Más, de az enyém…
M
ari és Béla kiskoruktól ismerték egymást. Egy házban laktak. Egy iskolába jártak. Béla gyakran kérte Marit, hogy segítsen neki a házi feladatát megoldani. Nem azért kérte, mert ő nem tudta volna megoldani. Dehogy! Ha Mari segített, akkor több ideje maradt a játszásra. Mert játszani nagyon szeretett. Mikor elvégezték a 6. osztályt Mari polgáriba ment, Béla pedig lakatos lett. Autószerelő akart lenni. Úgy látszott, hogy az útjaik szétválnak. Azért mégis gyakran találkoztak, majdnem minden nap, hiszen egy házban laktak. Mari a polgári iskola elvégzése után kereskedelmibe ment. Béla pedig egy autószervizben kapott állást. Jól keresett. A lakatosokat jól fizették. Most már ritkábban találkoztak, pedig egy házban laktak.
46
Egyszer késő este véletlenül találkoztak a kapuban. Mindketten a munkahelyükön rendezett buliról jöttek haza. Béla egy kicsit pityókás lehetett, mert tréfásan, megszólította Marit. Mintha akkor látta volna meg először. – Kedves Kisasszony! Szabad egy ilyen csinos lánynak, késő éjszaka, egyedül mászkálni az utcán?! Megengedi, hogy hazakísérjem? – Ugyan Béla! Ne bolondozz, hiszen ismersz. Inkább én kísérlek haza Téged, mert még eltévedsz. Úgy látom, rád fér egy kis támogatás. Mari belekarolt Bélába és hazakísérte. Az nem is volt olyan egyszerű, mert Béla hosszasan kereste a lakáskulcsát, és amikor végre megtalálta, Marinak adta a kulcsokat, hogy nyissa ki az ajtót. – Csak csendben csináld, hogy a szüleim fel ne ébredjenek! – kérte Marit. Mari hiába támogatta Bélát, mert Béla a küszöböt sem tudta átlépni. Átesett a küszöbön. 47
Mari tudta, hogy hol van Béla szobája és bevonszolta Bélát a szobájába. Nem akarta Bélát a padlón hagyni, és úgy, ahogy volt, ruhástól az ágyáig tuszkolta, majd nagy nehezen az ágyára fektette, Mikor Mari elindult az ajtó felé, mert ő is minél előbb a saját ágyában akart feküdni, hallotta, hogy Béla, halkan, de érthetően arra kéri: – Mari ne hagyj itt, rosszul érzem magam! Mari megsajnálta Bélát és maradt. Leült az egyik fotelba és elaludt. Arra ébredt, hogy Béla ott térdel előtte, a kezét, a térdét csókolgatja. – Köszönöm Mari, hogy hazasegítettél. Rendes lány vagy és igazán nagyon csinos is. Nem csinos, gyönyörű! Ne haragudj rám! Megkérlek szépen, gyere ide mellém az ágyamba. Elférünk ketten egymás mellett. Emlékszel? Mint gyerekkorunkban? Mari félálmában odafeküdt Béla mellé, mint gyerekkorukban. Arra ébredt, hogy Béla az arcát, a mellét a száját csókolgatja.
48
– Béla, ne, ezt nem szabad! Tiltakozott Mari. De Mari tiltakozására Béla még hevesebben ölelgette, csókolgatta. Mari érezte, hogy neki is jól esik Béla ölelgetése, és már nem tiltakozott. – Ez már nem gyerekjáték! – gondolta Mari. Már felnőttek vagyunk. Mari viszonozta Béla csókjait. Azt akarta, hogy Béla még szorosabban bújjon oda hozzá. Ez meg is történt. Egymáséi lettek. Csodálatos volt. Mari még akarta és Béla újra és újra az övé lett. Már hajnalodott. Mari sietve felöltözött és azon gondokozott, hogy mit mond majd a szüleinek, hol volt ilyen sokáig. Mari mikor hazaért, nagy meglepetésére nemcsak az ő szülei, de még Béla szülei is ott voltak. Azonnal megértette, hogy a szülők mindent tudnak róluk. Biztosan már azt is megbeszél-
ték, hogy ebben a félreérthetetlen esetben mit kell tenniük.
– Marikám! Nincs semmi baj. Menj fel Béláért, hívd le. Együtt megbeszéljük az éjszakai eseményeket. 49
Béla és Mari egymás kezét fogva, határozottan, egy kicsit büszkén, kipirult arccal állt a szülők elé. A szülők nem kérdeztek semmit. Mosolyogva szóltak hozzájuk. – Gyerekek! Mi már korábban számítottunk arra, hogy a gyermekkori együttlétetekből szerelem lesz. Hála Istennek ez meg is történt. Örülünk neki mindannyian. – Gyerekek! Arra gondoltunk, azt javasoljuk, azt szeretnénk, házasodjatok össze. Akkor nem kell senki elől bujkálva találkoznotok. Persze előttünk sem kell titkolóznotok. A szülők megértése és a házassági ajánlatuk boldoggá tette mindkettőjüket. – Köszönjük, köszönjük! – kiabálták. Mari könnyezve borult a szülők nyakába. Örömmel ölelgették egymást. Most már egy hattagú család leszünk, nem csak barátok! – kiabálták. – Gyerekek! Mi majd elrendezzük az esküvőt! – mondta Mari és Béla édesanyja. 50
– Minél előbb! Meghívhatjuk a kollégáinkat is? – kérdezte Béla. – Akit csak akartok! Mondjátok meg, hány emberre számíthatunk! A két Anyuka már kezdte is a tervezést: – A lakás nem elég több embernek, mert az esküvő után mindenkit meghívunk ebédre. Béreljünk ki egy kis éttermet, ahol ehetünk és táncolhatunk is. Legyen menyasszonytánc is! Szokás szerint a meghívottak felkérik a menyasszonyt és megajándékozzák. – Gyertek, Ti két boldog Anyuka! – szólt Béla édesapja. Hagyjuk a gyerekeket magukra. Biztosan nekik is van még megbeszélni valójuk és reggel dolgozni is kell menniük! A szülők távoztak. Nyolc hónap múlva megszületett egy különleges fiúcska. Azonnal látható volt, hogy másképpen néz ki, mint a többi csecsemő. – Ez a pici biztosan az enyém? – kérdezte Mari az ápolónőt, mikor az
51
odafektette a karjára addig még nem látott fiát. – Szoptatási, ismerkedési idő van Anyuka. A gyerek kicsi, gyengécske, tejre van szüksége. Majd visszajövök magukhoz! – mondta az ápolónő és távozott, de még visszaszólt: – A gyerek biztosan a magáé! – Mari csodálkozva, idegenkedve nézte az ő „saját” gyerekét. Kereste a hasonlóságot valakihez a családban. Meg is emelte volna jobban, hogy megnézhesse, de a kicsi feje félrebillent. Mari megijedt. Tényleg igaza van az ápolónőnek, ez a pici gyengécske, pici a feje, a nyaka mégsem tudja megtartani. A száját sem csukja be. Látom a nyelvét, biztosan szopni akar. Mari idegenkedése lassan sajnálkozássá vált. – Az enyém, ha más is, mint a többi és gyengébb is, mint a többi – gondolta. – Picikém! Majd ha hazamegyünk, erős kis legényt nevelek belőled – határozta el Mari és szeretettel a melléhez ölelte gyengécske kisfiát. 52
– De mit szól majd Béla és a család, a barátok, ha meglátják a fiamat?! Béla nem várta meg a látogatási idő kezdetét, türelmetlenül már korábban megérkezett. – Marikám! Hol van a fiam? Látni szeretném! Marikám, te jól vagy? – Béluskát, mert ugye Béluska lesz a neve? – Mindjárt behozza a dadus szoptatni – mondta Mari. A dadus hozta Béluskát pólyában. Béla büszke örömmel szinte ki akarta ragadni Béluskát a dadus kezéből. – Álljon meg apuka, ne olyan hevesen, gyengécske a kisfia, csak óvatosan vegye a kezébe! – intette Bélát a dadus. Bélát nem kellett nagyon fékezni, mert amikor meglátta a fiát, meghökkenés és haragos csalódottság jelent meg az arcán. – Mari, ez nem az én fiam! Ez egy mongol! Ez nem lehet! Mari, te megcsaltál! Pedig hogy bíztam benned! Béla dühöngött. Mari zokogott.
53
– Béla drágám! Soha nem csaltalak meg. Hidd el, hogy ez a pici a mi gyerekünk. Közben megérkeztek a nagyszülők is, hogy láthassák az első unokájukat. De Mari zokogása és Béla dühöngése hallatán megtorpantak. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett. A Főorvoshoz beszaladt az osztályos nővér és kérte, sürgősen jöjjön és beszéljen, nyugtassa meg az újszülött családját. Az orvosok közül addig már többen is szaladtak és kísérték a Főorvost a betegszobába, ahonnan a kiabálás, a zaj hallatszott. Tudták, hogy mi a probléma. – Egy kis csendet kérek! – mondta a Főorvos. Lenne önökhöz egy-két kérdésem. – Kedves nagyszülők, ismeretük szerint a felmenőik között előfordult már, hogy ilyen kisbaba született? – Nem! – hangzott mindegyiküktől a határozott válasz.
54
– Kérem, ha nem, akkor csak a szülőknél lehet az ok, hogy a baba így néz ki, ahogy mi mondjuk: mongoloid. – Mari, – kiabálta Béla – akkor csak benned lehet a hiba, te tehetsz arról, hogy ilyen a gyerek. Mégiscsak megcsaltál, mert nekem nem lehet ilyen gyerekem! Mit szólnak a kollégáim, a barátaim, ha meglátják! És mit csinálunk mi, ezzel, az ilyen gyerekkel?! Nem tudok majd vele játszani, sétálni, birkózni! Pedig már ezt terveztem, erre vágytam. Azért örültem annyira, hogy gyerekünk lesz! – Kedves Apuka! Még mi sem tudjuk megmondani, hogy kinek a hibája, mi az oka, hogy ilyen gyerekük lett. Ha nem akarják hazavinni, mi majd gondoskodunk róla. Intézetbe adjuk, ahol a hozzá hasonló kicsikék gondos ápolásban részesülnek. – Béla – zokogott Mari – én haza akarom vinni. Nem adom intézetbe! A nagyszülők is csodálkozva nézték az unokájukat. Mennyire más, mint a többi!
55
Béla szülei Bélához fordultak és vigasztalták. – Fiam! Ne dühöngj, lesz még neked rendes gyereked, nem te vagy a hibás, hanem a Mari. – Marikám! Neked van igazad, hazavisszük. Segítünk neked a gyereket, az unokánkat gondozni, nevelni – mondták Mari szülei. – Mari! – kiabált Béla. Rám ne számíts. Én most hazamegyek, összecsomagolok és elköltözöm. Ez a „valami” nem az én gyerekem, egyedül csak a Tied! Mari tudomásul vette Béla döntését, már nem sírt, csak a gyerekkel törődött. Magához ölelte, óvatosan, 56
megsimogatta az arcát, nem érdekelte, hogy milyen, és halkan suttogott, puszilgatta: – Ne félj kicsikém! Nem adlak oda senkinek. Más vagy, mint a többi, de az enyém.
H 57
