MAROSVIDÉK DECEMBER

Tartalom Helytörténet 3 Bogoly József Ágoston 12 15

Urbancsok Zsolt Marosvári Attila

Gondolatok 18 Szentpéteri Csilla 22 Badicsné Szikszai Zsuzsanna 26 Stancsics Erzsébet Elődeink 28 Szabó György – Horváth Mihály 30 Molnár László 34 38 41

Munkácsy Mihály Csongrád megyei utazása, a hírlapok és Mikszáth Kálmán nézőpontjai Kultúrpalotát Makónak! Főhajtás a háborúk áldozatai előtt Ünnepi gondolatok Családi töredékek A szeretetről – másképp Czirbus István makói tanító életpályája Herczeg István, a sikeres és elfelejetett tornász Üzenet az élőknek

Vízhányó Jánosné – Farkas Jánosné – Tóth Ferencné Ivanicsné Varga Erzsébet Egy igazi tanár emlékére Siket István László Főgimnáziumi életképek Páger Antalról

Honismeret 45 Halász Péter 47 Nagy Vera 51 Börcsök Attila 52 Kiss Margit

Első Csángó Zarándoklat Börcsök Attila néprajzi gyűjteménye Huszonöt éves a magángyűjteményem Honismereti évforduló Kolozsváron

Itthon – otthon 56 Magyarósi Judit 58 Sándor Ilona

Elindultam szép hazámból… Oly távol volt hazám

Kiállítások 60 Feledy Balázs 64 Gilinger Katalin 66

Tér – idő – gondolat Karsai Ildikó Jelei a bogárzói templomban Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna Vajnai János alföldi gyökerei

MAROSVIDÉK 2012. DECEMBER

Téka 71 73

Tácsi Erika Gilicze János

Keleten a helyzet változóban Horváth Mihály: A régi Földeák a korabeli sajtóban: 1853-1945

Szőttes

Macskássy Izolda grafikája

Képeinkről Borítón: A Maros Apátfalvánál. Fotó: Naszradi András Munkácsy-kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Fotó: Dr. Bogoly József Ágoston Ünnepi képviselő testületi ülés Makón augusztus 20-án. Fotó: Lach Konrád Csángó zarándokok Magyarországon. Fotó: Halász Péter Női ködmön hátrésze (Tótkomlós, 19. sz.) Börcsök Attila gyűjteményéből. Fotó: Forgó Géza A 2., 27. oldalon Csonka Sándor, a 2l., 75-en Sarnyai Tibor, a 46-on Halász Péter, az 50-en Kiss Nándor, az 59-en Tóth Anikó, a 79-en Bogdán Károly fotója látható.


HELYTÖRTÉNET

BOGOLY JÓZSEF ÁGOSTON Munkácsy Mihály Csongrád megyei utazása, a hírlapok és Mikszáth Kálmán nézőpontjai A képek, a festmények historikuma nem záródik el a jelentől. A régi képnek és festménynek nem csak múltja van. A kép a megtekintés ideje alatt a jelenben él. Kutatómunkával, értelmezéssel, a képekre, festményekre vonatkozó dokumentumértékű források elemzésével, a helyi sajtószövegek bemutatásával, a történetiség modelljét tovább építő kapcsolatot teremtek a műalkotásokkal. Munkácsy 1891 októberében Csongrád megyébe utazott, a készülő Honfoglalás című képéhez a magyarságra jellemző ősi vonásokat hordozó arcokat keresett. A megtalált, kiválasztott arcokról fényképfelvételeket készíttetett. Szegedről a Felsőtanyai Központig, Balástyáig tartó utat vonattal tette meg, Tisza Lajos és Mikszáth Kálmán is elkísérte. Az utazásról Mikszáth Kálmán egy kitűnő tárcát írt. Munkácsy Mihály Honfoglalás című képének kompozíciós munkáját (1890-1893) az előkészítő körültekintés és az aprólékos kidolgozási szándék jellemezte. A Munkácsyról kibontakozó Csongrád megyei imázst az 1891-ben történt látogatása kapcsán a Szegedi Napló és a Szentesi Lap hírei, valamint a Vasárnapi Újság cikke és Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írásának nézőpontjai alapján mutatom be. 1891 őszén Munkácsy Párizsból érkezett Csongrád megyébe. Egy évvel korábban Budapesten Tisza Lajos gróffal volt megbeszélése a készülő Honfoglalás című képéről és a tervezett Csongrád megyei utazásáról. Milyen volt a világhírű magyar festőművész párizsi környezete? Német tanítványának visszaemlékezése Munkácsy párizsi világát érzékelteti. Fritz von Uhde festőművész 1879 végétől 1880 végéig volt Párizsban Munkácsy tanítványa. Fritz von Uhde Visszaemlékezések Munkácsyra című írásának részlete az Új Idők című folyóiratban is megjelent 1911. március 5-én, ebből a párizsi magyar mesternél töltött időszakot jellemző egyik epizódot röviden idézem: „Munkácsy híven állotta szavát és útmutatásával, még inkább példájával s a műtermében való közös munka révén többet használt nekem rövid néhány hónap alatt, mint amennyit Münchenben a képtárban való szegényes másolgatással elérhettem. Első látogatásomkor már az Avenue de Villiers-i háznak első emeleti lépcsőjén áhítat fogott el: kép kép mellett, kitűnő franciák a fontainebleau-i iskolából, mellettük egy nagyon szép Leibl-kép. A mester éppen a Két család címen ismertté lett képén dolgozott, épp a kékruhás pongyolában levő fiatal szőke asszonyt festette s felhívott, nézném figyelemmel, mit fest. (…) De akkor nyílt a legérdekesebb alkalom teremtő munkálkodását figyelemmel kísérnem, amidőn 1880 nyarán a Krisztus Pilátus előtt című képét festette. Szívvel3


HELYTÖRTÉNET

lélekkel ott csüngött munkáján. Az óriási vásznon igazi elemében volt. Az aláfestésnél valósággal kéjelgett a bitűmben; magából kikelve, tűzzel rohant a munkába. Nagy volt a meleg: csak alsóruhába öltözve, felgyűrt ingujjal, mint egy mázolólegény, tombolt ide-oda a képen, míg végre a türelmetlenségtől lebírva puszta kézzel markolt a festékbe és egyre szélesebb foltokban alakította a képet. Megesett, hogy aztán ebben az állapotban átment a szomszédjához, egy öreg francia festőhöz, hogy egy kis szuszhoz jusson. (…) Otthonában ő is, a felesége is a legszívesebb vendéglátó gazda volt. Emlékszem egy estélyre, amelyen csak úgy hemzsegett a sok herceg, miniszter és művész. Különösen Bastien-Lepage tűnt föl nekem azáltal, hogy Munkácsy különös figyelemben részesítette. A francia festők közül különösen őt becsülte nagyra.” Az 1880-as évek végén Párizst és művészvilágát a magyar arisztokrata író, Justh Zsigmond élményszerűen láttatja. A párizsi előkelő művészszalonok szellemi atmoszféráját közvetlen közelről érzékelteti Párizsi napló (1888) című, dokumentumértékkel rendelkező művében. Justh Zsigmod Párizsi naplójának lapjain Taine, Bourget, Sarah Bernhardt, Huysmans, Comtesse Diane és Munkácsy alakja elevenedik meg. Hazai napló (1889) című írása pedig a magyar művészek és művészetkedvelő arisztokraták világába nyújt közelképszerű bepillantást. A párizsi Munkácsy-estélyek néhány évvel későbbi szalonéletét az 1894-es esztendő horizontján Kunffy Lajos Visszaemlékezéseim című, 2006-ban megjelent önéletrajzi kötetének egyik részlete eleveníti fel. Munkácsy Mihály Budapesten címmel tudósítást közölt a Szegedi Napló 1890. október 5-én. Részlete: „Budapest, okt. 4. (A „Sz. N. er. táv.). (..) Munkácsy ma délelőtt 11 órakor gróf Tisza Lajost látogatta meg s körülbelül egy óráig időzött nála. Ezúttal is az új országház festményéről folytattak eszmecserét. Délután 4 órakor a művész nejével a színészeti kiállításra ment. Este pedig a Nemzeti Színház előadásán volt jelen.” Munkácsy elutazása címmel hírlapi tudósítás jelent meg a Szegedi Naplóban 1890. október 15-én: „Bp., okt. 14. (A „Sz. N.” er. t.) Munkácsy és neje ma du. 2 óra 25 perckor elutazott Bécsbe. A pályaudvaron nagy számmal jelentek meg a művész pár tisztelői, kiktől Munkácsyék a legszívélyesebben búcsúztak el. Munkácsy a jövő ősszel ismét hazajön, hogy előkészületeket tegyen az országház számára készítendő falfestményhez, mely 15 méter hosszú és 5 méter magas lesz.” Munkácsy egy év múlva Csongrád megyében keresett ősi arcvonásokat. Munkácsy a megyében címmel tudósítás olvasható a Szegedi Napló 1891. október 10-i számában. Részletét mai helyesírással idézem: „Munkácsy Mihály, a világhírű festő Csongrád megye népét választotta ki arra, hogy nagy művén, a honfoglalást megörökítő hatalmas festményén szerepeltesse. A nagy művész tudvalevőleg azért jött haza Párizsból, hogy a millenniumra készülő nagy képhez vázlatokat csináljon. (…) A mester pár hétig a megyében fog tartózkodni, és ez idő alatt kirándulásokat tesz a vidékre, hogy tanulmányokat tegyen s valószínűleg ellátogat Szegedre is.” Az 1891 októberében lezajlott Munkácsy-látogatás szentesi napjaira vonatkozóan a Szentesi 4


HELYTÖRTÉNET

Lapból idézünk. Munkácsy Szentesen címmel tudósítást közölt a Szentesi Lap 1891. október 11-én: „Világhírű festőművész hazánkfia a vármegyeház udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkás osztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportozatú felvételeket. Így a többek között modellül szolgált a nagy művésznek Paku-Tóth Miklós 87 éves polgártársunk is, aki ősi szokás szerint, még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját. Az öreget hintón szállították a nagy művész elé, s a tisztességgel mindenképpen meg volna elégedve, csak az bántja, hogy haját miért bontotta ki és rakosgatta el vállain Munkácsy? (…) ” Miért nem jött meg Munkácsy Mihály? címmel közölt tudósítást a Szegedi Napló 1891. október 13-án. A cikk felidézi a Munkácsy Szegedre érkezését váró közönség előkészületeit és az elmaradt találkozás utáni csalódás hangulatát, majd Munkácsy programjáról ad tájékoztatást: „(…) Munkácsy pénteken délután Csongrádot, szombaton pedig Szegvárt tisztelte meg látogatásával, hol szintén eszközölt fölvételeket nagy festményéhez. Csongrádról este hatkor érkezett vissza Szentesre. Este társas vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen körülbelül kétszáz ember vett részt. A vendégek közt sok hölgy is volt, s a vacsora mindvégig jó kedvben, kitűnő hangulatban folyt. A mester kifejezett kívánságára alig mondtak fölköszöntőt. A vacsora után tánc következett. Értesülésünk szerint Munkácsy Szentesről a fővárosba utazott s utoljára összeszedett képeit rendezi ecset alá.” A Munkácsy pártfogoltja című cikk a Szentesi Lapban 1891. október 18-án jelent meg: „Szentesi tartózkodása alatt egy Józsa László nevű fiatalember vázlatait mutatták be a mesternek, írja az Egyetértés, melyek nagyobb tehetség nyomait mutatják. A fiatalember annak idejében szülővárosához, Szenteshez fordult havi 20 forintnyi segélyért, hogy a festészetben tovább képezhesse magát. Szentes városa azonban megtagadta a segélyt; mikor ezt Munkácsynak elmondták, ő maga kínálta fel a kívánt segélyt a fiatal tehetségnek, ezen kívül ajánlólevelet adott neki a budapesti mesteriskola igazgatójához, Benczúr Gyulához, arra kérve őt, hogy ha lehetséges, soron kívül is vegye fel a tehetséges fiatal festőt a mesteriskola számfeletti, állami ösztöndíjas növendékei közé.” A Szeged város vendégei című cikk a Szegedi Naplóban 1891. október 25-én jelent meg, részletét mai helyesírással közlöm: „A ma délutáni expresszvonat városunkba hozta Tisza Lajos grófot és Munkácsy Mihályt. Érkezésük valóságos ünneppé tette a tegnapi napot. Nagy tömeg lepte el az indóház előtti tért, még a peronon Szeged város egész intelligenciája képviselve volt. (…) Mikor a vonat berobogott a pályaudvarra, hatalmas éljen üdvözölte a vendégeket. Tisza Lajos és Munkácsy az utolsó kocsiban ültek s velük jött Écsy párizsi festő, Ivánkovits János, a második kerület országgyűlési képviselője, Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselő, a mi kedves palócunk. Munkácsyt rokonai Kelemen István ügyvéd és neje, Reök Iván a folyammérnöki hivatal főnöke és neje fogadták. (…) Kállay Albert főispán vacsorára invitálta a vendégeket, de Munkácsyt nem engedték rokonai. A mester is kijelentette, hogy a mai estét régen nem látott családja körében akarja tölteni. Mire Tisza Lajos kedélyesen jegyezte meg, hogy: 5


HELYTÖRTÉNET

bizony mindnyájan papucs alatt állunk. Ezután a vendégek kocsira ültek s a városba hajtattak. Tisza Lajos gróf a Tisza szállóban szállott meg, Munkácsy Mihály pedig Reök Iván kedves családi körében nyugszik meg a sok utazás után. Tisza Lajos grófnál megérkezése után azonnal tisztelgett Szeged város tanácsa a polgármester vezetése alatt és a szabadelvű párt. A színházban nagy vendégeinket Makó igazgató fogadta s Munkácsy Reök Iván páholyában foglalt helyet, míg Tisza Lajos Kállay Albert főispán társaságában egy földszinti páholyban nézett végig az előadásból két fölvonást.” Katona Imre jegyzi meg Munkácsy „Sztrájkja” című (1962) cikkében: „Szelesi Zoltán megírta, hogy Munkácsy 1891-es szegedi látogatása az ismeretes okokon kívül azért is érdekes és figyelemre méltó művészettörténeti szempontból, mert a helyi társulat előadásában itt nézte végig Balázs Sándor és Szigligeti Ede A sztrájk című 3 felvonásos népszínművét, mely annyira megragadta, hogy a felvonás szünetében a színpadon kereste fel és üdvözölte a nagyszerűen játszó társulatot.” A vizuális képzetkör és a téma kialakítása szempontjából Coppée darabja és a szegedi előadás nagyban hozzájárult Munkácsy Sztrájk című festményének megszületéséhez. A szegedi tanyák ünnepe című cikk a Felsőtanyai Központ átadásával egybekötött ünnepséggel foglalkozik, Kovács János írta, a Vasárnapi Újságban jelent meg 1891-ben, a 47. számban. A Munkácsy látogatásáról szóló részletet mai helyesírással idézem: „A városból különvonat - mely Szegednek birtokán egész Kistelekig halad - vitte ki az ünnepély vendégeit. A balástyai kapitányság egyik őrházánál állt meg a vonat, s amint Munkácsy maga előtt látta a hatalmas kocsi tábort a sok szép menyecskével, meg a csikósokat ficánkoló szép lovaikkal: nyomban lefényképeztette az igazán festői szépségű jelenetet, mely mindegyre fokozódó változatos mozzanataival és eredeti sajátosságaival mind érdekesebben bontakozott ki. Az őrháztól megindult a menet, elől egy hatalmas legény lovagolt, magasra emelve a nemzeti zászlót; majd utána a tanyai jómódú gazdák fiai csikós ruhában, lengő árvalányhajjal kalapjaik mellett, utánuk a lovas polgárőrök festői egyenruhás csapata vágtatott, pergett a dob s harsogott a trombita. Majd a város díszfogata jött, Munkácsyt és Tisza Lajos grófot hozva, utánuk aztán százakra menő kocsi a vendégekkel és a tanyák mindenfelől idesereglő népével. Mintegy fél óráig tartott az út a „kultur-központokig”, hol 8-10 ezernyi tömeg várta az érkezőket, messze zúgó hatalmas éljenzéssel üdvözölve aztán minden kocsit, különösen azt, mely Munkácsyt és Tisza Lajost hozta, magát takarosan kicsípett lánycsoport várta a központi épület csarnokánál a városiakat és nemzetiszínű kokárdákkal díszesítettek föl minden vendéget. (…) …Munkácsynak kiválóan érdekes alkalma volt a szebbnél szebb szegedi típusok közül válogatni. (…) Különösen érdekesnek találta Munkácsy Barna János öreg juhászt arra, hogy több ízben, több oldalról is lefényképeztesse. Ezen kitüntetésért aztán az öreg juhász olyan

6


HELYTÖRTÉNET

kitűnő „bürge paprikást” főzött, hogy még, azt mondja az öreg „a király is mögnyalná utána a száját.” A kínálkozó alkalmat Munkácsy eléggé felhasználta; egyeseket, de egész csoportokat is a majd kiválasztandó típusokhoz lefényképeztetett. Külön is tanulmányozta e magyar népet, mely itt künn teljesen megőrizte az ősi faj könnyedségét, bátorságát és asszonyaiban a szépséget meg a munkásságot.” Mikszáth Kálmán tárcát írt Munkácsy Mihály 1891 októberében történt szegedi látogatásáról. Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írása fontos dokumentum. Munkácsy halála hetében, 1900. május 5-én, a Szegedi Napló közölte a Pesti Hírlapban történt első megjelenés alapján. Mikszáth anekdotikus keretben eleveníti fel Munkácsy szegedi látogatásának érdekes helyzeteit. Mai helyesírással, a néprajzi sajátosságot tükröző írásmód megtartásával néhány részletet idézek Mikszáth Kálmán írásából: „A képviselőház folyosóján évek előtt egy napon megfogott gróf Tisza Lajos. – Holnap Szegedre megyek. Nem jössz velem? – Mit fogunk ott csinálni? – Megkeressük Árpád apánkat, aztán haza jövünk. Ma este megjön a Miska, okvetlen szüksége van egy Árpádra. Ez pedig annyit jelentett, hogy Munkácsy Mihály jön meg Párizsból és hogy modellt megyünk keresni a szegedi tanyára az országházba megfestendő Magyarok bejöveteléhez és hogy épen a főalakra nézve nincs tisztában a művész. (…) Munkácsy csakugyan megjött este s másnap megindultunk a szegedi pusztára, Csöngölére. A szegény Miska akkor fordult meg utoljára az Alföldön, ahol úgy szeretett lenni, mint a daru vagy a kócsag.” Utazás közben kinéztek a vonat ablakából. Mikszáth így jellemzi a Szeged és Balástya közötti tájat: „Imitt-amott villant meg egy fehér tanyai ház, kis kertjében fonnyadozó mályvarózsa vagy hórihorgas napraforgó (némelyiknek ki vannak hullva a sárga fogai), az udvaron játszó gyerekek vagy kendert tiloló öreg asszony. – Aztán megint sokáig semmi, sem ember, sem állat, csak a végtelen széles tarlók a lyukacsos szalmaszálaikkal. A szél neki-neki gyürkőzik az őszies dudálásnak s ilyenkor fölhajt egy csomó ördögszekeret és kergeti maga előtt, mint a zsandár a zsiványokat. Munkácsy utána bámult ezeknek a bujdosó száraz növényeknek, mintha kacskaringós gót betűk szaladnának a rettenetes, sehol véget nem érő lapon… Az ő gondolatai is úgy szaladgáltak már akkor; a szemei mélyén, azoknak a szép kék szemeknek a mélyén volt valami örvénylő csillám, valami különös, ijesztő… De hát ki ismeri annak a láthatatlan, kifürkészhetetlen koboldnak a tekintetét, aki egyszer lángész, egyszer téboly?” Mikszáth Kálmán írja Munkácsy balástyai megérkezéséről, az ősi magyar arcok és az esemény fotografálási lehetőségéről: „Kis idő múlva odaértünk a híres tanyára, ahol immár nagy népsokaság várt. Ki volt adva a rendölet a pusztai kapitá7


HELYTÖRTÉNET

nyoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon körkörül, két mértföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is. No soha ilyet. Pusztai kapitányok fejüket csóválták, hogy miféle szörzet lehet az, ki férfi népre áhítozik, talán valami külső országi királyné érközött, - de akkor is mire való lészen az öregje? Mindegy, meg köll lenni. Kívánják, hát punktum. Összesereglettek a férfiak. Volt mit nézegetni köztük Munkácsynak. Gyönyörű típusok akadtak: ős arcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok keresztbe vágott szemmel, nyomott pogácsaképű besenyők, széles girbe-gurba fizionómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bent ülő szemekkel. Tisza Lajos elöl járt s figyelmeztette Munkácsyt egyikre-másikra: – Ni, itt is egy szép példány! A fotográfus ott volt velünk rögtön lekapta, amelyik megtetszett a nagy művésznek. Legtöbb érdekes alak volt a pásztorok között, kik roppant üstökben főzték a birka tokányt künn a szabad ég alatt, mert csak úgy jó, - és asszony azt nem tudja megfőzni: sok tapasztalat kell ahhoz. Az asszony csak szeretni való, amíg szép, - aztán kapálni való, ha megöregszik.” Mikszáth Kálmán egy érdekes jelenetet is feljegyez. Jellemző módon, éppen a leginkább ősi arcvonásokkal rendelkező pásztorember nem akarta, hogy fénykép készüljön róla: „Egy vén pásztor, aki azóta vezér lett az Árpád környezetében, de akkor még a tokányt kavarta, leginkább tetszett Munkácsynak, de sehogy sem engedte magát levétetni, leszegve a fejét az üst mellé makacsul: – Nincs már néköm szeretőm, ne izéljenek. Végre kifogott a pásztoron orvul Ivánkovics János, aki azóta rozsnyói főpásztor lett, de akkor még maga is a tokányt kavarta, az igazi pásztorokkal. Úgy tett a kanalával, mintha a lé habját szórakozottságból a pásztor arcába akarná fröccsenteni, mire az ijedten föa a fejét és csett-csatt… a momentgép odateremtette az örökkévalóság számára.” Mikszáth Kálmán az akkor már betegségével komolyan küzdő Munkácsy egészségi állapotát is jellemzi: „A Miska nem felelt, csak ránk nézett. Valami sajátságos üresség volt már a tekintetében. Mintha az eszét feszítené, mikor figyelt s mintha az el akarna pattanni. A társalgás is nehézkes volt, sőt kínos; egy-egy szó kiesett a beszédjéből, néha egy egész forgalom. Ő gondolta talán, hogy már elmondta s hozzáfűzte a következtetést. Máskor ismét olyan valami siklott ki az ajkán, amit csak gondolt, de mondani nem akart. Hangosan gondolkozott és hézagosan beszélt. Egy-egy szót keresett, de nem találta meg, vagy kihúzott esze fiókjából egy olyan szót, ami felül feküdt, de nem azt fejezte ki, amit mondani akart. Szóval a fiók már nem volt egészen rendben. De egyelőre csak az a fiók, amelyben az emlékező tehetsége van.” Mikszáth Kálmán a jókedvre derült Munkácsy Mihályt és környezetének mulatozási szokásait is bemutatja: „Uzsonna után kibontakozott a jókedv a buckai bortól. Volt sok szép „szavalat” a gróf és Munkácsy hosszú életére (bárcsak lett volna a 8


HELYTÖRTÉNET

felséges égben több foganatja).” Tisza Lajos gróf jókedvéről írta Mikszáth: „…kirúgta hát a széket maga alól pajzán kedvvel s odajárult az udvaron a legszebb menyecskéhez, derékon fogta és elkezdte ropni a csárdást fiatalosan, daliásan, úgy, ahogy az Isten tudni adta. De a Miska se rest. Ő is fogott egy jól táplált Tecát, vagy Macát, tyű hopp s úgy megaprózta, hogy a Quartier Latin diákjai se csinálhatnák tüzesebben, ha tudnák. Ezt látván a nemes városi tanács, szenátorok és mindennemű rangok, uccu neki perdültek és – tekintély ide, tekintély oda, - járták lélekszakadtan rogyásig. Bezzeg letűnt most már a férfiak divatja, a fejérnépnek lőn immár nagy értéke s még a vénje, a ráncosa is legalább tekintetes úrral rakta, ha nem nagyságossal. De szó, ami szó. Tisza Lajos táncosnéja volt a legszebb, akár csak a kinyílt rózsa. Úgy is hívták valahogy: Buzás vagy Téglás Rózsának. Hogy tudott az rezegni, riszálódni, szent isten! Minden izma mozgott annak s csiklandozta a férfiszemet. Magas, egyenes volt, mint egy liliom s mégis kerek, formás minden testrésze, mintha piktor pingálta volna. Aztán hogy tudott táncolni. Hajlott a dereka, mint a kígyóé, még talán sziszegett is, pihegett a keble, hogy szinte reszketett rajta a feltűzött piros szegfű a két alma között. De nem soká reszketett, kihúzta onnan és odatűzte kacéron a kegyelmes úr gomblyukába. – A kalapja mellé akarta, de az mosolyogva ezt a helyet jelölte ki. Uraknál így szokás. No, ha így szokás, hát odatűzte. Aztán eleresztve hamiskásan illegette-billegette magát a csípőn táncosa előtt, meg neki szilajodott, forgott, mint egy karika s olyankor a sustorgó selyemrokolyája olyan szelet csapott, hogy akit megérintett, megbódult, megittasodott tőle, az aranyos papucsait pedig fölhajigálta a levegőbe, amik azért valami szemfényvesztéssel estükben ismét rácsúsztak a pici lábaira. – Mester! - kiáltott a gróf a táncoló Munkácsyra – ezt a menyecskét le kellene festeni valami vezér feleségének. – Nem bánom - felelte a leselkedő művész. Tízen is rohantak a fotográfusért, de nem is kellett rohanni, mert az is ott táncolt egy vén asszonnyal. Rögtön eleresztette az egyik masinát, a rozogát és hozta a másikat, amelyen levette a kackiás Buzás Rózsát, - aki így válik ősanyjává valami főrangú nemzetségnek.” Este az úri társaság visszatért Szegedre. A szegedi Belvárosi Kaszinó avatóünnepségének bankettjén vettek részt. Mikszáth Kálmán a bankett kapcsán idézte fel a festő betegségbe forduló idegállapotát. Utolsó találkozása volt ez Munkácsy Mihállyal: „A bankettnek vége lett, kezet fogtunk, koccintottunk, s azóta nem beszéltem többet Munkácsyval. De minek is? Hiszen már most se a régi Miska volt. A rettenetes betegség már akkor bennturkált az agyrostokban, s ebben a filigrán remek alkotmányban megkezdte lassú, de biztos pusztító munkáját.

9


HELYTÖRTÉNET

A szegény Munkácsy ment egyre lejjebb. Láttam szomorú útján alantabb… alantabb. Láttam a millenniumi ünnepek alatt, még üresebb volt a tekintete. Észrevettem, mikor másokkal beszélt, hogy a szókészlete óriás módon apadt azóta is. (..) Mikszáth Kálmán Férfinézőben című írása végén Munkácsy betegségének utolsó stádiumát is felidézte: „Egyre rosszabb hírek jöttek Párizsból. (…) Nem volt már többé a diadalmas, dicsőségtől beragyogott művész. Csak rom volt már. Nem irigyelte többé senki, csak sajnálta. Az volt a neve: a szegény Munkácsy. (…) …s mikor most már végre leglejjebb ment, mert megszűnt, egyszerre megint csak ott van, ahol volt. Most már megint nem a szegény Munkácsy, hanem megint a „nagy” Munkácsy. Mert a halál nem árthatott már neki. Jött ez egyszer nem, mint hóhér, de mint patrónus. Véget vetni a betegségének s helyreállítani rangját. Tegnapelőtt még egy esztelen bárgyú volt, ma megint világraszóló lángész.” Munkácsy Honfoglalás-a Szegeden címmel Szelesi Zoltán 1966-ban tanulmányt publikált. A Honfoglalás című Munkácsy-festmény történetét az első vázlatrajztól a kész műig és azon túl a több példányban fennmaradt színváltozatokig Bényi László kutatta. Bartha Attila cikke a Munkácsy-hagyaték fotográfiáival foglalkozott (1978). Sinkó Katalin A Munkácsy-kérdés a művészettörténetben címmel tanulmányt tett közzé 1990-ben. Munkácsy Mihály Honfoglalása címmel Boros Judit elemzést jelentetett meg 2000-ben. Sz. Kürti Katalin Munkácsy Mihály és a fotográfia című, 2004-ben megjelent kiadványa érdekes, itt olvasható Farkas Zsuzsa Egy vélemény a modellfényképek szerepéről Munkácsy Mihály életművében című tanulmánya. A Munkácsy és a fotográfia című kiállítást láthatta a közönség a szegedi Móra Ferenc Múzeumban (2005. márc.22.- ápr.17.). Nem csak az alkotónak, hanem Munkácsy Honfoglalás című festményének is van visszaemlékező kronológiája, topográfiája és antropológiai háttere? A Munkácsy-festmények hermeneutikája tovább fejleszthető. A részletmagyarázatok differenciált kialakítása érdekében a sajtótörténeti források körét érdemes bővítenünk. James Joyce Munkácsy Mihály Ecce homo című festményéről szóló bírálata nevezetes, Ernest Renan Munkácsy-reflexiója, Asbóth János Munkácsy Miltonjáról írt kritikája és Fülep Lajos Munkácsy-bírálata külön elemzést igényel. Guy de Maupassant A szépfiú (Bel Ami) című regényében, a Második rész hetedik fejezetében ráismerhetünk Munkácsy Mihály párizsi környezetére. Munkácsy Mihály neve helyett Maupassant a Markovits Károly nevet szerepelteti. José Martí venezuelai és argentin lapban közölt cikket Munkácsy művészetéről. A sajtó szövegeinek feltárása során, az újabb forráscsoportok iránti érdeklődés bővülésével a külföldi lapokra is kiterjed a kutatás, hiszen Munkácsy Mihály művészetének recepciója nemzetközi. A Makón született amerikai sajtócézár, Joseph Pulitzer által szervezett amerikai Munkácsy-látogatásnak jelentős sajtó10


HELYTÖRTÉNET

visszhangja volt a tengerentúlon. „The Munkácsy-question int the art history” címmel egy nemzetközi Munkácsy-konferencia megrendezése indokolt. Rippl-Rónai Józsefnek Munkácsy volt az első mestere. Rippl-Rónai memoárjából a Munkácsyt tárgyaló rész jelentős dokumentum. Munkácsy alkotásait nem zárványszerűen, hanem a kor művészeti áramlataival szembesítve érzékeli. A Munkácsy-kérdés problématörténetét érdemes tovább kutatni és elemezni. A színek, az emlékek és a fantázia históriai távlatot nyitó játékában, a Honfoglalás című kép alkotása során Munkácsy történelmi jelenetet rajzolt és festett. Kereste a képi megformálás módszerét, az élőkép és a panoráma részhatásait ötvöző látásmódot sűrítette a nagyfelületű kép összefoglaló megjelenítésébe. Több kísérletet tett. A Honfoglalás című képnek több színvázlata van. Az átfestés az alkotófolyamat része. Átfestés után Munkácsy Párizsban George Petit híres kiállítótermében mutatta be alkotását. A párizsi bírálóktól a kép esztétikai értelemben vegyes minősítést kapott, több volt az elmarasztalás, mint az értékfelismerés. A kedvező hazai fogadtatás példái közül Bartos Fülöp Munkácsy Honfoglalása című írása is megemlíthető (Szegedi Híradó, 1894. február 28.). A kép a honfoglaló magyarság történetéből kibontakozó látványt a honalapítás értelmében mutatja be. A műalkotás befogadója a forma- és színhatás alapján a képhez még hozzá képzelheti akár a saját emlékeinek színvilágát és történeteinek magánmitológiáját is. Ezáltal lesz személyes érintkezése a festmény képi világával. A kép varázsa: a festői leképezés a befogadó oldalán az újraalkotó képzelethez, az emlékezéshez, a szín- és forma reflexiók dinamikus világához kapcsolódik. (Munkácsy Csongrád megyében címmel, 2012. szept. 27-én a József Attila Múzeumban elhangzott előadás)

11


HELYTÖRTÉNET

URBANCSOK ZSOLT Kultúrpalotát Makónak! A színház és a leventeotthon ügye 1941-1944-ben Nagyszabású beruházásra készült Bécsy Bertalan polgármester és a város képviselő-testülete 1941-ben: egy kulturális célú középületet kívántak emelni Makó központjában. Egy olyan kultúrpalotát, amelyben színház és leventeotthon is helyet kapott volna. A hatalmas épületegyüttes terve fokozatosan, a lehetőségek és kényszerítő körülmények együttes hatására formálódott. Létrejöttében két dolog volt meghatározó: az új színház felépítésének ügye, valamint a leventeotthon elhelyezésének problémája. 1941 decemberére a polgármester és a képviselő-testület lebontatta a még felújítható Hollósy Kornélia Színházat, mert nem tartotta ésszerűnek a részben faszerkezetes épület renoválását. Helyette a felújításra kapott államsegélyt, a város költségvetésében elkülönített és a Színház Építési Alapban lévő összeget egy új színház megépítésére tartalékolta. Sokan nem értettek egyet a polgármester és a testület döntésével, mert attól tartottak, hogy a több mint félmillió pengős beruházásra nem lesz elég pénz, és színház nélkül marad Makó. A közvélemény színházellenességgel vádolta Bécsyt, aki sürgősen bizonyítani akarta, hogy kész egy új, modern teátrumot építtetni Makónak. A színházépítés mellett meg kellett oldani a leventeotthon problémáját is. A honvédelmi törvény ugyanis kimondta a leventekötelezettséget, és azt, hogy a képviselő-testületnek a helyi leventeegyesület működéséhez megfelelő ingatlant kell biztosítania. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel a városban háromezer-ötszáz leventeköteles fiatal élt. Dávid József alezredes, a makói katonai parancsnokság vezetője 1940 áprilisában kemény hangú levélben sürgette a testületet egy megfelelő nagyságú, majd’ ezer négyzetméter összterületű leventeotthon megépítésére. A város rendezési tervének értelmében a kultúrpalotát az úgynevezett városmag területén kellett felépíteni. A képviselő-testület először a Návay és a Szent János teret tartotta alkalmasnak az építkezésre, majd Bécsy Bertalan polgármester és Szabó Imre főmérnök helyszíni szemléje után 1942 februárjában a Bérpalota mögötti terület beépítése mellett döntött. Az építési és átalakítási terveket az egész telektömbre kiterjesztették. A főmérnök terve alapján új utca nyitását tervezték a Szent János és a Szent István tér között, valamint a Szép (akkor Rákosi Jenő) utcát tovább kívánták vezetni a Bérpalotáig, hogy a Vertán-telepet összekapcsolhassák a városközponttal. A 12


HELYTÖRTÉNET

Városháza mögött egy új tér, az úgynevezett Dísztér kialakítását tervezték, ami reprezentatív események (csapatszemlék, nagygyűlések, felvonulások) megrendezésre lett volna alkalmas. A képviselő-testület részletesen meghatározta a grandiózus épület jellemzőit. Az első és a második emelet magasságában kapott helyet a színházterem, amelyet ötszáz fő befogadására terveztek. A földszinten volt a tágas előcsarnok: itt volt pénztár, a ruhatár, a buffet (büfé), valamint a szociális helyiségek. Természetesen a nagy terek többfunkciósak voltak: nem csak a szórakozást, (színház, mozi), hanem mozgalmi célokat és a leventeköteles ifjak képzését is szolgálták. A színházterem két oldalán helyezkedett el a tulajdonképpeni leventeotthon: az északi és a déli szárny összesen háromezer-ötszáz fiú és ezer leány befogadására lett volna alkalmas. A komplexum szárnyépületei a földszinti előcsarnokban és a színpad felett, a harmadik emeleten kapcsolódtak össze. A földszinten ruhatárak, mosdók és egy szolgálati lakás kapott helyet. Az első emeleten a leventehivatalt és oktatótermeket, felettük könyvtárat, olvasószobákat és leventeszállást alakítottak volna ki. Az épület úgy tervezték, hogy lezárja a Bérpalota hátsó traktusát, és azonos párkánymagassággal, szervesen illeszkedjen hozzá. A kor ízlésének megfelelően az épület erősen puritán, modernista stílusban készült volna. A testület arról is döntött, hogy Walder Gyulát, a népszerű építészt kéri fel a komplexum terveinek elkészítésére. Az idős Walder azonban betegségre hivatkozva nem vállalta a tervezést, így a munkával Krassói Virgil műépítészt bízták meg. Krassói az 1942 szeptemberében tartott helyszíni szemléje után több részletében módosította az előzetes terveket. Az épület multifunkcionalitását csak úgy tudta megtartani, ha a Bérpalota északi szárnyának sarokrészét átépíti és a kultúrpalota céljaira igénybe veszi. A szemlén döntöttek arról, hogy nagyterem férőhelyeinek számát ötszázról nyolcszáz főre emelik, az alagsorban légoltalmi helyiségeket és egy uszodát létesítenek. Bécsy polgármester és a képviselő-testület nagyszabású terve azonban ingatag pénzügyi alapokra épült, a beruházás tervezett összköltsége 1943 végére elérte a hétszázezer pengőt. A város a lebontott Hollósy Kornélia Színház épületanyagának eladásából kb. 50 ezer, államsegélyekből kb. 370 ezer pengővel rendelkezett. Mivel nem állt a rendelkezésükre más forrás, a képviselő-testület előbb 200 ezer, majd újabb 150 ezer pengős kölcsön fölvételét határozta el. Az előkészületeket lassította, hogy a terveket át kellett dolgozni, mert a honvédelmi miniszter ragaszkodott a leventeház és a színház épületrészeinek világos elkülönítéséhez. Krassói Virgil 1943 februárjára készítette el vázlatterveit, amit a Bécsy Bertalan polgármester mutatott be a testületnek. Az ülésen Bogdán József és 13


HELYTÖRTÉNET

három képviselőtársa az építkezés mielőbbi megkezdését sürgette, egyedül Nacsa Mihály orvos javasolta a munkálatok elhalasztását. Bécsy – aki egyben a Makói Levente Egyesület elnöke is volt – határozottan kijelentette, hogy a leventeképzés fontosságára miatt azonnal meg kell kezdeni az építkezést. Véleménye szerint a „szin magyar város (sic!) ifjúságának nemzeti és honvédelmi szempontok figyelembe vételével történő nevelése, legmagasabb nemzeti érdek”. A polgármester és a testület sem a színház lebontásának (1939), sem a kultúrpalota építésének (1941-1944) ügyében nem volt előrelátó. Realitást nélkülöző, átgondolatlan döntéseik elsősorban rövidtávú érdekeket szolgáltak. 1944 tavaszára a háború az utolsó, legszörnyűbb szakaszába ért. A kultúrpalota építésének ügye lekerült a napirendről, és nem sokkal később végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ahogy Bécsy Bertalan polgármester is, aki ekkor kezdett hozzá közigazgatási pályájának legszörnyűbb feladatához: a zsidókérdés makói megoldásához.

A tervezett leventeotthon 14


HELYTÖRTÉNET

MAROSVÁRI ATTILA Főhajtás a háborúk áldozatai előtt 20 évvel ezelőtt Makó város önkormányzata úgy döntött, hogy emlékművet emel a második világháborúban elesett hősök emlékének megörökítésére. Az 1993-ban fölavatott szobor, a makói szobrász, Kiss Jenő alkotása érzékenyen és drámai pontossággal örökíti meg a pillanatot: a társa hevenyészett sírkeresztjére támaszkodó, megrendült honvéd alakját. A szobor egyszerre jelképe a bajtársiasságnak, az emberi tartásnak, és jelképe a háború kíméletlenségének, kegyetlenségének is. A bronzba öntött katona egy emlékhelyre néz, ahol 515 név olvasható: a második világháborúban hősi halált halt makóiak neve sorakozik a táblákon. 515 férfi, családfő, gyermek, akik nem tértek vissza a háborúból. Mellettük emléktábla: 218 honvéd és civil, akik a Makóért folytatott harcokban haltak meg, és tábla 1159 elhurcolt és odaveszett makói zsidó és munkaszolgálatos emlékezetére. Összesen 1892 ember mementója. Nem csak a szobor, a hely is jelképes. 1950-től 1991-ig e helyütt egy másik emlékmű állt. Az obeliszk, tetején vörös csillaggal egy idegen, megszálló hatalom jelenlétét szimbolizálta. E hatalom közel fél évszázadon át meghatározta mindennapjainkat, befolyásolni akarta gondolatainkat, ránk kényszerítve egy olyan világot, amely nem a miénk volt. Tiltott, néha támogatott, ritkán tűrt, és arra gondosan ügyelt, hogy a számára tabunak tartott témák ne lehessenek a közbeszéd részei. Ilyen téma volt a második világháború is. Gyermekeiket elvesztő szülők, férjüket és apjukat vesztő feleségek és gyermekek számára szívükön kívül nem volt egy hely, ahol kegyelettel emlékezhettek volna elvesztett szeretteikre. A világháborúból visszatért katonák és a háború borzalmait átélt hozzátartozók csak szűk körben oszthatták meg emlékeiket, személyes történetüket, amelyek rendre ellentmondtak a hivatalos ideológia sugallta múltábrázolásnak. Számukra soha föl nem oldható ellentmondás volt a szovjet emlékmű léte és a saját halottjaik emlékhelyének hiánya. Közel 50 évet kellett várniuk arra, hogy saját igazságuk hangos szavakkal is kimondható legyen. Szimbolikus tehát, hogy az emlékezés színtere itt, a gimnázium előtti téren, az elbontott szovjet emlékmű helyén van. Szimbolikus, mert a nemzeti emlékezet visszafoglalhatta a teret, méltó helyet adva a háborús hősök emlékének, s talán elégtételt nyújtva a hozzátartozóknak a sok évtizedes hallgatásért. A szomorú szemű katona szobra nem csak a második világháború értelmetlen katonai és polgári áldozatainak emlékhelye, hanem minden háború áldozataié is egyben. Azokra a katonákra emlékeztet, akik gyakran akaratuk ellenére lettek háborús események részesei, és haltak meg értelmetlenül. Az emberiség 15


HELYTÖRTÉNET

története, így a magyarságé is háborúk sorozata. A történettudomány a legkülönbözőbb kategóriákba sorolva minősíti, rablónak, honvédőnek, területszerzőnek, felszabadítónak és még ki tudja, hányféleképpen nevezi a háborúkat, pedig a céloktól függetlenül az eszközök és módszerek mindnél ugyanazok: legyőzni, megölni, harcképtelenné tenni az ellenfelet. Egyik oldalon is, miként a másikon is ugyanolyan emberek harcolnak, akiket valahol otthon, család vár, akikért anyák, feleségek és gyerekek könnyeznek. Nincs különbség: orosz vagy német, amerikai vagy magyar katonát éppúgy hazavárnak, s elesetteket ugyanúgy megsiratnak. A háborúban elesett katona a családok számára feldolgozhatatlan és pótolhatatlan veszteség, a hatalom, a mindenkori hadvezetés számára csupán egy személytelen adat. Soha nem lesz érv, amely ezt az ellentmondást föloldhatóvá teszi. És ameddig ez így lesz, addig csak szaporodnak az elesettekért ontott könnyek s a háborús emlékhelyek. Vajon az emberiség arra predesztinált, hogy háborúkkal rombolja maga körül a világot? Vajon a civilizáció hajtóereje és szabályozó mechanizmusa a háborúk és békés periódusok váltakozása? Vajon a hadiipari kutatások szempontjai és gazdasági érdekek elsődlegesebbek és fontosabbak az emberi tudás értékteremtő felhalmozásánál? Vajon a mindenkori hatalmi érdekek erősebbek az emberek biztonságos élethez való jogánál? A válaszokat tudjuk, miként azt is tudjuk, hogy ezek rossz válaszok. És amíg így maradnak, megmaradnak a háborúk is, egyre növekvő áldozatokkal, egyre kíméletlenebb pusztulással. Pedig valamikor, talán a mi generációnknak, ki kellene mondania végre a jó válaszokat is. Ki kellene mondania, hogy a háború újabb háborúkat generál, s a folyamatnak soha nincs vége: mert az erőszak – tudjuk jól – erőszakot szül. Talán el kellene gondolkodnia azon, hogyan lehet megszervezni úgy az emberiség életét, hogy az az együttműködésen, a megértésen, a békés egymás mellett élésen alapuljon. Talán e folyamat kezdete lehet, hogy az országok többségében, mint a miénkben is, ezek az elvek erősebbek a háborús hajlamoknál, ám globális méretekben még mindig túl sok az olyan konfliktusgóc, amelyek – ha kezelhetetlenné válnak – világméretű katasztrófával fenyegetnek. Nem csupán a nagyhatalmaké vagy a nemzetközi diplomáciáé, de valahol a mi felelősségünk is, hogy ha egy-egy jelképes gesztussal is, de szót emeljünk e konfliktushelyzetek megszüntetéséért. Mert a mai globális világban nem jelent biztonságot, hogy e háborús gócok messze esnek tőlünk: a mai technika nem ismer távolságokat. Amikor a háborúkban elvesztett hozzátartozóinkra, szeretteinkre gondolunk, akkor emlékük kegyeletteljes megőrzése mellett arra a közös felelősségünkre is gondolnunk kell, amely megakadályozhatja, hogy újabb háborús halottaink legyenek.

16


HELYTÖRTÉNET

Amikor e honvédnapi megemlékezésen a háborúkban elesett katonahősökre emlékezünk, egy fogalom egészen biztosan felötlik bennünk: ez a hazaszeretet. Ez nem véletlen, hiszen a függetlenségi vagy a honvédő háborúk – melyekből szép számmal akadt a magyar történelemben – legfontosabb vezérelve volt ez. Az 1848. szeptember 29-ei pákozdi diadal, amikor Móga János altábornagy csapatai legyőzték Jellasics horvát bán seregét, egyik szép példája ennek, miként a szabadságharc sok más csatája is. De a nándorfehérvári diadaltól az 1956-os szabadságharc fegyveres ellenállásáig számos csata, ütközet támasztja alá, hogy a függetlenség megőrzése vagy kivívása egészen más érzéseket ébreszt a harcolókban. Az otthon, a haza megvédésének vágya olyan energiákat szabadít föl és olyan feladatvállalásra sarkall, amely nem biztos, hogy spontán körülmények között felszínre tört volna. Az ember természetes reakciója ez, az önvédelem vágya, amely a nemzeti együvé tartozás érzésétől válik kollektív élménnyé és a cselekvés hívószavává. Az otthonért, a családért, a hazáért harcolni más idea, más erkölcsi kategória, mint csupán nagyhatalmi ambíciókért parancsra-kényszerre hadba szállni. Azok a hősök, akik megmaradtak emlékezetünkben, akiket példaképnek tekinthetünk, a hazáért harcoltak és adták életüket. Emlékezni a háborúkban elesett hősökre és áldozatokra erkölcsi kötelességünk. Ezt tesszük minden évben szeptember végén, megemlékezéssel, koszorúzással tisztelegve emlékük előtt. De ne feledjük, hogy a kollektív emlékezet nem helyettesíti a személyes emlékezést. Aligha lehet olyan magyar család, akiknek fölmenői között ne lenne legalább egy az első vagy második világháború áldozatai közül. A hősök fogalma mögött konkrét nevek, sorsok, félbemaradt életutak és gyászoló-emlékező hozzátartozók vannak. Az emlékezés így személyesebb. Amikor elhelyezzük a gyász és kegyelet koszorúit-virágait, akkor lássuk magunk előtt katonahőseink arcát is, hogy a szemükbe nézhessünk, és megköszönhessük nekik, hogy most magyarként itt lehetünk. (Elhangzott Makón, a honvédnapi megemlékezésen, 2012. szept. 27-én)

17


GONDOLATOK

SZENTPÉTERI CSILLA Ünnepi gondolatok Együtt ünnepelni jöttünk ma, jó dolog ez, ahogy Démokritosz, ókori görög filozófus is már mondotta: „Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint egy hosszú vándorút vendégfogadók nélkül”. Vannak különböző ünnepeink, melyek mélyen gyökereznek a magyar emberek lelkében, tudatában, milyen jó is lenne, ha augusztus 20. is megtalálná méltó helyét e nevezetes napok sorában. Ez az ünnep sokunknak változó jelentéssel, tartalommal bír. Nehéz is három generációnak összeülni, s erről a napról beszélgetni. Gyermekkoromban ezen a napon az alkotmányt ünnepeltük, bár akkor szerepelt az új kenyér ünnepeként is. Ma elsősorban az államalapítás ünnepeként tartjuk számon. Azt gondolom, felemelő lenne, ha minél többen átéreznék azt, ami jó ezer évvel ezelőtt hatalmas jelentőséggel bírt. Augusztus 20. az egyik legősibb magyar ünnep, Szent István király ünnepének napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam fennállásának emléknapja. A magyarság és a keresztény hit világának találkozását és összefonódását a magyar nép az ő személyéhez köti. Ilyenkor fontos a számvetés: honnan jöttünk, hová tartunk, mi dolgunk ezen a világon? István uralkodása idején, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot, ekkor tartották a törvénynapokat. Az augusztus 20-i ünnep Szent László király döntése volt, e napon avatták szentté I. Istvánt a fehérvári bazilikában. Az idők során az egykori aratóünnepek hagyománya is beleolvadt augusztus huszadikába, ezért az ünnepi asztalon országszerte ott pihen az első új lisztből sütött illatos, friss, lágy kenyér. Mi juthat eszünkbe az államalapításról, mit jelent nekünk ma? Azt mindenképpen, hogy ezerszáz éve élünk a Kárpát-medence közepén. Egyetlen más, a füves pusztaságokból elszármazott nép sem maradt meg, még az északról kirajzott hódító normannok sem. Államaik sorra elenyésztek. Mi élünk, itt vagyunk. A magyarság tudatosan választotta a Kárpát-medencét, a keresztény hitet. Meghatározó tényező lett a folyamatosan alakuló európai államok között. Elválasztó és egyben közvetítő szerepe is volt kelet és nyugat, Róma és Bizánc között. Miképpen volt ez lehetséges? Szent István fiatal államának területét a szentföldi zarándoklatok biztonságos útvonalává tette. Aki el akarta kerülni az arab kalózok miatt kockázatos földközi-tengeri hajóutat, hazánkon átutazhatott Bizáncig, majd tovább. Útikalauz jelölte a biztonságos fogadókat és pihenőhe18


GONDOLATOK

lyeket. Arab és zsidó kereskedők, német, olasz, francia kézművesek és pénzváltók békésen megfértek egymással és a magyarokkal. Keleti népek is hazára találtak itt: jászok, kunok, besenyők, hagyományőrző utódaik is jelzik ezt. Magyarország az Árpád-házi királyaink vezetésével az államalapítás után kétszáz évvel nagyhatalommá vált a kontinensen. Megmaradásunkban vitathatatlanul jelentős szerepe van a kereszténységnek. Mint ahogy a mai európai államok is hármas pilléren nyugszanak: a görög kultúra, a római jog és a kereszténység eszmeiségén. VIII. Henrik angol király főkancellárja, Morus Tamás, Mohács után kilenc évvel azt írta, hogy „Magyarország mindmostanáig a kereszténység legbiztosabb őrzője volt”. Megmaradásunk másik titka a világon egyedülálló anyanyelvünk, melyet különlegesen egyedivé tesz tökéletes összhangja, harmóniája, kifejezőképességének tisztasága. Mi szinte pontosan úgy ejtjük szavainkat, ahogy leírjuk. Nyelvészek szerint a magyar nyelv régebbi, mint a többi, szinte minden más nyelvben találhatók magyar szavak, kifejezések. A magyar nyelv egy az egyben a pontos gondolatokat fejezi ki. Sajnos egyediségéből következik komoly hátránya is, hogy kevesen értik. Vannak jelek, melyek utalnak komplikáltságára, ilyenek például a fordítóprogramok, amit megnézni sem érdemes, mert legfeljebb jót derülünk a kapott fordításon. Szomorúság azonban, hogy páratlan irodalmi kincseinket nem élvezheti eredetiben a világ. G. B. Show ezzel kapcsolatos gondolata megfogott. Ezt írta: „Miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésem, hogy az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, ha magyar az anyanyelvem.” Én muzsikusként különösen érzem ősi erőtől duzzadó nyelvünkben a parányi különbségeket, az érzelmek legapróbb rezdüléseit. A zene nemzetközi nyelvén jelentős nagyságokat is megérintettek legendás vezetőink. Például Beethoven István király című nyitányát a Pesti Színház felavatására szerezte. Említhetem Brahmstól Magyar táncokat, valamint a Rákóczi-indulót, amelyet Berlioz hangszerelt Liszt Ferenc ösztönzésére, aki fontosnak tartotta a zongorakivonat alá odaírni: „Magyar hazámnak hű fia, Liszt Ferenc”. Számomra rendkívül fontos, hogy anyanyelvünk teljes készletét átadjuk gyermekeinknek. Égető probléma, hogy gyermekeink azt a szókincset, melyet az elmúlt évezredben, évszázadokban őseink egyre bővítettek, ma, az elektronika világában, amin keresztül kommunikálunk, leegyszerűsítik, lerövidítik, szlengesítik. A kultúra az egyik legfőbb váza egy nemzet évszázadokon átívelő létezésének. Fontos, hogy nagy hangsúlyt fektessünk kulturális kincseinkre, támogassuk az értékes törekvéseket, kreatív hangokat, hiszen annyi színe van a magyar művészet palettájának, mint ahány kékje volt Picassonak. Vagy gondoljunk 19


GONDOLATOK

csak Kodályra, Bartókra, Nobel-díjas tudósainkra, Munkácsyra, Szinyeire és hosszú még a sor. A hiten, nyelven, s kultúrán túl milyen kincset kell még megőriznünk gyermekeink számára? Hazánk területe ma is különlegesen értékes. Ahogy az elmúlt évtizedekben az olajlelőhelyek birtoklása miatt törtek ki háborúk világszerte, hamarosan az élelmiszer és az ivóvíz lesz a legértékesebb kincs. Nem kell mondanom, hogy Magyarországon a kedvező éghajlati és talajviszonyok miatt a déli gyümölcsök kivételével szinte minden megterem. Zöldségeink íze, gyümölcseink zamata páratlan, a termés bőséges, még külföldre is jut belőle. Ez nem lenne lehetséges a földet termőre fordítók szorgalma és tudása nélkül. Megbecsülés illeti őket ezért. A termőföld mellett másik kincsünk az ivóvíz. A Föld lakosságának felét, három és fél milliárd embert fenyeget súlyos vízhiány. Ugyanakkor az utóbbi ötven évben a vízfelhasználás háromszorosára nőtt. Az egyre több vizet igénylő nagyvárosok, az ipar és a mezőgazdaság vízigényének kielégítésére mind költségesebb és kockázatosabb tervek születnek Kínától a Közel-Keleten át egészen Kaliforniáig. A Kárpát-medence középső részén, mondhatjuk úgy, a talpunk alatt világviszonylatban is jelentős édesvíz kincs rejtőzik. Ezért is hálával kell gondolnunk államalapító őseinkre és elődeinkre, akik ha kellett, életük árán is megőrizték számunkra. A termőföld és az ivóvíz-kincs tovább őrzése okos gazdálkodással most a mi kötelességünk, hogy tovább adhassuk gyermekeinknek, majd pedig ők is a gyermekeiknek. Mi adhat nekünk erőt? Erőt adhatnak a külön-külön megélt, de mégiscsak közösségi sikerek. Mindannyian büszkeséggel gondolhatunk sportolóinkra, akik az olimpián, a nemzetek vetélkedésének nemes játékán jó hírét keltették Magyarországnak. Több mint kétszáz nemzet közül, sportnagyhatalmakat is megelőzve, az első tízben végezni az éremtáblázaton dicsőség hazánknak. Mit üzenek én a mának, a holnapnak? A zenekarban ülnek fúvósok, vonósok, ütősök, no meg a zongorista, egy-egy zeneszerző kiválasztott művét látva sokféle gondolattal próbálják megközelíti a művet, számos próba, ellentét, más felfogás lehet ezeken a próbákon, de a végeredmény mégiscsak a harmónia lesz, főleg, ha még a karmester is jó napot fog ki. A zenei összhangzattan, zenei egység meghatározza a szerzőt, a művét, s az előadóját. A legjobb, legnemesebb megoldásra kell törekednünk, tudásunk legjavát adva, úgy, hogy a zenekar és a közönség ugyanabban a szférában ugyanazt élje át. De ennek megszületéséhez egység kell, széles látókör, tolerancia, békés átszellemültség, akarni a legjobbat kihozni magunkból közös hittel, közös céllal. Mert az aratás csak akkor lesz jó, s eredményes, ha a vetés kellőképpen tervezett, alapos volt. Legyünk nyitottak az új, kreatív, jó ügyekre, lássuk meg a világ pozitívu20


GONDOLATOK

mait, erősítsük meg magunkat, akár Szent István fiához intézett gondolatával, mely kiemeli az idegenek szeretetét és megbecsülését: „Mert az ország, amelyikben csak egy nyelvet beszélnek és csak egy kultúra ismeretes, gyenge és szegény. Parancsolom tehát, fiam, hogy fogadd jól az idegeneket, és jól bánj velük”.Az államalapítás szellemisége, Szent István királyunk ezeket a hangokat üdvözíti. Anyaként pedig legfőbb célom, hogy gyermekemnek, aki egyszeri és megismételhetetlen individuum, úgy adhassam kezébe saját életét, hogy Homo sapiensként büszke legyen magyarságára, örömet szerezzen embertársainak, megtalálja útját, hitét itthon s a nagyvilágban. Ehhez nekünk, szülőknek kell példát, utat mutatni, feltárni a lehetőségeket, megismertetni gondolkodó nagyságok üzeneteit s a ránk hagyott örökséget. Mert van mire büszkének lennünk, és van mit megőriznünk az utódaink számára. Ez több mint lehetőség, ez kötelesség. Befejezésül A kis hercegből vett idézettel köszönök el: “Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezdd, hogy a munkásokkal fát gyűjtesz, és szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, majd rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.” (Elhangzott Makón, a 2012. augusztus 20-i ünnepi testületi ülésen)

Szentpéteri Csilla zongoraművész 21


GONDOLATOK

BADICSNÉ SZIKSZAI ZSUZSANNA Családi töredékek Annyi minden jár mostanában a fejemben. Eszembe jutnak apró történetek, arcok, képek a gyerekkoromból, az életemből: elhunyt rokonok, ismerősök, akiket annyira szerettem, és nagyon sokat jelentettek számomra. Néha örülök a váratlanul feltörő érzéseknek, néha csak úgy elbújnék előlük. Elhatároztam, hogy leírom csapongó gondolattöredékeimet, amelyek nem mindig kiforrott történetek, inkább csak pillanatok, emlékeim pillangói, amik oly sokáig bújtak meg az emlékeim között bebábozódva. Most mint átváltozott képek felreppennek bennem, hogy felébresszenek, vagy csak erőt és bátorságot adjanak nekem a mindennapok nehézségeinek elviselésében. Félek ezektől a hirtelen előbukkanó érzésektől, gondolatoktól, nehogy hozzászokjam a jelenlétükhöz, nehogy elbújjak mögéjük, mint pást mögé a félénk emberek. Mégis úgy érzem, egészséges és bölcs dolog a múltban keresni önmagunkat. Újabban rászoktam, ha elmegyek a csanádpalotai templom előtt, végigsimogatom a szememmel a dédapám, Szikszai Ferenc nevét, aki az első világháborúban halt hősi halált. Ott a neve templom bejárati oldalára helyezett márványtáblán. Nem ismertem őt, nem sok történet maradt fenn róla a családi krónikában sem. Szikszai Ferenc 1915 nyarán halt meg, a felesége 1915 őszén. A gyermekeik árván maradtak, és gyámság alá kerültek. Nem volt ez ritka dolog abban az időben: ha nem a spanyolnátha, akkor a háború és a nélkülözés vitte az embereket fiatalon a sírba. Dédapám fotója ott díszítette nagyanyám Orgona utcai háza tisztaszobájának falát. Amikor eltemettük, a menyek és a családtagok szétosztották az „örökséget”. Érdekes módon a fotók senkinek sem kellettek, ott hányódtak a szobában, majd kikerültek a gangra. Ekkor összeszedtem gyermeki bátorságomat – nem is tudom mi lelt akkor, voltam vagy 9-10 éves –, fogtam a katonás képet és egy keménylapra ragasztott megsárgult fotót, a hónom alá vettem őket, és biciklire pattanva hazasiettem. Nem szóltam senkinek a képekről, csak később mutattam meg anyáéknak. Féltem, hogy ez lopásnak fog számítani, de ők megnyugtattak, úgy sem kellettek volna senkinek ezek a régi képek. A fiatal, kackiás bajuszt viselő jóképű katona apja Szikszai Gergely, aki szikár, erős akaratú parasztember volt; túlélte a fiát, ő lett a támasza az unokájának. Apám még emlékezett rá, gyerekkorában sokat lovagoltatta a térdén az öreg Gergely apó. Édesapám számára ő volt a „nagyapa”, dédapa egyben. Csak a 21. század elejére

22


GONDOLATOK

tisztázódott, hogy Szikszai Mátyás apja nem Szikszai Gergely volt, hanem Ferenc. Apám csak Gergelyről hallott történeteket. Nagyapámat Mátyásnak hívták, felesége a szintén korán árvaságra jutott Kovács Mária volt. Hat gyermekük született; egy kislányt néhány hetes korában vesztettek el, és egyet fiatal férfiként kellett eltemetniük. Önkezével vetett véget életének. Misáról egy megfakult képet őrzött nagyanyám, még a régi temetőbe is kijártunk sokáig a sírjához. Ugyanazt a lányt szerették az idősebb bátyjával, s mivel nem lehetett az övé, ezért inkább a halálba menekült. Drága nagyanyám háza az Orgona utcában állt: hosszú parasztház, fatornáccal, amit ő gangnak nevezett. Az ajtók, ablakok jellegzetes sötétzöldre voltak festve. Az udvaron virágoskert, benne egy hatalmas almafa terebélyesedett. A fa ágai oly korosak és vaskosak voltak, mint nagyanyám, de oly szépek is, amilyen ő volt nekem. Mellette állt a kerekes kút, melyből a vizet lehetett felhúzni; a nyári nagy melegben jólesett hűsítő tiszta vízéből inni. A hátsó udvaron kotárka állt, az aprójószágoknak ólak. A ház hosszában a hátsó konyha, kamra, istálló és a szín húzódott. Olyan volt, mint most a skanzenekben. A hátsó konyhában berakott tűzhely, melyen a káposztás puszokot sütötte, melynek az édes-savanyú ízét soha nem felejtem. A házba belépve a konyhába érkeztünk. Halványzöldre festett bútorok fogadtak, asztal, néhány szék, a régi rádiója, a lavór és állványa, amely mellé mindig tiszta vászontörölközőt készített. A stelázsin néhány edény, bögre és kanál árválkodott. Jobbra a tisztaszoba - mely földes volt még - rongyszőnyeggel leterítve. A két ágy a szoba utca felőli két oldalán felvetve, felettük szentképek; az ablakok között a nagytükör, az egyik sarokban kemence, a másikban a sublót és a Zinger varrógép. A sublót felett a családi fényképek keretbe foglalva nagyanyám minden gyermekéről, azok házastársáról és a velük barátkozó legényekről, lányokról. A feszület és a Mária- szobor helye a különleges csuprok és bögrék között, a hófehér, keményített fehérhímzéses terítőn volt. Ünnepekkor, amikor együtt volt a nagycsalád, nem is fértünk a nagyszobában. A hátsó szoba a kamra volt - ha a szükség úgy hozta -, Zsiga Kati, az egyik legidősebb unoka lakott benne, amiért mindig nagyon irigyeltem. Nagyanyám magas, szép arcú asszony volt, a lelke tisztasága tükröződött róla. Az élet gondjai meghajlították a hátát, de így is a legszebb nagyanya volt nekem. Mindig sötét ruhát viselt, kendőt kötött; nyáron nejlonkendője volt, télen a vastag kasmír - vagy gyapjúkendőjét használta. Ha nála voltunk, az olyan volt, mintha beléptünk volna a mesebeli mézeskalács házba. Minden a helyén állt, patyolattisztaság, rend, ahogy egy rendes parasztházhoz illik. Sajnálom, hogy nem tanultam meg tőle a hímzés és horgolás csínját-bínját. Megkérgesedett keze közül csodálatos terítők és párnák kerültek ki. Minden 23


GONDOLATOK

lányunokájának hímzett mindegyikből. „Erről majd megemlegettek!” – mondta. A bölcs asszony igazat mondott: mindannyian féltve őrizzük az ő keze munkáját. Nagyszerű ember volt, mérhetetlen sok szeretetet tudott adni a körülötte élőknek, főleg az unokáinak. Édesapám volt a legkisebb gyermeke, talán a legkedvesebb is, noha ezt soha nem mondta ki nagyanyám, de én láttam, tudtam, éreztem, hogy őt szereti a legjobban. Nagyapám korán elhalt, csak Lajos bátyám ismerhette, neki még vannak emlékfoszlányai róla. Parasztemberként az állatok és a földszeretetét, tiszteletét adta gyermekeinek útravalóként. Minden fiúunokájának saját kezűleg készített ostort, és meg is tanította őket ennek használatára. Erről van egy aranyos családi történet. Lajos bátyám kicsi gyermekként - volt vagy négy-öt éves - egyik nap kiment az utcára, és a karikás ostort próbálgatta. Ekkor jött ki a szomszédlány, Szügyi Magdi, aki nem figyelt, vagy túl közel ment Lajoskához, az ostor véletlenül a nyaka köré tekeredett. Lett nagy sírás-rívás, szaladtak ki a szomszédok, hogy mi is történhetett… Nagyanyám halála is különleges volt, mondhatni számomra misztikus is. Több évtizedig őriztem ezt az élményt, mire el mertem mesélni a családomnak. Nagyapámért mondatott azon az estén misét nagyanyám. Természetesen mentem ministrálni, a templomba járás nálunk családi kötelesség volt. Én már hamarabb ott voltam a templomban, mint a rokonság többi tagja. A mise elkezdődött, nagyanyám mindig a bal oldali ötödik padsorban ült Maris nénénkkel együtt. Amikor a plébánossal bementünk az oltár elé, és kifelé fordultunk, mindig az volt első dolgom, hogy ránézzek nagyanyámra. Ez berögzült reflex volt már. De ezen az estén nem láttam. Sehol sem volt! Gondoltam, biztos megvárják egymást a többi családtaggal, és majd együtt jönnek be a templomba. A mise alatt többször odapillantottam, de nem láttam senkit. Majd az olvasmányra került a sor, odamentem a szószékhez, felnéztem, még mindig nem láttam őt. Lassan fogtam hozzá az olvasáshoz, a sorok közben is oda-odapillantottam a megszokott helyhez, de nem volt sehol. Már az áldoztatásnál tartott az atya, amikor megláttam hajlott hátát, ismerős barnás színű kendőjét, fehér barázdált arcát; kezét összekulcsolva tartotta maga előtt, melyben a fehér zsebkendőjét és a rózsafüzérét tartotta. Láttam, hogy beáll a sorba, közeledik hozzánk, hogy az oltáriszentséget magához vegye; láttam, hogy rám néz szelíden és mosolyog. Nagyot sóhajtottam: Hála Istennek, itt van. Minden rendben van. Egy pillanatra levettem nagyanyámról a tekintetemet, talán az atyára néztem, majd ismét vissza a sorban állókra. És akkor döbbentem meg: ahol az előbb láttam, már nem volt senki. Maris néni jött egyedül, akivel mindig együtt indultak a misére és onnan haza is. Hol van? – kérdeztem magamtól megrémülve.

24


GONDOLATOK

Az előbb még láttam. Hova lett? Mi történik itt? Gyorsan végigpásztáztam a tekintetemmel templomunk padsorait, de nem leltem sehol nagyanyámat. Véget ért a mise, nagyon nyugtalan voltam, levetettem a ministránsruhát; akkor jött be a sekrestyébe anya, kétségbe esve kérdeztem, hogy hol van mama. Ekkor mesélte el, hogy a nagyanyám a misére jövet összeesett, hívtak mentőt, kórházba szállították, de nem tudják, mi lesz vele. Két napig élt még a kórházban, de már nem tért vissza közénk soha. Sokáig fájt és bántott, hogy nem is búcsúzhattam el tőle, nem foghattam a kezét halála órájában. Nem mondhattam el, mennyire szeretem. Nekem ő jelenti a teljes világot, még nem szabad itt hagynia bennünket, még annyi mindent kell még elmesélnie a családról, az életről, a világról. Csak felnőttként eszméltem rá, hogy ő akkor eljött hozzám elbúcsúzni, megsimogatni szelíd szemével és megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Utoljára és utolsónak láthattam azt a lelki tisztaságot, ami az egész életét átszőtte. Teremtője elé készült nyugodt, tiszta lélekkel, mosolyogva, megnyugodva a megváltoztathatatlanban. Félelmetes, de gyönyörű élmény volt, egy utolsó ajándék nagyanyámtól, akihez nemcsak családi kötelékek fűztek, hanem valami mélyebb, szorosabb lelki kapocs is. Mama, nagyanyám, tudom, hogy mindig velem vagy.

Nagyanyám, Kovács Mária 25


GONDOLATOK

STANCSICS ERZSÉBET A szeretetről – másképp Figyelem az arcokat egy irodalmi rendezvényen. Valaki a jó hangulat érdekében kiperdül középre és hangszálrezegtető, érzelmes dalba fog. Az amúgy már az érzelmektől kissé ittas közönség veszi a lapot és együtt énekel a szólót játszó hegedűssel. Egyre többen kapcsolódnak be a búsongó dalba s a szemek megteltek könnyel. Amikor végül felcsendül a „Szeressük egymást, gyerekek!”, szem nem maradt szárazon! Elérkezett a hangulat tetőfoka: mindenki mindenkit megért és szeret! Egy hatalmas szívvé nőttünk össze. Elemel a földtől az egymás iránti, meghatott érzelem. Tudjuk, az érzések az egyénhez vannak láncolva: bajok, zűrzavarok, sérelmek, örömök. Ha elengedjük az egónkat és nem a hiúság, sértettség irányít, az már más gondolkodás- és látásmódot igényel. A világ ma tele van szenvedéllyel és napi hírekkel, de a nagy szenvedély ma józanabb, civilizáltabb és gazdaságosabb, mint régen. Milyen pontos erre a magyar kifejezés: felebarátok vagyunk, vagyis csak félig barátok! Ha nem vagyunk a zene hatása alatt, haragos dac feketéllik fel bennünk minden apróságra. Mikor mondtunk le valamiről is önként, a másik javára? Mikor hallgattunk el utoljára, hogy ő is szólhasson? A valóságban a legtöbb ember szeretet nélkül él, süket és kemény önzésben. Nem él rosszul és nem is boldogtalan! Ezek az erősek, józanok, akik meg tudják alkotni életük anyagából a hideg remekművet. Sokáig élnek, nem fáj nekik semmi, de nem is örülnek túlságosan semminek. Irigyeljük őket? Úgy vélem, nem érdemes! A többiek, a gyöngék, akik vágynak a szeretetre, s ki is tudják mutatni azt – legtöbbször nem élnek sokáig. Mert az emberi balsorsok többségét a titkolt, szemérmes szeretet okozza. Elkopnak a szeretet szolgálatában, elégnek érzéseik hőfokában, figyelemben és készségben. Akik igazán szeretnek, valójában nem mentenek meg sem nyugalmukat, sem egészségüket. Nincs nagyobb rabló, mint a szeretet! Aztán vannak közöttünk a könnyűek, az érzések hebehurgya kalandorai, akik felváltva lángolnak és hidegen fintorognak szeszélyeik parancsa szerint. Ők a siketek, a szeretet színvakjai. Nem igaz, hogy lehet szeretetre nevelni! Érzéseket nem lehet beoltani üres lelkekbe, de talán a riadt, erőtlen lelkekben életre lehet kelteni ezt az érzést. A legtöbb ember gyáva a szeretethez. Gyáva a szó titkos és látható értelmében: azt hiszi, hogy a szeretet gyöngeség. Ez lenne a hamis szeretet. Az igazi másféle: ön- és céltudatos, cselekvő, néha józan és bátor. Az ember csak úgy és annyira tud fejlődni, amennyire képes szeretni másokat, jobban, mint önmagát. 26


GONDOLATOK

Ez a legnehezebb és legfelemelőbb dolog. Hiszen Jézus is ezt mondta, csak sosem figyelünk rá. Hallgatom a rendezvényen a sírva-nevetős, rezegtetős nótát. „Szeressük egymást, gyerekek!” Az utolsó akkorddal az elnyújtott, vonításszerű ének abbamarad, és visszazuhanunk a valóságba. Most elégedettek vagyunk önmagunkkal, feltankoltunk érzelmekkel. Székeket tologatunk, és már nem nézünk könnyes szeretettel egymás szemébe. Mindenki siet, mert sok dolga van. Máshol, mással, másért. Már beszólt az ajtón a valóság, mentesen minden poézistől. Majd legközelebb újra pityergünk egy kicsit, mert az olyan jó! Mennyivel könnyebb az egész emberiséget szeretni, mint egyetlen embert! Stancsics Erzsébet Érintés című könyvéből

Szeretettel ajánlom olvasásra Stancsics Erzsébet novelláját. Barátságunknak köszönhetem, hogy írásainak többségét ismerem. Novelláin átsüt költőként indult lírája, szociológusokra jellemző látásmódja és a benne élő szeretet. Érzékeny nőként – feleség, anya, nagymama – nem csak rácsodálkozik a világra, hanem az olvasó figyelmét is fókuszálni képes módon teremt általam nagyra becsült írói világot. Lengyelné Szűcs Erzsébet

Macskássy Izolda grafikája 27


ELŐDEINK

SZABÓ GYÖRGY – HORVÁTH MIHÁLY Czirbus István makói tanító életpályája Czirbus István (Makó, 1856. augusztus 20. – Makó, 1944. január 5.): református tanító, iskolaigazgató. A szülei, Bencze Sára és Czirbus István földművesek voltak. A szegény családban született, jó képességű fiú elemi és középiskoláit szülővárosában, a tanítóképzőt a Nagykőrösi és Dunamelléki Református Tanítóképző Intézetben végezte. A mezőgazdaság és az ipar is érdekelte: Gödöllőn tejgazdasági, Kolozsváron kertészeti, míg Szegeden ipariskolai tanfolyamot végzett. Kezdő pedagógusként 1883-ig Baranya megyei falvakban (Vejtiben, Nagyharsányban és Drávacsepelyen) tevékenykedett. Visszatért a Csanád vármegyei Makóra, majd onnan 1885-ben a szomszédos Földeákra helyezték tanítónak. A folyamatos árvízveszély miatt a hajdani (ma Óföldeák néven ismeretes) Földeák lakóinak többsége 1846-ban magasabban fekvő részekre költözve új települést alapított. A falu alapvetően katolikus maradt, majd lassan, leginkább a közeli Makóról és Hódmezővásárhelyről református hitű családok költöztek az új községbe. Bár a lakosság összlétszámát tekintve számuk még mindig elenyésző volt (kb. 60 fő), 1885-ben Czirbus István irányításával sikerült iskolát indítaniuk. Ehhez nyújtott segítséget az íróként és újságszerkesztőként is ismert dr. Csécsi Nagy Miklós lelkipásztor, a makói református presbitérium kezdeményezésére. A segítség nem csak eszmei volt: a makói egyház tulajdonjog-fenntartással 1500 forintért házat vásárolt a földeáki hívek számára. Czirbus tanító a faluban eltöltött tizenkét év alatt a szórvány református közösségből egységes gyülekezetet kovácsolt, szilárd alapokra helyezve a református oktatást. Olyan alapokat teremtett, melyek lehetővé tették a közösség megerősödését lélekben és lélekszámban egyaránt. A Makói Újság 1944-ben a következőket írta a földeáki évekről a tanító nekrológjában: „... az imaház kibővítésére az egyházmegye református gyülekezeteiben 800 forintot gyűjtött, majd a kis egyházat önálló egyháznak minősíttette át. A földeákiak hamar megszerették a tevékeny, örökké dolgozó tanítót ... csakhamar községi képviselőnek is megválasztották. A később vértanú halált halt Návay Lajosnak [Návay Lajos Földeák, 1870. szeptember 18. – Kiskunfélegyháza, 1919. április 29., politikus, országgyűlési képviselő, a képviselőháznak alelnöke, végül rövid ideig elnöke] segítő jobbkeze volt s vele összefogva munkálkodott a község előrehaladásán. A téli időszakban felolvasásokat rendeztek, önkéntes tűzoltóságot szerveztek, hitelszövetkezetet létesítettek.” A Természettudományi Közlöny 1896. októberi számában megjelent közlés (p. 603.) Czirbus István földeáki ref. tanítót mint a Királyi Magyar Természettudomány Társulat új tagját említi. 28


ELŐDEINK

A földeáki gyülekezet életének kiemelkedő eseménye volt a református templom 1938-as felszentelése. Az átadáson különleges vendégként köszöntötték az akkor 82 éves Czirbus István igazgató-tanítót. Ekkorra a község református lakosainak száma már elérte a négyszázötvenet. Czirbus tanító papírra vetette a Földeákon eltöltött évek történéseit. A feljegyzéseket később a szintén kedves emlékezetű földeáki református tanító, Csathó Kálmán „örökölte”. Évtizedek múlva Csathó Piroska (az időközben elhunyt tanító leánya) az iratokat a földeáki reformátusokhoz több szálon kötődő Szabó Györgynek adta át megőrzésre. A nyugalmazott debreceni tanár úr 2012 júniusában felajánlotta a kéziratot a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltárnak. 1897-ben Czirbus István visszatért szülővárosába. A Békés-Bánáti Református Egyházmegye Tanítóegyesülete elnökévé választotta. Ezzel egy időben országszerte szervezett vándorgyűléseket pedagógusok számára. Évtizedekig munkálkodott az Országos Református Tanítóegyesület választmányában. „Tejgazdasági szövetkezetekről” című kötetét Vitéz Mihály nyomdája jelentette meg Makón 1899-ben. Hosszú éveken át tagja volt a város képviselő-testületének. Számos társadalmi egyesület választmányában tevékenykedett. Állandó előadója volt a Csanád Vármegyei Gazdasági Egyesület által szervezett téli gazdasági tanfolyamoknak. Szerteágazó érdeklődését bizonyítja, hogy egyházi feladatai mellett felügyelőséget vállalt a város faiskolájában. Makó város iparostanonciskolája igazgatói posztját is betöltötte. Református presbiterként, a makói tanítók nesztoraként városszerte köztisztelet övezte munkásságát. Vermes Ernő Csanád vármegye tíz évvel Trianon után c. kötete szerint Czirbus tanító katonai szolgálatot először 1878-ban teljesített, amikor részt vett Bosznia megszállásában. Évtizedekkel később az első világháborús szolgálataiért a Polgári Hadi Érdemkereszt 3. osztálya kitüntetésben részesült. Czirbus Istvánt 1944 januárjában a makói Református Ótemetőben helyezték örök nyugalomra. Halálát hivatalos bejegyzés szerint „aggkori végkimerülés” és „szívizom elfajulás” okozta. A halálozási anyakönyv feleségként néhai Bán Vilmát (1860–1934) jelöli. A fentebb említett nekrológ gyermekeiről a következőket írta: „A makói református tanítói kar legidősebb, legrégibb tagja...10 gyermeket, hat fiút és 4 leányt nevelt fel tisztességben...” Zárszóként idézzük a tanító fennmaradt visszaemlékezéseinek befejező gondolatát: „Dixi et salvavi animam meam” [Megmondtam az igazat, s ezzel megmentettem lelkem nyugalmát]. (Szócikk utánközlés a Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület által Debrecenben megjelentetett Pedagógusok arcképcsarnoka 2012 c. kötetből.)

29


ELŐDEINK

MOLNÁR LÁSZLÓ Herczeg István, a sikeres és elfelejtett tornász A jelenleg mintegy háromezres lélekszámú településen, Apátfalván, több híres ember bölcsőjét is ringatták. Közéjük tarozik Herczeg István, aki a stockholmi olimpián tornászként ezüstérmet nyert. A források szerint Herczeg István 1887. december 7-én Apátfalván született. Édesapja Herczeg József földbirtokos volt, édesanyja Mátó Márta, akivel nagy figyelmet szenteltek gyermekük jövőjének a megalapozására. Az elemi iskoláit valószínűleg Apátfalván végezte, majd Szegeden volt középiskolai tanuló. Élettörténetének kutatója Bali Mihály, egykori testnevelő tanár, sporttörténész a Szegedi sportolók az olimpiákon című könyvében így ír Apátfalva jeles sportolójáról: „Középiskolás korában ismerkedik meg a tornával a Szeged Atlétikai Clubban (SZAC). Felkészültségére és tehetségére bizonyíték, hogy 18 éves korában megnyerte az országos torna összetett bajnokságot 1905-ben. 1908. március 1-jén 21 évesen beválasztják a SZAC egyesületi elnökségébe, ezzel elismerve szaktudását, 1920-tól a klub főtitkára.” Bár minden évben jó eredményeket ért el – jellemző az akkori magyar sportvezetésre –, ennek ellenére nem jelölték az 1908-as olimpiai csapatba. Már akkor is nehéz volt bekerülni vidékinek a magyar válogatottba. Szegeden a Dugonics tér 12. szám alatt volt a Szegedi Napló Szerkesztősége, és ott dolgozott Herczeg István újságíróként. További jó formáját mutatja, hogy eredményei alapján az 1912. évi stockholmi olimpiára készülő magyar férfi 16 fős tornacsapatba beválogatta és jelöli a válogatott edzője, Kmetykó János. Herczeg István az első vidéki tornász, aki kiérdemli a csapatba kerülést. Az olimpiára Magyarország csak a csapatversenyekre nevezett be. A tornászoknak egyszerre kellett a gyakorlatokat végezniük, és ezeket értékelték. Herczeg István első abban is, hogy szegedi sportolóként Szeged színeiben került az olimpiai csapatba (22 éves). A magyar csapat kitűnő szereplése alapján ezüstérmet nyertek, így Herczeg István ezüstérmet hozott Szegednek. Ez időben még nem rendeztek külön Világ- és Európa- bajnokságokat tornában, innen ered az, hogy a sajtó világbajnoki helyezettként is emlegeti. A Szegedi Napló 1912. július 13-i számában ilyen cím alatt ír a sikerről „Szegedi tornász sikere Stockholmban. A magyar tornász csapat olimpiai sikeréhez méltán hozzájárult a csapat egyik fő erőssége Herczeg István a Szegedi Torna Egylet egyik legtörekvőbb tagja és egyetlen vidéki szereplője.” A siker értékét még az is kiemeli, ahogyan lezajlott a verseny: négyen mutatták be egyszerre a gyakorlatokat a szereken, a talajon pedig egyszerre az egész csapat. Itt nem csak a gyakorlat minősége, hanem a 30


ELŐDEINK

pontos, egyszerre végzett mozdulatok is fontosak voltak. Méltán említhetjük meg, hogy a csapat edzője Kmetykó János volt (aki szintén Szegeden született), nagytudású, precíz mesteredző, aki később a Testnevelési Főiskola Torna Tanszéke tanára lett – kitűnően készítette fel a csapatot. Az olimpia után a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatót rendeztek az olimpiai ezüstérmes tornászcsapat tagjai. A gálaműsoron Herczeg István bemutathatta a város közönségének nagyszerű tudását, hogy nem véletlenül került az olimpiai csapatba. Érthető tehát, hogy ő kapta a legnagyobb tapsot. A gálaműsor óriási sikert aratott a színházat megtöltő közönség előtt. Az olimpia ezüstérmes férfi torna csapat tagjai: Aradi (Kmetykó) Lajos, Berkes (Bittenbinder) József, Erdődy Imre, Fóti Samu, Gellért Imre, Halmos (Háberfeld) Győző, Hellmich Ottó, Herczeg István, Keresztessy József, Korponai (Krizmanich) János, Pászti Elemér, Pédery Árpád, Réti (Rittich) Jenő, Szűts Ferenc, Téry Ödön, Tuli Géza. Herczeg István legszebb visszaemlékezései az olimpiára: „Soha nem felejtem el azt a csodás érzést, amikor az árbocra kúszott fel a magyar zászló. Egymás nyakába borultunk a dobogón, szemünk könnyezett. Sok barátot szereztem Stockholmban. Óriási élmény volt az a felejthetetlen lelkesedés, mellyel Budapesten fogadtak bennünket és még nagyobb szeretettel Szegeden a hazaérkezéskor.”A legbecsesebb visszaemlékezése az olimpiára, hogy újságíróként írt egy nagyon szép könyvet Impresszióim a stockholmi olympiádról címmel. Ebben sűrítette össze az olimpiai élményeit és tapasztalatait, de találunk benne nagyszerű, még ma is helytálló szakmai megállapításokat is. Ez a nagyszerű könyv az olimpiai játékok után nem sokkal, még 1912ben megjelent. Egyik példány még ma is megtalálható a Somogyi-könyvtárban, amelyet mint szerző, dedikáltan ajándékozott a könyvtárnak. A stockholmi olimpia után két évvel, 1914-ben kitört az I. világháború. „Megkaptam a behívót és a frontra vittek. Az északi frontra kerültem (a déli front Olaszország és a Balkán volt). A háború sok nehéz hónapjai alatt azért öröm is ért: találkoztam egyik külföldi olimpiai tornász barátommal.” Teltek az évek Herczeg István rangos újságíró lett, de származását nem tagadta meg, az újságírás mellett hobbija a kertészkedés. Szeged külterületén, ma Új-Petőfitelep, a Szilléri-domb oldalán kertet vásárolt, és ott gyümölcs- és szőlőtermesztéssel foglalkozott nem is akármilyen szinten. A mezőgazdasági kiállításon ezüstérmet nyert a korai barack- és szőlőtermékeivel. A maga nemesített szőleje, a „Korai gyöngye” két héttel hamarabb érik, mint a jól ismert Csabagyöngye. 1936: újabb olimpiára készül a világ. A németek új találmánya a fáklyás váltófutás Olimpiától Berlinig. Nagy tömegeket mozgatott meg mind a hét országban, ahol a Szent Láng útja volt kijelölve, így Magyarországon is. A szegedi 31


ELŐDEINK

újság közli az olimpiai váltófutás hírét. Herczeg István jelentkezik, hogy szeretne futni az olimpiai váltófutásban, de a válasz az volt, hogy már kijelölték a futókat. Így történhetett meg, hogy az 1912-es olimpia ezüstérmese nem került be az olimpiai fáklyás futó stafétába. Még a szegedi Széchenyi téri ünnepségre sem hívták meg. Hamar elfelejtették Szegeden. Nem felejtette el viszont az Olimpiai Szervező Bizottság. Egy kicsit megkésve, az olimpia előtt néhány nappal kapott egy levelet, melyben meghívják Berlinbe mint régi olimpikont. A meghívót olvasva Herczeg így szólt: „Nem is tudom, hogyan jutottam eszükbe és honnan tudják, hogy Szegeden élek.” Mivel későn érkezett a meghívólevél, nem is utazott el Berlinbe Herczeg István, mert a kertjét olyan hosszú időre nem akarta itthagyni. A 30-as évek végén eladta a Szilléri-dombi kertjét és Szatymazon (a mai E5 főút mellett a Postakocsi Csárda szomszédságában) vett egy kisebb birtokot, és ott folytatta a gazdálkodást. Ezen a területen akkor 30-40 holdas szőlőbirtok volt néhány jómódú tulajdonos birtokában. Talán innen ered az a lexikoni adat, melyben Herczeg Istvánt szőlősgazdának nevezik. Nehéz követni magánéletét ennyi év távlatából. Első házasságát 1930. július 10-én kötötte Kőrösi Margittal. Ez időben a Kálvária sgt. 24. szám alatt lakott. Nincs adatom arról, hogyan özvegyült meg. Második felesége, Kiss Erzsébet rendkívül nagy tudású özvegyasszony, aki két fiút hozott a házasságba. A szomszédok szóbeszéde szerint Herczeg és a két fogadott fia között nem volt harmonikus a kapcsolat. A II. világháború idején mindkét fiú katona, és mindketten a repülősöknél szolgáltak, az egyik berepülő pilóta volt. Sajnos mindketten hősi halált haltak a háborúban. A II. világháború előtt, a harmincas években bevezették Magyarországon a leventeképzést. Felkérték Herczeg Istvánt, mint volt neves tornászt és olimpikont, hogy vegyen részt a leventekiképzésben. Hamarosan szakfelügyelő lett. A háború után azonban ez nem előnyt, hanem inkább politikai hátrányt jelentett számára, és elfelejtett ember lett. Mivel a két fiuk a háborúban hősi halált halt, a Herczeg család úgy döntött, hogy maguk mellé vesznek örökbe egy gyermeket. A választás szatymazi Balogh Máriára esett, akit Herczegék nevükre írattak, és így lett Herczeg Mária a neve. Őt sikerült felkutatnom (Heves megyében), tőle kaptam az értékes családi fotót is. Herczeg István 1949. július 4-én halt meg a szatymazi szőlőskertjében agyvérzésben. A szatymazi temetőben temették el a mai ravatalozó közelében. Felesége szép síremléket építtetett, és egy nagyon kedves sírfeliratot vésetett rá „… Ez a csendes kis hely, hová sírni járok, ide temettem el minden boldogságom!”

32


ELŐDEINK

Herczeg István halála után a felesége Budapestre költözött, és valahol a Teleki tér környékén lakott. Igen művelt, több nyelven beszélő hölgy volt. Külföldi üzleti utazásai alkalmával megismerkedett egy nála húsz évvel fiatalabb üzletemberrel, akivel később együtt is laktak. Mindezt azért említem meg, mert Erzsébet asszony Herczeg István gyönyörű tornászdíjait, érmeit mind felvitte magával Budapestre, és amikor 1970 körül meghalt, az élettársa ezt a Szeged számára rendkívül értékes sportkincseket mind elkótyavetyélte, semmi nem maradt meg belőle. 2012. szeptember 22-én a helyi Dózsa György Általános Iskolában a 100 évvel ezelőtt aratott sikerére és életútjára emlékeztek tanárok, diákok és érdeklődő falubeliek egyaránt. Az intézmény aulájában ezen a napon emléktáblát is avattak tiszteletére, amelyet Szigeti Márton kőszobrász készített. Beszédet Molnár László újságíró, Makó város sportügyekért felelős tanácsnoka, e sorok írója mondott. Mátó Lajos iskolaigazgató így zárta az apátfalvi Herczeg-ünnepséget: „Célunk, hogy a gyerekek láthassák, kitartással és szorgalommal egy kis faluból is el lehet jutni az olimpiáig”.

Kmetykó János edző, mellette Herczeg István és tornásztársai

33


ELŐDEINK

VÍZHÁNYÓ JÁNOSNÉ - FARKAS JÁNOSNÉ - TÓTH FERENCNÉ

Üzenet az élőknek Mostanában többször felelevenedik bennünk a mi szeretett és szeretve tisztelt volt igazgatónk, Pápay Bandi bácsi nagyszerű, hittel végzett gyógypedagógiai munkája. Máig kitüntetésnek érezzük, hogy fiatal, kezdő pedagógusként együtt dolgozhattunk vele, s ő atyai biztatással, támogatással segített, indított el bennünket a gyógypedagógusi pályánkon. Pápay Endre egy tizennégy gyermekes család 13. tagjaként látta meg a napvilágot Vésztőn. Szüleitől maga is sok szeretetet kapott, édesanyja, Benei Borbála pedig a gyermekek szeretetére tanította meg. Tehetségét, szorgalmát felismerve, Ady Lajos királyi tanfelügyelő segítségével a családja tanulásra ösztönözte. Így került Vésztőről a Debreceni Református Kollégiumba, ahol tanítói diplomát szerzett 1937-ben. Kolozsváron egy évig gyermekfelügyelőként dolgozott, itt ismerkedett meg a sérült gyermekek speciális oktatási-nevelési igényeivel. Apja, Pápay László nem kis büszkeségére 1944-ben a budapesti Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán gyógypedagógiai tanári diplomát szerzett. A diploma megszerzése után Debrecenben, a Siketnémák Intézetében tanítóként kezdte meg a gyógypedagógusi pályáját, majd igazgató lett. Debrecenben ismerkedett meg a feleségével, Vida Kornéliával, akivel 1947 júliusában házasságot kötött. Házasságukból két gyermek született. A nagyobbik leányuk, Nellike gyógypedagógus lett, a kisebbik, Bea, jó nevű fogszakorvosként dolgozik városunkban. Tekintettel arra, hogy Nelli néni szülei Makón éltek, a Pápay család is Makóra költözött. Bandi bácsi - így hívtuk mi, a kollégái és a gyerekek is - 1954-ben kezdte Makón gyógypedagógiai tanári pályafutását igazgatóhelyettesként, majd 1960 szeptemberétől az intézmény igazgatójaként dolgozott. Az általa vezetett iskolában többségébe állami gondozott, értelmi fogyatékos gyermekek nevelése és oktatása folyt a kezdetektől napjainkig. Vezetése alatt folyamatosan fejlesztette az intézmény különböző tevékenységi területeit: beszédjavító tanfolyamot szervezett, óvodai foglalkozást indított a szellemileg elmaradott gyermekeknek; kiemelt feladatnak tekintette a munkára nevelés lehetőségeinek folyamatos bővítését, amiről így nyilatkozott: „A mi kötelességünk első fokon növendékeink részére adekvát munkát találni, mert csak így tudunk számukra perspektívát adni. Úgy érzem több vonatkozásban megtettük az első lépéseket, hogy növendékeinket közelebb hozzuk az élethez. … Munkával munkára nevelés volt az alapvető cél.” Nagy hangsúlyt fektetett a nevelő-oktató munkát végző pedagógusok és gyermekfelügyelők szakmai képzésére; szorgalmazta az intézményben nevelke34


ELŐDEINK

dő gyerekek interperszonális kapcsolatainak kialakítását és tovább fejlesztését. Vezetése alatt alakult meg az úttörőcsapat – a speciális intézmények körében országosan az elsők között. Kollégáival azzal a céllal szervezte meg a „nyílt iskolanapokat”, hogy az általános iskolákból meghívott pedagógusok betekintést nyerhessenek az intézményben folyó szakmai munkába. Az intézményi nyitás keretében több városi üzemmel, gyárral, kisipari termelőszövetkezettel kötött együttműködési szerződést; rendkívül fontosnak tartotta az internátus, később a kollégium és nevelőotthon együttműködését, amelyek a nevelési eljárások megvalósulásának színterei. Állandó figyelmet fordított az intézet környékének szebbé tételére, ápolására, gondozására. „A jó szervezéssel, gondos előkészítéssel, a gyermekek intenzív foglalkoztatásával elértük, hogy növendékeink megbecsülik környezetük tisztaságát, vigyáznak rá, s fejlett fokon különbséget tesznek a szép és a csúnya, a rend és rendetlenség között.” A hivatástudatáról, a szakmája iránti alázatáról és emberszeretetéről ismerte mindenki. Következetes és céltudatos törekvései eredményeként jelentősen oldódott az intézet zártsága. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a város iskolái, üzemei, az iskolát patronáló társadalmi szervezetek vezetői is szívesen látogatták az intézményt, jobban megismerték és elfogadták a gyerekeket is. Egyre több elismerő véleményt lehetett hallani a növendékeink jó magatartásáról, értelmes megnyilatkozásairól. A szavai úgy belénk ivódtak, hogy több évtized távlatából is a fülünkbe csengenek: „Itt mindenki nevelési tényező!” Bármilyen ötlettel, problémával álltunk elé, készséges volt: „Mondjad gyerököm!” –mondta, és közösen nagyszerű programok születtek. A tisztelettel párosuló szeretet kölcsönös volt az igazgató, a tantestület, valamint az intézmény minden dolgozója között, aminek eredményeként „az eget is bemeszeltük volna.” Abban az időben dolgoztunk együtt Bandi bácsival, amikor a gyerekek is szerettek és tiszteltek bennünket, pedagógusokat és a velük foglalkozó felnőtteket. Bandi bácsi mindig azt hangsúlyozta, hogy a nevelésben a „szeretettel párosuló szigor” a biztosítéka annak, hogy tanulóink kikerülve az iskola falai közül megállják a helyüket az életben. Az irányítása alatt álló intézetben megértő, segítő, szeretetteljes légkörre, biztonságot nyújtó otthonra leltek a gyerekek, hiszen számukra a széthullott, vagy nem is létező családot igyekeztünk pótolni. Sikerének titka az a hit volt, hogy minden emberben van valami érték, melyet észre kell venni, és erre támaszkodni a nevelésben. Alapelve volt: „Tegyünk úgy, hogy sikerélmény legyen mindennapi cselekedetünk!” Bandi bácsi nem csak igazgatónk, de tanítómesterünk is volt. A mindennapok munkájában követelt, és dicsérte a jól végzett munkát. Egész lényével, 35


ELŐDEINK

emberségével, gyermekszeretetével hatott a kollégáira. Erőt meríthettünk legendásan jó humorából, mely sok nehéz helyzeten segített át bennünket. Igazi gyógypedagógusi személyiség volt: empatikus, segítőkész, következetes, elfogadó, szeretetteljes - így nevelte és neveltette a rábízott fogyatékos gyerekeket. Példaértékű volt az a ragaszkodás, amely az általa vezetett és szeretett intézményhez és a munkatársaihoz kötötte. Progresszív gondolataival, pozitív szemléletével kivívta, hogy a megye szakmai bázisaként működjön az iskolánk, ahol a tantestület a gyógypedagógia új kihívásainak kipróbálója és aktív résztvevője lehetett. Az iskolában folyó magas színvonalú szakmai munka eredményeként a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola gyakorló iskolája volt a makói Gyógypedagógiai Nevelőintézet. Kiemelkedő pedagógiai és vezetői munkáját a szakmai fennhatóságok többször is megyei és minisztériumi elismerésekkel, kitüntetésekkel jutalmazták. 1976 júniusában, nyugállományba vonulásakor így vallott az itt töltött évekről: „Életem, 40 éves pedagógiai pályafutásom legintenzívebb, legtermékenyebb, legmunkaképesebb részét teszi ki az a 22 esztendő, amelyet a makói Kisegítő Iskola és Nevelőotthonban töltöttem, osztályfőnökként, vezető helyettesként, majd 16 esztendőn át felelős vezetőként.” Az intézmény 1999-ben felvette Pápay Endre nevét, de nem csak a nevét viseli, hanem a szellemét is életben tartja. Évenként kiosztásra kerül a róla elnevezett emlékplakett, amelyet a kiemelkedő minőségi munkát végző tanár, iskolai dolgozó, növendék, támogató szülő és patronáló vállalkozó kap. Kiválóságára az iskola udvarában felállított gránitoszlop emlékeztet, amelyet a róla elnevezett emléknapon diákok és dolgozók minden évben ünnepség keretében megkoszorúznak. Szent-Györgyi Albert gondolatai az iskola szerepéről Bandi bácsi szellemiségével is egybecsengenek: „Olyan embereket kell az iskoláknak kibocsátaniuk, akik megtalálják helyüket az életben, és szemüket a táguló horizontra függesztve szilárdan megállnak lábukon. Ez a feladat az iskolát minden szinten a legfontosabb közintézménynyé és a tanárt a legfontosabb közéleti alakká teszi. Ahogy ma tanítunk, olyan lesz a holnap.” Bandi bácsi ebben az évben lenne 98 éves. Az emlékezéssel, a visszatekintéssel fejet hajtunk gyógypedagógusi és emberi nagysága előtt.

36


ELŐDEINK

Pápay Endre és Tóth Ferenc

Az emlékoszlop az iskola udvarán 37


ELŐDEINK

IVANICSNÉ VARGA ERZSÉBET Egy igazi tanár emlékére „A legnagyobb cél pedig itt e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János) Több mint féléve, hogy eltávozott az élők sorából Ivanics Géza az ismert és elismert testnevelő tanár. 1933. szeptember 24-én született Makón. Nehéz időkben kezdte iskolai tanulmányait. A háború nem tette lehetővé a folyamatos tanulást. De az azt követő idők légköre, társadalmi körülményei megteremtették a lehetőséget arra, hogy vágyai, tehetsége, képességei kiteljesedhessenek. Ehhez kellettek igazi tehetséges, elhivatott, segítőkész tanáregyéniségek. Ilyenek voltak szülővárosában Vékony István és Tarjányi László testnevelő tanárok. A döntő tényező életében, hogy felvették a Kiskunfélegyházi Testnevelési és Sportgimnáziumba. Óriási szerepük volt az iskola tudós tanárainak - főleg Tulit Péter testnevelő tanárnak, igazgatóhelyettesnek -, akinek emlékére szülővárosa, Kiskunfélegyháza minden évben tornaemlékversenyt rendez. Egy ember életének alakulásában a család mellett – véleményem szerint – rendkívül meghatározó szerepe van, hogy milyen tanáregyéniségek és milyen szellemiségű nevelőtestület hat rá, bontakoztatja ki a rábízott gyermekekben rejlő tulajdonságokat. Ivanics Gézának ez szerencsére maximálisan megadatott. Ez az intézmény kellő szigorral és nagyfokú szeretettel nevelte minden egyes tanítványát. Emberszeretetük, humanitásuk és magas szintű tudásuk predesztinálta a tanítványaikat a sokoldalú ismeretanyag elsajátítására. Ebben az iskolában kiváló sportteljesítményeket és tanulmányi eredményeket ért el Ivanics Géza. A sportgimnázium sikeres befejezése után az oroszlányi Bányászképző Szakmunkásképző Iskolában kezdte testnevelő tanári tevékenységét. Ezen a nehéz terepen a testnevelés mellett a magyar nyelv és irodalmat is tanította. Olyan sikeresen, hogy a minisztériumi szakfelügyelői látogatás után felvételi nélkül beiratkozhatott volna a bölcsészkarra. Azonban a torna, a testnevelés volt az igazi „szerelme”, így volt tanára, Vékony István hosszas agitációja eredményeképpen a makói Deák Ferenc Általános Iskolában, majd a Bajza József Általános Iskolában folytatta pedagógiai tevékenységét hosszú ideig nagy sikerrel. 38


ELŐDEINK

Mi volt az eredményes munkájának a titka? Mindenekelőtt a gyermekek szeretete, tisztelete, nagyfokú szakmai és pedagógiai ismeretei. Hosszú ideig együtt tanítottunk. Saját szememmel láttam, hogy mennyire meg tudja szerettetni tanítványaival a tanulást, a rendszeres, kitartó munkát. A gyermekekben felismerte, hogy melyik sportághoz van tehetségük, és arra a területre irányította őket. Természetesen a tornában érte el országos szinten a legnagyobb eredményeket. Leány és fiú tornászcsapatai hosszú évekig az országos versenyeken az élvonalban szerepeltek. Sok tanítványa választotta a testnevelő tanári pályát. Hívták eredményei alapján híres, nagy sportegyesületek edzőjének, de mindig ragaszkodott a hátrányos helyzetű családok gyerekeihez, és a nehéz terepen nevelte legszívesebben az ifjúságot, bontakoztatta ki a tehetségeket, egyengette pályájukat. Felnőttként elvégezte a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán a földrajz-testnevelés szakot és a Testnevelési Főiskolán az edzőképzőt. Élete fő műve a „Mindennapos testnevelés” programjának kidolgozása az 1970-es, 80’-as években. Segítői voltak ebben többek között: Dr. Keczer Tamás – aki akkor a megyei művelődési osztály vezetője volt – és Dr. Madarász István tudós orvosprofesszor. Rengeteg harcot vívott, mire sikerült megvalósítania, kiviteleznie az alsó tagozatosok számára a napi testnevelést; magnókazettára, zenei aláfestéssel felvenni ezt az óriási szakmai anyagot az egyes korosztályok életkori sajátosságainak megfelelően. A kazetták elkészítését Czibolya Kálmán és később a Szegedi TV stúdió munkatársai valósították meg. Ettől kezdve járta az országot Ivanics Géza, mint négy megye szakfelügyelője és „prófétaként” bemutatóórákon ismeretlen gyerekekkel bizonyította, terjesztette sikerrel a programozott tananyagot. De a rendszerváltás ezt a jó kezdeményezést derékba törte. Nagy örömömre 2013-tól bevezetik az egész országban a mindennapos testnevelést, kár, hogy ezt már nem érhette meg. Később még kidolgozott és megvalósított a Bajza József iskolában egy kondicionáló parkot. Különböző eszközöket elhelyezett egy óvoda szabad területén, ahol változatos gyakorlatokat lehetett végezniük a tanulóknak. Ezt a szakanyagot bemutatta és megvédte a Testnevelési Főiskolán - Dr. Nádori László egyetemi professzor nagy elismeréssel véleményezte, értékelte. Életútjának leírásához hozzátartozik, hogy a hetvenes években Szegeden a SZEOL-ban először tornaedzőként dolgozott, végül meghívták módszertani vezetőnek. Mindaddig sikerrel irányította az egyesületben a szakosztályok munkáját, amíg világossá nem vált számára, hogy a sportegyesületek kellő finanszírozás híján nem nagy jövő elé néznek, és volt iskolája igazgatójának hívására néhány évre visszajött tanítani a testnevelést. 39


ELŐDEINK

Mit is írhatnék még, hiszen bármibe is kezdett, azt mindig minden körülmények között a legmagasabb szinten valósította meg. Nem írtam még zenei tehetségéről… Egyik alkalommal irodalmi műsort csináltam az osztályom tanulói számára. Felvetettem, hogy zene nélkül nem lesz elég hatásos a produkció. Erre a tanítványaimból fúvószenekart alapított, akik később éveken át a Gyulai Zenei Fesztiválokon olyan sikerrel szerepeltek, hogy meghívták a zeneiskolába Ivanics Gézát tanítani. A másik történet a gitárművészete. Néhány hét alatt olyan szinten megtanult gitározni, hogy egy profi zenekarnak évekig aktív tagja lett. Persze ez csak hobbi-elfoglaltság volt – gitározni is tanított gyermekeket hosszú éveken át. Az utolsó öt évet nyugdíjba vonulása előtt a királyhegyesi ÁMK igazgatójaként töltötte. Ott is nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Olyan ember volt, aki a céljait, elképzeléseit tűzön-vízen át keresztülvitte, megvalósította. Felújíttatta a művelődési házat, korszerűsítette az iskola épületét és az oktatási, nevelési módszereket is. A „Mindennapos testnevelés” programjának kidolgozásáért társaival, segítőivel együtt megkapta az Állami Ifjúsági Díjat. Makó város is elismerte a gyermekek neveléséért végzett munkáját, és megkapta a Makó Város Sportjáért kitüntetést is. Nyugdíjas éveit hobbikertészettel tette tartalmassá. Kidolgozta „A jövő kertje - A vertikális kertészet programja” című kiadványában a kisterületen nagy terméshozamot biztosító konyhakertészetet, amelyet még tovább korszerűsített a gyakorlatban is. Ez az aktív, kreatív élet szakadt meg 2012. március 6-án, halála napján. Kosztolányi Dezső sorai teszik teljessé az emlékezést: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma – két levél, … … a homlokán feltündökölt a jegy, hogy millió közt az egyetlenegy. … Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.”

40


ELŐDEINK

SIKET ISTVÁN LÁSZLÓ Főgimnáziumi emlékképek Páger Antalról Közeleg a népszerű hagymaházi Páger-gyűrű átadásának napja. Az emlékeim a nagy színészről még a főgimnáziumból valók. Págerék a nagyszüleim szomszédságában laktak a Barcsay utcában. Anyám a békés Páger családot, különösen a jóságos Páger nénit gyakran emlegette. Az apa portás a pénzügyigazgatóságon, míg az anya jegyszedő a Hollósy Kornélia Színházban. Szerényen éltek, egy kislányt és két fiút neveltek. A szülők arra törekedtek, hogy gyermekeik megtalálják a boldogulásukat. A kisebb fiút, Ténit a katolikus elemi elvégzése után a főgimnáziumba íratták, mert a jövőjét diplomásként képzelték el. Páger Antal az 1909/1910-es tanév szeptemberében lépte át először a makói Magyar Királyi Állami Főgimnázium küszöbét. A város híres középiskolája erős tantestületével a felfutás, a kiteljesedés időszakát élte. Irányítója az évtizedben végig az irodalmár és kiváló pedagógus, Madzsar Gusztáv dr. A tanév elején hirdette ki a VKMnek a tanulókra nézve is kedvező körrendeletét, amely kimondta a „délelőtti egyfolytában való” tanítást. Az igazgatóság a gyakorlat szerint az alsós osztályokat párhuzamosan indította, de így is magas volt a tanulói létszám. A kis Téni az 58 fős I/A-ba került Csighy Antal dr. latin-görög szakos osztályfőnök irányítása alá. Neves tanárokat kapott: a latint az osztályfőnök, Bencsik József földrajzot, Biscontini Tibold mennyiségtant, Csukás Géza tornát, Goltner Lajos éneket, Póka Gyula rajzot és Metzger Márton dr. római katolikus hittant tanított. Az első nagy élményt a kisdiáknak Széchenyi István halála emlékére rendezett tornatermi ünnepség jelentette, amelyen Sági István tanár méltatta a nagy hazafi tevékenységét, egyéni tragédiáját, végül Arany Jánost idézte: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül / Egy röpke szóban annyi fájdalom.” Az első év akadályát általánosan elégségesekkel vette. Énekből a jelesei, rajzból és magyarból a jók végig41


ELŐDEINK

kísérik tanulmányai során; talán már ekkor kibontakoztak a csírái későbbi művészi hivatásának. Megerősödve, biztonságérzettel indult az 1910/1911. tanév. Mély érzelmi hatást váltott ki Tettamanti Béla magyar szakos tanár előadása a szatmári béke emlékére rendezett ünnepségen. A tárogató hangja elhalkult, a kurucok lépéseinek dübörgése elhalt, Károlyi Sándor letette a fegyvert. Végzetes volt Rákóczi bizakodása a külföldi segítségben. „A Márvány-tenger partján a fejedelem íródeákja, Mikes Kelemen látta urának lassú sorvadását.” A tanévben hangsúlyossá vált a testgyakorlás. A főgimnázium a megye legjobban felszerelt tornatermével rendelkezett, ahol kiváló tornászok nevelkedtek. Nagyszámú közönség előtt zajlott a házi tornaverseny, a győztesnek Hervay István alispán adta át a 10 koronás pénzjutalmat. Az 1911/1912-es tanév szomorúsággal végződött, mert Csighy Antal (1865-1912) elhunyt. Férfikora delén dőlt ki a sorból, halála általános megdöbbenést és részvétet keltett. A III/A osztály vezetését Tettamanti Béla magyar-német szakos tanár, az irodalom tanításának meghatározó egyénisége vette át, aki később József Attilát is oktatta. Téni is tisztelettel említette. Új tárgyként belépett a történelem, tanítója Szabó Rudolf. Használatos tankönyve, Sebestyén A magyar nemzet története I. Az Értesítőben megjelent Csukás Géza tornatanár cikke, Testnevelés a családban és az iskolában. „Az egészséges életmódhoz a testnevelés újra alapozásra vár.” Erősödik a panasz: az oktatásban az anyagi eszközök hiánya, a drágaság tűrhetetlenné vált. Az utolsó alsós osztályát kezdte meg a IV/A osztály 39 tanulója az 1912/1913-as tanévben. Már érezhető a közeledő háború előszele. A tanítás menetét hadgyakorlat zavarta meg, ezért a tanév kezdése szeptember 20-ra csúszott. Két tanárt katonai szolgálatra hívtak be. Tantárgyi változás történt, mert a megszűnt földrajz helyébe belépett a természetrajz, oktatója dr. Kardos Gusztáv. Tankönyve, Szterényi Növénytana. Említem még a XVII. Értesítőben Tettamanti Béla megjelent vezércikkét, amelyben a lélektani ismeretek fontosságáról ír. A Makói Újság 1913. május 29-én örömteli hírt közölt: Juhász Gyula szegedi származású költőt a főgimnázium tanárává nevezték ki. Az 1913/1914-es tanév a felső évfolyam kezdete. Az előző A és B osztályokból alakult meg az egységes V. osztály Tettamanti Béla osztályfőnökségével. Figyelemre méltó cikke jelent meg az Értesítőben dr. Magyar Józsefnek Mit csináljunk a nagyvakációban? Megállapítja, hogy a teljes testi és lelki nyugalomban eltöltött két hónap akkor nyer igazi értelmet, ha megfelelő tevékenységgel tölti el a diák. A tantestület szeretettel várta Juhász Gyula magyar-latin szakos költőtanárt, mert a híre megelőzte érkezését. Zavaros, háborús idők uralkodtak. Az eredeti tantárgyfelosztást követni nem lehetett, mindenki ott adott órát, ahol 42


ELŐDEINK

szükség volt rá, így latinra Ténit is tanította. Juhász Gyula hamarosan írással jelentkezett, A háború és kultúra című kritikájával olvasói egyetértettek. Makói tartózkodása idején barátokra lel, verseket ír, azonban betegsége akadályozta a pedagógiai és irodalmi kibontakozásban. Októberben a főgimnázium nagyszabású Eötvös-ünnepséget tartott a Hollósy Kornélia Színházban. Az alkalomra írta Juhász Gyula Prológus című költeményét. Az 1914/15-ös tanév a háború első éve. Tettamanti Béla bevonult hadi szolgálatra, a VI. osztály vezetését Gál Zsigmond, Petrozsényből érkező, történelemlatin szakos tanár vette át. Az igazgatói jelentésből ismert, hogy a háborús viszonyok miatt a tantestületnek súlyos akadályokkal kellett megküzdenie. Huszonnégy tanár munkáját tizennégyen végezték. Tudták, hogy szolgálni tartoznak a közért, így biztosítják a zavartalanságot. A tanévben látogatást tett dr. Szele Róbert tanfelügyelő, aki nyugodt lelkiismerettel megállapította, hogy a megfogyatkozott tantestület kiállta a súlyos félév teherpróbáját. „Fogadják ezért valamennyien nagyrabecsüléssel párosult elismerésemet.” írta a látogatási naplóba. Az iskolai ünnepségeket szűkebb keretben tartották. Nyilvános ünnepséget csak március 15-én rendeztek a városban elhelyezett sebesült katonák előtt. A VII. osztály főnöke az 1915/16-os tanévben Pénzes Zoltán a mennyiségtan tanára. Ferencz József császár és király 1916. november 21-én elhunyt, emlékére gyászünnepet rendeztek a tornateremben. Az igazgatóság érezte, hogy az ifjúságot nagyon fontos tájékoztatni a háborúról, ezért dr. Gonda Józsefet kérte meg, hogy a diákság előtt méltassa az eseményeket. „Iskolai évet még ilyen mostoha körülmények között nem fejeztünk be. Felhívom figyelmeteket a tanulságokra. Olyan nemzet tagjai vagytok, amelynek fiai híven teljesítik kötelességüket. Mindenkinek van ott valakije, hogy a magyar nemzet dicsőbb, nagyobb és boldogabb legyen, mint valaha.” Ekkor már borzasztó a drágaság, ez már vészkiáltásként hangzó panasz a köz és magánéletben. Az 1917/1918-as tanévben a VIII. osztály vezetője Gebe Mihály, a mennyiségtan-természettan tanára. Az érettségire készülő osztály létszáma 28 főre csökkent. Az igazgató jelentése elég lehangoló. Az intézet tanulmányi eredménye igen lesüllyedt. Mélyen alatta áll annak a színvonalnak, amelyet megszoktak. Az okokat sorolja: a tanulók az elemiből kevesebb tudással érkeznek, hiányzik a szülői támogatás, súlyos a tanárhiány. A tantestület változatlan szorgalommal dolgozott a háború negyedik esztendejében, nyomasztó anyagi körülmények között. „Hogy munkánknak nem volt meg az eredménye, nem rajtunk múlt.” Téni az osztályvizsga alapján indulhatott az érettségin, június 15-én érettségizett. Jogi pályára jelentkezett, azonban az élet másfelé irányította. Az érettségi után katonai szolgálatot teljesített. Leszerelése után beiratkozott a budapesti tudományegyetem jogi fakultására, azonban a színészi pálya jobban 43


ELŐDEINK

vonzotta: 1919-ben a székesfehérvári színházhoz szegődött. Színi tanulmányokat nem folytatott, mégis nagy mestere lett a színművészetnek. A vidéki társulatok után a főváros következett. Táncolt, népi figurákat alakított mindig eredetien, mindig egyéni stílusban. A filmgyártás is felfedezte, sok filmnek a szereplője. A háború világgá kergette, 1956-ban hazatért; újból itthon csodálhattuk feledhetetlen alakításait. 1986. december 14-én szívrohamot kapott, lelke a Teremtőjéhez távozott. A hálás makói közönség nem felejtette el színészfiát, mert 1992. január 25-én emléktáblát állított a szülőháza helyén épült ház falára.

A Hattyúdal öreg csavargója 44


HONISMERET

HALÁSZ PÉTER Első Csángó Zarándoklat A 2012. augusztus 18-21-i zarándokúton egy-egy autóbusznyi gyimesi és moldvai csángó vett részt a középloki Mihók György és a klézsei Duma István András vezetésével. A csángók magyar és katolikus elkötelezettségének erősítését szolgáló zarándoklat vallási vezetését Koncsog László, Csíkszentlélek plébánosa vállalta – általános közmegelégedésre. A zarándokút során misét hallgattunk és találkoztunk dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi és dr. Spányi Antal székesfehérvári püspökkel, Lezsák Sándorral, a Lakitelki Népfőiskola elnökével, a Magyar Országgyűlés alelnökével, Antal Imrével, ópusztaszer Gyimesfelsőlokon született plébánosával, Székesfehérvár polgármesterével, továbbá számos kiváló közéleti emberrel. A zarándokút során felkerestük az ópusztaszeri nemzeti emlékhelyet, ahol a hagyomány szerint Árpád nagyfejedelem és a honfoglaló vezérek megkötötték a vérszerződést, és megtekintettük Feszty Árpád Honfoglalás című monumentális körképét. Lakitelken, a rendszerváltás immár történelmi jelentőségűvé vált emlékhelyén megismerkedhettük az itt működő Népfőiskola célkitűzéseivel, s a magyar kormány szándékával, mely szerint hamarosan több hasonló népfőiskolát hoznak létre a Kápát-medencében, valamint Moldvában, az egykori Etelközben is. Székesfehérváron – stílszerűen – az Árpád vezérről elnevezett szakközépiskola diákotthonában kaptunk szállást, s a Szent István Bazilikában bemutatott szentmise után részt vettünk az ünnepi körmeneten, amely Szent István királyunk sírjához vezetett. A csángó zarándokok külön is tisztelegtek szent királyunk kőkoporsójánál. A zarándoklat utolsó napján az Országházba látogatott a két csángó csoport, s leróttuk kegyeletünket a Magyar Szent Korona, majd a Szent István Bazilikában a Szent Jobb Ereklye előtt. A moldvai és a gyimesi csángók valamennyi ünnepi helyszínen népviseletükben vettek részt a miséken, az ünnepségeken és a körmeneten. A meglátogatott városokban hatalmas tetszést aratott a színes és identitást kifejező csángó öltözet. A zarándokút végén megkérdeztem Mihók Györgytől, a gyimesközéploki művelődési központ nyugalmazott igazgatójától, miben látja a zarándokút jelentőségét? Így válaszolt: „Mindhárom gyimesi község római katolikus vallású csángó népe ismeri és tiszteli Szent Istvánt, úgy is, mint szentet és úgy is, mint egykori magyar királyt. De nevére szentelt templom csak a gyimesközéploki Hidegség-patakának 45


HONISMERET

Bükkhavas-száda nevű falurészén található. Itt már régen állott egy kicsi templom, amit Szent István nevére szenteltek, 2000-ben pedig szép, nagy templomot építettek, ugyancsak Szent István tiszteletére. Az ebből az egyházközségből való zarándokoknak, de mindnyájunknak felemelő élmény volt, hogy térdet és fejet hajthatunk a Szent Király sírjánál.” A magam részéről pedig úgy érzem: a zarándokút legnagyobb érdeme, hogy olyan folyamat kezdődött el, aminek eredményeképpen Szent István királyunk székesfehérvári sírja visszakaphatja a középkorban meglévő spirituális rangját, és ismét a Kárpát-medencei magyarság nemzeti zarándokhelyévé válhat. Különösen fontos, hogy a kétféle csángó etnikumhoz tartozó csoport tagjai közösen, közös érzések jegyében vettek részt az összmagyarság nagy ünnepén, és járultak Szent István sírjához. Mert ennek a két különböző csángó népcsoportnak, sokan maguk sem tudják, közösek a gyökerei, úgy is mondhatnám egy tőről metszette őket a madéfalvi vérengzéskor, a történelem szablyája. Nagyon remélem és bízom benne, hogy ez az Első Csángó Zarándoklat hozzájárul a kétféle csángó nép közötti kapcsolat megszakadt szálainak összefonásához.

Első csángó zarándokok Ópusztaszeren 46


HONISMERET

NAGY VERA Börcsök Attila néprajzi gyűjteménye A makói múzeum most megnyíló kiállítása mindenki számára egyértelművé teheti, hogy Börcsök Attila néprajzi magángyűjteménye az elmúlt negyedszázadban a város kulturális életének szerves részévé vált. A gazdag anyag mellett, ehhez elengedhetetlen volt a gyűjtő kitartó és önzetlen munkája, aki ezt mások számára is folyamatosan hozzáférhetővé tette. Tematikus kiállításait Makón, a könyvtárban láthatta a helyi közönség, a városon kívül pedig Szeged, Csongrád, Hódmezővásárhely, Orosháza Mezőberény múzeuma valamint Kecskemét, Magyarcsanád adott helyet bemutatóinak, de a helyi népélet emlékeit elvitte Németországba, Makó testvérvárosába, Löbauba is. Gyűjteményének és bemutatóinak jelentősége túlnő a város határain azáltal, hogy olyan vidék – Makó és környéke - népi kultúrájának emlékit gyűjtötte öszsze és tárta a nagyközönség elé, amely több vonatkozásában, országos viszonylatban is kevéssé ismert. A szakemberek és gyűjtők napjainkban szembesülnek azzal a ténnyel, hogy egyre kevesebb jelentős néprajzi tárgy gyűjthető fel, különösen eredeti használati helyéről. Attila azon kevés szerencsés kezű gyűjtő közé tartozik, akinek tevékenysége cáfolni látszik ezt. 2008-ban nyitottam textilgyűjteményéből rendezett kiállítását a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, s gyűjteménye akkor 10 000 darabot számlált. Azóta körülbelül 2000 darabbal gyarapodott. Ezek a számok jóval nagyobbak, mint amivel a legtöbb vidéki múzeum néprajzi gyűjteménye dicsekedhet. 1987-ben szerezte meg első darabját, anyai nagyanyjától kapta, egyik ősük 1840-ből származó menyasszonyi ládáját. Gyűjtőköre fokozatosan terjedt ki a családról az ismerősökön át az egész városra, sőt annak környékére. 2000 óta minisztériumi működési engedéllyel rendelkezik, ami lehetővé teszi, hogy pályázzon anyagi források elnyerésére, így például festett ládáinak restaurálására. Mindez feladatot is ró Attilára, aminek nagy gondossággal tesz eleget, gyűjteményét azzal a szakszerűséggel kezeli, amivel a múzeumi szakemberek teszik, ugyanúgy leltározza, dokumentálja, restaurálja és bemutatja. A legtöbb magángyűjteménnyel szemben, szakmai szempontból, ez kiemelten értékessé teszi anyagát. Hitelességét növeli, hogy Attila ismeri tárgyai történetét, „múltját”. Ugyancsak különbözik más gyűjteményektől tevékenységének célja, az ugyanis, hogy nem maga számára halmoz fel értéket, hanem a közösség, szülővárosa 47


HONISMERET

számára ment értéket. Múltjának tárgyi emlékeit a gyűjtésen túl igyekszik bemutatni, megismertetni. Céljainak elérése érdekében nagy súlyt fektet az önképzésre. Ezt minden lehetséges módon igyekszik folyamatosan végezni: ismeri és tanulmányozza a legújabb szakirodalmat, tanulmányi kirándulásokon, konferenciákon vesz részt, szakemberekkel konzultál. Hogy nem műkereskedelmi szempontok, nem a tárgyak pénzben kifejezhető értéke vezérli a gyűjtésben annak bizonyítéka a mostani kiállítás is. Ez a kiállítás keresztmetszetét adja gyűjteményének, de nem csupán a legszebb, legértékesebb darabokat vonultatja föl, hanem ugyanúgy helyet kapnak a kevésbé értékes, de Makó népéletében fontos szerepet játszó tárgyak, mint az állattartás, földművelés vagy helyi jellegzetességként a hagymatermesztés eszközei. Korábbi kiállításai egy-egy témakör köré rendeződtek, mint például a textilek, a szalma- gyékény- és vesszőfonás, vagy a karácsonyi népszokások. A most látható kiállításhoz a gyűjtemény minden egységéből válogatott jeles darabokat, így összegezve az elmúlt 25 év munkáját. Gyűjteményének mind számban – két és fél ezer – mind jelentőségében kiemelkedő darabjai a textilek, melyek a környék népművészetének is leggazdagabb és sokáig élő emlékanyagát teszik ki. Számos szép darabját őrzi például az apátfalvi fehérhímzésnek, amely párnavégeken, jegykendőkön, sublóttakarókon maradt fenn, de motívumai ma is kedveltek a hímzőasszonyok körében. Szőttesei között megtalálhatók a környéken élő nemzetiségek – szerbek, románok, szlovákok – változatos háziszőttesei, melyek kiemelkedő szépségű darabjai a gyapjúszőttesek. A város magyar lakossága takácsmesterektől szerezte be a háztartásban szükséges kendervászon textíliákat. Tevékenységük fontosságát bizonyítja, hogy ők alapították az első céhet Makón 1789-ben. Viseleti darabokból egy teljes apátfalvi ünnepi viseletet és egy pásztorviseletet állított ki. Textilgyűjteményéhez az utóbbi években jelentőségében felzárkózott a bútor és kerámia anyaga. Menyasszonyi ládái – melyek közül kilencet, Nagy Nándor személyében szakember restaurált – immár felölelik a makói festett bútor készítésének egész virágkorát, a 19. század elejétől az 1850-es évekig. Legutóbb gyűjtött ládája 1812-es, s ennél nem sokkal korábbi az első innen ismert évszámos darab, amely 1809-es. Bútorgyűjteményét rengőpadok, székek, tékák, tálasok teszik teljesebbé. Kiállított kerámiái – elsősorban a csöcsös korsók - utalnak a Makóra jellemző specializálódásra, ugyanis korsós központként tartja számon a szakirodalom a várost. Természetesen nemcsak korsókat készítettek itt. A közeli Hódmezővásárhely, mint az ország legnagyobb fazekasközpontja a 19. században, hatást gyakorolt más, tiszántúli fazekasközpontokra, így többek között a makói fa48


HONISMERET

zekasságra. Különösen egyes edényformák elterjesztésében játszott nagy szerepet, melyek közül kiemelkedik a butella. A Makón is népszerű edényforma, cserép változata a vásárhelyi fazekasok „találmánya”. Attila gyűjtése során a teljességre törekszik, így a szokások emlékanyagát sem hanyagolta el, amely viszonylag ritkábban lelhető föl magángyűjteményekben. Ide kapcsolódó, színes és gazdag anyagot felvonultató hódmezővásárhelyi karácsonyi kiállítása emlékezetes élmény maradt a látogatók számára. Az emberélet fordulóit idézik föl a kiállításon a lakodalmi kendők és a gyász idején használt textilek. Gyűjteményének szakrális tárgyait – feszületeket, szobrokat, szentképeket, rózsafüzéreket, imakönyveket, búcsús emlékeket – először láthatja a közönség. Sorolhatnánk tovább gyűjteményének egységeit, a fafaragásokat, fémmunkákat, a szalmából, gyékényből vagy vesszőből font használati tárgyakat, anyaguk vagy funkciójuk szerint csoportosítva. Mindez azonban fölvethet egy olyan kérdést, amely a kevéssé hozzáértők részéről gyakran megfogalmazódik. A múzeumi gyűjtemények mellett mi szükség lehet egy-egy ilyen magángyűjteményre, hiszen itt is, ott is azonos funkciójú tárgyakat találunk? Aki valaha is közel került néprajzi tárgyakhoz, az tudja, hogy ezek nagytöbbsége egyedi, kézműves munka, ami azt jelenti, hogy minden darab más. Ha valaki végignézné Börcsök Attila két és fél ezer darabos textilgyűjteményét, feltehetően nem talál két egyforma darabot közötte. Ennek éppen ez a csodája, s ennek felismerése tehet valakit szenvedélyes gyűjtővé. Természetesen a személyes vonatkozáson túl, ez sokkal nagyobb jelentőségű a közösség identitása szempontjából. Egyediségénél, sajátos stílusánál fogva az itt látható tárgyak ebben a formában csak Makóra és környékére jellemzők, a valaha itt élt emberek, a mai lakosság nagyszülei, dédszülei alkották meg ezeket. Sehol máshol nem születtek ilyen festett bútorok, ilyen butellák vagy éppen hímzések. Ugyancsak egyediségükből fakad a magángyűjtemény tárgyainak szakmai jelentősége. Egy múzeumi gyűjtemény sohasem lehet teljes. Egy-egy tárgycsoport fejlődéstörténetének felrajzolásához elengedhetetlen, hogy a kutató a magángyűjtemények anyagát is megismerje, feldolgozza, kiegészítve velük az esetenként hiányosabb múzeumi gyűjteményből származó információkat. Egy konkrét példát említve Attila anyagából: 1793-as mángorlója korát és kivitelezését tekintve országos viszonylatban is kiemelkedő darab. Az sem véletlen, hogy a Makó monográfia néprajzi kötetét, több olyan tárgy fotója illusztrálja, amely ebből a gyűjteményből való.

49


HONISMERET

Összességében elmondható, hogy Börcsök Attila 25 év alatt olyan nagyságrendű és magas színvonalú gyűjteményt tud felmutatni, melyet egy-egy múzeum csak száz év alatt gyűjt össze. 2003-ban megkapta a Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula emlékérmét, mellyel ezt a tevékenységét ismerték el. Gyűjteménye és munkája felbecsülhetetlen érték a város számára, melyet fontos tudatosítani, hiszen míg az elmúlt évtizedben a megye összes városának múzeumában szerepelt, addig szülővárosában 25 évet kellett erre várni. Ehhez az anyaghoz méltó lenne egy állandó hely, egy állandó kiállítás, amely idegenforgalmi szempontból gazdagítaná a város látnivalóit, de fontos szerepet tölthetne be az oktatásban, kutatásban is.

Börcsök Attila kiállítása a makói József Attila Múzeumban 50


HONISMERET

BÖRCSÖK ATTILA Huszonöt éves a magángyűjteményem Néprajzi magángyűjteményemet 1987-ben alapítottam belső késztetésből adódóan, érdeklődésemnek köszönhetően, életkoromnál fogva elég korán, de a gyűjtés megkezdése szempontjából igen későn. Hiszen ekkorra igen tekintélyes mennyiségű és minőségű néprajzi gyűjtemények keletkeztek országszerte, így Makón is. Ennek lenyomata mindmáig érezhető gyűjteményemen. Ezek tudatában - visszagondolva a kezdetekre - igen merész vállalkozásnak tűnt elhatározásom, de sajátos látásmódomnak köszönhetően úgy gondoltam, hogy még felszínre lehetett hozni Makó és térségének eltűnőben lévő tárgyi emlékeit. Mára a begyűjtött és egyedileg nyilvántartott műtárgyak száma meghaladja a tízezer darabot, mely gazdag tárgysorozatokkal hűen reprezentálja a népélet valamennyi területét. Főbb gyűjteményi egységek: a gazdálkodás témaköréből, állattartás és növénytermesztés (hagymatermesztés, ártéri szőlőtermesztés) eszközei. Teljes a háziipar eszközkészlete (a kendertermesztés, fonás-szövés). Kismesterségek műhely felszerelései és termékei (falusi ezermester, kovács, csizmadia-suszter, kézimunka előnyomó). Kiemelendő a festett bútor, kerámia és a textilgyűjtemény, mely utóbbi áll (viseletből, hímzésből, szőttesből, ezen kívül igen tekintélyes szerb, román és szlovák anyagot is tartalmaz). Szintén nagyszámú a táplálkozás gyűjtemény. Igen érdekes a szakrális anyag és a szokás- és játékgyűjteményi egység. Ebből a tekintélyes anyagból az elmúlt időszakban számos tematikus időszaki kiállítással mutatkoztam be a hazai és a külföldi érdeklődő közönségnek. A 2000. év mérföldkő a gyűjtemény életében, hiszen az akkori kulturális tárcától Múzeumi Működési Engedélyt kapva, az országos múzeumi hálózatban, mint közérdekű muzeális gyűjtemény működök tovább. Megnyílt a lehetőség pályázati pénzek befogadására, melyből megoldódott a textilgyűjtemény legértékesebb darabjainak szakszerű tárolása és megkezdődhetett a bútorgyűjtemény restauráltatása. A Magyar Néprajzi Társaság 2003-ban, addigi munkám elismeréseként Sebestyén Gyula-emlékéremmel tüntetett ki. A mostani jubileumi kiállítással, a gyűjtemény keresztmetszete által igyekszem bemutatni annak gazdagságát, sokszínűségét, rávilágítva az egykor élt emberek által készített egyszerű és kimagasló népművészeti értéket képviselő tárgyakra.

51


HONISMERET

KISS MARGIT Honismereti évforduló Kolozsváron 2012. október 20-án ünnepelte a Kőváry László Honismereti Kör a megalakulásának huszadik évfordulóját. Az ünnepségre az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium IKE termében került sor. A húsz év alatt kifejtett tevékenységet Kiss Margit elnök asszony mutatta be, ezt követően három értékes előadás hangzott el, melyek Kolozsvárról és környékéről szóltak. A díszebéd után az ünneplés tortával, gyertyafújással, pohárköszöntőkkel, nemzeti imánk és a Székely himnusz eléneklésével folytatódott. A hangulat megható volt, a régi emlékek felelevenítése hosszasan tartó beszélgetésekbe váltott. Megtiszteltek a jelenlétükkel a budapesti Honismereti Szövetség elnöke, Debreczeni-Droppán Béla és a jászkiséri honismeretes barátaink is. Örülünk, hogy együtt lehettünk. Másnap a házsongárdi temetőben nyugvó névadónk, Kőváry László és Debreczeni Márton sírját koszorúztuk meg. A megalakulásunk óta az eltelt húsz év gazdag, sokszínű, értékes és mindenki számára hasznos volt. A honismeret, mint mozgalom, mint kutatómunka, ápolja a szülőföld, a lakóhely, a haza iránti szeretetet és annak megbecsülését. Nekünk a honismeret a húsz év alatt nagyon sok mindent adott. Alkalmunk volt múltunk minél alaposabb megismerésére, néhány egyre romló, omladozó műemlékünk rendbe tételére és felújítására szűkebb kis hazánkban, Erdélyben. Olyan településeken is jártunk, ahol talán a madár sem száll, de ott is emberek élnek, ha kevesen is, de őrzik, ápolják múltjukat, templomukat, temetőiket. Honismereti körünk ezelőtt húsz évvel, 1992 októberében kezdte meg működését. Néhány lelkes ember odaadó munkájából, a szülőföld megismerése iránti szeretetből jött létre. Beindítottuk első idegenvezetői tanfolyamunkat, melynek célja az volt, hogy fiatalok, középkorúak, idősebbek, megismerjék szülőföldjüket, városukat, új ismereteket szerezzenek. A hallgatók 80 órában ismerkedtek Erdély történelmével, földrajzával, műemlékeivel, az építészeti stílusokkal. A témakört később vallástörténettel bővítettük. Az előadásokon elhangzó elméleti tudnivalókat gyakorlati útmutatásokkal egészítettük ki: városnézési sétákkal, temetőlátogatással, múzeumok megtekintésével, autóbuszos tanulmányi utakkal, ahol alkalmunk volt különböző néprajzi tájegységeket, falvakat, templomokat, kastélyokat, várakat, várromokat, emlékházakat megismerni. A húsz év alatt 16 honismereti tanfolyamot szerveztünk, melyen több mint 600 hallgató vett részt. Sajnos nem mindenki tartott ki a tanfolyam végéig, lassan lemorzsolódtak. Több szép, jól dokumentált dolgozatot is írtak, ami igazolta érdeklődésüket a szülőföld iránt. Mégis a 17. évtől már nem indítottunk újabbat, 52


HONISMERET

mivel a tőlünk kapott oklevél nem jogosított fel senkit hivatásos idegenvezetőnek. Úgy határoztunk a kör tagjaival, hogy minden hónap utolsó szombatján találkozunk, és legalább két színvonalas előadással tovább gyarapítjuk az ismereteinket, kultúránkat. Jelenleg 48 állandó, és sok pártoló tagunk van. A húsz év alatt a 70 tanulmányi utunk lehetőséget adott, hogy nyugattól – keletig, északtól – délig, (Nagyváradtól Kézdivásárhelyig, Máramarosszigettől Orsováig) a moldvai kolostorok egy részét bejárjuk. 66 várost, 107 falut és kisebb települést, 30 kalotaszegi falut, 25 várat és várromot, 16 vártemplomot, 170 templomot (romai katolikus, református, unitárius, evangélikus, zsidó, görög katolikus, ortodox), 38 szász települést és templomot, 34 kastélyt, udvarházat, 20 múzeumot, 15 fürdő- és üdülőhelyet látogattunk meg. Minden egyes tanulmányi útra szórólap készült, mely az útvonalat és a helységeket jelölte. Honismeretes társaink a települések történelmi, néprajzi és földrajzi bemutatását vállalták. Így minden helységről, műemlékről pontos adatokat, leírást kaptunk. Magyarországon 10 alkalommal jártunk, két megyeszékhely kivételével mindenhol, ahol csak átutaztunk: ez Somogy és Zala megye. Magyarországi tanulmányi útjaink lehetőséget adtak egynapos átruccanásokra, Kassára, Pozsonyba, Párkányba, Burgenlandba. Négy alkalommal még messzebb is jártunk, Ausztriába (Salzburg, Bécs, Melk), Olaszországba (Velence, Padova, Firenze, San Marino) de közös szervezésben egyik tanár kollegával a Benelux államokat, Törökországot és Tirolt kerestük fel 15-15 és 9 fővel. Minden évben kolozsvári városnéző sétákon vettünk részt, ebben az évben városunk templomait vettük sorba. A házsongárdi temetőben nyugvó nagyjaink síremlékeit rendszeresen felkerestük. Eddig 13 Honismereti Napot tartottunk egész napos tevékenységgel, másmás témakörben. Foglalkoztunk városunk történelmi múltjával, erdélyi várakkal, népi építészettel, népviselettel, városunk köztéri szobraival, Hunyadi Jánossal, Mátyás királlyal és a reneszánsszal, Szent Erzsébet életével, Bethlen Gáborral és hitvesével, kastélyokkal, udvarházakkal, Apáczai Csere Jánossal, Brassai Sámuellel. Nagy öröm számunkra, hogy 2003 decemberében megjelentettük a Honismereti Híradót (eddig 17 szám jelent meg), mely eleinte évente kétszer, majd évente egyszer jelent meg. A lap hírt ad tevékenységünkről, tanulmányi útjainkról: élménybeszámolókat, műemlékeket, várakat, fontos személyiségeket, templomokat mutat be. Magyarországi kapcsolataink közül megemlítem a Honismereti Szövetséget. Velük 1998 áprilisában vettük fel a kapcsolatot, a Jászkiséri Csete Balázs Honismereti Egyesülettel is 1998 óta tartjuk a kapcsolatot. Együttműködési szerződést is kötöttünk. Ugyancsak jó kapcsolatot ápolunk a Lánycsóki Magyar-Német 53


HONISMERET

Kulturális Egyesülettel 2001-től. Úgyszintén a Bács-Kiskun megyei Honismereti Egyesülettel 2007-ben megkötött együttműködési szerződésünk óta. Jó barátságot ápolunk a Fejér Megyei Honismereti Egyesülettel, és ezen kívül sok személyes kapcsolatunk van több megyében. Köszönettel tartozunk minden olyan magyarországi honismereti egyesületnek, akik ottlétünket támogatták, szállást, étkezést, fogadást rendeztek részünkre. Az évente megrendezett Országos Honismereti Akadémián eddig 15 alkalommal vettünk részt. Az Országos Ifjúsági Honismereti Akadémián, amit szintén évente rendeznek 13 alkalommal. Eddig az akadémián 30 középiskolás és egyetemi hallgató vett részt, akik az előírt témának megfelelő dolgozattal szerepeltek. A Honismereti Szövetség felkérésére 2002-ben a Tudás Forrásai, 2005ben Hős Rákóczi népe művelődéstörténeti vetélkedő döntőjét szerveztük meg 40 csapattal, melyen a diákok Erdély különböző középiskoláiból vettek részt. A Honismereti Szövetség folyóiratában 3 felnőtt és 7 diák írása jelent meg. Talán a sokrétű tevékenységünkhöz még az is hozzátartozik, hogy az utóbbi három évben a Kolozsvári Magyar Színház előadásait közösen látogatjuk. De nem szeretném kihagyni a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum nagy kiállításainak sorozatát, melyet a Budapesti Nemzeti Galéria gyűjteményeiből kölcsönzött képekből állítottak ki. Így mi, erdélyi magyarok is közel kerültünk a nagy múltú művészeink alkotásaihoz. 2007-2009 között négy ilyen kiállítást láttunk. Elmondhatjuk, hogy 20 év alatt tevékenységünk egy percre sem szakadt meg. Eredményesnek tartjuk a 16 Honismereti Tanfolyamunkat és az azt követő magas színvonalú előadásokat, hogy sikerült sok középiskolást, egyetemi hallgatót, dolgozókat, nyugdíjasokat bevonni a honismereti munkába, kutatásra, melyet fiataljaink későbbi munkájukban fel tudtak használni. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek sikerült ismereteit bővíteni, gazdagítani, hiánypótlására segítséget nyújtani. Köszönjük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, hogy szárnyai alá fogadott, vigyázott ránk, segítette tevékenységünket, előadóinknak a sok szép színvonalas előadást. Ki kell emelni két olyan fiatalt, mint Ács Zsolt, aki 15 éve még akkor első éves egyetemi hallgató volt és Tóth Orsolyát, aki 12 éve még tizedik osztályos diák volt: önzetlenül és kitartóan segítőtársaim e tevékenységben. De köszönöm a kör tagjainak is, akik részvételükkel, konkrét segítségükkel mindig jelen voltak és vannak a meghirdetett előadásainkon, tanulmányi útjainkon. Pár sorban egy Szatmárnémetiből származó, de Kolozsváron tanult egyetemi hallgató leveléből szeretnék idézni, aki hatodik Honismereti Tanfolyamunk elvégzése után a következőket írta: 54


HONISMERET

Én nem erdélyi származású vagyok, Szatmáron születtem. Egy titokzatos Erdélyt szeretettem volna, akartam megismerni. Ahol a múlt tapintható, a levegőben van, és be lehet lélegezni, ahol az emberek vendégszeretettel, kedvességgel fogadják a messzi utat megtett vándort és nyíltan, egyszerűen beszélnek az itthon maradásról, az életről, gondokról. Egyben megtanultam jobban becsülni mindazt, ami a miénk. És még mit adott ez a tanfolyam? Egy olyan társaságot, ahol az ember kikapcsolódhat, ahol az idős és fiatal egyaránt megérti egymást. (1997) A közös munka, a jó hangulat, a sok szép élmény mind hozzájárult, hogy ma itt együtt vagyunk. Mi büszkék vagyunk a szülőföldünkre, Erdélyre, Kolozsvárra, a 20 éves Honismereti Körünkre és azokra, akik itt megtalálták azt, ami hétköznapjaikat kitölti. Őrizzük meg és becsüljük múltunk emlékeit, és próbáljunk meg úgy élni, hogy megmaradjunk.

Kiss Margit, a Kőváry László Honismereti Kör elnöke 55


ITTHON – OTTHON

MAGYARÓSI JUDIT Elindultam szép hazámból… A mindennapok gondjaival teli hétköznapok, a kilátástalannak látszó kemény diktatórikus rendszer ragacsos masszájából terveztünk kilépni, és egy új világ kapuján belépni huszonkét évvel ezelőtt. Nem volt könnyű. Sokáig még szűk környezetünk sem sejthette a tervünket. Aztán eljött a nap, amikor csomagolni kezdtünk. Ahogy a lakásunkból fogytak a tárgyak, úgy zsugorodott összébb a lelkem a fájdalomtól, hogy nemsokára be kell zárnom a lakásunk ajtaját, amely otthonunk volt sok éven keresztül. A csíkszeredai vasútállomáson a mellékvágányra állított vagon megtelt az addig öszszegyűjtött értékeinkkel. Már nem volt visszaút. A személyes dolgainkat egy bőröndbe csomagoltuk, beültünk egy autóba, és nekivágtunk az új világnak. Elmaradt mögöttünk a Hargita — vele ébredtem mindennap — a Nagy- és Kissomlyó hegye, akik átöleltek és védtek, a Lina- kanyarban a pünkösdi rózsák, a szépséges Egyeskő, Cekend - tetőn a nárciszrét, a homoródi jó borvíz, a csodálatos vadvirágok, a délcegen álló fenyők. Közeledett a határ, ahol minden alkalommal az izgalmaktól a szívünk majd kiugrott a helyéről a kisebb-nagyobb megaláztatások miatt; aztán feltűnt a Magyar Köztársaság tábla, és tudtuk, hogy elhagyott szülőföldünk után megérkeztünk az új hazánkba, Makóra. Indulásunk előtt két hónappal a közülünk végleg eltávozó nagyapámnak ígéretet tettem, hogy helyette megcsókolom a magyar földet, amelyre ő emlékezetem óta mindig vágyott, de soha nem teljesült be. Akkor a sok izgalomtól nem, de pár nappal később teljesítettem a vágyát. Nehéz idők következtek. Addig a vágy, a remény és az akarás éltetett; most amikor előttünk volt a valóság egy új élet kezdéshez, úgy éreztük, ezek mind elhagytak - mintha bosszút álltak volna. Pár nap után már marcangolt a honvágy, tépdeste a lelkem, de mindig győzött bennem a tovább élni és talpra állni akarás. Hiányoztak a hegyek, a zöld dombok, a város a megszokott nyüzsgésével, az ismerős arcok, az ízes beszéd, amit itt nem akartak érteni, a déli harangszó, a hosszas és tartalmas beszélgetések a barátokkal, a kirándulások minden hétvégén, a patakok csobogása. Halottam Pici néni vastag hangját, ahogy a színházi előadások jegyvásárlásakor megkérdezte „Na, fiam, ide jó lesz?„ Oszi bácsi meséit, melyeket fagylaltmérés közben mondott el az őt nem kis létszámmal körülvevő gyerekseregnek, az indulót „Hajrá fiúk, Csíki gyerekek” a jégkorong-mérkőzéseken. És hallottam, ahogy süvít a téli szél, és ropog a lábam alatt a hó, és ahogy a vadvirágok közt szól a tücsök, és zümmögnek a méhek. 56


ITTHON – OTTHON

Ahogy múltak a napok és hónapok, lassan kezdtük felfedezni a várost. Nagyon szokatlan volt, hogy nem ölelik át a hegyek, de a határát a felnőtt Maros simogatta, amit még gyerekként hagytunk otthon. A jövőnk építése közben alig vettük észre az alföld szépségeit: a maga nyugalmával hosszan elterülő Maros-árteret, melyet a „bigecsek” világa tarkít, az ittott elbúvó kis tanyákat a gémeskútjukkal, a horizonttal egybeolvadó naplementét. A város értékeinek felfedezésével kezdett erősödni bennem az itthon értése és egyre messzebb lett az otthon. A József Attila Múzeumban az állandó kiállításokkal, a múzeum gazdag helytörténeti, néprajzi, képzőművészeti gyűjteményével kezdtem visszakapni a csíkszeredai Mikó várban hagyott értékeket, megismerve egy másik tájegység kultúráját, szokásait. Egyre jobban kezdtem megérteni, hogy miért nevezte Makót Maros menti Konstantinápolynak József Attila, miért szerette az Egyesült Államokba kivándorolt sajtócézár, Pulitzer József, Galamb József a Ford T-modell egyik megalkotója, a Ford Motor Company tervezője, Páger Antal Kossuth- díjas színművész, hogy csak néhányukat említsem. A hetvenes évek óta megszervezett Makói Művésztelepre miért térnek vissza szeretettel a határon túl élő művészek, hogy Szentpéteri Csilla zongoraművész miért beszél oly nagy tisztelettel a városról. A kilencvenes évek végén Makovecz Imre tervei alapján épülő nemzetközileg is jegyzett Hagymaház változatos kulturális rendezvénysorozataival felélesztette bennünk a választott hazánk iránti szeretetünket. Pici néni helyett kaptunk egy Máriát, aki minden évben megkérdezi „Drágaságaim, kéritek a szokásos jegyet vagy bérletet”. És télen a férjem élvezheti a hokit a helyi kis jégpályán, magukat a „a világ legjobb csapatának” minősítő helyi csapattal, régi csíkszeredai hokisként visszakapva egy kis ízelítőt a régi emlékekből. És egyre több az ismerős arc itthon és egyre fogy otthon. Haza már egy évben csak egyszer járunk, de a Hargita látványa haza utunk alatt még mindig megdobogtatja a szívem. Székelyudvarhelyt elhagyva már ismerős minden kanyar, a Cekend-tetőre érve megvillan, aztán végigkísér a Csíki-medencében hosszan elterülő szülőföldünkig. Nagyon jó és felemelő érzés otthon lenni. Feleleveníteni a múltat, találkozni ismerősökkel, újra átölelni a hegyeket, dombokat, érezni a tiszta hegyi levegőt. Aztán pár nap után már kínoz a honvágy, és indulunk haza. Dévát elhagyva a Hargita helyét átveszi a Maros, végigkísér, együtt fut az országúttal, néha elbújva a hegyek közé, de sejtetve, hogy velünk marad. A magyar határt átlépve, ismét dobog a szívem: még néhány kilométer és itthon vagyunk. Itthon, ahová megérkeztünk otthonról.

57


ITTHON – OTTHON

SÁNDOR ILONA Oly távol volt hazám Aradon születtem, hatvanöt éves koromban települtünk ki Kanadába a lányommal és a vejemmel. Velük élek egy szép kertes házban. Gyönyörű parkok, virágok, szaladgáló mókusok vesznek körül. Nagyszüleim, szüleim valamennyien Magyarországon születtek, de a történelem kiszámíthatatlan eseményei elszakították őket a szülőföldjüktől, az új hazában határok között kellett leélniük az életüket. Büszke vagyok rájuk, sokat tanultam tőlük: talpon maradni, magyarnak maradni, töretlen hittel ember lenni. A megváltozott helyzetben az én drága szüleim kitűnően helytálltak. Nekem sikerült magyar iskolába járnom, mint ahogy a lányomnak és a vőmnek is. Szerencsés helyzetben voltunk, hogy tudtuk hallgatni a magyar rádiót, és később már a magyar televíziót is nézhettük. A nehéz időkben ez tartotta bennünk a lelket, így a magyar kulturális életnek is részesei lehettünk, ami egy felfoghatatlan privilégium volt. Ennyi idő távlatából is úgy látom, hogy addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk, és tudunk az anyanyelvünkön olvasni. Kötelességünk a hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Nálunk a családban nagy tisztelettel ápoltuk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékeit. Dokumentumokat őriztünk, sok irodalmi és történelmi könyvet olvastunk. Apukám tisztviselő volt a híres aradi Neumann szeszgyártónál, akinél mindig elolvashattuk a legnívósabb és legfrissebb magyar újságokat. De a későbbi időkben is szerencsés helyzetben voltunk, mert a lelki táplálékunk, az olvasnivaló valahogy mindig a rendelkezésünkre állt. A határ elválasztott, közöttünk volt, de mégis testben és lélekben egyek voltunk az óhazával. Valami azért mindig hiányzott az életünkből: az a hovatartozás, amit elvettek a szüleimtől, és sokáig úgy tűnt, hogy soha az életben vissza nem kaphatjuk. Hát a csoda, amire sohasem számítottam, megtörtént: magyar állampolgár lettem 84 éves koromban. A Föld kicsi, határok nincsenek. Ha valaki valamit szívből, igazán akar és kitart mellette, akkor a sors is akarni fogja, s az álom megvalósul. Mondhatom valóra vált a generációm álma, hogy még én is részesedtem az örömben és a megtiszteltetésben. Szinte hihetetlen. Amikor megtudtuk, hogy igényelhetjük a magyar állampolgárságot, azonnal éltünk a lehetőséggel, és beadtuk a papírjainkat a torontói magyar református templomba. Az ottawai magyar nagykövetség munkatársai nem csak átvették a

58


ITTHON – OTTHON

beadott kérelmeket, hanem a templomban ünnepélyesen fel is avatták az új állampolgárokat. Az avató ünnepségre egy csodálatos vasárnap délután, 2012 októberében került sor. A templom virágokkal és magyar zászlókkal volt feldíszítve, minden az elkövetkező szertartást kívánta még ünnepélyesebbé, felejthetetlenebbé tenni. Öröm volt nézni a sok boldog arcot. Itt nem csak arról a 160 emberről beszélek, akiket felavattak, hanem a sok rokonról, barátról, akik szintén eljöttek, hogy együtt osztozzanak a mi nagy örömünkben. Külön megemlítem a gyönyörű székely népviseletbe öltözött fiatalokat és gyerekeket, akik még színesebbé, még felejthetetlenebbé varázsolták nekünk az ünnepet. A magyar himnusz hangjai, a piros-fehér-zöld zászlók, a boldog arcok, mosolygós emberek, az ünnepi hangulat könnyeket csalt a szemembe. Igazán csak az tudja átélni ezt az érzést, aki közel, de mégis oly távol hazájától volt kénytelen leélni az életét. Külön nagy örömet jelentett számomra, hogy mennyi ember volt jelen itt és máshol a világban, akik fontosnak tartották, hogy meglegyen az igazi kötődésük Magyarországhoz, nemzetünkhöz. Fontosnak tartották ebben a modern, túlkalkulált, elektronizált világban, hogy őszinte szeretettel kötődjenek a hazájukhoz, segítsék a magyar nemzet megmaradását. A nagykövet erősen megszorította a kezem, és őszintén mondta, „Isten hozott”. Könnyek között köszöntem meg a magyar államnak, hogy nyolcvanon túl ezt megérhettem. A magyar haza végre kinyújtotta a kezét felénk, rajtunk múlik, hogy méltó állampolgárai legyünk.

Sándor Ilona a torontói ünnepségen 59


KIÁLLÍTÁSOK

FELEDY BALÁZS Tér – idő – gondolat Jelentős esemény ez a mai kiállításmegnyitás, itt a makói József Attila Múzeumban. Jelentős művészeti értéke, minősége miatt, s jelentős lokálpatrióta atmoszférája miatt. Igen, ez az utóbbi is fontos. Mert külön emelheti egy kiállítás értékét, ha annak létrehozóit erős gyökerek kötik a helyhez. Már pedig mai két kiállítónk – mint azt a meghívó kis szövegében is igyekeztem jelezni – nagyon is itteniek, pontosabban alföldiek. Fodor Ilda makói, Mészy pedig Békés szülötte. S ez az adat nem puszta életrajzi tény, hanem – mint oly sok esetben máskor is – valamilyen módon művészetüket meghatározó vagy befolyásoló körülmény. Életüket születésük óta az Alföldön élik, itt születtek, Szegeden jártak művészeti szakközépiskolába, Budapesten is a Magyar Iparművészeti Főiskola azon szakára jártak, amely a pesti oldalon van, majd életük, pesti éveik után Nyíregyházán folytatódott, ahol több mint tíz évig tanítottak, dolgoztak, majd következett Baja, ahol immár szintén tíz éve élnek, tanítanak, dolgoznak úgy, hogy időközben hódmezővásárhelyi műterem bérlői is egyben. Alföld. Egy szó és jeles magyarországi országrész, melynek fő természeti kincse földje, s ami abból kisarjad. S mindkét művész olyan szakmát, művészeti területet, művészeti ágat választott, melynek ősi alapanyaga egy föld-anyag, az agyag, valamint az ebből készített, ezekből kiinduló, ehhez hasonló anyagok. Valamint művészeti águk különlegessége, hogy azok jellemzően magas hőfokú tűzön alakulnak műtárggyá, s a tűzhöz sok levegőre is szükség van, s a víz is (a nedvesség, a pára) – sajátos módon – nagy jelentőséghez jut. A négy misztikus őselemnek tehát nagy jelentősége van ebben a művészeti ágban, s itt konkrétan Ilda és Mészy művészetében is. A föld, a tűz, a levegő, a víz ősisége és misztikuma érzékelhetően, szinte kitapinthatóan meghatározza a látványt. Mindketten olyan keramikusok, akik immár nem a funkciót, a gyakorlatiasságot, mai szóval: nem a designt szolgálják, hanem más, mondhatjuk emelkedettebb céljaik vannak művészetükkel. Ez az emelkedettebb cél pedig a gondolatiság. A használati tárgyak profán hétköznapiságából művészetük az autonóm tárgyak szinte ünnepélyes világába emelkedik. A gondolat anyagbeli megfogalmazása pedig két úton válik számukra lehetségessé. A mintázás, a formálás által, a szobrászi eszköztár magas szintű alkalmazásával, valamint – s ez a második – a mázazás, a felületalakítás változatos módján. A kerámiaművészet fejlődésében a XIX. századtól válik érzékelhetővé expressis verbis szobrászok jelenléte (szecesszió, art deco), előbb a kisplasztikában, majd a nagyobb méretekben is egyre kiemelkedőbb lesz a jelentősége. Az sem véletlen, hogy mindkét 60


KIÁLLÍTÁSOK

főiskolai mesterük - Csekovszky Árpád, Schrammel Imre - immár legalább anynyira szobrász is, mint keramikus, s ez sem véletlen, hiszen mindkét jeles tanár mestere viszont Borsos Miklós volt… Fodor Ilda plasztikai világa vízközeli, levegőközeli, Mészy plasztikai világa földközeli, tűzközeli. Ilda alapanyaga a porcelán nem ősi anyag, legalábbis Európában nem az. Itt a távol-keleti, kínai hagyományokat követően kb. 300 éve állítják elő, először Meissenben, majd kialakultak a nagy, jelentős manufaktúrák. Fehér aranynak is nevezték, majd 1826-tól Herenden, 1831-től Hollóházán, 1852-től Pécsen a Zsolnay manufaktúrában állítanak elő porcelán dísztárgyakat, használati tárgyakat. Ezeknek tradicionális világa radikálisan alakult át a XX. század során, végén, a XXI. században. Fodor Ilda tárgyai ezt a kettősséget állítják elénk: a technológia finomságát, légiességét, áttetszőségét, transzparenciáját, tradicionális voltát párosítják egy nagyon mai világlátással, téri alakítással. Ilda tárgyainak plasztikai megformáltsága erősen organikus gyökerezettségű, szerves, élő világ ez, amely a történelemből, a természetből sarjad ki, s melyben a valóság és a fantázia egyensúlya felbomlik a fantázia, az álom, a képzelet, a képzelőerő javára. Vízben, levegőben lebegő, szálló tárgyak, állatok, tájélmények ezek, bár inkább porcelán mivoltukban is növények, élőlények, élő tájak. Ismerhetjük korábbi sorozatát A tenger növényei címmel, melyből most itt van a Tintahal, jó látnunk Madár sorozatát, de ugyanakkor hangsúlyosak e kiállításon is a knosszoszi portrék. A víz mélyétől az ég végtelenségéig vannak élményeink Ilda munkái által, jelképekkel, csigaformákkal, mozgás benyomásokkal. Izgalmasan jelentkezik a két- és három dimenzió problémája. Fontossá válik legújabb síkplasztikai sorozata, finoman festett, különböző eszközökkel megmunkált felületeivel, a negatív-pozitív finom, érzékeny játékaival. Kisplasztikái szobrok, síkplasztikái – hagyományos terminológiával – domborművek. A porcelán, félporcelán, amely többször anyagában színezett, fémsókkal dúsítottan, üvegfesték alkalmazásával nyeri el végső formáját. Fodor Ilda tárgyait ugyanakkor sajátos könnyedség jellemzi. A művésznő organikus- poétikus világa kiszakadt az alföld föld közeliségéből, de nem élményéből, a víz és a levegő őselemeinek maghatározottságával egy képzeletbeli fantázia világba repít minket, amelyet azonban nagyon közel érzünk magunkhoz. Ilda igazi képzőművész tehát, jó, hogy ezt olvassuk a kiállítás meghívóján is. Ilda szakmai tanulmányait a nagyhírű szegedi Tömörkény Képzőművészeti Szakközépiskolában kezdte, ahol – említsük meg – kitűnő mesterek készítették fel a további tanulmányokra, nevezetesen Fekete János, Végvári Gyula keramikusművészek és Szalay Ferenc festőművész. Éppen tizenöt éve hunyt el az a kitűnő művész, aki az Iparművészeti Főiskolán volt mestere, nevezetesen Csekovszky 61


KIÁLLÍTÁSOK

Árpád, de tanította Schrammel Imre is. Nyíregyházán is tanított, miként évek óta ezt teszi Baján is, ahol művészeti szakiskolában jelenleg munkaközösség–vezető, és kerámiát, szaktörténetet, népművészetet rajzot és mintázást egyaránt oktat. Emellett folytat alkotóművészi tevékenységet, s mint látják: jeles eredményekkel. Fontos jelenleg is erős kötődése Makóhoz, amit jelez az a körülmény is, hogy az újjáalakult Maros menti makói művésztelepnek kezdettől fogva tagja, résztvevője. Mészy művészete más világ. Földből gyökerezik, földközeli, múltba repít, kutakodik. Nem is véletlen, hogy anyaga jelentős része a múzeum szabad területén, a parkban tekinthető meg. Ez egy kitűnő rendezésbeli ötlet volt. Ezek a tárgyak, tárgy együttesek nem steril kiállítási körülmények között érzik jól magukat, hanem természet közelben. Jellegzetességük, hogy kultúra közeliek és természet közeliek, s a természet ezúttal flóra és fauna, valamilyen áttételes módon állat- és növényvilág, illetve arra utalás. Bukolikus formái immár hosszú évek óta Mészy művészetének szinte – divatos szóval – ikonjai. Mintha állatok lennének (tán azok is), mintha bárányok lennének (tán azok is), melyek közül az egyik – szegény? – fekete színű és kisebb. Szó lehet itt talán az alkotó sorsáról? A bukolikus formák néha bumfordi formák, ugyanakkor izgalmas viszonyokat tárnak elénk, viszonylatokat, ölelkezést, érintést, érintkezést… Álom és vágyakozás sorozata mintha kutatna a tudattalan terrénumain, ugyanakkor a valóságos érzelmekben, s e művek kitűnnek szürrealizmusukkal, melyben játékosság és humor is felbukkan. Az itt bent látható Kökénydomb szinte kivezet minket a múzeumkertbe, ugyanakkor jelzi Mészy ősiben való kutató kedvét. Egyszerű, hatásos formázás, gömbölyű és geometrikus alakzatok sajátos találkozása jellemzi. A kökénydomb igazi mitikus, alföldi, vásárhelyi régészeti emlékre, leletre utalás. Láthatók itt Mészynek Fejdíszes lovagok című sorozatának darabjai, a kislovag, mely megidézi a lovagkort. Szintén visszalépünk a történelemben, s munkái antropomorf képzeteket keltenek. S nagyon fontosak ezen a kiállításon Vénuszai, mely téma végigkíséri egész művészetét, mindig lassan átalakuló, megújuló szemlélettel. Itt is láthatók régebbiek és újabb Vénuszok. Mindezek idolok lesznek, sajátos torzók, melyek az ősművészet újragondolását is mutatják, s ezekből nőhetett ki szinte a Kavicsasszonyok műsorozata, melyben kitűnik a robosztus plasztikai formálás ereje és ugyanakkor harmóniája. Ezeket az asszonyokat szívesen érinti meg a kezünk, jó őket megsimogatni… Kiállítása értékei, síkplasztikái Tóth Menyhért emlékére. Kitűnő munkák, melyekből eltűnik a szín, szinte felszívódik a „fehérben”, illetve a nap erejében a mű. Minden feloldódik a nap, a fény óceánjában. Mindez utalás Tóth Menyhért legendás fehér képeire. Mészy e munkái sajátos organikus esztétikumot hordoznak. S mintegy ellen-

62


KIÁLLÍTÁSOK

pontként tekinthetünk groteszkre mintázott hajléktalanjára, amely jelzi, hogy Mészy figyel a világra, nem szépeleg, hanem karakteres véleményt is formál. Mészy is abba a legendás szegedi Tömörkénybe járt, mint felesége, tanáraik is közösek: Fekete János, Végvári Gyula és Szalay Ferenc, valamint később a kerámia-porcelán szakon Csekovszky Árpád és Schrammel Imre. Ildával együtt Nyíregyházán is keramikusokat tanított, s Baján is kerámia szakon oktat alakrajzot, mintázást és kerámiát. Mészy dolgozott a kecskeméti Kerámia Stúdióban, a nyíregyházi éremművészeti, kisplasztikai alkotótelepen, a bárdudvarnoki üveg szimpóziumon, a vásárhelyi kerámia szimpóziumon. Fontos tudnunk, hogy megvalósultak köztéri munkái Nyíregyházán, de szobrai állnak szerte az országban. Ő is kezdettől fogva tagja az újjászervezett makói művésztelepnek. Művészetük izgalmasan más és más, ami nagyon figyelemreméltó egy évtizedek óta együtt élő művészházaspár esetében. Sokszor ugyanis azt tapasztaljuk, hogy az együttélés, az intenzív egymásra hatás nem csak világlátásbeli közelséget, sőt azonosságot teremt, hanem munkáik formai megvalósításában is közös elemek tűnnek fel. Nos, ez náluk ismeretlen. Úgy látszik – amit egyébként tudunk -, hogy két erős, igazi szuverén művészszemélyiségről van szó, amit ez a kiállítás is igazol. Ilda és Mészy kiállításának címe: Tér-Idő-Gondolat. Nem először rendeznek ilyen címmel közös kiállítást, s ez mutatja, hogy mindez fontos számukra, de nézőik számára is. A tér – érzékeljük – egész művészetüket áthatja, két értelemben is: egyrészt, hogy térformák, plasztikák alkotói, másrészt, hogy a szabad természet, a világ tere, az univerzum teljessége foglalkoztatja őket. A tér. S ezzel együtt az idő szerves része műveiknek. Elsősorban talán a múlt értelmében, s a gondolat pedig azért meghatározó, mert magam is ezzel kezdtem: a gondolat felől közelítenek, azt tartják művészetük középpontjában. Öröm tehát, hogy a két alföldi művész az Alföldről most itt, a makói József Attila Múzeumban mutatja be műveit, s hogy a Natura Marosmenti Művésztelepen folytatják munkájukat. Kiállításukat nagy szeretettel és örömmel nyitom meg.

(Elhangzott a makói József Attila Múzeumban 2012. július 14-én.)

63


KIÁLLÍTÁSOK

GILINGER KATALIN Karsai Ildikó Jelei a bogárzói templomban Tehetség és igényesség, múltba nézni és jövőn álmodozni, tisztelni a hagyományt és újat teremteni, sohasem megállni, de magasabbra lépni, bolyongva keresni és hazatalálni… Ezzel a nyitó gondolattal találkozunk kiállító művészünk, Karsai Ildikó katalógusának előszavában. Alkotói múltja, sokszínű egyénisége sokkal gazdagabb, mint amit itt, a bogárzói templomban kiállított Jelek című kiállítás-töredéken látunk. Mégis egy téma, a szakralitás köré gyűlt képeket láthatjuk a mai egyszeri bemutatkozás alkalmával. Szakrálisnak nevezzük mindazt, ami isteni, szent, természetfeletti eredetű. Már ötödik éve rendeznek hazánkban is szakrális heteket szeptember első felében, amivel az európai keresztény hagyományok megismertetésére és újrafogalmazására törekednek. A szakrális kultúra megközelítése igen sokrétű, s talán az útkeresésben segít számunkra a művészet, mely a vallás számára is nélkülözhetetlen mélységeket és távlatokat nyit meg. A kiállított képek közül a Korpusz, Az angyal, a Biblia Pauperum valóban újrafogalmaz számunkra ősidők óta ismert fogalmakat: Krisztus testét, az égi őrzőket és hírhozókat, a szegények képekkel elmesélt bibliáját. Az igazi művész újra és újra elevenné teszi a szentet számunkra, aminek újrafogalmazása a tradíciók tisztelete nélkül nehezen elképzelhető. A kiállított képek temperával, fehér tussal és színes ceruzával készültek a legegyszerűbb eszközökkel: tollal, ceruzával, ecsettel. A forma modern lendületű, tisztaságával és puritánságával nyűgöz le bennünket. Nem véletlen a fehér, a kék és az arany használata: a tisztaság, az érintetlenség és a ragyogás színei. A szimbólumok erős jelentése mutatkozik a Keresztek és Glóriák műveken, melyek a szakrális geometriát fogalmazzák meg. A Föld számos szent helyén megtalálható ez az arány és vallásos szimbólumrendszer, ami összefüggéseivel magában foglalja a kultúrák közös gyökereit, a végtelent, a tér-időt, az intelligenciát. A geometria és matematikai arányosság megtalálható a természetben, a napraforgó tányérjában, a hullámokban, a zenében, a fényben és távolabb a kozmológiában. A szent geometria az egyetemes tudás megértéséhez visz közelebb bennünket. Mindezek a művek nem születhetnek meg a művész személyes ihletettsége nélkül, az általa közölt szép, nem egyszerűen dekoratív, hanem személyes odaadás van benne, és ezzel többet mond számunkra, láttatni tud bennünket. Mindenki előtt ismert István király intelmei fiához, Imre herceghez - királyi pompában jelenik meg. Bíborvörös háttér arany tölgyfalevelekkel és grafikus 64


KIÁLLÍTÁSOK

gondossággal megírt eredeti szöveggel, aranyszállal átkötve lehetne egy modern „plakát”, mely üzenetet hordoz a jövő nemzedékének. A mellette látható Gesta Hungarorum emlékeztet az egykor latin nyelven megírt magyarok cselekedeteire, /A magyarok viselt dolgaira/. A pauszpapír matt üvegszerűsége alatt a Kárpát-medence körvonalai sejlenek utalva a honfoglalástól István királyig terjedő névtelen krónikások által megörökített időszakra, a magyarok földrajzi térfoglalására. A Flamboyant című kép idézi az utolsó nagy katedrális-építő stílust, a francia és angol gótika késői érett stílusát, ahol a csúcsívek és égbetörő tornyok már-már lángnyelveket formáztak többszörös görbületükkel. A művésznek súlyos a feladata, hiszen hidakat, kapaszkodókat kell teremtenie, amivel a néző átléphet az ő modern formavilágába. Ma, amikor a klasszikus esztétikai kategóriák átléptek a meghökkentő és kuriózumkereső világba, ahol nehéz a tájékozódás és messze van a cél, akkor értékelhetjük csak igazán Karsai Ildikó művészetét. Alkotói tevékenysége olyan gazdag és sokrétű, hogy egy megnyitó beszédbe nem fér bele. Amit grafikus és tervezőgrafikusként, kiállítás és művésztelepszervezőként Makó városának tett, az maradandó nyomot hagy a városban. Naptársorozatában a város építészeti értékeit leletmentőként tárta fel, ahogyan legújabb Mini könyvében is láthatjuk. Könyvtervezői munkássága mellett számos arculatterv és cégembléma megtervezője. A városháza meghívótervei valószínűleg egyedülállóak az országban. Esztétikai találékonysága, megalapozott szakmai tudása minden művében jelen van. Mégis mindezeken a leletmentésen, dokumentáláson és feladatmegoldáson túl a legszebb, amit a vonallal „művel” Karsai Ildikó. Rajzain elemi erők működnek, finom és dinamikus vonalhálók tekerednek, lehetnek azok fák vagy a Maros hullámai. Vonalai egyrészt szigorú szabályok szerint rendeződnek, másrészt a természet részeként organikusan viselkednek, szemünk előtt keletkeznek, élnek és elmúlnak. Minden vonaláéért, minden foltjáért megküzdött. Hűvös-elegáns formavilágával így teremtette meg önálló formanyelvét, saját stílusát, amivel nem a látványt, hanem az átlényegülést rajzolja papírra. A rejtőzködő szépség üzenetével hagy JELET maga után Karsai Ildikó, késztet bennünket arra, hogy másképpen is láthatjuk a világot, hogy újabb kérdésekre kapjunk választ a művészet eszközeivel. Kívánom a jelenlévőknek, hogy ennek a kis helynek a varázsa, a képek ihletettsége, a hely szelleme adjon maradandó élményt, amiből majd merítkezhetnek az elkövetkezendő időkben.

65


KIÁLLÍTÁSOK

PÁL LÁSZLÓNÉ SZABÓ ZSUZSANNA Vajnai János alföldi gyökerei Először úgy fedeztem fel Vajnai Jánost, mint a kitűnő gimnáziumi fakultatív orosz nyelvtankönyvek egyik szerzőjét. Később - emlékeim szerint - egy karcagi orosztanári tanácskozáson mindketten részt vettünk. 1996 decemberében, amikor az orosz nyelvtanítás perspektíváiról, a szakmai nyelv tanításának lehetőségeiről, szükségességéről, az orosz nyelvoktatás új formáinak népszerűsítéséről egy régiós orosztanári tanácskozást szerveztem az orosz nyelv iskolai oktatásának megtartása érdekében, a legjelesebb szakemberek és a minisztérium képviseletében ő érkezett meg a makói József Attila Gimnáziumba, hogy tanácsaival segítséget nyújtson. Végtelenül szerény, csendes, nagy tudású, kiváló tanárt ismertünk meg személyében. Vajnai János 80 évvel ezelőtt a vásárhelyi Pusztán született. A különböző helyeken végzett elemi osztályok után nyolc évig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban tanult, ahol 1952-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait Szegeden folytatta, 1957-ben végzett a József Attila Tudományegyetem BTK Orosz Intézetében. Az egyetem elvégzése után Pakson, majd a szekszárdi Garai János Gimnáziumban tanított orosz nyelvet és magyar irodalmat. Érdeklődési területe leginkább az orosz nyelv oktatásának módszertana. 1969-től 1995ig Tolna megyei orosz szakfelügyelő, ill. szaktanácsadó volt. Az 1979-től forgalomba hozott gimnáziumi fakultációs és speciális orosz nyelvkönyvek, az 1988tól megjelent normál gimnáziumi orosz nyelvtankönyvek és az 1996-ban kiadott középiskolai orosz nyelvkönyvek szerzője, ill. társszerzője. 1972-től 2001-ig az odesszai és szentpétervári egyetemek részvételével szervezett orosz idegen nyelvi táborok vezetője, az itt használt nyelvi segédanyagok összeállítója. Nyugállományba vonulása után Batidán kapott új tartalmat az élete. Visszatért gyermekkora gyökereihez, az Alföld tanyavidékének időtlen nyugalmat és végtelen térélményt nyújtó, évszakonként mindig változó természeti szépségeihez. Az általa jól ismert és rajongásig szeretett magyar költők verssorai új értelmet nyertek ebben a sajátosan magányos világban, és hatásukra Vajnai János rajzaiban új kifejezési módot lelt a világról, a múltról és jelenről vallott gondolatai megjelenítésére. Ma Kiskunlacházán él, ott alkotja csodálatos hangulatú grafikáit. Sorsának erről a jelentős fordulatáról semmit sem tudtam mindaddig, amíg 2005-ben egy levél nem érkezett tőle hozzám, a gimnáziumba. Segítségemet kérte, tudnék-e lehetőséget arra, hogy a József Attila évforduló tiszteletére készített rajzaiból egy kiadvány jelenhessék meg. Mivel 2005-ben a makói József Attila 66


KIÁLLÍTÁSOK

Gimnázium fennállásának 110. évfordulóját méltó módon megünnepelni talán nem is lehetett volna szebben, a Költészet Napjára a gimnázium támogatásával készült el a művész kis kötete József Attila születésének 100. évfordulójára „Az ám, hazám” címmel. Ebből az alkalomból az iskola aulájának emeleti részén Vajnai János grafikáiból nagy sikerű kiállítást nyitott meg Kocsisné Maráczi Margit igazgatóhelyettes. Vajnai János a 24 képet és versidézetet tartalmazó kis kötetben megörökítette József Attila életének helyszíneit. Budapesten a ferencvárosi Gát u. 3. számú szülőházat, az öcsödi nevelőszülők házát, a Ferenc téri lakóházat, a szabadszállási csőszházat, a makói gimnáziumot, a kiszombori Zöldfa utcai házat, ahol 1922 nyarán lakott a költő. Szegedet és a szegedi egyetemet, ahol tanult, a vásárhelyi Villasor házát, ahol a Szappanosvíz című versét írta, Makaiék vásárhelyi házát, ahol boldog hónapokat töltött el, az egykori Tisza Szállót, ahol vásárhelyi barátaival tartózkodott, a Parlament előtti Dunapartot, s végül a költő tragikus halálának helyszínét, a balatonszárszói vasútállomást. Több József Attila-vers adott ihletet a szomorúan a pusztán árválkodó csupasz fák és tanyák képeinek megrajzolásához. A grafikusművész a kiállítás képeit a költő nevét viselő makói gimnáziumnak ajánlotta fel állandó kiállítási anyagként, amelyet méltó módon az iskola első emeletén, a József Attiláról elnevezett magyar irodalom szaktanterem falára helyeztek el, ma is ott látható. Önéletírásában így vall indíttatásáról, alkotói pályájának szépségeiről és nehézségeiről: „A rajzoló szól a tisztelt makói olvasóhoz, aki kérdezheti, mi szél hozta őt erre a Maros menti vidékre. Igaz, nem itt születtem, de nem messze innen, a vásárhelyi Pusztán egy sokgyermekes földművelő családban. A más földjét művelő családban. A kenyérkeresés kényszere hajtotta szüleimet határról határra, így korán lettem ismerőse messzi tájaknak. Elemi iskoláimat is négy különböző helyen – a Pusztán, Szikáncson, Kopáncson és Kistóvölgyön jártam ki. Majd a történelem szerencsés fordulása lehetővé tette, hogy nyolc évig tanulhattam a vásárhelyi gimnáziumban. Itt tanítottak meg tanáraim sok hasznos dolog mellett rajzolni is, és meglátni szegényes környezetünkben is a szépet. Nyaranta mindig újra és újra a tanyára tértem haza, és minden szünidőt valahol munkával töltöttem a széles határban, Ásotthalomtól Makó-Igásig, Óföldeáktól Hatrongyosig. 1952-ben érettségiztem, majd a szegedi egyetem hallgatója lettem. Akaratomon kívül egy éven át a szegedi ecsetgyárban megismerhettem a munkáséletet is. Aztán 1957ben tanári diplomát kaptam, és ettől kezdve orosz nyelvet és magyar irodalmat tanítottam nyugdíjazásomig Pakson, majd Szekszárdon. 25 éven át voltam szakfelügyelő is, írtam tankönyveket jó barátaimmal együtt, miközben ismerősöm lett szinte az egész ország. Ahogy két végén égettem a gyertyát, nyugdíjazásom infarktussal és szívoperációval köszöntött rám. A történelem egy újabb fordulója kedves szakomtól, az orosz nyelv tanításától is elbúcsúztatott, és így visszatértem a tanyavilágba. Még egy évtizeden át édesanyámat gondozva éltem Batidán a tanyasiak életét. A gyermekkori rajzolni 67


KIÁLLÍTÁSOK

vágyás itt támadt fel újra bennem, de úgy, hogy a költők, kiknek műveit oly sokat tanítottam a középiskolában, most segítettek jobban, mélyebben megérteni, mi rejtőzik a természet csendjében, tanyák, fák, régi épületek árnyékában. Jobban értem ma, mint egykor panaszát a jegenyéknek, hogy miről mesélnek a sárga füvek a homokon, hallgatom, hogy terül a füvön a fény, hogyan alszik a pergő búzaszemekben a nyár. A szülőföldem kitágult, és növekszik ma is egyre bővülő körökben. Utam hű társával kívánom megörökíteni azt, amit láttatni szeretnék minden jóakaratú emberrel. Van vásárhelyi világ, békési táj, csanádi csend, hajdú haj, bihari baj, szegedi sziszegés és kunsági baj, de mindmind, az egész magyar alföldi vidék egyetlen, oszthatatlan régió. Ahol „verejtékünk egy-egy cseppje sáros földdel gyurva egybe búzaszem a búzaszáron – zúg a búza.” Ezt szeretném megláttatni kunokkal, tirpákokkal, palócokkal – emberekkel, kiket magyarrá gyúrt a közös sors, a történelem. Kun, török, tatár, tót, román, cigány és még ki tudja, milyen vér kavarog mindannyiónk szívében. Mindannyiónk múltjáról mesél szülőföldünk, amelynek mindannyian adósai vagyunk legalább a szelídebb jövővel. Ezt szeretném megértetni én, egy nagy költő kicsiny tisztelője, mindenkivel, aki szán egy percet egy-egy rajzom megtekintésére.” Városának önkormányzata támogatja időnként kiadványainak megjelentetését, többnyire azonban saját költségén adja ki magyar költők verseinek hangulataiból táplálkozó finoman színezett kisgrafikáinak válogatását. 1996-ban Szekszárdon, a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesület kiadásában 500 példányban jelent meg Vajnai János Dunántúli templomok című 16 képet tartalmazó, képeslap nagyságú grafikai sorozata, amely Bátaszéktől Győrig, Pakstól Balatonszőlősig, Szekszárdtól Tatáig mutatja be a templomokat a művész sajátos látásmódja szerint. 2006. április 24-én a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban Vásárhely szélös határában címmel Vajnai János 34 színes rajzából kiállítás nyílt meg. A szemet gyönyörködtető képek nemcsak a vásárhelyiek szívét ragadták meg az ismert templomok és utcarészletek, valamint kevésbé ismert vásárhelyi házak, környékbeli tanyák, földutak megjelenítésével, de minden látogató felé sugározták Vajnai János mélységes, szívből jövő szeretetét és kötődését szülőföldjéhez. Szenti Tibor író és néprajzkutató a kiállítást megnyitó szavaiban a művésznek a hagyományos paraszti munkához kötődését, a föld szeretetét, a parasztemberek világának megőrzését idézte. Kiemelte, hogy Vajnai János grafikái a régmúltat idézik, végig lehet járni képeit nézegetve a város jellegzetes régi utcáit, és lehet barangolni a sajnos napjainkban már meg nem lévő épületei között. Bemutatja rajzain a vásárhelyi tanyavilágot, olyan helyeken jár alkotásaiban, amelyek már csak az emlékekben léteznek. 68


KIÁLLÍTÁSOK

A támogatások szűkülő lehetőségei a művész családjának költségére megszülető kiadási formát alakítottak ki. Asztali naptárak évenkénti összeállítása és kibocsátása tette elérhetővé a művész - Szabó Rózsa tanárnő által versekkel együvé szerkesztett - új képeinek közönséghez eljuttatását. Először a 2007-es naptár jelent meg Alföldi tájak címmel, majd a 2008-as, amely az Itt születtem én ezen a tájon címet viseli, ez utóbbi Petőfi Sándornak, a 160 évvel korábbi forradalom költőjének állít emléket. A 2010-es képes naptár összeállítását Váci Mihály, Baka István, Illyés Gyula, Radnóti Miklós versei ihlették, a 2011. évi naptár képeinek alaphangulatát a Kunságban és a Tisza mentén jól ismert, a hazai tájra visszavágyó, illetve játékosan vidám népdalok adták. A 2012-es naptár Testamentom címmel József Attila és Juhász Gyula halálának hetvenötödik évfordulójára készült, a két költőóriás verseinek részletei nagyszerűen összecsengenek a Vajnai-rajzok hangulatával. A 2013-ra megjelentetett naptár témamegjelölése: Az ország arca ez a táj. Móra Ferenc és József Attila szavaihoz kapcsolódva nemcsak az Alföld legszebb, legjellegzetesebb tájegységeinek pasztell ábrázolásaival gyönyörködtet a művész, hanem Berzsenyi Dániel versétől indíttatva a Ság hegyére is elvezeti a néző pillantását, Áprily Lajos verssoraival Sárospatak várába invitál pataki borral mulatni, s közben minden csodálatos rajzát a haza iránti végtelen szeretet hatja át, minden egyes alkotásával abban gyökerezik, tájaira emlékezik, amelyekből szeretett költőinek gondolatai is táplálkoznak. Így szintetizálódnak Vajnai János kis remekműveiben a haza tájai és a legnagyobb magyar költők legszebb gondolatai. Ennek újabb bizonyítéka a Kiskunlacháza Önkormányzata által kiadott Magyar táj, magyar ecsettel című összeállítás. Mind az Alföld színeit, hangulatait gyönyörűen kifejező képei, mind a magyar irodalomban felejthetetlen nagy költők: Juhász Gyula, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Nagy László, Baka István és Váci Mihály műveiből kiválasztott gondolatgazdag részletek tekintetében rendkívül színvonalas, egyedi alkotás ez a kis kiadvány. Vajnai János igen termékeny grafikusművész. Mivel nem csak az alföldi táj, hanem a magyar irodalom szerelmese is, a nagy költőkhöz kapcsolódó évfordulókra mindig új rajzokkal, összeállításokkal készül. 2009 májusában, a Radnóti-emlékév tiszteletére a művész Radnóti kiállítását nyitották meg JászNagykun-Szolnok megyében, Berekfürdőn, az ünnepi alkalommal Radnóti-emlékműsort is előadtak. 2010. május 3-án pedig József Attila költészetéhez kapcsolódó kiállítása nyílt meg a berekfürdői Sebők Margit Galériában. 2012. április 11-én a Magyar Költészet Napja alkalmából Kiskunlacházán az általános iskola szervezésében szavalóversenyt szerveztek. A Petőfi Művelődési Központ rendezésében József Attila legjobb barátja, Juhász Gyula halálának 69


KIÁLLÍTÁSOK

évfordulójára Testamentom címmel nagysikerű kiállítást rendeztek Vajnai János grafikáiból, Szabó Rózsa tanárnő irodalmi válogatásával. Makó város és régiója művészet- és irodalomkedvelő polgárainak örömére szolgál, hogy 2013 februárjában a makói József Attila Városi Könyvtárban megismerhetik Vajnai János szépséges, alföldi tájakat őrző színes grafikáit. A kiállítással a művész visszatér szeretett József Attilája városába, hogy nemes kincseiből gazdagítsa képeinek megtekintőit.

Vajnai János: Hajnal a tanyán 70


TÉKA

TÁCSI ERIKA Keleten a helyzet változóban Közel egy évszázad távlatából már rég nincs, aki emlékezhetne ”a világot felforgató” első világháborúra, csak összetett következményeiről esik ma is sok szó. Volt már második világégés sokkal fejlettebb s pusztítóbb erejű haditechnikával, s azóta sincs nyugalom a világban. Megdöbbentő statisztikák születtek, (de a második világháborúé még döbbenetesebbek voltak.) Az egykor igen keresett regények a polcokon porosodnak, például az elsőként megjelent H. Barbusse A tűz / 1916 /, de említhetnénk E. Jünger, A. Zweig, E. Ca-netti, H. Claus, W. Faulkner, F. Manning, F.M. Ford könyveit, vagy a népszerű, megfilmesített regényeket, pl. E.M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan vagy E. Hemingway Búcsú a fegyverektől. A magyar irodalomból a legismertebbek Markovits Rodiontól a Szibériai garnizon, az első hadifogolyregény, kollektív regény (1929), illetve Kuncz Aladár Fekete kolostor című könyve (1931). Régiónkban számos adatot tartalmaz az eseményről Nónai Dezső, a szegedi 5. honvéd gyalogezred ny. tábornokának A volt m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezred a világháborúban (1931) című könyve, amelyben név szerint szerepelnek az egykori tisztek, tiszthelyettesek s 80%-os veszteségről számol be. Emléktáblák, emlékművek tisztelegnek kegyelettel a hősök, elesettek előtt, családi történetek őrzik a nagyapák, dédnagyapák emlékét, akiket az unokák nem ismerhettek. Ki gondolta volna, hogy ennyi idő után még előkerülhetnek az eseményeket életközelbe hozó hiteles történetek. Ezért jelentős Mitrucz-Süvegi János gesztusa, amellyel rokona, Horváth Ferenc az 5-ös honvéd gyalogezred szakaszvezetője Emlékeim katonaságból, háborúból, fogaságból című kéziratát közreadta. A német nyelvű kézirat két vonalas füzetben őrzi, igen tömören, humorral, esetenként öniróniával az 1914 augusztusában huszonegyévesen bevonult fiatalember élettapasztalatát, a katona kiszolgáltatottságát, elöljáróinak ügyeskedéseit a túlélésért, az első tűzkeresztséget Galíciában, Bukovinában, a harctéren fokozódó nyomort, küzdelmet a hóval, faggyal, éhséggel, előléptetését, emberáldozatokat, sebesülésének köszönhetően vissza a hátországba, Tordán kórházba, majd ismét harctérre, Lemberg, Csernovitz., gyaloglás a jeges viharban, egy tömegsír fakeresztje „Itt nyugszanak a K.U.K. osztrák-magyar és orosz K. lovastisztek 180 ember.1914.” 1915 karácsonya, 1916. január elseje is futóárokban az oroszok elleni harcban röpködő gránátok, kattogó gépfegyverek között, a sajátjaik támadásának is kitéve,”nem vették figyelembe, hogy épp úgy elestek, mint az oroszok”. Az írás 71


TÉKA

második része Fogságban. 1916. január másodika, Csernovitz közelében. Menetelés a Dnyeszter majd Dnyeper által elárasztott területeken, flekktífusz, munkaszolgálat, Murmanszk/ 1917 előtt Murman/ vasútépítés, majd a Ladoga tó mocsaras vidéke, szökési kísérlet, aztán vonattal mocsarak és tavak között Moszkva felé, Ural folyó, Kirgiz sztyeppe, a tatárok régi települése, Kokant városa. „A táborban székely magyarok is voltak, ... még mindig régi, Rákóczi-korabeli dalokat énekeltek. Vidám, okos emberek, összetartók, elszántak.” Az 1917-es forradalom híre Turkesztánban éri, a zavaros körülmények között növekvő bizonytalanság, belháború s éhség elől, kötelezettségeik mellett, magánszemélyekhez menekülnek dolgozni, esetenként éhbérért a Monarchia „pán ausztrics”-nak nevezett, különféle nemzetiségű katonái. Állandó életveszélyben nem sikerül kimaradniok az idegen érdekekért folyó harcokból, partizánok, foglyok, ellenálló, fosztogató mohamedánok, felkelők, örmény fegyverkereskedők, szárt banditák, mozgósított munkásszervezetek, vörösgárdisták, munkakerülő csőcselék, terrorcselekmények kavalkádjában próbálják túlélni az eseményeket röpködő bombák, felrobbantott kórházak, vasútvonalak, hidak, gyárak helyreállításánál dolgozva, átélték az ellenforradalmat is, megtorlásokat szinte teljes hírzárlatban. „Végre eljött az áhított nap,” hosszú, kalandos út hazafelé Taskent, Szamara, Moszkva, Pétervár, kifosztott német temető, a Téli palotában „cári festők csataképei. Engem az 1849-es nagy festmény érdekelt, amely magyarok fegyverletételét ábrázolta Világosnál„ ,Incidens az észt határon, a Balti tengeren találkozás Oroszországba tartó magyar emigránsokkal. Előrevetített jövő... „megjelent egy szovjet küldött, elmondása szerint egyenesen Bécsből, magyarul beszélt és az otthoni viszonyokat ecsetelte. A határok eltolódását egyáltalán nem akartuk elhinni... Nem tudtuk megérteni, amikor nyomorról és nélkülözésről beszélt, hangosan kiáltottak közbe: hihetetlen.” Bécsben tudja meg, hogy szülőhelye szerint Jugoszláviához tartozik., „ így utaztam aztán Hatzfeld, egykori Zsombolya, most Dzomboj felé”- sűríti egyetlen mondatba a történelmet. Egy fiatal élet elveszett hat esztendejének tényszerű rajza, ahogyan Mitrucz Süvegi János írja az Előszóban: „...hősünk egy boldogabb kimenetelű történet résztvevője s nem egy emlék, kit családja vagy barátai siratnak, ő egyik túlélője az első tébolynak, aki majdnem épen tért haza, amely haza már nem a régi volt, hanem az, amely ellen emelte fegyverét,...” Az emlékirat messze túlmutat az egyéni sorson. Dokumentum, de tanulságos olvasmány is. Horváth Ferenc- Mitrucz –Süvegi János: Keleten a helyzet változóban avagy egy osztrák-magyar katona emlékei / Németből fordította Tácsi Erika /, Zsombolya, 2012. 72


TÉKA

GILICZE JÁNOS Horváth Mihály: A régi Földeák a korabeli sajtóban: 1853-1945 Az olvasó számára nem tűnhet ismeretlennek Horváth Mihály neve, hiszen a Szegeden élő, a Somogyi-könyvtárban dolgozó könyvtáros már több alkalommal jelentkezett, Földeákot az ott élt személyeket bemutató írásaival a Marosvidék hasábjain. Mindezek mellett az elmúlt három évben közel húsz hosszabb-rövidebb cikke jelent meg a Földeák című havilapban is. Horváth Mihály tollából egy évtizedes gyűjtőmunka után nemrég jelent meg „A régi Földeák a korabeli sajtóban 1853-1945” című kitűnő kötet, cikkbibliográfia. A könyv hiánypótló, hiszen Földeákról, a Návay családról már számos tanulmány jelent meg, de cikkbibliográfia még nem. Az elmúlt években a szerző számos régi újságot, napilapokat és folyóiratokat lapozott, böngészett át. Miért tette mindezt? A kötet bevezetőjében a következők szerint válaszol a kérdésre: „napilap- és folyóiratcikkeken keresztül próbálom feleleveníteni a múlt ködébe vesző régi Földeák mindennapi életét.” A személyes hangvételű - sok hasznos információt tartalmazó - bevezetőből megtudhatjuk, hogy a gyűjtés nem csak Földeákot tartalmazó cikkekre korlátozódott, hanem az kitért Óföldeákra, a határrészeken egykor volt lakott helyekre és egyúttal a Návay családra. Természetesen ez így helyes, hiszen a mai Óföldeák területén feküdt az 1846-os áttelepülésig a mai Földeák, a települést pedig 1729-től a Návay család birtokolta. Az említettek nem csak közigazgatási, hanem történelmi egységet képeztek, képeznek, múltjuk egymástól elválaszthatatlan, egymással összefügg. A szerző szerint „időutazásra vállalkozik a cikkek olvasója”, hiszen egy-egy cikk alapján visszapillanthatunk a régi időkbe. Az „újságok az apró-cseprő ügyekről éppúgy beszámoltak, mint az egész falut megmozgató eseményekről”. Horváth Mihály nem rangsorol. Számára és az olvasó számára ugyanolyan fontos lehet egy apróhirdetés mint egy vezércikk. Éppen ezért, ezeket figyelembe véve minden Földeákkal kapcsolatos közlést szerepeltet munkájában. A kötet bevezetőjében a szerző érzékletesen szól arról, hogy mit tudhatunk meg a régi újságok lapozgatása során. Mintegy felhívja a figyelmet azok színességére, érdekességére teszi ezt úgy, hogy az olvasó szinte azonnal kedvet kap a lapok kézbevételére, elolvasásra. A könyvben 1421 cikk leírása található meg kronológiai sorrendben. A kigyűjtött tételeket eredeti helyesírás szerint közli a szerző, figyelembe véve a bibliográfiai szabályokat. A leírások többségét – gondolva azokra akik talán nehezebben, körülményesebben juthatnak az eredeti sajtótermékekhez – hosz73


TÉKA

szabb magyarázatokkal látta el, így azok élőbbé, hangulatkeltőbbé váltak. Nagy erénye a munkának, hogy ahhoz igen részletes név- és tárgymutató készült ahol feloldásra kerültek a rövidítések is. A mutatók elkészülte után számos újabb Földeákra vonatkozó tudósításra bukkant Horváth Mihály. Ezen cikkek leírásait tört tételszámokkal szerepelteti munkájában. A cikkbibliográfiában külön részletezve megtaláljuk az abban előforduló sajtótermékekkel kapcsolatos információkat. Megtudhatjuk azok címét, megjelenési helyét, a cikkek forrásévét és a Somogyi-könyvtári raktári jelzetet. A könyv ízléses borítóját maga a szerző tervezte. Horváth Mihály bevezető tanulmányában a következőket fogalmazta meg: ”A falu múltjával foglalkozó monográfiák, tanulmánykötetek Földeák község történelmének építőkövei. A feldolgozott újságcikkek a hiányzó mozaikrészeket pótolják, a hézagokat kitöltik, színt varázsolnak, hangulatot festenek.” Ezekkel a megállapításokkal teljes egészében egyetértünk. Reméljük a munka folytatódni fog, és a közeli jövőben újabb cikkbibliográfia születik, ami bemutatja az „újabb” Földeákot az 1945 utáni sajtóban.

(Horváth Mihály: A régi Földeák a korabeli sajtóban: 1853-1945/Horváth Mihály: Cikkbibliográfia. – Szeged: Somogyi-könyvtár. - 2012. - 158. p.)

74


SZŐTTES

Elismerés az alapítóknak

A Marosvidék füzetek sorozatban 9 szám. A folyóirat támogatására a főszerkesztő megalapította a Marosvidék Baráti Társaságot. A kulturális civil szervezet irodalmi estéket, kávéházi délutánokat szervezett a térségben, valamint Aradon, Szabadkán, Temesváron. Makó Város Önkormányzati Képviselő-testülete 2012. augusztus 20-án, az ünnepi testületi ülésen Makó Város Közművelődéséért kitüntető címet adományozta Szilágyi Sándorné részére.

A Marosvidék folyóiratot 2000 augusztusában Szilágyi Sándorné férjével együtt indította újra. Az 19591960-ban megjelent periodikát fejezetekkel bővítették: a város és vidéke kulturális értékeit, néprajzi, helytörténeti eseményeit tárják az olvasó elé. Határok nélkül publikálási lehetőséget biztosít a folyóirat szakemberek, ifjú tehetségek, hagyományőrzők számára. Az elmúlt 12 év alatt 36 folyóirat jelent meg 80-82 oldalas terjedelemben.

Augusztus 20-i ünnepség 75


SZŐTTES

Európai Kultúra Napja Óföldeákon

inknak, gyökereinknek, anyanyelvünk ápolásának és nemzeti tudatunk erősítésének. Felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeket a hont szerető embertársainknak. Képet kapjunk az itt megjelent író - és költőtársainkról, európai helyünkről és a Kárpát-medencei kapcsolatainkról. Az együttműködés és a kulturális események tekintetében egyaránt bővülő program a tervek szerint évente változó: vannak visszatérő helyszíneken megszervezett központi programok, valamint az ünnepnapon a kultúra főbb ágait felölelő, multikulturális, kulturális eseménysorozatok. Az esemény összekapcsolódik a kapcsolatok teremtésével és az elismerések átadásával is. Sajnos még nincs Óföldeáknak határon kívüli testvértelepülése, hogy legyen, kapcsolatfelvételi tárgyalásokat kell folytatnia az önkormányzatnak és az erre jogosult szervezeteknek. A magyar kultúrát Európában szinte mindenütt jól ismerik és egyedüliként kezelik. Az eseménnyel méltóképpen megemlékeztünk a településünk fennállásának 680 éves történelméről is. A nagy nap a himnuszokkal kezdődött. Az ünnepséget Hajnal Gábor, Óföldeák polgármestere (védnök) nyitotta meg. A rendező szervezetek vezetői is köszöntötték a jelenlévő hallgatóságot. Rippa Ákos óföldeáki diák verset mondott. Majd az 1848-49-es szabadságharc 12 tábornokának október 6-i és gróf Batthyány

Nagy megtisztelés Óföldeák lakói számára, hogy immár harmadik alkalommal (és nem utoljára) rendezte meg az Európai Kultúra Napját 2012. október 5-én falunkban az Óbudai Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Hódmezővásárhelyi Kárász József Alapítvány Irodalmi Kör, az Óföldeáki Honismereti-, Hagyományőrző Szabadidő Klub és a Csongrádi Faludy György Irodalmi Műhely. A település vezetése és az Óföldeáki Honismereti-, Hagyományőrző Szabadidő Klub elnöksége szeretné ezt a kulturális eseményt folytatni a jövőben is. Örülök, hogy a mindent elárasztó importzene és bulvár árnyékából legalább évente egy napra egy kis fényt koldulhatunk a saját nemzetünk anyanyelvi értékeinek megvilágításához. Hogy áldozunk egy kis figyelmet a magyar költészetnek, a sokféle hagyományunknak. Sok a megszületett, de a közönség előtt szinte ismeretlen mű, az új tehetségeknek nincs alkalmuk bemutatni. Az Európai Kultúra Napja egynapos ünnep, amely nekünk és rólunk szól, mi szervezzük, ahogy mondani szokták, „alulról" jövő kezdeményezés. Az Európai Kultúra Napjával kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyománya76


SZŐTTES

Lajos az első felelős magyar kormány miniszterelnökének budapesti kivégzése napjára emlékezett az ünneplő csoport egy perc néma felállással. Sinkó Erika az óföldeáki képviselőtestület tagja is szólt a jelenlévőkhöz, és elmondta Palágyi Lajos Az aradi vértanúk című versét. A meghívott társaságok verses bemutatkozásával folytatódott a nap. Az ünnepi hangulathoz hozzájárult a szép idő is, valamint az írók, költők, előadóművészek felkészültsége. Az elhangzott művek meghatották a közönséget. Közreműködött Hódmezővásárhelyről Mucsiné Kiss Ildikó művésztanár fuvolán; Haranghy Géza Kárász József-díjas író, költő, a Hódmezővásárhelyi Kárász József Irodalmi Kör elnöke; Arany-Tóth Katalin Kárász Józsefdíjas költő; Dani Imre Kárász Józsefdíjas író, költő, nívódíjas dalszerző; Fényesi Tóth János író, költő, előadó, rendezvényszervező; Gyulafalviné Koncz Márta Kárász József-díjas író, költő. Óbudáról, Kanizsa József Krúdy-érmes író, költő, a 30 éves Krúdy Körnek 26 éve titkára, a Magyar Kultúra Lovagja, Kőbánya díszpolgára; Király Lajos, Krúdyérmes író, költő, műfordító, a 30 éves Krúdy Körnek 20 éve elnöke, a Magyar Kultúra Lovagja, az Amerikai Hemingway Társaság tagja; Tálas Ernő Krúdy-plakettes, a stockholmi Svéd Királyi Opera arany- diplomás tenorja, Jászladány díszpolgára. Csongrádról Góg János a Magyar Kultúra Lovagja, a Faludy György

Irodalmi Műhely elnöke, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Juhász Gyuladíjas költő; Varga Nándor előadóművész, a Magyar Kultúra Lovagja. Óföldeákról Vass József a Magyar Kultúra Lovagja, Kós Károly-díjas helytörténész, a honismereti klub elnöke, író költő. A közreműködő művészek saját írásaikat adták elő. A program első része után a polgármester és a honismereti klub elnöke közösen adták át az előadóknak az elismerő emléklapokat. Befejezésül a Székely himnusz dallamai csendültek fel. Ezzel még nem ért véget a program. Vass József vezetésével megtekintették 2004-ben létrehozott emlékházat, majd az Árpád-kori erődtemplom külső és belső építészetében gyönyörködhettek a vendégek. Vass József

77


SZŐTTES

Mentálhigiénés konferencia Földeákon

amit a szellem kigondol, azt hogyan valósítja meg a kéz. A szombat délelőtti beszélgetések úgy alakultak párbeszéddé, hogy meghívott vendégeink beszámoltak, hogyan valósul meg az ő munkájukban a mentálhigiéné. Elmondták, hogy a mélyszegénységben élők gondozása milyen nehéz és felelősségteljes. Vendégelőadóink között volt szociális munkás, lelkész, tájépítész, pszichiáter, mérnök, tanár és jogász. Ez is mutatja, hogy az élet minden területén szükség van a lelki egészség megőrzésére. Viplak Anna - Kecskeméti Tamásné

Településünkön „Szellem és kéz” címmel országos konferenciát szervezett a Magyar Mentálhigiénés Szövetség és a Földeáki Mentálhigiénés Egyesület. A rendezvényre október 19 - 20-án került sor az önkormányzat dísztermében. A lelki egyensúly (mentálhigiéné) megőrzésére, az emberi kapcsolatok ápolására napjainkban egyre nagyobb szükség van. Kinek a munkájában, a magánéletében, kinek a küzdelmes hétköznapok megkönnyítésében segíthet. A hallgatóság erőt meríthetett az elhangzott előadásokból, mások gondjaiból, tapasztalataiból, melyeket felhasználhat saját életében. Péntek délután a polgármester úr köszöntőjét követően „Az élet értelme – az értelmes élet” címmel hallgathattunk meg egy lelkésznőt. Majd a magyar népmeséről mint az életmegoldó minták őrzőjéről és közvetítőjéről mesélt az előadó. Ezt követően a környékünkön is jól ismert Makovecz Imre építész követője és munkatársa, „Kívül épül – belül épül” címmel beszélt arról, hogy amíg egy terv megvalósul, egy épület felépül, tulajdonképpen közösségek is épülnek. Ezután arról hallhattunk, hogyan történik a közösségépítés Dániában. A délután nagyon jó hangulatban zárult késő estébe nyúló kerekasztal beszélgetéssel. Itt mindenki elmondhatta mit gondol arról, hogy

Baráti találkozó Földeákon A Földeáki Mentálhigiénés Egyesület és a Marosvidék Baráti Társaság nyári találkozójára negyedik alkalommal került sor augusztus 11-én. A művelődési ház udvarán gyülekeztek a vendégek, az asztalon egyre több lett süteményes tányér. A meghitt üdvözlések után mindenki megtalálta helyét a társaságban. Nagy örömünkre több mint negyven vendég jött a találkozóra. Hódmezővásárhelyről érkezett a társaság legidősebb tagja, Ördögh Pista bácsi (94 éves). Szép számmal voltak még vendégeink Apátfalváról és Makóról. Bemutatásra került Bogdán Károly útifilmje a székelyföldi kirándulásról. Gyönyörű tájakon jártunk, történelmi, néprajzi helyeket kerestünk fel. Látogatást tettünk a gyimesi csángóknál, tapasztalatokat gyűjtöttünk a sepsi78


SZŐTTES

szentgyörgyi magyar újság szerkesztőségében. A vetítést még hangulatosabbá tette Wass Albert versének elmondásával Pista bácsi. Ezt közös szalonnasütés követte. A sok apró tűz mellett legalább hatvan bátor sütögető füstölődött, de az eredmény megérte. Besötétedett, mire befejeződött a találkozó, jó hangulatban búcsúztunk a jövő évi viszontlátás reményében. Hamvas Béla gondolatai fejezik ki legpontosabban a baráti találkozóval kapcsolatos érzéseimet:

„Az ünnep az áldozat napja, a közösség kezdete, mikor az emberben felébred a tudat: nem vagyok egyedül, és minden ember sorsával elszámolni tartozom. A közösség megvalósulása, amikor az áldozat az utat az isteni létbe szabaddá tette. Az ünnep az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben. Amikor az ember egyéni énje megsemmisül az áldozat percében, az út az isteni létben szabaddá válik. Amikor pedig az ember a többi emberrel a magasabb létben találkozik, kilép a szenvedésből. Ez az ünnep a közösség.” Köszönöm mindenkinek, hogy együtt töltöttük ezt a szép délutánt. Hajnal Istvánné

Oldott hangulatban 79


SZERZŐINK

Badicsné Szikszai Zsuzsanna Kiszombor Bogoly József Ágoston Makó Börcsök Attila Makó Farkas Jánosné Makó Feledy Balázs Budapest Gilicze János Makó Gilinger Katalin Makó Hajnal Istvánné Földeák Halász Péter Gyimesközéplok Horváth Mihály Szeged Ivanicsné Varga Erzsébet Makó Kecskeméti Tamásné Földeák Kiss Margit Kolozsvár Magyarósi Judit Makó Marosvári Attila Makó

Molnár László Makó Nagy Vera Hódmezővásárhely Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna Makó Sándor Ilona Kichener, Kanada Siket István László Makó Stancsics Erzsébet Budapest Szabó György Debrecen Szentpéteri Csilla Makó/Budapest Tácsi Erika Temesvár Tóth Ferencné Makó Urbancsok Zsolt Makó Vass József Óföldeák Viplak Anna Földeák Vízhányó Jánosné Makó

Köszönetet mondunk az Apátfalvi Takarékszövetkezet, a ContiTech Fluid Automotive Hungaria Kft-nek, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor Önkormányzatának, hogy támogatásukkal lehetővé tették a Marosvidék megjelenését.

HONLAPUNK: www.marosvidek.hu E-MAIL: [email protected]

Nyelvileg ellenőrzött, elektronikus formátumú kéziratot fogadunk el, amely tartalmáért a szerző vállal felelősséget. A MAROSVIDÉK BARÁTI TÁRSASÁG SZÁMLASZÁMA: 56400049-10000290


MAROSVIDÉK DECEMBER

Recommend Documents