Marczell Béla: Naptár és néphagyomány, Csallóközi népszokások

Marczell Béla: Naptár és néphagyomány, Csallóközi népszokások

1

Illusztrációk: Gálffy Irén, Dunaszerdahely

Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 9.

2

Marczell Béla

Naptár és néphagyomány Csallóközi népszokások

Elektronikus változat

1997

3

4

Bevezető A természeti törvényekhez igazodó, s azokat megteremtő emberi munka egyik eredménye az egymást szabályosan követő változások megfigyelése, az e változásokban megnyilvánuló törvényszerűségek meghatározása és egymáshoz való viszonyítása. Az ember – még a természeti lét körülményei között – éppen e szükségszerűség kielégítése céljából alkotta még az első időszámítási rendszert. Ekkor azonban az „idő” még nem folyamat, nem tartam, hanem két időpont közötti távolság, azaz nyilvánvaló változás. Ez azt jelenti, hogy még nem a napokat számlálták, hanem a reggeleket, az estéket, a tavaszokat, a nyarat, az őszt és a telet. A gyermeki tudatban még ma is él ez az ősi forma. Ha valamit nagyon vár a gyermek, nem a napokat vagy a heteket számlálja, hanem így mondja: A búcsúig, Mikulásig, Jézuska születéséig még ennyit és ennyit aluszunk. A fejlődés során az ember egyre jobban tudatosította az őt körülvevő természet, a természeti jelenségek és az élet összefüggéseit. Észrevette, megfigyelte, hogy a szabályos időközökben ismétlődő természeti jelenségek függenek az égitestek mozgásától. E mozgások „hosszúsága”, azaz időtartama egymáshoz mérve is szinte pontosan meghatározható, kiszámítható. Így alakult ki – e mozgások megfigyelése alapján – a naptár: az isteni Törvényt jelentő égi rend mutatója. Ugyanis a nagy ókori civilizációk vallása törvényszerűen égitestkultusz volt, s ehhez a vallási rendhez pontos naptár is tartozott. A Nap, a Hold és más jelentékenyebb csillagok szabták meg az ember számára az élet kereteit, az életfeltételeket, az évszakok körforgását. E csillagok járásának megfigyelésével következtették ki az úgynevezett „égi mozgást”, amelyet azután egymáshoz viszonyítva vizsgáltak. Háromféle mozgást különböztettek meg: 1. A Föld saját tengelye körüli forgását, amelynek felfedezése előtt (Coppernicus tana) úgy hitték, hogy a Nap az égbolton mindennap keletről nyugati irányba mozog. Ennek tartama a nap. 2. A Hold Föld körüli keringésének és fényváltozásainak időtartamát adja a „holdnap”, azaz a hónap. 3. Galilei óta tudjuk, hogy a Föld nemcsak a saját tengelye körül forog, hanem egy bizonyos időszakban megkerüli a Napot is: ez az idő az év. A természet így megfigyelt körforgásában tehát az év, az esztendő a legkisebb egység. Az évszakok: a tél, a tavasz, a nyár és az ősz periodikus változásaiban az ember már korán felismerte azt, a számára akkor még megmagyarázhatatlan magasabb princípiumot (elvet), amelyhez mindennapi tevékenységét igazítani kényszerült. Ez a szükségszerű kényszer – valamint a 5

természeti erők nem ismerése – mágikus, varázsló hiedelmeket, illetve szokásokat alakítottak ki az emberi tudatban, s ezek, az esztendő periodikus járásához igazodó szokások később törvénnyé váltak a falu életében. A kereszténység felvétele után pedig a vallási élet tartalmát adó ünnepkörök: Jézus születésének ünneplése (karácsonyi ünnepkör), szenvedésének, halálának és föltámadásának emléke (húsvéti ünnepkör), valamint a Szentlélek kiáradásának, eljövetelének ünnepe, a pünkösd irányították a köréjük kialakult „jeles napok”-kal együtt az élet mindennapjait. Az egyház az ősi pogány szokásvilághoz igazította a maga megszentelt dogmáit, s nagyon okosan ötvözte a pogány tartalmat a maga tanításával, azaz a mágikus pogány szokásnak misztikus értelmezést adott. Így sokkal könnyebben tudta az új hitet terjeszteni. E megőrzés eredményeképpen így maradt meg töredékeiben itt-ott napjainkban is a természetet termékenységre, ajándékozásra bíró szertartások, szokások, hiedelmek egész sora, amelyet a mi csallóközi ma-gyar népünk is még néhány évtizeddel ezelőtt bensőséges hittel élt meg. Ez volt a hagyományos népélet régi formája, az az életstílus, amelynek egyöntetűsége, tökéletes harmóniája, nyugalmat árasztó szabályossága törvény volt a faluközösség életében. Az évszakok, az esztendő egyes napjaihoz fűződő hiedelmek, a paraszti élet köré kialakult szokások, a hagyomány színes változatossága szigorú rendet honosított meg a közösség életében. A léleknek ünnepek kellenek, hogy a mindennapi munka egyhangúságát, a fárasztó köznapiasságot a belső nyugalom ellensúlyozza. A paraszti rendben ezek az ünnepek minden esetben közösségi megnyilatkozások voltak. A napi gondok, a hétköznapok sokszor szinte monoton munkája az évszakoknak megfelelően állandóan váltogatták egymást, s ezzel mégis mozgalmassá tették az életet. Az ünnep pedig mindenkor megszentelte a munkát, s vele a paraszti mindennapokat is. Az évszakok rendszeresen visszatérő munkája, s az e munkához kapcsolódó ünnepek szokásvilága az esztendő átélését is ünneppé emelte. Így tette ez a szokásvilág, ez a megszentelt hagyomány teljessé a falut, amelyet elsősorban a hit, a vallásos élet irányított. Az élet minden megnyilatkozása, a három nagy „szükség”: a születés, a házasság és a halál, a létnek e három nagy titka – ahogy Bálint Sándor, a vallásos néprajz nagy tudósa mondja – épp úgy a közösség ünnepe volt, mint a hagyományőrző, a közösséget egységben tartó jeles napok színes szokásai. Az idő megfordíthatatlan. Egy irányban távolodó folyamat. A naptár viszont az égitestek változó, különböző időtartamú körforgása. Ez a visszatérő mozgás örökösnek tűnik, s ehhez az örökösnek tűnő rendhez kellett alkalmazkodnia a paraszti rendnek is, hogy megtarthassa az életet. Ezért volt szükséges tudnia, hogy mindig a kellő időben vessen, arasson, hogy a

6

természet mindig a szükségnek megfelelően adja az éltető vizet (esőt), az érlelő meleget, vagyis évről évre minden a naptár szerint ismétlődjék. Az első naptár, amelyhez a Nagy Konstantin idején, azaz Kr. u. 313-ban törvényesített kereszténység is igazodott, a római naptár volt. A latin hagyomány úgy tudja, hogy a hónapoknak – márciustól decemberig – a városalapító Romulus adott volna nevet. Ez a naptár mégcsak a mezei munkák szempontjából számító tíz hónapot számlált. Az ebből kimaradó téli időt, amely holt időnek számított, a Kr. e. 700 körüli naptárreform idején iktatták be az új, tizenkét hónapos holdnaptárba. Ez a két hónap a január és a február. Hónapneveink latin eredetűek. Az év első hónapja, Januárius (január) a kétarcú istentől Janustól kapta a nevét. Janus a kezdet és a vég istene volt, ezért a korábbi márciusi évkezdetet januárra tették át. A hónap csillagászati neve Vízöntő hava. A hónapok csillagászati nevét a mezopotámiai csillagászok határozták meg Kr. e. 7. században a Nap pályáját szegélyező csillagképek segítségével. A 360 fokos nappályát tizenkét egyenlő, 30 - 30 fokos részre osztották, és mindegyiket egy-egy jellemző csillagképről nevezték el. Ezek, a Nap látszólagos pályájától északi és déli irányban egy 8 fokos égi sávon belül található csillagképek az éggömb északi felén a tavaszt és a nyarat jelölik (Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz) a délin pedig az őszt és a telet (Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak).

7

Január, a polgári év első hónapja tehát a Vízöntő csillagkép nevét viseli. A régi magyar neve pedig Boldogasszony hava, mert eleink az év első hónapját Szűz Máriának szentelték. A keresztény (katolikus) naptárban a hónap első napja, az újév: SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA ünnepe. Az év első napját a magyar népi – így a csallóközi – hagyomány is kiskarácsony napjának nevezi. Az e naphoz fűződő szokások csak későbbi eredetűek, ugyanis a 17. századig nem január 1-én ünnepelték az év kezdetét, hanem nagykarácsony napján, december 25-én. Már a 13. századi magyarországi oklevelek is ajándékozási napként említik, így azóta is tele van olyan szokásokkal és hiedelmekkel, amelyek mágikus fortéllyal próbálták megszerezni és megtartani a szerencsét, elűzni a bajokat, a betegséget és a gonosz szellemet. Nagyon vigyáztak arra, hogy ezen a napon nő ne lépje át a ház küszöbét, hogy elsőként mindig férfi vagy legalább fiúgyermek kívánjon boldog ünnepet. Ilyenkor az asszonyok, leányok, leánygyermekek nem mentek ki a házból, nehogy a szerencsét, az egészséget és a boldogságot is kivigyék magukkal. Csak az Isten házát, a templomot látogatták, hogy az egész esztendőre áldást kapjanak. Újév napján baromfihúst nem fogyasztottak, mert azt tartották, hogy a szárnyas hátrakaparja a szerencsét, és elrepül vele. Ezért az ünnepi levest mindig marha- és disznóhúsból főzték, hogy egész esztendőben erősek, egészségesek legyenek. Sülyben ezt a levest nyolc lábú levesnek nevezték a két négy lábú állat után. A disznó is a szerencsét őrizte, ezért csak ennek a húsát fogyasztották. Mindig előre túr, közelebb visz a szerencséhez. Bősön sok apró pogácsát sütöttek, hogy egész esztendőben elég pénzük legyen. Bakán pedig a karácsonyi ka-

8

lácsból és babból azért hagytak újévre is, hogy ezt ezen a napon elfogyasztva az év folyamán semmi baj ne érje őket. Csilizradványon úgy tudták, hogy újév napján „takartos káposztát” (töltött káposzta) kell enni ebédre, mert így az egész esztendő gazdag lesz élelemben. Kisudvarnokban viszont nem fogyasztottak savanyú ételt, hogy az év minden napja „édes” legyen. Az egyik adatközlő – idős néni – ezt így magyarázta: „Újév napján nem szabad sem káposztát, sem uborkát enni, nehogy az egész esztendőben savanyó pofát vágjunk.” A csallóközi falvakban meggyőződéssel vallották, hogy újév napjának eseményei és cselekedetei, pl. az álomban látott dolgok, egy pohár eltörése, pénzkiadás, egész évben megismétlődnek. Ezt is mondták: Aki újév napján születik, abból nagy úr lesz. Az újévi álom beteljesedik. Akit újévkor megvernek, az minden nap kikap az egész esztendőben. Aki pénzt ad ki ezen a napon, az minden nap ezt teszi. A Nagy-Alföldön úgy hitték: Az újév napján jött látogató (férfi), ha hozott valami ajándékot is, az egész évben bőséges kamrát (éléstár) jelentett, ha pedig kérni jött, a szegénységet hozta magával. Természeti megfigyelések alapján tartották, hogyha a Nap bíborvörös felhők között kel föl, úgy káros szelek és zivatarok lesznek, ha fényes és tiszta az idő, gazdag lesz a gyümölcs meg a bortermés. Ha újév reggelén hideg északi szél köszönt be, akkor hosszú, kemény, tartós tél lesz. Ha újév másnapján szép idő van, gazdag gyümölcstermésre lehet számítani. Általános volt az a hiedelem, hogy amilyen január másodika, olyan lesz a szeptember. A téllel kapcsolatban még azt is tartották, hogy a januári kövér veréb hosszú, kemény telet jósol. Bodakon erősen hitték, hogy az újévi mise után a templomból hazamenet mindenkinek azonnal le kellett ülnie a székre, hogy a szeretet egész esztendőben velük maradjon. Az új év köszöntését már kora hajnalban megkezdték, ezzel ébresztve a háziakat. Az újévi köszöntés eredeti célja kettős: a zajütéssel, kolompolással, ostorcsattogtatással elűzni a bajt, a gonoszt mind a háziakról, mind a barmokról, a szóval, versben mondott, vallásos gondolatot tartalmazó kívánság pedig a szó mágikus erejébe vetett hitet példázza. A köszöntők házról házra járva énekelték az ajtóban: E szép újesztendő immár elérkezett, amért az Istennek mondunk köszönetet. Köszönjük Istennek a nagy szívességet, hogy adott minékünk friss, jó egészséget. Bor, búza, gabona háznál lévő legyen, az Isten malasztja köztünk lévő legyen.

9

Tartsa meg az Isten ez új esztendőben házi családjával friss, jó egészségben! Adjon Isten bort, búzát, baracot, kurta farkú malacot, csutorának feneket, hogy ihassunk belőle eleget! A köszöntőnek ezt a szövegét Karcsákon, Lúcson, Egyházgellén és e falvak környékén mindenütt ismerték. Radványon pedig így köszöntöttek: Tiszta szívvel köszöntünk az új esztendő hajnalán. Az örömnek gyöngymadara szálljon be az ablakán. Rakjon fészket a szívében, soha el ne szálljon. Ablakából piros rózsa vígan kandikáljon. A Dunaszerdahely környéki falvakban, valamint a Csilizközben ezt a verset énekelték: Újesztendőt hirdetünk kiskarácsony nagy napján, midőn Jézus érettünk szenved első óráján. Szenved ő mindnyájunkért, vérét ontja lelkünkért, lemossa bűneinket, megbocsássa vétkünket Jézus megmetélése, Mária könyörgése. A világ álmélkodik, ég és föld örvendezik. Ez új esztendőben vígadjunk, vígadjunk Istennek hálát adjunk! Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget. A csilizközi Medvén azt tartották, hogy ahova újév napján nő ment látogatóba, ott a tehén üszőborjút ellett. Köszönteni itt is csak a férfiak mehettek. Ezzel a verssel köszöntöttek: Ez újév reggelén minden jót kívánok. Amerre csak néznek nyíljanak virágok. Még a hó felett is rózsa nyiladozzon. Dalos madár zengjen minden rózsabokron. Minden szép, minden jó legyen mindig bőven. Szálljon áldás rájuk ez új esztendőben. A köszöntő versekhez kapcsolódott az új év első napjaiban a Csallóközben is szokásos bakteráldomás, főként Nagymagyar környékén. Ezt az áldomást a

10

bakterok fizették a gazdáknak. Az ünneplés sokszor két-három napig is eltartott valamelyik gazda házánál. Érdekes szokás volt a gyümölcsfa felköszöntése is, amely azért történt, hogy a fa gazdagon, bőségesen teremjen (Endrőd). Ugyancsak a föld termésének fokozását, a mezei munka eredményességét, az áldásos családi életet célozta a Székelyföldön és a csángóknál a búzahintés. A búzahintők néhány búzaszem földre szórása közben ezt mondták: Ez az új esztendő, hogy bőségben folyjon, szomorúság a házukra ne szálljon, hanem a jó Isten sok jókkal megáldja, égi harmatjával búzát virágozza. Jézus neve dícsértessék! Ez a szokás századunk elején a Csallóközben is ismert volt, főként a Szerdahely környéki falvakban. A pogány Rómában is megünnepelték az évkezdetet. Janus isten tiszteletére nagy tivornyákat rendeztek, ennek ellensúlyozására rendelte el az egyház Jézus körülmetélésének (circumcísió) az ünnepét. Ezen a napon a katolikus egyház fölidézi a karácsonyi ünnep fényét és örömét, mert az „örök Ige, aki asszonytól született, e napon vállalta az ószövetségi törvényt, Izrael népéhez való tartozást, hogy ezzel is beteljesítse a messiási ígéreteket.” (Éneklő Egyház) Újév napját, vagyis január elsejét a 9. századtól kezdve karácsony nyolcadának nevezték, a 13. századtól pedig a circumcísió ünnepe a neve. Az egyház ezen a napon emlékezik meg az istenszülő Máriáról, mert „Máriát maga az Isten vezette be a Megváltás misztériumába. Ebben áll az istenanyaság kegyelmének egyedülálló volta.” (II. János Pál) A liturgiában (szertartás) ezen a napon az Ó szép Jézus! Ez új esztendőben, légy híveidben kezdetű énekkel kezdik el, vagy fejezik be a misét: Ó szép Jézus! Ez új esztendőben légy híveidben! Ó Mária! Esedezzél értünk, édes reményünk! Hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvében! Ó szép Jézus! Drága szent nevedért, kelj föl népedért! Ó Mária! Esedezzél értünk, édes reményünk! Hogy ez új esztendőben minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvében!

11

Ó szép Jézus! Tartsd meg híveidet, mint tieidet! Ó Mária! Jézusnak szent anyja! Országunk tornya! Adjad kérünk, hogy ebben az új esztendőben, lehessünk épek testben, lélekben! Január 6-án ünnepli az egyház vízkereszt ünnepét, a háromkirályok napját. Az ünnep latin neve: Epiphania Domini – Urunk megjelenése. „Az epiphania szó megnyilvánulást, megjelenést, látogatást jelent. Amikor Krisztus megszületett, akkor Isten bevonult a földi világba, a történelembe. Nem azért, hogy belemerüljön, hanem hogy magához emelje az emberiséget.” (Éneklő Egyház). E napon az egyházi zsolozma szerint hármas csodával ékes napot ünneplünk: a várva várt király, Krisztus megkeresztelkedését és a kánai menyegző csodáját, a borrá változtatott vizet. A Vízkereszti himnuszban ezt így éneklik: „Hármas csodával ékes napot ünneplünk: ma a csillag a bölcseket a jászolhoz vezette, ma borrá vált a víz a menyegzőn, ma úgy akarta Krisztus, hogy a mi üdvösségünk kedvéért János megkeresztelje őt a Jordánban, Alleluja!” Vízkereszt a karácsonyi időszak második legnagyobb ünnepe. A keleti ortodox kereszténységben még ma is ezen a napon emlékeznek meg Jézus születéséről. A csallóközi szokások között e napon látványos volt a háromkirályjárás. Ezt a szokást egész Csallóköz-szerte, de az egész magyar etnikum területén ismerték, néhol még ma is ismerik. Valamikor a nagyobb legénykék hárman hosszú, fehér inget vettek magukra, fejükre papírból készített királyi koronát vagy püspöksüveget – infulát – illesztettek. Az egyik királynak fehér volt az arca, ő volt Menyhért, az európai – fehér – ember. A másik, Gáspár barnára festette az arcát, így jelképezte a sémi-arab népeket, azaz Ázsiát. A fekete Boldizsár, a néger Afrikát képviselte a játékban. A három király közül az egyikük botra vagy rúdra erősített, hatágú csillagot tartott a kezében. A közepe szitából volt, a hátulján egy kis nyílással, amelyen a csillagban elhelyezett gyertyát meg lehetett gyújtani. Házról házra járva kértek bebocsátást. Ha beengedték őket, a háziak előtt jól megforgatták a csillagot, és így énekeltek: Háromkirályok napját, Országunk egy istápját Dicsérjük énekkel, Vigadozó versekkel. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt.

12

Hol van zsidók királya? Most megjelent csillaga: Betlehemben találják Szép Jézust körülállják. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt. Királyok ajándékát: Aranyat, tömjént, mirhát Vigyünk mi is Urunknak, Ártatlan Jézusunknak. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt. Kérjük a Szűz Máriát, Kérje az ő Szent Fiát, Hogy bennünket megtartson, S az ellenség ne ártson. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt. Áldjuk a királyokkal, Jézuskát Szent Anyjával. Magasztaljuk lélekkel, Erősödő szent hittel. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt. A másik királynak csörgős botja volt, ezzel verte a padlót, amikor – éneklés közben – kerülték a szobát. Ez a zajcsinálás a gonoszlélek és a betegség elűzését szolgálta (Várkony). A csillagforgatással azt akarták elérni, hogy „az egész ház megkapja a szerencsét” (Bodak, Felbár, Süly). A Duna menti falvakban, ahol valamikor sok malom működött, vízkereszt volt a molnárok napja. Ilyenkor mindnyájan elmentek a templomba, gyóntak, áldoztak, este pedig nagy mulatságot rendeztek. Délután volt az ünnepélyes fölvonulás, amikor a fiatal leányok egy szépen festett, szalagokkal díszített korongot vittek a menetben. A korongot úgy erősítették a lécre, hogy az forgatható legyen, s menet közben gyakran megforgatták. Malomkereket ábrázolt, ilyet kellett készítenie a molnárinasnak is szabadulása előtt. Ez a munka

13

volt a „remek.” A korongot a kocsmába vitték, itt a mestergerendára akasztották. Vidám muzsika mellett mulattak reggelig. Éjfélkor eltáncolták a „mónárok veszedelme” nevű verbunkos táncot is. Eljátszották, hogyan mentik a malmot árvíz idején, közben a lábukkal táncos mozdulatokat imitáltak. Szövege is volt a táncnak: „Húzd meg, nehogy elvigye a víz! Kifelé, part felé, vigyázz, neki ne ütődjön a partnak, mert elsüllyed! Vigyázz, partnak ne ereszd! Na, végre jó helyen vagyunk!” A medvei malmok közül a legutolsó malmot 1944 körül vontatták be a révbe. Ekkor játszották el teljességében a „mónárok veszedelmé”-t is. Vízkeresztkor szokták megáldani a házakat is. A pap és az őt kísérő kántor, valamint a többi segédlet (ministránsok) imádkozva körüljárták a ház egyes helyiségeit, és szenteltvízzel, tömjénnel megszentelték az egész házat vagy a lakást. A szertartás befejezése után ugyancsak szentelt krétával fölírták az ajtó szemöldökfájára a szentelés évét és a háromkirály nevét: 19+G+M+B+95. A szenteléskor a hívek az asztalra feszületet, búzát, a búzába néhol almát tettek, hogy a termést és a jószágot – ezt együtt életnek nevezték – ne érje veszedelem. Január hatodikán a csallóközi gazda megfigyelte az időjárást is. Ilyen természeti megfigyelés alapján keletkezhetett az ismert mondás: Ha vízkeresztkor megcsordul az eresz, hamarosan vége a télnek, jó termés ígérkezik. Versben ez a hiedelem így hangzik: Vízkereszt, ha úgy fordul, hogy az eresz megcsordul, örülhetsz már előre, áldást hoz a mezőre. Ha vízkereszt napján a kerékvágásban lévő hó vízzé változik, gazdag termés ígérkezik. Az Úr Jézus megkeresztelkedésének emlékére Keleten ezen a napon szolgáltatták ki a keresztség szentségét. Ekkor még felnőtteket kereszteltek. Ennek emlékére ma az egész egyházban vizet szentelnek. Innét az ünnep neve is: vízkereszt. A megszentelt vízből a hívek még ma is hazavisznek, s otthon gyógyítás, gonoszűzés, rontás megelőzése céljából használják. Temetéskor a halott fejénél álló feszület mellé is tesznek egy pohárkában szentelt vizet, hogy a halottnézők is beszentelhessék az elhunytat. Csáky Károly írja, hogy a kelenyei asszonyok miután a templomból hazatértek, a vízből „a ház főggyire loccsantottak kereszt alagba, hogy a gonosz szellem senkinek se árcson. Közben ezt mondták: Isten áldása légyen a házon”.

14

Január 22-én van Vince napja. Ezt a napot a paraszti nép mindig nagyon figyelte, főként az időjárást kémlelte nagyon, mert azt tartotta, ha Vince napján szép, derült idő volt, megtelt a borospince jó borral. Ezt a természeti megfigyelést is rigmusba szedték: Ha napos a Vince, megtelik a pince. Ha megcseppen Vince, üres lesz a pince. Kulcsodon Vincéről a következő versikét mondták: Hogyha szépen fénylik Vince, Megtelik borral a pince. Búzával a pajta, a csűr, Mihály így jó, édes bort szűr. Az egyház január 22-én a három szent Vince közül a Diocletianus császár uralma idején, 304-ben vértanúságot szenvedett Vincét ünnepli. E vértanú Vince a nevével rokon hangzású vínum – bor – szóval ugyanis a szőlősgazdák szentje is. Egyes magyar vidékeken, így a Szeged környéki gazdák Vince napján, ha megcsordult az eresz, borral locsolták meg a szent szobrát. Ha viszont elmaradt az olvadás, bosszúból hideg vizet öntöttek a szoborra. Január 25-ét, Pál apostol megtérésének a napját Csallóköz-szerte Pálforduló néven ismerik. Ez az elnevezés vallási szempontból Szent Pál megtérésének a napját jelöli. Ugyanis Pál, zsidó nevén Saulus eleinte keményen üldözte Jézus követőit, majd a damaszkuszi úton történt látomása következtében – Jézus jelent meg neki – megtért, és a legbuzgóbb apostolok egyike lett. A szó népi jelentése, illetve értelmezése pedig a következő: Január 25-e körül jut el a téli időszak körülbelül a feléhez, azaz a rossz, hideg, igazi tél ekkor fordul „kifelé”. Az e napi fényes, tiszta idő jó termést ígér, a ködös, felhős borongás viszont a halált idézi: Pálfordulás hogyha napos, Bőven terem hát és lapos. Hogyha szépen fényes, tiszta, Bőven terem mező, puszta.

15

A pálfordulással, ennek népi értelmezésével függ össze az a hiedelem is, hogy a dughagymát tartalmazó tarisznyát ilyenkor fordítva kell visszaakasztani a szögre a kamrában, hogy gazdag, szép hagymatermés legyen. Ha Pál-nap reggelén kisütött a nap, akkor a Középső-Ipoly menti falvakban hosszú telet jósoltak írja Csáky Károly.

16

Az év második hónapja a február, csillagászati nevén: Halak. A régi naptárakban Böjtelő hava néven ismerték. A hónap latin neve, a Februarius a februm, azaz a tisztulás szóból ered. Ez a hónap már az ókori pogány Rómában is a testi-lelki megújulás idejének számított. A keresztény hitre tért magyarok pedig azért nevezték böjtelő havának, mert a nagyböjt kezdete rendszerint ebbe a hónapba esik. Csillagászati neve, a Halak a február 21-e és a március 20-a közötti időszak állapotát jelzi, amikor a Nap a Halak jegyében jár. Február 2-a a katolikus naptárban Gyertyaszentelő napja, Mária megtisztulásának az ünnepe. Latin neve: Purificatio Beatae Mariae Virginis. Ugyanezen a napon emlékezik az egyház a gyermek Jézus templomi bemutatására is. Gyertyaszentelő Boldogasszony a neve azért, mert ekkor szentelik a gyertyát, gyertyás körmenetet tartanak, és a hívek a szentmisén megszentelt égő gyertyákkal vesznek részt a körmenetben. Mária megtisztulásának az ünnepe azért, mert Szűz Mária a zsidó törvények iránti engedelmességből az isteni Gyermek születése utáni 40. napon a Mózesi Törvényben meghagyott módon bemutatta a tisztulási áldozatot a templomban. Ennek az emléke a valamikori csallóközi szép szokás is. A gyermekét még abban az időben otthon szülő asszony első útja a „gyógyulás” után a templomba vezetett. Úgy mondták: „Kiment az egyházhoz”, hogy kegyelmet nyerjen az Istentől gyermeke és a maga számára. Ma már ez a szép szokás csak elvétve fordul elő. Az ünnep harmadik neve: Jézus bemutatása a templomban, magában hordja az eseményt, a Kisded bemutatását az ószövetségi törvény szerint. A népi hagyományban is fontos nap február másodika. A hiedelem szerint ezen a napon ébred a medve téli álmából. Ilyenkor kinéz a barlangjából, s ha 17

kint zord, zimankós téli időt lát, kijön, és kint marad, mert úgy érzi, közel a tavasz. Ha viszont szép, napsütéses az idő, a templomba is besüt a Nap, s a miséző pap meglátja az árnyékát az oltárnál, a medve visszamegy az odujába, és a másik oldalára fordul, hogy tovább aludjék. A tél még hosszúnak ígérkezik. Az e napon szentelt gyertyának is fontos szerepe van a néphitben. A szentelt gyertyát szalaggal átkötve mindig a falra, a két szentkép közé helyezték. Később ez a szokás lassan átalakult, s a gyertyákat a sublót fiókjába helyezték el. Régen az ekkor szentelt gyertyával világítottak menny-dörgés, villámlás idején, hogy elűzzék a vihart. Több csallóközi faluban vihar, villámlás esetén nemcsak szentelt gyertyát gyújtottak, hanem a szénvonót, a kenyérsütő lapátot, még a fejszét is, amikor a legnagyobbat villámlott, kidobták az udvar közepére. Hasonló szokásról tudósít Csáky Károly is Nógrádsipekről. Szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy megszabaduljon a gonoszlélek hatalmából. A csallóközi hiedelem szerint a gyertyaszentelőkor egymás után hétszer (azaz hét egymást követő évben) szentelt gyertya lesz az egyedüli fény, amely világít majd az utolsó ítélet napján. Február 3-a Balázs napja. Szent Balázs, a nap névadó szentje Örményországban volt püspök, és borzasztó kínzások után Diocletianus római császár 303-ban lefejeztette. A Legenda Aurea – Aranylegenda – szerint a szent egy özvegyasszony fiának a torkán akadt halszálkát imája segítségével sikeresen eltávolította, s így a gyermek megmenekült a fulladástól. Még több csodát is tett, de ez a csodája az alapja a torokbajok elleni balázs-áldásnak vagy balázsolásnak. Balázs napján a szentmise után a miséző pap két égő szentelt gyertyát tart az áldást kérő hívő álla alá, s közben azért imádkozik, hogy a szent közbenjárására minden bajtól – így a torokbajtól is – megszabaduljon. Balázs a magyar nép kedvelt szentje volt, akinek segítségében erősen hittek. Erről nagy költőnk, Babits Mihály Balázsolás című versében vall: „Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs! ... mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat ..." Szent Balázs már a középkorban is kedvelt szentje volt a diákoknak. Ennek emlékét őrzi a dramatikus jellegű köszöntő, adománygyűjtő, eredetileg sok szereplős játék, a balázs-járás. Valamikor ezen a napon tanítás sem volt az iskolában. Kezdetben maga a mester – így nevezték a tanítót – járta a házakat, később pedig a nagyobb gyerekeket küldte szét a faluba köszöntésre. Ezek hosszú nyársat is vittek magukkal, minden házhoz betértek, ahonnét gyermek járt iskolába. A köszöntőben így énekeltek:

18

Emlékezzél kicsi gazda, ma van Balázs napja. Dobd el bundád az ágy alá, s mondjad: heje-huja. Már minékünk vagyon kedvünk, s mesterünknek parancsától éppen ma nem félünk. Háziasszony arra kérünk, légy szíves mihozzánk, ne gondoljad, hogy mi azért hálákat nem adnánk. Lásd, a nyársunk üres, a gyomrunk is éhes. Ne sajnáld a szalonnádat, hát nekünk megfizess! Emlékezzünk szent Balázsra, mert ma vagyon napja. Az Úr Jézus akaratát általunk mutatja. Örömet e háznak, asszonynak, urának, hogy hirdessük és említsük, nékünk parancsolja. Az idézett mondóka egy hosszabb kérő – köszöntő vers töredéke. A Csallóközben ma már ezt a verset nem ismerik. Az ének után a házigazda vagy a háziasszony megajándékozta őket füstölt hússal, szalonnával, liszttel, kolbásszal. Akadt olyan ház is, ahol egész sonka került a nyársra. Sokszor a balázsjárók mázsányi élelmet szedtek össze. Abban az időben ez volt a tanító járandósága a tanításért. A balázs-járás nemcsak nálunk, magyaroknál, hanem Európa más népeinél is ismert volt. A valószínűség szerint cseh-morva közvetítéssel került hozzánk a 17. században. Kezdetben egyházi szokás volt, a tavasz közeledését és megszentelését jelezte, de a 18. században már találunk tiltást is az egyházak részéről e szokással kapcsolatban. Február 14-én ünneplik nevük napját a Bálintok. A névadó Bálint buzgó pap volt Rómában, sok pogányt a keresztény hitre térített. 269-ben fejezték le. A néphit vele kapcsolatban azt tartja, hogy ezen a napon szólalnak meg a verebek, jelezve a tavasz közeledését.

19

Február 19-én, Zsuzsanna napján viszont a pacsirta hallatja énekét a hosszú téli hallgatás után. Ez szintén azt jelenti, hogy hamarosan itt a kikelet. Zsuzsannának két napja is van. A másik augusztus 11-én jelzett. A februári Zsuzsanna Dávid próféta könyvében szerepel. Ő az a fürdőző asszony, akit két idős ember megles fürdőzés közben. Az öregek szeretnék őt magukhoz csalogatni, de az asszony erre nem hajlandó. Ezért a két öreg házasságtöréssel vádolja be a tanács előtt, de a hamis vádról kiderül, hogy hazugság. A Zsuzsanna név héber eredetű, jelentése: liliom, liliomszál. A másik Zsuzsanna a keresztény hagyomány szerint római lány volt. 304ben fejezték le a Diocletianus-féle üldözés idején. Február 22-én van Péter apostol antiochiai székfoglalásának ünnepe. Ugyanis az apostol, mielőtt Rómába ment volna, hogy elfoglalja a püspöki széket, Antiochiában működött püspökként. A néphit szerint ennek a napnak az időjárásától függ, hogy üszögös lesz-e a gabona. A vele kapcsolatos mondóka ezt így mondja: Ha ködös Péter, Üszkös a fészer. (azaz benne a gabona) A Csallóközben még azt is tartják, hogy ezen a napon nem szabad gabonát vetni, mert az is üszögös lesz. Természeti, időjárást jósló megfigyelés az is, ha Üszögös Szent Péter napján hideg van, még negyven napig tart a tél. Péter apostol, az első római pápa magyar népi jelzője, üszögös az ünnep latin nevének: Cathedra Sancti Petri fordításából keletkezhetett. A fordítás szövege: – Szent Pétörnek ű székössége – alakban ismert, s ebből alakulhatott ki népetimologizálás folytán az üszögös jelző, s így lett az apostol neve erre a napra Üszögös Szent Péter. Február 24-én ünnepli az egyház Mátyást, a 12. apostolt. Őt a tizenegy apostol választotta Jézus tanítványai közé az áruló Júdás helyébe, hogy így meglegyen a tizenkettő, ahogy Jézus elrendelte. Júdeában és Etiópiában hirdette az igaz vallást. A pogányok megkövezték, majd bárddal lefejezték. A népi hagyományban Jégtörő Mátyásként ismerik. A február végi lassú enyhülést, a hó olvadását hozzák kapcsolatba az apostollal, akinek attribútuma (szent voltát jelző szimbóluma) a bárd, amellyel lefejezték. Most is ezzel a bárddal töri meg a jeget, űzi el a hideget. Innét a neve Jégtörő Mátyás, amelyet a szólás így fejez ki: Mátyás, a jégtörő vagy megtöri a jeget, vagy meghozza. Egy másik változata szerint: Mátyás jeget, ha nem talál, csinál. Ami viszont azt jelenti, ha Mátyás napján olvad a hó és a jég, utána ismét fagy következhet.

20

A január 6-val, vízkereszt ünnepével kezdődő farsangi időszak befejezése nem köthető pontosan február vagy március hónap egyik napjához sem. Ez az időtartam húsvét napjának a meghatározásától függ. Az egyházatyák a niceai zsinaton, 325-ben a kezdetben különböző módon és időben történő feltámadási ünnep időpontját a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapban jelölték meg véglegesen, és tették kötelezővé. Így a húsvét, Krisztus feltámadásának az emléknapja a legkorábbra akkor esik, ha március 21-én van holdtölte, s a következő nap, március 22-ke vasárnap, legkésőbbre pedig akkor, ha éppen március 20-án volt holdtölte, és a 29 nap múlva következő holdtölte vasárnapra esik. Ilyenkor a húsvétvasárnap április 25-én lesz, mint volt 1943-ban is. A farsang évezredes szokások elemeit őrizte meg napjainkig, s Európa népeinek közös hagyománya. A magyar néphagyományban is jelentős helyet foglal el. Már a középkorban is számos farsanggal kapcsolatos adatot találunk az irodalomban. A középkori feljegyzések csak általánosságban emlegetik, s inkább az egyház elítélő álláspontját tükrözik a farsangi időszakban megnyilvánuló szokásokkal szemben. A polgárságot képviselő Heltai Gáspár is ezeket írja A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialógus című alkotásában: „Akkor isznak az emberek, tobzódnak, lakoznak és különbkülönb-féle hiába való kölcséget művelnek.” A farsangi jókedv, mulatozás eredetileg a tavasz eljövetelén érzett öröm kultikus kifejezése volt. A nagy evésekkel, dús lakomákkal, különböző formájú, játékos, szimbolikus cselekményekkel a természetet akarták hasonló bőségre serkenteni. Eredetileg valamilyen mágikus cél állt a középpontban, ma viszont egyre inkább egy darabjaira hullott ősi világkép értelmét vesztett maradványa csupán. A hajdani dramatikus formák régen elszakadtak az eredeti képzetrendszertől, és többszöri jelentésváltozáson mentek keresztül. Az egyházi évben a farsang január 6-án, vízkereszt ünnepével kezdődik és hamvazószerdáig tart. A népi hagyományban viszont a tulajdonképpeni farsangolás a farsang utolsó három napján: farsangvasárnap, farsanghétfőn és farsangkedden zajlott. Ez a három nap volt a farsangfarka, a böjt előtti keddet pedig húshagyókeddnek is nevezték. Régebben a farsang kezdetét január 6-án este sok helyen zajcsinálással, kolomprázással, ostorpattogtatással hozták a falu tudomására. Ma már ez a szokás nálunk szinte teljesen kiveszett, de még él, pl. Szatmárban, ahol a farsangkihirdetést az iskolás gyermekek végzik. A farsang berekesztésénél is megjelennek ostoraikkal, kolompjaikkal, de magában a farsangolásban nem vehetnek részt. A farsang kihirdetése a falu számára szórakozással teli, vidám, felszabadult légkört teremtett. A legkülönbözőbb, ötletekben gazdag játékok

21

kialakulásában nem kis része volt ennek a szabad hangulatnak, amelynek irányításában elsősorban a legények vitték a fő szerepet. A farsangi mulatozás elengedhetetlen étele volt a siska. Minden háznál sok siskát sütöttek, hogy az egész esztendő gazdag legyen élelemben és szerencsében egyaránt. Ebből a sok siskából kóstolót is szoktak küldeni egymásnak: a rokonoknak, a barátoknak és a szomszédoknak. Farsang végén, az utolsó három napon Csallóköz-szerte vidáman ünnepeltek az emberek. Tulajdonképpen ez a farsangi ünneplés – még a téli, karácsonyi ünnepkörhöz igazodva – már a tavaszi ébredést, a tavasz közeledésének a hírét szolgálta. Különösen híres volt a Felső-Csallóköz több falujában, így Tejfalun, Vajkán, Bodakon, Doborgazon, Tárnokon, Szarván, Felbáron, Gombán és Csákányban a dőrejárásnak nevezett farsangi alakoskodó játék. Ez a dőrejárás az ókori farsangi kultusz maradványa. Egyes mozzanataiban a következő motívumok találhatók: 1. Lakodalmasok (vőlegény, menyasszony, vőfély, násznagy, násznép, zenészek) 2. Medvetáncoltatók 3. Mesterséget utánzók (hentes, drótos, borbély és pörsűs) 4. Tuskó – a Csallóközben csökhúzás 5. Alkalmi jelenetek: a bolondok szánja, a szamaras ember, a fordított ember a majommal, a szalmakunyhó és a virággal rakott kocsi. A dőrék megjátszói csak férfiak lehetnek, s a legtöbbjük álarcot visel. A női szerepeket is, pl. menyasszony, örömanya, násznagyné, férfiak alakítják. Házról házra járva köszöntik a falu lakóit. Amely házhoz bejutnak, ott jutalmat is adnak nekik: sonkát, tojást, szalonnát, kolbászt, bort. De vannak közöttük olyanok is, akik a házban a kamrában található élelemből is elvesznek, s a szérűn található tojást is összeszedik. Ugyanis ezen a napon, vagyis húshagyókedden módjával lopni is szabad. A játék időtartama alatt a dőrék mindent szó nélkül végeznek, csak a mozdulataikkal játszanak. Minden alaknak megvan a maga funkciója. A vőfély – a Csallóközben vőfíny, vőfény – a szokásos ünneplő ruhát viseli, amelyet régebben a parasztlegények viseltek. Egyik kezében virággal és szalagokkal díszített pálcát tart, a másikban borosüveget szorongat. A meny-asszony öltözete egyszerű fehér ruha, szoknyát hord, a fején pedig mirtusz-koszorú van fátyollal, kezében a menyasszonyi csokor. A virágok papírból vagy műanyagból készülnek. A vőlegény ruhája a vőfély öltözetéhez hasonló. Mind a menyasszony, mind a vőlegény gyűrűt visel, ahogy az az igazi jegyeseknél van. A bajuszos, perselyes kéregető, a pörsűs szoknyát hord a fején pedig kalapot. Kezében a perselyt rázogatja. Arca festett éppúgy, mint az előző szereplőké, ők nem viselnek álarcot. A Szimkinek nevezett zsidó álarcos, hosszú orrú alak

22

kopott ruhát visel, s batyut visz a hátán. Az öregasszonynak öltözött tojásszedők vesszőből font kosárba gyűjtik a tojást. Arcukon ők is álarcot viselnek. A hentes és a segédje a jellegzetes hentesöltözetben járkál, kezében kés van. A segéd a vállán tartja a henteskosarat. Az álarcos, fehér köpenyes bolondborbélyok felszerelése a pamacs, a szappanhabbal telt pohár (totyka), valamint a fából faragott kés. Hasonlóképpen álarcot viselnek a Lucának öltözött meszelősök is, kezükben tartják a meszelőt. A tetőtől talpig piros ruhába bújt ördögöknek szarvuk és farkuk is van, és vesszőből font korbácsot suhogtatnak. A batyusok szintén álarcot viselnek, szoknyájuk tarkabarka, batyujukat a hátukon cipelik. A medvetáncoltatók maszkja az arcukra húzott selyemharisnya. Ruházatukkal utánozni próbálják az első világháború előtt a Csallóközben is gyakran megjelent román medvéseket. Egyik kezükkel a láncra vert medvét vezetik, nyakukban a dob lóg, másik kezükben pedig az ütőfát tartják. A dobot időnként meg-megütik, jelezvén, hogy közelednek. A medvék csalánzsákból készített, szalmával bélelt medvemaszkot húznak magukra, így a valódi medvék képzetét keltik. A drótos szintén álarcos. Fején cifra sapkát visel, a szerszámos ládáját a hátán hordja. A csizmás, dárdás testőrök ruhája a tűzoltókéhoz hasonló egyenruha, köpeny. Derekukon öv, fejükön két nagy lúdtollal díszített süveg. A felsorolt alakok az indulás előtt még egyszer megbeszélik a teendőket, mindenki megkapja a megfelelő utasítást, s csak utána kezdik a játékot. A tejfaluiak a kocsmából indulnak el énekszóval, zenekísérettel. A zenészek civilben vannak, s állandóan húzzák a lakodalmi nótát: Lakodalom van a mi utcánkba, esküszik a falu legszebb lánya. Hivatalos vagyok oda én is, nem mennék el, ha százszor üzennél is. Elöl megy a vőfély, mellette halad a menyasszony a vőlegény karján. Követi őket a násznép: a két testőr, a tojásszedő asszonyok, a pörsűsök és a hentesek. Minden házhoz bemennek. Már várja őket a ház asszonya és az előre elkészített asztalon a sonka, a bor vagy a pálinka és a szalonna meg a tojás. A cigányok rázendítenek a nótára. A vőfély táncba viszi a háziasszonyt. A vőlegény a menyasszonnyal járja a csárdást. A forduló után a háziasszony a hentes késére tűzi a sonkát vagy a szalonnát, amelyet a segéd a kosárba tesz. A pénzt a persenybe dobják, a tojás pedig a tojásszedők kosarába kerül. Ezután mindnyájan isznak egy keveset, s dalolva tovább mennek. Amíg a násznép a házban tartózkodik, a két testőr keresztbe tett dárdával őrködik a kapunál, hogy az idegenek ne mehessenek be. Mire bejárják már a fél falut, meg is szaporodnak,

23

mert a házasság eredményeként a gyerek is megszületik. Most már a menyaszszony karján a csokor mellett ott fekszik a baba is. A lakodalmi dal pedig így alakul: Este viszik a menyasszony ágyát. Ellopták a nyoszolya négy lábát. Addig asszony nem fekszel az ágyba, míg meg nem lesz a nyoszolya lába. A dőrék másik csoportja pedig az őket kísérő népet szórakoztatja. Különböző mókás csínyeket követnek el. A borbélyok szappanhabbal kenik be a bámészkodók arcát, s megborotválják őket. Ezért pénzt is kérnek. A batyusok batyujukkal dögönyözik az arra menőket, az ördögök a gyermekeket korbácsolják, a Lucák pedig a meszelőjükkel hadakoznak. A medvések verik a dobot, a medvék táncolnak, s különböző mutatványokat végeznek. Időnként megkergetik az összegyűlt nézősereget. Nagy előszeretettel ijesztgetik a leányokat és a fiatalasszonyokat. A drótos ide-oda kószál a faluban, hol a násznép között tűnik fel, hol az utcán, s minden házban vagy házon hagy valami jelet: rossz lapátot, dobozt vagy fazekat szögez a kapura, vagyis beszögeli az egész ajtót. Ezt olyan háznál követi el, ahol a kaput zárva találja. Reggel kilenc óra tájban indul meg a menet, s csak a késő délutáni órákban fejeződik be a dőrék mókázása. Ekkor visszatérnek a kocsmába, számba veszik az eredményt, s este nagy mulatságot rendeznek, gazdag lakomát csapnak. Ebben a mulatságban már részt vesz a falu népe is, s reggelig húzza a cigány. Régebben sokkal több szereplője volt e szép farsangi népszokásnak. Az említett és leírt alakokon kívül szerepelt a menetben a bolondok szánja is, amelyet egy felcifrázott szamár húzott. Ezt a szamaras vezette gatyában, vállán szűrrel. A fejét pörge kalap takarta, az arcán a szibériai sámánok álarcára emlékeztető rojtos kendő feszült. Mellette lépkedett a csalánzsákból készült ruhába öltöztetett majom is a fordított emberrel együtt. Egy legény pedig a favázra erősített, szalmából épített gunnyóba (kunyhó) bújt, amelynek a tetejére döglött varjút tettek. A varjú szimbolikus kifejezője a farsang, illetőleg a tél elmúlásának, ez időszak befejezésének, egy újabb időszak érkezésének. Szatmárban döglött szarkát hordtak körül a farsangi menetben. (Ferenczi Imre Újváry Zoltán). A legény vitte a kunyhót, s ez úgy tűnt, mintha az magától menne. Ha a farsang idején nem volt a faluban esküvő, az ördög két vénleánynak öltözött legénnyel húzatta a terméketlenséget jelképező csököt (tuskó), s közben a korbácsával állandóan noszogatta őket. Nyomukban járt a szalmagunnyó

24

is. Ha volt esküvő a farsangon, a csökhúzás elmaradt, s helyette virággal megrakott kocsit húztak a menetben. Megengedett dolog volt a már említett lopás is. Még akkor is elcsentek valamit, ha a háziak már megajándékozták őket. Az ellopott tárgyakat pénzért kellett a háziaknak kiváltaniuk. Más volt a dőrejárás befejezése is. A falu közepére, a templom elé vonultak, ide kísérte a szalmagunnyó is az ördög hajtotta csökhúzó leányokat. A násznép és a falu közönsége körülállta őket. Az ördög meggyújtotta a gunnyót, amelyből az ember már ügyesen eltűnt. A szalma gyorsan lángra kapott, s hamarosan hamuvá égett. Akik nem ismerték a cselt, azt hitték, hogy az ember is bent égett a kunyhóban. Amíg a tűz égett, először az ördög ugorta át, azután a vénlányokat is erre kényszerítette. Ezt addig folytatták, amíg a tűz el nem hamvadt. Utána az őrök tőrrel leszúrták majd pisztollyal is meglőtték a Szimkit, a holttestet bevitték a kocsmába. Itt a padlóra fektették, különböző fogásokkal élesztgették, míg – az megúnva végül is a zaklatást – hirtelen fölugrott a közönség nagy derülésére. E tréfás jelenetek után kezdődött csak a tánc a kocsmában. A csökhúzó leányok tuskóját nem égették el, hanem valamelyik pártában maradt leány házához cipelték, s eltorlaszolták vele az ajtót. Reggel azután a leánynak kellett a csököt visszahúzni a helyére. Ez a tréfa rendszerint a kikosarazott kérő bosszúja volt, így büntette meg a rátarti, gőgös leányt. A dőrejáráshoz hasonló farsangi népszokás nemcsak a Csallóközben ismert, számtalan változata él még ma is Magyarország egyes vidékein. Ilyen, pl. a mohácsi busójárás is. Nálunk a már csak említett falvakban találjuk meg a dőrejárást némi változtatással, de hasonló szokásról olvashatunk a szenci járásban élő szlovákoknál is, ahol a hamvazószerdai bohócjárás divatozott. A falu legényei dobszó és pléhfazekak ütögetése mellett minden leányos házhoz elmentek, ahol enni és inni kértek. Ha a kaput zárva találták, a magukkal hozott létra segítségével átmásztak a kapun vagy a kerítésen, s amit találtak, elvitték. Itt is, mint nálunk az ellopott holmit ki kellett váltani. Ez a szerep mindig a leányokra várt, csak ők válthatták ki az elvitt tárgyakat. Ha a leány nem akart fizetni, meglesték, megfogták, s bosszúból leszedték a csizmája sarkát. A farsangot a Csallóköz minden falujában megtartották. Bősön az utolsó három napon az egész falu ünnepelt. A leányok és a legények ökrös szekérre ültek. Ha sok volt a hó, szánkóval járták az utcákat. A kocsi vagy a szán közepére nagy hordót állítottak, erre telepedett le a vidám társaság. Öltözetük díszesen magyaros volt. Énekeltek, tréfálkoztak, „újjogattak”, mulatni hívták az embereket. Az asszonyok is kerülték a falut, kocsmáról kocsmára, házról házra jártak, hogy a nyáron sok legyen a csibe. A mulatozás már vasárnap délután elkezdődött, s csak kedden éjfélkor fejeződött be. A nagy bál vasárnap volt, már kora délután megtelt a kocsma

25

farsangolókkal. Hétfőn újból megszólalt a muzsika, ez kedden éjfélig tartott. Hajnalban „hajnalt ugrattak” a legényekkel. A kocsmába belépő legényt háromszor ugratták, magasra dobták, hogy a kender is olyan magasra nőjön. A legény az ugratóknak bort fizetett. Kedden ismét zeneszóval jelezték a mulatság kezdetét. Ekkor tánc közben az asszonyokat is föl-fölkapdosták, hogy a kender jó magas legyen. Éjfélkor megjelent a község bírája vagy a helyettese, botjával megütötte az ajtófélfát, s hangos szóval figyelmeztette a mulatozókat: „Vége a mulatságnak, hamarosan kezdődik a böjt!” Erre a cigányok abbahagyták a muzsikát, a bőgőt a földre fektetve tréfás szertartással – utánozva az igazi temetést – eltemették, ezzel is jelezve, hogy e perctől kezdődően negyven napig minden zajos mulatozás, lakodalom szünetel. Éjfélkor a harangok is megszólaltak jelezvén, hogy megkezdődött a negyven napos böjt. Felbáron húshagyókedden jártak a „bolondok”, akik maskarába öltözve rótták az utcákat. Doboltak, trombitáltak, mindenféle zajt csaptak, hogy fölfigyeljenek rájuk. A házaknál ajándékot is kaptak, s az így összeszedett élelmet a kocsmában közösen fogyasztották el. Bodakon, Sülyben a dőrék sok mókás dolgot eszeltek ki a bámészkodók szórakoztatására. Kolompszóval jelezték, hogy merre járnak. Sülyben a kedd délutáni „csöndes mulatság”-on az öreg asszonyok is megjelentek, s öregesen járták a táncot. Medvén is három napig tartott a farsang. A farsangolók verset is mondtak: Asszony, tartsd meg az uradat! Költsd el keresményét! Ne sajnáljad megoldani a pénzes erszényét... A medvei asszonyok a farsangon sok siskát sütöttek, kolbászt, húst készítettek, s kóstolót is küldtek a rokonoknak. A tormás húsból mindenkinek kellet ennie, hogy az egész esztendőben egészségesek legyenek. Az utolsó napon a bálon a legények tánc közben itt is jó magasra emelték a leányokat meg az asszonyokat, hogy minél magasabbra nőjön a kender. A háziasszonyok pedig azért ugrottak tánc közben magasra, hogy sok legyen a csibe. Ugyanezért farsang keddjén keveset csavarogni kellett a ház asszonyának a házaknál, hogy a kotlók jól üljenek a tojásokon. Patason a legények „női maskarába” öltöztek. Minden lányos házat meglátogattak, körültáncolták a szobát, a konyhát, majd a háziakat is. A farsangi maskarák minden lány ablaka alá polyvát hintettek. A hiedelem szerint az a lány, aki elsőként söpörte el a polyvát az ablaka alól, a zöld farsangon bizto-

26

san férjhez ment. A zöld farsang a fehérvasárnap utáni tavaszi időszak, amikor a nyilvános menyegzőtartás, amely a nagyböjtben tiltva volt, ismét szabad. Fehérvasárnapnak a húsvét utáni első vasárnapot nevezik. Szapon a farsangon az egész falu mulatott. Volt dudanóta, citora (citera) és cigányzene. A fiatalabbak a pásztorháznál gyűltek össze, ott mulatoztak dudaszóra. A kocsmában cigányzene volt. A hétfő esti bálra fizetni kellett, kedden viszont szabad mulatság volt. A keddi mulatságon az asszonyok tánc közben jó magasra ugráltak, hogy nagy fejű káposztájuk nőjön. Cséfalván ezt a mókás ünnepet, a farsangolás három napját tyúkverősdinek, Olgyán pedig tyúklopónak nevezték utalva arra, hogy az utolsó napon még tyúkot is lehetett lopni. Farsang utolsó napján a legények csoportosan járták a falut. Ketten szóval tartották a háziakat, tréfás szólásokkal és rigmusokkal mulattatták őket, azalatt a többiek a tyúkólból tojást, az éléskamrából pedig szalonnát, kolbászt loptak. Az élelmet eladták a kocsmárosnak, árát pedig „elmúlatták”. Minden háznál kaptak siskát, ezt vékony nyársra tűzték, volt olyan ház is, hogy húsz-harminc darabot is kaptak. A nyársra tűzték a kapott szalonnát is, közben a következő rigmust mondták, amelyet ma már csak töredékesen ismerünk: ...Ó, ó farsang, kedves idő! Elmúlt már az újesztendő. Ebben, újban vigadjanak, nékem szalonnát adjanak! Ha nincs a házba, van a kiskamrába. Vágjanak egy darabot, húzzák a nyársamra! Padányban „farsangutóján” munkaszünet volt. A legények a délelőttöt a kocsmában iddogálással töltötték, délután pedig tréfás fölvonulást rendeztek. Két-három „szamaras ember” kordé elé fogta a szamárnak öltözött férfiakat, a legények pedig mindenféle maskarába öltöztek. Volt, aki menyecskeruhába bújt, kosarat tett a karjára, s így járták az utcákat. Estére a kosár mindig megtelt ajándékokkal. Mihályfán szintén maskarába öltöztek a legények. Ökrös szekéren járták az utcákat, vagy gyalog végigtáncolták a falut. Közben a leányok siskával, kolbásszal, tojással ajándékozták meg őket, ezt az esti mulatságon közösen fogyasztották el. A farsangi mulatság alakoskodó játékaira jellemző volt, hogy minden szerepet csak férfiak alakíthattak. Beszélni nem volt szabad, csak jelekkel értekezhettek. Azt vallották, hogy farsangjáráskor azért nem szabad beszélni, mert ha valaki megszólal, megtörik a varázs, s az egész esztendő veszekedéstől lesz

27

hangos. A másik ok pedig az volt, hogy az álarcosok ezzel titkolták el kilétüket. Hamvazószerdán valamikor a falvak apraja-nagyja a templomba sietett, ahol a pap megkente a homlokukat a virágvasárnapon szentelt barka hamujával, s miközben a kereszt jelét rajzolta a homlokukra, ezt mondta: Memento homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris – Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A hamvazószerda a nevét az őskeresztény korból fennmaradt szokástól kapta. Ebben az időben a hívők vezeklésként hamut szórtak a fejükre, s ebből alakult ki a 12. századtól már általánossá vált hamvazkodás. Ez a szokás az egyházban még ma is élő hagyomány, s a Csallóközben is mindenütt ismerik. Régebben a hamvazkodás után a felbári legények a kocsmában „csöndes iddogálás” mellett még egyszer eltemették a farsangot. Medvén az idősebb asszonyok kormot tettek a markukba, átmentek a szomszédokhoz, s kormos kezükkel megsimogatták az asszonyok és a leányok arcát. Patason pedig zsíros korommal kenték be azokat, akikkel az utcán találkoztak. A kormozással is a negyven napos böjt szigorúságát, komorságát akarták érzékeltetni. A csallóközi paraszti társadalom a nagyszombati föltámadási szertartásig szigorúan megtartotta a nagyböjti előírásokat. Húst és zsíros ételt kezdetben még vasárnap sem készítettek, csak olajos vagy olajon főzött, sütött ételeket fogyasztottak. Edényt is csak olyat használtak, amelyben sohasem készült zsíros étel. Ezek voltak a böjti edények. Máskor ezeket egyáltalában nem használták. A nagyböjt szerdája és péntekje pedig szigorú böjt volt, ami azt jelenti, hogy napjában csak egyszer laktak jól. A Csallóközben igen elterjedt és kedvelt böjti eledel volt a kőtés. A kőtéshez a megtisztított és kevés rozzsal kevert búzát tenyérnyi vastagon egy deszkán szétteregették, meleg helyre tették, s letakarták vizes ruhával. Mindennap meglocsolták, így már rendszerint a harmadik napon csírázni kezdett. Igen vigyáztak arra, hogy a Nap melege ne érje, mert ekkor gyorsabban megsárgult. Amikor már teljesen szép sárga lett, ledarálták, majd jó hideg vízben kimosták, „kicsavarták, mint a ruhát”, a levét pedig többször átszűrték. Kevergetni kellett, hogy a benne lévő keményítő le ne ülepedjék. Kevés liszttel bekeverték, hogy sűrűbb legyen. Ezután lábosba öntötték, a közepébe nádat szúrtak - ezen szálltak ki a sütés közben keletkezett gázok - s szép pirosra sütötték. Egy kisudvarnoki adatközlő szerint kőtés-sütéskor kevés lóganét kellett átdobni a kéményen, akkor a kőtés jó magasra följött, kifutott a sütőből. Ez az egyszerű böjti eledel egy házból sem hiányozhatott, a rokonság és a szomszédok kóstolót is küldtek egymásnak. A hamvazószerdát követő csütörtökön, népi nevén zabálócsütörtökön egy napra még szünetelt a szigorú böjt, ekkor fogyasztották el a farsangi maradé-

28

kot. A palóc nyelvterületen egyes helyeken a hamvazószerda utáni csütörtök neve kövércsütörtök, amely név szintén a farsangi ételmaradék elfogyasztására utal. Kelenyén viszont azért nevezték zöldcsütörtöknek, mert ekkor már nem volt szabad húst enni, írja Csáky Károly. A böjti időszakban nem alakult ki jellegzetes népszokás sem. Rendszerint az időjárás is eléggé mostoha szokott lenni, a tél ekkor élte ki utolsó napjait. A szeles, hűvös időre a csallóköziek így mondták: fújnak a bűti szelek. Meg azt is tudták, hogy „azír fújnak a bűti szelek, mer ezekbe a napokba lett kivígezve az Úr Jézus”. Azt is megfigyelték, ha böjtben sok szél fúj, gazdag lesz a gyümölcstermés, de száraz lesz a nyár. Nagyböjtben tilos volt a tánc, mert ha táncoltak, tavasszal a fákról lehullottak a virágok.

29

Március, latinul Martius annyit tesz: Mars isten hónapja. Rómában ez volt az év kezdő hónapja. Az ókori Róma március Idusán, holdtöltekor ünnepelte a tavasz-újévet. Régi magyar neve Böjtmás hava, ugyanis március a böjtidő második hónapja. Csillagászati nevén Kos havának ismerjük a március 21-vel kezdődő új csillagászati év első hónapjáról. Ebben a hónapban is sok alkalom nyílik a természeti, időjárási megfigyelésekre. A legtöbb népi hagyomány ezzel van kapcsolatban. Március 12-én van Szent Gergely pápa ünnepe. Nagy Szent Gergely római nemes, a város prefektusa, vezetője volt. Később szerzetes lett. Szent Benedek rendjéből hívták meg a pápai trónra. Nevéhez fűződik a népvándorlás népeinek, megtérítésének az elindítása és az egyházi liturgia megszervezése. A szent pápa 604-ben halt meg Rómában. Ünnepével kapcsolatos természeti megfigyelés, hogy még az esetlegesen tavasziasabb idő ellenére is ezen a napon hó szokott hullani. Erre született meg a népi mondás: Gergely rázza a szakállát. Egy másik versike szerint viszont: Gergely napja ritka, hogy jó. Hideg, szeles, sokszor van hó. A balázs-járással rokon szokás volt a múltban az e napon bemutatott, ugyancsak dramatikus játék, a gergely-járás. Ez is az iskolához kapcsolódó szokás. Még nem volt kötelező az iskolába járás, ezért toborzással próbálták megkedveltetni a diákéletet. A tanító, a „mester” kijelölt két-három fiút, néhol többet is, ezek bejárták az egész falut. Dugonics András, szegedi szerzetestanár írja: „Gergely napján az ifjak és a gyermekek katonásdit játszottak, körül-

30

lovagolták a várost és a falut. Szent Gergely vitézeinek nevezték őket. Énekelve és verselve új diáktársakat toboroztak az iskolába, mert abban az időben a Gergely-nap éppen a tavaszi napéjegyenlőség napja volt. Ez a nap iskolai félévkezdetnek számított.” A játék szereplői a katonai toborzás mintájára különféle katonai rangokat viseltek. A legtöbbjük hadnagy volt. Fegyverük volt a fokos, a csúcsos papírsüveg a fejükön a püspöki méltóságot jelképezte. Énekükben már a jelentkező tavaszt idézték. Az Ács Mihály Zöngedező Mennyei Kar című, 1696-ban megjelent könyvében található Gergely napi ének tizenkét versből áll, de rendszerint csak az első kettőt szokták elmondani: Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak Az ő napján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint Iskolába. Lám, a madarak is, Hogy szaporodjanak, Majd megjönnek, A szép kikeletkor Sok szép énekszóval Zengedeznek. Krisztus Urunk régen, Itt a földön lévén, Gyermeksorban, Szereté rendünket, Ülvén doktorok közt A templomban. Ti is ezenképpen, Jertek el nagyon szépen Iskolába. Holott szép tudományt, Vegyetek adományt Üdvösségre. Az ének befejeztével a gazdaasszony tojást rakott a kosarukba, ezt a mester úr kapta meg. Ennek viszonzásaképpen a mester húsvétkor ostyát és teker-

31

cset (ez is ostyaféle) sütött, s ebből minden családnak kóstolót küldött. A gergely-járás egyúttal tavaszünnep is volt. A szokás abból az iskolai ünnepségből alakult ki, amelyet 830-ban IV. Gergely pápa rendelt el Nagy Szent Gergely tiszteletére. A Hortobágy vidékén a lányok megmosdanak a Gergely-napi hóban, hogy eltüntessék a szeplőt az arcukról. Mások viszont a kiscsirkéket itatják a márciusi hóval, mert akkor szépen fejlődnek (Barna Gábor: Néphit, népszokások a Hortobágy vidékén). A márciusi három jeles nap közül az első a március 18-i Sándor-nap. A Sándor nevet több híres ókori makedón uralkodó viselte. Leghíresebb volt a világhódító Nagy Sándor, görög nevén Alexandrosz. A név azt jelenti: embereket oltalmazó. Sándor napja már közel van a tavaszkezdethez. Ő az egyik meleget hozó, ahogy a rigmus is mondja: Sándor, József, Benedek Zsákkal hoznak meleget. Március 19-e Szent József ünnepe. Az egyház ezen a napon ünnepli Jézus nevelőapját. A Dávid király nemzetségéből származó József, az ács volt Szűz Mária jog szerinti hitestársa, s így az Isten fiának, Jézusnak a nevelője. Példája tisztességes munkára, alázatosságra és tisztaságra bíztat. Szent József napja Dunaszerdahelyen az iparos társadalom egyik legnagyobb ünnepe volt. Céhes zászló alatt vonultak a templomba, mindnyájan meggyóntak, megáldoztak, gyertyákat gyújtottak és közösen imádkoztak a templomban lévő Szent József-szobor előtt. Ez a nap nem múlhatott el valamilyen jócselekedet nélkül. A népi hagyományban József napjához is több hiedelem, megfigyelés fűződik. Ezen a napon szokták kiengedni a méheket a méhesekből, hogy a virágzás idejére megerősödve láthassanak hozzá a méz gyűjtéséhez. A nép úgy tartja a Csallóközben, hogy József osztja ki éneklő madarainknak a sípot is, s ez időtől kezdve madárdaltól lesz hangos a vidék. Március 21. A harmadik meleget hozó szent, nursiai Benedek napja. Benedek neve a latin Benediktus szóból származtatva annyit jelent: áldott. Ő a nyugati szerzetesség atyja és törvényhozója. Napjainkig híres jelmondata: Ora et labora! – Imádkozzál és dolgozzál! Az ő fiai, a bencések térítették keresztény hitre honfoglaló eleinket. A néphit szerint a Benedek napján szentelt fokhagyma minden bajban hasznos, megvédi a benne bízókat. Március 25-e Jézus fogantatásának az ünnepe. Régi magyar neve: Gyümölcsoltó Boldogasszony. Latinul Conceptio Domini, Conceptio Christi néven jelölik az ünnepet. Ez az ünnep egyike a legrégibb Mária ünnepeknek.

32

Ilyenkor végzik a gyümölcsösben a fák oltását, innen a gyümölcsoltó név is. A hiedelem szerint az e napon oltott fát nem szabad letörni, mert abból vér folyik. Levágni sem szabad, mert aki ezt megteszi, megvakul, és a kárhozat fia lesz. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja rendszerint már valóban meghozta az áhított jó időt. Van is egy mondás, amelyet még a Csallóközben is sok helyen emlegetnek: a Boldogasszony kikergette a kocsmából az odamenekült Gergelyt, aki a szakállát rázta, s abból hó hullott, de Józsefet is, ha még tartotta a hideget. Március végén rendszerint megérkeztek a fecskék is, jelezvén, hogy valóban megérkezett a tavasz.

33

A polgári év negyedik hónapja az április. A római hagyomány szerint ennek a hónapnak Romulus adott nevet, isteni anyja, Vénus etruszk neve után. A római istennő, Vénus a görögöknél az Afrodité nevet viselte. Etruszk neve pedig Apru, amely név népi etimologizálással az aperire = föltörni, kinyílni latin igére vezethető vissza. Az ok: most nyiladozik a természet, most van a szántás ideje, „most töri föl az eke a talajt.” Csillagászati nevét a Bika csillagképtől kapta, mert a Krisztus előtti naptárban április 21-e után a Nap már a Bika csillagképben tartózkodott. A hónap régi magyar neve Szent György hava, az ennek a hónapnak utolsó hetében ünnepelt szent neve után. Április elseje a népi képzeletben a bolondok napja. Ezen a napon volt szokás – néhol még ma is – bolondját járatni, megtréfálni, lóvá tenni az embereket. A gyermekeket ilyenkor szokták elküldeni cérnamagért, sövénymagért a boltba. A felnőttek pedig szívesen ugratták egymást különböző hírekkel, mesékkel. A beugratott azután megkapta az „áprilisnak bolondja” nem éppen hízelgő jelzőt. Az „április-járatás”, „április bolondja” az ókori tavaszkezdő tréfás örömünnepekre vezethető vissza. A nép körében – tehát falun – csak később terjedt el városi hatásra, valószínű német közvetítéssel. Április 24-én van György napja. Szent György ókeresztény eredetű szent. A hagyomány szerint katona volt Diocletianus császár seregében. Az ő uralkodása idején, 303 körül szenvedett vértanúságot keresztény hitéért. Már a kora középkorban tisztelték a Közel-Keleten (Egyiptom, Szíria), a görögöknél és egész Európában. Legendája szerint a szent megölte a királylányt elrabló

34

sárkányt, és a lányt kiszabadította a fogságból. Szent György a legnépszerűbb szentek egyike az egész keresztény világban. A dunaszerdahelyi római katolikus templom egyik védőszentje is ő, ezért ezen a napon van a templom búcsúja is. Különösen gazdag a hagyományban Szent György napja. A leghíresebb jeles napok közé tartozik. A néphit mindig ettől a naptól számította a jó idő állandósulását, az igazi tavaszkezdetet. A csallóközi gyerekek is így énekeltek: Süss föl nap, Szent György nap! Kert alatt a kislibáim Megfagynak. Terítsd le a köpönyeged, Adjon Isten jó meleget! Valamikor ezen a napon szegődtek el a pásztorok, a béresek az új gazdához, s ezen a napon hajtották ki különös szertartások között a jószágot is először a legelőre. Az e naphoz fűződő mágikus szokások, hiedelmek mind az emberi egészség megóvására, a természet kegyének az elnyerésére, valamint az állatok védelmére irányultak. Ezért hajtották ki először zöld ággal, nyírfa vagy rózsaággal a barmokat, s füstölték körül őket, hogy minden betegséget, veszedelmet, bajt elűzzenek még a közelükből is. Bálint Sándor írja Az esztendő néprajza című könyvében: Voltak olyan helyek, ahol a pásztor a küszöbre helyezett ekevason keresztül hajtotta át a nyáját, mert a néphit szerint a vasnak bajelhárító ereje van. Gömörben az istállóból a marhát tövises vesszővel hajtották ki, hogy úgy nőjön, mint a fiatal fa. Az ünnep már az európai pogány korban is dívott, főként a rómaiaknál. Ez volt a Palilia, s a pásztoristen tiszteletére elsősorban a pásztorok ülték meg. A pogány szokást ellensúlyozandó az egyház erre a napra helyezte Sárkányölő Szent György ünnepét, mert e szent a legenda szerint a gonosz sárkánnyal együtt a tél démonját is elpusztítja. Az állattartó gazda Szent György éjszakáján kétszeres figyelemmel vigyázta a jószágát, hogy az ártó hatalmak ne kerülhessenek az állatok közelébe sem. Ez az éjszaka ugyanis a bűbájosok éjszakája volt, amikor azok harmatszedéssel más tehenének a hasznát, földjének a zsírját is elszedték. Éjfélkor fehér lepedőjüket végighúzták a vetésen, ezzel leszedték a növényről a harmatot, közben pedig ezt számlálgatták: Szedem a tehenek hasznát, szedem a tehenek hasznát.

35

A harmatos lepedőt otthon kicsavarták, a levet pedig a tehenükkel megitatták. Ebből a harmatból használtak a kenyérdagasztásnál is. Szent György éjszakáján szoktak a boszorkányok pontosan éjfélkor megjelenni, összegyülekezni a falu végi temető árkában, s ott gyógyfüveket szedegetve táncoltak, énekeltek: Ha tudnák az emberek, a haláltól mi ment meg, kakukkfű és ezerjófű, ezek a biztos szerek. Hogyha ők ezt mind tudnák, a halált csak kacagnák. A Csallóközben még azt is hitték, hogy a Szent György nap előtt megzördülő ég éppúgy jó termést ígér, mint a vetésben ekkor már elbújni tudó varjú, vagy az ünnep előtt megszólaló békák. Az időjárással kapcsolatos viszont az a megfigyelés, hogy az e nap előtt megszólaló békák még hideget hoznak. Ahány nappal korábban szólalnak meg, annyi napot hallgatnak utána. Békés megyei megfigyelés szerint Szent György napján, „mikor hasad a Nap”, akkor kell a dinnyemagot vetni, hogy sok legyen a piros bélű dinnye. E napon kell kotlót ültetni, s akkor minden tojás fias lesz. Április 25-én tartja az egyház Szent Márk evangelista ünnepét. A szent Jézus hetvenkét tanítványa közül való volt. Először Pál apostolt kísérte térítő útjain, majd Péter apostol munkatársa lett. Evangéliumát Péter tanítása nyomán foglalta írásba. A hagyomány Márkot úgy emlegeti, mint az öreg Péter apostol tolmácsát. Ő az alexandriai egyház alapítója. Vértanúhalált is itt szenvedett. A Márk napján tartott búzaszentelő szertartás pogány római kultusz maradványa. Náluk április 25-én tartották a mezőszentelést (ambarvalia). Ezen a napon minden évben könyörgő körmenet indult Rómában az úgynevezett Robigus-berekhez (robigo – gabonarozsda), s itt tömjént, bort és állatbeleket (kutya, birka) áldoztak a mező istenének. Ezt a körmenetet Nagy Konstantin császár uralkodása idején (282-337) a keresztények is megtartották, s hozzá kapcsolódott a vetések megszentelésének a szertartása is. Mikor a körmenet a vetésekhez ért, a szertartást végző pap megáldotta a sarjadó növényzetet, háromszor ismételve a következő kérést: Hogy a föld termését megadni és fenntartani méltóztassál, kérünk Téged, hallgass meg minket!

36

Amíg a György-napi szokások elsősorban az állattartással vannak összefüggésben, a Márk napján végzett búzaszentelés a földművelés érdekeit szolgálja. A szentelt búzazsengét betegség, égi háború, jószágvész idején ezek elűzésére használták. Az imakönyvbe tett szentelt búzaszálnak gonoszűző erőt tulajdonítottak. Egy középkori jóslás alapján terjedt el az a hiedelem, hogy ha húsvét ünnepe Márk napjára esnék, az egész világ jajt kiáltana. E hit szerint a kései húsvét nem jelent jót. A második világháború idején, 1943-ban a húsvét ünnepe éppen április 25-re esett. Ha ragaszkodni akarunk a népi hiedelemhez, igazat kell adnunk neki, mert ez az év valóban a háború egyik legborzalmasabb éve volt. A farsangi és néhány tavaszelői szokás pogány varázsló jellege már kevésbé dominál a nagyböjti töredelemben és az ezt követő húsvéti napokon. A megújulást, a föltámadást váró és ígérő természet az embert is magába szállásra késztette, befelé fordult, s szigorúan véve a negyven napos böjtöt, a termékenység, „az élet” gazdagítására gondolt. Az ősi pogány szertartás itt már áhítatos könyörgéssé enyhült. Nagyon jól megfigyelhető ez a húsvét ünnepét megelőző héten. A kereszténnyé szelídült kultuszban még megtalálható a pogány varázslat is, de már korántsem annyira hivalkodóan, mint pl. Karnevál, a farsang hercegének uralma idején. A nagyböjt utolsó hetét, amely a virágvasárnappal kezdődik, nagyhétnek nevezzük. A népi hagyomány csonka hétként is emlegeti a nagypénteki, úgynevezett csonka misére célozva. Ugyanis ekkor a napi mise állandó részei kimaradnak a szertartásból, az áldozás is a nagycsütörtöki misén consecrált (átváltoztatott) ostyával történik. A virágvasárnap még diadalünnep. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus ezen a napon vonult be diadalmenetben Jeruzsálembe, hogy előkészüljön a nagypénteki áldozatra. A nép pálmaágakat lengetve, ruháját a földre terítve hozsannát kiáltott neki, de nagypénteken már egyre türelmetlenül a halálát követelte. Ennek a bevonulásnak az emlékét őrzi napjainkban is a virágvasárnapi barkaszentelés. A barkaszentelés hagyományát az egész Csallóközben – de az egész keresztény világban – ismerik, s még napjainkban is sokan visznek barkát szenteltetni a templomba. A pálmát jelképező barkának a néphit szerint varázsereje van. Hamuja elriasztja a gonosz szellemeket még a ház környékéről is, egyegy szem pedig lenyelve hathatós segítség hideglelés, torokfájás ellen. Régen a szentelt barkát nem vitték be a házba, kint szokták eltenni a ház szerhájába szúrva. Ezzel nemcsak a szentelt barka varázserejét, hanem magukat is, az egész házat védték az ártó hatalmak mesterkedéseitől. Felbáron villámláskor a tűzbe dobtak egy szem barkát, hogy megvédje a házat a villám-

37

csapástól. Általános volt az a hiedelem is, hogy amely házba bevitték a szentelt barkát, ott sok lett a nyáron a légy. Palóc vidéken virágvasárnap szokásban volt a kiszekihajtás, a böjtkihordás. A fiatalok a telet, a bajt, a betegséget jelképező szalma- vagy rongybábut énekszóval, ujjongva átvitték, átdobták a szomszéd falu határába, hogy az ő falujukat és a határt elkerülje a jégeső, a dögvész és minden más betegség és baj. Egyes helyeken viszont a bábut elégették vagy a vízbe dobták. Varázserőt tulajdonítottak a nagyhéten végzett munkának is. Szinte az egész Csallóközben „szentül” hitték, hogy a nagyhéten végzett munka, főként ha ez nagypénteken délután történik, nagy hasznot hoz. Az ekkor ültetett burgonya nagyra nő, és minden szem egészséges lesz. A nagyhét utolsó három napja már félig ünnepnek számított. A nagycsütörtöki misén a Glória = Dicsőség éneklésekor minden csengő, minden harang és az orgona is teljes erővel szólal meg, s a dicséret végéig szól. Az imádság befejezése után, Úrfelmutatáskor és áldozáskor is kereplővel jelzik az áhítatot. A harangok, a csengők, az orgona elhallgatnak, a néphit szerint „Rómába mennek.” A nagyszombati feltámadási istentiszteleten újra visszajönnek és megszólalnak. Nagycsütörtök vagy másik nevén zöldcsütörtök a nagyböjt különleges napja volt. E naptól kezdődően már illett minden nap templomba menni. A százados hagyomány szerint a legelső zöld ág vagy rügy, amelyet ezen a napon találtak, jelezte, hogy milyen lesz a tavasz és a nyár. A zöldcsütörtöki ebéd rendszerint parajból (spenót) készült, s ezért is nevezik ezt a napot zöldcsütörtöknek. Megkülönböztetett helyet foglal el a népi hagyományban nagypéntek. Nagypénteken délelőtt a hívő nép a templomban hallgatta a János-passiót, Jézus elfogatásának, szenvedésének és keresztre feszítésének a történetét. Könyörögtek, hogy ezen a napon ne essék az eső, mert az nagy szárazságot jelent. A Székelyföldön viszont ennek az ellenkezőjét tartották. Az e napon eltulajdonított (ellopott) tárgyak, szerszámok a gazda szerencséjét is elvitték. A sülyiek szerint, aki nagypénteken a határban dolgozik, elpusztul minden veteménye, mert üszögös lesz. Az asszonyok sem mostak ezen a napon, mert féltek, hogy a nagypénteken mosott ruha veszélyt hoz a viselőjére. Erről Balonyban történetet is tudnak: Egyszer a balonyiak egy csoportja csónakkal ment át a Dunán a túlsó partra. Szép napsütéses idő volt. A csónakban ülő asszonyok egyikén olyan ruha volt, amelyet nagypénteken mosott ki. Hirtelen villámlani, mennydörögni kezdett, a villám csak úgy csapkodta a vizet a csónak körül. Mindnyájan attól féltek, hogy felborulnak. A nagy viharban a kormányosnak eszébe jutott, s megkérdezte, nincs-e valakin nagypénteken mosott ruha. Azonnal jelentkezett az asz-

38

szony, le is vetette a ruhát, s gyorsan a vízbe hajította. A ruhát azonnal villám csapta meg, a vihar pedig rögtön megszűnt. A Csilizközben igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a nagypénteki mosakodásnak. Csilizradványon napkelte előtt kimentek a falu végi patakhoz, itt alaposan megmosakodtak. Egészen húsvét napjáig az innét vitt vízben mosakodtak otthon is. Hitük szerint ez a víz megvédte őket a szembajoktól, meg más betegségektől is. Azt is mondták, a nagypénteki víz frissítette őket, egész évre elűzte a lustaságot. De ez a mosakodás a férgek, a gonosz lélek elűzését és az évi jó termés biztosítását is célozta. Kulcsodon a Dunában mosakodtak, Bősön pedig a Csilizben, vagy ahogy ők mondják a Csilezben. Vajkán megfigyelték, hogy ha a két passió – szenvedéstörténet – azaz virágvasárnap és nagypéntek között az egyik áradás – árhullám – a másikat érte, a Duna egész évben magas vízállású volt. Bősön nagyon féltek a nagypénteki esőtől. Szerintük a nagypénteki apró szemű eső sok kisgyermek halálát jelezte, a nagy szemű eső viszont sok felnőtt halottat jelentett. Nagyszombat szintén félünnep volt. Délelőtt még dolgoztak a háztartásban és a ház körül. Délután már rendszerint az esti föltámadási szertartásra, a körmenetre készültek. A körmenet után már véget ért a negyven napos böjt is. Este már minden háznál sonkát ettek, hogy egész évben bőségben legyen az étel, elkerülje őket mindennemű betegség. Nagyszombati hagyomány volt a ház napkelte előtti körülsöprése is. Ezzel a ténykedéssel a férgeket, a rovarokat űzték el a házból és a ház környékéről is. A ház körülsöprését a hajnali ébredés után azonnal el kellett végezni, mert csak így lehetett hatásos. Fontos volt, hogy senki ne lássa meg ezt a ténykedést. Ezért Felbáron már nagypénteken este a fal mellé állították a söprűt, Sülyben pedig még a lábbelit is megtisztították erre az alkalomra. A bősi aszszonyok viszont nem korán reggel, hanem délelőtt, a Glóriát jelző harangszókor kezdték el a söprést. Ez a harangszó jelezte a harangok visszatértét Rómából. A nagyhét három utolsó napját: nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot az egyház Triduum sacrum-nak, azaz Három szent napnak nevezi. E napok mindegyikén Krisztus szenvedése és halála az elmélkedések középpontja. Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verejtékező Üdvözítő halálfélelmére emlékeznek, pénteken a keresztre feszítés kínjait idézik, szombaton a keresztről levett Krisztus sebeiről elmélkednek. A szentmise fő gondolata csütörtökön az Oltáriszentség, pénteken a Kereszt diadala, szombaton a Föltámadás és a keresztség.

39

A nagyböjti komorságot, a böjt szigorúságát a keresztény világ legnagyobb ünnepe, a föltámadás emléknapja, húsvét váltotta föl. Már a magyar neve is jelzi, a hosszú böjtölés után ezen a napon fogyasztottak először zsírral készített ételeket, főként húst. Az ősegyházban ezt az ünnepet Solemnitas solemnitatum, azaz az Ünnepek ünnepének nevezték. A liturgiában Dominica Resurrectionis = a mi Urunk Jézus Krisztus föltámadásának napja a neve. E liturgia lényege és tartalma Krisztus dicsőséges föltámadása, ahogy a zsoltáros mondja: „Ez az a nap, amelyet az Úr alkotott nekünk, örüljünk és ujjongjunk!” A zsidó hagyományban gyökeredző, a vasárnap mellett a legrégibb keresztény ünnep, a húsvét a keresztény korban sokáig az újév kezdetét is jelentette. Ennek emlékére a negyven napos böjt utáni első napot megszentelt ételek fogyasztásával kezdték. A keleti rítusú egyházban ezt a húsvéti ételt pászkának nevezték, s náluk ez az ünnep a pászkaszentelés. A Csallóközben is szokásban volt a húsvéti ételek megszentelése. A templomban megáldott ételből (hús, sonka, tojás, kalács, bor) a ház minden lakójának, a család minden tagjának ennie kellett egy keveset , s csak utána ültek a tulajdonképpeni ebédhez. A megszentelt ételből az állatok is kaptak, hogy azok is védve legyenek minden bajtól, a veszedelmektől és a betegségektől. Emellett ezeknek az ételeknek gonoszűző ereje is volt, s morzsája, hulladéka mind a jószág, mind a föld javára szolgált, akár a karácsonyi asztalról lehullott maradék. A húsvéti ételszenteléssel az egyház viszont arra figyelmezteti a hívőket, hogy a hosszú böjt után se kísértsen meg senkit a mértéktelenség. A megszentelésre elhozott ételek mind Krisztust jelképezik. A húsvét ünnepi hangulatához szorosan hozzátartozott a piros tojás is. Mágikus szerepét minden népnél megtaláljuk már a történelmi idő kezdetén. A legenda szerint az egész világegyetem a „világtojás”-ból keletkezett. Misztikus jelentősége van a tojásnak a hinduk szent könyvében, a Védák-ban is. Az ókori népek szimbólumként használták sírjaikon, zsinagógáikon, mecseteken és más középületeken is. A történelmi Magyarország területén a régészeti feltárások során avar női sírokban találtak tojást, ami azt látszik bizonyítani, hogy már a pogány népek is az élet keletkezésének a csíráját látták benne. A keresztény egyház a megváltás jelképévé tette a tojást, piros színe pedig Jézus keresztfán kiontott vérét idézi a népi hiedelemben is szinte az egész Csallóközben. A húsvéti tojás védte meg őket a bajoktól, a betegségektől, s fokozta a női termékenységet is. A Szerdahely környéki falvakban, így a Karcsákon, az Udvarnokokban, Gelle-szélen, de az egész Öreg-Duna mentén szokásban volt húsvét vasárnapján ebédkor egy szentelt tojást annyi fele osztani szét, ahány tagja volt a családnak. Ezt a húsvéti tojást nevezték „kókannyának.” A kókonya szó a régi magyar nyelvben minden olyan hideg

40

ételt jelentett, amelyet húsvétkor szenteltettek meg. A Csallóközben pedig a kókonya, „kókannya” a megszentelt piros tojást jelentette. Bősön úgy tudták, hogy a piros tojás föltörése Jézus sírból való föltámadását , a bor pedig Jézus vérét jelképezte. Húsvéthétfő az ünnep kis nyolcadának az első napja. Az egyház a megkeresztelt hívők új életének a boldogságát, nyugalmát hirdeti. E nappal kapcsolatban alakult ki a locsolkodás szokása. Ezt a műveletet a Csallóközben, egyes falvaiban öntözésnek nevezik. A még napjainkban is szokásban lévő hagyomány tulajdonképpeni célját ma már alig, vagy egyáltalán nem ismerik. A húsvéthétfői locsolkodás: a lányok, asszonyok, menyecskék vízzel való meglocsolása, „megöntözése” hajdan az asszonyi termékenység serkentésére, fokozására irányult, e szokás régi voltáról már a középkorból is találunk utalásokat. Ezt a termékenységvarázsló ősi, katartikus szertartást az egyház is átvette, s így a keresztelésre vonatkozik. Ugyanis régen húsvét táján, elsősorban nagyszombaton vízbemerítéssel, leöntéssel kereszteltek, mert ahogy a teremtéskor „Isten lelke lebegett a vizek fölött”, így száll le most is a Szentlélek a keresztség vizére, hogy akik benne elmerülnek, a víz és a Lélek útján újra szülessenek. Már ekkor is ismerték a vízbevetélő hétfő, vízbehányó kedd kifejezéseket. Csilizradványon tiszta vízzel, hideg vízzel megtöltött dézsából öntözték a lányokat. Bősön kannákból, Medvén „ampákból zúdút a víz” az aszszonynépre. A Csallóközben érdekes magyarázatokat találunk az öntözés szokásával kapcsolatban. Csilizradványon Vida Simonné úgy tudta, hogy Jeruzsálemben Pilátus háza előtt volt a piac. A kofák és a vásárlók már korán hajnalban hangosan tárgyalták az eseményt, hogy Jézus föltámadt. Egyesek elhitték a hírt, mások viszont kételkedtek annak igazában. Ebből nagy veszekedés támadt. A csetepaté miatt Pilátus nem tudott aludni, s vízzel öntette le a veszekedő népséget, hogy elhallgassanak, hagyják el a piacot. Ennek emléke lenne a húsvéti locsolkodás. A medvei hiedelem szerint öntözni azért jártak a legények, mert a szent asszonyok kenetet és olajat vittek Jézus sírjához, hogy megkenjék vele a Mester testét. Őt azonban már nem találták a sírban. A kenetet és az olajat ezért hazavitték, és otthon a ház népére és a rokonokra öntötték. A megkenéssel és a bebalzsamozással kapcsolatos a felbári történet is. Eszerint a húsvéthétfői víz Jézus testének a bebalzsamozását jelképezi, ugyanis a keresztről való levétel után vízzel mosták ki a sebeit, hogy a test megtisztításával bebalzsamozhassák. Ennek emléke a húsvéthétfői öntözés.

41

Május névadója a régi római istennő Maia, vagy férfi párja Maius volt. Maia istennő a mitológia szerint a növekedés és a szaporodás védnöke, s május hónap valóban a fejlődés, a virágba borulás bizonyítéka. Csillagászati neve Ikrek hava, mert e csillagkép hónapja május 21-től június 21-ig tart. A régi magyar elnevezése a hónap legjelesebb ünnepe után Pünkösd hava. Május 1. A római egyházban XII. Pius pápa 1955-ben kiadott rendelete alapján május első napja Szent Józsefnek, az ácsnak, tehát a munkásnak az ünnepe. Az egyház így szenteli meg ezt a napot, ezzel kifejezve, hogy az embert nemcsak a munka teszi emberré, hanem a lélek erősítése miatt szüksége van az ünnepre is. 1889-től május elseje a nemzetközi munkásmozgalom (II. Internacionálé megalakulása) ünnepe. Mint ősi tavaszünnep, a majálisok és a májusfaállítás napja is. A Csallóközben sok helyütt a májusfát májfának is nevezik. Régen a fát mindig a legény állította annak a lánynak, akinek udvarolt, vagy aki nagyon tetszett neki. Már néhány nappal korábban kiválasztotta a legszebb fát, május elseje előtti napon, úgy éjféltájban, barátainak a segítségével csendesen a kapuhoz állította. A magas fa tetejére orgonacsokrot kötöttek, ágait különböző színű szalagokkal díszítették. Üres sörösüveget is akasztottak rá. A szépen díszített fát néha el is lopták, és egy másik leány kapujába állították. Ez a szerelmi jelkép rendszerint a hónap végéig maradt a kapuban. Több helyen viszont már pünkösd vasárnapra eltávolították. Ha a leánynak nem tetszett a legény, aki a fát a kapujába állította, a reggeli ébredés után azonnal el is tüntette a kapuból.

42

A májusfa nemcsak a tavaszi örömnek, a fiatalság nyiladozó szerelmének a jelképe, hanem bajelhárító, betegségek ellen védő szerepe is van. A Csilizközben szokásban volt május elsejére polyvával teleszórni a lányos házak előtti utcarészt. A polyvát mindig attól a legénytől hozták el, aki az utcában lakó leánynak udvarolt. A templom védőszentjének az ünnepén, vagyis a falu búcsújának a napján is állítottak díszített fát a kocsma udvarának a kapujába. Ezt molfának nevezték. Május negyedikén van Szent Flórián ünnepe. Neve latin eredetű, Florianus, ami azt jelenti: virágos. Női megfelelője a Flóra. Flórián elsősorban a magyar kalendárium szentje. Magas rangú katonatiszti család sarja, később maga is a császári sereg tisztje. A harmadik század második felében működött. Keresztény hitre tért, s ezért szenvedett vértanúságot 304-ben. Katonatársai az ausztriai Enns vizébe dobták. Ő a tűzoltók és a kéményseprők védőszentje. Szent Flórián tisztelete a történelmi Magyarország területén a 17. században terjedt el. Szobrát valamikor szinte minden csallóközi faluban, sőt az egész magyar etnikum területén, a falu végi utak mentén állították föl. Sok helyen a házak tűzfalára helyezték, hogy a házat megóvja a tűztől. Katonaruhában, előtte égő házzal ábrázolják, amelyre dézsából vizet önt. Ez a fajta ábrázolása látható Nyékvárkony községben is. Legendája szerint azért lett a tűzoltók és a kéményseprők védőszentje, mert gyermekkorában imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai. A hiedelem úgy tartja, hogy Flórián napján nem jó babot, borsót ültetni, mert az nem hoz termést. Az e napon ültetett vagy vetett kukorica viszont gazdagon „fizet”. Május 12-e az egyházban Szent Pongrác ünnepe, aki tizennégy éves korában Diocletianus uralkodása idején, 304-ben szenvedett vértanúságot. Az úgynevezett „fagyosszentek” egyike. Május 13-án van a másik fagyosszent, Szent Szervác napja. Fölszabadított rabszolgából lett püspök. A neve is jelzi korábbi állapotát, ugyanis a servus latin szó szolgát jelent. Május 14-én ünnepli az egyház Szent Bonifác vértanút. Előkelő angol család sarjaként a bencés rend tagja lett. Hittérítőként ment a germán törzsek közé, ahol 755-ben vértanúságot szenvedett. Évszázados paraszti megfigyelés szerint e három szent legtöbbször nem a májusban már várt meleget hozza, hanem a hideg napokat. Ezért is nevezik őket a „fagyosszentek”-nek. Május 15-e Zsófia napja. Nevének eredeti jelentése a görög nyelvben bölcsességet magyaráz. A népi hagyományban ő az egyedüli nő a fagyosszentek között. Sokszor hidegebb tud lenni még a férfi társainál is.

43

Május 25-én van Orbán napja. Az egyház liturgiája ezen a napon ünnepli I. Szent Orbán pápa emlékét. Krisztus után 230-ban halt meg, vértanúságot szenvedett. A népi hagyományban Orbán a szőlő védőszentje is. Napjának időjárásából főleg a szőlőtermésre szoktak következtetni. Attribútuma – jelképe a kehely, s a szőlőműveseken kívül a kádárok és a kocsmárosok is védőszentül választották. Ő is fagyosszent. Neve napján, illetve e nap éjjelén a szőlősgazda tüzet rak a szőlőjében, és Orbánhoz imádkozik, hogy riassza el a kártevő fagyot még a szőlő közeléből is. A népi rigmus is az e napi időjárásra utal: Orbán, hogyha napja tiszta, új borát édesen issza, de ha tőkéje megázik, itala ecetté válik. A szentnek sok helyen szobra is áll a szőlőben. Ha szép időt hoz, megkoszorúzzák, virággal díszítik, még borral is megöntözik, de ha kemény fagy jön, kövekkel dobálják, sőt bottal ütik a hátát. „Azt is agyon köllött volna ütni, aki Orbánt beletötte a kalendáromba” mondják a szögediek, ha Orbán napján az erős fagytól nagy kár keletkezik a szőlőben. Pünkösd előtt tíz nappal, a föltámadás utáni negyvenedik napon Jézus az összesereglett hívők és az apostolok szeme láttára fölemelkedett a levegőbe, s ahogy az írás mondja, eltűnt a szemük elől. Az 1950-es években ezt az eseményt még csütörtökön ünnepelte az egyház. Parancsolt ünnep volt, s ekkor járultak első szentáldozáshoz a harmadik osztályos gyermekek. Ezért a neve áldozócsütörtök. A hagyomány szerint, aki áldozócsütörtökön pontban déli tizenkettőkor, amikor megszólal a harang kimegy az udvarra vagy a szabadba, és valamire, vagy valakire erősen gondol, kíván valamit, ez a kívánsága teljesül. A néphit szerint ez azért következik be, mert Jézus is délben, tizenkét órakor ment föl a mennyországba. A húsvét utáni ötvenedik napra eső pünkösd ünnepe, az egyház születésnapja is májusi ünnep. Neve latinul-görögül: Pentecoste, azaz ötvenedik nap, s ebből alakult ki a magyar pünkösd név. A Biblia szerint e napon szállt a Szentlélek a jeruzsálemi hívőseregre, hogy eltöltse őket Isten erejével. A magyar népi hagyományban a pünkösd volt az egyik legjelesebb tavaszi ünnep. Népdalok, népmesék emlegetik piros pünkösd napját, a pünkösd szimbolikus virágát, a pünkösdi rózsát:

44

Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja. Holnap lesz, holnap lesz a második napja. Jó legény, jó legény, jól megfogd a kantárt! Ne tiposd, ne taposd a pünkösdi rózsát! A csallóközi pünkösd egyik legrégibb emléke a pünkösdi királynéjárás, valamint a pünkösdölés, ez az énekkel, tánccal tarkított adománygyűjtő szokás. Balonyban a fehér ruhába öltözött pünkösdölő leányok választott királynőjük vezetésével királynőnek öltöztettek fel egy bábut, ezt házról-házra járva körülhordozták a faluban. Rendszerint öten öltöztek föl, egyikük volt a királynő, akit menyasszonynak is neveztek. A másik leány kis, virágos kosarat vitt a karján, ebbe rakták el a kapott adományt, amin a szertartás végén megosztozkodtak. Minden ház előtt megálltak, s így énekeltek: A pünkösdnek jeles napján, melyet Jézus Krisztus ígért az ő tanítványainak, mikor ment föl mennyországba Szentlélekistent küldötte erősíteni szívöket. Tüzes nyelveknek zúgása rászállott az ő fejikre nagy hirtelenségeibe. Elhozta az Isten piros pünkösd napját, hogy meghordozhassuk királyné asszonykát. A szép leányoknak rózsakoszorúját, ifjú legényeknek rozmaringbokrétát, házas embereknek tányérbél virágát, öregasszonyoknak Szentlélek malasztját. Az ének befejeztével körtáncot járva vonultak a másik ház elé. Más falvakban is megtartották a pünkösdölést. A Dunaszerdahely környéki községekben a fölöltöztetett bábut tánc közben jó magasra emelték ezzel a fölkiáltással: A kendtek kendere ilyen nagyra nőjön, ni! Minden háztól elbúcsúztak, így köszöntöttek:

45

Légyen földeteken gyümölcs, bor és búza, Az új Messiásnak kibimbódzott ága, Júda nemzetségek királyi pálcája, S király-koronája. Szálljon házatokra az egek harmatja, Mint azelőtt szállott az apostolokra. A pünkösdölők is kaptak minden faluban ajándékot: tojást, szalonnát, pénzt, amelyet azután az egyik háznál közösen elfogyasztottak. „Piros pünkösd hajnalán a szegedi táj népe zöld ággal, fűzzel, de főleg bodzával ékesíti föl házatáját, különösen a kerítést, ablakot, de régebben a vízimalmokat, hajókat is. Ez a bodzázás, ami Ószentivánban a legények dolga és a lányosházokra is kiterjed.” Azért tűzték ki ezeket az ágakat, hogy a házat elkerülje az Isten haragja, azaz a mennykő. Az eltett bodzaágakat pedig szélhűdés esetén használták, megfüstölték vele a beteget (Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd). Már a középkorban is szokásban volt Európa számos népénél a pünkösdi királyválasztás. Az 1700-as évekből már vannak olyan emlékek a Csallóközben is, amelyek erre a versenyszerű játékra utalnak. Itt elsősorban a lovat legszebben megülő és a legügyesebben irányító legény kapta meg ezt a rangot, aki minden, útjába állított akadályt elsőként győzött le. A király dicsősége egy évig tartott, amikor is semmiféle büntetést nem szabhattak ki reá. Ő volt a legények vezetője, bírája (legínybíró), s minden mulatságba, rendezvényre hivatalos volt. A legtöbb csallóközi faluban még ma is emlékeznek erre a pünkösdi szertartásra. Gútán valamikor minden évben megrendezték, még az ötvenes években is, mint Tejfalun a dőrejárást. Pünkösdkor vagy pünkösd másnapján, hétfőn Medvén a leányok bált rendeztek. Ilyenkor minden lány pöttyös ruhába öltözött, innét pöttyös bál a neve. A nyáradi rózsás ruhába öltözött lányok bálja volt a rózsás bál. Szapon viszont régen pünkösd napján tartották a legényavatást. Erről Szegi Lajos, 1982-ben nyolcvannégy éves adatközlőm, így beszélt: „Minden tizennyóc éves legínynek be köllött megát körösztűtetnyi a legínyek közé. A legíny öt-tíz liter bort fizetett, ótán válosztott megánok körösztepát. A körösztapa ótán megkörösztűte, a fejit leöntötte kevés borra. Aki nem kírte, hogy legínnyé evessák, nem mehetett be a kocsmábo.” A pünkösdöléssel a szerencsét óvták, a jó termést (kender), az anyagi gazdagságot akarták biztosítani. E termékenységet varázsló jelleg megtalálható a pünkösd hétfőjén szokásban volt vámkerék-állításban is. Ez a tavaszi,

46

tavaszt köszöntő, pünkösdi mulatságszimbólum, egy körülbelül 15 méter magas rúd tetejére erősített kocsikerék a kocsma udvarán állt. Szalagokkal, borosüvegekkel díszítették. Nevét onnan kapta, hogy az erre az alkalomra megválasztott bíró vagy csősz az utcán sétálgató párokat elfogta. Azzal vádolta őket, hogy a tilosban jártak. Emiatt bírságot kellett fizetniük, ez volt a vám. Ennek a jelképe volt a kerék, azaz a vámkerék. A vámot mindig a leányok fizették, hogy kiszabadíthassák a legényeket a fogságból. A mulatságot is a leányok rendezték, s arról is ők gondoskodtak, hogy vám nélkül senki ne mehessen be a kocsmába. A bírságolás az egész mulatság ideje alatt tartott. Az így összeszedett pénzt vagy jótékony célra fordították, vagy közösen elmulatták. Hitük szerint ez az eszem-iszom is bőséges ajándékozásra késztette a természetet, s az egész közösséget megóvta a bajoktól is.

47

Június a latin hagyományban Jupiter főisten felesége, Juno hónapja. Nevét is ettől származtatják. Egy latin forrás mensis Iunoniusnak (június hónap) említi. Csillagászati neve Rák hava, a régi magyar naptárban pedig Szent Iván hava, Keresztelő Szent Jánosnak, Jézus előhírnökének a neve után. A pünkösd utáni tizenegyedik napra, Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökre, e hónap első két hetébe esik Úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe. A titok: Jézus valósággal jelen van e szentségben a kenyér és a bor külső színében. Az ünnepet 1264-ben IV. Orbán pápa rendelte el és tette kötelezővé az egész egyház számára. Himnuszát Aquinói Szent Tamás, az Angyali Doktor (Doctor Angelicus) szerezte: ... Drága titka szent hitünknek, testté, vérré lényegülnek, bor, s kenyér mi volt előbb. Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt. ... Vére ital, teste étel, mégis ott van teljességgel, mindkettőben Istened. Katolikus vidékeken Úrnapján, így a Csallóköz több falujában is, körmenetet tartottak, s tartanak ma is. Dunaszerdahelyen az Oltáriszentséget vivő

48

pap feje fölött négy legényegyleti fiatal tartotta a baldachint – népi nevén baldacint – előtte pedig fehér ruhába öltözött leánykák szórták a mezei és a kerti virágok szirmait, ezekből szőnyeget alkotva. A baldachin után díszmagyarba öltözött hölgyek vonultak, s énekelték a hívőkkel együtt az Oltáriszentség dicséretét. Ilyenkor, régen a falu apraja-nagyja részt vett ezen az ünnepélyes, diadalmas fölvonuláson, s buzgón imádkozott a négy világtáj felé fölállított oltárnál az egészséges, bőséges termésért, a testi egészségért és a lelki megújulásért. Az e napra felállított oltársátrak virágai, faágai mind jeles szentelménynek számítottak. A körmenet befejezése után mindenki vitt haza legalább egy csomó faágat, ezt a kertben a vetemények – különösen a káposzta – közé szúrta, hogy megvédje a növényt, az egész veteményeskertet a férgektől. Csilizradványon a faágat a szerhába szúrták éppúgy, mint a virágvasárnapi barkát, hogy megvédje a házat a villámcsapástól. A Hortobágy vidékén azt tartották, ha valaki hosszú útra indult, a magával vitt úrnapi virág megvédelmezte minden bajtól, szerencsétlenségtől, írja Barna Gábor. Palócföldön „az úrnapi virággal néhol a fejfájós beteget füstölték. A beteg gyerek fürdővizébe szintén tettek ilyen virágot.” (Csáky Károly). Hajdúszoboszlón, ha valaki hosszú útra indult, úrnapi virágot vitt magával, hogy az megoltalmazza minden bajtól. Az Úrnapja tulajdonképpen az utolsó tavaszi ünnep az egyházban. Eredeti célja határkerülés volt, hogy az Oltáriszentség körülhordozásával távol tartsák a falutól és a falu határától a természeti csapásokat, és bőséges áldás járjon a nyomában. Korábban nemcsak Úrnapján, hanem égiháború, vihar esetén a Szentséget az egész faluban és a falu határában is körülvitték, hogy megvédje az „életet”, ami a termést jelentette. Egyes vidékeken, így Bálint Sándor szerint Kiskunfélegyházán az úrnapi körmenetben egy virágénekszerű istenes éneket énekeltek, amely így kezdődött: A rózsának, violának nem ér veled illatja, Liliomnak, hiacinthusnak színes szép ábrázatja, Úr Jézus szent teste, drágalátos vére, Kit kenyér s bor szín tart elrejtve. Ez test által sokkal jobban virágoknál zöldellünk, Minden fölött drágább ízet lelkünkben érezhetünk, Úr Jézus szent teste, drágalátos vére, Kit kenyér s bor szín tart elrejtve.

49

Természeti megfigyelés eredményei az időjárással kapcsolatos meghatározások: Úrnapi idő mutatja az őszi időt. Ha Úrnapján szép napsütés van, jól fizet a gabona. Ha Úrnapján esik az eső, nem számíthatunk gazdag diótermésre. Úrnapi száraz idő, sok szénatermés. Június 8-án van Medárd napja. A szent Franciaországban volt püspök. Ő a legismertebb időjósló szent. Nevéhez fűződik a negyvennapos eső még ma is élő hagyománya. A megfigyelés szerint, ha Medárd napkor esik az eső, az negyven napon át mindennap esni fog. Ez nem azt jelenti, hogy negyven napig mindennap egész napos eső lesz, de kevés csapadék minden nap lehet. Egyes növények vetésével kapcsolatban is tettek megfigyeléseket. Így Csilizpatason a lent mindig Medárd napja után vetették el, mert azt tartották, hogy az ekkor elvetett mag nem lesz gazos, gyomos, és szépen fejlődik. Június 24-én tartja az egyház Keresztelő Szent János születésnapját. Születését angyal hirdette meg a szent apjának, Zakariás papnak. János az Üdvözítő előtt járva bűnbánatot hirdetett, hogy így készítse elő Jézus tanítását. Fellépése előtt a pusztában remeteként élt, s amikor megkezdte szolgálatát a Jordán vizénél, mindig tömegek hallgatták, és megkeresztelkedtek. A naptári év hagyományos ünnepi szokásai közül szertartásos cselekményével, a cselekményhez kapcsolódó hiedelmeivel éppen ez a nap, június 24-e emelkedik ki. Már az V. században együtt ünnepelték János születésnapját és a nyári napfordulót. A napforduló pogány ünnepi hagyományából alakult ki a magyar etnikumban is e kettős ünnep: a Szent Iván-napi tűzugrás és tűzszentelés. A sok pogány elemet őrző „játék” a népélet egyik legérdekesebb dramatikus hagyományát őrzi. A hagyomány eredetéről a Csallóközben már jóformán semmit sem tudnak, ellenben emlékeznek még arra, hogy amíg a tűz égett, „igen hosszú éneket mondtak.” A szöveget ma már sehol sem tudják, ez már a múlt század végefelé feledésbe merült, de nem sokban különbözhetett, vagy talán egyezett is a Kodály-gyűjtötte (Zobor-vidék, Nyitra megye) Szent Iváni énekkel. Az ének egyes szakaszai mitikus, vallásos és párosító mozzanatokat tartalmaznak. A tűzugrásról és a tűz körüli elhelyezkedés rendjéről ezeket mondja: Tüzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk, egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öreg asszonyok, harmadikán ülnek szép ifjú legények, negyedikén ülnek szép hajadon lányok.

50

A tűz meggyújtásakor ezt éneklik: „Meggyúlandó N. N. kőháza.” Felsorolják a jelenlevők neveit is, majd a tűzugráskor éneklik a rutafa-dalt, jelentve az ugró legény és leány nevét: Magos a rutafa, ága elágazik, Selyem sárhaja, Magyar Ilona, Haján fölű gyöngy, koszorúja gyöngy. ... Mely magos rutafa, ága elágazott, A tengeren által hajlongott. Egyik ága hajlott Balkó Pista udvarába, Másik ága hajlott Császár Borcsa udvarába. Selyem sárhaja Magyar Ilonának, haján fölű gyöngy, koszorúja gyöngy. Kerényi György a Magyar énekes népszokások című könyvében az énekkel kapcsolatban a következőket mondja: „Ha valaki a Szent Iváni-énekek fejezeténél kezdi a megismerkedést a magyar népzenével, úgy érezheti, hogy ott van a kezdet kezdeténél, a magyarság pogány őskorában. Egyházgellén Iván napja estéjén a legények kocsival vonultak végig a falun, s minden házba bekiáltották: Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét! Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét. A tőke ugyanis mindig kint volt a ház előtt az utcán, erre szoktak leülni vasárnap délután és estefelé az öregebbek. A legények rendszerint mindenütt kaptak fát vagy rőzsenyalábot, ezt a falu végi keresztútnál összerakták és meggyújtották. A gúlába rakott máglya közepébe szúrták a búcsúi „molfát”, ezt lelepték borítóval. A borító ősi halászszerszám, de a Csallóközben a baromfiak összetartására használt, vesszőből font kosarat is borítónak nevez-

51

ték. Ezzel lepték le a kotlóst és a csirkéit, hogy szét ne széledjenek. Erre a borítóra tették még az előző évi aratókoszorút is. Amikor a rakomány elkészült, egy leány háromszor körüljárta, szenteltvízzel meglocsolta, „megszentelte.” Utána az egyik legény szalmából készített égő fáklyával háromszor körülfutotta, majd meggyújtotta. Amíg a tűz égett, népdalokat énekeltek, beszélgettek. A lohadó tüzet a legények átugrálták, s a leányokat is erre bíztatták. Az volt a hiedelem, hogy az a leány, aki elsőként vállalkozik, hogy a tüzet átugorja, még abban az évben férjhez megy. Még azt is hitték, hogy amilyen messzire látható a tűz fénye a határban, azon a területen nem veri el a jég a veteményt, s minden gabona jó termést hoz. Nagybodakon a férfiak „peszmetet” (rövidebb törmelékfa) raktak a maguk húzta kocsira. A fát mindig kérték, de ha valahol nem kaptak, loptak is. Az összeszedett fát a faluszéli réten rakták össze. A kiválasztott fiatal leány – ők úgy mondták: szűzleány – körüljárva minden oldalról megszentelte, majd a tűzről gondoskodó legény meggyújtotta. A tűznél valamikor a „rituális” szöveget (Szent Iváni-ének) énekelték, „de máro ebbű kimútak” ahogy Almási Józsefné, az 1983-ban kilencvenhét éves Róza néni mondta. Sülyben a legények szintén bekiabáltak minden házba rőzséért. Rendszerint mindenütt megkapták a már előre elkészített adagot. A rakományt a Dunatöltésnél szabályos asztag formájában a keresztútra rakták. A rakást szalmával bélelt tyúkkosárral hárman megkerülték, egy leány pedig szenteltvízzel meghintette. Ezután a tyúkkosarat egy magas póznára akasztva meggyújtották, és lassan ráengedték az összerakott fára. Amikor a fa lángot fogott, különböző, a faluban ismert népdalokat, magyarnótát énekeltek: Megrakják a tüzet, mégis elaluszik. Nincs az a szerelem, ami el nem múlik. Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, Mért nem virágoztál minden falevelen. Minden fa levelén, cédrusfa tetején, Hadd szakajtott vóna minden szegény legény. Amikor a tűz lohadni kezdett, a merészebbek átugrálták, hogy az év további részében még szerencsésebbek legyenek. Az elsőnek ugró lányról itt is azt tartották, hogy az év végéig férjhez megy. Június 29-e Szent Péter és Pál ünnepe. Az egyház ezen a napon együtt ünnepli a két apostolfejedelmet, akik ezen a napon haltak vértanúhalált. Pétert fejjel lefelé csüngve keresztre feszítették, a Néró-féle keresz-tényüldözés ide-

52

jén. Pált pedig körülbelül ugyanebben az évben lefejezték. Őt, mint római polgárt, nem lehetett keresztre feszíteni. A néphagyomány szerint ezen a napon az a legény vagy leány, aki meghallotta az első harangszót, az év végéig megnősült, vagy férjhez ment. A vallásos asszonyok körében pedig szinte napjainkig élt az a hit is, hogy annak az édesanyának, akinek kisgyermek-halottja van, nem szabad friss gyümölcsöt – főként cseresznyét – ennie Péter-Pál napja előtt, hogy gyermeke a mennyországban megkaphassa a neki járó részt. A legenda szerint Szent Péter apostolfejedelem mindennap gyümölcsöt, cseresznyét oszt a gyermekeknek, de annak a gyereknek, akinek az édesanyja az ünnep előtt már evett a cseresznyéből, azt mondja: Te nem kaphatsz cseresznyét, mert részedet az édesanyád megette előled a földön. Csak az ünnep elteltével ehet az ilyen anya a gyümölcsből, de akkor is az első szemet mindig idegen gyermeknek kell odaadnia.

53

Július. E hónap eredeti neve a római naptár szerint Quintilis, azaz ötödik volt, mert a márciusi évkezdethez igazodva ez volt az ötödik hónap. Krisztus előtt 44-ben Marcus Antonius, Julius Caesar triumvir-társa javaslatára nevezték el júliusnak, éppen Caesarról, aki e hónap 12-én született. Csillagászati neve: Oroszlán hava. A magyar hagyományban a hónap első tizedében ünnepelt apostol, Jakab után Szent Jakab havának ismerték. A Szent Iván-i tűzugrás már az aratást előzte. Július hónap első felében a mezőgazdasági munkák között ez volt az egyik legnehezebb munka, a paraszti szorgoskodás „koronája és jutalma.” Kezdéshez már jó előre mindent előkészítettek. Megkalapálták, megfenték a kaszákat, kötőnek sást szedtek, „kézhez készítették” a kötözőfát is. Néhány héttel korábban már megfogadták az aratókat. A részes aratók bér fejében megkapták a tizenegyedik vagy a tizenkettedik részt, azaz hetest, kilót vagy mázsát. Felbáron tizenkettedik részt kapott egy „szakmány”, egy aratócsoport. Úgy látszik, s ezt a szó is bizonyítja, itt a szakmányban végzett munka volt az ősibb, s csak később kezdték a részes formát alkalmazni. A szakmányban arató a Czuczor-Fogarasi szerkesztette Magyar Nyelv Szótára szerint olyan munkás, „akit napszámban, de kivált holdak száma szerint fogadtak és fizetnek...” A munkát Péter-Pál napja körül szokták elkezdeni. A helyi megfigyelés szerint ekkorra már megszakad a gabona töve, ami azt jelenti, hogy megérett a betakarításra. Régen Péter-Pál napján a gazda délután kiment a búzaföldre, keresztet vetett, majd, levágott néhány kévére elég gabonát. A levágott gabo-

54

nát kévébe kötötte, és egymásra rakta. Ezzel megkezdte jelképesen az aratást, eleget tett az ősi szokásnak. A Péter-Pál-napi első kaszavágásokat mindig csak egyedül kellett megtenni, hogy az aratás szerencsésen fejeződjék be. Ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus, segíts!” fohásszal indultak, megemelték a kalapjukat, sapkájukat. Voltak, akik letérdeltek a gabonaföld szélén, keresztet vetettek, és imádkoztak. Általános volt az a szokás is, hogy indulás előtt, pl. Felbáron, Medvén, Bősön, Balonyban, a Csilizközben, de más csallóközi faluban is, ahol volt templom, az aratáshoz szükséges eszközöket, szerszámokat: kaszát, gereblyét, kötözőfát, sarlót, a tokmányt a tarisznyával a templom falához rakták, hogy a pap megszentelje, vagy megáldja. Felbáron egy lajt vizet is tettek a szerszámok mellé. A lajt fából készült, hosszúkás, tágas hordó, ebben hordták a vizet az aratóknak. Bodakon, Kisudvarnokban a lajtot vatalének, csubullónak, csobollónak is nevezték. Az aratók magukkal is vittek vizet cserépkorsóban, ennek a neve csöcsöskorsó volt. Ha a munka közben elfogyott a víz – a nagy hőségben sokat kellett inni – a kötőterítő gyerek vagy a kötöző ment vízért a közeli forráshoz. Az aratók munkája igen nehéz munka volt. Kora hajnalban, már három órakor kint voltak a földeken vagy otthon, a szérűben. Először kötőt csináltak, amíg a gabona harmatos volt. Egy személynek tíz-tizenkét csomót kellett elkészítenie. Egy csomó tizennyolc kötőt jelentett. Délután öt-hat óráig vágták a gabonát, utána a kévékbe kötött terményt kepékbe, keresztekbe rakták. Egy hetes, kereszt vagy kepe tizennyolc kévéből állt. A legfelső kéve volt a papkéve, a feudális világban a falusi papnak, lelkésznek járó dézsma egy része. Az összehordott kévék után a tarlót a marokszedők nagygereblyével fölhárították. Ez volt a háradék, s kévébe kötve mindig a kepe végébe került. Sokszor este tíz-tizenegy óráig is dolgoztak. Haza a legtöbbször gyalog ballagtak, mégis volt kedvük énekelni: Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni. Nem szabad a legényeknek más faluba járni. Nem is jártam, nem is fogok életembe soha, Van énnékem a faluba kökényszemű barna. Ezt is szívesen énekelték: Megérett a búza, megpendül a kasza. A Jóisten adta, mi meg hordjuk haza. Gyere rózsám, mellettem van a te helyed. Szüret után úgyis bekötöm a fejed.

55

Az uradalomban az aratás mindig vasárnap, s bállal kezdődött. A bősi uradalomban hetven kaszás is dolgozott hetven marokszedővel. Csoportokban, „cukkokban” végezték a munkát. Egy cukkban három kaszás és három marokszedő volt. Az egyik kaszás kötözött, kettő kaszált, a marokszedők közül kettő szedte a markot, egy pedig kötőt terített. Ezt felváltva, cserélgetve végezték. Medvén és a Duna menti falvakban különösen nehéz volt az aratás, mert a kötözéshez szükséges sást, meg a gabonát is, sokszor a vízből kellett kiszabadítani, kihordani. A medveiek szerint a papkéve azért került mindig a kalászos felével a szél irányába, hogy az ne tudja könnyen szétdobálni, szétszórni a kepéket. Erre különösképpen kellett vigyázni, mert a szélvihar mindig sok kárt okozott a gabonában. Az ilyenkor keletkezett hirtelen szelet Medvén „apostolok szelé”-nek nevezték, utalva ezzel az első pünkösdre, amikor a Szentlélek nagy szélzúgás között szállt le az apostolokra, ahogy ezt az Apostolok cselekedetei című szentkönyvben olvashatjuk. Patason a gazdák az aratást istentisztelettel kezdték, s a következő zsoltárt énekelték: Vígak a föld lakosai, mert megnyíltak az ajtai az Úr bő tárházának. Víg a magvető, hogy néki orcájának verejtéki nem hiába hullának. Mert ahol hintett marokkal, most kiterjesztett karokkal hordja kévéi sorát. Aki segítségül híván az Urat, dolgozni kíván nyer tőle ily adományt. Az aratók a tarlón mindnyájan közös tálból ettek. A tálat a földre tették, körülülték, s így fogyasztották el az ételt. Evés közben soha nem beszéltek. Az ebéd elfogyasztása után keveset pihentek a föld szélén lévő fák alatt, majd ismét elkezdték a nehéz munkát. Az aratás megkezdésekor az urasági aratók, vagy azok, akik nagyobb, módosabb gazdánál arattak, a körükben megjelent gazdát vagy az intézőjét jelképesen foglyul ejtették. Kivitték a gabonaföldre, ahol a marokszedők búzaszálból font gúzzsal, szalaggal összekötözték a kezét, s csak akkor engedték szabadon, amikor pénzzel vagy borral kiváltotta magát. Balonyban a gazda a

56

kaszásoknak és a kötözőknek pálinkát adott, a marokszedőket pedig díszes fejkendővel ajándékozta meg. Az aratás befejezésekor aratókoszorút készítettek. Búza, rozs, zab kalászaiból fonták a leányok a koszorút, s piros, fehér, zöld nemzeti színű szalagokkal díszítették. Csiliznyáradon színes szalagokat kötöttek a kalászokra. A koszorút a gazda házához a marokszedők vitték, mellettük mentek a kaszások vidám dalszóval, majd az első kaszás, ő volt az aratógazda, adta át köszöntő szavak kíséretében: „Kedves Gazduram! Isten segítségével a mai napon sikeresen befejeztük az aratást. Továbbra is jó egészséget kívánunk Gazduramnak és az egész családnak. Tartsa meg őket az Isten erőben, egészségben, s kérjük, hogy jövőre is minket válasszon aratójának.” Ezután fölcsendült az aratók éneke: Gazduramnak tisztelettel jelentjük, az aratást ma délben befejeztük. Adja Isten, kövér legyen minden búzaszem! Fehér lisztből omlós kalács, puha kenyér sülhessen. Kerényi György említ egy nagyon régi aratóéneket, amelyet az aratás befejezése után, az aratókoszorú átadásakor szoktak énekelni: Elvégeztük, elvégeztük az aratást, az aratást. Készíjj gazda, készíjj gazda, jó áldomást, jó áldomást! Bodakon a koszorút mindig az első kaszás vitte a fején. A nóta pedig így hangzott: Soós György uram, nagy uraság, álgya meg a Szentháromság! Álgya, álgya, meg is álgya! A torkunkat is megszánnya! A koszorú átadása után a gazda vacsorával és itallal vendégelte meg az aratóit. Ez volt az áldomás, vagy ahogy a Csallóközben mondták: ádomás. Sülyben egy érdekes szokás, hiedelem élt aratás idején. Amikor a gabona már kihányta a fejét, s köd keletkezett, két férfinak ruhaszárító vagy ladikhúzó kötéllel kellett a ködöt lehúzni a vetésről, hogy a termés be ne fulladjon. Ezt

57

úgy csinálták, hogy az egyik férfi megállt a föld egyik oldalán, a másik vele szemben a túlsó oldalon, a kötelet keresztben áthúzták a búzaföldön, s hosszában végigmentek rajta. Július 2-án, tehát még az aratás kezdetén van Sarlós Boldogasszony ünnepe. Az ünnep neve latinul: Visitatio Beatae Mariae Virginis = Szűz Mária látogatása Erzsébetnél, Keresztelő Szent János anyjánál. Ez a nap különösen jeles nap volt azokban a falvakban, ahol ezen a napon tartották az évi búcsút. Balonyban is ez a búcsú napja. Az ünneppel kapcsolatban itt keletkezett az a hiedelem, hogy az egyik nagygazda éppen Sarlós Boldogasszony napján akarta a munkásait kiküldeni aratni. A szolgálólány – Mária-ünnepről lévén szó – nem hajlott a gazda szavára mondván, hogy ilyen szép és nagy ünnepen ők bizony nem dolgoznak. Erre a gazda nagy haraggal rákiáltott a lányra: Dobd a sarlódat az ég felé, s ha a te Máriád elkapja, nem kell kimennetek a földekre. A leány szót fogadott, a sarlót gyorsan földobta a magasba, s csodák csodája, az megállt a levegőben. A balonyiak szerint ezért nevezik ezt az ünnepet Sarlós Boldogasszony ünnepének. Valójában azonban Mária látogatásának ez a napja a 14. században még parancsolt ünnep volt, de a 17. századtól kezdődően már csak emléknapként szerepel. Mivel ez a látogatás épp az aratás idejére esik, a többi Boldogasszony-ünneptől a sarlós jelzővel különböztetik meg. Július 26-a az ősi egyházi és népi hagyomány szerint Szűz Mária édesanyjának, Szent Annának a napja. Szent Anna tehát Jézus nagyanyja. Nevét csak az apokrif (nem elismert) evangéliumok közül a Jakab elő-evangélium említi. Az egyház is tiszteletben tartja Szent Annát. Régebben a népi hagyományban a keddi nap volt az ő napja, ezért a kedd asszonyának is nevezték. Tisztelete elsősorban az asszonyi munkával függ össze. A szövők, a csipkeverők, a szabók védőszentje. A Csallóközben az asszonyi kendermunkára, a kendernyűvésre figyelmeztetett. Természeti megfigyelés alapján azt tartják, hogy ha Anna napján a hangyák bolyokba csoportosulnak, bolyokat készítenek, akkor esős télre lehet számítani. A Csallóközben a legtöbb faluban az Anna-nap előtti héten már befejezték az aratást és meg is kezdődhetett a behordás munkája. Ebben már a rokonok és a jó barátok is összesegítettek. A szérűben asztagokba rakott „életet”, így nevezték a gabonát, közösen, cséplőgép segítségével elcsépelték.

58

Augusztus az ókori Róma naptára szerint a hatodik hónap volt, ezért eredetileg Hatodiknak, Sextilisnek hívták. Krisztus előtt 8-ban a római szenátus úgy határozott, hogy az eddigi hatodik hónapot, az akkor első konzulként kormányzó Augustus nevével jegyzi. A hónap régi magyar neve Kisasszony hava, csillagászati nevén pedig a Szűz havaként ismeretes. Augusztus a paraszti rendben a gabona cséplésének a hónapja. A csallóközi paraszt kihasználva a jó időt, a forró augusztusi napokat, sietett gabonáját Szent István király napjáig a magtárba takarítani. Ugyanis tartotta magát az a természeti megfigyelés, hogy e nap előtt, de inkább az utána következő napokban már biztosan elered az eső. Ez a legtöbbször be is következett. Augusztus 10-én ünnepli az egyház Szent Lőrinc vértanú emlékezetét. Lőrinc II. Sixtus pápa szerpapja volt. A vértanú pápa, mielőtt üldözői elfogták, Lőrincre bízta az egyház kincseit azzal az óhajjal, hogy ossza ki a szegények között. Ugyanis Lőrinc volt a szegények kijelölt gondozója is. A pápa elfogatása után, a harmadik napon Lőrinc is börtönbe került. Amikor a rabtartók a kincseket kérték tőle, ő a körülötte lévő szegényekre mutatott így szólva: ezek az egyház kincsei. Mint szerpap, diakónus különösen nagy gondot fordított a rábízott szegény emberekre és a betegekre. Maga mosta a szegények lábát, s az alamizsnát is rendszeresen ő osztotta ki közöttük. Legendája szerint sok beteget meggyógyított, visszaadta a vakok szeme világát is. Kivégzése előtt utolsó felszólításként arra kérték, hogy áldozzon az isteneknek, mert ha nem teszi, egész éjjel kínozni fogják. Ő erre nem volt hajlandó, s így válaszolt: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik.” Erre tüzes rostélyra fektették, rábilincselték, és elevenen megégették. 59

Lőrinc a negyedik század óta a keresztény világ egyik legnépszerűbb szentje. Jelképe a boronára emlékeztető rostély. A tűzoltók mellett a cukrászok, pékek hívták segítségül, elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá. Ünnepe a földműves nép körében határnap volt. A Csallóközben is úgy tartották, de még ma is így tartják, hogy Lőrinc-nap után már nem ízletes a dinnye, mert kissé puhább lesz. A népi mondás szerint: Lőrinc belepisilt a dinnyébe. Az e nap utáni fürdés sem ajánlatos, mert úgy tudják, hogy Lőrinc a vizet is megpisilte, ezért már hidegebb. Időjósló nap is Lőrinc napja: esőjével bő szőlő- és gyümölcstermést ígér. A hit szerint, ha Lőrinc napján annyi eső esik, hogy még a kerékvágásban is megáll a víz, akkor a szüretkor gazdagon ömlik a présből a nedű. Augusztus tizenötödike Nagyboldogasszony ünnepe. Latin neve az egyházban: Assumptio Beatae Mariae Virginis, azaz Szűz Mária mennybefölvétele. Az ősegyházban ez a nap a legrégibb Mária-ünnep, már az ötödik században ünnepelték. Mária mennybefölvételének a dogmáját XII. Pius pápa hirdette ki 1950 november elsején. Szent István királyunk óta parancsolt ünnep volt egészen 1950-ig. A Csallóközben Nagyboldogasszony ünnepe Dercsikán búcsújáró napként szerepelt, a neve Dercsikai Nagyboldogasszony. Egyébként ez a nap, augusztus tizenötödike Szent István halálának a napja is. A magyar etnikum területén – tehát a Csallóközben is – ehhez a naphoz kapcsolódik az a megfigyelés, hogy a két Mária ünnep: Nagyboldogasszony (aug. 15.) és Kisasszony napja (szept. 8.) közötti tojások sokáig elállóak, s az ebben az időközben ültetett tyúkok nyugodtan ülnek a tojásokon. Minden tojás fias lesz, s az ekkor kikelt csibékből jó tojók, jó kotlók, egészséges, edzett baromfiak lesznek. A népnyelv ezt az időt Két asszony köze néven emlegeti. A Két asszony közi tojásokat télire is elrakták, még akkor is használhatók voltak. A sülyi hagyomány szerint a nyáron ültetett tyúk alá kilenc udvarból kellett lopni a szalmát, hogy minden tojás fias legyen. Kisudvarnokban a tyúk alá szánt tojásokat ültetés előtt férfikalapba rakták, így biztosan fiasak lettek. Augusztus 20-án ünnepli a magyar nép az országalapító Szent István király napját. A világegyházban ez az ünnep e hónap 16-án van. Szent István a pogány magyarok megtérítője, és az ország első királya. Nem politikai érdekből, hanem meggyőződése szerint lett keresztény. Épségben maradt jobbját, a Szent jobbot névünnepén, augusztus 20-án körmenetben viszik körül a pesti Bazilika környékén. Régebben céhek védőszentje, bányászok és pénzverők patrónusa volt. Mondák, balladák foglalkoztak alakjával. A magyar falu a Csallóközben is a mai napig ünnepli az első szent királyt. A népi megfigyelés szerint a gólyák

60

ezen a napon indulnak el melegebb vidékre. Nemcsak a csallóközi nép, hanem az egész ország István király napján ünnepelte a megszentelt új kenyérnek a megszegését is. Az új búzából sütött kenyérből a Csallóközben az első darabot mindig az ott tartózkodó koldus kapta azért, hogy mindig legyen elég belőle ajándékozásra is. A mélyen vallásos király az égieknek ajánlotta koronáját – amelyet II. Szilveszter pápától kapott – és országát. A keresztény magyarság, István és Szűz Mária népe, nem lett hűbérese sem a római pápának, sem a német-római császárnak. Nemeskürty István írja: „A honfoglaló magyarságnak volt egy világot megtartó istenasszonya: a Boldogasszony. A Boldogasszony a fölénk boruló kék éggel, mint palástjával védelmezi a magyarságot. ...A kereszténnyé vált magyarok őszinte áhítattal tisztelték a Szent Szüzet, ahogyan ők mondták: a Boldogasszonyt (asszony = királyné), így tehát István bölcsen hagyott ránk, magyarokra egy minden világi harcon, küzdelmen, érdeken felülálló mennyei pártfogót, olyasvalakit, akit már honfoglaló őseink is tiszteltek. A Szűz Máriának ajánlott ország egyszersmind a keresztény hithez való hűséget is jelentette.” Augusztus 24-e Szent Bertalan apostol ünnepe. Ő a tizenkét apostol egyike. Indiában térített, s ott halt vértanúhalált. Lefejezték. A népi hiedelem szerint, amilyen Bertalan napján az idő, olyan lesz az ősz is. Az e napi zivatar jégre és hóra utal, ha esik az eső, jó káposztatermés várható. De van olyan hiedelem is, amely szerint e napon nem szabad kimenni a káposztaföldre, mert akkor a termés kicsi marad, vagyis csak apró fejű káposzta nő.

61

Szeptember a régi római naptár márciustól számított hetedik hónapja. A neve latinul September, azaz a Hetedik hónap. A csillagászatban Mérleg hava néven szerepel, a hónap utolsó tizedében uralkodó Mérleg csillagképre utalva. A régi magyar naptárakban pedig Szent Mihály hava a neve, mert Szent Mihály arkangyal a hónap végének a legrangosabb szentje. A parasztélet és a paraszti munka sikere igen nagy mértékben a természettől függött. A vallásos paraszti felfogás az esztendő, így az ősz jeles napjait is a közösség ünnepévé avatta, s ezek az ünnepek is fontos hagyományőrző szerepet töltöttek be a mindennapi életben. A legtöbbjük beillett az egyházi évbe is, rendszerint valamelyik szent nevéhez és ünnepéhez kapcsolódott. Ezek az ünnepi szokások, hiedelmek is mindenesetben a termékenység fokozását, az egészség megóvását és védelmét szolgálták. Szeptember elsején van Szent Egyed napja. Ez a nap a meteorológiai ősz kezdő napja is, a magyar néphagyomány is annak tekinti. A néphit szerint Egyed a gyógynövények, a koldusok, a nyomorékok védőszentje, de tisztelték és segítségét kérték a pásztorok is, hogy megvédje a jószágukat. A természeti megfigyelés szerint, ha „Egyed napján jó idő lévén, az ősz is jó leszen, s jó leszen a bor is.” Bálint Sándor írja, hogy Egyed napjának jelentősége tréfás névmagyarázaton alapul. Ezt szokták kérdezni: „Mikor van a túrós csusza neve napja? Egyed napján!”

62

A disznót is ezen a napon szokták hízóba fogni, hogy Egyed nevére való tekintettel minél jobban hízzék. Szeptember 8. A római egyház ezen a napon ünnepli Szűz Mária születésnapját. Az ünnep neve: Kisasszony napja, Kisboldogasszony ünnepe. Latinul: Nativitas Beatae Mariae Virginis. Mária születésének a helye ismeretlen. A születés napját már Keleten a hetedik században ismerték, Nyugaton viszont csak a nyolcadik században kezdték megtartani. Általános egyházi ünneplése a tizenegyedik század elejétől mutatható ki. Az őszi jeles napok közül munkaszünettel járó ünnep volt. Már a pogány világban őszkezdő napként tartották számon. Ezen a napon a Csallóközben – de más magyar vidékeken is – az asszonyoknak, leányoknak nem volt szabad dolgozniuk. Ez a tilalom főként a szövésre és a fonásra vonatkozott. A Dunaszerdahely környéki falvakban ilyenkor léptek szolgálatba a cselédek, s az ünnep délutánján szokták megkezdeni a dióverést is. Az ünnep magyar elnevezése a tizenötödik századig vezethető vissza. Számos templom, kápolna hirdeti az Istenszülő Mária születésének emlékét. A Csilizközben (Medve, Bős, Nyárad) s a Felső-Duna mentén (Felbár, Bodak, Süly, Baka) azt tartották, hogy aki korán reggel egyedül kimegy a kertje végébe, s megnézi a kelő Napot, ezen az ünnepen meglátja benne Szűz Máriát, illetve Szűz Mária bölcsőjét. Meg azt is hitték, sőt bizonyították, hogy a Kisasszony napján kelő Nap aranyszegéllyel díszített. Kisasszony napja országszerte búcsújáró nap is volt. A felbáriak valamint a Dunaszerdahely környéki falvak népe is „proseccióval” (processio) vonultak gyalog a Szent Antal-i segítő Szűz Máriához. Az úton hangosan imádkoztak, énekeltek: Nagy örömmel, énekléssel Zengedeznek az egek. Vidámságot, nyájasságot mutatnak a földiek. Mert a Szűz Mária Mint a legszebb rózsa Bimbajából kinyíla. Szüzesség virága, Ékes lilioma, Kisasszonyunk Mária. A búcsújárók Szent Antalon a templomba érve az oltár előtt ezt énekelték:

63

Szűz Mária örömére jöttünk ide e szent helyre. Köszönteni jöttünk egek liliomát, Szent Antal-i templom szép csillagát. ... Ölelj át szent szerelmeddel, Áldást adj ránk szent kezeddel! Köszönteni jöttünk egek liliomát, Szent Antal-i templom szép csillagát. Kisasszony napján kezdenek a fecskék is gyülekezni a hosszú út előtt, de ezen a napon még nem indulnak el, mintha ők is az Isten anyját ünnepelnék. A csallóköziek azt mondták, a telefon- és villanydrótokon megtelepedett fecskerajokra: összeült a fecskék országgyűlése. A csallóközi nép meggyőződéssel vallotta, hogy szombaton akármilyen borús is az ég, vagy esik az eső, a Nap néhány pillanatra megmutatja magát, hogy megszárítsa a Kisjézus szombaton kimosott ruháit. Szeptember 29. Az egyház ezen a napon Szent Mihály arkangyal megjelenésére emlékezik. A Mihály név azt jelenti: „Ki olyan, mint Isten?” Mihály az egyház hite szerint a mennyei hadsereg fejedelme, akit minden angyal tisztel. A jó és a rossz harcában legyőzte Lucifert, az ördögök fejedelmét. Ezért, mint az egyház és a keresztények védelmezőjét tisztelik. A szeptemberi ünnep (szeptember 29.) az arkangyal templomának felszentelési napja (Dedicatio sancti Michaelis Archangeli). Főként az ezredforduló után lett az egyház ősi védelmezője, s emellett a halottak szószólója is. Temetőket, kápolnákat, haranglábakat ajánlottak pártfogásába. Ő az utolsó ítélet angyala is, a lélek jó és rossz cselekedeteit mérlegeli. A történelmi Magyarországon már a középkorban, Szent István korától elterjedt a tisztelete. A nyolcadik század közepéig parancsolt ünnep volt. A népi hagyomány főként a gazdasági életre vonatkozó hiedelmeket, szokásokat, időjárási megfigyeléseket hoz összefüggésbe ezzel a nappal. Szent Mihály napján hajtották be a jószágot a mezőről és a nyári szállásokról téli istállóikba. A szolgákat szintén ezen a napon fogadták föl, s a pásztornép is ezen a napon tartotta az évi kerülők egyikét. Egy évben négyszer kerülhettek a pásztorok a faluban, hogy komenciót (járandóság) szedjenek: Mihály napján (szeptember 29) és Márton napkor (november 11), valamint karácsonykor és húsvétkor.

64

Bodakon a Mihály-napi cselédfogadást legényvásárnak nevezték. Erről az eseményről népi rigmus is maradt fenn: Mikor a szógát fogadják, öcsémuramnak szólítják. De amikor már megkapták, csak főtt krumplival táplálják. Medvéről származik az a természeti megfigyelés, hogy Szent Mihály napjától kezdődően akármerről fújhat a szél, mindig hideget hoz. „Szen' Mihá' napig a kígyónak is e' köllött vonúnyi téli szállásáro, mer' különben e' pusztút vóna.” (Kulacs Ignácné Horváth Erzsébet szül. 1906) A kígyó itt a Csallóközben is honos vízisiklót jelenti. Mint a temetők pártfogója, ő a névadója a halottakat szállító eszköznek, amelyet a nép Szen' Mihá' lova néven ismer. Ez tulajdonképpen egy fából készült saroglya, négy lába van. Temetéskor erre helyezik a koporsót, amelyet aztán négy halottvivő a sírhoz visz. Ez a „ló” feketére festett, dísztelen eszköz. A gyermekek és a fiatal férfiak és leányok részére kék vagy fehér színű „lovat ” készítettek. A Mihály-napi idő már a jövő év időjárását jelzi. Ha ezen a napon a gulya összebújva fekszik, kemény hideget lehet várni. A Csallóközben azt is megfigyelték, ha Szent Mihály-nap után égzengés, villámlás van, a tél folyamán sok rossz időre számíthatunk. Ha ekkor északi szél fúj, kemény telet, sok havat hoz. Az ősszel kapcsolatos az a megfigyelés is, hogy ha az ökörfarkkóró a tövétől a hegyéig virágos, szép hosszú őszt jelez, ha pedig csak kevés a virága, rövid lesz az ősz, korán beköszönt a zord idő.

65

Október. E hónap neve a latin October azaz a Nyolcadik hónap nevéből ered, mivel a régi római naptárban az évkezdő márciustól számítva ez volt az év nyolcadik hónapja. Csillagászati neve a hónap harmadik dekádjában kezdődő csillagászati hónap után a Skorpió hava. Régi magyar neve pedig Mindszent hava, bár ez az ünnep már a következő hónap első napjára esik, de a Skorpió első dekádjának a halottak napjával együtt a legfontosabb ünnepe. Az egyház október hónapját – május havához hasonlóan – Szűz Mária tiszteletének szenteli. Ennek emlékére tartják esténként az októberi ájtatosságot, amikor is elmondják a rózsafüzért, a Lorettó-i litániát, és Szent Józsefnek, az egyház pártfogójának a segítségét kérik minden baj, veszedelem, betegség ellen. Hitük szerint ezek az imádságok segítenek az őszi munkák sikeres befejezésében. Október 7-én van Rózsafüzér Királynéja (Szentolvasó) ünnepe. Ezt az ünnepet V. Szent Piusz pápa rendelte el 1571-ben a török seregek fölött aratott lepantói győzelem emlékére. A történelem szerint a nagy hajóhaddal támadó török sereget a keresztény sereg, Don Juan d'Austria serege azért tudta legyőzni, mert a harc idején a pápa a bíborosi testülettel együtt a rózsafüzért imádkozta. A csallóközi hit szerint a Rózsafüzér Királynéja ünnepén elmondott Olvasó biztos segítség mind lelki, mind anyagi szempontból. Október nyolcadikán ünnepli a magyar egyház és a nemzet a Magyarok Nagyasszonya napját. Az „asszony”, „nagyasszony” szavunk nyelvünk pogány kori rétegéből való. A magyar nyelvbe az alánoktól került a nyolcadik század táján. Jelentése abban az időben: úrnő, fejedelemasszony. István királyunk óta így tiszteli a magyarság is az égi Nagyasszonyt, Szűz Máriát. Október 8-át XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával, az akkori 66

hercegprímás, Vaszary Kolos bíboros kérésére, mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére. Eleinte október második vasárnapján ünnepelték. X. Piusz pápa tette át október nyolcadikára. A népi megfigyelés szerint, ha Magyarok Nagyasszonya ünnepén egész napon át szép napsütés van, a következő év tavasza szintén gazdag lesz napsütésben. Október 20-án van Szent Vendel ünnepe. Tisztelete a 18. században kezdett meghonosodni a magyar népi hagyományban. A legenda szerint Vendel ír királyfi volt, s mint római zarándok, pásztorként szegődött egy gazdához. Ezért tartják a pásztorok védőszentjének. Szobrát, amely pásztorként ábrázolja, az egész magyar etnikum területén meg lehetett találni. Gyakoriak voltak ezek a szobrok a Dunántúlon, Buda vidékén, Heves megyében valamint a Jászságon is. Szobrát rendszerint egy-egy marhavész után helyezték el, s a Csallóközben minden falu végén látni lehetett a kezében pásztorbotot tartó, kis báránykát magához ölelő Szent Vendelt. Még ma is látható szobra van Várkonyban, Bősön, Csallóközkürtön, Ekecsen és Eperjesen. Tiszteletét leginkább Padányi Bíró Márton, veszprémi püspök szorgalmazta. Volt idő, amikor fogadott ünnepnek számított, körmenetben vonultak a szobrához, s a miséről vitt szenteltvízzel otthon meghintették az állatokat, a maradékot pedig az ivóvizükbe öntötték, hogy minden bajtól védettek legyenek. Vendel napján elsősorban a pásztorok ünnepeltek. Medvén – ahogy egy idős adatközlő mondta – a pásztorok dudaszó mellett vigadoztak védőszentjük tiszteletére. A Vendel-kultusz nyomait más népeknél is megtaláljuk. A hozzá kapcsolódó szokások elsősorban állatbetegségek (marhavész) elleni védekezésre, az őszi jószágbehajtásra, valamint a pásztorok megfogadásának a módozataira utalnak. Október 26-án tartják Szent Dömötör (Demeter) napját. Régebben, kb. a múlt század harmadáig még rendszeresen megünnepelték ezt a napot is. Szent Dömötör elsősorban a Keleti (ortodox) egyház szentje. A hagyomány szerint a negyedik században élt. Tesszáliában született, s vértanúként halt meg október 26-án, mert nem volt hajlandó igaz keresztényként áldozatot bemutatni a pogány istenek szobra előtt. Az áprilisban ünnepelt nyugati szent, György keleti megfelelője az ugyancsak lovon ábrázolt Dömötör. A piros lovon ülő vitéz dárdájával szúrja át a földön fekvő pogány katonát. Tudjuk, a hasonlóképpen lovas, György is így végez a sárkánnyal. Dömötör kultuszát Magyarországon már a tizenegyedik században megtaláljuk. A görög császár, Dukas Mihály adományozta korona (I. Géza királyunknak) egyik zománcképén is a szent katonaruhás alakja látható. Tiszteletére templomokat is emeltek (Szávaszentdemeter, Szeged), s főként a pásztor-

67

élet mindennapjaiban maradt meg az emlékezete. A keleti egyházban is a harcosok és a pásztorok védőszentjeként tisztelték. Napjának megünneplése valamikor igen nagy eseménynek számított, több napos mulatozást jelentett. Lakomákat rendeztek, ilyenkor meghívták a szomszéd falvak juhászait, a gulyásokat, számadó gazdákat, a pusztai csőszöket, de még a pandúrokat is. Egyes helyeken ezt a napot misével és népi játékokkal ünnepelték. Dömötör napja már a tizenhatodik századtól a pásztorok és a mezőgazdasági cselédek szegődtetési napja is volt. A népi mondás szerint „Dömötör juhászt táncoltat”, ami azt jelenti, hogy e nap reggelén számoltatták el a gazdák a juhászokat a jószágról, s ilyenkor táncoltatták meg botjaikkal a ludasnak talált juhászt. A népi rigmus is így mondja: Dömötörre jár az idő, a gulyásnak számolni kő... Az időt figyelő gazda pedig megállapítja: „Ködös októberre havas december jön, de Orsolyakor takard be a káposztádat, mer' Simon-Júda mán hóva' tömi be a szádat.” Orsolya napja október 21-én, Simon-Júda pedig október 28án van. Dömötör napjának hagyományai még gazdagabbak a balkáni népeknél. Így a délszlávoknál ez a nap a farkasok elleni védekezés ideje, a bolgároknál legeltetési és cselédszerzési határnap. A jeles napok évről-évre ismétlődő rendje a munka és az ünnep harmóniáját biztosítja a falu életében szinte szertartássá avatva az esztendő feladatait. Az ősz – főként szeptember és október hónapja – az egész évi munka számbavételének, a termés betakarításának s az újra való előkészületeknek az időszaka. Ennek az időszaknak a szokásai között elsősorban a mezőgazdaságra, a földdel és az állatokkal való munkára vonatkozó hiedelmek játszották a főszerepet. A munka minden mozzanata szinte törvényszerűen követte egymást. A szerszámok ellenőrzésének, az ekék, a szekerek javításának, az állatok szoktatásának és gondozásának is megvoltak a pontosan megszabott, úgyis mondhatnók, előírt normái, szabályai. Magát a munkát: a trágyázást, a szántást, a vetést és az ültetést pedig hagyományos szertartások kísérték, amelyekkel mindig a legkedvezőbb a növényeknek legmegfelelőbb időjárást, bő és gazdag termést akartak előidézni, elérni. Pénteken soha nem kezdtek munkát Jézus kereszthalálára gondolva, mert azt tartották, ezt a napot nem szabad munkakezdéssel megszentségteleníteni, mert nem hoz szerencsét. A trágyázást – ahogyan a Csallóközben általában mondani szokták – a ganézást sajátos babonák közt végezték. A jó trágya fokozza a föld termékenységét, ezért, hogy a gonoszlélek a trágyát adó állatokat ne ronthassa meg,

68

a trágya ne veszítse el életet adó erejét, alkonyat után nem trágyáztak, mert már a kezdődő sötétség is az ártalmak ideje volt. Kedden és pénteken pedig azért nem végeztek ilyen munkát, mert – szerintük – a gonosz szellemek ezeken a napokon is nagyobb hatalommal rendelkeztek. Újhold, úgy is mondták, holdújság idején sem volt szabad trágyát hordani, meg abban a hónapban sem, amikor a Hold megújulása pénteki napra esett. Ha e tilalmak ellenére mégis dolgoztak, az e napokon kihordott trágya ereje megromlott, és férgek lepték el az egész földet. A csallóközi parasztok meggyőződéssel vallották, hogy trágyával megrakott kocsival csak korán reggel vagy késő este szabad kijárni az udvarról, hogy elkerüljék a valakivel – főként a nőszemélyekkel – való találkozást, nehogy a földbe leszántott trágya erejét veszítse. Véletlen találkozás esetén is mindig visszafordultak, s csak másnap reggel indultak el ismét. A szántáshoz is sok babonás hiedelem fűződött. Az alkalmatlan és a dologtiltó napokon: pénteken és a nagyhéten soha sem szántottak. De tilos volt a szántás Úrnapkor is, mert azokat a férfiakat, akik ezen a napon szántani mentek, hitük szerint vagy a szépasszonyok (boszorkányok) rontották meg, vagy – ami még rosszabb volt – igásállataikkal együtt a földbe süllyedtek. Tavasszal a szántást legtöbbször a pacsirta megszólalása utáni (február 19e Zsuzsanna napja) tizenegyedik napon szokták megkezdeni, s mindig napkelte előtt, mert úgy hitték, hogy ekkor a legkisebb az ártó hatalmak ereje. Egyébként a szántás szigorú férfimunka volt, asszonyok, leányok, általában a nők ilyen munkát a földeken nem végezhettek. A szántással kapcsolatos babonás hiedelmek és szokások, illetve cselekedetek elsősorban a munkát végzőre, az igavonó állatra, valamint az ekére vonatkoztak. A néphit szerint a vas és minden fémes anyag boszorkányerővel bíró csodás elem, éppen emiatt sokáig nem szívesen vagy egyáltalában nem használták a vasekét. Voltak olyan faluk, ahol a parasztok az első vasekéket összetörték. Inkább a már régen megszokott és látszatra jól bevált faekével szántottak. Szerintük – s ezt meg is figyelték – a vasekével szántott föld csak gyér termést hozott, mert a vas, noha hallottak gyógyító erejéről is, szerintük kiszívta a föld termékenységét. A vetés is szigorú rendben történt. Már a vetőmag előkészítését is varázsló szertartások között végezték. Először is füstölővel megfüstölték, hogy elriaszszák a gonosz szellemeket, meghintették szenteltvízzel, megöntözték szentelt borral, hogy a mag minden rontástól, gaztól, romlástól megtisztuljon, megszabaduljon a rontó hatalmaktól. A Dunaszerdahely környéki falvakban, így Kisudvarnokon, Dunatőkésen, Nagyudvarnokon, Pódafán, Ollétejedben, a Karcsákon Kisasszony napján, szeptember 8-án a magot kitették a szabadba, hogy

69

gazdag terményt adó harmat érje. Egyes helyeken, pl. Nyárasdon anyatejjel öntözték meg, hogy a magból készült étel táplálóbb legyen. A vetésnél is szigorúan megszabott volt az asszony és a férfi szerepe. Az asszonyok elsősorban a konyhakerti magvakat, a hüvelyes veteményeket vethették el, míg a gabonafélék, a tök és a sárgarépa vetése mindenkor a férfiember dolga volt. A zöldséget mindig ebéd után kellett ültetni, hogy egyágú maradjon. Maga a vetés is kultikus szertartások között zajlott le. A munkát mindig maga a gazda indította el, meghintvén a földet, a barmokat és az ekét is szenteltvízzel. A víz termékenyítő és erősítő, egészséget védő hatásában erősen hittek, s nem is ok nélkül. A vetés megkezdésekor tilos volt a beszélgetés, a hátrafelé tekintgetés, a köszöntés. Ez a tilalom az egész munkafolyamat tartamára is vonatkozott. A Csallóközben vetés napján nem sütöttek kenyeret, nem készítettek tésztafélét sem, nehogy a gabona üszögös legyen. Amikor a magot még kézzel szórták, a lepedő négy sarkába kétkrajcárost kötöttek, a vetés befejezése után pedig az első koldusnak adták, akivel az úton találkoztak. Ezzel is a felsőbb hatalmak jóindulatát, kegyét akarták elnyerni. Néhány faluban, pl. Doborgazon a karácsonyi asztalról levett abroszból vetettek. Holdfogyatkozáskor nem volt szabad vetni, ezt a munkát mindig holdtöltekor kellett végezni, mert ez kedvezően befolyásolta a termés alakulását, fejlődését. Bősön mákvetés után a feneküket a mákföldhöz csapkodták, hogy a mák nagyfejű legyen. A kert öntözésekor a férfikalapot mindig a kerítésre akasztották, hogy szépen fejlődjenek, nőjenek a vetemények. Megfigyelték azt is, hogy ha tavasszal sok a cserebogár, igen jó babtermés következett. Meg arra is rájöttek, hogy a babot csak olyan mélyen szabad eltenni, hogy mindig meghallja a harangszót, mert akkor gyorsabban fejlődik. Földművelő népünk, szokásait, hiedelmeit is igen sokszor a saját megfigyeléseire alapozta. Kétszeresen érvényes volt ez a mezőgazdasági munkákra. Az apáról fiúra szálló, szájhagyomány útján terjedő szokás sohasem vált csak merev formulává, hanem élő módon illeszkedett be a szigorúan megszabott, megkövetelt és meg is tartott paraszti életrendbe.

70

November a kilencedik hónap a római naptárban. Jelentése is ez. A mi naptárunkban pedig a tizenegyedik a hónapok között. Csillagászati nevén Nyilas. A hónap több szimbóluma között egy antik eredetű jelképe a nyilazó vagy nőrabló kentaur. Ez a Nyilast személyesíti meg. A magyar naptárban Szent András hava néven jegyezték, mivel András a Nyilas hónap első tizedének a szentje. November elsején ünnepli az egyház azokat a szenteket, akik saját nevükön nem szerepelnek a naptárban. Ez a nap az egyházi év utolsó szakába esik, tulajdonképpen diadalünnep, amelyen seregszemlét tart a mennyben diadalmaskodó tagjai felett. Már a kereszténység első százada óta november elsején ünnepelték, de a közvetlenül utána következő Halottak napja miatt jelentősége kisebbedett, vigíliává lett. Mindenszentek tehát mintegy virrasztás a halottak emlékére. Az ünnep délutánján már régen is – éppúgy, mint napjainkban – tele volt és van a temető a halottak hozzátartozóival, akik díszítik a sírokat, este pedig gyertyát gyújtanak a megholtak lelki üdvéért. A sírokon égő gyertyák fénye az örök világosság szimbóluma. Felbáron az első gyertya meggyújtásakor az egész családnak – tehát minden tagnak – jelen kellett lennie, mert úgy hitték, hogy a halottak kijönnek a sírokból, és ellenőrzik, hogy mindenki ott van-e. Ezért a mai napra sok kalácsot sütöttek, s ezt szétosztották a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, hogy imádkozzanak halottaik lelki üdvéért, meg azért is, hogy a halottak többé ne térjenek haza.

71

Egyes vidékeken, például Deregnyőn a háztól a temetőig, illetve a sírig mákot szórtak, hogy a halottnak nyugodt álma legyen, ne térjen vissza (Koncsol László szíves közlése). Bősön meg voltak győződve arról, hogy ha valaki fölakasztotta magát, abban az évben sok volt a halott. A Csallóközben, de más vidékeken is abban a szobában, ahol a halottat kiterítették, letakarták a tükröt, nehogy a halott viszszanézzen, és még valakit maga után hívjon. Az ablakot pedig azért nyitották ki, hogy a lelke könnyebben kiszállhasson. Erősen tartotta magát az a hiedelem is, hogy a kisgyereket addig nem szabad kivinni a temetőbe, amíg nem nőtt ki a foga. Valamikor a halva született gyereket a pap nem temethette el, mert nem volt megkeresztelve. A népi hiedelem szerint az ilyen gyerek a születése utáni hetedik esztendőben fölsír, s aki ekkor arra járva meghallja, annak kell a gyereket megkeresztelnie, hogy az üdvözülhessen. A keresztelő szövege: Én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ha fiú vagy, légy Ádám, ha leány vagy, légy Éva. Ha a vakond a ház tövében túr, vagy a kuvik a háztetőn kuvikol a néphit szerint közeli halál. Hasonlóképpen halottat jelez, ha elpattan a lámpa cilindere. Nagymagyaron Mindenszentek napján tartották a legényvásárokat is. A szolgálatot kereső legények összegyülekeztek a falu főutcáján, s várták a gazdákat. A gazdák a számukra megfelelő legénnyel egyezséget kötöttek a következő évre, s betértek a kocsmába áldomásra. Ez volt a legényvásár. November 2. Mindenszentek napján a diadalmas egyházról emlékezik a liturgia, ma a szenvedő egyházra fordítja a hívek figyelmét. Halottak napja a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen napon az egyházi népének is „szenvedő jámborokról beszél, akik várják napjukat.” A halottak napi szokás a Cluny-i bencés kolostorból terjedt el az egész keresztény világban még a tizedik században. Halottak napjához több tiltó szokás is kapcsolódik. Halottak hetében már nem volt szabad mosni, mert az ekkor mosott ruhák vagy kifényesedtek, vagy megsárgultak. Meszelni sem lehetett, nehogy a férgek ellepjék a házat. Fokhagymát azért nem ültettek ezen a héten, mert az rendszerint szintén megromlott. Több csallóközi faluban, különösen a Felső-Duna mentén hitték, hogy halottak hetében a család megholt tagjai is hazalátogatnak. Hogy tisztán fogadhassák őket, ezért e héten minden évben nagytakarítást rendeztek. November tizenegyedike Szent Márton napja. Sabariában, a mai Pannonhalma táján született. Tizenkét évesen került Franciaországba. Itt húsz éves korában szerzetes lett, később pedig Tours püspöke. Márton a legelső nem vértanú szent, akit az egész kereszténység tisztelni kezdett, mert az imádság,

72

az áldozatos munka és az alázatosság szentje volt. Születésének helyéül a legújabb kori kutatások alapján a mai Szombathelyt tartják. Körülbelül 400-ban halt meg püspökségének székhelyén, Tours városában, Franciaországban. Neve, a latin Martinus azt jelenti, Marshoz hasonló. S ő ifjú korában valóban katona volt, tehát a harc istenét, Marsot szolgálta. Márton a középkor egyik legfényesebb nevű szentje. Emlékét – különösen a történelmi Magyarország, ahol született, és Franciaország, ahol működött és meghalt – sok templom, falu és városnév őrzi. Így Zala megyében van Zalaszentmárton, Erdélyben Dicsőszentmárton, Csíkszentmárton, a Magas-Tátra alján pedig Túrócszentmárton. A mai Pannonhalma, ahol az első magyar szerzetesi rendház épült, korábban a Szent Márton hegye nevet viselte. A nevéről elnevezett templomok közül pedig magyar szempontból is történelmi érdekesség a pozsonyi koronázó dóm, azaz a Szent Márton székesegyház. Hosszú századokon át itt koronázták a magyar királyokat. Márton ünnepe már a téli évnegyed kezdőnapjának számít, de a paraszti hagyományban még az ősz ünnepei közé tartozott. Ez a nap már az Árpádkorban is bérlet- és bérkifizető nap volt, de természetvarázsló pásztornap is. A pásztorok ezen a napon egy csomó vesszőt adtak ajándékba azoknak a gazdáknak, akiknek a barmai kijártak a legelőre, a csordába. Ez a nyaláb vessző volt a Szent Márton vesszeje. Nagymagyaron a Márton-köszöntőt versben mondták el. A pásztor a gazdára, az egész háznépre s a háziállatokra is Isten áldását kérte. E köszöntő jutalmaképpen a gazda megfizette a „bélesadót”, vagy másképpen nevezve a „rétespénzt.” Ilyenkor minden gazdaháznál nagy lakomát csaptak, vendégséget rendeztek az ünnep tiszteletére. A Márton-vesszeje rendszerint több ágú volt. Bacsfán a gazda ezzel a vesszővel megveregette a disznókat, hogy egészségesek, edzettek, jó evők legyenek. A hit szerint, ahány ága volt a vesszőnek, annyit malacozott a kocadisznó. A bősi gazdák Márton-vesszejét a disznóól tetejére szúrták, mert ez megvédte az állatokat a dögvésztől. Tavasszal pedig ezzel a vesszővel hajtották ki először a barmokat a legelőre, így azokat nem érhette veszedelem, nem hullhattak el. A köszöntő pásztorokat legtöbbször, miután elmondták a köszöntőt, kevés zsírral, szalonnával, kolbásszal, kaláccsal, borral, esetleg pénzzel ajándékozták meg a bősi gazdák. A köszöntő pedig imigyen hangzott: „Adjon az Isten szerencsés jó estét! Megérkezett Szent Márton püspök szolgája, hogy tiszteletét tegye gazd'uraméknál. Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után pedig örök üdvösséget!” Felbáron Márton napján tartották a bojtárfogadó vásárt, s maguk a pásztorok is ezen a napon újították meg szerződésüket, vagy új gazdához szegődtek.

73

Medvén megfigyelték, ha Márton napján havazott, utána harminc napig minden nap hullott a hó. Időjárást jósló megfigyelés: „Ha Márton napján a lúd a jégen áll, karácsonykor sárban botorkál.” A Márton-napi eső sem jelent jót a néphit szerint, mert utána rendszerint fagy, majd szárazság következik. Az ebben az időszakban tartott vásárok közül, egészen az ötvenes évekig a Csallóközben híres volt a dunaszerdahelyi Márton-napi vásár. November 25-én ünnepli az egyház Szent Katalin vértanút. A hagyomány szerint keresztény hite miatt Maximinus császár parancsára bebörtönözték, megkínozták, kerékbe törték, végül 307-ben lefejezték. 1642-ig parancsolt ünnep volt. VII. Orbán pápa az ebben az évben kiadott bullájában föloldotta ezt az ünnepi kötelezettséget. Jelképe – attribútuma – a kerék, ennek alapján a vízimolnárok is védőszentjükként tisztelik. Katalin napja időjósló és szerelmi varázsnap is. Régen az ő ünnepe után, mert már az adventi időszak következett, sem lakodalmakat, sem táncmulatságot nem szoktak rendezni. Sárosfán ezen a napon böjtöltek a legények, hogy megálmodják, ki lesz a feleségük. Szokás volt Katalin napján valamely gyümölcsfa ágát vízbe tenni – ez volt a Katalin-gally – ez karácsonyig kivirágzott, ami azt jelentette, hogy a lány, aki ezt a próbát megtette, a következő évben férjhez ment. Időjósló megfigyelés szerint, ha Katalinkor kopog, karácsonykor tocsog, mondta a csallóközi ember. Ennek a fordítottja is érvényes, ami azt jelenti, hogy a Katalinnapi fagy esős karácsonyt hoz, az e napi eső pedig szép fagyos ünnepet. A Csallóközben erről is tudtak verset: Nyitott ajtó zöld karácsony, Húsvéti hó ablakrácson. A másik versike pedig így szól: Ha Katalin szépen fénylik, A karácsony vízben úszik. November 30-án van Szent András apostol ünnepe. A 18- század végéig parancsolt ünnep volt vigíliával, böjttel. András Péter apostol testvére, Keresztelő Szent János tanítványa volt János evangélistával együtt. A lelket osztó első Pünkösd után először Palesztinában, majd Scythiában, Epirusban és Thráciában hirdette Jézus tanítását, az evangéliumot. Vértanúhalállal halt meg, X alakú keresztre feszítették, melyet róla András-keresztnek neveznek.

74

Az András-nap is a szerelmi jóslás ideje volt. A lányok egész napon át böjtöt tartottak, éjjelre, lefekvés előtt pedig valamilyen férfiruha-darabot tettek a fejük alá, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Az Ipoly vidékén a leány mindig az édesapja nadrágját lopta el erre a célra, ahogy erről Csáky Pál is megemlékezik. A Csallóközben Medvén lefekvéskor a leányok rövid versikét is mondtak ekképpen: Ágyláb léplek, Szent András kérlek, Mondd meg, hogy ki lesz a férjem! Felbáron is böjtöltek a leányok, és széndarabokat raktak a vízbe, s ha a szén gyorsan leült a víz fenekére, a leány nyugodt volt, várhatta, hogy még az év végéig férjhez megy. Bakán, Nádasdon, Tejfalun gombócokat készítettek, s mindegyikbe beletettek egy férfinevet. A gombócokat kifőzték, s főzés közben az elsőnek följövő gombócban lévő férfi neve mutatta a férjet. Nagyszarván András estéjén a leányok papírból kör alakú lapot vágtak. Ezt cikkekre osztották. Minden cikkre egy férfi nevét írták, s éjjelre a lapot a fejük alá tették. Éjfélkor leszakítottak egy cikket a lapról, s a rajta szereplő név viselője lett a férj, még abban az esztendőben. A név elolvasása után a leány kinézett az ablakon, s az ablak alatt meg is látta jövendőbelijének az arcát. A Duna menti falvakban, ahol valamikor vízimalmok működtek, a molnárok különösen vigyázták András napját. „András, hazaláss!” szólt a figyelmeztetés, ami azt jelentette, hogy a közelgő fagy elől ekkor már ki kellett vontatni az úszómalmokat a Dunából a parthoz, a biztos révbe. Szent Andrásnak a neve napján szokásos hiedelmekhez, mágikus hiedelmekhez nincs semmi köze. Ezek a szokások a kereszténység előtti téli napfordulóhoz kötődő ősi képzetek továbbélői (Barna Gábor). Bálint Sándor véleménye szerint „az advent szentjeihez fűződő profán hiedelmek jó részének semmi köze az illető szent életéhez, legendájához. Az éjszakák mostanában a leghosszabbak, tehát ez az időszak varázslatra a legalkalmasabb. Minthogy pedig az Egyház ajánlja a szentek segítségül hívását: a néphit a maga mágikus várakozásait vonatkozásba hozza az említett napok szentjének nevével és hatalmával, azonban nemcsak a vallás tanítása és ajánlása szerint kérik közbenjárását, hanem mágikus hatalmat is tulajdonít neki.”(Karácsony, húsvét, pünkösd)

75

András napja újabb fordulat a naptárban. A következő napon, december elsején indul a meteorológiai tél, s az András utáni első vasárnap pedig az egyházi év kezdete, vagyis advent első vasárnapja. A római egyházban az adventi böjti időszak az éjféli miséig tart, s az ez időben tartott hajnali misét a bevonulási ének, a Rorate coeli – Harmatozzatok egek – után roraténak nevezik. Advent azt jelenti Úrjövet a latin adventusból származtatva. Katolikus falvakban az advent péntekje szigorú böjtnek számított, húsételt, zsíros ételt egyáltalán nem fogyasztottak. Hajnalban minden reggel, vasárnap kivételével, hajnali misére, rorate-ra mentek. Még sötét volt a reggel, ezért kis lámpákkal, úgynevezett rorate-lámpákkal mentek a misére. A lámpákban gyertya világított. Református vidéken, például a Csilizközben advent idején reggel és este is istentiszteletet tartottak szinte az egész falu részvételével. Az istentisztelet nem kora hajnalban, hanem napkelte után szokott lenni. Kulcsodon tréfás mondókát is tudtak ehhez: Azért van a róráté nappal, Mert későn keltünk föl a pappal. December az ókori Róma naptárában a tizedik hónapot jelezte, amit a neve is bizonyít. A csillagászati naptárban Bak havának nevezik, a magyar naptár Karácsony havaként jelöli. December a legsötétebb hónap. Most vannak a legrövidebb nappalok és a leghosszabb éjszakák.

76

December negyedikén a kisázsiai keresztény vértanút, Szent Borbálát ünnepli az egyház. Pogány apja, aki először, a legenda szerint a toronyba záratta, majd, amikor megtudta, hogy a leánya kereszténnyé lett, saját kezűleg lefejezte. A bányászok, a tüzérek, a várak védőszentje. Ő a jó halál patrónája is. Úgy tartják, a hozzáfordulókat megóvja a hirtelen haláltól. Éppúgy, mint Szent Katalin, Borbála is a hajadon leányok pártfogója. Ha a Borbála-napkor vízbe tett cseresznyeág kizöldül, hamarosan férjhez mennek. Somogyban kilencféle gyümölcsfaágat tesznek egy pohárba, egy-egy férfinevet aggatnak rájuk, s karácsonyig minden hajnali mise előtt megöntözik. Amelyik ág legelőször kihajt, az azon lévő név viselője lesz a férjük. December hatodika az egész világ legnépszerűbb, legismertebb szentjének, Szent Miklós püspöknek az ünnepe. Az ajándékot osztó püspök Diocletianus uralkodása idején a kisázsiai Myrában működött, s 327. december hatodikán halt meg. Myrából terjedt el a tisztelete, csodatevő híre már a tizenegyedik században egész Európában. A történelmi Magyarországon az Oláh Miklós, esztergomi érsek vezette, 1560-ban tartott zsinat még kötelező ünnepként említi. A kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte. Miklós a keleti egyháznak máig is legtiszteltebb szentjei közé tartozik, nevének jelentése: győzelem + nép: Nikolaosz, a szó első tagja a niké, ami győzelmet jelent, a másik tag a laosz, ami azt jelenti nép. Tisztelete a Csallóközben már az Árpádok uralma idején meghonosodott. A Mikulás-járás szokásáról pedig a 19. század első felétől tudunk. Ez a szokás osztrák hatásra, cseh közvetítéssel került hozzánk. Innét a név is: Mikulás. A csallóközi Mikulás nem ijesztgető, gyermekeket rémísztgető „krampusz” volt, hanem szelíd, fehér szakállú, püspöknek öltözött, karján ajándékokat tartalmazó kosarat vivő öregember kezében püspökbottal, aki a jó gyermekeket cukorkával jutalmazta, a rosszakat pedig virgácsával megcsapkodta. Később már ezek a „mikulások mindenféle formába öltöztek, nyakukba kolompot akasztottak, így jártak házról, házra (Süly).” A kolompszóval a betegséget, a rossz szellemet tartották távol a háztól és a háziaktól. Csilizradványon a férfiak „maskarába” öltöztek, fejükre harisnyát húztak. A szakállukat kenderkócból készítették. A kezükben lévő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden rosszat elűzzenek még a ház környékéről is , s a betegségektől is megvédjék a lakókat. Várkonyban a fiatalabb legények közül egyikük volt a püspök, négyenöten pedig ördögnek öltöztek. Álarcukat maguk készítették papírból. Az ördögök rossz „gúnyát” viseltek. Hátukon szalmából készített púp volt, s bent a házban bottal „pufálták” egymást, ezzel is jelezve, hogy a rosszak mindig elnyerik büntetésüket. A püspök pedig kikérdezte a gyerekeket, hogyan viselkednek, hogyan tanulnak, s ha kedvező választ kapott, cukorkát adott nekik.

77

Városi, polgári hatásra terjedt el a csallóközi falvakban az a szokás, hogy a gyermekek este a nagy gonddal kitisztított lábbelijüket (csizmát, cipőt) az ablakba tették, hogy a Mikulás ajándékot tegyen bele. A jó gyermekek rendszerint diót, mogyorót, almát, cukorkát kaptak, a rossz magaviseletűek pedig virgácsot. December tizenharmadika a jeles napok egyik kiemelkedő dátuma. E napon emlékezik az egyház Szent Luca szűz és vértanúra. Szent Luca a legenda szerint előkelő szicíliai család sarja volt, s keresztény hitéért halt meg. Neve a latin lux szóból eredeztetve fényeset, fénylőt, fényt jelent. Napját a nép körében sok babonás hiedelem, ősi pogány hagyomány, szokás kísérte. Ezek elsősorban varázsló és bajelhárító célzatukkal mindig az érkező új esztendő sikerét szolgálták. Legtöbbjük a régi pogány hiedelemvilág, a téli napforduló gazdag hagyományainak csak a töredéke, de még így is nagyszerűen érzékelteti a népi képzeletvilág gazdagságát. A Luca-járás szokása a Csallóközben is körülbelül a múlt század elején alakulhatott ki. Kezdetben a „Luca – Lucca” csak férfi lehetett, mint minden más népi játék, kivéve a pünkösdölést, szereplője. Női, rendszerint fehér ruhába öltözött, az arcát jól megmosta hideg vízzel, de meg nem törölte, hanem vizes arccal egy tál lisztbe fújt, s így az arca is olyan fehér lett, mint a ruhája. A kezén fehér kesztyű volt. Az egész cselekmény ideje alatt nem volt szabad megszólalnia, nehogy megtörje a varázslatot, és fölismerjék. Kezében tollsöprű vagy meszelő volt, ezzel bent a házban söprögetett, meszelt. Körülmeszelte a család tagjait is, hogy minden bajt, betegséget, rosszat elűzzön róluk. Az a háziasszony, akit a lucák meglátogattak, körülmeszeltek, s leültek nála a székre, egész évben kitűnően főzött, s a házat is mindig nagy tisztaságban tartotta, ahogy ezt Szarván mondták. Azt is mondták, hogy Luca-napkor jó tollat fosztani, mert akkor a tyúkok és a ludak egész évben sokat tojnak. Csilizradványon a házba elsőként a söprűs ment be, kisöpörte a konyhát, utána a meszelős mindent megmeszelt. Mielőtt az udvarba léptek, megmeszelték a kaput is. A meszelés után megsimogatták a háziak arcát is, hogy ne legyen rajtuk sem kelés, sem kiütés. Bősön a Lucák az arcukat fátyolszerű kendővel takarták be, a kezükre pedig fehér kesztyűt húztak. Balonyban Luca-napkor járt az ún. „Szalmatörök” is. Ez alacsony, szalmával kitömött ember volt, hasonlított a képeken látható török basához, a nevét is ezért kapta. Vámosfaluban hárman jártak. Kettő táncolt, egy pedig kosarat vitt a karján. Ebben törek volt, ezt a szobában szétszórta, s ha a gazdaasszony rögtön ügyesen fölsöpörte, akkor egész évben ügyes volt minden munkájában.

78

Alistálon a három Luca közül az egyiknek tollsöprű, a másiknak ciroksöprű, a harmadiknak bot volt a kezében, ennek a végén lánc volt. A házba mindig a botos kopogtatott be, utána bementek. A tollsöprűs kisöpörte a kemencét, és a kormos söprűvel bekente a háziakat. A ciroksöprűs közben a tyúkok alól szalmát lopott, ezt bent a szobában szétszórta, hogy a gazdaasszonynak a jövő esztendőben sok csirkéje legyen. A Lucák az istállóban is söpörtek, főként a pókhálót szedték le, hogy a boszorkányok ne tudják megrontani a barmokat. A Luca-naphoz tilalmak, időjárást jósló megfigyelések, termés- és szerelmi jóslások is kapcsolódtak. A Csallóköz-szerte általános volt az a tilalom, hogy ezen a napon semmit nem adhattak ki a házból, nehogy a kiadott dolog a bűbájosok – azaz a boszorkányok – kezébe kerülve bajt hozzon a házra és a ház népére. Vajkán Nagy Rózától (szül. 1898) a szomszédasszonya egy pohár cukrot kért kölcsön ezen a napon. Ő adott is neki, de ráfizetett, mert hamarosan minden baromfia elpusztult. Sőt a következő esztendőben sem volt semmiben szerencséje. Tilos volt a varrás és a szövés-fonás – tehát az asszonyi munka – mert aki Luca napján varrott, bevarrta a tyúkok fenekét, s azok abban az évben már nem tojtak. Fonáskor pedig teljesen „esszefűt” a fonál, így nem lehetett vele dolgozni. Felbáron, de több csallóközi faluban is úgy hitték, hogy ezen a napon azért nem volt szabad varrni, mert a pogányok is tűvel szurkálták ki Szent Luca szemét, s a szent ezt, ha a neve napján varrnak, újra érzi. Termésjósló eljárás volt, hogy egy tál vízbe búzaszemeket tettek, ezek karácsony estéjéig, szentestéig kicsíráztak, akkor a karácsonyi asztalra tették, hogy a jövő év termése olyan gazdag legyen, amilyen dús a kicsírázott gabona (Bacsfa). A szerelmi jóslást szolgálta a cédulaírás. Tizenhárom cédulát írtak, minden cédulára egy férfi neve került. A szentestéig minden nap egy cédulát eltüzeltek, megnézni nem volt szabad, s az utolsónak maradt cédula mutatta a jövendő férjet. Vajkán azt tartották, hogy ha Lucára virradó éjjel a leány a kapcáját a feje alá teszi és azon alszik, reggel a felkelés után kimegy az udvarra, az a legény, akit elsőként pillant meg, lesz az ura. A szomszédos Mátyusföldről, Szímőről került a Csallóközbe, Balonyra a Luca-napi almaevés szokása. A tizenhárom cédulára tizenhárom férfi vagy női nevet írtak. E mellé kiválasztottak egy szép egészséges piros almát, ebből karácsony estéjéig minden nap elfogyasztottak egy harapást. Az utolsó falatot szent este a tizenhárom cédulával együtt a kapcájukba csavarták, s éjszakára a

79

fejük alá tették. Aki felől a tizenhárom név viselője közül álmodtak, az lett a következő esztendőben a férjük vagy a feleségük. Időjárást jósló tevékenység volt a lucanaptár jegyzése, amely megmutatta az új esztendő időjárását. A december tizenharmadikától az éjféli miséig, december huszonnegyedikén éjfélig terjedő időszak pontosan tizenkét nap, ez jelenti a következő tizenkét hónapot. Minden nap, minden órában ellenőrizték az aznapi időjárás-változásokat, ezeket fölírták. Ebből következtettek a jövő esztendei jó vagy rossz időre. Ez a többszáz éves megfigyelés nagyon sokszor beigazolódott, s napjainkban ismét sokaknál szokásban van. Luca-naptól kezdték készíteni a hagymakalendáriumot is. Egy tálba tizenkét hagymalevelet, és minden levélre egy kis sót tettek. A levél szár felőli része a hónap elejét (első felét), a gyökér felőli része pedig a hónap végét (a másik felét) jelölte. Ha a só elolvadt a levélen, azt jelentette, hogy az a hónap nedves lesz. Ha megmaradt a só, száraz hónapot jelzett. Lucától szenteste éjfélig tartották a tányéron a hagymaleveleket, akkor ellenőrizték és fölírták az eredményt. Így tudták meg, milyen lesz az új év tizenkét hónapja. Várkonyban Luca napján kezdték fonni a lucasugarat. Ez a munka éppúgy, mint a naptárkészítés, karácsony estéjéig tartott. Luca napjától szenteste éjfélig minden nap egy szemet fontak. Ezt az ostor végére kötötték, s ezzel az ostorral hajtották az igavonó állatokat, s akkor minden terhet könnyen elhúztak. A várkonyi lucák a házba egy tányéron két csirkeszemet vittek. A szem Luca megvakítását jelképezte. Volt perselyük is, ebbe tették el a kapott pénzt. Megfigyelték, hogy a Luca napján főzött tészta (mákos) mennyi ideig főtt, mikor dobódott föl, s ahány szem a tészta szűrésekor a tűzhelyre esett, annyi évig élt még a szakács, illetve a tészta készítője. Jellegzetes Luca-napi készítmény volt a lucaszéke, amely fontos kelléke volt a karácsonyvárásnak. A széket Luca napjától egészen karácsony böjtjéig, tehát december 24-ig faragták, mindennap alakítva rajta egy keveset. A hagyomány szerint hét határ hétféle fájából kellett elkészíteni, vasszög nem lehetett benne, mert csak így őrizte meg varázserejét. A szék készítéséről még a házbeliek sem tudhattak, teljesen titokban kellett megcsinálni. Amikor a szék elkészült, készítője a kabátja, dokánnya alá rejtette, s magával vitte az éjféli misére. Itt Úrfelmutatáskor ráállt a székre, s meglátta a falu boszorkányait, akik hátat fordítottak az oltárnak. Előzménye is volt e varázslatos műveletnek. Az ember mielőtt a misére indult, a zsebeit telerakta kölessel vagy mákkal, s indulás előtt a kemencébe is jól befűtött, hogy mire hazaér, még égjen a tűz. Ezekre az óvó intézkedésekre azért volt szükség, hogy a leleplezett boszorkányok szét ne téphessék. Emberünk útközben a magvakat is elszórta, ezeket a madárrá változott boszorkányoknak kellett fölcsipegetniük. Amíg a boszorkányok a magvakat szedték, az

80

illető, egérutat nyerve hazasietett, s a lucaszéket a kemencébe hajította. Ez az oka annak, hogy a Csallóközben, de más vidékeken sem lehetett, s ma sem lehet találni eredeti lucaszéket. Református falukban, így Patason is, a lucaszéket karácsony éjjelén, éjfélkor a keresztútra vitték, ott ráültek, s ekkor meglátták, hol és hogyan tisztítja magát az arany. A házba betérő „Lucákat” mindig leültették a konyhában, hogy a szerencse a házban maradjon, és a kotlók is nyugodtan üljenek a tojásokon. Az aszszonyok a szomszédból ellopták a piszkafát, vagy a pemetet – ez szénvonó eszköz, ezzel tisztították sütéskor a kemencét – megpiszkálták velük a tyúkokat az „űkőn”, hogy sokat tojjanak. Szalmát pedig azért loptak a szomszéd kazlából, hogy korán legyenek kotlók. Ezen a napon kukoricafosztáskor a fias kukoricákat mindig ugyanabba a tálba morzsolták, hogy a tyúkok is mindig egy helyre tojjanak. A csallóközkürti asszonyok azt tartották, hogy Luca éjjelén olyan házat kell fölkeresni, ahol mindig sok a baromfi, szerencse van. Ott a tyúkólból egy marék szalmát kell elcsenni és az otthoni tyúkólban szétszórni. Akkor a tyúkok egész évben sokat tojnak, és egészségesek maradnak. Ugyancsak csallóközkürti hiedelem az is, hogy olyan házban, ahol még házasulandó legény is van, a lucáknak először őt kell körülmeszelni, körülsöpörni és megsimogatni, hogy még ebben az évben keressen és találjon magának menyasszonyt. December 24. Ez a nap Jézus születésnapjának, karácsony ünnepének a vigíliája, az ősszülők: Ádám és Éva emléknapja. Az egyház még az adventi böjt hangulatát idézi, de már az e napi imádságokból is kicsendül a reménnyel teljes várakozás, a derűs, könnyed vidámság. Ádám és Éva napját a népi vallásosság karácsony böjtjének is nevezi. Ugyanis ezen a napon estig böjtöltek, s csak az esti étkezéskor, a karácsonyi vacsoránál vettek magukhoz ételt. Húsételt azonban még ekkor sem fogyasztottak. Karácsony böjtjének estéje a szenteste, amely misztikus, titokzatos, érdekes helyi szokásaival is kiemelkedik a népi hagyományból. E napon már reggeltől ünnepi készülődéssel van tele a ház. Régen, amikor a falu nyáját még pásztorok őrizték, a falu pásztorai már az estét megelőző héten előkészítették ostoraikat, trombitájukat, amelyekkel már délután ostorpattogtatással, trombitaszóval jelezték, hogy megkezdődött a karácsony esti kerülő. Ez a kerülő benne volt a mindenkori pásztor, valamint a kisbíró járandóságában. Sok helyen a pásztorokat mezei embereknek is nevezték. Ezek a mezei emberek a vállukra tarisznyát akasztottak, sorra járták a házakat, ahonnét barmok jártak ki a legelőre. A gazdaasszonyaik minden házban sütöttek nekik kalácsot,

81

egész kenyeret, ezenkívül kaptak még zsírt, szalonnát, kolbászt, pénzt, néhol pálinkát is. Rendszerint még az ablak alatt énekelték el az éneket: Csordapásztorok, midőn Betlehemben, Csordát őriztek éjjel a mezőben, Isten angyali jövének melléjök, Nagy félelemmel telik meg ő szivök. Örömet mondok néktek, ne féljetek, Mert ma született a ti üdvösségtek. Menjetek el csak gyorsan a városba, Ott találjátok Jézust a jászolba. Elindulának, és el is jutának Szűz Máriának jónapot mondának. Nem találták őt fényes palotába, Hanem istálló szegény jászolába. Aki az ég s föld sarkait fönntartja, Nem lel más helyet, hol fejét lehajtsa. Ez a legrégebbről ismert karácsonyi énekünk, 1651-ben már nyomtatásban is megjelent Régi ének címen. A pásztorokat az ének befejeztével a gazda megajándékozta, ők pedig megköszönve az adományt: „Adjon Isten bort, bú-

82

zát, békességet, holtuk után örök üdvösséget!” jókívánsággal búcsúztak el a háztól. Szőgyénben a pásztorok ezen a napon hordták a mustárvessző-köteget, amelyből a gazdaasszony egy szálat kihúzott és megőrzött, hogy ezzel is védje az állatokat a veszedelemtől. A szentestén igen nagy gonddal készítették el a karácsonyi asztalt. Az asztal lapjára búzaszemekből keresztet rajzoltak, ezt a csak karácsonykor használt, házilag szőtt fehér abrosszal terítették le. Az asztal egyik sarkába tették a földíszített fenyőt, a karácsonyfát. A fa alá pedig helyi szokás szerint a következő dolgokat rakták: fokhagyma, főzőkanál, egy maréknyi szalma, méz, ostya, alma, dió, öregbab, lencse, sodrófa, só. Voltak helyek, ahol ezen az estén bor is került az asztalra. A lélek nyugalma érdekében az élelem mellé tették az imádságoskönyvet, a rózsafűzért (olvasó), református vidékeken pedig a Bibliát meg a zsoltárt. A karácsonyfa mellé az egymásra rakott frissen sült kenyeret és kalácsokat (mákos, diós, pusztakalács) tették, ezeket szintén háziszőttes fehér asztalkendővel takarták le, s erre rátették a családfő „ünneplő” kalapját. Ezt a kalapot nevezték Szent József kalapjának. Az asztal hídjára (az asztallábakat összekötő, kereszt alakba helyezett két léc) tették a keresztté formált búza-, rozs-, árpaszalmából készített szalmaköteget, ennek végébe pedig a tiszta búzával töltött szakajtó vagy vájló-kosarat. Voltak faluk, ahol a búza közé rozs-, árpa- és kukoricaszemeket is kevertek. E kosár gabona mellé került még a földműves családoknál a sarló, a kötözőfa, a tokmány, a favágásnál használt fejsze s más háztartási szerszámok, a mesterembereknél pedig mesterségük legfontosabb szerszámai. Azt tartották, hogy az asztal hídjára helyezett kereszt alakú szalmakötegen fog éjfélkor megpihenni a megszületett Kisjézus. Az asztalra helyezett tárgyak, valamint az élelem jelképesen az érkező esztendőt képviselték. A fokhagymát, ha a ló megbetegedett, a farka alá kötötték, hogy mielőbb meggyógyuljon. A fokhagyma ezenkívül még az élet, az egészség megőrzését is szolgálta. A főzőkanál, a kenyér, a kalács és a méz, valamint az ostya az egész évi élelem biztosítását jelentette. A sodrófával megdörgölték a beteg ló hátát, hogy kigyógyuljon a betegségéből. A kalappal a szerencsét és a családi békességet takarták le, hogy a család minden tagja egész esztendőben egészséges, szerencsés legyen, mindig a legnagyobb megértés legyen közöttük. Az alma, a dió, a bab és a lencse az anyagi gazdagság jelképe volt. Az öregbabot – lóbabnak is nevezik – azért fogyasztották, hogy egész évben sok (elég) nagypénzük (papírpénzük), a lencsét pedig azért, hogy mindig elég aprópénzük legyen. A borsot a kakasnak adták, de tettek belőle a karácsonyi levesbe is, hogy megvédje a háziak egészségét. A kenyeret és a

83

kalácsot a karácsonyi asztalon jó magasra „púpozták”, hogy az aratási asztagok is ilyen magasak legyenek a szérűn. Karácsony napjának előestéjén állítják föl az ünnep szimbólumát, a karácsonyfát. Ezt az északi-germán eredetű szokást a protestáns világ a tizenhatodik században kezdte újra meghonosítani, hozzánk pedig a múlt század második harmadában került, ugyancsak német hatásra. Keresztény értelmezése a 18. században alakult ki. A fa díszítése mindig ünnep volt és ma is az a családban. A fára aggatott cukorka, csokoládé, a díszek közül pedig a dió és az alma a jó és gonosz tudásának a gyümölcsét, az angyalhaj s más papírból készített dísz pedig a kígyót, a rosszra csábító kísértőt jelképezte. Érdekes művelődéstörténeti emléke is van a fadíszítésnek. A jog kialakulásának a kezdetén a tulajdont általában a testükön hordták, s az ajándékozás is csak olyan formában történhetett, hogy az adományt a megajándékozott testéhez kötötték. Ez az ősi gesztus nyilvánul meg a tárgyak fára történő felrakásában is. Régebben a Csallóközben a karácsonyfát csak a saját maguk készítette díszekkel ékesítették. A díszek között a legfontosabb volt az aranyozott dió, az alma és a szárazsütemény. A karácsony esti ajándékozás, az ajándékok fa alá rakása Bálint Sándor néprajztudósunk szerint a keleti mágusok, a háromkirályok emlékét példázza, akiket a csillag vezérelt az újszülött Jézus jászolához, s ott lerakták az ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. De van olyan magyarázat is, amely szerint az ajándékozás szokása még abból az időből maradt fönn, amikor az év a karácsonnyal kezdődött, s a családtagok azzal a céllal ajándékozták meg egymást, hogy az új év minden napján annyi szerencse érje őket, mint az első napon. Egyébként az ajándékozás ismeretes volt a római szaturnáliákon is. A szentestén minden házban nagy áhítattal fogyasztották el a karácsonyi vacsorát: lencselevest, „mákos csikmákot” és öregbabot. A tésztát lekváros derelyével bélelték, s ezt a legtöbb faluban „dereglének” mondták. A vacsoránál a család minden tagjának az asztalhoz kellett ülnie, az ételt együtt, közösen fogyasztották el. A gazdaasszony sem kelhetett föl már az asztaltól – ezért már minden ételt előre az asztalra helyezett – hogy a kotlók is jól üljenek a tojásokon. Az együtt elfogyasztott karácsonyi vacsora egyik igen fontos hiedelme volt, hogy az a családtag, aki a következő évben hosszú útra megy, ha eltéved, gondoljon a közösen elfogyasztott karácsonyi vacsorára, s akkor biztosan megtalálja a helyes utat, hogy hazataláljon. A vacsorát a ház feje, az édesapa vagy a legöregebb férfi a házban az ünnep fölköszöntésével kezdte: Adjunk hálát az Istennek, hogy megengedte érni szent Karácsony estéjét. Kérjük, hogy jövőre is megérhessük, erőben, egészségben el is tölthessük. Utána következett a szokásos ünnepi köszöntés: Adjon

84

Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget! Ezután imádkoztak, majd mindenki ivott egy korty pálinkát, evett a tányérba tett mézzel kent ostyából, utána fogyasztották el a vacsorát. A vacsora ideje alatt az asztalon gyertya égett éppúgy, mint a karácsonyfán. A fény Jézust jelképezte. A népi hagyományban igen fontos szerepe volt a piros almának valamint a diónak. E két gyümölcs a természet visszatérő erejét jelképezte, de mint szerelmi szimbólum is szerepelt. Már a görögöknél is szokásban volt az új házasoknak almát ajándékozni egybekelésük estéjén, s ezt megosztva közösen fogyasztották el. A karácsony esti almát vacsorakor a Csallóköz legtöbb falujában annyifelé vágták, ahány tagja volt a családnak. Az így, közösen elfogyasztott alma az egymás közti békét és a megértést biztosította. Sok helyen a lányok az éjféli misére is vittek magukkal almát, hogy a pap megáldja. Csilizradványon azt tartották, hogy kinek mennyi jutott a vacsorakor közösen elfogyasztott almában lévő magházból, abból megállapíthatta, hogy az új évben egészséges lesz-e. Ha csak kicsi magház került hozzá, tehát tiszta volt az alma, egészséget jósolt. Bálint Sándor írja, hogy a karácsonyi vacsora kezdetén több helyen a családtagok diót törtek. Akinek a diója egészséges volt, az a következő évben nem betegedhetett meg, aki viszont férges diót tört, nem remélhetett hosszú életet. Ez a szokás általános volt a történelmi Magyarország területén. A karácsony misztikumát sok babonás szokás vette körül. Várkonyban már a szenteste reggelén a Luca napján font sugárral pattogtattak, hogy a szekerek ne süllyedjenek meg a sárban. Nyárasdon és még sok más csallóközi faluban karácsony estéjére már minden kölcsönkért tárgyat, eszközt, pénzt, könyvet visszaadtak, nehogy az érkező esztendőben is tartozzanak. Cséfalván a férjhezmenendő lány kiment az ólakhoz, megrugdalta az anyadisznó óljának az ajtaját, mire a disznó röfögni kezdett. Ahányat röffentett, annyi évet kellett a leánynak a házasságra várnia. Patason a karácsonyesti vacsora után az asszonyok elmentek a szomszéd kazlához, abból egy maréknyi szalmát csentek. Néhány szálat a kotló alá tettek, a többivel pedig karácsony napján begyújtottak a tűzhelyen. Hitük szerint minden ilyen szalmára ültetett tyúk egész évben jól tojik, nyugodtan ül a fészkén, s az alája rakott tojásokból kikelt baromfiak is hasonlóak lesznek. Az elcsent szalmával való begyújtással pedig az egész évi szerencsét és az egészséget védelmezték. Ez a hiedelem, illetve asszonyi cselekedet kivételt tesz a néphit ama momentumában, amely a női nemet általában szerencsétlenséget hozó lénynek tekinti. Ebben az esetben viszont a szalmát csak nők szerezhetik meg, mert így érvényesül az ereje. Ugyancsak Patason hitték, hogy a karácso-

85

nyi kalácsból a család halottjai is fogyasztanak, mert ezen az éjjelen éjfélkor ők is hazalátogatnak. Csilizradványon karácsonyeste búzafejes kalácsot tettek a fa alá. Ez a búzakalászhoz hasonlóan megfonott kalács volt, négysoros, mint a búzafej. Medvén ezt kulcsos kalácsnak nevezték. A búza, a gabona a népi hagyományban mindig magát az életet jelentette, s jelenti még ma is. A karácsonyi kalács pedig a lelki és a testi erő, a benne lévő harmónia szimbóluma volt. A radványi szokás szenteste a ruhákat sem hagyta lógni a szekrényben, sem a szárítókötélen, de még a házban sem. Lepedőt terítettek a padlóra vagy a szoba földjére, s erre helyezték el a ruhákat. Ez elsősorban az állatokat védte meg az elhullástól, de oltalmazta a ház népét is. A Patason és általában a Csilizközben szokásban volt karácsonyesti szalmalopáshoz Nyárasdon verset is tudtak. Ez a kis versike ma már csak töredékeiben létező varázsló formula: Karácsonyi ostya, Hét kazalból vitt szalma... Hogy a tyúk jó tojó legyen! Én tyúkjaim tojj, tojj!... Másé meg csak kotty, kotty! A gyermekek már az ünnep előtt egy héttel tanulgatták a „mendika” szövegét. Akik még nem jártak iskolába, az édesanyjuktól tanult mondókákkal köszöntöttek: Megjött a szép karácsony, Aranyozott szép szánon. Hozott diót, mogyorót, Jó gyermekeknek valót. A másik énekkel a születő Jézuskát köszöntötték: Kicsiny gyerek vagyok, Aranyhalat fogok. Cintányérra teszem, Kisjézusnak viszem. A karácsonyi vacsora elköltése után a ház népe éjfélig virrasztott, hallgatta az ablak alatt éneklő – a Csallóközben úgy mondták és mondják – mendikáló gyermeksereget, almát, diót és pénzt osztogatva nekik. A gyermekeknek vál-

86

lán ott volt a tarisznya, ebbe tették mindig a kapott adományt. Dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntéssel jelezték az ének kezdetét. Felhangzott a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok örvendezve, a Csordapásztorok, de szívesen énekelték a Gárdonyi Géza írta Föl nagy örömre, most született kezdetű mendikát vagy az Ó, gyönyörű szép titokzatos éj kezdetű, Czikéné Lovich Ilona szerzette éneket. A negyvenes években már a Csallóközben is ismertté vált a német Stille Nacht magyar változata, a Csendes éj. Református vidékeken, például a Csilizközben is, a Krisztus Urunknak áldott születésén, Az Istennek szent angyala, s több más népének volt ismeretes. Szentmihályfán a gazdaasszony a karácsony esti mendikálóknak egész kemence apró mákos vagy lekváros „kalácspatkót” sütött, és az ének befejezése után megajándékozta őket. Ők pedig elmondták a szokásos jókívánságot: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szenteste a falu pásztorai éjfélkor hangos trombitával ostorpattogtatással, karikás ostorral köszöntötték a megszületett Kisjézust. Éjféli mise előtt a felnőttek is jártak mendikálni. Az áhítatos énekek közé néha tréfás szöveget is loptak be, például: Nem érem el fáré, Székrű szekundáré! Ha nem éred fáré, Szekrű szekundáré! Itt játékosan arra figyelmeztették a háziakat, hogy vigyázzanak, mert éneklés közben a székre állva kilopják a kolbászt a kamrából (Csiliznyárad). Az éjféli miséhez is sok hiedelem, varázslatos szokás fűződik. Ezeket a babonás hiedelmeket a mise szokatlan időpontjával magyarázhatjuk. A néphit szerint az éjfél a szellemjárás ideje. Ezért nem kiáltott valamikor a bakter, az éjjeliőr ebben az órában, ezért nem ment a halász a vízre, hogy halásszon, s a boszorkányok is ekkor voltak a legfélelmetesebbek. Ismeretlenségüket ezen az éjjelen azonban nem tudták megőrizni, mert a lucaszék készítője a misén Úrfelmutatáskor a székre fölállva meglátta a falu boszorkányait, akik háttal álltak az oltárnak. A Dunaszerdahely környéki falvakban, így Kisudvarnokban is még néhány évtizeddel ezelőtt is meggyőződéssel vallották, hogy az éjféli mise kezdetekor az állatok is megszólalnak az istállóban. Elmondják, hogy a gazdájuk hogyan bánt velük az esztendő folyamán. A rossz hírt elkerülendő, a gazda ezen az éjszakán, illetve még a szentestei vacsora megkezdése előtt telerakta a barmok jászolát eleséggel. Megtörtént esetként emlegették, hogy az egyik

87

gazda éjfélkor kihallgatta az állatok beszélgetését. „Szegény gazdánk, pedig mindig milyen jó volt hozzánk, mégis az új évben meg fog halni.” A gazda ezt hallva szörnyethalt. Az éjféli mise a szerelmi varázslatoknak is igen kedvező ideje volt. Szinte az egész Csallóközben hitték, hogy a miséről hazatérő lányok, ha megkerülték a gémeskutat, s beletekintettek a vízbe, meglátták benne jövendőbelijük arcát. Több helyen a leányok a ruhájuk alá rejtett edénykében mézet vittek magukkal a misére, a pap áldásosztáskor ezt is megszentelte anélkül, hogy tudott volna róla. Ezzel a megáldott, megszentelt mézzel kenték be titokban a választott (udvarló) legény ruháját, s így egész életre megnyerték a szerelmét és a hűségét is. Az egyházban az éjféli mise az egyedüli megmaradt vigília, igazi virrasztás Jézus bölcsőjénél. A pásztorok a betlehemi mezőkön virrasztanak. Egyszerre csodálatos fény veszi őket körül és angyali szózat adja nekik hírül Krisztus születését. A ragyogóan kivilágított templomban is Krisztus fénye az ural-kodó. Ezen a szentmisén kétszeresen is az emberek békességéért imádkozik az egyház. December 25-e nagykarácsony ünnepe, Jézus Krisztus születésének a napja. Rómában a negyedik század derekán vezették be Jézus születésnapjának a megünneplését. I. Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét kötelező ünneppé. A pogány Rómában főként éppen a negyedik században igen virágzott a Nap kultusza. Minthogy a téli napforduló alkalmával, az antik számítás szerint, december 25-én a legrövidebb a nap, a látszat szerint a Napot legyőzte a sötétség. A nappal azonban hosszabbodni kezd, ezért ünnepelték a Legyőzhetetlen Nap, latinul a Sol invictus születését. Az egyház, hogy ezt a pogány szokást ellensúlyozza, erre a napra tette a kereszténység fényének, Jézus Krisztusnak a születésnapját. Nagykarácsony napjának is megvoltak a sajátságos szokásai. Ezek közül sok, már az előző napon, a szentestén megkezdett szokás befejezése volt. Ezen a napon régen csak a templomba mentek, egyébként a házat a nagy ünnepre való tekintettel nem hagyták el. Még a rokonokat sem látogatták meg. Így őrizték a család szerencséjét. Bősön azt tartották, hogy karácsony napján nem szabad az udvaron ételt fogyasztani, még almát sem, mert akkor megbetegszenek az állatok. Ezért az éjféli misén megáldott almát a lányok az utcán ették meg arra várva, hogy legénnyel találkozzanak. A hit szerint olyan nevű legény vette őket feleségül, amilyen nevet az viselt, aki látta őket almát enni. Cséfalván a karácsonyi asztalról lepotyogott morzsával dobálták meg korán hajnalban, hogy senki ne lássa őket, a gyümölcsfákat, hogy egészséges, gazdag termést hozzanak.

88

Eperjesen a karácsonyi morzsákat ott szórták szét az udvaron, ahova a kiscsirkéket akarták szoktatni. A medveiek a karácsonyesti bab és gyümölcs héját elégették, s a füstjével megfüstölték a teheneket, hogy a tőgyük mindig egészséges legyen, és sok tejet adjanak. Felbáron az éjféli miséről hazamenet mindenki elfogyasztotta a már előre elkészített és az asztalra helyezett kocsonyát, mert – ahogy ők mondták – „főszabadút a bűt.” Bodakon, Sülyben a kocsonya mellett a sonka is szerepelt. Az éjfél utáni étkezéssel, mint az ünnepi szokások minden cselekedetével, az érkező esztendő bőségét, gazdagságát, az emberi és az állati egészséget védelmezték. Az ünnep méltóságára való tekintettel, meg a ház és a háziak szerencséjét védelmezendő, nem söpörtek, a szemetet sem vitték ki a házból. Felbáron és Bodakon a karácsonyi asztalról a morzsát a tűzbe dobták, elégették, hogy a kéményből kiszálló füstje elűzze a rosszat a ház környékéről is. Sülyben viszont megőrizték, s ha a kisgyerek megbetegedett, a füstjével gyógyították. Az asztal alatti szénából és a gabonából az éjféli mise után azonnal adtak a barmoknak és a baromfiaknak is, hogy az érkező esztendőben semmi veszedelem ne érje őket. A szalmából pedig kis csutakokat kötöztek a gyümölcsfákra, hogy megvédje azokat a téli fagytól, és gazdagon teremjenek. A Csallóköz-szerte szokásban volt, hogy a karácsonyi asztalt csak az ünnepek eltelte után szedték le. Addig az ételmaradékokat is gondosan őrizték. Nem vitték ki a szemetet sem, nem is söpörtek, hogy a szerencsét nehogy kisöpörjék a házból. Az asztal szétbontása után az ételmaradékot, a morzsát és a kosárban lévő gabonát a tyúkoknak és a többi baromfinak szórták. Az asztal alá helyezett szalmából is tettek alájuk, hogy a kotlók nyugodtan üljenek mindig a tojásokon, és minden tojás fias legyen. A takarmányt pedig az állatok kapták meg. Az ünnepek alatt összegyűlt szemetet azok eltelte után az udvar közepére öntötték. Ekkor a leány ráállt a kiöntött szemétrakásra, s amely irányból kutyaugatást hallott, arra vitték feleségnek. A karácsony misztériuma népi megünneplésének igazi hangulatot a szokások, az ünnepi játékok és más népi hagyományok adtak. Ilyen, néhol még napjainkban is élő, sokszor újjáéledő játék volt a Csallóközben is a betlehemezés. Egyes ünnepekkel kapcsolatban már a pogányok vallásában is találunk sok drámai ábrázolást, s ezt a hagyományt fogadta el az egyház is, amikor engedélyezte az ún. misztériumjátékokat. Ezeket a játékokat a középkorban

89

már az egész keresztény Európában megtaláljuk. Ilyen dramatizált misztériumjáték a betlehemezés is. Karácsony táján megjelentek a házaknál a betlehemesek – ezzel is jelezték az ünnep közeledtét – s eljátszották Jézus születésének a történetét. Ez a történet volt tulajdonképpen az a központi gondolat, amely ezeket a játékokat kialakította. A régi pogány istenek, varázslók, sámánok alakját és helyét most már a szentek foglalták el. Így került be a játékba a háromkirályok látogatása és más, a karácsonnyal összefüggő bibliai jelenet. Kezdetben a templomban mutatták be ezeket a játékokat. Majd, az eredetileg latinul előadott vallásos történet, kikerülve a nép közé, átalakult szinte teljesen világias, csak a formájában néhol még vallási ízt mutató népi színdarabbá. Külsejében még megőrizte egyházi jellegét, de a tartalmában már erősen világias, nevettető jelenetekkel tarkított előadássá kerekedett. A szenteket népibb alakok váltották föl: kifordított bundát viselő pásztorok, fehér ingbe öltöztetett angyalok. A láncos bottal táncot járó pásztorok ősi pogány szokásnak hódoltak, ennek segítségével űzték el a gonosz szellemeket a ház környékéről és a házból, ahova bebocsátást nyertek. Ezt a pogány szokást szimbolizálta a kifordított suba is, amely a régi állatalakoskodó játék viselete és maradványa. A betlehemezés még néhány évtizeddel ezelőtt is általánosan elterjedt, egyik legnépszerűbb ünnepi játéka volt népünknek. Advent beköszöntével már megkezdték a tanulást, hogy minél tökéletesebben, hűen tudják előadni a születés és a látogatás történetét. Az ünnep előtt jó tíz nappal kezdték el a betlehemezést, vagy ahogy a Csallóközben mondták, a betlehemjárást. Rendszerint négyen járták a házakat: az angyal, a pásztor, a bojtár (bujtár) és az „öreg”, azaz a legöregebb pásztor. A betlehemes játék a következő állandó részeket tartalmazza: Beajánlkozás Jézus születésének a hírüladása A pásztorok jelentkezése, hírhallása, hódolása a jászolnál Elbúcsúzás és áldáskívánás A beajánlkozást versben mondták. Előlépett az angyal, s így énekelt: Jó estét kívánunk, Bötlehemme' járunk. Kisjézust imádunk. Szabad-é bészánunk?

90

Utána az öreg is megkérdezte: Be szabad-e hozni a Kisjézuskát? Amikor erre engedélyt kaptak, az angyal belépett a szobába a magával hozott templom alakú betlehemmel. A vékony színes papírból készített templomocska belsejét zöld mohával bélelték ki, erre helyezték el a jászolban fekvő Gyermeket Máriával és Józseffel. A jászolt pásztorok állták körül, velük voltak az állataik is. Az angyal hóna alatt a betlehemmel Dicsértesséket köszöntött, majd énekelni kezdett: Betlehem tündöklik, mint a tűz. Támadott egy csodálatos, szép tiszta Szűz, Aki szülte Jézust, És fenntartja Jézust, Mégpediglen fény nélkül. Erre az emberi elme csak elrémül. Glória, glória, pajtás, hát gyere be! A hívásra belépett a pásztor, köszöntött: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Letérdelt a betlehem elé, és ezeket mondta: Látom Kisjézuskám, Fázik a Te lábacskád. Majd varrok én tenéked Szurkos fonállal szép piros csizmácskát. A pásztor térdelve maradt a betlehem előtt, az angyal pedig beszólította a bojtárt, aki így beszélt: Dicsérjük a Jézust, Ki jászolban fekszik. De sok hegyet, völgyet bejártam, De még ilyen szépet sosem találtam. Most az angyal az öreget szólította: Glória, glória, öreg, hát gyere be!

91

Az öreg tréfásan – mintha nagyon elfáradt volna a hosszú vándorlásban – befordult (bedűt) az ajtón, majd térdelve így beszélt: Megérkeztem a messzi országból, Még az Óperenciás tengeren is túlról. Alig várom, hogy a hírt elmondhassam, Messiás, Kisjézus született Betlehemben. E mondóka után mind a négyen körbejártak a szobában, az angyal pedig énekelte: Eriggy bojtár előre, előre! Vidd a lámpást előre, előre! Ragyognak a csillagok, Kik az égen csillognak, Vigyázz az égre! A vers befejezése után az öreg így bíztatta a pásztort és a bojtárt: Aludjunk hát egyet pajtások! Mindhárman ráborultak a botjukra, mintha aludnának. De az angyal nem hagyja őket aludni, ébresztgeti őket: Glória, glória in ekszcelszűz Deusz! Keljetek föl pásztorok! Nyájatoknak enni adjatok! Messiás, Kisjézus született Betlehemben. Az énekre a bojtár ébredt fel elsőnek, és ezt mondta: Keljünk föl hát az angyali szózatra! Az öreg pedig azonnal megkérdezte: Mit álmodtál pajtás? A bojtár válaszolt: Túrós-mákos galuskákat.

92

Erre a feleletre mindhárman fölugrottak, és az angyalt körbe járva, az öreg a csörgősbottal nagyokat ütve a padlóra, énekelték: Amint egyszer friss álmomból fölugrottam, Ezt a rongyos bocskorkámat fölrántottam. Hallod-e pajtás, mi dolog ez? Juhaim sietnek Betlehembe. Ha mivélünk el akartok Betlehembe jönni, Siessetek túrós-mákos galuskákat enni. A Jancsi citorál, a Pista furuglál, Félreveti a bundáját, igyengeti a lábát. Az ének után az angyal az asztalra helyezte a betlehemet, meggyújtották a benne lévő gyertyát, és megkérték a háziakat, hogy tekintsenek bele. Amíg a háziak a betlehemben gyönyörködtek, dicsérték, ők így énekeltek: Most született Betlehemben Egy kisdedecske. Heródesnek ellensége e kis gyermecske. A próféták királyságát Imádd avégre, A csábító kígyónak is Most hullik feje. Gyertek tehát, Boruljunk le Jézus lábánál! Áldjuk őtet és Imádjuk hideg jászlánál! Betlehemnek pusztájában, Ökör, szamár jászolában, Üdvözítőnk született. És a barmok rálehelvén, Szűzanya így énekelvén: Aludjál, nyugodjál, Kisded Jézus aludjál! Az ének befejeztével dicsértesséket mondtak, a háziak pedig megjutalmazták őket almával, dióval, kaláccsal, kevés pénzzel. Mielőtt elbúcsúztak volna, ezt énekelték:

93

Jó gazda, jó gazda bocsáss minket Utunkra! Házadra, nyájadra Szálljon Isten áldása! A betlehemesek közül csak az angyal öltözött hosszú, fehér ingbe, a fejére pedig püspöksüvegszerű sapkát tett. A templomocskát mindig az angyal vitte. Kísérői, a pásztorok ruházata a mindennapi öltözet volt, erre húztak magukra kifordított bundafélét. Az öreg pásztor hátán púp is volt. Kezében csörgős botot tartott. A másik két pásztor csak egyszerű botot vitt. Az öreg a csörgősbottal rá-ráütött a padlóra, hogy minden rossz, betegség, nyavalya elhagyja a házat. A betlehemi születéstörténet a kultikus, rituális mondanivaló mellett tréfás, világi gondolatokat is tartalmazott. A leírt köszöntőnek a Csallóközben több variánsa is van. Ezt főként a Felső-Duna menti falvakban ismerték. A betlehemezés mellett ismert volt még a Betlehem kis falucskában kezdetű, balladai hangvételű ének is, amelyet már az iskolában a vallástani órán tanultak meg. Az éneket 1983-ban az akkor hetvenkét éves Sánka Móricné Majtényi Mária így adta elő Süly községben: Betlehem kis falucskában, Karácsonykor éjféltájban Fiúisten ember lett, Mint kisgyermek született. Őtet hívták Jézuskának, Édesanyját Máriának, Ki pólyába takarta, S befektette jászolba. Az angyalok fönt az égben, mennyei nagy fényességben Zengették az éneket: Dicsőség az Istennek! Pásztorok a falu mellett Báránykákat legeltettek.

94

Meghallván az éneket Jézuskához elmentek. Ájtatosan letérdeltek Jézuskának jászla mellett, Hogy őt szépen imádják, Mennynek s földnek királyát. Azután meg Napkeletről Ragyogó, szép csillag tűnt föl És elindult nyomába Három király utána. Imádták a Kisjézuskát, Köszöntötték Szűz Máriát. Ajándékot adtak át: Aranyat, tömjént, mirhát. Később Jézus növekedett, Napról-napra kedvesebb lett. Én is épp ilyen legyek, Szófogadó, jó gyerek. Sok jót tett az embereknek, Akik őtet kérni jöttek. Betegeket gyógyított. Halottakat támasztott. Mégis sokan nem szerették. Gonosz emberek üldözték. És egy éjjel elfogták, Iszonyúan kínozták. Korbácsokkal ostorozták, Tövisekkel koronázták. Véres arcát leköpték, Náddal verték a fejét. Elítélték a halálra,

95

Fölszögezték keresztfára. Ott meghalt nagy kín után Nagypénteken délután. Levették a keresztfáról, Sírt csináltak kősziklából. Testét oda temették, És katonák őrizték. De sokáig nem maradt ott, Harmadnapra föltámadott. Végre negyven nap múlva Mennyországba ment vissza. Elküldötte a Szentlelket, Ki megszentelt minden lelket. Pünkösd napján szállott le És itt maradt örökre. December 26. Ez a nap a hét első diakónus (szerpap) egyikének, Szent István első vértanúnak az ünnepe. Története a Szentírásban, az Apostolok cselekedetei című részben olvasható. A görög nevű István (Sztephanosz) a zsidók és a keresztények közti vallási türelmetlenség első, név szerint is ismert áldozata. December 27-én ünnepli az egyház a negyedik evangélista, Szent János apostol emlékét. János Zebedeus fia, az idősebb Szent Jakab apostol testvére. Jézushoz való csatlakozása előtt Keresztelő Szent János tanítványa volt. Ő is halász, mint a tizenkettő közül majd' mindegyik. A negyedik evangélium szerzője, de ő írta a Jelenések könyvét, az Apokalipszist is, amikor Patmosz szigetén élt száműzetésben. Az Arany legenda szerint a Domitianus-féle üldözések idején szenvedett „vértanúságot”, forró olajba dobták, de csodás módon egészségesen került ki belőle. A hagyomány szerint száműzetésének a helyén, Patmosz szigetén halt meg, százéves korában. A két szent, István és János napja a népi hagyományban névnapi köszöntő alkalom volt, amikor a rokonok, barátok, ismerősök meglátogatták egymást, s köszöntő verseket mondtak. Nemcsak a rokonság, a falu fiatalabb legényei is jártak köszönteni. A köszöntőt mindig versben, sokszor énekelve adták elő. Ezek a köszöntő formulák a 18. század második felében terjedtek el, valamikor népi ihletésű versek lehettek. Ekkorra már azonban csak iskolás könyvekben, naptárakban voltak olvashatók. Még néhány évtizeddel ezelőtt a Csalló-

96

közben is minden faluban ismerték ezeket a köszöntő verseket, ma már azonban csak töredékeikben lelhetők föl. Csölösztőn, Somorja mellett így köszöntöttek: Örvendj, vígadj egészségben, Hogy megérted e napot. Mert Szent István patrónáddal Elnyerted gráciádat. Míg itt lészen maradásod, Ebben földi életben, Tiszteletben, becsületben Módod legyen mindenben. Áldjon meg a nagy Úristen Téged testben, lélekben. Holtod után lelked menjen Az örök dicsőségben. (Süke Károly 1901 Csölösztő. A verset 1984-ben mondta el.) Medvén a maradék szöveg így hangzik: ... Hány csillag a fényes égen, Annyi csöpp víz a tengerben, Annyi jeles napjai legyenek S víg órái... A balonyi köszöntő így hangzott: Örömforrás támadt az én szívemben. Nagy vidullást érzek ma a lelkemben, Mert látom, hogy fénylik Szent István csillaga, Nagy örömöt hozott kedves nevenapja. Kérem a Jóistent, sokáig megtarcsa, S ha meghal, majd maga mellé juttassa. Gyöngyvirágbokrétát tegyenek fejére, A mennyei fölség vegye kebelére. Ezeket, míg élek, szívemből kívánom, Hű szeretetébe magamat ajánlom.

97

Balonyban több változata is élt e köszöntőnek, például a Zengedezve, énekszóval, valamint a Szent Jánosnak érdeme kezdetű, sajnos ma már csak néhány soros töredékben létező vers. Bősön János napján így köszöntöttek: Mosolyog a hajnal Szent János napjára. Hozzád is eljöttem Fénye világára. Kívánom Istentől, Sokáig éltessen, Kegyelmes kezéből Soha ki ne vessen... Szoktak mondani tréfás versikéket is: Zörög a kocsi a fagyon János nevenapja vagyon. Nékem egy koronát adjon! Ha nékem nem ad Egy koronát, Csikó rúgja ki A fogát! E két napon a nép körében még éltek a karácsonyi szokások is. Bodakon István napján a leány kivitte a karácsonyi szemetet az udvarra, ott széthintette, utána kinézett az utcára, s amilyen nevű férfit látott meg először, olyan nevű férfi lett az ura. A kisunokák is köszöntötték István vagy János nevű nagyapáikat: Úgy örül a szívem, lelkem, Örömnap virradt reám, Hogy köszönthetlek neved napján Kedves, drága nagyapám. Szívből azt kívánom néked, Őrizzenek az angyalok Bútól, bajtól Téged! (Horváth István 1909, Bős)

98

December 28-án tartja az egyház aprószentek ünnepét. Ez a nap már az ötödik században is december 28-án volt. A heródesi gyilkosság áldozatainak az emlékét a népi hagyomány is századok óta ünnepli. A betlehemi gyermekek vérükkel tettek bizonyságot Jézus mellett, s így vérükben megkeresztelkedve az ő kísérő csapatát alkotják. A Csallóközben még néhány évtizeddel ezelőtt is nagy kultusza volt az aprószenteki korbácsolásnak vagy vesszőzésnek. Az aprószentek-napi korbács a tizenöt-tizenhatodik században még az egyházi szentelmények közé tartozott. A betlehemezéshez hasonlóan később alakult át világi szóra-kozássá. Több csallóközi faluban ezen a napon tartották a legényavatást is. A cselekményhez kapcsolódó szertartások mindig mágikus, varázsló célzatúak voltak, pl. a korbácsolással űzték ki a betegséget, a betegségre való hajlamot a szervezetből. Hitték, hogy a megkorbácsolt személyt nem lepik el a kelések sem más kiütés. Nagybodakon a vesszőből font korbácsot a leányok szalagokkal díszítették. Azok a leányok, akik a korbácsra szalagot kötöttek, mindig első leányok voltak a bálban. A legényeket a vesszőzés befejezése után a leányok megvendégelték. Az a leány lett mindig az első lány a faluban, aki a legszebb szalagot kötötte a korbácsra. A korbácsokból koszorút kötöttek, ezt magukkal vitték a kocsmai mulatságra. A reggelig tartó mulatozás után a kocsmáros a díszes koszorút borral „megváltotta”, az ivó mestergerendájára akasztotta, s itt lógott a következő évi vesszőzésig. A korbácsolás szertartása így zajlott le: a vesszőző legény beköszöntött a házba: Dicsértessék a Jézus neve! Elmondanék egy szép verset, ha meg lenne engedve. Ekkor a gazda kiszólt: Lehet. Erre a legény így verselt: Elérkezett aprószentek estéje. Ezeket a Heródes megölette. Ezek vért ontottak ártatlanokért, És nyertek a mennyországban tiszta bért. A vers elmondása után sorra megvesszőzte a házban lévő asszonyokat, leányokat, leánykákat, közben pedig ezt mondogatta: Egészséggel, üdvösséggel, több jóval, kevesebb rosszal, kelés soha ne legyen a hátadon! A balonyiak szép sárga fűzfavesszőből font „aranyvesszővel” korbácsolták meg a nőket. A szalagokkal díszített korbács hétágú volt, azaz hét szál vesszőből fonták. Nádasdon nyolc szálból, Sülyben pedig kilenc szálból fonták a korbácsot.

99

A korbácsolás a Csallóköz legtöbb falujában a legényavatással kapcsolódott össze. A fölserdült fiút, amikor elérte tizennyolcadik életévét, szertartásosan avatták legénnyé a falu legényei és a legénybíró, valamint a legényhívó hadnagy társaságában. Nádasdon a legénybírót szeptember 15-én, Hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén választották, mert ekkor van a falu búcsújának a napja. A legénybíró feladatai közé tartozott a mulatságok szervezése, a népszokások megtartásának a szorgalmazása. A mulatságot is mindig neki kellett befejeznie. Ezenkívül fegyelmező, még bírságoló joga is volt. Az avatandó legény az avatása előtt már kiválasztotta az úgynevezett körösztapát az idősebb, tapasztaltabb legények közül. A kocsmába csak a körösztapával együtt mehetett be. Itt már várták a falu legényei. Bodakon egy fertály bort (2-3 liter), Nádasdon tíz liter bort kellett fizetnie. Ez az avatandó anyagi tehetségétől is függött. A borból a körösztapa egy pohárral a legény fejére öntött ezekkel a szavakkal: István vagy János (illetve az illető neve), én tíged ezennel megkörösztűllek. Ezután embersígesen vise'd magad, böcsűd meg az öregeket, tanítsd a fiatalabbakot, szeresd az embereket és az Istent! A keresztelés után mulatság kezdődött. Reggelig mulattak. Több faluban olyan szokás volt, hogy ha a legény nem akarta kikérni a kocsmárostól a fertály bort, az ajtóhoz húzott pad alatt kellett kibújnia, s így mindenki megkorbácsolhatta, a kocsmából is kitették. Aki nem kérte, hogy legénnyé avassák, nem mehetett be a kocsmába. (Szegi Lajos 1898, Szap) A fölavatott körösztfiú hívta meg ezután mindig a leányt a bálba a körösztapa részére. Illendően beköszöntött a házba: Jó estét kívánok! Vígh Sándor úrékat kéreti Illés Béla körösztapám, hogy Böske leányukat elengednék-e egypár fordulóra a bálba. Ha engedélyt kapott, a leányt elvitte a körösztapának. Tárnokon említették, hogy gazdakeresztelő is szokásban volt valamikor, s ugyanúgy zajlott le, mint a legényavatás. Csak itt sokkal több, huszonötharminc liter bort is elvártak az avatandó gazdától. Muzsikaszó mellett mulatoztak reggelig (Tóth József, 1901, Tárnok) December 31-e, Szent Szilveszter pápa emléknapja, az év utolsó napja is. Az egyház ezen a napon Nagy Konstantin császár barátját és tanácsadóját ünnepli, aki a katakombákból a világosságra került kereszténység egyik nagy képviselője. Elsőként védelmezte az igaz tanokat az ariánusokkal szemben. Ezért hívta össze a niceai zsinatot is 325-ben. 335-ben halt meg. Szilveszter napja egyben a polgári év utolsó napja is. A csallóközi ember ennek a napnak az estéjén elment a templomba, hogy meghálálja az Istennek az egész évi segítséget, és kérje a jövőbeli pártfogását. A pap is számadást

100

végez az egész esztendőről. Régebben a szószékről szokta kijelenteni, hogy hogyan gazdálkodott a plébánia, hány ember született (fiú - leány), hány házasságot kötöttek az év folyamán, és hányan haltak meg (férfiak - nők). Szilveszter napján is szokásban volt, ugyanúgy, mint szenteste délutánján, a zajcsinálás, kolomprázás, a durrogtatás, az ostorpattogtatás. A hálaadás után a templomból először haza kellett menni, hogy elfogyasszák az erre a napra készített „jeles ételeket.” Bősön erre az alkalomra is lencselevest főztek, és sok rétest és kuglófot sütöttek. A rétest jól kinyújtották, hogy olyan hosszú legyen az életük, amilyen hosszan takarja a rétes az asztalt. Balonyban sok pogácsát sütöttek, hogy gazdag legyen az érkező esztendő. A Mátyus-földi Szímőn a pogácsa közepébe lúdtollat szúrtak annyi pogácsába, ahány tagja volt a családnak. Akinek sütés közben megégett a pogácsája, illetve a beletett toll, arról azt tartották, hogy az új évben meg fog halni. Csiliznyáradon a II. világháború végéig dívott az ólomöntés. A lavórba öntött hideg vízbe megolvasztott ólmot csöppentettek, s ami abból kialakult, az hozta a jövőt. Bodakon úgy mondták: az ólom sorsot mutatott. Ha a vízbe csöppentett ólom kard formát mutatott, akkor a leány katona férjet várhatott. A cipő alakja a cipészt jósolta, a koszorú pedig a közeledő férjhezmenést jelentette. Az egyik bodaki adatközlő, az 1983-ban nyolcvankét éves Fegyveres Gézáné rigmust is mondott az ólomból kialakult figurára: „Mírnökkaró, mírnöklánc, tígöd Bözske mírnök vár.” Sülyben a leányok gombócba tett férfinevek segítségével kutatták ki a jövendő férj nevét. A forró vízbe tett gombócok közül, amelyik elsőként földobódott, az abban lévő név jelezte a férj nevét. Bacsfán a leányok a disznóhúsból kiszedett csontokat női nevekkel, a saját nevükkel is jelölték. Ezeket kidobták a fal mellé, s amelyiket elsőként kapott föl a kutya, az a leány ment férjhez az új évben. Felbáron az esti templomi hálaadás után minden családnál sonkát ettek, hogy az új esztendőben mindenből elegendő legyen. A szilveszteri bál közepén, éjfélkor „elfújták a lámpit”, később „leojtották a villant” ,s egy percnyi sötétség után fölzengett az ének: Ó, szép Jézus, ez új esztendőben, légy híveidben. Az ének befejezése után a legények közül többen elmentek a templomba, meghúzták a harangokat, s elénekelték a Himnuszt. Úgy mondták: „kiharangozzuk az óesztendőt, köszöntjük az újat.” Bősön is minden évben elénekelték a Himnuszt, ezzel zárták le az évet. A szapiak a Himnusz éneklése után ehhez az áhítathoz kapcsolták a tréfás mondókát:

101

Dicsértessék az Úr Jézus Drága szent neve! Három fehér szőlőtőke, Három fekete. Uram Jézus, segíts meg, Ezt a kis bort igyuk meg! Utána folytatódott a szilveszteri mulatozás.

102

Utószó Az esztendő „néprajzát” tanulmányozva megfigyelhettük, hogy parasztságunk, a falvak életében az élet szinte minden mozzanatát ősi, közösségileg kialakított szokások kísérték. A szokás, a jeles napokhoz fűződő hagyomány szerves része volt a paraszti mindennapoknak, a paraszti hitnek. Ez a hit a szokások gyakorlásától, s a velük kapcsolatos elvárásoktól tette függővé az életet. A jeles napok évről-évre ismétlődő rendje pedig a munka és az ünnep harmóniáját biztosította. A régi falu ünnepei, hétköznapjai pontos képet adtak a falu társadalmáról. A vallásos ünneplő szokások pedig – Ortutay szerint – a hagyomány megszentelt rendjében követték egymást. Ez a hit valóságos népi liturgiát honosított meg az egyház hivatalos liturgiája mellett, nem sértve ezzel a dogma szentségét. Viszont a népi liturgia megsértése – hitük szerint – súlyos szerencsétlenséget is zúdíthatott az ellene vétőkre. Dömötör Tekla, jeles néprajzkutató-tudósunk szerint a népszokás „közösségi magatartás és cselekvésmód olyan viselkedési mód, melynek a közösség tagjai alávetik magukat, mert megfelel az élő kulturális hagyománynak. Egyszerre illemtan, erkölcsi kódex, íratlan törvény, művészet, költészet, színjátszás, mítosz és mágia.” E paraszti rendben, a gazdag hagyományban voltak a falu minden lakójára egyaránt kötelező szokások, de léteztek külön, a falun belül kialakult egyes társadalmi csoportoknak (gazdák, kisparasztok, zsellérek, pásztorok) is szertartásos szokásai. Tudunk külön csak a férfiakra (legényavatás, gazdaavatás, új év köszöntés), vagy csak a női nemre (fonás, szövés, aszszonyfarsang, leánybál, varrási, mosási tilalmak) érvényes szokásokról is. Népünk ünneplő szokásait vizsgálva megismerhettük a régi falu zárt életközösségének a törvényeit, az egész törvényszerű életmenetet, a paraszti kultúra tartalmát, lelkiségét. A jeles napokon megnyilvánuló ünneplés sohasem az öncélú pihenést, a gond nélküli szórakozást, az egyszerű kikapcsolódást szolgálta, hanem szoros kapcsolatban volt a parasztélet minden munkájával és szükségleteivel. Ez a hagyománykincs nagyszerűen mutatja azt a tudatot, hogy a család, a föld, a jószág virágzása nem pusztán az emberi munka és akarat függvénye, hanem ebben jelen van az égi hatalmak szándéka is. Így tehát a mezőgazdasági élet hiedelemvilága: a természetet, az időjárást kémlelő megfigyelések, a szántással- vetéssel, az aratással, az őszi termény-betakarítással, a földdel való munka minden mozzanatával összefüggő varázsló szokások, babonák egységben mutatják a paraszti lélek következetes akaraterejét.

103

A magyar falu élte a hagyományt. Az ünnepek szokásvilága, a hiedelmek szájhagyomány útján történő terjesztése, továbbfejlesztése (tollfosztás, kukoricahántás, kalákában végzett munkák), s az ünnep különböző varázslatos, misztikus cselekményekkel (Mikulás, Luca, karácsony, Szent Iván tüze, húsvét, pünkösdölés) való megszentelése mindig közösségi megnyilatkozás volt. A falu népe sohasem zárkózott be a házba. Szinte éjjel-nappal nyitva állt a ház ajtaja, s elmondhatjuk, körülötte volt mindig – akár a határban dolgozott, akár ünnepelt vagy éppen imádkozott – az egész falu. A házak előtt pipázgató, háborús emlékeket, boszorkányhistóriákat mesélgető öregek, esténként a falut vidám nótázással, tréfálkozással szórakoztató, kerülő fiatalok szinte egybefonták az egész falut. A régi falu mindenkor és mindent meg tudott ünnepelni. Az ünnepi szokások gyakorlása, a határban végzett munka, az otthoni foglalatoskodás tulajdonképpen imádság volt, annak a legfelsőbb Lénynek, az Istennek az imádása, akinek – hitük szerint – mindent köszönhettek. Tehát a népszokás, a népi hagyományápolás sohasem volt – az esetleges külső jelek, formák alapján sem – babonás tevékenység. Mindig igazi közösségi ünnep volt, imádság, istentisztelet. A naptári év minden központi ünnepének (karácsony, újév, vízkereszt, húsvét, pünkösd), valamint a jeles napoknak (Katalin, András, Mikulás, Luca, István, János, aprószentek, farsang, Iván-nap, Péter-Pál, a népünknél igen kedvelt Boldogasszony – Mária ünnepek) szokás- és hagyománykincse igen gazdag, s magvában megtalálható a nép korábbi életéből hozott pogány hagyományvilág is. Így a tavaszi, a nyári, az őszi és a téli forduló ősi szokásvilága sokszor már „megszentelt” formában került az egyházi év, a vallás rendjébe. Ez a hiedelemvilág, ez az ünnepi hagyománykincs, amely századokon át éltette a magyar falvak, így a Csallóköz népét is, töredékeiben még napjainkban is föllelhető. Egy-egy formája még ma is újraéled, de ez már inkább csak a múlt nosztalgikus idézése, újrajátszása. A mai társadalomban megújuló rend talán később ismét kialakíthatja azokat a faluközösségeket, amelyek újból visszatérnek a régi, mindent átfogó hagyományhoz. Élnünk kell a népi kultúra minden lelket gazdagító, az emberi magatartást formáló kincseivel. Nem újrajátszani kell a múltat, hanem belőle merítve ismét meg kell tanulnunk igazán ünnepelni. A ma embere néhány évtizede elfelejtette az igazi ünnepet. Azóta nem ismerjük a csönd erejét, amely sejtelmesen körüllengte az ünnep hangulatát, nem ismerjük a hagyomány belső kényszerítő erejét, amely fölemelhetne bennünket a múlt népi értékeihez. Csoóri Sándor mondja Leonardot idézve, hogy az emberekből kiveszett a törődés,

104

mert pazaroljuk az életet, azaz rögtönözve élünk. Szinte nem is tudjuk, nem is figyeljük, hogy mi történik velünk és körülöttünk. Nem a különböző modern tanok, új hiedelmek, varázslatos formák visznek vissza a régi hagyományhoz, hanem a megújult lélek, mert ahogy Kodály Zoltán mondja „a hagyományok ápolása egyben a nemzeti öntudat, a sajátosan nemzeti, népi világkép megőrzését, az anyanyelvi kultúrához való ragaszkodást is jelenti, éppen ezért a hagyományápolás szent kötelességünk.” Ez az ősi hagyománykincs továbbélésének, anyanyelvünk, évezredes kultúránk gazdagításának egyedüli módja, lehetősége.

105

A felhasznált irodalom: Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén, Akadémiai Kiadó Budapest 1979 Bálint Sándor: Az esztendő néprajza, Magyar Szemle Társaság Budapest 1941 Karácsony, húsvét, pünkösd, Szent István Társulat Budapest 1989 Csáky Károly: Hallottátok-e már hírét?, Madách Bratislava 1987 Dömötör Tekla: A népszokások költészete, Akadémiai Kiadó Budapest 1974 Magyar népszokások, Corvina Budapest 1972 Naptári ünnepek - népi színjátszás, Akadémiai Kiadó Budapest 1979 Ferenczi Imre-Újváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban, Tankönyvkiadó Budapest 1962 Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, Gondolat Budapest 1983 Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium, Panoráma Budapest 1988 Kerényi György: Magyar énekes népszokások, Gondolat Budapest 1982 Marcell Béla: A Csilizköz és lakói, Múzeumi Híradó Dunaszerdahely 1981 – 1984., Csallóközi Múzeum Csallóközi farsang, In: Irodalmi Szemle 1975/8 Bratislava Ünnepi szokások a Duna mentén (Felbár - Bodak - Süly), Kézirat Oláh Andor: Az idő gazda mindenütt, Mezőgazdasági Kiadó Budapest 1986 Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Bibliotheca Budapest 1958

106

Magyar néprajzi lexikon I. - V. kötet, Akadémiai Kiadó Budapest 1977 - 1982 Szendrey Zsigmond: Jeles napok, In: A magyarság néprajza IV. Szellemi néprajz, szerk. Viski Károly, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Budapest 1938, In: A magyarság néprajza IV. Szilágyi Ferenc: Sokféle neveknek magyarázatja, RTV - Minerva Budapest 1987 Falukrónikák: Ekecs, Lúcs, Nagymagyar, Padány, Vámosfalu

107

Adatközlők:

Bacsfa:

Domonkosné Lengyel Erzsébet 1900

Balony:

Farkas András 1913 Farkas Andrásné 1919 Olláryné Bombicz Mária 1911 Vassné Olláry Erzsébet 1919 Vermes Jenő 1896 Véghné Hlinka Júlia 1914 Vidáné Molnár Mária 1912 Vidáné Végh Katalin 1906

Baka:

Molnárné Horváth Erzsébet 1895 Nógell Béla 1919 Horváth Mihály 1901 Patassy János 1917 Krascsenicsné Orbán Mária 1910

Bodak:

Almásiné Szojka Rozália 1886 Benkovics Gyula 1905 Fegyveresné Szedlák Margit 1901 Íróné Bölcs Terézia 1910 Kovács Matild 1887 Vajas Györgyné 1879 Világiné Fegyveres Mária 1935

Bős:

Csóka Ferenc 1906 Csóka Péter 1908 Csókáné Bokros Erzsébet 1911 Eke Péter 1894 Horváth István 1909 Koczkásné Both Teréz 1888 Koczkásné Major Emília 1910 Vida Imre 1913

Csallóközkürt:

Hájos László 1890

108

Csallóköznádasd: Horváthné Lelkes Erzsébet 1901 Méry Ferenc 1912 Csaplár Mihály 1904 Cséfalva:

Cséfalvay Eszter 1895 Kovács Imréné 1900

Csiliznyárad:

Csicsay Gyula 1908 Csicsay Mária 1914 Patassyné Petőcz Zsófia 1912 Sebőné Szegi Eszter 1889 Véghné Horváth Mária 1913 Vidáné Végh Katalin 1906

Csilizpatas:

Csémyné Both Ilona 1918 Csicsayné Csicsay Leopoldina 1913 Csiba Dániel 1913 Soós Gyula 1897

Csilizradvány:

Csikász Sándor 1907 Szabó József 1904 Takács Gyula 1888 Tóth Imre 1913

Doborgaz:

Ácsné Khín Anna 1900 Borbély József 1905 Múthné Kuczka Terézia 1906 Nagyné Kulcsár Júlia 1917

Egyházgelle:

Domonkos Géza 1922

Felbár:

Csetényi József 1903 Domicsné Gazdag Erzsébet 1903 Horena István 1909 Szőcs Gábor 1915 Valasek Béla 1908 Vermesné Fekete Vilma 1905

Karcsák:

Fekete József 1899 Egyházkarcsa

109

Fekete László 1914 Egyházkarcsa Ambrus János 1906 Etrekarcsa Csákyné Görcs Júlia 1912 Királyfiakarcsa Bartal János 1893 Sólymoskarcsa Kisudvarnok:

Kovácsné Marcell Gizella 1914 Marczell Béla 1886 Marczellné Karácsony Gizella 1890 Marczell Kálmán 1927 Marczellné Marcell Erzsébet 1912 Marczellné Németh Gizella 1912 Marczellné Németh Erzsébet 1920

Kulcsod:

Csémi László 1900 Gaálné Paksi Irma 1922 Gaál Terézia 1914 Nagyné Petőcz Leopoldina 1895

Medve:

Horváth László 1909 Hölgyéné Végh Etel 1908 Kovácsné Kulacs Anna 1892 Kulacsné Horváth Erzsébet 1906

Nagyszarva:

Koczkás Filoména 1901 Pénzes Katalin 1918

Nyárasd:

Bognár Mihály 1905

Pozsonyeperjes:

Bugár János 1894 Orbánné Bacskárdy Júlia 1918

Süly:

Csókáné Kovács Erzsébet 1902 Fegyveres Béla 1908 Sánka Ágoston 1902 Sánkáné Majthényi Mária 1911 Soósné Sánka Ilona 1929

Szap:

Hölgye József 1897 Koller Sándor 1893 Megyeriné Kalmár Mária 1895

110

Miklós László 1894 Szegi Lajos 1898 Tárnok:

Németh Imre 1911 Tóth József 1901

Tejfalu:

Pajtiné Világi Matild 1925 Romanné Világi Margit 1921

Vajka:

Álló Gizella 1893 Nagyné Csiba Margit 1901 Nagy Róza 1898 Szakáll Imre 1904

Várkony:

Matus József 1878

111

112

Tartalom Bevezető Február Március Április Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December Utószó A felhasznált irodalom Adatközlők Képmelléklet

Kiadta: Felelős kiadó: Nyomta:

Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya Huszár László Valeur Kft., Dunaszerdahely

113