Magyarországon kiadja a Dark Angel Hungary Szerkesztő: Farkas Ágnes

c o l l i n s

n c o l l i n s

Másol nit i l os!

Copyright © 2002 Max Allan Collins Hungarian translation © Király Béla, 2008 © Dark Angel Hungary, 2008 A könyv bármely részének felhasználásához a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Magyarországon kiadja a Dark Angel Hungary E-mail: [email protected] Szerkesztő: Farkas Ágnes www.darkangelhungary.hu A Del Rey® Book Published by The Ballantine Publishing Group ™ and copyright © 2002 by Twentieth Century Fox Film Corporation All rights reserved under International and PanAmerican Copyright Conventions. Published in the United States by The Ballantine Publishing Group, a division of Random House, Inc., New York, and simultaneously is Canada by Random House of Canada Limited, Toronto Del Rey is a registered trademark and the Del Rey colophon is a trademark of Random House, Inc www.delreydigital.com eISBN 0-345-46321-8 v1.0

Pam-nek és Barb-nak – a két sötét angyalnak… …még ha egyikük szőke is.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Rendszeres társszerzőm, Matthew V. Clemens, aki a CSI regények megírásánál is ott bábáskodott és akivel számtalan egyéb novellát szereztünk együtt, mérhetetlen nagy segítséget nyújtott nekem. Hatalmas Sötét Angyal rajongóként Matt bevezetett engem a sorozat világába és megismertette velem a teljes történetet, ami alapján belekezdhettem a Mielőtt eljön a hajnal megírásába. A szerkesztőm, Steve Saffel szerezte nekem ezt a munkát és aztán folyamatos segítséget nyújtott, ami nem merült ki a segédanyagok beszerzésében, hanem hozzátette a saját kreatív ötleteit is a könyvhöz. Steve segített megoldani jónéhány olyan problémát, amivel egy író akkor szembesül, ha egy már felépített világban kell megírnia egy történetet. Szeretnék továbbá köszönetet mondani a Sötét Angyal készítőinek, James Cameron-nak és Charles H. Eglee-nek, akik a sorozat showrunner-ei is voltak egyben, Debbie Olshan-nek a 20th Century Fox-tól és Wendy Chesebrough-nak a Lightstorm-tól. Köszönetet mondanék még a sorozat producereinek is, René Echevarria-nak és Rae Sanchini-nek, valamint a Ballantine Books-nak, Gillian Berman-nak, Colette Russen-nek és Colleen Lindsay-nek. Az ő támogatásuk igazán sokat jelentett a számomra, nem is beszélve a magától James Cameron-tól kapott visszajelzésekről. Matt, Steve és én reméljük minden Sötét Angyal rajongó értékelni fogja a bevezetést ennek az egészen különleges angyalnak a kalandjaiba.

„Ez az én életem Most vagy soha.”

JON BON JOVI „Ez az én életem és azt teszem vele amit akarok.”

ERIC BURDON

Néha mikor visszatekint rá, Max úgy érzi, mintha egy élénk, vad álmot látna. Máskor az emlékek egészen homályosakká válnak, olyanná, mintha valaki máséi lennének. Mintha csak egy történet lenne, amit meséltek neki, vagy egy TV sorozat epizódja, amit a Barrett családdal nézett. De máskor egészen tisztán látja maga előtt az egészet, és tudja, hogy ez a „történet” nem tartozik a fentiek közé. Nem számít, mennyire próbálja magában elfojtani a fájdalmát, Max tudja, hogy valóban átélte azt a sok borzalmat, ami az emlékeiben él. Még ha néha kívülről szemléli is önmagát, tudja, hogy megtörtént vele mindez, VALÓBAN megtörtént és az egész ugyanannyira a részét képezi már, mint a vonalkód hátul a nyakán. Átlagos emberek nincsenek így megjelölve, akár egy doboz babkonzerv, vagy a csomagok, amiknek kézbesítésével a hétköznapi életben bujkálva foglalkozik. Vannak, akik ridegnek látják Max-et, de az áthatolhatatlannak tűnő fal mögött csak úgy tombolnak benne az érzelmek, nagyrészük olyan, amelyet nem lenne szabad éreznie. Emberi érzések, amik ellen a Manticore mindent megtett, hogy kiirtsa belőle, hogy kiirtsa mindannyiukból. Becsukva a szemeit Max hagyta, hogy immáron sokadszorra végigfusson ez a videó a fejében…

1

Első fejezet

HIDEG NYOM Manticore főhadiszállás Gillette, Wyoming, 2009 CSUPASZ LÁBA mély nyomokat hagyott a jéghártyával borított hóban, kórházi stílusú hálóinge pedig kuszán lebegett, ahogy a mindössze 9 éves X5ös, 332960073452 menekült a dermesztő februári hidegben. Fogalma sem volt arról, hogy alig két napja volt Valentin nap; a hétköznapi élet, mint olyan, teljesen ismeretlen volt számára abban a kontrollált környezetben, ahol élete első 9 évét töltötte. Akármilyen sokat tanult is a Manticore-ban, ez a kislány most csak annyit tudott, hogy az életéért fut. Hallotta, hogy a helikopterek fülsértő zajjal egyre közelebb köröznek a feje fölött, de fel nem nézett, mert arra koncentrált, hogy elkerülje a reflektorok fényének pásztázó, fehér sugarát, amely a kihalt, komor erdőt a fény, a sötétség és az árnyak kísérteties lakává változtatta. Haja rövid volt, már-már kopasz, teste kicsiny, bár nem vézna, hanem inkább inas, de minden bizonnyal gyerek volt még. Egy, a szó szoros értelmében vett harcedzett gyerek. Bőrének sötétebb tónusa kicsinyke előnyt adott neki, azon társaival szemben, akik világosabb színük miatt szinte világítottak, mikor a keresőfény a közelükbe ért. Akár a szellemek egy kísértetjárta házban. Hatalmas sötét szemeit akár őzikeszerűnek is mondhatnánk, ha nem lett volna

2

SÖTÉT ANGYAL: MIELŐTT ELJÖN A HAJNAL

3

bennük valami halálos. Valami olyan, mint a prédájára vadászó ragadozónak, aki a legkisebb részlet felett sem siklik el. Tiszta erejéből futott keresztül az erdőn, anélkül, hogy kapkodta volna a levegőt. Még csak nem is izzadt, csak, mint egy gép, pumpált a kezével és futott. Szuperérzékeny hallásával felmérte, hogy a tőle egyre távolodó üldözői már levegőhöz is alig jutnak. Küzdelmük amúgy is hiábavaló volt. Nincs olyan ember, aki eséllyel veheti fel a versenyt egy genetikailag tökéletesített katonával. A gyerek fejében felvillant: hát igaz, szöknek, most valóban megszöknek. Nem mintha ő vagy a testvérei ismerték volna ennek a szónak a jelentését. Bár iskolázottak voltak, magasan képzett katonák, szókincsük behatárolt volt. A „szökés” számukra valami olyasmit jelentett, amit kötelező volt megkísérelniük, ha fogságba esnek. De ő és a többiek nem voltak foglyok, vagy igen? Hisz végülis a Manticore az ő otthonuk… az egyetlen otthon, amiről tudomásuk van. De ez az otthon hirtelen börtönné vált, mikor az az ember, akiben megbíztak, akikre ezek a különleges gyerekek apafiguraként tekintettek, – maga Lydecker ezredes – figyelmeztetés nélkül lelőtte egyiküket. Eva meghalt! És miért? Csak mert megtagadott egy parancsot? Mostanra már tudták, hogy mik is ők valójában – kísérlet eredménye, a szándékosan gerjesztett genetikai mutáció és kemény katonai kiképzés elegye. És azt is tudták, hogy mit érnek a Manticore-nak, ha a kísérlet félresiklik: semmit. A sok tréning, az a rengeteg gyakorlat, minden, amit megtanultak addigi rövid életük során, értelmét vesztette abban a pillanatban,

4

MAX ALLAN COLLINS

hogy a Lydecker fegyveréből származó lövedék Eva testébe fúródott. Egy csapat motorosszán dühödt farkasfalka módján száguldott el mellette, túl gyorsan ahhoz, hogy észrevegyék őt, amint egy fához lapul. A szánok zaja zökkentette vissza a valóságba, hogy életben van, ébren, ez nem egy álom. A felnőtt katonák futurisztikus szörnyeknek tűntek a számára, csillogó, fekete műanyag páncélzatukkal, éjjellátó szemüvegükkel és lézerirányzékos automata fegyvereikkel, ahogy leereszkedtek a völgybe annak a jellegzetes hangnak a kíséretében. Újra futásnak eredt. Le a lejtőn, ahogy csak a lába bírta. Egy tisztáson találta magát. Egy pillanatnyi tanácstalanság után meglátta Zack fejét egy szikla mögött. Szó nélkül megindult, hogy csatlakozzon hozzá. Ahogy közelebb ért, még több szürke hálóruha tűnt elő a sziklák és farönkök mögül. Nemcsak a ruhájuk volt azonos, hanem a majdnem tarra nyírt hajuk is. Többek közt ez az azonosság hivatott elnyomni bennük minden egyéni gondolkodásra való hajlamot. Utoljára Jondy tűnt elő, akinek arcán a megkönnyebbült mosoly mutatta afelett érzett örömét, hogy végül Max-nek – ez volt a neve, amit a testvéreitől kapott – is sikerült eljutnia a találkozási pontra. A Manticore hiába sulykolta beléjük, hogy egyikük sem fontosabb a másiknál, a két lány – akik az egyenruhát és a rövid hajat leszámítva is hasonlítottak egymásra – úgy kötődött egymáshoz, mint két testvér. Max háta mögött egyre erősödött a szánok zaja. Mint mindig, most is Zack ragadta magához a vezetést. Zack, aki higgadt és intenzív is tud lenni egyszerre, most is egyértelmű utasításokat adott a többieknek a Manticore-tól tanult kézjelek segítségével. Kétfős


5

menekülési – szétválási csapatokba osztotta a csapatot, ezt követően a párok egymás után az erdőbe vetették magukat, különböző irányokban. Mikor Zack jelzett neki és Jondy-nak, hogy induljanak, Max a fejét rázta. Nem akarta a fiút hátrahagyni és nem értette, hogy miért kell szétválniuk. Hát nem erősebbek együtt? De a fiú hajthatatlan volt. Erélyesen jelezte, hogy induljanak. Max továbbra sem akarta magára hagyni, de nem volt választása, kiképzőik feltétlen engedelmességre nevelték őket a csapatvezetőik felé. Jondy megragadta a karját és belevetették magukat a fagyos éjszakába. Ismét az erdőben menekült, de ezúttal Jondy-val az oldalán. Hamar elérték a létesítmény határát, ahol egy két és fél méter magas drótkerítés várta őket, a tetején szögesdrót tekerccsel. A lányok macskamódra átvetették magukat felette – így kerültek óvatlanul az egyik üldözőjük távcsöves puskájának célkeresztjébe. Ahogy földet értek a túloldalon, megérezve egy pillanatra a szabadság szelét, Max megállt, hogy körülnézzen. Úgy érezte, hogy ez túl könnyű volt. A hangok az éjszakában arra vonzották a tekintetét, ahol Zack-et menthetetlenül körbezárták a feketeruhás katonák. Látta, ahogy a lézerirányzékok kis vörös pontjai táncolnak a fiú testén. A fiatal lány erőtlenül nézte, ahogy a sokkolók dárdái a fiúba fúródnak, látta, hogy a hatásuktól a földre kerül és őrült rángásba kezd, ijesztő angyalokat rajzolva a hóba. Max ott állt rémülten, megbabonázva a távolból érkező elektromos hangtól, amíg Jondy meg nem ragadta a karját, hogy újra mozgásra bírja. Tudta, hogy Zack megmentette az életét azzal, hogy szétszóródásra utasította őket. De ahogy egyre távolodtak a kerítéstől,

6

MAX ALLAN COLLINS

képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy cserbenhagyták, sőt talán még el is árulták azzal, hogy hagyták szembeszállni azzal a sok katonával, egyedül… A hómobilok ijesztő hangja egyre közelebbről zúgott a két lány mögött. Egyetlen esélyt láttak arra, hogy lelassítsák az üldözőiket, egy közeli kis tó jegén folytatták a menekülést. A jég elég erősnek tűnt, hogy elbírja a két kislány súlyát, de ahhoz már nem, hogy a súlyos szánok is átérjenek rajta. Közben a helikopterek zaja is egyre erősödött, a keresőlámpák fénye pedig pontosan az ő menekülőútjukat világította meg. Már majdnem átértek a tavon, mikor Max hirtelen szivacsosnak kezdte érezni a talajt. Még hallotta, ahogy reccsen a jég a lába alatt, de már nem volt ideje reagálni. A vékony réteg a tavon nem bírta ki még az ő pici testének súlyát sem, s szilánkokra tört alatta. Max pillanatok alatt a dermesztő vízben találta magát, ami olyan hideg volt, hogy szinte égette testét. Úgy fájt, mintha milliónyi kést szúrnának belé, de erőt vett elgyengült tagjain és a felszínre lökte magát, hogy levegőt vegyen. Jondy alig három méterre állt tőle. – Max! – Menj! – kiáltotta Max, ahogy próbált biztos fogást találni valahol a jégen, hogy kimásszon. – Nem! Együtt maradunk! – Menj, Jondy! Megtalállak, csak menj! – a másik lány egy hosszú pillanatig gondolkozott, aztán meghallották, ahogy egy Humvee áttöri a kaput mögöttük. Max figyelte az autót, ahogy feléjük vette az irányt és azon gondolkozott, hogy a sofőr vajon tud-e a kis tóról. Aztán megfordult és látta, ahogy Jondy a sűrű felé menekül, sarkában a hómobilok, amelyekről


7

folyamatosan tüzelnek rá. Nem sokkolóval vagy kábítólövedékekkel. Éles lőszerrel! A lövedékek követték a lány útját, feltépve a fák kérgét, lyukakat vájva a hóba. Aztán Jondy eltűnt az erdőben. Megmenekült? Elfogták? Kivégezték? Max csak remélni tudta, hogy nem a két utóbbi. Ahogy visszafordult, látta, ahogy a Humvee a tó széléhez közeledik, a fényszórók fénye majdnem felfedte hollétét az üldözőinek. Vett egy nagy levegőt és lemerült a víz alá. A mélyben, a vastag jégréteg alatt alig tudta kivenni, hogy a Humvee nagyot fékezve megáll a tó előtt és kiszáll belőle két ember. Ebből a furcsa szögből, a jég torzításán keresztül nem merte volna biztosra venni, de úgy látta, hogy az egyikük Lydecker… és nagyon dühösnek tűnt. A két férfi beszélt egy ideig, de a szavaik, így a jégen és a víz sűrűjén keresztül még Max szuperhallásával is kivehetetlenek voltak. Aztán a férfiak visszaszálltak az autóba és elhajtottak onnan. Kísérteties csend ült a környékre. Különösen érezte magát ott a mélyben. A testén kezdtek a hypothermia jelei mutatkozni, a tüdeje már úgy égett, mintha valaki tüzet rakott volna benne, de még mindig olyan erős félelmet érzett, úgy rettegett attól, hogy Lydecker és az emberei a felszínen várják, hogy végezhessenek vele, hogy nem mert felmenni levegőért. Aztán döntésre jutott, hisz a harci helyzetekben való döntéshozatal is a kiképzéséhez tartozott és már beleivódott a vérébe. Harcolni fog a halálig, inkább, mint hogy csak úgy feladja! Visszaúszott a lyukhoz és akkor tört elő a felszínre, mikor már úgy érezte, hogy a tüdeje felrobban. Hatalmas levegőt vett, mielőtt visszazuhant a vízbe, aztán ismét feltornászta magát a felszínre és megpróbált

8

MAX ALLAN COLLINS

oxigénhez jutni két köhögés között. Egy újabb dolgot megtanult ezen az éjszakán: még egy X5-ösnek is, mint ő, megvannak a maga korlátai. Kimászott a vízből és körülnézett. Körös-körül egy teremtett lelket sem látott, egyedül volt az éjszaka mélységes sötétjében. Kiszabadult! A következő gondolta Jondy volt, de tudta, hogy először magáról kell gondoskodnia. A szürke kórházi köpeny magába szívta a jeges vizet, s így még annyi védelmet sem adott a dermesztő éjszaka ellen, mint korábban. Találnia kell egy száraz, meleg helyet, mégpedig minél hamarabb! Bevonszolta magát az erdőbe. Tisztában volt azzal, hogy milyen fontos is az idő, de a percek és az órák elvesztették jelentésüket, mikor céltalanul bóklászott a sűrűben. Fogalma sem volt, mennyi ideje járkál a fák közt, mikor egyszer csak egy kétsávos országúton találta magát. Az erdőt ismerte – sokszor volt hadgyakorlatuk arrafelé – de most hirtelen egy olyan világba került, amit csak a képzésüket szolgáló videókon láthatott. Amit tudott, megtanult azokból, hogy hogyan kell alkalmazkodni, túlélni, de semmi többet. A távolból fényszórókat látott feltűnni. Manticore Humvee-k? Vagy más? Talán barát? Vagy ellenség? Lehúzódott az árokba, macskaszemeit a közeledő fények felé irányította és erősen fülelt, hogy felismerje a járművet a hangjáról. Az nem haladt olyan gyorsan, ahogy a Manticore Hummer-jei szoktak az országúton. De persze az is lehetséges, hogy csak azért ilyen lassúak most, mert őt keresik az út mentén. Hiába a genetikai tökéletesítés, érezte, ahogy a fagyos szél marcangolja a testét, kiszívva minden energiáját. Ha nem talál valami menedéket sürgősen, életének ez a kaotikus epizódja, amelyet a kerítésen túl


9

töltött, a szabadság apró morzsája életének utolsó epizódja is lesz egyben. Azon gondolkodott, hogy elő kellene-e jönnie rejtekéből, ha kiderül, hogy a közeledő autó Manticore jármű. Ha visszaviszik, nem kétséges, hogy a büntetés rettenetes lesz, de aligha lehet olyan borzalmas, mint egyedül meghalni a fagyos hidegben… vagy mégis? De hisz azok golyók voltak, amik Jondy bokája mellett csapódtak a földbe. Lydecker döntött: a szökevényeket nem elég elfogni, végezni kell velük. Ahogy a fények egyre közeledtek, Max elhatározásra jutott: soha nem engedi, hogy visszavigyék oda. Visszahúzódott a fedezékébe és folyamatosan figyelte a közeledő jármű hangját. Nem Humvee volt – eleget hallott már ahhoz, hogy ezt meg tudja állapítani. Akármi is volt, biztos, hogy csak hét szelepe működött, amitől nem ment az egyik hengere. Ahogy felért a domb tetejére, már az is nyilvánvalóvá vált, hogy civil. Egy kék Chevy Tahoe, wyoming-i rendszámmal. AGT–249. Nem kormányzati rendszám egy nem kormányzati autón. Felkészülve a harcra, Max lassan előbújt rejtekéből és kisétált az útra. Hálóruhája a széltől úgy lengett rajta, mint egy különös zászló. A távolból továbbra is hallotta a szirénák vijjogását és az erdő felett köröző helikopterek zúgását. Ahogy a Tahoe leért a völgybe és megközelítette Max-et, a sofőr beletaposott a fékbe. A kocsi megcsúszott egy kicsit, de a vezetője hamar visszanyerte az uralmat felette és pont Max mellett állt meg. Kivágódott az utasoldali ajtó és a sofőrülésről egy harmincas éveiben járó, hosszú középszőke hajú, nyílt kék szemű nő bámult Max-re. – Szállj be! – kiáltotta a lánynak. Szemeinek megnyugtató kékje telve volt félelemmel.

10

MAX ALLAN COLLINS

– Gyerünk! Siess! 1,3 másodperc. Ennyi időbe telt Max-nek egy komplett veszélyfelmérés. Megállapította, hogy a nő nem jelent számára fenyegetést – legalábbis még egy ideig – úgyhogy bemászott az autóba és becsukta az ajtót. – Lapulj le a földre! – parancsolt rá a nő. Max teljesítette az utasítást, a nő közben betakarta őt a szürke gyapjú dzsekijével. Manticore felszerelés! – Semmi baj – mondta a nő Max tüzessé váló tekintetére válaszolva. – Nekik dolgozom, de nem tartozom közéjük. Max nem szólt semmit, de a szemét folyamatosan a nőn tartotta. Jobb hagyni, hogy ő beszéljen – gondolta magában – addig legalább van ideje visszanyerni az erejét. Ezalatt kiszámolta, hogy a nő nyakának a kitekerése a leggyorsabb mód arra, hogy végezzen vele. Tisztában volt vele, hogy a járműves kiképzés, amit kaptak, alkalmassá teszi őt arra, hogy elvezessen egy civil járművet is. Azonban végezni vele, amíg az autó mozgásban van, csak a végső megoldás lehet, mivel rengeteg kiszámíthatatlan faktort tartalmaz. A kocsi fűtőberendezése meglehetősen akadozva működött, de a levegő, amit az utastérbe juttatott, kellemesen meleg volt. Ez a környezet lassan elterelte Max figyelmét a kivégzési módok közötti válogatásról. Még a szúrós gyapjút is kellemesnek érezte maga körül. A nőnek vékony egyenes orra, vastag mélyvörös szája és tengerkék szemei voltak, tökéletes háromszög arcot formálva ezzel. Fekete felsője alól néha kivillant az orvosi köpenye. Biztonsági átvilágításon átesett civil orvosi személyzet rendszeresen járt a Manticore-ba, Max tudta ezt.


11

Bizalmatlanul, de jobb lehetőség híján a padlóra lapult, ahogy a Tahoe a hóval borított dombokat, völgyeket járta. A vezetőn látszott, hogy fél, ez Max-et kicsit megnyugtatta. Úgy gondolta, hogy ha Lydecker egyik embere lenne, nem rettegne ennyire. Ahogy akkor sem, ha nem tudná, hogy milyen halálos csomagot szállít. A sofőr időnként Max-re pillantott és megpróbált megnyugtató mosolyt erőltetni az arcára. A lány nem tudott rájönni, hogy ezt a gesztust neki szánja, vagy saját magának, de ez ebben a pillanatban nem is számított. Majd’ egy órával később az autó lassított, és végül megállt. A sofőr lekapcsolta a lámpát, majd Max-re nézett. – Megérkeztünk. – A hangja túl magas volt, a szavai túl gyorsak, csak úgy sugárzott róla, hogy tetteti a nyugodtságot. Mindketten kiszálltak az autóból és egy kis, fából készült ház ajtaja felé vették az irányt. Az épület kedves otthonossága nem jelentett semmit a gyereknek, aki egy barakkban nőtt fel. Nem hasonlított azokhoz a házakhoz, amiket a kiképzésükön vetített videókon civil lakóhelyként mutattak nekik. A kicsiny épület többnek tűnt egyszerű hálóhelynél, bár a méretét tekintve nem lehetett nagyobb belülről, mint a hatalmas közös zuhanyzók a Manticore-ban. A nő kinyitotta az ajtót, de Max habozott. Megmentője ismét magára erőltetett egy mosolyt. – Gyere, nem lesz semmi baj. Komolyan. Itt biztonságban leszel. Max tényleg hinni akart neki, de korábban mindig hitt Lydecker-nek is, mind hittek… és most az egyikük halott. Legalább az egyikük…

12

MAX ALLAN COLLINS

Ennek ellenére elfogadta a nő gesztusát és belépett az ajtón. Ámuló szemekkel csodálkozott rá a bal oldali falba épített kandallóra. Bár funkcióját azonnal megértette, nem látott még hasonlót sem korábban. A csendesen pattogó tűz a szobának meleg, otthonos hangulatot kölcsönzött, olyat, amelyet eddig csak a saját ágyában érzett, mikor a takarójába fúrta magát azokon a különösen hideg éjszakákon. A jobb oldali ajtó egy kis fürdőszobába vezetett, – egy szobába egyetlen WC-vel! – kicsit távolabb egy mosogató állt ki a falból, rögtön egy tűzhely mellett. Szemben egy kisméretű hűtő, egy ebédlőasztal és két szék volt. A nappali rész egy ágyként funkcionáló rekamiéból és egy a tűzzel szembefordított bőr karosszékből állt. A lakásban minden bútor sötét tónusú fából készült. A szürke, katonás környezet után, ahol felnőtt, ez a meleg, barátságos berendezés, ez a sok fa annyira idegen volt… és mégis annyira csodálatosnak találta az egészet. A nő a telefonhoz lépett és felhívott egy számot. Pár pillanattal később beleszólt a kagylóba: – Itt Hannah… Találkoznunk kell. Max – azt méregetve, hogy épp elárulják-e – óvatosan körbesétált a szobában, végigsimogatva a bútorokat, melyeket különösnek, de nem visszataszítónak talált. Legnagyobb meglepetésére a kicsiny ház barátságos falai között otthonosabban érezte magát, mint a Manticore-ban valaha is. Képtelen volt felfogni, hogy mi ez az érzés, ami a gyertyatartókra, könyvekre, festményekre vagy a karosszékre terített indián hímzésű takaróra és a sok, számára ismeretlen tárgyra pillantva a hatalmába keríti.


13

– Nem, – mondta Hannah – csak egy gyerek, de gondjai vannak otthon és szüksége lenne egy helyre, ahol biztonságban lehet. Max azon tűnődött, hogy vajon lesz-e neki is valaha egy ilyen gyönyörű háza. A gondolat, hogy az ember ilyen helyen is élhet, a kicsiny lakást hirtelen hatalmassá tette a szemében. – Nézd – Hannah dühösnek tűnt – majd elmagyarázom, mikor találkoztunk… Köszönöm. Szia. Lerakta a kagylót. Max ekkor már az indián hímzésű takarót tanulmányozta. A Manticore-ban még a gyapjútakarók sem voltak ehhez foghatóan puhák. Hannah odalépett hozzá és körétekerte a hatalmas leplet. Hirtelen melegség öntötte el a feje búbjától a lábujjáig és mélyen magába szippantotta a takaró finom illatát, amely Hannah parfümjéből ivódott belé. – Visszajövök, amint lehet – mondta a nő, miközben ismét magára vette a kabátját. – Addig érezd otthon magad. Max nem válaszolt semmit. Teljesen ismeretlen volt számára ez a kedves beszéd, majdnem mintha olyan nyelven szóltak volna hozzá, amelyet sosem tanult. Egymásra pillantottak, aztán Hannah útnak indult a fagyos éjszakában. Max az ablaknál állva várt. Jó ideig figyelte a sötétséget, talán több óra is eltelt. De ez mindent egybevéve ellenséges terület volt. Nem tudta pontosan, hogy mennyit utaztak a civil autóval, csak abban volt biztos, hogy a Manticore nem lehet elég messze. Abban is biztos volt, hogy Lydecker és az a megfoghatatlan szervezet, amelyet Manticore-nak hívnak, soha nem fog felhagyni az üldözésével… az üldözésükkel. Végül mindent átgondolva arra a következtetésre jutott, hogy Hannah vagy nem akar visszatérni vagy

14

MAX ALLAN COLLINS

elfogták, de akárhogy is, a hely immár nem biztonságos, tehát mennie kell. Kedvelte ezt a házat… ha több ideje lett volna, talán a szívéhez is nő. Mélyen benne korábban nem tapasztalt érzések kavarogtak, de tudta, hogy már így is túl sokáig maradt. Kinyitotta az ajtót és tett egy hosszú pillantást a kihalt útra, majd megfordult és még hosszabb pillantást vetett a meleg lakásra. Szíve szerint maradt volna, hogy ne kelljen katonának lennie legalább egy darabig még, de tudta, hogy ez nem lehetséges Túlélni, alkalmazkodni, legyőzni az újonnan jött érzéseket. A takarót, ami a vállán pihent, ledobta az egyik székre és ismét megkezdte útját a hófödte tájon. Napfelkeltekor már csak igen lassú tempóban tudott futni, az erejével teljesen elkészült és a ruhája is megviselten festett. Találnia kell egy helyet, ahol elbújhat a nappali órákra. Egy meleg helyet, ugyanis a hideg több erőt vett ki belőle, mint a folyamatos futás. Az izzadság cseppjei gyöngyszerűen belefagytak a szemöldökébe, hajába és a ruhájába, még jobban megnehezítve a hidegben amúgyis kimerítő futást. Max tudta, hogy ha kivilágosodik, a Manticore-nak aligha lesz gondja egy mezítláb menekülő, szürkéskék hálóruhát viselő kilenc éves lány elfogásával. Bár nem túl sokat tudott a külvilágról, – csak annyit, amit a kiképzéseken megtanítottak nekik – de azzal tisztában volt, hogy ő és a”testvérei” nagyon jól körülírhatók, és könnyen el lehet róluk hitetni, hogy valamiféle elmegyógyintézetből szöktek meg. Különleges genetikai adottságai biztosítottak a számára némi védelmet, igen, de a csatát a kimerültség ellen mégis elveszteni látszott.


15

Mióta eljött a kis házból és az erdőt járta, csak nagyritkán és csak a messzi távolból hallotta a hómobilok üvöltését vagy a helikopterek robaját. Dél felé irányította lépteit, de fogalma sem volt, hogy épp merre jár, még kevesebb arról, hogy mi felé tart. Csak a túlélési ösztön vitte tovább. Abban biztos volt, hogy még mindig túl közel van korábbi „otthonához”, hogy akárcsak egy kicsit is biztonságban érezhesse magát. Tudta, hogy minél nagyobb távolságot kell fenntartani Lydecker, a Manticore és közte. Nem sokkal előtte a fák hirtelen ritkulni kezdtek és kicsit távolabb, egy alacsony bozótoson túl felsejlett egy hatalmas parkoló képe. A parkoló tele volt kamionokkal. Max felismerte őket, sok közülük felszereléseket szállított a Manticoreba. Ott általában egyet látott belőlük, legfeljebb kettőt, itt azonban legkevesebb ötven állt, alig száz méterrel előtte. Egy képzeletbeli erdő többtonnás járművekből. Volt, amelyik érkezett, volt, amelyik távozott, a fiatal lány szemének látványos parádét alkotva ezzel. Sokáig figyelte a távolból, ahogyan a sofőrök a parkolás után kiszállnak a vezetőfülkéből és eltűnnek egy távoli épületben, amire innen nem volt rálátása. Majd egy idő után előjönnek onnan, ellenőrzik a vontatmányok ajtajait, aztán visszamásznak a vezetőfülkébe és vagy indulnak is tovább, vagy a parkolóban maradnak még térképet tanulmányozni, esetleg pihenni egy kicsit. A lány tudta, hogy ha a vontatmányok nem is fűtöttek, azért némi védelmet jelenthetnének a maró hideg ellen és még búvóhelynek is megfelelnek, míg a nap le nem nyugszik. Azonban rengeteg veszélyt is rejthetnek magukban. Ha rossz kamiont választ, könnyen újra a Manticore-ban találhatja magát. Mivel nem voltak ismeretei a külvilág valódi méreteiről,

16

MAX ALLAN COLLINS

ennek nagy esélyét látta. Vagy ha nem tudja belülről visszazárni a rakodótér ajtaját, felfedezi a sofőr és hívja az illetékeseket. És amennyire tudta, ez könnyen jelentheti azt, hogy Lydecker ezredes is jön. Ahogy a fagyos szél mardosta, nem tudta, mitévő legyen, de mint katona, tisztában volt vele, hogy a tétlenség nincs a választási lehetőségei között. Türelmesen kivárta, hogy a két indulni készülő kamion távozik, felegyenesedett fedezéke mögött és felkészült az indulásra. Tudta, hogy a fák védelme még úgy húsz méterig tart, vagy talán egy kicsit tovább, de aztán nyílt terepen kell majd futnia, fényes nappal, a legkevesebb fedezék nélkül. Amikor a következő kamion beállt a parkolóba, Max megindult. Úgy lőtt ki fedezéke mögül, mint egy rövidtávfutó a startpisztoly hangjára. Átszáguldott a fák között, majd ahogy a nyílt terepre ért, még nagyobb sebességre kapcsolt. Szemei folyamatosan a parkolót fürkészték szemtanúk után kutatva, de nem látott senkit. A kamionok egytől egyik neki háttal parkoltak, lehetetlenné téve ezzel, hogy valamelyik sofőr a vezetőfülkében ülve észrevegye őt. Ahogy megközelítette a kiszemelt kamiont és az ajtajához simult, a szíve kezdett lenyugodni. Egy vékony fémdrót futott át az ajtókat lezáró lakat két része között. A lakatot lehetetlen anélkül kinyitni, hogy a drótot el ne szakítsa, de azzal nyilvánvalóan felkeltené a sofőr figyelmét. Ha eltöri a plombát, elfogják – ismeretei alapján csak ennyit tudott biztosan. Jobb híján gyorsan elbújt a kamion alá, mert az legalább némiképp elrejtette a felületes szemlélők elől. Búvóhelyén nekilátott megfontolni a következő lépését. Vajon az összes utánfutón van olyan szerkezet? Miután alaposan szemügyre vette az ajtókat, abban


17

biztos lehetett, hogy képtelenség őket belülről bezárni, de mindegy is, mert a sofőr a drót miatt mindenképp észrevenné a behatolást. Az istenit! – gondolt azokra a számukra tiltott szavakra, melyeket Lydecker akkor használt, ha ideges volt, vagy dühös. Talán valamelyik kamionnak másfajta ajtaja van… Előjött rejtekéből, de továbbra is óvatosan mozgott, figyelte, hogy van-e valahol nem kívánt tanúja a ténykedésének. Odalopózott a következő kamion ajtajához, majd az azutánihoz, végül az ötödiknek nem kétfelé nyíló, hanem redőnyszerűen felcsúszó ajtaja volt. Még nagyobb szerencséjére nyoma sem volt a fém plombának, de ezzel még nem jut előbbre, ha képtelen lesz az ajtót bezárni. De meg kellett kockáztatnia. Miután szép óvatosan kinyitotta a zárat, megpróbálta csendesen felemelni az ajtót, de az úgy felsikoltott, mint egy sebzett fenevad. Max villámgyorsan elbújt a kamion alatt és kétségbeesve kémlelt körül, hogy más is meghallotta-e a zajt. Várt egy ideig, de semmi mozgás. Előmászott, emelt az ajtón még úgy húsz centit, – épp csak annyit, hogy átférjen alatta – aztán hátralépett egyet. Lendületet vett az elrugaszkodáshoz és csendesen felugrott az utánfutó rakterének peremére, majd egy mozdulattal átcsusszant a résnyire nyitott ajtó alatt. Felállt és a keskeny nyíláson átszűrődő fényben szemügyre vette legújabb otthonát. A rakodótér hátsó fala üresen állt, az eleje azonban tömve volt kartondobozokkal megrakott fa raklapokkal. Azok mögött Max-el közel egymagas faládák nyugodtak. Bár nem volt olyan otthonos, mint a kunyhó, de a célnak megfelelt. Óvatosan visszazárta az ajtót, ügyelve arra, hogy a redőny felhúzására szolgáló heveder kívül maradjon. A

18

MAX ALLAN COLLINS

le nem zárt ajtó lehet, hogy felkelti a sofőr figyelmét, de az alá szorult heveder egészen biztosan. Sötétség borult a rakodótérre. Közel sem érezte magát olyan kellemesen, mint a tűz mellett állva, beterítve az indián hímzésű takaróval, de legalább a szél nem csípte a testét. A fémpadló hideg volt, viszont száraz és a hónál még mindig melegebb. Max nem az a fajta gyerek volt, aki fél a sötétben, a génjeibe kevert macska DNS-nek köszönhetően még a koromsötétben is látott. Bemászott az egyik ládába, lelapult, amennyire csak tudott és kémlelte az ajtót a láda lécei közül. Úgy félórát várt mindenre felkészülve, amikor hirtelen egy férfi kiáltását hallotta: – Ó a kurva életbe! – Max ezeket a szavakat is hallotta már Lydecker-től. A trailer ajtaja egy malacvisításhoz hasonlatos sikítás kíséretében felemelkedett és egy alacsony, kopasz ember kémlelt befelé az így keletkezett résen keresztül. Erőltette a szemét, amennyire csak tudta, de végül semmi gyanúsat nem látva megeresztett egy dühös megjegyzést: – Biztos megint azok a rohadt kölykök! – aztán lecsapta az ajtót. Max hallotta, ahogy a zár a helyére kattan, úgyhogy sikerének örülve megengedett magának egy rövid mosolyt. Egy perc múlva hallotta, ahogy a sofőr a vezetőfülkébe bemászva becsapja maga után az ajtót és sebességbe rakja a váltót, aztán érezte, ahogy az erős motor felbőg és a hatalmas monstrum megindul az országúton. Egy idő múltán – Max nem tudta, mennyi idő telhetett el, mert közben álomba szenderült – érezte, hogy a kamion megáll, aztán tolat egy keveset, végül


19

huppan egyet, mintha nekiütközött volna valaminek. Hallotta a lövésszerű zajt, ahogy a légfékek leeresztettek, majd azt, hogy a sofőr a vezetőfülkéből lemászva ismét becsapja az ajtót. Gyorsan kiugrott a ládából és felkészült az indulásra. A zár kattanása jelezte számára, hogy az ajtó hamarosan kinyílik, ami pár pillanat múlva meg is történt a már ismerős visítás kíséretében. A napfény elárasztotta a rakodóteret. Max csak erre várt, mint a puskagolyó, úgy lőtt ki eddigi rejtekéből, még mielőtt felfoghatta volna, hogy a köpcös sofőr és egy magas férfi pont az útjában vannak és mögöttük keresztben egy konténer áll. – Mi a franc? – hőkölt hátra hirtelen a sofőr, akaratlanul is utat nyitva ezzel Max-nek. A lány puhán landolt a hűvös rakodódokkon, ami a kamion belsejének viszonylagos melegsége után dermesztően hidegnek tűnt számára. Megkerülte a magasabb férfit, leugrott a dokkról a parkolóba és ott folytatta útját. A távoli kerítés felé futván, hallotta, ahogy a két férfi kiáltozott utána. Ismét átfutott az arcán egy mosoly: ezek nem fogják őt utolérni. Az alig több mint két méteres drótkerítés még akkora gondot sem okozott neki, mint a Manticore körüli. Könnyedén átugrott felette, azzal a megnyugtató tudattal, hogy a két túlsúlyos férfi távolról sem jelent akkora veszélyt a számára, mint a helikopterek és motorosszánok. Azelőtt eltűnt a távolban, hogy az „üldözői” a parkoló feléhez értek volna. A kerítés túloldalán egy kétsávos autóút várta, amin túl valami olyasmit látott, ami neki egy gyárféleségnek tűnt. A levegő megőrizte a hajnal illatát, de, már érezhető volt, hogy közeleg a délután. Max a Nap állásából

20

MAX ALLAN COLLINS

megállapította, hogy nyugat tőle balra van, így – minden különösebb indok nélkül – arrafelé indult az úton. Megint csak futott, ahogy csak bírt és próbálta nem hagyni, hogy a látvány újdonsága megzavarja őt. Ilyesmit a valóságban látni nagyban különbözött a kiképzésen vetített videóktól és bármennyire is próbált védekezni ellene, ez nagyonis izgatottá és érdeklődővé tette őt. De futott tovább, ahogy csak bírt. Ahogy elhagyta az ipari parkot, egy lakóövezetbe ért. Otthonok! Mivel már olyan területen jár, ahol tudta, hogy civilek élnek, lelassította lépteit és hagyta, hogy a környezet hatása magával ragadja. Ezek az épületek kevéssé hasonlítottak Hannah házára, sokkal inkább a Manticore kiképzőanyagában látható várakra. Bár a nagyrészük fehér volt, akadt köztük néhány kék vagy sárga – mindez szivárvány egy gyereknek, aki szürkéskék környezetben nőtt fel – és mindegyik legalább kétszintes volt, garázzsal az alsó szinten. Néhány autó parkolt az utcán, mindegyik wyoming-i rendszámmal, de embereket semerre sem látott és nem értette, hogy miért. Az utcán picit feljebb egyszer csak felbőgött egy motor. Max megriadt és villámgyorsan megkerülte a házat, ami mellett állt, hogy kikerüljön az autó látóteréből, amíg az tovahalad. Ez a jármű különbözött azoktól, amikkel a Manticore-ban találkozott. Ahogy jobban megfigyelte, ki tudta venni a típusjelzését: „Avalon”. Hogy ez mit jelenthet, arról fogalma sem volt. A Manticore emberei mindig fekete autókon utaztak, amikre „Tahoe” vagy „Humvee” volt írva. Ez az „Avalon” még csak nem is hasonlított egyikhez sem.


21

Eltűnődött, hogy vajon milyen messze lehet most a Manticore-tól és hogy vajon milyen messze kellene lennie ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát. A Nap állásából mindig tudta mennyi az idő, de ez sajnos a távolság megsaccolásánál nem működött. Ismét útra kelt, bár tudta, hogy a ruhája felkeltheti rá a figyelmet, viszont azzal is tisztában volt, hogy ismét fedezéket kell keresnie. És minél előbb, annál jobb. Befordult a következő sarkon és arra haladt tovább. Bár ez egy másik utca volt, Max képtelen lett volna megkülönböztetni az előzőtől. A házak ugyanolyanok voltak, akárha egy futószalagon gyártották volna őket. Az autók is szinte ugyanúgy néztek ki és embert errefelé sem látott. Megtett két háztömböt, de a harmadiknál megtorpant. Az út túloldalán egy… gyereket látott! Egy korabeli kislányt, aki az egyik ház kocsifelhajtóján játszott. A látvány eszébe juttatta a „testvéreit”. Felszínre hozott benne egy érzést, amire már órák óta nem gondolt. Egy érzést, ami reményteli és szomorú is volt egyben. Vajon másnak is sikerült megszöknie? Tisztában volt vele, hogy ezt talán soha nem tudja meg. Soha nem tudja meg, mi lett Jondy-val és a többiekkel – Zack sajnos valószínűleg meghalt – vagy hogyan találhatná meg őket, HA egyáltalán sikerült még valakinek a szökés. De ahogy állt ott a sarkon és nézte azt a gyereket, ahogy önfeledten játszik a hóban, fogadalmat tett önmagának. Egy fogadalmat, amely meghatározza majd életének hátralévő részét. Soha nem fogja feladni a fivéreinek és nővéreinek keresését… SOHA.

Második fejezet

A TITANIC ÉJSZAKÁJA A Sapka Los Angeles, Kalifornia, 2019 NYOLC EMELET magasan egy vékony nejlonkötélhez erősítve, az éjszakai Los Angeles felett Max megeresztett egy mosolyt: Gyerekjáték. A kötél erősen rögzítette őt az épülethez, szinte már kényelmes volt, ahogy darázsderekához szorult. Hideg szél futkosott át a városon, jóval hidegebb, mint amit az emberek márciusban megszoktak errefelé. Max-et azonban ez a legkevésbé sem zavarta a dolgában. Karcsú, atletikus testét szoros fekete body ölelte körül, amely elegendő meleget biztosított genetikailag tökéletesített tagjainak. Egyébként is: kiképzését a fagyos wyoming-i télben kapta, ami felkészítette bárminemű szokatlan időjárási jelenségre, amellyel LAben találkozhat. Hosszú selymes fekete haját, amely megnőtt azóta, hogy azon a téli éjszakán sikerült megszöknie a Manticore-ból, baseball sapka alá szorította. Különös emberi póknak tűnt, ahogy lógott ott a falon. Akárcsak a zene, amit régen itt készítettek, a kiadóvállalat, amely egykor kidolgozta a többsávos hangrögzítés technikáját, mostanra már a történelem részét képezte. A Lökést követően bűnöző csoportok törtek az épületbe, mivel közismert volt, hogy ott őrizte a vállalat

22


23

a jogdíjakból befolyt pénzt. Az ezt követő túszszabadítási tárgyalások vérfürdőbe torkolltak. A szedett-vedett utcai hadsereg a Capitol Records épületéből erődítményt faragott, amely aztán ellen is állt minden támadásnak… Egészen a 2012-es Nagy Földrengésig. Azután az épület, ami egykoron egy nagy halom egymásra rakott lemezhez hasonlított, jobban emlékeztetett egy dülöngélő tortára, amelynek a tetején egy dühös isten otthagyta ujjlenyomatát. Mostanra már a bűnözők egy új generációja lakta az épületet – amit már csak „A Sapka” néven ismert mindenki – és Max most ezeket a született bűnözőket készült megrövidíteni. „A Fiókák” mindennel foglalkoztak: vétellel, eladással, cserével, persze szigorúan csak illegális körülmények között. Most például rátették a kezüket a Hollywood Heritage Múzeum biztonsági terveire. A múzeum nem messze van a Fiókák területétől a Highland-en, egy épületben, ami valaha egy nagyhatalmú ügynökségé volt. Rengeteg nosztalgikus értékkel bíró műtárgyat őriznek ott ebből a városból, ami – még a Lökés és a Nagy Földrengés előtt – egykoron az amerikai szórakoztatóipar fellegváraként volt ismert. Max tudta, hogy a Fiókák ki akarják rámolni a múzeumot és hogy az ő klánja ezt nem hagyhatja. Na nem jó polgári kötelességből, egyszerűen csak maguknak akarták a zsákmányt. Hosszú évekig tartó fáradtságos küzdelemmel a szektorrendőrségnek sikerült legalább döntetlenre hozni a Fiókák elleni harcot, beszorítva azoknak működési területét a régi 101-es, a Cahuenga és a Sunset Boulevard által határolt körzetbe. A Hollywood autópálya, a régi 101-es, amely megkerülte a „Sapkát”, mostanra már nagyrészt kihalt volt. Kevés olyan bátor

24

MAX ALLAN COLLINS

vagy inkább öngyilkos hajlamú bolond akadt, aki át mert utazni a Vadak területén. Max ahogy az épület északi oldalán lógott és jól érezte magát, mint egy hintázó gyermek, körülnézett. Alatta a 101-esen a Vadak épp egy szerencsétlent üldöztek, aki volt olyan bolond, hogy megpróbált áthajtani a területen. Egy mosoly kíséretében megrázta a fejét: „Micsoda vakmerőség!” A Mount Lee-n túlpillantva látta a 15 méter magas betűket, amit jelenleg HO WOOD-ként lehetett összeolvasni. Fehérségük még az éjjel három órai sötétben is kitűnt a környezetből. A felirat még HO YWOOD volt, mikor Max megérkezett a városba 2013ban, egy évvel a Rengés után. De azóta a Rengés utóhatásai megtették, amit a lökést követő zavargásoknak nem sikerült. Max az órájára nézett: Itt az idő. Biztonságos talajt keresett a lábának az egyik ablak peremén és guggoló pózba ereszkedett rajta. Óvatosan meglökte magát és lassan megfordult a tengelye körül úgy, hogy a feje lefelé nézzen. Visszamászott az ablak pereméhez és bekukucskált az épületbe. Nem látott semmi mozgást, minden koromsötét volt. Csendben várta, hogy Moody megkezdje az elterelő manőverét. Moody – a Kínai Klánnak, Max csoportjának vezetője volt – töltötte be a lány életében az apaszerepet – bár ő soha nem gondolt úgy rá – amely egykor Donald Lydecker ezredesé volt. A korban, melyben az emberi élet értéke gyakorlatilag a nullával volt egyenlő, kifejezetten idősnek számított – olyan 55 körül járhatott, 60-nál biztos nem volt több. Átható zöld szemei alatt egy láthatóan többször is eltört orr tanúskodott gazdájának nem túl nyugodt életviteléről,


25

de legalább így nem rítt ki az arcának mélyen barázdált vonalai közül. Vékony, rózsaszín ajkait, melyeket felesleges szó soha nem hagyta el, egy gondosan nyírt bajusz és szakáll ölelte körül. Bár hosszú, lófarokba kötött haja már egészen ősz volt, arcszőrzete még nyomokban tartalmazott fekete tincseket. Bőre a színe alapján ritkán és akkor is csak nagyon keveset találkozott napfénnyel. Bőrével ellentétben öltözködését a sötét színek határozták meg: fekete bőrdzseki, fekete póló és fekete farmer, Max öltözködési stílusa is az ő hatására alakult ki. A Kínai Klán tolvajokból és betörőkből állt. Nevüket nem azért kapták, mert lett volna köztük akár csak egy ázsiai származású is, hanem azért, mert az egykori „Mann Kínai Filmszínháza” volt a székhelyük. Egykor ez a környék megannyi mozija közül a legnagyobb volt, azonban a Lökés és a Rengés együttes hatása végleg tönkretette a filmipart és a mozik Amerika-szerte üressé váltak. Egyedi építésük miatt jószerével alkalmatlanok voltak bármi más célra, de néhányat azért átalakítottak hajléktalanszállónak, rendőrségi fogdának, nyilvánosháznak vagy nagyritkán – még ha a funkciónak nem is felelt meg tökéletesen – kórháznak. A Kínai Klán a Lökés napjaiban foglalt el a filmszínházat, amelyet aztán sikeresen tartott meg a rendőrséggel és rivális bandákkal szemben is. Öt… – Max halálos nyugalommal számolt vissza – négy… három… – a szemei az ablakra tapadtak – kettő… egy… Egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket, élénknarancs lángok csaptak fel az épület keleti oldalán, mintha csak tűzáldozatként akarnák azt

26

MAX ALLAN COLLINS

felkínálni az isteneknek. A hang, amivel a robbanás járt, felidézte Max-ben a tüzérségi ágyúk zaját, amiket még a manticore-os hadgyakorlatok idején hallott és ettől – még ha forróság is öntötte el az épületet – az ő ereiben megfagyott a vér. Egy második robbanás is megrázta az épületet, ezúttal a nyugati oldal felől. A narancs és kék lángok talán még magasabbra csaptak, mint az elsőt követően. A fényáradatban Max a sötétített ablakokon keresztül is képes volt kivenni, ahogy a Fiókák fejvesztve rohangálnak. Kivágódott az ajtó és a riadt bandatagok elárasztották az előteret abban a hiszemben, hogy megtámadták őket. Nem tévedtek nagyot, hisz a robbanások Moody elterelő hadműveletének részét képezték. Max remélte, hogy az egész felfordulás lefoglalja elég időre a Fiókákat, de mivel nem lehetett biztos benne, villámgyorsan munkához látott. Megvetette a lábát a hetedik emeleti ablak párkányán, elővette az üvegvágóját és vágott egy nyílást, amelyen át tudja juttatni kecses testét. Megragadta az így keletkezett lyuk szélét, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, amíg meglazítja az őt rögzítő köteleket. Aztán ellökte magát az ablaktól és fejjel előre belendült az imént vágott nyíláson. Néhány matracon landolt, amikről felpattanva már harcrakész állapotban állt talpra. A szoba üres volt, ha nem számoljuk a bűzt, amit az egykori irodában éjszakázók hagytak maguk után. A régi bútorzatból mostanra már csak az íróasztal maradt, azt is belepték a matracok minden irányból. A Fiókák valószínűleg így képzelik el a rengés elleni elővigyázatosságot.


27

Max az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy tartózkodik-e más is az emelten rajta kívül. Az információt a biztonsági tervekről egy belsőstől kapta Moody. Az illető úgy gondolta, hogy a díjazás, amit a Kínai Klántól kap ezért, megéri annak a kockázatát, hogy felidegesítse a saját szervezetét. Az információk szerint Mikhail Kafelnyikov – a Fiókák legendásan rettegett, szadista vezetője – a terveket egy széfben tartja a saját irodájában, ami ezen a szinten van, a hall túloldalán. Az épületben síri csend uralkodott, minden Fióka az alsó szintekre özönlött, hogy megvédje otthonát a támadóktól. Max szuperérzékeny hallásával neszeket keresett: a padló nyikorgását, léptek zaját vagy egy őr lélegzésének hangját. Semmi. Semmi, csak a tűz távoli recsegése és az oltásra igyekvő emberek kiáltásai több emelettel lejjebb. Vett egy nagy levegőt, majd szélvészgyors sprintbe kezdett a hallon keresztül, aminek célja Kafelnyikov irodájának ajtaja volt. Meg akart bizonyosodni afelől, hogy az a szemétláda tényleg nincs benn, ezért az ajtóra tapasztotta a fülét. Néma csend. Megpróbált benyitni… … Zárva. Megfordult a fejében, hogy feltöri a zárat – hisz megvoltak hozzá a szerszámok és a tudás – de végül úgy döntött, hogy hasznosabb lenne azt a rövid időt, amit kapott, az irodában eltölteni. Hátralépet egyet és egy erőteljes rúgással megadásra kényszerítette az ajtót. Az idő pénz – gondolta Max, azzal bevonult a szobába. Az egyébként üres volt, vagy legalábbis ember nem tartózkodott odabenn. Furcsa kombinációja volt az irodának, luxusapartmannak és… fegyverraktárnak. Balra a fal mentén egy polcrendszer

28

MAX ALLAN COLLINS

tömve volt pisztolyokkal, géppuskákkal, gépágyúkkal és vadászpuskákkal. A felső polcokon található dobozokban robbanó- és villanógránátok, valamint pisztolyok széles választéka nyugodott. Max könnyedén kiszolgálhatta volna magát, de hihetetlen gyűlöletet érzett minden fegyver iránt, mióta Lydecker ezredes megölte Eva-t azon az éjszakán. A szemközti oldalon egy óriási vízágy állt, valódi selyem ágyneművel takarva, mellette pedig egy méretes krómszínű hűtő gondoskodott arról, hogy a szobát uraló kontraszt megmaradjon. A fal, jobbra Max-től egyetlen hatalmas összefüggő ablakból állt, amelyen keresztül a Hold fénye szabadon áramolhatott be, fehéren megvilágítva a helyiséget. Szemben Max-el a szoba közepén egy hatalmas bordó színű fa íróasztal foglalt helyet, mögötte pedig egy trónhoz hasonlatos bőr fotel állt. A fal jobb oldalán, mint egy oltár, egy nagyképernyős TV lógott. A trón mögött egy jókora – és meglehetősen ízléstelen – a bandavezért ábrázoló, olajfestmény volt a falon, elfoglalva annak majdnem egészét. Meglepő, hogy ez a sok cucc és Kafelnyikov egója elfér egyetlen szobában – gondolta Max. Moody informátora szerint a biztonsági terveket tartalmazó széf a festmény mögött van elrejtve. Ha a széf is akkora, mint ez a förmedvény, akkor a tárcsája akkora lesz, mint egy kocsikerék – fordult meg Max fejében, amíg megkerülte az íróasztalt. Elővett egy rugóskést, megfogta az asztal mellett álló fém papírkosarat, ráállt és az orosz bandavezér sunyi, önelégült képébe nézett. Széles mosoly ült az arcára, majd egy gyors mozdulattal belevágta a kést a festménybe, pont Kafelnyikov szívébe. Ahogy hasította


29

a vásznat, az szinte olyan hangot hallatott, mintha maga a bandavezér sírna fel keservesen. A széf ott volt, ahol gondolta és a tárcsa mérete nem tért el az átlagostól. Ahogy Moody kitervelte, egy hozzá hasonló tolvaj számára ez csak egy rutin betörés. A vastag páncélajtóra tapasztotta a fülét és tekergetni kezdte a tárcsát. A széf tizenöt másodperc múlva nyitva is állt, öt további másodpercbe telt, hogy megtalálja és még egybe, hogy a ruhájába süllyessze a nosztalgia múzeum tervét. Egy nagy köteg pénz is pihent ott, túl csábítóan ahhoz, hogy csak úgy ott maradjon. Moody-nak nem feltétlenül kell tudnia róla, Max a saját sikerdíjának tekintette. Megelégedve a zsákmánnyal indulni készült, amikor megérezte az első kutya szagát. Hallott arról, hogy a Fiókák tartanak kutyákat, a betolakodók elijesztésére, de Moody szerint ezek csak pletykák. De ez a nagy, fekete, fényes szemű, éles fogú bestia határozottan nem pletyka volt. A dobermann keverék vészjóslóan, támadásra felkészülve, dühös morogás kíséretében megindult Max felé. – Jó kutya – mondta a lány, óvatosan a kutya felé nyújtva a karjait, mintegy békegesztusként. De az nem nyugodott. És nem volt egyedül… Max hallotta másik négynek a közeledését is a hall felől, majd pillanatok múlva fel is tűntek az ajtóban. Mindegyikük nagytermetű, jól képzett és erős. Már-már harci formációban álltak a lányra vicsorogva. A vezetőjük – az első kutya – közben egyre jobban megközelítette Max-et. A lány felállt és mivel a nyájas közeledés kudarcba fulladt, erélyes hangnemre váltott: – Ül! – erre a vezérkutya ugatott egyet, ami a kutya szava a „Kapd be!”-re.

30

MAX ALLAN COLLINS

Max vett egy nagy levegőt. – Ti akartátok. Utálom ezt tenni, de ti kényszerítetek rá! – és macskamódra felkészült az összecsapásra. Az első kutya támadott, de Max villámgyorsan elhajolt előle és így a falnak csapódott. A második és harmadik dobermann akciójába több tervszerűség vegyült. Kétoldalról vették körbe a lányt – elegáns bekerítő hadmozdulat állatoktól – és úgy vetették magukat rá, de sikertelenül, mert az felugrott az asztalra, így a támadók egymást ütötték ki. A két megmaradt kutya közül az egyik megállt keresztben Max előtt. A lánynak nem jelentett nagy akadályt, könnyedén átszökellt a feje fölött. Még megpróbált utánakapni, de sikertelenül. A földetérés után Max oldalra bukfencezett az utolsó kutya támadása elől, majd megindult a hall felé. Behúzta maga mögött a kitört ajtót, bár tisztában volt vele, hogy az a tönkretett zár miatt nem sokáig fogja feltartani a kutyákat. Dühös ugatásuktól ráadásul zengett az egész épület. A liftek felé irányította lépteit és remélte, hogy valami csoda folytán az egyik ajtaja kinyílik, mielőtt odaérne. És úgy is lett. Csakhogy így szemtől szemben találta magát Mikhail Kafelnyikov-val és vagy féltucat Fiókával. Meglehetősen dühösnek tűntek, különösen Kafelnyikov. Várjon csak, míg meglátja a portréját – futott át Max agyán. Az orosz emigráns magas volt és inas, de szemmel láthatóan erős. Szőke haja alig volt hosszabb, mint Max-nek a szökés idején. Kék szemei tükrözték hírhedt kegyetlenségét, amit kicsit ellensúlyoztak vastag halványrózsaszín ajkai. Térdig érő barna bőrkabát fedte


31

be, nyaknál nyitott narancsszínű selyemingét, mellkasán vastag aranylánc nyugodott, fekete bőrnadrágja pedig fekete kígyóbőr csizmákban végződött. Moody jól mondta: Kafelnyikov úgy él és úgy öltözködik, mint egy Lökés előtti rocksztár, követve apja példáját, hisz ő például az is volt. Legalábbis ezt beszélik. Kafelnyikov is rendelkezett némi zenei tehetséggel, de hamar rájött, hogy a bűn világa jobban fizet, mint a zene, különösen abban a korban, mikor a szórakoztatóipar végképp tönkrement. Ahogy Max megfigyelte az arcát, megállapította, hogy –leszámítva a dühtől eltorzult vonásait – kifejezetten jóképű. Már a maga szociopata tömeggyilkos módján. – Te meg ki a fasz vagy?! – üvöltött a lányra Kafelnyikov egy pillanatnyi habozás után. Aztán, ahogy jobban szemügyre vette a baseballsapkás alakot, elképedt: – Ez… egy lány… csak egy lány… – az emberei reakciója is hasonló volt, de nem hagyta őket sokáig ámuldozni: – Ki ez a kis ribanc?! Mielőtt Max válaszolhatott volna (amit egyébként nem szóban tervezett) egy, a hall túloldala felől érkező robaj felé kapta a tekintetét mindenki. A kutyák áttörték magukat a már amúgyis roncs ajtón és megindultak Max felé a hallon keresztül. A szájuk habzott és fogukat vicsorogatták a lányra. Max visszafordult és hetykén odavetette Kafelnyikov-nak: – A kutyasétáltató vagyok, akit rendelt. Nem emlékszik?

32

MAX ALLAN COLLINS

A férfi egy fél pillanatra összezavarodott a választól, de ennyi idő elég is volt Max-nek, hogy mellberúgja, visszapenderítve ezzel a liftbe az embereivel együtt, akiket úgy kaszált el, mint a bowlinggolyó a bábukat. A lány nem állt meg szemlélni művét, inkább villámgyors sprintbe kezdett keresztül a folyosón, a szoba felé ahol behatolt az épületbe. A kutyák szorosan a nyomában voltak, olyannyira, hogy mikor bevette magát a helységbe, a vezérkutya alig fél méterrel volt mögötte. Előrevetődött, mintha csak egy kis tavacska várná az ablak alatt, amiben meg akar fürdőzni és „átrepült” a lyukon, amit vágott az üvegre, remélvén, hogy a nyomában loholó kutya arra majd nem tudja követni. Elkapta a rá váró kötelet és jó messze lendült az épülettől. A kutya viszont rosszul mérte fel a távolságot és lendületből nekirohant az ablaknak. Hangos nyavikolás kíséretében húzódott vissza az irodába. A többiek, tanulva vezetőjük hibájából megálltak még az ablak előtt és onnan ugatták a lányt. Az egyik azért megpróbálta a lyukon kihajolva megharapni, de nem járt sikerrel. Max a kutyákra ügyet sem vetve megindult a kötélen a tető irányába. Egyszer csak maga alól hangokat kezdett hallani. Mászott tovább, de azért lenézett és Kafelnyikov fejét látta a lyukban megjelenni, mintha csak egy guillotine következő áldozata lenne. Az arca egészen eltorzult, ahogy üvöltött: – Ezért kinyírlak, ribanc! – Én nem hinném! – kiáltott vissza egy nyugodt, elégedett vigyor kíséretében. A férfi közismert kézjelekkel reagált, majd ahogy hajolt vissza, beverte a fejét az üveg szélébe.


33

Max kacagott egy rövidet, miközben mászott felfelé. Tudta, hogy az orosz emberei már úton vannak a tető felé, hogy elcsípjék. Mikor újra lenézett, Kafelnyikov fejét felváltotta egy másik Fiókáé, akit a liftben látott. Vézna fickó volt, hosszú sötét hajjal. Tétován a kötél felé nyúlt, mire Max ellökte magát az épülettől, így a fickó elvesztette az egyensúlyát és majdnem kiesett az ablakon. – Te kurva! – üvöltötte dühtől eltorzult arccal. Ezeknek aztán tényleg kicsi a szókincsük – gondolta Max, ahogy mászott tovább. Közben alatta a férfi úgy döntött, hogy újra próbálkozik. Ezúttal sikerült elkapnia a kötelet, sőt még mászni is meg tudott kezdeni rajta. Max meglepődött, érezte a férfi súlyát és tudta, hogy a kötél nem képes mindkettőjüket megtartani. – A kötél el fog szakadni! – figyelmezette az üldözőjét. – Baszódj meg, hülye picsa! Ez a behatárolt szókincs kezdett igazán unalmassá válni Max-nek. De most ez volt a legkevesebb gondja. Növelnie kellett a tempóját, hogy minél gyorsabban megszabaduljon abból a fölösleges vészhelyzetből, amibe a férfi sodorta mindkettőjüket. Az utolsó három méteren már látta, ahogy felette az épület fémes sorjája sorra vágja el a kötél szálait. A felett a csodás tiszta égen kivehetővé váltak a csillagok, amelyek mint ezernyi apró gyémánt ragyogtak egészen addig, míg egy arc el nem takarta őket… Kafelnyikov! Szép komótos mozdulatokkal elővett egy rugós kést és kinyitotta. – Hülye ribanc… Megmondtam, hogy kicsinállak.

34

MAX ALLAN COLLINS

– Kezd elegem lenni abból, hogy folyton így hívtok. A modorotok egyszerűen rettenetes. Egyéb lehetőség híján Max mászott tovább, csökkentve a távolságot a Fiókák vezére és közte. A férfi lehajolt és a késsel kezdte elvágni a kötelet. – Már csak pár másodperc… és aztán senki nem fog többé ribancnak hívni téged. Ami azt illeti, senki nem fog sehogyan sem hívni, legfeljebb úgy, hogy hulla. Max látta, ahogy a kötél szálai egyenként megadják magukat az orosz késének, de a távolság köztük egyre csak fogyott és fogyott… – Főnök, neee! – rikoltotta a vékony fickó Max alatt, de már késő volt, Kafelnyikov kése átvágta az utolsó szálat is. A lány elengedte a kötelet, de a férfi azzal együtt zuhant a mélybe. Max azonban nem. Amint szabaddá váltak a kezei, az utolsó erejével még elrugaszkodott és sikerült elkapnia Kafelnyikov kabátjának hajtókáját. Max súlyától a Fiókák főnöke kis híján átbukfencezett a peremen, de két emberének még sikerült – épphogy sikerült – megmentenie ettől. Megmentve ezzel Max-et is. Ahogy a lány lógott ott a város felett a bandavezér hajtókájába kapaszkodva, az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy akár csókolózhattak is volna. De azért ennek akadálya nem kizárólag Kafelnyikov szájának büdös halszaga volt. A két Fióka a kezeinél fogva tartotta vissza félelmetes vezetőjét a zuhanástól, megakadályozva ezzel, hogy az bármit is tehessen Max-el. De hiába a két Fióka szoros marka, a furcsa pár egyre közelebb volt a zuhanáshoz. Kafelnyikov küzdött, hogy


35

kiszabaduljon a szorításból, a puszta kezével akarta lehámozni Max ujjait a kabátjáról, de két hű embere erősebbnek bizonyult. A vékony bandavezér és a formás betörő mutatványa különös táncnak tűnhetett az éjszaka sötétjén keresztül a távolból. Max élesen a férfi szemébe nézett és lassan kaján mosoly jelent meg az arcán. Az orosz szemei a dühtől és a csodálkozástól elkerekedtek, talán valami olyasmire gondolhatott, hogy: „Ó, ha ő is az én embereim között lenne…” Pillanatnyi zavartságának az vetett véget, hogy Max lefejelte és ezzel eltörte az orrát. Kafelnyikov-nak ez új erőt adott, sikerült kiszabadítania az egyik kezét és megpróbálta vele megütni a lányt, de az váratlanul egyszerűen csak elengedte a hajtókáját. Az orosz és emberei a hirtelen megkönnyebbüléstől hanyatt estek. Ahogy Max zuhant a föld felé, akár egy hullócsillag, élvezte a hűvös szelet, ami az arcába csapott. Nemcsak hogy megszerezte, amiért jött, hanem még el is törte annak az országos nagy szemétládának az orrát. Eddig jól alakult az este. Ahogy elhaladt a hetedik emelet mellett, meghúzta a ruháján található fém gyűrűt, ami kinyitott egy ballont és beindította a miniatűr turbinát, ami felfújta azt meleg levegővel. Ez elegendő lassulást biztosított a relatív puha érkezéshez. Reménykedett benne, hogy nem kell majd a ballont használnia a Sapkáról való lejutáshoz, mert az jelentősen növeli az esélyét annak, hogy egy csapat Fióka között találja magát, akiket a robbanások az utcára vonzottak. A terv eredetileg úgy szólt, hogy vár a tetőn, amíg az utca kiürül, mivel a Fiókák valószínűleg visszatérnek az épületbe, hogy tanulmányozzák a tetthelyet. Ezután kezdte volna meg rövid légi útját.

36

MAX ALLAN COLLINS

Dehát szükség törvényt bont. Tisztában volt vele, hogy nem várja segítség az utcán – Moody és a Kínai Klán nem volt a látómezejében, ahogy ereszkedett a lefelé. Nem mintha ez meglepő lett volna. Az ő feladatuk végülis csak az elterelés volt, azt el is végezték és aztán köddé váltak, ahogy kell. Földet ért, lekapcsolta a turbinát, egy mozdulattal összecsomagolta a ballont, majd megpördült, hogy lássa a felé közeledő gengsztereket. Egy nagyobb csapat Fióka rohant sebesen, hogy elkapja. Az első támadó lelkesedésének egy szemmel szinte követhetetlenül gyors pörgőrúgás vetett véget. A másodikat egy hasonló sebességű rúgás a legérzékenyebb pontján találta el. A harmadik pedig belefutott a lány bivalyerős jobbegyenesébe. De ezt követően Max jobbnak látta futásnak eredni, mert a támadás első hullámait ugyan visszaverte, de egy sokkal nagyobb második közelített felé. Befordult a következő sarkon, a fél bűnbandával a nyakában. A Vine Street-en futva a lábai megzavarták a járdán álló vékony tócsák nyugodt felszínét. Egy csatornafedő mellett elhaladva Max eltűnődött egy pillanatra, hogy miért nem száraz az utca, ha nem is esett aznap. Sőt, nem esett hetek óta. A következő másodpercben hallotta, ahogy a csatornafedél kinyílik, villámgyorsan megpördült és harcrakész pozícióba helyezte magát. Egy őszes fej tűnt elő a csatornából, majd a gázolaj félreismerhetetlen szaga csapta meg Max orrát. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy miért tűnt vizesnek az utca… Ismét megpördült és olyan tempóban kezdett futni, ahogy talán még soha életében. A háta mögött hallotta, ahogy a gázolaj jellegzetes robbanásszerű zajjal


37

belobban. Néhány Fióka felsikoltott, inkább az ijedtségtől, mint a fájdalomtól. Moody nem engedné őket olyan közel, hogy komolyan megégessék magukat… valószínűleg. Az volt az elképzelés, hogy megállítsák az üldözőket, nem pedig, hogy végezzenek velük. De ha egy-két Fióka kicsit megperzselődik, attól még Max és Moody nem fognak rosszabbul aludni. Ahogy futás közben visszapillantott, látta, ahogy az üldözőit méretes lángnyelvek választják el tőle és azt is, ahogyan vert seregként elindulnak vissza be nem teljesült álmaik tornyába. Moody úgy tűnt el a csatorna lejáratban, mintha ott sem lett volna, akár egy szellem, aki Hollywood egykor leghíresebb utcáját kísérti. – Köszönöm – súgta az éjszakába Max és ő is köddé vált. ALIG egy órával később a biztonsági terveknek köszönhetően Max az irodaházból átalakított Hollywood Heritage Múzeum első emeletén dolgozott a biztonsági berendezések hatástalanításával. Gyakorlott kezeinek ez nem jelentett gondot, úgyhogy koncentrálhatott a következő feladatra. A megszerzendő zsákmány a második emelet túlsó végén volt egy lezárt szobában, tele biztonsági lézerekkel, taposóaknákkal és egy speciális riasztóval a tárgyon. Éjszaka csak két őr vigyázott a múzeumra, de az egyikük már aludt is az első emeleti őrpulton. Elméletben csak nosztalgikus értékkel bíró tárgyak voltak a múzeumban, igazi kincsek nem, de Max – hála Moody-nak, – tudta, hogy ez nem így van. Az amerikai filmtörténet itt kiállított műkincsei legfeljebb a gazdag

38

MAX ALLAN COLLINS

gyűjtők számára jelentenének értéket és nekik is inkább csak a Lökés előtti idők nosztalgiája miatt. Nem úgy, mint az a valódi gyémánt, amely csak rá várt a folyosó túlsó végén. Az első emeleti ereklyék a kiírások tanulsága szerint abból az időből származtak, amelyet a „Némafilmek Aranykorának” hívnak. Egy sétapálca, egy keménykalap és egy fekete öltöny, ami valaha egy Chaplin nevű komikusé volt, valami Arab kosztüm, amit egy nőies külsejű színész, egy bizonyos Valentino viselt több némafilmben, sőt még egy vonat gőzgépe is, ami a tábla szerint megegyezik azzal, ami egy Buster Keaton moziban, a „Generális”-ban volt. Max néma csendben tette meg a második emeletre vezető utat. Ott egy újabb táblába botlott, amelyen az állt: „A Stúdiók Aranykora”. Egy helyen, ahol ennyiszer használják az „arany” szót, Max elvárta volna, hogy egy kis igazi arany is akadjon valamerre. Ahogy haladt tovább szorosan a falhoz lapulva, macskaszemei észrevették az épület másik őrét, aki a folyosó túlsó vége felé lépdelt. Éles füleivel tisztán hallotta a túlsúlyos őr cipőinek kopogását. Óvatosan lépdelt tovább. Elhaladt néhány esőkabátos viaszfigura mellett az Ének az esőben című musicalből, és egy kvartett mellett, amelynek egyik tagja oroszlánnak, a másik egy idétlen robotnak, a harmadik madárijesztőnek volt öltözve. A társaság negyedik tagja egy copfos kislány volt kék kockás ruhában egy kiskutyával a kezében. A csoport az Óz, a nagy varázslóból lépett elő, de Max semmi varázslatosat nem látott a figurákban. Harry Potter-en és barátain kívül nem volt tudomása más varázslókról.


39

Ami a folyosó végén várta, annak semmi köze nem volt a stúdiók aranykorához, de az épület legbiztonságosabb terme rejtette. Ha már egyszer az volt a legértékesebb az épületben… Az árnyékból figyelte, ahogy az őr ellenőrzi az ajtókat, majd eltűnik a lépcső irányába, hogy folytassa útját a következő emeleten. Max várt még az indulással, hallgatta, ahogy a testes férfi egy szinttel feljebb is ellenőrzi az ajtókat és azután lépdel lefelé a fém lépcsőkön vissza az őrpulthoz. Ezt követően hangtalan sprintbe kezdett a terem ajtajáig hátralévő tizenöt méteren. Egy némafilm sincs ilyen csendes – futott át az agyán. Hatástalanította a riasztót és feltörte az elektromos zárat, majd vett egy nagy levegőt. Ez volt a könnyű része a dolognak. Az aknák akkor aktiválódnak, mikor a múzeum bezárt és a lézereket az infravörös sugarak hozzák működésbe, amelyek a padlótól alig pár centire vannak és behálózzák az egész szobát. Vetett egy utolsó pillantást a tervekre, hogy még egyszer az agyába vésse az egészet, majd elsüllyesztette a ruhájában. Résnyire kinyitotta ajtót és becsusszant rajta, majd visszacsukta maga mögött. A terem ablaktalan volt és síri csend honolt benne. Ez Max eszébe juttatta a Manticore barakkjait lámpaoltás után. Féltucat üvegvitrin volt körben a helyiségben, mindegyik a Titanic című film ereklyéit tartalmazta. Az egyik sarokban egy viaszbábu állt régi stílusú fehér estélyi ruhában, a szemközti sarokban pedig egy másik, egy fiatal kölyökképű férfi múlt század eleji öltönyben. Három hosszanti vitrin állt háromszög alakban felsorakoztatva a terem közepén. Az egyikben ezüst étkészlet, a másikban a hajó makettje, a harmadikban pedig a forgatáson készült állóképek voltak.

40

MAX ALLAN COLLINS

A terem túlsó sarkában egy plexibúra alatt, halvány vékony fénnyel megvilágítva, megpillantotta betörésének célját: egy hatalmas kék gyémántot kisebb gyémántokkal kivert ezüstláncon. Amit tudott a filmről az kimerült abban, hogy híres volt és sokan szerették. A TV a Lökés utáni időkben már inkább csak információszolgáltatási célokra szolgált és erősen cenzúrázták a hatóságok. Meg különben is, őt soha nem érdekelték igazán a filmek. Mi érdekes lett volna egyáltalán bennük? Néhány ember kitalált történetekben érdekesebb életet él, mint ő. De azt azért tudta – hála Moody-nak – hogy bár a Lökés előtti időkben mindenki azt hitte, hogy a hatalmas gyémánt, az Óceán Szíve nem több filmes kelléknél, valójában igazi volt, egy tízezer dolláros nyakékre helyezve, amelyet a film rendezője készíttetett. A Lökés után ő adományozta a Hollywood Heritage Múzeumnak. – Ez egy igazi érték – szokta mondogatni Moody – Csak néhány kivételes tolvaj, mint például mi, tudja még, hogy mi az. A nagyközönségnek, akik még törődnek holmi öreg-poros celluloidokkal, a kellékek mágiája elég, hogy értékként kezeljék azokat. Vicces. A városban, ahol valamikor az álmokat gyártották, az egyik leghíresebb műkincset hazugságokkal burkolják, csak azért, mert valódi. Most a híres Óceán Szíve alig öt méterre volt tőle a terem túlsó végén. És ha sikerül megszereznie és kijutnia vele egy darabban, akkor a Kínai Klánnak annyi pénze lesz, ami biztosítja a fennmaradásukat jópár évig. Lelassította a légzését, ahogy felkészítette magát a trófea megszerzésének utolsó szakaszára. Egy méretes


41

adag rágót dobott a szájába és lassú, megfontolt tempóban rágni kezdte. Elővett a felszerelései közül két jókora méretű vákuumos tapadókorongot és széles nejlon hevederekkel a kezéhez rögzítette őket. Ahogy tanulmányozta az útját a nyakék felé, megállapította, hogy legalább fél méter van, vagy még talán több is a legfelső infrasugár és a plafon között. Minden erejét összeszedve egyenesen felugrott. A kezéhez rögzített tapadókorongok hangos cuppanás kíséretében a mennyezetre tapadtak. Vett egy újabb nagy levegőt, majd lassan kiengedte. Felhúzta magát annyira, hogy az oldalra fordított arca a plafont érte. Az egész testét a karja erejével tartotta ebben a furcsa pózban. Még egy ilyen egyedülálló képességekkel megáldott katonának is, mint ő, a most következő erőkifejtések különösen megterhelőek. Lassan felhúzta a lábait úgy, hogy azok a majdani haladási irányába álljanak, vízszintesbe hozva ezzel a testét. A feje elfordítva az egyik irányba, a teste alatt tizenöt-húsz centire az infrasugarak és az izmai úgy égnek, mintha tüzet gyújtottak volna bennük. Így lógott Max a plafonon és így kellett megtennie az Óceán szívéig hátralévő távolságot. Ez még egy X5-östől sem kis teljesítmény. Ahogy fél szemmel a nyakláncra nézett, mosolyra húzta a száját. Áldozat nélkül nincs siker – gondolta és bizony az a hatalmas kék kő nagy, nagy siker lesz, nemcsak neki, hanem az egész klán számára. Kioldotta az egyik tapadókorongot és miközben csak az egyik kezével tartotta magát, a másikkal olyan messzire nyúlt, amennyire csak tudott, majd ott újra rögzítette a korongot, ami egy cuppanás kíséretében ismét a plafonhoz tapadt. A másik kezével is megismételte a mozdulatsort és így máris harminc

42

MAX ALLAN COLLINS

centivel közelebb került a sikerhez. A vállizmai egyre jobban égtek, de ő megfelelő légzéssel normalizálta a fájdalmat, kizárta az elméjéből. Csak kevesek képesek erre a világon, ő közéjük tartozik, egészen kicsi kora óta. Az izzadtság végiggördült az arcán, le a nyakán, hogy aztán végül a pólója fogja föl. De ő csak mászott és mászott teljesen kizárva a külvilágot a fejéből. Már kilencszer ismételte meg a mozdulatsort a korongokkal és kábé az út felénél járhatott, de mostanra már nemcsak a vállizmai égtek, hanem testének minden egyes izomkötege. Egy hang a fejében, amely Lydecker ezredesére emlékeztette, folyamatosan csak azt ismételgette, hogy a fájdalom az siker ára. Pofa be! – csendesítette el a fejében ismétlődő taktust. Végre, egy örökkévalóság után, ami valójában csak hat perc volt, az Óceán Szíve fölé ért. A plexibúrát alig fél méteres távolságban ölelték körül az infrasugarak, Max-nek ezen a kicsi területen kellett dolgoznia. Ha az ideút még nem lett volna elég nehéz, most jött az igazán trükkös rész. El kellett távolítania a búra tetejét, elvenni a nyakéket a riasztó működésbe hozása nélkül, aztán a korongokkal visszamászni az ajtóhoz. Nem probléma. Az egyik kezét kihúzta a korong rögzítő hevederéből, felhúzta a térdét, majd lassan, hanyatt elkezdett ereszkedni a búra felé. Ahogy a feje félúton járt a plafon és a búra teteje között, úgy nézett ki, mint aki guggol, csak fejjel lefelé. A lábát óvatosan a korong tartóhevederébe csúsztatta. Megelégedve tapasztalta, hogy az biztosan tart, úgyhogy a másik kezét is kihúzta


43

a hevederből és azzal a lendülettel a helyére tette a lábát. Most fejjel lefelé lógott, alig harminc centire a nyakéktől. Gyorsan kellett dolgoznia. Feltörte körben a zárakat, felemelte a búrát, kivette a szájából a rágógumit és a plexi tetejére rögzítette. Aztán megfordította az egészet, hogy az a tetejével lefelé álljon és a föld felé nyújtotta. Most jött az a rész, amitől a legjobban tartott. A karjai nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy finoman a padlóra tudja tenni, az utolsó fél méteren ejtenie kellett és reménykedni benne, hogy az a rágógumi elég erős lesz, hogy megtartsa a helyén és ne engedje bekerülni valamelyik infrasugár útjába. Vett egy nagy levegőt és óvatosan elengedte a búrát. Az egy tompa, alig hallható puffanás kíséretében földet ért, majd dőlni kezdett az egyik infrasugár irányába… …de aztán a rágó megtette a hatását és megállt. Első lépés teljesítve. Elővette a kését a zsebéből és közelebb húzta magát az ékszerhez. Csak egyetlen vezeték kötötte a nyakéket a riasztóhoz, de akkor is óvatosan kellett dolgoznia, hogy nehogy működésbe hozza. A fejjel lefelé lógástól vér szökött a fejébe, amitől úgy érezte, mintha lángolna az arca. A pír, ami megjelent rajta, olyan volt, amelyet csak nagyon szégyenlősök mutatnak magukon különösen kínos helyzetekben. Csak kicsit kell kitartani és minden rendben lesz. Rendben… Max azt kívánta, bárcsak tettek volna denevért is a genetikai koktéljába, akkor talán nem érezné magát ennyire furcsán a jelenlegi kaszkadőrmutatványától.

44

MAX ALLAN COLLINS

Óvatosan lefejtette a műanyag borítást a vezetékről, eltette a kését és kivette zsebeiből az alligátorcsipeszeket. Csatlakoztatta őket a szabaddá tett vezetékszakasz két feléhez, majd elővette a csípőfogóját. Visszatartott lélegzettel vágta el a nyakékhez rögzített drótot. Így várt pár másodpercig, de nem szólalt meg a riasztó, nem vették célba a lézerek és az aknák sem robbantották ki a világból. Megszabadította az ékszert a dróttól és egy pillanatig csodálattal bámulta a hatalmas követ, majd lassan széles, őszinte, boldog mosoly ült az arcára. Ezen az estén először. Elemelte a nyakéket, valódi csodálatot érezve annak értéke és történelme iránt. Egy rövid csókot nyomott a gyémántra… …ahogy az ajkai a kőhöz értek, a riasztó hangos vijjogásba kezdett. Aztán elszabadult a pokol. – Francba! – kiáltotta Max magának a tiltott szót, hangosabban, mint ahogy Lydecker ezredestől valaha is hallotta. Hamar rájött, hogy a nyakék minden bizonnyal egy nyomásérzékeny párnán nyugodott. Erről az információról a biztonsági tervek készítői valahogy elfelejtettek említést tenni. A riasztó szirénája úgy vijjogott, mint egy vágós malac, különösen éles, visszataszító hangon. Max úgy döntött, hogy vétlen szituációban is utálná. Pláne úgy, hogy miatta szólalt meg… Az első lézer a nyakék volt nyugvóhelyéül szolgáló párnát találta el, gyapjú és faforgács esővel árasztva el a szobát. Max-nek alig sikerült kikerülnie a sugár útjából. Bár tisztában volt vele, hogy a riasztóval együtt az aknák is élesítődtek, kénytelen volt a kisebb rosszat


45

választani. Kihúzta a lábait a hevederekből, hogy a padlón keresztül próbáljon kijutni. Ahogy földet ért, a lézerek körülötte mindenfelé lyukakat robbantottak a szobába. De legalább nem egy aknán landolt… Felkapta a plexibúrát, mint egy rögbilabdát és előrebukfencezett vele. Még felállni sem volt ideje, az egyik sugár a fejét vette célba. Mint a villám, emberfeletti sebességgel balra vetődött, de hallotta a sistergést, ahogy a lézer megpörköli a haját és megcsapta az orrát az ezzel járó jellegzetes égett szag. Minden erejét összeszedve felugrott a legközelebbi vitrin tetejére. Szinte még el sem rugaszkodott, egy sugár becsapott oda, ahol az imént állt. Egy kisebb robbanás is kísérte a lézer hangját, a sugár pont az egyik aknát találta el. A robbanás alapján Max megállapította, hogy az aknák nem azért vannak ott, hogy öljenek, kizárólag a behatoló ártalmatlanná tétele a feladatuk. Ez még jól jöhet… remélem. Csak pár másodperc maradt, amíg a lézerek újra célba veszik. A plexibúrát az ajtó irányába hajította úgy, hogy az kábé a hátralevő út felénél érjen földet. A búrát becsapódása után egy robbanás tépte szilánkokra. Egy pillanatnyi csendet követően az apró darabkák földet érésének csilingelése töltötte meg a termet. Max a robbanás által létrehozott biztonságos kicsiny kráterbe ugrott, tudván, hogy innentől kezdve kifogyott a tervekből… Az ajtóig jutáshoz ügyesnek és elsősorban szerencsésnek kell lennie. Az ajtóhoz szökellt, minimalizálva az egy ponton eltöltött időt.

46

MAX ALLAN COLLINS

Legnagyobb meglepetésére nem volt több robbanás – az aknák száma minimális lehetett, hogy minél kevesebb kárt okozzanak az épületben. Elfordította a kilincset… de az ajtó nem nyílt ki. A riasztó automatikusan bezárta. Újabb apróság, amit kifelejtettek a biztonsági tervekből. A lézerek kezdtek irányba állni. Megkönnyítette a célzást számukra, hogy Max mozdulatlanul állt az ajtóban. Az ágyúk tüzeltek, Max csak erre várt. Oldalra mozdult annyira, hogy a sugár ne őt találja el, hanem nyisson neki utat a folyosó felé. A lézer telibe találta a zárat és az ajtó résnyire nyílt. Max ott termett és egy gyors mozdulattal átslisszant a nyíláson a folyosóra. A két őr rohanva közelített felé. Azonnal rájött, hogy valószínűleg azok kapcsolták ki az aknákat, mert meg voltak győződve arról, hogy a behatoló csapdába esett a kiállítóteremben. Mindkettőnél kábítófegyver volt. A közelebbi egy erős felépítésű, húszas éveinek közepén járó, dühös arcú férfi volt, a távolabbi pedig a testes fickó, akit látott az ajtókat ellenőrizni. Idősebb volt a másiknál legalább húsz évvel és nehezebb is vagy ötven kilóval. Az ő arcán inkább rémület tükröződött. A fiatalabb tüzet nyitott Max-re a kábítófegyverrel, de a lány egy könnyed, gyors előrebukfenccel kikerülte a dárdát és lendületből felállva állcsúcson találta az őrt. A férfi az ütés erejétől hanyatt vágódott és métereket csúszott a padlón. Nem kétséges, hogy ha majd felébred, képtelen lesz felfogni, hogy egy egyszerű lány hogy volt képes így kiütni őt. A másik férfi próbált határozottan nézni, de hamar elárulta félelemtől remegő álla. Vaktában lőtt egyet a kábítóval, aztán csak állt ott kővé dermedve, ahogy Max közelített felé. Egy hang a fejében azt súgta neki,


47

hogy támadólag kapja elő a gumibotját, de egy másik hang arra emlékeztette, hogy milyen keveset is fizetnek neki, úgyhogy csak állt és remegett, mint a kocsonya. Max, mikor odaért hozzá, kedvesen megpaskolta az arcát és édesen rámosolygott. Aztán villámgyorsan eltűnt a folyosó végén. A múzeum bejárati ajtaján kilépve hallotta a szirénákat a távolból, de tudta, hogy mire odaérnek, ő már távol jár majd, az Óceán szívével együtt. Alig várta, hogy visszaérjen a filmszínházba és megmutathassa a zsákmányt Moody-nak. Úgy érezte magát, mint a tolvajok királya, leszámítva azt az apró tényt, hogy ő „csak egy lány”.

Harmadik fejezet

MAX ÚJ OTTHONA Az út Casper, Wyoming, 2009 AHOGY a sarokról figyelt, a kilenc éves Max megpróbált rájönni, hogy mit csinálhat épp az a másik gyerek. Honnan is tudhatta volna? Ő maga teljesen idegennek számított ebben a családias lakókörnyezetben. Vékony, kékesszürke Manticore-os hálóinge – amely zászlóként lobogott a fagyos szélben – és csupasz lába ezt csak még jobban megerősítette. De akárhogy is gondolkodott, képtelen volt rájönni, hogy mi értelme lehet annak, amit az út túloldalán a kislány csinál. Miért görget egy hólabdát a ház előtt, ami minden lépésével csak nagyobb és nagyobb lesz? Közelebbről megvizsgálva a gyereket Max megállapította, hogy az legalább egy, de talán még két évvel is idősebb lehet, mint ő. Hosszú fekete haja copfba kötve kandikált ki piros kötött sapkája alól, kicsinyke orrát kíváncsi kék szemei, hatalmas szempillái és vastag ajkai fogták közre. Megbabonázva, mintha csak egy álmot látna, Max figyelte, ahogy a lány a hatalmas hólabdát, amely már a derekáig ér, a másik irányba kezdi görgetni, de hogy mi értelme lehet, arra továbbra sem tudott rájönni. Visszahúzódott a sarok mögé, majd bebújt egy kocsi alá, hogy onnan szemlélje a lány tevékenységét. Ott várt egy ideig, majd útnak indult.

48


49

Gyorsan átvágott az úton, külső szemlélő talán csak egy kékesszürke szellemnek vélte volna. De nem látta senki. Az útnak ugyanazon az oldalán, ahol a lány is volt, behúzódott a sarki ház hátsó kertjébe, hogy azon keresztül jusson el a harmadik épületig, ami előtt a gyerek játszott. Ezt a hógörgetős viselkedést, amellyel még nem találkozott korábban – egyáltalán milyen stratégia része ez? – meg kellett vizsgálnia közelebbről. Mikor megkerülte a harmadik házat és talált egy elég nagy fát, ami mögül nyugodtan figyelhet, a lány még mindig ugyanazt csinálta. Max hirtelen kezdte még kevésbé odavalónak érezni magát a hálóingjében, mindenféle lábbeli nélkül, szemben a másik lánnyal, akinek ruházata a szivárvány színeiben tündökölt. Piros kötött sapka, zöld egyujjas kesztyű, rózsaszín felső, kék farmer és kanárisárga csizma. Ámulattal figyelte, hogy a lány úgy döntött, ez a hólabda elég nagy lesz, beállította a kert közepére, majd kicsit arrébb belekezdett egy újabb készítésébe. A havat halomba pakolta, majd gömböt formázott belőle és úgy, ahogy az előzőt, elkezdte görgetni. Amikor azzal is végzett, a második gömb alig valamivel volt kisebb az elsőnél. Megpróbálta feltenni az első tetejére, de nem tudta felemelni a földről. Bár tisztában volt vele, hogy kerülnie kell minden kapcsolatot, hogy szüksége van búvóhelyre, ételre, száraz ruhára, Max képtelen volt mozdulni. Valami azzal a lánnyal kapcsolatban ott tartotta. Nem tudta, hogy mi, de maradt és figyelt…

50

MAX ALLAN COLLINS

Nem számított, milyen lelkesen próbálkozott a lány, úgy tűnt, képtelen lesz a kisebb labdát a nagyobb tetejére tenni. Anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz, Max előlépett a fedezékéül szolgáló fenyő mögül és a másik gyerek segítségére sietett. A Manticore minden kísérlete ellenére néhány emberi ösztön erőteljesen élt benne, ezek közé tartozott a fivérei és a nővérei felé érzett feltétlen odaadás… És ez a lány, aki közel vele egykorú, a testvéreit juttatta az eszébe. Ahogy Max feltűnt, a lány felegyenesedett és csodálkozva nézett rá. Max nem szólt egy szót sem, csak odaállt a hógömb túlsó oldalához és alányúlt. A hó hűtötte csupasz kezeit, de ez furcsamód nem volt kellemetlen érzés, sőt talán még frissítőnek is találta annak ellenére, hogy a karja végig libabőrös lett. A pirossapkás lány azonnal felfogta a terv lényegét és csatlakozott Max-hez. Végül együttes erővel a két kicsi lány – hisz módosított génállománya és kiképzése ellenére Max is csak egy kislány volt – feltette a második hólabdát az elsőre. – Tartsd így egy picit – kérte Max-et a másik lány, amint egy kicsit kifújta magát. – Rendben? Max erre csak felelősségteljesen bólintott és tartotta a golyót, ahogy kérték tőle. Próbálva visszanyerni a normál légzését, a sapkás lány folyamatosan beszélt. – Rakok… rakok köré… egy kevés havat… hogy megtartsa. Érted? Max bólintott, mintha tudná, miről van szó. De végül nem bírta tovább: – Mi ez?


51

A lány kíváncsian pillantott rá: – Tessék? – Mit készítesz? Mi célt szolgál? – Célt?... Hóembert építünk, te butus. – Óh… Akkor ez egyfajta céltárgy? A lány egy pillanatra dermedten nézett rá. – Szerinted Fagyos úr úgy néz ki, mint egy kacsa? – Nem!... Akkor ez egy szobor? A pirossapkás lány így még soha nem gondolt rá. – Igen… valami olyasmi. – De ez a szobor el fog olvadni. Nem tartós. – Naná, hogy el fog olvadni egyszer, de addig nem, amíg hideg van. – De ha a szobor el fog olvadni, mi a cél? – A szórakozás! A szót már hallotta korábban, de a jelentése a Manticore-ban eltöltött ideje alatt teljesen ismeretlen maradt számára. – Nem szórakozol jól azzal, hogy segítesz? Egyébként hogy hívnak? – Max. – Max? Ez nem fiúnév? – Nem. Én lány vagyok. – Hú, hát azt én is látom… Az én nevem Lucy. Lucy Barrett. A lány folyamatosan tapasztgatta a havat, ahogy beszélgettek. Max gyorsan tanult. Ő is ugyanezt tette. – Lucy-nak hívnak. Szia Lucy. – Szia Max. Nem fázol? Max vállat vont. – Egy kicsit. A sapkás lány ezután elmagyarázta, hogy Fagyos úrnak szüksége van fejre is. Max csatlakozott hozzá,

52

MAX ALLAN COLLINS

hogy együttes erővel készítsenek egy kisebb forma labdát. – Beteg vagy, Max? – Beteg? – Úgy nézel ki, mint aki kórházból jött. – Óh. Nem. Semmi bajom. – Akkor jó – válaszolt Lucy, amíg az utolsó simításokat végezték a harmadik labdán. – Errefelé laksz? Max lassan megrázta a fejét, ahogy a „fejet” a hószoborra helyezték. – A rokonaidat látogatod? – Rokonaimat? – Hol van az anyukád? Az én anyukám nagyon dühös lenne, ha kimennék a hidegbe kabát, csizma, kesztyű és sapka nélkül. – Anyukám? – Max tartotta a labdát, amíg Lucy körbetapasztotta hótapacsokkal. – Csak van anyukád. Nem? Vagy apukáddal laksz? – Apuka? Lucy elővett egy répát a kabátja egyik zsebéből, két darab szenet egy másikból és arcot készített belőlük a hóembernek. Amint ezzel végzett, mindketten megcsodálták munkájuk gyümölcsét. Amíg ott álltak, Lucy óvatosan méregetni kezdte Max-et és csak félig viccelve megkérdezte tőle: – Ugye nem valami diliházból szöktél meg? – Diliház? Lucy erre kicsit erélyesebb hangnemre váltott: – Figyelj! Egyáltalán ebbe az országba való vagy? – Igen, amerikai vagyok – ha mást nem is, de ezt legalább biztosan tudta. – Hát akkor nincs neked anyukád? – Soha nem volt anyukám.


53

– Az meg hogy lehet? – Lucy… én azt sem tudom, hogy mi az az anyuka. A lány erre nevetni kezdett. – Valami vicceset mondtam?! – kérdezte Max dühösen. Lucy hirtelen abbahagyta a nevetést. – Te… te komolyan beszélsz? Nem tudod, hogy mit jelent az, hogy anyuka? Hirtelen nagyon zavarban érezve magát Max felelt. – Óh, nem. – Hát akkor… szerinted hogy kerültél ide? Erre azt akarta felelni, hogy „Megszöktem a Manticore-ból, felszálltam egy kamionra, aztán…”. De nem tette. Talán iskolázatlannak számított civil értelemben, de azzal tisztában volt, hogy Lucy nem erre gondolt. A lány következő kérdése még jobban zavarba hozta. – Születtél, ugye? Egy újabb dolog, amire nem tudott válaszolni. Lucy előrébb lépett, hogy tovább finomítgassa a hóembert. – Ezért vagy így öltözve? Mert nincs, aki a gondodat viselje? Max eltűnődött azon, hogy mire volt jó az a sok kiképzés, miért tanult olyan keményen az elmúlt kilenc évben, ha egy egyszerű lány most olyan kérdéseket tud feltenni neki, amikre képtelen válaszolni. Leültek a ház hótól megtisztított lépcsőjére. – Te nem idevalósi vagy, ugye? Végre valami, amire tud válaszolni. – Nem. – Én sem. Az anyukám odabent van a nénikémmel. Tegnap érkeztünk. Szeretek itt lenni, mert apu nincs itt… De hamarosan hazamegyünk.

54

MAX ALLAN COLLINS

– Anyukád egy kémmel van? Lucy elnevette magát. – Nem kém, nénikém! Viccelsz velem? Vicky anyukám testvére – aztán a nevetése zavart kíváncsiságba csapott át. – Max... Te elmenekültél otthonról? – Uh… igen. Elmenekültem – úgy tűnik, a könnyebb kérdések következnek. Lucy levette a kesztyűit: – Tessék, vedd fel ezeket. Max hálásan engedelmeskedett. Bár vizesek voltak a hótól, némi védelmet adtak, és különben is sokkal inkább a lány kedvességének örült. – Köszönöm. – Tehát akkor, Max… Neked nincs otthonod – ez kijelentés volt, nem kérdés. – Nincs. – És nincsen nővéred. – De vannak nővéreim. És fivéreim. – Tényleg? Hol? – Mi… mi szétváltunk. – Hú… Sok olyan gyerekről tudok, mint te. Max ebben valahogy erősen kételkedett. Lucy a házat nézte egy ideig, a hatalmas emeleti ablakot, majd mikor visszapillantott Max-re, újfajta izgatottság tükröződött a szemeiben. – Akkor ugye nincsenek ruháid, hely, ahol lakhatsz, vagy valami, amit ehetnél? Max ismét nem találta a szavakat. De most, hogy a kezei kezdtek felmelegedni, egyre jobban érezte, hogy mennyire fázik a teste többi része. Remegett és minden erejére szüksége volt, hogy ez ne legyen túl látványos.


55

– Max, az anyukám igazán jószívű. Mindig szerette volna, hogy legyen egy húgom, de neki és apunak nem lehet több gyereke. – Miért? – Nem tudom. De az biztos, hogy anyu segíteni tudna neked. Max szomorúan válaszolt: – Lucy, én még mindig nem tudom, hogy mi az az anyuka – és rázta fejét, a legkevésbé sem tetszett neki az, amerre ez a beszélgetés haladt. Lucy ezen eltűnődött egy kicsit, majd felállt, hogy újabb simításokat végezzen a hóemberen. Max követte, olyan némán, mint Fagyos úr. Miután végzett a csinosítgatásokkal, Lucy azt mondta: – Az anyukám adott nekem életet. Ahogy neked is. – Az anyukád adott életet nekem? A lány megint elnevette magát, de hamar abbahagyta, hogy felelősségteljes választ adhasson. – Nem az én anyukám… A te anyukád. Akárki is ő, vagy akárki is volt, az anyuka az a nő, aki életet ad nekünk. Ugye van köldököd? – Nem tudom. – Egy bemélyedés a hasadon? – Igen, olyanom van. – Nos, azon keresztül voltál anyukádhoz csatlakozva, amíg meg nem születtél. Ezért van ott. Tehát akár tudsz róla, akár nem, van anyukád, ez egyértelmű. Mindenkinek van – magyarázta lelkesen Lucy. – És… az anyukák mindig lányok? – Nők. – úgy tűnt, Lucy igazán komolyan veszi ezt az ölébe pottyant tanári feladatot. – Mikor idősebbek leszünk, belőlünk is nő lesz és anyuka.

56

MAX ALLAN COLLINS

Max-nek ez annyira nem nyerte el a tetszését. – És ez muszáj? – Hát… miért kell ilyen nehezeket kérdezned, Max? Az, hogy vannak dolgok, amikre Lucy sem tudja a választ, megelégedéssel töltötte el Max-et és a zavarán is csökkentett valamicskét. – Egyébként – mondta Lucy, ahogy újabb simításokat végzett Fagyos úron – anyukám tud neked segíteni. Adhat neked ennivalót és Vicky nénitől biztos kapsz ruhákat… Még több ember… az nem jó… vagy mégis? Hirtelen azt kezdte érezni, hogy soha nem lett volna szabad szóbaelegyednie ezzel a lánnyal. – Nem! Semmi baj, ellátom magamat. Alkalmazkodok, túlélek. – Tessék? – Ne szólj senkinek, hogy láttál, oké? Lucy láthatóan nem értette, mi a baj. – Lucy, kérlek. Ne kelljen… – Mit ne kelljen? Megölnöm téged – gondolta Max, de ki nem mondta. Lucy hirtelen megértette: – Azért, mert menekülsz, igaz? Attól félsz, hogy anyukám visszaküld téged oda. Max lassan bólintott és erősen megszorította a lány karját. – Ígérd meg, Lucy. Lucy óvatosan megérintette Max kezét. – Max, gonoszul bántak veled? Úgy értem, ott, ahonnan elszöktél… szigorúak voltak? Max fejében újra lejátszódott a képsor, ahogy Lydecker végez Eva-val. – Szigorúak voltak. – felelte az emlékeibe révedve.


57

– Gonoszak? – Nagyon gonoszak. Lucy el is feledkezett az édesanyjáról, annyira kíváncsivá tette Max problémája. – Mit tettek veled? – Elvettek anyukámtól – mondta ki Max ebben a pillanatban tett felfedezését – és aztán eltitkolták előlem, hogy egyáltalán létezik. – Tényleg ezt tették? Egy autó motorja bőgött fel az utcán egy háztömbbel odébb. Max gyorsan visszabújt a fenyő mögé. Lucy szorosan a nyomában követte. – Tényleg ezt tették? – ismételte meg saját kérdését. – Igen. És most a nyomomban vannak. Te is veszélybe kerülhetsz, amíg veled vagyok. Ezért nem tudhatja senki, hogy találkoztunk. Lucy megértette a veszélyt, amit Max vázolt, de inkább izgatottá tette. – Nézd Max… van egy ötletem. Mi elrejthetünk téged. Gyere velünk. Messze lakunk innen. Nagyonnagyon messze… Akárki is üldöz téged, biztos, hogy eszébe sem jutna ott keresni. Hirtelen egy furcsa, korábban soha nem érzett melegség öntötte le Max-et: Remény. – De ahhoz, hogy ezt megtegyük, nem kell szólnod anyukádnak? – Bízz bennem, segíteni fog. Max vadul a fejét rázta, ő megbízott Lydecker-ben is. – Anya szereti a gyerekeket, segíteni fog elrejteni téged az emberek elől, akik bántottak. Hidd el. Még adoptálni is megpróbált nekem egy hugit, de sajnos nem sikerült neki.

58

MAX ALLAN COLLINS

– Adoptálni? – Magához venni egy gyereket, akinek az anyukája meghalt, vagy valami ilyesmi. De az apukám… azt mondták ő alkalmatlan… Mindegy. Anyu mindent megtenne, hogy adhasson nekem egy kishúgot. Max-et nem győzte meg: – Köszönöm, de azt hiszem, jobb lenne, ha indulnék – azzal levette a kesztyűket és visszaadta Lucy-nak. – Nem mehetsz! Meg fogsz fagyni ebben a ruhában! Már most is reszketsz. – Inkább fagyok halálra, mint hogy oda visszakerüljek – azzal megfordult és útra kelt. Lucy utánament és finoman megfogta a karját. – Akkor mi lenne, ha csak a mi kettőnk titka maradna? Max gyanakodva nézett rá. – Komolyan. Elbújhatsz az autóban, amíg haza nem érünk. És mondtam, nagyon-nagyon messze lakunk innen. – Igazán? – Ennél messzebbre még soha senki nem tudott menekülni! Képesek vagyunk rá Max, feltéve, hogy csendben tudsz maradni. Max megvonat a vállát. – Én mindig csendes vagyok. – Ezt gondoltam. Akkor áll az alku? – és kezet nyújtott Max-nek. A fiatal X5-ös tanult erről a gesztusról a Manticore-ban és a jelentését is ismerte nagyjából. Megfogta a kezét és megrázta. Lucy egy újabb rövid pillantást vetett a házra, majd gyorsan az anyukája öreg, kopott egyterűjéhez vezette Max-et. Útközben elmagyarázta neki a tervét.


59

– Amikor kinyitom az ajtót, szállj be gyorsan. Van egy takaró a hátsó ülésen. Azt terítsd magadra és bújj le az ülés mögé. Aztán maradj csendben, akár a kisegér. – Én annál csendesebb vagyok! – felelte Max némi sértettséggel a hangjában. Érzékeny fülei számára az egér borzasztó hangos élőlénynek tűnt. – Anyu mindig a hátsó ülésre ültet engem és becsatoltatja a biztonsági övet. Ha óvatosak leszünk, suttogva tudunk beszélgetni… és ha sikerül egy kis kaját kérni az útra Vicky nénitől, akkor osztozhatunk rajta. – Kaja? – Étel, Max. Enni csak szoktál, ugye? Max arcán egy kis mosoly futott át. – Igen, de elég rég volt, hogy utoljára ettem. Lucy bólintott. – Oké, akkor szerzek neked… Ez olyan izgalmas. Emellett a hóember francot sem ér. Max szemei elkerekedtek, hogy az egyik tiltott szót ettől a kislánytól hallja. – És most szállj be az autóba, – mondta Lucy – aztán bújj a takaró alá. Azzal kinyitotta az ajtót. Max, akibe belénevelték a feljebbvalóinak való engedelmeskedést, követte az utasításokat. A kocsiban tulajdonképpen hideg volt, de a szabadhoz képest még így is kellemesnek hatott. És legalább védve volt a széltől, a takaró pedig kellemes melegséget adott kihűlt tagjainak. Alig egy órával később a csomagtartó ajtaja kinyílt, amitől Max kis híján pánikba esett… de szerencsére Lucy anyukája nem nézett jobban körül, csak berakott két bőröndöt – az egyiket szinte Max fejére – majd visszacsukta az ajtót.

60

MAX ALLAN COLLINS

Max hallotta, ahogy Lucy és anyukája búcsút vesznek Vicky nénitől, majd beszállnak az autóba. – Kapcsold be a biztonsági öved. – Igenis, anyu – felelte katonásan Lucy, ahogy bevágta magát a hátsó ülésre. Arrébbtolva a bőröndöt Max vetett egy rövid pillantást ideiglenes otthonára. Az ülés, amiben Lucy ült, magas volt, alatta hatalmas kihasználatlan területtel. Úgy döntött, hogy körülnéz másfelé is, kihasználva az ülés magasságát, átmászott alatta és felnézett a kényelmesen ücsörgő Lucy-ra. Az villámgyorsan a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson lelkesedésében. Ami Max-nek egy túlélési gyakorlat volt, az neki élete legizgalmasabb kalandja. – Jól vagy, Lucy? – kérdezte az anyukája. – Igen, semmi baj. A motor beindult, lassan életet lehelve az öreg egyterűbe. – Mindjárt melegebb lesz, kicsim. – Az jó. Kicsit fázom. – Biztos átfagytál, amíg azt a buta hóembert építetted. – Nem szereted Fagyos urat? – Dehogynem. Nagyon csinos lett, drágám. Egy kis idő múltán, mikor a fűtés már bemelegítette az utasteret, Lucy Max-re pillantott, aki egy bólintással jelzett vissza neki. – Most már nem fázunk, anyu. – Fázunk? Mi ez a többes szám? – Hát én és az új barátom… uh… Max… uh… nem látod? Itt ül mellettem. Az anyukája elnevette magát. – Egy újabb képzeletbeli barát? Lucy megvonta a vállát. – Drágám, nem vagy már egy kicsit idős ehhez?


61

Lucy széttárta a karjait. – Max lesz az utolsó, megígérem. Ez a viccelődés ment még egy darabig, közben Lucy sütiket csúsztatott Max-nek úgy, hogy az anyukája ne vegye észre. Max olyan csendesen evett, amennyire csak bírt és közben hallgatta az anya-lánya beszélgetést – egy olyan beszélgetést, amilyet soha nem hallott a Manticore-ban felnőttek és gyerekek között. Anya kedvesnek tűnt… A kis szökevény most kezdte csak igazán felfogni, hogy mennyire idegen számár ez a világ, ahova került. Aztán a beszélgetés abbamaradt, helyét felváltotta a dallamos countryzene a rádióból, amit már ismert a Manticore-os időkből. Éjszakánként sokszor hallotta, ahogy az őrök rádiójából ez szólt. Nem sok időbe telt, hogy Lucy elszenderedjen és kicsit később Max-et is elnyomta az álom. Mikor felébredt, az autó már állt. Óvatosan kikukucskált az ülés alatt, de nem látta Lucy lábait. Visszamászott az autó hátsó részébe és észrevette, hogy a bőröndök is eltűntek. Elkezdett erősen fülelni, de csak az éjszakai forgalom távoli hangját hallotta. Ismét teljesen egyedül volt. Lassan kimászott a takaró alól és körülnézett. A hold és a csillagok állásából megállapította, hogy éjfél körül járhat. Azt is hamar kikövetkeztette, hogy Lucy-ék minden bizonnyal az autóval szemközt látható számozott ajtó mögött lehetnek. Minden belénevelt elővigyázatosságát felhasználva kimászott az autóból, hogy kinyújtóztassa elgémberedett csontjait. Az ülés mögött összekuporodva a csontjai és izmai teljesen elmacskásodtak, de persze másfelől nézve meleg, száraz helyen volt és kellemes érzéssel töltötte el a

62

MAX ALLAN COLLINS

tudat, hogy a Manticore-t jó messzire maga mögött hagyta. Igazából nem lett volna szüksége ennyi alvásra, de egy kicsit tartalékolt is, nem tudván, mi vár rá. Miután megbizonyosodott afelől, hogy senki nem figyeli, nekikezdett felfedezni a környezetét, de az autót egy percre sem veszítette szem elől. Az idő itt kissé melegebb volt, mint ott, ahonnan eljöttek és havat is már csak nyomokban lehetett látni. Az egyterű egy parkolóban állt, amelyet egy kétszintes U alakú épület ölelt körül. Lucy-ék ajtaja az U egyik szárának közepén volt. Nagyjából húsz autó lehetett a parkolóban, nagyrészük Utah állambeli rendszámmal. Ahogy jobban körülnézett, megpillantott egy üvegajtót, amin az állt: ELŐTÉR. Ahogy közelebb ment hozzá, fényt látott kiszűrődni onnan. Megpróbált benyitni. Az ajtó nem volt zárva, de ahogy megmozdította, megszólalt egy csengő. Amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt az egyik parkoló autó mögött és onnan nézte, ahogy egy fiatal szőke férfi jön elő a hátsó szobából, körbepillant, értetlenül megrázza a fejét és visszamegy oda, ahonnan jött. Az előtér közepén álló asztal tetejéről egy nagy tál hívogató gyümölcs szemezett Max-el. A lány gyomra hallhatóan korogni kezdett, de tudta, hogy a gyümölcshöz vezető út azon ajtón keresztül vezet, azzal az idegesítő csengővel. A kiképzésen belénevelték, hogy nem létezik leküzdhetetlen akadály. De ennek a problémának a megoldásán a szükségesnél jóval tovább törte a fejét, mert a szemei folyton a gyümölcsöstálat fürkészték. Több önkontrolljának kellene lennie! Hisz mi ő, egy gyerek?!


63

Végül arra jutott, hogy nyilván van másik bejárat is, úgyhogy útnak indult, megkeresni. Az épület másik felén hamar meg is találta, de ez az ajtó zárva volt és csak mágneskártyával lehetett kinyitni. Viszont őrt közel s távol sem lehetett látni, ami Max-nek pofonegyszerűvé tette a bejutást. Visszasietett Lucy-ék egyterűjéhez, hogy körülnézzen benne. Csavarhúzót ugyan nem talált, de a kesztyűtartóból előkerült egy zsebkés. Ez is megteszi. Alig 5 perccel később eltávolította a kártyaleolvasó fedelét, összekötötte a megfelelő drótokat és belépett a folyosóra, ami az előtérhez vezetett, ahol már várta a jutalma, a hatalmas gyümölcsöstál. Miután visszahúzódott a folyosóra az egész tállal a kezében, gyorsan befalt két banánt és egy narancsot, szerteszét hagyva a héjukat, mintha egy éhes vadállat garázdálkodott volna arra. Azután jobban körülnézett a folyosón. Megtalálta a mosdót, úgyhogy szomját is csillapíthatta végre. Miután mindennel megvolt, visszament az autóhoz, de egy banánt és két almát oda is vitt magával. Azokat majszolgatta egészen addig, amíg Lucy és az anyukája fel nem tűntek. Gyorsan bebújt a takaró alá és már úton is voltak ismét. Lucy szeretett volna vele sugdolózni, de Max megrázta a fejét. Nem akart kockáztatni. A hasa végre tele volt és ez a furcsa különös világ, amivel még csak most találkozott, kezdett egyre jobban tetszeni neki. A fejére húzta a takarót és mély álomba szenderült.

64

MAX ALLAN COLLINS

NYOLC ÓRÁVAL később az autó ismét hosszabb időre megállt és Lucy az anyukájával együtt megint eltűnt. Max előbújt rejtekhelyéről, kimászott az autóból és hirtelen egy olyan helyen találta magát, amelyet eddig csak a kiképzésen vetített videókon látott. Mindenfelé napfény, pálmafák és éltető meleg! Ahogy állt ott az autó mellett és hagyta, hogy a napfény energiával töltse fel testét, eltűnődött, hogy érzett-e már valaha ilyen meleget. De még hasonlót sem tudott felidézni. Nagyon élvezte ezt az érzést. Egy alacsony ház mellett állt, amely jóval kisebb volt, mint aminél Lucy-val találkozott. Az egyterű egy felhajtón parkolt, a túloldalon pedig egy hosszú, aszfaltozott út feküdt, amit teljesen egyforma külsejű, egyszintes házak szegélyeztek, ameddig csak a szem ellátott. A távolból, vidáman hancúrozó gyerekek hangját hozta a szél. Feltételezvén, hogy talán Lucy is ott lehet, Max tett egy lépést, de egy női hang megállította. – Biztos éhes lehetsz. Max megpördült, hogy szemtől szemben láthassa Lucy anyukáját. – Uh… Az arcról, amely visszanézett rá, ugyanaz a kedvesség sugárzott, amelyet Lucy-nál már megismert. – Semmi baj drágám, Lucy mesélt nekem a helyzetedről. Max első gondolata az volt, hogy elfut, de aztán eszébe jutott, hogy az eddig egyetlen nő, akivel a Manticore kerítésein kívül beszélt – Hannah – segített neki. És úgy, mint Hannah, ez a nő is kedvesnek tűnt vele, „drágámnak” hívta, akár a saját lányát.


65

A következő pillanatban Lucy anyukája szélesre tárta előtte az ajtót és kedves mosollyal azt kérdezte: – Nem akarsz bejönni? Esetleg nem ennél valamit? Max bizonytalanul közelebb ment a nőhöz, közben figyelmesebben tanulmányozva „anyut”. Az járt a fejében, hogy vajon minden anyuka ilyen lehet? 160 cm körüli, 50 kilós, sötétbarna haját kontyba fogja hátul, hatalmas kék szemei vannak szép hosszú szempillákkal és mélyvörös ajkai, amelyeket csak kedves szavak hagynak el. – Nem vagyok éhes – bökte ki végül Max. – Nézd Max… Max-nek hívnak, ugye? Max bólintott. – Ez a Maxine rövidítése? – Nem hiszem. A nő mosolya kisebb lett, de nem tűnt el. – Nézd… Max. Lucy mondta nekem, hogy nincs hova menned és hogy az emberek, akiknél laktál korábban, bántanak, ha rádtalálnak. Ez igaz? Újabb bólintás. – Akkor szükséged lenne egy új otthonra, nem? Max tekintete az utca messzijét fürkészte, de egyik ház sem rejtett magában jobb választ a kérdésre, mint amelyik mellett most állt. Újra csak bólintott. – Akkor… szeretnél velünk maradni? Max megvonta a vállát. Nem tudta, hogyan kéne válaszolnia. – Hát, akkor gyere be, drágám. Eszel és közben beszélgetünk. Megoldjuk. Max végignézett az utcán a másik irányba is, de onnan sem érkezett semmi válasz. Tétován megindult a ház felé. A szélesre tárt ajtón túlról sült hús illata érződött csalogatóan.

66

MAX ALLAN COLLINS

Az igazi étel a sok nélkülözés után végül becsalogatta Max-et a házba. A nappali kicsi volt, bár Hannah-énál nagyobb, de kevésbé otthonos. A szobában elfüstölt cigaretták szaga terjengett. A szag forrása egyértelműen az öreg lerongyolódott fotel volt a bal oldalon. A mellette álló asztalon sörösdobozok sorakoztak, teljessé téve a lakásban uralkodó kocsmabűzt. De szerencsére a sült hús illata még továbbra is hívogató volt, úgyhogy Max követte Lucy anyukáját az ebédlőbe. Ez a helyiség sem volt túl nagy, ráadásul a nagy részét elfoglalta egy méretes, fából készült ebédlőasztal a hozzá illő székekkel. Bár az asztalon gőzölgő ennivaló nem nézett ki másképp, mint amit a Manticore-ban adtak, az illata sokkal jobb volt. Sült hús répával, főtt krumplival. Lucy az asztal túlsó végén ült és bűnbánás tükröződött az arcáról. Az anyukája kihúzta az asztal alól az egyik széket és mutatta Max-nek, hogy üljön le. – Lucy apukája nem vacsorázik ma velünk. Dolgozik, kamionvezető. Max gondolta, hogy az olyasvalaki lehet, mint akinek az autójában megbújt. – Holnap jön haza. Szereted a sült húst, Max? Max hatalmasat nyelt. – Igen, nagyon. – Hát akkor szedj belőle nyugodtan. Lucy, segíts neki… Nyugi, van bőven. Ahogy a nagy adag hús a tányérjára került, Max rögtön falni kezdte. Úgy érezte, hogy még soha életében nem evett ilyen finomat. – És, drágám… Casper melyik részén születtél? Max egy pillanatra abbahagyta az evést. – Casper?


67

– Tudod, … a város, ahol Lucy-val találkoztál. – Én nem ott születtem – felelte magabiztosan, bár belül tele volt kételyekkel. Az előző napig fogalma sem volt anyukákról, születésről, hát honnan tudhatná a helyes választ a kérdésre? – Az alapján, amit Lucy mesélt nekem, és a ruhádból ítélve egy intézményből szöktél meg… Egy árvaházból esetleg? – Mi az az… árvaház? – Az egy hely olyan gyerekeknek, akiknek nincsenek szüleik. – Igen, onnan szöktem meg. – És kegyetlenül bántak ott veled, drágám? – Nagyon. Lucy anyukája a tányérja felett körözött agy kis darab hússal a villáján, de nem harapott bele. Látszott, hogy el van mélyülve a gondolataiban. – Megpróbáltunk örökbefogadni egy kedves lányt, mint te… hivatalos úton. De nem engedték nekünk. A férjem… ivási problémái vannak. Úgy gondolom, jogod van ezt tudni. Miféle problémája lehet valakinek az ivással? Azután „anyu” folytatta: – Szeretnél velünk élni? A rágást abba sem hagyva Max felkapta a fejét. – Te és Lucy olyanok lehetnétek, mint a testvérek. Max Lucy-ra nézett, aki vidáman, széles mosollyal az arcán vadul bólogatni kezdett. – Lucy apukájának és nekem nem lehet több gyerekünk. És hát Isten tudja, talán még jól is jönne két újabb segítő kéz a ház körül. Max a nő szemébe nézett: – Erről mások is tudni fognak? „Anyu” szeme hirtelen megtelt tagadással:

68

MAX ALLAN COLLINS

– Nem! Nem tudhatnak, drágám… különben visszavinnének téged oda, ahonnan megszöktél. Max vadul rázni kezdte a fejét: – Azt én nem akarom! – Te leszel az én másod-unokatestvérem, Beth lánya. – Igen? Anyu elmosolyodott. – Mostantól igen… Mi leszünk a te örökbefogadó családod. Akkor szeretnél velünk maradni, Max? Megértvén, hogy a nő mire gondol, Max lassan bólintott. Akkor és ott, alig pár nappal azt követően, hogy kijutott a Manticore-ból, új otthonra lelt. Lucy először szólalt meg, mióta hazaértek: – Apu bele fog egyezni? – Majd meggyőzöm. Ne aggódjatok, lányok. Tudom, hogy ő néhanapján… kibírhatatlan… de tisztában lesz azzal, hogy ez mit jelent nekem. És ameddig Max segít majd a ház körüli munkákban… segíteni fogsz, ugye? Max bólintott. – Hát akkor nem lesz semmi gond. De most először is megvárjuk, amíg jóllaktok, aztán kerítünk neked valami rendes ruhát. Végignézve a megviselt hálóingén, Max egyetértett abban, hogy ez nem egy rossz ötlet. – Azért úgy egyetek, hogy maradjon hely a pitének is. Citromos-habcsókos. Max soha nem evett még korábban ilyen egzotikus ennivalót és leírhatatlanul finomnak találta. Aztán a következő este azt is megtudta, hogy mi az az apuka és bizony távolról sem volt olyan szimpatikus, mint egy anyuka. Egy apuka (vagy legalábbis ez) egy


69

nagydarab erőszakos, őszülő férfi büdös szájjal és trágár szókinccsel. Óh… apu tud kedves is lenni, ha épp nem iszik. Csakhogy ilyen nem túl sűrűn volt és nem tartott sokáig, hogy Max megértse, mit is takar az, hogy ivási probléma. Mindössze tíz, Jack Barrett-el eltöltött perc után Max rájött, hogy tévedett, mikor Lydecker-t gonosznak gondolta. Ő csak céltudatos volt, a siker érdekében bárkit és bármit képes lett volna feláldozni, azonban csak a saját öröméért nem bántott senkit. Szörnyű volt, de ez az „apu” maga a szörnyeteg. Ahogy hazaért, kicsapta az ajtót, elcsörtetett a felesége mellett, akinek köszönésképp csak annyit vetett oda: – Adjá’ sört! – aztán levágta magát a fotelébe és rágyújtott. A következő pillanatban meglátta Max-et, aki egy rózsaszín pólóban és farmerban állt Lucy mellett, a foteltől alig pár méterre. – Ki a faszom ez itt?! Egy sörrel a kezében Mrs. Barrett olyan kedvesen válaszolt a kérdésre, mintha nem is hallotta volna annak durva módját: – Ő Max. Köszönj Mr. Barrett-nek, Max! – Jó, napot, Mr. Barrett. Az ügyet sem vetett Max-re. – Mi a faszt keres itt egy redves árva?! Vajon honnan jött rá, hogy ő árva? Talán arra is rájött, hogy katona? Miközben a kezeit törölgette a kötényében, Mrs. Barrett továbbra is megpróbált nyugodt maradni. – Légy vele kedves, Jack… Szüksége van egy helyre, ahol ellakhat egy ideig. A férfi fortyogó dühvel a szemében nézett rá.

70

MAX ALLAN COLLINS

– Még egy istenverte száj, amit etetni kell?! – Jack, segíteni szeretnék neki. – Joann, ha… – Sokmindent elnéztem neked, Jack. Ha ez most nem tetszik neked, legközelebb egy üres házba jössz haza. Semmi vacsora, semmi tiszta ruha, Jack. Még a sörödért is neked kéne kimenned a konyhába. A férfi meglepetéssel vegyes gyűlölettel tekintett az asszonyra. – Ne merj szájalni… – Megüthetsz, Jack… de akkor nem látsz minket többet. Ezúttal tényleg örökre eltűnnénk. Ennyire fontos ez nekem! A férfi elfordult, felkapta a távirányítót és nagyot kortyolt a söréből. Mrs. Barrett elindult a konyha felé és odaszólt Maxéknek: – Gyertek, lányok. – Ne olyan gyorsan! – csattant fel Mr. Barrett. – Te! – kiáltott Max-re. – Igen, uram! – Hát… legalább tisztelettudó vagy. Kicsit nyüzüge, de egy-két év alatt kikerekedsz majd, mint Lucy. Segítesz majd a ház körül, hogy kiérdemeld, hogy itt lakhass? Ez itt – bökött a férfi a lányára – félig sem végzi el a rábízott házimunkát. Lucy védekezni próbált: – Én mindig meg szok… Mr. Barrett a foteléből felugorva akkora pofont kevert le a lánynak, hogy az egész ház zengett tőle, mintha elsütöttek volna egy pisztolyt. Lucy szája remegni kezdett és könnycseppek gurultak végig az arcán, de képes volt megállni, hogy elbőgje magát. – Ne merj visszabeszélni az apádnak!


71

Ahogy próbálta visszafojtani a sírást, Lucy-nak csak annyit sikerült kimondania, hogy: – Igen, uram! – Így már jobb. Max Lucy elé lépett. – Ne bántsa őt! Jack őt még erősebben ütötte meg, mint Lucy-t. A fájdalom végigfutott az egész testén, de nem úgy képezték, hogy ezt ne tudja elviselni, ahhoz viszont minden erejére szüksége volt, hogy ne üssön vissza. Lehet, hogy a családok így működnek, de ha mégsem, még mindig végezhet a férfival később. – Itt akarsz maradni? Zabálni akarsz, meg lefeküdni valahol? Akkor csukva tartod azt a kibaszott pofád, amíg nem mondom, hogy beszélhetsz! Max továbbra is sajgó arccal állt, némán és farkasszemet nézett Jack Barrett-el. A férfi ismét megütötte. – Ne bámulj rám, és ha mondok neked valamit, mutathatnál némi tiszteletet, hogy az Isten verjen meg! Használd azt az „Igen, uram” szarságot és megleszünk egymással. Max teste még jobban elkezdett fájni, ezúttal egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, de nem tette meg azt a szívességet a férfinak, hogy kimutassa a fájdalmát. – Igen, uram! – Akkor nálunk maradhat, Jack? – kérdezte Mrs. Barrett. – Maradhat. Egyelőre. – Óh, Jack, köszönöm! – puszilta meg a férje arcát, de az csak ellökte magától. Ezután anyu – ahogy eddigre már Max is hívta és így is gondolt rá – bekísérte a lányokat a szobájukba.

72

MAX ALLAN COLLINS

– Ne dühítsd fel Jack-et – magyarázta közben Maxnek. – És ne beszélj neki vissza, mikor… rossz hangulatban van. Később, mikor már mindketten ágyban voltak, Lucy megszólalt. – Azért remélem… remélem nem rosszabb, mint ahonnan megszöktél. Max-nek ezt mérlegelnie kellett. De arra jutott, hogy végül is pofont kapni még mindig jobb, mint golyót. – Nem, itt jobb – válaszolta végül. EZ TÖRTÉNT februárban. De bizony jónéhány pofon elcsattant márciusban, áprilisban és májusban is. Sőt a pofonokon kívül kaptak a lányok néhány jókora verést is. De a legrosszabb mégis az volt, mikor néhanapján Mr. Barett belépett a lányok szobájába az éjszaka közepén és magával vitte a rémült Lucy-t. Amikor a lány visszatért, mindig csak annyit mondott Max-nek, hogy legalább meg nem verte az apja. Max nem rendelkezett semminemű ismerettel a szexuális dolgok terén, így nem igazán tudta, hogy mi szokott olyankor történni, de abban biztos volt, hogy valami nagyon rossz. A verések és bántalmazások tehát mindennaposak voltak a Barrett-házban, Max-nek pedig sikerült beilleszkednie ebbe a rendszerbe. Mindössze egyszer ütött vissza. Még március elején történt az eset, mikor Jack – ahogy Max gondolt rá, legkevésbé az „apa” kifejezés jutott eszébe a férfiről – ismét nagyon megverte és ezt már nem bírta tovább. Mikor felállt a földről, Jack ismét megpróbálta pofonvágni, de ő kikerülte az ütést, elkapta a férfi karját és eltörte két ujját.


73

De bántani Mr. Barrett-et nagy hiba volt. Megvonták tőle az élelmet egy hétre, ami nem fájt neki különösebben – hiszen ő egy genetikailag tökéletesített katona – de mikor a férfi hazament a kórházból, úgy megverte Lucy-t, hogy az két napig lábra sem bírt állni. – Ha még egyszer kezet emelsz rám, a nővéred fizeti meg az árát! Onnantól kezdve Max nem ellenkezett Jack akaratával és a férfinek is volt annyi esze, hogy ne próbálja újra bántani fogadott lányát. Legalábbis addig a júniusi napig, amely az egész világot örökre megváltoztatta. 2009. JÚNIUS 8-a ugyanúgy kezdődött, mint bármely más átlagos nap. Az iskola egy hete véget ért, Max és Lucy élvezték a nyári szünidőt. Max egyébként meglepően könnyedén beilleszkedett az iskolába. Sikeresen titkolta még az epilepszia-szerű rohamait is – amelyek a genetikai átalakításának mellékhatásaként léptek fel időnként nála – egészen addig, míg az iskolai nővér szemtanúja nem volt egynek. Tőle kapott egy vény nélkül beszerezhető gyógyszert, – tryptophan-t – amivel egész jól kordában lehetett tartani ezt a betegséget. A délután folyamán Jack rendesen ellátta a lányokat munkával, hogy aztán estére még a szokásosnál is dühösebb legyen. A Dodgers, az egyetlen dolog, amit igazán szeretett az életében vesztésre állt, ami csak újabb indokot szolgáltatott neki, hogy bántsa Lucy-t és anyut. A két kislány kiszolgálta minden vágyát, ahogy elterpeszkedett a fotelben, vedelte a söröket, egyik cigiről a másikra gyújtott és nézte, amint a Dodgers hamar 3-0-s hátrányba kerül. Mrs. Barrett bemenekült a

74

MAX ALLAN COLLINS

hálóba a férje brutalitása elől, így viszont a lányokra maradt, hogy tűrjék a férfi minden haragját. Lucy-t egyszer már meg is ütötte az este folyamán, úgyhogy a nővérek meghúzták magukat a háttérben, vigyázva, nehogy még jobban haragra gerjesszék. Aztán a dolgok hirtelen kezdtek jobbra fordulni. A Dodgers-nek volt embere a kettes és hármas alapponton úgy, hogy csak egyvalaki esett ki. Max tanult egy keveset a baseball-ról, mióta arra volt kényszerítve, hogy végignézze a mérkőzéseket Jack-el és felismerte, hogy akár pár perc alatt meg is fordulhat a találkozó állása. A saját biztonságuk érdekében a lányok is Dodgers szurkolók voltak. Ha jól ment a csapatnak, kevesebb volt a verés. Amikor elment az áram valamivel 9 után, Max megragadta Lucy karját és magával vitte az alagsorba a lépcső alá, ahova el szoktak bújni Jack haragja elől. Ahogy ott kuporogtak, könnycseppek gurultak végig Lucy arcán. Jack felkutatta az egész házat értük, közben végig üvöltözött, hogy ha megtalálja őket, nagyon nagy verést kapnak. Max ekkor jutott elhatározásra. Amikor mindenki nyugovóra tér az éjjel, megszökik a házból. Csakhogy mint kiderült, ezen az estén senki nem ment aludni. A verést ennek ellenére megúszták a lányok. Miután megunta a keresésüket, Jack-nek eszébe jutott, hogy a meccs még mindig tart, így felrohant az emeletre a hordozható rádióért. Mikor azon sem hallott semmit, dühöngeni kezdett, hogy nem tudja meg a meccs eredményét. Azonban egy idő után az alkoholgőz felszállt az agyából és kezdett valamelyest kitisztulni a tudata. Odahívta magához Mrs. Barrett-et és a lányokat, majd azt mondta nekik:


75

– Valami borzasztó történt – a hangjában félelem és keserűség volt a szokásos gyűlölet helyett. Talán még jobban meg volt rémülve, mint a lányok. Kicsit később mindannyian a rádió köré gyűltek: „Ez itt a rádió tartalék sugárzó csatornája. Ma keleti idő szerint éjjel 12 óra 5 perckor terroristák nukleáris fegyvert robbantottak az Atlanti-óceán felett. Az ezt kísérő elektromágneses lökés tönkretett minden elektromos berendezést a keleti parton.” Mrs. Barrett és Jack átölelték a lányokat. „Minden kommunikációs csatorna tönkrement a Mississippi-től keletre és jelenleg nincs hír arról, hogy mikor lehet kapcsolatot létesíteni az érintett területekkel. A nyugati part mentén is fennáll a lehetősége egy hasonló támadásnak, ezért a hatóságok arra kérnek mindenkit, hogy további értesítésig maradjanak az otthonaikban.” A kis család ott kuporgott a rádió körül a következő két-két és fél órában, de az adás csak folyamatosan ismétlődött, új hírt nem mondtak. Végül Jack megunta a tétlenséget, magához rántotta Lucy-t az anyukájától és rámordult: – Hozzá’ sört! Lucy kisietett a konyhába és ahogy tért vissza, már nyitotta is ki a dobozt, de az kicsúszott a kezéből, mikor át akarta nyújtani az apjának és pont a férfi nadrágján landolt. A férfi felugrott és dühtől torzult arccal a családjára nézett. A ruhája úgy nézett ki, mintha összevizelte volna magát. Max nevetésben tört ki. A feldühödött Jack-nek ez csak olaj volt a tűzre, fel akarta pofozni, de a lány már korábban eldöntötte, hogy távozik, úgyhogy nem volt többé oka arra, hogy tűrje a bántalmazást.

76

MAX ALLAN COLLINS

Ahogy a férfi keze meglendült, hátrabukfencezett és kirúgta a lábait. Jack üvöltött dühében, megpróbált felállni a földről, de Max egy gyors mozdulattal eltörte az orrát. A ház ura visított fájdalmában. A lányt ez a hang olyan különös megelégedéssel töltötte el. Indult volna az ajtó felé, de Jack úgy érezte, még nincs vége a harcnak. Megpróbált utánakapni, de Max fordulásból, szemmel szinte követhetetlen sebességgel fejberúgta. A férfi eszméletlenül terült el a földön. Max az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a megdöbbent Lucy-ra és Mrs. Barrett-re – a nővérére és az anyukájára – és annyit suttogott feléjük: – Köszönöm. Majd elhagyta ezt a kicsi házat, amely egy ideig az otthonául szolgált. Nem tudta még, hogy merre induljon, de abban biztos volt, hogy oda már többé nem tér vissza. SOHA. AZ ELKÖVETKEZŐ napokban – csakúgy, mint mindenki más – a még megmaradt médiákból tudta meg, hogy pontosan mi történt. A Lökés mindent örökre megváltoztatott. Minden elektromos és motorizált berendezés New York-tól Des Moines-ig örökre megszűnt működni, amikor a bomba felrobbant. Másodpercek alatt az erőművek, a telekommunikációs hálózatok, a banki rendszerek, kórházi berendezések és tartalék erőforrások mindmind működésképtelen múzeumi relikviává degradálódtak. Az egyik percben Amerika egy szupernagyhatalom volt, ahol mindenkinek volt munkája, pénze, ennivalója és nagyjából mindene, amire igazán szüksége van. A


77

következőben ez a cukormáz levált és csak a reszkető félelemmel teli ország maradt. Se munka, se pénz, az emberek hirtelen teljesen magukra maradtak. Nincsenek többé bankok, Wall Street-i tőzsde, sem iskolák… Az ország keleti felének működése teljes egészében leállt. Minden ember, aki tegnap még bízott a jövőben, mára kétkedő, elkeseredett és fogalma sincs arról, hogy mit hoz a holnap. Még csak elképzelése sem volt senkinek arról, hogy mikorra épül fel… HA felépül egyáltalán valaha… az ország ebből a csapásból. Habár mikor elhagyta a Barrett-házat, a Lökés hatásai még csak kevéssé érték el Kaliforniát, Max is ugyanabban a léket kapott hajóban volt, mint mindenki más. Genetikailag tökéletesített, vagy sem, egy kilencévesnek nem sok esélye van arra, hogy eltartsa magát, különösen nem egy ilyen felfordult világban, így nagyon hamar tolvajlásra adta a fejét. Egész ügyesen megélt így egy jó ideig. Lopva eleget ahhoz, hogy tudjon enni, minden éjjel máshol álomra hajtva a fejét. Bár az ország keleti fele azonnal hanyatlásnak indult, a nyugatin kicsit tovább tartott, hogy érezhetőek legyenek a hatások. De amint az megtörtént, a tolvajok – mint például Max – megélhetése is szinte lehetetlenné vált. Ennek ellenére Max-nek sikerült felépítenie a saját, önálló életét Los Angeles-ben. Az emberek a környezetében mind-mind apró csoportokba tömörültek, de ő továbbra is kívülálló maradt. Talált magának egy eldugott helyet a Griffith Park-ban, amit csak akkor hagyott el, ha beszerzőkörútra indult. A három év, amit a parkban töltött, olyan volt számára,

78

MAX ALLAN COLLINS

mint egy hosszúra nyúlt terepgyakorlat a Manticoreban. Egyetlen fontos dolgot leszámítva – szabad volt. Amikor kezdte volna feladni, amikor elege volt az életéből, csak ez az egyetlen dolog tartotta benne a lelket. Sokat gondolt arra, hogy vajon a többieknek is – már ha egyáltalán sikerült másnak is a szökés – hiányzik-e annyira, mint ők neki… …az akaratos Eva, akit Lydecker lelőtt, megindítva ezzel a szökésüket, biztosan halott. Az akrobatikus Brin; az igazi vezér, a nagy testvér Zack; Seth, akit az őrök elkaptak; a legjobb barátnő és nővér, Jondy… Akármi is történt, Max gondolatai nagyrészt körülöttük forogtak. Felnőni, megerősödni, tapasztalatokat szerezni. Max tudta, hogy ezekre van szükség ahhoz, hogy megtalálja őket a posztapokaliptikus Amerikában. Akárhol legyenek is… De nem csak ők hiányoztak neki. Képtelen volt kiverni a fejéből Lucy-t és rettenetesen bántotta, hogy abban a helyzetben csak úgy magára hagyta. Jack Barrett házában és szadista világában. Végül tizenkettedik életévének tavaszán visszatért a Barrett-házba, hogy megmentse Lucy-t, de senkit sem talált ott. Az épület jó ideje elhagyatottan állt. Ahogy sétált vissza a lakóhelyéül szolgáló parkba, csak úgy potyogtak a könnyei. Lucy-t valószínűleg örökre elveszítette… Megtalálni a testvéreit sem épp egyszerű – megtalálni egy átlaggyereket, mint Lucy, szinte lehetetlen. Három héttel később, május elején aztán jött a Nagy Földrengés. A Richter-skála szerinti 8,5-ös erejű rengés az éjszaka közepén csapott le, ezrekkel végezve álmukban.


79

Kaliforniában lényegesen több áldozatott szedett, mint a Lökés. Hetekig lángokban állt az állam, épületek dőltek össze, akár a kártyavár, part menti házak csúsztak bele az óceánba, felüljárók törtek ketté és rántották halálba az éjszakai autósokat. Max kis menedéke a parkban megmaradt, de azzal, hogy emberek milliói váltak hajléktalanná egyik pillanatról a másikra, a munkája, amivel a megélhetését biztosította, ami hozzásegítette az önállósághoz, hirtelen reménytelenné vált. Kihúzott ugyan egy évet így, de egyre csak nehezebb és nehezebb volt élelmet szereznie. Úgyhogy mind távolabb kellett portyáznia az otthonától. Ezért egy idő után, csakúgy, mint egy más korban a hozzá hasonlóan fiatal lányok, Hollywood felé vette az irányt. De őt nem a filmes karrier álma hajtotta, a puszta megélhetés indította erre az útra… …az útra, amely végül egyenesen Moody-hoz és a Kínai Klánhoz vezetett.

Negyedik fejezet

KÍSÉRT A MÚLT Mann Kínai Filmszínháza Los Angeles, Kalifornia, 2019 AHOGY Max végigsétált a töredezett járdán és belépett az egykori Mann Kínai Filmszínházának épületébe, Moody már türelmetlenül várta az ajtóban. Szerette volna azt hinni, hogy a férfi aggódása neki szól, de tudta, hogy ez nem igaz. Moody az Óceán Szíve miatt volt ideges. Az előteret még mindig a hatalmas pultok uralták, de mostanra ételszervírozás helyett kisebb gyerekek hálókörleteként szolgáltak. A szőnyeg a padlón, ami valaha vörös volt, mostanra inkább már rózsaszínben játszott, már ahol nem kopott ki még teljesen. A mennyezeten jókora repedések őrizték a Rengés emlékét, de ennek ellenére kitartott hét évig és semmi ok nem volt azt gondolni, hogy ne tarthatna ki még újabb hétig. A falakat már rég nem poszterek dekorálták, hanem graffitik, amelyek egy része barlangrajzszerűen a klán történelmét ábrázolta, a másik pedig egyszerűen csak obszcén volt. – Minden rendben, kölyök? – kérdezte Moody lágy, nyugodt hangon, amibe azért érezhetően vegyült némi izgalom is. – Mármint hogy megszereztem-e a kis bizsudat? – Ilyen kicsinyesnek gondolsz te engem, kölyök? …És megszerezted?

80


81

– Hát ezért küldtél oda, vagy nem? Moody arcán hatalmas mosoly jelent meg, amely kivillantotta méretes fehér fogait (Lökés utáni mércével hibátlan fogsora volt). Mielőtt a beszélgetés tovább haladhatott volna, Fresca robbant ki az öreg filmszínház fő nézőteréhez vezető duplaajtón. Fresca nem lehetett több tizenháromnál. Korához képest magas volt, de kifejezetten vékony. Hosszú vörös haját Moody-tól eltérően nem fogta lófarokba, de a bőrszíne legalább olyan halovány volt, mint a férfié, arcát pedig méretes szeplők díszítették. A kedvenc ősrégi WEEZER pólóját viselte (a klánból egyik gyereknek sem volt fogalma arról, hogy mit jelenthet ez a szó, de Fresca-nak ez kifejezetten tetszett) kopott farmerral, ami már inkább fehér volt, mint kék. – Mizu, Max? – trillázta. A fiúban annyi energia dolgozott, amely képes lett volna megvilágítani a Kínai Klán kicsiny városát. Csak akkor nem volt mozgásban, mikor aludt, de akkor is csak azért, mert a pultokon kialakított ágyak meglehetősen instabil felső emeletén volt a hálóhelye. Egy kis mocorgás is elég lett volna, hogy pillanatok alatt a földön találja magát. – Becsekkolok a Moodman-nél, aztán lazítok. Talán eszem valamit. – Remek! Mehetek veled? Mehetek? – a fiú sosem drogozott, nem azért pörgött így. – Ki mondta, hogy megyek valahova? – Max próbált nem elmosolyodni. Fresca arcán széles vigyor jelent meg. Max tisztában volt vele, hogy a fiú szerelmes belé, talán már azóta, hogy belépett a Klánba, egy éve.

82

MAX ALLAN COLLINS

Max már régi motorosnak számított Moody mellett. Hat éve volt része a Klánnak és mostanra már amolyan alvezéri rangba küzdötte fel magát. Ezt nagyrészt annak köszönhette, hogy kiemelkedően ő volt a legjobb tolvaj, (a betörés tiltott művészetének mestere, ahogy Moody mondaná) ami nem kis szó, hisz a többi huszonnyolc tag is egytől-egyig mind tapasztalt e téren. – Miért, Fres? Mennél valahova? A fiú rágyújtott egy cigire és kicsit higgadtabban, de több önbizalommal válaszolt. – Max, az óriási lenne… mondhatni tökéletes. Fenn voltam egész éjjel, várva, hogy visszaérj. Max bólintott: – Moody és én elintézünk még valamit, de utána léphetünk. Okés? – Itt fogok várni rád. Moody türelmesen végigvárta a beszélgetést, (Fresca neki is az egyik kedvence volt) azután Max előtt haladva vezette a lányt. A nézőtér bejárata előtt volt egy ajtó balra. Kinyitotta és elindult felfelé a lépcsőn, egyenesen Max lakrésze felé, amely régen a vetítőterem volt. A lány útközben eltűnődött, hogy vajon miért arra mennek. Moody általában a saját lakrészében, az egykori igazgatói szobában rendezi üzleti ügyeit. Na nem mintha nem ugrana be néha Max-hez… csak… valahogy most olyan szokatlannak tűnt. Persze az Óceán Szíve egy szokatlanul nagy zsákmány. Moody olyan természetességgel nyitott be Max lakásába, mintha a sajátja lenne. A lány soha nem zárta az ajtót – egy épületben, amely tele van betörőkkel, szükségtelen lett volna, ha nem teljesen abszurd – és


83

különben is, tudta, hogy senki olyan nem nyithat be hozzá, akivel ne tudna elbánni. Követte mentorát a szerény lakrészbe, majd becsukta maguk mögött az ajtót. Moody irodáját/szobáját leszámítva ez a töredezett falú helyiség volt a legnagyobb lakrész az épületben. A már rég működésképtelen kivetítő a sarokba volt tolva. Porosodó régiség, amely még annak a múzeumnak is értéktelen volt, amelyet Max ezen az éjszakán rámolt ki. De legalább így Max-nek saját ablaka is volt, kilátással a nézőtérre, ahol a Klán nagy része aludt. A nézőtér régi belsejéből vajmi kevés maradt meg mostanra. A székeket – az első néhány sor kivételével – eltávolították, és olyasmikkel pótolták, amik jobban illeszkedtek az ott lakók igényeihez. Szétnyitható ágyak, spanyolfalak, tábori grillek és egyéb hasznos holmik tarkították ezt a lakónegyedet, amely kicsi kuckókra volt osztva. A falat még mindig a vetítővászon uralta, bár rég funkcióját vesztette azáltal, hogy egy hatalmas narancssárga KÍNAI KLÁN! feliratú graffiti díszelgett rajta. Előtte a kicsiny színpadot is meghagyták, mert Moody onnan szokta rövid, de magvas beszédeit intézni az emberekhez. A gépterem egyébként a legnagyobb saját szoba volt Max életében. Az első emlékei a Manticore barakkjairól szóltak, aztán ott volt a szoba, amin Lucyval osztozott és végül a lyuk a Griffith Park-ban, amiben még egyedül is csak alig fért el. Háromszor négy méter saját fürdőszobával szinte már nagy is volt Max igényeinek. Persze a fürdő számíthatott volna nagyobb luxusnak is, ha mondjuk a vízvezeték nagyobb rendszerességgel funkcionált volna.

84

MAX ALLAN COLLINS

A mozit azért hagyták el annak idején, mert a Rengés helyreállíthatatlan károkat okozott a födémzetben. A város el is rendelte már a bontását, csakhogy valaki ellopta a munka ütemtervét, így – L.A. többi gondjával együtt – a filmszínház ügye is megoldatlan maradt. A vízvezeték-hálózat egész Hollywoodban rendszertelenül és ritkán működött, de a filmszínházban még az általánosnál is több volt a kimaradás – rendszerint olyankor funkcionált, mikor Moody csúsztatott némi zöldhasút a helyi áram- és vízszolgáltatónak. Max ágya – amit az út túloldaláról, a régi Roosevelt Hotel romjai közül sikerült kimenteni – egy luxuskivitelű kényelmes franciaágy volt. A fejrész mellett egy – a Griffith Park-i időkből megmaradt – tábori lámpa állt, nem messze attól pedig egy kisebb halom könyv nyugodott. Nagyrészük történelmi és irodalmi jellegű, – amikkel Moody szerette volna művelni – de akadt egy szamárfüles példány is a Gulliver utazásaiból, az egyetlen olyan regényből, aminek olvasását Moody sem nézte ferde szemmel. Új motorja, egy 250-es Kawasaki Ninja az ágy másik oldalánál állt a falnak támasztva, az ablakából nyíló panorámát pedig egy ütött-kopott karosszékből szemlélhette, amit szintén a Roosevelt romjai között találtak. Ezeken kívül az egyetlen tulajdona egy ősrégi fekete-fehér TV volt, ami egy kis asztalon nyugodott a szék bal oldalán. Moody lepillantott a könyvekre. – Újabb út Lilliput-ba, Maxine? Nagyon jól tudta, hogy a lánynak nem ez a neve, de ő így becézte. Max elmosolyodott.


85

– Nem tudok mit tenni ellene, odavagyok a fickóért. Moody nevetni kezdett. – Te és Gulliver, az életetek nem is különbözik annyira, tudod? – Igen, már feltűnt. Moody kényelmesen elhelyezkedett a székben, Max állva maradt. – És Maxine… a meló… nehéz volt? Max elmesélte az este történéseit egészen a legapróbb részletekbe menően. Moody lenyűgözve hallgatta végig a sztorit. – Mr. Kafelnyikov-nak… hát szóval nem leszel épp a szíve csücske. – Nagyon remélem, nem jön rá, hogy ki árulkodott nekünk a biztonsági tervekről. Szegény fickónak csúnya és lassú halála lenne, az biztos. – Nagyon lassú… de ugye tudod, hogy a mi orosz barátunk egy életre megjegyzett most téged? – Jó, de hogy tudna azonosítani? Soha nem találkoztunk még korábban. – Te alábecsülöd az ismertséged ezekben a körökben. Max felhúzta a száját. – Miféle körökben? Én nem tudok semmiféle körökről. Moody kényelmesen a szék karfáira tette a kezét, mintha egy trónon ülne és ő lenne a király (ami mondjuk valamilyen módon igaz is volt). – Te azt hiszed, hogy a többi klán nem cserél infót egymással? Azt hiszed, hogy ezek… az emberfeletti képességek észrevétlenek maradtak? – Nem különösebben érdekel – vonta meg a vállát Max.

86

MAX ALLAN COLLINS

– Pedig talán jobb lenne, ha érdekelne. Nem kevésszer tettél keresztbe mindegyiknek és nem kevésszer fogsz még az elkövetkezendő években. Max arcán széles mosoly jelent meg. – Egy lány megteszi, amit egy lánynak meg kell tennie. Moody kissé ingerülten pillantott rá: – Az a biztonsági terv nagy üzlet volt a Fiókáknak. Bármit megadtak volna azért, ami most a te zsebedben lapul. Nem fogják könnyedén venni ezt a vereséget. Kafelnyikov egészen biztos, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy előkerítse azt, aki keresztbe tett neki. Max erre válaszként lassú, komótos mozdulattal előhúzta a zsebéből a nyakéket. – Mármint hogy emiatt a régi ócskaság miatt? Moody szemei egészen elkerekedtek. – Ó Istenem, Maxine… Ez közelről még lélegzetelállítóbb. Max a tompa fény felé tartotta a követ, hogy jobban szemügyre vegye. – Egész csinos kis csecsebecse. Szerintem. – Azzal átnyújtotta Moody-nak. – Egész csinos… Ha Kafelnyikov-ék kapcsolatba hoznak téged velünk… és hidd el, így lesz… akkor halálos ellenségünké válnak. – Ha megpróbálnak megtámadni minket, majd szétrúgjuk a seggüket és ballaghatnak vissza az odúikba. Ahogy a követ forgatta a kezében, Moody ügyet sem vetett rá. – Már maga a lánc is elég lenne, hogy ellássuk a Klánt egy évig.


87

– Egyébként nagyon jól működött a terved. A kutyákat leszámítva. Csak a pletykák kedvéért! Meglehetősen nagy fogaik vannak. A férfi megrázta a fejét. – Ezért elnézést kell kérjek tőled… Egyébként a terv mit sem ért volna szakértő kivitelezés nélkül. Az a dolog kulcsa… és te vagy az egyetlen a városban, akinek ez egyáltalán sikerülhetett. És sikerült is. – Nem nagy ügy – intézte el egy vállrándítással a kérdést Max. Moody felállt a székből, zsebre vágta a követ és a lányhoz sétált. Átkarolta és megpuszilta, ahogy tette már sokszor… Csakhogy az ajkai most a szokottnál talán egy kicsit tovább időztek a lány arcán. – Ügyes voltál, drágám… nagyon, nagyon ügyes. – Kösz – felelte Max. Hirtelen furcsamód kényelmetlenül kezdte magát érezni. Valamiért felsejlett az agyában az a kép, ahogy Mr. Barrett az éjszaka közepén belép a szobába, hogy magával vigye Lucy-t. – Jobb… jobb, ha megyek Fresca-ért. Mostanra talán már fel is robbant türelmetlenségében. Megígértem, hogy elmegyek vele enni valamit. Moody nem mozdult, a karjával még mindig átölelte Max-et. – Ha jönnek… ha a Fiókák meg merik támadni a filmszínházat… az ég óvja meg őket attól, hogy bevesd minden erődet ellenük. – Kösz – válaszolta a lány, azzal kihúzta magát a férfi öleléséből. Nem akarta megsérteni, de valahogy továbbra is úgy érezte, hogy valami nincs rendben. Gyorsan elhadart valami kifogást, aztán elhagyta a szobát és megindult lefelé a lépcsőn. Hallotta a háta

88

MAX ALLAN COLLINS

mögött Moody lépteit, de nem fordult meg, hogy lássa is. Fresca úgy ült a pult szélén, akár egy vízköpő, de készen állt az indulásra. Már a kopottas Dodgers dzsekije is rajta volt. Ez a dzseki volt az egyetlen köteléke a régi életével… akármilyen volt is az. A ruháit, amit a Klánba lépésekor viselt, elégették, az eredeti neve feledésbe merült, az újat az egyik, a pulton hirdetett menüről kapta. Csak az a rongyosra hordott dzseki maradt. A Klán egyik szabálya – amit Moody talált ki, de a többiek is kivétel nélkül egyetértettek vele – az volt, hogy a múlt nem számít, nem is létezik; az életed akkor kezdődik, amikor belépsz a Klánba. – Na lépjünk – rikkantotta Max Fresca-nak, ahogy elhaladt mellette. A fiú leugrott a pultról és úgy követte „mesterét”, akár egy izgatott kiskutya. Elhagyták a filmszínházat és keresztülhaladtak a régi mozisztárok kéznyomaival díszített járda maradványain a Hollywood Boulevard-on. A Nap épp készült felkelni, mintha csak őket akarná üdvözölni. Max nem járt Hollywoodban a Rengést megelőzően, de mások elbeszélései alapján tudta, hogy a Boulevard a város egyetlen része, amin a Rengés nem változtatott olyan sokat. – Merre megyünk? – kérdezte Fresca. – Te merre szeretnél? – Mit szólnál ahhoz a goffrizóhoz a La Brea-n? – Nekem jó. A goffri jó. Már-már verhetetlen. Pedig megküzdöttem vele, elhiheted. Fresca kuncogni kezdett és Max is végre elmosolyodott, ahogy sétáltak a megbeszélt hely felé. A Belga Goffriház a La Brea és a Hawthorne sarkán állt meglehetősen messze, de azért még gyalog is


89

teljesíthető távolságra a filmszínháztól. A hely valaha körbe volt üvegezve, de a Rengés összetörte mindet és a helyükre ideiglenesen rakott falapok mostanra végleges megoldásnak bizonyultak. A graffitivel dekorált lapok a goffriház védjegyévé váltak. Olyannyira, hogy a vendégeknek még filctollat és festékszórót is biztosítanak, hogy otthagyhassák nyomukat, amíg az ételükre várnak. A boxok az éteremben még mindig műbőr borításúak voltak, de a hosszú használattól ez már vajmi kevéssé volt felismerhető. A kora reggeli forgalom most azt jelentette, hogy mikor Max-ék beléptek, csak kilenc-tíz ember lézengett az étteremben. A pultnál foglaltak helyet, hogy Fresca nézhesse a nagyképernyős TV-t, ami az ételkiadó ablaktól a konyha ajtajáig terjeszkedett el a falon. A Satellite News Network, félórás időközönként sugárzott rövidhíreivel nagyjából az egyetlen választható csatorna volt egy ilyen korai időpontban. A Lökés előtt több mint kétszáz kábelcsatorna létezett, mostanra ez már alig féltucatra redukálódott, ráadásul mind a szövetségi kormány irányítása alatt állt. Az SNN és két helyi adó maradt meg keleten, középnyugaton az SNN és elszórva pár helyi csatorna, így a nyugati part megtarthatta dominanciáját a TV-s világban…. csakhogy ez már egy sokkal kisebb világ volt. – Én ledobom magam ide és eszek egy goffrit – mondta Max. Fresca félszeg mosolyra húzta a száját. – Nekem is fizetsz? Max arcán széles mosoly jelent meg.

90

MAX ALLAN COLLINS

– Mit tettél mostanában, amivel kiérdemelted, hogy fizessem a reggelidet? – Uh… Csak gondoltam… valami nagy balhéd volt és én csak… nem is tudom… ünnepelni szerettem volna. Megosztani az örömöt. – Miért kéne ezt tennem? Fresca láthatóan megbántódott a viccen. – Nem tudom… csak … valahogy azt reméltem… tudod… Max megveregette a vállát. – Nyugi, vöröske. Tudod, hogy nem hagynám, hogy éhen halj. A fiú kivirult a választ hallva, de mielőtt válaszolhatott volna, akkorát kordult a gyomra, hogy szinte zengett bele az étterem. Ekkor negyvenes-ötvenes évei tájékán járó sovány pincérnő tűnt fel, aki nagyjából egy nyolcvanéves járókeretes nagymama tempójában közlekedett. Unott képpel Max-ékre nézett. – Spóroljanak meg nekem egy utat. Mondják, hogy nem kérik az étlapot. Fresca a tőle megszokott izgága stílusban a fejét rázta. – Nekem ugyan nem kell! Kérek két goffrit és egy nagy csokiitalt. Óh és egy kevés szalonnát is. – Szalonna már a múlt héten sem volt. – Kolbászuk van? – Van. – Oké. Akkor abból kettőt. Max a fiúra nézett. – Mégis mit gondolsz, mennyire volt sikeres ez a balhé? Fresca arcán bűntudat jelent meg. – Uh Max, sajnálom, én… uh…


91

– Vicceltem, csak vicceltem. – A saját munkaidejében csevegjen, drágám! – nézett dühösen Max-re a pincérnő. – Maga kéri az étlapot? – Goffri, kolbász és kávé tejjel. A nő akkorát sóhajtott, mintha ez a rendelés mármár teljesíthetetlenül nehéz lenne, majd távozott. Max és Fresca a hírek felé fordították a tekintetüket. A lányt kevéssé érdekelték az ott elhangzottak, – tudta Moody-tól, hogy a TV-ket a kormány irányítja és nem lehet nekik hinni – de Fresca élvezte a tüzekről, lövöldözésekről és hasonlókról szóló riportokat. Amíg a fiú szeme egészen a képernyőre tapadt, várván a következő katasztrófára, Max újra végiggondolta találkozóját Moody-val. Úgy tűnik, a férfi arra tendálja, hogy tegyen meg egy lépést, amire nem áll készen… egy lépést, ami a mester-tanítvány viszonyukat párkapcsolattá mélyítené. Úgy tűnik, a Klán királya keresi az ő királynőjét. Célzásokat tett rá, na nem mintha egyértelműen kimondta volna, de Max ismerte már jól… és érezte a nyomást is magán. Ezt félretéve tudta, hogy a férfinak igaza van Kafelnyikov-val kapcsolatban. A Fiókák és a többi banda megkárosítása az évek során hírnevet szerzett neki. Felhívta rá a figyelmet, ami nem jelentett neki semmi jót. Úgy érezte, hogy talán elérkezett az idő továbblépni. A Klán a családja, de ezen túl kell tennie magát. Veszítette már el a családját korábban is. Néha úgy tűnt neki, hogy a családok elhagyása és továbblépés jelenti az egyedüli állandóságot az életében. Csak a folytonos változás változatlan. Fresca-ra pillantott. Tudta, hogy a távozása össze fogja törni a fiút, de remélte, hogy ha majd túlteszi

92

MAX ALLAN COLLINS

magát a dolgon, talál valaki korban hozzáillőt, akibe beleszerethet. Egyébként a távozás talán a Klán számára is jó lehet. Az csak jó, ha őket nem kapcsolják össze az esti betörésekkel. A pincérnő tűnt fel a reggelijükkel, úgy nézett rájuk, mintha undorodna attól, hogy enniük kell. Fresca azonnal lecsapott a két, sziruppal és vajjal leöntött goffrira. Úgy tömte magába, mintha hetek óta nem evett volna. Talán a pincérnőnek igaza van: Fresca egy kicsit gusztustalanul eszik – futott át Max agyán. Ő maga lassan szürcsölgette kávéját és az ennivalójából is csak csipegetett. Az igazat megvallva soha nem volt igazán éhes egy nagy fogás után. Fresca viszont egymás után hajtotta fel a csokis tejeket, percenként kérve újat a pincérnőtől. A TV-ben befejeződött egy reklámblokk és újabb híradó vette kezdetét. Egy őzszemű latin nő, hosszú egyenes fekete hajjal vezette a hírblokkot. „Los Angelesben a két rivális banda, a Nyomorítók és a Vérvezérek közötti, szektorokért folytatott háború egyre jobban elmérgesedni látszik. Timberlake polgármester azt üzente a bűnözőknek, hogy még az év végéig megduplázza a rendőri jelenlétet a városban.” Max felnézett a TV-re, hogy lássa, amint a polgármester rövid beszédet intéz a városháza köré gyűlt emberekhez, elpuffogtatva a régi, jól ismert frázisokat. De mindenki tisztában volt vele, hogy szavainak sok foganatja nem lesz. A klánok és a bandák közel háromszoros túlerőben vannak a rendőrökkel szemben, a város egyetlen reménye a szükségállapot bevezetése és a Nemzeti Gárda bevonása.


93

És Max tisztában volt vele, hogy ez akármelyik pillanatban be is következhet, ami csak újabb ok volt, hogy minél előbb útnak induljon. A bemondónő egy újabb riportba kezdett: „A seattle-i rendőrség nagy erőkkel keresi a Szempár néven közismert, felforgató tevékenységet folytató cyber-újságírót. A férfi arról vált hírhedtté, hogy a legális csatornák sugárzását feltörve sugározza a saját kalózadását. A Szempárt a rendőrség helyi, állami és országos szinten is körözi.” Max különösebben ügyet sem vetett az egészre, a politika világéletében untatta. „Ezt az amatőrvideót múlt éjjel rögzítették. Egy fiatal férfi – feltételezhetően a Szempár egyik bűntársa – látható rajta, amint ellenáll a rendőri letartóztatásnak. A hatóságok őt is körözik.” A videón látszott, ahogy a farmerruhás férfit körbeveszik a rendőrök, mire ő hirtelen rájuk támadt. A vele szemben álló rendőrt ágyékon rúgta, majd mielőtt az akárcsak megérezhette volna a fájdalmat, hátraszaltózott. Az ugrás talán két és fél méter is megvolt és az imént még mögötte álló rendőr háta mögött ért földet. Ahogy a rendőr, előrántva a gumibotját megpördült, torkon is vágta. A három megmaradt tiszt közül az egyik előkapta sokkolóját és a férfire lőtt, de mivel az egy gyors mozdulattal félreugrott, az árammal az egyik kollégáját ütötte ki. A rendőr döbbenten állt egy pillanatig, de a támadónak ilyen rövid idő is elég volt, hogy kétszer is fejberúgja. A megmaradt rendőr már éles fegyverrel tüzelt, de a férfi addig ugrált, szökdécselt, amíg ki nem ürült az egész tár. Amikor az utolsó lövés is célt tévesztett, a fiatal férfi odalépett a rendőrhöz és úgy megsorozta

94

MAX ALLAN COLLINS

vagy féltucat ütéskombinációval, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, végül hagyta, hogy a rendőr eszméletlenül terüljön el a földön. Max elkerekedett szemmel nézte a felvételt, csakúgy, mint mindenki más. Bár alig evett még az ennivalójából, a gyomra mégis furcsamód émelyegni kezdett. Épp most volt tanúja emberfeletti képességek bemutatójának, amelyre csak páran képesen a világon, és akiket ő ismer, azok mind a Manticore-ban születtek, nevelkedtek és lettek kiképezve. A videó homályos volt és távoli, de abban majdnem teljesen biztosnak érezte magát, hogy nem Zack-et látta rajta. De aki így ki tud ütni öt zsarut, az csak a testvérei közül lehet valaki, ebben százszázalékig biztos volt. Kicsit talán Seth-re emlékeztetett, de Seth nem jutott ki azon az éjszakán… vagy mégis? A felvétel olyan rossz minőségű volt, hogy még az ő különleges látásával sem merte volna biztosan kijelenteni. Ez a fiú csak a testvérei közül való lehet. …vagy mégsem? Ki más lenne még képes ilyesmire? Vagy lehet, hogy a végén még kiderül, hogy nem csak a Manticore-ban képeztek szuperkatonákat? – Max. Max! Dermedten pillantott Fresca-ra. – Tessék? – Miért… miért sírsz, Max? Max nagyot pislantott. Észre sem vette, hogy sír, de azok valóban könnycseppek voltak, amik végigszaladtak az arcán. – Semmi, Fres. Semmi. Hogy haladsz a kajáddal? – Mindjárt szétrobbanok.


95

– Akkor miért nem hagyod abba az evést? – Azok után, hogy így megkínoztál ezért a kajáért? Én soha nem bánnék veled úgy, Max. A lány akaratlanul is elmosolyodott. Ahogy nézte a fiút, amint az lapátolta befelé az ennivalót, tisztán felrémlettek benne saját korábbi szavai: egy lány megteszi, amit egy lánynak meg kell tennie. De tisztában volt vele, hogy ha távozik, Fresca fog neki a legjobban hiányozni mindent és mindenkit egybevéve. – Na kész vagy, goffrifiú? Fresca legurította a megmaradt pár kortyot az utolsó adag csokiitalából. – Igen, igen. Felőlem mehetünk. És köszi Max. Napok óta nem ettem ilyen jót… Biztos, hogy minden rendben? – Csak belement valami a szemembe. Csodásan vagyok. – Te mindig csodás vagy, Max. A pincérnő azonnal megjelent, ahogy felálltak. Max kifizette neki a számlát, beleértve a borravalót is. – Térjenek vissza máskor is – mondta nekik a pincérnő, de úgy, hogy az inkább tűnt fenyegetésnek, mint invitálásnak. Ahogy sétáltak vissza a filmszínház felé, Max gondolatai egészen máshol jártak. Mindig is sokat törte a fejét, hogy vajon hogyan bukkanhatna a nyomukra, erre most a reggelinél szinte belebotlik egyikükbe. Mennyi időbe telhet eljutni Seattle-be és vajon hogy fog átjutni az ellenőrzőpontokon? Vajon Moody mit fog gondolni a távozásáról? Bár végülis pont ő sugallta nem is oly rég, hogy távoznia kellene, vagy nem? Vagy mégis azt akarja, hogy maradjon mellette?

96

MAX ALLAN COLLINS

A motor tankja többé-kevésbé tele, de képes lesz vajon az út közben is üzemanyagot szerezni? Még ha igen is, az ára egészen biztos, hogy felemészti minden pénzét. A kérdések egymást túlkiabálva zsibogtak a fejében. Ahogy már a filmszínház közelében jártak, Fresca újra megkérdezte. – Biztos, hogy minden rendben, Max? Max nem felelt neki semmit, csak az egyik kezével szorosan átkarolta és nyomott egy hosszú, cuppanós puszit az arcára. Amikor elengedte, Fresca egészen kipirult, mintha arcának ezernyi szeplője összeállt volna egyetlen hatalmas vörös folttá. Max azonnal megértette, hogy a fiú egészen biztosan ugyanazt gondolja, amit ő is, mikor Moody ajkai a szokottnál picit hosszabban időztek az ő arcán. Csakhogy tőle eltérően Fres egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát, sokkal inkább hálásnak, vagy talán még… izgatottnak is tűnt. Uh ne… Az ő szándékai teljesen ártatlanok voltak, ami elgondolkoztatta azon, hogy talán Moody-é sem voltak mások. A filmszínház lassan ébredezni kezdett, a Klán tagjai tömött sorokban elárasztották a fürdőket és frissen készülő reggeli illata töltötte be az épületet. Max elkísérte a még mindig piros arcú Fresca-t a hálóhelyéhez, majd az előadóterem felé vette az irányt, hogy megkeresse Moody-t. A padló végig tele volt hálózsákokkal és a Roosevelt romjai közül kimentett ágyakkal, amiket ruhaszárító kötelekre terített lepedőkből álló falak választottak el egymástól. A készülő reggeli finom illata ellenére a légteret az áporodott izzadságszag uralta.


97

Meglehetősen szedett-vedett volt ez a Moody vezette társaság, de mégis valahogy családdá olvadtak össze, akik szeretik és becsülik a családfőt. Max különös módon már egyfajta nosztalgiával tekintett rájuk. Moody második embere, Gabriel – egy húszas éveinek vége felé járó afroamerikai – épp a gyerekeket ébresztette, amikor Max belépett. – Moodman az irodájában van? – kérdezte a lány. Gabriel a fejével a vetítővászon felé intett. – Jaja, és örül, mint kisgyerek cukorkaosztáskor. Mi a fenét sikerült elemelned múlt éjjel? – Egy kis apróságot. Egy iciri-picuri boldoggátesszük-a-nagyembert-féle dolgot. A férfi kissé rosszallóan elmosolyodott. – Majd el is hiszem – aztán hozzátette: – El sem tudom képzelni, mire mennénk nélküled, kislány. Max hirtelen bűnösnek kezdte érezni magát. Gabriel lenézett Niner-re, a frissen belépett tizenhat éves lányra, aki csak egy hónapja tartozott a Klánhoz. – Emeled fel azt a nyeszlett segged az ágyból! A nagyvilágban dolgozni kell az ennivalóért! A vászon felé haladva Max eltűnődött Niner-en. Kedves kölyök, kicsit Lucy-ra emlékeztette. Remélte, hogy miután ő távozik, Fresca és Niner összejönnek. Talán mindkettejüknek jót tenne. Elhaladt a vetítővászon előtt és belépett az annak a baloldalán fekvő átjáróba. A folyosót, amely Moody lakrésze felé vezetett, egyetlen őr vigyázta: Tippett. A százkilencvenöt magas és vagy száztíz kilós, tetovált, piercinges férfi linebacker 1 volt a Lökés előtti időkben.

1

Az amerikai futballban az irányító védelmét biztosító nagydarab védőjátékos

98

MAX ALLAN COLLINS

Most, így ötvenhez közeledve, feketeöves karatésként még mindig ő az egyetlen a Klánban, aki úgy-ahogy megállja a helyét Max-el szemben. Mikor egyszer próbaképp megküzdöttek, nyolc másodpercig bírta, ami magasan a legtöbb a lány ellen. De most, hogy Max ismeri a mozdulatait, már öt másodpercig sem tartana egy ilyen harc. – Szia – köszönt neki Max. Tippett elmosolyodott, kivillantva cigarettától megsárgult fogsorát. A nagydarab sápadt bőrű, afrohajas férfi a frászt hozta mindenkire – Max-et és Moody-t leszámítva. Még Gabriel is kellő óvatossággal bánt vele. – Szia csini! Akarsz bunyózni egy kicsit? – Nem. Miért, te? – Dehogyis! Biztos a nagyembert akarod látni. – A nagyembert akarom látni. – A lányoknak, akik szétrúgják a seggem, semmit nem kell kétszer kérniük – mondta Tippett, azzal félreállt az ajtóból. A folyosón terjengő tömjénillat mindig jólesett Max érzékeny orrának, különösen a nagyterem izzadságbűze után. Moody irodája a második volt balra az omladozó vakolatú folyosón. Jelöletlen ajtó, közvetlenül a MOODY-IRODA feliratú után. Ez utóbbi egy kis üres szobába vezetett, ahova nem volt ajánlatos belépni az ajtóra erősített 20 gramm C4-es miatt. Max bekopogott. – Max! Mintha az ajtó válaszolt volna egy vakkantással. – Gyere! A férfi az íróasztal mögött ült a mobiljával a kezében és integetett Max-nek, hogy lépjen be és foglaljon helyet.


99

A szoba baloldali fala, amely szomszédos volt a bombacsapdával, a plafonig meg volt rakva homokzsákokkal, arra az esetre, ha a csapda egyszer ne adj Isten működésbe lépne. Moody íróasztala fémből volt, három hozzá nem passzoló székkel, amelyek közül egy a „nagyemberé” volt. A jobboldali falba egy átjárót vágtak, amely Moody lakrészébe vezetett. A két helyiséget csupán egy lila gyöngyökből álló függöny választotta el egymástól. Néhány megmaradt poszterrel – Sean Connery Goldfinger-éé és Clint Eastwood Piszkos Harry-éé (Max-nek egyik sem mondott semmit) – amiket valahol a filmszínházban találtak, volt kidekorálva a két szoba. – Ne dühíts fel! – dörrent Moody a telefonba, de arcáról csak nyugodtság sugárzott. Max-re pillantott, aztán a kezével szájat formázott és úgy mutatta neki: „bla-bla-bla”. Nagyjából egy perccel később azt mondta a telefonba: – Én tudom, hogy ez nem kevés, de ez a gyémánt nagyobb, mint az a megmaradt szemgolyód, te arrogáns félvak szemétláda! - azzal megnyomta az END gombot. – Ezért utáltam világéletemben ezeket az átkozott mobilokat – mondta olyan nyugalommal a hangjában, mintha nem üvöltözött volna alig pár másodperccel korábban. – Nem tudod csak úgy lecsapni a kagylót, hathatós nyomatékot adva ezzel a mondanivalódnak. – Ki volt az? – Olyasvalaki, aki, ha jól végeztem a dolgom, mindjárt vissza is hív. Szinte még be sem fejezte, megszólalt a telefon. – Elkaptam! – vigyorodott el Moody.

100

MAX ALLAN COLLINS

Max többször látta már Moody-t tárgyalni és tudta róla, hogy általában eléri, amit akar. Megvolt benne a kellő sárm, erő és taktikai érzék is, amikre ehhez szüksége volt. – Igen – mondta a telefonba. Hallgatott pár másodpercig. – Nos, ez még talán igaz is lehetne az édesanyámról, ha nem hunyt volna el évekkel ezelőtt. De azt ugye nem tudhatjuk biztosra, hogy mivel foglalkozik a síron túl… ami viszont biztos, hogy az ár, amit kérek az áruért, abszolút korrekt. Megint elcsendesedett, közben kaján vigyor ült ki az arcára, ahogy a magyarázkodást hallgatta. – Csodás! – rikkantotta végül. – Hol és mikor? Előkapott egy lapot és gyorsan feljegyezte a hallottakat. – Egy öröm volt, mint mindig. Semmit sem szeretek jobban, mint az ilyen tiszta üzleteket – azzal ismét megnyomta az END gombot. Max felhúzta a szemöldökét. – Számszerűen mennyi is ez a korrekt ár? A kivillanó fehér fogsor még egy ennél jóval nagyobb szobát is bevilágíthatott volna. – Ne zavartasd magad a részletek miatt, Maxine. Maradjunk annyiban, hogy a Klán nyugodtan elköltözhet valahova, ahol nem kell attól tartanunk, hogy a mennyezet ránk omlik… Azért nehéz lesz elmenni innen. Igaz, hogy romos, de mégis sok évig ez volt az otthonunk. Ezt Max most nagyon át tudta érezni. – Drágám… nem mosolyogsz. Van valami gond? A gondolat, hogy elhagyjuk ezt a helyet, elszomorított? Max hirtelen úgy érezte, hogy meg sem bír szólalni. Az étteremtől idefelé végig ezt a szöveget gyakorolta


101

magában, erre most nem tudott kibökni egy árva szót sem. – Úgy érzed, nagyobb rész jár a zsákmányból? Esetleg saját alklán alapításán töröd a fejed? Max vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte. Olyan érzés volt ez most számára, mintha egy ketyegő bombát kellene hatástalanítania. Bár még azt is szívesebben tette volna, mint ezt. – Moody, el kell mennem. A férfi hátradőlt a székében, összefonta az ujjait és óvatosan elmosolyodott. – Hova, drágám és mennyi időre? A lány a szemével a szőnyeget pásztázva felelt. – Azt gondolom, hosszú időre. Moody mosolya hirtelen semmivé lett. – Ne ijesztgess, Maxine. A dolgok épp most fordulnak jóra körülöttünk. Királynő lehetnél itt. Max a szemébe nézett. – Sajnálom. Annyira hálás vagyok neked, olyan sok mindent tanítottál nekem, csak… Én soha nem vágytam arra, hogy királynő legyek. Én nem akarok más lenni, csak… – Mi? – csattant fel Moody. A hangja tele volt dühvel és még valami mással… csalódottság? – Csak mi akarsz lenni? Max kezdte magát még kényelmetlenebbül érezni. A gyomra mélyén is érezte az idegességet. – Szabad – mondta végül. Moody elégedetlenségével együtt a hangereje is növekedett. – Miért, itt tán nem vagy… szabad? Max megrázta a fejét. – Természetesen szabad vagyok itt. Nem arról van szó… nem is rólad, vagy a Klánról, hanem rólam –

102

MAX ALLAN COLLINS

lassan megérintette hátul a nyakát, a vonalkódját tapogatva. – …tudod, hogy rajtam kívül is vannak olyanok, mint én. – Igen – lett egy kicsit csendesebb a hangja. – Ma jutott tudomásomra ez az infó valakiről, aki talán az egyik testvérem lehet. Nem biztos a dolog, de akkor is utána kell járnom. A férfi hatalmasat sóhajtott. – Mindig féltem attól, hogy egyszer majd eljön ez a nap. Sőt… rettegtem tőle. – Akkor megérted? – sötét szemeiből végtelen szomorúság tükröződött. – Az itteni családod… nem elég? – Hatalmas családom van itt. A Klán mindig a családom lesz, de… – De? Max ismét a földet bámulta, majd felnézett Moodyra. – Ők voltak az én első családom. Ez pedig az, amit örökbefogadtam. – És amelyik örökbefogadott téged. – Ez így igaz. És mindig jók voltatok hozzám. Nagyon jó volt köztetek élni. A férfi lassan bólintott. – Beszéltünk már erről, Moody. Tudod, hogy mindig meg akartam találni a testvéreimet. A férfi egy ideig csak nézte, majd szomorúan így szólt. – Tudom, hogy igazságtalan vagyok, Maxine… de nem akarlak elveszíteni. Vissza fogok térni egy nap. Ha nem is ittmaradni, látogatóba biztosan. Meglátogatni a családomat. Moody arcán szomorkás mosoly jelent meg. – A Klán sokkal erősebb volt veled.


103

– Köszönöm – mondta Max, miközben állt fel. – De az Óceán Szívének eladásával egészen biztos, hogy minden rendben lesz. – Valószínűleg ez igaz… különben a hiányod még jobban megérezzük majd. Felállt, megkerülte az asztalt, s közelről Max szemébe nézett. – Nem maradhatnál az üzlet lebonyolításáig? Igazán jól jönne a segítséged. Megrázta a fejét. – Azt hiszem, bajban van… a testvérem. Meg kell találnom minél előbb. – Hova mész? – Csak megyek. Hogy hova, az csak nekem fontos. Moody egy bólintással tudomásul vette. – Van elég pénzed? – Van egy kis tartalékom. Nem tart ki örökre, de addig, amíg kell, elég lesz… Moody, sajnálom. – Maxine, ne kérj bocsánatot azért, mert követed a szíved parancsát… soha. Az ilyen érzések az utolsó igaz dolgok ebben a mocskos, hazug világban. Max kedvesen elmosolyodott. – Pokolian jó tanár voltál. – Igazán? – valamiért hátranyúlt az asztalon: egy fotóért. – Tudod, mi ez? Max elvette, majd a szokott természetességgel válaszolt. – A Trafalgar Square Mondrian-től. Piet Mondriantől. Moody elismerően mosolygott és Max látta rajta, hogy ez az elismerés nem csak a csinos külsejének szól.

104

MAX ALLAN COLLINS

– A legtöbb kretén, aki ebben a városban él, azt hiszi, hogy Mondrian egy hotel a Lökés előtti időkből, semmi más. Te ismered minden festményét… – A többségüket. – …minden festményét, tudod, mennyit érnek, érted a jelentésüket és tudod, hogy hol lehet őket megtalálni. – Te neveltél belőlem jó tolvajt. – Én csak segítettem kiteljesíteni a benned rejlő képességeket. Már akkor kiváló tolvaj voltál, mikor beléptél a Klánba. Most te vagy a legjobb. Azzal megkerülte az asztalt, kihúzta az egyik fiókot és kivett belőle egy nagy köteg, gumival átfogott pénzt. Odadobta Max-nek. A lány elkapta és vetett rá egy közelebbi pillantást. Te jó ég! Ez legalább ötezer dolcsi! Azzal visszadobta a férfinak. – Moody, mondtam, hogy van tartalékom. Egy félszeg mosoly jelent meg a férfi arcán. – Van némi pénzed, ebben biztos vagyok, de minidig visszatartottam egy keveset a részedből… csak arra az esetre, ha egyszer eljön ez a nap. Az igazat megvallva, ezt mindannyiótokért megteszem. – Ez nem igaz. – Óh… hát nem. De jól hangzott – visszadobta a pénzt Max-nek. – Egyébként bármit tettem… az azért volt, mert mindig abban reménykedtem, hogy örökké ott állsz majd mellettem. Annál picit többen reménykedtél – gondolta Max, de nem hozta ezt Moody tudomására. – Nincs erre szükségem. Költsd a gyerekekre. Megrázta a fejét. – Neked van nagyobb szükséged rá. És különben is, te magad mondtad, hogy nemsokára megkapjuk a


105

legnagyobb fogásunkért járó jutalmat. Több pénzünk lesz, mint szükséges. Kezeiben a köteg pénzt dobálva, Max válaszolt. – Akkor nincs semmi szívfájdalom? Moody szemei elkerekedtek. – Már hogyne lenne, drágám! Hisz az élet maga is az. Szívfájdalom… De nincs bennem harag, csak nem kevés szeretet. Menj, Maxine, találd meg a fivéredet, és ha esetleg úgy akarod, hozd ide vissza magaddal. Őt is szívesen befogadjuk. Max arcán könnycseppek gördültek végig. Megkerülte az asztalt és átölelte Moody-t. Úgy maradtak hosszú percekig. Mikor végre elengedték egymást, Max megkérdezte. – Megtennéd, hogy… hogy elmondod a Klán többi részének? Gyűlölöm a búcsúzkodást. – Biztos, hogy így akarod? Max megrázta a fejét. – Dehogyis! De nézz csak rám! Már attól is bőgök, hogy neked elmondtam… mit gondolsz, mi lenne, ha nekik is el kéne? Moody kedvesen elmosolyodott. – Ah, Maxine, én kicsi Maxine-em… egy genetikailag tökéletesített gyilkológéphez képest nem tűnsz túl kegyetlennek. – Akkor segíts nekem fenntartani az imázsomat. Köszönj el a nevemben a többiektől. Moody arcán keserédes mosoly jelent meg. – Azt hiszem, ez volt az a tárgyalás, amit sehogy sem nyerhettem volna meg. Azzal még utoljára megölelték egymást.

106

MAX ALLAN COLLINS

MIELŐTT távozott, Max felhívta magához Fresca-t a szobájába és megkérte, hogy vigyázzon rá, amíg ő vissza nem tér arról a rövid útról, amire el kell mennie. – Nem mehetnék én is veled? – siránkozott a fiú. – Nem, sajnos. Itt van rád szükségem. Hisz te vagy az emberem, vagy nem? – Én? Márminthogy… igen! Én! Max megvonta a vállát és elmosolyodott. – Hát akkor kölyök… vigyázz a cuccaimra. Csak a motoromat viszem magammal. – Igenis! Egy kezével átkarolva a fiút, Max bizalmasan ezt súgta neki. – És szeretnélek még valamire megkérni. – Kérhetsz bármit! – Tartsd rajta a szemed Niner-en. Látszik rajta, hogy jó kölyök, de nagyon tapasztalatlan. Szüksége van egy FÉRFIRE, aki vigyáz rá. Fresca melle dagadt a büszkeségtől, hogy Max férfinak nevezte. – Számíthatsz rám. – És Fresca, tessék, tedd ezt el – azzal átadta a fiúnak a Moody-tól kapott pénz felét. Fresca szemei egészen elkerekedtek. – Max, ugye csak viccelsz? – Tedd ezt el és ne szólj róla senkinek, hogy honnan van. Sőt, arról sem, hogy van egyáltalán. – Miért? – Mert mindenkinek szüksége van titkos dugipénzre… és ez a tiéd. – Rendben – felelte alig kapva levegőt, ahogy a kezében egy akkora köteg pénzt tartott, mint még soha életében.


107

– És ezt soha ne felejtsd el, Fresca… te is a testvérem vagy. – Is?! – kapta fel a fejét a fiú. – Van másik testvéred is? – Talán. Majd szólok, ha kiderült. Összeölelkeztek, majd Max azt mondta: – Lépnem kell. – Akkor lépj – válaszolta szomorúan a fiú. Max odasétált a motorjához, ráült és útnak is indult.

Ötödik fejezet

ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN! Nyugati parti autópálya Eureka, Kalifornia, 2019 AKÁR GOMBÁK a nagy esőzések után, úgy nőttek ki ezek a falvak a Lökést követően a semmiből, tele düledező viskókkal, ahol az emberek épphogy csak jobb körülmények között éltek, mint egy menekülttáborban. Jamestown-oknak hívták őket, Michael James, a Lökés idején hivatalban lévő elnök után. Ezek a falvak akárha roskadozó paródiái lettek volna az előző század Nagy Gazdasági Világválságának idején létrejött apró kolóniáknak, amelyeket mindenki csak Hooverville-ekként emlegetett, csúfolván ezzel egy másik nehéz időszakban hivatalban szolgáló elnököt. Az a Jamestown, amiről most szó van, a kaliforniai Eureka keleti felén feküdt, s csak egész későn, a 2012es Nagy Földrengés után jött létre. Ami egykor pár kartondobozzal indult, mostanra – követvén a már megszokott sémát – egy egész kis várossá nőtte ki magát a hét év alatt, tele bárokkal, boltokkal, templommal, sőt általános iskolával. Az egykori Sequoia Parki Állatkert összes állatházát, létesítményét felhasználták a saját külön céljaikra beépítvén az egész parkot a városba.

108


109

Ahogy az állatkert nagy része fedélül szolgált emberek számára, a majomházzal sem volt ez másképp. Jó ideje bárként üzemelt, csak a neve változatlan. A betérő vendégek nagy része azonban az épület régi profiljába is beleillett volna. A Majomházat (melynek nevét már messziről kivehető neonfények hirdették) fenséges magas vörösfenyőerdő övezte, amelyet a legtöbb ember – még az az edzett fajta is, aki otthonosan mozgott a Jamestown-ok világában – jó érzéssel elkerült az éjszaka folyamán. Bár a falu maga többé-kevésbé biztonságos volt, az erdőben nem kevés borzalmas dolog történt. Megannyi gyilkosság, nemi erőszak, rablás. Az erdő termőföldjének gondozásához megannyi hullával járultak hozzá a helyi bűnbandák. A Majomházhoz vezető fő út túloldalán régi katonai sátrak ölelték körül az egykori állatkert létesítményeit, ideiglenes menedékként szolgálva az átutazók százainak. Az emberek általában egy nap és háromnégy hónap közötti időt töltöttek ott, lehetőségeiktől – anyagi és/vagy fizikai – függően. Az elmúlt pár hétben a sátorváros volt az otthona a brutális SoCal motorosbandának, amely a hírhedt Lökés előtti Pokol Angyalainak leszármazottja. Az új „Angyalok” igazán komolyan vették elődeik nevét, nem kis energiát fektetve abba, hogy sikerüljön fenntartaniuk a róluk kialakított félelmetes képet nap mint nap, minden elképzelhető formában. Egy fiatal, kecses, de a szükséges helyeken kellőképpen kerek, gyönyörű fekete nő úgy vágott át ezen a Lökés utáni nyomortanyán, mintha egy párizsi divatszalon kifutóján lépdelne. Arca ovális volt, amit széles orra csak még szebbé tett, ívelt szemöldöke

110

MAX ALLAN COLLINS

iróniát sugárzott, hatalmas barna szemei mindig huncut fénnyel ragyogtak. A képet a magasra tupírozott afrohaja tette teljessé, amibe néhány rózsaszín tincs is vegyült. Egy nő egyedül ebben a kemény városban. „Original Cindy” McEachin félelemnek még a jelét sem mutatta. Nem mintha érzett volna egyáltalán. Lakkfekete bőrnadrágja szinte már a teste részét képezte, szoros narancsszínű topja pedig szinte mindent láthatóan hagyott, épp csak a melléből takart egy keveset. Nem meglepő módon majd’ minden férfi szemei kocsányon lógtak és nyálcsorgatva figyelték, ahogy ez a jelenség végigvonul az úton. Átkozottul jól teszitek, ha figyeltek – gondolta Cindy. Olyan könnyedén mozgott a magassarkúban, mint más a legkényelmesebb edzőcipőben. Az életbe’ nem láttok olyat, mint Cindy. Csak skubizzatok, tapizni úgyse fogtok, ti őstulkok. Ahogy riszálva minden riszálnivalóját a Majomház bejáratához érkezett, belebotlott egy távozni készülő motoros párba. A pár férfitagja le sem tagadhatta volna mivoltát. Tagbaszakadt volt, talán sosem mosott hosszú barna hajjal, szőrös, a farmering alól kilógó hassal és két, a bicepszei körül tekergőző kígyó tetoválással. A motorosbanda „egyenruhát” farmernadrág és kígyóbőr csizma tette teljessé. Az arcát általában uraló mogorva tekintetet felváltotta egy, a nem épp tökéletes fogsorát kivillantó vigyor, ahogy meglátta az alakot, akivel kis híján felöklelték egymást. – Bocsi, az én hibám volt – bökte oda neki Cindy.


111

A fickó az egyik karját átvetette partnernője vállán. A lány fiatal volt, karcsú, valaha még bálkirálynőnek is választották, ami nem csoda hosszú szőke haját és érzéki ajkait tekintve. Öltözéke több mint szexis volt: szűk farmer, bőr-lánc felsővel. Habár szemei életuntságról tanúskodtak, még mindig megvolt a maga szenvedélyes, elragadó kisugárzása. Az alkohol és kábítószer legalább ezt még nem vette el tőle. Cindy rámosolygott, ő pedig cinkosan vissza. A tagbaszakadt részeg motoros azt gondolta, hogy ez a gesztus neki szólt. – Lehet, tán el kéne fogadnom a bocsánatkérést, Csokilány – azzal tette egy lépést Cindy felé… …hiba volt. Az első, amit elvesztett, a szőke volt. A lány kicsusszant az enyhülő szorításból és elfutott, visszafelé ezt kiabálva: – Csesződj meg a kurva Harley-ddal együtt! Cindy egyedül maradt a rábámuló motorossal. – Hé, baby – kiáltotta utána a férfi, gusztustalan vigyorát villogtatva. – Nem baj, úgyse vagy olyan jó bőr, mint ez itt. Cindy a kezeivel megigazította a haját hátul. – Ezt nem gondolhattad komolyan, vízagyú. Azt hitted, hogy a te tapló fejedre mosolyogtam? A férfi arcán látszott, hogy gondolkodni próbál. Nem nagy sikerrel… Cindy folytatta mondandóját. – Az a mosoly annak az édes kiscsajnak szólt, aki épp lelécelt tőled – mutatta az irányt, amerre a motoros alkalmi partnere távozott. A férfi arcára fagyott a vigyor, szeme kitágult, orrlyukai lüktetni kezdtek. – Jesszus! Egy kibaszott leszbi kurva!

112

MAX ALLAN COLLINS

Újabb lépést tett a lány felé, de ezúttal fenyegetőleg. Csak a meghökkenés állította meg, mikor Cindy harci pózba vágta magát. – Csak nem a szexuális orientációm kritizálod?! Biztos vagy benne, hogy fel akarsz dühíteni? Cindy azóta volt úton hazafelé Seattle-be, hogy nemrég leszerelt a hadseregtől. És bizony egy nő – exkatona vagy sem – aligha képes eljutni a texasi Fort Hood-tól Seattle-ig, ha nem tud magára vigyázni. A részeg motoros egy pillanatig hezitált a támadáson, de végül az egója győzött. Előhúzta a rugóskését, ami egy hangos surranás kíséretében kinyílt. De Cindy-ből ezzel sem váltott nagyobb ijedtséget, mint mondjuk azzal, ha előkapta volna a szájharmonikáját, hogy eljátssza rajta a „Yankee Doodle”-t. A lány egyetlen reakciója egy gúnyos mosoly volt. – Tudod, mit mondanak. Minél hosszabb a penge… A motoros félrerázott néhány összeállt mocskos csomót az arcából. – Na most aztán tényleg kezdhetsz bocsánatot kérni, ribanc! Cindy kicsit oldalradöntötte a fejét, felmérte a férfit, majd kicsit ingerültebben megjegyezte. – Tudod, eddigi ismeretségünk során mást se csináltál, minthogy különböző neveken hívod Cindy-t, amik nem az övé… kimondtad a „k” szót, az „r” szót… Jelenleg ilyen közel vagy ahhoz, hogy a nagy kövér feneked megismertessem a cipőm hegyes orrával. A férfi szemei már egészen vérben forogtak. Nem bírt magával, rárontott Cindy-re. – Hát ez az – mondta a lány, amíg könnyedén félrelibbent a támadó elől. A lendületben lévő motoros


113

kapott egyet a fültövére visszakézből, majd valóban megismerte azt a csizmát a beígért módon, mielőtt még feltörölte volna a padlót. A második, amit a melák elveszített, a méltósága volt… …már ha létezett olyan. – Az istenit! – kiáltotta vörösödő fülét tapogatva. – Apró cafatokra foglak tépni, te kibaszott ribanc! Cindy ezt már válaszra sem méltatta. Szóban… Egy méretes kung-fu ugrással ott termett és szájbarúgta a mocskolódó motorost. A férfi úgy dőlt ki, mint egy zsák krumpli, a kése messze tőle, valahol a sűrűben ért földet. Próbált megszólalni, de nem jött ki artikulált hang a száján, csak vér és néhány fog. A vér végigcsorgott az állán, le egészen a szőrös mellkasáig. – Ooops – mondta Cindy, kezeivel a „nagy” küzdelemben megfáradt vállait masszírozva. – Te aztán tudod, hogyan hozz ki egy lányt a sodrából… Akarsz még aggatni rám különféle neveket? Például az „n” betűs szót még nem hallottam tőled… Persze az is igaz, hogy csak ezért vagy még életben. Feltápászkodván gyűlölettel telt szemekkel fürkészte a bokrot a motoros. – Na nem gondolhatod komolyan, hogy ezt folytatni akarod. Anyukád nem egy hülyét nevelt fel. Vagy igen? Csak képes vagy felfogni, mikor rúgták szét a segged! A diplomatikus megközelítésre sem érkezett kulturált válasz. – Baszódj meg! Cindy a fejét ingatta és az ujjával integetett. – Nem, kedves uram. Semmiképp. Esély sincs rá. Még a legjobb napodon sem, még azért a csini kiscsajért sem, akit elkergettél magadtól.

114

MAX ALLAN COLLINS

Dühösen, hisztérikusan, szégyenérzettel telve a motoros megpróbálta magát a kését rejtő bokrok felé vetni. Cindy azonban gyorsabb volt. Elvágta az útját és egy fejre mért rúgással hathatós lezárást adott a nézeteltérésüknek. A férfi eszméletlenül terült ki a földön. A sátorváros felé fordítva a tekintetét Cindy arra gondolt: Na hol van az a mennyei leányzó, akiért a csata zajlott? De a szőke eltűnt a látómezőből. – A francba! – dühöngött a fáknak Cindy. – És épp akkor, mikor azt hittem, eljön végre az időnk. Dühösen megfordult és bevonult a bár nyitott ajtaján. Két dolog borzasztotta el, amint belépett: a rettenetes rockbanda által szolgáltatott ricsaj – valami ősrégi ZZ Top számot próbáltak játszani –, valamint a szag, ami arra engedett következtetni, hogy az épület emberi használatra történő alakításakor nem igazán törődtek olyan apróságokkal, mint az előző lakók mocskának feltakarítása. Cindy hamar arra az elhatározásra jutott, hogy talán jobban teszi, ha kerüli az orron át történő lélegzést. A bár tele volt olyan szerencsétlenekkel, akik úton voltak hazafelé – akárhol is legyen az – valamint olyan alkoholistákkal, akiknek már ez volt az otthonuk. A hely amúgy sem hívogató szaga vegyülve izzadság, olcsó pálinka és mosdatlan szájak bűzével szinte kérlelte az embert, hogy meneküljön onnan olyan messze, amennyire csak tud. De Cindy egészen ki volt száradva. Már azelőtt is rettenetesen szomjas volt, hogy összetűzésbe keveredett a nagydarab motorossal, úgyhogy jobb híján utat tört magának a bárpultig.


115

A zenekar folytatta tovább a zene ellen lekövetett merényletet, az énekes ordibált valamit a mikrofonba, ami sikítva küzdött az ellen, hogy ebből akárcsak egy érthető szófoszlányt is visszaadjon. Cindy úgy gondolta, hogy talán még az sem ismerné fel ebben, hogy épp melyik ZZ Top számot játsszák, akinek Ph.D.-je van klasszikus rockból. A csapos villámgyorsan Cindy előtt termett. Sovány testalkatú férfi volt, szerteszét álló hosszú hajjal és két méretes monoklival a szemein, amivel nyilván egy elégedetlen vásárló ajándékozta meg. – Sört! – ordította túl a hangzavart a lány. A férfi bólintott, majd távozott. Cindy megfordult, hogy szemügyre vehesse ezt a motorosbandát. Utoljára egy rodeón, Fort Hood-tól nem messze látott ennyi farmert és bőr ruhát. De ez cseppet sem hasonlított ahhoz… hál Istennek. Még ezek az őstahó motorosok is előrelépést jelentettek a texasi cowboyokhoz képest. Szó sincs arról, hogy Cindy előítéletes lett volna, csak valahogy alacsony volt a bunkótűrő küszöbe. Vagy legalábbis a bunkó zenekar-tűrő biztos. Ezek itt olyan hangzavart csináltak a füle számára, mintha pár téglát bedobtak volna egy centrifugába és az éneket egy bagzó macska farkának húzogatásával biztosítanák hozzá. Cindy hitetlenül ingatta a fejét látván a szociális és kulturális környezetet, amibe jelen pillanatban keveredett. Mikor feltűnt a pultos a sörrel, elővett három dollárt a tárcájából, hogy fizesse a számlát. A férfi szó nélkül kitépte a kezéből az egészet. – A francba! – ordított rá Cindy. – Menj és könnyíts magadon, hátha az elmulasztja ezt az ideget!

116

MAX ALLAN COLLINS

A férfi szótlanul továbbállt. – Átkozott bunkó – morogta magának, majd még odakiáltotta a távozónak. – Tartsd meg a visszajárót szép szőke hercegem! – bár tudta, hogy azt már amúgy sem kapná vissza. Nekilátott lassan kortyolgatni a sörét, remélve, hogy ebben a tempóban tovább tart. Ilyen áraknál a mértéktartás ésszerű döntésnek tűnt. Egyébként ez a lepukkant bár és az ott szórakozó slepp amúgy sem ért többet negyedóránál az életéből. Az ő mértékletességről szóló világnézetét nemigen osztotta senki ebben a környezetben és mivel nem akart több összeütközést a motorosokkal, jobbnak látta minél előbb eltűnni onnan. Ahogy iszogatta ott a sörét, próbálta a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Ennek ellenére a többi vendég úgy bámulta, hogy lassan kezdte magát kényelmetlenebbül érezni, mint amit a tűrőképessége elbír. Szó sincs arról, hogy félt volna. Semmitől sem félt igazán, talán csak magától az élettől. Ennek ellenére a harminc motoros kontra egy exkatona nem tűnt éppen túl jó aránynak. Gyorsan felhajtotta maradék sörét és az ajtó felé vette volna az irányt, mikor hirtelen feltűnt a bárban az elpáholt motoros. Dühtől eltorzult arccal, az állán továbbra is csurgó vérrel üvöltött. – Na most aztán kicsinállak, te fekete kurva! Szavai érthetőségén erőteljesen rontott a részegségi állapota és hogy frissen veszette el pár fogát. A zenekar játszott tovább. Az összes szempár, aki az üvöltözés miatt eddig az ajtót vizslatta, hirtelen Cindyre meredt. De legalább így nem maradtak le a lány „belépőjéről”…


117

– Óh te… Azt hittem, eléggé kicsipkéztem már azt a szottyos segged – közben a közönséget fürkészte, szuggerálva őket, hogy megnyerje a támogatásukat. Ha egy bunyó véget ért, akkor véget ért, nemde? Tanuljatok már meg továbblépni. De a motorosok támogatás helyett félkört formálva elkezdték a bár felé szorítani, kellő helyet hagyva a nagydarab férfinak az áthaladáshoz. Ahogy közelített a lányhoz, a kör lassan bezárult mögötte, kialakítván ezzel a küzdőteret. A kés ismét ott csillogott a kezében. Cindy úgy döntött, hogy nincs más hátra, mint előre, felkapta a sörösüveget a háta mögül, a pultról és jókorát sózott vele a legközelebb álló motoros fejére. A zenekar végre felfogta, hogy itt már senki nem figyel rájuk, úgyhogy abbahagyták a játékot. Halálos csend ült a helyiségre. Cindy a kör közepére táncolt és széttárt karokkal ingerelte a motorosokat. – Akartok még a jó öreg Cindy-ből? Hát akkor gyertek csak, gyertek! Balszerencséjére elfogadták az invitálását. Elég kis terület volt csak a harchoz, ennek ellenére egy jobbegyenessel sikerült eltörnie az egyik motoros orrát, egy másikat pedig ágyékon tudott térdelni. Másra azonban már nem maradt ideje. A többiek elkapták és a karjainál fogva kifeszítették a földön, akár Krisztust a kereszten. Olyan szorosan fogták le, hogy meg sem bírt mozdulni. A helyzete nem festett éppen valami rózsásan. A nagydarab megvert motoros keresztülfúrta magát a tömegen. – Most már nem vagy olyan kemény, mi? Ribanc! Cindy felnézett rá és kijátszotta az egyetlen megmaradt kártyáját.

118

MAX ALLAN COLLINS

– Óh te gyáva, gyenge nyuszi! Félsz szemtől szemben megküzdeni egy gyenge nővel. Csak úgy megy a dolog, ha a társaid lefogják neked? A férfi lekevert neki egy akkora pofont, hogy az megrengette az egész Majomházat. Akárha elsütöttek volna egy puskát. A lány fejébe belehasított a fájdalom, még csillagokat is látott tőle. – Várom a bocsánatkérésed, ribanc! A szájában összegyűlt vért az arcába köpve Cindy válaszolt neki. – Megmondtam már, hogy ne nevezz így! A motoros ismét készült megütni, de egy kicsiny kéz megfogta a lendülő karját. A kreolbőrű fekete bőrdzsekis, fekete nadrágos, törékeny külsejű fiatal nő úgy csusszant át a tömegen, hogy szinte észre sem vette senki. De most, hogy észrevették, mindenki a bárban megfagyott egy pillanatra, köztük Cindy támadója is, mikor megfordulva meglátta, hogy ki merte félbeszakítani és kihez tartozik az a satuerős szorítás, amitől már fáj a csuklója. – Fejezd be – tanácsolta neki a lány. – Te… biztos… csak… viccelsz – jelent meg az a gusztustalan vigyor a motoros arcán. A fiatal nő visszamosolygott. A kifektetett Cindy úszott a boldogságtól az idegen mosolyát látva, leszámítva azon apró meggyőződését, hogy az is biztosan nemsokára csatlakozik hozzá a földön, hogy aztán legázolja őket ez a motoros csürhe… – Ja – rándította meg a vállát a lány. – Csak hülyülök itt veled. Továbbra is szorítva a csuklóját, a lány térdhajlaton rúgta a motorost, földre küldve ezzel őt. Abból a furcsa


119

szögből Cindy kevéssé volt képes kivenni, ami ezután történt. A bőrdzsekis lány akár a forgószél, ütött, rúgott, pörgött minden irányba és elképzelhető módon, sorban küldve ezzel padlóra a motorosokat. Cindy egyszer csak azon kapta magát, hogy kiszabadult. Talpra ugrott, de úgy is csak elmosódva látta, ahogy a megmentője sorra üti ki a nagydarab férfiakat, olyan gyorsan történt minden. Közben a nagydarab motoros, aki az egészet elkezdte, talpra állt és megint nála volt az az átkozott bicska. Cindy egy jobbhorgot helyezett el az arcán, a bőrdzsekis lány pedig kirúgta a kezéből a kést. A férfi még mindig talpon volt, de már csak addig, amíg Cindy az ágyékába nem térdelt. Az arca eltorzult a fájdalomtól, sikoltásra tátotta a száját, de hang nem jött rajta. Cindy megkönyörülvén rajta egy újabb jobbhoroggal jóidőre kiütötte. Már másodszor ezen az estén. Alig harminc másodpercbe telt, hogy a bárban csak a két nő, a csapos és a zenekar legyen talpon. A többiek mind félig vagy teljesen eszméletlenek voltak, nyögtek a fájdalomtól, vagy csak arrébb kúsztak, hogy találjanak maguknak egy csendes sarkot, ahol a méltóságuk morzsáját megtartva kivérezhetik magukat. – Max vagyok – mondta a rejtélyes megmentő. – Original Cindy. Azzal összeütötték az ökleiket. Még csak nem is látszott rajtuk az itt lezajlott csata heve. A csapos nem is próbálta titkolni az örömét – valószínűleg akárki is adta neki a monoklikat, az is a padlón agonizálók között volt –, gyorsan öntött két korsó sört a győzteseknek a ház számlájára. Miután koccintottak, Max azt mondta:

120

MAX ALLAN COLLINS

– Te aztán tudsz magadra vigyázni. – Hugi, te is ismersz ám pár ügyes mozdulatot. – Nem gondolod, hogy talán jobb lenne lassan lépnünk innen? – Ja. Kicsit leült a hangulat a jó öreg Majomházban, mi? – Uncsi a hely? – Nem hiszem, hogy ezek itt szeretnének tovább bulizni. Átlépkedve a földön fetrengő embereken a két lány elhagyta a bárt. – Azok a surmók szerencsések, hogy jöttél – mondta Cindy a fájós vállát tapogatva. – Szerencsések? – vetett rá egy csodálkozó mosolyt Max. – Jaja. Ha nem léptél volna közbe, nekem kellett volna elbánnom velük és akkor az néhányuknál súlyos sérülésekkel járt volna. Max elkacagta magát. – Szólnod kellett volna. Nem akartam elrontani a szórakozásod. – Egyébként honnan tudtad, hogy valakinek odabenn segítségre van szüksége? – Nem tudom. Csak valahogy megérzem a bajt. – Cindy megérti. Különösen mikor ennyi van belőle. Az éjszaka hirtelen kezdett fagyossá válni, úgyhogy a didergő Cindy elkezdte dörzsölni a karjait. Max levette a dzsekijét és a másik lány vállára terítette. Ő még a saját kék ujjatlan pólójában sem fázott. Cindy megköszönte, amíg a karjait a dzseki ujjaiba bújtatta. – Lehet, nem kéne errefelé lófrálnunk.


121

– Mondasz valamit, kislány. Ha nem vigyázunk a seggünkre ebben a Jamestown-ban, igen hamar kicsipkézik majd nekünk. Max megállt egy fekete motor mellett. – Ez az enyém. Neked van? – Ez minden, ami Cindy-nek van – mutatott magára a lány –, plusz a cuccok, amiket az erdőben dugtam el. – Cuccok? – Igen, vagy tán azt gondoltad, hogy Cindy folyton ilyen ruhákban jár? – elmosolyodott. – A megfelelő stílus belövése után otthagyta a többit az erdőben. – Megtalálod őket a sötétben? – A pápák az erdőben szarnak? A medve katolikus? Max elnevette magát, miközben egyik lábát átvetette a motoron. – Pattanj fel O.C.. Felszedjük a cuccaidat és jó messzire eltűnünk az agyas motorosok elől. – Cindy-t nem kell kétszer kérni. – mászott fel a motorra. Max elfordította a kulcsot, berúgta a gépet és sötét füstöt hagyva maguk után eltűntek az erdőben. Hamar megtalálták Cindy hátizsákját, aztán neki is vágtak az országútnak. Max igyekezett a kilométerórát 100 környékén tartani, ami eléggé ellehetetlenítette a beszélgetést, egészen, amíg meg nem álltak egy pihenőnél a Redwood Nemzeti Park után. A hely – Lökés utáni mércével mérve – tiszta volt. Hat fülke sorakozott a fal mellett, a pult az ajtóval szemben állt, mögötte egy méretes ételkiadó ablak engedte látni a kicsinyke konyhát. Ilyentájt csak a szakácsnő és a pincérnő tartózkodtak odabent, egymás mellett ülve támasztották a pultot egyazon újság más-más rovatait böngészve.

122

MAX ALLAN COLLINS

A fehér pólós, negyvenes éveiben járó férfi felállt, ahogy a lányok beléptek a helyiségbe és besétált a konyhába. A pincérnő vékony, madártestű nő volt, rövid, barna hajjal és meggyötört arccal. Megvárta, amíg a lányok helyet foglalnak az egyik fülkében, majd azt kérdezte, ahogy feltápászkodott: – Kérnek kávét? – Igen – válaszolták mindketten. A pincérnő egy fél percig tett-vett a pultban, majd megjelent Max-éknél a kávéjukkal és egy-egy pohár vízzel. – Rendelnének valamit? – Én most nem – mondta Max. – Most én sem – felelte Cindy is. A pincérnő bólintott, visszasétált a székéhez, komótosan megfogta az újságját, majd bekiabált a férfinek: – Téves riasztás, Jack! A szakács előjött a konyhából és felvette a saját felét az újságból, de azért a pulton belül maradt. – Cindy szeretné neked megköszönni, hogy közbeléptél – áthajolt az asztal fölött és megpaskolta Max kezét. – Más hugi, látván az esélyeket csendben eliszkolt volna a bárból. Max a fejét rázva válaszolt. – Egy valamirevaló hugi nem hagyhatja, hogy egy másikkal így bánjanak. – Ők amúgy sem voltak… Cindy típusa. – Bunkó motorosok. – Pasik. Cindy elmesélte neki, hogy mi okozta az összeütközést a motorossal – a szöszi –, majd óvatosan Max-et kémlelve azt mondta:


123

– Ha ez gond, nem bántódom meg. – Az nem az én dolgom, hogy az emberek hova teszik, amilyük van. Cindy elmosolyodott, Max is vissza rá óvatosan. Ez után egy ideig szótlanul kortyolgatták a kávéjukat, nem érezve kényelmetlennek a csendet. Végül Cindy ismét előrehajolt a széken és azt kérdezte: – Mi a fene volt az ott, kislány? Max egy kicsit lassan kapcsolt. – Micsoda mi volt? Cindy pár kung-fu-t utánzó mozdulattal felelt. – Az a Jet Li, Jackie Chan akció. Az mi volt? Max kerülve a szemkontaktust, válaszolt. – Csak a gyakorlat. – Nem, kislány, nem nem… Cindy a seregben szolgált, neki van gyakorlata, tud vigyázni magára… de még csak hasonlóra sem képes, mint te abban a bárban. Max a kávéját fürkészte. – Mondjuk úgy, hogy jó tanuló voltam. – Nem akarod elmondani? Kávéscsészéjével a kezét melengetve Max válaszolt. – Ha nem nagy gond. – Nem, dehogyis. Akkor maradjunk ennyiben. – Köszi – jelent meg mosoly az arcán. – TE mondasz köszönetet NEKEM? Na ne már! – Ha te mondod. – Egyébként Original Cindy ezzel csak azt akarja mondani, hogy sokkal tartozik neked. Ez úgy tűnt kicsit zavarba hozta Max-et. – Csak irigyeltem tőled a feltűnést, amit keltettél. – Mindegy. Mostantól te vagy az én emberem. Ha bármi kell, bármikor, Cindy-re számíthatsz. Max szalutált a kávéscsészéjével. – Ezt jó tudni.

124

MAX ALLAN COLLINS

– Akkor mostantól a csajszim vagy. Max egy pillanatra megdermedt és iszonyatosan kényelmetlenül kezdte érezni magát. – Én uh… sajnálom, azt hittem, egyértelmű volt, én nem… Original Cindy nevetésben tört ki, Max értetlenül nézte. – A csajszimnak lenni nem AZT jelenti, Max. Ez valami olyasmit takar, hogy kiállunk egymásért. Olyan „vigyázok a hátadra, te meg az enyémre” dolog. A törődésről szól. Te vagy a csajszim. Max kedves arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg. – Akkor… ezzel te is az én csajszim leszel. A rím olyan faramucin jött ki ebben a helyzetben, hogy Cindy elkezdett kacagni, de ezúttal Max is követte. Ott ültek egymással szemben és vagy egy percig csak nevetgéltek együtt. Aztán Cindy feltartotta az öklét és Max hozzáütötte a sajátját. Megjelent a pincérnő, hogy újratöltse a kávéikat. Amikor távozott, a lányok beszélgetése más irányba terelődött. – És – kezdte Cindy – merre tartasz? – Seattle-be. – Nem hülyülsz? Max kíváncsian nézett rá. – Miért? Talán nem kéne odamennem? – Nem, kislány, csak… én magam is hazafelé tartok épp. – Seattle-ben laksz? – Ott is. Eltöltöttem már egy kevés időt a Smaragdvárosban. Max szemei elkerekedtek zavartságában.


125

– Smaragdváros?! – Igen, így hívták a népek Seattle-t még a Lökés előtti időkben. Tudod, mint az Óz, a nagy varázslóban. Max arcán vicces kifejezés jelent meg. – Arról már hallottam… – Naná, hogy! – Cindy úgy nézett Max-re, mintha az szuahéliül szólt volna meg az előbb. – Ki nem látta minden idők legnagyobb moziját? – Hát… például én. – Annó a régi szép időkben minden gyerek látta. – Hát… hogy is mondjam… nekem eléggé hányattatott gyermekkorom volt. – Óóóh, kislány, meg kell téged ismertetnünk a jobb dolgokkal. – Abban benne vagyok. – Nézd, az a szitu, hogy Cindy-nek el kell jutnia Seattle-be… te meg úgyis arrafelé tartasz… Max ismét a kávéját bámulta. – Oda kell jutnom… minél előbb meg kell találnom valakit. – Ez Cindy-nek tökéletesen megfelel. Minél előbb folytatjuk az utat, annál hamarabb jutunk oda, nem? Max elmosolyodott. – Hogy is szállhatnék szembe egy ilyen érvvel?... Akkor lépjünk, csajszi. Cindy arcán hamiskás mosoly jelent meg. – Kislány, a Smaragdváros nem látott még két ilyen boszorkát, mint akik most érkeznek… AHOGY HALADTAK végig az országúton, keresztül a városokon, mehettek volna gyorsabban is, de Max, kerülvén minden feltűnést és az ezzel járó esetleges Manticore-os közbelépést, a megengedett sebességhatárokon belül tartotta a motort.

126

MAX ALLAN COLLINS

Csak enni, aludni és a természet hívásának engedelmeskedni álltak meg néha, valamint természetesen feltankolni a motort. Ez utóbbi nem volt éppen olcsó mulatság, néhol nyolc-kilenc dollárt is képesek voltak elkérni egy gallonért, de Max-nek konkrét céljai voltak. A motor bömbölése és a menetszél minimalizálta a társalgást, de mégis mindkét lány tudta, érezte, hogy megtalálta azt a barátot, akire szüksége van. Nem kérdezősködtek egymás múltjáról, valahogy tudták, hogy a másiknak is vannak olyan titkai, amit nem kíván megosztani. Egyszerűen olyan volt, mintha kihagyták volna az ismerkedési szakaszt és egyből a közepén kezdték volna a barátságukat. Az út utolsó 500 mérföldje úgy elrepült, hogy szinte észre sem vették, már Seattle utcáit koptatták. Sokban persze ez a város sem különbözött a többi Lökés utáni nagyvárostól. – Minden olyan zöld – jegyezte meg Max. – Hát ezért is hívják Smaragdvárosnak, kicsi Dorothy. – Dorothy? – Kislány, te aztán tényleg cseppet sem konyítasz a kultúrához. – Meglepődnél, ha tudnád, Cin… A Negyedik és a Blanchard sarkán Max hirtelen leparkolta a Ninja-t egy Buck kávézója nevű hely előtt. A kiírás úgy festett, mintha a „B” előtt lett volna valaha még négy betű, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani és különben is, ha úgy is volt valaha, már képtelenség lett volna kibetűzni az eredeti szöveget. – Friss kávé hívogat – mondta Max. – Igen, én is hallom a hangját.


127

Besétáltak a kávézóba egyenesen a pulthoz, ami mögött egy Max-nél alig magasabb kövér ember állt, akinek a háta mögött egy feltűnően csinos, Cindy-ék korabeli nő készített éppen szendvicseket. Szőke volt és feltűnően attraktív, amit a kevés testfelületet takaró ruhája még jobban kiemelt. Térdig érő rózsaszín csizma, kék miniszoknya és egy rózsaszín top, ami látni engedte az egész hasát és szinte még a melleit is. – Hölgyeim, ne is vesződjenek a rendeléssel, nincs frappé, nincs tejszín, nincs cappuccino – kezdte a férfi, majd végigmérvén Cindy-t, hozzátette: – A kávémat csak úgy szolgálom fel, ahogy a nőket is szeretem: forrón és feketén. Ettől a mondattól olyan büszkének érezte magát, mintha ő találta volna ki ezt a szójátékot. Max látta Cindy-n, hogy legszívesebben átugorná a pultot, hogy jól képen törölje azt az önelégült mocskot, úgyhogy a helyzetet oldandó, megszólalt. – Gyere csajszi, keressünk valahol egy nagyot. – Ja, nem egy akkora himbilimbit, ami ennek fityeghet itt. Max kuncogni kezdett, ahogy a szőke is a pult túloldalán, de a férfi nem. Őt elöntötte a méreg. Mondani akart valamit, de Cindy beléfojtotta a szót. A fejét és a vállait riszálta és az egyik mutatóujjával gesztikulált. – A játékot gyűlöld, baby… ne a játékost. Aztán Max-el összeütötték az öklüket. A szőke hangos nevetésben tört ki. A férfi dühösen feléfordult. – Tudod mi az igazán vicces? Az, hogy egy hozzád hasonló buta picsa hogy talál munkát itt a környéken. Na AZ vicces. A szőke hirtelen elcsendesedett.

128

MAX ALLAN COLLINS

– Hé! – szólt rá Max a férfira, s hogy a mondanivalóját nyomatékosítsa, tett egy lépést a pult felé. – Takarodjatok kifelé – mondta a férfi – ehhez nektek semmi közötök! És te… - fordult a szőke felé – továbbléphetsz megvalósítani a világmegváltó elképzeléseidet. Told ki innen azt a dagadt valagad! Max átugrott a pult fölött és a férfi és a szőke közé állt. Az előbbi arcán látszott a meglepődés, talán még egy kicsi félelem és az iménti mutatvány láttán. – Vegye őt vissza! – Hogy merészelsz… Max felhagyva a verbális meggyőzés eszközeivel felemelte a férfit a torkánál fogva. A pultos a rettegéstől és a fájdalomtól szenvedve azonnal fel sem fogta, hogy egy kicsi nő hogy volt képes ilyen könnyedén felemelni őt a földről. Ez sem Cindy-nek, sem a szőkének nem jutott elsőre eszébe. A lány óvatosan megkocogtatta Max vállát. – Semmi baj… rúgjon csak ki, amúgy is fel akartam mondani. Belefáradtam, hogy ennek a szexmániás seggfejnek dolgozzam. – Jót szóltál – mondta Cindy. Max egy vállrándítással vette tudomásul a dolgot és leeresztette a férfit a földre. Az azonnal rábukott az asztalra és köhögni kezdett, amíg a három lány kisétált az utcára. Max motorja mellett beszédbe elegyedtek. – Az én nevem Kendra Maibaum – nyújtotta a kezét a szőke. Max megrázta. – Max Guevara és ez a csodás hölgy itt mellettem Original Cindy. – Örvendek – mondta Cindy, mikor ő is kezet fogott Kendrával.


129

– Hogy csináltad azt? – kérdezte a szőke. – Mármint hogyan tudtál csak így elbánni Morty-val? Cindy mosolyra húzta a száját. – A csaj gyakorlott egy kissé. Max ebben a pillanatban fogta felé, hogy körültekintőbbnek kellene lennie. Végig túl óvatlan volt Cindy-vel a közelében. – Gyakorlott, de kávétlan. És nincs hol nyugodtan megbeszélni, hogy merre induljunk lakást keresni. – Lakóhelyre van szükségetek? – Mondhatni újak vagyunk a városban – magyarázta Cindy. – Olyan ötpercesek – tette hozzá Max. – Ha nincs szükségetek túl nagy helyre, nálam ellakhattok. A kecó elég nagy két embernek, talán háromnak is. Cindy Max-re nézett, aki széttárta a karjait válaszként. – Miért tennéd meg ezt értünk? Nem tudsz rólunk semmit. Kendra a kávézó felé mutatott. – Kiálltatok értem Morty-val szemben. – Ami ugyebár az állásodba került – emlékeztette Max. A lány nevetve válaszolt. – Igen, de megérte látni, ahogy Morty összecsinálja magát félelmében… és egyébként meg az a munka egy nagy szívás volt. Amúgy meg nem ez volt az egyetlen kereseti forrásom. – Márminthogy „dolgozó lány” vagy? – kérdezte Cindy jobban végigmérve Kendra ruházatát. A lány a kezeit a szája elé kapta. – Miért kérdezel ilyesmit? – nem tűnt megbántottnak, inkább csak meg volt lepődve.

130

MAX ALLAN COLLINS

Max csúnyán nézett barátnőjére, aki eddig korábban nem tett megjegyzést az ex-pincérnő öltözködésére. – Uh… nem tudom, kislány, csak amit mondtál, abból úgy tűnt, mintha… uh… – Óh, én sokat dolgozom, de nem „azt”. Fordítok, nyelvet tanítok, tolmácsolok, ilyesmi. Egy csomó mindent csináltam már, de semmi „olyasmit”. – Cindy sajnálja, nem akart megbántani téged. Kendra megrázta a fejét. – Oké, semmi baj. Szóval ha szükségetek van lakhelyre, van egy szobám. – Csodás – mondta Max. – Merre? – Nem messze innét. – Gyalog? Remélem, mert valami kínszenvedés lenne hármasban utazni a motoromon. – Óh persze, könnyűszerrel ott vagyunk gyalog. Az épület valóban nem volt messze. Igazán kényelmes sétatempóban sem nagyon tarthatott tovább az út háromnegyed óránál. Max tolta a Ninja-t, Cindy a vállára csapta a táskáját, de nem panaszkodhattak. Végülis tető lesz a fejük felett. De Max akkor sem tudta hova tenni Kendrát. Egy nőhöz képest, aki olyan jól ismer nyelveket, hogy tolmácsként dolgozzon, egészen végtelenül üresfejűnek tűnt a számára. De legalább kedves. Végül mikor Cindy már úgy nézett Max-re, amiből az tükröződött, hogy ő itt mindjárt ledobja azt a táskát és leül a járdára pihenni, Kendra azt mondta: – Az az. Ott a túloldalon. Mondtam, hogy nincs messze – egy nagy sorházra mutogatott az út szemben lévő oldalán. Az épület olyan hétemeletesnek tűnt. Ablakainak nagy része pozdorjalapokkal volt borítva, és ahogy


131

egyre jobban közelítettek felé, egy tábla nyilvánvalóvá tett mindent. – Egy bontandó épület?! – kérdezte Cindy. – Dehogyis az… inkább mondjuk úgy, elhagyatott. Ahogy közeledtek az épülethez és jobban kivehetővé vált a felirat az ajtón, Cindy megjegyezte: – Cindy nem fordító, de angolul tud olvasni… és ott az áll, hogy „BONTÁSRA KIJELÖLVE”. Folyamatosan a fejét rázva Kendra azt mondta: – Az csak azért van, hogy távoltartsák a… tudod, a nemkívánatos személyeket. – Hányan laknak itt? – kérdezte Max. – Kb. ötvenen, vagy még egy picit többen is. – Ötvenen? – kerekedtek el Cindy szemei. – Ötven ember él egy bontandó épületben? Még jó, hogy távol tartjátok a nemkívánatos személyeket. – Gyertek nyugodtan lányok. Meglátjátok, nem is olyan rossz. Tényleg. Amikor a teherlifttel feljutottak a hetedik emeletre, Max és Cindy megbizonyosodhattak róla, hogy Kendrának igaza volt. Ahogy az épületnek, a lakásnak is félkész hangulata volt. Mintha az egész egyetlen nagy szoba lett volna nejlon ponyvákkal elválasztva. Viszont volt víz, két szoba és egészen jó állapotban lévő használt bútorok. Mindannyian a lakás nappaliszoba-konyha szekciójában tartózkodtak. Kendra egy kék pléddel letakart székben ült, a két másik lány pedig a szófán. – Kendra, igazad volt – jegyezte meg Cindy, mikor kényelmesen elhelyezkedett. – Csini kecó. – És senki nem zaklat itt titeket? – kérdezte Max. Kendra félrehúzta a száját. – Hát… ott van Eastep. – Az meg micsoda? – csodálkozott Max?

132

MAX ALLAN COLLINS

– Egy zsaru. Pénzt szed mindannyiunktól, hogy szemet hunyjon az ittlakásunk fölött. – Korrupt? – Hát nem azzal kezdtem, hogy zsaru? – mosolyodott el Kendra. – Seattle-ben mind azok, édes – okosította ki Maxet Cindy, majd Kendrához fordult. – Mennyit kapcsol le tőletek? – Túl sokat… A pontos szám elhangzása után Max a fogát szívta: – Aú! És nem maradt esetleg még egy üres lakás az épületben? – Olyan nem, ami emberi használatra alkalmas lenne. Hideg, szeles, beázik, lyukas a fal, nincs víz, nincs áram, tele van patkányokkal. Ezek a problémák velük. A legtöbb esetben az összes. Minden normális lakásban élnek már. – Nagyszerű! – bosszankodott Max, majd Cindyhez fordult. – Valami ötlet? – Cindy-nek van egy barátja, akinél ellakhat egy darabig. De a csajnak csak egy plusz embernek szükséges helye van. Találnunk kell valami mást, kislány. – Nem, dehogyis! – tiltakozott Kendra. – Hisz együtt éltek, nem? Egymásra pillantottak. – Nem igazán. – Hát nem egy pár vagytok? – Barátok – mondta Cindy. – Csak barátok – egészítette ki gyorsan Max. – Aha. Akkor viszont, Max, ha Cindy-nek van hol laknia, te nem költözöl be ide? Igazán jól jönne egy lakótárs, hogy tudjam fizetni Eastep-nek a bért… és az


133

sem lenne rossz, ha tudnék kivel dumcsizni. Viszont ha nem együtt vagytok, nincs elegendő hely hármunknak. – Jól hangzik – mondta Cindy. – A barátom lakása amúgy sincs olyan messze innen és tulajdonképp fel is készült rá, hogy odaköltözöm hozzá egy időre. Nekem megfelel így, kislány. Nem ügy. Max tekintete Cindy-ről Kendrára vándorolt. – Szuper. Akkor megbeszéltük. – Akkor a következő, hogy hogyan jutunk pénzhez – mondta Cindy. Max csodálkozó arccal nézett rá. – Mármint úgy érted, keressünk munkát? – Miért, kislány? Mire gondoltál? Majd lopjuk a kajáravalót? Max nem szólt semmit. Kendra hirtelen felpattant. – Gyertek, beszéljünk Theo-val. Mindketten ránéztek. – Theo? – kérdezte Max? – Igen. Itt él a szomszédban a feleségével, Jacindaval és a gyerekükkel, Omar-ral. A helyen, ahol Theo dolgozik, mindig van felvétel. Max és Cindy csodálkozva néztek egymásra. Ez ritkaságnak számított a jelen gazdasági helyzetben. Cindy szólalt meg előbb. – Hát akkor ne várassuk meg ezt az urat… Cindynek kell a pénz drágáim, hogy fenntarthassa a megszokott magas életszínvonalat… hogy megengedhessen magának olyan luxus dolgokat, mint az evés, alvás, légzés. Kendra vezetésével átvonultak a szomszédos ajtóhoz. Egy kicsiny fej jelent meg az ajtó résében a kopogás után. Hatalmas barna szemei voltak és a sötétbarna hajánál alig valamivel világosabb bőre. – Omar, itthon van a papa? Az aranyos arcocska bólintott.

134

MAX ALLAN COLLINS

– Bejöhetünk? Omar hátranézett, ahonnan egy női hang azt kérdezte: – Te vagy az, Kendra? – Igen, Jacinda, és itt van velem két kedves barátom is. – Hát akkor bújjatok be. Omar félreállt és kinyitotta az ajtót a három nőnek. Max megállapította, hogy a lakás nagyon hasonlít Kendra-éra. Egy vékony fekete nő barna pólóban és világos nadrágban állt a szófa előtt, mellette pedig egy nála alacsonyabb sötéthajú, egyenes szemű ázsiai férfi várta a vendégeket. – Jacinda, Theo, ők itt Max és Cindy. – Original Cindy – helyesbített a név tulaja. – Original Cindy. Munkát keresnek és gondoltam, hátha tudnál ebben segíteni nekik, Theo. Az invitáló mosoly nem tűnt el Theo arcáról, hellyel kínálta a lányokat. Jacinda leült a nem messze álló székre, Omar pedig rögtön az ölébe pattant. A férfi lassan odasétált hozzájuk és a kezét kedvesen a felesége vállára tette. – Nagyon sok mostanság a munka. Ez nagyon kemény kenyér… nehéz fizikailag és van, hogy a város veszélyesebb negyedébe kell merészkedni. Elég gyakran. Cindy gyanakodva pillantott rá. – Milyen munkáról van tulajdonképpen szó? Áramvezetékek javítása? Útkarbantartás? A mosolygó férfi csak annyit felelt: – Dolgozott már valamelyikőtök biciklisfutárként? Egymásra néztek, majd megrázták a fejüket. – Van kerékpárotok? Egy félmosolyt megeresztve Max felelt.


135

– Nekem igen. Egy 250-es Ninja. Theo mosolya még az eddiginél is szélesebbre húzódott. – Nem olyan. Bicikli. Van valamelyikőtöknek biciklije? – Nincs – görbült le Cindy szája. – De holnapra lesz – egészítette ki Max. Cindy hitetlenkedve nézett barátnőjére, Theo-val ellentétben, aki egy szó nélkül tudomásul vette a kijelentést. – Tökéletes. Akkor velem jöhettek. A hely neve Jam Pony Xpress. Normal, a pasas, aki vezeti, kicsit idegbeteg… de korrekt. Kevés a fizu, hosszú a munkaidő, de a többi futár nagyon rendes, befogadó társaság. – Cindy biztos megpróbálja, addig mindenképp, amíg nem jön valami jobb. – Egészen pontosan mi is a feladat? – kérdezte Max. Theo helyett Cindy felelt neki. – Biciklin futkározunk fel-alá a városban, csomagokat kézbesítve az egyik helyről a másikra. Mi mást? – De én egyáltalán nem ismerem a várost! – De fogod, kislány. Original Cindy bemutatja neked. A jövő hét közepére te igazíthatod majd útba a taxisokat. Theo folytatta a munka ecsetelését. – A biciklisfutárok ott vannak az egész városban. Nagyon érdekes is tud lenni ez… látnak mindent és mindenkit Seattle-ben. Ettől már mosoly jelent meg Max arcán. – Mire gondolsz, kislány?

136

MAX ALLAN COLLINS

– Arra, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy találkoztunk Kendra-val és még nagyobb, hogy Theoval is. De valójában arra gondolt: Biciklisfutár. Naphosszat csak járja a várost… láthatatlan, hisz mindenhol sok van belőle… Ez még akár működhet is. Akár működhet is.

Hatodik fejezet

PÉNZ BESZÉL Jam Pony Xpress Seattle, Washington, 2019 AZ ÉPÜLET egykor raktárként szolgált, mostanra végeláthatatlanul sok horpadt öltözőszekrény otthona, mely különös elegyet képez a tetőt tartó fa gerendákkal, az előző század közepi téglafalakkal és az azokat díszítő, néhol obszcén graffitikkel. A Jam Pony Xpress elsőre egy őrültekházának tűnt Max számára, ahol legalább észrevétlenül el tud vegyülni és senkinek nem kelti majd fel a figyelmét, amíg meg nem találja a testvérét. Végig az úton Seattle felé csak azt a videót játszotta le újra meg újra a fejében. Mostanra már csak egy hajszál választotta el attól, hogy ki merje jelenteni, a „fiatal lázadó”, aki szétrúgta a rendőrök seggét, a fivére, Seth. Arról azonban fogalma sem volt, hogy hogyan találja majd meg. De legalább volt ideje rá. Ez az álca, amit jelenleg viselt, akár hosszú ideig is kitartónak tűnt ráadásul a régi életéből senki, még Moody és Fresca sem tudta, hogy Seattle-ben tartózkodik. A Manticore előli menekülés alig néhány nyugodt éjszakát engedett meg neki, az évek során, de valahogy itt – Cindy Smaragdvárosában – biztonságban érezte magát. Jobban, mint az alvilági LA-ben, ahol felhívhatta magára a figyelmet a kimagasló betörő tehetségével.

137

138

MAX ALLAN COLLINS

Ahogy Cindy megjósolta neki, biciklisfutárként sokkal gyorsabban megtanulta a várost, mintha csak fel, s alá rohangászott volna a Ninja-n, Seth-et keresve. Kendra-val élni sokkal jobb volt, mint azt elsőre gondolta volna. Csak a bérleti díj volt szemtelenül magas, hála a „főbérlőjüknek”. De ezt leszámítva csak előnyei voltak az ottlakásnak. Sehol nem szerepelt semmilyen aktában, vagy feljegyzésben, hogy Seattle-ben él, és a kedvesen butuska Kendra-ról is kiderült, hogy jó barát és kiváló társaság. Közben a barátsága Cindy-vel tovább erősödött, aminek az sem ártott, hogy kifizette helyette a biciklit, ami nélkül esélyük sem lett volna bekerülni a Jam Pony-ba. A két lány szinte minden szabadidejét együtt töltötte, az esetek nagy többségében Kendra-val trióvá bővülve. Cindy talált egy saját albérletet, alig egy héttel azután, hogy belépett a Jam Pony-ba. Ezzel nemcsak, hogy önállóvá vált, hanem közelebb is lakott Maxékhez, mint amikor a barátjánál időzött. Max minden reggel együtt indult el otthonról Theoval, aztán út közben felszedték Cindy-t és úgy mentek a munkába. Mielőtt beértek volna, mindig betértek egy kávézóba, vettek kávét és fánkot, megpihentek a parkban és ott elfogyasztották, majd azután indultak a Jam Pony-ba. Ezeken a sok-sok csevegéssel teletűzdelt reggeleken Max, Cindy és Theo rengeteg mindent megtudott egymásról. De Max még ilyenkor sem engedett adott ki magából mindent, barátaival ellentétben. Néha érezte is Cindy apró sértettségét emiatt. De mivel sem O.C. sem Theo nem tűnt éppen genetikailag tökéletesített gyilkológépnek, akit egy


139

titkos kormányzati laborban hoztak létre, az ő titkaik távolról sem látszottak olyan veszélyesnek. Egy hónap telt el, mióta Max otthagyta Moody-t és a Kínai Klánt és az egyetlen dolog, ami igazán bántotta az volt, hogy továbbra sem találta meg Seth-et… még nyomra sem bukkant, amin elindulhatna. Azóta a hírek is kerülték kapcsolatba hozni a „fiatal lázadót” a Szempárral. Persze hozzá hasonlóan Seth is biztosan bujkál. Egyazon kiképzést kapták, és ugyanolyan rég vannak szökésben a Manticore elől, tudják, hogyan tüntessék el a nyomaikat, mintsem hogy csak úgy rájuk lehessen találni. Annyi év menekülés után Max furcsának érezte a vad helyett a vadász szerepét. De egy dologban biztos volt: soha nem fogja feladni. Ez valahogy a vérében volt, akár a Manticore készítette őt ilyennek, akár csak az emberi génjeibe volt kódolva. Egyszerűen tudta, hogy valahogy megtalálja majd Sethet. Az egyetlen kételye az volt, ami időről időre felrémlett benne, hogy talán csak vesztegeti az idejét. Hogy talán akinek a megtalálásában úgy reménykedik, valójában nem is egy X5-ös. Vagy ami még rosszabb: talán Lydecker egyik kiskedvence, a Manticore neveldéjének egy későbbi osztályában végzett strébere, aki beépített munkát végez, a média felé eljátszva a szabadságharcost… Testvére keresését leszámítva Max egy teljesen új életben találta magát, még új családra is szert tett, amibe néhány Jam Pony futár is beletartozott. A főnök, Normal – akinek beceneve egy szójáték volt a valódiból, ami a Reagan Ronald – valóban kicsit idegbetegnek tűnt, ahogy Theo is mondta. Az utolsó

140

MAX ALLAN COLLINS

porcikájáig konzervatív, mindkét Bush elnöki érájának nagy csodálója. Téglalap formájú fejéről folyton az elégedetlenség sugárzott, hosszú egyenes orra, keskeny szája és a szinte már a fejéhez nőtt headset összetéveszthetetlenné tette bárki mással. A mindig gondosan fésült szőkésbarna haja és vastag, feketekeretes szemüvege csak még jobban kihangsúlyozta azt a fajta „flegma könyvtáros” képet, amit önmagáról sugárzott. Max-et és a többi dolgozóját csak úgy jellemezte, mint vesztes naplopók, amivel kevéssé sem volt pozitív hatással a munkatempójukra. Állandó szavajárása, a „bip, bip, bip”, az ő kifejezése a „siessetek már”-ra, éppúgy nem tette túl népszerűvé dolgozói körében, ahogy a folyamatos, véget nem érő sértegetés, amit senki nem úszott meg, még a kedvenc futárai sem, mint pl… …Herbal Thought, a rasztafari, akinek borotvált kopasz a feje. A fiatal fekete férfi arcáról mindig egy őszinte mosoly sugárzott, amit a száját körülölelő körszakáll csak még jobban kihangsúlyozott. Nagylelkű természete miatt szinte mindenkinek azonnal a barátjává vált. Alapvetően filozofikus beállítottságú ember, aki a többiek számára már-már frusztrálóan vidám volt mindig. Mindenét megosztotta mindenkivel – még a ganja-ját is, amit Max köszönte, de nem kért – és mindenhol hirdeti Jah igéjét és azt, hogy „Minden jó”. A másik futár, aki Max és Cindy mellé csapódott már az első naptól, a sötét, arcába lógó hajú, paszulykóró felépítésű Sketchy. A beceneve sokkal inkább a gondolkozási tempójára, mint a rajztehetségére utalt. Nem kicsit furcsa jelenség – „Olyan mintha Stan és Pan lenne egy személyben”,


141

ahogy Cindy szokta jellemezni, – még a Jam Pony-ba lépése előtt pénzért jelentkezett egy pszichológiai kísérletbe és sok barátja szerint ez lehet a magyarázat a furcsa… Sketchy-s… viselkedésére. Ezen a napon, csakúgy, mint általában, Max, Cindy, Sketchy és Herbal az ebédszünetüket a Falnál töltötték, nem messze a Jam Pony-tól. A Fal egy betonépítmény, ahol a csapat lógni szokott, biciklis trükkökkel szórakoztatják egymást, vagy csak egyszerűen lazítanak. Most épp ültek és szendvicseket eszegettek, amit a közeli boltban vettek. Egyedül Herbal nem evett közülük, ő elővett egy nagy adag füvet, cigit sodort belőle, meggyújtotta, majd jó mélyen magába szippantotta. – Áh ’z Isten ajándéka – mondta visszatartott levegővel. – Nekem is rasztának kéne lennem – tette hozzá Sketchy, ahogy mélyet szippantott a jointból. – Ez lehet az én végzetem. Herbal a fejét ingatta és sziszegett közben. – Áh, a Jah-ban való hit nem a ganja-ról szól, ember. A hitről… a hitről és a lelki nevelésről. – Mármint a ganja neveléséről – fűzte hozzá némi éllel Cindy. Mindannyian elnevették magukat, még Herbal is. A fű erős füstje irritálta Max orrát. – Nem értem, hogy mi a fene jó nektek ebben. – Hé! – kiáltott fel hirtelen Sketchy, mintha valami egészen új dolog jutott volna eszébe, s nem pedig az, amit minden este amúgy is megtesznek. – Ki jön a Crash-be meló után? – Original Cindy ott lesz. Hát te, kislány? – Gondolom én is benézhetek egy kicsit.

142

MAX ALLAN COLLINS

A munka természete – mindannyian a saját fuvarjaikon voltak egész nap – megkímélte őket attól, hogy megunják egymás társaságát, így élvezték, hogy összegyűltek este és harci történeteket mesélhettek egymásnak, anekdotákat Normal-ról és sztorikat trükkös fuvarokról, vagy idióta ügyfelekről. – Király! – kiáltott fel Sketchy, majd Herbal-hoz fordult. – Te? – Ha a fivéremnek és a nővéreimnek szükségük van rá, tudjátok, hogy Herbal-ra lehet számítani. – Ne beszélj magadról harmadik személyben, testvérem – mondta Cindy rosszalló arckifejezéssel. – Cindy nem kajálja az efféle affektált szarságot. Mindannyian ránéztek. Képtelenek voltak megállapítani, hogy viccelt-e. – Oké – rikkantotta Sketchy büszkeséggel telt szemmel, hogy le tudott szervezni valamit, ami amúgy is mindennap megtörténik. – Mind találkozunk a Crashben. – Ez már tervnek hangzik – mondta Max, félbehagyva szendvicsét, indulásra készen. – Lépnem kell. Normal ma rámtukmálta az összes zűrös fuvart, ami csak létezik. Cindy egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Csak tudja, hogy te be mersz menni a város legdurvább területeire is és egy darabban hozod ki a popsid onnan. Sketchy arcán egy pillanatra furcsa fintor jelent meg, ahogy elgondolkodott. – Az nem… két darabban van? Max otthagyta őket, hadd vitázzanak ezen egy sort. A délutáni körútján négy fuvarja volt. Az elsőn egy csomagot Portage Bay-be kellett szállítania, a Hamlin Street legtávolabbi pontjára. A másodikat az East Aloha


143

Street-re vitte, nem messze a 33. sugárút sarkától. A harmadikat a Boylston-ra a Broadway mellett. Az utolsó csomagot a Patyolat Mosodába kézbesítette a belvárosba. A hely az önkiszolgáló mosoda és gyorstisztító keveréke volt, de túl lepusztult mindkettőhöz. Ha mostak is itt valamit, az legfeljebb pénz lehetett. Az ázsiai nő a pult mögött legalább olyan kedves volt, mint Max kiképzőtisztje. Alacsony volt, hosszú fekete haját kontyba fogva viselte. Gyanúsan méregette Max-et. – Csomag Mr. Vogelsang-nek. – Én átvesz. – Valahogy nem hinném, hogy maga Daniel Vogelsang. – Én átvesz. – Mr. Vogelsang-nek alá kell írnia. Utasítás, hogy kizárólag Mr. Vogelsang írhatja alá. – Én átvesz. Max dühösen a plafont kémlelte. A pokolba az egésszel! – Nézze, ha Mr. Vogelsang nem tartózkodik itt jelenleg, visszajövök egy másik alkalommal. – Én átvesz. – Maga NEM veheti át, mert maga nem ő és így nem írhatja alá. Azzal sarkon fordult és megindult az ajtó felé. A nő ekkor angolról kínaira váltott és ezzel együtt a szókincse is jelentősen kibővült ahhoz a kettőhöz képest, amit eddig hallani lehetett tőle. Max ugyan nem volt épp perfekt kínaiból, de ahhoz épp eleget megértett a nő szavaiból, hogy fontolóra vegye a szájának szappannal történő kimosását. Még egy ilyen lepukkant mosodában sem lehetnek fogytán a

144

MAX ALLAN COLLINS

szappannak. De tisztában volt vele, hogy nem hívhatja fel magára fölöslegesen a figyelmet. Ahogy az ajtóhoz ért, egy férfihangot hallott meg a háta mögül. – Ahm Wei, mi a fene folyik odakint? Max megfordulván megpillantott egy nagydarab, testes, rövid szőke hajú, körszakállas férfit, aki buggyos nadrágot és egy szemmel láthatóan megviselt hawaii inget viselt. – Hoszni comag – mondta Ahm Wei – ő nem elmegy. – Ahm Wei, tudod, hogy ha az aláírásomra van szükség, szólnod kell… Fiatal hölgy! Várjon egy pillanatot. Max nagyot sóhajtott. – Maga Vogelsang? – Meglehet. – Átveszi? – vadul dobolt az ujjaival a kezében lévő csomagon, jelezve, hogy véges a türelme. – Ez a csomag kizárólag Mr. Vogelsang kezébe kézbesíthető, ami azt jelenti, hogy személyesen kell aláírnia. Ninc aláírász, ninc comag, fogta? – Felvágták a nyelved, kölyök! Igen, igen, igen, én vagyok Vogelsang. Gyere az üzlet hátsó részébe. Az ügyeimet ott bonyolítom. Max már belefáradt ebbe a színjátékba, de nem akart Normal-nak magyarázkodni a kézbesítetlen csomag miatt, így egy világfájdalmas sóhaj kíséretében követte a férfit a duplaajtón keresztül a szakadt irodába. Max gyakorlott szemei pillanatok alatt felmérték a terepet. Mosógép alkatrészek, gyorstisztításhoz szükséges vegyszerek, jelöletlen dobozok, szóval csupa raktári felszerelés uralta az iroda elejét. De beljebb, egy iratszekrényekből álló fal előtt egy jókora íróasztal


145

pihent, amin szétszórva akták és üres kínaikajás dobozok hevertek. Az asztal mögött egy kényelmes szék volt, vele szemben, Max oldalán egy hasonló a kliensek számára. A falakon mindenfelé faliújságok voltak tele rendőrségi kiáltványokkal és ilyesmikkel… Mi a fene ez a hely? Átadta a férfinak az átvételi elismervényt, az feltette a szemüvegét, majd aláírta, ahol kell. – Mivel foglalkozik tulajdonképp maga? – Magánnyomozó vagyok. Max szemei elkerekedtek. – Maga nyomozó?... És mégis mik után nyomoz? A férfi visszaadta neki az írótáblát, így Max végre megszabadulhatott a kis barna doboztól, amit eddig a kezében őrzött. – Tudod, válási ügyek, szökött óvadékosok, eltűnt emberek. Ilyesmi – a csomag tanulmányozása után felnézett Max-re. Az ő szakmájában még a „láthatatlan” emberekre is, mint egy biciklisfutár, oda kell figyelni. – Miért? – Keresek valakit, meg tudná találni nekem? – Megpróbálhatom. Max kérdezés nélkül leült a Vogelsang-el szembeni székre és átdobta az egyik lábát a karfáján. – És az mibe kerül? A férfi megdörzsölte a szakállát, lerakta a szemüvegét az asztalra és hátradőlt a székében. – Az attól függ. – Ez jó válasz. – Attól függ, hogy kit kell megtalálni… és attól is, hogy mennyire nem szeretné, hogy megtalálják. Max már látta, hogy hova fog ez vezetni. Pénz. Egyenes élete volt, mióta Cindy-vel Seattle-be érkezett. Semmit nem kellett ellopnia sehonnan és az igazat

146

MAX ALLAN COLLINS

megvallva ez tetszett neki. De meg kellett találnia a testvéreit. – Rendben, Mr. Vogelsang, akkor adjon nekem egy becslést. A férfi széttárta a karjait. – Ezer dollár megbízási díj, azaz kétszáz, naponta… plusz a kiadások. – Maga beszívott?! Én csak egy biciklisfutár vagyok! A férfi nem szólt semmit, csak komótosan visszatette a szemüvegét és a figyelmét ismét a csomag felé fordította. – Ez az iroda nem épp az üzleti negyedben van. Hogy számolhat fel ilyen díjakat? – Azok az irodák nem rendelkeznek az én kapcsolataimmal… A magánnyomozás egy mocskos szakma. – És ezért bujkál egy mosodában? A férfi felpillantott szemüvege mögül. – Végeztünk? – Oké, Mr. Vogelsang… tegyük fel, hogy ki tudom magát fizetni… A szemüveg ismét visszakerült az asztalra. – Van annyi pénzed? – Tudok szerezni. – Egy lány, mint te. – Ne üsse az orrát a dolgaimba, Mr. Vogelsang. – Nem fogom – vigyorodott el a férfi – egészen addig, amíg valaki meg nem fizeti… – Ha valaki megpróbálja, én a dupláját fizetem, bármennyit adjon is. Ha fizetek, akkor lojalitás is vásárolok, nemcsak a diszkréciót.


147

A nyomozó hosszasan tanulmányozta Max-et. Ez a fajta magabiztosság egy ilyen fiatal lánytól láthatóan megzavarta. – Mennyi idő alatt várható eredmény? – Egy eltűnt személyről van szó? – Igen. – Mennyi információ van róla? – Ha lenne információm, nem lenne szükségem magára, nemde? A férfi megvakarta az állát. – Eltűnt emberek megtalálása nem éppen egzakt tudomány, uh… mi is a neved? – Max. – Csak Max? – Ez problémát jelent? – Nem, ha készpénzben fizetsz. – Arra számíthat. – Oké. Szóval lehet, hogy egy nap alatt lesz eredmény, de az is lehet, hogy soha. Amikor a megbízási díj kimerül, megbeszéljük. Megfontolhatod majd, hogy kiadsz-e sok pénzt a bizonytalanra. Nem vagyok tolvaj, Max. A lány ezen eltűnődött egy pillanatig. – Rendben – bökte ki végül. – Mikor tudja elkezdeni? – Mikorra tudod hozni a pénzt? – Holnap. Legkésőbb holnap. – Hát akkor akkor tudok kezdeni. Akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk. – Igen, minden rendben – azzal felállt és az ajtó felé vette az irányt. – Majd jövök az ezressel. Aztán kezdhet is a munkának.

148

MAX ALLAN COLLINS

– Vogelsang elmosolyodott – úgy nézett ki, mint egy jókora teddy maci, de valahogy még ez sem tette annyira szerethetővé –, a mutatóujját a szemöldökéhez érintette és azt mondta. – Feljegyeztem. MAX Vogelsang-től egyenesen a Crash-be ment, ahol már várt rá Cindy, Sketchy és Herbal. Lefoglaltak egy asztalt és már a második kancsó sört fogyasztották. Az öreg téglaépületet, amiben a Crash volt, a Jam Pony-val ellentétben már jó pár éve, még a Lökés előtt átalakították bárnak. Körös-körül téglából készült boltíves átjárók választották el egymástól a bár különböző részeit és mindenfelé monitorok lógtak a falon, beleértve azt a méreteset is, amelyen folyamatosan roncsderbik, gördeszkás mutatványok, downhill biciklisversenyek és egyéb olyasmik mentek amik mind ütközésekkel és fájdalmas balesetekkel jártak, innen kapta a bár a nevét. Az asztalokat csatornafedelekből alakították ki, körülöttük általában négy-öt szék sorakozott. A zenegép, amely folyamatosan metálos beütésű rockot játszott, az egyik falon lógott, a bejárattól legtávolabb eső átjáró mögött pedig egy biliárd- és a csocsóasztal szolgálta a vendégek szórakoztatását. A bárpult mögötti plexifal óvón választotta el a berendezést a művészien falra aggatott biciklivázaktól. – Szia, kislány! – kiáltotta Cindy, ahogy Max megjelent. A válasz erre most csak egy fáradt mosoly volt. Ahogy a lány letette magát a székre, Sketchy már töltött is neki egy pohár sört. – Ah. Hogy megy az élet háborúja, nővérem? – kérdezte tőle Herbal. – Minden jó, testvérem.


149

Herbal egy mosollyal az arcán bólintva nyugtázta, hogy valamennyire hatott a lányra. – Felkészültél egy kis biliárdra, kislány? – kérdezte Cindy Max-re pillantva. Sketchy vadul ingatni kezdte a fejét, de még Herbal szemei is figyelmeztetően elkerekedtek. – O.C. egy cápa, Max – mondta Sketchy. – Nagyon vigyázz vele! – A testvérem igazat szólt – helyeselt Herbal. – A nővérünk szegényembert csinált már mindkettőnkből. – Igen, de azért még mindig minden jó, igaz? – pillantott Max cinkosan Cindy-re, aki ártatlan arccal, a karjait széttárva válaszolt. – Mit is mondhatnék? Cindy jobban bánik a golyóival, mint ez a két pasi. Sketchy gondolkodóba esett ennek hallatán, Max pedig csak annyit mondott: – Hát akkor csajszi, kezdjünk neki. Otthagyva az asztaltársaságukat a két fiatal nő elindult a biliárdasztalok felé. A bárban minden férfiszem – sőt, néhány női is – követte őket rövid útjukon. Minden analitikus képessége és különleges látása ellenére Max simán elvesztett három játszmát Cindy ellen. Beszélgetése a magánnyomozóval többször is leforgott a fejében, mióta elhagyta a mosodát. A Jam Pony alig fizet és a pénze, amit Moody-tól kapott, felemésztődött az út során, ami pedig megmaradt, az elment a „lakbérre” a zsarunak. Most szüksége volt egy ezresre kevesebb, mint huszonnégy órán belül… és el sem tudta képzelni, hogy honnan fogja megszerezni. – Elég volt ennyi, kislány? – kérdezte Cindy tőle a dákót krétázva.

150

MAX ALLAN COLLINS

Max eltűnődve bólintott, úgyhogy visszaindultak az asztalukhoz. – Minden rendben, cica? Olyan, mintha az agyad egy másik bolygón vakációzna éppen. – Csak kicsit szétszórt vagyok. Közben visszaértek az asztalhoz, ahol Sketchy-n és Herbal-on már kezdett meglátszani az előttük heverő üres söröskancsó hatása. – Cindy tudna segíteni? – Csak néhány személyes ügy. – Rendben. De nyugodtan hívj be a kispadról, ha a játék a hirtelen halálhoz érkezik. Max a barátjára mosolygott… talán a legjobb barátjára. – Komolyan? – Hát naná! Felkapva a söröskancsót Max csak annyit mondott: – Az én köröm – azzal a bár felé vette az irányt. Már majdnem odaért, amikor két férfira lett figyelmes a túlsó sarokban. A Crash nem volt éppen tele és így a két alak túl messze állt mindenkitől ahhoz, hogy ne kapcsolják be Max riasztóját. Alig észrevehető oldalpillantásokkal el kezdte figyelni a két férfi tevékenységét és látta, hogy az egyikük kezéből a másikéba átvándorol egy köteg pénz, majd azért cserébe egy tenyérnyi méretű csomag a másik irányba. Drogüzlet. Max-ben ösztönös gyűlölet volt a kemény drogokkal szemben – talán összefüggésben lehet a gyógyszeres kezelésekkel, amiket a Manticore-ban kapott – és hirtelen valahol mélyen magában mosolyogni kezdett. Tudta, honnan lesz meg Vogelsang tiszteletdíja…


151

Világéletében olyan tolvaj-féleség volt. Moody is előszeretettel küldte bűnözőket kirámolni. Valahogy meglopni egy tolvajt… nem tűnt bűnnek Max szemében. Olyasmi, mint a Fiókák megrövidítése, csak akrobatamutatványok nélkül. Könnyű, jövedelmező és a meglopottak valószínűleg nem rohannak majd a rendőrségre feljelentést tenni. A csapos odaadta neki a kancsót, kifizette és visszasétált az asztalukhoz széles, elégedett mosollyal az arcán. – Nektár! – kiáltott fel Sketchy és úgy vette át Maxtől a kancsót, mintha az lenne a 2019-es év Biciklisfutárának Díja és azonnal tölteni kezdett a poharakba. – Köszi, de most nem kérek – tartotta Max a kezét a sajátja elé, mikor a fiú neki is tölteni akart. Perifériás látásával észrevette, hogy a dílerek útnak indulnak. Így tett ő is. – Mennem kell. Cindy értetlenkedve nézett rá. – Még csak most jöttél, cica! Mi olyan fontos, hogy cserbenhagyod a tieidet? – Csak elfeledkeztem valamiről. Van egy fuvarom… személyes jellegű, nem Normal-féle. – Vigyázz magadra, nővérem – mondta Herbal. – Találkozunk reggel, kislány – búcsúzott Cindy. Látta Max-en, hogy gondolatban távol jár, de képtelen volt megfejteni az okát. Sketchy nem szólt, csak szalutált a sörével. A dílerek szétváltak és külön kijáratokon hagyták el a bárt. Max azt követte, amelyiknél a pénz volt – a drogokkal való üzletelés az a határ, amit ő soha semmilyen körülmények között nem lépett volna át.

152

MAX ALLAN COLLINS

Odakint a fény jobb volt, mint a bárban, de Max így is csak annyit volt képes kivenni, hogy a fickó magas és sovány, szinte elveszett abban a drága bőrdzsekiben, amit viselt. Rövid barna haja volt és olyan széles fülei, amik légellenállása akár még magyarázat is lehetett volna lomha járására. A rövid hajat leszámítva ebből a távolságból lehetett volna akár Sketchy is. Követte több háztömbön keresztül, az út túloldalán haladva, elegendő távolságra ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmét. Mikor már vagy féltucat tömbön voltak túl, a város egy olyan lepusztult környékére értek, ahová Max már szállított csomagot. A lány továbbra is egy saroknyira lemaradva a férfitől látta, amint három alak jelent meg a sötétből és elzárták az útját. Nyilvánvalóan azok is ki akarták rabolni a dílert, mielőtt ő megtehette volna és ez feldühítette! Ahogy közelebb lopózott, látta, hogy két figura a díler két oldalára áll, a harmadik pedig előtte marad. Mind nagydarab, a kopasznál alig valamivel hosszabb hajú keményfiúk voltak. Ujjatlan pólóik még jobban kihangsúlyozták, hogy az izmaikat túlgyúrták, a nyakuk szinte nem is különült el a törzsüktől. Valószínűleg valamelyik helyi neonáci csoporthoz tartoztak. A Swatzi-k arról voltak ismertek, hogy előszeretettel raboltak ki dílereket, hogy aztán ők maguk értékesíthessék a saját kábítószerüket – közvetítőkön keresztül – a kisebbségeknek, így csinálván pénzt az elmebeteg fajvédő népirtás ideológiájukból. A vezető, aki a díler előtt állt, tett egy lépést a férfi felé. Jól karbantartott kecskeszakálla volt és ő tűnt a legkisebbnek a három támadó közül, látszólag ő többet bízott az eszére, mint a másik kettő, plusz csak neki volt 9 mm-es automata a kezében.


153

– Add ide a pénzt szarzsák és sértetlenül elsétálhatsz. Az utcán nem volt semmi forgalom, így Max-nek még körül sem kellett néznie, egy szemvillanás alatt átért az út túloldalára. Ugrott egy hatalmasat és a négy férfi között ért földet. Számukra mintha a semmiből tűnt volna elő, mindannyian eltátották a szájukat. Max ezt kihasználva nekilátott kiiktatni őket egyesével. A kecskeszakállassal kezdte. Egy balegyenest helyezett el az arcán, amitől a fegyver kiesett a kezéből és méterekkel arrébb ért földet az utcán. Max, ahogy megpördült, kirúgta a legközelebbi náci lábát és miközben ugrott talpra, még arra is volt ideje, hogy egy felütéssel a legérzékenyebb pontján találja el a dílert. Mikor már állt, lefejelte az utolsó nácit, aztán nézte, ahogy az eszméletlenül terül el a földön. A második náci épp időben tápászkodott térdre ahhoz, hogy a lány lendületből fejbe rúghassa. Társához hasonlatosan ő is magatehetetlenül zuhant a járdára, vérző arccal és minden valószínűséggel törött orrcsonttal. A szakállas náci mindeközben azon fáradozott, hogy összeszedje a fegyverét. Mikor sikerült megtalálnia, Max felé fordult vele, diadalittas vigyorral az arcán. Csakhogy amint felemelte a pisztolyt, a lány elrugaszkodott, felébukfencezett és lendületből felpattanva egy balossal kiverte a kezéből a 9 millist, majd egy jobbegyenessel eltörte az ő orrát is. A férfi követte kiterített társait a földön. – Gyűlölöm a fegyvereket – mondta Max olyan természetességgel, mintha nem épp most vert volna össze három nálánál kétszer nagyobb férfit.

154

MAX ALLAN COLLINS

Levegő után kapkodva, akár egy láncdohányos, a díler – a legnemesebb szervét kezével óvva – a térdére küzdötte magát. – Te… te megmentetted az életem. – Bizony. – De azt hiszem, kicsináltad a golyóim. – Egy tasak jég csodákat tehet. Csak biztosítani akartam, hogy ne tűnj el. A férfi szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – De… miért? Ha meg akartál menteni, akkor… miért? Max karbatette a kezét. – Csak nem akartam, hogy lelépj fizetés nélkül. A díler arcán értetlenség jelent meg. – He? – Azt hitted, hogy csupa szívjóságból mentettem meg a seggedet? – Valahogy… azt reméltem. A lány haja lazán szállt a levegőben, ahogy a fejét rázta. – Miféle világban élsz te?... Na ide azzal a köteg pénzzel. A díler hangja a csodálkozástól csukladozott. – Te… kirabolsz engem? – Ez olyan ronda kifejezés. Mondjuk inkább úgy, hogy begyűjtöm a jutalmat, amiért megakadályoztam, hogy cafatokra szedjenek. – De… nekem nincs pénzem. – Ó, azt akarod, hogy megmotozzalak? Ez hízelgő….bal felső zseb. A pénz, amit ma kerestél a Crash-ben. Amit a drogokért kaptál abban a barna dobozban. – Te láttad?


155

– Legközelebb inkább egy sötét sikátort ajánlok. Az idő pénz, tudod. Na ide vele! A férfi elvette a kezeit a legnemesebb szervéről és összekulcsolva őket rimánkodott Max-nek. – Kérlek… kérlek… nem veheted el azt a pénzt tőlem… ha nem fizetek a forrásomnak, megöl. – Nézd, ez így működik: egyszer megmentettem az életed. A következő balhéból már neked kell kikeveredned. Gondolom nem kérsz egy méretes nagy pofont, hogy aztán a felsőbbrendűekkel együtt térhess magadhoz? – Nem viccelek hölgyem… ő egy nagyon nagyon rossz ember… meg fog engem ölni… de csak miután megkínzott. Max a fejét rázva sóhajtott. – Keményfiúk között élsz, hát ne mondd, hogy nem vagy felkészülve ilyesmire. – Az istenit! Én komolyan beszéltem! A fegyveres ébredezni látszott, ezért Max oda sem pillantva fejberúgta, majd folytatta a csevegést a dílerrel. – Ha elmenekülsz, talán sikerrel jársz. Találhatsz magadnak új életet, vagy bűnözhetsz tovább Portlandben vagy Frisco-ban. A férfi a talpára evickélt. – És mégis mi a franccal? – Az ép bőröddel, hogy mást ne mondjak. Na ide a pénzzel! – ökölbe szorított kézzel mutatta, hogy nem viccel. – Vagy mehetsz az álmok birodalmába. – Rendben, rendben! – azzal belenyúlt a zsebébe és előhúzta a köteget. Max elvette tőle. – Mennyi? – kérdezte tőle. – Ötvenezer… Esetleg el tudnál vinni a … A lány elég csúnyán nézett fel rá.

156

MAX ALLAN COLLINS

– Tűnés! A díler megfogadta a tanácsot. Max lassan visszaindult a Crash felé, ahol a biciklijét hagyta. A távolból hallotta a férfi cipőjének kopogását, ahogy az próbált minél messzebb kerülni tőle, halk visszhanggal megtöltve az estét. MÁSNAP reggel Max az asztala mögött találta Vogelsang-et, amint egy nagy zacskónyi töltött kekszből csemegézett éppen. – Egészséges életmód? – lépett elő az árnyékból. A férfi talpra ugrott – nem hallotta bejönni a lányt – kinézett a duplaajtón túlra, ahol a mosodarészben Ahm Wei-nek kellett volna szűrnie a látogatóit. – Találtam egy másik bejáratot – vetette oda Max. – Mi a fene… mi a fenét keresel te itt? – Nem írtál be a naptáradba? – kérdezte rosszalló szemekkel, amíg az asztal felé lépdelt. – Azt mondtad tegnap, hogy egy ezres. – Igen, és? A lány egy vékony borítékot dobott elé az asztalra. Vogelsang egy pillanatig úgy nézte, mintha az megharaphatná, aztán a kezébe vette. Méregette, megrázta, majd végül belenézett és hozzáértően vizslatta a pénzköteg vastagságát. – Az ott egy ezres – mondta Max. – Nagyon úgy néz ki. – Nyugodtan számold meg. – Áh… Nem akarlak megsérteni – Lerakta a pénzt a kekszeszacskó mellé, megtörölte a kezével a száját és kényelmesen hátradőlt a székében. – Na… akkor kit kéne megtalálnom neked? – Két embert. – De ez EGY ezres. Talán együtt vannak?


157

Max megrázta a fejét. A férfi kicsit értetlenül mutogatta neki a számokat az ujjaival. – Max, akkor az két ügy… egy, kettő. – Legyen úgy – fintorodott el a lány és nyúlt is a borítékért. – Majd keresek valakit, akinek megfelel a pénzem. – Ho-hó! Nem kell úgy elrohanni, mint valami hisztérika… Nagyonis megfelel nekem a pénzed. Majd úgy veszem, mint előleget, de neked is meg kell értened, hogy két ügy nyilvánvalóan több időmet veszi igénybe… és akkor meg is egyeztünk. Max nem mozdult egy pillanatig, aztán lassan lehiggadt és visszaült a székbe. – Mesélj nekem erről a két emberről – mondta Vogelsang, eltüntetve a borítékot a fiókjában. – Az első egy férfi. Nagyjából velem egyidős, atletikus felépítésű, rosszfiús alkat. – Különös ismertetőjegyek? – Egy vonalkód hátul a nyakán. A férfi rápillantott. – Egy mi? – Egy vonalkód hátul a nyakán. Csak egy dilis tetoválás… tudod, hogy megy ez nálunk, furcsa kölyköknél. Úgy tűnt, ennyi válasz elegendő volt Vogelsang-nek. – Ötlet, hogy merre lehet? – Itt, Seattle-ben. – Ez egy nagy város. – És a te városod. Ezért bérellek fel. Ha könnyű lenne, már én magam is megtaláltam volna. – Akkor legalább adj egy kicsit részletesebb leírást annál, hogy egy rosszfiú vonalkóddal a nyakán. Max eltűnődött egy darabig.

158

MAX ALLAN COLLINS

– Száznyolcvanöt magas, talán nyolcvan kiló, sötét hajú… azt hiszem. Vogelsang nagyot nézett. – Azt hiszed?! – Kb. tíz másodpercig láttam egy rosszminőségű videón. Azzal elmagyarázta, amit látott a hírekben és hogy úgy gondolja, felismerte egy rég elveszett ismerősét. – Talán meg tudom szerezni azt a felvételt. Ismerek valakit az SNN-nél – mondta a férfi, kicsit saját magának is. – És van neve ennek a rég elveszett ismerősnek? – Seth. – Vezetéknév? Max a fejét rázta. – Nem tudom, mindig másikat használ. Az is lehet, hogy már a keresztneve is más. Vogelsang tanulmányozta a noteszét. – Esetleg még valami? Ez így nagyon kevéske. – A hírekben azt mondták, hogy egy kalóz újságíróval dolgozik. Valami… Szempárral. A nyomozó szemei a félelemtől elkerekedtek és az arca egészen fehér lett. – Ez igaz…? – Miért? Gondot jelenthet? – Lehetséges. Ez a Szempár rajta van az elkerülendők listáján. Nem akarok ujjat húzni a fejesekkel. A Szempár jónéhány embert feldühített… akiket nem túl egészséges dolog kihozni a sodrukból. Az a pasi túlságosan komolyan veszi magát. Max megnyugtatóan rámosolygott. – Találd meg Seth-et, én meg gondoskodom a Szempárról… leveszem rólad ezt a terhet… már amennyiben ez az.


159

Vogelsang lapozott egyet a noteszében. – Oké. Ki a másik eltűnt személy? Max nagyot sóhajtott. – Attól tartok, ez sem lesz valami könnyű… talán még nehezebb, mint a másik. Egy nő, Hannah, a vezetéknevét sajnos nem tudom. – Hogy néz ki? Max a nyomozó kérdésén elgondolkodva végigpörgette szabadságának első éjszakáját a fejében. Megjelent előtte a harmincas, szőke, kékszemű nő képe, ahogy az emlékei között kutatott, a kép, amit egy autó padlójáról látott kilenc évesen. Megadta Vogelsang-nek a személyleírást. – Esetleg még valami? „Ahogy a Tahoe leért a völgybe és megközelítette Max-et, a sofőr beletaposott a fékbe. A kocsi megcsúszott egy kicsit, de a vezetője hamar visszanyerte az uralmat felette és pont Max mellett állt meg.” Max megadta neki a rendszámot is. – Ennyi? – Talán nővér volt, vagy valamiféle egyéb kórházi dolgozó. Nem kizárt, hogy állami alkalmazott. Vogelsang ezt is leírta, majd felnézett Max-re és barátságosan rámosolygott. – Rendben. Adj egy hetet. Van számod? – Csak csipogó – azzal azt is lediktálta a férfinak. – Oké, Max. Hívlak, ha van valami. – Egy ezresért jobban is teszed. A mosoda előtt Max felpattant a Ninja-ra és a lakása felé vette az irányt. Egyszerre érezte magát közelebb és távolabb a testvéreihez, mint valaha. Ha a médiafelhajtás nem ijesztette el, Seth a városban van ebben a pillanatban is…

160

MAX ALLAN COLLINS

Max úgy döntött, hogy amíg Vogelsang teszi a dolgát, ő is a sajátját és elvegyül a Jam Pony családban. Furcsa… ebben a rövid időben, amit eddig élt, talált… és elvesztett… három különböző családot. Először a testvéreit a Manticore-ból, aztán Barrett-éket, végül a Kínai Klánt. A testvéreitől furcsa és kegyetlen felső hatalom választotta el, Barrett-éktől önvédelemből kellett elmenekülnie. Néha késő éjjel – és érezte, hogy valószínűleg ez is egy olyan éjjel lesz – gyötörte a bűntudat, hogy otthagyta Lucy-t és egy ideje már azért is, hogy Moody-tól, Fresca-tól és a többiektől is búcsút vett. Eltűnődött azon, hogy mi van, ha ez a Jam Pony család is csak ideiglenes…

Hetedik fejezet

SZÍNHÁZI BULI Mann Kínai Filmszínháza Los Angeles, Kalifornia, 2019 KÉT NAPJA kezdődött. Négy gyerek Moody társaságából – tizennégy és tizennyolc év közöttiek – vesztette életét, mikor egy orvlövész tüzet nyitott rájuk a félig-meddig továbbra is álló Roosevelt Hotelből. A két fiú és két lány holtteste vérrel terítette be az utcát, amit rég elfeledett sztárok mára érdektelenné vált kéz- és lábnyomai díszítettek. Minden az épület elhagyására tett kísérlet, történjen az bármelyik ajtón, Moody valamelyik emberének halálával végződött. Így beszorítva az épületbe – az élelem és egyéb ellátmányok felhalmozott mennyisége alapján – a klán nem tarthatott ki egy hétnél tovább. De úgy remélték, hogy az talán elég egy megfelelő terv kidolgozására, esetleg még akár arra is, hogy támogatás érkezzen a várostól vagy a szövetségiektől. A klán fiatalsága külön gondot jelentett. Még egy akkora főteremben is, mint a Kínai Filmszínházé a klausztrofóbia előbb-utóbb felmerül mindenkiben, főleg tudván azt, hogy az épületből kilépve egy golyó azonnal végezne velük. Homokzsákokat, bútorokat, régi színházi üléseket és bármit, ami mozdítható építettek be a torlaszokba, bunkervárossá változtatva az egykor szebb napokat látott épületet.

161

162

MAX ALLAN COLLINS

Moody szinte megállás nélkül jött-ment közöttük és próbált lelket verni a csüggedőkbe, hogy ez a jelenlegi állapot csak ideiglenes. – A világnak tudomására fog jutni keserű helyzetünk – mondogatta mindenkinek. – Nem felejtettek el minket, legyetek erősek, amíg a segítség megérkezik. És az emberei hittek neki. Csak ő nem tudott hinni saját magának… Az előtér üvegajtaján keresztül látva azt a négy fiatal testet a járdán a saját vérükbe fagyva, még több mint ötven órával a haláluk után is, a klán karizmatikus vezetője attól tartott, hogy a segítség soha nem jön el. Odakint, továbbra is láthatatlanul, az ellenségük, amely megbénította őket. Mintha a klán tagjai lennének a Kékkabátosok, akiket ellenséges területen vettek körbe a végeláthatatlan indián hordák. Azt leszámítva, hogy ezek még csak a harci díszeiket sem mutatták eddig meg. Minden kísérlet, mely arra irányult, hogy jól felfegyverzett felderítőcsapatokat küldjenek ki, a tagok halálával végződött a kijárattól maximum két méterre. Az ellenség még az épület titkos kijáratairól is tudott, a katakombákról az alagsorban, amik a csatornarendszerbe vezettek, és az alagútról is, ami a szomszédos épületbe. Moody természetesen tudta, hogy ki a felelős azért, ami most velük történik: a Fiókák. Számított visszavágásra a tervek ellopása és az Óceán Szíve előlük történő elhappolása miatt, de egy ilyen ostromszerű támadás még így is meglepetés volt. Soha nem gondolta volna, hogy a Fiókák idáig mernek menni… Hisz fiatal koruk ellenére – a Kínai Klánnál jóval magasabb volt a Fiókák átlagéletkora – Moody emberei


163

legalább háromszoros túlerőben voltak velük szemben, nem is beszélve arról, hogy ők rendelkeztek a nagyobb tűzerővel, mióta az előző évben kirámolták az Orange megyei fegyverraktárat. Kafelnyikov-ék még azzal sem lehettek tisztában, hogy a harcigép Max már nincs is a Klánnal… De az arzenál, amit a Fiókák felvonultattak az elmúlt pár napban – mesterlövész-puskák, automata fegyverek – elgondolkodtatta Moody-t… ilyesmit nem olyan könnyű beszerezni. Minden taktikai képessége ellenére – kommandós volt egykor réges-rég – ötlete sem volt, hogy hogyan vessen véget ennek a mészárlásnak. És hiába beszélt a segítség érkezéséről a kölyköknek, egyre távolabbinak érezte ennek bekövetkezését. A rendőrség nulla reakciójából arra a következtetésre jutott, hogy Kafelnyikov nyilván lefizette őket, hogy orrukat se tolják a környékre. Ez nem volt szokatlan a los-angeles-i bandaháborúk történelmében. A zsaruk pénzt szedtek gyakran mind a két oldaltól, aztán hagyták, hogy az „igazi” rosszfiúk, az utcai bandák lerendezzék az ügyet egymás között. A régi fáma: kit érdekel, ha a sok szemétláda rabló kiírtja egymást? De ami Moody-t igazán nem hagyta nyugodni, az a szövetségi beavatkozás teljes hiánya volt. Egy ilyen durva helyzetben, amit a helyi zsaruk képtelenek kezelni, a Nemzeti Gárdának kutyakötelessége lett volna kivonulni. Mivel tudott Kafelnyikov a szövetségiekre hatni? Ehhez több pénz… és sokkal jobb kapcsolatok kellenének, mint amihez az orosz valaha hozzáférhetett. És amennyiben a los-angeles-i rendőrség nem aktív résztvevője az ügynek – lezárják a környéket, ezzel biztosítva az ostromterületet a Fiókának a teljes

164

MAX ALLAN COLLINS

nyilvánosság kizárásával – akkor a szövetségieknek tudniuk kell, hogy vér folyik a Hollywood Boulevardon. Mi a fene folyik itt? Gabriel Uzival a kezében figyelte Moody hátát, amíg a klán vezére az utca távoljába révedt. Erősen felfegyverzett klántagok – idősebbek, gyakorlottabbak, többnyire férfiak – felvették a pozíciójukat az üvegajtók körül. Moody intett Gabrielnek, aki követte őt a pult irányába, közben halkan beszélgettek. – Amennyiben nem a kiéheztetésünkre törekednek, le kell csapniuk valamikor ránk – mondta Moody második emberének. – Elveszítettünk jópár embert. A klán morálja nincs éppen az egekben – ingatta a fejét Gabriel. – A harcosaink még így is képesek lesznek küzdeni magukért és értünk – pillantott Moody féltucat gyerekre – egyikük sem lehetett tizennyolcnál több –, akik mármár egyenruhaszerűen pólót, farmert, edzőcipőt és félautomata fegyvert viseltek. Az élükön Fresca állt Niner-rel az oldalán. – Még a csapásokkal együtt is, amik értek minket – tette nyugtatólag Gabriel vállára a kezét Moody – számbeli fölényben vagyunk a mocskok felett. – Az ő átlagéletkoruk huszonkettő. A miénk jó, ha megvan tizenhat. – De a számok akkor is a mi oldalunkon állnak és ez csak két lehetőséget hagy nekik. Beküldenek egy erősen felfegyverzett kommandót… reménykedve, hogy szép lassan levadásznak bennünket. Vagy… – Vagy berontanak teljes erővel – fejezte be a szavait Gabriel.


165

– Mely esetben nem tudják úgy lezárni előlünk a kijáratokat, ahogy tették azt az elmúlt két napban. Egy ekkora épület esetében ez az emberek harmadát vinné el. – Tehát – gondolta át Gabriel – ha látjuk azt a rakat szemétládát betörni az épületbe, azonnal a kijáratok felé vesszük az irányt. – A visszavonulásunkkal is csapást mérünk rájuk. A saját játékukban verjük meg őket. – Márminthogy…? Moody arcán a prérifarkaséhoz hasonló vigyor jelent meg. – Megyünk és elfoglaljuk a Sapkát. Főhadiszállást cserélünk a rohadékokkal. Gabriel is elvigyorodott. – Látom, a Moodman még mindig tud újat előhúzni a kalapjából. – Miért? Mikor nem? Menjünk és értesítsük a többieket is a tervekről. A főteremben Moody és Gabriel szavait hallva kivirultak az arcok és láthatóan a morál is javult egy keveset, csak a bennük bujkáló félelem nem akart szűnni. Bár úgy érezte, hogy ez egy remek terv, Moody továbbra sem tudott napirendre térni a hatóságok tétlensége felett és ez nem hagyta nyugodni. Azt kívánta, bárcsak ott lenne velük Max. Ő talán még egymaga is képes lenne megnyerni nekik ezt a csatát a patthelyzetből. Testőre, Tippett a szokásos sztoikus nyugalommal szemlélte az eseményeket. Teletetovált karjaira nézve még mindig rettegés töltött el mindenkit, de piercingjeit már nem viselte. Soha nem adta meg a harcban az

166

MAX ALLAN COLLINS

esélyt az ellenfeleinek, hogy kitéphessenek valamit a testéből. – Szükség van rám a hallban? – kérdezte Moody-t. – Nem. Legyen csak az övék a hall… Ha utána megpróbálkoznak az „irodám” ajtajával, akkor tudjuk majd, mi a tervük. Te a hátsó bejáratot őrizd ott – mutatta Moody. – Biztos hagytak ott valakit, szóval vigyázz a seggedre. – Nem gond... Amúgysem szórakoztam ilyen jól, mióta a disznók megették Fred kuzinomat. Moody önkéntelenül is elmosolyodott. – Szerintem legalább olyan jól fogunk szórakozni ma este. Azzal továbbindult, keresztülvágott a termen és közben újra végiggondolta a stratégiát. Út közben sem feledkezett meg beszélni az embereivel, javítandó a morált, ahol lehetett. Az emelet felé tartott az egykori vetítőteremhez, ami nem rég még Max lakrésze volt, és kopogott. Odabentről az ajtót résig nyitva Fresca válaszolt. – Igen, uram? Tehetek valamit? – Az a lány, Niner veled van? – Igen, uram. Csak próbálom… megnyugtatni őt, uram. – Remélem semmi olyat nem tettetek, amit én nem tennék. – Abban biztos lehet, uram – vigyorodott el a fiú. Az összes gyerek közül egyedül ő nem mutatta félelem jeleit ezekben az ostrom alatti időkben. Hogy ennyire bátor, vagy csak naív, azt Moody nem merte volna megtippelni. – Menjetek le Niner-rel és barikádozzátok el az ajtókat. – Mivel?


167

– Azokkal a homokzsákokkal, amiket feltornyoztunk a lépcső melletti falnál tegnap éjjel. Azt akarom, hogy teljesen barikádozzátok el velük a főbejáratot. – Arra számíthat. Tizenöt perccel később, mikor Moody legközelebb az előtér felé járt, látta, hogy a szeplős fiú és új barátnője már neki is láttak a munkának. – Ne aggódj, Niner – nyugtatta Fresca a lányt. Bár fiatalabb volt pár évvel a törékeny csontú újoncnál, mégis a többet megéltek bölcsességével beszélt hozzá. – Meglátod. – Szerinted Max tényleg visszajön? – Óh igen. Csak akadt valami elintéznivalója vagy ilyesmi. Hidd el, beszáguld majd ide a motorján és szétrúgja a Fiókák seggét. Hallva a társalgást Moody csak remélni tudta, hogy Fresca-nak igaza lesz. Hirtelen Gabriel tűnt fel az oldalán. – Tudtak a titkos kijáratainkról, ugye nem gondolod, hogy Max adott ki minket. Ugye? – Ezt ne úgy, hogy Fresca meghallhassa. – Mit gondolsz? – Azt gondolom, nem. Nincs az az isten. Moody arrébb hívta Gabriel-t, hogy még biztosabb legyen abban, hogy senki sem hallja meg. Gabriel folytatta: – Na és ha elfogták… és kínzással kiszedték belőle? – Te komolyan azt hiszed, hogy van bárki, aki képes lenne megtörni azt a lányt? Gabe aggódó arcán egy zavart mosoly jelent meg. – Micsoda baromságok jutnak eszembe, hallod… Úgy tűnik, kezdek meggárgyulni.

168

MAX ALLAN COLLINS

– Akkor jól fogod magad érezni a Sapkában. Mire véget ér ez az egész, sokkal jobb lakhelyünk lesz, meglátod. Egy robbanás rázta meg az ajtókat, s borította be narancs lángokkal az előteret. Az erejétől Fresca és a barátnője átrepült a hallon és a pultoknak csapódott. Testüket üvegszilánk-eső terítette be. Niner-t egy hatalmas üvegdarab egyszerűen lefejezte, de a feje eltűnt a föld színéről, talán a robbanás lángjainak martalékává lett. Fresca kicsavarodott, szénné égett teste ott feküdt az övé mellett, kilógó belsőségekkel. Az egyetlen, amiért hálát adhattak az égnek, hogy nem voltak szemtanúi a horrornak, amiben a másik a halálát lelte. A gyerekek, akik őrt álltak a bejárat két oldalán, szintén megkapták a maguk részét a szerteszét repülő szilánkokból, de látszólag egyikük sem sérült meg komolyabban. Ezt azonban biztosan nem lehetett kijelenteni, mert mielőtt az egész előteret elöntő füst tisztulni kezdett volna, mind a fő nézőtér felé menekültek hanyatt-homlok, míg egy gépfegyversorozat le nem terítette őket, akárha egy hatalmas kasza végzett volna velük. Mintha a semmiből törtek volna elő, úgy jelentek meg a Fiókák és rohantak végig artikulálatlan harci ordítással az ajtó felé, át a kicsiny barikádon, amit Fresca és Niner épített, mielőtt a robbanás végzett volna velük. Moody és Gabriel még a támadók előtt visszajutott a fő nézőtérre. A klántagok – nagyrészt kézifegyverekkel, de néhányuknál géppuska is volt – a homokzsákok mögött menedéket lelve várták az ellenség támadását. A két vezető gyorsan cselekedett. Homokzsákokkal eltorlaszoltatták a nézőtér főbejáratait, majd kis


169

csoportokra bontva a különböző kijáratok felé küldték a klántagokat. Így, hogy a Fiókák teljes erővel támadtak, nyilván rés nyílt az eddig szorosan zárt ostromgyűrűjükön. Csakhogy mikor a csoportok a kijáratokhoz értek és kinyitották az ajtókat, első látásra szokatlan alakokba… katonákba botlottak… fekete harci szerelésben, erősen felfegyverezve blokkolták az útjukat az épületből kifelé. Tippett volt az első, aki észrevette őket, azonnal jelentette is Moody-nak. – Nem úgy hangzik, mintha ezek a Fiókák lennének – vonta le a konzekvenciát a vezető. – Nem hát! Ez egy istenverte katonai SWAT egység… – Veszteségek? – Nincsenek. Nem lőttek ránk… Visszamenekültünk, mielőtt tüzet nyithattak volna. Négy idősebb gyerek a klánból tért vissza és jelentette ugyanezt Moody-nak. Gabriel-t elöntötte a méreg. – A szemétládák körülzárják az épületet! Beszorítanak minket ide, hogy a Fiókák lemészárolhassanak! Hirtelen minden világossá vált Moody számára. Megvolt a magyarázat az ostromra és Kafelnyikov-ék hirtelen megsokszorozódott tűzerejére is… az orosznak igen magas szinten akadtak támogatói ebben az akcióban, még akár kormányzati szinten is. Moody a nézőtér bejárata felé nézett, ahol derékmagasságig rakott homokzsákok torlaszolták el az ajtót. Az ellenségé volt az előtér már vagy öt perce, mégsem kíséreltek meg betörni a színházterembe… Mi a fene lehet velük?

170

MAX ALLAN COLLINS

Egy közeli robbanás a nézőtér bal oldala felől – halálsikolyokkal kísérve – adott egy csattanós választ a kérdésre. Az álirodába szerelt bombacsapda működött. Viszont a C4-es robbanásából azt is megtudta Moody, hogy az ellenség nemcsak a nézőtér főbejárata felől akar támadni, beszivárognak az épület többi részébe is. Csak remélni tudta, hogy a bomba sokukkal végzett. De még ha így is volt, egyvalami kristálytisztává vált számára. Nincs menekvés. Nyernek vagy vesztenek, élnek vagy meghalnak, azt itt teszik meg a nézőtéren… és ez egy cseppet sem tette bizakodóbbá… Gabriel parancsokat ordibált, de ezek az egytől egyig megrettent gyerekek, aligha voltak képesek odafigyelni rá. A pokol dörömbölt az ajtókon és az erélyes beszéd kevés volt, hogy elűzze. Önellátó tolvajokat nevelni ezekből a gyerekekből egy dolog, katonákat egy másik. Moody ezért is nem próbálkozott soha ilyesmivel, egyszerűen nem voltak rá felkészülve. Gépfegyvertűz zúdult rájuk hangos ropogás kíséretében a balkonról – a Fiókák ott jutottak be először a nézőtérre – azután a főbejárat is megadta magát egy adag robbanószernek. Fiókák árasztották el a termet és másztak át a barikádokon gépfegyvereiket lóbálva. Szemeikből gyűlölet sugárzott és úgy üvöltöttek, akár a vérszomjas fenevadak, amivé váltak. Moody a maga módján szerette a „gyerekeit”, de itt már világos volt, hogy ez egy vesztett ügy. Elkezdett azon tűnődni, hogy ő maga hogyan lenne képes ezt túlélni, eljutni az Óceán Szívének rejtekhelyéhez és kislisszanni az éjszakába. Aztán hirtelen Tippett vetette rá magát és szorította le a földre, a testével védve őt a golyóktól. A padlón


171

fekve Moody fájdalmasan nézte végig a kialakult mészárlást… Körülötte mindenfelé golyók szaggatták rongybabává ezt a sok fiatal testet, hogy végül élettelenül terüljenek el a padlón. A Fiókák artikulálatlanul üvöltöztek és lemészároltak mindenkit, aki élt és mozgott, még azokat is, akik a kezeiket feltartva megadták magukat. A gépfegyvertűzön túl Moody hallotta a sikolyokat, a kegyelemért könyörgést és ami talán a legrosszabb, sírást. A puskapor szúrós szaga töltötte meg a levegőt és a fegyverek csövének füstje szinte ködbe borította a termet, még félelmetesebbé téve a jól felfegyverzett, gyilkos zombivá váló Fiókákat. Akár a megveszekedett Davy Crocket az utolsó alamo-i óráiban, Gabriel úgy aprította az ellenséget egy székkel. De az sajnos nem sokat ért a gépfegyverek ellen. Moody-nak tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a legjobb emberét golyók szaggatják darabokra és bábuként csuklik össze, nem messze tőle. Élettelen szemei Moody-ra bámultak. A fegyvertűz egyre ritkább lett. Csak néha szólaltak meg újra a géppuskák, mikor a Fiókák valahol még élő klántagot találtak. Ekkor tűnt fel a színen a térdig érő barna bőrkabátjában és kígyóbőr csizmájában Mikhail Kafelnyikov – aljas arcvonásairól csak úgy sugárzott az elégedettség. Úgy lebegett le a nézőtér lépcsőjén sárga ingjében, mintha centikkel a föld felett járna. Az egyik Fióka, egy magasabb beosztású jelentett neki. – Sajnálom, uram. A lánynak nincs nyoma. – Vizsgáljátok át a holttesteket! Óvatosan. Ha életben van és csak megjátssza a hullát, egy igazi

172

MAX ALLAN COLLINS

vadmacskával találjátok szembe magatokat. Emlékezzetek az eligazításra! Max megemlítése valahogy erőt vert Moody-ba, lelökte magáról a testőrét és talpra ugrott – közben a csizmájában rejtegetett kését az ingujjába dugta. Néhány Fióka hirtelen a fegyveréhez kapott, de Kafelnyikov kiáltása megálljt parancsolt nekik. – Nem! Megmondtam nektek! Két nagydarab Fióka a karjánál fogva megragadta Tippett-et és talpra állította. Az egykori linebacker meg sem próbált ellenkezni, a szemei a földre tapadtak… a lemészárolt gyerekek látványa láthatóan sok volt neki. Moody lassan Kafelnyikov-hoz sétált és megállt tőle egy pár méterre karba tett kézzel. – Azt mondtad nekik, hogy ne öljenek meg. Valahogy nem vagyok meglepve. – És miért is nem, Moody? A klán vezetője úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. – Mindigis úgy gondoltam rád, mint egy szadista vadállatra – végignézett a nézőtér padlóját vérrel beterítő több tucatnyi gyerek holttestén – hát ezt most igazoltad is. Az orosz megengedett magának egy pillanatnyi nevetést. – A halál torkában is rendíthetetlenül… Ezt értékelem, Moody. Mindig megmondtam, hogy gyors halált érdemelnél. Sokat sejtető mosoly jelent meg a klán vezérének arcán. – Nem fogsz engem megölni Mikhail… még nem. Egy felhúzott szemöldök és egy elismerő félmosoly volt erre a válasz. – Igazad van. Hisz végülis… üzleti ügyünk van.


173

Moody ismét körülnézett a lemészárolt családján. – Igazán? És vajon miért is kellene üzletelnem egy tömeggyilkossal? – Mert legbelül te sem vagy más, mint egy önző szemétláda… a „családod” iránt érzett „lojalitásod” ellenére. És két dolog is van a birtokodban, ami engem érdekelne. – A nyakék. – Igen, és… – A lány. Max. Hallottam… Miért? – Moody szemei összeszűkültek, ahogy az orosz arcvonásait tanulmányozta. – Bosszú? Talán ennyire fáj, hogy bolondot csinált belőled a saját otthonodban? Igazán sajnállak. Kafelnyikov az ujjait ropogtatta. Egy csapat Fióka gyűlt köréjük. Moody akármerre nézett, csak automata fegyvereket látott. Tudta, hogy a késsel nem sokra megy ellenük, legfeljebb ha átvágná vele az orosz torkát és ezzel sikerülne megkaparintania az irányítást. De valahogy érezte, hogy ez vajmi kevésbé működőképes terv, még egy moziban is. – Hol… van a… nyakék? – Sajnálom, hogy el kell keserítselek, de már eladtam. Erről lekéstél. És nem kápéban fizettek, hanem egy svájci bankon keresztül átutalással… Kafelnyikov bólintott egyet és a két Fióka, aki eddig Tippett-et tartotta, most hirtelen elengedte és egy kicsit arrébb léptek tőle. Moody hirtelen nem értette, hogy mi folyik. Az orosz felemelte a kezét, amiben addigra már ott díszelgett egy automata fegyver és egy szemrebbenés nélkül rálőtt Tippett-re. A testőr ordítása ugyanazzal az erővel visszhangzott a teremben, mint maga a lövés. A térdéhez kapott, amiből ömlött a vér.

174

MAX ALLAN COLLINS

Moody a tenyerét széttárva tett egy tétova lépést az orosz felé, de azonnal megállt, ahogy hallotta maga körül a fegyverek élesítésének kattanásait. Tippett abbahagyta az üvöltést, de a kezével még mindig a meglőtt térdét tapogatta. – Én megvagyok, Moody. Miattam ne aggódj. – Mit is mondtál az előbb? – nézett az orosz Moody-ra, mintha az előbb nem figyelt volna rendesen. – Azt mondtam,… hogy már eladtam az Óceán Szívét… de elvezethetlek a vevőhöz… aztán megölheted nyugodtan, engem nem érdekel. Kafelnyikov ismét felemelte a fegyvert és tüzelt. Tippett újból felüvöltött, ahogy vér buggyant ki a másik térdéből is. A földre rogyott és úgy nyüszített ott, akár egy megvert kutya. – Moody – sóhajtott az orosz – nem becsülöm alá az intelligenciádat… de miért akarsz mindenáron kihozni a sodromból? Én tudom, hogy ki lett volna a vásárlód… Jobb árat alkudott ki velem, mikor több időt kért tőled, hogy összeszedje az általad kért botrányosan nagy összeget. Tehát… le fogom szállítani neki az Óceán Szívét. Hol van, Moody? – Mondd csak, Mikhael, az embereid nem tartják ezt a sárga pólót egy kicsit… hogy is mondjam… ribancosnak? Az orosz grimaszolt egyet, majd újra lőtt. Golyók szaggatták Tippett ágyékát és combját. A fájdalomtól körbe-körbe forgott a földön és azt ordította, hogy tessék csak, öljék meg, de senki nem mozdult. – Hol van a nyaklánc? – üvöltötte túl az ordítást Kafelnyikov egyre ingerültebb hangnemben. Válaszként Moody megpördült és elhajította a kést… …egyenesen Tippett mellkasába.


175

– Köszönöm, Moody – suttogta a férfi, majd örökre lehunyta a szemét. Kafelnyikov odalépett Moody-hoz és felpofozta az automatával. Fájdalom futott át az arcán és letördelt, mintha fejet hajtana az orosz előtt. Kafelnyikov ezt a pillanatot használta ki, hogy a lófarkánál fogva a padlóba verje a fejét. Moody csak egy apró nyögést hallatott, ahogy tápászkodott fel a földről. Törött orra egészen összevérezte fekete pólóját. – Ha nem mondod meg, hol van a nyakék, legalább azt áruld el, hogy a lányt hol találom. – Ki… a franc… segít neked? – Itt ÉN teszek fel kérdéseket. Mondd el és életben hagylak. Beveszlek partnernek a nyakék eladásába. Te lehetsz az egyik alvezérem. Moody fájdalomtól ködös agya próbálta ezt értelmezni. Mi tette Max-et hirtelen értékesebbé az Óceán Szívénél? – Hol van, Moody? Vagy talán szeretnéd elveszíteni a térdkalácsaidat? A férfi lenyelte a szájában összegyűlt vért, majd felelt. – Elment. A lány… elment. – Ne hazudj nekem, az Isten verjen meg! – Talán látod itt valahol? Elment, ha mondom… – Hova? – Nem… nem mondta meg. Ezt nem akarta az orrunkra kötni… Kafelnyikov ismét beleverte Moody fejét a padlóba. Az idős férfi arcát ellepte a vér. Ekkor az eszméletvesztés határán léptek zaját hallotta. Valószínűleg katonai bakancsoktól származtak. Feltűnt

176

MAX ALLAN COLLINS

valaki, aki eddig nem volt a közelben és Moody látóterén kívül megállt… és figyelt… – Az utolsó esélyed, Moody? Hol van?! Vérző szájjal és törött fogakkal válaszolt. – Ne aggódj, Kafelnyikov… ha egyszer rájön, hogy mit tettél a családjával… nem kell majd keresned… ő jön el érted. A bakancsok ismét mozgásba lendültek és tettek pár lépést közelebb. Moody oldalra nézve látott egy férfit fekete katonaruhában közeledni. A negyvenes éveinek végén járt, arcvonásait és szőke fürtjeit nézve akár kölyökképűnek is mondhatnánk, ha nem lett volna egy kígyó alattomossága a szemeiben. És Moody számára világos volt, egészen világos volt, érezte a férfin a titkos katonai hadműveletekben való jártasságot. Nem kétséges, ő volt az az ördög, akivel Kafelnyikov üzletet kötött. – Ő a vezető? – kérdezte a szőke férfi. – Ő Moody? Kafelnyikov felállt és otthagyta Moody-t a saját vértócsájában feküdni. – Igen, Lydecker ezredes. Legalábbis ami megmaradt belőle. De azt mondja… A szőke és az orosz közel álltak Moody-hoz, senki más nem hallhatta kettejük beszélgetését… – Igen, hallottam mit mondott, Mikhail. Moody felnézve látta, ahogy a szőke jószándékúlag rámosolygott. – Ha tudja, hol van a lány és elmondja nekünk… biztosíthatom, hogy életben marad és még a nyakláncot is megtarthatja. Moody érezte, ahogy kezdi elveszíteni az eszméletét. Annyit sikerült mondania: – Ha tudnám… elmondanám.


177

Lydecker úgy tanulmányozta, akár egy tudós a kísérleti alanyát. – De nem tudja? – Nem… de szeretném látni… ahogy… szétrúgja azt a mocskos seggetek… Lydecker kinyújtotta a kezét az orosz felé. – A fegyveredet, kérlek. Kafelnyikov odaadta neki. Az ezredes Moody-ra nézett. – Ön vallásos ember? – Nem. – Akkor nincs szüksége időre egy imához. De Moody azért elmormolt magában egyet gyorsan, ha másért nem, Max biztonságáért, épp mielőtt Lydecker egy golyót repített volna a koponyájába. Moody élettelenül terült el a földön. – Az Istenit! – ordított fel az orosz. – Mi a franc baja van magának?! Lydecker megfogta Kafelnyikov-ot a karjánál fogva és a fülébe suttogott, mintha csak a szeretőjéhez beszélne. – Neked mi bajod van, Mikhail? Miattad kellett végeznem vele; hallotta, hogy a nevemen szólítottál. Én itt sem voltam, nem emlékszel? – undorral az arcán visszanyomta a fegyvert az orosz kezébe és arrébb lökte az útjából. A Fiókák értetlenül nézegettek egymásra. Az ő vezetőjük szó nélkül eltűr egy ilyen sértést? Ahogy Lydecker a kijárat felé haladt, Kafelnyikov utánakiáltott. – Így, hogy meghalt, hogy a francba találom meg a nyakéket?! Az ezredes még csak vissza sem nézett rá, úgy felelt.

178

MAX ALLAN COLLINS

– Valahol itt lehet az épületben. Keresd meg magad… van még pár órád, mielőtt a zsaruk ellepik a környéket… ennyit megígérhetek. – Legalább segítsenek az emberei! Az ajtóból Lydecker megeresztett egy mézesmázos mosolyt felé. – Megkaptál tőlem ma minden segítséget, amit lehetett… Majd tudasd velem, ha megtudsz valamit a lányról. Még egyszer utoljára végignézett a halott klántagok tucatjain, akik úgy hevertek szertesztét a földön, akár az eldobált papírhulladék – Micsoda borzalom, ami ezekkel a gyerekekkel történt – mormolta maga elé, mielőtt végleg maga mögött hagyta volna a mészárlás helyszínét.

Nyolcadik fejezet

MŰ-GOND A Sterling birtok Seattle, Washington, 2019 A SŰRŰ köd óvó rejtekében egy kicsiny motorcsónak fedélzetén kelt át Max a Puget Sound-on. Járműve olyan hangokat hallatott, akár egy jól megtermett porszívó. A kikötőből vette „kölcsön” jó néhány hasonló közül. Volt ott egy sportos kivitelű is, és bár az gyorsabb, ami mindig jól jön… nagyobb feltűnést is keltett volna. (A taktikai érzék minden X5ös vérébe mélyen bele volt ivódva.) Bár a szél nem fújt, az éjszaka hűvös volt, már-már maróan hideg. A Vashon sziget – az úti cél, ahol a célpontja lakott – valahol a köd jótékony sűrűjében rejtőzött. Fekete kapucnis felsőjében, fekete nadrágjában és fekete bakancsában – a szereléshez új fekete bőrmellény is járt elegendő zsebbel a betörőszerszámaihoz – lehetett volna akár kommandós is; egy egyszemélyes nősereg. A felszerelés összességében nem volt olcsó, de még egy betörőnek is lehet stílusa, nem? Az enyhe fagy a levegőben jelezte, hogy ennél még csak hidegebb lesz. Max hálát adott az égnek, hogy nem kellett úsznia. Csak mert genetikai tökéletesítése képessé tette olyan apróságok kibírására, mint tagjainak

179

180

MAX ALLAN COLLINS

fagyossá hűtése, nem látta értelmét, hogy ezt lépten nyomon bizonygassa is. Ahogy a csónakkal mélyen bent volt már a ködben, leállította a motort, két okból is. Az egyik a biztonság volt, ilyen látási viszonyok mellett nem árt óvatosnak lenni. A másik, hogy nem igazán akarta reklámozni az érkezését. Lehetségesnek tartotta, hogy a város ilyen jómódú területének van saját biztonsági szolgálata és az ellenük való harcra nem volt felkészülve. Másra viszont igen. A Sterling birtok, rajta egy multimilliomos kastéllyal a Southwest Shawnee Roadon, a Vashon sziget egy eldugottabb zugában terült el vastag tégla- és betonfallal körülvéve. A vastag fal nem volt indokolatlan, mivel a birtok tulajdonosa igen-igen nagyméretű műkincs gyűjteménnyel büszkélkedhetett. A szigetre kompokon lehetett eljutni. Az egyik az északi, a másik a déli felénél közlekedett, de Max nagyonis tisztában volt vele, hogy más módja is van a szigetre jutásnak. A konkrét tárgyat, amiért ment bizonyosan kamerák figyelik, ezenkívül infravörös, valamint nyomásérzékeny riasztók és más, az ég tudja mi minden, de ez nem hervasztotta le a mosolyt az arcáról. Hisz végülis nem lehetett aknákra vagy lézerágyúkra számítani, amik csak arra várnak, hogy végezhessenek vele. Ez a munka olyannak ígérkezett, mint egy egyszerű séta a parkban… vagy még inkább, mint egy csónakázás a tavon. Még így, minden céltudatosságával az előtte álló feladatra koncentrálva sem tudott napirendre térni egyvalami felett. Csalódott volt, hogy a tisztes polgári életének szüksége volt egy effajta mellékvágányra. Abban reménykedett, hogy az egyenes élet tartósan is biztosítani tud számára mindent, amire szüksége van…


181

Tetszett neki az, mikor nem úgy gondolt önmagára, mint aki mások meglopásából él. Élvezte azt, hogy egy lehetett az őt is körülvevő törvénytisztelő állampolgárok közül. De most úgy érezte, hogy csak áltatta magát: ő nem átlagos, nem törvénytisztelő, csak vendég ebben a világban álarc mögé rejtőzve. Tankolni a Ninja-ba, mikor nyolc dollár volt egy gallon benzin, enni, néhanapján sörözni a többiekkel és fizetni a pofátlanul magas albérleti díjat – még ha azt nem is egyedül kellett állnia – ez volt minden, amit a kevéske biciklisfutári fizetéséből fedezni tudott. És egy átlagember – egy törvénytisztelő – ennyivel elégedett is lenne, hisz megvan a kellő egzisztencia… De ha hozzávesszük a kéz alól vásárolt Tryptophan árát, amivel a rohamait kontrollálja és az összeget, amit Seth és a többi testvére megtalálásába fektetett… nos az igazat megvallva talán valahol mélyen legbelül mindigis tudta, hogy egyszer majd vissza kell térnie a mesterséghez, amit Moody tanított neki. Talán a bűnözés az ő végzete… De azt kívánta, bárcsak ne kellett volna ilyen hamar visszatérnie erre az útra. A magánkopónak nemsokára újra pénz kell majd, hogy Seth és Hannah nyomában maradjon. Bár Vogelsang sem tűnt épp törvénytisztelő állampolgárnak, de szüksége volt rá. Egy belvárosi nyomozóiroda nyilvánvalóan jóval többet kóstált volna és ráadásul valószínűleg azokkal az alvilági kapcsolatokkal sem rendelkeznek, aminek nagy haszna lehet a keresésben. És az sem utolsó szempont, hogy Vogelsang szimatolása nyilvánvalóan kevésbé kelt feltűnést, ami szintén nem volt épp haszontalan.

182

MAX ALLAN COLLINS

Mióta megérkezett Seattle-be, a helyi híreket online, Kendra számítógépén olvasta. Próbált minél többet megtudni a Szempárról, reménykedve abban, hogy az Seth-hez is közelebb viszi valamivel. De az elmúlt napokban Moody képezte szemei lehetséges lopnivalókat is kerestek. Sajnálatos módon semmi kézzelfoghatót nem talált a Szempárral kapcsolatban – az nem számít annak, hogy a polgármester szerint ő a „nemzet megrontója” és bárki, aki rendelkezik információval bla, bla, bla – Seth-ről szintúgy. Semmi új infó nem került nyilvánosságra az SNN riport óta. Viszont talált valami mást. Egy cikket egy milliárdos műgyűjtőről – és politikai lobbistáról – Jared Sterling-ről. A cikk központi témája műgyűjteményének legújabb darabja, egy eredeti Grant Wood festmény, a Death on the Ridge Road. A hírben számos színes kép szerepelt Sterling-ről. A húszas éveinek végén járt és egészen jóképűnek tűnt. Gondosan fésült haja, ápolt szakálla és átható kék szemei voltak. Orra rövid és keskeny, szája határozott, de mosolyra forduló volt. Legalábbis a fényképen. Jóképű és gazdag is – gondolta Max a monitort nézve – lehet, hogy fel kéne hagynom a betöréssel, hogy cukrosbácsi-vadászatba kezdhessek… Néhány fotón Sterling mellett látszott a festmény is. Kissé képregényszerű hatást keltett. Egy ósdi piros pick-up-ot ábrázolt, amint leszorít az útról egy fekete autót a hegyi szerpentinen… 1935-ben készült a képkeret tanulsága szerint. Max nem ismerte ezt a festményt, de – hála Moody nevelésének – azt tudta, ki volt Grant Wood és felismerte a képen a keze munkáját. Azzal is tisztában volt, hogy Wood munkái kilencven – százezer dollár


183

környékén szoktak elkelni, különösen most, hogy Amerikát kiárusítják. Különleges neveltetése miatt Max-nek vajmi kevés fogalma volt arról, hogy Amerika mit jelentett egykor, azt viszont tudta, hogy Moody-t jónéhány dolog bosszantotta. Kezdve a Baseball Hírességek Csarnokának eladásával és Kyoto-ba szállításával egészen a Szabadság szobor Brunei szultánjának történő kiárusításáig. Ezek egykor mind Amerika jelképei voltak, s mostanra – Moody-t idézve – kiárusították őket a legtöbbet kínálónak. Max-nek egyébként ez a festmény csak egyetlen dolgot jelentett: Vogelsang bérének fedezését hosszúhosszú időre… Max rengeteg mindent tudott a művészetről, művészekről, ékszerekről, antik holmikról, gyűjteményekről… sőt, még a baseball kártyák értékével is tisztában volt. Moody igazán jól kitanította, de persze nem azért, hogy műértőt vagy jobb embert faragjon belőle – vagy legalábbis nem ez volt a fő cél. Mentora tisztában volt azzal, hogy LA még így a Lökés és a Nagy Földrengés után is a gyűjtők városa és tömve van értékes műkincsekkel. Ezt tudván és azt, hogy a Klán tagjai időről-időre belefutnak felbecsülhetetlen tárgyakba a beszerzőútjaik során, Moody igyekezett biztosítani, hogy felismerjék a drágább dolgokat – különösen, hogy egyre ritkábban kísérte el a „gyermekeit” a betörésekre – lassacskán átadva ezzel Max-nek a tudását. A lány gyorsan tanult, csak úgy szívta magába a tudást és egyre többet akart. Bár még magának is azt hangoztatta, hogy az érdeklődése csupán gyakorlati jellegű, a művészetek valahol belül megmozdítottak benne valamit.

184

MAX ALLAN COLLINS

Besétálhatott bármelyik régiségkereskedőhöz bárhol és egy szempillantás alatt képes volt megállapítani, hogy mit érdemes ellopni és mit nem. Tudta, már abból, hogy ránézett, hogy az Óceán Szíve nem hamisítvány. Persze már a biztonsági intézkedések szintje is beszédes volt, de azt leszámítva is Max tudta, hogy a kő igazi. Megtette a házi feladatát Jared Sterling-gel kapcsolatban is. A festményről és arról, hogy hol tartja az újdonsült tulajdonosa, bárki tájékozódhat, akinek van internete, de egy Manticore képezte hackernek, mint Max, a kibervilág csak egy hatalmas kagyló, aminek felnyitásával megannyi igazgyöngyre lehet lelni… Jobban utánanézve kiderült, hogy Sterling a Lökés utáni számítógépes infrastruktúra újjáépítésén szedte meg magát. Szinte egymaga volt, aki helyreállította és újra működésre bírta a számítógépes hálózatokat a nyugati parton. Igaz, a net csak árnyéka volt régi önmagának, de Sterling-nek köszönhetően újra működött és ahhoz képest, hogy mennyire romokban hevert, elég gyorsan is. A megfelelő időben a megfelelő helyen a megfelelő technológiával Jared Sterling az új évezred Bill Gatesévé – természetesen még a Lökés előtti tönkre nem ment Gates-ről van szó – tette. A Lökés által legjobban sújtott keleti államok is megkörnyékezték Sterling-et, próbálták meggyőzni, hogy segítse őket is vissza az online világba, de mikor aztán nem akarták vagy nem tudták teljesíteni a feltételeit, ő egyszerűen magukra hagyta őket, hogy a partvonalról figyeljék az ország nyugati felének technikai újjáéledését. Sterling mindigis keményen üzletelt – ez gyakran tette őt a szenvedélyes liberális újságírók célpontjává –


185

ami azt jelentette, hogy HA sikerül egyáltalán a keleti államoknak visszatérni a netes világba, ahhoz, hogy igénybevegyék a szolgáltatásait kétszeres, ha nem háromszoros árat kell majd fizetniük. Legendásan durva jellem, az ország vezető baloldali politikai magazinja, a Hustler nemrégiben meg is tette őt a „Hónap Lökés utáni Ragadozójá”-nak azzal vádolva, hogy nincs lelkiismerete. „Rengeteg üzletemberre mondják, hogy cápa” – fogalmazott a cikk írója, Laurence Flynt III. – „de Sterling valóban az. Azt beszélik, hogy még megfelelő nyílások is vannak a többezer dolláros öltönyeinek a hátán, hogy legyen helye az uszonyának.” A politika, mint olyan meglehetősen homályos volt Max számára. Annyit természetesen tudott, hogy a Manticore a szövetségi kormányzat fennhatósága alá tartozott, következésképp a szövetségi kormány… rossz. A festményről annyit sikerült kiderítenie – az elkészültének évén kívül – hogy olajfestékkel festették és 80x100 centis, ami ormótlanul naggyá tette egy betörő számára. Viszont az érte járó fizetség megéri a fáradtságot. 1947-ben Cole Porter, egy huszadik századbeli dalszövegíró – az online info tanulsága szerint megannyi híres dalt szerzett, de Max-nek egyik sem volt ismerős – a massachusetts-i Williams College Museum of Art-nak ajándékozta a festményt, aminek aztán a Lökés idején nyoma veszett, hogy tíz évvel később Sterling mellett jelenjen meg sértetlenül. Az internetmágnás csak nevetett, mikor a média afelől érdeklődött, hogy honnan van a festmény, és azon is, mikor azt kezdték fejtegetni, hogy talán lopatta

186

MAX ALLAN COLLINS

valahonnan. A Lökés után a tulajdonjogi kérdések is meglepően rugalmasan lettek értelmezve. – Egy privát gyűjtőtől szereztem – csak ennyit volt hajlandó elárulni. Bár a média erről nem szerzett tudomást, de két nappal azután, hogy Sterling képe megjelent az újságokban a Grant Wood-dal, egy Johnson nevű miami-i gyűjtő testét mosta partra a víz valahol a Mexikói-öbölben. Nyilvánvalóan egy hajós baleset áldozata lett. Max nem a világháló keresztül jutott ehhez az információhoz. Az igazat megvallva a kirakós ezen darabját olyasvalakitől kapta meg, aki egészen mással keltette fel eddig az érdeklődését… Egy nap, mikor Cindy és ő a következő fuvarjukra vártak a Jam Ponyban, egy Szempár-adás szakította meg az SNN hírblokkját. „Pontosan hatvan másodpercig foglaljuk le az adást” – mondta az eltorzított hang, ahogy erőteljes, nyílt szemeivel szuggerálta a nézőket a képernyőről a védjegyéül szolgáló piros és kék csíkok közül, amikben fehér mozgó betűk hirdették, hogy az „Áradó Igazság Videóhíradója”. – „Nem lehet lenyomozni, nem lehet leállítani és ez az utolsó szabad hang ebben a városban.” – Leszámítva Cindy-ét – fűzte hozzá Cindy. Sketchy csatlakozott hozzájuk. – Én bírom ezt a fickót. Nagyon tuti, amit csinál. – Csak egy újabb meg nem értett művészlélek – tettetett érdektelenséget Max. „A média hajlamos elsiklani apró tények felett. De a Szempárt nagyon is érdekli, hogy van-e kapcsolat a közismert műkincskereskedő, Harold Johnson halála és a nagyonis élő műgyűjtő, Jared Sterling…”


187

Miután partrafutott a csónakkal és elrejtette azt a bokrok közé, Max macskaügyességgel eljutott Jared Sterling birtokának faláig. A köd semmit sem oszlott, sőt még sűrűbb lett, mintha egy eltévedt felhő a földön próbálná kipihenni a fáradtságát. De ez legalább megnehezítette Max észrevételét a videón. A fal – valamivel magasabb, mint két méter, minden sarkán kamerákkal felszerelve – nem okozott komolyabb gondot Max-nek. Egy ugrással a tetején termett, majd onnan könnyedén a földre huppant. Hegyezte a fülét, de a néma csenden kívül semmit sem hallott. A nem túl távoli messzeségben, a tejfehér ködön keresztül már felsejlettek Sterling kastélyának körvonalai. Max végigosont a fal mellett, ügyelve, hogy a kamerák ne vegyék észre. Bár biztos volt benne, hogy legfeljebb akkor látnák meg, ha ráülne az egyik tetejére, azért jobbnak látta óvatosnak maradni. Nagyjából száz méter volt a faltól a házig, keresztül a biliárdasztalhoz hasonlatosan zöld és göröngymentes gyepszőnyegen. Max olyan gyorsan tette meg a távot, ami bármely olimpiai bajnokot elbizonytalanítana a pályája folytatását illetően. Megfordult a fejében, hogy talán lesznek őrkutyák, de sehol nem látott egyet sem. Macskaérzékei biztosan észlelték volna a jelenlétüket. Ezen kívül az egyedüli félelme… vagy mondjuk inkább úgy, aggodalma… az volt, hogy esetleg mozgásérzékelők figyelik a ház közvetlen környékét. Semmi. És a házban egyedül csak az első emelet hátsó részében volt jele életnek. Csak két ablak volt, ahonnan fény szűrődött ki. Őrszoba – gondolta Max. Így közelről még nagyobbnak tűnt az épület. Egy cikkben, az on-line Architectural Digest-ben azt írták,

188

MAX ALLAN COLLINS

hogy a három emeletes háznak hét hálószobája, két konyhája és négy fürdője van. A palota túlsó oldalán egy kisebb oldalépületben bújt meg Sterling tízfős biztonsági csapata – ezt az infót a biztonsági szolgálat oldalának feltörésével szerzete meg úgy, hogy sikerült azonosítót lopnia a Sterling Enterprises weblapjáról. Az udvaron két ablak között két és fél méteres fenyők magaslottak, akár a jól megtermett zöld őrszemek. A ház Max felőli oldalán középtájt francia ajtó volt ablakkal mind a két felén, és érzékelőkkel a már említett biztonsági szobához kötve. A legtöbb betörő átsiklik azon tény felett, hogy egyetlen nyílás van a házon, amihez nem jár automatikusan szirénasikoltás vagy csengőropogás, ha az ember kinyitja. A bejárati ajtó. Ez azért van, mert a legtöbb betörő nem rendelkezik Max képességével és tudásával. Még itt az agyonkamerázott falakon túl egy paranoiás multimilliárdos birtokán is, mint Jared Sterling-é Max-nek volt harminc másodperce, hogy beüsse a biztonsági kódot, mielőtt a tízfős osztag riasztást kapna a jelenlétéről. A billentyűk és a számkombináció persze ezt nehezebbé tette, mint elemelni egy cukorkát egy kisgyerektől. De csak egy alig nehezebbé. Egy négy fokból álló lépcső vezetett a bejárathoz hatalmas kőoroszlánokkal mindkét oldalán. Az ajtó maga egészen zöld volt – Max-et egy hatalmas bankjegyre emlékeztette – egy szépen kivitelezett kilinccsel és egy hasonló stílusú jókora kopogtatóval. Szerencsére a bejárat fölötti lámpa nem világított. Az ajtók harminc centis ablakait sötét függönyök fedték el belülről. Max egy pillanatig elgondolkodott


189

azon, hogy milyen lenne csak úgy betörni az egyik üveget, bemászni az ablakon és hülyére verni a biztonságiakat… már csak a gyakorlás kedvéért is… nem beszélve a szórakozásról. De mielőtt komolyan vette volna ezt a gondolatot, eszébe jutottak Moody szavai: „Csak az amatőrök vállalnak szükségtelen kockázatot egy akció során.” Előkapta a rugóskését a mellénye zsebéből és alig tíz másodperccel később a túlméretezett bankó ki is nyílt. Max azonnal elkezdett magában számolni. Harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… Belépett az ajtón a sötét, kihalt házba. Kiváló éjszakai látásának nagy hasznát vette az ilyen helyzetekben. Olyan csend honolt mindenfelé, hogy tisztán kivehető volt a faliórák ketyegése és a saját légzését is már-már hangosnak érezte. Huszonöt… huszonnégy… A riasztó kontrollpanelje a jobbján teljesen hagyományos módon tíz számjegyes volt, ami általában azt jelenti, hogy a PIN kód négyjegyű. Egy villogó piros LED jelezte rajta, hogy élesítve van. Huszonkettő… huszonegy… Különlegesen kifinomult látásával megállapította, hogy mely gombokat szokták megnyomni – 1, 3, 7, 8 – de még így s maradt huszonnégy lehetséges kombináció. Tizenhat… tizenöt… tizennégy… Kezeit a billentyűzetre tette, a szemei, a fülei, az ujjai és az agya olyan összhangban dolgoztak, hogy talán csak nanoszekundumokkal voltak lassabbak, mint egy számítógép. Tíz… kilenc… Tizenegy kombináció kipróbálva. Nyolc… hét…

190

MAX ALLAN COLLINS

Tizenhét kipróbálva. Hat… öt… négy… Végül, mikor eltalálta a megfelelő kombinációt, a villogó piros fény zöldre váltott. Nagyobb buli lett volna csak egyszerűen betörni az ablakot – mosolyodott el Max, miközben megnyomta a billentyűzeten az IN gombot. A zöld lámpa folyamatosan világító pirosra váltott. A ház biztosítva… …vagy legalábbis Sterling emberei ezt gondolhatják. A ház belülről sem tűnt kisebbnek, mint kívülről. A padló márványból készült, a bútorok minősége magasan kivitelezett volt, akadt köztük néhány eredeti Frank Lloyd Wright darab is. Max egy olyan világba került, ahol minden, de tényleg minden valódi műtárgy volt. A bejárattal szemben egy olyan széles lépcső vezetett fel az első emeletre, amin egyszerre tíz ember is elfért volna egymás mellett. Az emeleten mindkét irányba a ház végéig elérő folyosók ágaztak szét. Max felpillantva a második emeletre csak néhány, fából készült fekete ajtót volt képes kivenni, ami az egyszerű meszelt falakkal meglepő módon valahogy egy olcsó hotel hatását keltette. A lépcső bal oldalán olyan féltávnál egy kisméretű, falra erősített kamera pásztázta az előteret. Max jobbján és balján csukott ajtók vezettek a nappalikhoz, biliárdszobákhoz és néhány olyan helyiséghez, amiknek funkcióját nem tudta kideríteni online kutatása során. Próbálta megtalálni a ház terveit, de hiába törte fel mind a biztonsági szolgálat, mind Sterling cégének oldalát, sőt még az épületet tervező cégét is, a kastély alaprajzát nem találta sehol. Úgy


191

őrizték, akár egy államtitkot. Amit tudott, azt mind az Architectural Digest-ben találta… A bejárati ajtó melletti ablakokon vastag nehéz vörösesbarna függönyök lógtak. Egész csinos. – gondolta Max. Nem épp az a repedezett falas, nejlon ablakos kecó amikben eddig laktam. Sterling egyértelműen tudta, hogy kell élni, életszínvonalát látványosan tükrözték a tulajdonában álló dolgok. Ha lehetősége lett volna rá, Max leparkolt volna egy teherautóval a bejárati ajtó elé, hogy aztán az éjszaka további részét elegendő érték összeszedésével töltse, a tizenkilenc évesen történő visszavonulásához. A falhoz lapulva óvatosan eljutott az előtéren keresztül a lépcső bal oldalához, nem messze a kamerától. Továbbra is óvatosan haladva felmászott oldalról a lépcsőre a kamera alá, leemelte azt a helyéről és kihúzta belőle a koaxiális kábelt, közben fülével végig esetleges léptek zaját keresve, ami azt jelentené, hogy észrevették. De továbbra sem hallott semmit az órák ketyegésén és a saját felgyorsult szívverésén kívül. Azután elővett az egyik zsebéből egy apró szerkezetet, ami leginkább egy sokkolóra emlékeztetett és a kihúzott kábelhez érintette, akkora mennyiségű áramot sugározva ezzel bele, ami kiütötte a videóhálózatot az egész épületben. Ekkor már hallotta léptek zaját szerte a házban és emberek hangját is egymás közt suttogni, hogy ne hívják fel magukra az esetleges betolakodó figyelmét. Gyorsan visszarakta a kamerát a helyére, remélvén, hogy egy felületes pillantás az őrök részéről kevés lesz ahhoz, hogy észrevegyék rajta a hibát.

192

MAX ALLAN COLLINS

Visszabújva az árnyékba elrejtőzött az egyik függöny mögött és onnan figyelte, hogy négy öltönyösnyakkendős férfi átfésüli az előteret. Kettőnél egyszerű kézifegyver volt – 38-as Colt – a másik kettőnél viszont félautomata Heckler&Koch MP7A. Hirtelen egy igazán rossz érzés futott át Max testén, amitől egy pillanatra kis híján elvesztette kimagasló önuralmát. A fegyverekre mindig így reagál – de nem a félelem miatt… Képes lenne őket használni, méghozzá professzionális szinten, csakhogy a testvére, Eva halála óta még hozzá sem bír érni azokhoz az átkozott tárgyakhoz. Mind a négy férfi fülében fülhallgató volt és… az ott az?... Szemével ráfókuszált és az bizony az volt, aminek elsőre is tűnt. Az őrök ingujjából egy kicsinyke mikrofon kandikált kifelé. Sterling igazán komolyan veszi az értékeinek őrzését. Az öltönyök és nyakkendők csupa száznyolcvan feletti huszonöt és negyvenöt közötti férfiakat takartak. Volt köztük két fehér, egy színesbőrű és egy latino, láthatóan mind erős fizikumúak és harcedzettek. Egyértelműen profik, olyan profik, akiket csak a katonák közt találni… nem beszélve a zsoldosokról. Max elmosolyodott, kicsit izgatottá tette ez az új információ. Nem azért, mintha megrémítették volna a férfiak vagy akár szexuális értelemben lázba hozták volna. Csak tudta, hogy ha a ház urának ilyen sokat megér a tulajdonának védelme, akkor lehet ott valami igazán, igazán értékes… valami, ami még akár a Grant Wood-nál is értékesebb. Talán, de csak talán még nagyobb fogásra is szert tehet itt, mint azt korábban gondolta.


193

És hát az sem elhanyagolható, hogy tetszett neki a kihívás amit az igazán erős ellenfelek jelentettek. Egy magas, rövid őszes hajú férfi tűnt a csoport vezetőjének. Arcát mindkét oldalon méretes hegek csúfították és Max-hez hasonlatosan csupa feketében volt, beleértve még az ingjét és a nyakkendőjét is. – Maurer, emelet! – parancsolta. Az arany inges, széles vállú fekete férfi az MP7Aval a kezében azonnal megindult felfelé a lépcsőn, észre sem véve a változást a Max által leszerelt kamerán. – Jackson! – kiáltotta a vezető. A másik MP7A-s férfi előrébb lépett eggyel. Nagydarab fehér férfi volt és láthatóan a legfiatalabb négyük közül. Egy számmal kisebb ingjében úgy festett, akár egy főiskolás sportoló a végzősök bálján. – Tiéd az udvar! – Igen, uram! Jackson a riasztó kontrollpaneléhez lépett, beütött pár billentyűt, majd kilépett a házból. Ekkor a csapat negyedik tagja, a fiatal, erős felépítésű, kék inges latino megnyomta az IN gombot, újraélesítve a riasztót. Max azonnal megfordult, hogy figyelje az épülettől távolodó Jackson-t. Visszatartva a lélegzetét várta, hogy a fiú hátrafordul-e, mert ha igen, meg is látja őt ott ácsorogni az ablakban… de nem tette. Nem sokkal később el is nyelte a köd. – Morales! Tiéd a jobb oldal, enyém a bal. A vezető kinyitotta a baloldali ajtót és belépett rajta, Morales ugyanúgy tett a jobboldalival. Mielőtt becsukta volna, Max még tudott vetni egy gyors pillantást arra, hogy mi van az ajtón túl. Aranykeretes festményeket látott a falra akasztva.

194

MAX ALLAN COLLINS

Úgy döntött, hogy az is ugyanolyan jó hely lesz elkezdeni a kutatást, mint bármelyik másik. Eltelt egy perc. Óvatosan körülnézett a fedezéke mögül. Nem látott sehol senkit, úgy tűnt, egyik férfi sem tért vissza az előtérbe, legalábbis egyelőre még nem. Úgyhogy útnak indult. Előbújt rejtekéből és gyorsan keresztülvágott az előtéren. Lassan, óvatosan kinyitotta az ajtót és csendben belesett a terembe… Morales-nek nyoma sem volt. Belépett a helyiségbe. A terem nagy volt… szinte már hatalmas. Inkább egy múzeumhoz hasonlított belülről, mint egy lakóházhoz. A mennyezet több méter magas volt, a padlót lakkozott keményfa parketta borította. A helyiség a festmények otthona volt. A négy falon mindenfelé festmények lógtak három vagy akár négy sorban is, még egy ablak sem volt, ami elvehette volna tőlük a felületet. Úgy festettek, akár a szemtelenül drága tapéta. A teremben bútorként csak néhány régi szék állt, de ezt leszámítva üres volt, és ami Max számára a fontosabb, kihalt. Beljebb lépve a galériába meglátott még egy ajtót a túloldalon. Morales nyilván azon távozott, hogy ellenőrizze a többi helyiséget is. Max a terem közepére sétált, közben tanulmányozta a festményeket a falakon. Néhányat felismert Moody könyveiből és online magazinokból, de a többi ismeretlen volt számára. De természetesen a stílusukból minden valószínűség szerint képes lett volna megmondani a festőjüket. Több kép volt ott, mint azt valaha is remélni merte volna. Újra átfutott az agyán a gondolta, hogy itt és most lophatna annyit, amennyi elég lenne a


195

visszavonuláshoz, és még egy teherautóra sem lenne szüksége hozzá. Csak annyit kellene tennie, hogy sorra kivágja a képeket a keretükből, összetekeri őket és elteszi a táskájába. Ha a Moody nevelte szemei jól működnek, akkor soha többé nem lesz szüksége Vogelsang szolgálataira, hogy megtalálja Seth-et. Vehet magának egy saját professzionális nyomozóirodát. A fenét! Megveheti akár magát a Manticore-t is! De mikor abbahagyta a fantáziálást, tudta, hogy ez most nem kivitelezhető. Túl sok idő, túl nagy kockázat, a házban négy felfegyverzett katona jár körbe-körbe, úgyhogy nem gondolkodhat tovább ilyeneken. Meg kell szereznie azt az átkozott képet – és talán még egyet, vagy kettőt – aztán eltűnni onnan, mintha soha nem járt volna arra. A Grant Wood-ot a jobboldali fal középtájékán találta meg. Nem kapkodott el semmit, átkötötte a riasztót, majd leemelte a képet a falról és megszabadította vastag, díszes aranykeretétől… A keretet magát sem kevés pénzért lehetne eladni, de a festmény maga már így is elég nagy csomag lesz. A 80x100-as vászon nehéz volt és meg is fordult Max fejében, hogy talán hagynia kéne, hátha más festményekkel kevesebb lenne a vesződség, de ez volt az eredeti cél, erről biztosan tudta mennyit ér, ez volt a biztos. Tervezés és kivitelezés – ahogy Moody szokta mondogatni – az improvizáció csak növeli a kockázatot. Max óvatosan belecsúsztatta a képet a vízálló táskába, amit direkt erre a célra hozott magával, majd körülnézett újabb elemelnivaló érték után, mielőtt még a biztonságiak visszatérnek.

196

MAX ALLAN COLLINS

Ahogy a szemei körbejártak a képeken, egyszercsak felkeltette valami az érdeklődését a terem távolabbi sarkában. Egy kis emelvény, amin egy nagyjából kosárlabda nagyságú plexibúra nyugodott, alatta fekete alapon valami, ami kivehetetlen volt ilyen távolságból. Az egyetlen dolog a teremben, ami valahogy ideiglenességet sugárzott magából. Mintha csak odadobták volna, amíg meg nem találják a neki méltó helyet. Ahogy megközelítette és sikerült felismernie, hogy mi az, a gyomra lüktetni kezdett és úgy érezte, mintha hirtelen felfordult volna vele a világ… A fekete bársonyon az Óceán Szíve pihent, akárha még mindig a Hollywood Heritage Múzeumban lenne. Max úgy érezte, alig kap levegőt. A légzése felgyorsult és megannyi kérdés próbálta egymást túlordítani a fejében. Hogy került ide? Lehet, hogy Sterling volt Moody vevője? Vagy valaki más vette meg Moody-tól és az adta tovább a milliárdosnak? Elég idő eltelt az eredeti betörés óta, ezalatt bármelyik fajta tranzakció végbemehetett már, de Max valahogyan mégsem értette, hogyan kerülhetett a nyakék Moody zsebéből ebbe a házba, pont ebbe a szobába. Nem tudta kiverni a fejéből az érzést, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben. Tüzelt az arca, a gyomra kavargott. és a félelemtől kirázta a hideg. Nem érzett ilyesmit, mióta… …bevette magát az erdőbe a szökés éjszakáján. Maga mögött hagyva a Manticore-t, maga mögött hagyva Lydecker-t. – Gyönyörű, nemde? – kérdezte egy barátságos hang a háta mögül.


197

És hirtelen már ott helyben is akadt aggódnivalója. Bár a hang megrémítette, a Grant Wood-ot nem ejtette el, akár egy abszurd méretű nesszeszer, úgy festett a kezében abba a vízhatlan zsákba csomagolva. A hang nem valamelyik biztonsági emberé volt. Max ezt tudta anélkül, hogy megfordult volna. Hallotta eleget videóbejátszásokon, hogy felismerje, aki rajtakapta az maga Jared Sterling. Továbbra is a gyémántot nézve válaszolt. – Valaki azt mondta nekem egyszer… hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja. – De nem az én gyémántom… Nem tennéd le azt a festményt? – Nem igazán. Elég keményen megdolgoztam érte. – Ahogy én is. Kinyílt egy ajtó és egy másik hang azt kiáltotta. – Uram! – Áh, Morales! Átvennéd, ha megkérlek? Megyek, magamhoz veszek egy kis meleg tejet… a fekélyem megint rendetlenkedik. Max hallotta a kattanást, ahogy a férfi élesítette a fegyverét. – De azért próbáld meg nem megölni, Morales. Jó segge van. Kinyílt újra az ajtó és távozó léptek visszhangja töltötte meg a helyiséget. – Fordulj meg… lassan! – szólt Morales Max-hez egy durva környéken szolgáló rendőr keménységével. A lány követte az utasítást és látta, hogy a férfi a fegyvert egyenesen az ő mellkasának szegezi. – Most szépen lassan tedd le a festményt a földre. De olyan finoman, mintha a saját tulajdon nagymamád lenne.

198

MAX ALLAN COLLINS

A lány ismét követte az utasítást, még ha nem is volt saját tulajdon nagymamája. Vagy legalábbis olyan nem, akit ismer. Morales a szabad kezét a szája elé tartotta és jelentett a többi őrnek. – Behatoló fogságba ejtve a galériában, ismétlem, a galériában. Miközben lassan kiegyenesedett, Max hallott egy „10-4-est” Morales füleséből. Az őr megindult felé és bár az arca rendületlen maradt, akár egy igazi profinak, a szemében némi szexuális felhang csillant meg, mikor azt mondta: – Most le foglak fektetni a földre. – Azt én nem hinném. – Tedd a kezeidet a fejed mögé, könyökkel szét. Morales lehajolt a festményért, de a szemét és fegyverét továbbra is Max-re szegezte. Mikor lassan kezdett kiegyenesedni, az előtér felől érkező léptek zaja vonta el a figyelmét egy egészen apró pillanatra, épp elég időt biztosítva Max-nek, hogy akcióba lendülhessen. Derékból fordulva oldalbakapta Morales fejét az egyik könyökével, anélkül, hogy a kezét elvette volna a feje mögül. Az ütéstől megszédült férfi megeresztett egy kósza lövést, de csak a falat találta el két festmény között. Max torkonrúgta, majd még mielőtt elterülhetett volna a földön, a fegyvert is kiütötte a kezéből. A pisztoly pörögve csúszott végig a padlón, fémes surrogással töltve be a termet. Morales az eszméletlenség határán levegőért kapkodott. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy egy ideig nem fog felkelni a födlről. Max háta mögött abból az ajtóból, amin keresztül Sterling távozott, egy férfihang ordítása hallatszott.


199

– Megállni! Max két cigánykereket hányt, ugrott egy hátraszaltót, amíg a magas őrfőnök megeresztett két lövést. A lányt egyik sem találta el, ellentétben az egyik méregdrága festménnyel. Max a hátraszaltóból épp a férfi orra előtt ért földet. Mielőtt az észbekaphatott volna, már ki is rúgta a kezéből a fegyvert. Azután egy hátrapiruettel gyomron találta a férfit, aki ettől átrepült a helyiségen és olyan erővel csapódott a falnak, hogy még néhány festmény is beleremegett. A fegyver azonban továbbra is a kezeügyében maradt, úgyhogy Max mellette termett egy szempillantás alatt. Amikor az őr próbált felállni és arra nézett, ahol a lány az előbb állt, nyomát sem látta. A behatoló eltűnt! Aztán jobbra pillantott és ott állt mellette. – Nem játszhatok veled tovább. Sajnálom… nézett rá kedvesen a lány, mielőtt ágyékon rúgta volna. A férfi felordított, miközben újra a padlóra rogyott. Max azonban nem bízott semmit a véletlenre. Ahogy a bal lába földet ért, már indította is a jobbat. Állonrúgta az őrparancsnokot, aki ezután eszméletlenül csúszott végig a polírozott padlón. Max visszasietett, ahol Morales-t hagyta – a férfi közben végül már el is vesztette az eszméletét – és felkapta a földről a vízhatlan táskát, majd egy rúgással elintézte a plexibúrát és – immáron életében másodszor! – elemelte az Óceán Szívét. Ezzel működésbe hozta a riasztót. Eltüntette a nyakéket a mellényzsebében, majd az előtér felé vette az irányt. Ha a főbejáraton jött be, úgy illik, hogy azon is távozzon. A riasztó kontrollpanelja felé igyekezett, mikor kis híján beleütközött Maurer-be,

200

MAX ALLAN COLLINS

aki az emeletről sietett lefelé, ziláltan, kifulladva. A kezében ott volt az MP7A és azonnal fel is emelte, ahogy meglátta a lányt… …csakhogy az egy hatalmas ugrást követő kung-fu rúgással kiütötte azt a kezéből. Ahogy a fegyver földet ért, elsült és egy sorozattal pozdorjává aprított egy Frank Lloyd Wright széket. Maurer nem esett el. Üvöltve, felemelt öklökkel Max-re rontott. – Bunyózni akarsz? – kérdezte tőle Max. Egy egyenessel eltörte az orrát, majd egy felütéssel állcsúcson találta, amitől az hanyattvágódott és beverte a fejét a márvány padlózatba. Azonnal elájult, Max csak azt találgatta, vajon az ütésének volt ez a hatása, vagy az érkezés bizonyult ilyen keménynek… Nem törődött a riasztó kódjának benyomkodásával, úgyis tudták, hogy ott van, miért tette volna? Kivágta az ajtót, amivel beindított egy újabb riasztót, ami úgy szólt, akár egy légvédelmi sziréna és túlharsogta az előzőt. Egészen más irányból érkezett a hangja. (logikus; különböző pontok különböző riasztót szólaltatnak meg – Max értékelte a stratégiát) Rossz lépés volt – gondolta, amikor rájött, hogy mégis jobb lett volna időt fordítani arra a biztonsági kód beütésére. Gondolataiban látta, ahogy Moody rosszallóan ingatja a fejét. A két riasztó együtt nemcsak a biztonságiak figyelmét vonja magára, hanem a rendőrségét, környéken lakókét és bárkiét egy mérföldes sugarú körben, aki nem süket, mint az ágyú. Az udvar felénél járva a ködben, hirtelen meglátta Jackson-t, amint az próbálta célba venni őt. Nem várta meg, amíg meghúzza a ravaszt. Nagyobb sebességre kapcsolt és pár szaltót, pörgést bemutatva felszívódott a tejfehér ködben.


201

Az őrnek volt annyi esze, hogy ne kezdjen vaktában lövöldözni. Ilyen látási viszonyok között könnyedén eltalálhatta volna akár az egyik társát is. Inkább úgy döntött, hogy üldözőbe veszi a behatolót. Arra nem számított, hogy a nagy sietségben kis híján nekirohan… Pár pillanatig csodálkozástól elkerekedett szemekkel bámulta a lányt, de mielőtt lövésre emelte volna a fegyverét, az egy szemmel követhetetlen rúgással fejen találta, jóidőre kivonva ezzel őt a forgalomból. A szirénák fülsértő vijjogása továbbra sem maradt abba, percek alatt egy II. világháborús film hangulatát varázsolván a környékre. Max a festménnyel a kezében megkerülte a házat, átugrott a fal felett és az elrejtett csónakja felé igyekezett. Óvatosan közelítette meg arra az esetre, ha Sterling emberei felfedezték volna és most lesben várnának rá valahol. De sehol nem látta senkinek a nyomát, úgyhogy a csónakot visszacsúsztatta a vízbe és beszállt. Azzal ő, a Grant Wood és az Óceán Szíve felszívódott a tó ködjében. Nem volt igazán egy tökéletesen kivitelezett betörés, de a zsákmány meglehetősen nagy lett, és minden galiba ellenére tudta, hogy Moody büszke lenne rá. Egy igazán sikeres este volt ez, elegendő értéket sikerült összeszednie, hogy jóidőre finanszírozni tudja a Seth utáni keresést és visszatérhessen az egyenes élet anonimitásába… legalábbis egy időre. EGY PÁR órával később, mikor a felkelni igyekvő Nap első sugarai kezdték narancssárgára festeni a keleti eget, Max a kanapén ült a lakásában a nyakéket vizslatva.

202

MAX ALLAN COLLINS

Továbbra sem tudta, hogy az hogyan kerülhetett Sterling birtokába és azt sem, hogy mit is kezdjen vele. A festményen sürgősen túl kellett adnia, hogy fedezhesse az azonnal kiadásokat, de sajnos egyáltalán nem voltak kapcsolatai Seattle-ben… még. Nem hívta Moody-t, mióta Seattle-be érkezett és megkezdte új életét, szeretett volna megszakítani minden kapcsolatot a régivel… De most beszélnie kell vele. Akár így az éjszaka közepén… vagy majd inkább reggel… Nem akarta zavarni. De minél előbb meg kellett tudnia, hogy mi történt a nyakékkel. Mikor abbahagyta a tanulmányozását, eltette egy kicsiny bársonyzsákba és elrejtette a hálószobájában. Utána visszament a nappaliba, hogy próbáljon relaxálni. Akció után soha nem igazán sikerült elaludnia… Meglepetésére Kendra már a szófán ült és nézte a TV-t. – Mizu? – kérdezte Max. Kendra szemérmesen elmosolyodott. – Most értem haza. Randim volt. – Komoly? – ült le mellé Max. – Kedves pasi? – Nem – húzódott szélesebbre Kendra mosolya. – Ő egy rossz, igazán rossz fiú volt… amolyan kedves módon. Ezen mindketten nagyot nevettek. Talán egy kicsit túl nagyot is, mivel Kendra egy kicsit még be volt csípve, Max pedig kimerültsége ellenére sem volt képes aludni egy jót. – Részleteket – követelte Max. – Részleteket. – Nem létezik. – Én elmondanám neked.


203

– Nem, te biztos nem. Mindketten tudjuk. Te vagy a legtitokzatosabb kis hölgy ezen a bolygón… és még te cseszegetsz engem részletekért? – Én nem cseszegetlek – kacagta el magát Max. – Csak azt szeretném tudni, hogy téged ki cseszegetett. – Ó te kis hamis… Hirtelen a TV sistergése szakította meg őket. Mind a ketten tudták, hogy ez mit jelent. Azonnal felfüggesztették beszélgetésüket, hogy figyelmüket a TV képernyőn megjelenő átható, erőteljes szemek felé irányíthassák, amelyet kék fehér csíkok és mozgó ÁRADÓ IGAZSÁG VIDEÓHÍRADÓJA felirat vettek körül. „Ne kapcsolgassák készüléküket” – kezdte a nyugodt, erőt sugárzó hang, mint mindig a hatvan másodperces kalózadások elején. – Nézd azokat a szemeket! – ámuldozott Kendra. – Cssst – hallgattatta el Max. – Az én sugárzásomra bármikor rácsatlakozhatna. – Csendet, Kendra. „A következő adás durva képeket tartalmaz, és azért sugározzuk ilyen korán, hogy gyermekek ne láthassák. A felvételt Los Angelesben, ahol a mészárlás történt, letiltották a médiákból. Szomorú bizonyíték arra, hogy mi történik azokkal az, akik a szabadságért harcolnak.” Max szemei elkerekedtek és az ereiben meghűlt a vér, ahogy a bejátszáson meglátta a Kínai Filmszínházat. „Hivatalos dokumentumok azt sugallják, hogy a brutális bűnbanda, a Fiókák felelős a mészárlásért, azonban a média kezének megkötése, és az, hogy szemtanúk fekete egyenruhás, erősen felfegyverzett katonákat láttak a helyszínen, kormányzati érintettségre, sőt talán együttműködésre utal.”

204

MAX ALLAN COLLINS

A kézikamera megközelítette a filmszínházat, majd nagytotálban mutatta a négy golyószaggatta holttestet az épület bejárata előtti járdán. „A Kínai Klán Los Angeles környékének ismert szabadságharcos csoportja…” Szabadságharcosok? – gondolta Max. Aligha. A kamera továbbhaladt az előtérbe, ahol újabb holttestek hevertek szerteszét, akadtak köztük Fiókák is. Max elgondolkozott azon, hogy Moody-ék vajon képesek voltak-e legalább annyira kitartani, hogy minimalizálják a veszteségeket. „… gyilkolták meg a Fiókák egy lopott javakkal kapcsolatos nézeteltérés miatt…” Max látta Fresca-t a jól ismert viseltes Dodgers dzsekijében, mellette egy lány fej nélküli teste feküdt… Niner? Fresca kék dzsekijét a rengeteg vér lilára festette. „A szabadságharcosok közül senki sem menekült meg a Fiókák vérengzése elől.” A kézikamera ekkor már a nézőteret vette. Az a sok fiatal test úgy hevert ott szerteszét, mint a törött, eldobott játékok. – Ez nagyon durva! – szörnyülködött Kendra, de szemei továbbra is a képernyőre tapadtak. Max érezte, ahogy az arcán meleg nedvesség folyik végig, de továbbra is ült ott tétlenül, megbabonázva figyelve a felvételt a halott Klán családjáról. „A Szempár olyan információkhoz jutott, mely szerint a Fiókák nagy valószínűséggel Seattle felé terjeszkednek. Amennyiben ez a brutális bűnbanda valóban rendelkezik kormányzati kapcsolatokkal, városunkat még inkább szolgasorba fogja taszítani.”


205

A kamera körbefordult, hogy megmutathassa azt, amit a Szempár záróképnek szánt. Moody karóra tűzött fejét mutatták, a két oldalán Gabriel-é és Tippett-é… – Kapcsold ki! – mondta Max a visszafojtott sírástól elcsukló hangon. Kendra teljesítette a kérést, de a riport már amúgyis véget ért, a képernyőn újra az SNN adása volt. – Mi a baj, Max? Te nem vagy az az érzelgős típus. – Én… ismerem őket… ismertem őket. – Tessék? – Közéjük tartoztam… A Kínai Klán volt a… családom. A családom. Kendra átölelte Max-et. – Ó Istenem, Max, annyira sajnálom. Mit tudok neked segíteni? Max hirtelen abbahagyta a pityergést, mintha lekapcsolta volna egy kapcsolóval. – Segíts nekem megtalálni a Szempárt. Beszélnem kell vele. Meg kell tudnom, hogy pontosan mi történt ott. Kendra tágra nyílt szemekkel a fejét rázta. – Drágám, én semmit sem tudok róla. Senki sem tud. Meg-hackeli az adást, elmondja, amit akar, majd köddé válik. – Ennél többnek kell lennie a dolog mögött. Biztos van egy földalatti mozgalom itt a városban. – Hát ha van is, én nem tudok róla semmit. És nem ismerek senkit, aki tudna bármit is a Szempárról… Rendbe jössz? Max lassan bólintott. – Rendben vagyok. – Nem, nem vagy. Elfojtod, és az nem egészséges. Ki kell adnod magadból… – Most már semmit sem tehetek értük.

206

MAX ALLAN COLLINS

– Biztos vagy benne, hogy nem akarod kibeszélni magadból? – Igen, biztos. – Akkor – mondta Kendra miközben állt fel – azt hiszem, megyek és lepihenek… de csak ha egészen biztos vagy benne. – Kendra, nyugodtan menj és feküdj le… Én megleszek. Miután a szobatársa elindult lefeküdni, Max is átsétált a saját szobájába, ahol elővette a fekete bársonytasakot, amiben a nyakék volt. Ez a kő Moody és a többiek életébe került… és ő nem volt ott, hogy segítsen rajtuk… A kezeibe hajtva a fejét keservesen zokogni kezdett. Csendesen, de hosszú percekig. Azután, ahogy kezdett kicsit megnyugodni, és a gondolatai is egyre jobban tisztultak ki, kérdések öntötték el az agyát. A Szempár, Seth, a nyakék, a Fiókák, a műgyűjtő Jared Sterling és talán még maga Lydecker és a Manticore is mind valamilyen szinten érintettek voltak a Kínai Klánnal történt tragédiában. De hogyan? Tudta, hol kell kezdenie. Nem a Szempárnál. Vele kapcsolatban minden az ismeretlenségbe burkolózik. Seth-ről nincs semmi nyom, mióta beledöngölte a földbe a zsarukat, a nyakék pedig hiába volt tanúja mindennek, nem tudja elmondani, mi történt. A Fiókák LA-ben, Lydecker pedig a Manticore-ban van. Egy lehetőség maradt. A tízfős biztonsági csapat egészen biztos fel lesz készülve rá, de nem látott más utat. Vissza kell térnie a Sterling villába.

Kilencedik fejezet

SZEMPÁR Logan Cale apartmanja Seattle, Washington, 2019 EGY CSENGŐ megszólalása még a Lökés utáni világban sem számított éppen veszélyes dolognak. Viszont így, az éjfél közeledtével a csengő Logan Cale számára egy nem várt vendég érkezését jelentette. Az épület biztonságos volt és az őrnek az előtérből fel kellett volna szólnia, mielőtt felenged valakit. De nem tette, csak a csengő trillázott már sokadszor. És Logan Cale életében válaszolni egy nem várt látogató csengetésére könnyen lehet az utolsó tette a Földön. Először is fennáll az esélye, hogy valaki a kormányzattól – vagy egy „becsületes” állampolgár a vérdíj reményében – akar bebocsátást nyerni és pillanatok alatt felfedezi a nem túlságosan elrejtett stúdiót, ahonnan Logan az ő titkos alteregójának, a Szempárnak a nevében kalózadásokat sugároz. Másodszor, Logan egyike azon amerikaiak hosszú sorának, aki születésüktől fogva gazdagok és mégis szinte már szégyellik, sőt talán bűnösnek is érzik magukat a kiváltságos életükért. Kifejlődött benne egy egyfajta különösen erős szociális felelősségérzet. És amíg az alteregójának, a Szempárnak a kiléte megfelelően rejtettnek tűnt, addig Logan Cale a baloldali újságíró, közismert személy volt. Ez természetesen nem óvta meg őt attól, hogy

207

208

MAX ALLAN COLLINS

kiváló célpontja legyen az esetleges emberrablóknak. A Cale család akkora vagyonnal rendelkezett, hogy relatíve könnyen vészelték át a Lökést és az összes azzal járó kellemetlenséget… egyedüliként talán a váltságdíjra törekvő emberrablók maradtak. Ahogy a huszadik századi gazdasági világválság idején, most is virágzott a bűnözés ezen formája és ahogy akkor, az áldozatok most is többségében holtan kerültek elő attól függetlenül, hogy kifizették értük a váltságdíjat vagy nem. Tehát… ha ez a látogató nem az, akinek gondolja, akkor Logan talán soha nem megy többet ajtót nyitni. Úgy döntött, hogy ügyet sem vet a csengőre. Százkilós exrendőr testőre, Peter szabadságot vett ki az estére, úgyhogy amennyiben ez nem egy teljes erővel bemutatott rajtaütés – ami ellen se így, se úgy nem lenne esélye – nem kell mást tennie, minthogy megvárja, amíg a hívatlan látogató odébbáll. Azonban ha az jött, akit valószínűsít, akkor jobb lenne, ha Peter is jelen lenne a találkozón. Ha valaki más, akkor nem jelent akkora hiányt a testőr távolléte. Azon ritka alkalmakkor, mikor Logan maga ment ajtót nyitni, egy puskával a kezében tette. A csengő ismét megszólalt. A paranoia elemészt – gondolta Logan egy egészen apró mosollyal az arcán, miközben állt fel a székéből. Körülötte mindenfelé computerfelszerelések, köztük vagy féltucat monitor és egy hálózatra kötött laptop. Otthagyta a munkáját azzal, hogy bármi következzék is most, szükséges részét képezi a keresztes hadjáratnak, amit végez. Valamivel magasabb volt, mint száznyolcvanöt és messziről fel lehetett ismerni borzolt sötétszőke hajáról


209

valamint drótkeretes szemüvege mögött megbújó céltudatos kék szemeiről. A Yale-en tagja volt az evezőscsapatnak és fizikuma azóta talán még csak erősebb lett, de csak amolyan egyetemi atléta szintjén. Általános megjelenéséről egyfajta örök huszonévesség sugárzott, amivel valahogy ő nem volt tisztában. Az őt körülvevő tárgyak ebben a méretes nagy apartmanban modernségük mellett minőséget és ízlést tükröztek – vagy legalábbis ő szerette így gondolni – de ezen kívül nem engedett meg magának több, az anyagi helyzetéből adódó kiváltságot. A lakásnak a keményfa padlózat és a funkcionális bútorok erős, férfias hatást kölcsönöztek. A helyiségek nagy részét áttetsző panelek választották el egymástól és a sokfelé elhelyezett kisteljesítményű lámpák pasztell narancs, barack és sárga színben fürdették ezt a világot. A nappaliban minden fal a föld tónusok kombinációjában pompázott. A falat egy nagyméretű ablak uralta, ami a nappali órákban világossággal töltötte meg az egész lakást. Habár a bútorok szemmel láthatóan drágák voltak – keményfából készült, egyszerű, de mégis szép design-nal rendelkeztek – a berendezésre mégis inkább a minimalizmus volt a jellemző. A nappali közepét egy méretes barna szófa uralta, előtte egy hozzáillő dohányzóasztallal. A szoba feng-shui-ját az ízlésesen elhelyezett székek tették teljessé. Puskával a kezében Logan megközelítette az apartman főbejárataként szolgáló duplaajtót, aminek jobb oldalán egy apró monitor helyettesítette a hagyományos kémlelőnyílást. A látogató egy Logan-nel nagyjából egymagasságú jóképű fiatal férfi volt. Olyan húsz-huszonegy év körül

210

MAX ALLAN COLLINS

járhatott, hosszú arányos arccal, zöld szemekkel és rövid barna hajjal. Fekete bőrdzsekit, sötétkék pólót és fekete farmert viselt. Logan kinyitotta neki az ajtót. – A saját istenverte időddel szórakozz, oké? – dühöngött a fiatal férfi. A hangja mélyebb és idősebb is volt annál, mint amit a kora sugallt és láthatóan egy dühös személyiséghez tartozott. – Én is örülök neked. – mondta Logan. – Bocsáss meg nekem, mostantól az ajtóban fogok ülni arra várva, hogy mikor nézel be bejelentés nélkül. Seth megeresztett egy gunyoros „haha”-t válaszként. Logan próbálta nem magára venni Seth stílusát. Tudta, hogy a fiú mindenhez és mindenkihez így viszonyul. Mutatta neki, hogy fáradjon be, de addigra Seth már félig bent is volt. Logan, mielőtt becsukta az ajtót, ellenőrizte, hogy követte-e valaki a fiút odafelé jövet. Seth közben ledobta magát a szófára és úgy tette rá fel a lábát, mintha egy közeli, szeretett családtag lenne. – Érezd csak otthon magad – mondta Logan szárazon a vendégének. – Az jobban menne egy ital társaságában – vigyorodott el szélesen Seth. Logan vett egy nagy levegőt, hogy lehiggadjon. Ez a kölyök valahogy egyszerre tűnt neki vidám felfogásúnak és olyannak, akiben egy világfájdalom bujkál. Pont úgy, mint az a régi színész… hogy is hívták? Aztán eszébe jutott: James Dean. Úgy döntött, hogy nem pofozza le az önelégültséget a fiú arcáról. – Gondolom, Scotch-ra gondolsz. – Nem kaptam már egy ideje. Micsoda sármőr – gondolta Logan a konyhába menet. Nem sokkal később visszatért a szobába egy


211

pohár jeges vízzel a kezében, amit át is nyújtott a fiúnak. – Ez víz – állapította meg Seth, ahogy ránézett. – Te mindent észreveszel. – Hogy mi… talán az apámnak képzeled magad? Kérem azt az istenverte Scotch-ot. – Talán az „apád” úgy gondolja, hogy nem kellene még tovább rontani az ítélőképességed. Seth nyilván megértette, hogy mire gondolt Logan, mert ezután szó nélkül felhajtotta a vizet és lecsapta a poharat a dohányzóasztalra. Kettejük kapcsolata az első pillanattól kezdve nem volt épp felhőtlen, egyikük sem kedvelte a másik stílusát, sem fellépését, azonban szükségük volt egymásra. Kéz kezet mos – ahogyan Logan szokta gondolni. Mind a ketten rendelkeztek olyan tudással és képességekkel, amivel a másik nem. Kapcsolatukat nem tette könnyebbé sem Seth kimagasló képessége arra, hogy szinte bárkit elidegenítsen magától – ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy eddig mindenkit sikerült – sem az, hogy Logan folyton csak a küldetésére koncentrál, és nemigen van türelme azok iránt, akik nem osztoznak a szenvedélyében. Alig egy hónappal korábban mutatta be őket egymásnak Ben Daly, a bajszos középkorú technikus, akit mindketten jól ismertek. Logan Szempár munkásságának részét képezte, hogy embereket menekített át a határon. Ugyanígy tett Daly-vel is, segített neki átjutni Kanadába, hogy új életet kezdhessen egy új személyazonossággal. Daly a korábbi munkaadója elől menekült. Mikor elkezdett ott dolgozni, az még egy privát cég volt, de hamar beszippantotta őket a kormányzat egyik titkos katonai szervezete. Korábban a technikus és

212

MAX ALLAN COLLINS

munkatársai a biológiai ellenállóképesség javításán dolgoztak, de ebben az új titkos project-ben – amit Manticore Project-nek hívtak – már a rekombináns DNS technológiájának felhasználásával a tökéletes katonák kifejlesztése volt a feladatuk. Amikor a Manticore gyerekeket kezdett kísérleti nyúlként használni, Daly-nél betelt a pohár. Az egyik tudós felmondása Daly bátorságát is meghozta, úgyhogy találkozót kért a főnökétől, hogy megbeszéljék a saját lemondását is… csakhogy még a következő éjjel az előbb említett tudóst végzetes baleset érte. A Manticore feje, a nagy és rettegett nevű Donald Lydecker ezredes ezt követően ezt mondta azon a megbeszélésen: – Micsoda világban élünk… Tényleg, miről is szeretett volna beszélni velem, Mr. Daly? Úgyhogy Ben Daly maradt, ahol volt, végezte a munkáját és várt a megfelelő alkalomra. De az csak jóval a Lökés után érkezett el. A Manticore nem az a hely, ahol csak úgy fel lehet mondani… onnan csak megszökni lehet, a dolgozók számára szinte már olyan, mint egy börtön. Daly ezt követően éveken keresztül bujkált. Legutóbb itt Seattle-ben, alulfizetett – de legalább élő – labortechnikusként dolgozva valahol. Azután Seth rátalált. Az első gondolata az volt, hogy az X5-öst a Manticore küldte az ő likvidálására, de hamar kiderült, hogy az csak a rohamaira keresett megoldást. Egy szökevény. De ettől még a feltűnése az azonnali sürgős költözés gondolatát fogalmazta meg Daly-ben. Ha egy menekülő kölyök egymaga képes volt őt megtalálni, csak idő kérdése, hogy mikor sikerül ez Lydecker-nek is.


213

Habár teljesen megoldani nem volt képes a rohamait, de megismertette Seth-et a tryptophan-nal, ami legalább a szimptómákat képes volt kordában tartani. De félvén, hogy a fiú nem elégszik meg az eredményekkel és ennek rá nézve is fájdalmas hatásai lennének, Daly bemutatta Seth-et Logan-nek. Daly természetesen nem volt tisztában, hogy Logan a Szempár, csak azt tudta, hogy lelkes kormányellenes újságíró gazdag családi háttérrel. – Talán ön tudna találni egy orvost, vagy kutatót, aki segíthet Seth állapotán. Talán kapcsolatba léphetne ezzel a Szempárral. Ki tudja? – mondta Daly. – Ki tudja – értett egyet Logan. De tisztában volt azzal, hogy Daly-t a legkevésbé sem érdekli, hogy az X5-ös kap-e segítséget vagy sem a problémájára. Csak valakire át akarta testálni Seth durva és sokszor erőszakos természetét. Ha valóban így volt, sikerrel járt. Ő most egy kisvárosban éli vígan a napjait, nem messze a sarkkörtől, míg Seth veszélyes játékokat űz Logan-nel Seattle-ben. Elfeküdve a díványon, a cipős lábait feldobva rá Seth lehetett volna akár egy pszichiáter betege is. Ryan Devane-re, a korrupt szenátorra utalva – aki a szektorengedélyektől kezdve egészen a gyerekekig tengerentúli rabszolgának bármit képes volt eladni – csak annyit mondott: – Probléma megoldva. Sokan Seattle-ben politikai hovatartozásuktól függetlenül tisztában voltak azzal, hogy Devane rossz ember volt. Néhányan még azt is ki merték jelenteni, hogy gonosz… de a pozíciója érinthetetlenné tette… csak a Szempár számára nem. – Megoldva – visszhangozta Logan nem túl sok megelégedéssel a hangjában.

214

MAX ALLAN COLLINS

– Ahogy akartad. – Ahogy akartam, csak még egy kis Seth-es plusszal. – Meg akartad állítani – mondta Logan-nek, amíg az leült az egyik székbe. – Én megállítottam. – Te megölted! Széttárva a kezeit Seth csak annyit felelt. – Ez alighanem a leghatásosabb mód arra, hogy megállítsunk valakit. Logan a fejét rázta. – A leghatásosabb nem feltétlenül a legjobb is. – Egyetértek… de ez esetben az volt. Úgyhogy ne gyere nekem megint azzal a „cél nem szentesíti az eszközt” blabláddal, jó? Tanultunk etikát a kurva Manticore-ban is. – Azt gondolom. Na és az igazságról tanítottak nektek valamit? A fiú ezen eltűnődött egy darabig, majd azt mondta. – Az igazságszolgáltatás megtörtént… Mi a következő? – Ne törődj azzal, hogy mi a következő – mondta Logan dühösen felállva. – Hogy a fenébe nevezhetsz igazságszolgáltatásnak egy gyilkosságot? Seth ártatlan szemekkel nézett fel rá. – Tudsz gyerekről, akit azóta adtak el rabszolgának? – Ez még nem igazolja… – Már hogy a fenébe ne tenné! Az a rohadék megkapta, amit érdemelt. Logan kezdett kicsit lenyugodni, zsebre tette a kezét. – Seth, az nem igazságszolgáltatás, hanem bosszú. – Krumpli – burgonya – mondta Seth, miközben felült a heverőn. A karjait kényelmesen lelógatta a háttámlán.


215

– Meg akartam állítani, csapdába csalni, nyilvánosságra hozni a bűntetteit és... – Ho-ho-hó! Valakit csapdába csalni nem illegális? Én azt hittem, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. – Amikor az igazságszolgáltatás szervei korruptak, extrém lépések válnak szükségessé. Ez csak mérlegelés kérdése, Seth, vannak törvények, amik túlnőnek a politikusokon. Ezek a törvények határozzák meg a társadalmat, a civilizációt, még a vallást is. – Óh, baszki! El ne kezdjél nekem vallásról papolni! – Nem, nem kezdek. De a „Ne ölj” része ezeknek a törvényeknek is, Seth. Nem lehet… – Lószart! Mit értek ezek a társadalmi törvények, mikor lecsapott a Lökés? Hol volt a te drága törvényed, mikor azok a rohadékok a Manticore-nál kikevertek engem egy átkozott kémcsőben, akár egy zacskós levest?! Logan megunta az ácsorgást, leült Seth mellé a kanapéra. – Ne kelljen megbánnom, hogy a bizalmamba fogadtalak! Seth vigyora rémítő egy látvány tudott lenni. – Azt hitted, hogy lesz egy házi szuperkatonád, mi? És most meg azon aggódsz, hogy csak egy robbanásra kész bombát kaptál… igazam van, Szempár? – Seth… kérlek… Megvan a lehetőségünk, hogy egy csapat legyünk. Hogy változásokat hozzunk. – Már eddig is változásokat hoztunk – pattant fel Seth. Most ő volt, aki idegesen járt fel s alá, de most a lábainak mozgása is messze elmaradt a beszédtempójától. – Logan, elégedetlen voltál, mert egy korrupt kormányhivatalnok emberek életét tette tönkre és

216

MAX ALLAN COLLINS

gyerekeket adott el rabszolgának… Erre most azt mondod, hogy továbbra is elégedetlen vagy annak ellenére, hogy megállítottuk azt a köcsögöt?! – Nem vagyok elégedetlen, végülis meg lett állítva… – Akkor tán az a bajod, hogy meghalt az a mocsadék?! Be vagy te szívva, baszd meg?! Logan nagyot sóhajtott. – Az én egyik… ügynökömként tevékenykedtél. Felelősnek érzem magam annak az embernek a haláláért. És ez nem tetszik egy cseppet sem. Seth megállt Logan előtt a kezeit imaszerűen összekulcsolva. – Milyen megérintő… de a te liberális bűntudatod mi ahhoz képest, hogy több száz, ki tudja, talán több ezer gyereket mentettünk meg attól, hogy eladják rabszolgának?! Logan látta, hogy ebben a kérdésben nem fognak közös nevezőre jutni. És félt, hogy a morális komplexitás elmagyarázása csak még jobban feldühíti a fiút. Valószínűleg a szuperkatona genetikus felépítésébe van kódolva, hogy gyilkológép legyen. Talán hosszú-hosszú idő múltán képes lesz majd meggyőzni, hogy az igazságszolgáltatás nem egyenlő minden rosszfiú kivégzésével, aki után csak nyomoznak. Csak remélni merte, hogy egyszer képes lesz majd Lydecker ezredes durva laborpatkányából a társadalom számára hasznos személyt faragni. Most Seth dobta le magát a székre és egy kicsiny, de szinte már sunyi mosoly jelent meg az arcán. – Azt hiszem, itt az idő. – Idő? – Az idő, hogy kicsináljuk a Manticore-t. Logan megint felsóhajtott.


217

– Még nem jött el az idő. – Nos, szerintem meg igen. Logan agyán átfutott, hogy valahogy mindig ilyen a társalgásuk menete: „Igen. Nem. Igen. Nem.” Egy pillanatig farkasszemet nézve a fiúval azt mondta: – Nem tudunk még eleget. Sőt, az igazat megvallva semmit sem tudunk. Továbbra sincs fogalmunk róla, hogy hol van a főhadiszállásuk, nem tudjuk, hol nőttél fel, azt leszámítva, hogy valahol Wyoming hegyei közt… Seth szinte kirobbant a székből. – Mi a fenét csináltál, amíg én a bőrömet vittem vásárra? – vadul gesztikulált mindkét kezével. – Mire használtad akkor ezt a sok kurva drága számítógépet? Pornót letölteni? Netán kaszinót robbantani? – Az ilyen dolgok időbe telnek. Idegesen pattogva alábán Seth azt mondta. – Volt rá… mennyi is? Három, négy heted. Ami nekem elegendő volt, hogy elintézzem Devane-t, te meg közben nem találtál semmit? Logan visszafogta magában a vágyat, hogy azt mondja Seth-nek, hogy csesződjön meg a képességeivel együtt. – Átnéztem régi gyárakat, elhagyott börtönöket, katonai bázisokat… De ezek az emberek okosak, veszélyesek és nem akarják, hogy megtalálják őket. Ha így lenne, már te is a nyomukra bukkantál volna. Seth úgy duzzogott, akár egy gyerek. – De volt rá három heted, ember! – Neked hány éved volt? És talán megtaláltad őket, Seth?

218

MAX ALLAN COLLINS

– Nem is kerestem őket, bujkáltam előlük. De most itt vagy nekem te és a forrásaid… megtalálhatjuk őket, Logan! Ki tudjuk őket készíteni! – És ki is fogjuk. Mi ketten. És úgy tűnik, van egy nyomom. Seth szemei úgy tárultak ki, mint egy gyereknek a karácsonyi ajándékosztáskor. – Miféle nyom? – Gondolom, nem láttad a los angeles-i mészárlásról szóló adásomat. Tegnap háromszor is leadtam. – Nem… elég elfoglalt voltam. – Gondolom. Gyere velem. Logan odakísérte Seth-et az irodájául szolgáló, stúdióként is üzemelő sarokhoz, ahol a központi számítógép (mint mindig) most is működött és az összes monitoron ablakok sokasága volt megnyitva. Logan lejátszotta a fiúnak az adást a Kínai Filmszínházban történt mészárlásról. Amikor a Fiókákat segítő feketeruhás katonákról szóló részhez értek, Seth azonnal felkapta a fejét. – Az a Manticore… biztosan annak kell lennie. Logan újra lejátszotta a felvételt, de ezúttal lenémítva. – Mi oka lehetett a Manticore-nak arra, hogy beszálljon egy bandaháborúba valamelyik fél oldalán? – Azt én is szeretném tudni. – Jó – mosolyodott el Logan. – Csak mert itt fogunk kezdeni… feltéve, hogy nem végzel a célpontunkkal, még mielőtt bármit kiszedhetnénk belőle. Seth elvigyorodott. – Ki lenne az?


219

– Nos, valóban van egy „ki”… de a pontosabb megfogalmazás inkább az, hogy „kik”. – A Fiókák? – A Fiókák is a részesei. Hallottad az adást: Seattle felé terjeszkednek. – Kit küldtek előőrsnek? – Nem küldtek senkit. A vezetőjük maga jött… a neve Mikhail Kafelnyikov – Logan elővett egy képet egy erős felépítésű szőke férfiról, aki láthatóan egyesítette magában egy Lökés előtti rocksztár külsejét és egy pszichopata sorozatgyilkos természetét. – Az a hír járja, hogy legalább száz gyilkosságban volt benne a keze L.A.-ben. Seth tanulmányozta a képet. – Az előbb volt egy jó kérdésed, Logan. Miért állna össze a Manticore egy utcai bandával… ennek valahogy nem sok értelme van. – Seth, a múlt század elején olasz utcakölykök bandájából fejlődött ki az emberiség történetének legnagyobb és legsikeresebb bűnszindikátusa. – És most azért van ez a törióra, mert…? – A Fiókák talán szeretnének túlnőni egy egyszerű utcai bandán… talán a Manticore titkos, de hathatós segítségével. – Tehát ez a… Hasselhoff fickó itt van most a mi nagyszerű városunkban? – Kafelnyikov… – Tökmindegy. – …és műalkotásokat valamint történelmi ereklyéket értékesít külföldieknek. Bármire, ami fennmaradt a múltunkból ráteszi a kezét és eladja annak, aki a legtöbbet fizeti. Seth felhúzta a szemöldökét, mintha várná a folytatást.

220

MAX ALLAN COLLINS

– És ez minket érdekel, mert…? – Mert az amerikai történelem felbecsülhetetlen értékű műtárgyainak kiárusításáról van szó. – Igen. És? Logan tudta, hogy sohasem lesz képes megértetni Seth-el, hogy miért bántja ez őt annyira. Hogy miért olyan fontos az ő küldetése. Ha elvesznek az ország ereklyéi, az egyúttal azt is jelenti… hogy az ország is velük vész. Látta, hogy más országok milyen könnyedén váltak meg a Lökés következtében olyasmiktől, amik a történelmük, kultúrájuk részét képezte. Azokat, amik szimbolikusan a nép lelkét jelképezték. Az embereknek szükségük van kulturális gyökerekre, hogy szocializálódni tudjanak. Ha viszont ezeket a gyökereket eladják más országoknak, akkor azzal a nép állandóságérzetét veszik el. Az emberek onnantól kezdve egyre inkább idegennek érzik majd magukat a saját hazájukban. – Ezt nem olyan könnyű elmagyarázni – kezdte Logan. – A Manticore foglya voltál, hány évig is? – Tíz. De hova akarsz ezzel kilyukadni? – Még ha gyűlölted is, még ha el is menekültél onnan, a Manticore tulajdonképpen az otthonod volt. Miután elszöktél, nem volt olyan porcikád, ami visszavágyott oda? – Eszednél vagy, cseszd meg? Dehogy volt! Logan a fiú vállára tette a kezét. – Ezt úgy érted, hogy soha… hogy nem… hiányoznak a testvéreid? Az érzés, hogy tartozol valahova, hogy olyanok vesznek körül, akikkel kölcsönösen megbíztok egymásban? Nem hiányzik ez a fajta teljesség? Seth egy pillanatig ránézett, majd a földet kezdte fürkészni a szemeivel.


221

Logan csak ennyit mondott: – Látod, erről beszélek én. Ezek az emberek eladják Amerika műkincseit. Minden egyes darabbal tovább rombolják ezt az országot… pusztítják még azt a kevés családias érzést is, ami megmaradt… és egyre távolabb sodródunk egymástól. Mi mind nemtörődöm kölykök vagyunk, Seth, nem törődünk azzal, hogy mi van a nemzeti öntudatunkkal… és ez most a lehető legrosszabb viselkedésmód. – Jelöltesd magad a kurva kongresszusba, hallod? Nézd, ez a művészeti szirszar az első lépés a Fiókák elcsípése felé? – Igen. – Hát akkor miért nem ezzel kezdted? Megfingatjuk azokat a köcsögöket. Logan ettől valahogy egy kicsit zavarba jött, de nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Kafelnyikov nem hozta el az árut L.A.-ből. Csak majd ha lesz rá vevője fogja kicsempészni az országból valahogy, Seattle-ön keresztül. – És te tudni akarod, hogy hogyan tervezi ezt? – Igen. És hogy kikkel dolgozik, valamint, hogy hol akarják lebonyolítani az üzletet. Talán sikerül… megmentenünk az ország egy darabját. – Szuper – mondta gúnyosan Seth a kulturális zászlólengetés hatására. – Valami nyom, amin elindulhatunk? Logan megnyitott egy képet a temérdek monitor egyikén. Egy harmincas éveihez közel járó szakállas szőke férfit ábrázolt a Death on the Ridge Road című festmény mellett. – Ő ott Jared Sterling – mutatott a képre Logan. – Nekem egy kőgazdag pubinak tűnik.

222

MAX ALLAN COLLINS

– Úgy is lehet mondani. Közismert műgyűjtő, filantróp és milliárdos komputermágnás. – Sterling… Sterling… az internet pasi? – Bizony az internet pasi. Seth közelebb hajolt a monitorhoz, hogy jobban szemügyre vegye a festményt. – Úgy látom, ő is odavan ezekért a… hogy is mondtad? Ereklyékért. – Óh, igen – mondta Logan, miközben behozott a monitorokon megannyi festményről képeket. – Ezek a festmények: American Gothic… Whistler anyja… Jackson Pollock-tól a Key, Thomas Hart Benton és Winslow Homer több munkája, valamint további legendás amerikai festők képei, amikre Sterling legálisan rátette a mancsát… szőrén-szálán eltűntek. – Eltűntek? – Jó, ez talán egy kis túlzás. Ez úgy működik, hogy megveszi őket, általában nagy csinnadrattával, egy ideig mutogatja mindenfelé ahol csak lehet, kölcsönadja őket egy-két múzeumi kiállításnak… aztán eltűnnek a gyűjteményébe. Műremekek, amiket az embereknek látniuk kellene, hogy értékelhessék, örökre eltűnnek a nyilvánosság szeme elől. – Ha az övé mind, akkor gondolom joga van hozzá. – Nos… nem akarok veled újra etikai vizekre evezni, Seth. De azt tudnod kell, hogy Jared Sterling az egyik legkegyetlenebb és igen, legetikátlanabb üzletembere a Lökés utáni világnak. – De még ha el is adja ezeket a tengerentúlra, az nem bűntény, Logan. Az övé az a szar. – Igen, az övé az a „szar”, de attól még bűncselekmény. Az Állam kontra Cooperstown perben született precedens szigorúan rendelkezik a megmaradt amerikai műkincsek védelméről. Az amerikai


223

műkincsek védelméről szóló törvény huszadik paragrafusának tizenötödik pontja kimondja, hogy szigorúan tilos a kiemelt festmények listáján szereplő képeket az ország határain kívül értékesíteni. – Lista készült a képekről. Miért, mi ezek? Kihalóban lévő fajok? – Nem, sokkal inkább történelmi jelképek. A társadalmunk fontos építményei, amiket nem szabad csak úgy elherdálni. Jared Sterling a Smithsonian Amerikai Műremek listáján szereplő festmények tucatjaival rendelkezik. – Tehát az övé lehet, de túl nem adhat túl rajtuk? – Ha ezáltal külföldre kerülnek, nem. Ha rajtakapják, elkobozzák a képet és őt bíróság elé állítják. Egyébként gyanítom, hogy nem csak legális úton szerzi be a képeit. Ezt bizonyítja az, hogy a legutóbbi szerzeményének előző tulajdonosát nemrég mosta partra az óceán. A gyilkosság említése már Seth figyelmét is felkeltette. – Hol lépünk mi a képbe? – Nos, nyilván diszkréten bonyolítja ezeket a tranzakciókat… az is lehet, hogy ugyanazt az összekötőt használja, akit Kafelnyikov. Sőt lehet, hogy ő maga az az összekötő… Ez megmagyarázná, hogy Kafelnyikov miért jött épp Seattle-be. – Tehát Sterling mocska elvezet minket a ruszki mocskához. – Az az érzésem, hogy ez egy és ugyanaz a mocsok – átnyújtott Seth-nek egy papírt, amin egy cím volt és biztonsági infó, amit sikerült szereznie. – A következő célpontod… Seth ránézett a lapra, egy pillanat alatt memorizálta, majd lerakta az egyik számítógépre.

224

MAX ALLAN COLLINS

– Te vagy a főnök. – mondta alig érezhető éllel a hangjában. Logan kikísérte őt az ajtóig. – És tégy meg nekem egy szívességet. – Miért ne? – Kérlek, most ezt ne öld meg ott helyben. – Melyiket? Sterling-et vagy a ruszkit? – Bármelyiket. Egyiket sem. Seth megvonta a vállát. – Rendben. De vegyük például ezt az oroszt. Nézd azt a sok bandás gyereket, akiket lemészárolt. Az a pasi egy igazi rohadék, és ráadásul lefeküdt azzal a kurva Manticore-ral! Nem lenne a világ szebb hely nélküle? – Csak szerezd meg az információt, Seth. A fiú csak a fejét rázta egyet nem értésének jeleként. – Ha ez a Kasselrock a probléma… – Kafelnyikov. – …akkor a kicsinálása megoldhatja a kérdést… legalábbis egy részét. – Seth, ha megölöd, soha nem fogjuk megtudni, hogy mi történt a képekkel, amiken már túladott… szóval nélküle nem tudunk semerre elindulni. – Ha azoknak a képeknek annyi, akkor annyi. Mi változik? Logan nem merte volna biztosra venni, hogy Seth most csak őt próbálja idegesíteni… vagy valóban ilyen vérszomjas. Talán az előbbi, de bele sem mert gondolni, hogy mi van, ha az utóbbi… – Seth, tudnunk kell, hogy Kafelnyikov tényleg lepaktált-e a Manticore-ral… és ha igen, akkor azt is, hogy hogyan és miért. Ez a legjobb nyomunk perpillanat.


225

– Remélem nem bánod, ha engem ez motivál, és nem pedig az, hogy megmentsünk egy darabka Amerikát. – Nem. De akkor is vigyázz arra az igaz amerikai seggedre, barátom. Az orosz, akinek a nevét következetesen elfelejted… Bizonyítván, hogy csak Logan idegesítését szolgálta az egész, Seth csak annyit mondott: – Kafelnyikov. – Akárhogy is mondod, ő egy veszélyes ember. Fél lábbal már az ajtón kívülről Seth visszaszólt: – ÉN vagyok egy veszélyes ember. Logan erre már meg sem próbált válaszolni. Manticore főhadiszállás Gillette, Wyoming, 2019 DONALD Lydecker ezredes az asztalánál ült és az ujjaival idegesen dobolt a tetején. Ha Max is ott lett volna, hogy lássa, biztos megállapítja, hogy csak egy kicsit változott, mióta ők megszöktek a Manticore-ból 2009-ben. Az idő kegyes volt Lydecker-hez, az alkoholproblémái ellenére is, amit végül sikerült kontroll alatt tartania. Szőke hajába mostanra már néhány ősz szál is vegyült, de a dússága mit sem változott. Fagyos kék szemei is ugyanúgy festettek, mint rég, azt az egyet leszámítva, hogy mostanra már szemüvegre volt szüksége az olvasáshoz. Az arcán alig pár új ránc jelent meg azóta, de a fizikuma még mindig erős volt… csak kicsit több idejébe telt, hogy ezt fenntartsa. Irodája berendezése szigorúan kormányzati jellegű volt. A falakat és a plafont diszkrét zöld színűre

226

MAX ALLAN COLLINS

festették, az iratszekrények, székek, az asztal és a számítógép a legalapabb szürke árnyalata pedig kiteljesítette ezt az ingerszegény környezetet. Semmi személyes tárgy nem tette otthonosabbá az arcnélküli, katonás rendben tartott irodát. Csak az ezredes fekete felsője, nadrágja és bőrdzsekije – kiemelt státuszának köszönhetően – volt civil felszerelés. Az asztal túloldalán, vele szemben két beosztottja – egy húszas éveinek elején járó fiú, Jensen és egy negyvenhez közeli afroamerikai, Finch – állt vigyázzban. Öltönyt és nyakkendőt viseltek. Lydecker érezte rajtuk, hogy kicsit félnek tőle. Ez elégedettséggel töltötte el. Az ő szótárában a „félelem” és a „tisztelet” rokonértelmű szavak voltak. Vett egy mély levegőt, amit aztán lassan eresztett ki, olyan leereszkedő volt, mintha csak gyerekekhez beszélne. – Az imént láttam egy felvételt az egyik X5ösünkről. Egy férfiról. – Igen, uram – felelték egyetértésben. – És mit gondolnak, honnan van az a felvétel? A két katona egy pillanatra egymásra nézett, majd ismét maguk elé, de egyikük sem szólalt meg. – Talán a hírszerzésünktől kaptam. Gondolja, hogy a hírszerzésünktől kaptam, Mr. Jensen? – Nem, uram. – Na és ön, Mr. Finch? – Igen, uram… mármint úgy értem, nem uram… Lydecker sóhajtott egyet. – Az SNN-től szereztem. A két férfi szótlanul bámult előre. – Elmondaná valamelyikük, hogy miért képes a Satellite News Network megtalálni és mi miért nem? Finch és Jensen továbbra is szótlanok maradtak.


227

– Mr. Finch, azt akarom, hogy az embereink lepjék el az SNN irodáit egy órán belül. – Igen, uram. – Mr. Jensen, tudni akarom ennek a felvételnek a forrását. – Igen, uram. – És tegnapra akarom. Leléphetnek. A két férfi szalutált és távozott. Lydecker visszakapcsolta a TV-t és videót. Újra megnézte a felvételt, amin egy fiatal férfi könnyedén elbánik fél tucat rendőrrel. A kép gyenge minősége ellenére azonnal tudta, hogy az ő egyik X5-öse van rajta. Arra a következtetésre jutott, hogy a testfelépítése és mozgása alapján valószínűleg Zack, vagy esetleg Seth lehet az. A szökevények két legidősebbje, akik mindig az X5-ös program legerősebbjei voltak. Lydecker képes volt értékelni a fiú atletikusságát és a mozdulataiban rejlő szépséget és fegyelmet. Ennyiből megítélve a fiatal X5-ös kiteljesítette a benne rejlő képességeket, amiről a létrehozói még csak álmodni sem mertek. Nézte, ahogy a teremtménye alig negyven másodperc alatt elintéz öt képzett rendőrtisztet és ez valahogy olyan atyai büszkeséggel töltötte el. Tizenhárman szöktek meg azon az éjszakán. Tizenkét katona és a vezetőjük Zack. Bár Seth-et azonnal elfogták, de felülkerekedett két őrön és megszökött a zűrzavarban. Az ezredes az azóta eltelt tíz évét azzal töltötte, hogy felkutassa és visszavigye a Manticore-ba az ő halálos csapatát. Tisztában voltak vele, hogy a vezetők véleménye szerint az elfogási ráta még a semminél is gyengébb. Az irónia az egészben csak az volt, hogy olyan jól kitanította a kis katonáit, hogy most attól tűnik inkompetensnek. Kettő a tizenháromból tíz év alatt

228

MAX ALLAN COLLINS

valóban nem éppen jó arány… Élénken élt még az agyában, mikor a tábornok dühösen azt kérdezte tőle: – Nem képes előkeríteni egy rakás istenverte kiskölyköt? Kiskölykök. Mikor megszöktek, a legkisebb alig volt több hétnél. Ez mindösszesen nem egész hat évnyi Manticore kiképzést jelent… Kavi volt az első, akit sikerült elkapniuk és az is öt évbe telt. Ráadásul csak a szerencsének köszönhették, hogy rábukkantak a montana-i Wolf Point-ban. Kavi akkor volt tizenkettő, egy Manticore tiszt – Finch, a teljesség kedvéért – figyelt fel rá, mikor megállt baseballozó gyerekeket nézni. Kavi bemutatott egy olyan dobást a pályán kívülről az első alapponthoz, hogy egy elsőosztályú játékos is megirigyelhette volna… és Finch rögtön tudta, hogy honnan szerezte a gyerek az aranykezét. Két és fél évvel később Vada, az egyik női X5-ös csapdába esett a nevadai sivatagban, nem messze Amargosa Valley-től. Formás, gyönyörű fiatal nővé cseperedett selymes barna hajjal, hatalmas barna szemekkel és érzéki ajkakkal. Nem tudván nem észrevenni az egyik „gyerekének” szexuális attraktivitását, Lydecker-t elöntötte egy egyfajta… bűntudat. Zavar… Nyilvánvaló volt, hogy Vada virágzó külseje képessé tette őt egészen másfajta bűnök elkövetésére is, mint amire tervezték. Amikor ellenállt, pillanatok alatt ártalmatlanná téve a TAC Team három tagját, Lydecker elővette a fegyverét, rászegezte és megadásra szólította fel. Vada ekkor úgy rontott rá, akár egy vadállat, ökleivel ütésre készen… Amikor golyót eresztett a mellkasába, Lydecker önmagát is meglepve fájdalmat érzett


229

legbelül. Azt, hogy elvesztett valamit. Önvédelem volt – bizonygatta azóta is önmagának. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Vada hozzá tartozott. Folyton azt mondogatta magának, hogy ha valamelyik gyerekének meg kell halnia, az legyen az ő keze által. Végtére is az X5-ösök az ő felelőssége voltak. És nem mintha Vada lett volna az első. A los angeles-i kellemetlenségek után – a gusztustalan alku az orosszal, ami aztán ráadásul eredményt sem hozott – ismét üres kézzel tért vissza a Manticore-ba. Az elképesztő riportok a fiatal sötéthajú lányról – Jondy?... vagy talán Max? – egyértelműen egy X5-ösre utaltak. De mindazok után, hogy eltűrte, sőt segédkezett abban a mészárlásban, ott volt, ahol kezdte. A nyom kihűlt. Teljesen… De legalább azonnal felcsillant a remény egy másik X5-ös, egy fiú elfogására és ezt az esélyt nem akarta úgy elszalasztani, mint az előzőt. Felkapta a telefont és elrendelt egy transzportot Seattle-be. Mindegy, hogy az emberei megtudnak valamit vagy sem az SNN-nél, neki útra kell kelni. Az egyik „gyereke” Seattle-ben van… …és a „papa” már nagyon várja a családi találkozót. Engidyne Software Seattle, Washington, 2019 A KÖLYÖK, akin Lydecker esze járt, épp az Engidyne Software székházának legfelső emeletén lopakodott. A cég számítógépes infrastruktúrával foglalkozott, az elnök-vezérigazgatója pedig Jared Sterling volt.

230

MAX ALLAN COLLINS

Seth hatástalanította a riasztót, kinyitotta az ebédlő ablakát és bemászott rajta. Ez volt a felsővezetők emelete ebben a nagyrészt fémből és üvegből készült hat szintes, külvárosi komplexumban. Az épület többi részét apró kis boxok uralták, amik az alulfizetett számítógépgyíkok munkaterületeként szolgáltak. Ez az emelet szinte már ijesztően kihalt volt ezekben az órákban. A felsővezetők - az a féltucat ember, aki már a kezdetektől Sterling-gel voltak - nem szoktak bent tartózkodni ezidőtájt. Nekik már senkinek és semminek nem kell bizonyítaniuk semmit, mind meggazdagodtak az Engidyne részvényopcióinak köszönhetően. Velük ellentétben az alsóbb szinteken dolgozók még késő éjszaka is benn voltak az előléptetésért talpalva, ami talán soha nem érkezik el… Ezen az emeleten mindössze pár biztonsági maradt és azok is épp az előbb fejezték be a rendes óránkénti őrjáratukat. A dús plüss kárpitokkal, drága tölgyfa burkolatokkal és a Sterling gyűjtemény darabjaival a falon ez az emelet sokkal inkább tűnt a mágnás villájának, mint irodájának. Seth végigosont a sötét folyosón a falhoz tapadva, hogy a beépített videókamerák ne vehessék észre. Diszkrét észrevehetetlenségük miatt a kameráknak akadt egy nagy hátrányuk is: statikusak voltak. Seth – Logan segítségének köszönhetően – gond nélkül eljutott Sterling irodájáig. Ha esetleg Logan nem is mondta volna, Seth akkor se tudta volna elhibázni, hogy melyik az. Drága keményfa ajtaján ott díszelgett Sterling neve egy méretes fekete táblán arany betűkkel írva.


231

Seth feltörte a zárat és belépett az irodába. Jobbra állt Sterling asszisztensének, Alison Santiago-nak az asztala. Ez az előszoba akkora teret adott Ms. Santiagonak, amelyben az alsóbb emeleten egy kisebb csoport dolgozhatna. Sterling irodájának az ajtaja szintén zárva volt. Sethnek bele is telt 3,5 másodpercébe, hogy kinyissa. Miután belépett az irodába, gyorsan visszazárta, hogy ha netalán az egyik őr jönne ellenőrizni, mindent rendben találjon. Hogy végképp ne keltse fel a figyelmet, Seth-nek csak annyit kellett tennie, hogy csendben, a szinte teljes sötétségben dolgozzon. A macskáénál alig valamivel jobb szemeinek és a beszűrődő holdfénynek köszönhetően tudta, hogy ezzel nem lesz gond. Nekilátott átkutatni a szobát. Még elemlámpát sem használt, amíg vetett néhány gyors pillantást a helyiségre. Sterling íróasztala tökéletes rendben volt tartva és épp csak ahhoz nem lett volna elég nagy, hogy műkorcsolya-versenyt rendezzenek rajta. A számítógép egy kisebb asztalon volt egy kicsit hátrébb. A gép fölötti falat teljes egészében elfoglalta egy hatalmas festmény… Seth szemei végigpásztázták a kezek rengetegét, bikafejeket, sikoltó nőt, halott embereket… ez volt a legfurcsább, legbizarrabb festmény, amit valaha látott és ez elgondolkoztatta azon, hogy miféle beteg agyú ember volt képes megfesteni egy ilyen horrorisztikus, de már-már attól gyönyörű jelenetet. Az is legalább ennyire érdekelte volna, hogy miféle ember az, aki egy ilyen képet rakat ki az irodájába. Milyen ember lehet az, aki egy ilyen durván agresszív képet megnyugtatónak, vagy akár inspirálónak talál?

232

MAX ALLAN COLLINS

Leült a számítógéphez és benyomott egy billentyűt. A monitor szinte azonnal életre kelt és fénnyel töltötte meg a koromsötét irodát. Mint kiderült a gép már áram alatt állt, csak alvómódban volt eddig. Nem túl elővigyázatos – gondolta Seth, amíg nekilátott feltörni a rendszert. Komputermágnás létére Sterling számítógépébe meglepően könnyen be tudott törni Seth. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy az X5-ös különleges hacker képességei és gyors gondolkodásmódja megtette a hatását. Seth fájlok ezreit kutatta át a legkevesebb siker nélkül. Mindössze egyetlen ígéretes mappát talált… az viszont titkosított volt, külön jelszóval. Nem számított, hogy milyen erősen próbálta, Seth képtelen volt feltörni, ami egyre jobban kezdte feldühíteni – azért azt hozzá kell tenni, hogy a béketűrési küszöbe igen-igen alacsony volt. Végül feladta és kiírta a kódolt mappát egy lemezre, majd amennyire csak tudta, eltüntette ténykedésének nyomait a számítógépből. Ezután visszaosont az ajtóhoz, csendben kinyitotta és átlépett az asszisztens irodarészébe. Következett a másik ajtó. Résnyire tárta és kikukucskált rajta a kihalt folyosóra. Már félúton járhatott az ebédlő felé, ahol behatolt az épületbe, amikor meglátott egy őrt. Testes férfi volt, az ötvenes éveinek közepén. Valószínű, hogy vagy egy ex-zsaru lehetett, vagy valakinek a kuzinja, aki így akarta kibekkelni a nyugdíjig hátralévő pár évet. Fegyvere nem volt, csak egy sokkolója meg egy walkie-talkie az övén. Seth az árnyékban maradva követte a belépési pontja felé. Az őrnek csak annyit kellett tennie, hogy lépdel


233

tovább nyugodtan és akkor ő majd kislisszanhat ott, ahol bejutott. De ahogy áthaladtak az ebédlőn, a biztonsági megállt kényelmesen körülnézett… azután hirtelen ledermedt. Seth nem gondolta volna, hogy az őr onnan észreveszi majd az ablakot, de a francba is, sikerült neki! Itt van Seth, a fiatal, tehetséges, genetikailag tökéletesített katona alig hat méterre a kijutástól… erre ennek az öreg, dagadt őrnek pont most kell a pályája csúcsán lennie! A rádiójáért nyúlt és közben körbetekintgetett, nyilván a behatoló további nyomait keresve. Seth reménykedett benne, hogy ez csak egy szimpla be-ki meló lesz anélkül, hogy bármi feltűnést keltene, de ez mostanra lehetetlenné vált. Az őr felemelte a rádióját, megnyomta rajta a beszélő gombot és ez Seth számára egyértelműen azt jelentette, hogy pillanatokon belül itt teremhet a csapat többi – nyilván soványabb – tagja. De a testes férfi kiiktatásával azonnal nyilvánvalóvá válna Sterling számára, hogy valaki betört hozzá… A kiképzés a Manticore-ban és az évek, amit az utcán töltött megtanították arra, hogy mindig a kisebb rosszat válassza. Ahogy az őr levegőt vett, hogy beleszóljon a rádióba, Seth hátulról nyaktövön vágta. A kövér férfi úgy terült el a földön, mint egy zsák krumpli. A walkietalkie pár métert pattogott még a szőnyeggel borított padlón. Az őr még szinte ki sem feküdt, Seth már ragadta is meg a gallérjánál fogva, hogy elrángassa szem elől. – Hé! – jött egy kiáltás a fiú egyik oldala felől. – Mi a franc?! – újabb hang.

234

MAX ALLAN COLLINS

– Mi folyik ott?! – egy harmadik! Az ebédlő felé fordulva Seth meglátott négy őrt, akik egy jókora asztal körül ültek, mindenki előtt egyegy szendvics. Két szék még üres volt. Minden szempár a meglepett fiúra irányult. A francba! – gondolta Seth. A dagi nem fedezte fel a belépési pontját, egyszerűen csak a hatodik őrt akarta hívni, hogy csatlakozzon hozzájuk az éjszakai nassolásban. Ennyit a gond nélkül kijutásról. Seth nem várta meg, hogy az őrök lépjenek először. Azt tanulta, hogy a meglepetés erejét ki kell használni és a biztonságiak arcán erőteljes meglepetés mutatkozott… Ahogy a legközelebbi őr állt fel az asztaltól, egy irdatlan erejű jobbfelütéssel az orrára kiütötte, az sem kizárt, hogy megölte. A férfi még ki sem dőlt, a sokkolója már Seth kezében díszelgett. Megcélozta vele az asztal túloldalán lévő őrt, aki nagyjából vele egykorú lehetett. Két tüskét is lőtt a fiú mellkasába, aki ettől eldőlt, majd vad rángatózásba kezdett a földön. – Kinyírlak, köcsög! – üvöltött Seth-re az egyik talpon maradt őr, ahogy célbavette a sokkolóval. De mire észbekaphatott volna, az X5-ös úgy termett ott a háta mögött, hogy szinte megmozdulni sem látta. Seth kicsavarta a kezéből a sokkolót és azzal lőtte lábon, hogy ő is furcsa breaktáncba kezdhessen, ami aztán a földön ér véget. Seth ezen gonoszul elnevette magát, amivel végképp ráhozta a frászt az utolsó talpon maradt biztonságira. A férfi megpróbált elmenekülni, de az első őrhöz hasonlóan idős és testes volt. Az X5-ösnek még futnia sem kellett, épphogy csak kicsit gyorsabban szedte a lábait, hogy utolérje. Elkapta a haját és annál fogva verte bele a fejét az ajtókeretbe. A férfi térdre rogyott,


235

olyan piros volt az orra, mint egy bohócnak és mindent egybevetve szánalmasan festett. El még nem ájult, így még ki tudott mondani egy „kérem”-et, mielőtt Seth egy jobbhoroggal rá nem fektette az ajtó melletti cserepes virágra. A fiúnak nem kellett a betörése nyomainak eltüntetésével bajlódnia, de az okának elpalástolására volt még egy esélye. Sőt az még akár anyagi haszonnal is kecsegtetett. Maga mögött hagyva az ebédlőt megindult a folyosó felé, ahol azt a temérdek festményt látta. …de ahogy keresztülfutott az egyik vészkijáraton, összeütközött a hatodik őrrel. Mindketten meglepetten huppantak a földre. Dühösen üvöltve, próbálták magukat talpra küzdeni, birkóztak a pozícióért. Seth erősebb volt, igen, de az őr sem bizonyult épp gyengének és ügyesen védte a fejét. Olyannyira, hogy sikerült elkerülnie az X5-ös ütéseinek nagy részét. Sőt ha ez még nem lett volna elég, még az ágyékába is bele tudott könyökölni. Seth hasa a fájdalomtól összerándult, ami annyira meglepte, hogy észre sem vette, hogy már érkezett is az újabb könyöklés az őrtől, ezúttal a jobb szemére. Az ütés erejétől arrébb gurult kicsit, a fiatal biztonsági ezt használta ki, hogy talpra küzdve magát előkapja a sokkolóját, de mire sikerült neki, Seth egy kaszáló mozdulattal kirúgta alóla a talajt. Hatalmas nyekkenés kíséretében ért földet, a sokkoló ki tudja merre repült el a kezéből közben. Seth-nek időközben sikerült talpra pattannia és az őr megpróbálta visszaadni neki az iménti lábkirúgást, de ő csak egyszerűen hátrébb ugrott előle. Tisztelettel a szemében nézett le a másik fiúra. – Ez szép volt. De befejeznénk végre?

236

MAX ALLAN COLLINS

Az őr felnézett rá. Szemeivel vadul pislogott, próbálta megérteni, hogy mi folyik ott. – Van bilincsed? – folytatta Seth – Odabilincsellek vele valahova, és már itt sem vagyok. Az őr megrázta a fejét. Hogy az elutasítását kívánta kifejezni, vagy csak az agyát próbálta kitisztítani, azt Seth nem tudta volna megmondani. A fiú a következő pillanatban felé vetette magát. Hiba volt. Akkorát kapott jobbal az állára, hogy az valószínűleg azonnal eltört. Eszméletlenül zuhant vissza a földre. – Ha ez neked jobban bejön, mint a bilincs… – ingatta a fejét Seth. Most, hogy megvolt neki az idő luxusa, nekilátott tanulmányozni a képeket. Neki nem volt saját, külön bejáratú Moody az életében és a Manticore pedig nem mondhatni, hogy nagy hangsúlyt fektetett volna a művészeti képzésükre… szóval kiválasztotta azt a féltucatot, ami a szemének tetszett és kivágta őket a keretükből. Összetekerte mindet egy gurigába és visszament az ebédlőbe. Az őrök még mindig nem tértek magukhoz. Egyik-másik talán kómában volt, vagy meg is halt, de akár így, akár úgy, Seth-et ez nem különösebben izgatta. Teljesen fel volt villanyozva – Ez jó buli volt! Kimászott az ablakon és eltűnt az éjszakában. Logan Cale apartmanja Seattle, Washington, 2019 Logan átvette Seth-től a lemezt és berakta a számítógépébe. A fiú közben lelkesen mesélte neki az este kalandjait.


237

– Hogy mit csináltál? – csattant fel egyszer csak Logan. Seth elvigyorodott, láthatóan nagyon meg volt elégedve magával. Logan soha nem látta még ilyen boldognak. – Rablásnak állítottam be a dolgot. Kis szerencsével Sterling soha nem veszi észre, hogy betörtek a számítógépébe Ez jó ötlet volt, Logan tudta. És mikor utoljára feladatot adott a fiúnak, valaki halálával végződött… hol volt ahhoz képest egy betöréses rablás. Remélhetőleg talán az őrök is nemsoká visszatérhetnek a munkájukhoz. A fejét rázva Logan azt kérdezte a fiútól: – Mit emeltél el? – Hat képet. – Hol vannak most? – A verdám csomagtartójában… Ismersz jó orgazdát? Logan olyan elképedve nézett rá, mintha hirtelen három feje nőtt volna. – Most csak viccelsz, ugye? Azok a képek bizonyítékok lehetnek Sterling, sőt talán még az orosz ellen is. Seth egy amolyan „értem én, csak leszarom” nézés kíséretében megvonta a vállát. – Volt még ott sok, ahonnan jöttek. Egyébként meg azért hoztam el őket, mert úgy gondoltam, hogy csak megérnek némi zsetont. Némi zsetont – gondolta Logan. – Az is meglehet, hogy milliókat. – Hozd el őket – mondta a fiúnak.

238

MAX ALLAN COLLINS

– Na még csak az kéne! Ingyen elvégzem neked a kurva munkád… úgyhogy tekintsük ezt az én sikerdíjamnak. – Seth, itt a pénznél jóval fontosabb dologról van szó. – Te könnyen beszélsz, Mr. Donald Trump. – Sterling lehet a kapocs a Manticore-hoz. Seth megadóan sóhajtott. – Oké… megnézheted őket… de semmi több – azzal távozott. Amíg távol volt, Logan megpróbálta feltörni a diszk tartalmát. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog egyhamar sikerülni, és olyan koncentrációt követel, amire esély sincs, amíg Seth láb alatt van. Úgyhogy félretette a feladatot, majd később foglalkozik vele. A fiú közben visszatért a gurigányi festménnyel. Egyenként szépen kiteregette mindet a kanapéra és körülötte a földre. A Szempár nem tudott hinni a szempárjának. Tudta, hogy Sterling gyűjteménye gigantikus méretűnek mondható, de azt álmában sem gondolta volna, hogy ilyen képeket kiakasztat csak úgy az irodája folyosójára. N.C. Wyeth, Charles Russell, Normal Rockwell, Frederic Remington, Jackson Pollock és John Singer Sargent képei hevertek a lakásában szerteszét. El sem akarta hinni. – Hagyd itt őket és szerzek egy szakértőt, aki megvizsgálja neked. Seth hátrahőkölt. – Most csak hülyülsz, mi? Mert azt nem gondolhatod komolyan, hogy csak úgy itthagyom neked ezeket megőrzésre. – Szükséged van igazolásra, Seth. – Ennyire hülyének nézek ki?


239

– Ez most beugratós kérdés? Segítek neked eladni őket, de ahhoz nem árt, ha tudod, mennyit érnek. Seth ezen eltűnődött egy darabig, de aztán megrázta a fejét. – Ha megvan a szakértő… tudod a csipogóm számát… majd akkor visszahozom a képeket. – Rendben – sóhajtott Logan. – Rendben. Miközben összetekerte a festményeket, akár a kollégiumi szobák falára aggatandó posztereket, Seth azt mondta: – Holnap estére keríts valakit, vagy én magam próbálok túladni rajtuk. – Mi van, ha nem találok addig senkit? – Óh, én bízom benned, Logan – csapta a hóna alá a guriga festményt és minden James Dean-es sármjával elvigyorodott. – Ahogy te is megbízol bennem, ugye? Azzal elhagyta Logan lakását.

Tizedik fejezet

A BŰN SZÍNHELYE A Sterling birtok Seattle, Washington, 2019 A KENDRA-TÓL és ruhatárától kapott segítségnek köszönhetően Max most ott feszenghetett egy olyan szoros szexi ruhában, amit eddig következetesen került viselni. De legalább nem volt kurvás, vagy túl harsány, csak egy egyszerű fekete pántnélküli minidressz még épp ízléses méretű dekoltázzsal és a derekán egy tetszetős díszes övvel. A ruha alsó szegélye csak addig ért, hogy még látni engedte hosszú, nőiesen izmos lábait. A lakótársa sminkasztala előtt ülve magára fújt egy fekete üvegcséből valami csak-az-ég-tudja mit, ami felért bármi kínzással, amit a Manticore csak ki tudott találni. – Jól nézel ki, kislány – mondta Kendra egy szívélyes mosoly kíséretében, amibe talán egy kis irigység is vegyült. – Csinosan, mint egy vadászbombázó. Cindy, aki szintén jelen volt, hogy segítsen az átváltozásban, bőszen helyeselt. – Sokkal jobban nézel ki, cica. Cindy komolyan fontolóra veszi, hogy meghívjon téged az ő csapatába. Ezen mindhárman nagyon jót nevettek. Azután Max felállt, hogy megnézze magát a tükörben. Lassan körbeforgott.

240


241

– Lányok, ti nagyon jók vagytok ebben. Lehet, hogy átváltoztatásból kellene élnetek… Akárhogy nézem magam, sehol sem látom azt a kőkemény bunyós csajt. – Óh, az odabent van – nyugtatta meg Cindy. – És Előjön, amint valaki valami csúnya dologra meri ragadtatni magát. – De ezek a cipők… – küzdött Max, az egyensúlyának megtartásával. – Kisebbek, mint Sketchy agya. O.C. elnevette magát, Kendra védekezőleg megjegyezte: – Ez a legjobb, amire képes voltam. Nem az én hibám, egyszerűen csak picit kisebbek a lábaim, mint a tieid… Cindy, a te gyűjteményedben nem akad valami megfelelőbb? – Dehogyis! Az én tipegőimbe a ti lábaitok cipőstől beleférnének… De ez ne tévesszen meg benneteket, Cindy attól még átkozottul finom. Ismét mindnyájan nevettek. – Jók lesznek ezek – füllentette Max. Végülis mit tehetett volna: Felveszi a kedvenc edzőcipőjét? Cindy a vállát dörzsölve azt kérdezte: – Mi a titkod, cica? Hogy hívattad meg magad valami Dollárpapa trófeavillantó bulijára? – Ez nem trófeavillantó buli… csak egy egyszerű koktélparti. Cindy felhúzta az egyik szemöldökét. – Lesz ott zene? Max érezte, hogy ez a szópárbajt elveszti. – Hát… igen. Gondolom. O.C. felhúzta a másik szemöldökét is. – Sok lesz ott a csinos fiatal leányzó, akinek a… khmm… „tehetsége” kilátszik?

242

MAX ALLAN COLLINS

Max sóhajtott egyet. – Hát tudod, hogy igen. Cindy Kendra-ra nézett, oldalvást összeütötték a csípőjüket és egy-egy karjukat felemelve azt kiáltották: – Trófeavillantó buli! – Ki vagyok én, hogy szembeszálljak az idősebbekkel? – kérdezte Max ártatlanul. Ezzel elérte a kívánt apró sértődést. Néhány visszafojtott kacajt követően Kendra az ágya melletti kisasztalhoz sétált és előhúzott valamit a fiókjából. Mikor visszatért, egy kis négyzetes alakú fólia volt nála, amit átnyújtott Max-nek. – Ha kiegészítőkről van szó – mondta neki Max – semmi nem kerüli el a figyelmed. – Nanááá! – kiáltott fel Cindy. – A csaj vigyáz rád, kislány. Még megköszönöd majd. Max derűsen, de belül mélyen meghatódva felelt. – Kétlem, hogy szükségem lesz erre, de csak mert segítettetek nekem ebben, magammal viszem. Ki tudja, mi történik majd. Ezen ismét mindnyájan nevettek. Az igazat megvallva az a kevés macska DNS Max genetikai felépítésében nemrégiben megint elődorombolta szőrös kis fejecskéjét, így a lány megint azon találta magát, hogy a hormonjaival csatázik. Egy ember számára időről időre visszaalacsonyodni tüzelő macskává az egyik legkellemetlenebb része annak, hogy kémcsőben hozták létre. De szerencsére jelenleg épp kifelé tartott belőle. Max átalakítása egyébként úgy folyt, hogy Kendra és Cindy kiszedték a szemöldökét, spirállal dúsabbá tették a szempilláit, fekete ceruzával kihúzták a szemeit, az arcát bekenték alapozóval, pirosítóval és kirúzsozták. Ezek olyan háború technikái, amelyről a


243

Manticore említést sem tett, olyan bűnök elősegítői, amelyet Moody soha nem tanított… Miután már vagy tizenöt perce dolgoztak rajta, Maxnek elfogyott a türelme. – Ez a pornósztár-izé tényleg szükséges? Kendra kissé megbántva nézett rá. – Jó benyomást akarsz tenni vagy sem? Max szélesen elmosolyodott. – Mármint arra, ami a pasik gatyájában lapul? – Kislány – mondta neki Cindy – bízd ezeket a dolgokat azokra, akik jobban otthon vannak benne. Original Cindy és Kendra hugi tudja a csínját-bínját, hogy hogyan kell gyilkosan kinézni. Ez utóbbival nem nagyon lehetett vitázni, csakhogy Max korántsem pasit szerezni ment a partira. Ezt persze nem kötötte a barátai orrára. Csak annyit mondott, hogy egy nagyon gazdag ember koktélpartijára megy, ami igaz is volt, és hogy egy nagyon gazdag ember hívta meg őt oda – ami viszont nem. O.C. a tőle megszokott széles mozdulatokkal gesztikulált. – Ma kifogsz magadnak egy szép nagy kövér halat, kislány. Csak aztán nehogy megfeledkezz a barátnőidről, akik segítettek bedobni a csalit. Max a tükörbe nézve meglepetten tanulmányozta, hogy milyen gyönyörűen is tud kinézni. – De csáberőt én adom a dologhoz. – jegyezte meg. – Nem vitás, kislány… Nem vitás – helyeselt Cindy talán némi sóvárgással is a hangjában. Kendra a kezeivel megfogta Max fejét. – Maradj már nyugton, vagy soha nem lesz a tökfejből Hamupipőke.

244

MAX ALLAN COLLINS

Cindy egy pillanatra eltűnődött ezen a képen, valahogy nagyon nem akart a fejében összeállni a dolog. Végülis Max végigült egy kerek háromnegyed órás sminkelést, ami után még kevésbé értette, hogy mi értelme van ennek a make-up dolognak, ha úgy néz ki, mintha nem is lenne rajta. Ezt követően bújt bele a fekete dresszébe és most épp ott tartott, hogy még egyszer utoljára körbeforgott a tükör előtt. Tetszett neki, ahogy csillámlottak hajának fekete fürtjei és az, hogy a ruha olyan szorosan simult a testére, akár egy gyengéd szerető, készen állt… a ruhája épp a munkához megfelelő volt. A Sterling villában tett látogatása után Max stratégiát váltott és arra jutott, hogy talán ha más úton jut be a birtokra, könnyebb lesz információt szereznie a kiskirálytól, akiről időközben sok új dolgot megtudott. Először például azt, hogy nem az az egyenes mintapolgár, akinek a mindennapi média megpróbálja beállítani. Akármilyen keményen is dolgozott azon a felelősségteljes gazdag fiú képen, Sterling távolról sem volt az a filantróp művészetbarát. Másodszor: Max apró kis betörésével tele kellett volna lennie a híreknek. Elvárható lett volna, hogy bravúros meneküléséről külön riportot készítsen az SNN, hogy minden újság a címlapján hozza le az esetet, sőt úgy általában minden hírforrás tele legyen vele az úgynevezett szabad világban. De még csak említést sem tettek az egészről. Még a „Kék hírek” rovatban sem szerepelt róla az a szokásos „A rendőrség reagált egy riasztásra…” típusú egysoros. Nem számít, hogy milyen magánakvaló ember Sterling, annak a betörésnek nagy hangja kellett volna, hogy legyen. És a riasztóknak köszönhetően meg


245

is volt. A rendőrség nem kétséges, hogy reagált is rájuk, és ezt azt jelentette, hogy a nagyember vagy elküldte őket, vagy eltitkolták a média elől a nyomozást. Miért? Mert Jared Sterling valószínűleg, ahogy mondani szokták, rossz ember. Ezt Max így nem merte volna még kijelenteni, de az nyilvánvaló volt, hogy piszkos, amit már az is bizonyított, hogy nála volt az Óceán Szíve. És ha még az is kiderül róla, hogy ő rendelte el a Kínai Klán lemészárlását a kőért, végezni fog vele. De előbb meg kellett bizonyosodnia a bűnösségéről. Ha Sterling nem több mint egy gyűjtő, aki lopott árut vett egy orgazdától, akkor az azt jelenti, hogy kapocs lehet ahhoz, aki a mészárlás mögött áll. És az esetleges Manticore érintettség könnyen jelenthette, hogy az maga Donald Lydecker ezredes. Egy másik jelentéktelen – de hasznos – információ az volt Max számára, hogy a milliárdos közismert agglegény. Úgy gyűjti maga köré a csinos lányokat, mint a festményeket és ezen az éjszakán partit adott az új Grant Wood-ja tiszteletére az otthonában. A Manticore belénevelte Max-be, hogy minden adódó alkalmat ki kell használni és ez az éjszaka annak tűnt. Kiváló lehetőségnek, hogy találkozzon Jared Sterling-gel… megint. Az első rövid alkalommal a férfi csak hátulról látta és tudomása szerint fénykép sem készült róla akkor. Normális esetben a legegyszerűbb – és legélvezetesebb – módon tette volna meg utat a birtokhoz: a Ninja-ján. Csakhogy az öltözéke ezt lehetetlenné tette, plusz míg odatalálna egymaga, lehet, hogy a taxi már tízszer is odaért volna.

246

MAX ALLAN COLLINS

A fuvar a Vashon szigetig már önmagában sem bizonyult olcsónak, de szükség volt egy második taxira is, a komptól a Sterling birtok kapujáig. Összeadva a költségeket Max-nek világossá vált, hogy miért is csak a gazdagok élnek arrafelé. Ki más lenne képes megfizetni a költségeket? A taxisofőr – idősebb vékony férfi, aki látszólag a Lökés óta nem fogyasztott szilárd élelmiszert – a főbejárathoz vezette az autót, ahol egy fekete öltönyös biztonsági őr – sötét hajú mediterrán típusú, nem a pár nappal korábban helyben hagyottak közül való – várta őket egy írótáblával a kezében. A sofőr a hátsó ülés felé irányította, ahol Max ült. A lány letekerte az ablakot. – Van meghívója, hölgyem? – kérdezte tőle szigorú szemekkel, de meleg hanggal az őr. – Óh, a fenébe! – felelte Max, ahogy látványosan elkezdett a kézitáskájában kotorászni. – Itt kell lennie valahol – aztán végül feladta és az őrre pillantott hatalmas, gyönyörű kérlelő szemekkel. – Úgy tűnik mégsem… olyan hosszú út lesz hazafelé… Az őr rátette az egyik kezét a lehúzott ablakra. – Talán ha megadja a nevét, megnézhetem, hogy rajta van-e a vendégek listáján. Max egy olyan csinos fiatal lány nevét választotta, akit láttak már korábban Sterling oldalán – volt belőlük több tucat az elmúlt néhány évben – és barna haja, valamint picit sötétebb bőrtónusa miatt kicsit hasonlít rá. – Voltam már itt korábban- Talán egy pár hónapja. Marisa Barton. Az őr szájának sarkában hamiskás mosoly jelent meg. – Miss Barton már odabent van.


247

Max arca hirtelen komolyra váltott. – Nézze… őszinte leszek magával. Újságíró vagyok és ez lenne az én nagy lehetőségem – azzal előhúzott egy húszdollárost a kézitáskájából. De az őr csak a fejét rázta. Max kényszeredett mosollyal az arcán azt kérdezte: – Nem fog beengedni, ugye? – Nincs szerencséje „Miss Barton”, meleg vagyok. Még a csábereje sem fog hatni rám. Szóljon a sofőrnek, hogy forduljon meg és nem teszünk további lépéseket… Az kevéssé tetszene önnek. – Gondolom nem – tette el Max a húszdollárosát. Szólt a sofőrnek, hogy forduljon meg, de mielőtt útnak indultak volna, az őr behajolt a taxiba és úgy szólt Max-hez, mint egy felnőtt, aki egy gyerekhez beszél. – Egyébként csakhogy legközelebb tudja, Miss Barton jelenleg szőke… Újságíró létére nem valami frissek az információi. – Majd felveszek egy kutató asszisztenst – erőltetett mosolyt magára Max. A sofőr megfordult az autóval és elindult visszafelé az úton. Ahogy kiértek a kapuőr látóteréből, Max szólt a neki, hogy álljon meg. Megvárta, hogy ne érkezzen autó egyik irányból sem, aztán kiszállt a taxiból. Az utca sötét volt és kéttömbnyire jártak a Sterling birtoktól. – Ha azt tervezi, hogy átmászik a kerítésen abban a dresszben – mondta a cingár sofőr, ahogy letekerte az ablakot, hogy Max kifizethesse a fuvardíjat – akkor szeretnék itt maradni és végignézni a dolgot. – Tessék – nyújtotta át neki Max az egyszer már elővett húszast. – Hú, kösz szivi… igazán bőkezű.

248

MAX ALLAN COLLINS

– Nem. Ez fizetség azért, hogy amnéziába essen. Ha riasztja az őrséget, visszakérem az Andy Jacksonomat. – Természetesen – fogadta el a bankót a férfi. Max ekkor elkapta a csuklóját és megszorította. Erősen. Szigorú szemekkel nézett a férfira, akinek a tekintetéből csodálkozás és némi félelem sugárzott vissza rá. – Ha esetleg arra gondol, hogy mindkét féltől begyűjti a díjat, meg fog lepődni azon, hogy mi mindenre képes egy dresszbe öltözött lány. A férfi bólintott, mondta, hogy természetesen és elhajtott. A visszafelé haladva Max kerülte az utat, ami a kastély mentén futott és nagy volt a rajta a forgalom. Arrafelé tartott, ahol az előző látogatásának alkalmával a csónakját hagyta. A kerítés átugrása még ebben a feszülős dresszben sem okozott nagyobb gondot a számára, mint legutóbb, a taxisofőr nyilván élvezte volna a látványt. Könnyedén megkerülte a házat végig az árnyékban maradva, aztán megvárta, amíg érkezik egy nagyobb csoport – úgy hat vagy hét ember, akik kicsit spiccesen szálltak ki egy limóból – és észrevétlenül csatlakozott hozzájuk, ahogy a lépcsőn felfelé elhaladtak a kőoroszlánok között. Kinyíltak előttük a vaskos, bankjegyekhez hasonlatos ajtók és Max, immár másodszor, belépett a Sterling villába. Egy vonósnégyes foglalt helyet a folyosó egyik felén, csendes, lágy hátteret biztosítva az ott folyó társalgásoknak. Hála Moody-nak, Max felismerte Bach muzsikáját, de nem sok ügyet vetett rá, végtére is ez nem olyasvalami, amit el lehet lopni.


249

Legutóbb, mikor ebben a házban járt, betörőként volt itt, ennek ellenére mégis sokkal kényelmesebben érezte magát akkor, mint most ebben a tömegben... emberek csevegtek kis csoportokban, pezsgőt ittak, kanapén ülve falatoztak és ezüsttálcával rohangáló fekete nadrágos, fehér inges, csokornyakkendős pincérek hada leste minden kívánságukat. A férfi vendégek rendszerint a harmincas éveik végén, negyvenesek közepén jártak, személyre szabott öltönyt hordtak és a siker szaga lengte őket körül. A női vendégek általában legkevesebb tíz évvel voltak fiatalabbak a partnereiknél, szűk koktéldresszt viseltek és nyilvánvaló volt, hogy szeretik a partnereik… pénzét. Max ideges volt – fiatal élete során szinte még nem is érezte magát ennyire kívülállónak, legalábbis a szökés utáni hónapok óta nem. Néhány gazdag úgy viselkedett, mintha fogalma sem lett volna a Lökésről, hanyatlásról és szegénységről. Azoknak, akik gazdagnak születtek – vagy akik (mint például Jared Sterling) a katasztrófában a saját felemelkedésük kulcsát látták – olyan volt, mintha a Lökés meg sem történt volna. Ezeknek az embereknek a fényűzés olyan természetes volt, mint a maga légzés, azok pedig, akik nem voltak olyan szerencsések, mint ők, nyomorognak egy életen át. Ez az életstílus teljességgel ismeretlen volt Max számára. Ő kénytelen volt minden egyes centért keményen megdolgozni, amit valaha keresett… vagy lopott. Persze látott már impozáns partikat és drága rendezvényeket Los Angeles-ben is, de akkor mindig külső szemlélő volt reménykedve abban, hogy sikerül elcsenni egy ékszert, vagy pénzzel teli tárcát akár neki, akár valamely másik klántagnak.

250

MAX ALLAN COLLINS

Kendra és Cindy minden segítsége ellenére is képtelen volt beilleszkedni ebbe a közegbe. Egyébként barátnői talán még túlságosan is jó munkát végeztek rajta. Sötét egzotikus szépsége és rövid, szűk felvágott ruhája azonnal magára vonzotta az összes férfitekintetet. A nőknek sem telt sokkal hosszabb időbe, hogy felfedezzék különleges kisugárzását… Friss barátnők és trófeafeleségek irigy, megvető pillantásainak kereszttüzében úgy érezte mintha nem ő lenne az egyetlen az épületben akinek macska DNS-e van. Egy pincér jelent meg mellette és nyújtott át neki egy pohár pezsgőt az ezüsttálcáról. Összemosolyogtak. Két ember, akik valahogy ittragadtak a dekadencia kiállítótermében. Azután a pincér továbbállt, Max pedig belekortyolt a pezsgőbe, remélvén, hogy az talán majd lenyugtatja egy kicsit. Egy pohár nem árthat meg, de elhatározta, hogy többet nem iszik, hisz végülis épp dolgozott… A galéria felé haladva bólintott néhány nyálát csorgató férfinak, de közben arra gondolt: Ha még mindig tüzelnék, fiúkák, nektek, akkor sem lenne semmi esélyetek… A hatalmas szoba, ahol nemrégiben összeverte az őröket, most tömve volt a festményeket csodáló és Sterling gyűjteményeinek szépségeiről csevegő emberekkel. Nagyjából minden harmadik megpróbálta lenyűgözni a körülötte állókat páratlan tudásával. A zene az előtérből átszűrődött ide is, de már csak igen halkan. Körüljárva a szobát Max megállapította, hogy Sterling emberei tökéletes munkát végezve eltüntették minden nyomát a nemrég itt folyt csetepaténak. A falba vájódott lyukakat betömték a Jackson Pollock-ot, amit


251

Maurer MP7A-ja tönkretett, lecserélték egy másik Pollock képre! – és Max legnagyobb meglepetésére a plexibúra is ott volt a sarokban, ahol akkor az Óceán Szívét találta. Úgy döntött közelebb megy, hogy megnézze, mit tettek a nyakék helyére. Nem akarván feltűnést kelteni lassan folytatta az útját a búrával szemközti oldalon, a festményeket nézegetve. Egy fiatal, szőke, kék selyemruhás lány, aki talán épp frissen végzett művészettörténet szakon, egy Georgia O”Keeffe virágról magyarázta az apjakorabeli partnerének, hogy az „az élet erőteljes szimbóluma és a női lét jelképe”. Ahogy Max elhaladt mellettük, látta, hogy a lány a férfi combját simogatja, aki erre annyira sem figyelt oda, mint O’Keeffe valamelyik tehénkoponyájára. Max-et tanulmányozta, nem a képet. Max pedig sejtette, hogy a férfi valószínűleg elég jól tisztában van a virág szimbolikájának jelentésével. A fejét rázva továbbhaladt a távolabbi fal felé, ahol Andrew Wyeth egyik „Helga” képe lógott. Nem bánta volna, ha már az első alkalommal sikerült volna magával vinnie. Ahogy elhaladt mellette, magában elmosolyodott, fontolóra véve egy harmadik éjszakai látogatást is a közeljövőben… Sterling azonban továbbra sem mutatkozott. Sőt, nemcsak ő, hanem a biztonsági személyzetének tagjai sem. Max lassan végigsétált az emberek közt, mire végül egy újabb Grant Wood elé keveredett. Pontosan ott lógott, ahol korábban a Death on the Ridge Road. A Spring Turning volt az – olajfestmény 1936-ból – széles zöld mezőket ábrázolt kerek dombokkal és enyhén felhős kék éggel a háttérben. 200x150-es méreteivel a Spring is egy nagydarab festmény volt,

252

MAX ALLAN COLLINS

ezért Max arra jutott, hogy ha vissza is tér, ezt otthagyja. Újra végigpásztázta a helyiséget Sterling-et keresve, de nyomát sem látta. Mielőtt azonban folytatta volna a keresést, látnia kellett, hogy a férfi ezúttal vajon mit rejtett a plexibúra alá. Megvárta, amíg két, útját elálló pár továbbmegy, majd közelebb lépett és lenézett a bársony párnára… … és hirtelen nem kapott levegőt. Az Óceán Szíve! Ez hogy lehet?... Talán Sterling visszaszerezte valahogy? Nem, az lehetetlen. A nyakék jól el van rejtve a szobájában és még Kendra sem tud róla. Az Óceán Szíve lélegzetelállítóan festett ott, kétségtelenül látszott, rajta hogy micsoda mestermű… de ez akkor is egy őrület volt. Max vadul kalapáló szívvel tett egy lépést közelebb, hogy jobban megfigyelhesse. Egy színarany tábla hirdette az állvány oldalán: „Az Óceán Szíve. A két kellék ékszer egyike a legendás Titanic című filmből. A másik a Hollywood Heritage Museum-ban van kiállítva.” Ahogy eltűnődött az ékszer eredetiségén, Max megérezte, hogy valaki odaáll mögé. – Gyönyörű, nemde? Azonnal felismerte a hangot. Megfordult, hogy szemtől szemben állhasson a gazdájával, Jared Sterlinggel. A férfi magas volt, szőke, szépen rendben tartott szőkésbarna szakállal. Fekete öltönyt viselt fekete, nyakig begombolt inggel, nyakkendő nélkül. – Gyönyörű – tette hozzá Max. – Egy hamisítványhoz képest. Sterling megengedett magának egy apróbb mosolyt. – Igen, egy gyönyörű hamisítvány… Csakúgy, mint te, drágám.


253

Max-ben egy pillanatra megfagyott a vér. – Pardon? – Talán túl hangos a zene? Nem hallottál rendesen? – a férfi közelhajolt Max-hez és higgadtan, de némi gonoszsággal hangjában válaszolt. – A nyakék, akárcsak te, gyönyörű, de nem az, aminek látszik. Max arcán egy incselkedő mosoly jelent meg. – Miért, én minek látszom? – Az egyik, a partimra meghívott gyönyörű lánynak… de nem az vagy, igaz? – Nem vagyok gyönyörű? – Nem vagy meghívva. Ezt a régi szép időkben partipotyázásnak hívták. Max szembefordult vele, hogy egymás felé nézzenek. Arcaik olyan közel voltak, hogy az szinte már csókolózásnak minősült. A lány érezte a férfi kölnijének enyhe, de markáns citrus illatát. A levegő szinte szikrázott közöttük, ahogy egymás szemébe néztek. – Honnan veszi, hogy nincs meghívóm? Vagy hogy nem az egyik meghívottja partnere vagyok? – Drágám, én magam szerveztem ezt a kis partit… és személyesen ellenőriztem le minden meghívottat. Senki sem hozhat vendéget a partimra az én előzetes engedélyem nélkül… különben tudja, hogy soha többé nem lesz meghívva. – És én még azt hittem magáról, hogy szívélyes vendéglátó. – Óh, az vagyok – bólintott a festményeit csodáló emberek felé. – Ők ott mind a barátaim. Ismerek mindenkit, aki itt van… mindenkit, kivéve téged. De akkor is van valami… ismerős benned. Találkoztunk már, szépségem?

254

MAX ALLAN COLLINS

Max hátán végigfutott a hideg. – Talán az álmaiban. Egy újabb mosoly formálódott a gondosan nyírt szakáll alatt. – Ha lenne nekem olyan képzelőerőm… Nem akarsz még egy italt? Egy pezsgőt, esetleg? Max fölemelte az üres poharát. – Miért ne? – Csak még előtte kérlek, áruld el, hogy miért gondolod, az én híres filmes kellékemről, hogy hamisítvány. – Óh, az lehet, hogy ez egy filmes kellék… Biztos vagyok benne, hogy volt egy tartalékuk is az igazi nyakék mellett a forgatás idején. – Igazi nyakék? – kérdezte ártatlanul Sterling. – Csak nagyon kevés ember tudja, hogy a nyakék a Hollywood Heritage Museum-ban – amit egyébként elloptak – valójában igazi gyémánt, negyvennyolc apró cirkónia kővel körülvéve. – Ez egyszerűen abszurd – felelte gondolkodás nélkül a férfi. – És – biccentett Max magabiztosan a búra felé – ezen itt ötven van. Sterling a nyakékre pillantott, majd vissza Max-re. – Nos… te egy igen okos leányzó vagy. Akkor kéred azt a pezsgőt? – De igazam van, ugye? – karolt bele Max Sterlingbe, hogy hagyja magát vezetni a folyosó felé. – A kiállított nyakék egy kellék. Csak nem gondolod, hogy az eredetit mutogatnám mindenkinek? Egyébként a két nyakék közül az értékesebbet csak a közeli felvételeknél használták és… a tulajdoni viszonya… elég vitatott.


255

– Úgy érti, lopott. Akkor tehát az igazi nyakék valahol biztonságban van… egy bank széfjében, vagy hasonló. – Nem tudom, hogy hol van. – Miért nem? – Ne játszd meg magad, szépségem. Te loptad el. Nem emlékszel? A szemeik találkoztak, Max gyomra lüktetni kezdett, de nem szólt semmit. Nem gondolta, hogy Sterling jelenetet rendezne ott a tömeg előtt. Nem kockáztathatja meg, hogy kiderüljön, mennyi lopott holmi van az otthonában. Fogtak két teli pezsgőspoharat és elindultak lefelé az egyik lépcsőn a ház hátsó része felé. Ott már kisebb volt a tömeg. – Merre megyünk? – kérdezte Max. – Egy nyugodtabb helyre. Szeretnék neked mutatni valamit. Max elbizonytalanodott. – Ha az egy pisztoly, kösz, de nem érdekel… Ha valami más, szintén kösz, de olyat is láttam már. – Vicces lány vagy te – fojtotta vissza a kirobbanni készülő nevetést Sterling. – Nagyon jó volt, de nem olyasmire gondoltam. Egy műkincset szeretnék neked mutatni. Max megvonta a vállát. – Arról lehet szó. Sterling kinyitott egy ajtót és beléptek egy hatalmas szobába, amit egy lila plüss és bársony szófa uralt. – A biztonságunk érdekében – mondta a férfi – vissza kell zárnom az ajtót. Benne vagy? Max nem tartott tőle. – Csak rajta.

256

MAX ALLAN COLLINS

Amint a férfi bezárta az ajtót, helyet is foglaltak a szófán. Egy mogyorószínű dohányzóasztal választotta el a szoba két karosszékét. Az egyik fal egyetlen hatalmas könyvesszekrény volt, tele bőrkötéses kiadásokkal. Az azzal szemközti falon vastag bársonyfüggönyök lógtak, amik színben illeszkedtek a szófához. Teljesen elfedték a hatalmas ablakot, amely a birtok hátsó részére kínált kilátást. A heverő mögött a falon Rembrandt Éjjel őrjárata lógott – Max arra gyanakodott, hogy az eredeti – a bezárt ajtó melletti falat pedig Remington The Snow Trail-je díszítette. – Ezeket a darabokat akarta nekem megmutatni? – Nem – hajtotta fel a pezsgőjét a gyűjtő, majd olyan vigyor jelent meg az arcán, ami valahogy túlságosan is szélesnek tűnt. – Tényleg azt mondtad az őrnek, hogy te vagy Marisa Barton? Láthatóan nagyon nyeregben érezte magát ebben a környezetben. A zárt ajtó hirtelen kezdett nagyon kényelmetlen lenni Max számára, de úgy döntött, hogy belemegy a játékba. – Egy lánynak meg kell tennie, amit egy lánynak meg kell tennie, hogy találkozzon a férfival, akivel találkozni akar. – És te találkozni akartál velem? Max megérintette Sterling combját. – Jóképű, gazdag… csupa olyan tulajdonság, ami egy lánynak fontos, Mr. Sterling. A férfi a kezeit Max-ére tette. – Köszönöm, hogy a jóképűt a gazdag elé vetted – az ajtó felé pillantott. – De szerinted mit kéne kezdenünk Marisa-val? Max közelebb hajolt. – Felejtse el.


257

– Ez is egy lehetőség – az arcaik ismét olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte már csókolóztak. – De akár meg is hívhatnánk, hogy csatlakozzon hozzánk. A levegő megint szikrázott közöttük, de ezúttal még erősebben. Max-nek minden erejével vissza kellett fognia magát, hogy ne veszítse el a fejét. – A jó dolgokat nem szeretem megosztani – búgta végül a férfinak. A ház ezen része egészen csendes volt. Létezik, hogy csak Sterling és ő nincs most fent a partin? – Mielőtt eldöntenénk, hogy mi legyen Marisa-val – hajolt kicsit távolabb a férfi – el kellene döntenünk, hogy veled mi legyen – azzal előhúzott egy fotót a zakója zsebéből és ledobta maguk elé az asztalra. Egy biztonsági kamera videofelvételéről származó pillanatkép volt… …rajta Max Sterling galériájának közepén az Óceán Szívével a kezében. – Ez – mondta a férfi, de ezúttal már mosoly nélkül – a műkincs, amit mutatni akartam neked. Ennyit a kiiktatott megfigyelőrendszerről. – Gondolom azért jöttél ide ma találkozni velem… mi is a neved, kedvesem? Max nem felelt semmit. – Gondolom azért jöttél ide, hogy megbeszéljük a nyakék és a festmény visszajuttatásának részleteit… így van? Max érzelemmentes arccal csak annyit felelt: – Nem. – Kérlek… Ne játszd meg az ártatlant. Mi másért jöttél volna, kockáztatva a börtönt, bemutatva azt az akrobatamutatványt a kerítésnél. Úgy osonva be ide, akár egy egyszerű tolvaj.

258

MAX ALLAN COLLINS

– Az igazat megvallva én a legkevésbé sem vagyok egy egyszerű tolvaj, Mr. Sterling. A férfi mosolya visszatért. – Ez igaz, szépségem, ez szent igaz. Max karba tette a kezeit. – Ennek ellenére, ha már így alakult, megbeszélhetnénk egy árat a visszaszolgáltatásukért. Meglepődne, hogy milyen jutányos tudok lenni az árajánlattételnél. A férfi szemei kíváncsian kitárultak. – Akkor lássuk. Max rövidre fogta, hogy még jobban kiérződjön hangjából a dolog sürgőssége. – Csak mondja meg, honnan szerezte. – Honnan szereztem mit? – Az Óceán Szívét. Mondja meg és már vissza is kapta… A Grant Wood-ért azért kérek némi készpénzt is, de… – Drágám. Bizonyára megérted, hogy nekem, aki a műgyűjtés árnyékos oldalával is üzletelek, nem csak magamat, de a forrásomat is védenem kell. Különben is, mit számít az neked, hogy honnan van? – Tudnom kell – felelte a lány, ellentmondást nem tűrő hangon. Sterling eltűnődött egy pillanatig, majd azt mondta: – Talán nem lesz üzlet emiatt, de védenem kell magam. Még egyszer megkérdem: miért érdekel téged? Max érezte, hogy itt talán csak az igazsággal jut valamire. – Én voltam az, aki ellopta a nyakéket a múzeumból L.A.-ben. – Le vagyok nyűgözve.


259

– Aztán otthagytam a barátaimnál, mikor elhagytam a várost. Azóta a barátaim halottak, a nyakék pedig itt tűnik fel önnél. Tudnom kell, hogy mi történt. A férfi lenyűgözöttnek tűnt. – Hogy megbosszuld a barátaidat. – Pontosan, hogy megbosszuljam a barátaimat. – És ez fontosabb, mint a pénz? – Nekem igen, Mr. Sterling… Jared… kötünk üzletet? Szeretné visszakapni a nyakéket? – Természetesen igen… Uraim! A zárt ajtó kinyílt és Morales valamint Maurer lépett be a szobába. Fekete öltönyt, nyakkendőt és a Max-el való találkozás nyomait viselték. Maurer mindkét szemén hatalmas monoklik éktelenkedtek és kötés volt az orrán. Morales arcán mindenfelé különböző méretű és színű foltok voltak. Dühösen nézték Max-et. Sterling eddig barátságos hangja hirtelen kimértre váltott. – Tessék, itt az én ajánlatom: add vissza, ami az enyém és nem öletlek meg. – Igazán gáláns. De miért kéne elhinnem, hogy betartja az alku magára eső részét? A férfi rámosolygott. – Mert kivételes képeségeid vannak, drágám… Nem lenne haszontalan valaki hozzád hasonló a fizetési listámon… nem igaz, fiúk? De Morales és Maurer nem volt elragadtatva az ötlettől. – Egyedül dolgozom. És ami az alku másik részét illeti… kösz, de nem. – Ha nem adod vissza a tulajdonomat, fájdalmas halált jósolok neked. Ha igen, hagylak élni. És ki tudja? Talán még meg is gondolod magad az állásajánlattal kapcsolatban.

260

MAX ALLAN COLLINS

– Passzolok. – Szépségem, itt ez a legjobb, amit most ki tudsz alkudni. Tényleg el kéne fogadnod a nagylelkűségem. Max szinte már nevetett. – És miből gondolja, hogy véghez tudja vinni, amit mondott? Most komolyan. Szétrúgtam már ennek a két pasinak a seggét. Sőt a többi őréét is. Kezeit széttárva Sterling azt felelte: – Ez igaz… de új szövetségeseink vannak a városban. Szert tettünk némi… erősítésre… Morales! Bevezetnéd a barátunkat? A férfi bólintott és elhagyta a szobát. – El kellett volna fogadnod az ajánlatom, Max – folytatta a férfi. Max… – Honnan a fenéből tudja a nevemet?! – csattant fel Max. Morales visszatért és elfoglalta a pozícióját az ajtó Maurer-rel szemközti oldalán. Pillanatokkal később követte őt egy harmadik férfi. Morales-nél valamivel magasabb, rocksztár külsejű, barna térdig érő bőrkabátban, kék selyemingben és fekete bőrnadrágban. Kafelnyikov! Sterling csak annyit mondott. – Azt hiszem, a barátomat, Mikhail-t már ismered. Az orosz mosolya olyan sunyi volt, mint a csizmája alapanyagául szolgáló kígyóé. – Hogy tetszik a parti, Max? A lány felpattant a szófáról… és hirtelen egy fegyver csövét érezte a hátában. – Na-na-na – suttogta a fülébe Sterling hátulról, akár egy szerető. – Ne légy meggondolatlan…


261

Kafelnyikov és a két őr is elővette a maga pisztolyát. Max lassan megrázta a fejét. – Azt hiszem, azon én már túl vagyok. – Az látszik. Még így is, hogy pisztolyt szegezett a hátának, Sterling megcsókolta Max nyakát. A lányt kirázta a hideg. És nem a jó értelemben… – Most pedig szépségem, van néhány dolog, amit akarok tőled… az Óceán Szívét… a Grant Wood-ot… és még valamit… – Ez minden – mondta Max hidegen. Közben a szemeit le sem vette a rávigyorgó oroszról. A férfi láthatóan élvezte, hogy a lány ilyen gyűlölettel néz rá. – Nem minden – vágta rá a Fiókák vezére, ahogy kicsit közelebb lépett felé. – Beszélj nekünk a másikról. Max ledermedt. – Hogy? Sterling a fölébe suttogott. – Mesélj nekünk a társadról… arról, aki betört az egyik irodaházamba. A lány érezte, hogy a vér kiszökik az arcából. – Társam? A milliomos megkerülte és szemtől szemben állva azt mondta neki: – Ne játszd a hülyét, szépségem. Annyira nem illik hozzád… Szóval ki ő? Max szép lassú kiejtéssel azt felelte: – Fogalmam sincs, hogy ki a fenéről beszélnek. – Morales! – kiáltotta a férfi. – Mutasd meg neki. Az őr közelebb lépett Max-hez és átnyújtott neki egy másik biztonsági kamera által készített felvételt. Ez egy fiatal férfit ábrázolt összevert őrök gyűrűjében. A lányba azonnal belehasított, hogy az a fiú azon a rossz

262

MAX ALLAN COLLINS

minőségű képen könnyen lehet az ő testvére, Seth. Szorult helyzete ellenére is a szíve megtelt reménnyel. Ekkor Sterling az üres kezével elvette tőle a fényképet. És most szépségem, szépen elmondod nekünk, hogy hol találjuk és hogy mit tettetek a tulajdonommal. – Nem ismerem a fickót – vonta meg a vállát Max. – Bocsi. Kafelnyikov harsányan felkacagott. – Láttalak akcióban, Max… és láttam a felvételt erről a férfiról. Úgy verte le a kopókat, akár a golyó a tekebábukat. Ha esetleg nem vagytok testvérek, a tanárotok akkor is ugyanaz kellett, hogy legyen. – Miből gondolod, hogy testvérek vagyunk? – Ugyanúgy mozogtok, ugyanúgy verekedtek, még a kéz- és lábmozdulataitok és a fejtartásotok is megegyezik. Szóval vagy testvérek vagytok, vagy ugyanaz volt a mesteretek, szerintem leginkább mindkettő. De akármelyik is igaz, ismered ezt a férfit. Ki ő és hol találjuk? Max sokatmondóan felhúzta a szemöldökét. – Azért akarod ezt tudni, mert kirabolták az üzlettársad… vagy mert a vérdíjra hajtasz, amit kitűztek a fiú fejére? Meg az enyémre? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudta Kafelnyikov meglepő átlátszósággal. Max a vendéglátójára pillantott. – Kérdezze meg őt a barátjáról, Lydecker-ről. Kérdezze meg, hogy milyen darabok vannak a Manticore gyűjteményében. Sterling tekintete Kafelnyikov-ra vetődött. – Miről beszél? – Semmiről… csak… csak fecseg össze-vissza.


263

Max elmosolyodott. Sterling, az őrök, de még az orosz is láthatóan elbizonytalanodott a félelem teljes hiánya láttán. – Nagyszerű volt ez a parti, Mr. Sterling, igazán köszönöm a vendéglátást. És neked is köszönöm, Mikhail. Megkaptam, amiért jöttem, sőt, annál sokkal többet. Sterling dühösen rivallt az oroszra. – Mi a fenéről beszél? Ki a franc az a Lydecker? A milliárdos figyelme teljes egészében Kafelnyikovra irányult, sőt az őreié is, csak az orosz volt, aki még mindig Max-et nézte, de fegyvert ő sem szegezett rá. A lány nem támadt azonnal, ami az őröket óvatlanná, figyelmetlenné tette, meghozván ezzel a lehetőséget… Csak azt kívánta, hogy bár ne viselné azokat az átkozott kicsi cipőket. A keze olyan gyorsan mozdult, hogy a férfiaknak reagálni sem maradt idejük. Elcsavarta a testétől Sterling pisztolyát, ami ettől elsült, fedezék keresésére kényszerítve az oroszt és Maurer-ékat. Eltörte a milliomos gyűrűsujját, aki a fájdalomtól üvölteni kezdett, így már könnyűszerrel el tudta venni tőle a fegyvert. Azután kikapta belőle a tárat és azzal a mozdulattal hozzávágta a rálőni készülő Maurer-hez. A pisztoly eltörte a férfi orrát – megint – és az arca azonnal vörössé vált a sok vértől. Max a milliomos arcába könyökölt, a kiütésével szakítva meg a sikoltását. Mikor elindult az ajtó felé, Morales rárontott egy gumibottal, ő azonban elhajolt, kicsavarta azt a kezéből és jókorát taszajtott rajta. A férfi egyensúlyát vesztve kapaszkodót keresett a függönyben, de ezzel csak

264

MAX ALLAN COLLINS

annyit ért el, hogy azt is magával rántotta, mikor keresztülzuhant az ablakon. Megfordulván Max látta, hogy Kafelnyikov célbavette. Ahogy az orosz tüzelt, Max félreugrott, de közben még eldobta a gumibotot egyenesen az orosz bordáit találva el vele. A pisztoly az eszméletét vesztett bandavezérrel együtt ért földet. Max lenézett a férfira… Zack vagy Seth ott helyben megölte volna, ez nem kétséges, Max tudta. De nem volt biztos benne, hogy bosszút állni egy magatehetetlen ellenségen meghozza a kívánt hatást. Még nem döntött a kérdésben, mikor egyszercsak golyók szaggatták a falat és további biztonságiak özönlöttek a szobába. Max kiugrott a törött ablakon, mögötte további becsapódó golyók okoztak falból és faforgácsból álló esőt. A kiterült Maurer mellett ért földet, felpattant és futásnak eredt. Az éjszakát megtöltötték Sterling vendégeinek kiáltásai és ijedt sikolyai. Mire az őrök odaértek az ablakhoz, hogy újabb lövésekkel egészítsék ki a hangzavart, Max már messze járt. Nem kockáztathatta meg az utat és ezúttal csónakja sem volt, úgyhogy ledobta magáról azokat az átkozott cipőket és belevetette magát a jeges vízbe. Ahogy úszott, folyamatosan az járt az eszében, hogy vajon miért habozott, mikor esélye lett volna megölni Kafelnyikov-ot. Ez nagyon nem volt rá jellemző, különösen úgy, hogy nem ezt nevelték bele. Bár stratégiailag talán nem volt helytelen, hogy így alakult, mivel Kafelnyikov volt a kapocs Lydecker szerepéhez a Kínai Filmszínházban történt mészárlásban…


265

Kendra-ra, Cindy-re és a többi „normális” emberre gondolt, akik az életébe kerültek… még Normal-t is beleértve, talán az, hogy velük tölti az idejét, emberibbé tette. Aztán eltűnődött azon, hogy ez most jó vagy rossz dolog-e. Amikor végre hazaért, csuromvizes volt és Kendra ruhája is teljesen tönkrement. Arra jutott, hogy az a fiú egészen biztos, hogy Seth volt, és akkor viszont már mindkettejük érdeke, hogy rátaláljon. A testvére élete veszélyben forgott és fogalma sem volt, hogy hogyan tudná figyelmeztetni. De találnia kellett rá módot.

Tizenegyedik fejezet

H, MINT HAMISÍTVÁNY Logan Cale apartmanja Seattle, Washington, 2019 A JOHN SINGER Sargent festmény fölé görnyedve egy kis kézi UV lámpával Pepe Henderson – Logan művészettörténész barátja a Seattle Art Museum-ból – úgy vizsgálta végig a vásznat, akár egy helyszínelő a gyilkos fegyvert bizonyítékokat keresve. Negyvenes éveinek elején járt és az irodai munkának, valamint a sok gyorskajának köszönhetően jelentősen elhízott. Fekete haja egyre jobban ritkult és kövér arcának kerekségét egyedül a vastag fekete keretes szemüvege törte meg. Ingjének alsó része feladat a hasával folytatott hiábavaló küzdelmet és kigombolódott, nadrágja állása hátul pedig furcsa dekoltázsként szolgált azoknak, akinek nem adatott meg a szerencse, hogy ne lássák azt. Logan Cale hosszú ujjú felsőben és farmerban látszólag higgadtan ült az egyik heverő melletti fotelben, de belül tombolt benne az izgatottság. Három festmény a heverőn feküdt, másik három pedig a nagyszoba padlóján volt kiterítve. Valahogy így keret nélkül a földön nem is tűntek olyan értékesnek. Olyanok voltak, mint a kiterített állatbőrök és ez valahogy nagyon kiábrándító hatást keltett. A világítás ereje minimálisra volt véve, hogy elősegítse az UV lámpával dolgozó szakértő munkáját.

266


267

Logan továbbra sem tudta elhinni, hogy ilyen értékkel bíró műalkotások hevernek szerteszét a lakásában. N.C. Wyeth, John Singer Sargent, Jackson Pollock, Norman Rockwell, Charles M. Russel, Frederic Remington… hihetetlen gyűjtemény. Fekete bőrdzsekiben, farmerban és szürke LEXX feliratú pólóban Seth idegesen járkált fel s alá a keményfa parkettán. Viselkedéséből, aki nem ismeri, akár azt is gondolhatta volna róla, hogy kábítószerfüggő. Logan-nek még az is eszébe jutott, hogy talán kezd kifogyni a Tryptophan-ból. A fiú egy büszke apa elfogultságával nézte, ahogy a szakértő a képeit tanulmányozza. – Nem kérdés – állt fel a földről Henderson. – Látod, mondtam neked, hogy valódiak – fölényeskedett Logan-nek Seth, ahogy megkerülte a szófát. Henderson felemelte a kezét, akár az „Állj”-t mutató forgalomirányító rendőr. – Nem, sajnálom fiam. Nem kétséges, hogy hamisítvány. Dühtől elkerekedett szemekkel Seth átcsörtetett a szobán és a fotelban ülő Logan felé hajolt. – Mi a franc… mi ez a szarság? Te kérted tőle, hogy mondja ezt! Logan megrázta a fejét. – Nem, Seth, nem mondtam neki ilyet. Őszintén mondom, nincs szükségem rá, hogy pénzt csaljak ki tőled… Nekem van belőle elég – nagyot sóhajtott. – De azt kell mondjam, sejtettem, hogy hamisak. Seth úgy mutatott a Sargent-ra, mintha rá akarna lőni. – Csak mert az a szar hamis, nem jelenti azt, hogy a többi is.

268

MAX ALLAN COLLINS

– Ez igaz – mondta nyugtatólag Logan, de hozzátette – Azonban ez aligha jó jel. Ne reménykedj sok jóban. A szakértő átsétált a szobán és csatlakozott a beszélgetéshez. – Ne értsetek félre fiúk, remek munka – elismerőleg ingatta a fejét. – Soha életemben nem láttam még ilyen jó hamisítványt… de attól még hamisítvány marad. – Hamisítvány – bólintott Logan. – Na és a többivel mi a helyzet? – kérdezte Seth. – Szükségem lesz még némi időre – mondta Henderson és visszatért a munkájához. Logan felállván Seth vállára tette a kezét. Az, hogy a fiú nem lökte el magától azonnal, felért egy kisebb csodával. – Gyere – mosolygott rá – hagyjuk Pepe-t nyugodtan dolgozni. – Nektek ez úgyis unalmasnak tűnhet – tette hozzá jókedélyűen a szakértő. – Logan, te szívsz?! – lökte le magáról a kezét Seth. – Itt maradok, ahol vagyok. A barátocskád a végén kicseréli a képeket a hátunk mögött. – Mégis mivel?! – mutatott körbe Logan, végképp türelmét vesztve Seth paranoiájától. – Egyetlen kicsiny táskát hozott magával, amiben a gép volt. Mit gondolsz, hova tudott volna elrejteni hat hamis festményt? – Talán… talán felcsavarta belülről a nadrágjába! Henderson felnézett rá. – Fiúk, megvizsgálom a képeket nektek, és örömmel teszem… de ha azt hiszitek, hogy ledobom a nadrágom, akkor nagyon eltévesztettétek a házszámot. Logan felemelte a kezét.


269

– Nem, nyugi Pepe, nem is kell… kérlek nyugodtan dolgozz csak tovább – aztán dühösen Seth-re nézett. – Visszatérnél már a Földre végre? A fiú kicsit elszégyellve magát a szakértő felé fordult. – Figyelj… Nem úgy értettem. Gondolod mind hamis? A férfi visszahajolt a vásznak fölé, újra megmutatva nekik visszataszító „dekoltázsát”. – Ebben a szakmában nincs helye előítéleteknek. Előfordul néha, hogy egy-egy gyűjtőt becsapnak jól sikerült hamisítványokkal… az is, hogy a hamisítvány ott lóg a valódiak között… A lényeg, hogy amíg nem vizsgáltam meg mindet, nem jelenthetek ki biztosan semmit. Logan óvatosan megfogta Seth karját. – Gyere, menjünk, igyunk valamit… és majd megbeszéljük. A fiú vonakodva követte a konyhába, ahol Logan töltött egy-egy kávét mindkettőjüknek, aztán leültek a pult két szemben lévő oldalához. Seth nem tudta abbahagyni a dühöngést. – Az istenit! Mikor végre azt hittem, hogy valami sikerül ebben az elcseszett életben. Azt hittem jóra fordul minden. Logan nyugodtan kortyolgatta a kávéját, hagyta, hogy a fiú kidühöngje magát. Seth nem volt képes sokáig a széken ülve maradni, helyette inkább fel alá járkált a konyhában és morgolódott. – Ezt nem hiszem el! Mindez a sok munka a semmiért. – Aligha mondanám semminek – mondta higgadtan Logan. – Akkor mégis mi a francnak mondanád?!

270

MAX ALLAN COLLINS

Logan hosszút kortyolt a kávéból, hogy legyen ideje jól megfontolni a választ. – Gondolkodj, Seth. A Manticore-tól nemcsak különleges harci képességeket kaptál, hanem kivételes elmét is. Használd néha. – Kapd be! – Passzolok, de kösz az ajánlatot… Tudod, két oka lehet annak, ha egy gyűjtő hamis képeket lógat a falára. Seth csak nézte, de nem szólt semmit. – Egy: – folytatta Logan – próbálja védeni a gyűjteményét, ezért elrejti valahol máshol… – És a másolatokat akasztja a helyére – fejezte be a mondatot Seth. – Igen, mint a tehetős nő, aki a különleges, drága ékszereinek másolatát viseli, mikor a városban jár. – Szerinted Sterling-nél ez a helyzet? – Őszintén? Nem. Seth szája lebiggyedt, de inkább gondolkodás miatt, mint a dühtől, vagy szomorúságtól. – Miért nem? – Jared barátunk jóval több pénzt költött a másolatokra, mint szükséges lett volna. Ha csak a barátait akarta vele felültetni, nem lett volna szüksége ilyen minőségű hamisítványokra. Ezek nem azért készültek, hogy megtévesszenek velük egy esetleges betörőt, hanem azért, hogy átverjenek mindenkit, beleértve Pepe-t is. – Pepe haverod elég könnyen kiszúrta, hogy nem igaziak. – Nem. Nem könnyen… szüksége volt hozzá minden berendezésére és szakértelmére. Kérdezd csak meg tőle, hogy ha csak egy múzeum falán lógva látta volna őket, rájön-e… Le merném fogadni, hogy azt válaszolja, nem.


271

– De akkor… mi a rossebre jók a hamisítványok?! Logan tekintete elkomorodott. – Szerintem Sterling ezeket állítja be úgy, mintha eredetiek lennének… a valódiakat meg eladja a tengerentúlra. – Azt meg miért tenné? – hagyta abba a járkálást Seth. – Nincs már így is elég pénze? – Az olyan embereknek, mint Sterling, soha nem elég, bármennyijük is van. – Óh, de neked is van pénzed – gúnyolódott Seth – és te mégsem vernél át soha. – Nem, én nem – szakította félbe Logan. – De Sterling fajtája? Ha a kezét a zsebedben érzed, keresztet vethetsz a pénzedre. Seth egy hosszú pillanatig csak bámulta Logan-t, a vádaskodás már a múlté volt. – Úgy beszélsz, mintha ismernéd ezt a típust. A férfi nagyot sóhajtott. – Igen. Láttam belőlük eleget közelről a saját szememmel. Ez láthatóan érdekelte a fiút. – Hol? – kérdezte, amíg visszaült a bárszékre. – Réges-régen. Egy másik életben. Logan nem akart belebonyolódni a saját és családja történetének kifejtésébe. Mióta a szülei meghaltak, próbálta maga mögött hagyni életének azon részét. Legkevésbé egy borderline 2 szociopatával akarta lefolytatni ezt a beszélgetést, akinek ráadásul fogalma sem lehet a meleg családi fészek jelentéséről.

2

A hangulat szélsőséges ingadozásával, a személyközi kapcsolatok, és az énkép instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar.

272

MAX ALLAN COLLINS

Henderson köszörülte meg a torkát mögöttük, mintegy bejelentésként, hogy végzett a munkával. Töltött magának egy kávét és helyet foglalt Logan mellett az egyik bárszéken. – Mind hamis, ugye? – kérdezte Seth, de olyan elkeseredett hangon, hogy Logan még azt is kinézte volna belőle, hogy mindjárt sírni fog. A szakértő bólintott. – Sajnálom, fiam. Kérlek ne lődd le rossz hír hozóját. – Francba – dühöngte a fiú. - Francba, francba, FRANCBA! Henderson kortyolt egyet a kávéjából. – Ha ez segít valamit, kétségtelenül kijelenthetem, hogy ilyen jó másolatokkal még soha életemben nem találkoztam. – Igazán? – csillant fel Logan szeme. – Óh igen. A vászon kora megfelelő, a festék régi és valami hihetetlen… – Mi a hihetetlen benne? – kérdezte Seth. – Még a repedezettséget is megoldották rajta. Fogalmam sincs, hogy hogyan volt képes valaki ilyen… kifinomult másolatot készíteni. Logan úgy tanulmányozta a szakértőt, mint az korábban a festményeket. – Hogy jöttél rá, hogy hamisak, Pepe? Henderson arcán különös mosoly jelent meg. – Én sehogy. A jó öreg UVIKH vette észre. – Te megkóstoltattad a képeimet egy madárral? – húzta a szája szélét Seth. Henderson megrázta a fejét. – Ultraviola Képalkotó Hálózat… egy csomó információt kiolvas a képekből UV sugarak segítségével.


273

Logan bólintott. – És mi derült ki a vizsgálatból? – Az kétségtelen tény, hogy a kép réginek és repedezettnek tűnik, de a kémiai felépítése alapján nem több mint négy éves – beszéd közben a csészéjével gesztikulált. – Vegyük például a Sargent képet, az Alpine Pool-t. – Mi van vele? – kérdezte Seth. – Hát az eredetit úgy 1907 tájékán festették. A kezét a homlokára téve, mintha csak a lázát vizsgálná, Seth a távolba bámult. – Az istenit neki! Tudnom kellett volna. Mekkora egy barom is vagyok én! – Aligha – mondta neki Henderson. – Ha én láttam volna ezeket a képeket bármely neves múzeumban, vagy privát gyűjteményben, meg sem fordul a fejemben, hogy hamisítványok lehetnek. Seth és Logan egymása néztek. A szakértő épp most erősítette meg, amit Logan mondott pár perce. Henderson folytatta. – Remington 1909-ben halt meg, Russel ’26-ban, Wyeth ’45-ben, Pollock’56-ban és Rockwell ’78-ban… Ehhez képest ezeket a képeket kivétel nélkül az elmúlt 3-5 évben festették. Seth kicsit magábafordult. Ráborult a pultra, mintha beteg lenne. Henderson felhörpintette az utolsó korty kávéját is és lerakta a csészét az asztalra. – Sajnálom. Bárcsak jobb hírekkel szolgálhattam volna, uraim. Én lettem volna a legboldogabb, ha egy szobában lehetek ezeknek a képeknek az eredetijével – mászott le a székről. – Összeszedem a felszerelésem. Az X5-ös és a cyber-újságíró ismét kettesben maradtak a konyhában. Hallották, ahogy Henderson

274

MAX ALLAN COLLINS

összepakolja a dolgait, ezért Logan csak halkan beszélt Seth-hez. – Seth, a képek csak a bónusz volt. Nem azért mentél oda. Megszerezted, amiért odaküldtelek. Seth életuntan pillantott fel rá. – Huh? – A számítógép-lemez. Nem emlékszel? A fiú nem válaszolt. Logan szélesen elmosolyodott, próbálván lelket verni belé. – A képeket elterelésből loptad el. Hogy Sterling azt higgye, csak a műkincsekért törtél be. Valószínűleg fogalma sincs arról a lemezről. Valamivel talán nagyobb lelkesedést mutatva Seth bólintott. – Valószínűleg nincs. – És ha sikerül feltörni a kódolást, talán a kezünkben lesz valami, amivel egy életre elintézhetjük őt és Kafelnyikov-ot. – Mit gondolsz, mi lesz azon a lemezen? Logan megvonta a vállát. – Lehet akármi. Pénzügyi feljegyzések, az eredeti képek új tulajdonosainak nevei, ki tudja? Talán még a kapocs is Lydecker-hez és a Manticore-hoz. A szobában Henderson végzett a pakolással. – Kész vagyok, Logan. Logan mutatta Seth.nek, hogy várjon egy percet és kikísérte a szakértőt az ajtóhoz. Megrázta a kezét. – Majd később telefonálok. Henderson halkan odasúgta neki. – Nem lesz baj, hogy egyedül maradsz a kölyökkel? – Dehogy. – Nem is tudom… nekem elég veszélyesnek tűnik. – Csak mert az is.


275

Henderson megkönnyebbülten, hogy nem kell tovább a fiú közelében maradnia, elhagyta a lakást. – Örülhetsz, az összes festmény ott van még a nappaliban – mondta Logan, mikor visszatért. – Nagyszerű! És mégis mennyit érhet az a rakás kicseszett hamisítvány? Logan megállt mellette. – Épp ezt próbálom neked elmagyarázni, Seth. Ahhoz, amit próbálunk elérni, nagyon is sokat. – Segít meggazdagodnom? Logan vállat vont. – Valószínűleg nem. De segíthet megállítani Kafelnyikov-ot és valószínűleg Sterling-et is, aki egyre mocskosabbnak kezd tűnni. Seth valahogy egyiktől sem tűnt túl lelkesnek. – Nézd Logan, az én életem valahogy így néz ki. Jelenlegi állás: menekülök, bujkálok és erre folyamatosan pénzt kell kerítenem valahonnan. Legrosszabb eseti forgatókönyv: Lydecker és a Manticore a nyomomra bukkan… és mivel nincs az az isten, hogy én visszamegyek oda, végeznek velem. Legjobb eseti forgatókönyv: elegendő pénzt szerzek, hogy eltűnjek, úgy értem, igazán eltűnjek… csak azután fejezhetem be, hogy folyamatosan a hátam mögé nézzek. Ezek a képek lettek volna a jegyem ehhez. Logan türelmesen végigvárta Seth mondandóját. – Akkor végeztél? Seth értetlenül bámult rá. – Hogy érted, mivel végeztem-e? – Az önsajnálattal. Mi történt a lázadóval, aki a Manticore elpusztításához kérte a segítségem? A Manticore leleplezve, lerombolva, Lydecker örökre kihúzva az életedből… ez a te „legjobb eseti forgatókönyved”.

276

MAX ALLAN COLLINS

Seth szótlanul nézte. Logan szeme találkozott a tekintetével. Tisztában volt vele, hogy épp most cibálta meg egy genetikailag tökéletesített gyilkológép bajszát, aki könnyedén képes lenne arra, hogy most rögtön egy kézzel elkapja a nyakát és egy csuklómozdulattal eltörje. Ha van bármi, ami eddig biztossá vált Seth-ről, akkor az az, hogy minden különösebb bűntudat nélkül képes valakivel végezni. Végül annyira zavarónak érezte a csendet, hogy mondania kellett valamit. – Ha segítesz nekem elkapni Kafelnyikov-ot, és rájönni, hogy hogy jön Sterling a képbe… megígérem neked, hogy még akkor is, ha ez neadjisten hideg nyomnak bizonyul, segíteni fogok rajtad… jelentse ez akár azt, hogy törvény elé állítjuk a Manticore-t, akár hogy a hálózatom segítségével biztosítok neked egy nyugodt, új életet. Seth nagyot sóhajtott, végül csak annyit mondott. – Sajnálom. – Sajnálod? – Sajnálom. Úgy viselkedtem, mint egy nyivákoló óvodás… mit mondhatnék… – tárta szét a karjait – a rossz neveltetés. Logan megkockáztatott egy mosolyt. – Ja, valaki nagyon elrontott téged. Hirtelen Seth nevetésben tört ki és Logan is követte. A fiú a kezét nyújtotta. – Megegyeztünk, partner? – Megegyeztünk – felelte Logan. Kezet ráztak. – Oké – folytatta Seth, miután megitta a maradék kávéját – mi van ezzel a híres lemezzel? Logan visszaült a székére.


277

– A legjobb kódfeltörő programom dolgozik rajta. Lehet tíz perc, tíz óra, vagy tíz nap, de fel fogja törni. Még soha nem hagyott cserben. – Tudod mit? – Nem. Mit? – Nem aludtam négy napja – mondandóját egy hatalmas ásítással nyomatékosította. – Ledőlhetek a kanapéra? – Nem. – Nem? – Tiéd a vendégszoba. – Oké. Akkor mutasd, melyik az. Logan elvezette a fiút a szobához. Seth ledobta magát az ágyra. – Szólj, mikor a géped kiderített valamit. – Fogok. – És miért nem hunysz te is egy kicsit? Elég szarul nézel ki, partner. Félmosoly formálódott Logan borostás arcán. – Látom, a Manticore tapintat terén sem volt valami nagy. – Tapintat? Az nem az, amivel a falat dekorálják? Összemosolyogtak… és most először barátjuknak érezték a másikat. Szövetségi épület Seattle, Washington, 2019 DONALD Lydecker fortyogott a dühtől. Normál esetben az érzelmeit szigorú kontroll alatt tartotta, de ahogy ott állt az FBI Második és Madison sarkán álló székházának egyik irodájában, az indulatai az egekbe szöktek.

278

MAX ALLAN COLLINS

– Nem akar segíteni egy nemzetbiztonsági ügyben?! – Én azt nem mondtam – felelte Gino Arcotta vezető különleges ügynök. – Vagy legalábbis nem pontosan azt. Arcotta magas vékony férfi volt a harmincas éveinek végén. Rövid göndör haját szép rendben tartotta és mindig gondoskodott arról, hogy szögletes arca simára legyen borotválva. Szemei örökös éberségről tanúskodtak. – Úgy fogalmaztam – folytatta mondandóját – hogy jelenleg nincs emberem, akit kölcsön tudnék adni önnek. – Talán nem fejeztem ki magam elég érthetően. Ez a… – Nemzetbiztonság érdeke – fejezte be a mondatot Arcotta. Az ő indulatai is kezdtek lassan emelkedni. – Ezredes, hadd tegyem egészen világossá az ön számára… Pont mint Nixon, 1968-ban – futott át Lydecker agyán. – Ebben az irodában hat ember dolgozik. Három a nappali, három az éjszakai műszakban. Washington ekkora apparátust engedélyez nekünk… és még ilyen kis stábbal sem vagyunk képesek a költségvetésünkön belül maradni. – A mi költségvetésünk is szűkös, de ez még nem jelenti azt, hogy nem törődünk a felelősségeinkkel. Arcotta úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna, hogy Lydecker beszélt. – Jelen pillanatban a három nappali ügynök közül kettő egy bankrablási ügyön dolgozik a város másik végében, a három éjszakai ember pedig egy emberrablás szálait igyekszik felgöngyölíteni és


279

jelenleg… – az órájára pillantott – már tizenhat órája vannak szolgálatban. – Még egy ember is nagy segítség lenne, Arcotta ügynök. – Ezredes, a nappali váltás harmadik tagja én vagyok… és ez az asztal nem maradhat ember nélkül. Előírás. Mondja meg uram, akkor mégis honnan tudnék ügynököt szerezni magának? – Van egy tippem, hogy honnan kéne próbálnia – felelte dühösen és köszönés nélkül távozott az irodából. Szövetségi szintről nem fog segítséget kapni, ez egyértelmű. A saját emberei még legalább huszonnégy óra, míg megérkeznek, mivel a veszélyes időjárási körülmények miatt a repülőjüket nem engedik felszállni Wyoming-ból. Úgyhogy szövetségi segítség híján lejjebb kellett ereszkednie a táplálékláncon… Alig húsz perccel később egy rendőr hadnagy íróasztala előtt állt. – Négy ember, huszonnégy órára, csak ennyit kérek. A hadnagy – kopaszodó, a hosszú évek munkájától táskás szemű, cigarettától megsárgult fogú férfi – azt felelte: – Na és mit szólna huszonnégy emberhez négy órára? Az is ugyanolyan lehetetlen. Lydecker kinyitotta a markát és megmutatta a hadnagynak a benne lévő köteg pénzt, majd újra összecsukta. – Maga józan embernek tűnik nekem. Nem hiszem, hogy ne lennénk képesek egyezségre jutni. A hadnagyot megbabonázta Lydecker hol kinyíló, hol becsukódó ökle, ami mintha a pénzköteggel végzett volna marokerősítő gyakorlatokat.

280

MAX ALLAN COLLINS

– Mindössze négy emberre van szükségem hadnagy, sőt akár kettő is elég lesz alig huszonnégy órára… amíg a sajátjaim meg nem érkeznek. – Megegyeztünk – mondta a hadnagy. Lydecker nyújtotta a kezét, a hadnagy megrázta és az ezredes marka kiürült. Odadobott egy kártyát az asztalra. – A hotel, ahol megszálltam a hátulján van… egy órán belül. EGY ÓRÁVAL később a hotel bárjában Lydecker és a csésze kávéja egy asztalnál ült két söröző detektívvel. A régi recsegős zenegépből Frank Sinatra balladák szóltak és a helyiséget betöltő füst is a Humphrey Bogart filmek hangulatát idézte. Az idősebb nyomozó, Rush olyan ötven körül járhatott, ennek ellenére még mindig jó formában volt, meggyötört arca, sötét szomorú szemei és halántékánál őszülő haja azonban nem ezt mutatták. A fiatalabbik, Davis nem nagyon lehetett több harmincnál, vörös haja, egészen világos bőre és kék szemei voltak. – Tehát – kezdte Rush – a hadnagy azt mondta, segítségre van szüksége. – Igen. Szövetségi nyomozás keretein belül körözünk valakit. – Mi általában nem veszünk részt szövetségi nyomozásokban, ezredes. Mi a gond az FBI-al? – Azt hallottam, hogy ha az ember ebben a városban el akar valamit intézni, akkor a rendőrségre van szüksége. Vagy nem igaz, amit mondtak nekem? – Igazabb szavak még sosem hangzottak el. Van az emberének neve?


281

– Olyasmi – Lydecker hatásszünetet tartott, Davis szemébe nézett, majd vissza Rush-éba. – Szempár. A két nyomozó gyanakodva nézett egymásra. – Meg kell találnom. Rush odavetette neki: – Sok szerencsét hozzá. Adja át neki üdvözletünket. – Kell lennie egy módnak rá. A szektorok le vannak zárva, a Lebegő szemek mindenhol ott repülnek a város felett… – Ezredes – szólalt meg Davis először a társalgás folyamán – mi keressük a Szempárt immár évek óta és nem tudunk róla többet, mint amikor elkezdtük. Óvatos, okos és nyilvánvalóan megfelelő anyagi támogatással rendelkezik. És ha ez még nem lenne elég, bárki, akinek bárminemű kapcsolata van vele, teljességgel lojális hozzá. – Ez olyan, mintha egy szektatagot próbálna meg rábírni, hogy kiadja az ő Messiását – tette hozzá Rush. Lydecker elhúzta a száját. – Akkor… van egy másik célpont. A Szempárhoz kapcsolódik – elővett a dzsekije zsebéből egy kötegnyi fotót az SNN videóból, ami Seth-et rögzítette. – Felismerik? Mindkét férfi a fényképekre pillantott, majd egymásra. Láthatóan ingerültté váltak a képek látványától. Rush fölnézve azt kérdezte: – Tudja a fickó nevét? – Én abban reménykedtem, hogy talán maguk igen – felelte Lydecker mézesmázosan. – Mert az biztos, hogy a játszótársait felismerik… azok a seattle-i zsaruk úgy röpködtek, akár a konfetti. Nézze – mondta Rush előrehajolva – csak annyit tudunk, hogy ez a fiú a szart is kiverte néhány kiváló

282

MAX ALLAN COLLINS

emberünkből… úgyhogy mit sem szeretnénk jobban, mint elkapni. – És utána beledöngölni a földbe – tette hozzá Davis. – Nekem úgy tűnik, akkor egy oldalon állunk – mondta Lydecker. – De valóban csak ennyit tudnak a fiúról? Arról fogalmuk sincs, miért keveredett összetűzésbe az embereikkel? Italboltot rabolt, mutogatta magát iskoláskölyköknek, vagy mi? Rush ismét Davis-re nézett, aki megvonta a vállát, majd felelt a kérdésre. – Van egy fickó, Ryan Devane, szektorparancsnok, nagyhatalmú… A kölyök beleártotta magát az ügyeibe. Davis kiegészítette: – Lenyúlta a nem hivatalos bevételeinek egy részét. – A kölyök összeütközésbe keveredett az embereinkkel és lefogadom, hogy nem látott még ilyet… meglógott. Devane-t amúgy napok óta nem látta senki. Lydecker szökevény tanítványára büszkén azt mondta: – Akkor Devane halott… ő egy fantasztikus képességekkel megáldott fiatalember. – Nekem mondja? – kérdezte Davis. – Eltörte a sógorom kulcscsontját. – De senki nem találta meg a kölyköt. – vette vissza a szót Rush. – Pedig elhiheti, nincs egy talpalatnyi föld ebben az átkozott városban, ahol ne kerestük volna. – Még mindig keresik? Davis és Rush a vállukat vonva a fejüket rázták. – Akkor hát… - állt fel Lydecker az asztaltól – menjünk és élesszük újra azt a keresést.


283

LYDECKER a következő hat órát Rush-al és Davisszel töltötte. Seth fotóját mutogatták mindenfelé, mesés jutalmat ígértek bárminemű, Szempárral kapcsolatos nyomért, felkerestek minden besúgót, rosszéletűt és szemétládát, akivel a két detektív valaha is találkozott – és bizony az nem kevés – de semmi eredmény. Az ezredes hátradőlt a jelzés nélküli autó hátsó ülésén. – Hogy a fenébe lehetséges ez? – fakadt ki végül. – Ez a tetű Szempár itt ténykedik ebben a városban már… évek óta. És senki sem tud róla semmit? Rush az anyósülésről hátravigyorgott: – Azt kell mondjam magának: én megmondtam, vagy nem? Lydecker visszafojtotta magában a vágyat, hogy erre visszavágjon, különben is fontosabb dolgok jártak az eszében. – Talán rossz oldalról közelítjük meg a dolgot – szólalt meg végül. – Tud olyan oldalt, amit még nem próbáltunk? – kérdezte Davis a kormány mögül. – Úgy gondolom. Ennek a fantasztikus képességekkel megáldott fiatalembernek van egy orvosi problémája. – Miféle? – nézett rá Rush. – Remegéssel járó rohamok. Kizárólag egy enzimmel lehet képes kontrollálni a szimptómákat. Trytophan-nal. Ez ugyan nem tiltott szer, de a fiú, hogy ne keltsen feltűnést, nyilván a feketepiacon szerzi be… Van valami ötletük, hogy hol kellene kezdenünk a keresést ebben a városban? A detektívek egy sokat sejtető összenézést követően bólintottak.

284

MAX ALLAN COLLINS

– Dőljön hátra és pihenjen, ezredes – mondta Davis. – A város túlsó oldalára megyünk. Egy órába is beletelhet. Útközben Davis elmagyarázta, hogy a férfit, akihez mennek az elmúlt három évben kétszer vitték be illegális szerek árusításáért. – A fickónak pokoli jó Johnnie Cochran-je van. Lydecker elmosolyodott a kifejezést hallván. Eltűnődött, vajon a zsaru tudja-e, hogy valóban létezett egy Johnnie Cochran aki még jóval a Lökés előtt, OJ Simpson felmentetésével szerzett magának hírnevet. – Hogy hívják az emberünket? – Johan Bryant. A jelzés nélküli autó végül leparkolt egy jókora ház előtt a kertvárosban. A ház és a telek, amin állt a mostanság divatossá vált retro-ranch stílusú újgazdag birtokok közé tartozott. Az egész utca tele volt olyan épületekkel, amik lakói egyértelműen a felső tízezer köreibe tartoztak. – Szép lakás egy drogdílerhez képest – jegyezte meg Lydecker. A gondosan nyírt fű közepén egy „SZOMSZÉDOK A SZOMSZÉDOKÉRT” tábla állt. Rush helyeselt a felvetésre. – Most már biztos, hogy rossz szakmát választottunk. Davis bólintott. – Ezredes, nagyjából az összes seggfej a város ezen részében valami nagypályás rohadék. Máskülönben hogy élhetnének így a jelen gazdasági helyzet mellett? – Akkor miért nem tartóztatják le őket? – Megtesszük – mondta Rush. – De aki nem bűnöző ezen a környéken, az nyomorult védőügyvéd.


285

Aha, akkor ezt értik azon, hogy „szomszédok a szomszédokrét” – gondolta Lydecker. Egy attraktív harmincas, fehér ruhás szőke nyitott nekik ajtót. Azonnal felismerte Rush-t és – anélkül, hogy bemutatkozott volna – bevezette a kis csoportot a jobb oldali hatalmas szobába. A falak pasztell sárgák voltak, a plafon fehér, a függönyök szintén, anyaguk pedig vaskos és nehéz. Lehetett volna akár nappali is a helyiség, de Lydecker arra következtetett az egyetlen ott található bútorból, egy hatalmas fehér zongorából, hogy inkább amolyan zeneszoba-féleség lehet. A zongoránál egy férfi ült, aki kizárásos alapon Johan Bryant kellett, hogy legyen. Kezeit kényelmesen a klaviatúrán nyugtatta. Nem állt fel, mikor a trió besétált a szobába. Rush haladt elől, Davis utána, Lydecker pedig kicsit lemaradva tőlük. Bryant magas volt, tipikus árja arcvonásokkal. Ránézésre lehetett volna akár egy egykori Hitler Jugend is, de hosszú szőke lófarokba kötött haja nem illett ebbe a képbe. – Rush, Davis, hogy ityeg? – kérdezte egy harminckét fogát kivillantó vigyor kíséretében. Sárga V-nyakú pulóvert és szandált viselt. Egy pohár átlátszó folyadék nyugodott nem messze a kezétől a zongorán. – Magával viszont nem hiszem, hogy találkoztunk – nézett messzebbre a nyomozók mögött álló szürke dzsekis alakra. – Még nem – mosolyodott el Lydecker. – Sam bácsinak szüksége van rád – mondta Rush a dílernek az ezredesre mutatva.

286

MAX ALLAN COLLINS

– Ezúttal nem a Rendőrség Egészségügyi és Nyugdíjalapjáról van szó? – kérdezte Bryant, az ujjaival lazán a billentyűkkel szórakozva. – Fejezd be! – morgott Rush. Bryant erre csak egy ironikus mosollyal válaszolt. A nyomozók megközelítették a széken ücsörgő Bryant-et. Miközben Lydecker előhúzta a zsebéből a fotót, a díler folytatta a lassú melódiát, amit a zongorán játszott. – Egy gyanúsítottat próbálunk előkeríteni, – mondta az ezredes – nem kábítószeres nyomozást végzünk. Bryant bólintott. Lydecker folytatta. – A személy, akit keresünk Tryptophan-on él. – Azt beszerezheti a patikában. – A patikák nyilvántartást vezetnek az ilyen természetű vásárlásokról. A vevőnek alá kell írnia egy nyomtatványt. A gyanúsított, akit keresünk ezt minden bizonnyal el akarja kerülni. Nézze meg a képeket. Bryant ismét lassan bólintott, Lydecker odadobta elé a képeket. – Látta már őt korábban? – Nem – válaszolta Bryant anélkül, hogy felpillantott volna, szemei továbbra is a billentyűkre koncentráltak. Lydecker elkapta a lófarkát és beleverte a fejét a klaviatúrába. A zongora és a gazdája egyszerre üvöltött fel fájdalmasan. A nő ekkor rontott be a szobába egy nagy pisztollyal a kicsi kezei közt, de Davis egy gyors mozdulattal elvette tőle és kikísérte a helységből. Lydecker hátrébb lépett, hagyta, hogy a díler vissza tudjon egyenesedni és rendbeszedje az arcát, amin csak néhány seb és horzsolás éktelenkedett. A homloka volt


287

az egyedüli, ami enyhén vérzett, össze is kente vele a sárga felsőjét. Megpróbált felállni, de Rush rátette a kezét a vállára és visszanyomta a székbe. – A beszélgetés még nem ért véget. A díler felnézett a nyomozóra, de az megrázta a fejét. Lydecker ebből arra következtetett, hogy Bryantnek és ezeknek a rendőröknek van valami egymás közötti megegyezésük… de erre az esetre az nem vonatkozik. A díler visszaült és az ujjait automatikusan a klaviatúrára tette, de ezután már nem kezdett rajta játszani. Lydecker átnyújtott neki egy kendőt, amivel letörölte az arcáról a vért, majd azt mondta: – Köszönöm. – Netalán kíván még egy pillantást vetni azokra a képekre? – kérdezte tőle Lydecker. Bryant nyelt egyet, majd ránézett a fotókra, amit az ezredes mutatott neki. – Óh igen, így közelebbről megnézve… úgy tűnik, mégis láttam már. – Emlékszik rá, hogy hol? – Igen… igen. Megmutathatom maguknak, hogy hol. Örömmel segítek. Lydecker elmosolyodott és kedvesen megütögette a férfi vállát. – Mindig öröm együttműködni egy tisztes törvénytisztelő állampolgárral. – Ha… ha megmondom, hol lakik, akkor végeztünk? – Az ön részével igen. – felelte az ezredes. És kis szerencsével – gondolta – a szökevény X5össel is.

288

MAX ALLAN COLLINS Logan Cale apartmanja Seattle, Washington, 2019

SETH még mindig aludt a vendégszobában, mikor Logan belépett hozzá a friss hírekkel. Felkapcsolta a villanyt és óvatosan megrázta, próbálván nem felriasztani. Nem akart az az ébresztőóra lenni, amit ez a fiú lecsap. – A gé… gép végzett? – kérdezte Seth álmosan. Felült aztán ásított egy hatalmasat. – A türelem meghozta gyümölcsét – mosolyodott el Logan. – A program feltörte a kódot. Seth ettől hirtelen éber lett és fókuszált. – Mi derült ki a fájlokból? Pár másodperc múlva mindketten a nagyszobában ültek a bőr kanapén, Logan pedig egy köteg papírt mutogatott a fiúnak. – Mikor felmásoltad azokat az adatokat a lemezre barátom, megszereztél nekünk mindent. – Mindent? Hogy érted azt, hogy mindent? – Mindent, amire csak szükségünk lehet. – ledobta a papírokat a fiú elé az asztalra. – Vannak benne dátumok, festmények, összegek… minden átkozott bűncselekmény, amit csak Kafelnyikov és Sterling valaha elkövetett együtt. – Nem hülyülsz? – Minden itt van, Seth. Minden egyes tranzakció… beleértve a legközelebbit is. Seth szemei elkerekedtek. – Tudod, mit terveznek legközelebb? – MI tudjuk, Seth. – Mit, hol, és mikor? – Na igen. Itt az ideje, hogy hívjuk az FBI-t. Seth arcán furcsa grimasz jelent meg.


289

– Hogy mit mondtál? – Megszegik az Amerikai Műkincsek Védelméről szóló törvényt. Hívhatjuk a szövetségieket, hogy letartóztassák őket. – Logan, ezt nem gondolhatod komolyan. – Miért nem? – A Szempár összedolgozik a szövikkel? Azok mind kurvára korruptak, hisz még te magad mondtad. – Korrupció mindenhol van, ez igaz. De én ismerek becsületes embereket is a szövetségi hatóságoknál. – Ja azok járnak a szűz sztrip csajokkal, ugye? – Seth megrázta a fejét. – Figyelj Logan, itt a kínálkozó alkalom két dologra is. Hogy megállítsuk ezt a mocsadék Sterling-et és Kafelnyikov-ot, a másik, hogy megszerezzük a kulcsot, ami a jövőmhöz kell. – Mikor legutóbb „megállítottál” egy „mocsadékot” Seth… végeztél vele. – Szóval akkor erről van szó… Logan, nem fogom egyiküket sem megölni, legalábbis nem most azonnal… ők a kapcsolatunk a Manticore-hoz. És különben meg, Jézusom! A Manticore maga a szövetségi kormányzat. Lydecker egy nyomorult szövi! Logan tudta, hogy a fiúnak igaza van, de úgy érezte, hogy a vér az utolsó akciót követően még mindig nem mosódott le a kezéről. – Nézd – folytatta Seth – ehhez mit szólsz? Megakadályozzuk a következő üzletüket, megmentjük a te nagy Amerikád egy darabját, hogy megnyugodjon a lelked, a Szempár a nyilvánosság elé tárja a szélhámosságaikat egy nagy leleplező riportban és juttatunk egy nagyobb összeget a Seth Túlélési Alapba. Logan a fejét rázta. – Nem. Megint elveszted a fejed és én egy újabb ember haláláért leszek felelős… talán többért is.

290

MAX ALLAN COLLINS

Seth talpra ugrott és vadul gesztikulálni kezdett. – Hát még mindig nem érted? Nem te vagy a felelős, ha megölök valakit… hanem én! – Társak vagyunk, emlékszel? Seth felhördült. – Akkor talán azt bontsuk is fel. Mostantól kezdve egyedül dolgozom. Amikor közösködünk, te amúgy is csak apró morzsákkal akarod betömni a pofámat. – Morzsákkal, mint például az infók a diszkről? – A diszkről, amit ÉN loptam el neked… Logan, megállíthatod ezeket a mocskokat, vagy nem. A te döntésed. Logan élete legnagyobb sóhajával válaszolt. – Rendben… tedd, amit tenned kell… nyilván az a gyilkosság. Aztán hozd el a képeket és tartsd meg a pénzt. – Mennyiről is van szó itt egészen pontosan? – kérdezte Seth, sikertelenül palástolva a kíváncsiságát. Logan elolvasta a lapon álló szöveget. – „Cow’s Skull: Red, White, and Blue” Georgia O’Keeffe-től. A vásárlók koreai milliárdosok és az összeg valószínűleg olyan egymillió-egy körül lesz. Seth visszahuppant a kanapéra és úgy vigyorgott, mint egy gyerek, aki megkapta a régóta várt ajándékát. – Az megteszi, ember. Az megteszi. – El akarsz tűnni utána? Mi lesz akkor a Manticoreal? – Először legyen meg a pénz, aztán gondolkodom ilyesmin. Hol lesz az üzlet és mikor? Logan szeme visszatévedt a kinyomtatott lapokra. – A Space Needle tetején… - az órájára nézett …úgy négy óra múlva. – Akkor addig is elturistáskodom ott egy ideig. – A Needle nem fogad turistákat már egy ideje.


291

– Mindegy… akkor addig visszamegyek a kecómba, hogy felkészüljek. Felállván Logan az X5-ös szemébe nézett. Egymásra mosolyogtak, talán, mert zavarban érezték magukat egy kicsit, és talán, de csak talán azért is, mert barátként tekintettek már a másikra. – Sok szerencsét, partner – mondta Logan. – Kösz, tesó. SETH negyven perccel később érkezett haza kicsinyke lakásába. Egy cellánál alig valamivel volt nagyobb, egyetlen ablakát olcsó sötétítőfüggöny fedte. Kényelmi szolgáltatásként járt hozzá egy ágy, öltözőszekrény, minihűtő, főzőlap, mikrosütő, két szék, egy dohányzóasztal, egy lyukméretű WC és egy fürdő egy káddal, amelyben a fürdés fizikai képtelenségnek számított, legfeljebb zuhanyzásra volt alkalmas. Az ágy mellett egy tucatnyi könyv hevert egymásra hányva. Egy részük Lökés előtti harmadosztályú horror volt, a másik pedig fegyverekről vagy harcművészetekről szóló kézikönyv. Azért Logan lakása lényegesen otthonosabb volt, ezt Seth is tudta. Felvette munkaruháját, ami fekete nadrágból és felsőből, valamint fekete csizmából állt. A hideg időre való tekintettel előkészítette szintén fekete kesztyűit, sapkáját és dzsekijét is. Eső borult a városra és úgy tűnt, marad is egy jó ideig. Több mint egy hete nem esett Seattle-ben, ami errefelé felettébb különös. Úgy tűnt, mintha most is csak Seth kedvéért érkezett volna, mert a fiúnak szüksége volt egy sötét, holdvilágmentes éjszakára. De a folyamatosan szakadó eső azért enyhén szólva is több

292

MAX ALLAN COLLINS

volt, mint szükséges. Seth remélte, hogy azért apad valamicskét, mire útnak indul. Nem sok ideje volt indulásig. Felkapott egy régi Seattle útikönyvet, hogy amit csak lehet, megtudjon a Needle-ről. 1962-ben épült a Világkiállításra, 185 méter magas, 25 reflektor világítja meg és mikor elkészült, a legmagasabb épület volt a Mississippi folyótól nyugatra. Három lift vezet fel a kilátó szintre és az alatta található forgó étteremhez. A földszinten van egy szuvenírbolt 30 méterrel magasabban pedig egy bankett terem várja a vendégeket. Ez nem volt épp sok információ – az útikönyvet még azelőtt írták, hogy a torony megszűnt volna turistalátványosság lenni – de a semminél mindenesetre több. Aztán hirtelen egy autót hallott az utcán. Ezen a környéken egy autó motorjának a hangja még a nevetésnél is ritkább volt. Csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak saját kocsit – Seth az övét, egy romos Toyota-t tömbökkel arrébb, egy raktárházban rejtette el – így a motorzúgás tíz alkalomból kilencszer zsarukra utalt, ami mindig beindította Seth vészjelzőjét. Amikor meghallotta a második autót, már biztosra tudta, hogy valami gond van. Odasétált az ablak mellé és óvatosan kikémlelt a függöny mögül. Két rendőrautó állt meg keresztben az utcán, elállva az utat. Közvetlen mögöttük érkezett egy harmadik is, méghozzá egy SWAT furgon. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy az a valami gond, konkrétan neki szól… Figyelt még pár másodpercig, hogy jobban tisztában legyen az előállt helyzettel… …és ekkor meglátta Lydecker-t kiszállni az egyik autóból.


293

Egy újabb másodpercet vesztegetett el a megdöbbenésre. Hogy a fenébe találta meg őt régi Manticore-os kiképzője? Felkapta a dzsekijét, sapkáját, kesztyűit, feltépte az ajtót és mint akit puskából lőttek ki, megindult felfelé a lépcsőn. Lydecker emberei nyilván körülvették az épületet, de még fel kell jutniuk a lakásához, és mire az meglesz, ő már messze jár. A ruháit futás közben kapta magára. Belecsusszant a dzsekijébe, felhúzta a kesztyűt és a sapkát, de közben még csak nem is lassított. Mikor a tetőkijárathoz ért, megpróbálta kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Kintről hallotta a szakadó esőt, ami úgy kopogott, mintha bebocsátást akarna kérni a házba és a szelet is, aminek süvítése egy szellem fájdalmas sírására emlékeztetett. Hátrébb lépett egyet, és lendületet véve vállal áttörte az ajtót. Az eső nehéz cseppjei úgy döfködték, mintha ezernyi apró kést szúrnának a testébe. Megfordult, visszacsukta az ajtót, keresett egy rudat a tetőn és kipeckelte vele a kilincset kívülről. Úgy szakadt, hogy szinte át sem lehetett látni az esőfüggönyön. Seth az épület peremét vette célba. Onnan már látta, hogy a szomszédos ház jó öt méterre van ettől. Lepillantva látta, ahogy a rendőrök és a SWAT körülveszik az épületet és, hogy néhányuk meg is indul felfelé a tűzlétrán. Tett pár lépést hátra, lendületet vett és nekifutásból átugrott a másik épület tetejére. Nem sikerült valami finomra a földet érése, így kénytelen volt egy előrebukfencben levezetni a lendületet, majd a gurulásból azonnal felpattant és futott tovább a következő épület tetejének irányába. Két ugrással később a sarokház tetején járt, de akkor már nem sietett. Feltépte a tetőajtót és kényelmesen lesétált a lépcsőn az utcára.

294

MAX ALLAN COLLINS

Az ajtón kilépve visszanézett a saját lakása felé és látta, amint Lydecker az öklével mérgében egy rendőrautó tetejét püföli. Dühösen vicsorgó fogainak fehérje szinte odáig világított. Seth-et megelégedéssel töltötte el, hogy a legendás önuralommal rendelkező ezredest így ki tudta hozni a sodrából. Megfordult és kényelmes tempóval megindult az autója felé. Semmi oka nem volt arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Már csak annyit kellett tennie, hogy minél messzebb kerül Lydecker-től és embereitől. Egy dologban már egészen biztos volt: az esti lesz az utolsó Logan Cale-el partnerségben végrehajtott akciója. Seattle túl veszélyessé vált számára. Ha egykori parancsnoka egyszer már rátalált, rá fog ismét. Seth tudta, hogy Lydecker soha nem adja fel, nem viseli el a kudarcot, az nem annak a rohadéknak a stílusa. A pénz, amit Sterling és Kafelnyikov pár órával későbbi műkincseladásából akart lekapcsolni, mostanra fontosabbá vált, mint eddig bármikor… Ez volt az ő jövője, talán az egyetlen esély, hogy legyen neki olyan… Minden erre vezette őt ezen az éjszakán és neki meg is felelt így. A Manticore az X5-ösöket sokféle akcióra kiképezte, minél nagyobb a nyomás, annál jobban teljesítenek. És Seth úgy érezte, hogy minden valószínűség szerint Zack-et nem számítva ő a legkiválóbb mindük közül. Ezen az estén itt volt a lehetőség, hogy ezt bizonyítsa is… …de azért abban erősen kételkedett, hogy egykori tanára nagy lelkesedéssel venne részt azon a diplomaosztó ceremónián.

Tizenkettedik fejezet

NEM ELADÓ Patyolat Mosoda Seattle, Washington, 2019 Max sötét pólójában, kék farmerjában, edzőcipőben ült Vogelsang-el szemben a férfi irodájában. A helységnek megvolt a maga légköre, amit leginkább tojástekercsek, tisztítószerek, cigarettafüst és valami olyasmi adott, amiről nem lehetett megállapítani, hogy mosószer-e vagy csak rég megromlott barbecue-szósz. Az összeg, amit Max az üzlet tulajdonosának juttatott, nyilván nem volt elég egy tisztességes takarításra, vagy egy öltözéknyi új ruhára. A túlsúlyos, körszakállas magánkopó most is úgy volt öltözve, mintha nagyon gyorsan kellett volna magára kapkodnia a ruháit egy igen sötét szobában... már ha nem szándékosan volt rajta egy nyilván az éjszaka is viselt égszínkék ing és egy rikítóan zöld nadrág, amik elegye így, a távolban egyesülő föld és ég bizarr tükörképét adta. – Mit találtál? – kérdezte Max azonnal a lényegre térve. Nem akart több időt elvesztegetni ott, mint feltétlenül szükséges. Nem volt benne biztos, hogy a szoba aromája valaha is kijön majd a ruháiból, különösen akkor nem, ha ebben a mosodában tisztíttatná. És különben is akadt még milliónyi más dolga. Az ég esőre állt és biztos volt benne, hogy nem soká el is kezd szakadni.

295

296

MAX ALLAN COLLINS

– A nőről a Tahoe-ban nem találtam semmit, – mondta a detektív, miközben néhány papírt tanulmányozott. Gondosan igyekezett kerülni az ügyfele tekintetét. – Semmit – visszhangozta Max. A férfi fölnézett és megeresztett egy félszeg mosolyt. – Tíz éve volt. Én mondtam neked, hogy eltarthat egy ideig. – És mi a helyzet a rosszfiúval? Vogelsang a fejét ingatta – Róla sincs semmi, pedig a rendőrségi kapcsolatom utánanézett a vonalkód tetoválásnak is. Semmit nem talált. Max előredőlt, szemeiből düh sugárzott. – A fiú együtt dolgozik a Szempárral és a Szempár olyasvalaki, aki nagyon érdekli a zsarukat… szóval lennie kell valaminek. – Azt mondani, hogy együtt dolgozik a Szempárral, olyan mintha azt mondanánk, hogy rendszeresen együtt lóg Zorróval. – Kivel? – Lökés előtti utalás. Bocsi. A francba, de fiatal vagy… Egyébként pedig, ha együtt van a Szempárral, akkor átkozottul nehéz lesz bármit is kideríteni róla. A Szempár nem csak egy hang meg két szem egy televíziós adásból… sokkal inkább olyan, mint egy hálózat. Az emberek, akik együtt dolgoznak vele, mind lojálisak és nem beszélnek semmiről senkinek. Ha nem tartozol közéjük, semmit nem tudsz meg tőlük. Max kezdte úgy érezni, hogy a remény lassan meghal benne. Úgy jött ide, hogy tudta, Seattle nagy város, de Vogelsang ismeri kívülről belülről, ő maga


297

pedig képzett katona csakúgy, mint Seth. Akkor mégis miért nem képes egyikük sem megtalálni fiút? – Szóval akkor semmi újat nem tudtunk meg? Akkor miért is fizetlek én téged? Juttasd az eszembe, kérlek. Vogelsang egy vállvonás kíséretében kortyolt néhányat a fedős csészéjéből – hogy mi járt éppen a fejében, azt nem lehetett volna megmondani, de a szemei sokat sejtetően néztek – közben a gondolataiba révedve a homlokát ráncolta, mintha valami fájdalmas dolgot készülne mondani. – Vogelsang! A férfi kis híján talpra ugrott ijedtében és a csészéjének tartalmát is kiborította volna, ha nincs rajta a fedél. – Te csipogtattál engem – emlékeztette Max. – Miért? Hogy személyesen mondhasd el, nem találtál semmit? A férfi lerakta a csészét és idegesen elmosolyodott. – Gondolom azért hívtalak, mert valamit csak megtudtam. Max-et újra elöntötte a remény, de próbálta az érzelmeit kontroll alatt tartani. – Mégis mi volna az? – …nem én vagyok az egyetlen, aki a fiú után érdeklődik. Max szemei tágra nyíltak és visszazuhant a székbe. Ki kereshet még az ő testvérét? Azonnal két név ugrott az eszébe: Lydecker és Sterling… és azután még egy: Kafelnyikov. – Honnan tudod? – Az egész utca erről beszél. Max ismét előredőlt a székében. – Ezt magyarázd el.

298

MAX ALLAN COLLINS

– Egy zálogház tulaja, a neve Jacobs, ő… szóval nem éppen az a fajta törvénytisztelő állampolgár. Inkább úgy mondhatnánk… szóval… – Gennyláda – zárta le a köntörfalazást Max. – Olyan nehéz elképzelni, hogy te ilyen emberekkel tartasz kapcsolatot. Mit mondott neked? A nyomozó nem akadt fenn a szarkazmuson. – Szóval ő mesélte, hogy nem én voltam az első, aki mostanában egy vonalkód tetoválású fiú után érdeklődött. – Ki más volt még? – Na itt kezd a dolog… ijesztő lenni. Valaki, akinek nagy befolyása van, akár még szövetségi szinten is. Két mocskos zsaruval… már bocsáss meg a szóhasználatért… járja a környéket ez az alak. – Miféle alak? – A nevét nem tudom. Csak hogy egy szőke pasi és nem különösebben nagydarab, vagy ilyesmi… de mégis a frászt hozza mindenkire, aki találkozik vele. Jacobs azt mondta, hogy majd’ összecsinálta magát tőle félelmében. Jacobs, gondolom sejted, nem épp a társadalom legjavával üzletel nap mint nap… nem tudok olyanról, ami megijesztette volna őt valaha is. Ha úgy lenne, valószínű nem itt tartana jelenleg. Vogelsang láthatóan ideges volt és úgy tűnt, soha nem áll majd be a szája. Max ugyan hallgatta, de a gondolatai azon jártak, hogy a szőke férfi vajon Lydecker, Sterling, vagy Kafelnyikov volt. Már az utóbbi kettő is épp eléggé rossznak tűnt, de ha a Manticore van Seth nyomában, akkor minden eddiginél sürgősebbé vált, hogy rátaláljon. - Egyébként Jacobs körbeérdeklődött és kiderült, hogy a két zsaru meg a szőke pasi minden bűnözőt felkerestek az utcán, a megélhetésiektől kezdve egészen


299

a kapcsolatokkal rendelkezőkig. Ha nem beszéltek, megverték őket, még akkor is, ha amúgy fizetnek a védelemért – Az aggodalma őszintének tűnt és talán egy kicsit Max-ért is szólt. – Figyelj Max, a tűzzel játszunk. Ha ez az ügy szövetségi szintű, én… – Oké – mutatta Max a kezeivel, hogy nyugodjon meg – Vissza a Földre, nyugi. A detektív bólintott és próbálta normalizálni a légzését. – Van ötleted, hogy ki lehetett a szőke fickó? – Nincs… talán fel kéne bérelnünk egy detektívet, hogy kiderítse. Ezzel úgy tűnt, kissé megbántotta a férfit. – Nagyon vicces. – Tudott valamit mondani Jacobs barátod a fiúról? Vogelsang a fejét ingatta. – Nem, de hegyezi a fülét. Ráállítottam minden kapcsolatomat a városban az ügyre. – Jó – engedte ki a levegőt Max. – Helyes. Vogelsang bólintott és próbált olyan ártatlan arcot vágni, amilyet csak tudott. – Gyorsan fogy a pénz, kölyök. Max elég csúnya tekintetét látván a férfi feltette a kezeit, mintha megadná magát. – Mit mondhatnék? Többletköltségeim vannak… az utcán csak úgy lehet infót szerezni, hogy megkensz embereket. És nem kevéssel, ha nem tudnád. Ezenkívül nekem is élnem kell valamiből. Max felállt a székből és meglehetősen hideg pillantásokat lövellt felé. – Ha pénzt akarsz, Mr. Vogelsang… segítened kell nekem megszerezni. – Hó-hó-hó… - integetett a kezeivel a férfi, úgy mintha egy rossz pantomimes akarná eljátszani csatáját

300

MAX ALLAN COLLINS

a széllel. – Én hivatalból törvénytisztelő állampolgár vagyok, tudod… az engedéllyel együtt jár. Én nem követek el bűncselekményt. Max megeresztett felé egy amolyan „Na ne már!” típusú nézést. A férfi elvigyorodott. – Na jó, meglátjuk mit tehetek. Van egy ismerősöm aki néha szokott a törvényesség határán üzletelni. – Akkor mondd… Csak a névére van szükségem. A férfi pislogott párat, mintha elvesztette volna a fonalat egy pillanatra. – Kinek a nevére? – Tételezzük fel… persze hipotetikusan, hisz nem akarok megbántani egy törvénytisztelő állampolgárt… ha lenne egy értékes műtárgyad, kihez fordulnál, ha el akarnád adni? – Feltételezem bizalmas természetű üzletről lenne szó. Max bólintott. A férfi folytatta. – Egy könyvelési tételként nem megjelenő tranzakció. – Ne hagyd, hogy bárki is azt mondja lassú a felfogásod. – Nagy értékről beszélünk most? – Óh igen. Elláthatna téged tojástekerccsel jó ideig. Vogelsang a gondolataiba mélyedt hosszú pillanatokra. – Felejtsd el a fickót, akit mondtam az előbb… Jacobs? Ő túl kis hal ahhoz. De van egy másik fickó és ő nem is lakik messze innen. A neve Sherwood. – Hol találom meg? – Mostanában nem áll túl jól a szénája, de nagyon érti a dolgát. Jelenleg egy régi épületben üzletel a Broad Street-en.


301

– Szükségem van arra, hogy bemutasson valaki Mr. Sherwood-nak? – Igen. – Na és ki tenné azt meg nekem? – kérdezte, ahogy állt fel a székéből. Vogelsang elvigyorodott és összefonta az ujjait. – Talán engem rá tudnál venni. Max a kezeivel az asztalra támaszkodva közel hajolt hozzá. – Meg akarod kapni a fizetséged? A detektív stílust váltott. – Felhívom neked természetesen. Egy jó ügyfélnek mindig örömmel teszek szívességet. Bemutatlak neki. Nem fáradtság. – Akkor hívd. Vogelsang telefonált. Max figyelmesen hallgatta a beszélgetést. A nyomozó következetesen Woody-nak hívta Sherwoodot. A társalgás barátságos mivoltából Max azt vonta le, hogy nem ő az első, akit Vogelsang beajánl az orgazdának. Ezt az is megerősítette, hogy a nyomozó olyanokat mondott a telefonba, mint „igazi minőségi áru” és „megbízható eladó”. Vogelsang eltakarta a kezével és azt kérdezte: – Egy óra múlva megfelel? – Mondjuk. A férfi továbbadta az információt és közben bólintott egyet Max felé. A beszélgetést egy „Megmondom neki”-vel zárta, majd lerakta a kagylót. Átadta a lánynak a kapott instrukciókat, majd a végén hozzátette: – Jobb oldalt a harmadik ajtó lesz. Max megköszönte neki a segítséget.

302

MAX ALLAN COLLINS

– Tehát akkor – folytatta Vogelsang boldogan – mikor legközelebb látlak, pénzt is adsz majd. – Naná – mosolygott vissza Max az ajtóból. – És legközelebb mikor látlak, nyilván szolgálsz majd információval. A lakásába visszatérve Max átöltözött a fekete zárt felsőjébe, magára vette a bőrdzsekijét és vastagabb fekete nadrágját, hogy jobban védje magát az időjárás viszontagságaitól az úton. Összecsomagolta a Grant Wood-ot és az Óceán Szívét, majd felpattant a Ninjajára és nekivágott az éjszakának a címre, amit Vogelsang-től kapott. Az idő esőre állt és várható volt, hogy hamarosan rászakad a városra. Ezt Max is tudta, és aggódott is, hogy a megfelelően záró csomagolás ellenére is a festményben kárt tehet az víz. Ezért húzatta is a gépet, ahogy csak bírta és élvezte a magas fordulaton pörgő motor zenéjét. Az első esőcseppek épp akkor érték, mikor behajtott a romos, ajtó nélküli háromszintes téglaépületbe. Ablakainak nagy része ki volt törve, a falai omladoztak, egyedül a tető tűnt megfelelő állapotúnak. Max leparkolta a Ninja-t, leszállt róla és körülnézett. Egy hatalmas előtérben állt, amelynek egykor mindkét oldalán irodák sorakoztak, de mostanra már csak nyitott ajtójú, lyukas falú bódéknak tűntek, amelyeknek hiányos ablakain keresztül szabadon rohangálhat a szél. Hallani lehetett, ahogy patkányok futkároztak mindenfelé és pusztították az épület még egyben maradt részeit. Nem meglepő módon az épület áram híján sötét volt, és ha Max nem lett volna génmanipulált, elemlámpa nélkül biztos nem boldogul.


303

Talán Vogelsang kiadott? – gondolkodott. – Csapdába sétálok? Lehet, hogy valójában Lydecker és/vagy Sterling és/vagy Kafelnyikov azok a sötétben bujkáló patkányok? Úgy vitte a kezében a táskát, mintha pizza lenne, amit neki kell kiszállítania. Végighaladt az előtéren a harmadik ajtóig, ami az egyetlen csukott volt az egész emeleten. Megnyugtatta, hogy az ajtó alatt fényt látott kiszűrődni a helyiségből. De persze, ettől még lehet csapda… A túlzott elővigyázatosság azonban soha nem volt rá jellemző, úgyhogy benyitott a szobába. Meglepő módon az, az épület többi részétől eltérően kitűnő állapotban volt, leszámítva azt a kosárlabda nagyságú lyukat a jobboldali falon, ami akaratlanul is a szomszédos irodába kinéző ablaknak tűnt. De minden más remek állapotban volt, a falak épek, az ajtón volt zár és még a világítást is megoldották. A szoba közepén egy jókora fém íróasztal terpeszkedett TV-vel a tetején és két hozzáillő fémszékkel az ügyfelek oldalán. A hátsó fal mellett egy kisebb asztal állt, aminek tetején egy főzőlap pihent. Attól nem messze egy nyitott ajtó vezetett a helyiséghez tartozó kicsiny fürdőszobába. Egy hálózsák hevert feltekerve a sarokban egy extra kisméretű hűtőszekrény mellett. Spártai egyszerűség uralta a szobát, de legalább tiszta volt. Az asztal mögött egy ősrégi széken a kezeit összefonva ült egy hetven körüli őszes férfi. Drótkeretes szemüveget viselt, amely nem homályosította el szemének sötét tónusait, orra alatt vékony, de hetyke bajuszt viselt, ami az állán nőtt hosszú ősz szakállal kiteljesítette a Kentucky Fried Chicken logóemberének arcát. Fekete, a divatból már

304

MAX ALLAN COLLINS

kiment, de kifogástalan állapotú öltönyt hordott, egy egyszerű fehér inggel, nyakkendő nélkül. Környezetének dacára egyértelműen üzletember benyomását keltette Max számára. – Mr. Sherwood? – kérdezte a lány az ajtón belépve. A férfi felállt és hellyel kínálta Max-et. – Megköszönném, ha Woody-nak szólítana… Max, ugye? – Igen – mosolyodott el a lány. – Szokatlan hely az üzleteléshez. Ön uh… itt is lakik? – ahogy leült, a férfi is követte. – Jelen pillanatban azt kell mondjam, igen… A műkereskedői üzlet néha arra kényszeríti az embert, hogy megszorításokat eszközöljön az életterét illetően. – És ez például vonatkozik az ágyra is? A férfi sóhajtott, de válasza derűs volt. – Nem tagadom, hogy mostanság kissé elkerültek a sikerek… de csak egy üzletnyire vagyok a húsosbödöntől. – Az szép része Seattle-nek? – Ez egy kifejezés, drágám. Lökés előtti. Komolyan fiatalabbakkal kellene lógnom – gondolta Max. Sherwood folytatta. – Tudja, kedveském, maga fiatal, csinos és egészségesnek tűnik. Max értetlenül nézett rá. – Köszönöm… gondolom. De mi köze van ezeknek az üzlethez, amit készülünk megkötni? – Különösebben semmi, csak megjegyeztem. Általában az emberek, akik eladnivalókat hoznak ide, jobb szó híján tolvajok. A fiatalok rendszerint drogfüggők is, és nem rendelkeznek a kegyed…


305

kisugárzásával. Az idősebbek pedig olyan… megkeseredettek, amilyen remélem maga sohasem lesz. Max nem tudta mit feleljen erre, de mindegy is volt, Sherwood folytatta tovább. – Most nem azt mondom, hogy egy nő… egy fiatal nő… ne lehetne tolvaj, nagyon jó tolvaj. Ismertem jónéhányat az évek során… De azok egytől egyig… vagy durvák voltak, mint a pokróc, vagy leszbikusok… esetleg mindkettő. Nem tudván, hogy most sértett vagy lenyűgözött legyen, Max azt felelte: – És azon gondolkodik, hogy leszbikus vagyok-e? A férfi bemutatott egy harminckét fogat kivillantó mosolyt. – Az én koromban drágám, azt hiszem ez már átkozottul mindegy. Max visszamosolygott rá. A maga módján elragadónak találta az öregurat. – Szeretné látni, hogy mit hoztam magának? – Óh igen. Azt hiszem megvolt a kellő mértékű csevegés, hogy kialakuljon a megfelelő társadalmi kapcsolat, nemde? A lány csak egy újabb mosollyal felelt. Sherwoodnak háttal kinyitotta a táskát, elrejtette az Óceán Szívét a zsebébe, majd előhúzta a festményt. Ahogy megfordult, a férfi álla majd’ leesett a csodálkozástól. Egy hosszú pillanat után azt kérdezte: – Ez… ez az eredeti? – Annak kell lennie – mosolyodott el Max – De nem bántódom meg, ha ellenőrizni akarja. – Kérem. A lány feltette a képet az asztalra, majd Sherwood előhúzott egy szerkezetet, amit, mint elmagyarázta

306

MAX ALLAN COLLINS

UVIKH-nak hívnak. Azután felállt és az asztal fölé görnyedve azt mondta: – Leoltaná a lámpát, kedveském? Max teljesítette a kérést. Az orgazda bekapcsolta a szerkezetet és végigvizsgálta vele a képet. Ahogy ránézett a férfi arcára, Max most valahogy… vészjóslónak találta, aztán tekintetét ismét a képre fordította és figyelte, ahogy az UV sugár végigpásztázza centiről centire. – Drágám – mondta végül a férfi – nem kétséges, hogy ez egy eredeti Grant Wood. Mindent megtéve, hogy az izgatottságát fedezze, Max megkérdezte: – Mennyit ér? – Normál esetben… hat számjegyet simán. De azt magácska is sejtheti, hogy nem őrizgetek itt annyi pénzt. Ha egészen őszinte akarok lenni, semennyi pénzt nem őrizgetek errefelé… de vevőket tudok rá szerezni. Max gyomra lüktetett az izgalomtól. – És, mi lesz a következő lépésünk? A férfi arcán apró grimaszszerű vigyor jelent meg. – Feltételezem arról szó sem lehet, hogy rám bízza néhány napra. – Én kedvelem, Woody, de annyira azért nem. – Nem tudom hibáztatni érte. Akkor a következő a helyzet. Ha az értékéhez közeli áron akarjuk eladni ezt a gyönyörű festményt valakinek, a vásárló tesztelni akarja majd. Ragaszkodni fog hozzá… És ahhoz itt kell, hogy legyen nálam a kép. Max-nek nagyon nem volt ínyére az ötlet. – És akkor mégis mi tartaná magát vissza attól, hogy átcsesszen?


307

– A koromat és a Viagra árát leszámítva? – aztán komolyra fordította a szót – Csak a szavam. Mr. Vogelsang nem kezeskedett értem? – Óh igen… de ki kezeskedik azért a tetűért? – Igaz, igaz… de én biztosíthatom, becsületes vagyok. – Woody, lopott holmikkal üzletel. – Ez igaz, de becsülettel. Max elnevette magát. – Oké, Woody hívjon, én elhozom a képet és bárki, aki ellenőrizni akarja az eredetiségét, ellenőrizheti. – Ez megvalósíthatónak tűnik, de lenne két hozzáfűznivalóm. – Csak tessék. – Először: az én szerepem az, hogy elkülönítsem a vevőktől és őket magától, én biztosítom mindkettőjük anonimitását. Védelem attól, hogy bármelyikőtök megpróbálja feldobni a másikat... szintén egy Lökés előtti kifejezés. Ez ismerős? – Ez igen. – Másodszor: közeleg a zivatar és valószínűleg nagy lesz a rohadék. Nem kellene megkockáztatnia, hogy keresztül viszi rajta a festményt, még akkor sem, ha jól zár az a táska. Max széttárta a karját, tudta, hogy a férfi mond valamit. – Talán igaz, de akkor sem hagyom itt a képet. Önnek tisztességes arca van, Woody, de csak most találkoztunk… és lehet, hogy becsületes csirkefogó, de attól még csirkefogó. A férfi csettintett egyet. – Ez tény… és az is, hogy ezzel most igen nagy segítségére leszek kegyednek. – Jó. Akkor hát?

308

MAX ALLAN COLLINS

Az orgazda sóhajtott egyet. – Rendben, kishölgy. Hadd telefonáljak egyet. Van egy vevőm, aki számára tökéletes lenne ez a gyönyörűség. – Kiváló. Meséljen a férfiról… vagy nőről. A beszélgetés során először Sherwood rosszallóan nézett rá. – Nem adhatom meg a nevét, és nem beszélhetek a hátteréről sem. Ön kétségbe vonja az etikai és professzionális hozzáállásomat. Max nem felelt semmit, de látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Sherwood előhúzott egy mobilt a zsebéből. – Akkor telefonáljak? Megteszek mindent, hogy a vevő most rögtön idejöjjön. – …Telefonáljon. – De kegyed nem lehet itt. Ez viszont már fel is dühítette Max-et! – Woody, nem engedhetem meg, hogy ne legyek itt. Sherwood kiegészítette előbbi mondandóját. – Nem drágám… én úgy értettem, hogy itt ebben a helyiségben. Felajánlom önnek a szomszédos irodát, azon van egy nyílás, amin keresztül hallgatózhat. – azzal a jobboldali falon mögötte éktelenkedő kosárlabda méretű lyukra mutatott. A nyílás tökéletes rálátást biztosított Max-nek a szobában folyó tranzakcióra. – De még mindig azt mondom, hogy nagyobb biztonságban érezném magam, ha tudnám ki a vásárló. – Ez nem alku tárgya, drágám. Ezzel kegyedet is ugyanúgy védem.


309

Max felállt, megfogta a fémből készült széket és két kecses kezével egy hatalmas reccsenés kíséretében letörte a hátlapját. Sherwood szemeiben egy pillanatra ijedtség jelent meg. – Én kedvelem a céltudatos nőket… Mr. Glickman a neve és többet nem tudok róla. Valószínűleg ő is csak egy közvetítő, egy befektetői konzorcium ügynöke. Ami viszont biztos vele kapcsolatban… és gondolom ez önnek is megfelel… hogy mindig készpénzben, kis címletekkel fizet… tízesekkel, húszasokkal… és soha nem alkudozik az árból. Egy ilyen minőségi áruért nyilván nem keveset adna… Telefonáljak neki? Max elmosolyodott. – Csak rajta, hadd virítsák a lóvét. Sherwood arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg. – Tehát azért mégiscsak otthon van valamennyire a Lökés-előtti szleng világában. Nemde, kisboszorkány? Húsz perc elteltével az eső még mindig megnyugtató zenéjét játszotta az iroda ablakain, csak néha törte meg az andalító szimfóniát egy-egy velőtrázó dörrenés. Max és a Ninja-ja a Sherwood-é melletti irodában pihentek, amikor kintről egy autó ajtajának csapódása hallatszott. A lány gyorsan a falba vájt lyukhoz sietett és elfoglalta pozícióját, ami kellő védelmet biztosított neki, hogy a rejtélyes Mr. Glickman ne vehesse észre. Ami Sherwood-ot illeti, ő a legkevésbé sem tűnt idegesnek és hamar nyilvánvalóvá vált Max számára, hogy nem ő az első, aki abból a rejtekből kísér figyelemmel egy tranzakciót. Azon is eltűnődött egy pillanatig, hogy a lyukat a falba talán épp egy

310

MAX ALLAN COLLINS

elégedetlen ügyfél képezte az orgazda fejének beleverésével… Az árnyékból nézte, ahogy két férfi halad el az iroda törött ablakú ajtaja előtt, de csak az alakjukat volt képes kivenni. Aztán látta, ahogy belépnek Sherwood-hoz. – Mi történt a székkel? - kérdezte az egyikük tompa orrhangon. – Vandálok – felelte az orgazda, ahogy felállt. – Mr. Glickman, elnézését kell kérnem, hogy iderángattam ilyen időben… - mutatott a festményre, ami az asztalon pihent teljes pompájában - …de ahogy a telefonban is említettem, egy eredeti Grant Wood-ról van szó. Azzal büszkén mosolyogva a vevők felé fordította a képet. – Nyilvánvalóan az – mondta egy másik hang. – Én, uh… még nem találkoztam a társával. Ezzel megszegte az etikettet. – Megszegni az etikettet? – felelte a második hang dühösen. – Szerintem nem ez itt a legnagyobb gond. Max-ben egy pillanatra megfagyott a vér. Ő már hallotta ezt a hangot korábban! Jared Sterling villájának előterében… az őrség egyik tagja! Maurer, a nagydarab kopasz szinesbőrű … – Miféle gond? – kérdezte Sherwood. Láthatóan nem értette, miről van szó. A két férfi közelebb lépett hozzá, amivel bekerültek Max látóterébe. A jobb oldali – Maurer – hosszú fekete esőkabátot viselt, az orrán pedig vastag kötést. Mellette állt Mr. Glickman, rajta egy elegáns sportzakó volt. Max őt is felismerte, nem is lehetett volna eltéveszteni. A haja még mindig rövid volt, és az arcáról nem szívódtak fel a sebhelyek, amik akkorák voltak, mint a Grand Canyon. Sterling biztonsági főnöke.


311

– Az a gond – mondta Glickman – hogy egy olyan festményt próbál eladni nekünk, amit a főnökünktől loptak. Sherwood egész testével remegni kezdett. – Én… én… én… nekem fogalmam sem volt… – Szigorúan titkoltuk a média elől. De maga a műkereskedői bizniszben utazik, tudnia kellett, hogy ez a kép Mr. Sterling tulajdona. – De… uram… arról fogalmam sem volt, hogy Mr. Sterling az ön megbízója. Én abban a tudatban voltam, hogy tengerentúli vásárlók konzorciumát képviseli… Bocsásson meg. – Nem – felelte nyersen Glickman. Benyúlt a zakója alá és Max már tudta, hogy nem egy zsebkendőt készül előhúzni onnan. Gyorsan tett három lépést hátra és lendületből keresztülvetette magát a pozdorjából készült falon. Épp abban a pillanatban robbant be az irodába, ahogy Maurer meghúzta a ravaszt. Max-nek esélye sem volt időben érkezni. Bár egyértelműen semmit nem ért, Sherwood reflexből maga elé kapta a festményt, ahogy a fegyver eldördült. A 9mm-es lövedéke golflabdányi lyukat vágott a festménybe, mielőtt az orgazda fejébe fúródott volna. – A festmény! – kiáltotta el magát Glickman, de akkor már késő volt. Maurer újra tüzelt, újabb károkat okozva ezzel a műremekben. A lövedék ezúttal a mellkasán érte Sherwood-ot. Az idős férfi visszazuhant a székébe és kiejtette a kezéből a képet. Szemei élettelenül bámultak a semmibe. Max ekkor tudott akcióba lendülni. Olyan erővel rúgta orrba Maurer-t, hogy leesett az arcáról a kötés. A férfi elejtette a fegyvert és hanyatt vágódott a padlón. A kezével próbálta a vérzést csillapítani és közben üvöltött a fájdalomtól. Glickman fedezék mögé

312

MAX ALLAN COLLINS

vetődött, amikor Max áttörte a falat és onnan tüzelt a lányra, de egyensúlyát vesztve nem tudott pontosan célozni, ezért a lövés csak a falból szakított ki egy darabot. A lány ott termett mellette, mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát és lendületből ágyékon rúgta. A férfi nekirepült a háta mögötti falnak. A szája sikolyra tárult, de hang nem jött ki rajta. Azonban nem hagyta magát egykönnyen. A fájdalom aligha volt ismeretlen a számára, a rengeteg harc megedzette már eléggé, hogy még maradjon lélekjelenléte egy újabb lövést leadni. Azonban ez sem talált, Max válla fölött elsuhanva tépte fel a fal egy darabját. A földön fetrengve, nem messze a halott orgazdától Maurer-nek sikerült a saját vérétől tocsogó kezeivel megtalálni a fegyverét és Max-re emelte. Csak abba nem gondolt bele, hogy milyen közel van a felettese a lányhoz. Abban a pillanatban, hogy tüzelt, Max félreugrott az útból és Maurer golyója egyenesen Glickman mellkasába fúródott. Az őszülő biztonsági főnök szemei tágra nyíltak a fájdalomtól és meglepettségtől, ahogy a lövés ereje nekivágta a falnak. Lenézett a sebre, majd fel Maurerra. Halála előtti utolsó szavai inkább tűntek köhögésnek: – Te hülye fasz. – Óh a francba. – mondta Maurer, ahogy körbeforgott, fegyverével célpontot keresve, de úgy tűnt a lány köddé vált. A következő pillanatban már csak azt érezte, hogy Max oldalról elkapja a karját és hátracsavarja. Sikított a fájdalomtól és a vértől tocsogó fegyvert azon nyomban kiejtette a kezéből. Max nem engedte el, sőtt, tovább csavarta a karját, egészen a


313

törés határáig. Az őrnek ez már annyira fájt, hogy még sikoltani sem bírt. – Egy kérdés – parancsolt rá Max dühösen és keményen. – Ha rossz a válasz, búcsút mondhatsz a karodnak. Kifejtett még egy kis plusz erőt, hogy nyomatékosítsa mondandóját. Maurer a sírás szélén állt és könyörgött. – Kérdezz! Kérdezz! – Hol van most Sterling?! A férfi megpróbálta hátrafordítani a fejét, hogy lássa Max-et, de a lány tovább csavarta a kezét, ezért azonnal feladta. – Halljam azt a választ! – dörrent rá Max. – Oké, oké! A Needle-nél van. A lány elgondolkodva kicsit engedett a szorításon, Maurer pedig kiengedett egy kevés levegőt, ahogy enyhült a fájdalma, el azonban nem múlt, mert Max továbbra is szorosan fogta. A lány tisztában volt vele, hogy ha elengedi, akkor azon nyomban rá akar majd támadni, vagy a fegyvere után kap. – A Space Needle-nél? – Mi a… ismersz más kibaszott Needle-t is…? Ott köt üzletet. – Részleteket! – már nem is törődött vele, hogy fizikai ráhatással nyomatékosítsa mondanivalóját, Maurer tökéletesen együttműködő volt. – A főnök és a ruszki, valami árut passzolnak le a koreaiaknak. A legfelső szinten. – Most? – Kevesebb, mint egy óra múlva… igen. – Köszönöm – mondta Max, azzal elengedte a férfi karját. Maurer bizonytalanul állt egy pillanatig, majd azt mondta:

314

MAX ALLAN COLLINS

– Nem… nem, fogok neked több gondot okozni. – Tudom – felelte Max és azzal nyaktövön vágta a férfit. Maga mögött hagyva a sérült képet, a halott orgazdát, a halott biztonsági főnököt és az eszméletlen Maurer-t, akinek lesz magyaráznivalója, – hogyan tette tönkre a képet, ölte meg a főnökét, ilyenek – útnak indult. Legalább a nyakék még nála volt, a gyönyörű tárgy, ami már oly sok halált okozott, ezért a súlya jóval nehezebbnek tűnt a valósnál. Véget kellett vetnie ennek, mielőtt a testvére lenne a következő, akit elveszít. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett Sherwood-ra és ingatta a fejét. Az öregfiúnak nem kellett volna még meghalnia, ennek ellenére nem volt bűntudata a halála miatt. Ő választotta ezt az utat, még akkor is, ha soha nem jutott a „húsosbödön” közelébe. Megkedvelte az orgazdát rövid, de emlékezetes ismeretségük alatt. Mostanra mégsem volt már számára több, mint egy újabb valaki, akit Sterling vagy Kafelnyikov elvett tőle. Egy újabb társ, akit kegyetlenül lemészároltak, mint a Kínai klán-t… Felvette narancssárga napszemüvegét, kitolta a Ninja-t az irodából, felpattant rá, begyújtotta a motort és kilőtt vele az ajtón keresztül a dühöngő viharba. A szél úgy fújt, hogy az eső szinte vízszintesen esett, úgy csípte Max arcát akár ezernyi apró gombostű, ahogy hajtott felfelé a Broad Street-en a Space Needle felé. A lány azonban ezzel mit sem törődött. Azt kívánta, bár csak esne még ennél is jobban. Bárcsak kisöpörné a sok mocskot, bűnt és korrupciót ebből a városból. Ebből az egész magából kifordult országból…


315

Egy kiégett épületben parkolta le a motorját két tömbre a Needle-től. Így közelebbről felnézve a toronyra csodálkozott, hogy milyen hatalmasnak tűnik számára. Természetesen látta már a Needle-t – az ember nem élhet úgy a Smaragdvárosban, hogy nem látta – de soha nem figyelte meg közelebbről. Az épület úgy magaslott ott több, mint száznyolcvan méter magasan a város felett, akár egy hatalmas fémből készült virág. Az éjszaka olyan sötét volt és az eső olyan sűrű, hogy csak a villámlásokkor volt képes kivenni a körvonalait. A 60-as években az álomszerű jövő fáklyájának épült, most csak a szelleme volt egy olyan soha el nem jött világnak, amely naiv reményeit a Lökés örökre lerombolta. A Lökést követő években a látogatók száma egyre csak apadt és apadt, ami végül az épületben található étterem bezárásához vezetett. Nem sokkal később a kilátót is bezárták – túl sok ember vetette ki magát onnan – és utolsóként a bankett terem is kénytelen volt lehúzni a redőnyöket. Mostanra az épület nem volt több, mint a város összes graffitisének kiállítóhelye. A Needle egyszerre megannyi színben pompázott, vörös, fekete, sárga, fehér, a hatalmas épületének minden pontját alkotások borították az összes elképzelhető színben. Max számára most az első emeleti ajándékbolt – amelynek ablakai már mutatóban sem voltak meg – tűnt a legegyszerűbb bejáratnak. A környék olyan lepusztult állapotban volt, ami Max-et a kiképzésen látott videókban Bejrutnak és Szarajevónak nevezett helyekre emlékeztette. Ép ablakok a környéken csak két, a Needle tövében parkoló autóban voltak. Egy gyenge bádogfedő volt felettük, amin az eső úgy dobolt, akár az indiánok a

316

MAX ALLAN COLLINS

tam-tamon. Max közelebb lopózott, amíg a parkoló szélén sikerült bebújnia egy kuka mögé, hogy onnan figyelje meg őket jobban. Az egyik egy drága kivitelű Lexus volt kaliforniai rendszámmal – nyilván Kafelnyikov autója – a másik egy öreg bérelt Hummer, ami Max-et a Manticore-ban eltöltött időkre emlékeztette. Mindkét autó mellett állt egy őr. Aki a Hummer-t őrizte alacsonyabb volt, mint a másik és idegesen járt fel s alá egy cigarettával a szájában. A másik őr, aki Max-hez közelebb volt, a Lexus-nak támaszkodott háttal és az ő irányába nézett. Az első pillanatban a lány azt hitte, hogy a férfi észrevette, de aztán kiderült, hogy csak a semmibe bámul. De attól még biztos volt, hogy észre fogja őt venni, amint megindul… és akkor lőttek a meglepetés erejének. A kuka mögött talált egy kavicsot, ami alig volt nagyobb, mint egy kockacukor és eldobta az utca másik oldalára. A kavics koppant néhányat az aszfalton, de aligha elég hangosan, hogy meg lehessen hallani az esőben. A két őr becsületére legyen mondva, hogy ők mégis abba az irányba kapták a fejüket… Max ezt kihasználva gyorsan a Lexus mellett termett. – Mi lenni áz? – kérdezte az alacsonyabb a társától, enyhe keleti akcentussal a szavaiban. – Fogalmam sincs – felelte unottan a Lexus melletti férfi. Így közelebbről megismerte, hogy ez Jackson, a tüsihajú, pankrátor alkatú őr a Sterling galériából. – Nem kéne megnéz? – kérdezte a keleti fickó. – Tedd, amit akarsz. Strapáld csak magad, ha kedved van hozzá. Nekem azt mondták, hogy maradjak, ahol vagyok. A keleti fickó megkerülte a Hummer-t, közben meggyújtott egy újabb cigarettát.


317

Jackson lazán nekidőlt a Lexus vezető oldali ajtajának és az eget bámulta, micsoda tűzijáték! Max úgy döntött, hogy a másik fickót iktatja ki előbb. Begurult a Hummer alá, és amikor a férfi közel járt hozzá, kirántotta a bokáját. A férfi hirtelen levegőt sem kapott, mire a feje az aszfalton koppant, Max már elő is ugrott az autó alól. A keleti ámuló szemekkel nézett fel a lányra, talán azon járt az esze, hogy biztos álmodik, azért néz rá vissza egy ilyen gyönyörű arc… Aztán a gyönyörű arc tulajdonosa egy jobbhoroggal valóban az álmok birodalmába küldte. – Mondtál valamit? – kérdezte Jackson. De mivel nem kapott választ, felegyenesedett és rendesen kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen. Azonban mikor megfordult, már csak Max csizmáját látta, ahogy a lány egy kung-fu rúgással repült át az autó felett és rúgta őt fejbe. Jasckson hanyatt vágódott, a fogai közül szivárgott a vér, de megpróbált azonnal felállni. Max azonban egy jobbfelütéssel őt is álomba ringatta. Az eső szakadatlanul dobolt tovább a bádog fedélen. Anno régen, mikor a Needle turistalátványosságként üzemelt, három lift volt felelős az emberek szállításáért. Bár Max nem tervezte, hogy kipróbálja bármelyiket is, azért szerette volna tudni, hogy működnek-e. Ha Sterling az épület tetején szokta kötni a piszkos kis üzleteit, nyilván megoldotta, hogy miként juttasson áramot a liftekhez anélkül, hogy az emberein kívül bárki más képes legyen aktiválni. Max átlépett a törött ablakon, be az ajándékboltba és körülnézett anélkül, hogy akár a legkisebb zajt is csapta volna. Egyedül a ruhájáról lehulló vízcseppeknek adtak némi hangot. Az áram kapcsolója nyilván valahol a földszinten kellett hogy legyen. A por vastagon befedte

318

MAX ALLAN COLLINS

a padlót és a pultot, így még azt is tisztán láthatta, hogy hol volt a pénztárgép, mielőtt valaki kitépte volna a helyéből. Egy pillanatra megállt és figyelt… nem hallott semmi gyanúsat, úgyhogy folytatta útját. Balra egy átjáró vezetett egy folyosóra ahol a három lift volt. A folyosó elkanyarodott a távolban, ezért Max úgy döntött, hogy először ott néz körül, ahol épp jár. A pult túloldalán egy másik átjáró vezetett egy hátsó szobába. Max ismét óvatosan hallgatózott egy sort, majd belépett a helyiségbe. Koromsötét volt… olyan sötét, hogy még ő sem látott szinte semmit. Miután óvatosan körbevizslatott más kijáratokat keresve, visszatért a relatív világos boltba, amelyet egy pillanatra egy villám töltött meg fénnyel. Max megközelítette az átjárót és bekukucskált a felvonók előteréhez. Nem látott semmit. Tovább haladva meglátta a három liftet a jobb oldalon és azt is, hogy világít felettük a kis kijelző, ami az emeletszámot mutatja, tehát működtek! A legközelebbi fent volt a kilátóban, a másik kettő pedig lent a földszinten. A liftekkel szemben egykor üvegfal volt, mostanra abból csak a fém keretek maradtak és néhány nagyobb szilánk. Két méterre a legtávolabbi lifttől egy másik átjáró nyílt, aminek túloldaláról enyhe fény szűrődött ki. Max közelebb lopózott és bekukucskált… a kis szobában Sterling egyik emberét találta. Egy szabad vezetéken lógó villanykörte szolgált egyedüli fényforrásként. Az egyik falon hatalmas kapcsolószekrények sorakoztak, Sterling embere azokkal szemben ült egy roskadt széken és egy sportújságot olvasgatott, aminek címlapján egy attraktív


319

bikinis lány díszelgett. Max ezzel az alakkal még nem találkozott. Belépett a szobába és megkérdezte: – Ha végeztél vele, elkérhetem? Mire a férfi összezavarodva felnézett Max meg is sorozta egy jobb-bal-jobb ütéskombinációval. Kiejtette az újságot a kezéből és hanyatt vágódott a székkel. Max hogy ne csapjon zajt, elkapta még mielőtt földet érhetett volna. Megfontolta, hogy esetleg az övén viselt zsinórral kötözze meg áldozatát, de végül arra jutott, hogy annak később is hasznát veheti még. Levette a férfi övét és azzal rögzítette a kezeit. Ha a lifttel megy fel, felhívja magára a figyelmet. Ezért kénytelen volt a lépcsőn megtenni ezt a hosszú utat a torony tetejére ahol a gonosz herceggel és undorító alattomos tanácsadójával volt találkája…

Tizenharmadik fejezet

A NEEDLE IGAZSÁGA Space Needle Seattle, Washington, 2019 A LIFTEK mögötti sarok után Max meglátta, amit keresett, az ajtót, amin az állt: LÉPCSŐHÁZ. Korábban le volt zárva, de mostanra a lakatot letörték róla, méghozzá nyilvánvalóan a közelmúltban, nem a vandálok többéves mementójaként lógott ott, akár egy furcsa szétnyílt fémvirág. Max óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett rajta. A lépcsők a sötétségbe burkolózva tekeregtek felfelé, amíg végül eltűntek a látótérből. A zuhogó eső úgy visszhangzott ott, akár egy karmester nélküli zenekar kaotikus szimfóniája. Max a sötét ellenére is tisztán ki tudta venni a lépcsőfokokon a vizes lábnyomokat. Úgy tűnt, nem ő az egyetlen turista, aki ma meglátogatja a Space Needle-t… A sötétség és az eső dobolása elrejtette a nyomokat, amiből rájöhetett volna, hogy a lábnyomok tulajdonosa vajon a lépcsőházban van-e még, vagy régen felért már a tetőre… Ahogy a vihar tombolt odakint, Max arra gondolt, hogy ha másra nem is lesz jó ez a közel kétszáz méteres séta felfelé, legalább megszárítkozik közben. A haja csatakokban ragadt a vállához, a kevés nem bőr ruhájából pedig még mindig csurgott a víz. Ha nem rendelkezne felturbózott génekkel, nyilván vacogott volna a hidegtől, de így csak annyit érzett, hogy az átlagosnál kicsit hűvösebb az idő. Amilyen csendesen

320


321

csak lehetett, megkezdte útját felfelé a lépcsőn. Végig a fal mellett haladt, akárcsak a lábnyomok tulajdonosa. Százhatvan lépéssel később belépett a bankett terembe, amelyet kevésbé pusztítottak le a vandálok, mint tették azt a földszinttel. A város fényeit elhalványította a folyamatos villámlás, de Max macskaszemei még ilyen körülmények között is biztosították neki a megfelelő szintű látást… A helységben jóval több asztal volt annál, mintsem, hogy egy pillantással meg lehessen őket számolni. Nagyrészüket már felborogatták, de akadt olyan is, amin még a terítő is rajta volt. Többségét azonban ujjnyi vastag kosz fedte. A lila bársonnyal borított székek szerteszét hevertek mindenfelé, az annál kisebb tárgyakat – porcelán, ezüst étkészlet, lámpa, még a vizes poharak is – már rég széthordták innen. Az ablakok nagyobb épségben voltak, mint a földszinten, de még így is akadt köztük olyan, amit kitörtek. Normál esetben csak a város fényei pislákolták be a helységet, amit most a rendszeres villámlások fénye vadul táncoló árnyékokkal töltött be. Max éberen figyelt, hogy van-e bármi nyoma a másik behatolónak, de nem hallott semmit, csak a szél üvöltését és eső kopogását. Még mindig elég hosszú út várt rá felfelé, de visszafojtotta magában a vágyat, hogy azt futva tegye meg. Még az ő különleges erőnlétével sem volt értelme megkockáztatni, hogy pont a végére fulladjon ki. Végtére is nem tudhatta, hogy mi várja odafent a Needle tetején. Energiájának elvesztegetése taktikai öngyilkosság lett volna részéről. Tudta, hogy az étteremig, ami százötven méterrel volt magasabban, nem lesz újabb pihenési lehetőség. Innentől odáig nincs más, csak a lépcsők…

322

MAX ALLAN COLLINS

…és talán még a másik „turista” aki ott jár előtte valahol. Az unalmas lépcsőzést arra használta, hogy gondolkodjon. Megpróbálta megsaccolni a rá várók számát a járművek méretéből. A Lexus-ba hat ember fér be, a Hummer-be legfeljebb még plussz kettő, ami azt jelenti, hogy az ellenség létszáma nem lehet több tizennégynél… és abból hármat már ki is iktatott. Ettől még persze az a tizenegy ember nyilván mind fel van fegyverezve. Valószínűleg a lépcsőn előtte járó alak is közéjük tartozik, ha nem, és – ismeretlen okokból – hozzá hasonlóan azt tervezi, hogy keresztbe tegyen Sterling-nek, akkor az a tizenegy inkább egy tucat… egy tucat fegyver… ami csak rá vár. Azon is gondolkozott, hogy ha ez egy kápét képért típusú üzlet, akkor vajon miért a kilátóban bonyolítják, mikor az étterem – különösen ilyen időjárási körülmények mellett – sokkal alkalmasabb helyszín lenne. Mikor felért, készen állt a legrosszabbra, ami az ajtó mögött várhatja… …de csak néma csend, vastag por és sötétség üdvözölte ott. Úgy tűnt, eső és szél ide vagy oda az üzlet olyan helyen zajlik, amibe mindkét fél beleegyezett. Talán csak az ilyen relatív nyílt terepek azok, ahol a hozzájuk hasonló bizalmatlan emberek is megbíznak egymásban. Ezt a 640 lépést és százötven méternyi lépcsőzést követően, még Max genetikailag tökéletesített izmai is égtek. Pihenésként nekitámaszkodott a falnak. Így száznyolcvan méterrel a város felett, a tomboló vihar kellős közepén egy olyan sötét helységben találta magát, ahol még az ő X5-ös szemeivel sem volt képes kivenni a részleteket. Látta a magasított pultot, amelyet bár az étterem közepén helyeztek el, mégis kiváló


323

kilátást nyújtott azoknak, akik a város innen nyíló csodálatos panorámáját akarták élvezni. A falakat juharfa dukkó borította, amelynek sajátos légköre még nem veszett el és nappali órákban valószínű, hogy még némi természetes fényt is biztosít a helységnek. Bár vastag por fedte be az ülések párnáit, néhol kilátszott az eredeti sárga színük, ami valószínűleg nappal szintén hozzátesz az étterem világosságához. Az egyik kezével lesöpört egy kevés izzadtságot a szemöldökéről. A légzése könnyed volt és szabályos. Jól érezte magát, sőt már szinte egészen frissnek, készen az utolsó menetre azzal a még hátralévő hat méterrel. Ha azt letudta, végleg kiiktathatja Sterling-et Kafelnyikov-ot… és talán, csak talán magát Lydecker-t is… – Az istenit, csinálj már néha pár felülést - mondta a fiatal férfihang tőle jobbra. Max villámgyorsan odafordult felé harci pózban. A sötétségből a hang folytatta: – És az érzékeid is valami pokoli rosszak… A francba, hát azt sem tudtad, hogy itt vagyok.. Max dühösen – hisz végülis a hangnak igaza volt – azt felelte: – Fejezd be ezt az átkozott bújócskázást. Gyere elő és teszteld a harci képességeimet első kézből. A fiatal férfi előlépett az árnyékból. Fekete ruhát viselt és fekete símaszkot, amit egyelőre nem húzott az arcába, így még a katonásan rövidre nyírt barna haja is kilátszott alóla egy kicsit. Keskeny, szögletes arca volt és zöld szemei, egyértelműen jóképű férfivá érett. Max érezte, hogy egyszerre csak minden egyes izom a testében elgyengül és nem a lépcsőzés miatt. Seth.

324

MAX ALLAN COLLINS

Nem Zack, hanem Seth… aki nem volt ott a szökés éjszakáján velük… lehet, hogy Lydecker X5-öse lett? Vagy valóban az a lázadó, akinek az SNN mutatta? Kicsit visszavett a harci pozícióból, de nem nyugodott meg. – Mi a fenét keresel te itt, Seth? – Csodálkozom, hogy felismertél. De te ki vagy? Jondy? Vagy inkább Max? – Azt hittem, már rájöttél… – A vonalkódod látszott egy pillanatra, mikor nekidőltél a falnak, hugi. Szóval én azt mondanám, hogy Max vagy. A lány bólintott és egy érzelemhullám – egyfajta jóleső melegség, mert a testvére felismerte – futott végig rajta eközben. Seth szemei összeszűkültek és azt kérdezte tőle a tető felé mutatva: – Tudod mi folyik odafenn? Max bólintott. A fiú arca továbbra is túl szigorú volt, érzelemnek jelét sem mutatta – csak Zack volt képes még nála is keményebben nézni. – Ez az utolsó esélyem, hogy eltűnjek a Manticore elől örökre. – Eltűnni? – csodálkozott Max. – Pontosan. Csatlakozhatnál hozzám. Újabb érzelemhullám futott át Max testén, de visszafogta magát. – Honnan tudjam, hogy nem vagy Lydecker-rel? A fiú arcán zavar jelent meg. Sértett, megbántott zavar. – Miért mondasz ilyeneket? Max-ből szinte kirobbant a vád. – Mikor elfutottunk, te nem jöttél velünk!


325

Seth dühösen vágott vissza. – Mert elkaptak! – Igen, így van… és visszarángattak magukkal. Kitüntetéssel végeztél, tesó? – azzal tett egy fenyegető lépést a fiú felé harci állásban. De az meg sem mozdult. – Még azon az éjszakán meg tudtam szökni. Az a kettő azt hitte, sikerült elkapnia, de én lenyomtam a kis mocskokat és megszöktem a zűrzavarban. Azóta is csak menekülök folyamatosan, ahogy gondolom te is. A lány, még ha gyanakodva is tekintett rá, a szívéből kívánta, testének minden porcikája arra vágyott, hogy ez igaz legyen. Ha ő és még jópáran meg tudtak szökni azon az éjszakán, Seth-nek miért ne sikerülhetett volna? A genetikai programozás és katonai nevelés ellenére ott élt benne egy érzés, egy érzés, amit Lucy és az anyukája indított benne, nem beszélve persze Moodyról és a Kínai klánról, akik őmiatta lelték halálukat. Ez az érzés - ami hinni akart Seth igazában, jobban, mint korábban bármiben – szinte sírt egy családért, valakiért, akit a testvérének nevezhet… A fejében pillanatok alatt végbemenő folyamatokat autók kerekeinek csikorgása törte meg a parkoló felől – egy olyan hang amit csak ő… és valaki hozzá hasonló hallhatott meg… Mindketten odarohantak az ablakhoz és lenéztek az utcára. Egy keresőlámpa villant fel odalent, hirtelen megvilágítva mindent. Régről ismert Manticore SUV-ok parkoltak le és katonák rajzottak ki belőlük. – Lydecker – sziszegte Seth. – A francba! – kiáltott fel Max keserű dühvel. – Tudnom kellett volna, hogy benne vagy a zsebében – megpördülve azonnal megindított egy rúgást a fiú mellkasa felé, de az védte a támadást. Mire Max visszanyerte az egyensúlyát, Seth-nek volt ideje, hogy ő

326

MAX ALLAN COLLINS

is megpróbálkozzon egy rúgással, amit azonban a lány ügyesen kikerült… És akkor hirtelen ott álltak egymással szemben harcra felkészülve. Seth rázta a fejét, az arca szinte már kétségbeesettnek tűnt. – Max esküszöm neked, nem vagyok vele. Fogalmam sincs, hogy hogyan talált meg bennünket. Max szarkasztikusan megjegyezte: – Hú de nagy rejtély. – Hugi, mindkettőnknek el kell tűnnie innen. Max egy balegyenessel próbálkozott, de Seth hátrahajolt, elkapta a karját és azzal a lendülettel átdobta maga fölött, hogy aztán egy asztalon landoljon, ami a becsapódás erejétől darabokra tört. Mire Max talpra ugrott a romok közül, Seth már állt. – Fel kell hívnunk a lifteket. Ez lelassítja Lydeckert. Egy villám töltötte be fénnyel a helységet és mintha ez hozta volna el Max-nek a felismerést, Seth talán végig igazat beszélt… A tető felé mutatott. – Nem, nem lehet… látni fogják odafönn! Ezzel végképp elvesztenék a meglepetés erejét Sterling-gel, Kafelnyikov-val és a kis hadseregükkel szemben. De ekkor már késő volt érdemi beszélgetést folytatni az ügyben, Seth megnyomta a gombokat. Max csak abban reménykedhetett, hogy a fentiek nem figyelik a lift kijelzőjét. – Annyit megér – felelte Seth röviden. – Nem kaphat el minket Lydecker. – És ha már a liftben volt? – kérdezte Max dühösen. – A francba hugi! Kapj már el egy asztalt.


327

– Miért? – Mikor a lift felér, kipeckeljük az ajtókat, hogy ne hívhassák vissza őket… Így Lydecker-nek és a kis örömkatonáinak gyalog kell felmászniuk ide. Max itt kezdett komolyan hinni benne. Felkaptak mind a ketten egy-egy asztalt és megálltak velük a felvonókkal szemben. Mikor az első lift csengetése jelezte, hogy felért és nyílt az ajtaja, Max visszafojtotta a lélegzetét, attól félvén, hogy egy egész TAC team özönlik majd ki rajta… …de nem volt benne senki. Ahogy aztán a másodikban sem. Kipeckelték gyorsan mind a kettőnek az ajtaját, aztán a két testvér megállt egy rövid pillanatra, hogy diadalittasan egymásra mosolyogjanak. Mikor Seth megindult felfelé a lépcsőn a kilátó szintre, Max még hezitált pár másodpercig. Zavaros érzelmei küzdtek a paranoiával, hogy Seth valami módon talán mégis összedolgozik Lydecker-rel. Lehetséges, hogy ez mégis valamiféle csapda? De nem tűnődött sokáig. Bár az ezredes odalent van, a blokkolt liftek csak elodázzák az érkeztét. Csak egy lehetőség maradt, követni Seth-et a kilátóba. Max szinte felrepült az utolsó harminckét lépcsőfokon és a végén szinte kirobbant az ajtón a szakadó esőbe. Mindössze 1,6 másodpercébe telt, hogy felmérje az egész terepet. Az eső szakadatlanul kopogott a beton kilátó acélhálós tetején. A szint szélén egy méter magas fal volt, amiből három méterenként vasbeton oszlopok álltak ki. Mindegyikben négy lyuk volt, amiben egykor acélhuzalok futottak végig, hogy megakadályozzák az embereket az öngyilkosságban. Csakhogy a Needle már jó ideje nem szolgált turistalátványosságként és a

328

MAX ALLAN COLLINS

kábeleket azóta széthordták a tolvajok. Mostanra már csak a vékony oszlopok maradtak. A szél és az eső úgy tombolt, hogy a kilátón túlra pillantva a látótávolság egyenlő volt a nullával. A három lift szépen ott sorakozott egymás mellett a szint közepén balra a lépcsőház ajtajától, amin keresztül kitörve Max azt kellett lássa… …hogy Seth két tagbaszakadt esőkabátos koreaival harcol a liftek előtt. Jobbra pillantva sikerült kivennie Jared Sterling-et és egy idősebb koreait. Öltönyt és fekete esőkabátot viseltek, nedves hajukat egészen összezilálta a szél. Úgy festettek ettől, mintha Seth és a koreai verőlegények harca hatna így rájuk. Az internetmágnás kezében egy hatalmas fekete dosszié volt, amely nem kétséges, hogy tengerentúli eladásra szánt műremekeket tartalmazott. Az ázsiai pedig a jobb kezében egy tárcát tartott… valószínűleg épp az üzlet megkötésének pillanatában zavarták meg őket. Kafelnyikov nem volt a látótérben, de attól még könnyedén lehetett a kilátó másik oldalán. Abban pedig Max biztos volt, hogy Morales és Sterling biztonsági csapatának többi tagja szintén ott bújkálnak valahol a közelben. Ahogy Lydecker TAC Team-je is odatartott épp. És volt egy lift, aminek a blokkolására nem volt módjuk, így az ezredes is bármelyik pillanatban megteheti a maga melodramatikus belépőjét erre az esővel áztatott, széllel felsepert színpadra. Seth felütését követően az egyik koreainak az orrából vér spriccelt ki, kis vörös színt adva ezzel a sötét éjszakának. A férfi elterült a földön és nem mozdult. Ahogy az X5-ös a másik koreaival harcolt,


329

Max meglátta Morales-t, amint az fegyverrel a kezében a liftek mögül készül kibújni, Seth látóterén kívülről. Max megindult az őr felé, ami elvonta a férfi figyelmét a másik támadóról. Ugyan lőtt egyet, de a lány egy elhajlással kikerült a golyó útjából és ugyanezzel a lendülettel a következő pillanatban ágyékon is találta a férfit egy felütéssel. Morales sikolya szinte a szél üvöltését is elnyomta. Az egyik kezével azonnal a fájó testrészhez kapott és úgy rogyott térdre, mintha Max-hez akarna imádkozni. A lány elvette tőle fegyvert aztán egy gyomorszájra mért ütéssel talpra állította a férfit, hogy aztán lefejelhesse. Azután büszkeséggel nézte, ahogy a nagydarab Morales eszméletét vesztve terül ki a kilátó padlóján. Max ugyan nem látta, de mikor a férfi lőtt, Sterling és a koreai is odakapták a fejüket. Addigra már mindketten egyszerre fogták a dossziét és a pénzzel teli tárcát. A koreai félreértve a szituációt, azt gondolta, hogy Sterling elárulta, ezért meg akarta tartani a pénzt és a műkincseket is. Mire Max oda tudott nézni, a két műgyűjtő a földön birkózott már-már komikus helyzetet teremtve azzal, hogy mindketten görcsösen ragaszkodtak mindkét, a tranzakció tárgyát képező tételhez. Seth közben végzett a második koreai keményfiúval is. Elkapta a férfit egy balegyenessel és két gyors jobbossal, aki ezután ugyan talpon maradt, de a kezei tétlen lógtak a teste mellett, mintha könyörögne Sethnek a kiütésért. A fiú egy, a mellére mért pörgőrúgással meg is tette neki ezt a szívességet. A koreai hátrarepült, a feje hatalmasat koppant a lift melletti falon. Mire földet ért, már nem volt eszméleténél, talán meg is halt. Azután Seth megindult Sterling és a koreai vevő felé, csakhogy két újabb megtermett ázsiai állta útját. A

330

MAX ALLAN COLLINS

vevő testőrei, akik eddig a liftektől távolabbi sarok mögött várakoztak és most is csak azért indultak meg, hogy szétválasszák munkaadójukat és az amerikai műgyűjtőt. Közrefogták Seth-et, a fiú az egész rúgástechnikai arzenáljának bemutatásával tartotta magától távol őket. Ekkor Max előtt is feltűnt két nehézfiú, egy bandatag külsejű fehér fickó és egy erős felépítésű latino. A lány nem sokat teketóriázott, úgy rugaszkodott el egy hátrafliphez, hogy közben mind a két férfit mellberúgta. Sterling emberei hanyattvágódtak és látszólag egy időre harcképtelenné is váltak. Max meg is indult volna Sterling felé, csakhogy a bandás külsejű őr váratlanul elkapta a bokáját és keményen visszarántotta a földre. Ez fizikailag nem fájt a lánynak, sokkal inkább… felhúzta… de nagyon! Oldalvást feküdve a földön visszarúgott egymás után mindkét lábával. Az elsővel a férfi orrát, a másodikkal az állát találta telibe. Egy kisebb reccsenést egy nagyobb követett. Azután az őr jókisfiú módjára elszenderült… Csakhogy addigra már a latino is újra talpon volt és okosabbnak bizonyult annál mintsem, hogy pusztakezes harcban próbálja legyőzni Max-et. A hóna alatt hordott pisztolya felé nyúlt… de el már nem érte. A lány a földről felpattanva lendületből rúgta fejbe. Azonban gyengébbre sikerült, mint azt eredetileg tervezte, a férfi ugyan megszédült egy kicsit, de állva maradt. Max felugrott és ismét indított egy rúgást, ami aztán szinte levitte a latino arcáról az orrát. Önkívületlenül rogyott össze, de ezért inkább hálát adhatott. Sterling és a koreai gyűjtő a dulakodásuk során egészen a kilátó széléig sodródtak, már az alacsony perem szélén folyt a küzdelem, amit egyértelműen a


331

viharos szél és szakadó eső uralt. Hol egyikük, hol másikuk keveredett felül a táskáért és pénztárcáért folytatott harcban. Az ég szinte üvöltött rájuk, az eső pedig csúszóssá tette a lábuk alatt a talajt, ami így folyamatosan lezuhanással fenyegette őket. Sterlingnek egyszer csak sikerült magához kaparintania a tárcát és a táskát azzal a mozdulattal el is engedte. A koreai ettől elveszítette az egyensúlyát és lezuhant a korlátról. Az egyik kezével mintha Sterling segítségéért nyúlt volna, de a másikkal nem eresztette a táskát. Könyörgő szemekkel nézett a milliárdosra, de az csak tétlenül figyelte, ahogy sikoltva lezuhan a kilátóból. A képeket tartalmazó mappa úgy lebegett a kezében, akár egy furcsa szárny, mintha azzal próbálta volna elodázni a száznyolcvan méteres zuhanása végén rá váró biztos halált. A saját harca befejeztével, Max még látta a két milliárdos csatájának utolsó pillanatait. Azután a szemével azonnal Seth-et kereste, de csak a két koreai testőrt látta egymáson feküdni, akár a vágóhídon levágott marhákat. Körbenézett és akkor pillantotta meg Seth-et, aki Sterling felé tartott, hogy megszerezze tőle a tárcát. Aztán a testvérén túl meglátta Kafelnyikov-ot a kilátó másik oldala felől közelíteni. A rocksztár külsejű orosz haja csapzott volt az esőtől, kabátját térdtől nyakig begombolva viselte és egy kilencmillis Glock volt a kezében, amivel egyenesen Seth-re célzott. Seth nem láthatta az oroszt és bár Max kiáltott neki, hogy vigyázzon, a fegyver elsült és eltalálta a fiú bal vállát. Az X5-ös ettől elvesztette az egyensúlyát, de továbbra is csak haladt Sterling felé, aki az egyik kezében még mindig a tárcát szorongatta, a másikat pedig maga elé tartotta, akár a közlekedési rendőr,

332

MAX ALLAN COLLINS

mikor „Állj!”-t mutat. A felé tartó emberi gőzmozdony ellen ez bizony vajmi keveset ért. Még el is kiáltotta magát, bár az inkább tűnt sikolynak: – Megállni! Nem mintha azzal elért volna bármit is. Max és Kafelnyikov is feléjük futottak, az orosz kezében továbbra is ott díszelgett a fegyver. A második lövése célt tévesztett, épp mikor Seth az ép karjával kitépte Sterling kezéből a tárcát. A harmadik lövés azonban ismét talált. Ezúttal az X5-ös vádlijába fúródott a golyó és ettől elerőtlenedve rázuhant Sterling-re. A lendülete mindkettejüket a kilátó széléhez sodorta. Max egy hibátlan kung-fu-s mozdulattal kirúgta Kafelnyikov kezéből a fegyvert. Az orosz egyensúlyát vesztve megtántorodott, ezt kihasználva a lány egy újabb rúgást helyezett el a testén, amitől métereket repült hátra. Amikor megpróbált feltápászkodni, Max már ott volt mellette, felkapta a kabátjának hajtókájánál fogva és egy jobbegyenessel kiütötte. A bandavezér szemei ájultan csukódtak le. A nagydarab férfi öntudatlanul lógott a levegőben a fiatal lány kicsi kezei között. Max nem ragaszkodott az állapothoz, egyszerűen ledobta a földre Kafelnyikov-ot és megfordult, hogy lássa, amint az egymással küzdő Seth és Sterling egyre közelebb és közelebb sodródnak a kilátó pereméhez, amiben az eső és a szél is nagy segítségükre volt. Max hálát adott az égnek, hogy megtartotta azt a kötelet. Gyorsan lasszót készített belőle akár egy cowboy, aztán megindult a küzdő pár felé. Ahogy közelebb ért a két egymásba kapaszkodott férfihoz, Sterling lába megcsúszott a vizes betonon és magával rántva Seth-et átzuhant a korlát felett.


333

– Seth! – sikoltotta azonnal Max. Odafutott a peremhez és lenézve látta, ahogy Seth alig egy méterrel lejjebb a rossz kezének ujjaival kapaszkodik a korláton túli biztonsági perembe. A másik kezével a tárcát tartotta, amibe Sterling görcsösen csimpaszkodott. Úgy lógott ott, akár egy groteszk függő. Megrettenve nyöszörgött, mert az ujjai szép lassan kezdtek lecsúszni a nedves tárcáról. Max tudta, hogy csak másodpercei vannak. Átvetette a kötelet az egyik fémoszlopon, a másik végét pedig ledobta Seth-nek. A fiúnak nagy nehézségek árán sikerült átfognia a kilátó pereméről a kötélre. Sterling sikoltott, ahogy kishíján lezuhant, de végül mégis sikerült a kezeit a tárcán tartania. – Fölhúzlak titeket! – ordította túl a szelet és esőt Max. Seth csak bólintott, szinte már nyugodt arccal, ahogy azt a Manticore kiképzésen tanították nekik. Sterling viszont sikított: – Siess az ég szerelmére kislány! Bármit megkapsz tőlem, csak siess! Mielőtt Max cselekedhetett volna, azt érezte, hogy két kéz megragadja és felemeli a földről, majd egyszerűen áthajítja a korlát fölött. Megfordulva a levegőben ijedten a kötél után kapott, de ahelyett egy ruhadarabba sikerült belekapaszkodnia az egyik kezével és utána a másikkal is… …és egyszercsak ismét ott találta magát magasan egy város fölött lógva úgy, hogy csak Kafelnyikov kabátjának hajtókája tartja vissza a zuhanástól. A lábaival véletlenül megrúgta az alatta lógó Seth-et, ahogy azon küzdött, hogy rendes fogást találjon az kabáton. Kafelnyikov-nak is minden erejére szüksége volt, hogy sikerüljön magát megtartania. Az egyik kezével erősen kapaszkodott a kilátó peremébe, de a

334

MAX ALLAN COLLINS

másikkal még mindig a Glock-ot szorongatta. Dühösen Max-re mordult: – Te nyomorult kurva! A kabáton lógva Max szemtelenül visszapislantott rá. – Csak nincs egy kis déjá vu-d, Mikhail? A férfi arcán szadisztikus vigyor jelent meg. – De igen. Visszahozza a régi szép emlékeket, mint például a te szánalmas Kínai klánod lemészárlása… – azzal elkezdte kigombolni a kabátját, hogy levehesse és azzal együtt megszabaduljon kéretlen nehezékétől! Max farkasszemet nézett Kafelnyikov-val, közben az egyik kezével észrevétlenül elengedte az egyik hajtókát és átfogott vele a kötélre. – Ezt Fresca-ért kapod – mondta hideg hanggal. A férfi egy pillanatra megállt a kabát kigombolásával. – Az meg ki a franc? – Senki, csak az egyik áldozatod… És azzal átrántotta az oroszt a kabátjánál fogva a korlát fölött, bele a koromsötét, esővel áztatott éjszakába. Kafelnyikov a zuhanás közben végig velőtrázó sikolyt hallatott. Max szuperérzékeny hallásának köszönhetően még a földetérésének csattanását is hallotta. Felmászott a kötélen, át a korláton és azonnal megfordult, hogy nekiláthasson felhúzni Seth-éket. A fiú csendben volt, szinte már sztoikusan higgadtnak tűnt. Nem úgy Sterling, ő csak nyüszített, imádkozott, és talán be is vizelt, de ezt Max nem tudta volna biztosan megállapítani, mert az eső jótékonyan eltakarta minden nyomát.


335

Ekkor hirtelen a háta mögött mind a három lift egyszerre csengetett. Max odakapta a fejét, majd visszanézett a sérült Seth-re. Tudták, a két testvér tudta… Lydecker lesz az. Ő és a TAC team-je fogja elárasztani a kilátót pillanatok múlva! Seth lassan, de határozottan megrázta a fejét. Nem mondott semmit, de Max mégis ki tudta olvasni a gondolatait: sérült és így esélye sincs a szökésre. De a Manticore-ba nem fog visszatérni soha… A fiú arcán egy könnycsepp gurult végig, vagy csak az eső tréfálta meg Max-et, ez már soha nem derül ki. – Sajnálom Max – mondta Seth… …és elengedte a kötelet. A fiú némán zuhant lefelé, közben megeresztett egy búcsúmosolyt a lánynak, aki a kezét nyújtotta felé, mintha azzal lenne bármi esélye megmenteni őt. Jared Sterling viszont nem volt ilyen csendben. Üvöltött, sikoltott, és madár módjára csapkodott a kezeivel, mintha azt várná, hogy az Úr váratlanul megajándékozza majd őt a repülés képességével. Csakhogy a Mindenható ironikus hangulatában lehetett, mert a milliomos igyekvésének egyetlen hatása az volt, hogy kinyílt a kezében a tömött tárca és pénzesővel árasztotta el az utcát. Max elfordította a fejét még mielőtt bármelyik férfi földet ért volna. És ezúttal a különleges érzékeit sem használta, hogy meghallja haláluk hangját ebben az erőszakkal fertőzött sötét éjszakában. Egy hang kiáltott fel a háta mögött. – Megállni! De nem Lydecker volt az, csak a TAC team hozzá legközelebb álló tagja.

336

MAX ALLAN COLLINS

– Ne mozdulj! Lássam a kezeid! Gyerünk-gyerünkgyerünk. Más helyzetben Max mosolygott volna, ahogy elképzeli a kommandósok arckifejezését, mikor átveti magát a korlát fölött a sötét éjszakába. De most nem tette, csak ugrott. A katonák nem láthatták, hogy elkapja a kötelet és belendül az egy szinttel lejjebb található étterem egyik törött ablakán. Macskaszerűen ért földet. Azonnal felkapta a fejét, hogy belássa a terepet. Csak másodpercei voltak. Lydecker nyilvánvalóan utána fogja küldeni az embereit, mind a liften, mind a lépcsőn. Gyorsan odarohant a felvonókhoz és mind a hármat lehívta, hogy legalább lelassítsa az üldözőit, aztán megindult lefelé a lépcsőn. A fívére az életét adta, hogy ne kerüljön újra Lydecker kezei közé. Ő kockáztatja a sajátját, hogy elmeneküljön ugyanaz elől, ez most nem a gyász ideje. A KILÁTÓ olyan volt, mint egy hajó, ami a viharos tengeren hánykolódik a feldühödött „kapitánnyal”, Lydecker-rel a fedélzeten. – Szóval a fiú csak úgy leugrott a korlátról? – üvöltötte. A katona bólintott. – De nem férfinak tűnt… Uram. – Hogy mi a franc… – Uram, tudom, hogy milyen képeket mutatott nekünk. A liftnél voltam és láttam őt… ha ő volt… a korlátnál. És még így az esőn keresztül is lánynak tűnt. Lydecker egyenesen a katona arcába üvöltött. – Mégis hogy az istenbe nézett lánynak egy huszonegy éves fiút!? – Uram, én…


337

Az ezredes a pillantásával elnémította a katonát. Elcsörtetett mellette a kilátó széléig, ahonnan lepillantva meglátta a vérrel áztatott utcát. Pokoli egy meló lesz feltakarítani. Aztán észrevette az esőben kuszán repkedő kötelet. Azonnal beleszólt a rádiójába. – Ötös egység. A rádió sercegett pár másodpercig, aztán bejelentkezett a hang a földszintről. – Ötös egység. – Lement valaki a liftekkel? – Nem, uram. – Figyelje őket. Nem kizárt, hogy van még egy X5ös a helyszínen. Feltételezhetőleg nő. – Igen, uram. Lydecker a fejével az egyik kommandósa felé intett. – Le a kötélen, katona! A férfi gondolkodás nélkül a hátára dobta a fegyverét és elkezdett leereszkedni a kötélen a sötétbe. Az ezredes ezután körbejárta a kilátót. Nagyjából fél tucat ember feküdt ott szerteszét. Többségük úgy tűnt életben van és egyértelműen egy X5-össel történt összecsapás nyomait viselték magukon. – Kettes egység – szólt bele ismét a rádiójába. – Kettes egység. – A fél csapattal kutassák át az épületet. Lehetséges, hogy van egy második X5-ösünk is. Egy nő. – Igen, uram. Azután a hozzá legközelebb álló egység vezetőjéhez fordult. – Hármas egység, gondoskodjanak ezekről a holttestekről és tisztítsák meg a helyszínt. A tiszt hezitált.

338

MAX ALLAN COLLINS

– Talán az eső megártott a hallásának, katona? – Nem, uram. Értettem, uram. – Akkor teljesítse a parancsot. – Igenis uram. Lydecker megfordult és visszaindult a liftek irányába, ahol hat további katona állt. A háta mögött megszólaltak a fegyverek. – Mi a probléma? – kérdezte az egyik katonától. – A liftek, uram. Zárva vannak az ajtajaik… – Talán megpróbálhatnák megnyomni a LE gombot – vigyorodott el lekezelően az ezredes. – És már ki is nyílnak. – Igen, uram. Hirtelen valami rossz érzés kerítette hatalmába Lydecker-t. Ismét a szájához emelte a rádiót. – Kettes egység. – Kettes egység. A lépcsőházban vagyunk, uram. Nincs nyoma senkinek. – Folytassák a keresést, kettes egység. Kifutunk az időből. – Igen, uram. A középső lift egy csengetéssel jelezte, hogy visszaért a kilátóba. Lydecker még mindig a rádióba beszélt. – Ötös egység. – Ötös egység. Nincs mozgás, uram. A másik két lift is megérkezett. Három-három katona szállt be a két szélsőbe, míg Lydecker egyedül a középsőbe. Csak egy emeletet utazott vele, kiszállt az üres étteremben. Üres, nem számítva a katonát, akit kötélen küldött le oda. – Valami? – kérdezte tőle a liftből kilépve. A kommandós vigyázzba vágta magát előtte.


339

– Uram, vizes lábnyomok mindenfelé az emeleten. Legalább két embertől származnak. Lydecker-nek ez nem igazán tetszett. Nagyon nem tetszett. – Átkutatta az egész szintet? – Követtem a lábnyomokat, uram, de néhányuk fölfelé, néhányuk lefelé vezetett. Az ezredes kedvetlenül csak annyit mondott erre: – Őrizze tovább a helyszínt. Visszalépett a liftbe és lement vele az előtérbe. Amint megérkezett, már várta őt a tisztító osztag, a MÉRGEZŐ HULLADÉK feliratú sárga ruhájukban. A parkolóban dolgoztak a maradványok eltakarításán, amik valószínűleg négy különböző embertől származtak. Egy részük a takarítással, míg a másik a maradványok bezacskózásával foglalkozott. Az egyikük otthagyta a munkát és egy műanyag tasakkal a sárgakesztyűs kezében odasietett Lydeckerhez. – Ezt gondolom látni akarja, uram. – mondta légzőkészülék által eltorzított hangon, ahogy átnyújtotta az ezredesnek a tasakot. Lydecker az esővel tarkított éjszakában csak annyit látott a zacskó tartalmából, hogy az egy darab emberi hús. Elővette az elemlámpáját és megvilágította, hogy jobban szemügyre vehesse. Egy bőrdarab volt az, amin világosan látszottak a Manticore-os vonalkód fekete csíkjai. De egy ekkora darabból is nyilvánvaló volt, hogy egy újabb szökevény X5-öst vontak ki a forgalomból… vagy pontosabban az X5-ös vonta ki saját magát. – Szép munka, katona – mondta, ahogy visszaadta a zacskót a takarítónak. – Zárják el a bizonyítékot. Szigorúan bizalmas.

340

MAX ALLAN COLLINS

Ezután ellenőrizte az összes TAC team-et, hogy láttak-e valamit, de sehonnan nem érkezett pozitív válasz. Az a fiatal katona nyilván tévedett. Seth-et látta leugrani a tetőről. A fiú inkább a biztos halált választotta, minthogy visszatérjen a Manticore központjába. Az ő döntése. Ismét felemelte a rádióját. – Minden osztagnak: vissza a földszintre. A gyanúsított kiiktatva, ismétlem a gyanúsított kiiktatva. Visszatérünk a központba emberek. Vége. Egy másik sárgaruhás lépett oda hozzá egy pénztárcával a kezében. – Úgy tűnik, hogy az egyik áldozat a számítógépes nagyágyú, Jared Sterling. Lydecker a fejét ingatta - Kurva nagy veszteség aztán el is kezdett gondolkodni a megfelelő fedőtörténet kialakításán. Csak annyit mondott: – Rendben. A technikus visszatért a parkoló aszfaltján dolgozni, az ezredes pedig keresett magának egy csendes száraz sarkot és felhívott a mobilján egy másik manticore-os specialistát. – A pénzügyi helyzetének utóbbi időben tapasztalható kedvezőtlen alakulása miatt a közismert számítógépmágnás önkezével vetett véget életének, mikor múlt éjjel levetette magát a seattle-i Space Needle tetejéről. A hang a vonal túlsó végéről erre csak annyit felelt. – Elintézhetjük, hogy így legyen. – Akkor kezdjenek neki. A pénzt pedig a szokásos csatornákon keresztül mozgassák. – Igen, uram.


341

Nem fogják Sterling összes pénzét eltüntetni. Az nyilván felkeltené néhány reformpolitikus és liberális ingyenélő újságíró figyelmét. Csak egy pár milliót, hogy úgy tűnjön, a dolgok valóban rosszra kezdtek fordulni a műgyűjtő számára. Talán némi drogot is juttathatnak a maradványaiba és gyárthatnak róla kompromittáló képeket, ami után a világnak eszében sem lesz megkérdőjelezni egy szegény gazdagfiú nem is annyira tragikus halálának körülményeit. Lerakta a telefont és visszatért a parkolóba, hogy körülnézzen. Az egységek már megérkeztek és felkészültek az indulásra. Ideje volt eltűnniük onnan, mielőtt felkeltik valakinek a figyelmét. Semmiképp sem akarta megtenni azt a szívességet a Szempárnak, hogy tudomást szerezhessen az este itt történtekről… Szerencsére a környék tulajdonképp kihalt volt, csak néhány drogos, alkesz és egyéb hasonló söpredék lézengett arra, nem az a fajta emberek, akik rendőrért kiáltanak néhány pisztolylövés hallatán. Gondolatmenetét csak egy motor hangos felpörgése és gumiégetős indulása törte meg pár blokkal feljebbről. Mikor arra nézett, már nem lehetett látni semmit. Valamiért hirtelen eszébe jutott az a lány, az a fantasztikus lány LA-ből, de aztán visszaterelte a gondolatait a jelenbe. A történteket a szőnyeg alá söpörték és egy újabb X5-öst sikerült kihúzni a listáról. Soha senki nem fogja megtudni, hogy mi történt ott azon az éjszakán. A testeket és a vért feltakarították, akár a szemetet – többet nem is értek – a pénzt pedig, ami beborította a parkolót sikeresen eltüntették és úton volt velük a Manticore-ba. A dolgokat Seattle-ben rendbe tették, hazatérhetnek…

342

MAX ALLAN COLLINS

…ennek ellenére, mégis nyugtalanította egy dolog. Nem bírta kiverni a fejéből, hogy esetleg kihagyott valamit, valamit, ami igazán fontos lett volna. És mivel előre nem kiszámítható, ezáltal elkerülhetetlen okokból Seth elfogása sem a tervezettek szerint alakult, keserű szájízzel zárult számára a történet. KÉT NAPPAL később Wyoming-ban magához rendelte az egyik kommandóst – a fiatal férfit, aki közelről látta leugrani az X5-öst a tetőről. Miután kiderült, hogy az aszfalton fekvő holttestek egyike az orosz, akinek segítséget nyújtott a Kínai színházban történő mészárláshoz, felmerült benne, hogy talán mégis volt a helyszínen még egy X5-ös, méghozzá az a fiatal azonosítatlan lány a Kínai klánból. – Mondja el még egyszer, hogy mit látott! A katona, Keenan maga is kölyök volt még. Ezúttal az egyszerű fekete katonai egyenruhát viselte, nem a TAC felszerelést. Szőke haját tüsire nyírva hordta, arcáról pedig feltétlen lojalitás tükröződött a program iránt. Jól megfontolta a kérdésre adandó válaszát. – Uram, láttam a Seth néven ismert X5-öst. Háttal állt nekem és én… – Nem! – állt fel Lydecker a székéből. – Ne azt mondja, amit hallani akarok. Azt mondja, amit valójában látott! Keenan egy pillanatra a felettese szemébe nézett. – Egy lányt láttam, ez biztos… fekete haja volt, és fekete ruhát viselt, uram. Talán bőr volt, azt hiszem. Olyan… motoros öltözék féle. Lydecker visszajátszotta a fejében, hogy hallott egy motort kilőni pár háztömbbel feljebbről azon az éjszakán.


343

– Látta az arcát? – Nem, uram. – És mégis biztos abban, hogy lány volt. A katona bólintott – Száz százalékig, uram. Lány volt… - és megkockáztatott egy mosolyt - …méghozzá micsoda lány. – Atletikus? – Óh igen, és… formás. Lydecker sóhajtott – Örülök, hogy ilyen jó a szeme, Mr. Keenan… szép munka. És most… ez maradjon ebben a szobában… kettőnk közt. – Igen, uram. – Leléphet. Keenan szalutált, sarkon fordult és távozott az irodából. Lydecker visszaült a székébe és átgondolta az imént hallottakat. Végülis nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy az X5-ösök kapcsolatban álltak egymással. De vajon terveztek is valamit együtt? Újra a felbőgő motorbiciklire gondolt és felmerült benne, hogy talán elszalasztott egy lehetőséget. Talán két X5-ös volt ott a Needle-nél azon az éjszakán. Seth és valamelyik lány… Jondy, Brin, Max… bármelyikük lehetett. És valószínű, hogy ő volt az LA-ben is, aki miatt annyian haltak meg abban a színházban. Majd kiderül, ha a nyomára bukkan. Mert biztos volt benne, hogy egy nap mindegyiküket el fogja kapni. Most, hogy már azt is tudta, az X5-ösök kommunikálnak egymással, felmerült benne, hogy talán terveznek valamit. Talán azon dolgoznak, hogy elkapják őt.

344

MAX ALLAN COLLINS

A fejét rázva próbálta kiverni ezt az agyából és visszatért a munkájához. De a gondolat, hogy a gyermekei talán ugyanannyira vadásznak rá, mint ahogy ő vadászik rájuk, hogy egy nap visszatérnek bosszút állni az apjukon, nem akart egykönnyen elmúlni. Soha nem fog.

Epilógus

GONDOLATOK AZ ESŐBEN Logan Cale apartmanja Seattle, Washington, 2019 AZ ESŐ lágyan kopogott a drága penthouse lakás ablakán, Logan Cale erre ügyet sem vetve a gondolataiba temetkezve bámult ki a sötét éjszakába, de csak elmosódott alakokat látott. Tíz nap telt el azóta, hogy valami borzalmasan félresiklott a Space Needle-nél. És bár a Manticore mindent megtett, hogy ez ne sikerüljön neki, mégis sikerült nagyjából összeraknia a képet mindösszesen néhány darabkából. Először azt hitte, hogy Seth átverte őt, megkaparintotta a pénzt, a festményeket, megölt mindenkit és aztán átszökött a kanadai határon. A fiú gyilkos ösztöne, kapzsisága és törekvése, hogy ő legyen a legkiválóbb X5-ös mind közül, könnyen elképzelhetővé tette ezt. Aztán Logan elkezdte átgondolni, hogy mi lehet a gond ezzel a forgatókönyvvel. Sterling testét a parkoló aszfaltján találták meg, igen; csakhogy nem volt semmi jele egyéb élőnek, sem holtnak a környékén. Különösképp nem egy koreai műkereskedőnek és egy szociopata, mániákus gyilkos los angeles-i bandavezérnek… az utca pedig tele volt az ő rejtélyes eltűnésükről szóló pletykákkal.

345

346

MAX ALLAN COLLINS

És mi van Sterling testőreivel? Logan tudta, hogy a milliárdos soha nem teszi ki a lábát nélkülük. Lehetséges egy olyan tűzpárbaj, amiben csak Sterling lelte halálát? Vagy ha a testőrei is meghaltak – egy X5ös elleni küzdelemben ennek igen nagy az esélye – akkor Seth miért csak őket tüntette el, Sterling-et miért nem? És minél inkább átgondolta a dolgot, annál kevésbé tűnt hihetőnek, hogy a milliomos egy apróbb pénzügyi visszaesés miatt véget vetett volna az életének. Aztán nem beszélve Sterling autójáról. Hova lett? Seth ellopta? Ha igen, miért nem találták még meg? A fiú mostanra már biztos megszabadult volna tőle. És mi van, ha Seth nem lopta el az autót? Sterling nyilván nem sétált a házától harminc kilométert a Space Needle-ig, hogy leugorjon… Tehát akkor hogy jutott oda? Hova lett a sofőrje? Túl soknak találva a furcsaságokat, Logan nekilátott átnézni azokat az állítólagos kedvezőtlen jelentéseket. Első pillantásra minden sor beleillett a képbe, de minél jobban a mélyére ásott a dolognak, annál inkább kilógott a lóláb. A részvények, amik árfolyamesése miatt Sterling pénzt vesztett nem képviseltek jelentős tételt, lényegesen kevesebbet annál, mint amit a jelentések állítottak. A szóban forgó részvények az Engidyne leányvállalataihoz tartoztak és bár valóban nem álltak jól a jelen pillanatban, az előző hat hónapban egészen Sterling halálának napjáig látszólag semmi baj nem volt velük. A Lökés utáni Amerikában az emberek többségének megvoltak a maga csapásai a gazdasági élet aknamezején, úgyhogy senki nem fog sajnálkozni Sterling balszerencséjén. Az országnak nincs ideje


347

siratni egy olyan milliárdost, aki a hanyatlás első jelére leveti magát a tetőről. Nem, mondta Logan magának, senki nem ássa bele magát… senki, kivéve a Szempárt. És a Szempár tudja, hogy valaki machinált a könyvekkel. A kérdés csak az, hogy ki? Logan-nek sokkal több volt a kérdése, mint amennyire választ tudott adni. De amint felismerte, hogy ez így nagyon nem áll össze kerek egésszé, azonnal elkezdett egy összeesküvés elmélet formálódni a fejében. És mikor eszébe jutott az összeesküvés, azonnal a kormányzatra gondolt. És ha már kormányzat… különösen így, egy X5-ös rejtélyes eltűnésével megspékelve… akkor el is jutottunk a Manticore-ig. Mostanra már többet tudott a titokzatos szervezetről, de ez még mindig alig volt több a nullánál. Úgy tűnt, Lydecker csoportjának valahogyan megvan a hatalma egy ilyen kaliberű fedősztori felépítéséhez – gyilkosságokat besöpörni a szőnyeg alá, sőt akár további gyilkosságokat elkövetni, ha szükséges hozzá. De a kérdés, ami továbbra is zavarta… …hogy miért tüntette el a Manticore a Needle-nél történtek nyomait? A legvalószínűbb és legrémisztőbb válasz az volt, hogy azért, mert elkapták Seth-et. És ez teljesen megváltoztatta a Space Needle-nél azon a viharos éjen történtek forgatókönyvét a Szempár számára… méghozzá úgy, hogy az sokkal zavaróbb volt, mint az előző lehetőség. Először azt gondolta, hogy a Manticore valahogy Seth nyomára bukkant a Needle-nél és elfogta. Csakhogy ha így történt, miért végeztek Sterling-gel? Sőt nemcsak vele, hanem az összes többi szemtanúval

348

MAX ALLAN COLLINS

is. A koreaival, a testőrökkel és még az Isten tudja kivel… Ha Seth-et élve el tudták kapni… miért öltek meg mindenkit? Ezek a szemtanúk épp egy bűncselekmény elkövetésének kellős közepén voltak, könnyen hallgatásra lehetett volna bírni őket. Ráadásul Sterling, Kafelnyikov és a többiek nyilván még a Manticore létezéséről sem tudtak, nemhogy az X5-ös programról. Számukra Seth nem lehetett több, mint egy egészen különleges fizikai képességekkel megáldott valaki. Az egyetlen magyarázat, amit talált, az az volt, hogy a Manticore rajtakapta Seth-et, amint kirabolja a műkincskereskedőket… és Seth nem hagyta magát egykönnyen, így a Manticore kénytelen volt végezni vele. Tanúk szeme láttára. Akiknek aztán meg kellett halniuk, hogy a Manticore eltüntethesse a nyomait. Az újságíró elfordult az ablaktól és céltalanul bóklászott a drága apartmanjában. Nem merte volna száz százalékos valószínűséggel kijelenteni, hogy ez az utóbbi volt a helyes forgatókönyv, de abban elég biztos volt, hogy nem járhat vele messze az igazságtól. És ettől nagyon rosszul érezte magát… Keserűen felidézte magában, ahogy kioktatta Seth-et az etikáról és végül… ő maga nem használta ki felelőtlenül a fiút? Mindegy milyen nemes célok vezették, a lényeg az, hogy felhasználta Seth-et a saját céljaira… ami aztán a fiatal X5-ös halálához vezetett. Ha segített volna a fiúnak eltűnni, mikor az kérte, ahelyett, hogy bevonja őt a Szempár féle kereszteshadjáratába, talán már egy távoli helyen dolgozhatott volna a Manticore elleni bosszúján. Egy


349

távoli és biztonságos helyen, mint például a sarkkörhöz közeli kis városka, ahova a labortechnikus Ben Daly-t menekítette. Logan bezuhant az ágyába, levette a szemüvegét, behunyta a szemeit és az ujjaival nyugtatólag elkezdte dörzsölni az orrnyergét. Az álom nem jött egykönnyen a szemére ezen az éjszakán… sem bármely más éjen, még egy jó ideig. A bűntudat, hogy ő ölette meg Seth-et úgy marcangolta belülről, akár egy kicsiny, falánk rágcsáló. Az álom nem érkezett megszabadítani, amíg fel nem idézte minden Seth-el kapcsolatos emlékét és el nem tűnődött azon, hogy ő maga nem került-e bele a „cél szentesíti az eszközt” ördögi hálójába. Pár hónappal később Logan Cale, a Szempár találkozni fog egy másik X5-össel. Azonnal felismeri majd a lány különleges képességeit, és tudni fogja, hogy ő is egy Manticore katona. De a bűntudat, hogy ő okozta a lány egyik testvérének a halálát meg fogja akadályozni abban, hogy bevallja neki ezt a „bűnét”. Együtt fognak dolgozni, bevonja majd a Szempár kereszteshadjáratába, ahogy Seth-el is tette… de mindig mélyen él majd benne az első keserű tapasztalata egy X5-össel. A második X5-ös gyönyörű lesz és bízni fog benne. De aztán, ahogy egymásba szeretnek, Logan titka úgy lesz majd egyre sötétebb és pusztítóbb. Kiadni azonban soha nem fogja magából, mert attól fél majd, hogy azzal örökre elvesztené. Hosszú idő lesz, mire a lány megtudja ezt a titkot… és mikor az megtörténik, a lehető legrosszabbkor jön majd mindkettejük számára, hatalmas károk lehetőségét hordozva magában.

350

MAX ALLAN COLLINS

Ma azonban Logan Cale legnagyobb problémája az volt, hogy sikerüljön végre pihennie. Kinyitotta a szemeit és a plafont bámulta. Sokat kellett még várnia ezen az éjszakán az enyhítő alvásra. A Space Needle Seattle, Washington, 2019 AZ ESŐ úgy szakadt, mintha versenyezni akart volna azzal a pár nappal ezelőttivel, mikor oly sokan meghaltak itt. Max nem tudta, hogy mi rángatta vissza ide, ahova oly sok rettenetes emlék kötötte. Csak ült, a térdeit felhúzva addig, hogy átölelhesse őket és hagyta, hogy a szakadó eső szabadon áztassa bőrruháját, hogy a szél fellebbentse haját, szabaddá téve ezzel vonalkódját. Érzelemmentes arcán mintha egy könnycsepp gördült volna végig… de csak az esőtől tűnt úgy. Felmászott ilyen magasra… nem a kilátóba, hanem annál is feljebb… egészen a fémborítású tetőig. Ott ült higgadtan szemlélve a várost, amely úgy terült el előtte, akár ezernyi, földön szétszóródott hullócsillag. A szél az arcába csapott, de ez ezen a sötét éjszakán furcsamód még kellemes is volt számára. Max sok mindenről fog elmélkedni itt az elkövetkező napokban, hónapokban és években. Néha még a hajnal is itt fogja üdvözölni őt. Most azon gondolkodott, hogy talán benne van a hiba, amiért meg akarja találni az igazi családját. Hogy ezek a befogadó családok miatta nem bizonyultak a legszerencsésebbnek. Sem Barrett-ék az agresszív apával, gondoskodó anyával és egy újabb elvesztett testvérrel; sem a Kínai klán, Moody-val, Fresca-val és a többiekkel, akik között a leginkább otthon érezte


351

magát, egészen addig, amíg a mentorának bűnöző életvitele és a saját Manticore által kísértett múltja a mészárláshoz nem vezetett. Persze, most új családot talált, amiben ott van Cindy, Kendra, Herbal, Sketchy, sőt még Normal is… az egész Jam Pony társaság. De remélte, hogy őket nem fogja veszélybe sodorni. Megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy az őt követő sötététség rájuk ne csaphasson le… …de ők akkor sem lehetnek soha az ő családja. Az igazi családja. Seth-el csak tragikusan rövid ideig állt kapcsolatban és mégis úgy érezte, hogy összetartoznak. Meg kell találnia a fívéreit és nővéreit. Odakint járnak valahol a külvilágban, megmondhatatlan távolságban tőle, de soha nem fogja feladni a keresésüket. Hogyan is tehetné? Lydecker biztos nem fogja. Elmosolyodott és megrázta a fejét. A víz az arcába csapódott, de nem is törődött vele. A történtek után egyetlen kézzelfogható dolga maradt, az Óceán Szíve, a kék kő, ami annyira forró volt, annyira értékes, hogy csak nagy nehézségek árán sikerült túladnia rajta. Mikor végül sikerült, egy kisebb köteg pénzt kapott csak érte… annyit, ami elég lesz Vogelsang bérezésére, még egy, vagy legfeljebb két hónapig. Mostanra az erőszak elcsendesült, a Needle némán állta az időjárás viszontagságait és gyönyörű kilátást biztosított Max-nek a városra. A lány sokszor ellátogat még erre a rettenetes, de valahogy mégis áldott helyre, ahol a testvére az életét vesztette. Újra és újra ide fog jönni, hogy gondolkodjon… és hogy Seth-el legyen.

Tartalomjegyzék: KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Első fejezet HIDEG NYOM

2

Második fejezet A TITANIC ÉJSZAKÁJA

22

Harmadik fejezet MAX ÚJ OTTHONA

48

Negyedik fejezet KÍSÉRT A MÚLT

80

Ötödik fejezet ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN

108

Hatodik fejezet PÉNZ BESZÉL

137

Hetedik fejezet SZÍNHÁZI BULI

161

Nyolcadik fejezet MŰ‐GOND

179

Kilencedik fejezet SZEMPÁR

207

Tizedik fejezet A BŰN SZÍNHELYE

240

Tizenegyedik fejezet H, MINT HAMISÍTVÁNY

266

Tizenkettedik fejezet NEM ELADÓ

295

Tizenharmadik fejezet A NEEDLE IGAZSÁGA

320

Epilógus GONDOLATOK AZ ESŐBEN

345

MAX ALLAN COLLINS-t egyedülálló módon tizenegyszer jelölték az Amerikai Magánnyomozó Regények Írói Szövetségének „Shamus” díjára, és kettőt meg is nyert a Nathan Heller trilógiából két regénnyel, a True Detective-vel (1983) és a Stolen Away-el (1991). Az Amerikai Írók Szövetségének „Edgar” díjára mind „Fikció”, mind „Nem fikció” kategóriában jelölték. Collins-t úgy üdvözlik írói körökben, mint „a regényírás reneszánsz emberét”. Munkái között öt thriller sorozat szerepel, ír filmkritikákat, novellákat, dalszövegeket, valamint mozi és TV filmek regényadaptációit, mint például a Célkeresztben, Az elnök különgépe és a New York Times bestseller-listáját is egy ideig vezető Ryan közlegény megmentése. A nemzetközileg is elismert Dick Tracy című képregény írói stábjának tagja volt 1977-től 1993-ig, valamint társszerzőként közreműködött olyan képregények mellett, mint a Ms. Tree, Wild Dog és a Mike Danger. Írt történetet a Batman képregényhez, valamint szerzője volt a Johnny Dynamite: Underworld sorozatnak. A Kárhozat útja című képregényéből a DreamWorks stúdió nagysikerű filmet forgatott Sam Mendes rendezésében, Tom Hanks és Paul Newman főszereplésével. Független filmesként leforgatta szűkebb pátriájában, Iowa-ban Patty McCormack főszereplésével a Mommy című thrillert, melynek forgatókönyvírója és rendezője is ő maga volt. A film premierje a Lifetime csatornán volt 1996-ban, amit egy évvel később követett a folytatás, a Mommy’s Day. Rekordot jelentő öt Iowa-i Filmesek Díját kapott forgatókönyvíróként a további munkáiért: The Expert, aminek az HBO-n volt a világpremierje, valamint a Mike Hammer’s Mickey Spillane (1999), és az újító jellegű Real Time: Siege at Lucas Street Market (2000), melyeknek rendezője is volt. Collins az iowa-i Muscatine-ben él feleségével, a szintén író Barbara Collins-al, valamint a már felnőtt fiával, Nathanel.

Magyarországon kiadja a Dark Angel Hungary Szerkesztő: Farkas Ágnes

Recommend Documents