Már csak. a vádiratig? a Millenniumi Fejlesztési Célok teljesítéséért LDC. Európai Unió és nemzetközi. no október

Európai Unió és nemzetközi fejlesztés no. 11–12. 2010. október

Helyszíni riport az ENSZ-csúcsról 3

Humanitárius munka Latin-Amerikában

8

Reform elôtt a magyar fejlesztéspolitika? 4

Katonai magánvállalatok és a civilek biztonsága

9

Egészségügy Afrikában 6

Magyarország: EU elnökség, globális felelôsség 9, 11

l csillag gábor

ENSZ-csúcs a Millenniumi Fejlesztési Célok teljesítéséért

Tíz évvel ezelôtt, az úgynevezett Millenniumi Fejlesztési Célok elfogadásakor a fejlett világ nagy ígéreteket tett. Nyolc olyan globális célt fogalmaztak meg – többek között a szegénység és az éhínség radikális csökken­ tését – amelyek révén egyszer és minden­ korra megváltozhatna a fejlôdô világ állapota. A célok 2015-ös kitûzött határidejéig már csak öt év van hátra, és a dolgok egyáltalán nem úgy haladnak, ahogyan eredetileg eltervezték. Az ENSZ fôtitkára, Ban Ki Mun többek között ezért hívta csúcstalálkozóra a világ vezetôit szeptember 20. és 22. között a New York-i ENSZ Palotába. Lássuk, mit végeztek a fontos emberek!

Már csak 5 év… a vádiratig?

A főtitkár szerint bár bizonyos létfontosságú részterületeken történtek komoly előrelépések – így például jelentősen javultak a beiskolázási adatok, komoly erőfeszítéseket tettek a gyermekhalandóság csökkentésére, illetve a tiszta vízhez való hozzáférés növelésére – a legalapvetőbb célkitűzés, a szegénység és éhínség felszámolása még mindig igen távolinak látszik.  Sőt, bizonyos országok esetében még jobban kinyílt a globális olló. A fejlett világ országai ígéreteik teljesítésének elmaradását az utóbbi évek „hármas krízisével” (gazdasági-, élelmiszer- és energia válsággal) indokolják, de egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy e páratlan világválság a fejlődő világ országait még erőteljesebben sújtotta, sújtja.   

LDC

  Nagyon sok vita folyik arról, hogy a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG) megfelelő keretet nyújtanak-e a fejlődés nyomon követésére. Egyfelől az MDG rendszer meglehetősen kompakt, hiszen a nyolc átfogó cél mellé tizennyolc célkitűzést rendel, amelyen belül 48 mérőszám mutatja a részeredményekben történt változásokat. Másfelől az MDG-k igencsak homogén egészként kezelnek egy nagyon is heterogén módon fejlődő világot. Sokak szerint az eddig mért pozitív eredmények is nagyrészt annak tudhatók be, hogy az új világ­ hatalmakként megjelenő Kínában és Indiában (kisebb mértékben Brazíliában) valóban nagymértékű előrelépések történtek. Amellett is lehetne érvelni, hogy az ilyen gigászokat, ahol precedens A New York-i ENSZ palota – Távlatok

folytatás a 2. oldalon a

Már csak 5 év… a vádiratig? dástól és nyolcvannyolc milliót az alulfejlettségtől. Vissza tudnánk szorítani az olyan halálos betegségeket, mint a malária és a HIV/AIDS; sok-sok millió nőnek és gyermeknek lennénk képesek biztosítani a megfelelő orvosi ellátást. „Pontosan tudjuk, hogy mi kell, ahhoz hogy megmentsük a nők és a gyermekek életét, és pontosan tudjuk az is, hogy a nők és a gyermekek létfontosságúak ahhoz, hogy teljesíteni lehessen a Millenniumi Fejlesztési Célokat”  – mondta el a csúcstalálkozón az ENSZ főtitkár.

a folytatás az 1. oldalról

nélküli a gazdasági növekedés, félrevezető egy kalap alá venni a tengődő jóval kisebb afrikai, dél-ázsiai vagy a Karib-térségen belüli országokkal. Némileg ezt tükrözi, hogy a mostani csúcson is leginkább az úgynevezett LDC-kre (Least Developed Countries) azaz a legkevésbé fejlett országokra koncentráltak. Látható, hogy az LDC-k egyértelműen leszakadóban vannak és lassacskán a kilátástalansághoz közeli állapotba jutnak. Ezekben az országokban az egy főre jutó GNI (bruttó nemzeti jövedelem) kevesebb, mint évi 905 dollár, nagyon rossz a humán tőke állapota (oktatás, táplálkozás, egészségügy, felnőtt írni-olvasni tudás), ráadásul ezen országok gazdaságai rendkívül sebezhetőek: egy-egy rossz termés, vagy valamely meghatározó termék árának piaci ingadozása képes az egész ország gazdaságát destabilizálni. Ebben a pillanatban a negyvenkilenc legkevésbé fejlett ország mintegy nyolcszázmilliós lakosságának több mint fele él a szegénységi küszöb alatt, a szegénységi ráta mindössze hat ország esetében alacsonyabb a harminc százaléknál. Ezekben az államokban nem pusztán jól célzott segélyekre, hanem a gazdasági infrastruktúra és a termelési kapacitás kiépítésére van szükség. Ám az ENSZ főtitkár szerint az LDC-k támogatása nem pusztán gazdasági vagy politikai kérdés, hanem „erkölcsi kötelezettség, az összetartás és szolidaritás próbája” – hiszen ezek az országok képezik az emberiség legszegényebb és legsebezhetőbb részét.  

Az EU és a Tobin-adó

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

  Ugyan az eredeti millenniumi megállapodás szerint az EU-s országok azt vállalták, hogy 2015-ig nemzeti jövedelmük 0,7%-át fejlesztési segélyezésre fordítják, ám ez a legtöbb esetben nem valósult meg. Különösen problematikus mind összegében, mind üzenetében, hogy a rosszul teljesítők között olyan európai „nagyhatalmak” is vannak, mint Németország, Franciaország és Olaszország. Az ENSZ-csú-

2

OK és okozat Olivier De Schutter, élelmiszerügyi különmegbízott: „tüneti kezelés”

sorozatos pénzügyi és gazdasági válságai után felvetődött, ám akkor még a mainstream politikusok és közgazdászok legyintettek rá. Az elképzelés lényege, hogy egy a nemzetközi átutalásokra kivetett alacsony adóval egyfelől megfékezhetők a spekulációs mozgások (úgy, hogy közben a működő tőke gyakorlatilag zavartalanul áramolhat), másfelől az így befolyó pénzt akár értelmes célokra is lehetne fordítani. Az elmúlt években először a belga parlament mondott igent az adó bevezetésére, mostanság a francia elnök, Nicolas Sarkozy vált a fejlesztési ügynökségek és civil szervezetek által már egy évtizede szorgalmazott eszköz élharcosává. Nemrég a spanyolok is csatlakoztak, felismerve azt a lehetőséget, hogy egy ilyen adó jelentős új forrásokat biztosíthatna például a Millenniumi Fejlesztési Célok eléréséhez. Szakértők szerint a bevétel akár évi 400 milliárd dollár is lehet és ez igen komoly lehetőséget kínálna a legkevésbé fejlett országok helyzetének megfordítására. A CONCORD (a fejlesztéssel és humanitárius segélyekkel foglalkozó civil szervezetek európai szövetsége) elnöke Justin Kilcullen a csúcs után ezt mondta: „Öt évünk maradt arra, hogy betartsuk azokat az ígéreteket, amelyeket a világ legszegényebb embereinek tettünk. A szegénység tényleges felszámolásához elsősorban a segélyezési kötelezettségekkel kapcsolatos vállalásainkat kell teljesítenünk. Továbbá azt is meg kell vizsgálnunk, melyek azok a struktúrák, amelyek elszegényítik és szegénységben tartják az embereket. Ez a globális és bilaterális kereskedelmi megállapodásaink felülvizsgálatát, továbbá a legszegényebb országok adósságválságának, illetve a klímaváltozás okozta problémák kezelését jelenti. Ha kudarcot vallunk, az a világ leggazdagabb országai elleni vádirat lesz.”

16 millió élet

Ban Ki Mun még optimista

cson számos európai ország ígéretet tett arra, hogy „jó útra tér”, ám jelenleg lehetetlen megállapítani, mennyire vehető komolyan ez a szándék. Régi/ új gondolatként ismételten terítéken van az ún. Tobin-adó, azaz a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó. A Nobel-díjas közgazdászról elnevezett szabályozás bevezetésének ötlete már a kilencvenes évek

  A sok deklaráció mellett a kevés konkrét eredmények egyike, hogy a csúcs alatt elindult egy globális kampány, amelynek célja a női-, illetve a gyermek-egészségügy javítása (Global Strategy for Women’s and Children’s Health). A főtitkárnak több mint negyven milliárd dollárról szóló ígéretet sikerült összekalapoznia a következő öt évre, ebből az összegből  tizenhat millió nő és gyermek életét tudnák megmenteni.  Harminchárom millió nemkívánt terhességet lehetne megelőzni, százhúsz millió gyermeket lehetne megvédeni a tüdőgyulla-

Jótékonykodás, szolidaritás vagy kötelesség – különböző entitások nagyon sokféle módon viszonyulnak a Millenniumi Fejlesztési Célokhoz – és ez meg is határozza, hogy pontosan milyen problémákra, milyen mélységben keresik a megoldást. A bennfentesnek számító Olivier De Schutter, aki az ENSZ élelmiszerjogi különmegbízottja, a

Jeffrey Sachs, korábbi programigazgató: „komolytalan hozzáállás”

csúcshoz kapcsolódó blogbejegyzésében így ír: „Az MDG-k a jelenlegi formájukban arra szolgálnak, hogy a szegénység és a fejletlenség tüneteit kezeljék, miközben nagyrészt figyelmen kívül hagyják a tünetek okait, okozóit. Ráirányítják a figyelmet tizennyolc célkitűzésre – azokra, amelyeket statisztikailag jól lehet mérni, és miközben ezeket elemezgetjük, ez elvonja a figyelmünket azokról a mechanizmusokról, melyek mindezen problémák okozói”. A szerző rengeteg olyan anomáliát emel ki, ami megkérdőjelezi a „csővégi” megközelítés hatékonyságát. Például, miközben milliárdokat fordítanak a szegénység tüneti kezelésére, addig évente 124 milliárd(!) dollár áramlik ki a fejlődő világ országaiból a különböző offshore cégek és adóparadicsomok által. Ha ez valamilyen kifehérített formában a kormányok hivatalos bevételeit gyarapítaná, már nem szorulnának rá ilyen mértékű segélyekre. Ezzel szemben az ilyen kiskapuk nyitva tartása aktívan támogatja a korrupciót és ez épp az ellenkező üzenetet küldi, mint amiről általában a „jó kormányzás” címszava alatt a nyugati világ papolni szokott. Schutter azt is kiemeli, hogy a nemzetközi kereskedelem alaplogikája továbbra is mélységesen méltánytalan. A fejlődő országoknak egy olyan pályán kell versenyezniük, ahol az EU vagy az USA kormányai által agyontámogatott termelőkkel szemben esélyük sem lehet. Miközben a fejlett világ államfői a fejlődők feleme-

léséről szónokolnak, ugyanezen államok óriáscégei olyan nemzetközi kereskedelmet éltetnek és működtetnek, amely gyakorlatilag ellehetetleníti, hogy a fejlődő világ országai diverzifikálják termelési struktúráikat. Ennek tetejében még mindig ott van a fejlődő világ ötszáz milliárd dollárra becsült adósága, amelynek elengedésével kapcsolatosan még mindig nem történt semmilyen áttörés.

Komolyan? A TIME magazin által a világ száz legbefolyásosabb embereinek egyikeként számot tartott amerikai közgazdász, Jeffrey Sachs szerint a legfejlettebb

világnak a Millenniumi Fejlesztési Célokhoz fűződő viszonya az első pillanatoktól fogva némileg komolytalan. A pénz ugyanis meg van a célok eléréséhez, a politikai akarat azonban láthatóan hiányzik. (Ezt maga Sachs A szegénység vége című világhírű könyvében számolta ki, mondván, hogy ha a legfejlettebb világ országai a fejlett világnak adnák nemzeti összjövedelmük 0,7 százalékát, akkor világszerte 2025-re eltűnne a nyomor). Sachs, aki korábban az ENSZ MDG programjának igazgatója volt, felhívja a figyelmet arra, hogy bár a legfejlettebbek most a világgazdasági válságra hivatkoznak, amikor azt magyarázzák, miért nem teljesítik az MDG-kel kapcsolatos ígéreteiket, de korábban,

amikor nem volt válság ugyanúgy nem teljesítették azokat. Sachs beszámol arról, hogy amikor ezt a leggazdagabb európai országok vezetőitől egy ízben számon kérte, a magától értetődő „szakmai” válasz, az volt, hogy: „De professzor úr, csak nem gondolhatta, hogy mi mindezt komolyan mondtuk…” A csúcstalálkozón, mint ahogyan ezt várni lehetett, az volt a konszenzus, hogy a Millenniumi Fejlesztési Célok igenis teljesíthetőek 2015-ig. A pénz, a technológia, és a logisztika tekintetében ez kétségtelenül így is van - ám hogy ez alkalommal lesz-e a kellő komolyság az ígértek betartásához, ez egyrészt igen kétséges, másrészt csak visszatekintve lehet majd biztosan megmondani.  l

Civil szemmel – helyszíni riport az ENSZ-közgyûlésrôl

Optimizmus, kincstár nélkül l FRIDA BALÁZS, New York a szerzô felvételeI

A rendkívüli biztonsági intézkedések, az ég­bolton cikázó helikopterek, az utcákon sorjázó rendôrsorfalak, a végeláthatatlan kordonok és a folyamatos ellenôrzések jól mutatták az UN MDG+10 Review Summit-ot övezô felfokozott várakozásokat. Ez még a 9/11-es terrortámadás óta könyörtelen rendészeti fegyelemben élô Manhattanben sem számít mindennaposnak. Hogy értékelte a nemzetközi civil mozgalom az csúcson történteket?

A civilek által következetesen „sorsdöntőnek” titulált magas rangú találkozó helyszínét adó ENSZ-negyedet (a helyet, ahol pontosan tíz éve elfogadták a Millenniumi Deklarációt) hermetikusan zárták el a külvilágtól, amelyet a kiváltságot jelző „kék-cédula” (akkreditációs kártya) nélkül megközelíteni sem lehetett. Ennek ellenére már napokkal ezelőtt elkezdődtek a megmozdulások, a közgyűlés ideje alatt pedig egymást érték az NGO-k által szervezett demonstrációk, flashmobok, sajtótájékoztatók és szakértői fórumok, amelyek mindegyike a Millenniumi Célrendszer megmentésének fontosságát hangsúlyozta, helyenként kifejezetten drámai eszközökkel és gyújtó hangú beszédekkel. Sokáig sem a média, sem a szakértők, sem a civil szervezeti vezetők nem tudták pontosan, hogy mi zajlik odabent, a kékes fénybe burkolózó gigantikus épületek mélyén. Pletykák szállingóztak és egymásnak ellentmondó híresztelések érkeztek. Elégedetlenek voltak a riporterek is és erre irányult a civilek egyik alapvető kritikája: ilyen szélsőségesen exkluzív környezetben nem dőlhet el százmilliók sorsa, milliárdok életminősége, gyermekeink jövője.

kesek sem cáfolták, hogy jóval többet várnának. A csalódottságot várható volt: a végsőkig titkosított, később megismert és elfogadásra került 2010-es záródokumentum sokkal óvatosabb, visszafogottabb, mint a 2000-es eredeti deklaráció szövege. „A jegyzőkönyv túlságosan finoman fogalmaz és a PR-jellegű felajánlásokon túlmenően visszarendeződést tapasztalhatunk, amely további problémák forrása lehet” – nyilatkozta az első adandó alkalommal Irungu Houghton, az Oxfam International vezetője. Roberto Bissio, a Social Watch Institute igazgatója még keményebben fogalmazott: „Rettentő csalódott és szomorú vagyok: a reményeinktől messze elmaradt a konferencia eredménye. A jegyzőkönyv a korábbi dokumentumokkal ellentétben nem kielégítő. Ahol 2000-ben ez állt: „a kormányok minden erejükkel a szegénység felszámolásán dolgoznak”, ott ma ezt olvassuk:

Az embereknek joguk van tudni az ôket érintô döntések hátterét

„mélyen átérezzük a szegénység problémájának súlyosságát...”

– érveltek az aktivisták. Mások viszont a közgyűlés valós tétjét bagatellizálták, mondván, az elfogadásra váró – többek által sekélyesnek tartott – szövegtervezet másfél héttel a csúcstalálkozó előtt kiszivárgott, és még maguk az ENSZ-illeté­

Fel kell tennünk a kérdést: „a kormányok mit csináltak tíz éven keresztül, ha a szegények száma nem csökkent, hanem éppenséggel nőtt? Eközben a kormányok egyetlen esetben voltak tettre készek, amikor a válságot okozó bankrendszert és

Irungu Houghton (Oxfam International), Gemma Adaba (ITUC), Sylvia Borren (GCAP),

bankárait segítették ki” – szögezte le felháborodottan Bissio. Mint ismeretes, a Millenniumi Agendát megszületése óta rengeteg bírálat érte, hogy túlságosan ambiciózus, illetve felülről vezérelt: vagyis a fejlett államok szempontjait tükrözi, a polgári részvétel mind a kidolgozásában, mind a végrehajtásában korlátozott. Ugyanakkor kétségbevonhatatlan, hogy 192 kormány, a szakszervezetek, civil szervezetek és társadalmi mozgalmak ezrei, sőt tízezrei kapcsolódtak be világszerte az ezredforduló körül az ENSZ átfogó, multilaterális fejlesztési programjába, amely mai napig az egyetlen holisztikus, átfogó és számon kérhető akcióterv a 21. század legégetőbb problémáinak kezelésére, a várható konfliktusok és válságok megelőzésére, a globális igazságosság minimális szempontjának érvényre juttatására. A nyolc célból álló komplex program a fejlett és a fejlődő világ közötti szakadék áthidalására irányul, viszont jogi mandátum nélkül a cselekvés kérdéses, a hatékonyságot illető számonkérés hiányzik, a költségvetési elszámolás a kormányok részéről rendre elmarad. A Millenniumi Deklaráció után tíz esztendővel viszont a célrendszer legitimációját, társadalmi támogatását nem lehet többé vitatni: százmilliók fejezik ki évről-évre támogatásukat és követelnek konkrét lépéseket a globális partnerség jegyében saját kormányaiktól. „A szomorú valóság az, hogy még csak

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

Roberto Bissio (Social Watch Institute), Arjun Karki (LDC Watch)

folytatás a 4. oldalon a

3

Fotó: GCAP – whiteband.org

folytatás a 3. oldalról a

nem is a pénz hiányzik” – mondta Kumi Naidoo, a Greenpeace igazgatója. „A válság 2008-as kirobbanásakor a szükséges összeget nagyságrendekkel meghaladó forrásokat mobilizáltak rekordsebességgel a fejlett államok a bankjaik kimentésére, a világ katonai kiadásainak fele szintén elegendő lenne a célok finanszírozására. A politikai akarat hibádzik, valamint a rendelkezésre álló idő fogy vészesen.”

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

Már csak öt esztendônk maradt

4

az effektív lépésekre, miközben az elmúlt évtized mérlege kiábrándító: a súlyos szegénységben élők száma nemhogy nem csökkent, hanem az egymilliárdos lélektani határ fölé emelkedett. „A gyermekhalandóság mértékében sem történt érezhető előrelépés, így minden harmadik másodpercben meghal egy kisgyermek, s ahogy a Save the Children jelentése kimutatta: 2000 óta négy millió gyermek veszítette életét az elmaradt cselekvés miatt – nyilatkozta a GCAP (Global Call to Action against Poverty – Közös Fellépés a Szegénység Ellen) elnevezésű társadalmi mozgalom alapítója. „Az emberek alapvető joga, hogy ne nélkülözzenek!” – tette hozzá Gemma Adaba az Internatonal Trade Union Cooperation képviseletében. Paradigmaváltásra és struktúraváltásra volna szükség, hiszen, ha a klímaválságot is idevesszük, tisztán látszik, hogy a sokdimenziós válságra komplex, bátor válaszokat kell adnunk - ezt hangsúlyozta a helyszínen csaknem az összes civil nyilatkozó a csúcs után. Salil Shetty, az Amnesty International főtitkára szerint ameddig az emberi jogi megközelítés nem kap központi helyet a millenniumi célok koncepcionális újragondolásában, addig pont a legszegényebbeket szorítjuk ki cselekvésünk hatóköréből. „Az LDC-k (a legkevésbé fejlett, legszegényebb államok angol rövidítése, a szerk.) kétharmada afrikai ország: az egészségügyi, a környezeti, a gazdasági hiányok ott azonnali és releváns válaszokat kívánnának, nem pedig magasztos víziókat, üres ígérgetést, vagy PR-t - fogalmazott Arjun Karki, az LCD Watch nevű szerveztettől. Magától a problémáink nem rendeződnek, a szabadpiac nem kiegyenlíti, hanem tovább növeli a szakadékot, ezért van szükség az emberek szempontjait figyelembevevő újraelosztási rendszert, koncepcionális átalakulást kidolgozni, amely az emberi jogi paradigmán alapszik és a problémák gyökereit kezeli. A piaci fundamentalizmust, az ortodox szabadpiaci kapitalizmus rezsimjét kell átalakítani, a rendszert, amely a szabadkereskedelem, a privatizáción alapul és – nem utolsósorban - végtelen igazságtalanságok forrása”. A csúcs sikeréért rengeteget dolgozó Ban Ki Mun a végletekig bizakodó maradt, de az általa elvárt

„Big Push” nyilvánvalóan elmaradt. ENSZ-berkekben kincstári optimizmussal mégis sikeresnek minősítették a találkozót, miután kihirdetésre került a kétségbeesetten összekalapozott negyven milliárd dolláros felajánlás, amelyet elsősorban a negyedik és ötödik célra (gyermekhalandóság, illetve anyai egészségügy) fordítanának a kormányok, valamint egy héttel a közgyűlés után szintén New Yorkban szárnyat bontott a Global

The World We Want – Stand up against Poverty! Global Call to Action Against Poverty akciója New Yorkban

Fund, amely közel húszmilliárd dollárt kíván az AIDS, a malária és a tuberkulózis legyőzésére (tehát a 6. cél megvalósítására) fordítani. Sokan sikerként könyvelték el az UN Women (új ENSZügynökség) megalapítását és a „decent work” (méltó munka) fogalmának hivatalos használatát a dokumentumban. Ennek ellenére nem történt meg a célok megismételt politikai ratifikálása és emberi jogi alapra helyezése, illetve a két legfontosabb cél, a 7. és a 8. Cél (a környezeti fenntarthatóság és globális partnerség ügye, illetve a felhasználás számonkérhetősége) még csak napirendre sem

került. A komolyabb reformlépések és strukturális átalakítások kérdése vagy az alternatív finanszírozási metódusok (pl. a Tobin-adó) kérdését szintén kiábrándító csend övezte a csúcsot követően. Az optimizmus tehát megalapozhatatlan, különösen a célok elérését biztosító pénzügyi támogatások hiányában. Kiyotaka Akasaka, az ENSZ-főtitkár propagandafőnöke ennek ellenére nem győzte menteni a menthetőt: „Már látjuk a siker lehetőségét, és tudjuk, hogy mindez működik. Továbbra is his�szük: közgyűlésünk üzenete, hogy együtt legyőzhetjük a szegénységet.” Hát persze. l

Reform elôtt a magyar fejlesztéspolitika?

Föld a láthatáron l KISS ÁDÁM

Vannak jó példák a hatékonyság növelésére, a civilekkel való együttmûködésre, és létezik szándék a problémák leküzdésére, de egyelôre a magyar nemzetközi fejlesztési együtt­ mûködés politikája (NEFE) komoly hiányosságokkal küzd. A Külügyminisztérium szakértôi új stratégiát és törvényt szeretnének, valamint kevesebb ország komplexebb támogatását. Makkay Lilla a Magyar Külügyi Intézet által szervezett beszélgetésen –

a változtatásokat, ám konkrétumokról úgy látszik, korai még beszélni. A magyar NEFE-politika legnagyobb problémája egyértelműen

a forráshiány.

az MKI felvétele

Az elmúlt időszakban a külügy többször is megszólalt a NEFE-politikával kapcsolatban. Szeptember végén Makkay Lilla, a tárca Nemzetközi Fejlesztési, Együttműködési és Humanitárius Segítségnyújtási Főosztályának vezetője tartott előadást a Külügyi Intézetben, ahol beszámolt a magyar fejlesztéspolitika eddigi eredményeiről és hiányosságairól is. Hóvári János pedig a Népszabadság nemzetközi fejlesztéspolitikáról szóló mellékletének nyilatkozott (ennek megjelenését a DemNet Alapítvány támogatta – a szerk.). Ezekből világosan látszik, hogy a minisztériumban tisztában vannak a hiányosságokkal, és célul tűzték ki

Magyarország frissen csatlakozott uniós tagállamként azt vállalta, hogy 2015-re a GDP 0,33%át fejlesztésekre fordítja. Ettől nagyon messze vagyunk Makkay Lilla szerint; tavaly a GDP 0,095%-a, összesen mintegy 24-25 milliárd forintot fordítottunk segélyezésre, fejlesztésre. Ennek ráadásul nagyon magas aránya, mintegy 80%-a bilaterális segélyezés helyett közös donor alapokba megy, amelybe nem csak a konkrét befizetések, hanem például nemzetközi szervezetek tagdíjai is beleszámítanak. Bár Hóvári János a Népszabadságnak adott interjújában jelentősnek nevezte a tavaly elért GDP-arányt, ugyanakkor a Volumennek azt nyilatkozta, hogy „a NEFE-források – köztük a bilaterális fejlesztési támogatások – volumenének, illetve arányának növelését mi is fontosnak tartjuk a partnerországbeli közvetlen magyar megjelenés erősítése és nem utolsó sorban a 2015-re tett EU-s politikai vállalások teljesítése érdekében.” A Külügyminisztérium szakem-

kum.hu

„Rengeteg tennivaló áll elôttünk” Hóvári János, a Külügyminisztérium globális ügyekért felelôs államtitkára

berei azt is elismerik, hogy a fejlesztéspolitika költséghatékonyságán is van javítanivaló. Hóvári János a módszertani alapok továbbfejlesztésének szükségességét hangsúlyozta. Makkay Lilla szerint ki kell alakítani a hatékonyság-mérés struktúráit. A főosztályvezető azt mondta, hogy ezen a téren vannak pozitív kezdeményezések, de arra is figyelmeztetett, hogy előfordulnak olyan esetek, ahol a támogatás mértékéhez képest akkora költséget jelentene egy külön monitoring bizottság kiküldése, ami nem érné meg a ráfordítást. A hatékonyságnövelésről mondottak igazak a más államokkal közösen végrehajtott projektekre és a civil szervezetekkel való együttműködésre is: a hatékony, összehangolt munkára vannak pozitív példák, de mindez még messze van még a szük­ séges színvonaltól.

rendszerében pedig a donorok részt vesznek, és így beleszólásunk van a programok jóváhagyásába, illetve értékelésébe és felülvizsgálatába. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a NEFE-források – köztük a bilaterális fejlesztési támogatások – volumenének, illetve arányának növelését mi is fontosnak tartjuk a partnerországbeli közvetlen magyar megjelenés erôsítése és nem utolsó sorban a 2015-re tett EU-s politikai vállalások telje­sítése érdekében. – Tervezik-e a NEFE ügyben illetékes miniszterek rendszeres parla­ menti beszámolta­tását, esetleges NEFE-albizottság felállítását? – Ezt a kérdést a parlamenti frakcióvezetôknek kell feltenni. Hozzánk ezzel összefüggô megkeresés még nem érkezett. Mindazonáltal a NEFE mint szakterület parlamenti meg­jelenése kedvezô lenne a hazai tudatosság szempontjából. – Kiket delegáltak a pártok a NEFE Társadalmi Tanácsadó Testületé­ be, melynek nyáron kellett felállnia? – A NEFE TTT 2004-ben tartotta elsô ülését és azóta évente legalább egyszer ülésezett. Az új kormány megalakulása óta egyszer hívtuk össze, június végén. A TTT-re minden alkalommal meghívást kapnak a civil társadalom, kutató intézetek, egyetemek, érdekképviseleti szervek képviselôi és a parlamenti erôk. Tapasztalataink szerint a politikai pártok részérôl nem feltétlenül ugyanaz a képviselô vesz részt a testület különbözô ülésein.

A jelenleg zajló globális folyamatok átgondolt fellépést, a fejlett és a fejlődő országok közötti nemzetközi összefogást teszik szükségessé.

Új kerettörvény és stratégia? A magyar NEFE-politikával szemben az is kritikaként fogalmazódik meg, hogy a segélyekből a legszegényebb országoknak jut a legkevesebb. A szakemberek szerint azonban tudatos és nemzetközi munkamegosztás része, hogy a bilaterális segélyezésben elsősorban a környező országokra koncentrálunk. A legfőbb érv emellett az, hogy Magyarország és a hasonló, nemrég csatlakozott uniós tagországok a nyugati országoknál hatékonyabban tudnak segíteni azoknak a szomszédos államoknak, amelyekkel közeliek a kapcsolataik,

és korábban maguk is hasonló gondokkal küzdöttek. Ugyanakkor a tőkeerősebb nyugati államok hatékonyabban tudják támogatni a távoli szegény országokat, amelyekhez a korábbi gyarmati és egyéb kapcsolatok révén kulturális és politikai szempontból is közelebb állnak. Hóvári János a Volumennek írt válaszában arra is felhívta a figyelmet, hogy a multilaterális, közös alapokba folyó pénzek elsősorban a legszegényebb afrikai országok támogatásában hasznosulnak – ilyen formában Magyarország is kiveszi a részét a leg­sze­

gényebb országok támogatásából. A szakem­be­­rek a nemzetpolitikai érdekek szerepét is hang­súlyoz­ ták Magyarország nemzetközi fejlesztés­­poli­ti­ká­ jában. Makkay Lilla a Magyar Külügyi Inté­zetben olyan projektek lehetőségéről beszélt, amelyek révén a támogatandó országokban a magyar kisebbség bevonásával valósítanának meg az ott élő magyarokkal szembeni ellenérzéseket is csökkentő programokat. Magyarország Boszniát, Koszovót és Szerbiát is támogatja a balkáni régióban – utóbbi a legtöbb fejlesztési támogatást kapja Európában. Segítjük emellett Moldovát és Ukrajnát is. A távolabbi országok között a Palesztin Hatóság, Vietnam, Kambodzsa, Etiópia, Mongólia, Kirgizisztán, Jemen szerepel. A legnagyobb arányban Afganisztán részesül a magyar fejlesztési pénzekből – a dél-ázsiai ország viszont a legszegényebb országok közé tartozik. A Külügyminisz­ térium a jövőben szűkítené a támogatandó országok körét, hogy a fennmaradókban komp­ lexebb programokat valósíthasson meg. A part­ner­ országok kiválasztásában azt a szempontot szeretné érvényesíteni, hogy csak olyan országban végezzenek fejlesztéseket, ahol létezik magyar külképviselet. A jövőbeni célok megvalósításához szükség lenne egy új stratégia kidolgozására – hangsúlyozta Hóvári János. Makkay Lilla is úgy véli, hogy a stratégia mellett az egész NEFE-politikát megalapozó kerettörvényre is nagy szükség lenne – evvel az Országgyűlés a nemzetközi fejlesztési közösséghez való csatlakozásunk óta adós. l

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

– Az eddigi magyar NEFE-politikát több kritika is érte – nem megfelelô a monitorozás, nem éri el a vállalt GDP-arányt a támoga­ tások mértéke, túl magas százalék megy közös alapokba. Ön szerint mik a legfontosabb javítani valók? – Rengeteg tennivaló áll elôttünk. A jelenleg zajló globális folyamatok átgondolt fellépést, a fejlett és a fejlôdô országok közötti nemzetközi összefogást teszik szükségessé. A magyar NEFE alapelveit és fô irányait rögzítô legutolsó hivatalos dokumentum 2001-ben született és nyilvánvalóan aktualizálásra szorul. Átfogó, a globális folyamatokat reálisan tükrözô NEFE-stratégiát tervezünk készíteni, amelynek során a partnerországi kört is újra kell gondolnunk, úgy, hogy erôforrásaink koncentráltabban, ugyanakkor még összetettebb programokon és projekteken keresztül tudjanak megjelenni. Ez összhangban van a nemzetközi és uniós segélyhatékonysági irányelvekkel is. A nagyobb hatékonyság érdekében fejlesztenünk kell a módszertani alapokat, különös tekintettel a pályáztatási és értékelési rendszerre. Ami a NEFE-alapokat és multilaterális kezdeményezéseket illeti, nincs olyan segélyhatékonysági irányelv, amely a bilaterális segítségnyújtást helyezné elônybe. Ráadásul magyar szempontból ki kell emelni, hogy a multilaterális befizetéseink és támogatásaink pont a legszegényebb, többnyire afrikai országok fejlesztéséhez járulnak hozzá. A multilaterális alapok döntéshozatali

5

Egészségügy Afrikában

Még mindig reménykednek l AL GHAOUI NAIMA, Szenegál

betegségek kockázatának, akik nem tudnak fizetni az egészségügyi ellátásért: sokuk alultáplált, nincs tiszta ivóvizük, és legtöbbjük még WC-vel se rendelkezik. Ezáltal az immunrendszerük legyengül, sokkal könnyebben betegszenek meg, és ilyenkor nem csak hogy pénzük nincsen orvoshoz menni, de a munkából is kiesnek, így elesnek még attól a napi egy dollártól is.

A kontinensen tízmilliók élnek olyan kiszolgáltatott helyzetben, ami számunkra szinte felfoghatatlan. Keményen dolgozó családapák és családanyák, gyerekek nem jutnak hozzá a legalapvetôbb egészségügyi ellátáshoz – az óriási lemaradásnak közvetve mi is elôidézôi voltunk és vagyunk. Ahol komoly összefogás születik, ott rengeteg életet sikerül megmenteni.

Szenegál 2010. Ibrahima az ország délkeleti részén található faluban abból a kis földből él, amit még a szüleitől kapott. A felesége, Salamatou is kint dolgozik vele, közben pedig otthon a háztartást vezeti. Mikor jön az esős évszak, nádból fonnak otthon edényeket, és azt hordják ki a piacra. A nyolc gyerekük nagy segítség: a nagyobbak kint dolgoznak velük a mezőn, a kisebbek pedig otthon vannak befogva: takarítanak, mosnak, főznek. Kivéve a kis három hónapos Bintut, akit Salomatou még nem hagyhat magára, úgyhogy a hátán hordja – munka közben is. Vagyis hordta, mert Salimatou egy hete betegen fekszik. Valószínűleg maláriás. „Az eső miatt sok a szúnyog mostanában és nem tudunk ellenük védekezni. A szúnyoghálók drágák, és örülünk, ha ételre jut – mondja Ibrahima, miközben a felesége rázkódik a láztól. Persze tudom, hogy orvoshoz kellene vinni, de egyszerűen nincs rá pénzem. A legközelebbi orvos negyven kilométerre van, és nincs miből buszjegyet vennem. De még ha a buszjegyre kölcsön is tudnék kérni valakitől, a vizsgálatra és a gyógyszerre akkor se jutna. Annyi pénzt sehogy se tudnék összekaparni. Úgyhogy imádkozok.” És ezzel sokan vannak még így.

Emberek milliói várják a csodát,

Ilyenkor van nagy szerepe az állami támogatásnak. Mármint ha lenne. Mert hiába kötelezték el magukat 2001-ben az Afrikai Unió tagjai arra, hogy a költségvetésük 15%-át az egészségügyre fogják költeni, tíz év elteltével ezen országok jó része még mindig valahol az 5% körül tart. Így kevesebb, mint tíz dollárt költenek évente egy ember egészségügyi ellátására. Persze ennek is megvan a maga oka. Nevezetesen a Világbank és az IMF. A nemzetközi szervezetek eredetileg azzal a céllal jöttek létre, hogy újjáépítsék Európát a második világháború után, és hogy a kereskedelem fellendítésével és rövidtávú kölcsönök nyújtásával segítsék a rászoruló országokat. Ennek megfelelően a hetvenes években az afrikai országok alacsony kamatú hiteleket kaptak. Miközben sok – többnyire a volt gyarmatosítók által „beiktatott” – afrikai vezető elpazarolta, vagy egyszerűen eltulajdonította ezeket az összegeket, akadtak olyan államférfiak is, akik nekiálltak, hogy a hitelbe kapott pénzből felépítsék az országukat. Ám a nyolcvanas években drámai változás következett be. A fejlett államok a kamatokat olyan drasztikusan megemelték, hogy az afrikai országok nem csak hogy képtelenné váltak arra, hogy visszafizessék a kölcsönöket, de újabb hitelekre is szükségük volt, hogy törlesszék a korábbi hitelek kamatait. De persze ekkor megint ott volt

Gyógyszer árus

résével és egy heti gyógyszeradaggal ezek az áldozatok szinte kivétel nélkül túlélhetnék ezt a kórt. De az afrikai országok nagy részében nincsen se ingyenes egészségügyi ellátás, se társadalombiztosítás, és az embereknek mindent – az utazást, a vizsgálatot, a gyógyszereket és a kórházi ellátást is beleértve – maguknak kell zsebből fizetniük. És hogy miként jut minderre azoknak, akik napi egy dollárból (havi hatezer forintból) élnek? Sehogy. Azok az emberek vannak a leginkább kitéve a

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

a szerzô felvétele

pedig nem lenne másra szükség, csak orvosra és gyógyszerekre. Mert ezeknek a betegségeknek, amiben ma milliók halnak meg Afrikában, a nagy része gyógyítható. A malária évente majd egy millió embert öl meg, pedig a betegség korai felisme-

Ördögi kör.

Kórház Szenegálban

6

a Világbank és az IMF „segítô keze”: ők szívesen adtak újabb hiteleket, némi gazdasági strukturális átalakítás fejében. De hogy mi volt konkrétan a hitelnyújtás feltétele? A gazdaság liberalizációja, a közszolgálati szféra privatizációja, a szociális támogatások csökkentése és a versenyképesség növelése. Vagyis az volt a legfontosabb, hogy az afrikai országok olcsón adják el a nyersanyagjaikat, ugyanakkor viszont vegyék meg a fejlett államok kész termékeit. És persze az, hogy az államok az adósságukat törlesszék, ha kell, akár az egészségügy vagy az oktatás kárára is. Ugandának például a nyolcvanas években a korábbiakhoz képest ötödére kellett csökkentenie a már amúgy is szűkös egészségügyi büdzséjét, és el kellett bocsátania a közszolgálatban dolgozók több mint felét, hogy képes legyen fizetni adósságait. Az orvosi konzultációk díjkötelessé váltak, emellett pedig tandíjat vezettek be. És innen már egyenesen vezetett az út lefelé: a szülőknek, ha etetni akarták a gyerekeiket, le kellett mondaniuk

a szerzô felvétele

Számos afrikai országban harminc-negyvenezer, egyes részeken pedig százezer emberre jut egy orvos. Ráadásul a többségük a nagyvárosokban praktizál, így egy-egy elzártabb település lakóinak akár több száz kilométert is meg kell tenniük, hogy megvizsgálják őket. Sok helyen járható utak sincsenek, sem szervezett tömegközlekedés, ami még inkább nehezíti az emberek mozgását. tekbe belevágni se mernek. Így történhet az, hogy az emberek napról-napra élnek, és egyszerűen nem tudnak kilábalni ebből a megalázó nyomorból. Emberek milliói nem tudják gyakorolni alapvető emberi jogaikat. Pedig mindez elkerülhető lenne. A nemzetközi összefogás már nem egyszer bizonyította, hogy megfelelő anyagi támogatással, programokkal és szakemberek képzésével komoly eredményeket lehet elérni.

Mozambikban például az államvezetés és a külföldi donorok közös erőfeszítése meghozta a gyümölcsét. 2000 és 2009 között az UNICEF és helyi partnerszervezetei több mint hétmillió szúnyoghálót osztottak szét ingyenesen a legveszélyeztetettebbeknek, illetve ingyenes orvosi teszteket és gyógyszereket biztosítottak számukra. Az eredmény még őket is meglepte: Mozambik egyik régiójában a maláriás megbetegedések száma 68%-kal, a maláriában elhunytak száma pedig 89%-kal csökkent. De hiába vannak pozitív példák, sok helyre – elsősorban az

elzártabb településekre és a háború sújtotta területekre – még mindig nem jut el a segély. Ennek egyrészt az az oka, hogy a humanitárius szervezetek kevésbe aktívak ezeken a helyeken, másrészt a donorok szívesebben támogatnak olyan régiókat, ahol biztosabb a siker. De egy tény: még mindig messze nincs annyi segély, ami képes lenne fedezni az összes szükségletet. Ezért fűzött mindenki nagy reményt a 2000-ben elfogadott millenniumi célkitűzésekhez, de sajnos az ENSZ tagállamainak segítő szándéka idővel alábbhagyott: a fejlődő országoknak utalt támogatások messze elmaradtak az ígértektől. Magyarország se teljesítette a vállalt kötelezettségét – az ígért ös�szegnek mindössze a felét költötte a millenniumi célkitűzések megvalósítására. De igaz, még nincs 2015. Ki tudja? Az ENSZ New York-i konferenciáján Ban Ki-mun ENSZ-főtitkár felszólította az elnököket, kormányfőket és uralkodókat, hogy vessék latba befolyásukat a 2015-ös célok elérése érdekében. Azok mindenesetre, akik rászorulnak, még mindig reménykednek, és bíznak a világ ös�szefogásában. Nincs is más választásuk.  l

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

az iskoláról, az emberek csak a legvégső esetben mentek orvoshoz, vagy akkor se, a rendelők, iskolák lepusztultak, a halálozási arány megnőtt, és egyre többen és többen váltak írástudatlanná. Így jutottak el az országok odáig, hogy mára már nem jut pénz arra, hogy orvosokat, nővéreket képezzenek, vagy, hogy kórházakat építsenek, és azokat felszereljék. Számos afrikai országban harminc-negyvenezer, egyes részeken pedig százezer emberre jut egy orvos. Ráadásul a többségük a nagyvárosokban praktizál, így egy-egy elzártabb település lakóinak akár több száz kilométert is meg kell tenniük, hogy megvizsgálják őket. Sok helyen járható utak sincsenek, sem szervezett tömegközlekedés, ami még inkább nehezíti az emberek mozgását. Emellett a kórházakban nem csak az alapvető orvosi műszerek hiányoznak, de még az eszközök fertőtlenítéséhez szükséges dolgokra se telik. Sok helyen egy edény vízben forralják fel a beavatkozásokhoz használt eszközöket – feltéve, ha rendelkeznek gáztűzhellyel. Ráadásul mivel a kórházak jó részében nincs generátor, a mindennapos áramkimaradások miatt komolyabb műté-

A tiszta ivóvíz ritka kincs

7

Latin-amerikai védekezés a humanitárius katasztrófák ellen

Dél keresztje l ANNA WROCHNA, Kolumbia

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

Felkészül

8

Az emberi tevékenység sem segítette a helyzetet. Az erdők kiirtása, a monokultúrális mezőgazdasági tevékenység, a folyómedrek bányává alakítása és újabban az bioüzemanyagok előretörése csak súlyosbította a katasztrófák következményeit. A régió hagyományosan egyenlőtlen társadalmi struktúrája miatt a természeti katasztrófákat a legszegényebbek szenvedik meg elsősorban. A lakosság egyharmada folyamatos veszélynek van kitéve és kétharmada életében legalább egyszer túlélt egy súlyos természeti katasztrófát. Ehhez adódik hozzá a szegénység, a magas szintű egyenlőtlenség, a migráció, az urbanizáció, amely mind a legnehezebb sorsú rétegeket sújtja. El kell ismerni azonban, hogy az érintettek száma sokkal alacsonyabb ma, mint húsz évvel ezelőtt. Az államok ugyanis felismerték, hogy kevesebbet veszítenek, ha felkészülnek és megpróbálják csökkenteni a katasztrófák hatásait. Míg 1993-ban egy santiagói árvíz során huszonketten haltak meg, az idei cunami Chile partjainál minimális károkat okozott, mivel az ország kiépítette katasztrófa elhárítási rendszerét. Számos esetben viszont nem az áldozatok száma a kiugró, hanem a gazdasági hatás. Ilyenkor nemcsak a nagyon nehezen elért fejlesztések dőlnek romba, de emberek veszítik el állásaikat is.

Közösségi alapon Kolumbia volt az első állam, ahol egy 1985-ös vulkánkitörés után létrehozták azt a nemzeti megelőzési és válasz rendszert, aminek modelljét később a többi latin-amerikai ország is alkalmazta. Azóta számos regionális szervezet alakult, főleg Közép-Amerikában, mivel felismerték, hogy hasonló problémákon mennek keresztül és közösen hatékonyabb válaszokat lehet kidolgozni. Ezek közé tartozik a La RED (La RED de Estudios Sociales en Prevención de Desastres en America Latina – Katasztrófa Megelőzés Társadalmi Tanulmányainak Hálózata Latin-Amerikában) vagy a REDLAC (Risk, Emergency, and Disaster Task Force Inter-Agency Workgroup for Latin America & The Caribbean – Kockázat, vészhelyzet és Katasztrófa Munkacsoport Latin-Amerika és Karib-szigetek). Számos donor felismerte a megelőzés fontosságát és például az Európai Bizottság Humanitárius Segély és Civil Védelem részlege hozta létre 1996-ban DIPECHO nevű programot, aminek jelenleg a hetedik pályázatát írták ki Kolumbiában – ezzel 2002 óta ötvenhét projektet valósítottak meg. A DIPECHO (Disaster Preparadness – Katasztrófa Felkészítés) fő célja a közösségek képességeinek felhasználása és felkészítése a katasztrófa megelőzésére. A program sikerének egyik oka, hogy elvárja az együttműködést nemcsak a különböző országok és régiók között,

Áradás Peruban

hanem az állami, közösségi és nemzetközi szervezetek részéről is. Egy vörös keresztes projektet például a segélyezettekkel együtt kell kidolgozni és fontos részét képezni a helyi felelős állami szervezetek képzése is, hogy amikor a tizenöt hónapig tartó program véget ér, tovább tudják vinni a helyiek az elért eredményeket. Sőt, a Kolumbiában megvalósított projektek kétharmadát az országos geológiai intézet vitte véghez, amely főleg vulkánchiledisasterrelief.com

Maria három helyen dolgozik, tanul és egyedül tartja el négy gyerekét. Mindemellett afrokolumbiai (a leghátrányosabb csoport az országban), nő és ráadásul a fegyveres konfliktus miatt el kellett hagynia a faluját. A férjét egyszer elvitte a helyi félkatonai csoport három hétre, héthónapos terhesen két napig gyalogolt, mire megtalálta. A mostani szeptemberi árvíz pedig teljesen elöntötte a házukat. Napokig a nagymamánál laktak a gyerekek, akik most nem tudnak iskolába menni, mert az intézetet menedéknek rendezték be. Lakhelyük, az észak-kolumbiai Rincón del Mar (a Tenger Sarka) nem ez egyetlen hely az országban, ahol az embereket sorozatos szerencsétlenség éri. Sokaknak előbb egy fegyveres kon­ fliktus miatt kell menekülniük, utána a természeti katasztrófák teszik élhetetlenné a környezetüket. Latin-Amerika nemcsak extrém hidrometeorológiai eseményeknek (ciklonok, hurrikánok, tájfunok, tornádók, árvizek és szárazságok) teszi ki lakosait; vulkánkitörések, földrengések és cunamik is gyakorta sújtják az embereket. A spanyol hódítás előtt az indiánok kitűnően működő csatornarendszereket építettek, amivel ki tudták használni az évente kétszer érkező árvíz víztöbbletét. De az éghajlatváltozás hatására az esők mennyisége túllépett minden határt, ráadásul idén még a hagyományosan száraz nyári időszakban is esett, így már összesen nyolc-tíz hónapig tart az esős évszak.

davetzold.files.wordpress.com

A kontinens lakosainak minden évben bôven kijut a természeti katasztrófákból. A megelôzésen, közösségi részvételen és a különbözô szereplôk összehangolt együtt­ mûködésén alapuló védekezés jelentôsen csökkenteni tudja a károkat és az áldozatok számát. Buktató persze van elég.

A chilei cunami térképe

kitörésekre és földrengésekre készíti fel a lakosságot. Ide tartozhat közösségi vészhelyzeti tervek kidolgozása, iskolai és közösségi felelős csoportok képzése, evakuációs utak kiépítése, információ és oktatás az okokról és teendőkről, riadó- és ellenőrzőrendszerek kiépítése.

Siker, korrupció, közöny A hatodik kolumbiai DIPECHO egyik kiemelkedő projektje a PLAN nevű gyerekekre fókuszálló nemzetközi szervezet árvíz megelőzési munkája, amelyet Chocó megyében dolgoztak ki. Ez Kolumbia egyik legszegényebb és a fegyveres konfliktusok, valamint természeti katasztrófák által leginkább sújtott régiója, ahol a lakosság nagy része többszörösen hátrányos helyzetű afrokolumbiai népesség. A projekt legsikeresebb része az iskolai szimulációk és vészhelyzet brigádok képzése, valamint a témával kapcsolatos tudatosság fejlesztő kampányok. Persze ez a program sem tökéletes. Chocó lakosai számára az évente többször érkező árvíz természetes jelenség; házaikat oszlopokra építik és mivel főleg halászattal és aranybányászattal foglalkoznak, nem okoz akkora kárt a víz, mint a földműves közösségekben. De mint általában, a korrupt helyi vezetők maguknak akarták kisajátítani a projektet és csak akkor voltak hajlandóak együttműködni, ha a konkrét infrastrukturális fejlesztések is megvalósulnak. Ez azonban ellentétes a DIPECHO filozófiájával, hiszen itt a közösségek erősítése a lényeg. Ezen felül nagyon nehéz volt a résztvevők érdeklődését hosszú hónapokon keresztül fenntartani: a helyi emberek rendszertelenül vettek részt a képzéseken és ők is szinte kizárólag nők voltak. Ugyan a nemzetközi és állami együttműködés rendszerei sokat javultak az elmúlt időben, a politikai akarat és sokszor pont az érintettek érdeklődésének hiánya még akadályozza a helyzet javítását. Természeti katasztrófából pedig csak egyre több lesz.  l

Az EU-elnökség és a magyar tapasztalatok l ERôS BARBARA

Számos szakértő és köztisztviselő állítja, hogy legkevésbé a nemzeti érdekek kapnak teret a fél éves elnökségi periódusok alatt; a program gerincét főként az öröklött dossziék jelentik. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy sajátos és előremutató szempontokkal segítsük az asztalra kerülő problémák megoldását – már ha léteznek ilyenek. A franciaországi kitoloncolási botrány miatt a „roma kérdésnek” titulált probléma európai üggyé vált, a magyar kormányzat pedig esélyt kapott arra, hogy bába legyen egy esetleges közös stratégia megszületésénél. A vállalás természetesen számos buktatót is rejthet. A romák helyzetével kapcsolatban felmerülő kérdések Nyugat-Európában más természetűek, mint Közép-Kelet-Európában, hisz ott alapvetően be/vándorlási problémaként jelennek meg. Kérdés továbbá, hogy valójában olyan mennyiségű tapasztalattal rendelkezünk-e a kérdés kezelésében és tényleg fel tudunk-e sorakoztatni olyan sikeres úgynevezett jó gyakorlatot, amelyekre előszeretettel hivatkozunk. Ha nem, akkor jó lenne tudni, hogy az elmúlt húsz évből mi mást leszünk képesek felmutatni, amivel az elnökség alatt a közös ügyek előregörgetését segíthetjük. Az egyik varázsszó evvel kapcsolatban rend­ szerint a demokratikus átalakulás tapasztalataira való hivatkozás. Ez igen intenzíven jelenik meg az újonnan csatlakozott tagállamok retorikájában

(és a roma ügyek kapcsán a magyar megnyilvánulásokból is kiérezhető). Kiemelkedően érzékel­ hető a nemzetközi fejlesztés területén is, ahol viszont időnként már-már a kényszeres önigazolás jellegét ölti, ami nyilván pozícióink megerősítését szol­gálja. Nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó civilszervezetek egy eseménysorozat keretében pont a magyar EU-elnökség idejét kívánják kihasználni arra, hogy valós reflexiók szülessenek az 1989-es fordulat óta történt társadalmi-gazdasági változásokkal kapcsolatban. A megjelentek az átmenet tapasztalatainak tartalmát feszegetik majd hazai és nemzetközi szereplőkkel együtt, arra keresve a választ, hogy mit találunk a jobban vagy éppenséggel rosszabbul működő demokratikus intézményrendszerek kiépítésén túl. Hol tart a civil társadalom fejlesztése és az aktív állampolgári részvétel? Vajon húsz év után képesek-e a közép-európai társadalmak tagjai használni is ezeket az intézményeket? Ha pedig a válasz „nem” vagy csak egy óvatos „igen”, akkor mit adhatunk át az EU más tagállamainak vagy EU-n kívüli országoknak ezekből a tapasztalatokból? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása abban is segít­ hetne, hogy Magyarország végre meghatározza globális pozícióját. Mikor máskor tennénk ezt meg, mint amikor az európai reflektorfény ránk irányul?  l

Katonai magánvállalatok és a segélymunkások biztonsága

Ne lôj a zongoristára! volumen No. 11 – 12. / 2010. október

l WAGNER PÉTER

Ahol a nyugati szövetségesek háborúznak, ott rengeteg katonai magánvállalat jelenik meg. Mûködésük szigorú szabályozás és következetes ellenôrzés nélkül megdrágítja és akár el is nyújthatja a fegyveres konfliktusokat, miközben civileket is veszélyeztethet – nem csoda, ha az afgán elnök most megpróbál rendet tenni a kérdésben. A segélyezéssel és fejlesztéssel foglalkozó szervezetek biztonságát nem a gépágyúk és helikopterek, hanem semlegességük szavatolja.

Amikor 2009 novemberében Kabulban vacsora meghívást kaptam a Karzai-kormány egyik közép­ vezetőjétől, a megállapodás szerint egy terepjáró várt belvárosi szállodám előtt. A megbeszélt időpontban két civil öltözetű fegyveres állt a bejáratnál, akik udvariasan a kinti autóba invitáltak. Bár azonnal egyeztettük, hogy egymásra várunk, a negyedórás kocsikázás Kabul vaksötét utcáin hagyott bennem némi félelmet. Nem csoda, hiszen mind a főváros, mind az ország egésze tele van különböző és gyakran meghatározhatatlan hova-

tartozású fegyveresekkel. Követségek, szállodák, áruházak, bankok vagy csak díszesebb házak előtt mindenütt találhatunk afgánokat, akik általában egy műanyagszéken ücsörögve vagy kopott őrbódékban végzik feladatukat. A nemzetközi erők megjelenése óta a katonai magánvállalatok (angol rövidítése után PMC-k) gomba módra szaporodtak Afganisztánban egészen 2010. október harmadikáig. Ezt a dátumot szabta határidőnek az afgán államfő az illegálisan, vagy féllegálisan működő

Vöröskeresztes dzsipek Afganisztánban

folytatás a 10. oldalon a

– a pártatlanság védelme

9

Ne lôj a zongoristára! folytatás a

félkatonai szervezetek megregulázására. Nincs pontos adatunk arról, mennyi afgán és nyugati cég működik Afganisztánban ilyen profillal. Ezek számbavételét nehezíti, hogy a jelentősebb nyugati PMC-k gyakran helyi „leányvállalatot” hoztak létre kapcsolatépítési és anyagi megfontolásokból. Az afgán kormány még megbecsülni sem tudja, hány cég és fegyveres működik az országban. A bejegyzett vállalkozások száma ötvenkettő (ezek fele külföldi), amelyek mintegy negyvenezer helybélit alkalmaznak. 2009-ben történt egy kísérlet, hogy minden magán katonai cég regisztráltassa magát, de miután ez kudarcot vallott, a kormány inkább a feloszlatás mellett döntött. Kérdéses persze, hogy a főként vidéken gyenge végrehajtó hatalom miként lesz képes rákényszeríteni akaratát az ott működő cégekre. Kivételek természetesen továbbra is lesznek. A mostani törvény nem vonatozik azokra a PMC-kre, amelyek a különböző követségek, nemzetközi szervezetek és NGO-k épületein belül látnak el feladatokat.

Kinél van a stukker?

ben. A megoldás Matiullah Khán, akinek mintegy ezerötszáz fegyverese hetente egyszer „megnyitja” főutat a nemzetközi erőknek, akik ezen a napon biztonságban használhatják azt. Az egyébként írástudatlan, évekkel korábban még egyszerű rendőrként dolgozó afgán parancsnok ezerötszáz dollárt kasszíroz kamiononként és nyolcszáz dollárt a kisebb járművek után. Becslések szerint havonta(!) két és félmillió dollár bevételhez jut. Bár fegyveres alakulata nem tartozik a kormány ellenőrzése alá, mintegy nyolcszáz harcosa az afgán Belügyminisztériumtól kapja a fizetését. Természetesen a legnagyobb finanszírozója a NATO, amely készpénzzel fizet minden egyes utánpótlást szállító teherautója után. Matiullah Khán esete fényesen példázza az afgán PMC-k okozta problémákat. Az afgán hadúr rendelkezik jelenleg a legnagyobb fegyveres erővel a térségben, és természetesen belefolyik a helyi politikába is. Saját híveit jutatja a tartományi pozíciókba, ha kell, szembe megy az afgán elnök által kinevezett kormányzóval. A jelenség stratégiai szinten a nemzetközi közösség számára egy alapdilemmát jelenít meg. A Nyugat egyik állandó kritikája Karzai elnök felé, hogy kevés sikert ér el a korrupció elleni harcban és hatalmának kiter­ jesztésében. De miként is érhetne el sikert az államfő, ha eközben az őt bíráló külföld olyan személyeket és csoportokat finanszíroz dollár milliókért vagy milliárdokért, amelyek hosszútávon gyengítik az afgán államot?

Matiullah Khán milliói Dél-Afganisztán a tálib ellenállás által leginkább fertőzött terület. Egész járások vannak, ahol a fundamentalista szervezet az úr, és ahova a kormány vagy a nemzetközi erők katonái a legritkábban teszik be a lábukat. A két szomszédos tartományt, Uruzgánt és Kandahárt összekötő főút pont egy ilyen területeken fut keresztül, miközben a NATOnak óriási szüksége van a közlekedési folyosóra Uruzgánban működő erőinek utánpótlása érdeké-

Kontraktorok mindenhol

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

a szerzô felvételei

Hamed Karzai afgán elnök augusztusban jelentette be a most életbe lévő törvényt, hogy mindenkinek időt adjon az átállásra. A PMC-k legnagyobb „fogyasztói” ugyanis az amerikai hadsereg és a különböző nemzetközi szervezetek. A tiltás mögött többféle szándék húzódik egyszerre. A legfontosabb talán az, hogy ezek a katonai szervezetek szinte teljes függetlenséggel működtek idáig, fittyet hányva a törvényekre és az afgán kormány utasításaira. A nyugati közvélemény elsősorban Irak kapcsán hallott a kvázi zsoldos egységek túlkapásairól, ahol elsősorban nemzetközi cégek, másodsorban helyi PMC-k időnként indokolatlanul, minden szabályt felrúgva tüzeltek civilekre – néha puszta

„szórakozásból”. Az sem véletlen, hogy amikor az Egyesült Államok és Irak 2008-ban megegyezett az amerikai erők kivonásáról, az iraki kormány egyik első intézkedése az amerikai katonai magánvállalatok kitiltása volt az országból. Afganisztánban, ahol a legitim kormány továbbra is képtelen visszaszerezni az erőszak monopóliumát, a PMC-k felszámolása az egyik ehhez szükséges lépés lehet. A Szovjetunió kivonulása óta majd folyamatosan polgárháborúban élő országban milliónyi kézifegyver lehet kint „az utcán”: az elmúlt évtizedek alatt a háborúskodás egy jelentős társadalmi csoport főfoglalkozása lett. Amikor 2001 után megkezdődött az ország helyreállítása, külön program indult azért, hogy a többszázezer, foglalkozásszerűen háborúskodó fegyverest valamilyen módon visszatereljék a társadalomba, ismét megismertessék velük az erőszak nélküli életet. Az elképzelés kudarcot vallott. A fegyverek visszavásárlására, szakképzési tanfolyamokra elköltött dollármilliók ellenére állítólag még mindig mintegy százezer fegyveres és ezernyolcszáz csoport működik az országban. A fegyveresek egy részét persze felszívhatta az afgán hadsereg (ANA) és a rendőrség (ANP) létszámának elmúlt években elindult felfuttatása. A másik része a most betiltásra ítélt különböző magán hadseregekben kapott munkát.

Kocsikísérô Kabulban

10

A különböző afgán és nemzetközi katonai magánvállalatok a szakirodalomban csak kontraktorok­ ként emlegetett közösség részét képezik. Kon­ traktor lehet bárki, aki olyan munkát lát el, amely eredetileg a nemzetközi szereplőknek saját maguknak kellett volna megoldaniuk. Manapság már léteznek úgynevezett „hadszíntér ellátó” vállalatok is. Ezek a civil (azaz nem zsoldos) cégek háborús körülmények között is képesek vállalni nem-katonai tevékenységek végrehajtását. A magyar katonai táborban, Pul-i Khumriban svájci bejegyzésű cég biztosítja a tábor működését olyan területeken, mint a mosás, vasalás, takarítás, étkeztetés. Az amerikai hadsereg 2009-ben 2,2 milliárd dollárt fizetett nyolc vállalatnak Afganisztánon belüli utánpótlási feladatok (élelmiszer, ruházat, víz, alkatrészek) végrehajtására. Jellemző módon ezek a vállalatok amerikai cégek, amelyek egyrészt szoros kapcsolatokat ápolnak vezető afgán politikusokkal (az egyik amerikai cég vezetője az afgán védelmi miniszter fia), másrészt a magát a szállítást természetszerűleg afgán vállalkozók révén végzik el, akik az ár töredékéért dolgoznak. Az alávállalkozók és al-alvállalkozók bevonásával két probléma van. Ez egyrészt csökkenti a források hatékony felhasználását, mivel az egyes szinteken jelentős jutalékok tűnnek fel. Másrészt, és ez az Egyesült Államok vezetését talán még jobban zavarja, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné válik, hogy pontosan ki szállítja az árukat és az milyen módon végzi a munkáját. Jellemző módon az USAban abból kerekedett óriási botrány, hogy kiderült: a Pentagonnak dolgozó konvojokban közlekedő

szállítási cégek sofőrjei jelentős kenőpénzeket fiHumanitárius szervezetek zetnek mind a Talibánnak, mind a rendőrségnek és zsoldosok Afganisztánban biztonságuk érdekében. Végső soron – amint ezt az amerikai döntéshozók belátták – részben az A veszélyes területeken, poszt-konfliktus zónákamerikai hadsereg finanszírozza az afgán ellenál- ban dolgozó civil szervezetek kapcsán mindenlást, amely egyes becslések szerint 2010-ben öt kinek a lelkes, törékeny, de fegyvertelen segély millió dollárhoz juthatott a fentiek révén. 2009 munkások képe ugrik be. Első pillantásra neszeptemberében nagy megrökönyödést keltett, hezen fogható fel, hogy fegyveres védelem nélamikor kiderült, hogy Afganisztánban a Pentagon kül hogyan lehet olyan helyeken dolgozni, ahol által alkalmazott kontraktorok száma meghaladja egyébként mindennapos az erőszak, a háborúban az amerikai katonák számát. A már említetteken érdekelt felek napi rendszerességgel támadják kívül gyakran civileket is alkalegymást. Ez az Afganisztánmaztak olyan érzékeny feladaban működő magyar NGO-k tokra, mint hírszerzési vagy kapcsán is rendszeren felmeelemzői munkák. Az afgán rülő kérdés. A humanitárius hadsereg és rendőrség kiképszervezetek működését irázését az USA éveken keresztül nyító alapvető elvek között civil szerződésesekkel oldotta meghatározó a függetlenség, meg. Ezek a többnyire leszepártatlanság és a semlegesség relt katonákból és rendőrökhármas egysége. Ideális esetből álló egységek kevés sikert ben az elveket betartó szerértek el, mert nem voltak movezet nagy eséllyel számíthat tiváltak, senki sem ellenőrizte arra, hogy bármelyik oldalon a munkájukat, és egyáltalán harcoló felek megkímélik nem éreztek kedvet az afgámunkatársait, mert bízhatnokkal való együttműködésre. nak abban, hogy baj esetén Az Irakban sikerre vitt felkelés az adott szervezet nekik is elleni stratégia atyaként szásegítséget fog nyújtani. A jemon tartott David Petreaus lenlegi afganisztáni konfliktus tábornok, aki jelenleg az afgaebből a szempontból is jelennisztáni erők főparancsnoka, tős kihívás elé állította a civil 2010 szeptemberében külön szervezeteket. Talán ez az első iránymutatást adott a NATO eset, ahol egy konfliktusban erők részére, amiben felhívta egyszerre van jelen a terepen a a parancsnokok figyelmét a nyugati világ katonai ereje és a fenti visszásságokra. Előforhumanitárius közösség, amely dult ugyanis olyan, hogy egy szintén alapvetően nyugati. Afgán biztonsági ember hadúr előbb kisajátított földeOlyan volt már korábban is, ket egy falu lakosságától, majd a területet bérbe hogy a két fél ugyanakkor volt jelen a terepen, ám adta a NATO-nak. A katonák ezután sokáig nem ez az első alkalom, hogy a NATO nem semleges értették a lakosság ellenséges érzelmeit. A tét békefenntartóként van jelen, hanem a konfliktusóriási, mivel a nemzetközi haderő csak idén 14 ban a harcoló felek egyikét, az afgán kormányt milliárd dollárt költ kontraktori szerződésekre támogatja. Ez a tény, valamint, hogy a nemzetközi

haderő a fejlesztési jellegű feladatokat is felvette tevékenységi körébe (lásd: Tartományi Újjáépí­ tési Csoportok) eléggé megrémítette az NGOkat. A civil szervezetek joggal félnek ugyanis attól, hogy az afgán lakosságot összezavarhatják az egyszer civilben, egyszer egyenruhában megjelenő nyugatiak, akik ugyanazt akarják adni, de néha kérnek is érte valamit (információt, rokonszenvet), néha pedig nem. Azzal, hogy a nemzetközi haderő is elkezdett humanitárius feladatokat ellátni - a szakmai problémákon túl - egy másik gond is keletkezett: a NGO-k szinten állandó bizonyítási kényszerben vannak az afgán lakosság felé pártatlanságukat és semlegességüket illetően. A civil szervezetek biztonságát ugyanis leginkább a lakosság bizalma biztosítja. Ennek megfelelően a humanitárius szervezetek jó része fegyvertelenül működik, még az épületeik őrzését is fegyvertelen őrök végzik. Zavart inkább az szokott okozni, hogy vannak elsősorban amerikai szervezetek, amelyek viszont – talán a Michael Moore filmjeiből megismert fegyver- és fenyegetettség mánia okán – alkalmaznak PMCket saját biztosításukra. Az amerikai fejlesztési tevékenység fő finanszírozója, a US. Agency for Development előszeretettel alkalmaz amerikai cégeket fővállalkozóként, amelyek aztán további afgán vállalkozóknak osztják le a feladatokat. Irak kapcsán jól ismert, hogy ezek a for-profit vállalkozások esetenként vagy igyekeznek túlszámlázni a tevékenységüket, vagy előfordul, hogy képtelenek végrehajtani a vállalt projekteket. A szervezet egyik legutóbbi jelentése rámutatott arra is, hogy a USAID olyan régiókban, területeken is akar projekteket vinni, amely még harci cselekmények színtere. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a fővállalkozó nem egy esetben kénytelen volt kiszámlázni a helyi Talibán által kért húsz százalékos védelmi adót is, hogy a maga a fejlesztési projekt megvalósulhasson. Jellemző a bonyolult afgán állapotokra, hogy ha nem volt a környéken tálib, maga az afgán vállalkozó rendezett meg egy „mű-támadást” a nagyobb bevétel érdekében. l

Magyarország és a világ szegényei

l BODA ZSOLT

Mióta világ, a világ, a Nyugatra figyelünk, és ahhoz képest határozzuk meg magunkat. A globális Dél iránti teljes közönyünk következményei azonban ránk is visszaütnek. Jó reggelt, Magyarország!

A Budapesti Francia Intézet Észak-Dél viszony a globalizáció fényében címmel indított új beszélgetéssorozatot. A kezdeményezést csak üdvözölni lehet, hiszen a hazai közvélemény, beleértve az értelmiségi közvéleményt is, meglehetősen keveset tud erről a témáról és általában is kevéssé érdeklődik a „Dél”, azaz a fejlődőnek nevezett országok ügyei, problémái iránt. Ennek okai persze jól ismertek, és érthetőek: hazánk geopolitikai meghatározottságai miatt tekintetünket István király óta Európa nyugati felére vetettük, és ha KeletEurópára muszáj is volt figyelni, a távolabbi vidékek – kevés kivételtől eltekintve – már se gazdasági, se politikai, se kulturális értelemben nem tudtak hatással lenni ránk. A gyarmatosításban sem vettünk részt, ami önmagában

volumen No. 11 – 12. / 2010. október

Mi és a Másik

folytatás a 12. oldalon a

11

A legszegényebb országok. Forrás: wikimedia.commons

örvendetes, de most azzal a következménnyel jár, hogy hiányzik a rossz lelkiismeret motiváló ereje, ami a „Dél” felé megnyilvánuló közömbösségünk telébe némi olvadást hozna. Elég, ha csak arra utalok, hogy a méltányos kereskedelem, a fair trade hazai elfogadtatása sokévi munkát, szemléletformálást, népszerűsítést kívánt a civil szervezetektől (köztük a Védegylettől), és még mindig van mit tenni. Miközben tőlünk nyugatra a fair trade régóta ismert és az utóbbi tíz évben afféle válaszként a globalizáció okozta problémákra, exponenciális növekedést produkált. De hosszan lehetne sorolni a parokiális politikai kultúra bizonyítékait nem csak a szélesebb közvélemény, hanem a döntéshozók, a politikusok vonatkozásában is. Például az elmúlt években csak a figyelmes szemlélő vehette észre azokat az apró betűs híreket, amelyek a legszegényebb országok hazánk felé fennálló adósságainak csökkentéséről szóltak. Bárhol máshol a politikusok büszkén hangoztatnák az adósság elengedés nemes gesztusát – nálunk szemérmesen hallgatnak róla.

bet tehetnének. Meglehet. De úgy vélem, a morális problémák önértékén túl észre kell vennünk a „reálpolitikai” szükséget: globális méltányosság kell ahhoz, hogy Észak és Dél viszonyát ne a gyanakvás, a hatalmi politizálás túlsúlya jellemezze, hanem együtt lehessen működni a legsürgetőbb humanitárius és ökológiai problémák megoldásában, amely mindenki érdeke. A Francia Intézetben az előadó Gustave Massiah utalt arra, hogy Kína, India, Brazília és Oroszország (az ún. BRIC-országok) megerősödésével a globális hatalmi egyensúly is átalakulóban van. Új, meg­lepő szövetségek alakulnak ki, és a világ máris többpólusúvá vált. Természe­tesen a globális együttműködésért hazánk ugyancsak keveset tehet. Mint tavaly a koppenhágai klímakonferencián sajnálatosan kiderült, az EU sem áll a helyzet magaslatán. De mi EU-tagállamok vagyunk, és meg kellene tenni azt a keveset, amit tehetünk. Legalább szimbolikus gesztusokkal kinyilváníthatnánk, hogy tudatában vagyunk felelősségünknek.

A „Dél” iránti közömbös hozzáállásunk

Kezdeményezôként léphetnénk fel az EU felé.

morális problémákat vet fel. Magyarország a fejlett országok klubjába tartozik, az OECD és az EU tagja, az egy főre jutó jövedelmünk húszszorosa a legszegényebb országok jövedelmének. Mivel mindig a Nyugathoz mérjük magunkat, meggyőződésünk, hogy szegények, és támogatásra szorulóak vagyunk, pedig más perspektívából, már így is túl magas a jólét. És ez a perspektíva nem csupán a legszegényebb afrikaiaké: minden megalapozott ökológiai számítás szerint mi magyarok jóval többet fogyasztunk a globális erőforrásokból, mint amennyi méltányosan ránk jutna. Fejlődni (értsd: gazdagodni) szeretnénk, miközben fogyasztásunk környezeti hatásai hozzájárulnak a klímaváltozáshoz. Mondani sem kell, hogy a már zajló klímaváltozás legdrámaibb követ­kezményei is a szegény országok leghátrányosabb helyzetű tagjait sújtják. A szegény, az a legszegényebb, újra, mindig. Persze mondhatjuk, hogy a klímaváltozáshoz való hozzájárulásunk összehasonlíthatatlanul kisebb, mint mondjuk azé az Egyesült Államoké, amely az éghajlatvédelmi egyezmény hatálya alól is kibújt. És a nemzetközi segélyezésben való részvételünk sem lesz észrevehető, akármennyire is igyekeznénk – a nálunk sokkal gazdagabb országok apróbb nagyvonalúsággal is sokkal töb-

Szembesíthetnénk magunkat, a fogyasztásorientált magyar embereket a fejlődési utunk újraértelmezésének szükségességével. Kereshetnénk azokat az alternatív fejlesztési utakat, amelyekkel növelni tudjuk saját hátrányos helyzetű állampolgáraink jól-létét és életminőségét úgy, hogy az ökológiailag is fenntartható, tehát például nem vet fel globális méltányossági problémákat. És végül átgondolhatnánk és strukturálhatnánk saját, átgondolatlan, strukturálatlan, és nem a méltányosság, hanem a stratégiai megfontolásoktól átitatott NEFE-politikánkat. Mindehhez kell a Másik, a „déli”, a „szubaltern” mint viszonyítási pont. Meglehet, a Nyugathoz képest mi szegények és a hatalmi struktúráktól távol vagyunk. De az igazi Délt az határozza meg, hogy teljesen kívül van a hegemón struktúrákon, és a hatalomhoz semmilyen hozzáférése sincs. Identitásunkat túlságosan is átitatta a Nyugathoz való felzárkózás igyekezete, és az ennek lehetetlenségéből fakadó szükségszerű frusztráció (az egy főre jutó jövedelmünk legalább száz éve a nyugat-európai átlag 50–60%-a körül mozog). Panaszkultúránk és pesszimizmusunk közmondásos. Ideje lenne a Másik arcába nézni, és identitásunkat, önbecsülésünket új alapokra helyezni. l A szerzô a Védegylet szóvivôje

VOLUMEN – Európai Unió és nemzetközi fejlesztés 3. évfolyam 4–5. szám (11–12. szám), 2010. október Felelôs szerkesztô: Linder Bálint Munkatársak: Csillag Gábor, Jaksa Brigitta, Lerner Balázs, Miháltz Réka Kiadja: Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány Felelôs kiadó: Pálvölgyi Péter – ügyvezetô igazgató Layout: Bóna Toma Partnerek: Globalance – www.globalance.hu, People in Need (PIN) Csehország, Slovak Nongovernmental Development Organizations Platform (PMVRO) Szlovákia, Partners for Democratic Change (PDCS) Szlovákia, Polish Humanitarian Organisation Foundation (PHO) Lengyelország, Nemzetközi Humanitárius és Fejlesztési Civil Szövetség (HAND Szövetség) Magyarország, European Journalism Center (EJC)  HU ISSN 2060-0593

A kiadványt az Európai Unió EuropeAid programja támogatja. A kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió véleményét.

Kiadja: Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány