Menich András – Koncz Sándorné
Mai Lázárok Munka a budapesti hajléktalan-misszióban Téli reggel van, bandukolok az esőben, sötétben a Vörösmarty utca 17. felé. Járókelő alig, gyötör a nyomasztó gondolat: emberek töltik utcán az éjszakát. – Amikor először láttuk, el sem akartuk hinni, hogy ilyen létezik, meg voltunk döbbenve. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és egyre többen vannak. Szinte már megszoktuk látványukat, de ha nem is, megkérgesedett a szívünk irántuk. Hibáztatunk mindenkit, őket, magukat is: nem akarnak dolgozni, isznak, piszkosak, bűz van körülöttük…De a szemükbe nem nézünk, igaz, ők sem keresik a mi tekintetünket. Mintha nem is egy bolygón élnénk. Közben megérkezem a hajléktalanokkal foglalkozó misszió MEGHALLGATLAK klubjához, mely a ház pincéjében működik. Botladozom a lépcsőn, látom, már vannak páran, kialvatlan, elnyűtt arcok, összehúzódva szunyókál valaki a sarokban. Két helyiség szolgál erre a célra; a nagyobbikban asztalok, székek, pad az érkezőknek, a másik a konyha.
ZAJLIK AZ ÉLET a nappali melegedőben, amit tavaly télen, munkanélkülivé válása után nyitott meg a klub vezetője, MENICH ANDRÁS testvér. Még nincs hét óra, a konyhában már javában serénykedik ő és segítője. Itt van a friss kenyér és egyebek. Folyik a szeletelés, teafőzés, hagymatisztítás. Jól jön a segítség, magam is hozzálátok: tálcákat elő, kenjük a kenyeret. /Túl vastagon kenem, nem dicsérnek meg érte /. Fél óra alatt jól megszaporodunk, megfőtt a tea, ima előzi meg a falatozást. Megkapják a kenyeret is, a kazettáról már dicsőítő énekek hangzanak. Nyolc óra körül többen elmennek dolgozni vagy munkát keresni. Jönnek újak, őket beírja a névsorba, mindenkit számon tart András, személyesen ismeri az idejárókat. Bekukkant Brigi, egészen fiatal lány, újságolja, hogy hazament a szüleihez karácsonykor, ők megígérték, ha lesz munkája, visszafogadják, lakhat otthon. Újév után munkahely várja, reménykedik. Idő kellett, míg eljutott idáig, s kell a többieknek is. De minden kis sikernek, előrelépésnek örülnek, és hálásak Andrásnak / így hívják és tegező viszonyban vannak testvérünkkel /, többen már az Úrnak is. Máris készítjük az ebédet, krumplis-tarhonyás levest virslivel. Nekilátok tisztítani a krumplit. A másik teremben filmet néznek a végidőkről, majd Eszter történetét vetítik. András szeme mindenütt ott van, gondja van rá, hogy rend legyen a teremben, a WC környékén, folyjon a munka a konyhában, pirítja a tarhonyát, beszélget a hozzáfordulókkal, velem is. Látszik, hogy testvérünk a helyén van itt: amit tesz, neki való, tálentumot kapott hozzá. Gyakorlat van mögötte, ura minden helyzetnek, határozottan fegyelmezi a hangoskodásra hajló fiatalt. Nem utasít ki senkit, mégis csend lesz. Mindenki hallgat rá, csitítják egymást is, ha kell. De csak néha kell, mert
A HELY SZENT Hétköznapokon délelőtt, kedden egész nap nyitva van a klub, este 6-kor istentiszteletet tartanak, ilyenkor vacsorát is főz Éva, András felesége, két testvérnő pedig süteményt készít váltva egymást. Az alkalmon példás a fegyelem, a terem zsúfolásig megtelik, van úgy, hogy hetvenen jönnek, sokan állnak. A már munkát, lakást találók is visszajárnak, mert aki hitre jut, elkerül az utcáról, az élete megváltozik: van Istene, támasza, kapaszkodója, talpra áll. Ez a célja a missziónak, így nyilatkozik Menich testvér is: azért szolgálunk, hogy bemutassuk, van lehetőség életvitelük rendezésére Krisztuson keresztül, és az Ő segítségével visszatalálhatnak családjukhoz és a társadalomhoz. Szükséges, hogy le tudják tenni a csalódottság, megvetetettség, elutasítottság érzését, melyektől akár saját, akár mások hibájából szenvednek. A sebeket okozhatja: válás, szülő-gyermek ellentét, szegénység, alkohol, kábítószer, lakásmaffia, munkanélküliség. Nem könnyű ez az út, kell a segítség, az elfogadás, a jó szó. Akik idejárnak, az étel mellett lelkigondozást, ruhát, munkahely szerzéséhez segítséget is kapnak. Az istentiszteleten többen szolgálnak a hívők közül, bizonyságok hangzanak, fiatalokkal, idősebbekkel is találkozhatunk. Együtt dicsérik az Istent segítők és segítettek, otthonnal rendelkezők és az utcán vegetálók.
NEKIK NEHEZEBB Az evangélium hallatán erőt kapnak, elhatározásra jutnak némelyek. Akiknél jó talajba hullott a mag, erős az akarat megállni, Isten segítségével próbálnak kivergődni ebből a helyzetből. Rájuk figyelnek a többiek, keresik a követhető példát. Ha ők botlanak, sok remény, bizakodás vész kárba. Sajnos, egy újabb kudarc vagy néhány utcán töltött éjszaka után ismét erőt vesz rajtuk a csüggedés. Botladoznak, újrakezdenek, akárcsak mi, testvéreim. De nekik nehezebb: a fagy, a nincstelenség, a kilátástalanság, a közöny, a megvetés, a testi-lelki nyomorúság hálójában vergődnek. Pedig ugyanolyan emberek, mint akik luxusautón száguldoznak, vagy hatalmas villában laknak. Ugyanolyanok, akár én vagy a testvérem. Ők korunk Lázárjai. Jut-e nekik asztalunk maradékából? Kérdéseimre készségesen válaszolnak, van mit tanulnom tőlük. Nevüket, fényképüket többnyire nem szeretnék újságban látni.
AZ ÚR VELEM VAN M. László 22 éves, ő nem hajléktalan, lakása, munkája van. 11 éves kora óta állami gondozott volt, az intézetből járt a misszióba, kb.6 éve hívta egyik ismerőse. A Damjanich utcában Bartha Zsolték igehirdetéseit hallgatta, az intézetből többen jöttek vele. Később idejárt keddenként, elfogadta az Urat. A hit erőt ad neki a mindennapokban, Isten meghallgatja, mindenhol vele van.
OLCSÓ MEGOLDÁS INNI Sz. József 37 éves, jóarcú fiatalember, öltözéke is rendes. Így beszél jelenlegi helyzetéről: – Két éve megszűnt a munkahelyem, nem tudtam fizetni az albérletet, utcára kerültem. Belemerültem az ivásba, bár ez olcsó megoldás. Fontos, hogy az embernek legyen tartása. Elváltam, apámmal 17 éve nem beszélek. Édesanyámat rendszeresen látogatom, ő nem tudja, hogy így vegetálok. Az éjszakát buszon töltöm, ott alszom. Most másfél hónapja van munkám, ígérik, hogy februártól a szakmámban foglalkoztatnak. Ide, a klubba egy éve járok, nem titkolom, hogy eleinte csak a melegért, ételért jöttem. Katolikus vallásomtól eltávolodtam, itt a hit másféle megközelítésével találkozom. Részt veszek az istentiszteleteken, olvasom a Bibliát. Imádkozni? – Egyedül nemigen szoktam, csak közösségben, a többiekkel, ott illik is…
FURCSA AZ UTCA P. Imre 29 éves, esete tipikusnak mondható. Vidéken élt rendezett körülmények között, magánéleti trauma érte, fogta a hátizsákját, pénzét, Pestre jött. Kóborolt az utcán, talált ivócimborákat. Aludni egy lépcsőházban szokott a XII. kerületben két másik emberrel együtt. A lakók elnézik, mert csendben vannak. Ide egyik ismerőse hívta, fűtött helyen lehet, ételhez jut. A keresztények meghallgatják, segítenek, amiben tudnak. Bimbózó hitéről így beszélt: – Az istentisztelet megfogott, rávezetett a krisztusi dolgokra, megvilágosodott az elmém, elfogadtam az Urat. Az Ő segítségével kifelé megyek az alkoholból, de néha még elfogadom a meghívást. Fájdalmas dolog ez… Furcsa az utca, hamarabb meghívják az embert egy borra, mint fél kiló kenyérre. Szeretnék igazán megtérni, dolgozni, újból fölállni. András sokat segít.
ITT ERŐT KAPOK AZ ÉLETHEZ, A HOLNAPHOZ Így vall a 45 éves R. Erika, mikor arról kérdezem, mit jelent neki a klub. Együtt beszélgetünk vele és Zs. Sándorral, élettársával. Mindkettőjük sorsa tragikus. Erika családi erőszak nyomait viseli, testi-lelki betegségekkel küszködik. Az Üdvhadsereg egyik akcióján találkozott Sándorral. Ő mentette meg az életét, gondozta betegségében, s hívta ide. Mindketten csalódott, megnyomorított emberek, szükségük van a biztató, vigasztaló Igére. Erikának erősebb a hite, imádkozó lelkületű. Időnként találnak munkát, de lényegében egyikük 23 ezer forintos rokkantnyugdíjából élnek. Faházukat nem lehet fűteni, ott alszanak. Szeretik ezt a klubot, részt vesznek a takarításban, többször láttam őket felmosás közben.
JÉZUS NEM KÉRT LEHETETLENT, DE NEHÉZ DOLGOT KÉRT – mondja a 46 éves R. Imre testvérem, aki mélyen gondolkodó, hívő ember. Tíz éve fogadta el az Urat, az Üdvhadseregnél aktívan részt vesz a munkában, szimpatikus neki, hogy ott első számú feladatnak tekintik a segítést, a testileg-lelkileg sérültek mellé állnak. – A szeretetet kérte tőlünk Jézus, ennek feltétel nélküli gyakorlása emberi természetünk és másságunk miatt nagyon nehéz, már-már lehetetlennek tűnik.
MENICH ANDRÁS TESTVÉR Hatodik éve foglalkozik a hajléktalan misszióval. Megtérése után a fiatalok között végzett szolgálatot Kadarkúton. Már ott is indította szívét az Úr a kiúttalanok, peremre szorultak felé. Egyszer egy részeg embernek tett bizonyságot Jézus szabadító szeretetéről, aki másnap ott volt az imaházban, elfogadta a Megváltót. Az utcára szorult nyomorultakról nem tud meghatódás nélkül beszélni. A Lélek mindig arra indította, hogy segítsen rajtuk. Munkába járva otthonról ételt hozott reggelente, voltak, akik már várták érkezését. Egyik reggel kukában háló embert látott, pénzt adott neki és bizonyságot tett Jézusról. Az ember visszaadta pénzt, mert annál sokkal értékesebbet kapott... Egy csoporttal látogatott először a Vörösmarty utcába, érezte, erre a munkára hívja az Úr.
EMBERI ERŐLKÖDÉSBŐL NEM MENT – mondja. Itt voltunk hárman-négyen, de nem jöttek a hajléktalanok. Teltek a napok, hetek, sokat imádkoztam, kiáltottam az Úrhoz, a földön fekve is könyörögtem, adjon választ, mi a célja. Hosszan, kitartóan kellett kérnem, míg a megfelelő időben azt mondta: Indulj! Attól kezdve jönnek, egyre többen vagyunk az istentiszteleten, hála az Úrnak, hallgatják az Ő szavát. Szolgálatunk során sok mindent át kellett élnünk, egyes emberek, testvérek elutasítását, sajnos, olyanok is voltak, akik akadályozták a munkát. De Isten mellénk állt gondoskodásán, szolgáin, prófétáin, ígéretein, csodáin keresztül, melyeket végzett és végez ma is. Számos testvér segít az Agapé gyülekezetből, ahol presbiter vagyok, közösségünkből, más felekezetekből és civil szervezetekből. Ezek által érezzük Isten erejét, mely továbbvisz bennünket ezen az úton, megmentő hatalmát mutatja a mai Lázárok iránt. A munka nemcsak odaszánást, hanem lelki, szellemi, anyagi erőt is kíván, ezt részben végkielégítésemből, önzetlen testvérek hozzájárulásából, gyülekezetek adakozásából, külföldi támogatásból tudtuk biztosítani. Testvéreink úgy segítettek, ahogy tudtak: imával, szolgálattal, élelemmel, ruhával, fizikai munkával. Itt is meg kívánom nekik köszönni testvéri szeretetük megnyilvánulásait (Mt5-7). Meg kellett tanulnunk, hogy az Úr csak azt tudja megáldani és megsokasítani, amit eléje teszünk (Mt14 16-20). Így vált lehetővé, hogy nyári hónapokban közel 300, télen havonta 1000-1200 hajléktalant látunk el. Sőt, újabban 20-25 embernek szállást is biztosítunk éjszakára. Isten sokféleképpen érint meg bennünket, sok örömöt szerez megtérésük, hitvallásuk, gyógyulásuk, szabadulásuk életvitelük rendezése láttán. Bizony fáj a szívünk, ha elveszítjük őket, ha földi életük véget ér. 2002. decemberében ketten távoztak a gondozottak közül, az egyikük, H. J. Attila 48 évesen az Úrban ment el. Jó tudni, hogy nem magunkat hirdetjük, hanem azt, aki elhívott minket közéjük (Apcsel 20,27-28). – Látogatóként e cikk írója átélhette, ahogy megtelt a terem, felcsillantak a szemek a dicsőítő énekek alatt. Az asztalokra Bibliák kerültek, két fordításban is olvassák az Igét. Pisszenés sincs, az elnyűtt, fáradt arcokon figyelem, reménysugarak. A helyzet, a hangulat leírhatatlan. Megrázó, felemelő, szent dolgok történnek itt, az Úr Lelke munkálkodik, hullik a jó mag. Istennek gondja lesz rá, hogy beszéde ne vesszen kárba.
ÉVA IS SEGÍT Hálás lehetsz az Úrnak – szólok András testvérhez – hogy a feleséged is támogat. – Nem volt ez így kezdetben – mondja. Nem értettünk egyet ebben a dologban. Egyik alkalommal elmentünk az imatáborba, ott döntő változás történt benne. Otthon így szólt hozzám: – Apukám, megyek veled. Számomra ez nagyon sokat jelentett, hisz nélküle „félkarú óriásnak" éreztem magam. Emlékezés közben elérzékenyül ma is testvérünk, csodálja az Úr átformáló munkáját. Azóta Éva jókedvvel, tevékenyen szolgál: főz, tálal, ruhaosztást szervez, vidékre jár Andrással a testvérek adományaiért, mindenkihez van egy kedves szava. Férjével együtt vallja: ezeket az embereket nagyon kell szeretni. Koncz Sándorné
