségét azonnal kipakoltam a dísztárgyas polcaimra. Miután megvacsoráztam, átmásoltam a képeket a számítógépemre, majd elkezdtem őket csoportosítani, rendszerezni és agyalni rajtuk. Ennek az Ősöreg villástargoncának a hidraulikus dugattyúja mozgathatná annak az irodai széknek az ülését, és a piros dinamó vezérlőtáblája is passzolna ide. Mire éjjel három óra felé nagy nehezen rávettem magam, hogy abbahagyjam a munkát, tucatnyi kacatgéphez voltak képeim, szépen mappákba rendezve. Másnap kora hajnalban - értsd: valamikor dél körül - újra bekapcsoltam a számítógépemet, és a rajzasztalomra helyeztem egy nagyméretű papírtömböt. Utána pedig csak rajzoltam és rajzoltam, egész délután, és valahányszor ihletre vagy ötletekre volt szükségem, újabb és újabb képeket jelenítettem meg a monitoron. A barátaim többnyire úgy vélik, elég fura figura vagyok: papírt és ceruzát használok ahhoz, hogy a számítógép képernyőjén megjelenített fotók alapján készítsek el egy-egy rajzot - de nekem így a legegyszerűbb. Soha nem szerettem egérrel
>
vagy érintöceruzával rajzolni, viszont a fényképeket, amelyekből ihletet merítek, sokkal könnyebb számítógéppel kezelni, mint egy halom kinyomtatott képet rakosgatni ide-oda. Három nappal később újra az ELADÓ HOLMIKnál voltam. - Carl, a múltkori képek nagyszerűen sikerültek. Szükségem lenne még néhányra. Van valamije, ami nagy, nehéz, lapos, és körbe-körbe forog? - Mint mondjuk egy régi lemezjátszó? - Olyasmi, csak még nagyobb. - Azt hiszem, akad itt valami... Egy hatalmas, forgó vasemelvényhez vezetett. Legalább egy tonnát nyomhatott, gofrimintás felületét belepte a rozsda. Egyikünk se tudta még csak megtippelni sem, mire használhattak eredetileg, de pont ilyenre volt szükségem a Vakoló Gépezetemhez. Miközben épp néhány próbababát kíséreltünk meg eltakarítani az útból, hogy elég távol tudjak állni ahhoz, hogy a fényképezőgépemmel be tudjam fogni az egész területet, megszólalt a kapucsengő. - Bocsásson meg, úgy tűnik, jött egy igazi vevőm is... - szabadkozott Carl. - Csak menjen nyugodtan! - válaszoltam. Egyedül is körül tudok nézni. Carl eltűnt egy sor könyvszekrény mögött. Miután végeztem a forgó emelvénnyel, körülnéztem egy kicsit. Kellett még egy nagy, hengeres test a Borbély-Automatához, néhány csődarab az Öntözőmasinához, és rengeteg különféle vasaló a Vasaló Gépezethez. De bármerre is indultam, nem találtam mást, csak... szemetet. Unalmas, dobozszerű mosógépeket. Repedt vizespalackokat. Olajzöld tölténydobozok százait. Ütött-kopott, rozsdás fém polcsorokat. Készítettem egy képet pár egymás mellett álló ételautomatáról, mert jól néztek ki így együtt, viszont semmi olyasmit nem találtam, aminek hasznát vehettem volna. Mire Carl visszatért, már eléggé csalódott voltam. - Nem találtam semmit. Merre vannak a jó cuccok? - Ezek itt mind jó cuccok, legalábbis annak, akinek pont ezekre van szüksége. Tulajdonképpen mi az, amit keres? - Nos, először is, kellene egy ember nagyságú, kerek, hengeres test. - Tudom is. - Elkocogott egy sor mosógép mellett, majd élesen balra fordult. - Ehhez mit szól? -
kérdezte, egy ötvenes évekbeli, hordószerű, krómozott vízadagoló automatára mutatva. - Tökéletes. - Azonnal kattintgatni kezdtem a fényképezőgépemmel, azonban valami nem hagyott nyugodni. - Várjunk csak! Alig egy perccel ezelőtt jártam erre. Ugyanitt álltam, egy lépéssel sem arrébb, és azokról az ételautomatáról készítettem képeket. Látja? - Visszalapoztam az elmentett fotóim között, és megmutattam Carlnak az ételautomatákat a fényképezőgépem kijelzőjén. - Ez a vízadagoló automata pont az, amit kerestem. Hogyhogy nem vettem észre? - Nem tudom. Mostanában nem nagyon mozdult el innen. - És tényleg, a fű átnőtt az alján lévő lemez lyukain. Hogy kerülhette el a figyelmemet? - Az ember időnként nem találja meg azt, amit keres, még ha majd ki is szúrja a szemét. Néha kell egy kis segítség. Apropó, segítség: segíthetek még valamiben? - Nos, igen. Vasalók. Kellene egy pár vasaló is. - Jöjjön csak utánam! Ám ahogy Carl nyomába eredtem, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza, és ne vessek még egy pillantást a vízadagoló automatára. Esküdni mertem volna, hogy közel s távol semmi érdekes nincs arrafelé. A következő három hét folyamán még kétszer elnéztem az ELADÓ HOLMIK-hoz. Carl mindig megtalálta azt az izét, bigyót vagy mittudoménmicsodát, amire épp szükségem volt ahhoz, hogy befejezzek egy-egy rajzot, én pedig soha nem távoztam tőle üres kézzel. Csak régi rádiókra több mint kétszáz dollárt költöttem el. De bőven megérte. Megvolt az összes kép, ami kellett; volt ihletem; boldog voltam. Több és jobb munka került ki a kezem alól rövidebb idő alatt, mint a főiskola óta valaha. És ez még csak a kezdet volt. Az ügynökségnél imádták a kacatgépeimet. A megrendelő úgyszintén. Az egész reklámszakma imádta őket: még az Advertising Age-be is bekerültem velük. Az ügytel rendelt tőlem egy újabb sorozatot, majd még egyet. Még a céges levélpapírjukon is a BorbélyAutomatámat használták háttérképként. Ilyen hírverés mellett persze áradtak hozzám az újabb megrendelések. Hamarosan azon vettem észre magam, hogy hirtelen több munkám lett, mint amennyit el tudtam végezni, és több pénzem, mint amennyiről valaha is álmodtam. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy minden csoda három na-
pig tart; sokszor láttam már, hogy egy-egy grafikus üstökösként ragyogott fel, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt a süllyesztőben. Igy hát kerítettem magamnak egy pénzügyi tanácsadót, továbbra is mértékletes életet éltem (na jó, többé-kevésbé), a megmaradt pénzt pedig befektetési alapokban helyeztem el. Mindenki kacatgépeket akart, vagy legalábbis valami hasonlót. Folyamatosan újabb és újabb képekre volt szükségem, még több ötletforrásra. Volt, hogy hetente háromszor is benéztem Carlhoz. Nem csoda, hogy jóban lettünk. Egyik nap épp Carl konyhájában üldögéltünk a telepen való bolyongással töltött hosszú, forró délutánt követően, és a jól megérdemelt sörünket szürcsölgettük. - Mondja csak, Phil - szólalt meg Carl -, mégis hogyan keveredett ebbe az őrült hirdetési üzletbe? Ezen elmerengtem egy darabig. - Azt hiszem, az apám tehet az egészről. Gépjárműtervező volt a Fordnál. Gyerekkoromban valahányszor csak bementem hozzá nyáron a munkahelyére, mindig megengedte, hogy játsszam a színes ceruzáival. Azt hiszem, így kezdődött az egész. - Ford? Hmmm... Tervezett az apja bármi olyat, amit én is láthattam? - Tagja volt a '66-os Fairlane tervezőcsapatának. Többnyire azonban concept designnal foglalkozott. Élvezte, hogy a munkája messze túlmutat az aktuális fejlesztéseken, viszont mindig csalódott volt amiatt, hogy egy terve sem jutott el a gyártás folyamatáig. - Húztam egyet a sörömből. - A Nudeonon is dolgozott. Carl letette a sörét. - A Nudeonon? - Ez egy tanulmányautó volt, a világkiállításra készítették a terveket, vagy valami hasonló alkalomból. Atommeghajtású autó... Hihetetlen, nem? Atommal a békéért... Carl arcára furcsa kifejezés ült ki. - Van valami ott hátul, amit azt hiszem, látnia kellene. A lemenőben lévő nap sugarai neon-narancssárgán verődtek vissza egy sor régi kocsi motorháztetejéről a telep végében, ahol korábban nagy ritkán fordultunk csak meg. Méhek döngicséltek a kerítés mentén nőtt bokrok ágai között. A sor egyik végétől nem messze egy olajzöld ponyvával letakart, idomtalan tárgy állt.
- Segítene ezt leszedni róla? Amikor lehúztuk a ponyvát, az egyik legkülönösebb kinézetű autót találtuk alatta, amit emberi szem valaha is látott. Úgy nézett ki, mintha egy régi „tarajos" Cadillacet kereszteztek volna egy platós teherautóval, csak épp ott, ahol a csomagtartónak vagy a platónak kellett volna lennie, csak egy nagy, szögletes üreg volt, amely majdnem a földig ért. Tisztára olyan volt, mint egy kocsi beépített úszómedencével. A színe az az istentelenül ronda türkizkék, amely olyannyira népszerű volt az ötvenes években. A hátulján pedig ott virított a krómbetűs felirat: Nucleon. - Aztakurva...! Ez itt a prototípus! Nem is tudtam, hogy tényleg legyártottak egyet! - Nyugodtan nézze meg közelebbről is! Megnéztem. Nem egy egyszerü, üveggyapotból készült makett volt, hanem igazi, acélvázas autó, ráadásul egy kicsit nyúzottnak is tűnt. Az ajtókon horpadások. A kerekek simára kopva.
>
A kormányon és az üléseken is látszottak a használat nyomai. A számláló hetvenegyezer-egynéhány mérföldet mutatott. Üzemanyagszint-mutató viszont nem volt a műszerfalon. Hirtelen valami furcsa bizsergést éreztem a zsigereimben. - Carl... Nincs véletlenül egy Geiger-Müllerszámlálója? - Hát, lehet, hogy akad egy valahol. Várjon egy percet! Csak álltam, és leesett állal bámultam a kocsit, miközben Carl elment és visszatért, kezében a műszerrel. - Itt is van. - Először nézzük meg hátul! A reaktor nagyon nehéz volt; saját kerekekre volt szüksége. Annak az üregnek a belsejében helyezkedett el. Olyan volt, mint egy utánfutó, csak épp a kocsi karoszszériáján belül. Carl körbelengette a Geiger-Müller-számlálót az üreg belsejében. A kattogás némiképp intenzívebbé vált, de csak alig észrevehető mértékben. - Van valami fogalma arról, hogy mennyi sugárzás számít túl soknak? - Elképzelésem sincs. - Hát, nem tűnik túl vészesnek... -Nem. - Ugyanakkor nem is nulla. Ez pedig azt jelenti, hogy ennek a kocsinak annak idején saját atomreaktora volt... Ez itt egy istenverte atomkocsi! - Atyavilág! Leültünk a fűbe, a hátunkat egy közeli Camarónak támasztottuk, és néztük a Nucleon napsütéstől felmelegedett teteje fölött vibráló levegőt. A tücskök ciripeltek. Carl letépett egy hoszszú fűszálat, és elgondolkodva rágcsálni kezdte. - Egyáltalán, hol szerezte ezt az izét? - kérdeztem. Egy darabig csak bámult a lemenő nap irányába, aztán megrázta a fejét.
- Sajnálom, de fogalmam sincs. Arra emlékszem, hogy '48-ban, amikor megvettem ezt a helyet, még nem volt itt... - Hogy lehet azt elfelejteni, ha az ember vett egy atommeghajtású autót? Minden másra emlékszik ezzel a hellyel kapcsolatban. - Hát, ez elég vicces. - Lesütötte a szemét. - Általában nem túl bonyolult a helyzet. Tegyük fel, hogy egy '52-es Mercuryhoz való karburátort szeretne. Tudom, merre keressem, és könnyen előfordulhat, hogy találok egyet, de az is, hogy nem. Időnként azonban, mint ahogy ennél a Nucleonnál is - intett az autó felé a fűszállal -, pontosan emlékszem arra, hol van, arra viszont nem, hogy korábban is tudomásom lett volna róla, már ha érti, mire gondolok. Felnézett, egyenesen a szemembe. A tekintete elkomorult. - Ezt csak azért árultam el magának, mert maga művészember. Ha a Veteránszövetségben mesélném el az ottani cimboráimnak, pillanatok alatt a zárt osztályon találnám magam. - Hallgatok, mint a sír. - Biztos voltam benne, hogy meg fogja érteni. A nap lenyugvófélben volt a Nucleon mögött, a levegő is kezdett már lehűlni. - Na és mihez kezdünk ezzel az izével? - tettem fel a kérdést.- Én biztos nem tudnám hol tárolni... - Lefedjük a ponyvával, gondolom. Talán itt lesz még holnap is, talán nem. Sosem lehet tudni. Visszaterítettük a ponyvát erre a hihetetlen autóra, és csendben visszasétáltunk a kapuhoz. Odafordultam Carlhoz, és csak annyit mondtam: - Köszönöm. - Szívesen - felelte. Bezárta mögöttem a kaput, és ahogy elhajtottam, láttam, hogy a verandán üldögél, és az egyre sötétedő eget bámulja. Eltelt egy év, az újdonság varázsa megkopott, többé már nem én voltam a nagy attrakció. Na meg, hogy őszinte legyek, nagyon untam már a kacatgépeket, és elegem volt a rengeteg megbízásból, a repülőterekről nem is beszélve. A szakmai életem töb-
bé-kevésbé visszatért a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy a befektetéseimnek köszönhetően két meló között akár lazíthattam is egy kicsit. Azt hiszem, nagyjából még boldog is voltam, habár időnként hiányoztak még azok az őrült, „kacatgépes" idők. Akkoriban többnyire természeti alakzatokból és tájképekből merítettem ihletet, a munkámhoz szükséges fotókat pedig általában túrázás közben készítettem, így hát Carllal sem találkoztam valami sűrűn. Karácsonyi lapot azért mindig küldtünk egymásnak. Aztán egyszer csak jött tőle egy üzenet: ki tudnék-e hozzá menni a telepre, amilyen hamar csak lehet? - Örülök, hogy el tudott jönni - mondta Carl, amikor másnap felsétáltam a verandája lépcsőjén. Egy viharvert, fém tejesrekeszen ült, és úgy nézett ki, mint egy szürke, törött esernyő. Hónapok óta gyengélkedett már, bár nemigen panaszkodott. - Ez csak természetes - feleltem. - Hogy szerezte meg a számomat? Korábban sosem hívott még. - Rajta volt a csekkjein. Nézze, tudom, hogy ez egy kicsit furán hangzik majd, de ezt egy csavarokkal teli kávéskanna alján találtam, és valahogy az az érzésem támadt, hogy ez csak az öné lehet. Apró fémtárgyat nyújtott felém. Egy szimmetrikus, sárgarézből készült kulcs volt az. Kisebb, mint egy kocsikulcs, egy bőröndkulcsnál viszont nagyobb. - Sosem láttam. - Biztos benne? Elég ritkán vannak ilyen megérzéseim, viszont olyankor általában helytállónak bizonyulnak. - Eléggé biztos vagyok benne. Sajnálom. - Nos, azért tartsa csak meg! Emlékezteti majd egy bolond vénemberre. Sajnálom, hogy fölöslegesen rángattam ki ide. - Ugyan már, amúgy is terveztem egy ideje, hogy meglátogatom.
Egy kellemes órát töltöttünk a verandán, néztük a hulló faleveleket, és kontaktlencsékről, gyorséttermi kajákról, na meg az időjárásról beszélgettünk. Végül vettem néhány virágcserepet, és hazamentem. Két héttel később jött a telefon Laurel Hernandeztől, Carl ügyvédjétől. Carlt álmában érte a halál; hetvennyolc éves volt. És szerepeltem a végrendeletében. Temetés kedden, a végrendeletet a temetést követő héten ismertetik. Több tucat emberrel találkoztam a temetésen; Carl, így vagy úgy, de mindannyiuk életére jelentős hatást gyakorolt. Volt ott egy asszony, akinek talált egy olyan masszázsfotelt, amely végre enyhítette némiképp a szűnni nem akaró hátfájását. Egy férfi, aki az áruszállításhoz használt teljes teherautó-flottáját a Carl telepéről származó alkatrészek segítségével tartotta üzemben. Egy család, amely a Carltól beszerzett anyagokat és építőelemeket használva alakított át egy düledező, öreg házat igazi turistalátványossággá, s ezzel új életet lehelt az egész környékbe. Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy Carlról szóló történeteket meséltünk egymásnak; szomorú esemény volt, de semmiképp nem gyászos hangulatú. A végrendelet ismertetésénél már korántsem volt ekkora a tömeg. Ott voltam én, Ms. Hernandez, egy ügyvédbojtár meg néhány unokatestvér. Az unokatestvérek örökölték a befektetéseket, amelyek korántsem voltak jelentéktelenek. Én pedig a telepet. Azt mondtam Ms. Hernandeznek, szükségem lenne néhány napra, hogy átgondoljam a lehetőségeimet. Elindultam lefelé a lépcsőn, de még a felénél sem jártam, amikor rádöbbentem: pontosan tudom, mihez kezdjek. Ott, ahol voltam, leültem a lépcsőre, és elbőgtem magam, megrendülten Carl nagylelkűségétől. Az átírás után (ami egy elég bonyolult jogi procedúra, és több papírt kellett hozzá aláírnom, mint amennyit addigi életem folyamán összesen láttam) Ms. Hernandez kivitt a telepre.
>
, DAVID D. LEVINE
Amerikai szerző, első elbeszélése 1996-ban jelent meg. 2000-ben részt vett a Clarion West SF írói műhely munkájában, két évvel később második helyezett lett a Writers of the Future pályázaton. Irodalmi karrierjének eddigi legnagyobb eredménye, hogy 2006-ban „Tk'tk'tk" című novellájával (Galaktika 199) elnyerte a Hugo-díjat. Feleségével együtt Bento címmel fanzint szerkesztenek. 2004-ben egy kisregénye jelent meg önálló kötetben, 2008-ban pedig egy teljes elbeszéléskötete is napvilágot látott. Magyarul még egy novellája olvasható a Galaktika 262. számában, címe „Charlie, a lila zsiráf.
- Biztos benne, hogy ne keressek önnek egy céget, ami üzemeltetné a telepet? - kérdezte, miután kiszálltunk az autóból. - Teljesen. Úgy tervezem, részmunkaidőben továbbra is reklámgrafikus maradok, legalábbis egy ideig még, de ez az, amivel foglalkozni szeretnék. Ahol lenni szeretnék. Ugyanakkor jó hasznát venném egy tapasztalt, üzleti ügyekre szakosodott ügyvéd szolgálatainak. - Örömmel segítek önnek. A kapu le volt lakatolva. Korábban soha nem láttam rajta lakatot. Egy darabig csak álltam ott, és fogalmam sem volt, hogy mit is kellene tennem, aztán benyúltam a zakóm zsebébe, és valami fémeset tapintottam. A kulcs volt az, amit akkor kaptam Carltól, amikor utoljára találkoztunk. Azóta nem volt rajtam ez a zakó. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam kinyitni a kulccsal a lakatot. Sikerült. Bementünk, és körbenéztünk a telepen. Úgy tűnt, Ms. Hernandez nem találja különösnek, hogy nálam van a lakat kulcsa, én pedig úgy döntöttem, nem számolok be neki arról, hogy milyen körülmények között tettem szert rá. Megálltunk, szemben egy sornyi porszívó alkotta, fakó világoskék-rózsaszín-bézs műanyag szivárvánnyal. - Mr. Tatyrczinski volt az egyik kedvenc ügyfelem - szólalt meg Ms. Hernandez. - Egyik évben egy Kennedy elnököt ábrázoló mellszobrot kaptam tőle a születésnapomra. Kennedy volt a példaképem,
de nem hiszem, hogy ezt valaha is említettem volna Mr. Tatyrczinskinek. Ő viszont valahogy mindig tudta, mit kell tennie. - Talán nem is ő volt az, aki tudta. Talán a telep tudta. - Hogy mondja? - Ne is törődjön vele! Várjon egy picit, eszembe jutott valami... - Végigsétáltam a készülékek elnyúló sora mellett, egy pillanatra megálltam, majd balra fordultam. Egy rozoga, krómozott tálalóasztal állt ott, a tetején egy befőttesüveg, tele mindenféle jelvényekkel. Kinyitottam, és kotorásztam benne egy darabig. - Tessék. Úgy vélem, Carl ezt önnek szánta volna. Egy piros-fehér-kék választási kitűzőt tartottam a kezemben. Kissé kopott volt ugyan, ám a rajta lévő felirat tisztán olvasható maradt: VÁLASSZUK ÚJRA JFK-T 1964-BEN!
- Ez csak valami vicc lehet... - hebegte Ms. Hernandez. - Talán tényleg az. Vagy talán csak egy apró emlék egy olyan korból, amely sosem jött el. Egy korból, amely jobb, mint ez a mostani. - Milyen szép gondolat... Mindenesetre, ha engem kérdez, óva intem attól, hogy bármit csak úgy elosztogasson az ismerőseinek vagy a rokonainak. Akik újak a kereskedőszakmában, gyakorta elkövetik ezt a hibát. - Rendben, ez esetben három dolcsi lesz. Na jó, legyen kettő ötven! - Megegyeztünk. Csak álltunk egymás mellett, és néztük, ahogy a nap lenyugszik a telep felett. Rinyu Zsolt fordítása
Erőmű — Ár — Teljesítmény
M
tunk egy kaliforniai naperőművet. Az Ivanpah jelenleg a legnagyobb a világon, minden egyes róla közöl adat megdöbbentő méretekről árulkodik. A sivatag közepén három darab 140 méter magas torony áll, amelyekre a torony lábánál elterülő tükrök ezrei verik vissza a nap fényét. A tornyok tetejére vert fény vizet forral, amely gőzturbinákat hajt meg. Minden torony körül koncentrikus körökben 100 000 darab, azaz összesen 300 000 ezer darab tükör áll. Minden egyes tükör 2 x 3 méteres, és számítógépes vezérléssel követik a nap pályáját, hogy a lehető legtöbb sugárzást verjék a toronyra. Az egész komplexum 1600 hektáron terül el. A komplexum összkapacitása 392 megawatt, jelenleg egyetlen paksi blokk 500 megawattos. Ennyi árammal 140 000 háztartást lehetne ellátni.
Az amerikaiak valóban kitűnő helyre építették az erőművet, a Kalifornia-Nevada országhatár közelében, elhagyott, sivatagos helyen. Annyira sivatagos, hogy innen nem messze található a Halálvölgy, a világ egyik leggyilkosabb sivataga. Tehát napsugárzás szempontjából ideális. Nos, Magyarországon nincs olyan hely, amely csak a közelébe érne ennek a helynek az adottságaihoz. Egy naperőmű esetében két tényezőre kell odafigyelni. Az egyik a napsütéses órák száma, a másik a földrajzi szélesség. Minél közelebb megyünk az Egyenlítőhöz, annál nagyobb a napsugárzás beesési szöge, annál hatékonyabban tudnak működni a napelemek. Értelemszerűen ennek a fordítottja is igaz: minél közelebb kerülünk a sarkokhoz, annál rosszabbak az adottságok. Ez a két tényező határozza meg, mennyi elektromos áramot lehet termelni.
A hírrel kapcsolatos kommentárok között természetesen rögtön felbukkanlak azok a vélemények, amelyek szerint ilyeneket kellene nekünk is építeni és nem a paksi erőművet bővíteni. Lám, a világ másik felén ezt meg tudják csinálni, itt nem. A vélemény természetesen érthető, de jól látszik, hogy akik ennek hangot adtak, azok egy pillanatig sem foglalkoztak a tényekkel és a körülményekkel.
Ha a napsütések órák számát vizsgáljuk, a kaliforniai sivatag óriási előnyben van. Ott nem is napsütéses órákban számolnak, hanem napokban. Ha az év 300 napjánál kevesebb, amikor süt a nap, az náluk már egy rossz év. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy idén télen novembertől február végéig alig volt olyan nap, amikor megpillantottuk a napot, akkor rögtön láthatjuk a különbséget.
ÚLT
HAVI SZÁMUNKBAN bemutat-
A másik szempont a földrajzi szélesség. Valamiért az átlagemberben az a kép él, hogy az Egyesült Államok Európával nagyjából egyforma földrajzi szélességen fekszik. Nos, csak nagyjából. Összességében ugyanis lejjebb van, jócskán közelebb az Egyenlítőhöz. Magyarország csak egy északi állam lehetne a kanadai határ mellett. Kalifornia pedig a délnyugati sarka. A tény az, hogy ha az Ivanpah erőmű ezen a szélességi körön Európában épült volna meg, akkor Tunézia földközitengeri partvidékén lenne. Szintén érdekes összehasonlítani a teljesítményt és az építési költségeket. A paksi 2400 megawattos bővítés tervezett költsége 3000 milliárd forint. A 392 megawattos Ivanpah erőmű átszámítva 500 milliárd forintba került. Hat ilyenre lenne szükség, hogy pótolja a két új blokkot, aminek a költsége összesen szintén 3000 milliárd forint. Tehát megépíteni nagyjából ugyanannyiba kerülne, de a megtermelt áram tényleges menynyisége itt jóval kevesebb lenne. Ezt pedig további naperőművek építésével lehetne csak pótolni, így ez összességében jóval többe kerülne. Szolnokon nemrégiben kezdett el működni az ország legújabb naperőműve. Az 1894 darab
245 Wp teljesítményű Kyocera napelemből és 21 darab SMA-inverterből álló, talajra telepített tartószerkezetre helyezett naperőmű kivitelezése 341 millió forintba került. A naperőmű beépített teljesítménye 464 kilowatt, vagyis fél megawatt sincs. Csaknem ötezer ilyenre lenne szükség, hogy kiváltsa a paksi erőmű bővítését. Ennek költsége 1700 milliárd forint lenne. Ha ideális körülmények között tudna működni. De továbbra sem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy egy naperőmű elméletileg is csak napkeltétől napnyugtáig termeli az energiát. Természetesen ez az időhatár jóval szűkebb, mert egy bizonyos horizont feletti magasságig kell emelkednie a napnak, hogy a napelemtáblák hatékonyan működhessenek. Ugyanez igaz napnyugtára is. És befolyásolja a termelést az évszak, a felhőzet esetleges vastagsága, a levegő szennyezettsége. És az áramra nemcsak nappal van szükség, hanem éjszaka is. Egy atomerőmű működése pontosan szabályozható, a termelés csökkenthető, növelhető, vagy akár le is állítható az igényeknek megfelelően. Kovács „Tücsi" Mihály
A Megváltó második eljövetele után a túlvilág lényei visszavágynak a néptelen Földre...
A KÁPRÁZATBELIEKHEZ ÍROTT LEVELEK Sirokai Mátyás [1] Amikor az Űr dicsőségének fénye a dicsőségszabályozók segítségével a Megváltó második eljövetele óta néptelen Föld felé fordul, a túlvilág tökéletesen fényes és örök sötétségbe borult körein egyként tör fel az egykori emberekben a visszatérés vágya. A dicsőség fényében felragyogó bolygón szemük előtt elevenedik meg az Úr jósága és haragja, kinek szerelmét áhított új testükkel boldogan megidéznék, kinek büntetéseiért odahagynák létformájukat. Vágyakozásuk együttes ereje azonban kísértésbe viszi kísérőiket, akik megnyitják nekik az utat Gaiára. A második eljövetel óta új flórát és faunát létrehozó bolygó képe azonban távol esik az egykori emberek meghagyott emlékeiben élő Föld képétől. Az ember helyét elfoglaló lényekre, ezekre a félig állati, félig mesterséges létformákra emlékeztető pallosszabásúakra nincsenek felkészülve a megnyíló egeken át kísérőik hajóin leereszkedő, csupasz visszatérők. A Harmadik Szövetség írása a lények nevének első ismert említésével kezdődik, melyet Gaia első prófétája jegyez le, aki az új szövetség hírét viszi majd az új testbe születetteknek. [2] Mindünkön a felidézés bélyege, és húrozatunkban az emlékeztetés ereje. De ha a kéz, mely minket pengetni növesztett karmokat, ha a kéz a húrok közé szorulva csapdába esik, elválik a kartól, s a zengő test falához ízesül. A test falának megváltozó rezgésszáma kihat a sejteket mozgásban tartó hang magasságára és színére, s ennek hatására a test képessé válik a modulációra, mely a fájdalomtest és a szellemtest közötti skálán megy végbe. A moduláció ereje feszültséget teremt a testek összhangzatában, s ilyenkor a disszonáns test dominanciára tesz szert, magával rántva a Föld örököseit. A kísérők feladata a modulálókról minél hamarabb eltávolítani a kezet, és feltölteni a nyomában keletkező szerves szilikon-kanyonokat és ózonillatúra szaggatott patakágyakat, elsimítani a zúgók karbonpadjait, eloltani a lángoló nyirokvirágokat. Sikeres beavatkozás
esetén a harmónia helyreáll, és a kéz ereklyeként a digitális meditáció egyik kegyhelyére kerül. Oda minden órában elér az üdvösség savában fürdő testek kórusainak hangja. [3] Mivel a lélek az orron keresztül, a levegővel jut az emberbe, és azzal is távozik belőle, a lelkek feletti hatalomra vágyók számára elengedhetetlen volt egyrészt a légkör legalsó részének uralása, másrészt a figyelem elterelése a légzésről. A születés és halál egyre szaporodó közös házai lélekközpontokká váltak, melyeknek a levegőt szűrő és keringető rendszere minden addiginál jobb lehetőséget nyújtott a lelkek terelésére, elkülönítésére és visszaforgatására. Miután a szárazföld az új ég burája alatt egyetlen zárt térré alakult, melynek légkörét a második szövetségből Szentlélek néven ismert lélekturbinák forgatják, a figyelmetlenül lélegzők számára bezárultak a szabad lélekvándorlást ígérő alsó és felső vizek felé vezető utak. A tudatosan lélegzők, akik testüket nem hátasjószágnak, porköpönyegnek vagy ellenséges, idegen lénynek, hanem káprázó proteinstroboszkópnak látják, képesek lehetnek elhagyni a bura világát. A világot, mely mind a hat napon a hetednapi lélekvesztés lázában ég, a világot, melynek határain túl az egysejtűek ismét összekapaszkodnak, hogy a tudat új hordozóiként hagyják el a fényjelenségeket lüktető vizeket. [4] Első otthonunk és utolsó menedékünk a víz, melyben egyetlen sejt voltunk, és amelyben majd újra egy sejt leszünk, amikor burkainkban elhagyjuk a Földet. Egy testből csak egyetlen sejt menekülhet, és bár minden sejt az újrakezdés ígéretét hordozza, ismeretlen az új kezdet bolygója, és ismeretlen a burok válasza a bolygóra. Mivel a sejt a törzsfejlődést újraéli, a burok azt bármely pontján megállíthatja, és különböző létszinteken teljesítheti ki a sejtet. A burok a fejlődés hosszát tetszőlegesre nyújthatja, és mert a burkok maguk is önálló élőlények, melyeknek egyetlen
válasza környezetükre az, amivé a sejt végül fejlődik, lesznek sejtek, amelyek meghaladják majd az emberi formát, és lesznek a fejlődésben elágazások, melyeken már most is boldogan letérnénk az emberi felé vezető útról, és végül lesznek burkok, melyeket istenanyaként fognak tisztelni, mert új civilizáció kezdetével voltak viselősek. A szétszóródás folyamán a bolygók többségén mégis a teljes törzsfejlődést végigjárva, a legegyszerűbb organizmusok álmából kell majd tudatra ébrednie a sejteknek, ami alatt elvesztik emlékeiket eredetükről. Csak azok őrzik az Első Föld emlékeit, akik sosem hagyják el a sejtűrhajókat, es akiket burkuk az űrhajó világához való alkalmazkodásra hordott ki. Az ő életük a mélyűr látványaiban elmerülve telik, ők a gyönyörködők, akik félelem nélkül követik végig a bolygóktöltét és fogyatkozását. [5] Amikor a virtuális testét megtagadó én lekapcsolódik a virtuális világról, érzékszerveinek fakó falai közé való visszatérése után elsőként a határtalanságot kívánja vissza, mert a digitális távolban megtapasztalt tágasság érzetének megszűnte a külső sötétség iránti iszonyatot ébreszti fel benne. Tudatában önnön teste a virtuális világhoz való kapcsolódás konzoljává kristályosul, kezelőszervvé, melyet sötétség, hideg és a tér fogakként egymáson csikorgó elemei vesznek körül. A virtuális test lekapcsolódásával az énben aktiválódnak az első bevésés nyomai, es mivel az én a digitális távol világát tudattalanul is a mindannyiunkba bevésett lélek világával azonosítja, annak megtagadásakor tudatát ilyenkor romlandó testének képe tölti be, ami a konzol túlterheléséhez vezet. A virtuális test megtagadása azonban elválasztható a lélek világának megtagadásától, mert míg a virtuális test hézagmentesen fedi az én testképét, addig a lélek erre csak megfelelő gyakorlás mellett tehető képessé Az iszonyatból fakadó heves visszakapcsolási inger épp a totalitás iránti vágy, azaz a hézagmentességhez tapadó függőség tetten érésével írható felül. Ha a totalitás függői, kiknek szenvedélye a távol mennyországa, és ópiuma a digitális üdvösség, tudatukban mégis teret akarnak létrehozni virtuális és romlandó testük között, akkor fel kell ismerniük, hogy a totalitás a művészi megtévesztés eszköze, és hogy épp a hézag hiányának felismerése lehet az, ami szakadékot nyithat romlandó testük és a romlandóságtól való iszonyat között. [6] A folytonos nappal pályáján mozgó űrhajón a nyitottszeműekben olykor feltámad a vágy a tény és a sötétség
szabályos váltakozására. Amikor az Első Földről őrzött emlékeik a tudattalanban aktivizálódnak, először a forgás szükséglete jelentkezik, és enyhe inger éri egyensúlyszervüket. Ha a vágy nem lépi át a tudatküszöböt, akkor a test önkéntelenül is válaszol az ingerre, és a fej finom mozgásba kezd. A mozgás általában észrevétlen marad a nyitottszernűek előtt, mert bár az egyensúlyszervlabirintusának falait mosdatni kezdi az íves járatokban az Elsö Földről örökségül megmaradt ősóceán, de a szemek még korrigálják a látvány apró módosulásait. A boltíveken egyre magasabbra csapó hullánoktól a környező idegdúcokban bizsergés kezdődik, melynek hatására a forgásban koncentrikusan mélyülő zsibbadás átterjed az idegközpontra is. A folyamat időtartama egyénenként változó, de a zsibbadás ritkán jelentkezik ötven űrpercnél hamarabb. Addigra az izommotorika függetleníti magát a zsibbadt állapotba került akarattól, és megkezdődik a tény leges, tárt karokkal és hátravetett fejjel végzett forgás, melytől a vigyázatlan nyitottszemű napokra fénydervissé válhat [7] Amikor az élők száma újra eléri a holtak számát, az örök élet próféciája ismét elterjed az emberlakta univerzumban. A próféciában hívők megváltóként várják az újszülöttet, aki az élők felé billenti az egyensúlyt, az ígéret szerint pedig halhatatlanságot hagy örökül a testek világában. A tökéletes kisded bármelyik mesterséges buroknak gyümölcse lehet, de csak testi szerelemből születnek további halhatatlanok. Benne éled újjá a testi szerelem kultusza, ami a digitális világból való felébredéshez vezet Az ébredők élete megkettőződik, és a virtuális partnerekkel töltött idő alatt is érzékelik a biológiai valóságot, amely új öröm és kimeríthetetlen energia forrása lesz. A hívők felforgatják a kielégülés-központokat, és visszaállítják a test egykori dicsőségét. Elterjesztik a hitet, hogy létezik egy másik valóság, és örök életet ígérve párosodnak a virtuális világból felébredő védtelenekkel. [8] Amikor az utolsó ítélet idején az agyunkban tárolt képek láthatóvá válnak, újra látni fogjuk életünket, ahogyan a tudatunk látta, és látni fogjuk úgy is, ahogyan az agyunk rögzítette Látni fogjuk álmainkat, melyekre nem emlékeztünk ébredéskor, és látni fogjuk a világot, ahogy láttuk volna, ha valóban éberek vagyunk. Látni fogjuk a képeket, amik csak az agyunkban villantak fel, de mi rájuk sem mertünk nézni, és azokat is, melyek tudatunkat megkerülve a világból kerültek oda, és adást hoztak a bomlásra.
>
, SIROKAI MÁTYÁS
1982-ben született hazai költő, műfordító. Első verse 2004-ben jelent meg a Liget irodalmi folyóiratban. Négy évvel később már első önálló kötete látott napvilágot Pohárutca címmel. A 2013-ban megjelent A beat tanúinak könyve prózaverseket tartalmaz, melyekről így ír a fülszöveg: „mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból". E vállalkozás egyfajta folytatásaként készül most A kápráztbeliekhez írott levelek sorozata.
És látják mindezt a tanúk, az örök életre és örök halálra feltámadók, és látható lesz, hogy az életünket jelentő energia mindvégig, mindegyikükkel kölcsönhatásban állt. És lájuk majd a gyűrűket, amiket az energiaóceánban keltettünk, s amelyek finoman elpattanva, mindnyájukat érintették, és azt is, hogy minden érintés nyomot hagyott rajtuk. A nyomok színe ostorként bomlik ki előttünk, és bár a gyönyör ostorának suhintásai is alig elviselhetők, látni és leiszaggatott tudatunkkal érzékelni fogjuk az ártó gondolatok, szavak, cselekedetek és mulasztások színeit is. És végül színről színrelátjuk majd önmagunkat mindenkiben, úgy, ahogy azelőtt sohasem láthattuk. Egyetlen hatalmas szem lesz, amely az egész jelenést a gyújtópontból nézi végig, és az a szem gyönyörködik majd a teremtésben. [9] Tudjuk, hogy az emberlakta univerzum szentségei a mind hosszabb életidőt biztosító gének. Tudjuk, hogy létezik a géntérkép, amely túlmutat a halandók lakta vidékeken. Tudjuk, hogy olyan vidékek természetrajza bomlik ki belőle, melyeknek vibráló szépségéhez képest a virtuális éden számsorokból épült, holt város. Ti, akikre nincsen előrejelzés, mert egyetlenek vagytok akkor is, ha egyszerre torpantok meg, meghallva a másik várost, a kétmillió lélek bonyolultságú hangszert. Ti, akik meghalljátok, és mégis elindultok egy szoba felé, melynek ajtaja tűz, asztala pedig annak melegénél hozzátok törleszkedő állat. Ti, akik az állat mellől feltekintve az üvegsziklák homloka felé fordítjátok homlokotokat és érzitek a sziklák hűvösét. Ti, akik egyetlenek vagytok akkor is, ha erre a hűvösre ugyanabban a tóban, ugyanabban a nőben, ugyanabban a férfiban ismertek rá. Ti, akik megmártóztok abban a tóban. Ti, akik engedtek a törvénynek, és tökéletessé lesztek. Ti, akik az örökkévalóságban minden jelenségnek külön jelet adtok. Ti, akik felismeritek, hogy minden jelenség önmaga jele. Nektek ajánljuk követelőző síkságainkat.
[10] Ahogy a szavak képekké formálódnak, és az írott nyelv helyét a digitális ikonok jelrendszere veszi át, a képek újra alkalmassá válnak az egyszeri jelenségek egyszeri jelölésére, és ezzel a világ sokféleségének visszaadására. Az írott szavakat megelőző képek idején minden jelenség a saját képét vetette árnyékul, mely egészen addig kísérte gazdáját, míg a szavak, külön nevet adva nekik, el nem különítették a bolygót és annak képét, a bolygót és annak árnyékát, végül a bolygót és az árnyékában keringő holdat. Ha tehát lehetséges, hogy egy hold a bolygója árnyékában maradjon, akkor az a hold, mely kíváncsiságunk és vágyaink mólója, az írott szó eljövetele után már csak az árnyék árnya körül keringett, és végleg elszakad ni látszott gazdájától. A digitális ikonok megjelenésével azonban a képek ismét közvetlenül a jelenségekhez kapcsolódnak. Lehetővé válik, hogy a bolygó más ikont kapjon, ha a megfáradtak az árnyékába vágynak, és mást, ha a holdjára, másik ikont, ha a bolygó holdja végül elhagyja az árnyékot, és másikat, ha végül elsötétíti a napot, és a néptelen szárazföldet visszafoglaló tengerekbe hull. [11] Az arcok, mdyd<en keresztül kell néznünk, ismét teli arccá válnak. Tökéletessé, távolivá, mégis egyenesen felénk fordulóvá, mintha valóban létezne az újra meghozható döntések csillagképe, és abban várnának ránk, törékenyekre. Fogyatkozásra készen, de számunkra soha el nem fogyóan, mert a remegő vénákon az öröm görcse fut végig, és előre eljük át a döntés utáni boldog súlytalanságot, villódzó, teli arcokat látva magunk előtt. De egyetlen döntést sem lehet újra meghozni az első döntésre való emlékezés nélkül, és a második döntés örömét mindig az első döntés kétségei övezik. Minden döntés emlékezés és vágyódás az ártatlanságra, amikor még nem voltak döntések, csak örvények voltak. Ezért aki dönteni készül, ne gondoljon az ismétlés bolygójára, csak az áramlás erejére figyeljen, csak az elragadtatás állatait kövesse, bárminek a hasonlatosságára teremtett arcon vágtassanak is át.
Okos növényszenzor
N
EHÉ Z AZ EMBER MELLETT a növények
túlélése, különösen a lakásokban. Hol sötét helyre rakjuk, hol elfelejtjük locsolni, hol pedig vízbe fojtjuk szerencsétleneket. Az olyan láthatatlan dolgokról már fogalmunk sincs, hogy savanyúbb vagy lúgosabb talajt szeret az adott növény. A tamagocsik és az internetes kertészkedés után itt a huszonegyedik század informatikai növénygondozása. A Koubachi cég olyan növényfigyelő szenzort fejlesztett ki, melynek segítségével figyelemmel kísérhetjük a beltéri növények életét. A szenzor vezeték nélküli kapcsolaton keresztül küldi át az adatokat telefonunkra, de egy online felületen keresztül is megnézhetjük. Ez az innovatív növényszenzor elemzi a napfényt, a vízszintet, a talaj állapotát, a trágyázás és locsolás rendszerességét, a hőmérsékletet, a talaj pH-értékét. A nap minden percében figyeli a paramétereket, és
ha a növény bármiben hiányt szenved, e-mailben értesíti tulajdonosát. Az applikáció tartalmaz még egy növénylexikont, amely minden fontos információt tartalmaz.
Mászófal a nappaliban
A
SZIKLAMÁSZÁS hosszú ideig szabadtéri tevékenység volt, alig néhány éve azonban megjelentek azok a mesterséges sziklafalimitációk, amelyek a sportot tető alá vitték. De ez nem igazán volt alkalmas otthoni edzésformára. Néhány igazán elszánt mászó ugyan átalakította a tetőterét mesterséges kapaszkodók kialakításával, de a fix pálya elég unalmas szórakozás. A Lunar Europe egy igazán érdekes megoldással állt elő. A Nova falburkoló rendszer egyszerre kisebb méretű mászófal és látványos dekorációs
megoldás, ami a nappalink dísze lehet.
A fal elsődleges funkciója a dekoráció, amely formavilágával és rejtett hangulatvilágításával bármelyik modern lakás dísze lehet. A panelek rései azonban kitűnő kapaszkodási pontokat nyújtanak egy sziklamászó edzéshez. A falhoz adott mobiltelefonos alkalmazás segítségével állíthatjuk a világítás módját és fényerejét, mászópályákat jelölhetünk ki magunknak, és akár a statisztikáinkat is követhetjük. Sajnos a mászófalat a magassága miatt csak nagy belmagasságú otthonokban vagy belső kétszintes lakásokban lehet f e l s z e r e l n i .
Aki többször is életet adott, most halált hoz a hegyekbe...
Jane Yolen
Mama halott M
AMA NÉGY ÉJSZAKÁVAL ezelőtt halt meg,
életet adva újszülött húgomnak, Annának. Öcsi folyton azt jajveszékelte az ő kisfiú hangján „Mama halott", de én egyetlen könnycseppet sem hullattam. Az ágy a szüléstől csupa vér volt, vörös, mint a naplemente, cs amikor Papa meglátta, újra meg újra meg újra a ház falába verte a fejéi, és kis, állatias hangokat adott ki. Sukey megmosdatta Mamát, és egy pillanatra a mellére tette a csecsemőt. - Emlékezz! - súgta. - Mama halott - jajongta Öcsi. De én nem sírtam. Voltaképpen fokhagymával a szájában és kezét-lábát levágva kellett volna eltemessük Mamát, a vámpírvére meg minden miatt. De Papa ezt kereken elutasította. - A Mamátok ki nem állhatta a fokhagymái mondta, amikor a szájából kiszakadó nyüszítések abbamaradtak, és a tekintete kitisztult. - Kiütést kapott tőle. Neki volt a legédesebb szája és keze. És ezzel a téma le volt zárva. Egyikünk sem tudta rávenni, hogy meggondolja magát, még Stokes nagy-
apa sem, vagy Wilber tata, vagy bármelyik másik férfi, aki eljött leróni kegyeletét. És mivel Papa a lelkipásztor, és hajlamos pokoltüzet meg kénkövet prédikálni, hát ráhagyták. Egyes-egyedül annyit engedett meg nekünk, hogy vörös szalagokkal kössük össze Mama kezét és lábát, afféle jelként, mint egy véres csík. Mindenki reménykedett, hogy ez majd megteszi. Ám a következő napon Mama kikelt a sírjából, és nekilátott vadászni a jónépre Tauntonban. Persze először a mi házunkhoz jött, lévén az a legkedvesebb hely, amit csak ismert. Láttam őt az ablakom előtt, szürkén, mint egy sírkő, sötét szeme olyan volt, mint lyuk a szemfedőn. Amikor beleskelt, nem ismert rám, noha mindig én voltam a kedvence. - Mama, menj el! - mondtam, és felé intettem akis kereszttel, amit ő adott nekem a születésem napján. Távozz tőlem! - Az ódon bibliai kifejezés súlyosan ülte meg a számat. Mama az ablakkerethez emelte a kezét, és szürke ujjai a szemem láttára váltak foltokban rózsaszínné attól a rengeteg fokhagymától, amit a fába dörgöltem. Akkor fekete könnyek peregtek fekete szeméből. De én nem sírtam.
Sorjában megpróbálkozott minden egyes ablakkal, és a házban rajtam kívül nem volt ébren senki. De én jól végeztem a dolgom, és a fokhagyma kívül tartotta őt. Mama még az ajtóval is próbát tett, de hiába. Mire elment, olyan álmos voltam, hogy ott, az ajtó mellett összecsuklottam. Papa hajnalban ott lelt rám. Nem kérdezte meg, mit csináltam, és ha sejtette is, nem hozta szóba. A csöpp Joshua Greenough-t holtan találták a bölcsőjében. Az orvosnak két napba telt, hogy átkeljen a hegyeken, és holttá nyilvánítsa. Addigra a halálszag elkeveredett a fokhagymáéval, amit azért tettek a kiságya köré, hogy megakadályozzák, hogy ő is kikeljen a sírjából. Mindenki tudta. Még az orvos is, pedig ő városi ember. Rettentő kínt okozott a fiúcska apjának és anyjának a csonkítás elvégzése. De meg kellett tenni. Akkor délben eljöttek a férfiak a házunkhoz, hogy megtanácskozzák, mi a teendő. Papa egész beszédük alatt rázta a fejét. De még a lelkipásztorsága sem parancsolt nekik megálljt. Ha egyszer egy vámpír járja ezeket a völgyeket, nincs se ház, se pajta, ami biztonságban lenne. Az este kárba veszett idő. És senki sem engedheti meg magának, hogy sok jószágot veszítsen. Szóval a férfiak hegyes karókat készítettek frissen vágott fából, a kunkori faforgácsok szétszóródtak a házunk padlóján. Öcsi eljátszott velük, nem értve semmit. Sukey a csecsemővel foglalatoskodott, cumisüvegből etette, aminek becukrozta a cudiját. Az én dolgom volt fölsöpörni a faforgácsokat. Az egyik oldaluk sima volt, a másik érdes. Pont, mint a szívem. Papa így szólt: - Én voltam az, aki hagyta, hogy hazajáró lélek váljék belőle. Az én dolgom, hogy beleszúrjam a karót. Senki sem vitatkozott. Különösen a Greenough-k nem, akiknek még mindig vörös volt a szeme a sírástól. - Csak vigyétek el a gyerekeim! - folytatta Papa. - És ha balul üt ki, vágjátok le a kezem meg a lábam, és temessetek el a Malomkeresztnél, a kő alá! Lóg elég fokhagyma a kamrában. Mandy Jane majd fölfűz nekem néhányat. Így aztán Sukey elvitte a csecsemőt meg Öcsit Greenough-ék házába, mivel ez tűnt a helyénvaló dolognak, és én ott maradtam Papával a délután hátralévő részében füzérbe kötve a fokhagymát, amiből még többet dörzsöltem az ablakokba. De az ajtó fölötti füzért Papa levette.
- Valahol be kell őt engednem - közölte. - És ez a hely, ahol ki fogok állni. - Megérintette az arcomat, először az életben. Papa nem szokta kirakatba tenni az érzelmeit. - Most aztán eridj Greenough-ékhoz, Mandy Jane! - mondta. - És ne feledd, hogy az édesanyád menynyire szeretett téged! Ez nem ő, gyermekem. Mama halott. Valami más jött, hogy elvegye a helyét. Nem lett volna szabad megfeledkeznem arról, amit a Szentírás mond: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak". Meg akartam kérdezni tőle, hogy akkor a vámpír honnét tudta, hogy először a mi házunkhoz jöjjön, de néma maradtam, mert Papa aznap éjjel aludt, és nem látta őt. Ott hagytam anélkül, hogy puszit adtam volna neki, mert az esze már egészen az éjjeli teendőkön járt. De egyáltalán nem a Greenough-ékhoz vezető utcán ballagtam végig. Háromsoros fokhagymafüzért viselve, nyakamban a kereszttel a temetőbe mentem, Mama sírjához. Amolyan nyílt sebnek látszott a zöldellő domboldalban. A föld vörös agyag volt, de az egész nekem inkább vérnek tűnt. Még nem volt rajta kereszt, sem sírkő. Az majd egy év múlva következik el: most csak egy púp, a sietősen készített egyszerű fenyőkoporsójára halmozott vörös agyag. Arccal lefelé lefeküdtem a földre, széttárva karom. - Ó, Mama - mondtam -, a Szentírás azt mondja, hogy nem vagy halott, csak alszol. Aludj békében, Mama, aludj mélyen! - És elénekeltem neki az altatót, amit ö dalolt mindig nekem, aztán Öcsinek, és eldúdolt volna a csecsemő Annának is, ha eleget élt volna, hogy ringathassa. Tarka és feketepej Almásderes és kesely Mind a szép lovacska. És ahogy énekeltem, eszembe jutott Papa, amint egyszer egy ájtatosságon elmennydörögte: „És látám, és Ímé egy sárgaszínű ló, és a kí rajta üle, annak a neve halál". Akkor a dal hátralévő része megakadt a torkomban, ezért megfordultam a síron, és fölnéztem a lenyugvó napra. Hosszú és fárasztó nap volt, és én álomba merültem ott helyben, a temetőben. Bármikor máskor a fé-
>
, JANE YOLEN
Amerikai szerző, szerkesztő, 1939-ben született, és már egyetemista korában verseket és cikkeket írt. A '60-as években először gyermekkönyveivel tűnt ki. Első igazán fontos, díjnyertes kötete a Cards of Grief (1984), amely egy idegen civilizáció mítoszaival szembesíti emberi hőseit. Az 1986-os Merlin's Booke az Arthur-legendákat porolta le. Ismét több díjra jelölték The Devil's Arithmetic című regényét 1988-ban. Magyarul Csipkerózsa című, megrázó műve olvasható, valamint maroknyi novella a Galaktikában és más magazinokban.
lelem talán elfojtotta volna az álmosságot. De én csak lehunytam a szemem, és már aludtam is. Amikor fölébredtem, késő éjszaka volt. A telihold két hegycsúcs között csücsült. Az égen szórványosan ragyogtak a csillagok. És Mama elkezdte mozgatni a talajt alattam, megpróbálva kikelni a sírból. A fokhagymafüzérek aggaszthatták, mert nem egyszerre bújt elő a földből. Az ébresztett föl, ahogy hosszú körmei a hátamat kaparászták. Fölpattantam a sírról, és teljesen éber lettem. A sír mellett állva néztem, ahogy először hosszú, szürke karja nyúlt elő a földből. Aztán előbukkant a feje, a hajjal, ami valaha olyan aranyszőke volt, most pedig szürke, rajta fekete csíkok, és az a szemfedőszerű szempár. Utána a teste a rácsavarodott lepedővel, ami bepiszkolódott és elszakadt attól, hogy ide-oda járt-kelt a föld színén. Majd csupasz lába az elfeketedett körmökkel, noha míg eleven volt, Mama festette azokat a körmöket, egyetlen hívsága, és a Papa engedte, látván, hogy milyen csinos és máskülönben nem hiú. Mama felém fordult, ahogy egy kolibri a virág felé, fölemelte az arcát, és az szürke volt, csont és bőr. A szája visszahúzódott a fogairól, és láttam, hogy azok hegyesek, a nyelve pedig villás. - Mama halott - suttogtam Öcsihangján, de olyan halkan, hogy magam is alig hallottam. Felém tartott arról a sírról, letámolyogva a földhalomról. Ám amikor a közeibe ért, a fokhagymafüzérek és a kereszt megállították. - Mama! Ide-oda forgatta a fejét. Világos volt, hogy nem lát azzal a fekete, szemfedőszerű szemmel. Csak érzékelt
engem, valami meleg, valami eleven, valami, amiben kék erekben szomjoltó patakként kering a vér. - Mama! - szólítottam meg újra. - Próbálj emlékezni! Az a keresgélő, rettentő arc megint felém fordult, és a tűhegyes fogakat ismét kivicsorította. A keze előbb kinyúlt, hogy megragadjon, aztán visszahúzódott. - Emlékezz, hogyan szopja állandóan az ujját Öcsi azzal a fura, kis nesszel, amire mindig azt mondtad, hogy olyan, mint egy mormota az üregében! És hogy Sukey orrhangon dúdol, amikor kenyeret süt. És hogy én hogyan füleltem a pocakodnál, hogy halljam a babát. És hogy Papa mindig minden étkezést azzal kezd, hogy megáldja a dolgokat, amik újonnan nőnek a mezőn. A szürke arc egy pillanatra a dombok felé fordult, és én még abban sem voltam biztos, hogy hall engem. De muszáj volt folytatni a próbálkozást. - És jusson eszedbe, amikor áfonyát szedtünk, és Öcsi elesett a hegyoldalon, és fejjel előre bukfencezett lefelé! És mi nevettünk egész addig, míg meg nem hallottuk, és ő ugyanazt a hat dolgot ismételgette jóval a lefekvésidőn túl is. A szürke arc visszafordult felém, és azt gondoltam, hogy látok némi világosságot a tekintetben. De az csak a hold visszavert fénye volt. - És a napra, amikor Papa hazajött az új jerkebáránnyal, és becukrozott cucliból etettük! Egész éjjel fönnmaradtál, és én a szalmában aludtam az oldaladon. Olyan volt, mintha a csillagok hunyorognának abban a halott szempárban. Nem tudtam abbahagyni a bámulást, de nem mertem a beszédet sem abbahagyni. - És emlékezz a napra, amikor a barázdabillegető nekiütközött a konyhaablaknak, és elkábult, és a te a tenyeredben tartottad! Te melengetted újra életre, azt mondtad. Életre, Mama! Azok a csillagok elkezdtek lefolyni a szürke orcán. - Vannak élők, Mama, és vannak a holtak. Te olyan sok életet adtál. Ne hozd most el a halált ezekbe a hegyekbe! - Ki tudtam venni, hogy a csillagok eltűntek az égről a feje fölül, és a hold lemenőben van. - A Papa túlságosan szeretett ahhoz, hogy levágja a kezed meg a lábad. Muszáj viszonoznod azt a szeretetet, Mama! Muszáj!
A vörösség erei futottak végig a hegyeken, kiemelve a sziklákat. Ahogy a nap elkezdett fölkelni, levettem az egyik fokhagymafüzért. Aztán a másodikat. Aztán az utolsót. Kitártam a karom. - Visszajössz, Mama, vagy meghaltál? A szürke asszony lehajolt, és szorosan a karjába zárt. A feje leereszkedett az enyém felé, a szája a homlokomon, nyakamon, a kis aranykeresztem körvonalai ráégtek az ajkára. Azt suttogta: - Halott vagyok, mégis itt, gyermekem, halott vagyok, de itt. - Olyan hangon suttogta, mint a szél a csalitban, mint a fűzfalevelek reszketése. Éreztem a csókját az arcomon, a megbélyegzést. Aztán a nap kibújt a hegyek közt, és egyenesen az arcát érte, olyan vörösre égetve őt, mint a talaj. Mama rám mosolygott, és aztán már csak táncoló porszemcsék voltak a levegőben. Amikor lenéztem a lábamra, a sír földjén alig látszott nyom, csak Mama arany jegygyűrűje csillogott a tetején. Letérdeltem, fölvettem, és kikapcsoltam a keresztet tartó láncot. Rácsúsztattam a gyűrűi a láncra, és a kettő együtt fészkelt el a nyakgödrömben. Énekelni kezdtem: Tarka és feketepej Almásderes és kesely... És magából a földből érkeztek a végső szavak: Mind a szép lovacska. És ekkor fakadtam sírva, sokáig és hangosan zokogtam, olyan hangon, amit, remélem, míg élek, soha többé nem fogok kiadni. Aztán lementem a hegyoldalon haza, ahol Papa még mindig a kitárt ajtó mellett várakozott. Sohár Anikó fordítása
>
Lucius Shepard (1943-2014)
L
UCIUS
SHEPARD NEVE csak a hardcore
rajongók számára csenghet itthon ismerősen, a mágikus realizmussal előszeretettel játszó író sajnos jelentősebb magyarországi kiadást nem élt meg. Shepard 1947-ben született Virginiában, és egész fiatalon világ körüli kalandra vállalkozott, tizenöt évesen már külföldön dolgozott. Bejárta az egész világot Írországtól kezdve Németországon át Kínáig és vissza. Szemétszedőből lett call centeres, majd betanított munkás. Rövid ideig még egy bandával is turnézott, bár nem sok sikert hozott neki a 70-es évek nagy rock and roll robbanása. Hazatérve beiratkozott az ÉszakKarolinai Egyetemre, de a tizedik elvetélt félév után mint örök másodéves hagyta ott a felsőoktatást. Időközben viszont megismerkedett később feleségével, Joy Wolffal, akitől később egyetlen fia, Gullivar is született. Írásra csak harmincas éveinek végén szánta rá magát. Az első publikációján még bőven érződött a kiberpunk trendje, a Black Coral (1981) után viszont lassan a komolyabb irodalom felé kezdett kacsingatni. Pusztán kíváncsiságból elvégzett egy írói kurzust a Michigani Egyetemen, ami megindította újságírói karrierjét is. Az el salvadori polgárháború alatt dolgozott Közép-Amerikában, majd visszatérve végleg az írás mellett kötelezte el magát. Az „R&R"-ral megnyerte a John W. Campbell legjobb új novellista díját, ami tovább repítette írói karrierjét. Stílusának kikristályosodása során pedig egyre hangsúlyosabbá vált a mágikus realizmus hatása műveiben. Az „R&R"-ból kinőtt Life During Wartime és „A jaguárvadász" már fajsúlyosabb tartalommal bírtak, de a nagy díjeső és az ihlet-sokk következtében Shepard egy időre be is szüntette az írást. A kilencvenes években tért vissza, és 2001-ben meg is nyerte a „Radiant Green Star"-ral a Locus közönségdíjat. Innentől kezdve pályája töretlen maradt. De nem csak műfajirodalommal foglalkozott, a Weapons of Mass Seduction egy másik oldaláról is megismertette rajongóival az írót, valamint ké-
szülőben van a With Christmas in Honduras, ami szintén eltér kezdeti törekvéseitől. A kilencvenes években még a képregénybizniszbe is belekóstolt a Vermilionmal, de a filmipart sem kerülte el, rendszeresen publikált kritikákat fantasy és science fiction témájú magazinokban. Nagy sportrajongó lévén előszeretettel járt mécsesekre, vagy követte a televízión keresztül kedvenc csapatának mérkőzéseit, sőt barátja állítása szerint ezt használta háttérzajnak az íráshoz. Pályafutása során az őrült rock and roll fazonból ugyan komoly íróvá nőtte ki magát, de bohém jellege nem halt el témáinak fajsúlyosabbá válásával. Regényei mellett számos forgatókönyvet és esszét hagyott maga után, márciusi haláláig Vancouverben élt és dolgozott, jelenleg is sok regénye vár kiadásra. Fenyvesi Fruzsina
...az alig hallható melódia, ami a halál ajtaján támadt repedésen szivárog ki...
Lucius Shepard
KIS ÉJI ZENE A halottak nem tudnak dzsesszt játszani. Ezt megtanultam múlt éjjel a Túlvilág néven fellépő kvartett világpremierjén a manhattani Village Vanguardban. Nem számít, hogy a halottak képesek-e egyáltalán zenélni vagy sem, mert amit a Vanguardban hallottam, az nem dzsessz volt, hanem valami sokkal szomorúbb és hidegebb. Hangok, amelyek százéves sarkvidéki jégből születtek, sziklákból, amelyek sosem látták a napot, vagy egy hosszú alvást követő rossz szájízű ébredésből. Valami olyasmi volt, amit nem a kreativitás teremtett, hanem a kényszer. De mindenekfelett egyszerűen rossz volt hallgatni. Ami az erkölcsi megítélést illeti, nos, azt inkább önökre hagyom, úgyis a zenekedvelőké az utolsó szó, nem? Tetszik-e ez önöknek annyira , hogy hajlandóak pénzt is adni rá? Mert ha igen, akkor az eset erkölcsi vonatkozása csak talkshow-k felkapott témája lesz, és nem bírósági ügy. Azoknak, akik hallgatták a WBAI élő adását, valószínűleg már meg is van a véleményük. A többieknek ki kell várniuk a CD megjelenését.
Magára a technológiára nem pocsékolnám az idejüket. Aki nem értette meg mostanáig a híradók különkiadásai meg a szőkére festett tévés seggfejek és a dédelgetett sci-fi írók beszélgetései alapján, az valójában nem is akarta. Ugyanígy az arról szóló spekulációkba sem szeretnék belemenni, hogy mennyi marad az emberből az újraélesztés után. Akik tudják, már képtelenek elmondani, mert úgy tűnik, a beszédközpont egyszerűen nem működik hypoxia esetén. Ahogyan semmilyen olyan részképesség sem, amely képessé tesz valakit a kommunikációra. Valójában oxigén nélkül elég kevés dolog látszik működni, eltekintve a vágytól vagy inkább kényszertől a zenélésre. És isten tudja, milyen okból a zenélés képessége azokban is feltámad, akikben korábban nem létezett. Megértem, hogy ezt nehéz lehet megemészteni, de kötelességem leírni, mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, ez az igazság. Története során először volt függöny a Vanguard színpadán, gondolom, kellemetlen lett volna behozni és kivinni a zenészeket. Mielőtt a függöny szétnyílt volna, William Dexter jelent
>
meg a színpadon, a zseni, aki az egészet kitalálta. A kicsi, kopasz ember hallókészülékkel a fülében olyan közvetlenül és nyájasan beszélt, mintha minden jelenlévő a jó barátja lenne. Mondott pár szót a szükségessé vált drasztikus lépésekről, háborúról, környezetszennyezésről, meg hogy újra kell fogalmaznunk céljainkat és értékeinket, mert a dolgok nem mehetnek így tovább. A szavai ugyan nem illettek a helyzethez, de van, amit mindig jó hallani. Végül William Dexter röviden és tömören bemutatta a kvartettet. A zene, amit hallani fognak, magyarázta tompa hangon, a legkisebb izgalom nélkül, megváltoztatja az életüket. És a kvartett már a színpadon ís volt. Pontosan ott, ahol Coltrane elsöprő szerelemről, Miles Davis a tűk és kések gyűlöletes gyönyörűségéről, Ernie Watts tűzszekerekről énekelt. Ahol Charles Mingus négyhetedben vadult meg, ahol Ornette Coleman a kansasi R&B-ből megalkotta a zaj új művészetét. Ahol ezer és ezer kisebb lángelme álmodott nagyot és halt bele kis híján. Ahol a nagyszerű pillanatok a szemünk láttára öltöttek alakot, hogy aztán az olyan emberek, mint én, ezt megírhassák az olyanoknak, mint önök. Azoknak, akik más szájából is hallani akarják, hogy amit hallottak, éreztek, az valóság volt. A kvartett tagjai, két fehér, egy fekete és egy latin zenész megtestesítette az összamerikai tévéműsorok faji átlagát összezárva egy kékesfehér fénnyel megvilágított, ragyogó szigeten. Mind a négyen napszemüveget viseltek. Ray-Bant, azt hiszem. Elgondolkoztam, vajon készítenek-e majd velük reklámot. A zongorista vézna volt, és fiatal, szinte még gyerek, hosszú, barna hajával olyan volt, mint egy rocksztár, napszemüvegén olyan hidegen csillant mega fény, mint a zongorája fekete felületén. A spanyol sem lehetett több tizennyolcnál. A fekete férfi, a fúvós volta legidősebb, ő nagyjából huszonöt lehetett. A dobos egy kefehajú, sápadt arcú árnyék volt, őt nem láttam tisztán, de az biztos, hogy ő is fiatal volt. Egyikük sem szerezhetett túl sok tapasztalatot az életben. Bár talán az idő lassabban telik, de a bölcsesség gyorsabb ütemben gyarapszik a túlvilági életben.
Nem volt semmilyen látható jelzés, egyszer csak játszani kezdtek. Goodrick a magnójáért nyúlt, arra gondolt, talán meg kellene hallgatnia az előadást még egyszer, mielőtt rátér magára a zenére. De ráébredt, hogy ez teljesen felesleges - még mindig a fülében volt minden áldott hang. Ahogy a zongora sötét felhőóceánja utat enged a cintányérok sietős pergésének és a bőgőből kiszakadó mély morajlásnak. Aztán a hajlított testű altszaxofon jellegzetes hangsora, mint a kigyóbűvölő zenéje, kiemelkedik a dühöngő viharból, és mindez egybeolvad egyetlen jellegzetes dallammá, amely olyan ismerősen panaszos és megfoghatatlan, mint a müezzin imára hívó éneke. Beléd vésődik, mint egy Burger King szlogen, bár ez minden volt, csak nem hétköznapi. Látszólag megvolt benne a dzsessz szabadsága, ugyanakkor a rituális zenék súlyossága is. Furcsa egyvalami. De az biztos, hogy megragadja az embert. Goodrick felállt az asztaltól, felkapta az italát, és átsétált az ablakhoz. A fekete égboltot a szomszédos épületek uralták, sírkövek szabályos sorai, amelyekbe szavak helyett négyágú csillagokat, szimmetrikus csillagképeket róttak, lejjebb a párhuzamos fényfolyamok végighömpölyögtek Manhattan előkelő negyedének szabályos szurdokaiban. A kilátás általában megnyugtatta, és kellemesebb témák felé terelte a férfi gondolatait, mintha a magasság már magában biztosíték lenne a nyugalomra, egy jelképes erő, ami távol tartja az aggodalmakat. De ezen az estén nem hatott. Az ég és a város mintha összement volna, hatalmas távlatok helyett csak a nappali meghosszabbításává vált. Goodrick tekintetével az órát kereste. Egy pillanatig nem találta a fényes fekete falak, bekeretezett nyomatok, csillogó krómbútorok és koporsószerű fotelek összevisszaságában. Korábban sosem gondolt bele, de a lakás úgy nézett ki, mintha félúton lenne egy konditerem és egy istenverte halottasház között. Rachel ízlésére ráférne némi csiszolás. Hajnali fél három! Hol a fenében lehet Rachel? A nő általában hagyott időt a koncertek után, hogy nyugodtan meg tudja írni a cikket. Elment, és ivott valamit a barátaival. De már három óra eltelt.
Talán találkozott egy különleges baráttal, és ez az oka annak, hogy kihagyta az esti show-t. Ha ez a helyzet, akkor már azzal a hapsival van, mióta is? Majdnem hét órája. A fickó a lelket is kikefélhette belőle egy belvárosi motelben. A ribanc! Ezért majd kap, ha végül hazaér. „Hohó, nagy legény - állította le magát Goodrick. - Gondolkodj reálisan!" Rachel sokkal megfontoltabb ennél. Vagyis sokkal megfontoltabb volt. Már-már művészien intézte a viszonyait, olyan csendesen és elegánsan, hogy mindig hihetően le tudta tagadni. Szóval ez nem Rachelre vallott. És igazság szerint, ha Rachel az orra előtt csalná is meg, akkor sem tenne semmit. Persze szíve szerint agyonütné, de végül csak ülne, mosolyogna, és úgy tenne, mint aki beveszi a kamu magyarázatot. Úgy vélte, a szerelem már csak ilyen, belefér minden sértés és sérelem... habár talán pontosabb lenne a puncifüggőség szó. Voltak alkalmak, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Alkalmak, mint a mostani, amikor a lejében vihar tombolt, amikor közel állt ahhoz, hogy kirobbanjon belőle a harag, és lángra lobbantsa a környezetét. De eddig mindig képes volt türtőztetni magát, visszafojtani a dühét, lenyelni a büszkeségéi, vigyorogni és tűrni. Beérni egy élvezetes, de hazug szeretkezéssel. A szex volt az ár, amit Rachel fizetett, hogy jól élhessen, hogy azt csinálhasson, amit akar. De Goodrick ma különösen érezte magát. Mintha túl sokat ivott volna a Vanguardban. Vagy mintha valamilyen betegség lappangana benne. Felnevetett. Talán az öregedés? A vegyünk-feleségül-egytizenéves-tyúkot fertőző vírusa? Nem voltak konkrét tünetei, egyszerűen nem volt formában. Eltompult, lomha lelt, és gondol okozott neki a koncentrálás. „Fejezd be a rovatot! - mondta magának. - Csak fejezd be ezt az átkozott cikket, vegyél be két aszpirint, és dőlj le! A Rachel üggyel majd holnap foglalkozol." Legyen. Később foglalkozik majd vele. Reggelit visz neki az ágyba, megkérdezi, hogy érzi magát, és hogy mit terveznek aznapra. Istenem, ha egyszerűen szereti! Rachel nem szereti. Szereti. Nem szereti.
>
Gondolatban kitépte az utolsó virágszirmot is, és eldobta a szárat. Aztán visszaült az asztalhoz, írt még néhány sort a zenéről, aztán csak elgondolkodva nézte a monitort. Egy perccel később folytatta a gépelést. Sokvak ember játszott már a Vanguardban, és sok olyan is, aki valami más okból rejtőzött napszemüveg mögé. Mondjuk, mert a testében a modern kémia valamilyen csodája dolgozott, ami fényérzékennyé tette. Korábban sosem akartam látni a zenészek szemét. Maga a tény, hogy rejtve vannak, elárult mindent, amit tudnom kellett. De ezúttal látni akartam, mi rejtőzik a napszemüvegek mögött. A halottak mit látnak? Azt mondják, árnyékokat. De miféléket? Szürke körvonalakat, ahogy a kutyák? Minket árnyékként érzékelnek, vagy árnyékokat látnak ott is, ahol mi semmit? Arra gondoltam, hogy ha a szemükbe nézhetnék, tudnám. Akkor megérthetném, miért szólt az szaxofon úgy, mint egy vészjelző, ami az alattomosan szivárgó sugárzásra figyelmeztet. Hogyan lehetséges, hogy az a dallam az egyik pillanatban mozdulatlan vörös fények közt táncoló, fekete hegyeket idézett fel, majd megjelent egy kékes fény, ami úgy lüktetett a mozdulatlan sötétségben, mint egy kristályhold a gránitégbolton. Hiába volt nagyon színvonalas a zene, nem tudtam félretenni a kérdéseimet, és csak hallgatni. Mert végül is mit hallgattam? Egy jól kitalált szemfényvesztés lenne? Egy metafizikai síkon megvalósított kártyatrükk? Tényleg ezek a srácok játsszák a Halál Top 40-jét vagy Mr. William Dexter kitalálta, hogy verje át az egész világot, és beprogramozott négy hullát, hogy tudatküszöb alatti ingerekkel bizonyos hatást érjenek el? „A vicces az - gondolta Goodrick -, hogy most már nincs menekvés." Az egyes szólamok olyan makacsul megragadtak a fejében, hogy nehezére esett józanul gondolkozni. Bekapcsolta a rádiót, hogy valami más zenét hallgatva kitisztuljon a feje. Esélytelen volt. A rádióban is a Túlvilág játszott. A férfi egy pillanatig azt hitte, hogy az Alkonyzónába csöppent, aztán rájött, hogy a rádió a WBAI-ra van állítva. Biztosan ismétlés. Kicsit szokatlan, hogy ennyi figyelmet szentelnek egyetlen
dolognak, de végül is az sem mindennapos, hogy halottak támadnak fel és adnak koncertet. Felismerte a szakaszt. Épp csak elkezdődött az ismétlés. A fiúk itt még bele sem melegedtek. Követte a szaxofon kígyózó útját, amint áthatolt az akkordok zűrzavarán, és dagadni kezdett, mint egy hangból szőtt, ragyogó fényszalag, ami átüt a mennydörgésen és a sötétségen. Amikor egy pillanattal később az órára nézett, azt vette észre, hogy húsz perc telt el. Szóval egy kicsit hosszú lett a szünet, és? Joga van hozzá. Nehéz felesége van. Vagyis élete. Felesége. Az éles szavak, amelyekkel együtt kell élnie, a fakó hús, a sűrű vér, a puha mellek, a festett arc, amit valaha csinosnak talált. A nö a zene halála volt, akinek a hangja rákot okozott, akinek a csókja penészes szégyenfoltokat hagyott maga után, akinek... Goodrick szívverése lelassult, keze begörcsölt, ujjbegyei elzsibbadtak, és a gondolatok... ragyogó repedés nyílt a gondolatai szürke egén, mint egy lassan lesújtó villám. Egy sötétvörös érzés kezdett nőni benne, de inkább tűnődő volt, mint dühös. Gépelt még egy bekezdést, aztán megállt, és viszszaolvasta, amit írt. Ez a zene egyszerűen igaz. Nem művészet, nem ís szépség, a szív állapotát fordítja zenére. Ez minden idők legfontosabb dallamsom, a leghátborzongatóbb mélységek, a legcsúfabb igazságok kifejeződése, a türelem végső, bizonytalan kinyilatkoztatása. Egy univerzális alfa-hullám. Isten EKG-ja, a legutolsó lehetséges zene, a hangabszolút minimuma. Ez minden, amit még mondani lehet, ami még elérhető számunkra, számukra... talán ezért tűnik ilyen átkozottul helyénvalónak. Megteremti a túlvilág lehetőségét, egy olyan világét, ahol nincs fájdalom, csak a vér lassú csörgedezése dermedt testben és az idegpályák sistergése az agyban. „Na, elpazaroltam egy bekezdést - gondolta Goodrick. - Ha ezt beteszem a cikkbe, kereshetek munkát áruházi kisegítőként." Tett egy kísérletet a nevetéssel, de csak egy hörgésre futotta. Baromi pocsékul érezte magát. Vagy nem is a pocsékul a jó szó, inkább csak sehogy. Mintha nem lenne a fejében semmi, csak az
a zene. Zene és halott, fekete levegő. Az élet halott. A szerelem halott. Gépelt még pár sort. Talán Dexternek igaza volt, és ez a zene megváltoztatja az életet. Az holtbiztos, hogy az enyémet megváltoztatta. Szarul érzem magam, a nőm valami senkiházival van, és az egyetlen bennem feltámadó érzés az enyhe neheztelés. A Túlvilág zenéje talán mérsékeli a szeszélyes emberi érzéseket, lehúz minket arra az érzelmi szintre, ahol a halott zenészek vannak. Ez megmagyarázná Dexter dumáját a békéről és a szeretetről. A hozzám hasonlóknak nem lenne többé energiájuk háborúzni, szennyezni a környezetet és hasonlók... Többnyire csak ülnének, próbálnának gondolkozni, és reménykednének, hogy a sült galamb a szájukba repül. De milyen zene tudja ezt tényleg elérni? Kisüt néhány kémiai biztosítékot, és lassan sejtről sejtre lekapcsolja az agyat, amíg a testhőmérséklet három fokkal normális alá csökken, és az ember csak anynyira lesz élő, mint egy téli álmot alvó medve. Mi van, ha ez az igazság, és a WBAI ebben a pillanatban sugározza mindenhová? „Megőrültél - figyelmeztette magát Goodrick -, ez tiszta agyrém. De mi van, ha Dexter hallókészüléke valóban füldugó volt, ha a szarházi maga nem hallgatta a zenét? Mi van, ha tudta, hogyan hat ez a zene a közönségre? Ha az volt a célja, hogy mindenkit zombivá változtasson egy jobb világ érdekében? És ez biztosan olyan rossz lenne? Frászt! Tisztább lenne a levegő, kevesebb lenne háború és több az élelem... csak össze kell terelni az eltompult gyökereket, és hagyni őkel vegetálni, amíg a többiek rendet tesznek. Semmi rossz nincs ebben... addig legalábbis, amíg abba a felébe tartozol az emberiségnek, aki nem hallotta a zenét." Goodrick szemét zavarni kezdte a fény. Lekapcsolta a lámpát, és csak ült a sötétben, bámulva a világító monitort. Egy pillantást vetett az ablakon át a városra. A lámpák háromnegyedét lekapcsolták, a szomszédos épületek elsötétültek, és a megmaradt fények valami furcsa kódnak tűntek, arany négyzetek egy fekete lapon.
>
A férfi gerince mentén bizsergő érzés terjedt szét, ahogy elképzelte a hozzá hasonló éjszakai baglyokat, amint lelassulnak, a testük lehűl, érzékennyé válnak a fényre, és végül csak ülnek a sötét szobában, miközben a szaxofon panaszos hangja beléjük mar. Az ötlet komikus volt, Dexter csak jártatta a száját, nyomta a fehér, liberális maszlagot, mégis, Goodrick nem érzett kedvet a nevetéshez. „Talán hívni kellene a rendőrséget vagy valakit" - jutott eszébe. De ahhoz fel kellett volna állni, tárcsázni, beszélni, és sokkal kellemesebb volt csak ülni és hallgatni az univerzum statikus háttérzaját, a semmiközeli élet szomorú melódiáját. Goodrick felidézte, milyen békés is volt a banda. A zongorista sápadt keze úgy száguldott a zongorabillentyűk felett, mint egy fehér állat, és zene hullámzott a nyomában. A fúvós szeme fennakadt, saját belső látomása felé fordult. A bőgős ujjai csak homályos foltok voltak a húrokon, feje hátrabicsaklott, száját kitátotta, tekintetét a plafonra szegezte, mintha ő tartaná helyükön a csillagokat. „Megtörténik" - gondolta Goodrick. Már elhitte, de képtelen volt felszítani magában a pánikot. A kezei görcsösen markolták a szék karfáját, nagyokat nyelt, és figyelt. Még több lámpát lekapcsoltak a szomszédos toronyházakban. „Rohadtul megtörténik" - ismételte meg magában, de nem félt. Sőt, mi több, kezdte élvezni az érzést. Olyan volt, mint egy vakáció. „Csak csavard le a hangerőt, dőlj hátra, és hagyd, hogy az agyad szétmálljon, mint valami túlérett sajtdarab." Goodrick eltöprengett, hogy Rachel mit mondana. Valószínűleg el lenne ragadtatva. Azonban nem hallotta a zenét, és így az elevenek egyike marad. Míg a férfi a nappaliban ül majd mozdulatlanul, rothadó testtel, a nő idegeneket hoz fel, akikkel hentereghet a szőnyegen. És egy halott még csak nem is tiltakozhat. Talán ők már szeretik nézni az ilyesmit. Talán.
A férfi kezei mocskosak voltak a város porától, és viszketni kezdtek. Úgy döntött, hogy megmosakszik. Hihetetlen erőfeszítéssel, mintha ötszáz mázsát nyomna, talpra kászálódott, és a fürdőszoba felé csoszogott. Óráknak érezte a vánszorgást, és amikor egy ügyetlen mozdulattal a villanykapcsoló felé nyúlt, a fény majdnem megvakította. A fehér porceláncsempe és a csillogó-villogó króm tartozékok, mint fényből készült repeszek, vágódtak a retinájába. - Az istenit! - üvöltött fel, és a szemét eltakarva hátratántorodott. Aztán észrevette magát a tükörben. Savószínű, májbajos bőr, vérvörös ajkak, a szeme körül olyan karikák, mint akinek behúztak egyet. Mr. Zombi. Kifordította a tekintetét, és a csap fölé hajolt. A zubogó vízzel zene folyt a csapból is, és amikor a vízsugár alá tartotta a kezét, nem érezte a hideget, csak valami futó, homályos bizsergést. Elrántotta a kezét, és bámulta, ahogy ragyogó, nagy cseppekben hullik róla a szaxofon, a dob, a bőgő, a zongora hangja. Egy idő után lekapcsolta a villanyt, és csak állt a hideg, megnyugtató sötétségben. Hallgatta a szaxofont a távolban, ami a gondolatait egyre mélyebbre csábította a semmibe vezető girbegurba alagútban. Egyet el kellett ismernie: az életerő lecsökkenése lehetővé tette, hogy új szemszögből lásson dolgokat. Itt van például Rachel, aki bármelyik pillanatban megérkezhet kivirulva, mosolyogva. A csípőjét riszálva ledobja a táskáját és a kabátját valahova, ad egy futó csókot, és megkérdezi, hogy megy a cikkírás... eközben a benne rejlő szexmotor az utolsókat rúgja, és hűlni kezd, ahogy az autók motorja a garázs csendjében. Goodrick tisztán látta a hazugságok minden apró részletét, anélkül, hogy érezte volna a szokásos tehetetlen dühöt vagy csalódottságot. Inkább csak tudomásul vette, hogy ez már tarthatatlan. Hogy nem mehet így tovább. Ez nyilvánvaló volt. Inkább csak az a meglepő, hogy
miért nem jutott erre a következtetésre korábban... bár végül is talán nem is olyan meglepő. Túlzottan felkavarta, túl érzelgős volt. De most... most a változás elérhetővé vált. Meg kell beszélnie Rachellel, hogy a dolgok mostantól másként lesznek. „Igazából - gondolt bele - még csak beszélgetni sem kell. Egy kis zenehallgatás, és Rachel magától lépést tartana a változásokkal." Goodrick, bár utálta a gondolatot, hogy elhagyja a fürdőszoba megnyugtató sötétjét, képesnek érezte magát arra, hogy befejezze a cikket... hogy elvarrja a szálakat. Visszament a nappaliba, és leült a számítógép elé. Sokáig lehetett a fürdőben, mert WBAI-n véget ért a koncert ismétlése. Kikapcsolta a rádiót, hogy hallhassa a zenét a fejében. Ülök, és hallgatom a kis éji zenéi, az alig hallható melódiát, ami a halál ajtaján támadt repedésen szivárog ki. Es bár be kell vallanom, hogy gondolni sem tudok másra, csak erre a borzongató ezüsthangra, ez inkább előny, mint hátrány. Egy egészen új világrend van alakulóban. Akik hallották a koncertet, azoknak nem kell magyarázni, de a többieknek szeretném érzékeltetni az élményt. Felteszem, ez valami olyasmi lehet, mint a megvilágosodás, de mégsem jó ez a szó. Az ember felszabadul a gátlások és változékony érzelmek uralma alól, és így képes belátni, hogy milyen könnyű változtatnia az életén. Megérti, hogy mindössze néhány változtatással elérhető a tökéletesség. Egy kis metszés itt, egy vágás ott, meg még egy-két nyisszantás, és hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy már nincs is több teendő, elérte a végső harmóniát. A képernyő túl élesen világított, ezért Goodrick levette a fényerőt. Aztán azt vette észre, hogy még a sötétségnek is megvan a maga saját ragyogása. Bizarr. Nagy levegőt vett, vagyis inkább próbált, de a mellkasa nem mozdult. „Ez haláli" - gondolta magában. Többé nincsenek mozgó testrészek.
Csak a nyugalom van, fehér nyugalom egy fekete kagylóhéjban, és már csak egy megjavítanivaló maradt. Már majdnem célba ért. Bármi is ez a cél. A hűvös szaxofonszóló az öröm hullámaként tört át az éjszaka zajain. Jó szívvel ajánlhatom az élményt, elvégre összességében majdnem ingyen van, és nincsenek többé kezelhetetlen vágyak, rossz hangidatok, utálatos szokások... Egy kattanással kinyílt a bejárati ajtó, úgy tűnt, a hangtól felragyogott a szoba. Lépések zaja hallatszott, aztán Rachel hangja. - Wade? Goodrick érezte a nő közelségét. Forró volt, ragadós, puha. Erezte a melle súlyát, a csípője ívét, az izmok rugalmasságát, ahogy zenévé állt össze, az élet és a csalfaság züllött koncertjévé. - Hát itt vagy - szólalt meg Rachel, a hangja forró fényhullám volt. Lehajolt, a férfi vállára tette a kezét, és könnyedén arcon csókolta. - Hogy áll a cikk? Goodrick leplezetlenül megbámulta. A selyembe csomagolt fokhagymafeneket, azt az agyat, ami olyan volt, mint egy fekete epével telt kanális, azt a szívet, ami csak egy font nyers, mérgezett hamburgerhús volt, és azokat az édesen hullámzó melleket. Rachel mocskos, túlfűtött testisége beragyogott mindent. Még a levegő is fénylett körülötte. Az árnyékok is vakítottak. - Remekül, már majdnem kész - válaszolt végül Goodrick. ...csak végtelennek tűnő pillanatok, csak lassan örvénylő gondolatok, a lét már alig pislákol, és csak a zene létezik. - Milyen volt a Vanguardban? Goodrick kuncogott. - Szóval nem hallottad a rádióban.
>
- Nem, más dolgom volt - válaszolta Rachel kis szünet után. „Más dolga, persze. ízzadtságtól csillogó testtel, megduzzadt ajkakkal és himbálózó mellekkel feltápászkodni az összegyűrt lepedőről." - Nekem tetszett. Nagyon jó volt. A legjobb. Goodrick megvizsgálta az érzéseit. Egyik sem volt túl heves, mindegyiket uralni tudta... de mindegyik megvolt. Egy szilánknyi kétségbeesés, egy darabka düh, egy morzsa szerelem. Kevés ahhoz, hogy számítson, hogy rossz döntéseket hozzon. - Wade, jól vagy? Viccesen beszélsz. - Jól vagyok - válaszolta, és beleborzongott a boldogságba. - Akarod hallani a műsort? Felvettem. - Persze, de csak ha nem vagy fáradt. Meghallgathatom holnap is. - Iól vagyok. Goodrick bekapcsolta a magnót. A számítókép monitorja fénylett, mint egy fehér nap.
egyszerűbb lett. Pont, pont, pont. Szünet. Pont, pont, pont. Szünet. Szünet. - Wade, beszélnünk kell. - Csak hallgasd a zenét! - Nem, tényleg beszélnünk kell! Rachel megpróbált elhúzódni, de a férfi keményen megmarkolta a csípőjét. - Ráér reggelig. - Nem ér rá. - Rachel szembefordult a férfival, zöld szemében sajnálat volt. - Már így is túl sokáig halogattam. - Kinyitotta a száját, mint aki még mondani készül valamit, aztán félrenézett. - Sajnálom - szólalt meg hosszabb szünet után. A férfi tudta mi következik, és nem akarta hallani. „Nem tudna várni egy kicsit? Még pár perc, és ő is megértené. Miért nem tud még egy kicsit várni?" - Hallgasd a zenét, jó? Csak hallgasd, és majd utána beszélünk. - Az istenit, Wade, mi ütött beléd és mi ez az ostobaság a zenével? Rachel elhúzódott, de a férfi megragadta a karját. - Ha hajlandó vagy végighallgatni, meglátod, ... a közelgő vihar zúgása, a tűz vörös sávja egy támiről beszélek. De eltart egy ideig. Várj még! voli hegygerincen, az egész világot átható misztikus vibrálás, az egyre hidegebbé és könnyebbé váló hús, - Miről beszélsz? a nyugodt gondolatok szerteszét áradó Fehér-Nílusa. - A zenéről... ez a zene nem semmi. Megváltoztat. - Hogy tetszik? - kérdezte a férfi türelmetlenül. - Istenem, Wade! Fontos dologról kell beszélRachel az ablakhoz sétált, és kibámult a városra. nünk! - Tudom. De először hallgasd meg, a kedvemért! - Érdekes. Még nem tudom, tetszik-e, de ha- Rendben, legyen! Ha ez boldoggá tesz. tásos. Rachel egy sóhajtással megadta magát, és látha„Egy csepp unalom volt a hangjában? Vagy csak tó igyekezettel próbált a zenére koncentrálni, rinszórakozott? Nyisd ki a füled, drágám, és hagyd, gatta a fejét... de csak pár másodpercig bírta. hogy a jó öreg fekete mágia hasson!" - Nem tudok figyelni, túl sok minden jár a feCsak hallgassák, engedjék magukba, hagyják, hogy jemben. az agyuk megteljen a bőgő ütemes robajlásával, - Meg sem próbáltad. hagyják, hogy a rézkígyók gyengéden önök köré te- Ó, Wade! - Rachel szája megrándult, a hangkeredjenek... ja megbicsaklott. - Én próbáltam, tényleg. Te nem érted. Kérlek! Csak üljünk le... Kérlek, beszélnem kell veled. Goodrick nem folytatta tovább a cikket. Egyébként is, ki az ördög fogja elolvasni? Az ő dolga Rachelt Goodrick tudta, hogy meg kell nyugtatnia, átadni valamit a saját nyugalmából. Rachel nyakára átsegíteni az átalakulás nehéz pillanatain, a zavatette a kezét, és erőszakkal magáhozhúzta. Amikor rodottságon, a zavaros érzéseken. Nagy nehezen a nő tiltakozott, finoman megszorította. talpra kászálódott, és odasétált a nőhöz. A csípőjére tette a kezét. Rachel először megfeszült, aztán - A francba, engedj el! - Rachel hangja tompa ellazult. A férfi kinézett a feje felett Manhattanre, volt. - Engedj el! Megfojtasz. ahol már csak néhány lámpa világított. Az üzenet A férfi lazított a szorításon.
- Mi van veled, Wade? Rachel arcára rémült zavarodottság ült ki. Le kell csillapítani az érzéseit, eloszlatni az összes aggodalmát. - Semmi - válaszolta Goodrick egy pap megingathatatlan hitével. - Csak azt akarom, hogy hallgasd meg. Holnap reggel már késő... - De én nem akarom meghallgatni, nem tudod felfogni? NEM AKAROM. Most pedig engedi el! - A te érdekedben teszem, drágám. - Az én érdekemben? Megbuggyantál? Engedj el! - Nem tehetem, egyszerűen nem. Rachel megpróbált újra kiszabadulni, de a férfi nem engedte el. - Rendben, rendben. Nem akartam jelenetet rendezni, de ha ezt akarod. - Rachel hátradobta a haját, és kihívóan felnézett. - Elhagylak. „Nem mondhatja végig - gondolta Goodick -, az mindent elrontana. Nem szakíthatja félbe a gyógyulási folyamatot." Düh és keserűség nélkül, olyan precízen és pontosan, mintha sövényt nyírna, visszakézből, teljes erőből sújtott le. Rachel nekirepült az ablaknak, tarkója éles csattanással vágódott az üvegnek, aztán lecsúszott a padlóra, és ott maradt valószínűtlen szögben kicsavarodva. Nyisz. Goodrick várta a félelem és a gyász rohamát, de csak a nyugalom hulláma öntötte el. Valóságos volt, mint egy hideg vízsugár, egy lépés előre a hüvös, aranyozott alagútban. Nyasz. Az élete kezdett tökéletes formát ölteni. Rachelé szintén. Ahogy ott feküdt, sápadt ajkai szétnyílva, az arca átszellemült, elfolytak belőle a vágyak és az érzések. Gyönyörű volt. A hajvonalánál vér szivárgott, és Goodrick felismerte a mintát, pont olyan volt, mint a szaxofon szólama. Zene szivárgott belőle az élet utolsó jeleként, miközben a gondolatok még úgy sercegtek benne, mint parázs a fában. - Minden rendben van, drágám, minden rendben. Átkarolta Rachelt, a csípőjénél fogva megemelte, és átvonszolta a kanapéra. Segített neki leülni, aztán mellé telepedett, és átkarolta a vállát. A nő feje erőtlenül lógott, a mellei puhán a férfi karjának
nyomódtak. Goodrick hallotta a zenét benne összekeveredve a gondolatai elektromos és zavaros zúgásával. Aztán arra gondolt, hogy még sosem voltak ilyen közel egymáshoz. Mondani akart valamit, elmondani Rachelnek, hogy mennyire szereti, de ráébredt, hogy már nem tud beszélni, az izmok a nyakában elgyengültek és használhatatlanná váltak. Jó volt ez így. Rachel úgyis tudja, hogyan érez. De ha még tudna beszélni, elmondhatná neki, mindig tudta, hogy a dolgaik megoldódnak majd. Hogy, bár voltak gondjaik, egymásnak voltak teremtve. A fényesség egyre nőtt, mintha az élet végleg ragyogó fehérséggé változott volna. Áradt mindenhonnan, a rádióból, a tévéből, Rachel ajkaiból, a falakból, kifehéredett a levegő, az éjszaka, fehér lett a remény, az igazság, a szépség, a boldogság, az öröm. Nem maradt hely másnak, csak a zenének, ami egyre hangosabb lett, elnyomott minden gondolatot, kínzó szükségletté vált. „Azért kár - gondolta magában Goodrick -, hogy így kell végződnie, hogy nem tudtuk normálisan megoldani." Aztán arra gondolt, hogy így a legjobb, mert így végre nem tudnak elszúrni semmit. A fény égette a szemét. Tudhatta volna, hogy lesz valami légy a levesben, hogy a tökéletesség nem ér fel a hírnevéhez. De Rachelt szorosan tartotta, és gyengéden beszélt hozzá. - Kicsim, minden rendben lesz, már nem tart sokáig, csak dőlj hátra, ne izgulj! Próbálta nyugtatgatni, hogy átsegítse a dolgok nehezén. Abból, ahogy a nő vállába temette az arcát, tudta, hogy már az ő szemét is bántja a fény. Arra gondolt, hogy ha ez így megy tovább, mindkettejüknek vesz egy napszemüveget. Vancsó Éva fordítása
Ray Cluley
Komoly slamasztikába kerülhet az, aki eladja az emiékeit... hiába próbálja utólag erőszakkkal visszaszerezni...
Tabula rasa E
GY KÖNYVESBOLTBAN láttam meg először Jót. Pontosan emlékszem az esetre. Véleményem szerint nincs jobb hely egy könyvesboltnál arra, hogy az ember összetalálkozzon azzal a nővel, akibe beleszeret. De mivel korábbi barátnőim egyike se volt olyan olvasós típus, hát a kapcsolataink se tartottak túl soká. Mi a csudáról lehet egy nővel társalogni, ha nem a könyvekről? Felvettem egy Austent, és belelapoztam az utószót keresve, amikor egy női hang rám szólt. - Ó, igen! Imádom ezt a könyvet! Olyan hihetetlen, hogy Willoughby elhagyja őt! Felnéztem, és megláttam őt, kapucnis felsőben, farmerban, ragyogóan: Joannát. Gyönyörű volt, ez látszott is a viselkedésemen, de ő figyelmen kívül hagyta az elragadtatásomat. - Jaj, ne! Még nem olvasta! Végre magamhoz tértem. -Attól tartok, nem. -A filmet csak látta? - Azt sem. - Jaj, és most lelőttem a poént. Annyira sajnálom!
Teljesen belehabarodtam. Egy könnyen kapcsolatot teremtő fickó a helyemben azt mondta volna: „Tegye jóvá a vétkét, és ebédeljen velem!" De én csak annyit böktem oda neki: - Nem számít. - Próbálja meg elfelejteni, hogy elárultam! - Jó ötlet. Majd eladom ezt az emléket. - Igaza van! Na de ki venne meg egy olyan emléket, ami lelövi egy könyv poénját? Ha a poéngyilkosra néztem, csak egy heteroszexuális férfiról tudtam volna elképzelni, hogy érdeklődne egy ilyen emlék iránt, de ehelyett valami egészen mást mondtam. - El se tudná képzelni, mi mindenre akad vevő manapság. - Nos, el tudom képzelni. Egy jótékonysági Second hand boltban dolgozom. Ma reggel egy aranyhalat ábrázoló képet adtam el. Akvarellt, természetesen - mondta mosolyogva. Hát így találkoztunk A legkevésbé sem vicceltem, amikor az emlék eladásáról beszéltem, ugyanis tényleg a Lucid ügy-
fele vagyok Nem könnyű bekerülni a szállítóik közé, valami igazán jót kell eladnod ahhoz, hogy felvegyenek a listájukra. Bejutottam, mert eladtam valami értékeset. Nem tudom, hogy mit, de erősen gyanítom, hogy megütöttem a helyi főnyereményt, mivel otthon van a díj, amire rávésték a nevemet. Ezután rászoktam arra, hogy klasszikus irodalmat olvassak és eladjam ezekről az emlékeimet: ami igen keresett cikk a diákok között. Twain azt mondta, hogy a klasszikus irodalom olyan, amit mindenki szeretne ismerni, de senki sem szeret elolvasni. Azt hiszem, átkozottul igaza van. Sokszor átnyálaztam Dickenst, Joyce-ot és különös módon néhány Twaint is. Abban az évben Austen került sorra. No és a népszerű Shakespeare-művek természetesen. Kerestem vele. Ez azonban csak kis kiegészítő bevételt jelentett, hogy átvészeljem a szűkös időket. Akkoriban, amikor Jóval találkoztam, azon az egyetemen dolgoztam, ahol korábban tanultam. Amikor végeztem, senkinek se kellett a tudásom, tehát azzal foglalkoztam, hogy segítsek másokat abban, hogy megszerezzék ugyanazt a haszontalan végzettséget, amit én. Nem sokban különbözött attól a munkától, amit ma a Lucidnak csinálok tényleg. Jo a jótékonysági célra árusító Second hand boltban dolgozott, de volt egy másik állása is egy virágüzletben. Amikor esténként hazajött, úgy illatozott, mint egy kaméliákkal, szegfűkkel és nefelejcsekkel teli virágoskert. Mélyen belélegeztem a haja illatát, mert ez az illat ő maga volt. - Te bolond! - mondogatta ilyenkor, de a szeme nevetett, és mindig megcsókolt utána. Amikor Jo hozzám költözött, ünneplésként pizzát rendeltünk és sört ittunk. Jo összehajtogatta a pizzaszeleteket, mielőtt beléjük harapott, így nem potyogott le a földre semmi, és én imádtam ezért. Egyike volt ez apró különcségeinek - Mikor olvasol már valami jót? - kérdezte, miközben kiszedegette a gombadarabokat a dobozból. Bizonyára az én részemről estek le. - Mindig jókat olvasok - Mindig ugyanazokat a „jókat" olvasod. Miért nem próbálod ki Chandleri vagy Christie-t vagy akár Craist a változatosság kedvéért? - Senki sem vásárol kitalált bűnügyi történeteket, legalábbis a Lucidtól nem. Aki ilyet akar, az elolvassa magának. Szórakozásból.
- Hát én is ezt mondom. Olvass saját magadnak, szórakozásból! - Egészen új gondolat - mondtam, és belekortyoltam a korsómba. Jo megsimogatta a karomat. - Valaha rengeteget olvastál. - Most is olvasok. - Az Értelem és érzelmet már megint? Vagy törvénykönyveket? Netán az átkozott KRESZ-t? Az volt az igazság, hogy nem vetett fel bennünket a pénz. Nagyon is kellett az extra. Most, hogy Jo hozzám költözött, minden könnyebb lesz. Megint jut időm arra, hogy szórakozásból olvassak Ezt elmondtam neki. - Remek Tudod, mivel örökítem meg a beköltözésemet? Veszek egy rendes könyvespolcot! Az egymásra tornyozott könyvek halmaira néztem, amelyek a saját súlyuk alatt roskadoztak. - Hogy úgy éljünk, mint mások?! Ismét megpaskolta a karomat, de aztán csiklandozni kezdett, és máris ott gurultunk az üres sörös és pizzás dobozok valamint Jo kicsomagolásra váró csomagjai között a padlón. Szép emlékek. - Mit csinálunk ha terhes leszek? Az ágyban heverésztünk második szeretkezésünk után azon az álmos vasárnapon, és gondolkodás nélkül rávágtam. - Egyértelmű, hogy apasági vizsgálatot kérek Egy pillanatig haragosan nézett rám, de máris megenyhült a tekintete, és harmadszorra is egymásba gabalyodtunk Akkor adtam el első közös emlékünket, amikor a cirkó bedöglött. Közel két hétig néztük ahogy a lélegzetvételünk fehér páraként csapódik le a fagyos levegőben, aztán elmentem a Lucidhoz, és eladtam azt az emléket, amikor a parkban piknikeztünk. Akkor mondtuk egymásnak először, hogy „szeretlek", olyan intenzitással, hogy minden más, amit ezután mondtunk csak ezt visszhangozta bennünk Mintha áram futott volna át rajtunk amikor papírtányérokért nyúló kezünk egymáshoz ért, és a csókjaink íze továbbmesélésért könyörgött. Bámultuk a felhőket, és alakokat kerestünk bennünk etettük a kacsákat a tóban, ahogy illett, és minden azt sugározta körülöt-
>
tunk, hogy mi, csak mi merültünk el a szerelemben igazán. Jo naplójából legalábbis ez derül ki. Később azért adtam el az első közös nyaralásunk emlékét, mert azt hittem, hogy Jo terhes. De nem volt az. Viszont dühös lett. - Hogy adhattad el ezt?! Ez csak a miénk, személyes! - Minden emlék személyes. (Tudom, patetikus ilyet mondani...) - De Görögország! Az első közös nyaralásunk! Ne csináld már! Búvárkodtunk, aztán körüljártuk azt a szigetet... - Vannak fényképeink. - A szörfdeszkán szeretkeztünk. Fotók!? - Hát arról nincsenek. - Atyaég! És most egy idegen kéjeleg ezen az emléken! Valami érzelmileg elmaradt idióta, aki nem kap magának nőt, ez fog arra emlékezni, hogy megdugtál a tengerben, és esténként koktélt ittunk!? Mondhattam volna neki, hogy ez nem így működik, de hát úgyis tudta. Egyszerűen csak dühös volt. Nem adják oda a teljes emléket, mert nem lehet. Ha az ember emléket vásárol, akkor a visszaidézés emlékét veszi meg, az érzéseket, az érzelmi megtapasztalásokat. Gondoljunk csak vissza a saját emlékeinkre! Elég ködösek, nem? Érzelmek, aztán a feledés jókora rései, mint egy darabokra szabdalt film kockái. A Lucid nem képeket ad, azok az emberben keletkeznek egy idő múlva, és talán emléktárgyakat, természetesen plusz pénzért. Azt is mondhattam volna neki, hogy csodálom, hogy emlékszik az esti koktéljainkra. - Azt hittem, gyerekünk lesz - mondtam ehelyett -, és kell a pénz. Én tanítok. Te virágokat kötögetsz gyönyörű csokrokba, és szemetet árulsz, hogy az árát odaadhassák a rászoruló öregeknek. Nem lubickolunk a pénzben. - Lubickoltunk a Földközi-tengerben, már ha emlékszel erre. - Mivel Törökországban is jártunk, emlékszem a tengerre. Naná. - Seggfej! - Jo hozzám vágta a Rubik-kockát. Elkaptam a fejem, és a kocka széttört a falon. Nem bántam. Nem kellett volna ilyen hülyének lennem. Mivel Joanna nem volt várandós, a pénzt arra költöttük, hogy ismét elmentünk Görögországba.
Csodás volt. Ugyanazokat a dolgokat csináltuk, szeretkeztünk, hogy mentsük, ami menthető. Új emlékeket gyártottunk. Ültünk a balkonon, salátát ettünk feta sajttal, és elhatároztuk, hogy Jo fogamzásgátlót fog szedni. Legalábbis egy darabig. Nagyon jó megvoltunk együtt. Tudom, mivel még mindig megvannak az elismervények. Szerelmesek voltunk egymásba, és ez az, amire az emberek általában vágynak. Ügy is mondhatjuk, hogy igényük van rá, és ez határozza meg a fogyasztói piacot. Biztos vagyok abban, hogy legalább annyi ágyban hancúrozásra, romantikus vacsorára, tengerparti andalgásra emlékszem, mint amennyit eladtam, és amelyekre nem emlékezhetem többé. Óvatos voltam. Legalábbis azt gondoltam, hogy óvatos vagyok. Eleinte nagyon jól jött plusz pénz. Több időnk jutott egymásra, élvezhettük egymás társaságát, belemélyedhettünk a szerelmünkbe, ahogy együtt rendeztük be a lakásunkat, éttermekbe jártunk, megnéztük a legújabb filmeket, és ízekre szedtük őket, miközben egy menő bárban iszogattunk mozizás után. Minél több élményre tettünk szert, annál többől adhattam el egy párat, hogy minél több megmaradjon. Csakhogy hamarosan jelentkezni kezdett a hatás. Jo tréfálkozott velem, és én nem értettem, hogy mire utal a tréfáival, olyan kérdéseket tettem fel, amelyekre tudnom kellett volna a választ, és hasonló dolgok. Egy alkalommal, szeretkezés előtt, Jo lehúzta magáról a blúzát a hálószobában, én meg megdöbbenve fedeztem fel a köldöke körül egy körkörös tetoválást. Egy indát apró, zöld, szív alakú levelekkel. Megrázott az eset, mert nem emlékeztem rá, hogy tetoválása van. Szerencsére a blúz éppen eltakarta az arcát, így nem vette észre a megdöbbenésemet. Erőltetett nevetéssel segítettem neki levetkőzni, aztán összebújtunk. Összevissza csókolgattam a tetoválását, és amikor mintákat kezdett rajzolgatni a vállamra, rájöttem, hogy nekem is van egy. Összességében véve azonban, a dolgok jól mentek. A Lucid Ltd. székháza egy hatalmas épület, új és méregdrága, de a tevékenységével a legkevésbé sem hivalkodó. A homlokzatán csupán egy vésett üvegtábla jelzi a cég nevét. Belül a padlókat vastag
szőnyegek, a falakat pedig hatalmas fényképek díszítik esküvőkről, újszülöttekről, hintázó gyerkőcökről, ballagásokról és diplomaosztásokról, szónokokról és hasonló dolgokról. A recepciós párhoz ugyanúgy hozzátartozik a mosoly, mint az egyenruha, de én tapasztalatból tudom, hogy valóban kedves emberek. Már ha még mindig ők dolgoznak ott. A recepciós férfit Davidnek hívták, és közölte velem, hogy nem áll módjában megadni az információt, amit kérek. Pénzt ajánlottam neki, de valószínűleg kiképzik a személyzetet ilyen helyzetekre, mert könnyedén visszautasított. Pedig sok pénzt kínáltam. - Kérem. Szükségem van az emlékeimre! - Az eladott árut nem adhatjuk vissza. Ne vicceljen, hiszen maga is tudja ezt! Úgy beszélt velem, mint egy alkalmazottal. Elhagyta az „uramozást". A nő, akivel együtt töltötte be a recepciósi feladatkört, érdeklődve figyelt bennünket. Még új lehetett itt. Vele kellett volna próbálkoznom. - Jenny, kérlek, szólnál Martinnak, hogy jöjjön ide a recepcióhoz? A nő pupillája kitágult egy kicsit, és felkapta a telefont. Martin a biztonságiaknál dolgozott. - Nem telefonon! Menj érte, és hozd ide! Ne várakoztasson bennünket! A nő engedelmesen bólintott, és ment. Martin rutinos mozdulattal zsebre vágta a pénzt, amely még mindig a pulton hevert. - Küldök egy e-mailt - mondta. - Azonnal semmisítse meg, miután elolvasta, rendben? Bólintottam. Megsemmisítem. Ez nem okoz gondot. Jóval csendben fejeztük be a vacsorát. Korábban arról beszéltem, amikor legutóbb ebben az étteremben ettünk, arról, milyen gyönyörrel faltam a pisztrángot, miközben ő a szarvasgombás rizottón élvezkedett. - Nos, mit látsz, ha rám nézel? - kérdezte végül, és hozzá nyomogatta a szalvétáját az ajkához. Még sosem láttam, hogy a szalvétát hozzányomogatta volna a szájához. Letette a tenyerét az asztalra, és a szemembe nézett. - Talán vörös a hajam? Szőke? Kék a szemem? Talán nagyobb a mellem? - Tessék?!
Tökéletesen biztos voltam abban, hogy nem változtatott a hajszínén, és mérget vettem volna arra, hogy nem járt plasztikai sebésznél. Bármi volt a csapda, nem láttam. - Hogy nézett ki az a lány, akivel a legutóbb itt jártál? - kérdezte mosolyogva, de a mosolya hideg és metsző volt, mint a jég. - Amikor a legutóbb itt jártunk, az évfordulónkon, ez a hely egy sushi bár volt. Erre nem válaszoltam. Ezt nem lehetett megmagyarázni. - Azt mondtad, hogy nem mész oda többé! Megígérted, hogy nincs több Lucid! Iól megy nekünk. Nem kell az a pénz! - Megígértem, hogy nem adok el többé semmit nekik - nyögtem magam számára is nyomorúságosan. - Most éppen, hogy vásároltam valamit... Visszavásároltam az évfordulónk emlékét, de valamit belekontárkodtak... - Frankón! Ám ekkor odalépett hozzánk a pincér, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mármint az ételekkel. Mindketten biztosítottuk arról, hogy igen, és Jo desszertet rendelt magának, olyan nyugodtan, ahogyan csak a nők tudnak váltani, mintha mi se történt volna. Ám amikor a pincér távozott, Jo visszatért a támadó módhoz. - Belekontárkodtak, hogy az a barom, aki megveszi az emléket, ne ismerjen fel az utcán, és ne köszönjön oda nekem! Megpróbáltam válaszolni neki, de feltartotta az ujját, hogy hallgassak - hiszen előre tudta, hogy mit akarok mondani -, és folytatta a mondókáját. - Kétségtelenül visszababráltak engem a számodra. De hogyan tehették ezt meg? Vittél nekik fotókat? Persze az ételt is vissza kellett volna babrálniuk, vagy mit tudom én, mit csináltak vele, a rohadt életbe! Utálom a rizottót! Felugrott az asztaltól, és elment. Megettem a sorbetjét, és kifizettem a számlát. A sorbet olyan ízetlen volt, mint a fagyasztott semmi. Ezután jó ideig tényleg semmit sem adtam el a Lucidnak az alkalomszerű „Szép Reményeken" kívül. Visszalendültünk a normális kerékvágásba, és ez a normális élet nem tartalmazott veszekedé-
>
seket és magyarázkodásokat, egyszerűen jó volt. Meglátogattuk a családjainkat, bemutattuk egymást, aztán egy januári napon, amikor a levegő olyan hideg volt, hogy szinte fájt belélegezni, és az ég olyannak látszott, mint egy kék jégtömb, ami menten összetörik, ha elég magasra hajítunk fel egy követ, döntésre jutottam. Elköltöztünk az állatkereskedés fölötti kis lakásból egy bérelt házba, ahonnan kerékpárút vezetett be a városba. A lomb nélküli erdőn át gurultunk kerékpárjainkon, és a kerekeink alatt recsegett a vízátfolyások jege. Amikor megálltunk az ütközős csapóajtónál, nem engedtem Jót addig továbbmenni, amíg igent nem mondott a lánykérésre. Nem fantáziálok, vagy Jo naplójából olvasom ezeket a dolgokat. Egyszerűen emlékszem. És ez az emlék ugyanúgy fáj, ahogy a domboldalon legurulva a szél belemart az arcunkba és a kezünkbe. Betértünk a legközelebbi vendéglőbe megmelegedni és megünnepelni az eljegyzésünket forralt borral és a „földműves ebédjével", mindennel, ami ehhez járt.
höngött. Ekkor kezdtem eladni a végzettségem maradványait, hogy megtarthassam a személyes élményeinket, de aztán ezekből is eladásra kényszerültem, mert Jo terhes lett. A mi drága kis Danielünkkel. Ó, Danny fiú! Olyan csodálatos volt! Miután kirúgtak, közelebb költöztünk Jo családjához. Állás nélkül, egy érkező csöppséggel nagyobb szükségünk volt Jo családjára, mint amit szívesen elismertem. Ráadásul Jo olyan segítséget kapott tőlük, amire addig én is jó voltam. Egy raktárban kaptam munkát. Nem kellett ígéretet tennem arra, hogy nem megyek többé a Lucidhoz, mivel ők is kirúgtak a maguk módján. De ez az egész csak látszat volt, semmi több. Valójában megtartottak, mintegy köszönetképpen a hírverésért. Tudják, hogy van ez, a számlákat fizetni kell. De miután Danny megszületett, nem beszéltünk többé a régi szép időkről, így aztán kevés eladnivalóm volt.
Még mindig őrzöm a gyűrűt. A Lucid rengeteg pénz kínált érte, amikor eladtam nekik az esküvői emlékeimet, de azt mondtam nekik, hogy elégedjenek meg annyival, amit kaptak. Van benne bevésés is. A legjobb idők egyben a legrosszabbak. Jo szerette Dickenst. Ezt az emléket sem adtam el, mivel a nő a könyvesboltban azt mondta, ha olyan boldoggá teszi a gyűrű viselése, mint amilyen örömmel én ránézek, akkor minden rendben lesz. Szeretek erre visszaemlékezni és azt gondolni, hogy ez valóban megtörtént.
Jo meg én még Danny születése előtt összeházasodtunk. Egyikünk sem volt vallásos, és a családjaink sem erőltették, mégis rendezni akartuk a viszonyunkat, mielőtt belekezdünk a gyereknevelésbe. Mostanában gyakran eltűnődöm azon, vajon Jo sejtette-e, hogy el fogom adni az esküvőnk emlékét, és ezért tett úgy, mintegy udvariasságból, mintha Dannynek semmi köze nem lenne az eseményekhez. De az is lehet, hogy csak így történt. Danny úgyis csak egy dudorodó pocak formájában volt jelen. Soha nem adok el emlékeket a fiamról. Soha.
Az újságok sokat cikkeztek egy fiatal nőről, talán emlékeznek rá, aki két évvel korábban tette le a vizsgáit, mivel emlékeket vásárolt az oktatójától. Az az oktató én voltam. Nem először csináltam ilyesmit, de emiatt kirúgtak. A kis szuka eladta a sztorit egy újságnak, hogy visszaszerezze a Lucidnak kifizetett összeg egy részét. Az egyetem nem rúghatott ki az emlékeladás miatt, hiszen ez nem illegális (bár az én esetem után kénytelenek voltak felülvizsgálatokat tartani), de azért már kirúghattak, hogy a képzettségem nem felel meg az elvárásoknak. Ezt egy sikertelen vizsgám után döntötték el. Jo nem haragudott rám emiatt. Csalódott volt, és rengeteget sírt (ami rosszabb volt), de nem dü-
Még mindig van egy csomó minden, amire emlékszem. Például arra a napra, amikor először találkoztunk Jóval. Később - erre határozottan emlékszem - Io hívott, hogy költözzem hozzá, de aztán megegyeztünk abban, hogy jobb, ha ő költözik hozzám, és akkor úgy berúgtunk, ahogy azután soha többé. Végül egy homoszexuális bárban kötöttük ki, ahol karaokéztunk. Emlékszem, hogy együttélésünk első három hónapjában Jo eldugta előlem a Szex és New York DVD-ket. Emlékszem, amikor Jo annyira nevetett rajtam a búvárfelszerelésben, hogy összepisilte magát. Emlékszem, hogyan remegett meg a teste, amikor szeretkezés közben megcsókoltam a tarkóját, és emlékszem,
milyen szépen énekelt reggelenként az együtt töltött éjszakák után. Emlékszem a lánykérésre az ütközős csapóajtó előtt, amikor úgy rázta a zokogás, hogy háromszor is ki kellett nyögnie az igent, mire megértettem, mit mond. Még mindig érzem a földet a térdem alatt, és emlékszem a csókra, amit ott a kerítés mellelt váltottunk, amikor a kerékpárok feldőltek, aztán a kerékpárútra a vendéglőig, amikor olyan gyorsan gurultunk, hogy az arcunkat fájó vörösre csípte a szél. Emlékszem a boldogságra, amitől olyan sokat vigyorogtam, hogy az arcizmaim izomlázat kaptak, és hosszan fájtak. Jo azóta ismét férjhez ment.
Amikor a válásról beszéltünk, arra gondoltam, hogy vissza kellene szereznem a neveket, amelyeket eladtam. Emberrablásokról és bekábítószerezésekről fantáziáltam, és arról, hogy vajon mennyi pénzzel lehetne rávenni a Lucidalkalmazottakat arra, hogy erőszakkal vegyenek vissza emlékeket. De ezek csak álmok maradtak. Ehelyett elloptam Jo naplóját, és megpróbáltam felidézni magamban mindazt, amit leírt. Jo rám talált, amikor a naplóját olvastam, és ez adta meg neki az utolsó lökést a váláshoz. Elváltunk, kettéosztottuk a dolgainkat, megegyeztünk a gondviselőségben és a láthatásokban. Megtarthattam a naplóját.
Amikor felmerült a válás gondolata, elmentem a fickóhoz a Lucidhoz, és megpróbáltam visszaszerezni mindazt, amit valaha eladtam Jóról. Volt, amit tényleg visszakaptam. Sok embert egyszerűen nem találtam meg, mások pedig nem hitték el, hogy az én emlékeimmel élnek együtt. Az egyik férfi dührohamot kapott, és betörte az orromat. Én is az övét. A rendőröktől kaptam egy figyelmeztetést.
Március 25-én, kedden 19:37-kor elraboltam James McVeyt a bevásárlóközpont parkolójából. Késsel kényszerítettem, hogy szálljon be a kocsimba, és vigyen el egy félreeső helyre, ahol fogva tartottam, és kínzással fenyegettem két órán át. Csak akkor engedtem szabadon, amikor a Lucid Ltd. emlékezetellátó specialistája értesítette a hatóságokat, mivel egyik munkatársukat illegális emlékátvitelre próbáltam rákényszeríteni.
>
, RAY CLULEY
Angol szerző, 1976-ban született. Már gyermekkorában érdeklődni kezdett az írás iránt, legkorábbi műveit iskolai kiadványokban publikálta. Jelenleg a South Downs Egyetemen tanít angol irodalmat. Kedvelt zsánere a horror, de olykor SF-et is ír. Első novellája, a „Viva Las Vegas" a Black Static magazinban jelent meg, ahol azóta is előszeretettel publikál, csakúgy mint ennek tudományosabban fantasztikus testvérlapjában, az Interzone-ban. 2013-ban elnyerte a Brit Fantasydíjat „Shark! Shark!" című elbeszélésével. Magyarul most olvasható írása először.
Letartóztattak, és James visszatért a családjához, akikről az újságok azt írták, hogy megkönnyebbültek, és hálásak voltak. Mindezt az újságokból tudom. Felmerült a kérdés, hogy van-e pszichiátriai segítségre szükségem, de a távoltartási végzést kihozták ellenem. Nem közelíthettem meg 300 m-nél jobban McVeyt és a családját a vele szemben elkövetett kegyellenség és a törött orr miatt. Az ő családját?! Az újságok csak találgatják az indítékaimat, és ez tökéletesen boldoggá teszi őket. Egy valószínűsíthető történetet találtak ki. Én sem tudom, hogy pontosan mi történt, mert eladtam az emberrablás emlékét (talán furcsállják, de az emberek - mint már mondtam - különös dolgokra adnak ki pénzt). Mindazonáltal úgy vélem, az a legelfogadhatóbb magyarázat, hogy meg akartam szerezni James McVey emlékeinek legalább egy kis részét, mivel ő Jo új férje. Többet látja a fiamat, mint én.
Jelenleg újságárus vagyok, azokat az újságokat árulom, amelyek egykor a címlapjukon foglalkoztak velem. Igy találkozhattam ma reggel a fiammal, mert bejött édességért a boltba. Néztem, amint lassan elsétál az édességek előtt, és olyan megfontoltsággal választ közülük, mint én tettem annak idején a könyvekkel. Mivel sok időt töltött a mérlegeléssel, az édesanyjának be kellett jönnie utána, hogy megsürgesse. Jo jól nézett ki, nagyon csinos volt a szoknyában és a blézerben. Arra gondoltam, hogy vajon megvan-e rnég a szív alakú, leveles tetoválás a hasán.
- Gyere már, Danny! Apád csak rád vár! Egy bolondos pillanatig azt képzeltem, hogy rólam beszél. Még a lélegzetem is elállt, és az arcomat elöntötte a hála nevetséges vigyora. Majdnem kicsúszott a számon, hogy ne siess, megvárlak, de akkor rádöbbentem, hogy Jo nem engem ért „apa" alatt. Valaki másról beszél, aki odakint várakozik az utcán. A szívem összevissza kezdett kalimpálni, és kikényszerített belőlem egy mély sóhajt, a gyász keserves nyögését. Jo rám kapta a pillantását, és meglátott az ostoba munkaruhámban, amiben arra vártam, hogy kiszolgáljam őket. Nagyon jól kezelte a helyzetet. - Szia! Csak bólintottam. Ennyire telt az önbizalmamból. - Választottam - jelentette ki Danny, de csak a Mars szeletre gondolt. Jo nem tudta elszakítani rólam a tekintetét, majd megtörölte a szemét, mielőtt a könnyek végigcsordulhattak volna az arcán. Ötletem sincs arról, miért sírta el magát. - Majd megvesszük máshol - mondta Dannynek. - Gyere, menjünk! Szerettem volna felvilágosítani, hogy már minden rendben van velem. Szerettem volna elmesélni mindazt, amire emlékszem, és megkérdezni, hogy ő is ugyanígy emlékszik-e ezekre a dolgokra. Szerettem volna elmondani, hogy századszor is elolvastam az Értelem és érzelmet, és nagyon tetszik, kivéve a végét. De a leginkább azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy nem kezdhetnénk-e újra, vagy nem próbálhatnánk-e meg másként, tiszta lappal, de kituszkolta Dannyt az ajtón. Az ajtó feletti csengő megcsendült, és Danny visszanézett. Elmosolyodott, de az anyja kitessékelte. Nem kellett volna így elrohanniuk... Hiszen Danny nem is emlékszik rám. Fedina Lídia fordítása
MIT ÉR EGY EMBER
a tudással szemben?
A
Az Europa-rejtély
SCIENCE FICTION hőskorának témái tér-
nek vissza a mozivászonra és a könyvek lapjaira: az „örökzöld" űrháborúk és idegenek mellett újra népszerűek a felfedezés izgalmát, az univerzummal dacoló emberi bátorságot bemutató történetek. Ilyen film a tavalyi, hatalmas sikerű Gravitáció, de ezt a vonalat képviseli az Andy Weir The Martian című regényéből készülő mozi és a méltatlanul elfeledett Az Europarejtély (The Europa Report) is. A szintén 2013-as alkotás kiindulópontja a lehető legegyszerűbb és legreálisabb: a tudomány jelen állása szerint a Jupiter Europa nevű holdjának felszíni jégrétege alatt folyékony óceánok találhatók - valószínűleg vízből. Ezeket a fagyott páncél védelmezi a káros sugárzástól, és általánosan elfogadott, hogy így akár életnek is otthont adhatnak. Erre építve egy nemzetközi összefogás keretein belül hatfős expedíció indul a holdra, hogy mintát vegyenek a vízből, és bebizonyítsák a világnak: nem csak a Földön van élet a kozmoszban. Azonban nem sokkal a négyéves úl kezdete után egy heves napkitörés megsüti az Europe One
hajó kommunikációs rendszerét, és így a földi irányítással való kommunikáció teljesen megszakad. A legénység azonban már annyira közelinek érzi a célt, hogy egyöntetűen úgy döntenek, folytalják az utat. Itt érhető telten az a szinte clarke-i lelkesedés, ami annyira jellemzi a filmet: a hatfős csapat vállalja az összes kockázatot, és a tudás megszerzése érdekében nem hátrál meg. Kiemelkedő példa erre a hozzáállásra a tengerbiológus, Katya Pelrovna alakja, ő az, aki a saját életét is habozás nélkül hajlandó lenne eldobni, csak hogy választ találjon az emberiség legkínzóbb kérdésére: valóban egyedül vagyunk? Az Europa One végül eléri úti célját, és a leszállóegység dübörögve leereszkedik a Jupiter holdjára, hogy végei vessen az évszázadok óla tartó vitának. A film ún. found footage mozi, azaz dokumentumfilmes eszközökkel mutatja be az expedíció eseményeit, mintha a felvételek utólag kerültek volna elő. Az űrhajó külső és belső kameráinak, a legénység fényképezőgépeinek és a sisakok felvevőinek lencséin keresztül látunk minden eseményt. Ez a technika rossz kezekben
elidegenítő, sőt zavaró is lehet, de Az Europarejtély annyira ügyesen kezeli (sőt, időnként történetalakító szereppel ruházza fel!), hogy a filmélmény még jobb tőle, mintha átlagos kamerával készülne. A legkisebb képhiba is jelentőséggel bírhat, a néző pedig még inkább érzi az idegen égitesten lépkedő vagy a semmiben lebegő ember kicsiségét, jelentéktelenségét a személytelen, ipari kamerás képeken. A legerősebb pontja azonban nem a történet (ami önmagában is érdekes, elgondolkodtató) és nem is a jól eltalált karakterek, hanem maga a hangulat. A film olyan jelenetekre áldoz egész perceket, ahol az űrutazás egy-egy érdekes pillanatát mutatja be: az egész mozi egyik legnagyszerűbb jelenete például, amikor a lakószobákat láthatjuk. Az űrhajón ugyanis egy forgórész két végén helyezkedik el a két terem, melyek a forgás jóvoltából valamiféle gravitációt nyújtanak. Egy jelenetben az egyik technikus felmászik a létrán, ki a hálóból, félúton pedig elengedi a fokokat, és lebegni kezd, míg pár lépéssel lejjebb nehézkedés szorította le - közben a válla felett látszik, hogy egy másik asztronauta az ellenkező oldalon elhelyezkedő szoba padlójára huppan, egy olyan helyre, ami a néző szempontjából a plafon. Amellett, hogy tudományosan helyes, rendkívül hatásos jelenet - ilyenekből bőséggel találunk Az Europa-rejtélyben: a légkör híján másodpercek alatt éjszakába boruló Europa-felszíntől kezdve a kanyarodásnál fényárba kerülő űrjárműig egy
egész sor olyan apróság látható a filmben, ami látványossága mellett valós tudományos alapokra épül, és árulkodik arról, milyen alapos utánajárás előzte meg a forgatást. Ezek azok a részek, amelyek valóban a hőskori, optimista SF hangulatát és elemeit idézik meg, amikor a felfedezés, a világűr végtelenje talán még jobban izgatta az írók és olvasók fantáziáját, mint az űrháborúk vagy az emberi civilizáció katasztrofális vége. Nem is véletlen, hogy a filmet sokan a 2009es Holdhoz és a 2001: Űrodüsszeiához hasonlítják (utóbbira a film direkt rá is erősít): ugyanaz a klausztrofóbiás, várakozásteljes hangulat hatja át, a benne látható tudomány pedig száz százalékosan megállja a helyét. A fő kérdés pedig, amit feltesz, méltó az átgondolásra: Mit számít egy ember élete a hatalmas tudással szemben? Ha választani kell egy ember és az emberiség kollektív gyarapodása közt, mi a helyes döntés? A legénységnek megvan erre a válasza - és a záró képsorok alatt a nézőnek is felelnie kell magában a kérdésre. Ez pedig, mondjon akárki akármilyen jókat a látványos, robbanásoktól hemzsegő SF-mozikról, a sci-fi lényege: hogy gondolkodtasson el, és kényszerítsen állásfoglalásra minket, akár az egész univerzumról, akár csak egyetlen emberi lényről is van szó, aki egy távoli égitest jegén sétál a felfedezés izgalmától hevesen dobogó szívvel. Holló-Vaskó Péter
LÉLEGZŐMASZK A JÖVŐBŐL
A
BALJÓS ÁRNYAK című Star Wars-film nézésekor sokaknak felcsillant a szeme, amikor Qui-Gonn Jinn és Obi-Wan Kenobi ellátogatott a víz alatti városba, és mindössze egy kis légzőkészüléket vettek a szájukba. Jeabyun Yeon le sem tagadhatná, hogy ötletét innen merítette, amikor elkészítette a „Triton Oxygen Respirator" terveit. Az ötlet lényege pont a minimalista és funkcionális dizájn. A légzőcsutora adott, csak a hozzátartozó részeket kell minimalizálni. A mai búvárfelszerelések nagy méretét a sűrített levegős palack és a hozzá tartozó csövek, műszerek adják. Mindezeket ki lehetne váltani egy mesterséges kopoltyúval, amely ha elég kicsi, elfér a légzőmaszkban.
A koreai dizajner ez alapján megtervezte a respirátort. A két csőszerű nyúlványban kapna helyet a szűrő, amely képes kivonni a vízből az oxigént. A maszk első részében helyezkedne el a kompreszszor, amely megfelelően sűrítené és esetleg tárolná az oxigént. És itt kapna helyet a működtetéshez szükséges akkumulátor. Az elképzelés szép, de még több helyen sántít. A búvárnak nemcsak oxigénre, de levegőre is van szüksége. Ha kilélegzi, honnan lesz újabb slukk? Ha ugyanezt az egy tüdőnyi levegőt cirkuláltatja, akkor viszont a szén-dioxidot kell belőle kivonni. Ezekre még nincs magyarázat, ahogy a még a szükséges technológia sem létezik.
T
ÜKRÖK MINDENÜTT, akár az elvarázsolt
kastély belsejében: tükrök a mennyezeten, tükrök a falakon, tükrök a sarkokban, a falak, a plafon és a padló találkozásánál, és újra meg újra tükröződő porörvények lebegnek végig a termen, amitől a bizarr torzítások, fénytörések és képi áthelyeződések összevissza ugrálnak a helyiségben, időről időre egybeolvadva egyfajta kaotikusan villogó fátyolba közvetlenül szem előtt. Színes gömbök pörögtek odafönn, káprázatos mintákba szórva szét a fényt. Cleo pontosan így képzelte el, hogyan kell kinéznie egy többszörösklubnak. Fel-alá sétált a Fillmore Streeten az Uniontól a Chestnutig és vissza, fél órán át, megbámulva egyik-másik klubot, mielőtt vette magának a bátorságot, hogy belépjen az egyikbe, a Kabaréba. Habár hónapok óla készüli erre az estére, az utolsó percben lebénította a félelem: tartott tőle, hogy abban a pillanatban kiszúrják, hogy csaló, amint beteszi a lábát, s nyomban kikergetik gúnyolódással, szitkokkal és rideg, csúfondáros röhögéssel. Ám most, hogy már belépett, higgadtság szállta meg, és magabiztosság, készen állt élete nagy pillanatára. Több nő volt a klubban, mint férfi, nagyjából hét a háromhoz arányban. Szinte alig beszélgettek egymással. Legtöbben a terem közepén ültek, magányosan, úgy bámulva a tükröket, akárha transzban lennének. Résnyire szűkült szemmel, leesett állal, előregörnyedő vállal, lógó kézzel. Néha-néha, ahogy valamely erőteljesebb lénykombináció rázúdult a tudatukra, megleszültek, összerándultak, hunyorogtak, mintha megdöfték volna őket. Arcuk kipirult, ajkuk vicsorra húzódott, szemüket forgatták, motyogtak és sutyorogtak az orruk alatt; hogy aztán egy pillanatra rá visszahúzódjanak a maguk mozdulatlanságába. Cleo tudta, mit művelnek. Átváltottak, duplázódtak. A képzettebbek talán triplázódtak is. Szívverése felgyorsult. Torka kiszáradt. Mi itt a szokás? - töprengett. Egyszerűen középre sétálsz, és elmerülsz a fényjátékban, vagy előbb a pulthoz kellene menned, bedobni egy felest, vagy kettőt? A bár felé pillantott. Nagyjából tucatnyi vendég üldögélt ott, főként férfiak, akik közül páran
A tükörrel borított helyiség különös atmoszférája több tudatot is előhívhat az emberből...
Robert Silverberg
TÖBBSZÖRÖSÖK nyíltan vizslatták őt, azzal a jellegzetes új-pipia-városban nézéssel. Cleo állta a tekintetüket, szilárdan, hűvösen, kifejezéstelenül. Szokványos külsejű pasik, elég vonzóak, harmincasok vagy negyvenes éveik elején lévők, öltönyben, lenyalt frizurával: fiatal ügyvédek, hivatalnokok, tőzsdeügynökök - akik elég sikeresek ahhoz, hogy megengedhessenek maguknak egy kis esti szórakozást, azok a fajta pasik, akik megtalálhatók mindenhol. Például ott az a fickó - magas, atletikus alkatú, göndör hajú, szemüveges. Halovány, ironikus mosoly, laza, fürkésző tekintet. Akár egy professzor. És mégis, és mégis... a mögött a magas, intelligens homlok mögött miféle furcsaságok rejtezhetnek és kavaroghatnak! Hány megbúvó lélek lappang és tolakszik ott! Ijesztő. Csábító. Ellenállhatatlan. Cleo ellenállt. Csak lassan, csak lassan! Ahelyett, hogy a bárhoz ment volna, higgadtan átsétált a váltogatók között, talált egy üres területet, a közepére helyezkedett, és a terem túlfelén lévő tükrök felé fordult. Szétvetett lábbal lecövekelve,
vállban meggörnyedve. Egy forgó gömb piros és lila fényeket szórt rá, ezernyi szilánkot, felfelé fordított arcába. Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Cleo vagy. Judy vagy. Vixen vagy. Lisa vagy. Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Színpompás zuhatag zúdult át lelke peremén, tudata falait ostromolva. Gyere, hatolj be, árassz el, ossz meg, válts át! Cleo és Judy vagy. Vixen és Lisa vagy. Cleo, Judy, Vixen és Lisa! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! A feje kóválygott. Szeme előtt minden összemosódott. A terem forgott körülötte. Hát ilyen? Osztódik? Átvált? Talán igen. Talán a képesség megvan mindenkiben, még benne is, és nincs szükség másra, mint fényekre, tükrökre, megfelelő környezetre, akaratra. Sokrétegű vagyok. Többszörös. Cleo, aki átvált Vixenre. Judy vagyok, és aztán... Nem. Cleo vagyok. Cleo vagyok. Kába vagyok, kezdek émelyegni, és Cleo vagyok, csakis Cleo, aki mindig is voltam. Cleo vagyok, csakis Cleo, és pofára fogok esni.
>
- Nyugi! - Férfihangot hallott. - Jól vagy? - Mindjárt jobban leszek, azt hiszem. Hú! - Nem vagy idevalósi, igaz? - Sacramentói. Honnan tudod? - Egyből lepadlóztál. A helybéliek nem tennék. Itt vannak a leggyorsabb tükrök egész nyugaton. Lenyomnak, ha nem vagy elég óvatos. Nem sétálhatsz csak úgy középre, egyből a legnagyobbra rávetni magad... fokozatosan és lassan kell haladni. Most már jól leszel? - Azt hiszem. Az a magas férfi volt a bárpult mellől, az atletikus, professzoros. Cleo feltételezte, hogy a pasi elkapta őt, mielőtt tényleg elvágódott volna, mert nem érzett magán zúzódást. A férfi keze immár lazán fogta a jobb könyökénél, és egy fal melletti asztal irányába terelte. - Hogy hívnak? - kérdezte. - Judy. - Én Van vagyok. - Helló, Van! - Esetleg egy konyakot? Az rendbe hoz. - Én nem iszom. - Soha? - Vixen a piás. - Áh. A szokásos. Ő vedeli be a pezsgőt, te hánysz tőle másnap. Nekem is van egy ilyenem, csak nála a kajálás a gond. Nagy ívben tesz arra, mit művel a forró, csípős mártásos homár az emésztőrendszeremmel. Rernélem, visszavágsz neki, és megkapja, amit érdemel! Cleo csak mosolygott, nem szólt semmit. A férfi alaposabban szemügyre vette. Vajon érdeklődik iránta, vagy csak udvarias olyasvalakivel szemben, aki nyilvánvalóan most csöppent bele először egy idegen miliőbe? Érdeklődik, döntötte el. Simán bevette azt a Vixenes megjegyzést. Légy nagyon óvatos! - figyelmeztette magát Cleo. Ha túlságosan is próbálod alátámasztani az elhangzottakat meggyőzően hangzó részletekkel, úgy, hogy igazából fogalmad sincs arról, amiről beszélsz, előbb vagy utóbb lefogsz bukni. Tudta, mit kell tennie: úgy szilárdítani meg a hitelességét, hogy ne erőlködjön; hátradőlve, figyelve, ellesve, hogy működnek a dolgok valójában ezek között az emberek között. - Mivel foglalkozol Sacramentóban?
- Semmi érdekessel. - Szegény Judy! Ingatlanügynök vagy? - Honnan veszed? - Manapság az összes nő, akivel találkozom, ingatlanügynök. És Vixen? - Kocsmatöltelék. - Ez nem túl jövedelmező foglalkozás. Cleo megrántotta a vállát. - Mi tartjuk el, a többiek. - Az ingatlanügynök... és még mi más? Nem volt biztos abban, hogy a többszörösök etikettjébe belefér, hogy kibeszéljék egymás váltóénjeit. De felkészülten érkezett. - Lisa tájkerttervező. Cleo szoftveres. Sokat dolgozunk. - Lisát össze kellene hozni Chuckkal. Pokolian jó műkertész. Társtulajdonos egy növénykölcsönző társaságban... tudod, sárkánycserjék és filodendronok irodákba, havi bérleti díjjal, csereszabatossággal, ha kezdenek tikkadtnak tűnni. Lisa és Chuck remekül el tudnának társalogni pálmákról, ananászokról és kaktuszokról egész este. - Be kellene mutatnunk őket egymásnak! - De be ám! - De előbb Vannek és Judynak kellene összeismerkednie! - És aztán talán Vannek és Cleónak - vágta rá a férfi. A nő megborzongott. Máris lelepleződött volna? - Miért Van és Cleo? Cleo most nincs jelen. Te most Judyval beszélsz. - Nyugi! Nyugi! Ám ő képtelen volt leállni. - Nem tudom csak úgy átpasszolni neked Judyt. Nem uralom őt, azt teszi, amit akar. - Nyugi! - ismételte a férfi. - Én csak arra utaltam, hogy Vanben és Cleóban van valami közös. Van is szoftverfejlesztő. Cleo lazított. - Nahát, te is! - kacarászott. - Manapság már mindenki az? De én azt hittem, hogy a tudós világ része vagy. Egyetemi professzor, vagy valami ilyesmi. - Az vagyok. A CalTechen. - Szoftver? - Úgyszólván. Lingvisztika. Pontosabban, metalíngvisztika. Szakterületem a nyelvek
nyelve, az alapvető halmaz, a kommunikáció neurális koordinátái, az agyunk által használt tudatalatti programok, az operációs rendszerek. Az elme mint komputer, a komputer mint elme. Roppant unalmas téma. - Szerintem az elme egyáltalán nem unalmas téma. - Szerintem pedig az ingatlanügynökség sem az. Beszélgessünk a másodlagos jelzálogról és a harmadlagos netlízingről! - Vagy beszélgessünk inkább Chomskyról és Benjamin Whorfról! - javasolta a nő. A pasi szeme tágra nyílt. - Tudod, kí az a Benjamin Whorf? - Összehasonlító lingvisztikából diplomáztam. Még az ingatlanbiznisz előtt. - Ezt a rohadt pechet! - morogta a férfi. Végre találok egy dögös luvnyát a pipipiacon, erre ő Whorfról és Chmoskyról akarna beszélgetni. - Azt hittem, az összes nő, akivel megismerkedtél manapság, ingatlanügynök volt. Velük épp eleget beszélgethettél a bevásárlóközpontokról. - Mind Whorfról és Chomskyról akartak beszélgetni. Roppant intellektuálisak. - Szegény Van! - Igen. Szegény Van! - Aztán a pasi előrehajolt, és megenyhült hangon mondta: - Tudod, nem komolyan mondtam azt a megjegyzést Vanről és Cleóról. Baromság volt tőlem. - Semmi gond, Van. Nem vettem komolyan. - Pedig úgy tűnt. Eléggé kiakasztott. - Hát, talán elsőre. De aztán rájöttem, hogy csak húzni akarsz. - Akkor sem kellett volna ezt mondanom. Abszolút igazad volt: ez most Judy ideje. Cleo nincs jelen, és ez így van rendjén. Judy az, akit szeretnék megismerni. - Biztos? - Naná. Némelyikünk eléggé titokzatos az alteregóit illetően. - Te ís? - kérdezte Cleo. - Néha igen. Néha nem. - Nem zavar. Meglehet, találkozol valamelyik alteremmel ma este. - A terem közepe felé pillantott. - Azt hiszem, most már készen állok. Szeretném újra megtükrözni magam.
- Átváltani? - Duplázni - felelte ő. - Behozni Vixent. Ő fog piálni, én pedig beszélgetni. Zavarna a jelenléte? - Ha nem issza eszméletlenre magát, akkor nem. Legfeljebb akkor, ha egy idegesítő liba. - Mikor duplázunk, én uralom. Gyerünk, vezess át a tükörcsodán! - De légy óvatos! A San Francisco-i tükrök nem olyanok, mint a sacramentóiak. Erre már rájöhettél. - Most majd jobban ügyelek a lépéseimre. Megyünk akkor? - Naná. Ahogy a parkett felé indultak, egy nyúlánk, harminc körüli, pólós férfi lépett eléjük. Borotvált koponya, dús bajusz, medalionok, bakancs. Nagyon San Francisco-i, nagyon meleg. Homlokráncolva mérte végig Cleót, aztán rámeredt Vanre. -Ned? Van bosszús képet vágott, és a fejét rázta. - Ne! Ne most! - Sajnálom. Nagyon sajnálom. Gondolhattam volna! - A borotvált fejű elpirult, aztán elsietett. - Gyerünk! - vetette oda Van Cleónak. Ez alkalommal már könnyebben meg tudta őrizni az egyensúlyát. Tudván, hogy közelben a segítség. De a visszavert fény egyre csak püfölte, ütötte-verte. Totális támadás zúdult rá: könyörtelen, kérlelhetetlen, lehengerlő. Le kellett küzdenie a lüktetést a mellkasában, a dübörgést a halántékán, térde reszketését. És ezeknek ez okoz örömet? Ez a legfőbb gyönyörűség? De ezek többszörösök, ő pedig csupán Cleo, és ez a tény, pontosan tudta, óriási különbség. Úgy tűnt, elég jól tudja színlelni. Át tud lényegülni Judyvá, Lisává, Vixenné, személyisége apró részleteivel ruházva fel őket, saját hanggal, arckifejezésekkel, egyéni jellegzetességekkel. Otthon, a tükör előtt állva sikerült erről meggyőznie magát. Lehet, hogy még ezzel a pasival is sikerül elhitetnie. De ahogy a kavargó fények összevissza pattogtak az egymásba olvadó tükrök között, és szlalomozva siklottak át tántorgó lelke kapuin, úrrá lett rajta a rettegés, hiszen ő valójában soha nem tartozott közéjük, bármily ügyesen imitálta is bonyolultságukat. Tényleg így van? Arra ítéltetett, hogy csak kívülről bámulhassa ellenállhatatlan világukat,
>
reménytelen kukucskálásra kárhoztatva? Túl korai lenne ezt még megmondani... nagyon is komi - gondolta. Beismerni, hogy kudarcot vallott. De legalább nem esett pofára. Állta a tükrök ostromát, ameddig csak bírta, aztán pedig, nem várva meg, hogy a férfi ott hagyja a parketten, megindult - óvatosan, óvatosan, akárha kötélen kelne át egy szakadék fölött - a bár irányába. Mikor a fejéből elmúlt a kóválygás, rendelt egy italt, és óvatosan szürcsölgette. Érezte, ahogy az alkohol centiről centire behatol a vérkeringésébe. Ez megnyugtatta. Van transzban ácsorgott a parkett közepén, néha-néha megreszketett, vagy épp görcsösen megrándult egy fél pillanatig. Duplázódott, Cleo tudta ezt: átadta testét egy másik személyiségének. Ezért jártak a többszörösök ilyesféle klubokba. Mert itt az eltérő személyiségeik nem voltak kénytelenek elkülönülni elméjük egymástól elszeparált zugaiba. A tükrök és fényjelenségek segítségével a képzettebb példányok képesek voltak egymásba olvasztani két avagy három részüket is egy komplexebb személyiséggé. Mikor ez a pasi magához tér, gondolta Cleo, már nem csupán Van lesz, hanem Van plusz X. És nekem azt kell színlelnem, hogy Judy plusz Vixen vagyok. Felkészítette erre magát. Judy a legkönnyebb. Judy épp olyan, akár az igazi Cleo, az ingatlanügynök csaj Sacramentóból, Cleo elképzelései szerint, persze, hogy milyennek gondolta egy többszörös személyiségét. És Vixen? Cleo úgy képzelte el, mint huszonhárom éves, Los Angeles-i lányt, az egykori teniszcsillagot, aki bokáját törte egy ostoba tréfa közben, és aki ezután már soha többé nem versenyezhetett, és piával igyekezett enyhíteni fájdalmát és veszteségét. Gátlásoktól mentes, kiszámíthatatlan, szétszórt, lobbanékony és heves: mindaz, ami Cleo nem. Képes átváltozni Vixenné? Jókorát kortyolt az italából, és Vixen arcát öltötte fel: dülledt, csillogó szem, megfeszült arcizmok. Van leballagott a parkettről. Mozgása megváltozott: merev volt, szinte már esetlen, vállát felhúzta, könyökét furán kitartotta oldalra. Anynyira másnak tűnt, hogy Cleo csodálkozott is: Van ő még egyáltalán? - Nem váltottál át, ugye? - Duplázódtam. Most már Paul is itt van.
- Paul? - Paul, Texasból. Geológus, iszonyatosan jó pókeres, és gitáron is játszik. - Van elmosolyodott, és ez olyan volt, mintha sebességet váltott volna. Mélyebb, rezonánsabb hangon folytatta: - És faszányosan éneklek is, hő'gyem. Van tökre irigy rám, mer' az ő hangja szart se nem ér. Még egy piát? - Még jó hogy! - vágta rá Cleo, hanyagul, vixenesen. A pasi apartmanja a közelben volt, egy derűs, levegős, tágas lakás a Marina körzetben. Életének egyik szegmense eléggé nyilvánvaló volt: a falon lévő printek és festmények olyanok voltak, mintha négy vagy öt különböző személy válogatta volna össze azokat, akik közül az egyik eléggé bele lehetett esve a Grand Canyon fölötti napkelték színorgiájába, egy másik pedig Picassóba és Miróba, valaki más pedig impresszionista festményekért rajonghatott, párizsi utcajelenetekkel és virágpiaci képekkel. Egy napfényes szobában a leghatalmasabb és legegészségesebb szobanövény terpeszkedett, amihez hasonlót Cleo még soha nem látott. Egy másik szoba technikai könyvekkel és tudományos magazinokkal volt tele, a harmadikban három vagy négy csillogó edzőgép terpeszkedett. A többi szoba némelyike kifinomult ízlésű volt, és rendezett, a többi eszméletlenül kaotikus. A bútorzat egy része barátságtalan volt, és rideg; mások lazák és túlzsúfoltak. Cleo szinte várta, hogy más lakótársak is felbukkannak. De nem volt itt senki más, csak Van. És Paul. Paul italt kevert, lágy melódiákat pengetett gitáron, és ízléstelen történeteket mesélt neki arról az időről, amikor talajkutatóként járta a nyugat-texasi olajmezőket. Aztán valami trágárnak hangzó nótát dalolt el spanyolul, és Cleo, felvéve Vixen hangját, bekapcsolódott a refrénekbe, szándékosan hamisan. Ám ekkor Pault Van váltotta fel, és közelebb ült hozzá a kanapén. Aztán tudni akart pár dolgot Judyról, és ő maga is beszélt egy keveset Vanről, de a többi személyiség nem került szóba. Cleo biztosra vette, hogy nem véletlenül. Nagyon későig fennmaradtak. Paul az este vége felé még visszatért, hogy elmeséljen pár viccet, és elénekeljen egy lágy, jó éjt kívánó dalt, de amikor bementek a hálószobába, már ismét
Van volt jelen. Ebben Cleo egészen biztos volt. Amikor reggel felébredt, egyedül találta magát. Először azt sem tudta, hol van, és mi történt, de egy pillanatra rá eszébe jutott, hogy került ide, felült, pislogott. Kisétált a fürdőszobába, és maroknyi vizet löttyintett az arcába. Anélkül, hogy felöltözött volna, körbetipegte a lakást, Vant kereste. Az edzőszobában találta meg, keményen dolgozva az evezőgépen, de nem Van volt az. Szűk farmert és fehér pólót viselt, és valamivel fiatalabbnak tűnt; soványabbnak, hetykébbnek. Izzadság gyöngyözött a homlokán, de még csak nem is zihált. Hűvösen, szenvtelenül végigmérte őt, szexualitástól mentes pillantással, mintha egyáltalán nem lenne szokatlan számára, hogy egy ismeretlen, pucér nö tűnik fel a lakásában, és abszolút nem zavartatta magát. - Jó reggelt! Ned vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. - A hangja magasabb volt, mint Vané, sokkal magasabb, mint Paulé, és furcsa, túlságosan is precíz módon hangsúlyozott minden egyes szótagot. Cleo elvörösödött, hirtelen rádöbbent, hogy még csupasz, és azt kívánta, bár felöltözött volna, mielőtt kilépett a hálószobából, és keresztbe tette bal kezét a melle előtt, bár úgy tűnt, meztelensége csöppet sem zavarja a férfit. - Judy vagyok. Vannel jöttem. - Igen, tudom. Láttam a bejegyzést a könyvünkben. - Simán húzta az evezőket a gépen, hátradőlt, előretolta. - Szolgáld ki magad a hűtőből! Érezd magad otthon! Van hagyott neked egy cetlit a hűtőn. Cleo megbámulta: a kezét, a száját, hosszú, izmos karját. Eszébe jutott a simogatása, a csókjai, bőrének tapintása. És most ez az átható közöny. Nem. Nem ő csókolta, nem ő simogatta. Van tette. És Van most nincs itt. Ez most egy másik lakó Van testében, valaki, akit ő egyáltalán nem ismer, és akinek nincsenek emlékei a tegnap éjszakáról. Cleo megborzongott. Többé-kevésbé tudta, mire számíthat, de átélni mindezt egészen más volt, mint olvasni róla. Szinte úgy érezte magát, mintha másik bolygóról érkezett lények karjába csöppent volna. De ezt akartad - gondolta. Vagy nem? Bonyodalmakat, rejtélyeket, kiszámíthatatlanságot,
merő borzongást? Egy kis kószálást egy idegen világban, mert a sajátja elcsépeltté, szűkké, kényelmetlenné vált. És tessék. Jó reggelt! Ned vagyok. Szolgáld ki magad! Van üzenetét egy apró, katica formájú, sárga mágnes rögzítette a hűtőajtóhoz. VACSORA MA ESTE CHEZ MICHELNÉL? TE, ÉN ÉS MAJD MEGLÁTJUK, MÉG KI. HÍVJ FEL! Így kezdődött. Aztán az elkövetkező tíz napban minden este randiztak. Általában valami háromcsillagos étteremben találkoztak, hosszasan, ráérősen elfogyasztották intim vacsorájukat, aztán felmentek a férfi lakására. Egy enyhe, felhőtlen estén kikocsikáztak a partra, és éjfél utánig nézték, mint törnek meg a hullámok a Fókasziklákon. Egy másik alkalommal a Fisherman's Wharfban, az egykori halásznegyedben kószáltak, és valami háromtáskányi csiricsáré szuvenírt szedtek össze. Van volt a férfi elsődleges neve - Cleo látta a hitelkártyáján egyik este -, és úgy tűnt, ez a fő személyisége is, bár akadtak még bőségesen. Eleinte eléggé szűkszavú volt ebben a témában, de a negyedik vagy ötödik estén elárulta, hogy kilenc jelentősebb személyisége van, és tizenhat kisebb. Paulon, a talajkutatón, Chuckon, a műkertészen és a meleg Neden kívül Cleo hallott a tőzsdespekuláns Natről - ötvenéves és kövér, minden héten egy vagyont keres, és állandóan Las Vegas és Miami Beach között ingázik; Henryről, a félszeg költőről, aki soha senkinek nem mutatja meg a műveit; Dickről, aki színiiskolába jár; Halről, aki egykor jogot tanított a Harvardon; Dave-ről, a versenyvitorlázóról és Nicholasról, a hamiskártyásról. És akkor ott voltak még a törmelékek, némelyiküknek neve sem volt, csak egy fura beszédstílusuk vagy apróbb, egyedi megnyilvánulásaik. Azonban nagyon keveset érzékelt a férfi egyéb személyiségeiből. Mint minden többszörösnél, nála is előfordultak önkéntelen átváltások. Egyik éjszaka átváltozott Halié szeretkezés közben, máskor Dave lett belőle egy teljes órán át, és néha-néha Henry és Nicholas is be-bevillantak. Cleo egyértelműen érzékelte ezeket az átalakulásokat, bármikor került rájuk sor: a férfi hangja, a mozgása, egész viselkedése és személyisége is azonnal
>
megváltozott. Ijesztő, izgalmas pillanatok voltak ezek számára, melyek ismeretlen tapasztalatokat kínáltak. De általában nagyon jól kontrollálta tudatát, és Van maradt, mintha nagyon erős késztetést érezne arra, hogy Vanként élvezze nője társaságát, és csakis Vanként. Időnként duplázódott, és előhozta Pault, hogy gitározzon vagy énekeljen, vagy Dicket, hogy szonetteket szavaljon, de amikor ezt tette, a Van-identitás mindvégig jelen maradt és dominált. Kiderült, hogy képes duplázni puszta akaratából, tükrök és fények segítsége nélkül, legalábbis az idő nagy részében. Aktív és működő többszörös volt, amióta csak az eszét tudta - gyermekkora óta, vagy talán születésétől kezdve -, és éveken át gyakorolta, miként uralja megosztott tudatát. Bármily szempontból nézve is, alapvetően szimpatikus személyiségekkel bírt: energikusak és stabilak, megfontolt férfiak, akik élvezik az életet, és tudják, miként érjék el, amire vágynak. Habár nagyon különböző egyéniségek voltak, Cleo érzékelte, hogy mind készségesen vetik alá magukat Van akaratának, akiből - úgy vélte valamennyien osztódtak. Az egyetlen kakukktojás Nat volt, a tőzsdeguru. Cleo el se tudta képzelni, milyen lehet a férfi Natként - tunya és közönséges, igen, de hogy sikerül tizenöt évvel és huszonöt kilóval súlyosabbnak mutatkoznia? Talán mindez az arckifejezésében és a tartásában nyilvánul meg. De Nattel sohasem találkozott. És fokozatosan arra is rájött, hogy túlságosan leegyszerűsíti a dolgot, ha úgy gondol Paulra, Dickre, Nedre és a többiekre, mint Van puszta kiterjesztéseire, eltérő módokon. Van maga is ugyanolyan tökéletlen volt, mint a többiek. Egy volt a sok közül, akik párhuzamosan fejlődtek, mindegyikük önállóan, mindegyikük csak egy részeként az egésznek. Habár az idő jelentős részében Van uralta a közös testet, fogalma sem volt arról, mit művel bármelyik alteregója, amikor átvette az irányítást, és, akárcsak ők, ő is találgatásra és a képzeletére szorítkozott, valamint azokra az üzenetekre és feljegyzésekre, amiket gondosan vezettek, hogy azok is tisztában legyenek a történésekkel, akik épp nem voltak jelen tudatosan. - Az egyetlen, aki mindent tud, Michael. Hétéves, vág az esze, mint a borotva, és folyamatosan tartja a kapcsolatot mindegyikünkkel.
- Ő az emlékezetetek - vélte Cleo. Van bólintott. Minden többszörös, a nő tudta ezt, rendelkezik egy alszemélyiséggel, aki tudatában van az összes többi személyiség minden cselekedetének - általában egy gyerek, egy megfigyelő, aki az elme legmélyén lakozik, játssza a kis játékait, és csak akkor bukkan fel, ha el kell hárítani valami krízist, ami a teljes csoport stabilitását fenyegeti. - Csak nemrég árulta el, hogy etiópiai mondta Van. - Azóta két-háromhetente átjárunk Oaklandbe, egy etióp étterembe, ahol amhara nyelven flörtöl a pincérnőkkel. - Ez nem lehet túl megterhelő. Úgy hallottam, az etiópok nagyon szép emberek. - Abszolút. De a pincérnők egy nagy tréfának hiszik az egészet, és Michael amúgy sem tudja, hogy kell nőket felszedni. Tudod, még csak hétéves. Szóval, Van nem sokat profitál az egészből, eltekintve némi gyakorlástól az összehasonlító nyelvészetben és a másnapi emésztési zavaroktól. Az etióp étel a legfűszeresebb a világon. Én pedig nem bírom a csípős kaját. - Én sem. De Lisa szereti. Főleg a mexikóit. De senki sem állítja, hogy egy testen osztozni egyszerű dolog, nem igaz? Tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie, miközben arról faggatja Vant, hogyan zajlik egy többszörös élete. Hiszen, elvégre, állítólag ő maga is többszörös. De ráfoghatta Sacramentói származására, mintegy indoklásként, hogyha fény derült némi tudatlanságára a többszörösök szokásait vagy életük mindennapos megnyilvánulásait illetően. Habár azt mondta, ő maga is többszörös gyerekkora óta, de ő egy olyan környezetben nőtt fel, mely elutasítja azt, mármint az osztott személyiséget, ami túlsúlyban van San Franciscóban, ahol már évek óta nyíltan és aktívan létezett a többszörös szubkultúra. Ilyen elszigetelt körülmények között, nem tudva arról, hogy rengeteg hozzá hasonló létezik még, eleinte egy súlyos, mentális rendellenesség áldozataként tekintett magára. Csak nemrég ébredt rá, vallotta meg a férfinak, csak nemrég értette meg, mily rengeteg előnnyel jár a többszörösök élete: lelki gazdagság, összetettség, a különböző képességek és tapasztalatok összessége, amit egy megosztott tudat élvezhet. Ezért jött San Franciscóba. Ezért
faggatja őt annyira buzgón, hogy minél többet meséljen magáról. Saját többszörös egyéniségeinek megmutatásával is óvatosan bánt. Azt szerette volna, ha egyáltalán nem kell színlelnie más személyiséget. De olykor-olykor elő kelleti hozakodnia velük, ha fenn akarta tartani Van iránta való érdeklődését. A többszörösök hírhedten közönyösek az egytudatúakkal szemben. Izetlennek, túlságosan egyszerűnek, kétdimenziósnak találják őket. Olyan izgalmat akarnak, ahol nem csak egy személlyel ölelkezhetnek, de felfedezhetnek egy másikat is, vagy még kettőt-hármai. Igy hát adta neki Lisát, adta Vixent, adta Judyt-akiCleónak-mutatta-magát, Cleót-aki-valaki-egészmásnak, és egyikből a másikba csusszant át, láthatóan akaratlanul és váratlanul, gyakorta épp az ágyban. Lisa higgadt volt, visszafogott, prűd. Totál sokkot kapott, amikor egyik pillanatról a másikra egy idegen férfi karjában találta magát. - Maga kicsoda?! Hol vagyok?! - hebegte. Elgördült, és magzati pozícióba gömbölyödött. - Judy barátja vagyok - felelte Van. Ő pedig ridegen meredt rá. - Szóval már megint azt csinálja! A férfi bánatosnak, Zavartnak, féltően gondoskodónak tűnt. És ő kivárt pár pillanatot, hogy Van elgondolkodhasson azon, talán viszsza kellene vinnie őt a hoteljába az éjszaka közepén. Aztán dévaj mosoly suhant át Lisa arcán, felháborodott erkölcsössége alábbhagyott, egyre enyhült és elernyedt, a végén Lisa már szinte dorombolt. .. - Hát, ha már úgyis benne vagyunk... Mit mondott, mi is a neve? Van bírta az ilyesmit. Vixent is bírta, a túlságosan vad, izzadós, hörgős, nyögős, zihálós, rugdosós és vergődős csajt, aki lerángatta magával a padlóra, és oda-vissza hengergődzött vele. Úgy tűnt, Cleót is kedvelte, bár ezt nehéz volt eldönteni, mivel Cleo stílusa tartózkodó volt, komoly, barokkos, kifürkészhetetlen. Sebesen váltogatott egyikről a másikra, néha mind a négyet megjelenítve egyetlen óra alatt. A bor, magyarázta, az okozza a gyors váltásokat. Bevallotta a férfinak, hogy neki is vannak más identitásai, foszlányosak és mélyen lakozók. Célzott arra, hogy ezek
A Filmvilág áprilisi számában Jancsó Miklósra és Philip Seymour Hoffmanra emlékezünk, Wes Anderson fantasztikus látványvilágát és A törvény nevében izgalmas krimisorozatát elemezzük. problémásak, neurotikusok, önpusztítók. Uralom őket, mondta, és nem fognak előtörni, hogy gondot okozzanak, de nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a későbbiekben megfűszerezhessék a kapcsolatukat, és még hitelesebbé tegyék az eljátszott szerepét. Úgy tűnt, működik. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi örömét leli a társaságában. Már-már kezdelt eljátszani azzal a fantáziával, hogy végleg ideköltözik Sacramentóból, bérel egy apartmant, esetleg össze is költözhetnek, bár az valószínűleg egy fura, kihívásokkal teli élet lenne. Együtt kellene élnie Paullal, Neddel, Chuckkkal meg a többiekkel is, de mily csodás, mily felvillanyozó élet lenne ez! Aztán a tizedik napon a férfi szokatlanul feszültnek és komornak tűnt. Cleo megkérdezte, mi aggasztja, Van kitért a válasz elől, ám ő addig nyaggatta, míg végül elérte, amit akart. - Valóban tudni akarod? - Persze.
>
- Az zavar, hogy szerintem te nem vagy valódi, Judy. Elakadt a lélegzete. - Mi a francra célzol ezzel? - Tudod, hogy értem - mondta a férfi csendesen, szomorúan. - Ne játssz tovább! Semmi értelme. Mintha hasba rúgták volna. Elfordult, és hallgatott egy darabig; nem tudta, mit mondjon. Amikor már minden olyan jól ment, amikor már kezdte azt hinni, hogy sikerre vitte a színlelést. - Szóval,.. tudod? - kérdezte szégyenlősen. - Persze hogy tudom. Kezdettől tudtam. Cleo megremegett. - Miből? - Ezernyi apróságból. Mikor váltunk, változunk. Hang. Tekintet. Izmok feszülése. Szószerkezet. Még az agyhullámok is. Egy egyszerű potenciálvizsgáló teszt is simán kimutatja. A szemembe világítanak, és egyfajta agyhullámokat bocsátok ki, Ned másfélét, és Chuck megint másfélét. Te, Lisa, Cleo és Vixen egyforma hullámokat adnátok, A többszörösök nem színészek, Judy. A többszörösök egymástól különböző tudatok egyazon agyon belül. Ez tudományos tény. Te pedig csak megjátszod. Nagyon jól csináltad, de engem nem tudtál átverni. - Mégis, hagytad, hogy bolondot csináljak magamból. -Nem. -Miért tetted... hogy tehetted... - Láttam, ahogy besétálsz aznap este, és azonnal megfogtál. Figyeltelek, ahogy a parkettre lépsz, és ahogy darabokra hullsz, tudtam, hogy nem lehetsz többszörös, és eltűnődtem azon, mi a fenét keresel te itt. Aztán odamentem hozzád, és horogra akadtam. Olyasmit éreztem, amit még soha ezelőtt. Szokványos, süket dumának hangzik? Akkor is igaz, Judy. Te vagy az első egytudatú nő, aki felkeltette az érdeklődésemet. - Miért? A férfi a fejét rázta.
- Van benned valami... a hevességedben, az elszántságodban és talán az eltökéltségedben is, hogy többszörösnek mutasd magad... nem tudom, Elkaptál. Durván elkaptál. És ez egy csodás másfél hét volt. Komolyan. - Amíg rám nem untál. - Nem untam rád, Judy. - Cleo. Ez az igazi nevem, az egytudatú nevem. Judy nem létezik. - Cleo - ismételte a férfi, mintegy ízlelgetve a szót ajkai között. -Szóval, nem untál rám, mégha csak egy személyiségem van is. Ez csodás... roppant hízelgő. Ez a legjobb hír, amit ma hallottam. Azt hiszem, most eloldalgok, Van. Van vagy, ugye? - Ne beszélj így! - Hogy szeretnéd, hogy beszéljek? Én elbűvöltelek téged, te elbűvöltél engem, lejátszottuk egymással a kis játszmánkat, és most vége. Nem volt igazi, de nagyon jól csináltad. Mindketten jól játszottunk. De én csak egy egytudatú nő vagyok, és nem tudlak kielégíteni. Legalábbis nem elég hosszan. Egy éjszakára, egy hétre vagy kettőre talán. Előbb vagy utóbb te valódi kapcsolatot akarnál, és arra én nem vagyok alkalmas. Minden jót, Van! -Ne! -Ne? - Ne menj el! - Mi értelme lenne maradni? - Akarom, hogy maradj. - Egytudatú vagyok, Van. - De nem kell feltétlenül annak maradnod. A terapeutát Burkhalternek hívták, és az egyik Embarcadero toronyban volt az irodája. A San Francisco-i többszörösök közössége számára ő egyfajta félistennek számított. A szakterülete az elektrofiziológiai integráció volt, különös tekintettel a többszörös személyiségek rendellenességeire. Azok, akik sötét és ördögi éneket hordoztak magukban, amik veszélyeztethették a csoport stabilitását, hozzá fordultak e személyiségek ki-
purgálásáért vagy legalábbis elfojtásáért. Azok is hozzájártak, akik szerették volna előcsalni az extrovertáltabb személyiségek árnyékában lappangó énjeiket. Mint ahogy azok is, akik Skizoid fejetlenségként élték meg a többszörös állapotot, nem pedig gazdagon gyümölcsöző összhangzásként, úgyszintén dr. Burkhaltert keresték meg, aki, idővel, segített is rajtuk. És nemrégiben elkezdett kifejleszteni egy technikát, amit személyiség-sokszorosításnak nevezett. Van úgy hívta: „ékverés". - Képes többszörössé tenni egy egytudatút? kérdezte Cleo döbbenten. - Ha megvan benne a potenciál. Tudod, ez egyrészt genetikus: egy többszörös agya alapvetően eltér az egytudatúétól. Egészen más a hardver, az agy huzalozása. És akkor, a megfelelő stimulálás hatására, általában gyerekkorban, általában, de nem szükségszerűen traumatikus behatásra, megtörténik az osztódás, a különböző személyiségek elkezdik elfoglalni a területüket. Ám az esetek nagy többségében a többszöröződés nem jön létre, és potenciálisan talán egy egész hordányi ént hordozol magadban úgy, hogy nincs róla tudomásod. - Van okod azt gondolni, hogy én is ilyen lehetek? A férfi vállat vont. - Egy próbát megér. Ha a doki észleli a hajlamot, hatékony módszerei vannak a szétválasztásra. Beveri az éket, érted? Szeretnél többszörös lenni, ugye, Cleo? - Ó, igen, Van, de még mennyire! Burkhalter nem volt biztos felőle. Elektródákat aggatott a fejére, éles fényekkel villogot t a szemébe, és verbális-asszociációs tesztekkel ostromolta, négy- vagy ötfajta elektroenkefalográfiai vizsgálatot futtatott le rajta, és továbbra is bizonytalan maradt. - Nem fekete-fehér eset - motyogta többször is, homlokráncolva, sötét ábrázattal. Ő maga is többszörös volt, de személyiségei közül három is pszichiáter; ezáltal a nap huszonnégy órája-
ban képes volt pácienseket fogadni. Cleo eltűnődött azon, vajon másodvéleményért is magához fordul-e. Egy hét tesztelést követően Cleo már elkönyvelte magában, hogy reménytelen eset, repeszthetetlen egytudatú, de Burkhalter meglepte őt azzal a kijelentésével, hogy megérhet egy próbálkozást. - Legrosszabb esetben - magyarázta - pár napon belül spontán visszaolvadás lép fel, és az állapota semmivel sem lesz rosszabb, mint most. De ha sikerrel járunk... Klinikája az öböl túlsó részen volt, a Moraga nevezetű kisvárosban. Cleót további ket napon át tesztelték, aztán háromnapos gyógykezelésnek vetették alá. - Csak egy kis antikonvulzáns - magyarázta az ápolónő derűsen. - Hogy erősítsük a fájdalomtűrő képességét. - Miféle fájdalom? - Szülési trauma. Új személyiségek születnek, és ez némi kínnal jár. A beavatkozás csütörtökön vette kezdetét. Elektrosokk, gyógyszerek, ismét elektrosokk. Alaposan leszedálták. Olyan volt, akár egy elnyújtott álom, de nem érzett fájdalmat. Van mindennap meglátogatta. Chuck is eljött, két virágzó orchideát is hozott, Paul énekelt neki, és egyszer még Ned is felhívta. Ám ő nehezen tudott beszélgetésbe mélyedni bármelyikükkel is. Hangokat hallott a fejében. Lázas volt, és szédült, néha pedig biztosra vette, hogy tizenöt-húsz centivel az ágya fölött lebeg. Ezek az érzések fokozatosan alábbhagytak, de jöttek másfélék, legalább enynyire furcsák. A hangok maradtak. Megtanulta, hogyan társalogjon velük. A második héten nem fogadhatott látogatókat. Nem számított. Bőségesen akadt társasága, még akkor is, ha egyedül volt.
>
, ROBERT SILVERBERG
Népszerű és termékeny amerikai szerző. 1935ben született, első elbeszélése 1954-ben jelent meg. Nevét legismertebbé Majipoor című sorozata tette, aminek első trilógiája (Lord Valentine kastélya; Majipoor krónikái; Valentine, Napkirály) magyarul is olvasható már, olyan más kötetek társaságában, mint az Üvegtorony, az Éjszárnyak vagy a Jövőlátó ember. Többszörös Hugo- és Nebula-nyertes, antológia-szerkesztői munkássága szintén jelentős. A Galaktika olvasói jó néhány elbeszélésével találkozhattak, legutóbb lapunk 286. száma közölte „Amanda és az idegen" cimű novelláját.
Aztán egyszer csak Van érte jött. - Hazaengednek - közölte. - Hogy vagy, Cleo? - Noreen vagyok - felelte. Öten voltak, nyilvánvalóan. Ezt Van mondta neki. Cleo nem tudhatta, mivel, amikor ők uralták a testét, ő nem volt jelen... nem csupán aludt, de teljesen eltűnt, semmit nem érzékelt. De látta a jegyzeteiket, amiket írtak, idegen kézírással, amiket elolvasni is alig bírt, és lehallgatta a hangfelvételeiket. Noreen mély alt hangú; Nanetté magas és ziháló; Katyáé kemény és durva New York-i; és az utolsónak, akinek még nem tudta a nevét, túlzottan megjátszott, érzéki, affektáló szirénhangja volt. Az első öt napban nem hagyta el a férfi lakását, aztán elkezdett rövid sétákat tenni, mindig Van vagy valamely alteregója társaságában. Lábadozó betegnek érezte magát. Kissé másnaposnak a fájdalomcsillapítóktól, amik letompították a reflexeit, és amik miatt alig érzékelte a forgalmat, és ráadásul ott volt benne a félelem, hogy aközben éri váltás, miközben kínt lófrál. Bármikor következett is be ilyesmi, az minden előjel nélkül jött, és valahányszor újra öntudatra ébredt, fájdalmas hiányt érzett az emlékezetében, nem tudva, hogy találta magát hirtelen a Ghirardelli téren vagy a Golden Gate Parkban, vagy akárhová is vitte testét egy másik énje. De így is boldog volt. Mint ahogy Van is boldog volt vele. Egy este a második héten, mikor randira mentek, átváltott Chuckra - Cleo tudta, hogy Chuck jön elő, mivel mostanra már pontosan tudta, melyik személyiséggel találkozik -, és az alteregó így szólt:
- Csodás hatással vagy rá. Egyikünk sem látta még őt ilyen... ilyen elégedettnek, ennyire kielégültnek... - Remélem, kitart, Chuck. - Persze hogy ki fog tartani! Mi a francért ne tartana? És mégsem. A harmadik hét vége felé Cleo azt tapasztalta, hogy napok óta semmilyen bejegyzés nincs a jegyzettömbjében Noreentól. Ez önmagában még nem lett volna ijesztő. Egy alteregó dönthet úgy, hogy nem bukkan fel napokig, hetekig vagy akár hónapokig is. De mennyire valószerű az, hogy Noreen, aki még új ebben a világban, ily hosszan a háttérben marad? Lin-lin, a kis kínai lány, aki a második héten bukkant fel, és Cleo emlékkövetője volt, azt jelentette, hogy Noreen eltűnt. Néhány napra rá egy Mattie nevezetű identitás tűnt fel majd tűnt el három órán belül, akár egy buborék a háborgó tengerből. Aztán Nanette és Katya is eltűntek, és Cleónak már nem maradt mása, csak a szirénhangú alteregója és Lin-lin. Összeolvadt. Az ékek, amiket dr. Burkhalter vert a lelkébe, nem tartottak ki; tudata egységre vágyott, és eggyé olvasztotta magát; visszatért egytudatú állapotába.
- Most már mindegyikük eltűnt - vallotta be Vannek vigasztalanul. - Tudom. Követtem a történéseket. - Tehetünk valamit? Menjek vissza Burkhalterhez? Látta a fájdalmat a férfi szemében. - Semmire se mennénk vele. Megmondta, hogy az esély három az egyhez, hogy ez fog történni. Egy hónap, úgy saccolta; legjobb esetben, ennyiben reménykedhetünk. És letelt a hónapunk. - Jobb, ha elmegyek, Van. - Ne mondd ezt! -Ne? - Szeretlek, Cleo! - Aligha. Vagy már nem sokáig. A férfi próbált vitatkozni vele, elmondani neki, hogy nem számít, hogy ő csak egy egytudatú, hogy egy Cleo felér egy egész csapat alterrel, hogy ő megpróbál majd alkalmazkodni egy egytudatú nőhöz. Nem bírta volna elviselni a gondolatát sem annak, hogy a kedvese távozzon. Igy hát Cleo maradt: egy hetet, kettőt, hár-
mat. Kedvenc éttermeikben ettek. Kéz a kézben sétáltak a hűvös estéken. Beszélgettek Chomskyról és Whorfról, meg a bevásárlóközpontokról is. Mikor ő nem volt jelen, és Paul, Chuck, Hal vagy Dave lépett elő, ment velük bárhová, ahová vitték. Egyszer moziba ment Neddel, és amikor a film vége felé érezte rajta az átváltozás jeleit, átkarolta a férfi vállát, amíg ö visszanyerte uralmát a test fölött, és együtt láthatták a végét és a stáblistát. De ez nem volt így jó. A férfi többre vágyott annál, amit tőle kaphatott: váltásokra, duplázódásra, más személyiségek harsányságára vagy suttogására, öntudata partjain túlról. Olyan volt, mint aki önkéntesen megvakítja magát, hogy megtarthassa egy vak nő társaságát. Cleo tudta, nem várhatja el tőle, hogy örökre így éljen. Így hát egy délután, amikor Van máshol járt, összepakolta a cuccait, búcsút mondott Paulnak, aki megölelte őt, és vele együtt sírdogált egy kicsit, és hazatért Sacramentóba. - Mondd meg neki, hogy ne is hívjon! - köszönt el. - A tiszta szakítás a legjobb. Két hónapja élt már San Franciscóban, és úgy érezte, mintha ez a két hónap lett volna az egész élete, amit színek közt élhetett, míg az összes többi egyhangú, szürke volt. Volt egy pasi az ingatlanügynökségnél, aki évekkel ezelőtt azt mondta neki, hogy őket isten is egymásnak teremtette. Cleo mindig is elég barátságos volt vele: együtt töltöttek pár síelős hétvégét a Tahoe-tónál tavaly télen; egyszer Hawaiira is elrepültek, és San Diegóba is átruccantak. De sosem érzett semmi különlegeset, amikor vele volt. Egy héttel a visszatérte után felhívta, és javasolta, hogy felmehetnének északra, Redwood Countryba pár napra. Amikor onnan hazajöttek, odaköltözött a férfi városszéli birtokára. Nehéz volt bármi hibát is találnia benne. Jó természetű volt, és vonzó, sikeres pasi, aki sokat olvasott, kedvelte a jó filmeket, imádott kirándulni, raftingolni, túrázni, és még arról is beszélt, hogy az operaszezon alatt bemennek a városba, megnéznek egy-két előadást. Lassan elérte azt a kort, amikor már házasságban és családban gondolkodott. Úgy tűnt, nagyon kedveli őt. De annyira lapos - gondolta Cleo. Lapos, akár egy kartonból kivágott figura: egy egytudatú, egy
egyszemélyiségű, átváltásra képtelen. Csupán egy van belőle, és soha nem is lesz több. Nem tehet róla, Cleo tudta ezt. Mégsem volt képes megállapodni valaki mellett, aki csak kétdimenziós. Rettenetes nyugtalanság vett erőt rajta minden egyes este, de nem mondhatta el a férfinak, hogy mi aggasztja. Egy esős, kora novemberi délután bepakolt az utazótáskájába, és áthajtott San Franciscóba. Bejelentkezett egy Lombard Street-i motelbe, lezuhanyozott, átöltözött, és elgyalogolt a Fillmore Streetre. Óvatosan végigjárta a Chestnuttól az Unionig húzódó sávot, aztán az Uniontól viszsza a Chestnutig. A gondolat, hogy összefuthat Vannel, megrémítette. Ma este ne! - imádkozott. Csak ma este ne! Elhaladt a Kabaré előtt, de nem ment be, megállt egy Anyuci nevezetű klubnál, majd a fejét rázta, és egy másikba ment be, amit úgy hívtak, Mellékhatás. Főképp nők voltak odabenn, mint általában, de üldögélt pár pasi is a bárpultnál, nem is rossz külsejűek. És Van nem volt köztük. Rendelt egy italt, és mintegy véletlenül beszédbe elegyedett egy zömök, göndör hajú, művészi külsejű fickóval. - Gyakran jársz ide? - kérdezte az. - Most először. Általában a Kabaréba járok. - Rémlik, mintha láttalak volna ott. De lehet, hogy mégsem. Cleo mosolygott. - Mi a neved... most? - Sandy. És a tied? Cleo mélyet sóhajtott, és benntartotta a levegőt a tüdejében. Némileg hibbantnak érezte magát, szeleburdinak, meggondolatlannak. Tényleg ezt akarod? - tette fel magának a kérdést. És a választ is megadta: Igen. Igen. Pont ezt. - Melinda vagyok - felelte. Nemes István fordítása
Egy halhatatlan és egy halandó találkozása egy köztes helyszínen...
Undine Patricia McKillip
M
INDEN
NŐVÉREM így fogott magá-
nak halandót. Több nővérem van, mint ameddig el tudok számolni, és mindnek több férje volt rnár, mint ameddig ők el tudnak számolni. Azt mondták nekem, egyszerü dolog. És amikor rájuk unsz, egyszerüen elengeded őket. Néha visszatalálnak a világukba, ahol aztán sokat üldögélnek, szemükben a horogra akadtak tekintete, szájukból lassacskán elvesznek a szavak, mint ahogy a buborékok libegnek el. Máskor egyszerűen csak meghalnak a mi világunkban. Többé nem lebegnek a víz színén, mint a halandók. Lesüllyednek, a vízi növények és kövek között hevernek a fenéken, a bőrük idővel gyöngyszínűvé válik, apró csigák telepszenek a hajukba. Egyszerű dolog. Amikor eljött az ideje az én első alkalmamnak, a nővéreim megmutatták, hogyan tegyem. A mi mély, hűs, opálfényű tavainkban, a náddal benőtt, fényszínezte vizeinkben az idő olyan lassan múlik, hogy észre sem veszed. A dolgok ritkán változnak. Még a nádszálak közt cikázó, hatalmas, ékkőként ra-
gyogó szárnyú szitakötők is régebb óta vannak ott nálam. Ahhoz, hogy embert fogjak, föl kell emelkedjek az ő idejükbe, s le kell húzzam őket a miénkbe. Ez gyakorlottságot kíván, s ezért halnak meg oly sokan közülük. - De ne aggódj! - mondták a nővéreim jókedvűen. - Majd belejössz! Amikor először hozol haza élve egyet, nagy bulit csapunk! Ki kellett válasszak egy napfényfoltot a vizemben, és rajta keresztül kellett fölússzak, föl, még följebb a fénybe, mígnem egész elvakított, s közben nem veszthettem lelki szemeim elől a halandók látomását. Azok a halandók, akiket ismertem, többnyire a nővéreim férjei voltak, meg néhány mohahajú, békaszemű nő, akik véletlenül beleszeretettek ingerlékeny kelpiekuzinjaimba, amikor azok ember- és lóalakban ficánkoltak a vízililiomok között. De, biztosítottak a nővéreim, ahogy a mi időnkből az övékbe tartok, az éhségem - és a magányom - fokozódni fog. Utam végén örülni fogok az emberi arc megpillantásának. Ne számítsak arra, hogy ott is ugyanabban a vízben leszek, de, ígérték, egy-
általán nem lesz nehéz megtalálnom a hazautat. Csak kívánnom kell és úsznom. Kedvesen körém gyülekeztek a vízben, mindegyikük bágyadt és kecses, hosszú hajuk körülöttük lebegett, míg énekszóval búcsúztattak. Az éneklés segített elmozdulnom az időben; úgy éreztem, mintha legalább annyira a hangjukon keresztül úsznék, mint a vízen és fényen át. Amikor megpillantottam a különös víz reszkető felszínét, még mindig hallottam, szinte lehetetlen szabadulni tőle. Akkor kellett volna megfordulnom, abban a minutumban, és követnem a dalt vissza, hazáig. De már érzékeltem is a furcsa, sekély mélységeket, ahová eljutottam. Az arcom és a térdem kövekbe ütközött, és kénytelen voltam a felszínre bukkanni. Fölálltam, nehézkesen, próbáltam megtalálni az egyensúlyomat a köves sekélyesben, és elhúzni a hajam az arcomból, hogy végre lássak. Levegőt vettem, és először a szag csapott meg. - Okádat! - sikítottam. - Penetra! Mi ez? Végre eltávolítottam szemfedélként akadályozó hajam, és ismét sikoltottam. Döglött halak. Döglött halak vettek körül. Nagyok. Százával, a bomlás különböző fázisaiban, lebegve a vízben, bűzölögve. Nekem ütköztek, miközben botorkáltam a büdösségben, a szemük haláltól hályogos, már ahol nem lepték el őket döglegyek. Megint kedvem támadt Sikítani, de ahhoz levegőt kellett volna vegyek. Addigra már levegő után kapkodtam, mint egy partra vetett hal, nyitott szájjal röviden, felületesen lélegezve, s próbáltam olyan gyorsan kimenekülni a folyóból, amilyen gyorsan csak tudtam. A kövek iszamósak voltak a mohától. Ész nélkül hadonásztam, mert páni rémülettel töltött el a gondolat, hogy megbotlom, és a döglött halak közé esem. Az öltözékem nem sokat segített: hosszú ruhám a köveken vonszolódott, a térdem köré csavarodott, a lábam alá került. Minden lépésnél a döglött halakról fölröppenő legyek zümmögtek körülöttem, belerajzottak a szemembe. Igy, félig vakon, féktelenül átkozódva és tátogva, mint egy hal, emelkedtem elő a folyóból, és ölelt a karjába egy halandó. - Mit keresel itt? - kiáltotta meglepődve a férfi.
Éreztem meglepődött szívverését, ahogy addig száraz inge gyorsan átnedvesedik tőlem. Óvatosan kinyitottam fél szememet. Most iszapban álltam. Éreztem, ahogy fölszivárog a lábujjaim között, ami nem javított a hangulatomon, de legalább vissza tudtam nyerni az egyensúlyomat. A halandó, akit fogtam, nagyon jóképű volt, haja egyenes, aranyszőke, s egyik szemébe hullott, a szeme olyan szelídkék, mint a mi világos égboltunk, nem mint a fejünk fölötti vad kék-fehér tündöklés. Olyan inget viselt, amin egy béka ücsörög egy tavirózsalevélen, s kinyújtva végeérhetetlen nyelvét épp elkap egy kis szárnyas lovat. Pont jó lett volna arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek, ha nem most gázoltam volna elő egy folyóból, ami már amúgy is teli volt beszédtémával. Valamit felelnem kellett, ezért így szóltam: - Eltévedtem. - Ilyen ruhában? Ránéztem a ruhámra. A nővéreim szőtték nekem mohából és vízi dudvából, s apró buborékok százaival díszítették. Ebben a világban úgy nézett ki, mint valami gyöngyökkel borított, csillámló szövet. - Mi a baj vele? - kérdeztem, megpróbálva lerugdalni a ruha szegélyét ékesítő nyálkás halpikkelyszalagot. A férfi rám meredt. A szeme egy kicsit kidülledt, mint valami halé, aztán összeszűkült. - Te... te, izé, leugrottál valahonnan? Egy buli után? Mondjuk egy hídról vagy hasonlóról? És ahelyett, hogy megfulladtál volna, belekerültél ebbe a... ebbe a... - Odaintett a borzalmas folyó felé, ami afféle bugyborékoló hangot adott, ahogy átfolyt a halakon, melyek keresztben eltorlaszolták. - Ez történt? Valami pasas vett erre rá? Egy pillanattal később óvatosan bólintottam. Valami pasas, igen. Nyomkodtam a hajam, próbáltam szalonképesebbé tenni a frizurám. Ocsmány szag áradt belőle. Nem sírhattam ugyan minek neked könnycsatorna, ha vízben élsz? De már láttam halandókat sírni, és most megértettem, miért teszik. Életem első embere, és én itt állok sárba süppedten és büdösen, miközben elvetemült kis legyek csipdesik a bokámat.
>
Szerfölött sajnálván magamat, szipogtam és szánalmasan hüppögtem: - Aha. És most nem tudok hazamenni! - Ne sírj... - Mit tettél ezzel a rengeteg hallal? - Én? - kérdezte hitetlenkedve. - Csak kijöttem ide a folyópartra horgászni! Remekül lehet itt pecázni, amikor ívó helyükre vonulnak a lazacok. Ennek a szagát már egész az autópályáról éreztem. Még sohasem láttam ehhez foghatót. - A halak nem is tudnak vonulni - jelentettem ki morcosan; mert úgy tűnt, a férfi sokkal jobban érdeklődik a halak iránt, mint irántam. - Ez csak egy szakkifejezés - magyarázta bőszítő türelemmel. - Így nevezik azt, amikor a lazacok fölúsznak a folyóban árral szemben, hogy visszajussanak azokba a vizekbe, ahol születtek és ívhassanak. - Ívhassanak? - Tudod... petéket rakjanak és megtermékenyítsék őket. Szaporodjanak. És akkor kell meghaljanak. Bólintottam. Ahol élek, elég gyakran történik ugyanez a halandókkal. - De nem így - folytatta a férfi. - Nem félúton fölfelé a folyón, mielőtt hazaértek volna. És nézz erre a vízre! Mélyebb kellene legyen és sebesebb folyású. Olyan, mintha nem tudnának lélegezni vagy ilyesmi ebben a sekély vízben. Ez így teljesen rossz. A férfi megrekedt a halaknál, még mindig rájuk bámult a vállam fölött. Bár beláttam az igazát. Sosem tudtam volna őt a mélybe húzni ebben a siralmas sekélyesben. Megint szipogtam, hogy visszanyerjem a figyelmét. És vissza is nézett rám, ujjaival könnyedén megérintette csupasz karomat. - Ó, te szegény kölyök! Micsoda rémálom! Hol laksz? Hazaviszlek. Ekkor sietve gondolkoznom kellett, aminek esetleges szükségességére a nővéreim nem figyelmeztettek korábban. - Följebb a folyó mentén - mondtam, elégedetten az okosságommal. Elvitetem magam vele valami mély tóhoz, ahol a víz alá tudom csalogatni, ellopom ebből a világból, és elviszem magammal vissza az enyémbe. - De így nem mehetek haza. Büdösen és halpikkellyel
borítva. Ismersz olyan helyet, ahol tisztára úszhatom magam? A férfi fontolóra vette, szemlátomást habozva köztem és a halak között. A megaláztatástól a szemem forgattam, s reméltem, egyik nővérem sem követett, hogy megfigyeljen. Bár, ha figyelembe veszem az állapotom, nem igazán hibáztathatom a halandót. - Persze. - Lehajolt a horgászfelszereléséért. - Tudok egy pont jó helyet. Hazavitt a teherautójával a házába. Az egy kis kunyhó volt, nem túl messze, óriási fák alatt. A kutyája elénk jött, hogy üdvözöljön minket, egész addig udvariasan csóválta a farkát, míg meg nem szimatolt engem. Akkor örömében vonyítva a karomba ugrott s csaknem föllökött. - Hé! - mondta a halandóm. - Feküdj, Angyal! A kutyám szereti a társaságot - magyarázta nekem. Angyal nagy termetű szuka volt, aranyszínű, a képén ostoba vigyorral; úgy viselkedett, mint aki szeretne a földön hemperegni a ruhámmal. - Feküdj! Egyébként az én nevem Mike. Mike Taylor. És a tiéd? - Undine. - Otthon természetesen mindnyájunknak megvan a maga privát neve, de a halandóknak mind csak Undinék vagyunk. - Á... mit keresünk itt? - Undine. Szép név. Gyere be! Megmosakodhatsz a fürdőszobában; adok neked száraz ruhát ís, amibe átöltözhetsz. Aztán hazaviszlek. Jó lesz? De a férfi nem rám gondolt, amikor bevezetett a házába, ami napfényes volt, zsúfolt és csupa kutyaszőr. Mutatott egy parányi szobát, ami egy kádat, egy mosdókagylót és egy nagy, porcelán gombát tartalmazott. Még sohasem láttam ehhez hasonlót. Szerencsére kinyitotta a vízcsapokat ő maga. Szennyes víz lövellt ki belőlük, ami aztán kitisztult. Annyira tiszta lett, hogy oda kellett nyúljak, hogy megérintsem, megszagoljam. - Sajnos nincs zuhanyom, csak ez a kád. A csövekbe néha kosz kerül - mondta a férfi érthetetlen módon. - Ki kell takarítsa őket az ember. Viszont van bőven meleg víz. Egy perc, és hozok neked valami ruhát. Előbb muszáj telefonálnom. Csordultig megtöltöttem a kádat, bár sikerült megállítanom a vízfolyást, mielőtt vízesést hoz-
tam volna létre az oldalán. Ami azt illeti, így is jócskán kilocsoltam a padlóra, amikor lehúztam a ruhámat, és bemásztam. Teljesen elmerültem, s csak forogtam-forgolódtam a melegben, a hajam újra selymessé lett, s meztelen végtagjaim köré tekeredett. Hébe-hóba hallottam Mike hangját, amikor a fülem kibukkant a vízből. A halakról beszélt. Nem a titokzatos, elbűvölő fiatal nőről, akivel a folyó partján találkozott. Döglött halakról. - Fölhívtam az Erdészeti Minisztériumot jelentette ki, amikor berontott, a karja tele randa ruhákkal. - És a Halászati és Vadászati Minisztériumot is. És... - Hirtelen elhallgatott, s a szórakozott tekintet eltűnt a szeméből, amikor fölálltam a vízben. - Ó! - suttogta. - Elnézést! - De nem mozdult. Halkan dúdoltam, s magasba emelt karral húztam el zuhatagként leomló hajamat a nyakamtól. A ruhák a padlóra hullottak. Kinyújtottam a kezemet. Mike belépett a vízbe, még azt is feledve, hogy csizmát visel. A fröccsenés, amit okoztunk, amikor lehúztam magamhoz, a mennyezetig csapott, és szinte ki is ürítette a kádat, ám ezzel egyikünk sem törődött. De nem volt hová lehúzzam magammal, kivéve a csatornát. Utána a karomban hevert, megigézve, elégedetten csevegve, jóllehet átázott csizmáját a vízcsapon kellett egyensúlyozza, és majd széllapított engem. Hagytam, hogy mellébeszéljen, míg megpróbáltam kiutat találni kellemetlen helyzetünkből. - Nem keresek sokat a Sport- és Csaliboltban - mondta. - De nincs is szükségem sokra, hogy fenntartsam ezt a helyet, és a teherautóm ki van fizetve, és csak Angyal meg én vagyunk... Vadászom és horgászom, amikor csak tehetem. Szeretek a szabad ég alatt lenni, és te? - Víz - mormoltam. - Én a vizet szeretem. - Aha... Ezért olyan kiborító ez a dolog a halakkal. Kiderült, hogy az egész politika, ezt mondta a Halászati és Vadászati nekem. A vizet, ami rendes körülmények közt lefolyik ide, ötven mérfölddel följebb eltérítették. Hát hallottál már ilyet? Hogy öntözzék a gabonát a Saskill-völgyben, amit aszály sújt ezen a nyáron. Elpusztult gabona vagy elpusztult halak, tessék választani! És hát a halak nem sza-
>
, PATRICIA MCKILLIP
Amerikai írónő, 1948-ban született. Pályáját fantasy-kötetekkel kezdte, melyekkel eleinte gyermekközönséget célzott meg. Művei később fokozatosan komolyodtak, és a karrierje első csúcspontját jelentő Riddle-Master trilógia (1976-79) már egy szépirodalmi igényességgel megírt fantasy lett. A '80-as évekből legjelentősebb műve a Fool's Run (1987), mely az Orpheusz-mítosz modern változata. Azóta ismét főleg a fantasy zsánerében alkot. Magyarul két rövid regénye jelent meg (egy kötetben): az Óföld elfeledett vadjai és a Vadág erdeiben.
vaznak. - Elkezdett fészkelődni, még egy perc és rájön, hogy lehúzott nadrággal, csizmában fekszik a kádban egy idegennel. Megcsókoltam, s éreztem, hogy az izmai ellazulnak. Fecsegett tovább, a hangja újra ábrándossá vált. - Nem kell most rögtön hazamenned, ugye? Majd később hazaviszlek. Rakhatunk tüzet, süthetünk hamburgert, úszhatnánk egyet holdvilágnál... - Holdvilágnál úszkálás, az tetszik. - Hát, tényleg megtehetnénk, eltekintve attól, hogy kétlem, hogy van elég víz a folyóban errefelé bárhol ahhoz, hogy a belegázolásnál többet tehessünk. - Már megint kezdett tépelődni. Aztán ez a zaj áttört a varázsigémen, valamiféle figyelmet követelő rejtelem, amitől a férfi összes izma megfeszült. A csizmája lepattant a vízcsapról; a halandó megfordult, és ügyetlenül vergődött rajtam, egyensúlyt keresve. - Sajnálom, szivi, ezt föl kell vegyem. Valószínűleg Sam lesz az. Ő olyan csaj, aki mindig naprakész az ilyesmiben. Csöpögve távozott a fürdőszobából, hogy megint halakról beszélgessen, s ott hagyott engem egy tócsában a kád fenekén. Egész hajnalig ekkor láttam utoljára vizet. Egy másik éles hang ébresztett, amikor még sötét volt. Nem emlékeztem, hol vagyok, valami nedves böködte az arcomat, és párásan lihegett. Aztán Mike fölkapcsolt egy lámpát, és akkor Angyal, a vigyora csak egy arasznyira a szememtől, végignyalta az arcomat.
- Garf! - mondtam, és ismét sírni szerettem volna, mert ilyesminek nem szabadna történnie. - Sajnálom, szivi. Muszáj mennem. - Mike bedugta a fejét egy ingbe, s amikor újra előbukkant, reménykedve nézett rám: - Velem jössz? - Lesz ott víz? - Ő, hogyne! S ez az oka, amiért egy órával később újra ott voltam a döglött halaknál, Mike ruháiban, a folyóparton állva, kezemben egy táblával, amin ez állt: ÓVD MEG A VADSÁGOT MAGADBAN! Együtt egy tucat másik morcos és hóbortos emberrel, némelyek szolgálati jelvénnyel, mások a vállukon fekvő egyszemű szörnyeken keresztül figyeltek minket egy nagy teherautóról, amire rá volt írva KNOX HÍRADÓ. Mike folyton ígérgeti nekem, hogy hamarosan, hamarosan el fogunk menni és megkeressük azt a holdfényes medencét vagy mélységesen mély napsütötte tavat, és együtt fogunk lebegni benne, összeölelkezve, egymás karjában, lélegzetünk buborékcsíkot hagy maga után, ahogy csókolózunk, s aztán el fogunk úszni a halandó szerelem határain túlra. Hamarosan. De addig, útban ahhoz a varázslatos helyhez, a teherautó váratlanul letér, hogy egy patakot kövessen, ami a szivárvány összes színét mutatja, és árad belőle a bűz, mint egy szemétdombból. Vagy talál egy tavat, s körülötte végig a parton táblák: FIGYELEM! ITT ÚSZNI VESZÉLYES ÉS TILOS! Akkor Mike órákat tölt a telefonon Sammel vagy Kylelal vagy Vanessával, aztán fölébreszt hajnalban, hogy körbe-körbe járjak egy transzparenst cipelve. És én még mindig reménykedem, hisz mi mást tehetnék? De kezdek azon tűnődni, vajon nem rekedtem-e itt, mint valami partra vetett hal, ezzel az emberrel, bármilyen kedves legyen is, egy teljes halandó élethosszra, mielőtt végre visszaúszhatok abba a mély, napfényszínezte tóba, ahol születtem? Sohár Anikó fordítása
EGY KÖNYV, AMI IGAZI
érzelmeket közvetít:
H
A BE AKARNÁNK skatulyázni az embereket, két részre oszthatnánk őket. Azokra, akik szeretnek olvasni, élvezettel képzelik bele magukat hősük helyébe, és együtt kalandoznak a szereplőkkel. Vannak azonban olyan emberek, akik unják vagy épp utálják az olvasást, mert nem tudják elképzelni az olvasottakat, így nem tud igazi élményt adni számukra a könyv. Ez nem feltétlenül az emberek hibája, hiszen a képolvasással tanulók nagy részének problémája van az olvasással, mivel nem tudják igazán elképzelni az olvasottakat, tehernek érzik az egészet. A MIT Média Laboratóriuma az ehhez hasonló gondokra talált egy megoldást legújabb fejlesztésével, az érzelmeket átadó könyvvel. A projekt a „Sensory Fiction" elnevezést kapta, ami híven tükrözi a működését. A megvalósításhoz szükség volt egy speciális könyvre és egy mellényszerű öltözékre. A könyv lapjain megjelenő eseményeket egytől egyig betáplálták a memóriájába, hozzárendeltek egy érzést és a kiváltás módját. Ahogy az olvasó halad előre a történetben, a könyv külső felén található LED-lámpák elkezdenek különböző, a színterápiákról ismert színekben villogni, ez nemcsak az olvasó számára lehet érdekes, hanem a külső szemlélőnek is, hiszen így nyomon tudja követni az olvasó aktuális érzéseit. A mellény eközben fizikai ingerekkel teszi hihetőbbé, valósabbá az olvasási élményt. A mellény pántjai összesen négy részre oszthatók. A lapockák között található az adott könyvhöz tartozó központi vezérlőegység, innen indul ki minden inger. Ha ez az egység félelmet akar generálni, akkor az oldalunkon elhelyezkedő légnyomással működő zsákok elkezdenek feszülni, ezzel megváltoztatva a légzésünket, míg
az izgatottságot a pulzusszám megnövelésével érik el, amihez egy speciális vibrációs rész van a mellényen elhelyezve. Hogyha esetleg azt szerelné elérni a könyv, hogy zavarban érezzük magunkat, akkor a mellkas két oldalán végigfutó beépített fűtés fogja hőmérsékletünket megemelni a megfelelő értékig. Sokan szkeptikusak a könyvek ilyesfajta fejlődésével kapcsolatban, hiszen ezzel a fantázia önálló működését, kialakulását is gátolhatjuk. Ahogy a gyerekek is, ha csak rajzfilmet néznek, egy idő után nehezebben képzelnek maguk elé egy-egy történetet, úgy a felnőttek is leépíthetik a képzeletüket. Persze a legtöbb ember ettől függetlenül nagyon jő ötletnek tartja, sőt már-már úgy gondolnak erre a szerkezetre, mint a fantázia mankójára, ami támogatja és segíti annak működését. A prototípus könyv mi más lehetne, mint egy sci-fi: James Tiptree Jr. The girl who was plugged in címü regényét használták fel. Reméljük, hamarosan az igazi klasszikusokat is elkészítik majd, és a nagyközönség is kipróbálhatja. Mert ha nem is mindennapi használatra, de biztosan élvezetes lehet egyszer-egyszer fizikailag is átélni az olvasottakat. Gricman Kata
Amit holnap megtehetsz, ne halaszd tegnapra Robert A. Heinlein
„...ti, Zombik, mind... 2217, V. időzóna (EST), 1970.11.07—NYC—„Papa krimója" Épp egy konyakos poharat fényesítgettem, mikor a Leányanya belépett. Megjegyeztem az időpontot: este 10:17, ötös időzóna, vagyis keleti parti idő, 1970. november 7. Ha az ember időügynök, mindig figyeli az ilyesmit; muszáj. A Leányanya egy huszonöt év körüli férfi, nálam nem magasabb, az arca egy kölyöké, a természete lobbanékony. Nem tetszett a képe - soha nem is tetszett -, de ma őt kellett beszerveznem, ő volt az én emberem. Rámosolyogtam, ahogy jó csaposhoz illik. Talán túl szigorú vagyok. A srác nem volt különösebben nőies; a becenevét arról kapta, amit mindig mondott, ha valami kotnyeles alak a mesterségét firtatta: „Leányanya vagyok." Ha kevésbé gyilkos kedvében volt, azt is hozzátette: „Szavanként négy centért. Életrajzi vallomásokat írok." Komiszabb hangulatában viszont megvárta, mit hoznak ki a dologból. Halálos stílusban verekedett, mint egy rendőrnő - ez volt az egyik
oka, amiért annyira kellett nekem. De nem az egyetlen. Részeg volt, mint a csap, és az arcáról lerítt, hogy ma még a szokásosnál is jobban utálja az emberiséget. Szó nélkül töltöttem neki egy dupla Old Zhokneyt, és elöl hagytam az üveget. Ő ivott, aztán újratöltött. Én a pultot törölgettem. - Hogy megy a leányanyaság? Megszorította a poharat, mintha hozzám akarná vágni; az ólmosbotért nyúltam a söntés alatt. A temporális manipuláció során az ember igyekszik mindent előre kiszámítani, de amennyi változó van, nem szabad felesleges kockázatot vállalni. Aztán láttam, hogy ellazul egy szemernyit, pont, amennyit megtanítanak észrevenni az Iroda felkészítő iskolájában. - Ne haragudj! Csak érdeklődtem: „Hogy megy a bolt?" Vagy „Szép időnk van", ha tetszik. Savanyú képet vágott. - A bolt megy. Írok, kiadnak, eszem. Magamnak is töltöttem, és közelebb hajoltam a kölyökhöz.
- Ha már itt tartunk, egész ügyesen írsz... több cikked is kivágtam magamnak. Elképesztő, milyen hitelesen tudod hozni a női szemszöget. Ezt az elszólást meg kellett kockáztatnom; sose mondta, milyen neveken ír. De elég tintás volt ahhoz, hogy csak a mondat végére figyeljen. - Hogy a „női szemszöget"? - horkantotta. Igen, azt elég jól ismerem. Még szép. - Igazán? - kérdeztem bizonytalanul. - Sok a lánytestvér? - Nem. De úgy se hinnéd el, ha elmondanám. - Ugyan, ugyan - csitítottam. - A csaposok és a pszichiáterek tudják a legjobban, hogy az igazságnál nincs furcsább. Jaj, fiam, ha tudnád, miféle történeteket hallok... hát, hamar megtollasodnál. Hihetetlenek. - Te nem tudod, mi az, hogy „hihetetlen"! - Igazán? Én már nem lepődöm meg semmin. Biztos hallottam rosszabbat. Erre megint horkantott. - Felteszed rá, ami az üvegben maradt? - Felteszek rá egy egész üveg piát! - Ezzel a pultra tettem egy bontatlan palackot. - Hát... - Intettem a másik csaposnak, hogy vegye át a boltot. A kocsma végébe mentünk, ahol csak egy szék fér el a pult és a fal között, és hogy alkalmasabb legyen magánbeszélgetésekre, a söntésen savanyított tojásos üvegeket és egyéb kacatokat tartottam. A többi vendég a helyiség másik végében figyelte a mérkőzést, vagy épp a zenegépet nyüstölte... egymás közt lehettünk, akár egy ágyban. - Hát jó - vágott bele a mondókájába. - Először is, fattyú vagyok. - Ezzel nem vagy egyedül. - Nem vicceltem! - csattant fel. - A szüleim nem voltak házasok. - Tartom, amit mondtam. Az enyémek sem. - Mikor... - Elhallgatott, és barátságosan nézett rám, először, mióta ismertem. - Komolyan beszélsz? - Komolyan. Száz százalékig fattyú vagyok. Sőt - tettem hozzá -, a családomban soha senki nem házasodik meg. Mindenki fattyú. - Mit vakítasz engem? Igenis nős vagy! - Ezzel a gyűrűmre bökött. - Ja, hogy az? - Megmutattam neki. - Csak elsőre olyan, mint egy jegygyűrű; azért hordom,
hogy távol tartsam a nőket. - Ezt a régiséget 1985ben vettem egy ügynökkollégától, aki a kereszténység előtti Krétáról hozta. - Az Uroborosz... vagy Világkígyó, amely a saját farkába harap, vég nélkül, örökkön örökké. A Nagy Paradoxon szimbóluma. A srác alig pillantott rá. - Ha tényleg fattyú vagy, tudod, milyen érzés. Mikor még kislány voltam... - Hoppá! Jól hallottam? - Mit szólsz bele? Mikor még kislány voltam... Figyelj, hallottál már Christine Jorgensonról? Vagy Roberta Cowellről? - Izé, ezek ilyen nemváltoztatós esetek? Azt akarod mondani... - Ne ugass közbe, vagy esküszöm, nem mondok többet. Talált gyerek voltam: egy árvaház küszöbén hagytak Clevelandben, 1945-ben, úgy egy hónaposan. Mikor még kislány voltam, irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek voltak szülei. Aztán, mikor megtudtam, mi az a szex - és hidd el, Papa, egy árvaházban gyorsan tanul az ember... - Tudom. - ...ünnepélyesen megesküdtem, hogy ha valaha gyerekem lesz, lesz papája és mamája is. Így „tiszta" maradtam, ami ilyen társaságban nem kis teljesítmény, nagyon meg kellett hozzá tanulnom verekedni. Aztán, ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy nem sok esélyem van férjhez menni, ugyanazért, ami miatt nem fogadtak örökbe. - Összeráncolta a homlokát. - Lófejem volt, kapafogam, a mellem lapos, a hajam egyenes. - Nem nézel ki nálam rosszabbul. - Kit érdekel, hogy néz ki egy csapos? Vagy egy író? De aki gyereket akar örökbe fogadni, az a kékszemű, aranyhajú idiótákat preferálja. Később, a fiúknak a duzzadó mell számít meg a csinos pofi, meg az, hogy csodálják a férfiasságukat. - Vállat vont. - Esélyem se volt. Ezért úgy döntöttem, csatlakozom a L.Á.Ny.O.K.-hoz. - A mihez? - A Legénységek Átmeneti Nyugtalanságát Orvosló Kollégium. Ugyanaz, mint amit ma „Űrangyaloknak" hívnak... ami meg az Asztronautákat Naprendszer-szerte Gyakorlatozással Aktivizáló Liga. Mindkét kifejezést ismertem, miután egyszer kronizáltam őket. Mi egy harmadik nevet
>
használunk, amely egy elit katonai szolgálatot jelöl: Kozmikus Utazók Rekreációját Vezető Állapotkarbantartó Különítmény. A szókincs változásai rém kínos helyzeteket tudnak teremteni az időugrások során... hát nem elképesztő, hogy a „töltőállomás" egy időben petróleumszármazékok forgalmazására szolgáló létesítményt jelentett? Egyszer, mikor egy megbízás kapcsán Churchill korában jártam, egy nő azt mondta: „Találkozzunk a szomszéd töltőállomáson!" Ez persze nem az, aminek hangzik; egy (akkori) töltőállomáson nem voltak ágyak. A kölyök tovább mesélt: - Az emberek akkoriban ismerték be, hogy nem várható el a férfiaktól, hogy hónapokat, sőt éveket töltsenek az űrben, ha nem tudják levezetni a feszültséget. Emlékszel, hogy sipítoztak a puritánok akkoriban? Persze ezzel javultak a lehetőségeim, mert kevés volt az önkéntes. Anynyi volt a követelmény, hogy a lány legyen tisztességes, lehetőleg szűz (szívesebben kezdték az oktatást az alapoktól), értelmileg átlagon felüli, érzelmileg stabil. Az önkéntesek többsége persze vén lotyó volt, vagy elmebeteg, aki tíz napig se bírná a Földtől távol. Szóval nem kellett, hogy csinos legyek: ha felvesznek, rendbe hozzák a kapafogam, bebodorítják a hajam, megtanítanak szépen járni és táncolni és érdeklődve hallgatni a férfiakat és minden egyebet csinálni - na meg kiképeznek az alapvető feladatra. Ha kell, akár a plasztikai sebészetet is bevetik... semmi sem túl jó a Fiúknak. - És ami a legjobb: gondoskodnak róla, hogy senki ne essen teherbe, amíg tart a szolgálat, ami elég jó eséllyel végződött házassággal. Ez ma is így van: az A.N.Gy.A.L.-ok űrhajósokhoz mennek feleségül. Ők értenek a nyelvükön. - Tizennyolc éves koromban „háztartási kisegítőként" kaptam állást. A családnak valójában csak egy olcsó szolgáló kellett, de nem bántam a dolgot, mert úgyis csak huszonegy évesen jelentkezhettem a szolgálatra. Napközben elvégeztem a házi munkát, este pedig suliba jártam; hivatalosan a középiskolás gép- és gyorsírásórákat folytattam, de valójában csábításból vettem leckéket, hogy ezzel is javítsam az esélyeim. - Aztán találkoztam ezzel a városi ficsúrral meg a százdolláros bankóival. - Összeráncolta a
homlokát. - Annak a semmirekellőnek tényleg volt egy köteg százasa. Egy este meg is mutatta; azt mondta, vegyek, amennyit akarok. - De nem vettem. Tetszett nekem a pasi. Ő volt az első férfi, aki úgy volt velem kedves, hogy nem játszadozott velem. Otthagytam az esti iskolát, hogy gyakrabban láthassam. Az volt életem legboldogabb időszaka. - Aztán egy este, a parkban, mégis elkezdődött a játék. Elhallgatott. - És aztán? - kérdeztem. - Aztán semmi! Többet nem láttam. Hazakísért, azt mondta, szeret... aztán adott egy jóéjtpuszit, és elment örökre. - Komor képet vágott. - Ha megtalálom, megölöm! - Hát, ismerem az érzést - mondtam együtt érzően. - De megölni... csak mert engedett az ösztöneinek... hmm... Ellenálltál? - Mi? Annak mi köze mindenhez? - Elég sok. Talán megérdemel pár törött végtagot, amiért úgy magadra hagyott, de... - Ennél rosszabbat érdemel! Csak most jön a java! Valahogy sikerült mindenki elől eltitkolnom a dolgot, és azt hittem, így lesz a legjobb. Nem voltam igazán szerelmes belé, és talán soha nem is fogok szeretni senkit; jobban akartam csatlakozni a L.Á.Ny.O.K.-hoz, mint addig bármikor. Még így is volt esélyem, hisz nem ragaszkodtak a szüzekhez. Összeszedtem magam. - Csak akkor jöttem rá, mi történt, mikor a szoknya szűk lett rám. - Teherbe estél? - Az a tetű szépen benne hagyott a csávában! Azok a zsugoriék, akiknél laktam, nem törődtek vele, amíg dolgozni tudtam, de aztán kidobtak, az árvaházba meg nem vettek vissza. Egy jótékonysági intézményben kötöttem ki egy sor hozzám hasonló pocak között, én meg ágytálazhattam, amíg eljött az idő. Egy este műtőasztalra kerültem; egy nővér azt hajtogatta: „Nyugalom! Lélegezzen mélyeket!" Ágyban fekve tértem magamhoz, de nyaktól lefelé semmit sem éreztem. Aztán bejött a sebész. „Hogy érzi magát?" - kérdezte vidáman. „Mint egy anyuka." „Nyilván. Úgy is van bebugyolálva, és telenyomtuk gyógyszerrel, hogy ne érezzen semmit.
Meg fog gyógyulni... de a császármetszés nem éppen körömszálka." „Császármetszés" - döbbentem meg. „Doktor úr... elvesztettem a babát?" „Ugyan, dehogy! A baba ép és egészséges." „Ó! Kisfiú vagy kislány?" „Egy egészséges kicsi lány. Két kiló harmincöt deka." Megnyugodtam. Ez már valami: összehoztam egy gyereket. Arra gondoltam, elmegyek meszszire, odapattintom a nevem elé, hogy „Mrs", és hagyom, hogy a gyerek azt higgye, az apja meghalt... az én gyerekem nem megy árvaházba! A sebész viszont tovább beszélt: „Mondja csak, ..." Nem mondta ki a nevem. „Soha nem gondolt rá, hogy a mirigystruktúrája különös?" „Micsoda?" - értetlenkedtem. „Persze hogy nem. Mire akar kilyukadni?" Habozott. „Megmondom kereken, aztán adok egy nyugtatót, hogy kialudhassa a sokkot. Amit majd kap." „Miért?" - kérdeztem. „Hallott valaha arról a skót orvosról, aki harmincöt éves koráig nő volt? Aztán megoperáltatta magát, így jogi és orvosi szempontból is férfi lett. Megházasodott. Éli világát." „Annak mi köze hozzám?" „Ezt magyarázom. Maga férfi." Megpróbáltam felülni. „Mi van?" „Csak nyugalom! Mikor felnyitottam, teljes volt a káosz odabenn. Idehívattam a sebész főorvost, amíg kivettem a gyereket, aztán konzultáltunk, mialatt maga az asztalon feküdt... és órákat dolgoztunk, hogy mentsük, ami menthető. Minden szervéből kettő volt, és mindkettő fejletlen, bár a női szervek eléggé kifejlődtek ahhoz, hogy gyereke legyen. A mostani állapotukban viszont nem lettek volna többé a hasznára, úgyhogy kikaptuk őket, és a maradékot átrendeztük, hogy igazi férfi lehessen magából." A vállamra tette a kezét. „Ne aggódjon! Maga még fiatal, a csontjai majd alkalmazkodnak, és figyelni fogjuk a hormonháztartását." Sírva fakadtam. „És mi lesz a gyerekemmel?" „Hát, szoptatni nem tudja; nincs elég teje egy kiscicának se. A maga helyében én meg se nézném... adja örökbe!" „Nem!"
Vállat vont. „A maga döntése; maga az anyja... vagy legalábbis maga szülte. De most ne aggódjon; előbb meggyógyítjuk." Másnap engedték, hogy lássam a gyereket, és onnantól kezdve naponta látogattam - igyekeztem megszokni. Még sose láttam újszülöttet, és addig sejtelmem se volt, milyen ocsmányak... az én kislányom úgy nézett ki, mint egy narancssárga kismajom. Mégis, szilárdan eltökéltem, hogy rendesen fogok bánni vele. De négy héttel később ez már nem számított. - Miért nem? - Megfújták. - „Megfújták"? A Leányanya majdnem felborította az üveget, amiben fogadtunk. - Elrabolták... ellopták az újszülöttosztályról! - Hangosan zihált. - Elvették tőlem az utolsó dolgot, amiért még érdemes lett volna élnem! - Az szívás - hagytam helyben. - Töltök neked még egyet. Nyomok nem voltak? - A rendőrség nem talált semmit. Valaki bejött, hogy megnézze; állítólag a nagybátyja. Mikor a nővér hátat fordított, kisétált a babával. - Személyleírás? - Egy férfi, az arca arcszerű, mint a tiéd vagy az enyém. - Összevonta a szemöldökét. - Azt hiszem, a gyerek apja volt. A nővér, mondjuk, megesküdött, hogy idősebb férfi volt, de az festékkel is megoldható. Ki más nyúlná le a gyerekemet? Gyermektelen asszonyok olykor tesznek ilyesmit... de hogy egy férfi? - Veled mi lett azután? - Jött még tizenegy hónap abban a nyomasztó kórházban, és még három operáció. Négy hónap után nőni kezdett a szakállam; mikor kiengedtek, már rendszeresen borotválkoztam... és nem kételkedtem benne, hogy férfi vagyok. - Fanyarul elmosolyodott. - Folyton a nővérek dekoltázsát bámultam. - Hát, nekem úgy tűnik, egész rendben átvészelted a dolgot - ismertem be. - Itt vagy, egy egészséges fiatalember, jó pénzt keresel, nincsenek túl nagy gondjaid. És egy nő élete nem fenékig tejfel. A tekintete szinte felnyársalt. - De sokat tudsz erről! - És?
>
- Hallottad már azt, hogy „tönkretett nő"? - Hmm, utoljára évekkel ezelőtt. Ma már nem sokat jelent. - Én tönkrementem, amennyire csak lehet; az a tetű teljesen tönkretett... Már nem voltam nő... és nem tudtam, hogyan legyek férfi. - Gondolom, eltartott egy darabig, mire megszoktad. - El se tudod képzelni! Nem arra gondolok, hogyan öltözködjek, vagy hogy ne a rossz mosdóba sétáljak be; azt a kórházban megtanultam. De hogyan éljek? Milyen munkát kaphatnék? A pokolba, még vezetni se tudtam! Az üzlethez nem értettem, fizikai munkát nem végezhettem; ahhoz túl gyenge volt a sok hegszövet. Gyűlöltem őt, amiért még a L.Á.Ny.O.K.-nál is tönkretette az esélyeimet, de magam sem tudtam, mennyire gyűlölöm, amíg nem jelentkeztem az Űrhadtesthez. Elég volt egy pillantás a hasamra, és rögtön szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak. Az orvosi tiszt csak azért szánt rám ennél több időt, mert kíváncsi volt; olvasott az esetemről. Űgyhogy nevet változtattam, és New Yorkba jöttem. Eleinte mosogatásból tengődtem, aztán kibéreltem egy írógépet, és gyorsírással kezdtem foglalkozni... kész röhej! Négy hónap alatt négy levelet és egy kéziratot gépeltem le. A kézirat az Igaz Történetek számára készült, és kár volt a papírért, az a bamba írója mégis eladta. Innen jött az ötlet: vettem egy kazal ilyesfajta magazint, és áttanulmányoztam őket. - Kajánul elvigyorodott. - Most már tudod, mitől írok olyan hitelesen a nők szemszögéből: az egyetlen történet miatt, amit soha nem írtam meg... ami a sajátom. Megnyertem az italt? Odalöktem neki az üveget. Magam is zaklatott voltam, de nem lazsálhattam. - Fiam, még mindig szeretnéd nyakon csípni azt a pasast? A szeme felcsillant - mint valami vadállaté. - Csigavér! - csitítottam. - Ugye nem ölnéd meg igazából? Komiszul kuncogott. - Mit gondolsz? - Csak ne olyan hevesen! Többet tudok az ügyről, mint gondolnád. Segíthetek. Tudom, hol a pasas.
Hirtelen átnyúlt a pult fölött. -Hol van? - Engedd el az ingem, kisfiam - mondtam halkan -, vagy a sikátorban fogsz kikötni, a zsaruknak meg majd azt mondjuk, elájultál. - Elővettem az ólmosbotot. Erre elengedett. - Sajnálom. De hol van? - A szemembe nézett. - És honnan tudsz te ennyit? - Mindent a maga idején! Mindenről van feljegyzés... kórházi, árvaházi, orvosi papírok. Az árvaházad vezetőjét úgy hívták, Mrs. Fetherage, ugye? Őt egy bizonyos Mrs. Gruenstein követte, ugye? A neved, kislányként, „Jane" volt, ugye? És ezt mind nem tőled tudom, ugye? Ettől megdöbbent, egy kicsit meg is ijedt. - Mi ez az egész? Mit kavarsz itt nekem? - Épphogy nem kavarok. A szívemen viselem a sorsod. Ha akarod, tálcán nyújtom át azt a fickót. Azt teszel vele, amit jónak látsz, én pedig garantálom, hogy megúszod szárazon. De szerintem nem fogod megölni. Őrült lennél... te pedig nem vagy őrült. Nem egészen. Leintett. - Hagyd a rizsát! Hol van? Töltöttem neki egy rövidet; részeg volt, de a düh kezdte kijózanítani. - Lassan a testtel! Megvakarom a hátad, ha cserébe te is megvakarod az enyémet. -Ööö... mi van? - Nem szereted a munkád. Mit szólnál egy jól fizető, stabil álláshoz, limitmentes költségszámlával, a magad uraként, sok változatossággal és kalanddal? Erre csak pislogott. - Azt mondanám: „Vidd a tetőmről azokat a tetves rénszarvasokat!" Hagyjál, Papa, ilyen meló nincs! - Rendben, legyen máshogy: átadom neked a pasast, lerendezed vele, aztán kipróbálod az új munkát. Ha nem mondtam igazat... nos, nem tudlak visszatartani. Remegett; az utolsó ital megtette a hatását. - Évs mikó radodát? - kérdezte. A nyelve nehezen forgott. - Ha áll az alku, most rögtön! Erre kezet adott. -Áll az alku!
Biccentettem a segédemnek, hogy tartsa a frontot, megjegyeztem az időt - 2300 -, és épp lehajoltam, hogy átbújjak a pult alatt, mikor a zenegép az Én vagyok a saját nagyapám! című nótát kezdte bömbölni. A masina beszerelője azt az utasítást kapta, hogy amerikai klasszikusokkal töltse fel, mert nem bírom gyomorral a hetvenes évek úgynevezett „zenéjét", de nem tudtam, hogy ez is köztük van. - Állítsd le! - kiáltottam a csaposnak. - És add vissza a vendég pénzét! Raktár, egy pillanat, és jövök - tettem hozzá, majd bementem, sarkamban a Leányanyával. A folyosó végén, a mosdókkal szemben volt egy vasajtó, amihez csak nekem és a nappalos főnöknek volt kulcsunk; azon túl még egy ajtó, amihez már csak nekem. Bementünk. A srác ködös tekintettel nézett körül. - Hol van? - Mindjárt! - A szobában egyetlen tárgy volt, egy bőrönd; kinyitottam. Egy hordozható U.S.F.F. koordinátatranszformátor volt, 1992-es széria, II. változat - egy igazi szépség, mozgó alkatrészek nélkül, teljes töltéssel 23 kg, bőrönd alakúra formázva. Már előzőleg beállítottam az értékeket; csak annyi volt a dolgom, hogy kinyissam az átalakítómezőt definiáló fémhálót. Ezt most meg is tettem. - Ez meg mi? - kérdezte a kölyök. - Időgép - feleltem, és magunkra borítottam a hálót. - Hé! - kiáltott fel, és hátrahőkölt. Megvan ennek a technikája: a hálót úgy kell eldobni, hogy az alany ösztönösen hátralépjen, bele a dróthálóba, és akkor könnyen lezárhatod magatok körül a rugalmas kalitkát. Máskülönben még otthagynátok egy cipőtalpat vagy egy lábfejet, illetve magatokkal vinnétek egy darabot a padlóból. De több nem kell hozzá. Egyes ügynökök csellel terelik be az alanyt a hálóba; én megmondom az igazat, és a döbbenet pillanatát kihasználva nyomom meg a gombot. Ezt most meg is tettem. 1 0 3 0 , V, 1 9 6 3 . 0 4 . 1 3 — Cleveland, Ohio—Apex Ép. - Hé! - ismételte. - Szedd le rólam ezt az izét! - Ne haragudj! - feleltem bocsánatkérően, és lehúztam róla a hálót, majd visszatettem a
bőröndbe, amit aztán becsuktam. - Szóval azt mondod, meg akarod keresni a pasast. - De... de azt mondtad, ez egy időgép! Az ablakra mutattam. - Szerinted november van odakinn? Vagy New York? - Amíg a srác a rügyeket bámulta, és a tavaszt, megint kinyitottam a táskát, kivettem belőle egy köteg százdolláros bankót, és ellenőriztem, hogy a sorszámok meg az aláírások mind kompatibilisek-e 1963-mal. A Temporális Irodát nem érdekli, mennyit költ az ember (nem kerül semmibe), de nem szívelik a szükségtelen anakronizmust. Ha valaki túl sokat hibázik, a hadbíróság még száműzi egy évre valami kellemetlen időszakba, teszem azt 1974-be, a maga fejadag-rendszerével és munkatáboraival. Én ilyen hibákat nem követek el; a pénz rendben volt. A srác ekkor felém fordult. - Mi történt? - A pasas itt van. Menj, és kapd el! Tessék, a költségeidre. - Kezébe nyomtam a pénzt, és hozzátettem: - Rendezd le a tagot, aztán felszedlek. A százdollárosok könnyen megigézik azt, aki nem szokott hozzájuk. Még mindig hitetlenkedve számolgatta a bankjegyeket, mikor kitessékeltem a folyosóra, és kizártam. A következő ugrás könnyű volt, alig egy évet kellett odébb mennem. 1 7 0 0 , V, 1964.03.10— Cleveland—Apex Ép. Az ajtó előtt egy levél hevert: a következő héten lejár a bérleti szerződésem. Ettől eltekintve minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint egy másodperccel korábban. Odakinn a fák csupaszak voltak, havazás ígérkezett. Siettem, csak némi korabeli pénzt, egy zakót, egy kalapot és egy kabátot kaptam fel, amit még akkor hagytam ott, mikor kivettem a szobát. Autót béreltem, és a kórházhoz hajtottam. Húsz percbe telt odáig untatni az újszülöttosztály ügyeletesét, hogy ne vegye észre, mikor meglépek a csecsemővel. Visszamentünk az Apex Épületbe. A következő beállítás már trükkösebb volt, mert a ház még nem állt 1945-ben. De előre kiszámoltam.
>
, ROBERT A. HEINLEIN
1907-ben született amerikai szerző. A '30-as évek elején indult katonatiszti karrierjét egészségügyi okok miatt föl kellett adnia, ezután fordult az íráshoz. Első elbeszélése, az 1939-es „Életvonal" magyarul is olvasható a 149. Galaktikában. Gazdag életműve az amerikai SF aranykorának egyik legjelentősebb szerzőjévé tette. Több regényét is olvashattuk már, fontosabbak ezek közül a Csillagközi invázió, az Angyali üdvözlet és A Hold börtönében, mind Hugo-nyertesek. Jelenleg az Ajtó a nyárba magyar kiadásának előkészületei folynak. A szerző 1988-ban hunyt el.
0100, V, 1 9 4 5 . 0 9 . 2 0 — Cleveland—Skyview Motel A hordozható egység, a csecsemő és én egy városszéli motelbe érkeztünk. Még korábban bejelentkeztem, mint „Gregory Johnson az ohiói Warrenből", vagyis mikor megjelentünk, az ablakok csukva voltak, a függönyök elhúzva, a szoba közepéről pedig előre elpakoltam mindent, hogy a gépnek bőven legyen hova érkeznie. Egy rossz helyen hagyott széktől szép kékzöld foltokat lehet szerezni - pontosabban nem a széktől, hanem a mező reakciójától. Idáig semmi gond. Jane mélyen aludt; kivittem, betettem egy kartondobozba az autó ülésén, amit előre beszereztem, az árvaházhoz hajtottam, kitettem a dobozt a lépcsőre, majd még két háztömböt vezettem egy „töltőállomáshoz" (a petróleumszármazékos fajtához), ahonnan felhívtam az árvaházat, majd visszaautóztam, hogy még épp lássam, amint beviszik a dobozt, de továbbhajtottam, a kocsit meg otthagytam nem messze a moteltől - ahova visszasétáltam, hogy előreugorjak az Apex Épületbe, 1963-ba. 2200, V, 1 9 6 3 . 0 4 . 2 4 — Cleveland—Apex Ép. Az időt eléggé kicentiztem - a temporális pontosság mindig a távolság függvénye, kivéve a nullára való visszatéréskor. Ha jól számoltam, Jane épp most fedezi fel a parkban, ezen a balzsamos tavaszi estén, hogy korántsem olyan jó kislány, mint eddig gondolta. Taxiba ültem, és
a zsugoriék házához vitettem magam, aztán rávettem a sofőrt, hogy várjon a sarkon, amíg én az árnyékból leskelődöm. Rövidesen megpillantottam a fiatalokat az utca végén, amint egymást átölelve közelednek. A srác felkísérte a lányt a verandára, aztán hosszú, szenvedélyes jóéjtpuszit adott neki - hosszabbat, mint gondoltam volna. A lány bement, a srác lejött a lépcsőn, és elindult. Én melléléptem, és belékaroltam. - Ennyi volt, fiam - jelentettem halkan. Jöttem érted. - Te! - hörögte meglepetten. -Én. Most már tudod, ki volt a pasas... és ha végiggondolod, rájössz, te ki vagy... és ha eléggé töröd a fejed, arra is rájössz, ki a kisbaba... és hogy én ki vagyok. Nem felelt; mélyen megrázta, amit hallott. Nem csoda, ha épp bebizonyítják neked, hogy ha lehetőséged nyílik elcsábítani saját magad, nem tudsz ellenállni a kísértésnek. Visszavittem az Apex Épülethez, és megint ugrottunk.
2 3 0 0 , VII, 1985.08.12— Sziklás-hgys. Bázis Felkeltettem az ügyeletest, megmutattam neki az igazolványomat, és megmondtam neki, hogy tegye ágyba a társam egy vidám pirulával, aztán reggel sorozza be. Az őrmester savanyú képet vágott, de a rang az rang, korszaktól függetlenül - közben kétségkívül arra gondolt, ha legközelebb találkozunk, talán ő lesz az ezredes és én az altiszt. Ami a mi hadtestünknél előfordul. - Neve? - kérdezte. Leírtam neki. Mire felvonta a szemöldökét. - Igazán? Hmm... - Csak tegye a dolgát, őrmester! - A kísérőmhöz fordultam. - Fiam, a hányattatásaid véget értek. Hamarosan belevágsz a legjobb munkába, amit csak ember kaphat... és jól fogod csinálni. Én tudom. - Ügy, úgy! - helyeselt az altiszt. - Nézz csak rám! 1917-ben születtem, és még mindig itt vagyok, fiatal vagyok, élek, mint hal a vízben. - Visszamentem az ugrószobába, és mindent visszaállítottam nullára.
2 3 0 1 , V, 1 9 7 0 . 1 1 . 0 7 — N Y C „Papa krimója" A raktárból egy ötödik üveg whiskyvel egyensúlyozva jöttem elő, hogy legyen mivel indokoljam, mit csináltam egy egész percig. A segédem épp a vendéggel perelt, aki az előbb betette az Én vagyok a saját nagyapám! című nótát. - Jaj, hadd hallgassa meg, aztán húzd ki a dugót! - szóltam rájuk. Nagyon fáradt voltam. Kemény meló ez, de valakinek meg kell csinálnia, és az utóbbi időben nem könnyű bárkit is beszervezni, főleg az 1972-es Fiaskó óta. És honnan máshonnan szerezhetnénk ennyi embert a padlóról, hogy aztán jól fizető, érdekes (bár veszélyes) munkát adjunk nekik, méghozzá jó ügy érdekében? Ma már mindenki tudja, mitől „sistergett" az 1963-as „Sistergő Háború". A New Yorknak szánt bomba nem robbant fel, és egy sor egyéb dolog sem a tervek szerint alakult - mindez a hozzám hasonlóknak köszönhető. Nem úgy az 1972-es Fiaskó; arról nem mi tehetünk... és nem tehetjük meg nem történtté, mert nem paradoxon, hogy kibogozhatnánk. Valami vagy van, vagy nincs, most és mindörökké, ámen. De nem lesz még egy ilyen; az évente kiadott „1992-es" parancsok gondoskodnak róla. Öt perccel korábban zártam, miután betettem egy levelet a kasszába az ügyvezetőnek, hogy elfogadom az ajánlatát, és kivásárolhat; beszélje meg az ügyvédemmel, mert én hoszszú szabadságra megyek. Az Iroda vagy felveszi majd a pénzt, vagy nem; mindenesetre a szálakat elvarrtam. Visszamentem a raktár végében megbúvó kis szobába, és előreugrottam 1993-ba. 2 2 0 0 , VII, 1 9 9 3 . 0 1 . 1 2 — Sziklás-hgys. Kleg. Főhad. Temporálls Laktanya Bejelentkeztem az ügyeletesnél, aztán a körletembe mentem; egy hétig akartam aludni. Elhoztam a kocsmából a piát, amiben fogadtunk (hisz végül is megnyertem), és ittam egyet, mielőtt megírtam a jelentést. Pocsék íze volt, és hosszan elmerengtem, miért is szerettem annak idején az Old Zockney-t. De a semminél ez is jobb; nem szeretek színjózan lenni, olyankor túl sokat gondolkodom. Bár a pohár fenekét
se sűrűn nézegetem; más ember tán kígyókat lát... én embereket. Bediktáltam a jelentésem; negyven újonc, mind a Pszí Iroda engedélyével - köztük magam is; tudtam, hogy jóváhagyják. Hisz itt vagyok, nem igaz? Aztán szalagra vettem egy kérelmet, hogy küldjenek terepre; már elegem volt a toborzásból. Mindkettőt ledobtam a gyűjtőbe, és az ágy felé indultam. A tekintetem az ágyam fölé, „Az idő szabályai"-ra tévedt: Amit holnap megtehetsz, ne halaszd tegnapra! Ha végre sikerrel jársz, sose próbáld újra! Időben folt, tű benne sosem volt Paradoxonra van paradoktor Többet ésszel, mint idővel Az ősök csak emberek Az isten is tévedhet Már nem inspiráltak úgy, mint újonckoromban; harminc év folyamatos időugrabugrálás megviseli az embert. Levetkőztem, és mikor már nem volt rajtam ruha, a hasamra néztem. Egy császármetszés nagy heget hagy, de annyi rajtam a szőr, hogy csak akkor látom, ha keresem. Aztán a gyűrűre néztem az ujjamon. A kígyó, amely a saját farkába harap, örökkön örökké... Azt tudom, én honnan jöttem 7 de ti, zombik, mind honnan jöttetek . Éreztem, hogy lassan megfájdul a fejem, de fájdalomcsillapító porral nem élek. Egyszer bevettem - mire mind elmentetek. Úgyhogy bemásztam az ágyba, és lefütyültem a lámpát. Ti igazából itt se vagytok. Nincsen senki más, csak én - Jane - egyedül a sötétben. Iszonyúan hiányoztok! Sarkadi
Zsuzsanna fordítása
Én és a sci-fi
M
OZIPÉNZTÁROS
édesanyámnak kö-
szönhetően gyerekkorom jó részét a komlói Szabadság Filmszínházban töltöttem. Kedvenc filmjeimet újra és újra megnéztem. Már akkor is a rajzfilmek és a trükkfilmek nyűgöztek le. Karel Zeman filmjére, az Ördögi találmányra, mely A francia zászló című Verne-regény nyomán készült, a mai napig emlékszem. Meghatározó könyvélményem Sebők Imre borítójával a Delfin-sorozat A titokzatos bolygója volt. Ettől kezdve kerestem a fantasztikus témájú könyveket, magam is átéltem minden kalandot, és megpróbáltam lerajzolni, amit csak olvastam. Első képregényemet tizenkét évesen kezdtem el Fehér Klára A földrengések szigete című regénye nyomán. Egy oldallal becsülettel meg is birkóztam... és aztán feladtam az egészet. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű műfaj ez. Képregény és rajzfilm nagy találkozása volt számomra, hogy 1982-ben részt vehettem Az idő urai című francia-magyar sci-fi rajzfilm elkészítésében, amit Moebius (Jean Giraud) képeskönyve és figurái alapján rajzoltunk. Senki sem gondolta, hogy az évek alatt valódi kultfilmmé nemesül. A Táltos Kiadó 1985-ben bízott meg egy színes képregényalbum megrajzolásával. Nemere István gyerekeknek szóló sci-fi regényét ajánlottam. (A műkincsrablók a kisbolygóin eredetileg rajzfilmsorozatként képzeltem el. A stúdiónak nem kellett, én meg sajnáltam a belefektetett munkát.) A kiadónak tetszett az ötlet, és az író is bizalmat szavazott nekem. A kupolaváros titkával indítottunk, majd a következő albumot, amit az író szereplőinek felhasználásával én írtam, egy - állítólagosan a nemzeti érzületet sértő - mondat miatt hosszú hónapokig visszatartották. Végül mégis megjelenhetett a Titok a kráter mélyén, melybe Nemere Istvánt és jómagamat is belerajzoltam, de a huzavona elvette a kiadó kedvét a folytatástól. Kiss Ferenc felkérésére 1996-ban a Füles rejtvényújságba Vagyim Sefner elbeszélése nyomán rajzoltam meg A négylábú tyúk című orosz fanti képregényváltozatát, melyhez a fenti képkocka készült.
Függetlenül a szerző nevétől szeretem a jó scifi történetekel, a jó történetekel. A pokolba tartó vonat hosszú évek óta a kedvenceim közé tartozik. Egy emberről szól, aki örökké boldog akar lenni. Ez egy szerethető történet, hol nevetek, hol elmélázok olvasása közben. Ki az, aki nem emlékszik vissza egy olyan elmúlt pillanatra az életéből, amikor boldog volt, amit jó lett volna megtartani? A képregényváltozat első tervei jóval közelebb voltak a reális ábrázoláshoz, mint a végleges. A látszólag laza stílus igen sok vázlat után született meg. Kizárólag fekete-fehér rajzokban gondolkodtam. Színesben el sem tudom képzelni ezt a történetet. Próbáltam, de nem hagyja magát. Némi trükkel azért csak megszínesedtek a lapok... ...mintha csak egy réges-régi, megsárgult képregényt látnánk. Haui József
A határ a csillagos ég
A
VILÁGŰR
AZ EURÓPAI pol-
gárok szolgálatában címmel rendeztek konferenciát a Budapesti Francia Intézetben. Az előadások rendkívül változatosak voltak, a MaSatprojekt jövőjétől az űrszemét felszámolásának jogi problémájáig mindenről esett szó. Ennek köszönhetően sajnos a prezentációk elég rövidek voltak, éppen mire elkezdtük felfedezni az univerzum egyik szegletét, már jött is következő. Ez azonban azt eredményezte, hogy a komoly témák és rangos előadók ellenére is bárki számára érthető és élvezhető volt a konferencia. Különleges ízelítőt kaphattunk abból, hogy mennyire komoly munka folyik azért, hogy Európa is rajta legyen az űrkutatás térképén. Ahogy Dr. Bartóki-Gönczy Balázs előadásában kifejtette, ezeknek a tevékenységeknek a legfontosabb alapja a világűr alapegyezménye, amely kimondja az egyenlőség elvét, a világűr békés felhasználásnak szabályát, a tulajdonszerzés tilalmát az űrben és a felelősség fontosságát. A Magyar Írószövetség SF Szakosztályának márciusi estjén a hazai science fiction kiadás elmúlt
negyedszázadát vitatta meg Burger István (Metropolis Media kiadó) és Csurgó Csaba (Agave kiadó). Szélesi Sándor szegezte nekik provokatív kérdéseit, melyek hatására kiderült, hogy a sci-fi mindenkinek a szívügye, és akármilyen romantikusan is hangzik, tényleg néha azért döntenek egy-egy kötet kiadása mellett, mert személyes kedvencük, vagy úgy gondolják, hogy annak a regénynek egyszerűen meg kell jelennie magyarul. Az intuíció is sokat számít - néha kiszámíthatatlan, hogyan fog a közönség reagálni egy-egy kötetre, ahogy még az sem feltétlenül borítékolható sikerként, ha tudják, hogy egy regényből film fog készülni. Az őszinte vallomások és csipkelődő dicsekvések mellett egy teljes közönséget is bevonó vita alakult ki számos, szinte a semmiből felbukkanó gondolatról: a fiatalok nem olvasnak manapság, illetve inkább a nők vásárolnak könyveket, de a science fictiont főleg a férfiak szeretik. Az utolsó kijelentés ellen én ezúton szeretnék tiltakozni... Somoskövi Júlia
Kil Johnson
AZ EZER MÉRFÖLDET GYALOGLÓ MACSKA
E
GYSZER,
RÉGES-RÉGEN született egy
nőstény macskakölyök. Ez nem sokkal azután történt, hogy az első macskák megérkeztek Japánba, ezért még ritkaságszámba mentek, s leginkább a főváros környékén éltek. Ez a cica volt a legkisebb a négy testvérből. Születéskor a szőre sötét volt, s ahogy növekedett, feketévé változott, arany-, fahéj-, elefántcsontszín pettyekkel és egy kis aranyszínű tokával. A szeme is aranylott, mint egy rókáé. A kis cica a fővárosban élt, egy nagy ház kertjében. A kert egy egész háztömbnyi területet foglalt el, a ház valaha igazán pompás volt, ám annak már sok-sok éve. A tulajdonosok új otthonba költöztek a város egy előkelőbb részén, és otthagyták a házukat kitéve tűznek, aszálynak, földrengésnek és az elhanyagoltságnak. Mostanra már nagyon kevés maradt abból, amit egy ember otthonnak mondana. A főépület még állt, de a tető beázott, és egyes helyeken be is szakadt. Bolyhos, zöld moha lepte be a falakat. A raktárak és egyéb épületek közül sok
már alig volt több egy halom deszkánál. Repkény borította a kertet, és átokhínár nőtte be a három kis tavat meg a patakot. Ám mindez tökéletes otthon volt a macskák számára. A kertel ölelő kőfal távol tartotta az embereket és a kutyákat. A falon belül a macskák akár tízezer különböző leendőt is találhattak - fákat és falakat, amikre fölmászhattak, bokrokat, amik alatt elbújhattak, sarkokat, ahol elalhattak. Mindenhol volt ennivaló. Ízletes egerek szaladgáltak a talajon, és ropogós tücskök ugráltak a fűben. A patak teli volt lassú, kövér békával. Madarak laktak a fákon, és néha az ostobábbja elérhető közelségbe került. A területen a kis cica néhány másik nősténymacskával osztozott. Minden felnőtt magának kövelelte a kert egy részét, ahol egyedül vadászott és szülte kölykeit. A magánterületek középen találkoztak, mint egy virág szirmai, a főépület melletti udvaron. A macskák szerettek ott összegyűlni és szunyókálni a napon vagy mosakodni vagy csak nézni, ahogy a kölykök játszanak. Egyetlen hím sem lakott a kertben,
, KIJ JOHNSON
,,...egy szép napon neki is lesz mesélésre méltó története"
kivéve a fiúcicákat, akik még nem voltak elég idősek ahhoz, hogy maguk járjanak zsákmány után, de jöttek kandúrok látogatóba, majd némi idő elteltével lettek új kölykök. A macskák még egy dolgon osztoztak: a fudokijukon. A fudoki történetek gyűjteménye azokról a macskákról, amelyek egy helyen éltek. Leírja, hogy mitől lesz a hely otthonná, és mitől lesznek a macskák családdá. Az anyák megtanították kölykeiknek a fudokit. Ha az anya túl hamar meghalt, a többi macska tanította a cicákat, a nagynénik meg a kuzinok. Fudoki nélkül egy macskának nincs családja, se otthona, se gyökerei. A kis cica fudokija sok macskaéletre nyúlt vissza, és ő mindet ismerte - Az Északról Jött Macskáét, A Macskáét, Aki a Hulló Csillag Évében Született, A Kutyákat Kergető Macskáét. A kedvence Az Északról Jött Macska története volt. Az a kis cica anyja anyjának anyjának nagynénje volt, és az élete nagyon izgalmasnak tűnt. Kiscica korában egy nagy domb mellett lakott északon. Eltévedt, amikor egy kutya megkergette, és megpróbált hazatalálni.
1960-ban született amerikai írónő. Első elbeszélése, a „Roadkill" 1988-ban jelent meg, regényt pedig nyolc évvel később publikált először, ez egy Greg Coxszal közösen írt Star Trek-könyv volt. Legismertebb műve a Theodore Sturgeon-díjas „Fox Magic" című novellán alapuló regény, a Kicune, amely maga a Nemzetközi Fantasztikus Művészeti Társaság Crawford-díját nyerte el. Ez immár magyarul is olvasható. Lapunk 232. számában közöltük World Fantasy-díjas „26 majom, no meg a pokol" című novelláját, a 244.ben pedig a Nebula-díjas „Árboc"-ot.
Számos kalandot élt túl. Óriási ökrök csaknem rátapostak, szekérkerekek majdnem elgázolták. Elvadult kutyák falkája fölkergette egy fára, és egy teljes napon át vártak arra, hogy lejöjjön. Megsértette őt egy kecske, amelyik egy parkban élt, és ételt lopott az emberektől. Találkozott egy fiúval, de elszaladt, amikor az megkísérelte meghúzni a farkát. Végül elérkezett a kertbe. Az ottani macskák elnevezték Az Északról Jött Macskának, és mint ilyen lett a kis cica fudokijának része. Az ősök és a nagynénik mind okosak voltak, meg erősek, meg leleményesek. A kis cica mindennél jobban szerette volna kiérdemelni a jogot a saját történethez és névhez, hogy rá is emlékezzenek majd együtt velük. És amikor majd neki lesznek kölykei, ő is része legyen a fudokinak, amit majd továbbadnak az ő kölykeiknek. A többi macska elkezdte Kis Cicának szólítani. Ez még nem számított igazi névnek, de kezdetnek megteszi. Tudta, hogy egy szép napon neki is lesz mesélésre méltó története. Sohár Anikó fordítása
Krausz Tivadar
AMIKOR A KRUMPLI „HANGULATBA" JÖN, illetve az idő érzete mint hiábavaló reménykedés
A
DÉLI SZÖVETSÉG területén ez ideig ki-
derítetlen eredetű, pusztító erejű robbanások... Feleségem lehalkítja a rádiót. Kész a paprikás krumpli. Most nem eszem, és adj a rádiónak kakaót!... Iskolák, kórházak, éttermek, élelmiszerraktárak, lakóépületek, egész városkerületek, falvak... Ezt a sok szörnyűséget hallgassam?, és kikapcsolja a készüléket. A közeljövőben vagyunk; ezen aprócska írásminta megvalósulásának idején. A nagyhatalmak az idegösszeomlás előtti katatón stádiumban. A nehezen bomló gyilkos anyagok biztonságos tárolása, illetve megsemmisítése, semlegesítése nagy tömegük miatt megoldhatatlan. A háború s a leszerelés egyaránt lehetetlen. Várakozás. Feszült merevség. Ki tudja, mi készül... A Déli Szövetségben már évek óta gyenge a burgonyatermés. Az államterror az egyik éhséglázadást a másik után fojtja vérbe. A tömegek helyzete kilátástalan. Az idő az erejében kéjelgő hatalomnak dolgozik. Az Északi Liga nem ismer válságot; hogy csak a burgonyánál maradjunk, mi rendkívül szapora, hálás, nagyméretű
burgonyafajtákat termesztünk. Hallgassák meg beszélgetésünket, melyet a Központi Biokertészeti Kutatóintézet vezérigaz... Hallod, anyjuk? A kábékát reklámozzák!... A siker titka a növények belső idejének optimalizálása, az időkondicionálás, amely az időéi... Hallod? A nagy tudású főnököd papol! Vigye el az ördög! Kapcsold le! Én, aki reszkető kézzel, öregesen rajzolom e szöveg ódivatú latin betűit, rövidesen túl leszek mindenen. A múlt évezred szülötte vagyok, írónak tartom magam. A társadalom söpredékéhez tartozom. Küllemre leginkább a kanálislakókhoz hasonlíthatom magam. Koszos nem vagyok, de apostoli szegénységem még a guberálókén is túltesz. Feleségem vénecske takarítónő, rajta élősködöm. Mert az íróknak és más hasonló alja népnek nem jár nyugdíj... Az asszonykám, mint már nyilvánvalóvá tettem, a KBK-ban súrolja a padlót. Jó hely; annak ellenére, hogy szupertitkos, mégis gyakran előfordulnak hanyagságok a zöldség, a gyümölcs vagy valamilyen mesterséges táplálék, amelyre a laboratóriumokban már nincs szükség, az előírást megszegve a szeméttá-
Egy író reszkető kézzel, öregesen rajzolja e szöveg ódivatú latin betűit... rolókba kerül. Feleségem erről a piacról szerzi be a mindennapit. Hogy ez a zöld moslék sugarazva meg vegyszerezve van, nem izgat minket. Azt a kevéskét, ami még adatik nekünk, csak leéldegéljük valahogy. Ha megengedi, egy mondat erejéig a munkámmal dicsekszem: esszéim tárgya az idő, az elementáris időrezgés, mely a lélekkel azonos, illetve az idő érzete, a lélek érzelmi tükröződése, amely tiszta formájában a hiábavaló reménység. A nejem tegnap este egy szatyor krumplival állított haza. A két szemben álló nagyhatalom alig érintkezik egymással. A civilizációs szintkülönbség már akkora közöttük, hogy szinte két emberfajra szakadt az emberiség. A status quót a katonai erőegyensúly, a félelem tartja fenn. Ám ezt írtam volt fentebb. A Déli Szövetséget kommunisztikus militarizmussal, középkori termelési viszonyokkal jellemezhetem. Az Északi Liga betegesen túlfinomult, kábító gazdagságában a szegényekről elfeledkező, önmagát megrontó, dekadens demokrácia, kannibálkapitalizmus. A felek között elenyésző mind az információ, mind az árucsere.
A turizmus a Dél jóvoltából megszűnőben. Azzal vádolnak minket, hogy a titokzatos robbanássorozatok északi export. A déli éhségek hírére karitatív egyházi szervezeteink és a pacifista anarchisták, akik tagadják mindenfajta politika létjogosultságát, újabban élelmiszersegélyeket juttatnak Délre. A Vöröskeresztet mindkét kormányzat respektálja. Tán ez az első jele az enyhülésnek, amely majd az újraegyesülés irányába mutat. Kész a paprikás krumpli! Most nem eszem, és adja a rádió. A mama kapkodva evett. Rohant takarítani. Egész nap étvágytalan voltam, nem nyúltam a lábashoz. Az asszony holtfáradtan érkezett este. Megmelegítettem a kaját. Vacsoráztunk. Az öreglány evés után böförészett. Főztem neki ezerjófüvet, és megmasszíroztam a vállát. Ám ez sem segített rajta. Ledőlt pihenni. Elaludt. Zuhanyozni mentem. Iszonyatos robbanás! A falnak zuhantam! Keresztültörtem! Mintha vákuum húzott volna! Ájulásomból hamar ocsúdtam. A fél ház hiányzott a fejem fölül. A többi része is borzalmas állapotban volt.
>
, KRAUSZ TIVADAR
Szlovákiában, 1963-ban született magyar költő, író. Első verseskötete még Pozsonyban jelent meg, 1987-ben, de már korábban is publikált magyar lapokban, többek közt a Galaktikában („Diadal", 80. szám). 1990-ben önálló novellagyűjteménye látott napvilágot, és ugyanezen évben elnyerte a Magyar Irók Szakszervezetének nívódíját. Az ezredfordulón Régen tép, majd 7 mesterlövész címmel jelent meg kisregénye kábítószeres fiatalokról.
A párom holtan hevert az ágy romjain. Csupán a feje meg a lába maradt egészben. Hasürege helyén bombatölcsér tátongott. Az volt a robbanás epicentruma. Eszembe ötlött a krumpli! A besugarazott krumpli! Megpróbáltam hányni. Nem ment. Ő délben evett első ízben, én az imént, tehát van néhány órám! Mit tegyek? Ricinusért rohanjak a patikába, vagy gyomormosásra? Az emésztés már úgyis megindult! A ház előtt a feleségem kocsijában megleltem a KBK bejárati kulcsát; az épületet minden este ő zárja. Ez is a szupertitkosság nagy lazasága, de nekem most jól jött. A vezérigazgató asztalán egy felütött doszszié... A burgonya saját idejének optimalizálása, az időkondicionálás, amely az időelementum-elv alapján megengedi, hogy a robbanás időpontját... Valami ilyesmiről beszélt a rádióban is!... A burgonya belsejében a fény sebességét megközelítő tempóban, funkció nélküli, tehát rákos sejtburjánzás jön létre. A robbanószerkezetnek, esetünkben a burgonyának, nyoma sem marad, mert a burjánzás láncreakciószerűen folyik le, a robbanás végeztével az anyag az alapelementig bomlik. Az idő tiszta formája megfoghatatlan; nem hozható összefüggésbe egy krumpliszsákkal. A detonáció mértéke a burgonya mennyiségének függvénye. Eme új biofegyver teljességgel megkíméli az életfeltételeket, a bioszférát nem károsítja. íme, a csodafegyver, mellyel úgy folytatható titkos háború, hogy az ökológiai egyensúlyt nem kell tőle féltenünk!... De engem nem ez a szennyszöveg érdekel! Mikor robbanok?! Mi az időzítés titka?! Eszelősen lapoztam a dossziéban
hátra-előre... A burgonya saját ideje határozza meg a robbanás időpontját, amely a burgonya saját időrezgés-frekvenciagörbéjének és az általunk a burgonyába juttatott, funkció nélküli, agresszív életprogram görbéjének optimális találkozási pontján következik be. Tehát úgy is mondhatnánk: a krumpli akkor robban, amikor „hangulatba" jön. A Déli Szövetség területére irányuló burgonyaszállítmányokat eszerint szigorúan a határállomásokon kell a funkciótlan agresszív életprogrammal ellátni; mivel a burgonya „érzelmi állapota" kiszámít... Kurva jó! Akkor robbanok, amikor a krumpli hangulatba jön! De hiszen én is erről írok! Az idő, mint hiábavaló reménykedés. Reménykednem kell erősen, eredményesen, s akkor túlélem; holnap reggel a vécén csendesen megkönnyebbülök! Vagy nem kell reménykednem, hisz hiábavaló, és ez adja meg az esélyt! Ilyenek jártak a fejemben. És most itt ülök a papír fölött, írom az írásművemet, amely sorsom hiteles mintája. Végre saját időmben, a valódi, belső időm szerint élek. Úgy kezelve a múlást, mint körbejárható tárgyat. Isten vagyok. Kronosz atyja, Uránosz, aki már akkor is kiszarta magából a halált, ha itt robbanok fel! Ha megcsonkulok, hímvesszőm tüzes meteorként zúg bele a forrongó, sistergő habokba, az ősvízbe, Ókeanoszba, hogy Aphroditévá változzon, hogy legyen szerelem, nemzés, szaporodás, tavasz, virágzó kertek, zöldellő mezők, hogy legyen halálos a szerelem, mert véremben az első teremtés démoni ereje forr, mert földre hulló cseppjeiből fúriák, gigászok, nimfák támadnak, mert az én vérem az élet vize! Az életé, amely nem lehet funkció nélküli és rákosan agresszív! E papírt rövidesen a szerkesztőségem videoüzenetrögzítőjére bízom, hogy hirdesse: íme, a létezés szent titka, amelyben írás és élet azonosak. Titánfiú, Kronosz, a krumpliban nem félem gyémántsarlódat, én ülök tebenned is!
Az időutazás szabályozását egy bizonyos Őrjárat felügyeli, persze bármikor hiba csúszhat a számításba...
Poul Anderson
IDŐJÁRŐR A konkvisztádorok kincse 1987. SZEPTEMBER 10. „Nagyszerű magány." Igen, jól mondta Kipling. Emlékszem, a verssorok hogyan bizsergették végig a testemet, amikor Steve bácsi felolvasta őket. Bár ez legalább egy évtizede történt, még mindig ugyanazt a hatást érik el. A vers persze a tengerről és a hegyekről szól, pont, mint a Galápagos, vagyis az Elvarázsolt-szigetek. Ma szükségem lenne egy kevésre a versek magányából. A turisták többsége értelmes és illedelmes, de az ember elkezd belefáradni, ha egy egész idényen keresztül kell a kijelölt utakon terelgetnie őket, miközben újra és újra megválaszolja ugyanazokat a kérdéseket. Mostanra már kevesebben érkeznek, a nyári munkám befejeződött, és hamarosan hazatérek az Államokba, belevágni a másoddiplomámba. Ez az utolsó lehetőségem. - Wanda, kedvesem! - Roberto a querida szót használta, ami meglehetősen sokat is jelenthet. Persze nem feltétlenül. Néhány rövid pillanatig eltűnődöm ezen. - Kérlek, legalább hadd menjek veled! - folytatja. - Sajnálom, barátom - rázom meg a fejem. Az amigo szó sem fordítható le tökéletesen. - Nem
duzzogok, vagy ilyesmi. Egyáltalán nem. Csak szeretnék pár órát egyedül tölteni. Veled ez rnég nem fordult elő? Nem hazudok neki. Nincs semmi baj az idegenvezető-társaimmal. Remélem, a velük kialakított barátság tartósnak bizonyul majd. Biztos így lesz, ha újra összejövünk. Ez viszont még bizonytalan. Talán vissza tudok jönni jövőre, de az is lehet, hogy nem. Végül lehet, hogy valóra válik az álmom, és csatlakozhatom a Darwin Állomás kutatócsapatához, de talán mégsem. Nem tudnak túl sok tudóst alkalmazni. Előfordulhat az is, hogy időközben egy új álom bukkan fel, ami magával ragad. Jó eséllyel lehet, hogy ez a kirándulás, amikor féltucatnyian kóborlunk a szigetvilágban a hajónkkal és a kempingengedélyünkkel, ez lesz a companerismo, vagyis a baráti szövetségünk vége. Persze egy-két karácsonyi laptól eltekintve. - Valakinek meg kell védenie téged - vált át Roberto a drámai stílusra. - Hallottunk egy furcsa férfiről, aki Puerto Ayorában a fiatal, szőke, észak-amerikai hölgyről kérdezősködött.
Hagyjam, hogy Roberto elkísérjen? Nagy a kísértés. Jóképű, tele vidámsággal, és egy igazi úriember. Nem igazán bonyolódtunk szerelmi kapcsolatba az elmúlt hónapok alatt, de igencsak közel álltunk hozzá. Ugyan sosem beszélt róla, tudom, mennyire reménykedett abban, hogy közelebb kerülünk egymáshoz. Nem volt könnyű ellenállnom. Pedig ezt kellett tennem, leginkább az ő érdekében. Nem a nemzetisége miatt. Azt hiszem, Ecuador az a latin-amerikai ország, ahol a jenkik a leginkább otthon érzik magukat. A mi elképzeléseink szerint is jól mennek itt a dolgok. Quito elbűvölő város, és még a ronda, szmogban fuldokló, dübörgő energiájú Guayaquil is Los Angelesre emlékeztet. Mégis, Ecuador nem az USA része, és ebből a szempontból elég sok baj van velem, kezdve azzal, hogy fogalmam sincs, mikor leszek képes letelepedni, már ha ez valaha is bekövetkezik. - Ó, igen - felelem nevetve -, senor Fuentes a postahivatalból említette. Szegénykém, úgy aggódott. Az idegen nevetséges ruhája, akcentusa, meg minden. Hát nem tanulta még meg, mi minden lemászhat a tengerjáró hajókról? És hogy manapság hány szőke nő érkezik a szigetekre? Évi ötszáz? - Egyébként is, Wanda titkos hódolója hogyan tudná követni? - teszi hozzá Jennifer. - Úszva? - Éppenséggel tudunk arról, hogy egy hajó sem érintette a Bartolomé-szigetet, mióta mi elindultunk Santa Cruzból, nincsenek a közelben jachtok, egy helyi halászt pedig mindenki felismert volna. Roberto hozzánk hasonlóan napbarnított arca elpirul. - Menjetek csak, srácok - fordulok a többiekhez, miközben sajnálkozva megpaskolom Roberto kezét -, búvárkodjatok, vagy amit csak akartok! Időben visszaérek, hogy kivegyem a részem a vacsorakészítésből. Igy aztán gyors léptekkel elhagyom az öblöt. Tényleg szükségem van egy kis magányra ebben a furcsa, kíméletlen, de gyönyörű környezetben. Könnyűbúvárkodva bele tudnék olvadni a természetbe. Körülöttem kristálytiszta és selymes a víz; időről időre meglátok egy pingvint nem is annyira úszni, mint keresztülrepülni rajta. A halak tűzijátékszerűen táncolnak, a hínár díszes hulatáncot jár, én pedig összebarátkozhatom a
medvefókákkal. A többi úszó viszont, bármenynyire is kedvesek, beszélnek. Én a természettel akarok társalogni. Társaságban ezt persze nem vallanám be. Túl dagályosnak hatna, mintha a Greenpeace-től vagy a Berkeley Népköztársaságból jöttem volna. A fehérkagylós homokot és a mangrovét magam mögött hagyva úgy tűnik, a tökéletes sivárság terül el a talpam alatt. A Bartolomé a többi szigethez hasonlóan vulkanikus, de alig fedi talajréteg. Már a reggeli napsütés is átforrósítja, aminek vakító fényét soha nem tompítják felhők. Itt-ott terpeszkedik ugyan néhány nyurga bozótos vagy egy-egy fűcsomó, de ezek is megritkulnak, ahogy a Pinnacle-szikla felé sétálok. Adidas cipőm suttog a sötét láva perzselő némaságában. A sziklák és az apálykor hátramaradt tócskák között viszont ragyogó narancs és kék színű tarisznyarákok szaladgálnak. A sziget belseje felé haladva meglátok egy csak itt előforduló gyíkot. Egy méterre haladok el egy kéklábú szula mellett; elrepülhetne, de csak naivan bámul rám. Egy pinty suhan el a szemem előtt; a Galápagoson elő pintyek segítettek Darwinnak megérteni az élet működését az idők során. Egy fehéren keringő albatrosz. Még magasabban egy vitorlázó fregattmadár. A nyakamban lógó távcsövet a szememhez emelve elkapom a szerteáradó napsugarakban fürdőző szárnyainak gögjét, a kalózok kardjához hasonló, villás farkát. Errefelé nem húzódnak olyan ösvények, amiket rendszerint a turistáknak jelölök ki. Ez ügyben szigorú az ecuadori kormány. A roppantul szűkös erőforrásaikat figyelembe véve remek munkát végeznek a környezet megóvásában és visszaállításában. Jó biológushoz méltóan ügyelek arra, hova lépek. A kis szigetet körbejárva eljutok majd a keleti csücsökhöz, ahol a turistautat és a lépcsőket követve felmegyek a központi csúcsra. Lenyűgöző onnan a kilátás a Santiago-szigetre és a szélesen elterülő óceánra. Ma az egész csak az enyém. Valószínűleg az előre csomagolt ebédemet is ott eszem majd meg. Aztán, mielőtt még nyugat felé venném az irányt, talán leereszkedem az öbölhöz, ledobom magamról az inget és a farmert, és boldogan, magányosan megmártózom a vízben.
Csak óvatosan, haver! Alig húsz kilométer ide az Egyenlítő. Ez a nap tiszteletet követel. Megbillentem a kalapomat, így eltakarom előle az arcom, és megállok inni egy kicsit a kulacsomból. Kilihegem magam, és körülnézek. Valamivel magasabbra jutottam, így vissza kell majd ereszkednem, mielőtt elérném a turistaút kezdetét. A part és a tábor nem látszik sehol. Ehelyett megpillantom a Sullivan-öböl ívesen alábukó szikláit, a haragoskék tengert, a nagy szigeten szürkén emelkedő Martinez-pontot. Az ott egy héja? A távcsőért nyúlok. Egy fémes villanás az égen. Repülő? Az nem lehet. Eltűnt. Tanácstalanul eresztem le a távcsövet. Eleget hallottam már a repülő csészealjakról, tisztes nevükön ufókról. Sosem vettem őket komolyan. Apa egészséges mértékű szkepticizmust oltott a gyerekeibe; végül is elektronikai műszerész. Steve nagybátyám, aki régész, sokkal többfelé fordult meg a világban, ami állítása szerint tele van számunkra érthetetlen dolgokkal. Azt hiszem, sosem fogom megtudni, mit is pillantottam meg tulajdonképpen. Menjünk tovább! A semmiből egy pillanatnyi széllökés támad. A levegőben halk puffanás. Árnyék vetül rám. Felnézek. Ez lehetetlen! Egy túlméretezett motorkerékpár, csak éppen minden részlete másmilyen, és kerekek nélkül, három méter magasan, alátámasztás nélkül, halkan lebeg. Az első nyeregben ülő férfi megragad valamit, ami a kormány lehet. Tűélesen látom őt. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik. Soha nem rettegtem ennyire tizenhét éves korom óta, amikor a kaliforniai Big Sur-közeli sziklafalak tetején, viharban megpördült a kocsim. Akkor túléltem. Ez viszont még mindig tart. A férfi százhetvenöt magas lehet, girhes, de széles vállú, barna bőrű, himlőhelyes, kampós orrú, fekete haja lelóg a füle mellett, hegyesre nyírt fekete szakálla és bajusza kezd bozontosodni. A ruhája egyáltalán nem illik ahhoz a géphez, amin ül. Slampos csizma, rövid, puffos bricseszből kilógó, lötyögős barna térdnadrág, laza, hosszú ujjú, a fekete acél mellvért alatt talán sáfrányszínű ing, sisak, vörös köpeny, a bal csípőjén hüvelyben lógó kard...
- Ön Wanda Tamberly úrhölgy? - Hangja mintha több szár mérföldnyire szólalt volna meg. A kérdés valahogyan visszazökkent a sikítás határáról. Bármi is történik, készen állok rá. A hisztéria sosem kötelező. Rémálmot vagy lázálmot látok? Nem hinném. A nap túl melegen süti a hátamat és a köveket, a tenger túl egyenletesen ragyog, és annak a kaktusznak minden tüskéjét össze tudnám számolni. Átverés, akrobatamutatvány vagy lélektani kísérlet? Ez még magánál a jelenségnél is kevésbé valószínű... Kasztíliaihoz hasonló spanyolsággal beszél, de ezzel az akcentussal korábban sosem találkoztam. - Ki maga? - préselem ki magamból a kérdést. - Mit akar? Összeszorítja az ajkát. Rosszak a fogai. - Hamar! - szól félig ádáz, félig kétségbeesett hangon. - Meg kell találnom Wanda Tamberlyt. Estebán nevű nagybátyjára borzalmas veszély leselkedik. - Én vagyok - bököm ki. Vakkantásszerű nevetést hallat. A járgány lecsap rám. Futás! Mellém húzódik, felém hajol, és jobb karját a derekamra fonja. Titánból vannak az izmai. Felemel a földről. Elvégeztem az önvédelmi tanfolyam megfelelő leckéjét. Széttárt ujjaimmal a szeméhez kapok. A férfi túl gyors. Félrelöki a kezemet. Csinál valamit a műszerfalon. Hirtelen már máshol vagyunk. 1 5 3 3 . JÚNIUS 3. [JULIÁNNAPTÁR SZERINT] Aznap a peruiak újabb rakomány kincset szállítottak Caxamalcába, királyuk váltságdíjául. Luis Ildefonso Castelar y Moreno a távolból figyelte őket. A parancsnoksága alá tartozó lovasokkal gyakorlatozott. A nap már majdnem alábukott a nyugati magaslatokon túl, így visszafele tartottak. A folyó csillogott a völgyön keresztül húzódó, megnyúlt árnyékok között, a királyi fürdők forró vizes forrásaiból felszálló gőz pedig aranyszínben tündökölt. Dél felől a terhüktől és a hosszú úttól elcsigázott lámák és hordárok sora közeledett. A mezőkön dolgozó bennszülöttek pihenőt tartva megbámulták őket, majd sietve tovább folytatták a munkát. Az engedelmesség a vérükben volt, bárki is legyen az úr.
>
ANDERSON, AZ IDŐJÁRŐR Műszaki vagy katonai jártassággal rendelkező, egészséges, lehetőleg nőtlen férfiakat keresünk 21-40 között. Magas fizetés, külföldi utazások. Engineering Studies Co., 305 Ave 45,9-12 and 2-6. (ford. Kelecsényi Gábor)
E
ZZEL A HIRDETÉSSEL kezdődött Manse
Everard kalandjainak sorozata. Ekkor még nem gondolta, hogy a „külföldi utazások" nemcsak térben értendők: a munka időutazással is járt. Az Őrjárat célja, hogy az ismert történelmet ne változtathassa meg senki. Az idő Anderson-féle változata azonban szerencsére eléggé rugalmas, csak kreatívan kell értelmezni a fennmaradt forrásokat. Poul Anderson (1926-2001), az Időjárőr-sorozat szerzője az amerikai és egyetemes science fiction egyik legnagyobb alakja. Skandináv ősöktől származik, a skandináv örökség fantasy regényeiben jól tetten érhető. Asimov nyilatkozta egyszer róla kissé irigykedve, hogy Anderson
olyan jól ismeri az északi mitológiát, mint ő a görögöt. Első elbeszélése 1947-ben jelent meg John Campbell Astoundingjában („Tomorrow's Children", Astounding, 1947. március, társszerző R N. Waldrop) - feltéve, hogy a három évvel korábban a magazin Probability Zero rovatában olvasható „A Matter of Relativity" (Astounding, 1944. szeptember) szerzője, P. Anderson, nem azonos vele. Első könyve az 1952-kiadott Vault of the Ages, ez egy ifjúsági regény. Hosszabb lélegzetű művei három nagyobb csoportba oszthatók: írt fantasyt, írt hard SF- et, és írt űroperát is. Anderson legmaradandóbb művei kétségtelenül az elbeszélései. Nem véletlenül nyert hét Hugo- és
BIBLIOGRÁFIA Könyvek:
három Nebula-díjat velük Ezek. közé tartoznak a magyarul is olvasható „A leghosszabb utazás", „A levegő és a sötétség királynője" és „Kecskeének". Számtalan regénye közül csak a 2000-ben kiadott Genesis nyert díjat (John W. Campbell Memorial Award). Egész életművének elismeréseként 1978ban SFWA Nagymester lett, majd 2000-ben beválasztották a Science Fiction Hall of Fame-be is. Művei közül igen népszerűek a sorozatai. Hoszszú időt ölel át a Technic History, a 21. századtól egészen a 71. századig. Részletesebben két főszereplő tevékenységéről olvashatunk Az első Nicholas van Rijn, kereskedő, akinek működése a 25. századra tehető (a kronológia természetesen vitatható, az interneten alternatív dátumok is találhatók). A másik főhős, Dominic Flandry a 32. század gyermeke, aki egy hanyatló földi birodalom szolgálatában próbálja uralkodója érdekeit védeni. Ezeket a történeteket Anderson évtizedeken keresztül írta, így nyilván egységes stílust elvárni botorság Mindegyik kellemes olvasmány, de a belső kronológia alapján utolsó két elbeszélés különösen kiemelkedő. Ezek egyike a 4000 körül játszódó „The Sharing of Flesh" (Galaxy, 1968. december), a másik a 7100 körüli „Starfog" (Analog, 1967. augusztus). Ez utóbbi egy, a sötétség századaiban (amikor a Flandry által védett biroda-
• Az atlantiszi táncosnő, Cédrus, 1993 [The Dancer from Atlantis, SFBC, 1971] • Az idő folyosói, Phoenix, 1991 [The Corridors of Time, Doubleday, 1965] • Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994 [The Guardians ofTime,Ballantine,1960] • Időjárőr 2, Valhalla Páholy, 1994 [Time Patrolman Tor, 1983] • Majd ha az Orion fölszáll, Móra, 1990 [Orion ShallRise,Phantasia, 1983] • A nagy keresztes hadjárat, Phoenix, 1992 [The High Crusade, Doubleday, 1960] • Oroszlánszív, Cherubion, 1993 [Three Hearts and ThreeLions, Doubleday, 1961] • A tengernép gyermekei, Cherubion 1999 [The Merman's Children Berkley, 1979] • Tomboló vihar, Cherubion, 1998 [A Midsummer Tempest, Doubleday, 1974] • A törött kard, Cherubioa 1994 [The Broken Sword, Abelard-Schuman, 1954] • Tűzkorszak, Lap-ics-Cherubion, 1998 [Fire Time, Doubleday, 1974] • Változó csillag, Lap-ics-Cherubion, 1998 [Inconstant Star,Baea 1991] Elbeszélések antológiákban, magazinokban: • A barbár [The Barbarian,F&SF, 1956. május] Rúna, 1994 március, ford. Szántai Zsolt • A befurakodott véreb [The Adventure of the Misplaced Hound (társszerző GordonR. Dickson), Universe, 1953. december] Galaktika, 1991. október, ford. Schopp Attila • Cappen Varra bátorsága [The Valor of Cappen Varra, Fantastic Universe, 1957. január] Atlantisz, 1990. május, ford. Kornya Zsolt • Delenda est [Delenda Est, F&SF, 1955. december] Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994, ford. Hoppán Eszter • Az egyetlen játék [The Only Game in Town, F&SF, 1960. január] Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994, ford. Hoppán Eszter
• Egy kis tudás [A Little Knowledge, Analog, 1971. augusztus] A találkozás, szerk. Trethon Judit, IPM, 1997 • Elefántcsont, majmok és pávák [Ivory, and Apes, and Peacocks, Time Patrolman, Tor, 1983] Időjárőr 2, ValhallaPáholy, 1994 ford. Szántai Zsolt • Az előőrsök [The Voortrekkers, Final Stage, szerk. Edward L. Ferman & Barry N. Malzberg, Charterhouse, 1974] Galaktika, 1991. december, ford. Villányi György Engedély [License, F&SF, 1957. április] Feketecsuklyások, szerk. Nemes István, Cherubion, 1999, ford. Megyaszai Georgina • Eutópia [Eutopia, Dangerous Visions, szerk. Harlan Ellison, Doubleday, 1967] Galaktika, 2004 november, ford. Nyüsti Anikó • A fény [The Light, Galaxy, 1957. március] Diákévek 1969. #5, ford. Ecser János • Fordulópont [Turning Point, If, 1963. május] Univerzum, 1971. május,június • Gibraltár vízesései [Gibraltar Falls, F&SF, 1975. október] Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994, ford. Hoppán Eszter Hauk története [The Tale of Hauk, Swords Against Darkness #1, szerk. Andrew J. Offutt, Zebra, 1977] Fantasy, szerk. Kuczka Péter, Móra, 1989, ford. F. Nagy Piroska • A hódító [The Star Plunderer, Planet Stories, Sep 1952] Ellenjáték, szerk. Nemes István, Cherubion, 2004, ford. Lukács Klára • A hosszú emlékezés [The Long Remembering, F&SF, 1957. november] Galaktika, 1990. január, ford. Friedmann Károly • Időjárőr [Time Patrol, F&SF, 1955. május] Pokoljárás a világűrben, szerk. Anon., Kozmosz Könyvek, 1967, ford. Kelecsényi Gábor • Alagút a világ alatt, szerk. Ágoston Hugó, Kriterion, Bukarest, 1975, ford. Kelecsényi Gábor Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994, ford. Hoppán Eszter [mint „Idő-őrjárat"]
lom már elbukott) a Földtől elszakadt kolónia újrafelfedezéséről szól, Anderson egyik legjobb írása Talán a legnépszerűbb sorozata a fentebb már említett Időjárőr. 1955-ben jelent meg első darabja a Magazine of Fantasy and Science Fictionben, majd 1960-ig még hármat írt és adott ki. Ezek alkották a Guardians of Time (Ballantine, 1960) c kötet tartalmát. Az elkövetkező évtizedek során még írt hozzá néhány elbeszélést és két regényt Time Patrol (1955) Delenda Est (1955) Brave tobe a King (1959) The Only Game in Town (1960) Gibraltar Falls (1975) Ivory, and Apes, and Peacocks (1983) The Sorrow of Odin the Goth (1983) The Year of the Ransom (1988) The Shield of Time (1990) Star ofthe Sea (1991) Death and the Knight (1995) Az időutazás nyilván nem Anderson találmánya H. G. Wells Időgépéi feltehetően mindenki ismeri,
de az talán kevéssé közismert, hogy már 1838-ban is jelent meg elbeszélés, amelyben egyfajta időutazás szerepelt. A Dublin University Magazine 1838. júniusi számában ismeretlen szerző közölt „An Anachronism, or Missing One's Coach" címmel egy történetet arról, hogy míg a postakocsit várta, mely elvitte volna őt Newcastle-ből, az út mentén üldögélve hirtelen a 8. században találta magát. Tiszteletre méltó Bedával jól elbeszélgetett, majd miután viszszakerült a jelenébe, épp látta elmenni a postakocsit. Ez persze SF-nek nehezen nevezhető, de Edgar Rice Burroughs sem írta le tudományosabban, hogy John Carter mi módon került a Marsra. Mint említettem, az Őrjárat célja az általunk ismert történelem megőrzése. Nehezen gondolná az ember, hogy ebbe bele lehet kötni, de Kuczka Péternek, egy tőle szokatlanul pontatlan bevezetőben sikerült: „Az Időjárőr meglehetősen érdekes és figyelem re méltó könyv. Írója H. G. Wells remek ötletéből, az időutazásból indul ki, s úgy gondolja, hogy ezt a lehetőséget a történelem helyreigazítására lehet felhasználni. Létrehoz tehát egy szervezetet, amely talán a CIA-hoz hasonlítható, s amelynek tagjai az időben szabadon közlekedve megakadályozzák bizonyos események kibontakozását. Az érdekes az, hogy többnyire olyan történéseket gátolnak, amelyek - a mi fogalmaink szerint - az emberiség fejlődését segítenék. Egyszerűen szólva, az időjárőr a legjobbnak tartott amerikai életforma megőrzésén fáradozik." Kuczka feltehetően nem olvasta a könyvet, azért téved ennyit. De ha ez még nem elég, volt más is, akinek nem tetszett az Időjárőr: „Szentiványi Jenő régóta töri a fejét azon, hogy megírja az időjárőr történetét, a mi oldalunkról nézve. Természetes, hogy ebből a nézőpontból az időjárőr ügynökei nem gáncs nélküli lovagok, inkább az emberi értékek pusztítói. Tevékenységüket az egész Földön éhínség, nyomor, gyilkosságok, váratlan bajok követik. Szentiványi - a sci-fi törvényeinek megfelelően - egy másik csoportot állít szembe velük, az emberiség segítségére siető idegenek képében. Az összetalálkozásuk összeütközésekké válnak, a nyílt harcnak előbb-utóbb ki kell robbannia." (Galaktika 55)
• Az Ifrit-hadművelet [Operation Afreet, F&SF, 1956. szeptember] Trollvadászok, szerk. Nemes István, Cherubion, 1998, ford. Erdő Orsolya • Inkonstans csillag [Inconstant Star, ManKzin Wars III, szerk. Larry Niven, Baen, 1990] Változó csillag, Lapi-ics & Cherubion, 1998, ford. Erdő Orsolya • Kecskeének [Goat Song, F&SF, 1972. február] Galaktika, 2013. szeptember, ford. J. Magyar Nelly • Kellemetlen alakok [To Build a World, Galaxy, Jun 1964. június] Az Univerzum örökösei, szerk. Nemes István, Cherubion, 1997, ford. Nemes Ernő • Kert az űrben [Garden in the Void, Galaxy, 1952. május] Galaktika, 1990. július, ford. Kaposi Tamás • A királyok meghalnak [Kings Who Die, If, 1962. március] Ozirisz országa, szerk. Nemes István, Cherubion, 1996, ford. Erdő Orsolya A kontraktus [Pact (mint Winston P. Sanders), F&SF, 1959. augusztus] Univerzum, 1973. november • A leghosszabb utazás [The Longest Voyage, Analog, 1960. december] A pokolba tartó vonat, szerk. Ferenczné Árkos Ilona, Gondolat, 1970, ford. Avarossy Éva • Diákévek, 1970. #1, ford. Avarossy Éva X Magazin, 1998. március, ford. Avarossy Éva • A levegő és a sötétség királynője [The Queen of Air and Darkness, F&SF 1971. április] Tűzözön, szerk. Nemes István, Cherubion, 1999, ford. Erdő Orsolya • A marsi koronaékszerek [The Martian Crown Jewels, Ellery Queens Mystery Magaziné, 1958. február] Harcjáték, szerk. Charles G. Waugh & Martin H. Greenberg, Szukits, 1999, ford. Mohácsi Enikő • A mártír [The Martyr, F&SF, 1960. március] A találkozás, szerk. Trethon Judit, IPM, 1997 • Megölni a Mars-lakót! [Duel on Syrtis, Planet Stories, 1951. március] Univerzum, 1970. április, május Vénusz, 1990. #2, #3
• Nehéz királynak lenni [Brave to Be a King, F&SF, 1959. augusztus] Időjárőr, Valhalla Páholy, 1994, ford. Hoppán Eszter • Nevezz Joe-nak [Call me Joe, Astounding, 1957. április] A nyikorgó idegen, szerk. Anon., Móra, 1971, ford. Vámosi Pál • Olajfúrók [Wildcat, F&SF, 1958. november] Csillaghajók, szerk. Nemes István, Cherubion, 1997, ford. Erdő Orsolya Részletek [Details, If, 1956. október] Csillagrobbanás, szerk. Nemes István, Cherubion, 1998, ford. Megyaszai Georgina • Sima győzelem [Cold Victory, Venture, 1957. május] Ópiumkeringő, szerk. Nemes István, Cherubion, 1998, ford. Megyaszai Georgina • A szeretet formái [The Ways of Love, Destinies v1 #2, szerk. James Baen, Ace, 1979] Galaktika 1991. augusztus, ford. Villányi György • Tegyék meg tétjeiket [Inside Straight, F&SF, 1955. augusztus] A Galaxis császára, szerk. Nemes István, Cherubion, 1998, ford. Erdő Orsolya • Tiszteletre méltó ellenség [Honorable Enemies, Future, 1951. május] Galaktika, 1992. május, ford. Füssi-Nagy Géza • Uram irgalmazz! [Kyrie, The Farthest Reaches, szerk. Joseph Elder, Trident, 1968] Analógia 1, szerk. Gáspár András & Novák Csanád, Valhalla Páholy, 1992, ford. Nemes István X Magazin 1997. március, ford. Nemes István • Vas [Iron, Far Frontiers Vol. VII, szerk. Jerry Pournelle & Jim Baen, Baen, 1986 & New Destinies, Vol. 1, szerk.. Jim Baen, Baen, 1987] Változó csillag, Lapi-ics & Cherubion, 1998, ford. Erdő Orsolya • A végzetes beteljesülés [The Fatal Fulfillment, F&SF 1970. március] Galaktika, 1991. február, ford. Damokos Katalin • Vulkánusz kovácsmühelye [Vulcan s Forge, Amazing 1983. január] Galaktika, 1989. augusztus, ford. Friedmann Károly • Wodan keserve [The Sorrow of Odin the Goth, Time Patrolrnan, Tor, 1983] Időjárőr 2, Valhalla Páholy, 1994, ford. Szántai Zsolt
Nem ludom, mi történt a tervezett regénnyel, jelent-e meg belőle valami a Galaktika 55-ben közölt részleten kívül. Mindenesetre érdemes megjegyezni, ha az ügynökök nem törekednének az ismert történelem megőrzésére, akkor a „mi oldalunk" létezése is kétségessé válna. Mint Kuczka is említette, az Időjárőr-sorozat első része megjelent magyarul 1967-ben a Pokoljárás a világűrben c. antológiában. Ez volt az első Anderson-fordítás, amit egy fanzinbeli megjelenés után A pokolba tartó vonat c. kötetben olvasható „A leghosszabb utazás" követett. Ha leszámítjuk az Univerzum oroszból fordított elbeszéléseit, hosszú szünet következett Anderson műveinek kiadásában. Ennek egyik oka az leheteti, hogy Anderson a „héják" közé tartozott: helyeselte az amerikaiak vietnami jelenlétét. Míg a Szovjetunióban ez nem számított kizáró oknak, nálunk sajnos igen, Kuczka csak az 1989-ben megjelentetett Fantasy című kiadványban adott ki újabb fordítást. 1990 óta azonban szép számmal jelentek meg Anderson művei magyarul, nemcsak SF, hanem fantasy is. A Galaktika most az Időjárőr-sorozat újabb darabjaival örvendeztet meg bennünket, remélhetőleg egyszer a Technic History is sorra kerül. Zsoldos Endre
