MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS II

T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft

L. Balogh Béni történész-levéltáros (Esztergom, K-E. Megyei Levéltár) Horváth Géza könyvtáros, helytörténész (Tatabánya, JAMK) Kocsisová Nikoleta egyetemi hallgató (Gyôr, SZIE/Nagymegyer) Kovács Lajos író, szerkesztô (Dorog) Kulcsár Beáta doktorandusz (Budapest, ELTE BTK) G. Kovács László történész, mûfordító (Budapest) Dagmar Kusá politológus (Pozsony, Bratislava School of Liberal Arts) Peter Macho történész (Pozsony, SZTA Történettudományi Intézet) Mácza Mihály történész (Révkomárom, Duna Menti Múzeum) Miroslav Michela történész (Pozsony, SZTA Történettudományi Intézet;

Prága, Károly Egyetem)

Spátay Anna egyetemi hallgató (Gyôr, SZIE/Révkomárom) Sˇtefan Sˇutaj történész (Kassa, SZTA Társadalomtudományi Intézet) Szakál Gyula történész, politológus (Gyôr, Széchenyi István Egyetem) Vörös László történész (Pozsony, SZTA Történettudományi Intézet) Zahorán Csaba történész (Budapest, MTA TTI)

A 2010. június 24–25-én, Érsekújváron megtartott, a Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzôdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010 nevet viselô konferencia – a szakmai eredmények mellett – azzal az üzenetértékkel is bírt, hogy Trianonról ilyen zaklatott körülmények közepette is lehet higgadt, tudományos eszmecserét folytatni. Erre reflektáltak rövid felszólalásaikban a jelenlévô diplomaták is – az óhajt, hogy a múlt ne legyen aktuálpolitikai ügy, Heiser Antal, Magyarország szlovákiai nagykövete fogalmazta meg. A diplomata ugyanakkor abbéli reményét is kifejezte, hogy talán tovább folytatódnak a közös projektek is – például a magyar-szlovák történelemtankönyv elkészítése. Peter Weiss, Szlovákia magyarországi nagykövete is kitért arra, hogy a békeszerzôdés ürügyén lehetôség nyílik a történészek közötti vitákra, a vélemények ütköztetésére, ami önreflexióra késztethet. Ez pedig idôvel a politikai elitbe és a társadalom szélesebb rétegeibe is átszivároghat. A konferenciát a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai, Miroslav Michela és Vörös László szervezték, a Magyar–Szlovák Történész Vegyesbizottsággal együttmûködve és az érsekújvári Rotary Club támogatásával. A kérdéskörnek bôséges, elsôsorban politika- és diplomáciatörténeti szakirodalma van, amely egyrészrôl segít jobban megismerni a múltat, másrészrôl viszont régóta a történettudományon belül zajló viták tárgyát képezi. Ezzel szemben a történeti emlékezetnek, mint fontos társadalmi jelenségnek a kutatása még mindig gyerekcipôben jár. A szervezôk ezért újszerû megközelítést választottak, és nem a klasszikus politikatörténetnek szentelték a konferenciát. Azaz ezúttal nem a történelmi Magyarország felbomlásának okait és következményeit kívánták elemezni, hanem inkább arra összpontosítottak, hogyan van jelen mindez a szlovák és magyar társadalomban, miképp „élnek” a történtekrôl alkotott elképzelések. Nemcsak neves magyar és szlovák történészeket, hanem a társadalomtudományok más területeinek elismert szakértôit is sikerült megszólítani és megnyerni a konferencián való részvételre, ami aláhúzta a rendezvény interdiszciplináris jellegét. (Miroslav Michela–Zahorán Csaba: Bevezetô. Részlet a Limes 2010/4. számából.)

M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S

2011.1 2011.1 MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS… II.

SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE

MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN 1918–2010. II. RÉSZ

TUDOMÁNYOS SZEMLE

Komárom-Esztergom Megye Önkormányzata Virág Jenô L. Balogh Béni Csóti Csaba, Csortán Ferenc (Bukarest), Hamberger Judit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós M Û S Z A K I S Z E R K E S Z T Ô Modrián Vilmos B O R Í T Ó T E R V Sellyei Tamás Ottó

ALAPÍTOTTA: FÔSZERKESZTÔ FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES MUNKATÁRSAK

ÉRSEKÚJVÁRI KONFERENCIA: Vörös László: A törté nelmi Magyarország szétesése és Trianon; Peter Macho: „Apponyi” – „anyanyelv” – „nemzetállam” – „Tria non”; Dagmar Kusá – Miroslav Michela: A kulturális trau ma diskurzusa; Štefan Šutaj: Trianon a szlovákiai történelmi emlékezetben • NÉZÔPONT: Szakál Gyula – Spátay Anna – Kocsisová Nikoleta: A szlovák–magyar együttélés nehézségei napjaink Szlovákiá jában • MÛHELY: Mácza Mihály: 125 éves a komáromi múzeum (1886–2011) • SZEMLE: Recenziók Miroslav Michela, Ablonczy Balázs, Filep Tamás Gusz táv, Borsi-Kálmán Béla, Tapolcainé Dr. Sáray Szabó Éva és Szilas Zoltán könyvérôl

X X I V . É V F O L Y A M 89. S Z Á M M E G J E L E N I K N E G Y E D É V E N T E . FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MIN ISZTÉR IUM , A NEMZETI KULTURÁL IS ALAPP ROGRAM, A KOM ÁR OM-ESZTERGOM MEG YEI ÖNK ORM ÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁR OS ÖNK ORM ÁNYZ ATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft





M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft





M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





LIMES 2011.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzÔdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010. II. TATABÁNYA

TARTALOM

Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918–2010. II. A Szlovák Tudományos Akadémia és A Magyar–Szlovák Történész Vegyesbizottság érsekújvári konferenciájának előadásai Szerkesztette: Miroslav Michela – Zahorán Csaba Vörös László: A történelmi Magyarország szétesése és Trianon. Az 1918–1920-as évek megjelenítése a magyar és a szlovák nemzeti történetírásban.................... 5 Peter Macho: „Apponyi” – „anyanyelv” – „nemzetállam” – „Trianon”. Jelképek instrumentalizációja az autonómia-párti szlovák sajtóban az 1920-as években. 45 Dagmar Kusá – Miroslav Michela: A kulturális trauma diskurzusa. Trianon és a szlovák-magyar kapcsolatok reprezentációi................................... 53 Šutaj Štefan: Trianon a szlovákiai történelmi emlékezetben................................ 71 * NÉZŐPONT Szakál Gyula – Spátay Anna – Kocsisová Nikoleta: A szlovák–magyar együttélés nehézségei napjaink Szlovákiájában. (A szlovák nemzeti sajtó által gerjesztett indulatok és azok hatásai)................................................................................... 87 MŰHELY Mácza Mihály: 125 éves a komáromi múzeum (1886–2011)................................

99

SZEMLE Zahorán Csaba: Az összeomlás másnapján. Miroslav Michela könyvéről.......... L. Balogh Béni: Félbemaradt kísérlet. Ablonczy Balázs könyvéről...................... G. Kovács László: Amikor Pozsonyban megfordult a világ. Filep Tamás Gusztáv könyvéről.......................................................................... Kulcsár Beáta: Ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per. Borsi-Kálmán Béla könyvéről............................................................................. Horváth Géza: Komárom nyomdászat- és sajtótörténete 1750–1849. Tapolcainé Dr. Sáray Szabó Éva könyvéről ....................................................... Kovács Lajos: Reményt keltő makacsság az értékek mulandósága ellen. Szilas Zoltán könyvéről......................................................................................

121 128 133 136 141 144

Információk .......................................................................................................... 146

Limes

4

Vörös László: Analitikus történetírás versus nemzeti történelem. A „nemzet”, mint szociális reprezentáció

Limes

Limes

5

Trianon és a történelmi emlékezet

Vörös László

A történelmi Magyarország szétesése és Trianon* Az 1918–1920 közötti események megjelenítése a magyar és szlovák történetírásban

A magyarországi és szlovákiai történészek által az 1918–1920 közötti időszakról írott történeti narratívák különböző szempontokból vizsgálhatók. Vizsgálhatnánk, milyen helyet foglalnak el az időszak történései a nemzeti történelem „nagy elbeszélésében” (grand narrative); elemezhetnénk őket narratológiai szempontokból; vizsgálhatnánk az alkalmazott nyelvet és költői eszközöket (különösen a metaforákat, hasonlatokat, megszemélyesítéseket); vizsgálat tárgyává tehetnénk a források feldolgozását, megnézhetnének, mely szerzők mely forrástípusokat részesítették előnyben a történetírás folyamán. Mivel azonban – Magyarország esetében legalábbis bizonyosan – olyan történeti reprezentációkról van szó, amelyek főleg az utóbbi években pregnánsan jelen vannak a közbeszéd különböző színterein, ezen a példán a szakmai alapokon nyugvó és a naiv történelem-interpretációk, valamint a történetírás, a kollektív emlékezet és az események politikai instrumentalizációjának kapcsolatát is vizsgálhatnánk, úgy az 1918/20as évek eseményeiről, mint az ezen események következményeiről szóló értekezések kapcsán. Most, amikor tanulmányom szövege elkészült, látom, hogy legalább néhány mondat erejéig mindegyik fentebb vázolt elemzési lehetőséget érintettem. Ez az esszé azonban nem ad teljes áttekintést a két történetírásról, terjedelmére tekintettel nem is adhat. Megpróbálja nagyon tömören felvázolni azokat a lényeges kérdésköröket, melyek a hagyományos nemzeti történetírások által létrehozott értekezések kritikai elemzése során felmerülhetnek. Az alábbi szövegben – néhány kivételtől eltekintve – csak olyan ismert történészek munkáival foglalkozom, akik az adott korszak történész-szakmai köreinek jeles tagjai voltak. A legtöbb figyelmet a két oldal „mainstream” (fősodrú) nemzeti történetírásának szentelem.1 Egyáltalán nem taglalom a népszerűsítő irodalmat és a publicisztikát, kivéve az 1919/20 utáni első öt-tíz évet, amikor ez mindkét történetírás esetében elkerülhetetlen volt. Az 1918–1920 közötti időszak eseményeivel foglalkozó magyar és szlovák történetírás összehasonlítása óhatatlanul aszimmetrikus, ha másért nem, a korszakról írott munkák számát tekintve bizonyosan. A magyar történetírás alkotóinak száma a vizsgált időszak egészében többszörösen meghaladja a szlovák történetírók számát. A történészek társadalmi jelentősége és közéleti szerepe, illetve a politikai eseményeket befolyásoló vagy A tanulmány az 1/1218/24. számú VEGA pályázati felhívás keretében jött létre: Nacionalizmus a szlovák és magyar régészetben, néprajztudományban és történetírásban.

*

Vörös László

6


a nagypolitikában közvetlenül szerepet vállaló történészek száma az egyes időszakokban magasabb volt Magyarországon, mint Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában. Ugyanígy különbözött egymástól a két országban a történelmi Magyarország felbomlásával foglalkozó történeti munkák száma, illetve a téma közbeszédben való megjelenésének intenzitása is. Azokban az időszakokban, amikor Magyarországon a legtöbb munka született az 1918–1920-as évekről – azaz a két világháború közti időszakban, valamint a nyolcvanas évek végétől napjainkig – a történelmi Magyarország szétesésének különböző reprezentációi lényegesen intenzívebben voltak jelen a közbeszédben is. A szlovák történetírásról és közbeszédről nem mondhatjuk el ugyanezt. Nem jellemezték kilengések sem a történeti munkák számát, sem azt, ahogyan az 1918/20-as évek eseményeinek történeti reprezentációi megjelentek a közbeszédben – az elmúlt kilencven év során mindkettő többé-kevésbé változatlan volt, és Magyarországgal összehasonlítva alacsonyabb. Valamelyest leegyszerűsítve a kérdést, a magyarországi történetírás elmúlt kilencven esztendejét – az 1918/20-as évek eseményeit taglaló munkák tekintetében – nagyjából négy korszakra oszthatjuk. Az első, a már 1919-ben elkezdődött, és körülbelül a második világháború végéig tartó2 korszak általános jellemzője a történetírás és a politika szoros kapcsolata. Különösen azon elismert, illetve kevésbé ismert történészek szövegeit kell megemlíteni, amelyek még a trianoni békeszerződés aláírása előtt vagy röviddel utána jelentek meg, és sokkal inkább nevezhetők a történelmi Magyarország felbomlása elleni, történeti érveket felvonultató propagandisztikus, illetve politikai tanulmányoknak, semmint szakmai történeti értekezéseknek. Ebben az időszakban azonban állandósul a kérdéskör alapvető toposza, amely szerint „Trianon” a legnagyobb nemzeti tragédia, és elkezd kialakulni a „trianoni trauma” sajátos nyelvezete is. A második korszakot, amely megközelítőleg az 1947/49–1960/65 közötti évekre tehető, a tabuizálás korszakának nevezhetjük. A kommunista hatalomátvételt követően radikálisan megszakadt a kontinuitás a történelmi Magyarország dezintegrációját taglaló munkákkal, ami annyit tesz, hogy eltűnik a „Trianon a magyar nemzet legnagyobb tragédiája” toposz (sőt magát a „Trianon” szót sem használják), és a történelmi Magyarország szétesését a marxistaleninista „meta-elmélettel” összhangban a történelmi Magyarország nemességének kapitalista kizsákmányoló politikája, az imperialista háború és imperialista béke következményeként interpretálták. Ebben a korszakban azonban nem keletkeznek önálló, a történelmi Magyarország szétesését tematizáló munkák; ha az 1918–1920 közötti évek eseményei váltak történeti interpretációk tárgyává, akkor azok elsősorban a Kun Béláék általi hatalomátvétellel, a Tanácsköztársasággal, az ellenforradalommal és a Horthyrendszerrel foglalkoztak. Az 1960-as évek első felétől beszélhetünk a történelmi Magyarország szétesése, a békekonferencia és a trianoni békeszerződés létrejötte iránti érdeklődés megújulásának időszakáról. A 20. század nyolcvanas éveinek végéig tartó korszakot az elsővel összehasonlítva a történeti interpretációk bizonyos „sterilitása” jellemzi – ami a nacionalista moralizáló hangnemet illeti –, valamint egy viszonylag semleges (erős érzelmi töltetek nélküli) nyelvezet. Csak korlátozott terjedelemben és más értelemben jelenik meg újra a „nemzeti tragédia” toposza. Tulajdonképpen ebben a korszakban keletkeznek az első színvonalas munkák, amelyek elsősorban a hazai és külföldi diplomáciai levéltári anyagok mélyreható kutatásán alapulnak. Körülbelül az 1980-as évek végétől, az 1990-es évek elejétől beszélhetünk e kérdéskörrel kapcsolatban a magyar történetírás negyedik korszakáról, amelyet a téma nagy reneszánsza jellemez. Az utóbbi húsz év a történetírás

Vörös László

7


korábban soha nem látott diverzifikációja jegyében telt. Már a korszak legelején megjelennek nacionalista interpretációk, melyek a két világháború közti időszak érvelési sémáit, valamint a „trianoni trauma” speciális nyelvezetét reprodukálják. Folytatódik azonban az előző korszak „steril megközelítésen” alapuló hagyománya is, melynek meghatározó eleme az antanthatalmak, az ún. utódállamok és a békekonferencia diplomáciai forrásainak, valamint a „hazai illetőségű” források minden részletre kiterjedő vizsgálata (az intenzív kutatás része volt a forráskiadványok megjelentetése is). Bár e munkák is törekszenek az értéksemlegességre, és próbálják kerülni a moralizálást, a nem nacionalista történészek szövegeibe is nagyon gyorsan átszűrődött a nacionalista megközelítés néhány speciális megnevezése, metaforája és hasonlata (melyek a „trianoni trauma” nyelvezetének részét képezik), sőt ezek még némely magas színvonalú analitikus munkában is megtalálhatók. Szintén teljes egészében visszatér a „Trianon a magyarság legnagyobb tragédiája” toposz, és jelenléte szinte egyetemessé válik, úgy a nacionalista, mint a nem nacionalista történetírásban. Kivételt azok a munkák képeznek, amelyek az 1918–1920 közötti események helyét és szerepét vizsgálják a két világháború közötti Magyarország egyéni és kollektív emlékezetében. A magyarral összehasonlítva a szlovák történetírásról megállapíthatjuk, hogy lényegesen nagyobb volt a kontinuitás a történelmi Magyarország szétesésének és Csehszlovákia létrejöttének interpretációi között. Jóformán a 20. század végéig uralkodó marad az az alaptézis, hogy a történelmi Magyarország dezintegrációja a szlovák nemzet elnyomásának végét, a nemzethaláltól való megmenekülést, de ugyanakkor történelmi szükségszerűséget, a nemzeti szabadságért, illetve a nemzeti emancipációért vívott több száz éves (vagy csak százéves) harc beteljesülését jelentette. Az alternatív interpretációs kísérletek csak a legutóbbi évtizedben jelentek meg. A történeti munkák száma összehasonlíthatatlanul alacsonyabb – az 1918 őszén és telén történt eseményekről szóló első könyv csak a 20. század hetvenes éveiben jelenik meg. Az első világháború végétől a trianoni békeszerződés aláírásáig tartó teljes korszakot vizsgáló első monográfia csak 1998-ban lát napvilágot. Ám mindezidáig a korszak egyetlen monografikus feldolgozása, amely a történelmi magyarországi és az utána kialakuló magyar kontextust is megpróbálja nyomon követni, csak 2009-ben jelent meg. A magyar történelmi tárgyú munkákhoz hasonlóan a szlovákokban is szinte általános bizonyos toposzok és speciális metaforák előfordulása, amelyeket erős érzelmi töltet jellemez, és amelyek összekapcsolják a nacionalista és nem nacionalista értekezéseket. Mielőtt a két történetírás „termését” elemezném, tisztázásra vár néhány fontos kérdés a Trianon kifejezés és fogalom szlovák és magyar közbeszédbeli jelentéstartalmával kapcsolatban. „Trianon” ma a magyar társadalom többsége számára olyan megnevezés, amely nem csak a békeszerződésre vonatkozik, hanem a történelmi Magyarország teljes dezintegrációs folyamatát, azaz az 1918 és 1920 között bekövetkezett különböző eseményeket, valamint a történelmi Magyarország szétesésének a „magyar nemzetre” gyakorolt következményeit is jelképezi. Jelentéstartalma valószínűleg rögtön a békeszerződés aláírását követő első években vált ilyen sokrétűvé, és ez az utóbbi húsz-harminc évben nemcsak a közbeszéd különböző területein működött így (publicisztika, a politikai elitek megnyilvánulásai, irodalom stb.), hanem a történetírásban is. A két világháború közti időszakban a magyar történetírás meghatározó tézise volt, hogy a „trianoni folyamat” első eseményét az 1918. október 30–31-én lezajlott polgári forradalom jelentette, amely során a Károlyi Mihály gróf által vezetett polgári radikálisok jutottak hatalomra. Minden

Vörös László

8


további esemény, amely a történetírók munkáiban ezután következett, úgy a bel-, mint a külpolitikai színtéren, egészen a békeszerződés aláírásáig a Nagy-Trianon-palotában (1920. június 4.), „Trianon” nagy történetének a része.3 Ezzel egyidejűleg „Trianon” metaforává is vált: a magyarság történelmének legnagyobb nemzeti katasztrófáját is jelölte. Minden jel arra utal, hogy a békeszerződés aláírását követő első évtizedben a „nemzeti szerencsétlenség” elsősorban az állam (a „nemzet területének”) elvesztésére vonatkozott. Pontosabban a „haza feldarabolása” és a „nemzet felosztása” (a történelmi Magyarország államnemzetéé) szókapcsolatok jelentése jóformán egybeolvadt, és azok mintegy a nemzeti tragédia metaforikus szinonímáivá váltak. Később, a harmincas években, amikor valóságosnak kezdett látszani, hogy a „trianoni rendezés” nem csak ideiglenes, a nemzeti katasztrófa toposzában a haza elvesztése mellett ugyanolyan súllyal, de önálló témaként jelent meg a (magyar etnikai) „nemzet erőszakos feldarabolása”, azaz hárommillió magyar elcsatolása, kisebbségi létbe taszítása ellenséges hangulatú, idegen országokban. Ily módon a társadalom tudatában még inkább kiszélesedett a Trianon kifejezés jelentéstartalma – az 1918 tele és 1920 nyara között lezajlott eseményeken kívül Trianon fogalma magába foglalta azoknak a „nemzetre” gyakorolt szerencsétlen következményeit is. Ahogyan már jeleztem, a „nemzeti tragédiáról” alkotott elképzelés is változott az elmúlt kilencven év során. A kommunizmus első két évtizedének kikényszerített tabuizálását követően, amikor „Trianon”, mint a nemzeti tragédia toposza kivész a közbeszédből, a hetvenes, nyolcvanas években a társadalom egy szegmensében visszatér a nemzeti tragédia képzete, amely a két világháború közti időszakkal ellentétben már nem a „nemzet területének” (azaz a történelmi Magyar Királyság egész eredeti területének) elvesztésére vonatkozott, hanem csak a „nemzet” erőszakos szétszabdalására. Később, a 20. század kilencvenes éveiben – illetve úgy tűnik, hogy különösen az utóbbi öt-tíz évben – a lakosság nyíltan nacionalista beállítottságú részénél ismét a nemzeti tragédiáról alkotott kép elemévé válik a „nemzet eredeti területének” (azaz az 1918 előtti történelmi Magyarország területének) elvesztése is. A szlovák történetírásban nem találkozunk ilyen tág jelentésű Trianon-fogalommal. A Trianon kifejezés kizárólag csak a Nagy-Trianon-palotában 1920 júniusában Magyarország, Csehszlovákia és további hatalmak képviselői által aláírt békeszerződés megnevezésére szolgál. A szlovák történeti értekezésekben – a magyarokkal ellentétben – a trianoni békeszerződés szinte csak jelképes ratifikálása a létező állapotnak, amely 1918. október 28-án, illetve 30-án következett be a Csehszlovák Köztársaság prágai kikiáltásával és a Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) turócszentmártoni deklarációja révén. Ez utóbbi kinyilvánította, hogy „a szlovák nemzet része a nyelvileg és kulturálisan-történelmileg egységes cseh-szlovák nemzetnek”, amelynek a nevében csak az SzNT jogosult szólni.4 A szlovák történeti tanulmányokban Csehszlovákia kikiáltásával a történelmi Magyarország „meghaladott” múlttá válik. Míg a magyar történetírás szerint az 1918–1920 közötti időszak többnyire a történelmi Magyarország (területi integritásának) fennmaradásáért vívott harcként jelenik meg, amely csak a békeszerződés aláírásával, illetve ratifikációjával zárul le, a szlovák értekezésekben a történelmi Magyarország 1918 októberének végén szűnik meg, és a következő évek (nemcsak 1920-ig) a Csehszlovákia fenntartásáért és a történelmi Magyarország visszaállítása ellen vívott küzdelem évei. A „Trianon” kifejezés viszont a szlovák társadalom jelentős részében asszociációkat indít be: „Trianonról” a magyar nacionalizmusra, a magyarok „történelem-mániájára”, a magyarok hamis és

Vörös László

9


nem jogos sértődöttségére, a magyarok Szlovákia területe egy részének elszakítására, illetve Nagy-Magyarország újjáalakítására irányuló törekvésére stb. asszociálnak Itt természetesen a magyarok és a magyar nacionalizmus kontextus-függő társadalmi reprezentációiról van szó, amelyekkel leginkább a laikus közbeszédben találkozhatunk, ám ilyen explicit formában történeti szakszövegekben nem jelennek meg). Azt, hogy milyen radikálisan különböznek a Trianon-fogalmak a magyar és a szlovák szakma értelmezésében és a (laikus) közbeszédben, remekül illusztrálja az a vita, amely a „Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és szlovák kollektív emlékezetben, 1918–2010” című konferencián zajlott le 2010. június 24–25-én Érsekújváron, amelyen előadásként elhangzott jelen esszé rövidített változata is. A konferencia záró vitájában (a konferencia nyelve magyar és szlovák volt, szinkrontolmácsolással) a magyar kollégák a kortárs magyar történetírás „Trianonnal” kapcsolatos álláspontjairól vitáztak, továbbá arról, hogyan hatnak a történészek munkái és megnyilvánulásai a magyarországi emberek történeti tudatára. Miután egy ideig közvetve biztatták őket, egy magyar kolléga egyértelműen felhívta szlovák kollégáit, hogy kapcsolódjanak be a vitába, és mondják el, hogyan viszonyul „Trianonhoz” a szlovák történetírás, illetve milyen visszhangja van az eredményeiknek a szlovák társadalomban. Magyar nyelven elmondott felszólalásának kontextusa arra utalt, hogy az általam fentebb leírt, sokrétű „Trianon” koncepciót alkalmazta, más szóval a kolléga kérdésével azt firtatta: „hogyan interpretálja a szlovák történetírás az 1918–1920 közötti időszakot?” A szlovák kollégák válasza tömör volt: a szlovák történetírás számára Trianon (vagyis a trianoni békeszerződés) nem lényegbevágó téma, nem több egy történelmi ténynél, amellyel a szlovák történetírás egyszerűen nem foglalkozik olyan „túlzott” mértékben, mint a magyar. Egy másik magyar kolléga erre a válaszra még megjegyezte, hogy a konferencián elhangzottak alapján egyértelműnek tűnik, hogy a szlovák történetírás „Trianon” interpretációja (sic!) során 1918 októberének utolsó napjaira (sic!) helyezi a hangsúlyt. Ez a kiegészítés azonban, amely esetleg világossá tehette volna a szlovák résztvevők számára, hogy magyar kollégáik nem magáról a békeszerződésről kérdeznek, hanem egy sokrétűbb, metaforikus Trianon-fogalommal dolgoznak, már nem kapott kellő figyelmet. Ezt a kölcsönös meg nem értést, amelynek következtében az egész vita zsákutcába jutott, részben talán okozhatták fordítási nehézségek, elsődleges oka azonban a magyar és szlovák kollégák különböző Trianon-fogalmában rejlett. „Trianon” a magyar történetírásban Az 1919–1920-at követő néhány évben a magyarországi professzionális történészek fontos társszerzői voltak a „Trianon-traumát” tematizáló közbeszédnek. 5 A jelentős történészek közül sokan írtak könyvet, brosúrát vagy cikket, amelyben a történelmi Magyarország dezintegrációja ellen tiltakoztak és érveltek. E művek közül több még a békeszerződés aláírása előtt jelent meg. A budapesti, pozsonyi és debreceni egyetem történelemtanárai – egyebek mellett Hodinka Antal, Iványi Béla, Rugonfalvi Kiss István és Holub József – tanszékeik égisze alatt fokozatosan adtak ki olyan műveket, amelyekben a történelmi Magyarország felbomlása ellen tiltakoztak.6 A Magyar Tudományos Akadémia nevében – mintegy a Csehszlovák Tudományos Akadémiának válaszul – Angyal

Vörös László

10


Dávid történész írt tiltakozó írást.7 Marczali Henrik, Domanovszky Sándor, Berzeviczy Albert, Karácsonyi János, Szekfű Gyula vagy Hóman Bálint – mindannyian a szakterület elismert képviselői – megírták műveiket, melyekben a történelmi Magyarország felosztásával szemben foglalnak állást.8 Ezek az írások történeti érveléssel próbálták bebizonyítani a történelmi Magyarország dezintegrációjának igazságtalan és káros voltát. Nehéz lenne szakmai erényeiket kiemelni, nem is ilyen céllal készültek. Inkább a nyilvánosságnak szánt politikai eszmefuttatások részeként értelmezendők, semmint a történetírás szakmai eredményeiként. Szenteljünk azonban figyelmet ezen írásoknak, mert érvelési sémáik szükségszerűen hatással voltak a történelmi Magyarország szétesését taglaló, későbbi történész-szakmai narratívák alakulására is.9 Azt a magyarázatot, amellyel a fent idézett művek szerzői a történelmi Magyarország dezintegrációjával kapcsolatban szolgáltak, illetve ahogy az adott helyzetért szerintük felelős bűnösöket azonosították, két körülmény befolyásolta. Egyrészt szintén támaszkodott a századforduló magyar nacionalista ideológiájának alapvető toposzaira, másrészt pedig hatással volt rá az az uralkodó, forradalmak utáni politikai gondolkodás, amelynek lényeges vonása volt az 1918 őszén és 1919 tavaszán bekövetkezett polgári és kommunista forradalom delegitimációja, illetve az 1920-ban véglegesen teret nyert és a második világháborúig fennálló rezsim legitimálása. Az okokat egyaránt keresték külső tényezőkben és a belpolitikai életben (illetve konkrét politikai szereplőkben). Az első világháború előtti magyar nacionalista ideológiából kiinduló egyik alapmotívumot abban a véleményben érhetjük tetten, amely szerint a történelmi Magyarország széteséséért a „telhetetlen imperializmus” és a magyarság ellenségeinek „annexiós politikája” tehető felelőssé. Ez utóbbiak alatt konkrétan a cseheket és a magyarországi nemzetiségeket (románokat, szlovákokat és délszlávokat – ez utóbbiak közül elsősorban a szerbeket) értették, akik már a háború előtt előkészítették a történelmi Magyarország szétverését. A „nemzetiségek” megjelenítése kapcsán fontos momentum volt a különbségtétel a lojális „nemzetiségi nép” kategóriája (beleértve a lojális politikai elitet is, ha volt ilyen), illetve az „agitátorok”, a „külföld ügynökei” között, akik önmagukat hamisan a magyarországi nem magyar nemzetiségek legitim képviselőiként tüntették fel. Ezen „ügynökök” emblematikus képviselőiként a cseh emigráció két vezető alakját, Eduard Benešt és Tomáš Garrigue Masarykot emlegették leggyakrabban.10 Ők az antant országaiban kiterjedt propagandatevékenységet folytattak és „hazugságaikkal és fondorlataikkal” sikerült félretájékoztatniuk és becsapniuk az antanthatalmakat.11 A „külföld ügynökeinek” és a „lojális nemzetiségi népnek” efféle megkülönböztetése különösen gyakran merült fel a cseh és délszláv emigrációk, a román politikusok, illetve az antant képviselőinek azon állításaival folytatott polémiákban, amelyek a világháború előtti történelmi Magyarországon tapasztalható nemzetiségi elnyomásról szóltak. A korabeli delegitimáló/legitimáló felfogásból eredt az az elmélet, amely elhibázottnak tartotta az 1918. októberi polgári forradalmat, illetve tragikusnak a gróf Károlyi Mihály nevéhez köthető kormányzás következményeit. Ezen érvelés szerint az 1918. október 30–31-én lezajlott forradalom nyomán hatalomra került kormány meggyengítette a történelmi Magyarországot és megfosztotta hadseregétől,12 ezért az ország nem volt képes kivédeni a cseh és román csapatok támadásait. Károlyit kétes erkölcsű („szalonarisztokrata”, kártyás, kalandor stb.), nem kompetens és naiv politikusként jellemezték, aki pacifizmusával és a „valóságtól elszakadt”, a győztes hatalmakkal való együttműködésen alapuló idealista politikájával (miközben azok az ő naivitását csak a

Vörös László

11


történelmi Magyarország rovására és saját érdekeik érvényesítésére használták fel) a katasztrófa útjára vitte az országot, ami a „kommunista terror siralmas időszakán” át egyenesen vezetett Trianonhoz. Nincs mód arra, hogy részletezzük a Károlyinak címzett egyes konkrét vádakat. Csak arra a megállapításra szorítkozunk, hogy Beneš és Masaryk esetéhez hasonlóan a „vörös grófról” kialakított képbe is „belesűrítették” az 1918. október vége és 1919 augusztusa (a Tanácsköztársaság bukása) közötti időszak negatívumait, amelyeket a történelmi Magyarország szétesése okának tartottak.13 A magyarság ellenségeinek imperialista és annexiós politikájáról szóló toposzhoz közvetlenül kapcsolódó harmadik motívum az antanthatalmak vezetőinek állítólagos tájékozatlansága volt, akik a magyarországi helyzet megfelelő ismerete nélkül hozták volna meg döntéseiket. Készségesen hagyták, hogy félretájékoztassa őket a „beneši propaganda” (a dualizmus kori kormányok megtorló nemzetiségi politikájáról, a nem magyar nemzetiségek elszakadási vágyáról, a csehszlovák nemzet létezéséről és a felső-magyarországi területekhez fűződő történelmi jogáról, az elcsatolt területeken élő magyarok és nem magyarok lélekszámáról stb.), illetve a legkisebb érdeklődést sem mutatták a valós magyarországi állapotok iránt, döntéseiknél pedig kizárólag csak saját érdekeiket vették figyelembe, anélkül, hogy tekintettel lettek volna a történelmi Magyarország lakóinak életére és sorsára. Ezt bizonyította volna az is, hogy a Kárpát-medencei régió sorsáról való döntéshozatal során elzárkóztak a népszavazástól, amely a győztes hatalmak által a békés berendezkedés alapelvének kikiáltott nemzeti önrendelkezési elv egyik alapmechanizmusa lett volna. A történelmi Magyarország szétesésének okaira vonatkozó fenti elképzelések a két világháború közti Magyarország közgondolkodásának különböző szféráiban jelentek meg. Megtaláljuk őket a történészek szakmai megnyilvánulásaiban, a publicisztikában vagy az emlékirat-irodalomban.14 A két világháború közti Magyarország generációkon átívelő kollektív emlékezetének egyik fontos elemét alkották. Romsics Gergely a korszak magyar és osztrák emlékirat-irodalmának elemzésekor rámutatott a kollektív és egyéni emlékezet közti szoros kapcsolatra,15 ami egyúttal azoknak a különféle diskurzusoknak az összefonódását is jelenti, amelyek keretében ez az emlékezet létrejön, fejlődik és reprodukálódik. A „nemzet múltjához” kapcsolódó kollektív emlékezeti tartalmak alakulására mindig a nemzeti történetírások gyakorolták a legjelentősebb hatást. A történészek 1919/20 körüli és azt követő évekből származó fent említett írásainak példája bizonyítja, hogy a kollektív emlékezet jelentősen visszahathat a történészek által írt történelemre. A hivatalos, azaz a professzionális történetírás mindig függ annak a rezsimnek az aktuális szemléletmódjától, illetve ideológiai kiindulópontjaitól, amely az adott történeti diskurzus kereteit biztosítja. Ezt igazolja Szekfű Gyula (1883–1955) „Három nemzedék”16 című monográfiájának alaposabb tanulmányozása is, amelyet a szakirodalom a két világháború közti Magyarország egyik legbefolyásosabb történeti munkájának tart.17 1920-ban, amikor ezt a művét írta, Szekfű már ismert történész volt. A „Három nemzedék” a legismertebb alkotásává vált – a kiadását követő néhány éven belül három újabb kiadást ért meg, amelyeket később továbbiak követtek. A „Három nemzedék” esetében nem beszélhetünk szigorúan vett történészi szakmunkáról, ez inkább egy esszékötet, ahol az állampolgár-történész próbálja meg feldolgozni a történelmi Magyarország szétesésének tényét, amely Szekfűt ugyanúgy megérintette, mint Magyarország lakosságának szinte minden, akkoriban már jelentősen nacionalizálódott szegmensét.18 Szekfű a könyvben az 1830-as évektől az első világháborúig tartó időszakkal foglalkozik. A mű 1934-es

Vörös László

12


kiadásába beillesztette a „Trianon után” című terjedelmes fejezetet, amelyben a könyv első kiadása óta eltelt időszak történéseire reflektált.19 Minket éppen ez a kibővített, 1934-es kiadás érdekel. A történelmi Magyarország 19. századi történelmének, illetve a végeredményben az ország széteséséhez vezető eseményeknek Szekfű által megalkotott koncepciója nagyon összetett. Nem fogom részletesen ismertetni, mert az egyrészt legalább egy önálló tanulmányt igényelne, másrészt Szekfű műveinek kiterjedt szakirodalma van.20 Szekfű munkájából csak azokat a motívumokat emelem ki, amelyek egyértelműen a trianoni trauma korabeli megjelenítési módjai közé tartoznak. Szekfű „Trianont” a magyar nemzeti történelem legnagyobb tragédiájának tartotta. A magyar seregek 1526-os mohácsi vereségéhez hasonlította, amely után 1541-ben három részre szakadt a történelmi Magyarország, majd százötven esztendős oszmán megszállás következett. Ez a hasonlat nem volt új, már a békekonferencia ideje alatt megjelent, amikor a magyar delegáció megkapta a békeszerződés szövegének tervezetét (1920. január 15.), és azt követően a Trianonnal kapcsolatos közbeszéd és közgondolkodás bevett párhuzama lett.21 Szekfű azonban a „mohácsi katasztrófa” fölé helyezte a „trianoni tragédiát”, és Mohácsot is felülmúló sorscsapásként írta le.22 Szerinte ugyanis „Trianon” közvetlenül magát a magyar nemzet létét veszélyezteti, mivel a történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken szisztematikus támadások érik a magyarságot. A „cseh” (azaz csehszlovák), „román” és „szerb” (azaz jugoszláv) nacionalista politika a földreformok révén megfosztja a „magyar elemet” a földtől, elveszi tőle megélhetési lehetőségét. Ugyanígy zajlik az egykor magyar városok „elnemzetietlenítése”, amelyeket elhagyni kényszerül a megélhetésétől megfosztott magyar hivatalnoki réteg, a vasutasok és a kisiparosok, helyükre pedig a nagy számban városokba költöző, nem magyar vidéki lakosság érkezik.23 A gazdasági elnyomás mellett szisztematikus támadásokra kerül sor a magyarok nemzeti érzelmei ellen, amikor a szomszédos államok vezetői – noha ott a most domináns „csehek” és „szerbek” nemzetei valójában szintén kisebbséget alkotnak – azt tűzték ki célul, hogy országaikat „tűzzel-vassal” nemzetállamokká alakítsák, hasonlóan a lengyelekhez, románokhoz vagy franciákhoz és németekhez.24 Szekfű nem nevezi meg nyíltan Trianon bűnöseit, kapcsolódik azonban a magyarság ellenségei (csehek, szerbek, románok, az antanthatalmak) telhetetlen imperializmusának alattomosságáról kialakult képekhez. Három helyen röviden Károlyiról is véleményt mond. Foglalkozik vele, amikor Trianont az ország Mohács utáni fejlődésével hasonlítja össze. A mohácsi katonai vereségért és a történelmi Magyar Királyság széteséséért jórészt felelősnek tartott Szapolyai János főnemessel való összehasonlításból Károlyi viszonylag jól jön ki. Károlyit és körét (az ún. „októbristákat”) Szekfű – ugyancsak a két világháború közötti magyarországi társadalom többségének kollektív tudatát meghatározó képekkel összhangban – gyenge és tehetetlen politikusokként jeleníti meg, de nem olyanokként, akik szándékosan elárulták volna nemzetüket.25 Szekfű narrációjának fontos része a Magyarország határain kívül, kisebbségi helyzetben rekedt hárommillió magyar sorsa. Az „elszakadt nemzettesteket” tartotta a történelmi Magyarország felbomlása legrosszabb következményének. Ebben a tekintetben Szekfű munkája bizonyos értelemben alapvető jelentőségű, mivel a magyar kisebbségek fennmaradásának és túlélésének kérdését beemeli a „Trianon” toposz jelentéstartományába. A nemzet felosztásának témája természetesen már a kezdetektől megjelent a Trianonnal kapcsolatos közbeszédben, és bár a „megcsonkított Magyarország” és „a nemzeti test szétdarabolása” metaforák gyakran szerepeltek együtt, a történelmi Magyarország

Vörös László

13


szétverése tragédiájának toposza bizonyos értelemben erősebb volt. Szekfű azonban az (etnikai) magyar nemzet „feldarabolásának” katasztrófáját a történelmi Magyarország területi integritása elvesztésének „sorscsapása” fölé emelte, és az „elszakadt nemzettestek” iránti gondoskodást a (magyar) nemzeti lét nagy erkölcsi kérdésévé tette. A határon túl élő magyarokról való gondoskodást egyúttal a „Trianon” revíziójára irányuló törekvések elkerülhetetlen és alapvető részének tartotta, amely szerinte minden egyes magyarnak szívügye volt és annak is kellett lennie.26 Az utolsó pont, amellyel a két világháború közti magyarországi történetírás kapcsán foglalkozni kívánok, a „Trianon” kapcsán használt metaforikus nyelv. A sajátos hasonlatok, metaforák és a belőlük fakadó morális értékelések vagy ítéletek egyaránt vonatkoztak a békekonferencia lefolyására és a történelmi Magyarország területi dezintegrációjára, valamint a magyar népesség ún. utódállamok általi elszakítására. A trianoni békeszerződést az idézett művekben csak elvétve nevezték békeszerződésnek, gyakrabban illették a „békediktátum” vagy „trianoni diktátum” kifejezésekkel, de általánosak voltak „a trianoni szégyen és nyomorúság”, a „trianoni ércfal” és hasonló kifejezések is. Hihetetlenül erős érzelmi töltetük van a történelmi Magyar Királyság felbomlására vonatkozó olyan metaforikus leírásoknak, mint például a „megcsonkított Magyarország”, „csonka ország”, „megcsonkult haza”, illetve a „feldarabolás”, „szétdarabolás” igéknek („Magyarország szétdarabolása”, „a feldarabolás gonosztette”). Ezek a magyarországi közbeszédben – úgy a laikusok, mint a történészek körében – kifejezetten csak a történelmi Magyarország 1918–20 között bekövetkezett szétesésére vonatkoznak.27 A levágás vagy erőszakos elválasztás hasonló metaforikus kifejezéseit használták akkor is, amikor az ún. utódállamokban a trianoni békeszerződés következtében létrejött nagy magyar kisebbségi közösségekről volt szó: „a nemzeti test szétdarabolása”, „a nemzeti test részeinek levágása”, „elszakadt nemzettestek”. Ebben az esetben is érvényes, hogy sajátos metaforákról van szó, amelyeket csak „Trianon” történetével összefüggésben használtak (használnak), és semmilyen más, akár hasonlóként is értelmezhető esetről szólva sem alkalmaztak. A trianoni trauma megjelenítési módjaival összefüggésben meg kell még említenünk a történészek azon kommunikációs/interpretációs stratégiáját, amikor a történész a „nemzeti közösség” tagjaként, vagyis többes szám első személyben nyilatkozik, bár azt is fontos megjegyezni, hogy ez a stratégia nem csak „Trianon” történetírása kapcsán érvényesül. A legkifejezőbb példák azok az esetek, amikor a (magyar) történészek úgy beszélnek a történelmi Magyarország dezintegrációjáról, mint a „mi” („magyar”) területünk, ásványi kincsünk, piacunk, lakosságunk kétharmadának elvesztéséről. A terület (erőforrások, lakosság stb.) „nemzeti” tulajdonként való megjelenítése a két világháború közti időszakban egyértelműen összefügg az 1918 előtti etatista nacionalizmus elemeinek részleges továbbélésével a „nemzet” etno-nacionalista koncepciójában, amely 1920 után jutott érvényre.28 Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a nemzeti/nacionalista ideológiák egyik általános működési alapelvét is megfigyelhetjük itt: azt az elgondolást, hogy a „nemzetet”, mint kollektív testet természetesen megillet egy bizonyos – történelmileg, földrajzilag vagy másként meghatározott – terület. Az elidegeníthetetlen „nemzeti terület” eszméje a 19–20. századi, illetve a jelenkori nacionalista közbeszédben rendszeresen, explicit módon kerül kifejezésre, de implicit jelenlétét – amit ebben az esetben megbízhatóan elárul a birtokos névmás többes száma – a nem nacionalista szövegekben is megfigyelhetjük. Ez a nyelvi úzus a trianoni kérdéskörrel foglalkozó mai, színvonalas

Vörös László

14


analitikus munkákban is érvényesül, és nemcsak a nemzeti/nacionalista történetírásban. Ehelyütt csak érintőlegesen említem, hogy ugyanez az elv érvényesül a szlovák historiográfiában is, amely a Szlovák Köztársaság területét bevett módon jeleníti meg a szlovákok 1918-ban felszabadult történelmi „nemzeti területeként”.29 Láthattuk, hogy a két világháború közötti magyar történetírásban a „Trianonnal” foglalkozó szövegeket olyan toposzok és speciális nyelv jellemezték, amelyek megegyeztek a trianoni traumáról szóló közbeszédben használtakkal. A fent felsorolt történészek munkái és a naiv nacionalista közbeszéd közötti kapcsolat még szembetűnőbb, ha megnézzük a kor domináns, nacionalista Trianon-értelmezésével szemben ellenzéki pozíciót elfoglaló baloldali és liberális szerzők szövegeit is. Jászi Oszkár, majd később Bibó István interpretációi csak lényegesen később, a 20. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben gyakoroltak jelentősebb hatást a magyar történetírásra, jóllehet egyikőjük sem volt történész.30 Kritikus elemzését adták a magyar nacionalisták és a nem magyar nacionalista mozgalmak sorsszerű konfrontációjának, valamint a belső és külső dezintegrációs erők hosszú távú fejlődésének, ám a prominens történészek fent idézett munkáitól eltérően sokkal kevésbé hatott rájuk a korabeli nacionalista gondolkodás- és kifejezésmód, illetve kevésbé függtek tőle, ami éppen az említett toposzok és metaforikus nyelv hiányán mérhető le legjobban. A második világháborút követő három-négy évben – hasonlóan a többi, kommunista hatalomátvételen átesett országokhoz – a magyar történetírásban komoly személyi és ideológiai törés következik be. A történelmi Magyarország szétesése és a trianoni békeszerződés témája esetében ez radikális szakítást eredményezett a trauma taglalásának korábbi módjával. A fent leírt, tömörített „Trianon” fogalmat, mint a két világháború közti Horthy-rendszer termékét, a burzsoá nacionalizmussal és fasizmussal azonosították. Ennek az lett a következménye, hogy még maga a Trianon szó is kimaradt a szövegekből. Az 1945 előtti felfogással való gyökeres szakítás alatt tehát egyrészt a „Trianont” okozó bűn toposzainak (vagyis az idegen hatalmak, az imperialista csehek, románok és szerbek, a hálátlan nemzetiségek, valamint az 1918. és 1919. évi forradalmak bűne) elutasítása, „Trianon” mint a legnagyobb nemzeti tragédia toposzának tagadása, illetve a trauma metaforikus nyelvének elhagyása értendő. Természetesen rögtön az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején megszülettek a magyar marxista történelemkoncepción belül az új, kanonizált interpretációk, valamint az új (pszeudo-marxista) nyelvezet is. A trianoni békeszerződés témáját kiszakították a történelmi Magyarország dezintegrációs folyamatának kontextusából és a Horthy-rendszer hatalmi konszolidációjának kontextusában interpretálták. E koncepció szerint „Trianon” az ellenforradalmi nacionalista propaganda eszközeként szolgált, amelynek az volt a célja, hogy a „néptömegek” figyelmét elterelje a súlyos társadalmi problémákról, a feudális politikai struktúrák továbbéléséről és a „kizsákmányoló fasiszta kormányról”.31 A „magyar nép” félrevezetése a nacionalista propaganda által az 1918 előtti, a földbirtokosok és a burzsoázia alkotta uralkodó osztályok politikájának folytatása volt. Eszerint tehát a magyar nép a nacionalista burzsoázia és a továbbélő feudális nemesség elnyomásának ugyanolyan áldozata volt, mint a nem magyar nemzetiségek. Ezért az említett koncepció szerint nem a „feudális” történelmi Magyarország szétesése volt a magyar nemzet tragédiája, hanem a Horthy-féle fasiszta rezsim és annak revizionista politikája, amely a második világháborúba taszította a nemzetet. A korai magyar kommunista történetírás egészen új tézise volt, hogy a történelmi Magyarország sosem volt a magyarok nemzetállama, ezért a nemzetiségek leválása

Vörös László

15


igazságos dolog volt.32 Az 1950-es években aztán – a „Trianon” által jelképezett magyar nacionalizmus teljes semlegesítése érdekében – a történeti narratívákból teljes egészében kiestek az „utódállamokban” élő magyar kisebbségekre vonatkozó utalások. A tömegek nacionalizmusának kiváltására alkalmas témák fokozott „jegelése” után, az 1956-os forradalom leverését követő konszolidációs időszakban enyhül a tabuizáló nyomás. Ez Magyarországon – ellentétben az 1968 utáni csehszlovákiai folyamatokkal – fokozatosan a történeti kutatások egyre nagyobb szabadságához vezetett. A történelem marxista elmélete ezután már nem a történelem egyetlen, szigorúan megkövetelt értelmezési kerete volt, és a kutatási témák kiválasztását sem kizárólag marxista-leninista ideológiai keretek határozták meg. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy az 1960-as évek első fele a „Trianon” iránti megújult érdeklődés időszaka volt. Megjelennek az első olyan munkák – L. Nagy Zsuzsa monográfiája és Galántai József tanulmánya –, amelyek már nemcsak a Tanácsköztársaság bukásával és a Horthy-rendszer létrejöttével összefüggésben vizsgálják az 1918–1920 közötti eseményeket, hanem elsődlegesen a történelmi Magyarország felbomlásának folyamatával összefüggésben.33 A hetvenes években formálódik ki a történészek egy olyan csoportja, amely szisztematikusan foglalkozik az 1918–1920 közötti időszak kutatásával.34 A „Trianon” iránti új érdeklődés egyértelműen összefügg a rendszer hozzáállásának megváltozásával, a politikai és társadalmi elitek ugyanis egyre befogadóbbá váltak a nemzeti érzület iránt, ami a közbeszédben is kezdett megnyilvánulni (ez a folyamat az irodalmi publicisztikában és a szépirodalomban már az 1960-as években elkezdődött a nemzeti motívumok visszatérésével).35 1978-ban publikált egy tanulmányt Glatz Ferenc, amelyben a két világháború közti magyar történetírás „Trianon” témájához fűződő viszonyát vizsgálta.36 Végül 1983-ban jelent meg Ormos Mária tollából az első komplex monográfia a történelmi Magyarország dezintegrációs folyamatáról, amely egyaránt vizsgálta az 1918–1920 közötti időszak bel- és külpolitikai történéseit.37 L. Nagy Zsuzsa (1965) és Ormos Mária művei diplomáciai levéltári források extenzív vizsgálatán alapulnak. Mindkét munka, különösen Ormosé, már túllép a vulgáris marxista történetírás hagyományán, és bár visszatérnek a történelem nemzeti interpretációs keretéhez, jól látható az a tendencia, hogy az eseményeket a lehető „legsterilebben” értékeljék abból a szempontból, hogy milyen hatást gyakoroltak a magyar nemzetre. A nagypolitika és a diplomácia interpretációjára korlátozódnak, és igyekeznek kerülni az érzelmi vagy moralizáló megfogalmazásokat. Az egyetlen értékkritika, amelyet többé vagy kevésbé explicit módon megfogalmaznak, az antanthatalmak (főképp Franciaország) képviselőinek kritikája, amiért a döntéshozatal során ignorálták a nemzetek önrendelkezési jogát, amelyet ők maguk kiáltottak ki a közép-európai térség geopolitikai újjászervezése alapvető és meghatározó elvének. Mindkét mű cáfolja az „igazságtalanságnak” és bűnösségnek” a húszas és harmincas évek történetírásában elterjedt fő toposzait és sztereotípiáit. L. Nagy Zsuzsa arra a következtetésre jutott, hogy a belpolitikai változások (vagyis az 1918–19. évi polgári és kommunista forradalom) csak minimális hatással voltak a történelmi Magyarország felosztásáról döntő békekonferenciára, illetve az elcsatolt területek nagyságára. Inkább ellentétes oksági összefüggésekre mutatott rá, azaz hogy épp a párizsi békekonferencia eseményei okoztak hirtelen fordulatokat a magyar politikában és nem fordítva. Ormos munkája jelentős mértékben támaszkodott francia diplomáciai anyagokra, és megjelenése idején kétségtelenül ez volt a legrészletesebb és forrásanyaggal leginkább alátámasztott mű az 1918–1920 közötti időszakról. Ormos arra a következtetésre jutott, hogy a

Vörös László

16


történelmi Magyarország dezintegrációjáról egyértelműen az antant, elsősorban pedig Franciaország közép-európai stratégiai érdekei döntöttek. Szerinte az antanthatalmak tájékozottak voltak a történelmi Magyarország helyzetét illetően, és a külföldön működő cseh (csehszlovák), román és jugoszláv csoportok propagandája, illetve félretájékoztatása nem gyakorolt akkora hatást a békekonferencia döntéseire, mint amekkorát a két világháború közti történetírás tulajdonított nekik. Az 1960-as évek végétől egy másik fontos elem is megjelenik a magyar történetírásban, mégpedig a dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikájának kritikus értékelése. A „földbirtokosok és burzsoázia” nacionalizmusának marxista-leninista pozíciókból történő elítélése már az 1940-es évek végi kommunista hatalomátvételt követően nagy hangsúlyt kapott, ám csak a hatvanashetvenes évektől – Arató Endre, Spira György, Hanák Péter és mások munkáiban – találkozhatunk a magyar nacionalizmus, illetve a történelmi Magyarország elitjei által az 1848–49-es forradalom előtt és alatt, majd a dualizmus korában folytatott nemzetiségi politika szakmai kritikai reflexióival. Noha L. Nagy Zsuzsa és Ormos Mária említett műveiben, illetve további szerzők munkáiban is csak néhány mondat szól a dualizmus korának nemzetiségi politikájáról, a világháborúk közötti időszak történetírásához viszonyított eltérés azonban szembetűnő. Egyes későbbi szerzők, mindenekelőtt Romsics Ignác, a történelmi Magyarország széteséséről szóló, máig legnagyobb hatású mű szerzője, lényegesen nyíltabban és kritikusan értelmezik a dualista kormányok nacionalizmusát és nemzetiségi politikáját.38 Azonban sem ő, sem Ormos vagy a többi említett szerző nem tekinti a történelmi Magyarország felbomlása egyik kulcsfontosságú okának a „nemzetiségi”, azaz nem magyar lakosság „tömegeinek” elégedetlenségét, amely a magyarországi kormányok intoleráns nemzetiségi politikájának lett volna a következménye. A döntő tényezőt a nagyhatalmak érdekeiben, valamint a „nemzetiségek” politikai emigrációinak, illetve hazai politikai elitjeinek céljaiban és tevékenységében látták, nem pedig a nem magyar lakosság széles tömegeinek öntudatos politikai álláspontjában. Gyakorlatilag ez marad a magyar akadémiai történetírás alapvető interpretációs irányvonala egészen napjainkig. E helyütt előzetesen megjegyezném, hogy egyúttal ez a kortárs szlovák történészek többségével fennálló vita legfontosabb területe is. Szerintük ugyanis a magyar kormányok magyarosító nemzetiségi politikája miatt a szlovákok többsége (és per analogiam a történelmi Magyarország többi nem magyar nemzetiségű lakója) körében jelentkező, egyértelmű elszakadási vágy ugyanolyan valós és lényeges tényezője volt a történelmi Magyarország szétesésének, mint a nemzetiségek politikai emigrációinak és hazai elitjeinek ténykedése vagy az antanthatalmak stratégiai érdekei. Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján, a magyarországi kommunista rendszer bukása után – a közép-európai egykori szovjet blokk többi országához hasonlóan – a nacionalizmus hirtelen térnyerése tapasztalható, ami jelentős hatással volt a történetírásra is. Ahogy a közbeszédbe visszatért „Trianon” témája, úgy újra erőre kapott a két világháború közti időszak legendáriuma is. Kétségtelenül kereshetünk összefüggést az új, keresztény-konzervatív értékeket nemzeti (nacionalista) retorikával ötvöző politikai elit megjelenésével is.39 Ebben az időben gyors egymásutánban jelennek meg különböző jellegű írások a történelmi Magyarország szétesésének nyíltan nacionalista értelmezéseivel, amelyek nemcsak hogy kapcsolódtak az „újra felfedezett” két világháború közötti történetíráshoz, hanem teljes mértékben reprodukálták annak minden toposzát az igazságtalanságról, árulásról és tragédiáról.40 Ez a nacionalista megközelítés az elmúlt 3-4 év folyamán jelentős mértékben elterjedt és intézményesült, létrejött ugyanis a Trianon

Vörös László

17


Kutatóintézet, és olyan folyóiratok is megjelennek, mint a Trianoni Szemle vagy a Nagy Magyarország.41 A nacionalizmus e második, mérhetetlen előretörése ismét kétségtelenül összefügg az országban 2006 után kialakult politikai helyzettel. Annak elemzése, hogy ez milyen hatással van a történetírásra – elsősorban, de nem csak „Trianonnal” összefüggésben – a jövő feladata. Az egyetemek, főiskolák történészi műhelyeiben szintén tapasztalható a „Trianon” iránti érdeklődés reneszánsza, és jelentős mértékben bővül a témával foglalkozó szerzők köre is. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójától napjainkig a történetírás folytatta az antanthatalmak, a csehszlovák, jugoszláv és román emigráció diplomáciájának, a békekonferencia diplomáciai történetének feltárását (L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Ádám Magda és Galántai József), szintén folytatódott a történelmi Magyarország belpolitikai folyamatainak kritikai kutatása, továbbá alapos vizsgálatnak vetik alá „Trianon” társadalmi recepcióját is.42 A kutatás szabadsága által teremtett új körülmények közepette, valamint az egyre nacionalistább közbeszéd és kollektív emlékezet időszakában változik a történeti diskurzus jellege is. Háttérbe szorulóban van a „steril” írásmód, egyértelműen visszatér a történelem nemzeti interpretációs kerete, rehabilitálódik az 1945 előtti történetírás – ez tükröződik a két világháború között született munkák, például Szekfű Gyula, Gratz Gusztáv, Horváth Jenő művei reprint kiadásainak megjelenésében is, valamint abban, hogy visszatértek a korszak bizonyos toposzai, illetve elsősorban a „trauma” nyelvének kifejezőeszközei. Általánosságban megállapítható, hogy mindenekelőtt „Trianonnak”, mint „nemzeti tragédiának” és a „magyar nemzetre” nézve hátrányos következményeinek toposzai kerülnek elő a két világháború közötti korszak történetírásából. Az akadémiai történetírásban azonban a tragédia, Trianon igazságtalanságának és a „nemzetre” gyakorolt kedvezőtlen hatásainak toposzai már nem a történelmi Magyarország szétesésével, hanem a nemzeti közösség felosztásával összefüggésben merülnek fel. Tehát már nem az „ezeréves Magyar Királyság” vége a tragédia, hanem a magyar lakosság nagy csoportjainak leválasztása, és az, hogy ezek a csoportok idegen államokban hátrányos vagy üldözött kisebbségi helyzetbe kerültek. Negatív a békekonferencia megítélése, mert az ott döntéseket hozó antanthatalmak, amikor a magyarokra került a sor, figyelmen kívül hagyták a nemzeti önrendelkezés elvét: az utódállamok stratégiai és gazdasági érdekeit részesítették előnyben az igazságosabb etnikai határok rovására, és az „elszakított területeken” nem engedélyezték népszavazások megtartását sem. Ami azonban elsődlegesen összekapcsolja a két világháború közötti, illetve az 1980as évek vége utáni történetírást – ahogy arra már fentebb többször utaltam – az a metaforikus nyelvezet, amely a történetírást összekötötte és összeköti a trianoni trauma diskurzusaival. Már L. Nagy Zsuzsa 1987-es tanulmányának bevezetőjében, amelyben „Trianonnak” a magyar társadalmi tudatban elfoglalt helyét vizsgálta, olvashatjuk azt a megállapítást, hogy „Trianon” olyan nagy megrázkódtatást jelentett a nemzet számára, amely a 16. század óta nem érte, majd néhány oldallal később a trauma egyik okát így nevesíti: „mert a magyarság testéből milliók szakadtak ki, nem saját akaratukból, hanem kényszernek engedelmeskedve”.43 A „Trianonról” író kortárs szerzők egyik jelentős képviselője, Romsics Ignác beszédes című tanulmányában – „Nemzeti traumánk: Trianon” – egyes helyeken szintén érzelmi töltetű értékeléseket fogalmaz meg. Szerinte a trianoni béke „durvasága” az „elvszerűtlenségében” és a történelmi Magyarországtól elcsatolt területek szokatlan nagyságában rejlik: „Magyarországot valóban ‚feldarabolták’ illetve

Vörös László

18


‚megcsonkították’, ahogyan tették ezt például Lengyelországgal is 1772-ben és 1773ban.”44 A béke Romsics szerint elvszerűtlen volt, mert a „nemzetiségi elvet”, amellyel a győztesek döntéseiket indokolták, éppen ott nem tartották be, ahol azt nehézségek nélkül megtehették volna. A csehszlovák–magyar és a jugoszláv–magyar határon (az utóbbi esetében kisebb lakosságcserével összekapcsolva) tiszta etnikai határt húzhattak volna.45 A hetvenes és nyolcvanas évek történészi megnyilvánulásaival ellentétben a kilencvenes években a szövegekben egyértelműbben megjelenik – bár többnyire csak implicit módon – az elveszített „nemzeti terület” és „nemzeti vagyon” képe.46 A trauma érzelemdús nyelvezete jól vizsgálható Várdy Béla történész tanulmányának példáján is, aki hosszú ideje foglalkozik (egyebek mellett) a magyar historiográfia történetével és egy tanulmányt is írt arról, hogyan „békélt meg” a két világháború közötti történetírás a történelmi Magyarország szétesésével.47 Ez először angol nyelven jelent meg 1982-ben, 2003-ban kissé kibővített változatban megjelent magyarul is.48 Éppen a magyar változatba bekerült részek azok, amelyek Várdy narratíváját a traumát tematizáló értekezések csoportjába sorolják. A számos példa egyike: „...a trianoni országcsonkítás, amely a magyarság ezeréves Kárpát-medencei jelenlétének legnagyobb tragédiája volt, minden magyart kegyetlenül megrázott, függetlenül az egyén társadalmi, gazdasági és szellemi szintjétől, illetve politikai orientációjától. Ez a megállapítás természetesen a történészekre is vonatkozik. Átélve Trianon nemzetromboló hatását, ők sem maradhattak érzéktelenek ebből a békediktátumból eredő nemzeti tragédia iránt, amely minden magyar lelkét gyökeréig megrázta, és minden magyarban pszichológiai sokként ülepedett le.”49 Várdy a továbbiakban „nemzetnyomorító időkről”, „magyar történelmi igazságról” beszél, vagy „három és félmillió magyar (a nemzet egyharmadának) levágásáról a nemzettestről”, illetve „többnemzetiségű mesterséges országokhoz” való csatolásukról.50 Ezeket és a további szókapcsolatokat Várdy kritikátlanul veszi át a két világháború közötti történetírás munkáiból, és történészi szakmai véleményének kifejezésére használja őket. Azt, hogy milyen mértékben terjedtek el és váltak természetessé azok az elemek, amelyek a történészek narratíváit a trianoni traumát megjelenítő értekezések közé sorolják, jól mutatja, hogy jelen vannak olyan szerzők munkáiban is, akiknek kifejezett célja a történelmi Magyarország szétesésével összefüggő nacionalista interpretációk és mítoszok leleplezése. Ablonczy Balázs, aki egy tanulmányt szentelt egyes, „Trianonnal” kapcsolatos közismert legendák leleplezésének, illetve „helyretételének”, szintén nem tudott kikerülni néhány metaforát és toposzt, amelyek a traumát tematizáló megnyilvánulásokat jellemezték. Mindjárt a bevezető mondatban megállapítja, hogy Trianon a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, mivel – folytatja Ablonczy – a magyar közvélemény kénytelen volt szembesülni a „Magyarország megcsonkításával” kapcsolatos problémákkal, és fel kellett dolgoznia „a békeszerződéssel kapcsolatos megaláztatást”. A szöveg további részében azután újra megjelenik a „területcsonkítás” metaforája.51 Zeidler Miklós két kiemelkedő monográfiát és több tanulmányt szentelt a kérdéskörnek, amelyek „Trianont” a két világháború közötti társadalmi megjelenítéseinek perspektívájából vizsgálják. Írásai a színvonalas analitikus történetírás példái, munkáiban pedig kitartóan felhívja a figyelmet arra, hogy a trianoni diskurzus túlzottan kötődik a nacionalista közbeszédhez. Ennek ellenére az ő szövegeiben is megjelennek a trianoni trauma nyelvére jellemző metaforák. Utolsó monográfiájának bevezetőjében a következőket írja: „Az ország testén és a nemzet lelkén ejtett seb olyan mély, a veszteség okozta sokk olyan tartós volt”, olyannyira összezavarta a „nemzeti önképet” és a politikai

Vörös László

19


gondolkodás alapjait, hogy a közvéleményben, a művészetben és a politikában is gyakran ébresztett téves, időnként abszurd reakciókat.52 A félreértés elkerülése végett azonban megjegyzendő, hogy Romsics Ignác, Ablonczy Balázs és Zeidler Miklós – különösen az utóbbi – említett munkái rendkívül színvonalas analitikus szövegek, ahol a trianoni trauma diskurzusára jellemző metaforák és toposzok csak a bevezető részekben tűnnek fel, amelyekben a szerzők a történelmi Magyarország szétesésének történetét megpróbálják beágyazni a nagy magyar nemzeti történetbe; a szövegek további részeiben az említett metaforák már nem jelennek meg. A professzionális történészek történeti narratívái már azáltal is részeivé válnak a trianoni trauma diskurzusának, hogy használják azokat a sajátos szókapcsolatokat, fordulatokat és metaforákat, amelyek a kezdetektől, az 1920-as évektől kötődnek ehhez a szemlélethez. A történész is közreműködik a trauma-szempontú értelmezésben, illetve hozzájárul annak reprodukálásához, amikor egyes kifejezőeszközeit, metaforáit használja, amelyek a trauma története szempontjából kulcsfontosságúak (olyan tartalmi elemekkel rendelkeznek, amelyek traumatizáló érzelmi reakciókat válthatnak ki), mégpedig úgy, hogy tárgyiasítja azokat, más szóval igazként hagyja jóvá fő jelentéstartalmaikat. Ez akkor történik, amikor a történész reprodukálja a „nemzet történelmi tragédiája” vagy az „igazságtalanság” toposzait, és a múlt leírására és értelmezésére olyan szókapcsolatokat és metaforákat használ fogalomként, mint a „Magyarország megcsonkítása” vagy „feldarabolása”, továbbá a „nemzet feldarabolása” vagy a „nemzeti részek levágása”. A történész így szakmai tekintélyével igazolja a szókapcsolatok és metaforák jelentéstartalmainak helyességét, és így nagyon hatékonyan hozzájárul a trauma szempontú értelmezés megerősítéséhez. E fogalmak ellentétes, a trianoni trauma diskurzusától eltérő alkalmazásáról akkor beszélhetnénk, ha azokat kizárólag olyan esetekben használná, amikor a nacionalista értelmezésbe, a trauma diskurzusába vagy az irredentizmusba és revizionizmusba való beágyazottságukra akar utalni. Azaz, ha az egyes értelmezések részeként idéznék, nem pedig olyan fogalmakként reprodukálnák őket, amelyekkel szakemberekként a „történelmi valóságot” interpretáljuk. A történelmi Magyarország szétesése és Csehszlovákia megalakulása a szlovák történetírásban 1918–1919-ben, a történelmi Magyarország felbomlásának folyamatában megállapítják Szlovákia határait, amelyeket a nemzetközi jogrendben a Saint-Germain-en-Laye-i (1919. szeptember 10.) és a trianoni (1920. június 4.) békeszerződés erősített meg. Bár Szlovákia az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság integráns része volt, ettől az időszaktól kezdve tekinthetjük önálló geopolitikai entitásnak, és csak ettől a korszaktól kezdve beszélhetünk a professzionális szlovák történetírás kezdeteiről is. A 20. század második évtizedének végén a magyar történetírás már túl volt több mint fél évszázadnyi professzionalizáción és intézményi fejlődésen.53 A történelmi Magyarországon 1918 előtt a szlovák nemzeti történetírás – a magyarral ellentétben – csak nagyon korlátozott mértékben fejlődhetett.54 1918 előtt a szlovák nemzeti történelmet csak művelt értelmiségiek egy szűk csoportja (papok, jogászok) alakította, akik nem részesültek semmilyen típusú történeti képzésben. Csak 1921-ben jött létre a pozsonyi Komenský (Comenius) Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Történelmi Szeminárium. A két világháború közti idő-

Vörös László

20


szakban a szlovák történetírás, mint tudományág csak alakulóban volt, a képzett szlovák történészek, illetve a történészi képzettséggel ugyan nem rendelkező, de történetírással foglalkozó szerzők száma néhány tucatra tehető.55 Általánosságban elmondható, hogy a két világháború közti szlovák történetírást nem szemlélhetjük a „csehszlovakizmus”, illetve a „csehszlovák nemzet” ideológiájának kontextusán kívül, mivel ezt az eszmét az akkori politikai elitek meghatározó része magáénak vallotta. Szlovákiában elsősorban a Csehszlovák Köztársaság (az „első köztársaság”) létrejöttét követő első évtizedben működtek olyan cseh történészek, akik az egységes csehszlovák nemzeti történelem koncepcióját igyekeztek meghonosítani, ami a már a világháború előtt kialakult szlovák nemzeti történelem koncepciójának elutasítását jelentette. E szlovák nemzeti történet központi motívuma ugyan a magyar dominancia ellenében a nemzet fennmaradásáért vívott harc volt (a fő ellenlábas vagy „a magyarok” voltak vagy a „magyar urak/magyar nemesség”), ám a szlovák elbeszélés a történelmi Magyarország területéhez kapcsolódott, és a történet főszereplője a „szlovák nemzet” volt, illetve jelentős személyiségei. Míg a „magyarosító elnyomással szembeállított szlovák harc a nemzet fennmaradásáért” motívuma teljes egészében integrálódott a csehszlovák történelem elbeszélésébe, mi több, még inkább kiéleződött, a történelmi Magyarországot, mint a történelem színhelyét lehetőség szerint igyekeztek teljesen figyelmen kívül hagyni. Már a két világháború közti időszak elejétől jellemző, hogy úgy a laikus és szakmai közbeszédben, mint a politikai megnyilvánulásokban következetesen alkalmazzák a „Szlovákia” megjelölést az 1918 előtti időszakokra is (a legrégebbi történelmi koroktól kezdve), ugyanakkor kivesznek a korábban teljesen bevett megnevezések, amelyek Szlovákiát a történelmi Magyarország részeként Felső-Magyarországnak („Horniaky”, „Horné Uhry”, „Horné Uhorsko”) nevezik. Ahogy már fentebb említettem, a „nemzeti territórium” ilyen historizáló körülhatárolása, tárgyiasítása és esszencialista értelmezése (egy terület esszenciális jellemzője, hogy természetes módon egy bizonyos „nemzeté”) a „területről” és (modern és premodern) „államról” való nacionalista gondolkodás univerzális vonása mindenütt, nem csak Közép-Európában. Ugyanakkor ez a nacionalista világszemlélet egy meglehetősen maradandó vonása is, amelyet nagyon nehéz lerombolni nemcsak a hétköznapi emberek, de még a történészek körében is, mégpedig annak ellenére, hogy a terület „nemzetiként” való tárgyiasítása és esszenciális értelmezése szemlátomást történelmietlen és anakronizmushoz vezet.56 A magyarellenes motívumok és sztereotípiák jelentősebb mértékben szintén a cseh szerzők, illetve a „csehszlovakista” szlovák szerzők hatására kezdtek feltűnni. A szlovák nemzeti történelem koncepciója, ahogyan azt a Szlovák Nemzeti Párt turócszentmártoni magjának képviselői – elsősorban Svätozár Hurban Vajanský és Jozef Škultéty – alakították és reprodukálták, az 1880-as évektől egészen 1918-ig tartalmazott ugyan bizonyos motívumokat a szlovákok magyarokkal szembeni kulturális felsőbbrendűségéről (mint „őshonos nemzet”, amely a bejövő pogány nomád magyarokat megtanította a letelepedett, földműves életmódra és krisztianizálta), de nem szerepelt benne az „elnyomás” toposza.57 Az a törekvés, hogy a szlovák nemzeti történetet „feloldják” a csehben (csehszlovákban), a két világháború közti időszakban Daniel Rapant (a szlovák professzionális történészek első nemzedékének tán legjelentősebb alakja) és a csehszlovák orientációjú cseh történészek konfliktusába torkollott. 58 Nagy viták voltak több történelmi esemény értelmezése körül, valamint Szlovákia területének történelme kapcsán, ám a történelmi

Vörös László

21


Magyarország 1918-as szétesése egyike volt azon kevés pontnak, amelyek interpretációja vonatkozásában a szlovák és cseh történészek között szélesebb konszenzus uralkodott.59 Egyelőre nem állnak rendelkezésünkre tanulmányok a szlovákiai politikai és történeti diskurzusokról az 1920-as és 1930-as években, ám hasonlóan a két világháború közötti magyar történetíráshoz, a szlovák esetében is megfigyelhető, hogy a politikai közbeszéd – a benne keringő toposzok (sztereotípiák) és a speciális, érzelemdús nyelvezet – jelentős hatással volt a professzionális történészek megnyilvánulásaira. Fedor Houdek, Štefan Janšák, Milan Hodža, Ivan Krno, Ivan Markovič, Štefan Osuský újságcikkei, emlékiratai és könyvei, valamint a katolikus pap Karol Anton Medvecký nagy, négykötetes monográfiája reprezentatív képet nyújtanak a történelmi Magyarország történetének és széthullása okainak naiv koncepcióiról, amelyek a Csehszlovákia létrejöttét követő első évtizedben meghatározóak voltak.60 A politikusok és publicisták szövegei a húszas, illetve valamivel kisebb mértékben még a harmincas években is tulajdonképpen helyettesítették a professzionális történészek magyarázatait, amelyek még szinte egyáltalán nem léteztek (ami a történelmi Magyarország szétesésének és a Csehszlovák Köztársaság létrejöttének témáját illeti). Ahogyan a „Trianonnal” kapcsolatos megnyilatkozások zömében a két világháború közti Magyarországon is megjelentek a fennálló rezsimet és politikai berendezkedést legitimáló motívumok, a történelmi Magyarország dezintegrációját taglaló szlovák narratívákra is érvényes, hogy egyik céljuk Szlovákia történelmi Magyarországtól való elszakadásának és Csehszlovákia megalakulásának az elmagyarázása és legitimálása volt.61 A két világháború közötti közbeszédben megjelenő érvelési sémák is a szlovák – elsősorban „csehszlovák” orientációjú – nacionalista eszmerendszer századfordulós, illetve a 20. század első két évtizedére jellemző alapvető toposzaiból indultak ki. Ezzel egyidejűleg arról sem feledkezhetünk meg, hogy a (cseh)szlovák (politikai és részben szakmai történészi) közgondolkodást is jelentős mértékben meghatározta a magyar értelmezés, amelyre reagált.62 A történelmi Magyarország szétesését és Csehszlovákia létrejöttét tematizáló, két világháború közötti (cseh)szlovák megnyilatkozások alapvető toposza a szlovákok magyaroktól elszenvedett „nemzeti elnyomása” („ezeréves elnyomás”), vagyis „a magyarok” örök ellenségként, „a szlovák nemzet ősi leigázójaként” való megjelenítése. A „szlovák nemzet” számára már maga az a tény is szerencsétlenség volt, hogy „a magyarok” a Kárpát-medencébe jöttek a 9. század végén, mert tönkretették Nagy-Morvaországot,63 a csehek és szlovákok első közös államát, és ezzel elkezdődött a szlovákok puszta nemzeti megmaradásáért vívott harc ezeréves sötét korszaka.64 Az „ezeréves elnyomás” toposza az egyik legelterjedtebb motívum a „magyarokkal” kapcsolatos szlovák nacionalista narratívákban. Az „ezeréves elnyomás” tézise 1848-ban kezdett intenzívebben megjelenni, a szlovák önkéntes csapatok fegyveres fellépése idején (elsőként valószínűleg Pavol Jozef Šafárik említette meg az 1820-as évek elején). Már a Liptószentmiklóson, 1848. május 10-én kiadott „A szlovák nemzet kívánalmainak” (Žiadosti slovenského národa) első pontjában szerepel, hogy a „szlovák nemzet Magyarhonban kilencszáz éves álomból ébred”. 1848-ból, majd a következő évből vannak feljegyzések Jozef Miloslav Hurban, Ľudovít Štúr és mások beszédeiről a „kilencszáz éves magyar igáról” és „zsarnokságról” (nyilván Nagy-Morvaország 10. század eleji megszűnésétől datálva). Ám 1848 őszétől Štúr és

Vörös László

22


követői már a szlovák nemzet „ezeréves elnyomásáról”, „ezeréves igájáról” és „ezer év rabságáról”, sőt „ezeréves álmáról” beszélnek.65 Ez a kerekítés a kiliazmus (chiliasmus, millenarizmus) keresztény hagyományából is származhatott.66 A többségi vélemény szerint az ezeréves elnyomás toposza a történelmi Magyarország fennállásának további nyolcvan esztendeje alatt is tartósan fennmaradt a szlovák nemzeti elkötelezettségű elit megnyilvánulásaiban. Karol Hollý legújabb kutatásai azonban arra utalnak, hogy a Szlovák Nemzeti Párt turócszentmártoni magja tagjainak (Vajanský, Škultéty és társaik) megnyilvánulásaiban az 1860-as évek elejétől gyakorlatilag egészen az első világháborúig nem jelenik meg az ezeréves elnyomás toposza,67 és a szlovák nemzeti diskurzusba a (szlovák) nemzeti/nacionalista mozgalom fiatal „csehszlovakista”generációja (Vavro Šrobár, Anton Štefánek, Milan Makovický, Fedor Houdek) és a cseh szlovakofilek (mindenekelőtt Karel Kálal) hozzák vissza majd a századfordulón.68 Az elemzett szövegek némelyikében elnyomó „magyarokként” csak a magyar nemességet vagy a magyar dzsentrit azonosították, amelyektől elkülönült az uralmuk alatt szenvedő „magyar nép” is (ami még az új Magyarországon sem változott), ugyanúgy, mint a „szlovák nép”. A szlovák nép esetében azonban a társadalmi elnyomáshoz magyarosítás is társult, azaz a „nemzeti léte” ellen folytatott „koncentrált támadás”.69 „A magyarok” („magyar urak”, „magyar nemzet”) egyértelműen az „agresszív nemzet” emblematikus példái voltak, amely despotaként uralta a történelmi Magyarországot, és fenyegette a szlovákok, valamint az ország többi, „nem magyar” nemzetének „nemzeti létét”.70 Az elnyomás toposzához kapcsolódott a „szlovák” és „magyar nemzet” közti civilizációs és kulturális különbség sztereotípiája: konkrétan „a szlovákok” („csehszlovákok”) demokratizmusa és békeszeretete, amely egyebek mellett a Csehszlovák Köztársaság demokratikus berendezkedésében is megnyilvánul, éles ellentétben „a magyarok” antidemokratizmusával, agresszivitásával és barbárságával, valamint a történelmi Magyarország mindvégig feudális jellegével, ami az 1918 utáni Magyarország keretein belül is fennmaradt.71 Ez az „antidemokratikus” és „feudális” jelleg végül, mint a történelmi Magyarország elkerülhetetlen megszűnését magyarázó okok uralkodó motívumává válik. A történelmi Magyarországnak a feudális maradiság miatt kellett megszűnnie, amelyet a magyar nemesség erőszakkal tartott fenn, ellenállva a demokratizmus erkölcsi imperatívuszának: a nemzetek szabad nemzeti élethez való „szent jogának”. Ebből a szempontból a trianoni béke csak a történelmi igazságosság beteljesülése, a történelmi magyarországi rezsim elítélése volt, amely „az egész európai szárazföldön a legszívósabb akadálya volt a demokratikus nemzetiségi és társadalmi fejlődésnek.”72 A vizsgált szövegek másik központi toposza – amelyről egyértelműen megállapítható, hogy a magyar álláspontokra reagált – az a tézis, hogy a szlovákok önként hagyták el a történelmi Magyarországot: a szabad akarat, sőt a szlovákok természetes vágya az elszakadás és a Csehszlovák Köztársasághoz való csatlakozás iránt, amely a csehek és szlovákok (azaz csehszlovákok) testvériségéből adódik. Az említett, két világháború közötti időszak közgondolkodását jellemző toposzok zöme különböző – akár ilyen explicit, akár finomabb alakban – egészen napjainkig fennmaradt a 19. századi Magyarországgal és 1918-as felbomlásával foglalkozó szlovák történetírásban, tekintet nélkül a rezsimek változásaira és az ideológiai feltételekre. A magyarral összehasonlítva tehát a szlovák historiográfiában – a történelmi Magyarország szétesését taglaló történeti narratívákban – az érvelési sémák és toposzok jelentős, megszakítások nélküli kontinuitása mutatható ki, az 1920-as évektől napjainkig. Természetesen az egyes

Vörös László

23


korszakok (a két világháború közti időszak, a háborús Szlovák Köztársaság időszaka, az 1950-es évek kommunista korszaka, a hatvanas éveket követő időszak stb.) között a szlovák történetírásban is nagy változások jellemzik a személyiségek, események és egész korszakok interpretációját, sőt akár a történelem periodizálását is.73 Ezek a nagy és radikális újraértelmezések érintették Csehszlovákia 1918. október 28-i megalakulásának történetét, de szinte egyáltalán nem érintették a történelmi Magyarország 1918. október 28/30-i szétesését és a szétesés okait. A (cseh)szlovák történetírásban a Habsburg Monarchia megszűnésének és a történelmi Magyarország dezintegrációjának fordulópontot jelentő dátuma október 28., illetve a két világháború közötti szlovák autonomista irányultságú történetírásban (és különösen az 1993 utáni szlovák történetírásban) 1918. október 30-a is.74 Ahogyan a bevezetőben már említettem, a szlovák szakmai történeti narratívákban a „Trianon” elnevezés csak magára a békeszerződésre vonatkozik, és inkább csak elvétve fordul elő a „magyar nacionalizmus”, a „történelem-mánia” stb. szimbolikus megnevezéseként.75 Ám elsősorban nem a történelmi Magyarország megszűnéséhez kapcsolódik, ami az 1918. október 28/30-i események révén lényegében befejezettnek minősül. Míg a magyar történetírásban „Trianon” története – vagyis az „ország” szétesésnek és a „nemzet” felosztásának története – általában 1918 októberének végén kezdődik, a szlovák történetírásban a történelmi Magyarország szétesésének (és a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának) története ellenkező irányban fejlődik. Az említett két, fordulópontot jelentő dátumhoz a szlovák történészek hozzákapcsolják a megelőző évek hazai76 és külföldi77 eseményeit, amelyek a történelmi Magyarország (a Habsburg Monarchia) elkerülhetetlen megszűnéséről és Csehszlovákia létrejöttéről szóló narratívákat alakítják. A szlovák nemzeti grand narrative keretében azonban ez a – bár nagyon fontosnak tartott – határkő nem foglal el olyan jelentős helyet, mint amilyet a magyar nemzeti történetben kaptak az 1918–1920 közötti események. Leegyszerűsítve, az a hely, amely a magyar grand narrative-ben „Trianont” illeti meg, a szlovákban a „nemzeti elnyomás” és „magyarosítás” időszakáé, ennek kezdetét pedig a különböző szerzők vagy az 1791/92-es vagy az 1840-es évekre tették,78 vagy 1867-re, míg a végét 1918-ra. A történelmi Magyarország 1918. október 28/30-án bekövetkezett szétesése a szlovákok fennmaradásáért vívott harc időszakának boldog (ugyanakkor elkerülhetetlen) betetőzése. Ezért nem is meglepő, hogy a szlovák közbeszédben (sem a történelemszemléletben) nem rögzült egy olyan, a történelmi Magyarország szétesését és Csehszlovákia, illetve Szlovákia 1918-as megalakulását szimbolizáló elnevezés, amely összehasonlítható lenne „a magyarok” „Trianon” kifejezésével és fogalmával.79 Jelentését, potenciálját, a nemzeti történeti narratívákban és a kollektív emlékezetben elfoglalt helyét tekintve a „magyar” „Trianon” toposz inkább a „szlovák” „magyarosítás” vagy „nemzeti elnyomás” („ezeréves elnyomás”) toposzokhoz hasonlítható. Mielőtt rátérnék a történészek konkrét munkáinak elemzésére, a szlovák történetírás kapcsán is szólnom kell néhány szót a „trauma nyelvéről”. Mint ahogy a magyar trianoni diskurzus esetében, a történelmi Magyarországról és széteséséről, Csehszlovákia megalakulásáról, illetve a magyarokról szóló (cseh)szlovák diskurzusban is találkozunk az erős érzelmi töltetű kifejezések használatával. Ezt a terminológiát szintén nevezhetjük a „magyarosítás traumája” szókészletének. Kulcsszavai részben a nemzeti lét veszélyeztetettségét fejezik ki: „nemzeti” vagy „nemzetiségi elnyomás”, „az elnyomók igája”, „elnemzetietlenítés”, „magyarosítás”, „a nemzet halála”, „a szlovákok nemzethalála” stb.; részben pedig az árulásra vonatkoznak: „renegát”, „elfajzott”, „magyarón” [pejoratív

Vörös László

24


kifejezés, jelentése elmagyarosodott, a magyarok csodálója, kiszolgálója], „szakadárság”, „magyarónság”, „a nemzet elárulása”, „dezertálás a nemzeti szabadságért vívott harcból” stb. Ezek a kifejezések és metaforák kisebb vagy nagyobb mértékben beszivárogtak a történetírás szaknyelvébe is, mindjárt annak kezdeteitől, és a történeti munkák jelentős részében máig használatosak (különösen az „elnyomás”, „nemzeti/nemzetiségi elnyomás”, „magyarosítás”, „renegátság”, valamint a „magyarón” kategóriája). Léteznek azonban olyan történészek is, akik ezt a terminológiát részben vagy egészben elutasítják, mint nacionalistát. Ugyanis, a magyar „trianoni trauma” nyelvezetéhez hasonlóan, a szlovák „magyarosítási trauma” nyelve is abban a korszakban keletkezett, amelyre visszautal (a 19. században), és alapvető kifejezéseinek jelentései a keletkezésük korának, azaz a nacionalista társadalmi gyakorlatnak a termékei. Ahogyan már korábban utaltam rá, nagy különbség van abban, hogyan él ezekkel a kifejezésekkel a történész: tudósként forráselemzés során használja-e őket, azaz nyelve részeként alkalmazza-e őket, amellyel magyarázatot ad és elemzést készít, vagy csak az általa vizsgált történelmi korszak alkotásaiként (pontosabban a társadalmi gyakorlat kategóriáiként) idézi őket. Az első mód a történészt legalább „fél lábbal” a trauma-szemlélet és diskurzus (re)produkálói közé helyezi, míg a másik mód olyan eredményeket hozhat (természetesen nem feltétlenül), amelyek segíthetnek dekonstruálni a naiv nacionalista legendáriumot és mitológiát, sőt közvetve ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy megértsük hihetetlen szívósságukat és ellenálló képességüket, amellyel a kollektív emlékezetben jelen vannak. Bizonyos mértékig meglepő, hogy a két háború közti szlovák történetírás milyen kis teret szentel a történelmi Magyarország szétesése alaposabb vizsgálatának. Ez volt a helyzet a második világháború idején, illetve az utána következő évtizedekben is. Az 1918-as eseményeket szisztematikusan taglaló első monográfia csak 1976-ban jelent meg, ám ez csak kizárólag a szlovák nemzeti mozgalommal foglalkozik. Ez kétségtelenül annak a ténynek is következménye volt, hogy a csehszlovák politikai elit szükségletei szempontjából elengedhetetlen volt egy olyan csehszlovák nemzeti történeti koncepció kialakítása, amely a magyar törzsszövetség Kárpát-medencébe való megérkezése, valamint a cseh fejedelmeket a Német-római Birodalom császárához kötő vazallusi viszony előtti időkre nyúlik vissza. A szlovák történészek, akik száma egészen az 1960-as évekig viszonylag alacsony maradt, elsődlegesen a középkor korai szakasza és virágkora, illetve a 19. század kiemelt korszakaival foglalkoztak.80 A szlovák professzionális történetírók által a két világháború közti időszakban a történelmi Magyarország széteséséről írott munkák közül a legfontosabb talán Daniel Rapant 1930-ban született és kiadott esszéje.81 A „Maďarizácia, Trianon, revízia a demokracia” [Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia] című írásban megfogalmazza a történelmi Magyarország 19. századi történetének koncepcióját egészen 1918-as felbomlásáig, amely – ahogyan majd látni fogjuk – egészen napjainkig uralkodó maradt.82 Rapant a történelmi Magyarország dezintegrációját történelmi szükségszerűségnek látja, amelynek előbbutóbb be kellett következnie: „(...) Trianon logikus betetőzése volt annak a mélyreható történelmi folyamatnak, amely lényegében a magyaroknak a mai településterületükre érkezésével kezdődik, és 1790-től, azoktól az erőszakos és természetellenes magyar törekvésektől, hogy az egész történelmi Magyarországot elmagyarosítsák és magyarokkal töltsék be, egyenesen halad a katasztrófa felé. (...) nem lehet kétséges, hogy épp ez az erőszakos magyarosítás juttatta el a magyarokat Trianonhoz.”83 Rapant szerint a magyar uralkodó rétegek nacionalista és asszimilációs politikája vezetett a történelmi Magyar-

Vörös László

25


ország széteséséhez, azok ugyanis nem voltak hajlandóak elfogadni a több nemzetből álló történelmi Magyarország létét, amelyet erőszakkal magyar nemzetállammá akartak alakítani. A történelmi Magyarországon, a modern kor demokratizmusával ellentétben, egészen a megszűnéséig antidemokratikus rezsim uralkodott, amely nem csak nemzeti tekintetben nyomta el a „nemzetiségeket”, hanem társadalmi és gazdasági tekintetben is. Ilyen körülmények közepette – állítja Rapant – a történelmi Magyarország lakóinak többsége közömbössé vált az ország sorsa iránt. A központi hatalmak veresége csupán lehetőséget kínált az elnyomott nemzetiségeknek az elnyomás alóli felszabadulásra, amel�lyel azok éltek is. A történelmi Magyarország dezintegrációjának ebből a szempontból morális vetülete is van. Rapant nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a történelmi Magyarországon a 19. században konfliktusba került a magyar etatista nemzetértelmezés („államnemzet”) és a többi itt élő, nem magyar nemzetiség etnikai-kulturális nemzetfelfogása: „A magyarok a saját tisztán mechanikus és etatista nemzetfelfogásuk következtében az ország más nyelvű lakosaiban sohasem láttak önálló erkölcsi egységeket, hanem mindig csak nem magyarul beszélő állampolgárok összességét.”84 Az efféle, a „szűkkeblű magyar rendi uralkodó osztályok” által képviselt nacionalizmus az erőszakos magyarosítást saját hatalma védelmének eszközeként használta. 1848 előtt ugyanis de jure csak egy nemzet létezett a történelmi Magyarországon: a „hungarus rendi (nemesi) nemzet”. Ez – folytatja Rapant – legalább 5/6 részben magyar volt, a fennmaradó részt a többi nemzet nemessége alkotta. A politikai jogok bármilyen kiterjesztése nemcsak az uralkodó rétegek privilégiumait veszélyeztette volna, hanem a magyar nemesség domináns helyzetét is a „hungarus” nemzeten belül. Így lesz Rapant szerint a történelmi Magyarország magyar jellegének megtartásáért vívott harc egyszersmind a magyar kiváltságos osztályok politikai, társadalmi és gazdasági hatalmának megtartásáért vívott harc is. A magyar uralkodó rétegek a nem magyar nemzetek erőszakos magyarosításával hatalmuk megtartására törekedtek. A társadalom demokratizálásának folyamatát ugyanis a magyarosítás előrehaladásához kötötték, amely azonban a magyar nemesség önző politikájának hatása alatt nem lehetett más, csak erőszakos és természetellenes. Így Rapant szerint az uralkodó rétegek magyarosító politikája nem végződhetett másként, csak a történelmi Magyarország felosztásával. Míg a rendi „hungarus” nemzet esetében a magyarok sikerrel asszimilálták nem erőszakos módon a más nemzetek képviselőit, amikor „természetes vonzalomról és önkéntes alkalmazkodásról volt szó”, a „liberális szabadságok” (azaz 1848, illetve 1867 után) korszakában zajló nemzetgyarapítás „a természetes nemzetiségi fejlődésükben mesterségesen gátolt, nemzetiségi ellenállóképességükben mesterségesen meggyengített idegenek mesterségesen megszervezett átformálásáról van szó, az idegen lelkek, az idegen vér erőszakos meghódításáról.”85 Ez az interpretáció fellelhető a Rapant nemzedékéhez tartozó fiatalabb történészek, František Hrušovský és František Bokes műveiben is. Az előbbi a háborús Szlovák Köztársaság (1939–45) „udvari történésze” volt, és ő írta meg a szlovák nemzeti történelem első szintézisét.86 Az utóbbi szintén a harmincas évek derekán kezdte karrierjét, ám a Szlovák Köztársaság fennállása alatt politikailag nem kompromittálódott, ennek köszönhetően a világháború után, sőt még a kommunista hatalomátvételt követően, az ötvenes és hatvanas években is tevékenykedhetett. Bokes írta meg a szlovák nemzeti történelem második szintézisét, amely hat évvel Hrušovský munkája után és két évvel az 1948. február végi kommunista fordulat előtt jelent meg.87 Hrušovský munkáján nagyon érzékelhetők az ideológiai megkötések és meglehetősen leegyszerűsítő is, érthető

Vörös László

26


módon, hiszen célja olyan nemzeti történelem kialakítása volt, amely természetszerűen az önálló szlovák államiság létrejöttével teljesedik be. Érdekes, hogy Hrušovskýnál – Rapanttal ellentétben – az esemény, amely után a történelmi Magyarország az elkerülhetetlen megszűnés útjára lépett, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés: „Mivel a Habsburg Monarchia ilyen felosztása nem vette tekintetbe a területén élő többi nemzet jogait és követeléseit, az osztrák-magyar dualizmus megvalósulása jelenti a Monarchia elkerülhetetlen bomlásának kezdetét.”88 Ám „a magyarok” – a „csehszlovakista” koncepcióhoz hasonlóan – mint „pusztítók” jelennek meg már a 9. században, illetve a 10. század elején, amikor a Kárpát-medencébe való megérkezésüket követően Nagy-Morvaország megszűnését okozták. Nagy-Morvaország ugyanakkor Hrušovský szerint nem az első csehszlovák állam volt, hanem az első szlovák királyság.89 A magyarok mellett Hrušovský narratívájában megjelenik a másik nagy ellenfél is, „a csehek”, akikhez az ezeréves elnyomás toposza is alkalmazkodik, és „több mint ezeréves elnyomás” lesz belőle. A történelmi Magyarország 1918. október 28-i megszűnése Hrušovský számára pozitív esemény volt, mert a szlovák nemzet felszabadult a „magyar elnyomás” alól, ám Csehszlovákia létrejötte ugyanazon a napon nem volt pozitív esemény, mivel a szlovák nemzetnek még további húsz évig el kellett viselnie „a „cseh elnyomást”, egészen 1939. március 14-ig, amikor „a szlovák nemzet a több mint ezeréves szolgaság után újra szabad nemzetté vált.”90 Bokes könyvében teljes egészében visszatért Rapant koncepciójához a történelmi Magyarország széteséséről és Csehszlovákia létrejöttéről. Szövege kevésbé elfogult és nacionalista, mint Hrušovský narratívája. Bokes azonban, a két világháború közti csehszlovakista narratíváktól eltérően és Rapanthoz hasonlóan, a szlovák történelmet a történelmi Magyarország története részeként alkotta meg (még ha az előttük és utánuk ténykedő szlovák történészekhez hasonlóan természetesen ő is „Szlovákia” történelméről írt, már a legrégebbi koroktól). Bokesre (és korlátozott mértékben Hrušovskýra is) érvényes, hogy narratívájában „a magyarok” kulturálatlan és barbár mivoltáról szóló sztereotípiák már kisebb mértékben szerepelnek, mint a két világháború közti (laikus) történeti diskurzusban. Az explicit, kulturálisan degradáló sztereotípiák a kommunizmus időszakában kivesznek a történetírásból. A „magyar elnyomás” toposza azonban tovább él. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően – Magyarországhoz és KözépKelet-Európa más országaihoz hasonlóan – drasztikus módon megszakadt a történeti interpretációk kontinuitása, valamint a személyi folytonosság a történetíráson belül. Ám – újra hasonlóan a magyar történetíráshoz – a szlovákban is a „nemzet” maradt a történelem főszereplője, illetve a nemzeti, pontosabban a marxista nemzeti történelem megalkotása maradt a történetírás küldetése. Az ötvenes évektől egészen a hatvanas évek második feléig átértékelődik a csehszlovák és szlovák történelem periodizálása, és természetesen megszülettek a nemzeti történelem új, a marxista-leninista „meta-elmélettel” összhangban lévő interpretációi. Radikálisan új interpretációja keletkezett Csehszlovákia megalakulásának, elsősorban az antanthatalmak szerepe és jelentősége értékelődött át, továbbá Tomáš Garrigue Masaryk, Eduard Beneš és Milan Rastislav Štefánik, illetve az oroszországi csehszlovák légiók tevékenysége (leginkább a bolsevikok elleni harcokban való részvételük).91 A történelmi Magyarország szétesésének és Csehszlovákia létrejöttének folyamatában kulcsszerepet kapott az októberi szocialista forradalom (1917) és a munkásmozgalom.92 Ennek ellenére bizonyos dolgokban nem szakadt meg a folytonosság a „burzsoá történetírás” korábbi értelmezéseivel. Az „ezeréves elnyomás” toposza tovább

Vörös László

27


folytatódik, érthető módon azonban a „nemzeti elnyomás” mellett nagyobb hangsúlyt kapott a „társadalmi elnyomás”.93 Az 1950-es években folytatódott a cseh történészek (és politikusok) abbéli nyomása, hogy az önálló szlovák történelem háttérbe szoruljon az egységes csehszlovákkal szemben, ám ez a szlovák történészek körében már erősebb ellenállást váltott ki, mint a két világháború közti időszakban. A hatvanas évek második felében ez a nyomás megszűnt, és végérvényesen elfogadottá vált az önálló szlovák nemzeti történelem koncepciója.94 A „csehszlovakista” koncepciók örökségeként azonban megmaradt az 1918 előtti szlovák nemzeti történelem kiszakítása a történelmi Magyarország történetének kontextusából. A szlovákok története Szlovákia (azaz Szlovákia területének) történeteként jelent meg, míg a történelmi Magyarország történetét csak „a magyarok” történeteként értelmezték. Az 1960-as évek második felében Csehszlovákiában az ideológiai szorítás általánosan enyhült, és ezzel egy időben sor került a történeti kutatás egyfajta demokratizálódására és így bizonyos liberalizálódására is.95 E rövid időszak nagyon érdekes terméke Ľubomír Lipták „Slovensko v 20. storočí” [Szlovákia a 20. században] című könyve, amelyet elemzései elmélyültsége egyértelműen kiemelt a korabeli történeti munkák sorából.96 Lipták szintén elsősorban a „nemzet” élettörténeteként fogta fel a történelmet, szövegét pedig a „nemzet” történelméhez írott hozzászólásnak látta. Munkájában azonban érezhetően kevésbé van jelen a nemzeti teleologikus perspektíva, aminek következménye, hogy koncepciójából hiányzik a történelmi Magyarország elkerülhetetlen szétesésének tézise. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása szerinte nem volt szükségszerű, és azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy „ha a Monarchia valamikor 1916-1917 teléig befejezte volna a háborút, akár vesztesként vagy győztesként, vagy (...) kompromisszumos békét kötött [volna], megmenekülhetett volna, bár a mélyreható alapos társadalmi reformokat, illetve az elnyomott nemzeteknek tett engedményeket nem kerülhette volna el.”97 E tézisével a szlovák történészek közül talán Lipták került legközelebb a későbbi magyar történészek érveléséhez, amely szerint a történelmi Magyarország dezintegrációja elsősorban nem egy „természetes” folyamat eredménye volt, hanem az elvesztett háborúé, az antant nagyhatalmi, valamint a nem magyar nemzeti mozgalmak politikai elitjeinek hatalmi érdekeié. Igaz, Lipták egyértelműen kiemelte a társadalmi és nemzetiségi dimenziót is, azaz a „nép” (a szlovák munkás- és paraszti rétegek) elégedetlenségét. Lipták megközelítése azonban nem fejlődhetett tovább, mivel a történészt 1969-ben elbocsátották a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből, egy évvel később megtiltották, hogy publikáljon – ami 1989-ig érvényben maradt –, könyvét pedig betiltották.98 Az 1960-as évek vége, de főként a hetvenes és nyolcvanas évek a szlovák történetírás nagy fellendülésének korszakát jelentették. Miután ténylegesen megszűnt az egységes csehszlovák nemzeti történelmet érvényesítő cseh nyomás, nagy ívű fejlődésnek indul a szlovák nemzeti narratíva. Ez a nemzeti történelem szakmai diskurzusaiban a nacionalista motívumok megerősödését is jelentette az ötvenes évek és a hatvanas évek első felének marxista történetírásához képest, elsősorban ami a 19. századot és az 1918-ig tartó időszakot (azaz a „nemzeti elnyomás” korszakát) illeti. Ebben az időben, 1976-ban keletkezett az első monografikus munka, amely részletesebben kitért a Habsburg Monarchia szétesése körüli eseményekre és a történelmi Magyarország 1918as dezintegrációjára.99 Szerzője, Marián Hronský a későbbiekben is szisztematikusan foglalkozott ezzel a témával, és 1987-ben kiadta második, immár szélesebb kérdéskört tárgyaló munkáját, amelyben az első világháború teljes korszakát lefedi, egészen 1918.

Vörös László

28


október 30-ig.100 Tíz évvel később megjelent harmadik kötete is, a „Boj o Slovensko a Trianon [Harc Szlovákiáért és Trianon], 1918–1920”, amelyre később még visszatérek. Az 1960-as évek végén és a hetvenes években megjelenő szlovák történésznemzedék munkájának kiteljesedését a szlovák történelem ún. akadémiai szintézise jelentette, amely hat kötetben jelent meg 1986 és 1992 között.101 Az első négy kötet kiválóan szemlélteti, hogy egyrészt mennyire stabil a történelmi Magyarország elkerülhetetlen szétesésében kiteljesedő „nemzeti szabadságért vívott évszázados harc”, mint a szlovák nemzeti történet koncepciója, másrészt pedig a szlovák nemzeti történelem narratívájának „kiszakítottságát” a történelmi Magyarország történetének kontextusából.102 1989 után a szlovák historiográfiára is jellemző lesz a kutatás pluralizmusa, és a magyarhoz hasonlóan a szlovákban is megjelenik (1993 után) a nyíltan nacionalista áramlat. Ez részben a két világháború közötti, illetve a világháború alatti szlovák autonomista történetírás interpretációira támaszkodik, részben pedig az ún. háború utáni emigráns szlovák történetírásra.103 Az utolsó mintegy tíz évben a nacionalista megközelítés szintén diverzifikálódott.104 Tovább folytatódik a hatvanas évek végének, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek fősodrú nemzeti történetírása, amely az 1989 előtti nemzeti történeti narratívákkal mutat folytonosságot (természetesen a pszeudo-marxista terminológia nélkül). A „nemzeti dimenzió” kontinuitása nagyszerűen nyomon követhető az említett szintézis III. kötetében (az 1848 és a 19. század vége közötti időszakot taglalja)105 vagy talán még jobban Marián Hronský munkáiban. Annak ellenére, hogy Hronský két első monográfiája a kommunizmus korszakában íródott, a harmadik pedig nyolc vagy kilenc évvel a rendszerváltást követően, csak minimális mértékben különböznek. Ezért közelebbről csak a „Harc Szlovákiáért és Trianon, 1918–1920” címűt nézzük meg – máig az egyetlen olyan munkát, amely alaposan vizsgálja meg a történelmi Magyarország dezintegrációját, a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét, a párizsi békekonferenciát és a trianoni békeszerződés aláírásáig Szlovákia területén lezajlott eseményeket.106 A történelmi Magyarország a 19. század második feléig Hronský szerint a „nagybirtokos arisztokrácia és a nagytőkések”, valamint a „nagyburzsoá csoportok” „félfeudális állama” volt, akiknek alapvető politikai doktrínája a „szlovák nemzet önállóságának tagadása volt, valamint az a törekvés, hogy kitöröljék Európa néprajzi térképéről”107 És ez volt a történelmi Magyarország elkerülhetetlen szétesésének fő oka: „Trianon nemcsak a közvetlen események és szereplőik valamiféle meglepő együttállása vagy a győztes antanthatalmak valamilyen kegyetlen büntetése volt az elvesztett háborúért. Hanem Trianon logikus betetőzése volt a magyar kormányok dualizmus kori céltudatos elnemzetietlenítő politikájának, amely nem csak a soknemzetiségű, félfeudális és antidemokratikus állam leigázott nemzeteinek és nemzetiségeinek nemzeti felszabadító mozgalmához vezetett, hanem a történelmi Magyarország széteséséhez is.”108 Hronský reprodukálja a történelmi Magyarország széteséséhez vezető okoknak az 1920-as évek óta fenntartott teleológiai értelmezési sémáját, sőt – a hatvanas-nyolcvanas évekre jellemző megfogalmazásokhoz képest – kiélezi a „magyar elnyomás”, az antidemokratikus és agresszív „magyarok” toposzait. Kevés figyelmet szentel csak az antanthatalmak szerepének és stratégiai érdekeiknek, amelyek befolyásolták a döntéseiket a történelmi Magyarország felosztása, illetve az utódállamok határai tekintetében.109 Hronský munkáiban – amint azt a fenti idézetek is világossá teszik – szintén jól megfigyelhető az „elnyomás traumája” nyelvezetének használata. Hronský mellett az 1990-es években

Vörös László

29


azonos interpretációs megközelítést alkalmaztak más történészek is, akik közül név szerint említsük meg Ladislav Deákot és Milan Krajčovičot.110 A kilencvenes évek óta a szlovák történészek közép- és fiatal nemzedékén belül is formálódik egy analitikus csoport, amelynek képviselői felhagytak a 19. századi Magyarország történelmének nemzeti/nacionalista redukcionista értelmezéseivel, amelyek szerint az évszázad az „elnyomás százada”, a történelmi Magyarország szétesése pedig „elkerülhetetlen történelmi folyamat” volt. A történészek e csoportja számára, bár többségük a századforduló korszakával foglalkozik, a történelmi Magyarország felbomlásának témája önmagában véve mellékes.111 E fiatalabb generáció képviselőinek eredményei közül megemlítendő Miroslav Michela monografikus munkája, a „Pod heslom integrity” [Az integritás jelszava alatt].112 Michela nem közvetlenül a történelmi Magyarország dezintegrációjának témakörével foglalkozik. A magyar kormányok, illetve különböző egyének és csoportok Szlovákia területét érintő és a történelmi Magyarország visszaállítását célzó törekvéseit és szervezkedéseit vizsgálja. A hagyományos szlovák narratíva szempontjából az általa taglalt kérdés már Csehszlovákia történelmének része, a magyar nemzeti narratíva szempontjából azonban olyan kérdést jár körül, amely a „Trianon”történet nagyon fontos része, és amelyet eddig nem vizsgáltak meg alaposabban. Michela munkája abból a szempontból is érdekes, hogy miképp közelít a „konkurens” történetírás szakirodalmához. Valószínűleg ő az első szerző, aki egyenlő mértékben dolgozik a magyar és a szlovák szakirodalommal, miközben a magyarral nem a priori vitázik, azaz nem olyan szlovák történészként határozza meg önmagát, akinek védelmeznie kellene saját nemzeti történetírásának álláspontját. Igaz, talán érthető módon, Michela általában igyekszik elkerülni azokat a vitákat, amelyek a két eltérő nemzeti történetírás különböző interpretációinak ütköztetéséből adódhatnának. Michela megközelítése ebből a szempontból bizonyos értelemben a magyar történészekre a hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében jellemző, ún. steril megközelítéshez hasonlítható.113 Befejezés A történelmi Magyarország széteséséről szóló értekezések esetében mindkét oldalon megfigyelhetjük a hagyományos nemzeti történetírások jellemző vonásait. Egyrészt mindkét történetírás szinte a teljes vizsgált korszakban politikai és nemzeti-ideológiai/ nacionalista hatások alatt állt, ami legmarkánsabban a nemzeti teleologizmusban, az erős etnocentrizmusban, illetve a „trauma” metaforikus nyelvében érhető tetten. Másrészt pedig mindkét történetírás – kis kivételektől eltekintve – olyan értekezéseket és megközelítéseket produkált, amelyek politikai legitimáló, ill. delegitimáló szerepet (is) játszottak, és „identitásalkotó” funkciót is be kellett tölteniük. Igaz, a két történetírás elemzett szerzőinek többsége kereste a hosszú vagy rövid távon meghatározó politikai és társadalmi tényezőket, illetve rámutatott a történelmi Magyarország szétesésének „véletlenszerű” vagy „elkerülhetetlen” okaira, kutatásuk célja azonban olyan jelenségek, politikai doktrínák, események, embercsoportok, valamint egyének feltárása volt, akik felelősek lehettek (vagy nem lehettek) az 1918/20-ban kialakult állapotokért (azaz „a haza és nemzet feldarabolásának” tragikus vagy „a nemzet megmenekülésének” szerencsés eseményéért). Az eredményül kapott kép szerint az, ami az 1918–1920 közötti években lezajlott, az nem az emberekkel, egyénekkel, családokkal vagy helyi közösségekkel történt

Vörös László

30


meg, hanem a „nemzetekkel”, magyarokkal, szlovákokkal (és több más „nemzettel”). A magyarokat „feldarabolták”, a szlovákok „felszabadultak” (vagy legalábbis közelebb kerültek a szabadsághoz), az egyik „nemzet” („joggal” vagy „jogtalanul”) elszenvedője, a másik („joggal” vagy „jogtalanul”, sőt az első „rovására”) nyert rajta. Az így megírt történelem mindig arról győzte meg vagy legalább segített meggyőzni olvasóját – akár 1921-ben, 1934-ben, 1953-ban, 1983-ban, 1998-ban vagy 2011-ben –, hogy az 1918–1920as évek eseményei közvetlenül érintik őt, jóformán mintha személyesen vele történtek volna meg. Ez azonban nem meglepő, hiszen a nemzeti történetírások egyik célja, hogy a horizontális (térbeli) mellett a vertikális (történelmi) „nemzeti” egység és sorsszerű összefonódás képzetének kialakulását is elősegítse. Ám mindkét ország történészei között tevékenykedtek és tevékenykednek olyanok, akik más látószöget választottak, és más kérdéseket tettek fel. Például, hogy miképp manipuláltak a „Trianon” jelképekkel (és a „nemzeti tragédia” képeivel) bizonyos történelmi korszakokban? Egyelőre azonban hiányoznak további történészek, akik a két ominózus év eseményeit (illetve az előzményeket és következményeket) a társadalmi élet jelenségeinek perspektívájából vizsgálnák. Egyelőre hiányoznak azok a munkák, amelyek a nacionalizmust önmagában véve tanulmányoznák, az olyan, inkább kivételesnek tekinthető eseménnyel összefüggésben, mint amilyen Közép- és Kelet-Európa radikális geopolitikai átrendezése volt a 20. század elején. Ez alatt nem „a csehek”, „franciák”, „magyarok” vagy „románok”, „szlovákok“ stb. nacionalizmusának egyoldalú (pontosabban kritikátlan) vizsgálatát és ábrázolását értem a történész „saját” nemzetének hazafiasságával (vagy legfeljebb „védekező”, „kikényszerített” nacionalizmusával) szembeállítva. Hanem inkább azt, hogy „minden” oldal szereplőinek nacionalista politikáit, nacionalista diskurzusait és társadalmi gyakorlatát meg kell vizsgálni, nem csak a másikét, akik „igazságtalanok” voltak „velünk” szemben és „ártottak nekünk”. Ez azt is jelenti, hogy az egyes eseteket, a különböző társadalmi hátterű emberek egyéni sorsait kutatjuk, nem pedig a kategorikusan kijelölt emberek állítólagos halmazai, azaz a „nemzetek” sorsát. Továbbá azt is jelenti, hogy nem feltételezzük, hogy a nacionalista gondolkodás alapvető pszichoszociális jellemzőit tekintve különbözött a magyar, cseh vagy szlovák politikus, diplomata vagy egyszerű polgár vagy paraszt esetében. Ez azonban csak egyike a lehetséges kutatási irányoknak, amelyek eredményeként árnyalt ismereteket kaphatnánk a hatalom különböző társadalmi szinteken való működéséről, kezdve a békekonferencia csúcsszervében döntéseket hozó négy egyén szintjétől, egészen a helyi hivatalnokok, kormánymegbízottak vagy a megszálló fegyveres erő tisztjének „legalacsonyabb” szintjéig. Az utóbbi évtizedben többször is lehetett hallani felhívásokat a történelmi megbékélésre, illetve a közös magyar–szlovák történelem „traumatizáló” eseményeiről szóló nemzeti narratívák összebékítésére. A megbékélési folyamathoz vezető út kövei lennének azok a könyvek, amelyek a „másik fél” perspektíváját mutatnák be, valamint a közös történelemtankönyvek. Több történész vallja, hogy a két „nemzeti közösség” megbékélésének alapfeltétele a másik fél „nemzeti történelme” iránti kölcsönös, pozitív nyitottság, a „traumák” iránti érzékenység és bizonyos fogalomkészlet használatának (vagy nem használásának) elfogadása, amelyre a másik fél érzékeny. Ám éppen az 1918–1920 közötti eseményekről szóló narratívák iménti elemzése szolgálhat például a két nemzeti történeti narratíva összebékítésére vagy integrációjára vonatkozó elképzelések megvalósíthatatlanságára (noha megfelelőbb lenne az emberek összebékítéséről

Vörös László

31


beszélni). A nemzeti történetírások által produkált narratívák a priori exkluzívak, azaz kizárólagosak; céljuk (egyebek mellett) a csoporton belüli nemzeti alapú kohézió, azaz a múlt és a jelenkor embereinek – mint az idők felett álló nemzeti közösség – sorsszerű összetartozásáról szóló elképzelés építése és fenntartása. A magyarországi és szlovákiai történetírások nemzeti történeti narratívái összebékíthetetlenek, hiszen a formálásuk alapjául szolgáló igazságrendszerek kölcsönösen kizárják egymást, még ha, paradox módon, azonos premisszákból indulnak is ki. Olyan termékeny vita, amely nem csak a saját, exkluzivista nemzeti-ideológiai interpretációk védelmén és érvényesítésén alapulna, magyar és szlovák (vagy más) történészek között csakis a nemzeti történelem „paradigmáján” kívül alakulhat ki. Fordította: Avar Hajnalka Jegyzetek A nemzeti történetírást a képzett történészek által intézményes keretek között létrehozott történeti narratívákként – a „nemzet” történelmeként – definiálom. A nemzeti történelmet (illetve a „nemzet” történelmét) úgy jellemzem, mint ami a múltat a „nemzet” létezésétől (vagy metaforikusan: életétől) strukturális értelemben függő és az által szervezett történésként látja. (Itt a „nemzet” kiváltható „nemzetiséggel”, illetve a mai szóhasználattal élve „etnikai csoporttal” vagy „etnikummal”, amennyiben ezeket a nemzeti történészek a „nemzet” megelőző fokaként vagy korábbi stádiumaként értelmezik). A nemzeti történészek által szerkesztett történeti elbeszélésekben a „nemzet” („nemzetiség”, „etnikum”) egyszerre a történelem mintegy örök tárgya és alanyaként szerepel, azaz nemcsak a múltban folyamatosan feltűnő valami, hanem egyenesen a történelem „alkotója” is, mégpedig vagy kollektív szereplőként (egyfajta megszemélyesített kollektív entitás) vagy egyéni szereplők révén, akik a közösséget a pars pro toto elvén reprezentálják. Mindenesetre a „nemzet” az az alapvető referenciakeret, amelyhez a történészek a történelmi szereplők cselekvését és tetteit vonatkoztatják. Ez a definíció megtalálható: Vörös László: Analytická historiografia versus národné dejiny. „Národ” ako sociálna reprezentácia. Pisa, Edizioni Plus, Pisa University Press, 2010. 10. Itt a definíció további kifejtése is olvasható. 2 Ezt a negyedszázadot kitevő időszakot további szakaszokra oszthatnánk, például a sokk időszakára (1919-től kb. 1925/1930-ig), a történelmi Magyarország szétesésének első kritikai reflexióira való törekvés időszakára (1930-tól kb. 1940-ig), majd a két bécsi döntést követő második világháború éveire, ez azonban lényegesen aprólékosabb heurisztikus megközelítést tenne szükségessé, mint amit a jelen esszé terjedelme lehetővé tesz. 3 Ez természetesen megfelel a hagyományos narratív történetírások esetében megszokott lineáris történetszerkesztésnek. A történet mindig világos, kronologikus oksági viszonyokon alapszik. Ilyen értelemben az 1918 őszétől/telétől 1920. június 4-ig lezajlott események magyar történészek általi interpretációja „csak” magyarázatot ad arra a kérdésre, hogy „mi vezetett az 1920. június 4-i trianoni békeszerződéshez?”. Itt csak megelőlegezem, hogy egyes szlovák történészek értelmezésében a kauzális láncolat („Mi vezetett Trianonhoz?”) már a 18. század végén vagy a dualizmus korának kezdetén (a 19. század hetvenes éveiben) elindul. Lásd például Marián Hronský: Boj o Slovensko a Trianon. Bratislava, NLC, 1998. (Angol nyelven: The Struggle for Slovakia and the Treaty of Trianon. VEDA, Bratislava, 2001.); Roman Holec: Trianonské rituály alebo úvahy nad niektorými javmi v maďarskej historiografii. Historický časopis 58. (2010) 2. sz. 291–312. 4 M. Barnovský et al.: Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti I., Bratislava, NLC, 1998. (161. sz. dok.). 512–513. 1

Vörös László

32


Szeretném külön felhívni a figyelmet a Trianon-trauma diskurzusa és a pszichológiai trauma közötti különbségre. Ebben a tanulmányban csak a Trianon-trauma diskurzusával foglalkozom, azaz azokkal az értekezésekkel, elbeszélésekkel, amelyekben a történelmi Magyarország szétesése, illetve „Trianon”, mint traumatizáló, megsemmisítő, igazságtalan, és a „nemzet” számára fatális következményekkel járó esemény (más szóval, mint a „legnagyobb nemzeti tragédia”) jelent meg. Az a pszichológiai trauma, amelyet a történelmi Magyarország szétesésének éveiben kétségtelenül sok ember átélt, nem képezi jelen tanulmány témáját. Ez a megkülönböztetés azért is fontos, mert az utóbbi két évtizedben nemcsak a laikus (a politikait is beleértve), hanem a szakmai diskurzusban is találkozhatunk a „trianoni trauma” fogalmával, amelytől a magyar társadalom vagy a magyar nemzet – állítólag – szenved. A magyarok „Trianon-traumájának” ilyen értelmezése véleményem szerint félrevezető, és legalább a szakmai vitákban nem lenne szabad reprodukálni. Pszichológiai szempontból nyilván rendkívül érdekes lenne megvizsgálni egyrészt az 1918/20 utáni években átélt emberi traumák megnyilvánulásait, másrészt a „nagymagyar” nacionalizmus mai hívei által megtanult (vagy elsajátított) „trauma” jelenségét. Kétségtelen, hogy két nagyon eltérő dologról van szó. Hasonló következtetésre jutott Kovács Éva is, lásd nagyon inspiráló tanulmányát: Trianon traumatikus emlékezetéről. Limes, XXIII. évf., 2010/4. 47–56.; figyelmet érdemel a Kovács Éva és Ungváry Krisztián történész között zajló polémia is, lásd Kovács Éva: Jeder Nachkrieg Ist Ein Vorkrieg. Trianon traumatikus emlékezetéről. Élet és irodalom, LIV. évf., 39. sz., 2010. október 1., http://www.es.hu/2010-09-30_jeder-nachkriegist-ein-vorkrieg; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon. Élet és irodalom, LIV. évf., 49. sz., 2010. december 10., http://www.es.hu/2010-12-08_a-meg-nem-ertett-trianon; Kovács Éva: Csak azért is: neurózis. Élet és irodalom, LV. évf., 4. sz., 2011. január 28., http://www.es.hu/201101-26_csak-azert-is-neurozis; Ungváry Krisztián: Egy hitelrontás ellenében. Élet és irodalom, LV. évf., 10. sz., 2011. március 11., http://www.es.hu/2011-03-10_egy-hitelrontas-elleneben; Kovács Éva: Az a konok okság. Élet és irodalom, LV. évf., 12. sz., 2011. március 25., http://www. es.hu/2011-03-23_az-a-konok-oksag. Köszönöm Zahorán Csabának, hogy felhívta a figyelmemet a fenti vitára. 6 [Hodinka Antal]: Pro Hungaria. Magyarország igazsága. Szózat a békekonferenciához. Pozsony, 1918.; Iványi Béla: Pro Hungaria Superiore. Felsőmagyarországért. Debrecen, 1919.; Rugonfalvi Kiss István: A Debreceni Magyar Tudományegyetem szózata a művelt világ egyetemeihez. Debrecen, 1918. Idézet innen: S. Bela Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. In: Essays on World War I: Total War and Peacemaking, A Case Study on Trianon. (War and Society in East Central Europe. Vol. VI.) Ed. by Bela K. Kiraly–Peter Pastor–Ivan Sanders, Brooklyn, Brooklyn College Press, 1982.; lásd még e cikk kissé átdolgozott és kibővített változatát magyarul: Várdy Béla: Trianon megnyilvánulása a két világháború közti magyar történetírásban. Aetas, 18., 2003/3–4. 286–305. Nagyon hasznos és jól áttekinthető forrása a 20. század húszas éveinek elején Magyarországon született, a történelmi Magyarország szétesésére reflektáló szövegeknek a Zeidler Miklós szerkesztette kötet: Trianon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 7 Angyal Dávid: A Magyar Tudományos Akadémia válasza a Cseh Akadémiának. Budapest, 1920. 8 Marczali Henrik: A béke könyve. A múlt tanulsága. Budapest, 1920.; Domanovszky Sándor: A magyar kérdés történeti szempontból tekintve. Budapest, 1920.; Uő: A honfoglalástól Trianonig. Magyarország történelme művészi képekkel, térképekkel és korabeli íróktól vett olvasmányokkal. Budapest, 1927.; Karácsonyi János: Történelmi jogunk hazánk területi épségéhez. Budapest, 1921.; Horváth Jenő: A trianoni béke megalkotása 1915–1920. Diplomáciai történelmi tanulmány. Budapest, 1924. Lásd S. B. Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. i .m., és uő: Trianon megnyilvánulása. i. m. Várdy fentebb idézett tanulmányaiban részletesebben ismerteti az említett könyvek és brosúrák tartalmát. Lásd még korábbi monográfiáját is: Modern Hungarian Historiography. (East European Monographs no XVI.) New York, Columbia University Press, 1976. 34–42., 122–137., 139–144., 192–193.; továbbá lásd még Glatz Ferenc: Trianon és a magyar történettudomány. Történelmi Szemle, 20., 1978/2. 411–421. 5

Vörös László

33


A történelmi Magyarország dezintegrációjával szemben az említett történészek által felsorakoztatott érvelési sémák gyakran támaszkodtak a 19. század utolsó harmadába, illetve a 20. század elejére datálható magyar nacionalista értekezések valamely alapvető toposzára. Ezek szerint (röviden): a magyar nemzet jogos tulajdonosa a Kárpát-medence területének, mert egyedül a magyar nemzet volt itt képes államalakulatot létrehozni és ezer éven át fenntartani; a nem magyar lakosság (a „nemzetiségek”) csak később jelent meg, a 13–15. század folyamán, a magyarság vendégszeretetének köszönhetően; a nyugati keresztény civilizációhoz tartozó (és már az érett középkor óta „parlamenti hagyománnyal” rendelkező) magyar nemzetnek több évszázados küldetése volt, hogy a kulturálisan kevésbé fejlett, a „keleti” vagy „balkáni despotikus mentalitás” fogságában élő „nemzetiségeket” (a szlávokat és románokat) civilizálja; továbbá a magyarság, illetve a történelmi Magyarország védelmi missziót is ellátott: védte a keresztény Nyugatot a keleti barbársággal szemben, megállította a tatárokat, törököket (vagyis oszmánokat), végül pedig szilárd gátja volt a szlávoknak és a terjeszkedő cári Oroszországnak, így az szolgálná Európa érdekét, ha továbbra is gátja lehetne a keresztényellenes bolsevizmusnak. Egyúttal azonban hangsúlyt fektettek arra is, hogy kiemeljék a magyarok és nem magyarok békés, a tolerancia jegyében folyó együttélését – ezt volt hivatva bizonyítani az a tény is, hogy a történelmi Magyarországon az európai államok közül elsőként fogadtak el törvényt a kisebbségek védelmére (az 1868. évi XLIV. nemzetiségi törvényt).; Vö.: S. B. Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. i. m., valamint Várdy Béla: Trianon megnyilvánulása. i. m.; lásd még L. Nagy Zsuzsa: Trianon a magyar társadalom tudatában. Századvég, 1987/3. 5–25. Hogy mennyire voltak dominánsak ezek a motívumok a korabeli nacionalista elitek gondolkodásában, jól mutatja, hogy némelyek még a békekonferencia hatalmas iratanyagának érvelésében is megtalálhatók, amelyet a magyar delegáció vitt magával Párizsba. Lásd Szarka László: A magyar békejegyzékek érvrendszere és a trianoni békeszerződés. In: Uő: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, Ister, 1998. 126–147.; Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris, 2005. 141–161.; Galántai József: A trianoni békekötés, 1920. A párizsi meghívástól a ratifikálásig. Budapest, Gondolat, 1990. 71–101., illetve Ádám Magda–Cholnoky Győző (szerk.): Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2000. 10 A történelmi Magyarország elleni „izgatók” között olyan személyiségeket is megemlítettek, elsősorban Robert W. Seton-Watsont és Ernest Denist, akik az antanthatalmak delegációinak tagjaiként a békekonferencia egyes bizottságainak munkájában vettek részt, és már a háború előtt közismertek voltak kritikus nézeteikről, amelyeket a történelmi Magyarország kormányainak, illetve államigazgatási és megyei szerveinek nemzetiségi politikájával szemben megfogalmaztak. 11 Ez a fajta érvelés legösszefogottabban Horváth Jenő munkáiban jelenik meg. Lásd Horváth, Jenő: A trianoni béke megalkotása 1915–1920. i. m., 3–21 és azt követően; valamint későbbi munkájában: A Millenniumtól Trianonig. Huszonöt év Magyarország történelméből, 1896–1920. Budapest, 1938. 227–290. 12 A Károlyi-kormány feltehetőleg abbéli félelmében, hogy a hadszínterekről visszatérő felfegyver zett katonák tömegei ellenőrizhetetlenné válnak, elrendelte teljes lefegyverzésüket. 1918 végéig 1,2 millió katonát fegyvereztek le, amit azonban számos tényező nehezített, többek közt pénzügyi nehézségek vagy a – Károlyi első hadügyminiszterének, a teljes lefegyverzés hívének számító Linder Bélának a kezdeményezésére megalakult – katonatanácsokkal való rossz együttműködés. A Központi Katonatanács azonban már 1918 novemberében – csakúgy, mint sok más helyi tanács – a szocialisták ellenőrzése alá került, akik az új hadseregben elsősorban a szocialista forradalom elindításához szükséges eszközt láttak. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. i. m. 81–82. 13 Károlyi felelősségének toposza a történelmi Magyarország felbomlása miatt – amint már említettem – már 1919-ben megjelenik, ám az idézett történeti elbeszélésekben még csak csekély mértékben. A történészek szövegeiben kisebb késéssel bukkan fel, az 1920-as évek derekától. Ám a két világháború közti időszak közbeszédében (különösen a publicisztikában) Károlyi bűne rendkívül 9

Vörös László

14

15

16 17

18

19

20

23 24 25 26 27 21

22

28

34


intenzíven jelen volt, masszívan hangoztatta a Horthy-rendszer propagandája. A Károlyi-toposz elterjedtségére legújabban Romsics Gergely mutatott rá kiváló munkájában: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. Budapest, ĽHarmattan, 2004. Romsics Gergely a Habsburg Monarchia utolsó éveiben ténykedő politikai elit képviselőinek kiterjedt emlékirat-irodalmát vette górcső alá. A vizsgált memoárok mintegy harmadát írták „jobboldali szerzők”, jelentős közéleti személyiségek vagy a Horthyrendszer szimpatizánsai. Az általam említett toposzokon kívül (a történelmi Magyarország felbomlásáért Beneš és klikkje, a telhetetlen nemzetiségek, a félretájékoztatott és önző antant a felelős stb.) ezekben a memoárokban éppen Károlyi bűnének képe van leginkább jelen, ez az uralkodó. A „radikális jobboldalhoz” tartozó szerzők még tudatos hazaárulással is megvádolják Károlyit, és ez a motívum szintén fellelhető a főképp a szélsőjobboldali közbeszédben elterjedt Károlyi-mítosz némely változatában. Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. i. m. 79–89. Lásd Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, Teleki László Alapítvány, Regio Könyvek, 2002. (újabban lásd: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, Kalligram, 2009.); Romsics, Gergely: Mítosz és emlékezet. i. m. Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. i. m. 18–19.; lásd még korábbi tanulmányát: Romsics Gergely: A Habsburg Monarchia felbomlásának osztrák és magyar mítoszai az emlékiratirodalom tükrében. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 87–131. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. Bernát B. István: Szekfű Gyula „Három nemzedéke”. Történelmi Szemle, 28. 1985. 2. 319–333.; Glatz Ferenc: Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 89–148.; lásd még Glatz bevezető tanulmányát a „Három nemzedék” 1989-es reprint kiadásában: Glatz Ferenc: Előszó az 1989-es kiadáshoz. Három nemzedék története a hetedik nemzedék szemével. In: Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1989 (Reprint). i–xxxviii. (különösen xix–xx.); Gunst Péter: A magyar történetírás története. Budapest, Csokonai Kiadó, 2000. 232–234. Bernát B. István: Szekfű Gyula „Három nemzedéke”. i. m.320–321. Ez a kiadás a „Három nemzedék és ami utána következik” kibővített címen jelent meg (Budapest, 1934). A továbbiakban a fent idézett, 1989-es kiadásra fogok hivatkozni. A már idézett irodalmon kívül lásd még: Dénes Iván Zoltán: A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976.; Irene Raab Epstein: Gyula Szekfű. A study in the Political Basis of Hungarian Historiography. New York–London, Garland Publishing, 1987; Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet: Babits Mihály, Szekfű Gyula, Eckhart Sándor és Zsolnai Béla világáról. Budapest, Napvilág Kiadó, 2001.; Erős Vilmos: A Szekfű– Mályusz vita. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2000. Lásd Glatz Ferenc: Trianon és a magyar történettudomány. i. m. 414–415. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. i. m. 385. Uo. Uo. 390., 456–465. Uo. 385., 402., 404. Uo. 387–389., 456–465. Például per analogiam nem használták (és nem használják) a „csonka/megcsonkított Németország” vagy „csonka/megcsonkított Törökország” kifejezéseket, pedig mindkét esetben olyan államalakulatokról van szó, amelyektől békeszerződések következtében nagy területeket csatoltak el, hasonlóan a Magyar Királysághoz. Szekfű ráadásul a „csonka Magyarország” fogalmáról azt tartja, hogy nem fejezi ki kellőképpen a dezintegráció tragikumát, és megfelelőbbnek ítéli a „maradék ország” kifejezést. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. i. m. 384. Az 1918 előtti magyar elitek nacionalista ideológiájában a történelmi Magyarországot kizárólag magyarnak tartották, a „magyar nemzet” tulajdonának, mert – hasonlóan például a franciaországi

Vörös László

29

30

31

32

33

34

35

36

35


francia elitek nacionalizmusához – az államot és a nemzetet azonosnak tartották. A történelmi Magyarország szétesését követően a világháborúk közti időszakban fokozatosan átértékelődött ez a koncepció, és különböző etnokulturális, illetve „völkish” nemzetkoncepciók váltották fel. Lásd Kiss Endre: A Typology of Nineteenth Century Concepts of Nationhood. East European Quarterly, 30., 1996. 1. (Spring) 47–62; Katus László: József Eötvös and Ferenc Deák: Laws on Nationalities. In: Romsics Ignác–Király Béla (szerk.): Geopolitics in the Danube Region. Hungarian Reconciliation Efforts 1848–1998. Budapest, 1998. 133–160.; Ludwig Gogolák: Ungarns Nationalitätengesetze und das Problem des magyarischen National- und Zentralstaates. In: Adam Wandruszka–Peter Urbanitsch (szerk.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. III/2. Die Völker des Reiches. Wien, 1980. 1207–1303.; vagy újabban Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007. Azzal kapcsolatban, hogy a nemzeti történetírások hogyan alakítják (közösen) és reprodukálják a „nemzeti területek” eszméjét, részletesebben lásd László Vörös: Analytická historiografia versus národné dejiny. i. m. 58–62. A „nemzeti” és „kollektív történelmi térrel” kapcsolatban lásd még: Kollai István: A szavak ereje. In: Uő. (szerk.): Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből. Budapest, Terra Recognita Alapítvány, 2008. 19–25., valamint Kollai István: Egy békeszerződés pszichológiája. Uo. 132–133. Jászi Oszkár: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. Chicago, University of Chicago Press, 1929.; lásd még Jászi itt publikált szövegeit: Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. i. m.; Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről (5. A területi viták nyomorúságai). In: Uő: Válogatott tanulmányok. I. 1935–1944. Válogatta és az utószót írta Huszár Tibor. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986. 351–364.; Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Uő: Válogatott tanulmányok. II. 1945–1949. Válogatta és az utószót írta Huszár Tibor. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986. 569–619. Lásd Somlai Katalin e témában írt kiváló tanulmányát: Trianon a marxista történetírásban. Limes, 2002/2. 51–61. Lásd például a marxista szintézist itt: Mód Aladár: 400 év a független Magyarországért. 7. bővített kiadás, Budapest, Szikra Kiadó, 1951. 439–440. Idézve innen: Peter Pastor: A trianoni békekötés történetírásának színeváltozásai. Debreceni Szemle, 1997/2. 246–254. A történelmi Magyarország szétesésének és „Trianon” fogalmának tankönyvi jelenlétéről, illetve jelen nem létéről lásd L. Nagy Zsuzsa: Trianon a magyar társadalom tudatában. i. m. 18–19; valamint Somlai Katalin: Trianon a marxista történetírásban. i. m. L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1965.; Galántai József: Trianon és a revíziós propaganda. In: A magyar nacionalizmus kialakulása és története. Kossuth Könyvkiadó, 1964. 280–301.; ugyanebben a kötetben további két tanulmány: Fukász György: A polgári radikálisok nacionalizmusa (Jászi Oszkár és a nemzetiségi kérdés). 209–231. és Hajdu Tibor: A nemzeti kérdés és az 1918–1919-es forradalmak. A dualizmus nemzeti politikájának csődje és a monarchia felbomlása. 232–279. Elsősorban három történésznő – L. Nagy Zsuzsa, Ádám Magda és Ormos Mária –, továbbá Galántai József és mások. Lásd L. Nagy Zsuzsa: Trianon a magyar társadalom tudatában. i. m. 19–21.; Somlai Katalin: Trianon a marxista történetírásban. i. m. 58–59., szintén Peter Pastor: A trianoni békekötés történetírásának színeváltozásai. i.m. Az 1970-es évek végétől a magyarországi légkör enyhülését és a rendszer fokozódó toleranciájáról árulkodik az a tény is, hogy az 1982-ben az USA-ban három szerkesztő, Bela K. Kiraly, Peter Pastor és Ivan Sanders által szerkesztett kollektív monográfiába, amely a történelmi Magyarország szétesésével, a békeszerződéssel és annak következményeivel foglalkozott, magyarországi történészek is írhattak, köztük a már említett három történésznő (L. Nagy Zsuzsa, Ádám Magda és Ormos Mária). Lásd B. K. Kiraly–P. Pastor–I. Sanders: Total War and Peacemaking, A Case Study on Trianon. i. m. Glatz Ferenc: Trianon és a magyar történettudomány. i. m.

Vörös László

36


Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918–1920. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1983. Figyelemre méltó az a tény is, hogy a második világháború óta ez az első olyan monográfia, amelynek címében szerepel a Trianon szó. 38 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. i. m. 7–30 (Romsics e monográfiája szlovák fordításban is megjelent: Trianonská mierová zmluva. Bratislava, Kalligram, 2006.) 39 Peter Pastor: A trianoni békekötés történetírásának színeváltozásai. i. m. 40 Lásd például Raffay Ernő: Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal. Budapest, Tornado Damenia Kft., 1990.; Sárándy György: Széttöretett 70 éve. Budapest, Eötvös Kiadó, 1991.; vagy Kajetán Endre: A második Mohács. Három év, 1918–1919–1920 krónikája: Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Kun Béla. Budapest, Szenci Molnár Társaság, 1992. 41 A Trianon Kutatóintézetet (TKI) Raffay Ernő és Szidiropulosz Archimédesz alapították. Utóbbi a szerzője egy korábbi „Trianon” bibliográfiának (Trianon utóélete – válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából, 1920–2000. XX. Század Intézet, Budapest, 2002). A Trianoni Szemlét a TKI adja ki, míg a Nagy Magyarország című folyóirat „fiatal történészek” független kezdeményezésének tűnik. Mindkettő 2009 óta jelenik meg. http://www.szentkoronaradio.com/ node/43629 A folyóiratok működésének kritikai reflexióját és az ott megjelent szövegek elemzését egy szlovák történész szempontjából lásd: Roman Holec: Trianonské rituály… i. m. 42 E munkák kiváló áttekintését lásd: Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. i. m. 914–926. 43 L. Nagy Zsuzsa: Trianon a magyar társadalom tudatában. i. m. 5 és 10. 44 Romsics Ignác: Nemzeti traumánk: Trianon. In: Uő: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 327–328. (Ez a szöveg eredetileg 1996-ban jelent meg a Magyar Tudomány 1996/3 számában 272– 281.) 45 Uo. 329–331. 46 Lásd például Romsics Ignác idézett tanulmányának következő megfogalmazását: „Közismert, hogy a területekkel együtt a nemzeti vagyon jelentős része is az újonnan létrehozott vagy megnövelt szomszédos államokhoz került. A sóbányák, az arany- és ezüstlelőhelyek kivétel nélkül az új határokon kívül helyezkedtek el… Egészében véve, a régi nemzeti vagyon 38 százalékával rendelkezett az új magyar állam.” Romsics Ignác: Nemzeti traumánk. i. m. 328. 47 S. B. Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. i. m.; Várdy Béla vagy Steven Vardy hosszú évek óta az amerikai Duquesne University (Pittsburgh, Pennsylvania) professzora. 1989 után gazdag a magyar nyelvű publikációs munkássága is. 48 Várdy Béla: Trianon megnyilvánulása. i. m. 49 Várdy Béla: Trianon megnyilvánulása. i. m. 288. Lássuk az eredeti, angol nyelvű mondatokat: „...Trianon, which was immediately regarded as one of the greatest, if not the greatest, national catastrophe in the Hungarians’ millennial history in the Carpathian Basin, had shaken basically all Hungarians, irrespective of their social standing, economic status, level of learning or political orientation. Certainly, no Hungarian historian who lived through those tragic events could remain unaffected by them. In fact the impact of these events upon the Hungarian mind was so thorough and pervasive that it has rightfully been called an intense ‘psychological shock’.” S. B. Vardy: Trianon in Interwar Hungarian Historiography. i. m. Láthatjuk, hogy az angol változatban a szerző még arról beszél, hogy Trianont azonnal az ezeréves magyar történelem egyik, ha nem a legnagyobb tragédiájának kezdték tartani. A magyar változatban azonban már kijelenti, hogy Trianont nem az ezeréves magyar nemzeti történelem legnagyobb tragédiájának tartották, hanem ténylegesen a legnagyobb tragédiája volt. A magyar változatban megjelent szókapcsolatok és olyan metaforák, mint a „Trianon nemzetromboló hatása” vagy „nemzeti tragédia (...) amely minden magyar lelkét gyökeréig megrázta”, csak felerősítik Várdy mondatának érzelmi, tragikus jelentéstartalmát. 50 Uo. 289–290. 51 Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 132–133. A kibővített tanulmány 2010-ben önálló kötetként is megjelent: Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, 2010. 37

Vörös László

37


Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz. i. m. 6. Gunst Péter: A magyar történetírás története. Budapest, Csokonai Kiadó, 2000. 197–224 és köv.; Steven Béla Várdy: Modern Hungarian Historiography. New York, Columbia University Press, 1976.; és Uő: Clio’s Art in Hungary and in Hungarian-America. New York, Columbia University Press, 1985. 54 A történelmi Magyarországon domináns hungarus-magyar nacionalizmus közepette csak nehezen elképzelhető, hogy a kormányzó elitek engedték volna a konkurens, nem magyar nacionalista mozgalmaknak bármilyen intézményi bázis kiépítését, amely alternatív „nemzeti” történeti narratívákat produkált volna. Ezen a téren ugyanaz – a 19–20. századi nacionalizmus korszakának államaira jellemző – diszkriminatív politika érvényesült, amely kiválóan nyomon követhető például az állam által szervezett iskolai oktatás szférájában. A Ján Botto szlovák történész ellen 1914–1916 között zajló bírósági eljárásról lásd: Belo Polla: Trestná vec Júliusa Bottu pre „Krátke dejiny Slovákov”. Martin, Vydavateľstvo Matice slovenskej, 1997. 221–230.; a nemzeti történetírás professzionalizálódásáról lásd például: Stefan Berger: The Power of National Pasts: Writing National History in Nineteenth- and Twentieth-Century Europe. In: Uő (szerk.): Writing the Nation. A Global Perspective. New York, Palgrave, Macmillan, 2007. 30–62. Ami az oktatást és a nacionalizmust illeti, lásd: Joachim von Puttkamer: Schulalltag und nationale Integration in Ungarn. Slowaken, Rumänen und Siebenbürger Sachsen in der Auseinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1914. München, R. Oldenbourg Verlag, 2003.; valamint Andrej Findor: Začiatky národných dejín. Bratislava, Kalligram, 2011 (kiadás alatt). 55 Adam Hudek: Najpolitickejšia veda. Bratislava, HÚ SAV, 2010. 35–44. és köv.; illetve Adam Hudek: Slovak Historiography and Constructing the Slovak National Story up to 1948. Human Affairs, 16. 2006. 51–65. 56 Lásd László Vörös: Analytická historiografia versus národné dejiny. i. m. 58–62. 57 Ezek a dualizmus kori szlovák nemzeti mozgalom ideológusai által kidolgozott történeti koncepciók legújabb vizsgálatának eredményei, amelyet Karol Hollý végzett el. Lásd disszertációs munkáját: Karol Hollý: Historická ideológia a slovenské národné hnutie na prelome 19. a 20. storočia. Disszertációs munka, Bratislava, 2008. 45–84., 282–330 és 461–467. Ezzel a kérdéssel alább részletesebben is foglalkozom. 58 Lásd: Richard Marsina (szerk.): Historik Daniel Rapant. Život a dielo (1897–1988–1997). Martin, Vydavateľstvo Matice Slovenskej, 1998.; Rapant és fő cseh vitapartnere, Václav Chaloupecký kapcsolatának újabb interpretációját lásd: Milan Ducháček: Václav Chaloupecký a Daniel Rapant – trauma z blízkosti. Forum Historiae, 5. évf. 2011/1. 78–97, http://www.forumhistoriae. sk/FH1_2011/texty_1_2011/duchacek.pdf; lásd még A. Hudek: Najpolitickejšia veda. i. m. 35– 44. és köv. 59 Ezen okból, valamint a tanulmány korlátozott terjedelme miatt is eltekintek a csehszlovák történetíráson belül a cseh történészek munkáinak vizsgálatától. 60 Karol A. Medvecký: Slovenský prevrat. I-IV. Trnava, 1930–31. Hasznos forrásgyűjtemény az az újságcikk-antológia, amelyet Ladislav Deák állított össze (Súčasníci o Trianone. Bratislava, Kubko Goral, 1996.), és amelyben az említett szerzők zömétől találunk cikkeket. A felsorolt szerzők mindegyike (talán Š. Janšák az egyetlen, részleges kivétel) már 1918 előtt a szlovák nemzeti/nacionalista mozgalom képviselője volt, és többen közülük közvetlenül is részt vettek a párizsi béketárgyalásokon, vagy közreműködtek a csehszlovák küldöttség háttéranyagainak összeállításában (Houdek, Markovič, Janšák, Krno, Osuský). Mindannyian többé vagy kevésbé jelentős szerepet játszottak a két világháború közti csehszlovák politikában. 61 Itt azonban nagyon fontos megjegyezni, hogy hiba lenne a két háború közti Csehszlovákiára úgy tekinteni, mint ahol egyetlen, teljesen domináns közbeszéd lett volna. A korabeli Magyarországon volt egy rendkívül meghatározó „trianoni” közbeszéd, amelyet korábban tárgyaltam, és létezett néhány nagyon marginalizálódott (a hatalom által aktívan elnyomott), alternatív álláspont a történelmi Magyarország dezintegrációjának okairól és következményeiről, valamint a „nemzet” felosztásáról, amelyeket nem említettem. A Csehszlovák Köztársaságban, illetve konkrétan 52 53

Vörös László

62

63

64 65

66

67

68

38


Szlovákiában a magyarosító elnyomásról, a történelmi Magyarország elkerülhetetlen széteséséről és a Csehszlovákia megalakulásáról, mint a szlovákok megmenekülésének zálogáról szóló uralko dó irány mellett (erről majd lentebb szólok), léteztek ezeknek a témáknak alternatív megjelenítései is. Ezek közé tartoztak a szlovák autonómiára vonatkozó különféle elképzelések vagy a történelmi Magyarországhoz hű álláspontok. Ma nehéz pontosan megítélni, milyen mértékben terjedtek el és voltak jelen a közgondolkodásban, különösen ami a történelmi Magyarország visszaállításával vagy Szlovákia autonóm (vagy föderatív) egységként történő reintegrálásával kapcsolatos elgondolásokat illeti (ismert, hogy a kormányzat igyekezett ezeket a lehető legszorosabb ellenőrzés alatt tartani és marginalizálni). Ez a téma még kutatóira vár, de megalapozottan feltételezhető, hogy a történelmi Magyarország-párti elképzelések – a mindennapi társadalmi életet tekintve – főképp a magyarok és esetleg a németek (és zsidók) lakta periferikus területeken lehettek jelen. A szlovák lakosság többségéről feltételezhető, hogy a Csehszlovákia-párti (főképp a városi környezetben) vagy a szlovák autonomista (főképp vidéken) narratívák különböző változatait osztotta. Mindenesetre tény, hogy a professzionális szlovák történészek kisszámú közössége – D. Rapant részleges kivételével, ahogyan már említettem – a két világháború közti időszakban gyakorlatilag kizárólag csak a „csehszlovák” diskurzus megalkotásában és reprodukálásban vállalt szerepet. Arról, hogy a szlovák szerzők miképp látták a magyar fél érvelését – amely leggyakrabban a Magyarországról Csehszlovákia területén vagy máshol külföldön terjesztett propagandaanyagok révén jutott el hozzájuk – például az alábbi munkák alapján alkothatunk képet: Milan Janota újságíró munkája: Nápor proti Trianonu. Boj o obnovu Svätoštefanskej ríše. Praha, 1932.; publicisztikák és dokumentumok gyűjteménye: Milan Hodža: Slovenský rozchod s Maďarmi roku 1918. Bratislava, 1929.; továbbá a következő tanulmánykötet: Slovensko proti revízii Trianonskej smluvy. Sostavila a vydala Slovenská odbočka čsl. Národnej rady v Bratislave. Bratislava, 1929.; vagy Albert Pražák: Maďarská propaganda proti Československu. Bratislava, 1929. Figyelemre méltó Š. Janšák reakciója is a magyar küldöttség békeszerződés-tervezetére: Štefan Janšák: Mierová smluva s Maďarmi. Niekoľko poznámok na maďarské požiadavky. Bratislava, 1920. Másképp a Morva Fejedelemséget vagy Nagymorva Birodalmat – szerk. megj. K. A. Medvecký: Slovenský prevrat I. Trnava, 1930. 5., 8–15 és köv.; Fedor Houdek: Vznik hraníc Slovenska. Bratislava, 1931. 5–30. Lásd Albert Pražák: Slováci a čeština – Tisícročná poroba. Prúdy, 1924. VIII. évf. 7. sz. 408– 410. Andrej Findor: Tisícročná poroba? In: Eduard Krekovič–Elena Mannová–Eva Krekovičová (szerk.): Mýty naše slovenské. Bratislava. AEP, 2005. 71–76.; lásd még Vladimír Krivý–Elena Mannová: Mýtus obete. In: Eduard Krekovič–Elena Mannová–Eva Krekovičová (szerk.): Mýty naše slovenské. i. m. 86–93. Karol Hollý: Negácia udalostnej histórie a historický optimizmus: Historická ideológia Svätozára Hurbana Vajanského (1881–1897). Historický časopis, 2009. 57. évf., 2. 243–269.; Uő: The Negation of Event History and Historical Optimism: Historical Ideology of Svätozár Hurban Vajanský (1881–1897). Historický časopis, 2010. 58. évf. supplement. 23–52. Karol Hollý: Historická narácia ako politický program. Analýza obrazov minulosti v programových textoch slovenského národného hnutia z rokov 1848 a 1861. Forum Historiae, 3. évf., 2009. 2. 4, 6.; http://www.forumhistoriae.sk/FH2_2009/texty_2_2009/holly.pdf; és Uő: Historická ideológia a slovenské národné hnutie na prelome 19. a 20. storočia. i. m. 20–22, 27, 32, 60, 88, 282–330, 333–408, 461–467.; Uő.: Práca Co hatí Slováky? Od Meakulpínského ako výraz ideológie národnej jednoty Čechov a Slovákov na začiatku 20. storočia. Česko–Slovenská historická ročenka, 2009. 217–232.; Uő.: Historická argumentácia Štefana Marka Daxnera v práci Hlas zo Slovenska, resp. Slovenská otázka od konca 18. stoletia (textová analýza). In: Dejiny (az Eperjesi Egyetem BTK Történeti Intézetének internetes folyóirata), 2010. 2. 132–143.; http:// dejiny.unipo.sk/Dejiny_2_2010.pdf

Vörös László

39


Lásd pl. Štefan Janšák: Mierová zmluva s Maďarmi. Slovenský denník, 1920. 3. 28.; Milan Hodža: Trianon: 1848 – 1930. Slovenský denník, 1930. 6. 4. (mindkét cikk megjelent itt is: Ladislav Deák: Súčasníci o Trianone. i. m. 27–29 és 51–54.); K. A. Medvecký: Slovenský prevrat I. i. m. 10–37. 70 Az elemzett szövegekben („a magyarok” után) a másik ellenfélként gyakran szerepel „Bécs” (vagyis az uralkodó, a dinasztia, a birodalmi kormány), amely ugyan elvben nem állt szemben a szlovákokkal (úgy, mint a magyarok), de minden alkalommal készséggel feláldozta „a szlovákokat” „a magyaroknak”, amennyiben az érdekei ezt kívánták. És ha „a dinasztiának (...) eszébe is jutottak néha a szlovákok, az csak a harcias magyarok megijesztésére és megpuhítására szolgált.” K. A. Medvecký: Slovenský prevrat I. i. m. 23.; lásd még: Ivan Markovič: Slovensko pred prevratom. Bratislava, 1924. 3–4. 71 A magyarok kulturális alárendeltségéről szóló sztereotípiák ugyanúgy a (cseh)szlovák nacionalizmus legitimáló funkcióját töltötték be, mint ahogy a „nemzetiségek” (azaz a nem magyar lakosság) kulturális alsóbbrendűségére vonatkozó sztereotípiák a történelmi Magyarországon a magyar nacionalista elitek asszimilációs politikáit voltak hivatottak legitimálni 1918 előtt. A magyarokról szóló sztereotípiák kérdésében hasznos forrás: K. A. Medvecký: Slovenský prevrat. I. i. m. 8–9, 11–14, 18. és köv., lásd még F. Houdek: Vznik hraníc Slovenska. i. m. 6–9. Nagyon érdekes elemzést végzett ebben az összefüggésben Andrej Findor, aki említett könyvében a szlovák nép-, általános és középiskolák 1920–2004 közötti történelemtankönyveit elemzi, és „a magyarok” képét követi bennük nyomon, összevetve a szlovákok, mint nemzet önreprezentációjával. A. Findor: Začiatky národných dejín. i. m.; lásd még Peter Haslinger: Hungarian Motifs in the Emergence and the Decline of a Czechoslovak National Narrative, 1890–1930. In: Nancy Meriwether Wingfield (szerk.): Creating the Other: Ethnic Conflict and Nationalism in Habsburg Central Europe. Oxford, New York, Berghahn Books. 169–182. 72 Š. Janšák: Mierová zmluva, i. m.; Fedor Houdek: Maďari na mierovej konferencii. Slovenský denník, 1930. 6. 4.; Štefan Osuský: Slovensko a trianonská zmluva. Venkov, 1921. 3. 27.; Uő.: O mierovom jednaní s Maďarskom. Prúdy, 1925. IX. évf., 5. 253–261 (megjelent itt is: Ladislav Deák: Súčasníci o Trianone. i. m. 13–20, 27–29, 34–43.); lásd még F. Houdek: Vznik hraníc Slovenska. i. m. 5–9 és köv. 73 Lásd A. Hudek: Najpolitickejšia veda. i. m. 74 1918. október 28-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács Prágában kimondta a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, két nappal később összeült az újonnan megalakított Szlovák Nemzeti Tanács Turócszentmártonban, és elfogadott – anélkül, hogy tudomással bírt volna Csehszlovákia prágai kikiáltásáról – egy deklarációt, amelyben Szlovákia és Csehország közös államban történő egyesülését követelte. Lásd Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918/Slovenský národný vývin – národnostná politika v Uhorsku 1867–1918, Pozsony/Bratislava, Kalligram, 1999. 129–142 (különösen 138–140). 75 Lásd például Roman Holec: Trianonské rituály. i. m. A közbeszédben azonban – elsősorban a politikaiban – az utóbbi évtizedben ez a „Trianon” fogalom (azaz a „magyar nacionalizmus” vagy „revizionizmus” szimbóluma) egyre nagyobb teret hódít. 76 Az Osztrák–Magyar Monarchia különböző részeiben tevékenykedő szlovák politikusok működése és aktivitásai a háború idején, de különösen 1917–1918-ban és a hazai cseh ellenállás (az ún. Maffia), illetve a törvényes politikai képviselet tevékenysége. 77 Elsősorban Tomáš Garrigue Masaryk és munkatársai, Edvard Beneš és Milan Rastislav Štefánik tevékenysége az emigrációban (1914–1918), de ugyanilyen fontos helyet foglalnak el, főképp a két világháború közti időszakban, majd 1939 után, az USA-ban lejátszódott események – az ottani szlovák szervezetek ténykedése, az ún. clevelandi (1915. október 22.) és pittsburghi (1918. május 31.) egyezmény. Az elsőben – amelyen a cseh és szlovák emigráns szervezetek képviselőinek aláírása szerepel – a „cseh és szlovák nemzet egyesüléséről” van szó egy föderatív berendezkedésű államban, „Szlovákia teljes nemzeti autonómiájával”, saját nemzetgyűléssel és saját államigazgatással. A szlovák narratívákban azonban fontosabb helyet foglal el az utóbbi, mert – bár explicit módon nem szerepel benne a föderáció vagy Szlovákia autonómiája – azt 69

Vörös László

78

79

80

81

40


Tomáš Garrigue Masaryk is aláírta, és a két világháború közti időszakban a szlovák autonomista mozgalom képviselői számára fontos hivatkozási pontot jelentett a „csehszlovakistákkal” és centralistákkal folytatott vitáikban. 1791/92-ben a magyar országgyűlés elfogadta a magyar nyelv közügyekben történő használatáról, illetve rendes iskolai tantárgyként történő bevezetéséről szóló törvényeket. A szlovák történetírás ezeket a törvényeket az „első magyarosító törvényekként” aposztrofálja (a fogalmat valószínűleg Daniel Rapant vezette be nagy, kétkötetes munkájában: K počiatkom maďarizácie I-II. Bratislava, 1927, 1931.). A másik mérföldkő, amelyet a szlovák történetírás egy része a történelmi Magyarország megszűnéséhez vezető folyamat kezdetének tart, az 1840-es évek korszaka, amikor befejeződött a magyar nyelv bevezetése az iskolákban és az igazgatásban (a latin helyett, a többi nem magyar nyelv kárára, az 1840–1844. évi törvények révén), és fokozódtak a konfliktusok a nem magyar nemzeti/nacionalista mozgalmak képviselőivel, és amely majd a szlovák önkéntes egységeknek a forradalmi magyar csapatok elleni hadjárataiban csúcsosodott ki 1848–1849ben. Igaz, a „fordulat” („prevrat”) kifejezésnek megvolt az esélye, hogy ilyen emblematikus metaforává váljon. A két világháború közti időszakban ez a kifejezés általánosan elterjedt volt (lásd pl. K. A. Medvecký munkájának címét: Slovenský prevrat [A szlovák fordulat] I., i. m.), később azonban szinte teljesen kikopott. A két világháború közti szlovák történészek témaválasztását nagymértékben befolyásolta némely cseh történész azon törekvése, hogy definiálják a csehszlovák nemzeti történeti narratíva legfőbb vonalát. Három fő témáról volt szó: Nagy-Morvaország, mint a (cseh)szlovákok első állama, a cseh husziták Szlovákia területére való betörései, valamint a cseh Jiskra (Giskra) János északmagyarországi uralma a 15. században. Végül, érthető módon, nagy figyelmet szenteltek a 19. század első felében és a dualizmus korában formálódó szlovák nemzeti/nacionalista mozgalomnak (főleg az első Szlovák Nemzeti Tanács 1848-as létrejöttének, valamint a szlovák önkéntes egységek és a magyar forradalmi seregek közti összetűzéseknek). A cseh és szlovák történészek történelmi korszakok és események interpretációinak „nemzeti” besorolásával („csehszlovák” vs. „szlovák”) kapcsolatos vitái és ellentétei a második világháború után is folytatódtak. Azonban a Habsburg Birodalom és a történelmi Magyarország szétesése értelmezésének kérdésében, ahogyan már említettem, konszenzus uralkodott. Lásd A. Hudek: Slovak Historiography. i. m. 55–56 és 59– 60.); Uő.: Najpolitickejšia veda. i. m. 4., 5. és 6. fejezetek. A nemzeti történeti koncepcióról zajló cseh–szlovák viták motívumainak kontinuitásáról és diszkontinuitásáról a második világháború utáni korszakban lásd: Adam Hudek: The Attempt to Construct a Marxist Master Narrative in the Period 1948–1955. Historický časopis, 2008. vol. 56. Supplement. 111–132 (125–130). Daniel Rapantot napjainkban a két világháború közötti, illetve a második világháború után az 1960as évekig tartó időszak legjelentősebb szlovák történészének tartják. A szlovák historiográfián belül elfoglalt helye és hatása tekintetében a magyar oldalról Szekfű Gyulához hasonlítható. Lásd R. Marsina (szerk.): Historik Daniel Rapant. i. m. A két világháború közötti időszakban Rapant jelentősen eltérő álláspontra helyezkedett a csehszlovák nemzeti történelem koncepcióját hangoztató cseh történészekhez képest, egyedüliként a nemzedékéhez tartozó professzionális szlovák történészek közül. Alapjában véve nem vetette el a csehszlovák történelem koncepcióját, de ragaszkodott ahhoz, hogy a történelmi Magyarország történelmén belül ismerjék el a szlovák történelem különbözőségét és bizonyos egyediségét (amit a cseh történészek elutasítottak), amely szerinte ugyanakkor történelmileg összefonódott a cseh történelemmel. Daniel Rapant: Národ a československá otázka. Prúdy, 1925. IX. évf. 8. 454–464.; Uő.: Československé dejiny. Prúdy, 1934. XVIII. évf. 7. 400–408. Fontos körülmény, hogy Rapant – kollégáival ellentétben – következetesen a történelmi Magyarország történelme részeként alkotta meg a szlovák narratívát – ugyanakkor a 19. századi „magyar” történelmi Magyarországról természetesen negatív véleménnyel volt, és azt a cseh és szlovák csehszlovakista történészekhez hasonlóan a „nemzetek börtönének” tartotta.

Vörös László

41


Daniel Rapant: Maďarizácia, Trianon, revízia a demokracia. (Hrsť kombinácií historickopolitických k 10. výročiu mieru trianonského). Prúdy, 1930. XIV. évf. 6. 350–367. Ezen esszé szövege megtalálható itt is: Rudolf Chmel (szerk.): Slovenská otázka v 20. storočí. Bratislava, Kalligram, 1997. 98–113. (magyar nyelven: Szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram, 1996.) 83 D. Rapant: Maďarizácia, Trianon, revízia. i. m. 351. 84 Uo. 353. 85 Uo. 356. Természetesen Rapant a történelmi Magyarország szétesésének e teleológiai koncepcióját nem ebben a cikkben fogalmazta meg először. Életműve valóban monumentális, és fentebb bemutatott téziseit részletesen kidolgozta kétkötetes monográfiájában (lásd a 78. sz. jegyzetek) – itt az 1790–1792 közötti időszakkal foglalkozott, amikor szerinte a „magyarosítás” elkezdődött –, továbbá azokban a monográfiákban, amelyek az 1790–1840 közötti időszakkal, az 1848–1849-es forradalommal és az 1860-as évek szlovák nemzeti mozgalmával foglalkoznak. Munkái bibliográfiáját lásd: Richard Marsina (szerk.): Historik Daniel Rapant. i. m. 210–226. 86 František Hrušovský: Slovenské dejiny. Bratislava, Matica Slovenská, 1940. 87 František Bokes: Dejiny Slovenska a Slovákov. Od najstarších čias po oslobodenie. Bratislava, SAVU, 1946. 88 F. Hrušovský: Slovenské dejiny. i. m. 314. 89 Uo. 46–55. 90 Uo. 432. 91 A. Hudek: Najpolitickejšia veda. i. m. 144. 92 A jelentős kommunista történész, Ľudovít Holotík a szlovák történelem marxista periodizációját javasló cikkében a következőket írja: „A történelmi Magyarországon, amely a nemzetek tényleges börtöne volt, különösen konzerválódtak a középkor csökevényei. A szlovák nép saját eszközeivel harcolt a demokratikus átalakulásért, a feudalizmus maradványainak felszámolásáért és a cseh nemzettel egy államban megvalósuló közös életért. (...) Csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom öntött lelkesedést a szlovák népbe, nagyszerű példájával világos célt tűzve ki elé – az Osztrák-Magyar Monarchia lerombolását.” Ľudovít Holotík: K periodizácii slovenských dejín v období feudalizmu a kapitalizmu. Historický časopis, 1953. I. évf. 1. 69. (42–73). 93 A kommunista történetírás szerint a társadalmi elnyomás még tovább fokozódott, miután a történelmi Magyarország betagozódott a Habsburg Monarchiába: „A szlovákok a Habsburg Monarchiában még kegyetlenebbül elnyomott nemzetté váltak, amelyre egyaránt nehezedett a magyarországi feudális urak és a császári hivatalnokok és zsoldosok nyomása.” Uo. 56. Lásd még A. Hudek: Najpolitickejšia veda. i. m. 134–147. 94 Uo. 185–219. 95 Eben az időszakban írja az első résztanulmányokat az 1918-as év végén Szlovákia területén lejátszódott eseményekről Ladislav Tajták: Dvortšákovo separatistické hnutie a maďarská iredenta. In: Príspevky k dejinám východného Slovenska. Bratislava, Vydavateľstvo SAV, 1964. 218–269.; és uő.: Úsilie maďarských vládnucich tried o udržanie Slovenska v rámci Uhorska v roku 1918. Historický časopis, 1966. XII. évf. 4. 552–584. 96 Ľubomír Lipták: Slovensko v 20. storočí. Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry, 1968. (A Kalligram Kiadónál reprint kiadása jelent meg 1998-ban és 2000-ben.) 97 Uo. 57. 98 Miután Csehszlovákiát megszállták a Varsói Szerződés hadseregei, Ľubomír Lipták az ún. normalizációs politikai tisztogatások egyik áldozatává vált. 99 Marián Hronský: Slovensko na rázcestí. Slovenské národné rady a gardy v roku 1918. Košice, Východoslovenské vydavateľstvo, 1976. Már három évvel korábban megjelent Ladislav Tajták munkája, az azonban kifejezetten a kelet-szlovákiai régióval foglalkozott: Ladislav Tajták: Národnodemokratická revolúcia na východnom Slovensku v roku 1918. Bratislava, SPN, 1972. 100 Marián Hronský: Slovensko pri zrode Československa. Bratislava, Nakladateľstvo Pravda, 1987. 101 Dejiny Slovenska I-VI. Bratislava, VEDA, 1986–1992. 82

Vörös László

42


Sokatmondóak már a fejezetcímek is, pl. az I. kötetben [Dejiny Slovenska I. (1526-ig), Bratislava, VEDA, 1986] a második rész címe: „Szlovákia a 10-12. században”, I. fejezet: „Szlovákia az Árpád-ház uradalma. A történelmi Magyarország, mint több nemzet országa.” (164–179). Ez a szintézis aprólékosan és a legkisebb részletekig követte nyomon a Szlovákia területén zajló történéseket a „legrégebbi koroktól”, beleértve a nem szlovák lakosság (magyarok, németek, zsidók) jelentősebb személyiségeinek, kultúrájának stb. szentelt alfejezeteket is. A komplex „magyarországi” kontextust – zömmel csak politikait, esetleg gazdaságit – különálló, rövidebb szakaszokban vázolták fel. 103 A második világháború után a háborús Szlovák Köztársaság több képviselője vagy szimpatizánsa is emigrált (František Hrušovský, Jozef M. Kirschbaum, František Vnuk, Michal Lacko, Milan S. Ďurica), akik külföldön (nyugat-európai országokban, az USA-ban, Kanadában) a szlovák nemzeti történelemről szóló alternatív narratívákat hoztak létre. Ezek nacionalista narratívák voltak, amelyek a szocialista Csehszlovákiában művelt hivatalos szlovák történetírástól elsősorban a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának, a két világháború közti korszakának, valamint a háborús Szlovák Köztársaság létrejöttének és fennállásának interpretációjában különböztek. A történelmi Magyarország 19. századi történelmének és 1918. október 28/30-án bekövetkezett szétesésének kérdéseiben azonban többé-kevésbé azt az értelmezési irányvonalat követték, mint a két világháború közti (cseh)szlovák történetírás. 1993 után az említett történészek közül néhányan a szlovák történetírás nacionalista vonulatának elismert részeivé váltak. 104 Az idősebb (volt emigráns) szerzők mellett érvényesülni kezdett a történészek újabb generációja is, akik már 1989 után végezték tanulmányaikat (őket elsősorban a háborús Szlovák Köztársaság időszaka, 1939–45 foglalkoztatja, céljuk pedig az „államiság” pozitív értékelésének elfogadtatása, tekintet nélkül a rezsimre, amely az „államot” irányította), ezzel párhuzamosan pedig néhány idősebb és a középnemzedékhez tartozó medievista is nyíltan nacionalista pozíciókat vesz fel, akik Nagy-Morvaország, mint az „ószlovákok” állama történelmének meglehetősen romantikus, etnonacionalista reprezentációját hirdetik (amely szerint az uralkodó Szvatopluk is „ószlovák király” volt). 105 Ez a kötet csak a kommunista rendszer bukása után, 1992-ben jelent meg, és már első pillanatra szembetűnő a marxista nyelvezet hiánya és a történelmi folyamat „gazdasági” alapjára helyezett kisebb hangsúly, de a szlovák nemzet túlélésért és emancipációjáért folytatott harcának narratívája szervesen kapcsolódik a II. kötet értelmezéséhez [Dejiny Slovenska II. (1526–1848), Bratislava, VEDA, 1987.]. 106 Marián Hronský: Boj o Slovensko a Trianon, 1918–1920. Bratislava, NLC, 1998. (Átdolgozott és kibővített változatban angol fordításban is megjelent: The Struggle for Slovakia and the Treaty of Trianon 1918–1920. Bratislava, VEDA, 2001.) Ez az egyetlen monográfia, leszámítva a Ladislav Deák történész tollából származó brosúrát: Trianon. Ilúzie a skutočnosť. Bratislava, Kubko Goral, 1995. 107 Marián Hronský: Boj o Slovensko a Trianon. i. m. 14. 108 Uo. 8. A 12. oldalon pontosít: „A Habsburg Monarchia széthullása és az ezzel szorosan összefüggő finis Hungarie nemcsak a központi hatalmak első világháborús vereségének és a leigázott nemzetek nemzeti felszabadító mozgalmának következménye volt. Hosszú távú történelmi folyamatokból, a dualizmus, illetve a történelmi Magyarország állami, politikai és társadalmi berendezkedésének folyamatosan mélyülő válságából is következett.” Később többször is explicit módon ismétli meg ezt az alaptézist (pl. 34–36, 51.). 109 A külpolitikai dimenziót az angol kiadásban részben pótolta. Lásd Marián Hronský: The Struggle for Slovakia. i. m. 110 Lásd a Ladislav Deák által szerkesztett konferenciakötetet: Ladislav Deák (szerk.): Slovensko a Maďarsko v rokoch 1918–1920. (Zborník referátov z konferencie v Michalovciach 14.-15. 6. 1994). Martin, Matica Slovenská, 1995. Itt publikált Milan Krajčovič (tanulmányában további írásaira is hivatkozik) és más szerzők is, akikre szintén vonatkozik Hronský művének fenti jellemzése. 102

Vörös László

43


A szlovák történetírás ezen irányvonalának jelentős képviselői – ami a 19. és a korai 20. század vizsgálatát illeti – Elena Mannová, Gabriela Dudeková, Peter Macho, Petra Rybářová, Peter Šoltés és mások. Őket azonban jobban érdeklik a társadalmi jelenségek és a mindennapi társadalmi gyakorlat aspektusai, mint a politikatörténet konkrét történelmi eseményei. 112 Miroslav Michela: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska, 1918–1921. Bratislava, Kalligram, 2009. 113 Michela megközelítése éppen abban tér el a nemzeti történetírás korábbi gyakorlatától, hogy kerüli az egyes történelmi szereplők cselekvésének hagyományos (nacionalista) etnokategorizálását és a nemzeti kategóriák hanyag alkalmazását (pl. a „nemzet” megszemélyesítését, vagyis hogy „a magyarok” vagy „a szlovákok” ezt vagy azt akarták, tették stb.): „Dacára annak, hogy a történelmi Magyarország megszűnése nagyon negatív visszhangot váltott ki a magyar társadalomban, létezett néhány eltérő, sőt ellentmondásos elképzelés arról, hogy lehet feldolgozni a kialakult helyzetet. Ezért alapvetően én sem ‚magyar politikáról’ beszélek, hanem konkrét személyekhez és intézményekhez kapcsolódó koncepciókról és tervekről. Ilyen értelemben a szlovákiai magyarok közösségét nem tekintem Budapest meghosszabbított karjának, még ha fel is hívom a figyelmet arra, hogy a Csehszlovák Köztársaság jelentős magyar politikusai intenzíven együttműködtek a magyar kormányokkal.” Miroslav Michela: Pod heslom integrity. i. m. 13–14. 111

Limes

44

Limes

Limes

45


Peter Macho

„Apponyi” – „anyanyelv” – „nemzetállam” – „Trianon”

Jelképek instrumentalizációja az autonómia-párti szlovák sajtóban az 1920-as években

Az alábbiakban olyan publicisztikák elemzése következik, amelyek két lap, a Národnie noviny (Nemzeti Újság) és a Slovák (Szlovák) c. napilap hasábjain jelentek meg. Mindkét lap a Csehszlovák Köztársaságon belüli autonóm Szlovákia megteremtéséért küzdő politikai pártok sajtóorgánumaként határozta meg magát. Annak ellenére, hogy a Národnie noviny viszonylag alacsony példányszámban jelent meg,1 a szlovák társadalom egy részének szemében sikerült megőriznie a Monarchia idejéből megörökölt hitelét. 1918 után egy ideig kereste a helyét a sajtótermékek között: kezdetben a Szlovák Nemzeti Tanács orgánuma volt; a Szlovák Nemzeti Párt és az Agrárpárt egyesülésének rövid intermezzóját követően azonban 1922-től végérvényesen az önállósult Szlovák Nemzeti Párt lapjaként jelent meg. Bár a Národnie noviny szerkesztősége figyelemmel kísérte a szlovák–magyar viszony, és természetesen a csehszlovák–magyar államközi kapcsolatok alakulását, rendszerint csak átvette a Csehszlovák Távirati Iroda híreit. A vizsgált időszakban a lap híreket közölt a békekonferencián zajló tárgyalásokról, a magyar politikusok és a magyar küldöttség tagjainak álláspontjáról, a budapesti parlamentben lezajlott eseményekről, a magyar társadalom általános hangulatáról vagy Magyarország gazdasági problémáiról. A Národnie noviny tudósított a burgenlandi helyzet alakulásáról, Habsburg Károly azon kísérletéről, hogy visszatérjen a trónra, ami – érthető módon – közvetlenül érintette Szlovákia lakosságának érdekeit, illetve a közép- és délkelet-európai ún. utódállamok közötti kapcsolatokról. Engem azonban nagyon meglepett, hogy csak minimális számban találunk úgy a Národnie novinyben, mint a másik vizsgált napilapban, a Slovákban olyan érzelmi töltettel bíró, elkötelezett írásokat, amelyekben a szlovák publicisztika, illetve ezen írások szlovák szerzői Apponyi Albert gróf negatív képén keresztül igyekeztek volna elhatárolni, aktivizálni és mozgósítani az olvasóközönséget, azaz a szlovákiai közvélemény egy bizonyos szegmensét. Abból a feltételezésből indultam ki ugyanis, hogy 1918 után, illetve azt követően, hogy Apponyi került a magyar békedelegáció élére, megváltozott a szlovák körökben róla élő kép: a nyelvi magyarosítótól eltolódott az állami/nemzeti önállóságot fenyegető politikus irányába. Amikor azonban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a szlovák publicisztika mennyire tematizálta, instrumentalizálta, használta propagandaeszközként a trianoni

Peter Macho

46


magyar tárgyalódelegációt vezető Apponyiról kialakult negatív képet, egy fontos ténnyel szembesültem: Trianont a vizsgált, 1920–1925 közötti időszakban a Národnie noviny és a Slovák hasábjain szinte egyáltalán nem is említik. Kivételt jelent természetesen az 1920-as év, amely úgymond „autentikus” korszaka a trianoni eseményeknek, melyeket a korabeli sajtó (így a Národnie noviny is) érzékelt és tudósított róluk. * 1920 januárjában a Národnie noviny közölt egy cikket, mely felszólította a szlovák közvéleményt és politikusokat, hogy védjék meg az anyanyelvi oktatás jogát a Magyarország területén található számos szlovák településen. A szerző, Juraj Molnár ebben az összefüggésben a következőket hangsúlyozta: „Ha a magyarok ezt nem engedélyeznék nekik, azzal kell őket kényszerítenünk, hogy mi sem engedélyezzük itt a magyar iskolákat.”2 A következő napokban a Národnie noviny szerkesztősége egy meg nem nevezett szerző vezércikkét közölte, aki a történelmi Magyarország utódállamok közti felosztásának következményeiről elmélkedett. A szerző ironikusan hangsúlyozza, hogy a magyar küldöttek nem levágott orral és füllel térnek haza Párizsból, mint elődeik ezer évvel korábban, hanem csak lényegesen hosszabb orral. Nem hagyhatta ki a régmúltba való kitekintést: „A magyarok bánkódnak, de nincs joguk bánkódni, legfeljebb magukba nézni, megjavulni. Nem érte őket sérelem, csak megfosztották őket annak lehetőségétől, hogy továbbra is sérelmeket okozzanak másoknak. Ezer év előtt jöttek ide Ázsiából, mint harcias nemzet, néhány száz sátruk volt a Tisza-menti síkságon, és lassan – német segítséggel – szétverték Nagy-Morva Birodalmunkat, meghódították és igába kényszerítették a környező békeszerető népeket. Az iga most összetört, a sérelemnek vége, győzött az igazság.”3 A Národnie noviny ugyanezen számában azonban megjelent egy olyan írás is, amely a távirati irodák híreit juttatta el az olvasókhoz: a cikk stílusa viszonylag józan és a tényekre szorítkozik. Megemlíti Apponyi Albert grófnak a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt elmondott beszédét, amelyben a magyar delegáció vezetője egyebek mellett ízléstelen fikciónak nevezte, hogy „Magyarország nem magyar ajkú polgárai területi elszakadást kívánnának”.4 A szerkesztőség azonban magában a cikkben nem kommentálta ezeket a kérdéseket; bizonyos értelemben az ugyanebben a számban közölt, már említett vezércikket tekinthetjük az Apponyinak adott válasznak, melyben a Trianon-jelenséget az állítólagos ezeréves elnyomásért járó elégtételként értelmezték. 1920 februárjában a Národnie noviny reagált Apponyi gróf párizsi felszólalására: „Hisz épp most dicsekedett Apponyi a békekonferencián, milyen vitézül harcoltak a szlovákok a magyarok oldalán a világháborúban, és hogy ezért kell, hogy [most, a háború után] a magyarokkal együtt szenvedjenek.” A cikk szerzője ironikus szemrehányást tesz a grófnak: „De a szlovák légiósokról nem beszélt!” Ezután hangsúlyozza, hogy a magyaroknak megfelelt a szlovák katonák többsége által tanúsított rabszolgai engedelmesség, ma is ilyenekre lenne szükségük. Figyelmezteti a szlovákokat, hogy Horthy szívesen besorozná őket, úgy, ahogyan azt a magyarok a háború alatt tették, de most a románok és délszlávok ellen, „hogy a magyar grófoknak véretekkel vívjátok ki régi országukat, régi Magyarországukat”. A szerző hangsúlyozza, hogy ha a szlovákok nem is véreznének el a harcmezőn, bizonyosan elvéreznének az iskolákban: „Hisz ott van még Apponyi gróf! Ő aztán jó magyar szokás szerint gondoskodna róla, hogy a szlováknak soha többé

Peter Macho

47


eszébe se jusson elszakadni a magyartól, mégpedig úgy, hogy szlovákságából kivetkőztetné, és elfojtaná benne a szlovák nemzeti érzületet. Mert amíg élne a nemzeti érzület a szlovákban, a jövőben is könnyen megismétlődhetne 1918. október 30.”5 A névtelen szerző felidézi saját élményét az 1918-as fordulat napjaiból. Egy magyar ezt mondta neki: igen sajnálatos tény, hogy az államhatalom nem kezdett már lényegesen korábban intenzív magyarosításba: „ma már [egyetlen] szlovák sem lenne, és az ügy örökre megoldódott volna.”6 A vezércikk tehát azt sugallja a Národnie noviny olvasóinak, hogy ha a szlovákok a történelmi/trianoni Magyarország keretei között maradnának, az nemzeti halálukat jelentené. Horthy nevéhez a fizikai, Apponyiéhoz a szellemi halál kapcsolódik. A Csehszlovák Köztársaságot, mint nemzetállamot itt ugyan közvetlenül nem említi, de nyilvánvaló, hogy az 1918. október 30-án elfogadott turócszentmártoni nyilatkozatot7 mérföldkőnek tekinti a nemzeti felszabaduláshoz, azaz a nemzetállam létrejöttéhez vezető úton. Apponyi itt már nemcsak a nemzeti/anyanyelv tolvajaként jelenik meg, de bizonyos elmozdulást tapasztalhatunk. Azt a jelképes „karriert”, amelyet Apponyi a szlovák nacionalista közgondolkodásban befutott, némi túlzással és iróniával úgy jellemezhetnénk, mint a tényleges tolvajtól a potenciális gyilkosig tartó előmenetelt. Anton Spišiak a Národnie noviny egyik májusi számában Apponyinak arra a kijelentésére reagál, amely szerint a magyarok felsőbbrendűek a volt történelmi Magyarország többi nemzetiségéhez viszonyítva. Spišiak rámutat: ha egy faj felsőbbrendűségének egyik ismérve az, hogy hány zseniális embert tud felmutatni, akkor Apponyi elmélete agyaglábakon áll, hiszen sok magyar nagyság nem is magyar származású. Ebben az összefüggésben megemlíti Hunyadi Mátyást, Hunyadi Jánost, Nikola Šubić Zrinskit/Zrínyi Miklóst, de még Kossuthot, Petőfit, Lisztet és másokat is, akiket úgymond a magyarok jogtalanul sajátítanak ki, mert a volt történelmi Magyarország nemzetiségeiből származtak. A szerző számára ez elégséges bizonyíték arra, hogy a magyarok felsőbbrendűségének képzete nem más, mint ostobaság. Cikkét a következő szavakkal zárja a szerző: „Egyebekben, engedjen meg nekünk a nemes gróf egy kérdést: ő vajon Friedrich szerepét, akit Almássy grófnő nyilvánosan vádol a gróf Tisza István meggyilkolásában való részvétellel, vagy a vörös és fehérterror atrocitásait a »faji felsőbbrendűség« valamiféle bizonyítékának tartja? Ilyen felsőbbrendűséget bizony senkitől sem irigylünk!”8 1920. június 4-én, azaz a trianoni békeszerződés aláírásának napján, a Národnie noviny nem jelent meg. A következő napokban tájékoztató jellegű cikkeket közölt az eseményről, majd megjelent Jaroslav Všetečka terjedelmesebb írása a csehszlovák–magyar határ végleges vonaláról. Apponyi gróf neve azonban egészen 1920 végéig nem kapott jelentős teret a lapban. A következő években a Národnie noviny Trianon évfordulójáról sem emlékezett meg külön; az Apponyiról kialakult negatív kép sem instrumentalizálódott ebben a lapban, és nem hozták összefüggésbe a szlovák nacionalista közbeszéd egyéb kategóriáival vagy szimbólumaival sem. Sőt, még Habsburg Károly 1921-es visszatérési kísérletével összefüggésben sem beszélhetünk démonizálásról, vagy a negatív kép propagandisztikus kiaknázásáról, bár akkor Apponyi neve újra megjelenik a lap hasábjain. Anton Spišiak ugyan öreg intrikusnak nevezi Apponyit, és hangsúlyozza, hogy míg Károly az Esterházyak tatai kastélyának kényelmét élvezte, a politikai gesztenyét hívei, Apponyi Albert és a „balga liptói kisnemes”, Rakovszky István kaparták ki neki. Közben Károly kísérletét, hogy megszerezze a hatalmat Magyarországon, a szerző frivol könnyelműséggel megrendezett Don Quijote-i kalandnak titulálta.9

Peter Macho

48


Trianont 1925-ben, az ötödik évforduló évében sem idézte fel különösebben a Národnie noviny. Ám a 10. évforduló idején, azaz 1930-ban a Szlovák Nemzeti Párt sajtóorgánuma szokatlanul nagy teret szentelt a Trianon-jelenségnek. Elsősorban a címlapon foglalkoztak a kérdéskörrel, de a további oldalakon, illetve későbbi lapszámokban is találunk írásokat ebben a témában. Ivan Thurzo10 az 1930. június 4-i vezércikkben hangsúlyozza, hogy míg 1908 júliusában Apponyi a budapesti parlamentben jobbjával fenyegetett, hogy megsemmisít „minket”, 1920 januárjában, amikor átvette a Legfelsőbb Tanács békefeltételeit, remegett a jobb keze. Mellékesen megjegyzi, hogy végeredményben Apponyi megtagadta a szerződés aláírását, ezért jutott ez a feladat a magyar politikai élet más szereplőinek, egyszerű halandóknak. A szlovákok számára azonban Trianon évfordulója örömforrás: „A trianoni békeszerződés aláírásáról immár tizedik alkalommal emlékezünk meg, mi szlovákok bizonyára igazi belső örömmel, amely szöges ellentétben áll azokkal az érzésekkel, amelyek a Dunán túl élő egykori elnyomóink elméjét uralják ezen a napon. Az újsághírek szerint Magyarországon a mai napra általános nemzeti gyászt hirdettek, tiltakozásként a trianoni békeszerződés ellen. Vagyis milyen hatalmas különbség van a mai napon a mi nemzeti gondolkodásunk és a magyar nemzet gondolkodása között! Mi örvendezünk, ők szomorkodnak, mi jubilálunk, ők tiltakoznak, mi hálásan emlékezünk meg 1920. június 4-ről, ők rettenettel fordulnak el ettől a dátumtól, mely egyszer s mindenkorra tönkretette azon reményüket, hogy nagy Magyarországot hozhatnak létre egységes, húsz-harmincmilliós magyar nemzettel.”11 * A másik lap, amelyet ebben az összefüggésben vizsgáltam meg, a Szlovák Néppárt egyértelműen katolikus és autonomista profilú Slovák nevű napilapja. Ez az újság is leggyakrabban a Csehszlovák Távirati Iroda híreit vette át, tájékoztatott a nemzetközi kapcsolatok alakulásáról, a magyar társadalom problémáiról stb. A hírekben – szórványosan – Apponyi gróf neve is feltűnik, leginkább 1920-ban, amikor a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség vezetőjeként ténykedett. Ugyanakkor azt a képet, amelyet a Slovák napilap közvetített róla, inkább semlegesnek tekinthetjük. A húszas évek első felében a néppárti újságírás nem démonizálta őt, és nem használta ki az etnikai határok megjelölése vagy a mobilizáció eszközeként sem. 1920 májusában a néppárti napilap beszámolt a párizsi magyar tárgyalódelegációról, Apponyi neve pedig egy szövegközi alcímben szerepelt: „Apponyi nem akarja, hogy aláírása a békeszerződésen szerepeljen.” Maga a hír megemlíti, hogy a Legfelsőbb Tanács a magyar küldöttség válaszát várja arra a kérdésre, hogy fel van-e hatalmazva a békeszerződés aláírására a meghatározott feltételek alapján: „Valószínűsítik, hogy jegyzékváltásra kerül sor. E célból kértek 10 napos határidőt. Apponyi gróf valószínűleg azt válaszolja, hogy személyesen nem írhatja alá a békeszerződést, mert a Legfelsőbb Tanács nem tett eleget a népszavazás elrendelésére vonatkozó magyar kérésnek.”12 1920. június 4-én, pénteken a Slovák nem jelent meg, de négy nappal később, június 8-án a napilap egy érdekes cikket tett közzé a címoldalán. A vezércikk általános retorikája, tartalma, irányultsága, a regionális, felekezeti (katolikus) és nemzeti motívumokat ötvöző historizmusa, erős érzelmi töltete, illetve ahogy az érzelmi zsaroláshoz közelítő

Peter Macho

49


módon fordul az olvasókhoz, sok tekintetben emlékeztet a magyarországi Trianon-ellenes publicisztika és propaganda retorikájára és emocionális túlfűtöttségére, csak természetesen sokkal szerényebb kiadásban. A meg nem nevezett szerző szövegét kétségtelenül azok a csehszlovák–lengyel területi viták ihlették, amelyek az árvai (Orava) régiót is érintették.13 A stilizált vezércikk „Árva anyának” a jövőbeli sorsa miatti kesergését írja le: „Fiaim [értsd: Árva fiai – megj. P. M.] már évszázadok óta ébresztői a nemzeti érzületnek és tudatnak a rabszolgaságba taszított Szlovákiában, évszázadok óta ők adnak gyógyírt fájó sebeire. Gyermekem, Anton Bernolák, [...] volt az első, aki felemelte a szlovák nyelv elhanyagolt harsonáját, és megfújta a Kis-Kárpátok lábainál.” E harsona zengő hangja ébresztette öntudatra a szlovák nemzetet a Tátrától és a Vágtól egészen a Dunáig, hogy – a szerző szerint – újra aktivizálódjon a 19. század 90-es éveiben, amikor a Néppárt a liberális egyházpolitikai törvények ellen küzdött: „És az én bájos [árvai] népem? Megint csak ő volt az, aki a szlovák nemzet jogaiért vívott kegyetlen harcok kezdetén elsőként ragadta meg a fehérkék-piros szlovák zászlót, kitűzte a magasba és többé el sem hagyta. Amikor 1896-ban az öreg Zichy a trsztenái [Trstená] piactéren népgyűlést tartott, és ott a vallási kérdés mellett hangsúlyozta a szlovák nyelv jogait is, gorál és szlovák népem áthatolhatatlan sorai valódi lelkesedésben törtek ki. [...] Az én [árvai] népem már akkor bebizonyította, hogy rendíthetetlenül katolikus, de egyúttal töretlen szlovák is.”14 Árva anya még azon is siránkozik, hogy most, az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése után, amikor „fiaim évszázados munkája [...] virágba borult”, neki mint szlovák Árvának pusztulnia kell. Azt kérdi, miért, és azonnal meg is adja a választ a Slovák olvasóinak: „mert szlovák fiaim fivére, a lengyel, azt mondja, hogy én lengyel föld vagyok”.15 Néhány pontatlanságtól vagy kifejezett misztifikációtól eltekintve elmondhatjuk, hogy az említett szöveg érdekes példája egy konkrét régió, esetünkben Árva stilizált kváziönreprezentációjának. Az anyanyelven/nemzeti nyelven keresztül azt az elképzelést próbálta szuggerálni a közvéleménynek, hogy Árva a „miénk”, és elidegeníthetetlen jogunk van hozzá. A Národnie novinyhoz hasonlóan a Slovák szerkesztősége is megemlékezett a trianoni békeszerződés aláírásának 10. évfordulójáról. Jellemző azonban az a tény, hogy Trianon évfordulója a Slovák lapjain egy másik évforduló árnyékában maradt: ekkor emlékeztek meg a Szent Adalbert Társaság megalapításának 60. évfordulójáról, mely már a fordulat előtt összefogta a szlovák katolikus híveket. 1930. június 4-én a Slovák címoldalán köszöntötte az amerikai szlovákok delegációját, mely a nagyszabású Szent Adalbert ünnepségre érkezett.16 Csak másnap, azaz június 5-én jelentetett meg a szerkesztőség Trianonnal kapcsolatos írásokat, és nem felejtette el hangsúlyozni, hogy június 4. gyásznap Magyarországon, ám az öröm napja Szlovákiában, mert a trianoni békeszerződés biztosítja „nekünk, szlovákoknak a nemzeti szabadságot”. A szerkesztőség közreadta Edvard Beneš,17 Milan Hodža, Anton Štefánek, Michal Slávik18 és Jozef Škultéty19 felszólalásainak kommentárral ellátott részleteit. Utolsó szövegként a budapesti Új Nemzedék című lapból átvett interjút közölt a trianoni békeszerződés egyik aláírójával, Benárd Ágostonnal. A beszélgetést kísérő szövegben rámutatott arra a tényre, hogy a magyar delegáció tagjai és a szerző-

Peter Macho

50


dés aláírói is elutasítják a szerződés kötelező voltát. A szerződésen lévő aláírásaikat kikényszerítettnek, ezért érvénytelennek tartják. A Slovák szerkesztősége ellenben azt hangsúlyozta, hogy a szlovákok a trianoni békeszerződésre úgy tekintenek, mint „a magyar uralom alóli szabadulásunk forrására, [...] nemzeti életünk forrására. Ez alkalomból nem emlékeztetünk a szintén a körülmények által kikényszerített aláírásra, mely a pittsburghi egyezményen20 található, nem idézzük fel tízéves küzdelmünket, melyet a Csehszlovák Köztársaságon belüli jobb helyzetünkért vívtunk, de a Duna túlpartján élő irredentáknak őszintén és nyíltan üzenjük: hűek maradunk 1918 májusában és októberében meghozott döntésünkhöz, és a régi magyar idők visszatértét többet nem kívánjuk. Ezer esztendő alatt megismertük egymást és ebből eleget tanultunk!”21 E tízéves Trianon-jubileum kapcsán Apponyi neve nem kapott különösebb hangsúlyt a Slovák hasábjain. Még az a Milan Hodža22 sem emlékezett meg Apponyiról, akinek pedig kivételes érzéke volt a szimbólumokhoz és a történelmi paradoxonokhoz. Hangsúlyozta azonban, hogy Trianon a Nagy-Morva Birodalom 907. évi bukása óta a legnagyobb dátum a szlovákok történelmében, azaz egyértelműen a nemzetállamiság újjászületéseként vagy megújításaként értelmezte a békeszerződést. Cáfolta ugyanakkor azt a véleményt, hogy a történelmi Magyarország sorsa rosszabb, mint a háromszor felosztott Lengyelországé, mert „Lengyelország felosztása telhetetlen dinasztiák rablása volt, míg a magyarokat senki részéről sem érte hasonló annexió.” Emlékeztetett arra is, hogy a volt történelmi Magyarországot nem darabolták fel, ez az államalakulat maga hullott szét. Megjegyezte, hogy „a magyarok sosem tudtak uralkodni, mert aki uralkodni akar, annak szilárdnak kell lennie, a joggal élnie, nem pedig visszaélnie kell. Aki uralkodni akar, ismernie kell terjeszkedésének korlátait és értenie kell a kort, társadalmi áramlatait és eszméit. Nem, a magyar nemesség nem tudott uralkodni. Tudta suhogtatni az ostort, tudta utasítgatni a csendőröket, tudta úgy fogalmazni a jogtalanságot, hogy az a hozzá nem értők számára jognak tűnjön, a fejlődés nevében tudta támogatni a henyélőket [...], de nem tudott uralkodni, ezért egykori alattvalói [most] saját maguk urai.”23 Anton Štefánek24 eltérően ítélte meg azt a szerepet, amelyet a nemesség a történelmi Magyarország, majd a Trianon utáni Magyarország közéletében betöltött: azt állította, hogy nem lehet elvitatni a magyar nemesség politikai képességeit, hagyományát, reprezentatív voltát és imponáló erejét: „Sok tehetséges politikust és nemzeti vezetőt nemzett, és szilárdan hiszi, hogy egyedül a nemesi liberalizmus és a reformizmus révén tartható fenn Magyarország, és hogy kizárólag ő (mármint a nemesség) és nem más kényszeríti ki és harcolja ki a trianoni szerződés módosítását.”25 Jellemző azonban, hogy Trianon 10. évfordulója alkalmából az autonómia-párti sajtó nem említette meg gróf Apponyi Albert nevét. * Végezetül megállapíthatjuk, hogy a szlovák autonómia-párti sajtóban, konkrétan a Národnie novinyben és a Slovák nevű napilapban, a vizsgált időszakban Trianonnal nem foglalkoztak különösebb intenzitással. Ha pedig mégis megemlítették, akkor zömmel konkrét eseményekre vagy Magyarországon elhangzott véleményekre reagáltak, illetve a szokásos híradás keretében alapvető információkat és tényeket közöltek.

Peter Macho

51


Apponyi gróf negatív képe tovább formálódott ugyan, de nem beszélhetünk szisztematikus propagandisztikus kihasználásáról. Azt, ami az Apponyiról kialakult kép kapcsán a vizsgált időszakban a Národnie novinyben és a Slovákban megjelent, inkább az egyes konkrét személyek-szerzők egyedi kísérleteinek tekinthetjük. Szlovák oldalon Trianon kerek, 10. évfordulóján azt hangsúlyozták, hogy míg a magyaroknak június 4. gyásznap, a szlovákok számára ez a dátum az öröm napja. Ez viszont szintén egy olyan vélemény, amelyet a szlovák közvélemény jelentős része ugyan elfogadott, de intézményi szinten és hivatalosan nem fogalmazódott meg: június 4. Csehszlovákiában és Szlovákiában – Magyarországtól eltérően – sosem vált nemzeti ünneppé vagy akár emléknappá – sem pozitív, de – természetesen – negatív értelemben sem. Fordította: Avar Hajnalka Jegyzetek A parasztpártiak és nemzetiek pártfúziója idején a Národnie noviny példányszáma elérte a tízezret, majd a Szlovák Nemzeti Párt önállósulását követően radikálisan csökkent. A két világháború közötti időszakban úgy a párt, mint sajtóorgánuma pénzügyi nehézségekkel küszködött: 1921-ben az újság 4400 példányban jelent meg, később nemcsak a példányszám, hanem a megjelenés gyakorisága is változott (hetente kétszer vagy háromszor jelent meg). Csak 1938 októberében kezdett napilapként megjelenni a Národnie noviny, és ekkor ismét elérte a (több mint) tízezres példányszámot. ROGUĽOVÁ, Jaroslava: Národnie noviny v rokoch 1918–1938. In: MAREK, Pavel (szerk.): Tisk a politické strany. Sborník referátů připravených pro nerealizovanou konferenci „Tisk, jeho místo a role v dějinách a současnosti politických stran na území českých zemí a Československa v letech 1860–2000“ v Olomouci ve dnech 24.–25. října 2000. Olomouc, Katedra politologie a evropských studií FF UP Olomouc, Nakladatelství Moneta-FM, 2001, p. 150–162. 2 Chráňme si naše slovenské osady v Maďarsku [Védelmezzük a magyarországi szlovák településeinket]. Národnie noviny (a továbbiakban mint NN) 51. évf., 8. sz., 1920. 1. 13., p. 2. 3 Spravedlivosť Božia [Isteni igazságszolgáltatás]. NN 51. évf., 14. sz., 1920. 1. 20., p. 1. 4 O maďarskej mierovej smluve [A magyar békeszerződésről]. NN 51. évf., 14. sz., 1920. 1. 20., p. 2. 5 Čo by nás čakalo v Maďarsku? [Mi várna ránk Magyarországon?]. NN 51. évf., 35. sz., 1920. 2. 14., p. 1. 6 Ugyanott. 7 A szlovák nemzet önrendelkezését és a cseh-szlovák nemzethez való tartozását kimondó nyilatkozat. (szerk. megj.) 8 Nenapraviteľní [Javíthatatlanok]. NN 51. évf., č. 103, 8. 5. 1920, p. 1. 9 SPIŠIAK, Anton: Za Karlom [Károly után]. NN 52. évf., 249. sz., 1921. november 5., p. 1. 10 Ivan Thurzo – közgazdász, publicista, a Národnie noviny szerkesztője. 11 THURZO, Ivan: Spomienka a záväzok [Emlék és kötelezettség]. NN 61. évf., 66. sz., 1930. 6. 4., p. 1. 12 Politické zprávy [Politikai hírek]. Slovák (a továbbiakban mint SK) 2. évf., 92. sz., 1920. 5. 11., p. 1. 13 Árva megye lengyel többségű sávjának egy részét 1920-ban Lengyelországhoz csatolták. (szerk. megj.) 1

Peter Macho

52


Az 1890-es években megalakult konzervatív 67-es ellenzéki Katolikus Néppárt a kormányzat azon reformjai ellen lépett fel, amelyek az állam és az egyház szétválasztására irányultak. Elnöke Zichy Nándor gróf volt. (szerk. megj.) 15 Odkaz Hornej Oravy na verných synov Slovenska [Felső-Árva üzenete Szlovákia hű fiaihoz]. SK 2. évf., 113. sz.,1920. 6. 8., p. 1. 16 Vítame amerických bratov na ich inšpekčnej ceste Slovenskom [Üdvözöljük amerikai testvéreinket szlovákiai inspekciós útjukon]. SK 12. évf., 126. sz., 1930. 6. 4., p. 1. 17 Dr. Edvard Beneš – az első világháború alatt az emigrációban ténykedő csehszlovák nemzeti mozgalom egyik vezető képviselője; 1918–1935 között Csehszlovákia külügyminisztere, 1935– 1938 között az ország köztársasági elnöke. 18 Dr. Michal Slávik – jogász és publicista, agrárpárti funkcionárius, 1927-től közjegyző Trencsénben. 19 Jozef Škultéty – irodalomtörténész és nyelvész, egyetemi tanár, publicista és szerkesztő, a Matica slovenská gondnoka; a Szlovák Nemzeti Pártban ténykedett. Mind a fordulat előtt, mind pedig a két világháború közötti időszakban a szlovák nemzeti kulturális élet tekintélyes szereplője. 20 A Tomáš Garrigue Masaryk – a későbbi csehszlovák elnök – kezdeményezésére az amerikai cseh és szlovák emigráció képviselői által 1918. május 30-án megkötött megállapodás, amely autonómiát helyezett kilátásba Szlovákiának a csehszlovák államon belül, és amelynek betartását később a szlovák autonomisták számon kérték a prágai kormányzaton. (szerk. megj.) 21 České, maďarské a slovenské prejavy o Trianone [Cseh, magyar és szlovák felszólalások Trianonról]. SK 12. évf., 127. sz., 1930. 6. 5., p. 1. 22 Dr. Milan Hodža – publicista, politikus, 1905–1910 között a Magyar Országgyűlés képviselője; a két világháború közötti Csehszlovákiában több kormányban miniszter, 1935–1938 között az ország miniszterelnöke. 23 České, maďarské a slovenské prejavy o Trianone [Cseh, magyar és szlovák felszólalások Trianonról]. SK 12. évf., 127. sz., 1930. 6. 5., p. 1. 24 Anton Štefánek – politikus és publicista, a szociológia úttörője, egyetemi tanár; 1918–1924 között a Szlovákiát igazgató minisztérium oktatási és népművelési referense Pozsonyban, oktatási és népművelési Prágában. 1945–1947 között a pozsonyi egyetem rektora és prorektora. 25 České, maďarské a slovenské prejavy o Trianone [Cseh, magyar és szlovák felszólalások Trianonról]. SK 12. évf., 127. sz., 1930. 6. 5., p. 1. 14

Limes

53


Dagmar Kusá–Miroslav Michela

A kulturális trauma diskurzusa*

Trianon és a szlovák–magyar kapcsolatok reprezentációi

Trianon fogalma 1920 után a történelmi Magyarország megszűnésének sokatmondó metaforájaként jelent meg a közbeszédben. Az 1920. június 4-én Magyarországgal kötött békeszerződés, amely egy már hónapok óta fennálló állapotot hagyott jóvá, csak az egyik az ehhez a szóhoz kapcsolódó számos jelentéstartalom közül. Az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnését Szlovákiában általában Csehszlovákia önállóságának kikiáltásához, vagyis az 1918. októberi turócszentmártoni deklarációhoz kötik. A további eseményekre csak a kialakult helyzet megerősítésére irányuló természetes folyamat részeként tekintenek. Ide kapcsolhatók azok a megállapítások is, miszerint a dualista Monarchia életképtelen állam volt, Csehszlovákia létrejötte pedig a történelem menetének természetes szakasza. A magyar diskurzusban e folyamat jóval bonyolultabban jelenik meg. A békeszerződés aláírásáig tartó időszak egyfajta provizóriumot képez. Eltérően a szlovák nemzeti történettől, amelyben az események folyamatosan, felgyorsult tempóban követik egymást, a magyar történetben épp az ellenkezőket tapasztalhatjuk. Az 1918–1921 közötti időszakban (Trianon ratifikációjáig) számos történelmi bonyodalomra kerül sor, amelyek központi motívuma az a kérdés, hogy lehetséges-e még megvédeni a történelmi Magyarország egységét, és ha igen, hogyan? Ezért helyeződik nagyobb hangsúly a történelmi Magyarországból a „nemzeti államokba” való „átmenet” szakaszára, ami a szlovák történelem kanonizált elbeszéléseiben csak ritkán jelenik meg folyamatként, annak ellenére, hogy több szlovák történész is így írt róla. A 20. század húszas éveitől napjainkig Trianon metaforája olyan nagy hatású szimbólummá vált, amely a közép-európai status quóról folytatott vitákkal fonódik össze. Elsősorban azokat a kérdéseket öleli fel, amelyek az adott kontextusban megelőzték a Monarchia megszűnését, illetve abból következtek. Ez a téma nem egyszer a szlovák– magyar viszonyt övező problémák valamiféle szimbolikus összességeként kerül bemutatásra – úgy, mint a történelmi mítoszok, a sérelmekről és győzelmekről szóló történetek vagy az aktuális problémák párviadala.1 A történelmi elbeszélések nagyon gyakran kötik össze a távoli és a közeli múltat, a jelent és a jövőt azzal a konklúzióval, hogy a „nemzeti érdekeket” mind a múltban, mind a jelenben, mind pedig a jövőben védelmezni kell. Szlovákiában ebben a tekintetben gyakran a magyar nemzeti szupremácia megteremtésére irányuló szakadatlan kísérletekről beszélnek.2 Ez az eredője a magyarokkal szembeni A tanulmány a VEGA 2/0181/10 Slovensko v Európe, Európa na Slovensku: vybrané témy z dejín 20. storočia projekt keretében jött létre.

*


54


bizalmatlanságnak; mivel úgy érzékelik és úgy is beszélnek róluk, mint egy Szlovákián belüli idegen és ellenséges elemről, akik ellen a szlovákoknak állandóan védekezniük kell. A más nézetek megismerésére vagy meghallgatására való képtelenség a szlovák társadalom valamennyi szintjének jellegzetes sajátossága.3 A „történelmi trauma” fogalmát a közép-európai politikai (és nem egyszer a történetírói) zsargonban olyan gyakran használják, hogy csak kevesen foglalkoznak e fogalom megindokolásával vagy használatának következményeivel.4 Kiszínezik a politikai diskurzust, ahogy a megszentelt, érinthetetlen szférák közé emelik a múlt egyes területeit, vagy arra törekednek, hogy más, „túlságosan érzékenynek” vagy „hiszterizálónak” minősített témákat lesöpörjenek az asztalról, be egyenesen a szőnyeg alá. A diskurzus e típusai egyik esetben sem vezetnek termékeny párbeszédhez. De ez tulajdonképp nem is a céljuk. A kulturális trauma fogalma, (amelyet a szakirodalom gyakrabban használ a „történelmi trauma” helyett) a mi földrajzi régiónkban kevéssé kutatott és elemzett téma. Azt a nézetet, amely szerint az ilyen trauma konstruált jellegű és bizonyos mechanizmus révén marad fenn, úgy lehet értelmezni, mintha megkérdőjelezné a kulturális trauma hitelességét és átélésének intenzitását. Ez tehát olyan téma, amely a tanult tudósok számára is érzelmi kérdéssé válhat, ha magánszemélyként azonosulnak a trauma narratívájával.5 Jelen írás az első lépés kíván lenni a kulturális trauma hosszú távú komparatív tanulmányozásához. Célunk, hogy kibontsuk a kollektív trauma elméleteit, amelyek elsősorban e jelenség pszichológiai magyarázatából következnek. Célul tűztük ki, hogy megrajzoljuk a politikában jelen lévő etnikai mobilizáció dinamikus modelljét, amely a kollektív trauma diskurzusát (is) felhasználja, mint e folyamat indítóját és motorját. Több és kevesebb kulturális trauma Ahogy fentebb említettük, a kulturális trauma jelensége olykor a képzett társadalomtudósokat is asztalborogatásra készteti, a racionalitás szférájából az érzelmekébe helyezve érvelésüket. Természetesen az érzelemmentes hozzáállást nem lehet csak úgy előírni. A kollektív trauma narratívája nem minden országban és nem minden, a közös múlt által összekötött régióban képviselteti magát egyforma jelentésbeli erővel vagy frekvenciával. A leggyakrabban a nemzeti közösség történelméről szóló történetekben van jelen, amelyek a történelem elbeszélése mellett társadalmi és emocionális kötődések forrásaiként is szolgálnak. Együtt alkotják meg a „mi” és az „ők” csoportjára felosztott világot. A magyar nemzeti narratívában is nagyon elterjedt a trauma diskurzusa, amely nagymértékben épp Trianonhoz kapcsolódik. A történelem ebben a kontextusban történelmi tragédiák összességeként van jelen, amely megszilárdítja a közösség kollektív tudatát. A tatárjárás, a mohácsi csata, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, Trianon, a magyar lakosság 1945 utáni kitelepítése és a lakosságcsere, valamint az 1956-os forradalom ilyen történelmi mérföldkövekként jelennek meg. A párhuzamokat, amelyek kisebb gyakorisággal Szlovákiában is megtalálhatóak, a szlovákok többsége nem érzi hitelesnek, illetve a történeteknek legalább két társadalmilag releváns változata létezik (például a katolikus szemben az evangélikussal, illetve az autonomista a csehszlovakistával szemben). Egyúttal azonban a magyar kulturális trauma „objektív létezését” Szlovákiában nem kérdőjelezik meg, de az efféle diskurzus hatását sem kutatják, még akkor sem, ha az olyan aktuális politikai témákat érint, ame-


55


lyek kihatnak mindkét ország társadalmára. Ahogy már utaltunk rá, a trauma aktuális diskurzusával nagymértékben összefügg a trianoni szerződés – mint a Magyarország első világháború utáni határait rögzítő legfontosabb nemzetközi dokumentum – kérdésköre. A Monarchia romjain „nemzetállamok” jöttek létre, a cseh és a szlovák ellenállás kivívta önrendelkezési törekvéseinek területi megvalósulását. Trianon kulturális traumaként történő elbeszélése nagymértékben kapcsolódik a területiséghez, az etnikai közösséghez történelmileg és kulturálisan kötődő terület politikai és szimbolikus birtokba vételére irányuló törekvéshez és az ún. anyaországi nacionalizmus6 megnyilvánulásaihoz. A terület és az érzelmek azok a legfontosabb tényezők, amelyek a kulturális traumát az etnikai identifikáció és konfliktus tágabb keretében megalapozzák, illetve annak mechanizmusát mozgatják. A kulturális trauma fogalma a pszichológiai szakirodalomból származik. Laikusan gyakran az individuális traumából vezetik le, és használata nem ritka a társadalomtudományi szakirodalomban sem – itt a leggyakrabban tartós következményekkel járó pszichológiai sérülésként határozzák meg. Ezek a következmények fontosabbak, mint maga a traumatikus esemény, mivel nem minden negatív történés vezet traumatikus következményekhez, és megfordítva: egy valaki számára banálisnak tűnő esemény más számára traumatikus következményekkel járhat. A trauma definíciói két, az egyén számára nehezen összeegyeztethető alkotóelemet említenek: magát a fizikai vagy mentális sérülést, amelyet az egyén többnyire sikeresen feldolgoz és leküzd, illetve azokat a későbbi tüneteket, amelyek látszólag nem is feltétlenül kapcsolódnak az eredeti eseményhez.7 A történelmi trauma kifejezésével dolgozó szakirodalomba gyakran mechanikusan emelik át ezt az – egyénre vonatkozó – meghatározást, és alkalmazzák csoportokra, mintha azok önállóan létező, gondolkodó és érző egységek lennének. Ez a felfogás gyakran elkerülhetetlennek tartja a traumát kísérő egészségi, pszichológiai és társadalmi sérüléseket is, amelyek nemzedékről nemzedékre is öröklődhetnek (drogfüggőség, alkoholizmus, poszttraumatikus stressz, a társadalomtól való elszigetelődés stb.). Annak, hogy az ilyen kézzelfoghatóan megnyilvánuló trauma egyfajta „érinthetetlen” státuszba kerül, az az egyik oka, hogy újraélése és értelmezése olyan mély belső és érzelmi élmény, amelyről nehéz beszélni. Sőt, Cathy Caruth azt állítja, hogy a trauma „az autenticitás átélésének ritka pillanatát” jelenti, mivel az ember közvetlenül csak akkor képes átélni a valóságot, amikor a jelölés kulturális rendszerei időlegesen csődöt mondanak. Ezt a valóságot azonban a traumák áldozatainak többsége nem képes sikeresen feldolgozni és továbbadni.8 Egyesek szerint nem is kellene megjeleníteni, és teljesen a személyes magánszférába kellene tartoznia. Kiemelik az ilyen autentikus élményből eredő érzelmek erejét, amelyek a traumatikus eseményhez való kötődéshez és annak ismételt öntudatlan átéléséhez vezetnek. Ám nem minden eseménynek, amelyet valamely társadalom kulturális traumájaként tartanak számon, vannak ilyen kézzelfogható megnyilvánulásai. Egyes esetekben a traumát átérző vagy vele azonosuló egyénnek nincs közvetlen személyes kapcsolata az eredeti traumatikus eseménnyel. A trauma elbeszélését és a hozzá kapcsolódó erős negatív érzelmeket közvetlenül szüleitől vagy nagyszüleitől veszi át.9 Ki kell tehát emelni, hogy a kulturális trauma értelmezés és megjelenítés eredménye. Egy esemény egy olyan társadalmi közvetítés folyamatában válik kulturális traumává, amely egy tágabb diskurzus keretében folyik, és így traumatikusként érzékelhetik az eredeti eseményhez személyesen nem kötődő egyének is.10


56


A kulturális traumát tehát inkább olyan jelentésképző folyamat metaforájának tekinthetjük, amely érzelmileg színezett történeti narratívák révén zajlik. Ezt a folyamatot a társadalmi közösség, csoport rendszere alkotja és tartja fenn.11 A csoport – a Benedict Anderson által bemutatott „elképzelt közösség” – azonban önállóan nem létezik külön entitásként; nem érez és nem cselekszik spontán módon. Ezért fontos, hogy ezt a fogalmat és jelenséget ne csak elméleti, hanem különösen gyakorlati szempontból is megértsük: miként jön létre, hogyan jut be a köztudatba, hogyan fogadják, és miként értelmezik, illetve hogyan használják a közbeszédben és a mindennapi életben. A kulturális trauma hordozói A szlovák és a magyar társadalomban a kulturális trauma fogalma szorosan összefügg az etnicitással. Nem minden kulturális trauma esetében van ez így, vannak, amelyek az egész társadalomhoz köthetők, tekintet nélkül az etnicitásra (például egy erőszakos konfliktus vagy egy különösen fájdalmas rendszerváltás esetében). A trauma és etnicitás közötti dinamikus viszonyt nem könnyű pontosan megragadni, mivel az etnikai identitás és érzékelése időben fejlődik és változik, épp úgy, ahogy a trauma narratívái is fejlődnek. Martin Kanovský hívja fel a figyelmet azokra a kikerülhetetlen és jól meghatározható pszichológiai tényezőkre, amelyek részt vesznek az etnikai identitás megalkotásában és fenntartásában, konkrétan a csoporton belüli tagok identitásának más tagok általi elismerésére. „Az etnikai identitás bizonyos egyetemes, veleszületett pszichológiai adottságok és társadalmi-történeti-politikai konstrukciók szükséges kombinációja. Mindkét okcsoport együttes jelenléte nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzunk bármilyen etnikai identitást”.12 Az, hogy a narratívák milyen intenzitással kötődnek az etnikai-nemzeti történetekhez, összefügg az adott etnikai közösség helyzetével az államon belül és az etnikai társadalmak közti egyensúly változásaival. Rothschild és Petersen is arra figyelmeztetnek, hogy az a közösség, amely hatalmi szempontból hátrányosnak vagy marginalizáltnak tartja saját helyzetét, nagyobb valószínűséggel épít az etnocentrikus narratívákra. Ezek az egyének érzelmi válaszaira apellálnak – vagy azért, hogy javítsanak az adott helyzeten, vagy hogy bosszút álljanak, vagy pedig hogy kitérjenek a konfrontáció elől, egyszóval politikailag mozgósítsák a társadalom tagjait.13 Juraj Podoba kiemeli, hogy az etnikai konfliktusok létrejöttének fontos előfeltétele az egyik résztvevő politikai-gazdasági emelkedése és a másik süllyedése, ami egyeseket előnyös, míg másokat hátrányos helyzetbe hoz.14 Az etnikai identitásnak ez az aktív összetevője tükröződik a mindennapi életben is, képzeletbeli kapcsot alkotva a közösség és annak egyes tagjai között. „Bár rutinszerűen beszélünk arról, hogy az embereknek van etnicitásuk, megfelelőbb lenne arról beszélni, hogy az etnicitást ilyenkor művelik”.15 Michael Billig szociálpszichológus rámutatott, hogy a közbeszédben is mindenhol jelen van a „nemzettel” való identifikáció, és folyamatosan zajlik a nemzet megélése. Felhívta a figyelmet a „nemzeti történelem”, „nemzeti kultúra”, „nemzeti érdekek”, „nemzeti célok és igények” és a „nemzeti lét” fontosságának szüntelen hangsúlyozására és megerősítésére, valamint ezek nagy mozgósító potenciáljára.16 Ezek a megnyilvánulások, amelyek az etnikai társadalmon belüli kommunikáció integráns részeit alkotják, egyúttal segítik a közösség térbeli és időbeli fennmaradását.


57


Az etnicitás aktív, mobilizáló összetevője a kollektív emlékezet, azaz az emlékezés folyamata révén is tartalommal töltődik meg. Az „emlékezés” a kulturális traumák esetében gyakran nem az egyén közvetlen visszaemlékezését jelenti a konkrét traumatikus eseményre. Itt a meta-emlékezetek továbbadásáról van szó különféle kommunikációs csatornákon keresztül, amelyek az informális, családon belüliektől a kommunikáció hivatalos csatornáiig (intézmények, iskolák, törvényi keretek stb.) terjednek. A traumatikus narratívák épp a kollektív emlékezet érzelmi összetevőjét erősítik, így az etnikai identifikáció és a politikai mobilizáció indítókulcsaként működnek. A kulturális trauma a jelentések teremtésének és továbbadásának folyamata, az az imaginációs folyamat, amelyben a történelmi események új formákat kapnak, ellaposodnak vagy felfúvódnak, érzelmileg beszíneződnek, egyszóval egy különleges alakot öltenek.17 A tágabb kollektív emlékezetben működik és különleges küldetést teljesít az etnikai tudat erősítése során. A kommunikatív emlékezet a mindennapi kommunikáció része, amely a közösség kulturális emlékezetének mélységeiből meríti jelentéseit. A kommunikatív emlékezet fogalmát Jan és Aleida Assmann vezették be, hogy elhatárolják a hagyományoknak, a meta-emlékezetek továbbadásának és a transzmissziónak a szféráját (azaz a kulturális emlékezetet) a társadalom összes szintjén zajló mindennapi kommunikációtól (azaz a kommunikatív emlékezettől).18 „A kulturális emlékezet egy intézményi forma, amely túlmutat a konkrét helyzeten, stabil és szimbolikus formában fejeződik ki. Ez átöröklődhet az egyik generációról a következőre, sőt az egyik helyzetről a másikra is.”19 A hivatalos intézmények egyúttal célzatosan alakítják és védelmezik. Ám a kommunikatív emlékezetet nem intézményesítették, nem irányítják vagy művelik erre szakosodott szakemberek. Ezért is csak a kevésbé távoli múltig nyúlik vissza, általában az egymással aktívan kommunikáló három generációra terjed ki.20 Ebben a szférában – kisebb mélysége ellenére – átadódnak affektív kötelékek is, amelyek az érzelmeket konkrét eseményekhez kapcsolják, és olyan érzelmekkel kötik össze, amelyek közel álló emberek emlékeihez és meta-emlékeihez kötődnek, összefonódott és a kommunikációban könnyen használható kulturális kódokat alkotva belőlük. A kulturális trauma az emlékezés mindkét módjának része. Hógolyóként hízó történelmi narratívák alakítják, amelynek rétegeibe érzelmek és születő kulturális kódok kerülnek, és amit aktualitása tart fenn a mindennapi kommunikációban. És gyakran a médiában történő megjelenítés által is reprodukálódik.21 A trauma feldolgozásának módjai és a politikai diskurzusban való jelenlétének intenzitása annak a rendszernek – a közösségnek – a működési módjától függnek, amelyben létezik. A társadalmi rendszer a társadalom szociális viszonyainak megszerveződését jelenti, ami felöleli az állam és a piac, a nyilvános és a magánszféra intézményeit. Ha ezeket a viszonyokat megzavarják és instabillá válnak, megerősödnek a trauma-diskurzus felé mutató tendenciák.22 A történelmi Magyarország egykori felosztása bizonyára ilyen, a társadalmi viszonyokba való beavatkozást jelentett, ami sokakra még most is hatással van. A Trianon utáni Magyarország területe 92 963 km²-re csökkent, ami óriási különbség volt a korábbi, több mint 282 000 km² területű országhoz képest. A magát magyarnak valló lakosság jelentős százaléka – az 1910-es statisztika szerint közel 30%-a – saját „nemzetállamán” kívülre került, megszakadt számos gazdasági és társadalmi kapcsolat. A változások érintették az állami intézményeket és a személyes kapcsolatokat is. A szomszédos államok magyar közösségeinek létezése pedig jelenleg is fontos érvként


58


szolgál a kulturális trauma reprodukálása során. Ez a jelenség tehát annak a kornak a társadalmi kontextusától is függ, amelyben a traumatizáló esemény lejátszódott. Viszont nem minden potenciálisan pusztító esemény válik kulturális traumává – ha a rendszer képes komolyabb társadalmi megrázkódtatások nélkül megemészteni a történést, akkor ez elkerülhető. A trauma posztmodern diskurzusa a tudományos szakirodalomban gyakran homályos, metaforikus, nem reflexív, és „magának a traumának a koncepcióját mesternarratívaként hangsúlyozza”.23 Mindenekelőtt az irodalomtudományt és a kulturális tanulmányokat érik bírálatok – ahol a trauma metaforáját az interdiszciplináris együttműködés keretében adoptálták –, hogy már túlságosan exkluzív és önmagába forduló lett. Léteznek ugyan kivételek, és kialakulóban van egy ellentétes trend is, ám a kulturális traumával foglalkozó szakirodalom is többnyire öncélú axiómaként kezeli a fogalmat.24 A trauma koncepciójához való ilyen viszonyulás többnyire nem keresi a jelenségek elemzését és a mélyebb megértést, hanem épp hogy a fennálló állapot megszilárdulásához járul hozzá. Szembefordul az elemzéssel és az empirikus kutatással, és ezt öntudatosan fel is vállalja. A kulturális traumáról szóló irodalom cinikus és etikátlan is tud lenni, megbűvölve magától a traumától, amelyet leválaszt az egyénektől és a terápiára való igényüktől (elismerve, hogy ez a szempont nem is érdekli). A traumát olyan folyamatként fogja fel, amely megbontja az eredeti mesternarratívát, és alternatív narratívát kínál. Azt pedig néha „jó”-ként és végső célként jeleníti meg, miközben már nem érdekli, hogy ez vajon azoknak az érdekét is szolgálja-e, akik a trauma diskurzusával azonosulnak.25 A szociálkonstruktivista megközelítések is – amelyek a trauma témáját megkísérlik „részletekre” bontani és elemezni funkcionalitását, elemeit, mechanizmusát, szereplőit –, mérföldekre elvéthetik céljukat a kulturális traumának és a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatásának laikus felfogásával. Könnyen alakulhat ki olyan helyzet, amikor a tudományos szakirodalom arra a véleményre jut, hogy a történelmi esemény tulajdonképpen nem is kulturális trauma, mivel nem teljesíti a traumatikus események kritériumait, miközben a nyilvánosság és a politikai vezetők egy része használja ezt a fogalmat a politikai és a mindennapi diskurzusban. Önmagában egy esemény kulturális traumaként történő meghatározása vagy ennek elvetése nem olyan hasznos – akármennyire is megfelel a „valóságnak” –, mint annak a funkciónak a vizsgálata, amelyet az adott fogalom használata a közösségek politikai és mindennapi életében betölt, illetve ennek a következményei. Az, hogy miképp tekintünk az eseményekre és értelmezzük őket, valós értékkel bír, tekintet nélkül arra, hogy azokat mennyire támasztják alá tények. Ugyanis a közösség társadalmi valóságát alakítják, és érzelmileg kiszínezik a diskurzust, ami időnként szintén gyakorlati következményekkel jár a közösség fokozott mobilizációja vonatkozásában. Épp a bizonytalanság és a metaforikusság biztosítja a kulturális trauma fogalmának nagyfokú funkcionalitását – kommunikációs eszközként és a közösség nemzettudatát fenntartó és alakító eszközként. A kulturális trauma legfontosabb hordozói között találjuk meg a politikusokat. Mivel hozzáférésük van a kommunikációs csatornákhoz, és bizonyos mértékig hatalmukban áll a politikai diskurzus tematizálása, hozzájárulnak a történelmi narratívák alakításához a parlamentben, a törvényjavaslatokban vagy a médiában használt nyelvezet révén. Ahogy Brubaker hangsúlyozza, az etnopolitikai folyamatokban – amelyekbe beletartozik a kulturális narratívák alakításának és fenntartásának folyamata is – fontos beazonosítani az ezeket a folyamatokat alakító szereplőket, szervezeteket és intézményeket. Ezeket a


59


narratívákat gyakran az etnikai közösségnek mint egésznek tulajdonítják, figyelmen kívül hagyva a csoportok képzésének és mozgósításának tudatos folyamatát, amelyben részt vesznek és amelyben érdekeltek a beazonosítható szereplők. Sikerük vagy sikertelenségük mértéke ezt követően befolyásolja a csoporthoz való tartozás érzésének (groupness) intenzitását.26 Az általános iskolás diákok között végzett, már említett közvélemény-kutatás rámutatott arra, milyen jelentős mértékben befolyásolják a politikusok megnyilatkozásai a fiatalok álláspontjának alakulását. Ezt főként a családi környezeten és a médián keresztül zajlik.27 A köztereken elhelyezett emléktáblák, szobrok és más emlékművek úgyszintén elősegítik a kulturális trauma – mint a kulturális emlékezet része – életben tartását. Megtestesítik azokat az érzéseket, amelyeket az etnikai közösségek felé kell kommunikálni, történelmi narratívákból eredő kulturális kódokat képviselnek, amelyeket megszokottá és rutinszerűvé tesznek. A kulturális trauma az egyén számára az ő közvetlen individuális traumája is egyben. Noha az emlékművek nagyon fontos szerepet játszhatnak annak kezelésében és feldolgozásában, ám kevésbé szolgálják a feldolgozását a közösség szintjén, és alighanem az antagonisztikus értelmezések közti hidak építését is megnehezítik. Sőt, e szakadékokat gyakran elmélyíti. Azonban a felidézés módjai is lehetnek befogadók és nem antagonisztikusak.28 Trianon reprezentációja és a történelmi narratívák Ha Trianon tematizálását tekintjük, a szlovák történelmi kánon egyik jellemző vonása, hogy nagy hangsúlyt fektet bizonyos, a Monarchia megszűnését megelőző eseményekre. Mindenekelőtt az asszimiláció kérdésére, az etnikai konfliktusra és a dualista elitek politikájára Magyarországon. A status quo 1918 utáni megváltozása ezt követően úgy kerül bemutatásra, mint egy „intoleráns”, „életképtelen” és „elmaradott” állam bomlási folyamatának természetes része. Az is elmondható, hogy természetes győzelemként, felszabadulásként és nemzeti elégtételként jelenik meg. Az új helyzet fenntartását ezért állandóan a régió igazságos berendezkedése alfájának és omegájának tekintik. Ebben a szellemben nyilatkoznak a szlovák politikusok is. Jól ismertek például az akkor már viszonylag népszerű politikus, Andrej Hlinka szavai: „A magyarokkal kötött ezeréves házasság nem sikerült. El kell válnunk”, de a diplomata Štefan Osuský kijelentése is: „Egyet nem felejtek el. Amikor 1920. június 4-én háromnegyed ötkor a „Trianon” nevet viselő szerződésre aláírtam a nevem, tudtam, hogy a szlovák nemzet végelszámolását írom alá az egykori történelmi Magyarországgal, azon számlák végelszámolását, amelyeket elejétől a végéig sokat szenvedett nemzetem vérével, szenvedésével és nyomorával írtak. És ez az elszámolás örökre szól.”29 Ez a második megnyilvánulás mellesleg a Szlovák Nemzeti Párt által 2010-ben Pozsonyban és Révkomáromban felállított Trianon-emlékművek részévé is vált. Ezt a kánont részben a második világháború befejezése és a kommunisták közép-európai hatalomátvétele írta felül. Ám az osztályalapú és internacionalista beállítottságú kommunista ideológiának sem sikerült teljesen elvonatkoztatnia a nacionalista motívumoktól, illetve megszabadulnia az etnikai nacionalizmustól, amely ebben az időszakban is minden szinten újratermelődött.30 Sőt, a huszadik század hetvenes éveiben sor került


60


az uralkodó osztályalapú politikai doktrína és a nacionalizmus nyílt összeillesztésére Vladimir Mináč ún. plebejus nemzetének szenvedő motívuma révén. A Monarchia megszűnése és Trianon a nemzeti felszabadulás mellett a burzsoázia uralmával is ös�szekapcsolódott. A korabeli kánont jól illusztrálja egy középiskolai történelemkönyvből vett idézet: „A cseh és a szlovák nemzet nagy reményekkel fogadta az önálló csehszlovák állam megalakulását. Véget ért a sok éves idegen uralom, megbukott a monarchista rendszer, a politikai hatalom pedig az osztrák-német és magyar kézből a cseh és a szlovák nemzet képviselőinek kezébe került. Egyúttal felszámolták a feudalizmus maradványait, és demokratikus jogokat kezdtek életbe léptetni. A nemzeti forradalom így a polgári demokratikus forradalom befejezésével kapcsolódik egybe.”31 Ugyanakkor a szerzők arra is felhívták a diákok figyelmét, hogy: „A munkásosztály az államalakításban jóval kisebb szerepet kapott, mint a felszabadítási küzdelemben a háború idején.”32 A hivatalos doktrína a polgári Csehszlovákia vívmányai iránt kritikus volt, hiszen nézőpontjából a kommunizmus a fejlődés legmagasabb szintjét jelentette. A kommunizmus 1989-es bukása után Szlovákiában is alapvető módon átértékelték a nemzeti mesternarratíva számos tézisét. Az ideológiai színezetű vitákban az első köztársaság megalakításáról és létéről vallott nézetek a fontos identifikációs pontok közé kerültek. Új történeti kutatások kezdődtek, ez azonban csak minimális hatással volt a hivatalos történelemszemléletre, amely alapvetően a már említett és általánosan elfogadott téziseken alapult és alapul most is. Ebben a vonatkozásban valószínűleg a „nemzeti témákra” fektetett még nagyobb hangsúly jelentette a legnagyobb változást. A nacionalizmus nem csak a politikában, hanem a történetírásban is az „új” szlovák történelem megteremtésének jelentős attribútumává vált. A téma politikai instrumentalizálása tekintetében elsősorban azt az időszakot kell megemlíteni, amikor a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) kormánypárttá vált. Képviselői rendszeresen, politikai retorikájuk kiemelkedő elemeként használják a „magyar kártyát”, ami hozzájárul viszonylag jó választási eredményeikhez. Az olyan témák, mint a bős–nagymarosi vízlépcső, a Beneš-dekrétumok, a nyelvtörvény, a szlovákiai magyarok autonómiája vagy a magyar kormányoknak a szomszédos országokban élő magyarokra irányuló érdeklődése a szlovákiai politikai diskurzus fontos részeit alkotják. Miközben a szlovákiai magyarokat (különösen a politikusokat) gyakran illojális állampolgárokként, úgynevezett ötödik hadoszlopként láttatják és látják.33 E tekintetben az SNS-nek főként a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS), jelenleg pedig Robert Fico Smerje asszisztált.34 A kanonizált szlovák mesternarratíva, amelynek jellemző eleme a „magyar uralomtól való félelem” is, a politikai spektrum jobboldalától, például a Kereszténydemokrata Mozgalomtól (KDH) sem idegen.35 Ha a kulturális trauma jelensége felől közelítjük meg a szlovák mesternarratívát, megfigyelhetjük, hogy rendszeresen és hangsúlyosan fordulnak benne elő a „trianoni trauma” vagy a „trianoni komplexus” szókapcsolatok. Ezek azonban tisztán magyar ügyként jelennek meg, abban az értelemben, hogy a magyaroknak ki kell egyezniük a saját történelmükkel, és nem terhelhetik vele a környezetüket. Ám ebből a helyzetből következik, hogy létezik egy Trianonhoz kapcsolódó szlovák kulturális trauma is. Ez a „magyarokkal” szembeni bizalmatlanságon alapul, és a magyar kulturális traumához hasonlóan „történelmi” és politikai síkon is megnyilvánul. A történelemről szóló vitákban nem egyszer a dualizmus – a „magyarosítás” – időszakához, illetve az 1938-as évhez kötődik, amikor a müncheni konferencia (és az azt követő első bécsi döntés) ered-


61


ményeképpen megváltozott a határ. Jellemző, hogy a müncheni, illetve bécsi döntések és következményeik ellen felhozott „cseh” és „szlovák” érvek szinte hajszálpontosan megegyeznek a „magyar” Trianon-ellenes retorikával.36 Az 1918 után létrejött szlovák Trianon-diskurzus fentebb vázolt, majdnem változatlan képével szemben Magyarországon a helyzet kezdettől fogva összetettebb volt. A „feldolgozás” vagy a történelmi Magyarország felbomlásával történt „igazságtalanság jóvátétele” a magyar politikusok egymást követő nemzedékei számára egy gyakran felhozott, egyúttal pedig nehezen feloldható dilemmát jelent.37 A magyar diskurzus jellemzően főképp a „cseh, szerb, román (irredenta) propaganda által befolyásolt nagyhatalmi döntésnek”, esetenként a „hazai döntéshozók politikai alkalmatlanságának” vagy a „kisebbségek árulásának” a következményeire helyezi a hangsúlyt.38 Trianon azonban mindenekelőtt a „nemzeti katasztrófa” szinonimája, mivel a nagyhatalmak igazságtalan vagy meggondolatlan döntésének következtében magyarok sokasága került saját „nemzeti államán” kívülre. Ebből következik az a korabeli érv is, amely szerint a status quónak nem a megerősítése, hanem a megváltoztatása a fontos előfeltétele annak, hogy legalább az alapvető nemzeti sérelmeket orvosolni lehessen, illetve hogy Magyarország köteles védelmezni a szomszédos országokban élő magyarokat. A magyarországi döntéshozók tisztában voltak vele, hogy a békeszerződést alá kell írniuk. Ezért szignálása előtt arra törekedtek, hogy mind az országban, mind külföldön megerősítsék pozícióikat.39 1918 és 1920 között ez azonban nem sikerült, és a magyar kormány rákényszerült, hogy a létrejött status quót jóváhagyva aláírja a már előre elkészített szerződést. Szimbolikus jelentőségét azzal hangsúlyozták, hogy a mohácsi csatával vetették össze, „új Mohácsként” és „Mohácsnál is nagyobb katasztrófaként” emlegetve a békeszerződést. Ugyanilyen szenvedéssel teli, historizáló képek terjedtek a Csehszlovák Köztársaságban is, mindenekelőtt a magyar konzervatív ellenzéki pártok révén: „Egyetlen más nemzet sem volt ennyi próbatételnek kitéve, mint a magyar – tatárok, Mohács, Trianon. Meddig még? Mikor nyújt a Nyugat segítő kezet, mikor lesz béke a „fiak” között, hagyják megpihenni a magyarokat azok a nemzetek, amelyeket megvédtek a töröktől és a tatártól, és amelyek ma nem lennének ilyen erősek, ha mi nem véreztünk volna értük és a hitünkért”.40 A kialakult helyzet feldolgozását nem segítették elő a hatalmon lévő elitek sem. Általános volt az a – folyamatosan hangoztatott és épített – meggyőződés, hogy a fennálló viszonyok nem lehetnek állandóak, hogy rövid időn belül meg kell változniuk. Ehhez kétségtelenül hozzájárultak azok a mély személyes, gazdasági, kulturális és történelmi kötődések, amelyek megszakadása mindenkit váratlanul ért, és a törés következményeit sem lehetett előre elképzelni. Elmondható, hogy minden egyes állampolgár megérezte a változást, amellyel a régió új geopolitikai felosztása járt. Az, hogy az irredenta mozgalmat a legfelsőbb magyar politikai körökből is támogatták. Ez csak erősítette a frusztráció és csalódottság légkörét. A revizionizmus a második világháború végéig a magyar külpolitika hivatalos irányvonalává vált, a külföldi propagandában pedig állandóan használták az irredenta retorikát. Az irredenta mozgalmat többé-kevésbé nyíltan támogatta és ellenőrizte az állam. A lakosság életének látható részévé vált, egyúttal pedig lehetőséget teremtett a szomorú gazdasági és társadalmi valóságból való meneküléshez. Zeidler Miklós szerint az irredenta kultusz bizonyos mértékben ellátta a feladatát – kohéziós erőként működött. Később azonban elvesztette megalapozottságát, mivel a nemzetközi propagandában és a külpolitikában konfliktusokat gerjesztett, külföldön pedig elutasításba ütközött. „Az


62


irredentizmus mint társadalomlélektani önterápia részben betöltötte feladatát, hiszen valamilyen módon segített feldolgozni a megrázkódtatást, de legalábbis gondoskodott a fájdalomcsillapításról. Tökéletes kezelést azonban nem nyújtott, hiszen egyfelõl téves diagnózison alapult, másfelõl – mivel a gyógyulás egyre késett – folyamatosan további frusztrációt okozott.”41 Az irredenta motívumok nem hiányoztak a kultúra és a művelődés területéről, de még a napi használati tárgyakat sem kerülték el. Divatosak voltak például a hagyományos huszáros szabást idéző „magyaros” öltözékek vagy az irredenta dalok, társasjátékok stb. A revízió és az irredentizmus idővel szó szerint modern, divatos üggyé vált, az ilyen tárgyak árusítása pedig kifizetődő lett. A vásárlással a fogyasztó – a szükségleti cikk vagy művészi tárgy beszerzése mellett – egyúttal kinyilvánította a történelmi Magyarország integritása iránti lojalitását is.42 A Horthy-féle politika 1938 és 1941 közötti részleges revíziós sikerei után a párizsi békeszerződés aláírása következett. Trianon tabuvá vált, a két világháború közti Magyarországot fasiszta államnak minősítették, ez a téma pedig nem ronthatta az ideológiailag rokon szomszédokhoz fűződő, amúgy sem ideális viszonyt. Hivatalosan senki sem beszélt róla. Paradox módon a 20. század nagy részében a (cseh)szlovák–magyar diplomáciai kapcsolatok formálisan barátiak voltak, minthogy mindkét állam ugyanabba a politikai tömörülésbe tartozott, valójában számos konfliktus és ellentét terhelte a kölcsönös viszonyokat. Ezek az ellentétek többnyire a közös múlt eltérő értelmezéseiben gyökereztek. E tekintetben a helyzet sajnos ma is hasonló. A Kádár-korszak vége felé a közbeszédben is egyre inkább teret kaptak a Monarchia felbomlása körüli témák. Trianon tudományos feldolgozásának ambícióját a hatvanas évek közepétől számos, e kérdéskörről szóló tudományos monográfia létrejötte alapozta meg. A diplomáciatörténettel kapcsolatos vitákon kívül, amelyekhez az alapkutatások elindítása is hozzájárult, Trianon tematizálásán belül előtérbe került a Magyarország határain túl élő magyarok ügye is. Ez az adott kérdéssel kapcsolatos történelmi tananyag növekedésében is megnyilvánult, illetve abban, hogy külön alfejezetek születtek az 1918–1920 előtti és utáni interetnikus kapcsolatokról. Az első szabadon választott magyar kormány (Antall József miniszterelnöksége) alatt feltűnően visszatért a nacionalista historizmus. Megváltozott az állam címere – visszanyúlva a Szent István-i hagyományokhoz –, Antall pedig már az első parlamenti beszédében felhívta a figyelmet a Magyarország határain kívül élő magyarság támogatásának a fontosságára, és e tekintetben talán az a kijelentése a legismertebb, miszerint „lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát”.43 A téma iránti növekvő érdeklődésről tanúskodik, hogy az egykori politikus és történész, Raffay Ernő Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal című könyve 1989 óta két kiadást ért meg, és az interneten közzétett információk szerint 350 000 példányban fogyott el. 44 Trianon ismét jelentős mobilizáló témává vált, ami nem kerülte el a szomszédos országok figyelmét sem. Magyarországon a békeszerződés revízióját követelő radikális retorika mindenekelőtt Csurka István pártja – a MIÉP –, illetve a köréje tömörülő szélsőjobboldal, továbbá bizonyos konzervatív körök sajátossága volt. Ugyanakkor Trianon és következményei (vagyis azok kezelése) gyakran jelentek meg a budapesti kormányok nemzetpolitikájában, de még a pártpolitikai csatározásokban is.45


63


A trianoni kánon a nagypolitika szavaival Arra, hogy a trianoni békeszerződés a régió mai geopolitikai berendezkedésének alapkövét jelenti, Ivan Gašparovič, a Szlovák Köztársaság jelenlegi államfője is fontosnak tartotta felhívni a figyelmet. Úgy nyilatkozott: „Az első olyan dokumentumról van szó, amely nemzetközi jogilag jóváhagyta a szlovákok azon szilárd elhatározását, hogy egy olyan új állami egységben éljenek, amely történelmileg, földrajzilag és jogilag is kivált a megszűnt Ausztria-Magyarországból. Mind az önálló Szlovák Köztársaság, mind a stabil, békés Közép-Európa építményének egyik legjelentősebb történelmi pillére.”46 Ebben a szellemben hangzott el az akkori szlovák miniszterelnök, Robert Fico éles kritikája is a Nemzeti összetartozásról szóló törvény magyarországi elfogadásáról, amely szerint a nemzeti összetartozást a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján fogják megünnepelni. Fico azt kifogásolta, hogy a törvény „a trianoni békeszerződésnek csak a történelmi Magyarország fölötti magyar uralomra vonatkozó következményeivel [foglalkozik], és nem tér ki megkötésének okaira.”47 A hivatalos szlovák mesternarratíva jól kitapintható abban a válaszban, amelyet Robert Kaliňák akkori belügyminiszter adott a miniszterelnök helyett egy képviselői interpellációra 2008-ban: „Úgy gondolom, hogy számos körülmény miatt ma is szükséges visszatérnünk az olyan komoly tényekhez és alappillérekhez, amelyeken a Szlovák Köztársaság alapszik. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés az új és nemzetközileg elismert magyar nemzetállam létrejöttét jelentette, amire a magyarok régóta törekedtek. A trianoni békeszerződés egyebek mellett először jelölte ki a határokat Magyarország és Szlovákia között… Amikor a történelmi Magyarország a Habsburg Monarchia részeként 1914-ben belépett az első világháborúba, az országban egy félfeudális, nem demokratikus rendszer uralkodott, hiányoztak az állampolgári jogok, és a nemzetiségi elnyomás miatt nemzetközi kritikák érték a magyarországi kormány politikáját. A háborús vereség és az Osztrák-Magyar Monarchia azt követő felbomlása 1918-ban lehetővé tette új nemzetállamok megalakulását, amelyek elutasították az egykori elnyomókkal való együttélést, és önként elhagyták a Monarchiát. 1918. október végén a szlovákok is éltek az önrendelkezési joggal mint egyedülálló történelmi lehetőséggel, és a szlovák politikai vezetők az újonnan alakult Szlovák Nemzeti Tanács nevében az 1918. október 30-i turócszentmártoni deklarációban véglegesen szakítottak a magyar államisággal, a szlovákok pedig az új, önálló csehszlovák állam részévé váltak. A legyőzött Németországhoz és Ausztriához hasonlóan a győztes antanthatalmak előkészítették a békeszerződés megkötését a háború utáni Magyarországgal, mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik örökösével. Ezek az államok idézték elő a világégést… A békeszerződés aláírásával nemzetközi szinten is lezárult Szlovákia megalakulásának államjogi folyamata, és független országként – akkor Csehszlovákia részeként – érvényesült az önrendelkezéshez való joga. Mi, csehszlovák, illetve szlovák oldalról mindig tisztelettel viszonyultunk a trianoni egyezményhez, és következetesen betartottuk rendelkezéseit, azokat is, amelyek a Csehszlovákiában, később a Szlovák Köztársaságban élő magyar kisebbség nemzetiségi jogainak biztosítására vonatkoztak. (…) Magyarország ugyan hivatalosan aláírta a trianoni békeszerződést, ám azt elvből elutasította. Mintha a legyőzöttön elkövetett vélt sérelmek elfedhetnék a háború egyik kirobbantójának cselekedeteit. Trianon revíziója az egész magyar társadalom és a két világháború közötti összes magyar kormány legfőbb egységesítő eszméje lett, ami végül az 1938. november 2-i bécsi döntéshez vezetett. A második világháború utáni


64


párizsi békekonferencia azonban 1947 februárjában újra megerősítette a trianoni békeszerződésben meghúzott határokat. Így a Dél-Szlovákia magyar megszállása alatti tragédiákért és jogtalanságokért, majd a háborút követően a trianoni békeszerződés eredeti értelmének visszaállítására hozott intézkedésekért, amelyek néha igazságtalanul sújtották Szlovákia ártatlan magyar nemzetiségű lakosait is, az egyértelmű felelősséget az a magyar politika viseli, amely nem tartotta tiszteletben Trianont, és megszegte az egyezségeket. Magyarország Párizsban arra is kötelezte magát, hogy a jövőben nem tűr meg a területén olyan szervezeteket, amelyek ellenséges tevékenységet fejtenek ki a szövetségesekkel szemben, beleértve a revizionista propagandát is, amit a magyar fél 1989 óta nyilvánvalóan nem tart tiszteletben. Ezt bizonyítja, hogy megtűrik a különféle szélsőséges és irredenta csoportok működését, mint amilyen a Magyar Gárda, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vagy a Jobbik és hasonlók. A trianoni békeszerződés Szlovákia létezésének egyik alappillére, akár Csehszlovákia keretein belül, akár a mai Szlovák Köztársaság esetében. Betartása, tiszteletben tartása és meg nem kérdőjelezése a jó viszony biztosítéka a Kárpát-medencében, ezért a trianoni egyezmény bármilyen revíziója számunkra elfogadhatatlan. A múlt szellemeinek előhívása és a közép-európai határok ismételt átrajzolásának követelése elfogadhatatlan a 21. századi, egységesülő Európában.”48 Másrészről Magyarországon a hivatalos kánon kiemelkedő megnyilatkozását jelenti a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulója alkalmából életbe léptetett törvény, amikor június 4-ét emléknappá nyilvánították:49 Preambulum: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hi szünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, a következő törvényt alkotjuk”. A törvény indoklása: „Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”50


65


A történelmi narratíva, mint a megbékélés eszköze? A kulturális trauma a társadalmak kommunikatív és kulturális emlékezetének része. A történelmi narratívák, amelyek a traumákat rögzítik, alakítják is azokat a közösség társadalmi valóságának aktuális szükségletei szerint. Bár elsődlegesen a társadalmon belülre irányulnak, az olyan közösségek narratíváival való párbeszédben születnek, amelyekhez képest etnikailag meghatározzák magukat, és kívülről jövő ingerekre reagálnak. A politikai helyzetekre és főleg az etnikai közösségek státusában bekövetkezett hirtelen változásokra szintén reagálnak. A történelmi mesternarratívák működésének kutatásakor észrevehetjük, hogy a szlovák és a magyar nemzeti történet nem ellentétes egymással. Ellenkezőleg, kölcsönösen kiegészítik és erősítik egymást, bár a szlovák narratívát többnyire a magyarra adott reakcióként szokták megjeleníteni. A szlovák szakirodalomban a trianoni trauma koncepcióját nem kérdőjelezik meg, ám az ebből a helyzetből eredő összetevők (a félelem, szükségletek, remények, aggodalom érzései) feldolgozása helyett a szlovákok „még nagyobb sérelmeivel” kontráznak, és hogy azok kihatásai a szlovákokra nézve még rosszabbak voltak, mint a magyarok esetében (így pl. a „magyarosítás”, „1848”, a „kisebbségi jogok”). Tehát hogy a szlovákok a történelemben ismét és újra „nagyobb áldozatokat hoznak”, valamint „többet és tovább szenvednek”. Ám a történelmi diskurzusok vizsgálata során szintén azonnal szembetűnő az önkényesség eleme. Ugyanis a diskurzus által aktívan alakítani próbált identitás instrumentalizálását és manipulálását elutasítják mind a kisebbségi közösségek tagjai, mind pedig a többségi társadalom egy része is. 51 A hivatalos alkalmakon (például Cirill és Metód szobrának a leleplezésén Révkomáromban vagy a Szvatopluk-szoborén a pozsonyi várban, a trianoni emlékművek felavatásán Révkomáromban), illetve a tankönyvek szövegeiben vagy a sajtónyilatkozatokban és egyéb módokon terjesztett, erőltetett narratíva nem automatikusan elfogadott, és a többségi társadalmon belül is jelentős az a csoport, amely csak gyengén vagy egyáltalán nem azonosul vele. Illetve nem tanúsít iránta nagyobb érdeklődést. Ez mutatkozott meg a révkomáromi emlékgyűlések alkalmával is, amelyek célja a Magyarországgal kötött békeszerződés aláírásának felidézése volt. Aznap két emlékgyűlést szerveztek a városban (egy „magyart” és egy „szlovákot”), és mindkettőn jellemző módon viszonylag kevés helyi lakos vett részt. Léteznek komplexebb kísérletek is a nemzeti történetek megközelítésére, illetve a mesternarratívák közti szakadék áthidalására. Ám az új narratíváknak, amelyek e folyamat során létrejönnek, nem kell automatikusan „jobbnak” lenniük. Gyakori probléma, hogy számosat közülük ignorálnak, mivel szintén nem fogadják el őket hitelesnek. Előfordul, hogy egyes, fontosnak tekintett eseményeket, korszakokat, értelmezéseket szándékosan figyelmen kívül hagynak. „Nem az a cél, hogy egy széles körben elfogadott narratívát hozzunk létre. Ez a valódi különbségek tagadását jelentené, amelyek jelen vannak minden régóta tartó konfliktusban. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a kulturális, politikai és a történelmi tapasztalatokra vonatkozó különbségeket olyan könnyen át lehet hidalni. A cél inkább az, hogy megtaláljuk a megfelelő közös alapot és toleranciát, ami lehetővé teszi, hogy a közösségek ne érezzék magukat fenyegetve a világ észlelésében meglévő különbségek által. Paradox módon ahhoz, hogy ez sikeres legyen, e különbözőségeket el kell ismerni és kutatni kell őket, nem pedig a szőnyeg alá söpörni.”52 Annak ellenére, hogy ilyen törekvések is léteznek, inkább az egyéni hangok síkján mozognak, mintsem


66


valamilyen szélesebb szellemi irányzatot képviselnének, arról már nem is beszélve, hogy viszonylag kevés támogatást kapnak az államtól. A terapeuták (mindenekelőtt a családterápia területén) a narratív mediáció közvetítésével törekednek az egyéni trauma érzékeny megjelenítésére és feldolgozására.53 E területtel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, és bár a trauma pszichológiai koncepcióinak alkalmazása a közösségekre koncepcionálisan nem épp a legszerencsésebb, a narratív mediáció gyakorlati szférájában ihletet meríthetünk a kifejlesztett megközelítésekből és a velük való munkából. Ezeket a megközelítéseket adaptálni lehet résztvevők kis csoportjaira a történelmi narratívákról szóló párbeszédek révén. Ez a téma azonban külön tanulmányt kívánna. Egyes szerzők azonban szkeptikusan viszonyulnak a történelmi narratívák segítségével történő megbékélés lehetőségeihez, mivel a narratívák a lényegükből adódóan kiemelik saját egyedülállóságukat és kulturális meghatározottságukat, és a tömeges erőszak vagy más negatív események relativizálásához, sőt igazolásához vezethetnek. Ehelyett a köztereken történő felidézés szerepét hangsúlyozzák, hogy a trauma „hitelessége” sértetlen maradjon.54 De a kulturális trauma köztéri megjelenítésének szférájában is számos lehetőség van a manipulációra és a konfliktusok gerjesztésére. A jó szándéknak is lehetnek katasztrofális következményei (ahogy mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), ráadásul a szándékok a közterek szimbolikus territoriális elfoglalása során gyakran nem is annyira az összhangot keresik. Fordította: Demmel József Jegyzetek Az újabb magyar és szlovák munkák közül lásd például: Jerguš Ferko: Maďarské (seba)klamy [Magyar (ön)csalások]. Bratislava, Vydavateľstvo Matice slovenskej, 2003.; Július Handžárik: Trianonská trauma [A trianoni trauma]. Bratislava, 2009. Eko-konzult; Raffay Ernő: Trianon titkai. Budapest, 1990. Tornado Danenija, 2 Közismertek például Ján Slota és egyes munkatársainak kijelentései, amelyek a bizalmatlanság és a feszültség légkörét erősítik. Például Pozsonyban, 2010. október 21-én: A magyarok „állandóan és folyamatosan” mesterkednek a szlovák államiság ellen. „Nincs sem vihar előtti, sem vihar utáni csend”, kommentálta Slota egy interjúban a magyar parlament azon döntését, amely a trianoni béke évfordulóját emléknappá nyilvánította. http://www.sns.sk/aktuality/jan-slota-madaripermanentne-chystaju-podvratne-akcie-proti-slovenskej-statnosti/ (letöltés: 2011. március 7.) 3 Már a Szlovák Köztársaság alkotmányának preambuluma is explicit módon bontja ketté az állampolgárokat többségiekre és kisebbségiekre, amit mindenekelőtt a szlovákiai magyarok képviselői kritizáltak hosszú időn keresztül. Közismertek a kijelentések is az „alkalmazkodás szükségességéről” és a „képtelenségről a szlovák társadalomba való betagozódásra”. Gyakran előfordul, hogy azt a kifejezést, hogy „magyar” („te magyar”) a mindennapi nyelvhasználatban – nem túl hízelgő módon – a butaság szinonimájaként is használják. Nagy visszhangot váltott ki annak a szlovák általános iskolás fiatalok körében végzett kutatásnak az eredménye is, amely rámutatott, hogy a diákok épp a magyarokhoz viszonyulnak a legnegatívabb módon. In: E. Gallová Kriglerová–J. Kadlečíková a kol.: Kultúrna rozmanitosť a jej vnímanie žiakmi základných škôl na Slovensku [A kulturális sokféleség és a szlovákiai általános iskolások arról alkotott képe]. Bratislava, Nadácia otvorenej spoločnosti, 2009. 1


67


Vö. Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetéről. Limes 2010. 4. sz. 47–56. Továbbá lásd: Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg – Trianon traumatikus emlékezetéről. Élet és Irodalom 2010/39., október 1.; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon. Élet és Irodalom 2010/49., december 10.; Kovács Éva: Csak azért is: neurózis. Élet és Irodalom 2011/4., január 28.; Ungváry Krisztián: Egy hitelrontás ellenében. Élet és Irodalom 2011/10. március 11.; Kovács Éva: Az a konok okság. Élet és Irodalom, 2011/12., március 5.; Tamás Pál: A Trianon-vitához. Élet és Irodalom 2011/17. április 29. 5 Ehhez lásd Vörös László tanulmányát a Limes e számában. (A szerk. megjegyzése.) 6 Az anyaországi nacionalizmus terminusával írja le Rogers Brubaker azt az etnikai-nemzeti irányultságú nacionalizmust, amely az azonos etnikai közösséghez tartozókra terjed ki, akik azonban más államok lakosai és állampolgárai. Rogers Brubaker: Myths and Misconceptions in the study of nationalism. In: J. A. Hall: The State of the Nation. Ernest Gellner and the Theory of Nationalism. Cambridge, 1998. Cambridge University Press, 277. Magyarul ezzel kapcsolatban: Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között. Budapest, 2006. ĽHarmattan, 61–74. 7 Cathy Caruth, Trauma: Explorations in Memory. Baltimore, Johns Hopkins UP, 1995.; idézi Wulf Kansteiner–Harald Weilnbock: Against the Concept of Cultural Trauma (or How I Learned the Suffering of Others without the Help of Psychotherapy). In: Astrid Erll–Ansgar Nünning: Media and Cultural Memory. Berlin–New York, 2008. Walter de Gruyter, 230. 8 Uo. 230. 9 A holokauszt irodalmában találkozhatunk az ún. „második generáció” jelenségével, amely a holokausztban közvetlenül érintettek gyermekeinek nemzedékére vonatkozik. E generáció egyes tagjai számára a szüleik által átélt traumatikus élmény inspirációt és motivációt jelent, sokan azonban a traumát a saját életükbe is beemelik. In: N. P. F. Kellermann: Transmitted Holocaust Trauma: Curse or Legacy? The Aggravating and Mitigating Factors of HolocaustTransmission. Isr J Psychiatry Relat Sci Vol 45. No. 4 (2008). 263–271. 10 Jeffrey Alexander–Ron Eyerman–Bernard Giesen–Neil J. Smelser–Piotr Sztompka: Cultural Trauma and Collective Identity. Berkeley, London, 2004. University of California Press Ltd., 10. 11 Uo. 12 Martin Kanovský: Reprezentácie „etnicity” na západnej Ukrajine a na východnom Slovensku. [Az „etnicitás” reprezentációja Nyugat-Ukrajnában és Kelet-Szlovákiában.] In: Peter Dráľ–Andrej Findor (szerk.): Ako skúmať národ: deväť štúdií o etnicite a nacionalizme [Hogy kutassuk a nemzetet: kilenc tanulmány az etnicitásról és a nacionalizmusról]. Brno, 2009. Tribun EU, 9. 13 J. Rothschild: Ethnopolitics: A Conceptual Framework. New York: Columbia University Press, 1981.; Roger D. Petersen: Understanding Ethnic Violence: Fear, Hatred, and Resentment in Twentieth-Century Eastern Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 2002. 14 Juraj Podoba: Identita a moc: etnický konflikt v kontexte transformačných procesov. [Identitás és hatalom: etnikai konfliktus a transzformációs folyamatok kontextusában] In: Gabriela Kiliánová– Eva Kowalská–Eva Krekovičová (szerk.): My a tí druhí v modernej spoločnosti [Mi és mások a modern társadalomban]. Bratislava, 2009. Veda, 566. 15 Rogers Brubaker–Margit Feischmidt–Jon Fox–Liana Grancea: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton, 2008. Princeton University Press. 208. 16 Erről részletesebben lásd: Michael Billig: Banal Nationalism. London–Thousand Oaks–New Delhi, SAGE, 1995. 17 Alexander et al, 2004. 9. 18 Jan Assmann: Communicative and Cultural Memory. In: Astrid Erll–Ansgar Nünning: Media and Cultural Memory. Berlin–New York, 2008. Walter de Gruyter, 110. 19 Uo. 111. 20 Uo. 21 Kansteiner–Weilnbock, 2008. 22 Alexander at al, 2004. 37. 23 Kansteiner–Weilnbock, 2008. 229. 4


68


Uo. Ezt gyakran épp a holokauszt tanulmányozásának szentelt irodalommal kapcsolatban kifogá solják. 26 Rogers Brubaker: Ethnicity Without Groups. Arch. europ. sociol., XLIII, 2002.163–189. Magyarul lásd Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás. In: Kántor Zoltán–Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, 2005. Rejtjel Kiadó, 112–123. 27 Gallová 2009; Miroslav Pekník (szerk.): Verejná mienka a politika. Historické vedomie slovenskej spoločnosti [Közvélemény és politika. A szlovák társadalom történeti tudata]. Bratislava, 2006. VEDA, 64. 28 Michaela Ferencová Érsekújvárral kapcsolatos kutatásaiban rámutat a helyi önkormányzat azon törekvésére, hogy emlékművek révén is növelje az etnikai egyensúlyt. Ez különösen a főtéren nyilvánul meg. Michaela Ferencová: Pomníky ako prostriedok legitimizácie režimov a transformácie spoločnosti. Prípad mesta Nové Zámky [Az emlékművek, mint a rezsimek legitimációjának és a társadalom transzformációjának az eszközei. Érsekújvár esete]. In: Michaela Ferencová–Jana Nosková (szerk.): Paměť města. Obraz města, veřejné komemorace a historické zlomy v 19–21. století [A város emlékezete. Városkép, közemlékezet és történelmi fordulatok a 19–21. században]. Brno, 2009. Etnologický ústav AV ČR, 345–346. 29 Ladislav Deák (szerk.): Súčasníci o Trianone [Kortársak Trianonról]. Bratislava, 1996. Kubko Goral, 43. 30 Ehhez lásd: Michaela Ferencová: Od ľudu k národu: Vytváranie národnej kultúry v etnografickej produkcii v socialistickom Československu a Maďarsku [A néptől a nemzetig. A nemzeti kultúra létrehozása a szocialista Csehszlovákia és Magyarország néprajzi produktumaiban]. In: Etnologické rozpravy (13) 2006. 2. sz. 104–133;, Adam Hudek: Najpolitickejšia veda. Slovenská historiografia v rokoch 1948–1968 [A legpolitikusabb tudomány. A szlovák historiográfia 1948–1968 között]. Bratislava, 2010. HÚ SAV. 31 Peter Ratkoš–Jozef Butvin–Miroslav Kropilák: Dejiny Československa. Učebné texty pre 2. a 3. ročník strednej všeobecnevzdelávacej školy a pre 3. a 4. ročník gymnázia a pre 2. ročník strednej odbornej školy [Csehszlovákia története. Szöveggyűjtemény a középiskolák 2. és 3., a gimnáziumok 3. és 4., a szakközépiskolák 2. évfolyamai számára]. Bratislava, 1970. SPN. 32 Uo. 33 Nagyon is szimptomatikus a korábbi kormányfő, Robert Fico 2011. januári kijelentése, miszerint a múltban alábecsülte a szlovákiai magyarság lojalitását. http://tvnoviny.sk/sekcia/spravy/domace/ fico-si-potazkal-ze-slovensko-podcenilo-loajalitu-madarskej-mensiny.html (letöltés 7. 3. 2011) 34 Kálmán Petőcz et al: Národný populizmus na Slovensku a slovensko-maďarské vzťahy 2006– 2009 [Nemzeti populizmus Szlovákiában és a szlovák–magyar kapcsolatok 2006–2009 között]. Šamorín, 2009. Fórum inštitút pre výskum menšín. 35 Uo. 211–234. 36 Ehhez lásd: Zdeněk Beneš: Mnichov v československých a českých učebnicích dějepisu [München a csehszlovák és cseh történelemtankönyvekben]. In: Jan Němeček (szerk.): Mnichovská dohoda – cesta k destrukci demokracie v Evropě [A müncheni egyezmény – az európai demokrácia szétveréséhez vezető út]. Praha, 2004. Karolinum, 281–293; Miroslav Michela: Okupácia či návrat? [Megszállás vagy visszatérés?] In: História, 7 (2007), 6. sz. 42–43.; Janek István: A szlovák politikai vezetés törekvései a szlovák–magyar határ revíziójára 1938–1944 között. Limes. 2007/2. 37–51.; Janek Isván: Szlovák revíziós tervek 1939–1945. Rubicon. 2007/1–2. 8–11.; Zahorán Csaba: A csehek Trianonja: http://mult-kor.hu/20080930_a_csehek_trianonja?pIdx=1 37 Ehhez lásd például Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, 1998. Ister; Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás. Limes 2010. 4. sz. 7–16.; Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirodalmában. Budapest, 2004. ĽHarmattan. 38 Romsics, 2004. 24 25


69


Erről részletesebben Miroslav Michela: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918–1921 [Az integritás jelszava alatt. A szlovákkérdés Magyarország politikájában 1918–1921]. Bratislava, 2009. Kalligram; Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001. Osiris; Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, 2009. Kalligram. 40 Hiradó, 1931. augusztus 21. 3. o. 41 Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, 2002. Teleki László Alapítvány, 83., 90. 42 Uo. 76.; Miroslav Michela: Život kultu ukrivdenosti [A sérelem kultuszának élete]. In: Jaroslava Roguľová–Valerián Bystrický (szerk.): Storočie propagandy. Slovensko v osídlach ideológií [A propaganda évszázada. Szlovákia az ideológiák igájában]. Bratislava, 2005. AEP, 43–51. 43 Jozef Markuš: Maďari pod lupou [Magyarok nagyító alatt]. Bratislava, 2003. VEDA, 23–24. 44 http://www.nemzetiforum.hu/index.php?id=hir__trianoni_szemle__erk_lcsvesztes_helyett_ szellemi_revizio_kell__em__magyar_nemzet___em (a letöltés időpontja: 2011. 03. 07.) 45 Romsics Gergely: Trianon a Házban. A Trianon-fogalom megjelenése és funkciói a pártok diskurzusaiban az első három parlamenti ciklus idején (1990–2002). In: Czoch Gábor–Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest, 2006. Teleki László Alapítvány, 35–52.; a státustörvénnyel és a kettős állampolgársággal kapcsolatban lásd például: Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény – Előzmények és következmények. Budapest, 2002. Teleki László Alapítvány. Markuš, 2003. 109–114., valamint: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/; továbbá: Kristian Gerner: Open Wounds? Trianon, the Holocaust and the Hungarian Trauma. In: Conny Mithander–John Sundholm–Maria Holmgreen Troy (szerk.): Collective Traumas. Memories of War and Conflict in 20th Century Europa. Brussels, 2007. Peter Lang, 79–109. 46 http://www.24hod.sk/gasparovic-povazuje-trianon-za-pilier-budovania-sr-cl119407.html (a letöltés időpontja 2011. 03. 07.) 47 http://www.aktuality.sk/clanok/164876/robert-fico-o-trianone-nevyvolavajte-strasidla-minulosti/; http://www.sme.sk/c/3937316/fico-trianonska-zmluva-zabezpecuje-dobre-vztahy.html (a letöltés időpontja: 2011. 03. 07.) 48 2008. június 19-én, Kaliňák miniszter válasza Kubánek képviselő interpellációjára. http://www. nrsr.sk/Default.aspx?sid=schodze/ho_detail&MasterID=10600 (a letöltés ideje 2011. 03. 07.) 49 http://fidesz.hu/index.php?Cikk=151435 (a letöltés ideje 2011. 03. 07.) 50 A 2010. évi XLV. törvény a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről teljes szövegét és az indoklást lásd: http://gondola.hu/cikkek/71642-Osszetartozunk_-_torveny_van_rola_.html (a letöltés időpontja: 2011. 09. 20.) 51 Podoba, 2009. 568. 52 Marc H. Ross: Cultural Contestation in Ethnic Conflic. Cambridge, 2007. Cambridge University Press, 47. 53 JohnWinslade–Gerald Monk: Narrative Mediation:A New Approach to Conflict Resolution. San Francisco, 2000. Josey-Bass Publishers 54 Kansteiner–Weilnbock, 2008. 232. 39

Limes

70

Limes

Miroslav

Pod heslom integrity MICHELA

SLOVENSKÁ OTÁZKA V POLITIKE MAĎARSKA 1918 – 1921

KALLIGRAM

Miroslav Michela: Az integritás jelszava alatt. A szlovákkérdés Magyarország politikájában 1918–1921. (Lásd Zahorán Csaba recenzióját)

Limes

71


Štefan Šutaj

Trianon a szlovákiai történelmi emlékezetben

Nem kétséges, hogy a trianoni békeszerződés – és Trianon, mint a közép-európai berendezkedés legalapvetőbb változásainak szimbóluma – olyan történelmi eseménynek számít, amely nemcsak a régióra, hanem lakói történelmi tudatára is hatással volt. A trianoni békeszerződés aláírásától a világ megváltozott, Trianon pedig jelképpé vált. Tekintet nélkül a kortársak elvárásaira, koncepcióira, konstrukcióira és elképzeléseire, Európa, Szlovákia és Magyarország jelenlegi fejlődése új lehetőségeket nyit a kapcsolatok rendezésére, de új formákban, új elvekre alapozva, nem pedig a 19. századi eszmékhez és rendezéshez való visszatérés útján. A történészek számára Trianon egy olyan történelmi esemény, amely mindenképpen fokozott figyelmet érdemel. Rajta keresztül megvizsgálhatjuk az államok felbomlásának és kialakulásának mechanizmusát, valamint az etnicitás, a nemzeti vagy nemzetiségi tényező és a nacionalizmus hatásainak kutatását. Egyúttal arra is lehetőséget nyújt, hogy megfigyeljük, a történelmi esemény milyen módon instrumentalizálódik a történelmi emlékezetben az etnicitás és más társadalmi-demográfiai tényezők függvényében. Tanulmányozhatjuk, miképp idézik fel, és milyen szerepet játszik a politikai küzdelmekben, a történelmi események értelmezésének és felidézésének módjában, a lakosság különféle csoportjainak történelemfelfogásában. Egy és ugyanazon történelmi eseményt nem csak az iskolákban tanított hivatalos történetírások értelmezhetnek és észlelhetnek eltérően, de a lakosság is. Ez történt Trianonnal is. A történelmi emlékezet Szlovákiában és Magyarországon eltérően értelmezi Trianont – a trianoni békeszerződést és annak összefüggéseit. A politikában így hálás témává válik, amikor a lakosságot (a választókat) mozgósítani kell a hazai vagy a külföldi „ellenséggel” szemben, mégpedig attól függetlenül, hogy Magyarországról vagy Szlovákiáról van-e szó. Bár Trianon és a trianoni összefüggések a szlovák történelmi emlékezetben nem rendelkeznek meghatározó szereppel a saját történelem értékelésekor, ennek ellenére Milan Zemko szlovák történész szerint a szlovák–magyar együttélést két nagy korszakra lehetne felosztani: a Trianon előttire és a Trianon utánira. Trianon jelen van minden szlovák–magyar konfrontációban, még olyan eseményeknél is, amelyek Trianon előtt történtek.1 A trianoni szerződés elsőként határozta meg Szlovákia, mint történelmi, földrajzi és jogi egység fogalmát egy kiemelkedő fontosságú nemzetközi-jogi dokumentumban. Ebben áll történelmi jelentősége Szlovákia számára, 2 még akkor is, ha már csak egy, a győztes nagyhatalmak által támogatott és jóváhagyott, létező állapotot kodifikált. A versailles-i békekonferencia egy új Közép-Európát hozott létre az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. A határok kijelölésekor földrajzi, társadalmi, történelmi,

Štefan Šutaj

72


etnikai, gazdasági és politikai szempontokat vettek figyelembe, és ha e tényezők bármelyikét egymástól elkülönülten vizsgálnánk – akár magyar vagy szlovák oldalról – arra a következtetésre jutnánk, hogy a határokat igazságtalanul jelölték ki. A békeszerződések (a trianoni és a párizsi) olyan államhatárokat állapítottak meg Közép-Európában, amelyeket mindmáig változatlannak (stabilnak) tekintenek. Még azok a határváltozások is, amelyekre Közép- és Délkelet-Európában a kommunista rendszerek bukása után került sor, csak a békekonferenciák által kijelölt államokon belül zajlottak, és bár új államok létrejöttét jelentették, de nem érintették az államok békeszerződésekben rögzített területi integritását. Trianon, mint a szlovák és magyar kollektív emlékezet része A trianoni trauma, mint magyar probléma A magyarok számára Trianon, mások véleményétől függetlenül, a 20. század egyik legtragikusabb eseménye.3 A magyar szakirodalom egyértelmű magyarázatot ad arra, hogy Trianon miért trauma Magyarország számára. Bizonyára a legfontosabbak közé tartozik az a körülmény, hogy a trianoni békeszerződés következtében egy jelentős monarchiából kicsi, „jelentéktelen” állam lett. Ezen nem változtattak semmit az 1938–1941 közötti döntőbírósági határozatok sem. A trianoni trauma második síkja egy olyan kulturális kód formájában épült be a magyar történelmi emlékezetbe, amelyet a magyar társadalom minden Trianon utáni nemzedéke megőrzött. A trianoni magyar sors komorsága a társadalmi légkörrel, sőt természeti jelenségekkel is összefonódott. Mint azt Romsics Ignác magyar történész írta, 1920. június 4-én, a szerződés aláírásának napján, Budapesten borús volt az idő, az iskolákban és a hivatalokban szünet volt. Az újságok politikai beállítódástól függetlenül fekete keretben jelentek meg, az egész országban gyászszertartásokat és tiltakozásokat tartottak, a résztvevők pedig fekete gyászszalagot viseltek. Tíz órakor megszólaltak a harangok, megálltak a villamosok és a vonatok.4 Az egyes politikai irányzatok közötti különbség csak abban mutatkozott, hogy miképp kell ezzel az igazságtalansággal ideiglenesen megbékélni, vagy milyen módon és milyen mértékben kell elérni a trianoni szerződés revízióját. Minden politikai párt igazságtalannak tartotta a trianoni határokat, és feltételezte, hogy egyszer szükség lesz a trianoni határok békés revíziójára, és azokat etnikai alapon kell kijelölni.5 Fiatal magyar történészek egy érdekes momentumra mutatnak rá. A két világháború közötti időszak revíziós utcai szónokai és politikusai publicisztikáikban, beszédeikben a szlovákokat nem ellenségnek, hanem a csehek által becsapottaknak nevezik. Példaként hozzák Bethlen István 1933-as beszédét, valamint Márai Sándor szavait, amelyeket a bécsi döntést követően kassai látogatása során mondott.6 Annak ellenére, hogy elismerjük azt a tényt, hogy a trianoni határ etnikai szempontból nem lehetett igazságos – megjegyzendő, hogy az etnikai határok megállapítása problematikus, és ezt a tényezőt sem lehet abszolutizálni és alárendelni neki minden mást – le kell szögeznünk, hogy a békés határmódosítás a 20. században nem volt lehetséges, a demokrata vagy totalitárius magyar politikai elitek utópiája és szentimentális „álmodozása” volt (és ez a 21. század elejére is érvényes). A szocializmus idején a nemzeti témákat a közbeszédben és a pártállami diskurzusban tabunak tekintették. Ez vonatkozott minden Trianonnal és a bécsi döntéssel kapcsolatos

Štefan Šutaj

73


vitás kérdésre is. Csupán az 1968-as csehszlovákiai reformok rövid ideje alatt merültek fel Szlovákiában a nemzeti témák addig nem tapasztalt intenzitással, és nem egyszer belső szlovák–magyar konfliktusokká fajultak.7 A kádári Magyarország erős szovjet befolyás alatt állt, és ezt a kérdést nem tudta, de nem is akarta napirendre tűzni. Közvetlenül 1989 után a hivatalos magyar vezetés elsődleges célja a nyugati integráció volt, ezért a Trianon igazságtalanságáról szóló bármiféle elképzelések a magyar társadalom belügyei maradtak, és inkább a magyar–szomszéd párbeszédre és a kölcsönös megértésre való törekvésként nyilvánultak meg. Még ha – ahogy Kiszelly Zoltán magyar politológus megjegyezte – léteztek is olyan csoportok, amelyek „Csehszlovákia megszűntében a trianoni és a párizsi békediktátumok megszűnésének lehetőségét” is látták, Antall József kormánya azonban úgy döntött, hogy békés úton halad és az elsők között ismerte el a Szlovák Köztársaságot 1993. január 1-én.8 1989 után Magyarországon a magyar parlament kezdeményezésére nyitották meg hivatalosan Trianont és a trianoni trauma kérdését, amikor az országgyűlés 1990. június 4-én „gyásznapként” megemlékezett róla. Bár a téma kifejezetten történelmi jellegű volt, a politikai körök kezdettől fogva megkaparintották. „Ez a trend folytatódott a további Trianon-évfordulókon is, miközben nem hiányoztak az olyan sajtókommentárok sem, amelyeket elsősorban a történelmi Magyarország szétesésének okait és Trianon lényegét nem ismerő külföldi olvasóknak írtak.”9 A trianoni trauma – mint szlovák probléma Szlovák szempontból nézve a trianoni szerződés lehetővé tette, hogy a csehszlovák állam és a szlovák nemzet kikerüljön a Habsburg Monarchia és a történelmi Magyarország nemzetiségi elnyomása alól, és megkezdje saját államiságának kiépítését, megmentse nyelvét, nemzeti és nyelvi identitását. Szlovák oldalon Trianon soha nem vált a nemzeti győzelem szimbólumává. Kivéve a 2010-es évet, amikor a nemzeti-populista csoportok elkezdtek Trianont ünneplő emlékműveket emelni, soha nem volt megemlékezés vagy ünneplés tárgya. Ezt a szerepet hosszú ideig a Csehszlovák Köztársaság megalapításának ünnepe játszotta, amelyet fokozatosan felváltott a Szlovák Nemzeti Felkelés emléke. Azonban egyelőre még azok a törekvések sem találtak általános vagy akár spontán visszhangra a szlovák társadalomban, amelyek célja a történelmi felemelkedés össznemzeti légkörének kialakítása lett volna, a korábbiakat felváltó új ünnepi korszakhatárok megteremtésével – mint a szuverenitási nyilatkozat, a Szlovák Köztársaság 1993-as megalapítása, vagy a történelembe mélyebben visszanyúlva: a nagymorva hagyománynak, mint szlovák hagyománynak a megragadására irányuló próbálkozások; az 1848–1849-es felkelés, vagy bizonyos személyek (Szvatopluk, Juraj Jánošík, Milan Rastislav Štefánik vagy Alexander Dubček) felmagasztalása. Trianon nem vált kiemelkedő, a nemzetet összekötő történelmi eseménnyé, a közvélemény szemében inkább semleges történelmi tény maradt, a politikában és a publicisztikában pedig inkább a szlovák államiság veszélyeztetettségének szimbólumaként jelenik meg. A magyarhoz hasonlóan a szlovák kollektív emlékezetben is a megemlékezés síkjában kapott helyet – még ha más okokból és más helyen –, az érzelmi szféra negatív tartományában. E fogalom – a Trianon-szimbólum – hallatára mind a szlovákok, mind a magyarok hátán a hidegnek kellene futkosnia. Míg az előbbi-

Štefan Šutaj

74


nél a hosszú ideje táplált fenyegetettség-érzés, az utóbbinál a hosszú ideje táplált nemzeti gyalázat, megaláztatás érzése miatt. A szlovák történelmi emlékezetben Trianon az irredentizmus és a revizionizmus fogalmai mellett van jelen. A veszélyeztetettség érzéséhez kötődik, a szlovák–magyar államközi kapcsolatokban és a nemzeti kisebbségi politikában a politikai helyzet dramatizálására, a politikai agitációban a magyar kártya kihasználására szolgál. Trianon szlovák traumája abban nyilvánul meg, hogy a szlovákok folyamatosan gyanakszanak saját magyar kisebbségükre, de főleg a magyar politikai elitekre, hogy azok a határok megváltoztatására és Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolására, sőt a történelmi – Szent István-i – Magyarország újjáteremtésére törekszenek. Magyarország vagy a szlovákiai magyarok bármilyen kísérletét, hogy megváltoztassák a szlovákiai magyarság helyzetét, jogait és hatásköreit, a jelenlegi kormánykoalíció pártjai [a 2006–2010 között hivatalban lévő Fico-kormány – ford. megj.] Trianon revíziójának kísérletével hozzák összefüggésbe. Ez tehát a szlovák politika varázsszava, amely a magyarok iránti óvatosságra és bizalmatlanságra készteti még a mérsékelt hazafiakat és a langyos nemzetieket is. Ez az egyik oka annak, hogy a szlovák elit képtelen pozitív nemzetiségi politikát folytatni, és úgy viszonyulni a szlovákiai magyarokhoz, mint a Szlovák Köztársaságot építő állampolgárokhoz, és helyette ideiglenesen szlovák földön élő albérlőkként tekint rájuk. Szlovákia jelenleg sem rendelkezik pozitív (sőt egyáltalán semmilyen) nemzetiségi politikai koncepcióval, amely hosszútávon és programszerűen megnyerné és a Szlovák Köztársaság támogatóivá tenné a szlovákiai magyarokat. A trianoni trauma feldolgozásának módja Magyarországon A trianoni békeszerződés aláírása óta az új európai politikai renddel kapcsolatban többféle törekvéstípust különböztethetünk meg.10 1. Teljes revízió (az integritás elve). A teljes revízióra és a történelmi Magyarország integritásának visszaállítására irányuló kísérletek elsősorban a két világháború közötti időszakban, valamint a második világháború idején jelentkeztek,111945 után azonban jelentős vagy reális politikai tényezőként végérvényesen eltűntek. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek, a magyarországi szélsőséges politizálásban (mint például a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom esetében) pedig napjainkban is megnyilvánulnak. Erre példa a trianoni szerződés revízióját célzó, az 1920-as statisztikai adatokból kiinduló petíció.12 2. Az etnikai (néprajzi) revízió elve a két világháború közötti időszak magyar politikájának állandó elemét alkotta, jelentős sikereket és beteljesülést a bécsi döntések által ért el. Ahogy Bibó István meghatározó magyar gondolkodó, író és publicista példáján láthatjuk, a revízió ezen típusa nem volt idegen az értelmiségiek mérsékelt csoportjától sem, akik elutasították a magyar nemzet közép-európai felsőbbrendűségének és kritikátlan önreflexiójának tendenciáit. Az újonnan létrejött utódállamok közötti határok kérdésében az etnikai tényező elsődlegességéből indultak ki. E tekintetben a trianoni szerződést igazságtalannak tartották, és mivel az új berendezkedés indoklásában uralko-

Štefan Šutaj

75


dó szerepet játszott a néprajzi tényező, az ilyen revíziót elkerülhetetlennek és helyesnek vélték. Az utolsó jelentős kísérlet, hogy a határokat e megközelítés alapján húzzák meg, az a magyar törekvés volt az 1946-os párizsi békekonferencián, hogy a csehszlovák– magyar határt a bécsi döntéssel megegyezően módosítsák. A (legalább) etnikai revízió elvét jelenleg is felvállalják a magyar társadalom egyes csoportjai, amelyek érzelmi és pszichológiai tekintetben kihasználják a nagyon fontos vallási tényezőt is. 3. A revízió nihilista megközelítése (a kisebbségek, mint a „nemzetállamokat” ös�szekötő hidak koncepciója) a kommunistákat jellemezte 1947–1989 között. 4. A két világháború közötti korszak európai integrációs (közép-európai) víziója, amelynek célja a közép-európai nemzetek egy egységbe, például a Dunai Föderációba történő egyesítése. Koncepcióját tekintve a Monarchia idejének régebbi föderalizációs terveire épül, de például a két világháború közötti időszakban olyan szlovák politikusok is támogatták, mint Milan Hodža vagy Karol Sidor. Az elképzelés magyar változata Magyarország jelentős vagy domináns helyzetével számolt, és új feltételek között, új utakon folytatta volna a dicső Szent István-i koncepciót. 5. A határok feletti (határokon átnyúló) egységes magyar nemzet víziója („transzfrontális”, határokon átívelő revízió) jelenleg megvalósulóban van Magyarországon a nemzetpolitikának a határokon túlra való fokozatos kiterjedése, valamint az új Magyarországon és azon kívül élő magyarok intézményes összekötése révén. A történelmi (Nagy-) Magyarország integritását felváltotta a magyarság integritása. A magyarságpolitikáról szóló első gondolatokat Németh László fogalmazta meg már 1940ben.13 A határokon átívelő egységes magyar nemzet vízióját kiegészíti az anyaország és a magyar kisebbségek közötti intézményes kapcsolatok kiépítésének koncepciója, és ez uralja a jelenlegi magyar politikát. Lényegében egy „új” Trianon-szemléletről van szó. Hirdetői nem lépnek fel közvetlenül a határok megváltoztatásának követelésével, de egy határok nélküli nagy magyar világgal számolnak. 15 milliós magyar nemzetben gondolkodnak, a Magyar Köztársaság kormányát pedig ezen 15 millió magyar kormányának tekintik. A magyar politikai gyakorlat elsősorban a nemzet kategóriáját használja. A nemzetpolitika nem csupán a Magyar Köztársaság területén élő lakosságra vonatkozik, de a határokon túl élő kisebbségekre is. E változás lényege például az a körülmény, hogy már nem annyira a külföldön élő kisebbségekre vonatkozó politikáról van szó, mintsem a külföldön élő saját állampolgárokra irányuló politikáról. 6. Az európai integrációs vízió (revízió) – az európai schengeni politika révén. Ez az elképzelés felválthatná a trianoni békeszerződés következményeinek kezelésére hivatott eddigi koncepciókat, ám – a formálisan deklarált europozitivista hozzáállás ellenére – szemlátomást nem talált elégséges visszhangra a magyar politikában. Az európai állampolgárság eszméjének elfogadása – olyan elvként, amely egy kulturális egységben fogott össze minden magyart Közép-Európában –, párhuzamosan egy Európa-párti politikával ideális megoldást jelentene a régi viszályokra, ám a kezdeti schengeni lelkesedés ellenére mégsem vált az alapjává Magyarország határon túli magyarokra irányuló

Štefan Šutaj

76


politikájának. A magyar politikai gyakorlatban még törekvés sincs arra, hogy ezt az elvet alkalmazzák a magyar nemzetpolitikában, amelybe hagyományosan beletartozik a környező országokban élő magyarokra irányuló politika. Trianon és a jelen – a történelmi emlékezet, mint a történeti-szociálpszichológiai és szociológiai kutatások tárgya A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének a történelmi problematikával kapcsolatos szociálpszichológiai, szociológiai kutatásai egyértelműen kimutatták, hogy az etnicitás megélésének intenzitása és az etnicitás érzékelésének módja befolyásolja a történelmi események értékelését, felfogását és a történelem értelmezésének módját, és így a történelmi emlékezetet is. A történelmi emlékezet14 formálódása egyénileg és társadalmi csoportokban – a családon, az iskolán, a tudományon, a publicisztikán és a politikán keresztül – is zajlik. A szlovák és a magyar közegben a történelmi emlékezet hordozza az etnicitás, számos esemény, a családi történelem és a családtagok személyes történelmi tapasztalatainak nyomát, valamint a különféle intézményeknek, formális és informális csoportoknak a hatását. A vélemények és viszonyulások formálódását befolyásolja a szélesebb társadalmi környezet is. Itt a társadalmi közegről, a felekezeti és érdekcsoportokhoz való tartozásról van szó. Az is fontos, hogy az egyén milyen jellegű környezetben él (város, falu – a község nagysága). A különféle közösségek típusai, a bennük uralkodó légkör is befolyásolja a történelmi események iránti viszonyulást, beleértve a Trianonról alkotott nézeteket is. Szlovákiában 1990 óta egy sor etnikai irányultságú kutatás valósult meg. Ezek az etnikai közösségek helyzetét és perspektíváját folyamatok kontextusában vizsgálták, továbbá kutatták a nemzeti vonatkozású tevékenységek konkrét formáit, az interetnikus kapcsolatok jellegét, az etnikai identitás attribútumait és az etnikai identitásnak a történelemfelfogásra gyakorolt hatásait. Ami a történelemfelfogás problematikáját illeti, tanulmányozták, hogy a lakosság különböző rétegű, korú, műveltségű és etnikumú csoportjainak történelmi emlékezetében miképp jelennek meg a történelmi események, kölcsönhatásban más tényezőkkel (etnikai identitás ereje, nyelvtudás, a történelmi eseményekről alkotott vélemények). Az új megközelítés alapjául az szolgált, hogy a történettudomány és más társadalomtudományok – elsősorban a szociálpszichológia és a szociológia – tárgyát olyan események és tények alkotják, amelyek tartalmazzák az idő, a tér és az ember dimenzióját, létrehozva a közös módszertani eljárás alapjait. A kutatási irányok leginkább az etnikai kisebbségek, a társadalmi és etnikai identitás és a makroszociális jelenségek interdiszciplináris vizsgálatakor találkoznak. A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének kutatásai az alábbiakra is irányultak: a) a múltban történt események vizsgálata – vagyis annak felmérése, hogy azok hogyan instrumentalizálódtak és maradtak meg a lakosság csoportjainak történelmi emlékezetében; b) annak vizsgálata, hogy egyes történelmi korszakokban a lakosság bizonyos csoportjai milyen történelmi ismeretekkel rendelkeztek; c) annak megállapítása, hogy a lakosság egyes csoportjai hogyan vélekedtek a történelmi eseményekről és ez miképp változott az idő folyamán (1989–2010 – vagyis 20 év alatt); d) annak vizsgálata, hogy a lakosság egyes csoportjai hogyan vélekedtek a nemzetiségi

Štefan Šutaj

77


viszonyok problematikájáról, az identitásról, a nyelvhasználatról, az aktuális politikai és egyéb kérdésekről; e) annak feltárása, hogy mi áll a lakosság egyes csoportjai vélekedésének hátterében, vagyis hogy mely tényezők befolyásolják a lakosság nézeteit a szocáldemográfiai körülmények (város, falu, társadalmi csoport…), az etnikai identitás ereje, az etnicitás megélése, a politikai nézetek és a gazdasági helyzet függvényében. E kutatások közül több is (különösen az 1990-ben, 1995-ben, 2004-ben, 2007-ben végzettek) megfelelt a reprezentativitás kritériumainak, mivel területileg (az adott etnikum által lakott területek), demográfiailag (nem, kor) és társadalmilag (műveltség) felölelték Szlovákia egész szlovák és magyar közösségét. Az adatszerzéshez használt módszerek és eszközök érvényesek voltak és megfeleltek a megbízhatóság követelményeinek. Ezért e kutatások eredményeit általánosítani lehet Szlovákia teljes népességére. A történelmi események jelentőségében és azok megismerésének fontosságában kevesen kételkednek. Azonban a múlt megismerésének neuralgikus pontja épp ennek a megismerésnek az objektivitása. Ez megmutatkozik abban, hogy egy és ugyanazon eseményre többféle módon tekinthetünk. A laikusok a történelmi események magyarázatát leggyakrabban úgy fogadják el, ahogy azt a történészek előadják, illetve ahogy azt az oktatási folyamatban értelmezik. Eltekintve attól a körülménytől, hogy a történészeket és a tanárokat magukat is (professzionalizmusuk ellenére) számos szubjektív tényező befolyásolja és befolyásolhatja, a történelmi események eltérő értelmezéséhez még legalább két másik tényező is hozzájárul. Különösen a legújabb kori történelem historiográfiája esetében kell számolni a kortársnak vagy közeli felmenőjének a történelmi eseménnyel kapcsolatos személyes tapasztalataival (amelyet ezután ő maga is továbbad a további nemzedékeknek). Az értelmezésekben megnyilvánuló különbségek a történelmi esemény magyarázatát befogadó személyek eltérő pozícióiból is fakadnak. Ugyanis az eseményről a befogadó – abban (közvetve vagy közvetlenül) érdekelt résztvevőként – saját, gyakran érzelmi töltetű véleménnyel rendelkezik, ami megakadályozza, hogy elfogadja a történelmi esemény szélesebb összefüggéseit. Más a helyzete a semleges, nem érdekelt megfigyelőnek vagy az olyan történelmi eseményről szóló információ befogadójának, amelyhez személyesen nem kötődik. A nézőpontok különbözőségének további forrása a múlt – jelen dimenzió használatából ered. Legyen szó a történelmi esemény értelmezésének akár érintett, akár nem érintett befogadójáról, a múltról alkotott véleménye befolyásolja jelenbeli cselekvését. Az ember különféle valóságos csoportok tagja, amelyekkel egyazon „sorsban” osztozik. Egyes esetekben már a múltban osztozott ebben a sorsban, vagy csoportjának múltja más módon befolyásolja. Emiatt érzései, identitása, viselkedése nagyon gyakran összekapcsolódik a számára releváns történelmi események értelmezésével.15 Az 1989 utáni első kutatások egyikeként valósult meg 1990-ben az az empirikus terepkutatás, amely a szlovákiai magyar és ukrán kisebbség, valamint a Szlovákia etnikailag vegyes vidékein élő szlovákok helyzetére és kölcsönös kapcsolataikra vonatkozó vélemények feltárására irányult. A kutatás a novemberi fordulat16 utáni első szlovák kormányban a nemzeti kisebbségekért felelős Alexander Varga miniszterelnök-helyettessel történt megállapodás után kezdődött. A kutatás eredményei kimutatták, hogy az akkori mozgalmas időszak jelentős hatást gyakorolt a nemzetiségi kapcsolatokra, beleértve a szlovák nemzet és a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségek kapcsolatát is. A magyar és szlovák nemzetiségű lakosok esetében az etnikai öntudat magas fokát mutatták ki, amely befolyásolta nemzeti életüket, kulturális és politikai tevékenységüket.

Štefan Šutaj

78


Szembetűnő volt, hogy a vizsgálat által érintett magyar, „ruszin-ukrán”, sőt szlovák nemzetiségű válaszadók jelentős része pozitívan viszonyult az akkori Cseh-Szlovákiához. A Szlovák Köztársaság iránti kötődés lényegesen erősebb volt, mint az anyanemzetek államalakulatai iránt. Kiderült, hogy a kisebbségi közösségek tagjai tudatában voltak saját kisebbségi státusuk következményeinek (társadalmi hátrány), egyúttal pedig jelentős mértékű tolerancia volt kimutatható ezen etnikumoknál. Makroszinten úgy észlelték a nemzetiségek közötti viszonyt, hogy az romlott, míg mikroszinten, vagyis a személyes kapcsolatok szintjén, nem rögzítettek jelentősebb ellentétetek.17 1991 decemberében és 1992 elején valósult meg az etnicitás és más szociálpszichológiai mutatók működési mechanizmusainak elemzésére, az interetnikus kapcsolatok érzékelésére irányuló kutatás. A kutatás tárgyát az az összefüggés képezte, amely a szlovák–magyar kapcsolatok érzékelése és értékelése (a múltban és jelenben), illetve egyes etnikai és szociálpszichológiai jellemzők (a nemzeti hovatartozás, annak tudatosítása és megélése, a lakóhely és a családi környezet nemzetiségi összetétele, más etnikumok társadalmi elfogadása, a magyar nyelv elfogadása Szlovákiában, partikularizmus versus univerzalizmus) között volt. A válaszadók történelemértelmezése vonatkozásában a történelem globális értelmezésére, kiválasztott történelmi korszakok, események és személyek értelmezésére fókuszáltunk. A válaszadók egyúttal értékelték a jelenlegi interetnikus kapcsolatokat különféle szinteken, és meg kellett határozniuk a szlovák– magyar viszony jelenlegi problémáit. A kutatás fő módszere a kérdőív volt, a kutatási csoport 274 válaszadóból – tanárokból – állt. A vizsgálatban a válaszadók három alcsoportja lett kialakítva: viszonylag homogén területeken élő szlovákok, etnikailag vegyes környezetben élő szlovákok és a kisebbségi magyar társadalom tagjai. Az eredményekből kiderült, hogy a válaszadók jóval gyakrabban hoztak fel példákat a szlovák–magyar viszonyt negatívan befolyásoló történelmi korszakokra és eseményekre. Hajlamosabbak voltak arra, hogy saját közösségüket lássák károsultnak, sértettnek. Ugyanakkor fontosnak mutatkozott a személy nemzeti hovatartozása, nemzeti öntudatának-tudatosságának mértéke és megélése, illetve életének nemzeti közege. A vizsgálat feltárta a szlovák–magyar kapcsolatokra pozitívan ható eseményekről, a múlt és a jelen szlovák és magyar politikai szereplőiről alkotott véleményeket is.18 A kutatás keretében a szlovákiai szlovák és magyar tanárokat a szlovák–magyar határral kapcsolatosan is megkérdezték. Arra a kérdésre, hogy „melyik határ a legigazságosabb Szlovákia és Magyarország között etnikai (nemzeti) szempontból”19 alapvetően különböztek a szlovákok és magyarok válaszai. A magyarok viszonylag nagy százaléka azt a határt tartotta etnikai szempontból igazságosnak, amelyet a bécsi döntés nyomán állapítottak meg, és csak a válaszadók 10%-a tartotta igazságosnak a jelenlegi vagy a nagyon hasonló első világháború utáni határt. Az a tény, hogy a magyar értelmiség körében ennyire elterjedt volt ez a vélemény, már akkor feljogosított minket arra a feltételezésre, hogy a további politikai életben fokozatosan aktuálissá válik a téma. A szlovák és magyar nemzetiségű tanárok közt végzett kutatás eredményei bebizonyították, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok problémái – ahogy azokat a lakosság említett csoportja látta – meglehetősen élők, és többnyire a 20. század történelméhez és eseményeihez kötődnek. Arról is tanúskodnak, hogy a saját nemzetet ért sérelem érzése sokkal erősebb, mint a saját nemzet által egy másik nemzetnek okozott sérelem elismerése. A lakosság azon csoportja esetében, amely közvetlen hatással van a fiatal nemzedékekre,

Štefan Šutaj

79


és szakmai helyzetének köszönhetően élvezi a lakosság többi részének tiszteletét is, ez a körülmény nem túlságosan kedvező. Vagy az interetnikus viszonyokban meglévő intoleranciára utal, vagy pedig arra, hogy hiányosak a másik nemzet történelmére és helyzetére vonatkozó ismeretek. 1992–1993 között szociálpszichológiai irányultságú kutatásra került sor egy szociálpszichológus (Viera Bačová) és egy történész (Štefan Šutaj) részvételével, amely a lakosság reszlovakizációban érintett csoportjának mintáját vizsgálta, vagyis olyan embereket, akik a múltban – vagy saját maguk vagy pedig felmenőik – bizonyíthatóan formálisan vagy reálisan etnikai identitást cseréltek. Az empirikus kutatás célja az volt, hogy megállapítsa: egy konkrét történelmi esemény – esetünkben a reszlovakizáció – hogyan befolyásolta a kortársak – két kelet-szlovákiai községben a reszlovakizációt kérők utódai – etnikai tudatát, etnikai viszonyulásait és etnikai identitását, és hogy ők maguk miképp értelmezik és értékelik ezt a történelmi eseményt. A terepkutatást a reszlovakizáció problematikájának levéltári kutatása előzte meg.20 A levéltári anyagok alapján lett kiválasztva a válaszadói minta a Kassa-vidéki járás [Košice-okolie] két községében (Magyarbőd [Bidovce] és Csécs [Čečejovce]). A felhasznált kérdőívben rögzítésre kerültek a válaszadók etnikai identitására, a falubeli és családon belüli nyelvi kommunikációra vonatkozó adatok stb.21 Az etnikai identitás mélyebben fekvő síkjainak feltárása Peter Weinreich „Identity Exploration” (IDEX) kutatási módszere révén történt, amely lehetővé teszi a rejtett konfliktusok és a személyiség etnikai identitásválságának felfedését is. Ezekről az etnikai élményekről joggal feltételezhető, hogy a múltban élt emberek etnicitását (vagyis az etnikai élmények komplexumát) érintő történelmi eseményekben gyökereznek. A transzgenerációs átvitel és a szocializáció biztosítja a történelmi események befolyását a kortárs személyiségére.22 1993 szeptemberében a Szlovák Statisztikai Hivatal a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetével együttműködésben egy másik reprezentatív kutatást végzett.23 1995. november elejétől 1998. december végéig tartott Kassán a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetében az „Intergenerációs emlékezet mint az új identitások kialakulásának közvetítője a szlovák társadalom átalakulásának folyamatában” nevezetű projekt. A pályázati feladat keretében két empirikus kutatás valósult meg: 1995-ben és 1998-ban. 1995-ben terepkutatásra került sor, amely azt vizsgálta, hogy a különböző nemzedékek képviselői miként észlelik a személyes és társadalmi identitást. A fő szándék a kontextus- és szituációs változók beépítése volt az elméletképzésbe és a kutatási tervekbe, amelyek a viselkedés több szintjét ölelik fel. Az egyén személyes és társadalmi identitásainak kontextusát az intergenerációs változások, a viszonyok és az átvitel alkották, azaz a generációs tapasztalatok átadása és befogadása. Az egyén identitása három szférában lett meghatározva: a személyes identitás szintjén, azaz saját kontinuitásának megélése (mikroszint), az egyén azonosulása az életszerepeivel (mezoszint) és a társadalmi alakzatokhoz való tartozás megélése (makroszint). Az intergenerációs összefüggéseket a válaszadó önértékelése, a válaszadónál 20-30 évvel idősebb emberek értékelése, a válaszadónál 20 évvel fiatalabb emberek értékelése alapján vizsgálták. Így közvetve elképzeléseket alkothatunk a társadalmi fejlődés azon

Štefan Šutaj

80


tendenciáiról, amelyek alapján az emberek társadalmi identitást tulajdonítanak elődeiknek és utódaiknak. A különféle generációk identitását tanulmányozó empirikus kutatás eredményei többek között rámutattak arra, hogy a közép- és mindenekelőtt az idősebb nemzedék tagjai jobban azonosultak a kisebb társadalmi alakzatokkal (község, régió, nemzet), míg az ifjabb generáció erősebben azonosult a nagy társadalmi formációkkal, mint Európa és az emberiség. Ám másképp észlelik ezeket az identitásokat, ha elődeik, a múltban élt emberek, illetve utódaik, a jövőben élők esetében értékelik azokat.24 A kutatás 1998-ban azt hasonlította össze, hogy a különböző (fiatal, közép- és idős) nemzedékek miképp értelmezik Szlovákia történetét, az etnicitást és az identitást. Ez a vizsgálat elsősorban azoknak a minőségi különbségeknek a feltárását tette lehetővé, amelyek az egyes generációknak a társadalmi jelenségekről alkotott nézetei között figyelhetőek meg. Az adatok gyűjtésének módszeréül a Q-osztályozást választották három, érettségivel és felsőfokú végzettséggel rendelkező embercsoport esetében: 20-25 éves fiatalembereknél, 40-45 éves középkorúaknál és 60 év feletti időseknél. A kutatók az etnicitásra, az etnikai identitásra, Szlovákia és a szlovákok jelenének és múltjának értékelésére, a szlovákiai magyar és roma kisebbségre és a politikai élet elveire vonatkozó kijelentéseket csoportosították. Szlovákia története az egyes nemzedékek felfogásában tartalmát tekintve különbözött egymástól: az idősebb generációk képviselőinek magyarázatai nagyobb változatosságot mutattak, és többféleképpen vélekedtek a nemzetről is primordialista perspektívában. Az eredmények értelmezésének hátterét az alkotta, hogy a történelmi fejlődés következtében az egész közép-európai régióban a primordialista etnikai gondolkodás az uralkodó. Szlovákiában ezt a szellemiséget az önálló állam 1993-as létrejötte még tovább erősítette. A primordializmus (a történelmi szlovák „nemzetieskedés”) az egyéneknél különféle formákat öltött, amelyeket azok életkora, valamint e perspektíva elsajátításának kulturális-gazdasági körülményei határoztak meg.25 Az utóbbi időben a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete két kutatást végzett. Az elsőt a „Nemzet, nemzetiségek és etnikai csoportok a szlovák társadalom átalakulásának folyamatában” nevű állami kutatási és fejlesztési program keretében valósította meg 2003–2005-ben. A kutatás tárgyát a többség (többnyire a nemzetiségileg vegyes területeken élő szlovákok) és hét, Szlovákiában élő kisebbségi etnikai közösség – csehek, magyarok, németek, romák, ruszinok, ukránok, zsidók – tagjai alkották. A vizsgálati csoport összesen 1280 válaszadóból állt, azaz 160-160 válaszadó a többségi nemzet és minden egyes kisebbség részéről (összesen 8 alcsoport). A válaszadók legalább középiskolai végzettségű (érettségizett) értelmiségiek voltak. A megkérdezettek egy 61 tételből álló kérdőívet kaptak.26 A kutatásban arra kerestük a választ, hogy a megkérdezettek szerint léteznek-e olyan események, amelyek negatív módon befolyásolták a kölcsönös viszonyt. Trianon és a trianoni békeszerződés kérdésköre tehát a szlovákiai magyaroknál kutatásunk idején nem jelent meg a magyarok vagy a szlovákiai magyar kisebbség legjelentősebb traumájaként. Az első helyre későbbi események kerültek, amelyek a magyarok történeti tudatában és történelmi emlékezetében elfedték a kisebbségi politika kezdetét, kiindulópontját – vagyis Trianont.

Štefan Šutaj

81


„A szlovákiai magyar kisebbség a társadalom 1989 utáni átalakulásának folyamatában (2006–2009)” nevű projekt keretében reprezentatív szociológiai-szociálpszichológiai kutatást végeztünk, amelyben a magyar kisebbség történelemértelmezésének problémáit is megfigyeltük. Ennek célja az volt, hogy az előző kutatásból nyert ismeretek alapján a magyar nemzetiségű válaszadókra koncentráljunk, és megvizsgáljuk az egyes kérdésekre adott válaszok összefüggéseit és körülményeit. A felmérésben 800 magyar nemzetiségű, az állandó lakcím alapján 400 városi és 400 vidéken (községekben) élő válaszadó vett részt. Az etnicitás tudatos megélésének és átérzésének vizsgálatából kiviláglott, hogy a magyar kisebbség tagjaira jelenleg jellemző a nemzetiségükre való nagyfokú büszkeség. Az etnicitás megélése tekintetében általában nem érzik, hogy nemzetiségük a hétköznapi élet során befolyásolná viselkedésüket és cselekedeteiket, sem pedig mások velük szembeni viselkedését és cselekedeteit. Az egyes társadalmi alakzatok (család, magyar kisebbség, szlovák nemzet, magyar nemzet, Szlovák Köztársaság, Magyar Köztársaság) iránti viszony tekintetében megmutatkozott, hogy nagyon erősen élik meg a családhoz és a nagyobb közösségekhez való tartozásukat, különösen a saját kisebbségükhöz, anyanemzetükhöz és a Magyar Köztársasághoz. A nemzeti kisebbségekhez tartozók kulturális identitásának fejlődését szerintük leginkább a következők befolyásolják: az anyanyelv használata a családban, a kulturális hagyományok terjesztése a családban, könyvek olvasása kisebbségi nyelven. Ez tükröződik abban a meggyőződésükben is, hogy lakóhelyükön rendelkezniük kellene a kulturális és iskolai autonómia megteremtésének lehetőségével. A szlovákiai magyar válaszadók anyanyelvének kutatása során a magyar nyelvvel való magas fokú azonosulással találkozunk. A magyar kisebbség tagjai saját véleményük szerint a szlovák nyelv jó kommunikációs ismeretével rendelkeznek, és még jobban ismerik a magyar nyelvet. Míg a szlovák nyelv beszélt formáját szerintük az átlagosnál magasabb szinten ismerik, a magyarul nagyon magas szinten tudnak. Összességében, a többség és a kisebbség nyelvének ismerete szempontjából az eredmények problémamentes kommunikációra utalnak mindkét oldalon – a többség–kisebbség viszonyában (kommunikáció szlovák nyelven), illetve a kisebbségen belül (kommunikáció a kisebbség adott nyelvén). A szlovák megkérdezettek, elsősorban a fiatalabb szlovák generáció tagjai, a magyar kisebbség szlovák nyelvtudására vonatkozó válaszaikban kritikusabbak. Ők úgy vélik, hogy a szlovákiai magyarok csak átlagos szinten ismerik a szlovák nyelvet. A magyarok magyar nyelvismeretéről azonban pozitívan nyilatkoznak, és azt jó szintűnek tartják. Bár a magyar kisebbségnél a gyermekekkel és unokákkal való nemzedéki (generációs) kommunikációban enyhén nő a kétnyelvű kommunikáció aránya, összességében a magyar válaszadók esetében e vonatkozásban viszonylag stabil helyzetről beszélhetünk. A kisebbségi nyelv a három generáció kommunikációjában csak enyhe mértékben csökken, és a kisebbségi nyelv az uralkodó kommunikációs eszköz. A nyilvános közegben – munkahelyen, utcán, boltokban – főleg magyarul, kevésbé kétnyelvűen kommunikálnak, míg a hivatalokban legtöbbször szlovákul, kevésbé kétnyelvűen kommunikálnak. Az értékek hierarchiájának felméréséből kiderült, hogy a magyar nemzetiségű válaszadók a legnagyobb értéknek a családot tekintik, ezt követi a foglalkozás, a harmadik helyen áll a szabadság, a negyediken a nemzetiség, az ötödik helyen egyszerre szerepel az anyanyelv és a műveltség, az „utolsón” pedig (bár szintén magas értéket kapott) a felekezet áll.27 E kutatások különleges figyelmet fordítottak a magyar kisebbség máso-

Štefan Šutaj

82


dik világháború utáni kérdéskörének, főképp annak, hogyan vélekednek a szlovák és magyar nemzetiségű lakosok az Edvard Beneš köztársasági elnök dekrétumai alapján megvalósított intézkedésekről és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteiről.28 Befejezés A szlovák történészek többsége az 1914 előtti történelmi Magyarország („Uhorsko”) formáját fenntarthatatlannak tartja. Megőrzésében – a magyarokon kívül – a történelmi Magyarország népei nem voltak érdekeltek, mivel nem kapták meg a létezésükhöz szükséges egyenjogúságot és demokratikus feltételeket, illetve politikai képviseletük új alternatívák megalkotásában vett részt, olyanokéban, amelyek például a szlovákok számára vonzóbbak, érdekesebbek és előnyösebbek voltak, mind nemzeti, mind gazdasági szempontból. Egyrészről elfogadhatjuk az addigi államalakulat helyreállításával kapcsolatos érdekeket, sőt azt is, hogy ez az egység az európai térben betöltött súlya alapján rugalmasabb és fontosabb lehetett az újonnan létrejött nemzetállamokhoz képest, de egyúttal elkerülhetetlen annak megállapítása, hogy az irányított reakció – a történelmi Magyarország felbomlása – minden vektora, a nemzetállamok létrehozásának központi tendenciájával együtt, kisebb nemzetállamok, köztük Csehszlovákia és Magyarország kialakulásához vezetett. Ez az államalakulatok különféle formákban történő felépítésének és szétbontásának, töredezésének és centralizációjának, integrációjának és dezintegrációjának folyamata, amely ebben az időtérben éppen oda vezetett, hogy a világháborúk és a kommunista blokk felbomlását követően a súlypont az államalakulatok dezintegrációjára és töredezésére helyeződött át, hogy a későbbi időszakokban, új időben és térben, az integráció és centralizáció új formáira kerülhessen sor – magasabb szinten és más politikai és eszmei alapokon. Az etnicitásnak, az etnikai identitásnak pedig szemlátomást jelentős szerepe van e folyamatokban a 20. század végén és a 21. század elején. Fordította: Komoróczy Miklós Jegyzetek ZEMKO, Milan: Slovensko–maďarské konfrontácie – skutočnosť, či fikcia [Szlovák–magyar konfrontációk – valóság vagy fikció]. In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. [Mítoszok és előítéletek a történelemben]. Šamorín–Dunajská Streda, 2005. Fórum inštitút pre výskum menšin–Lilium Aurum, 52–53. 2 HRONSKÝ, Marián: Ako sa vyčlenilo Slovensko z Uhorska. Trianonská mierová zmluva [Hogyan szakadt ki Szlovákia a történelmi Magyarországból. A trianoni békeszerződés]. In http://www. historiarevue.sk/hr01-01/trianon.htm 3 ROMSICS, Ignác: Trianonská mierová zmluva. Bratislava, 2006. Kalligram. Magyar nyelven: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2005. Osiris Kiadó. 4 Uo. 183–184. 5 ROMSICS, Ignác: Parížska mierová zmluva z roku 1947. Bratislava, 2008. Kalligram, 31. Magyar nyelven: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, 2006. Osiris Kiadó. 1

Štefan Šutaj

83


KOLLAI, István: Mindent vissza? In Uő (szerk.): Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből. Budapest, 2008. Terra Recognita Alapítvány, 147–148. 7 ŠUTAJ, Štefan: Slovenskí Maďari a rok 1968 [A szlovákiai magyarok és 1968]. In LONDÁK, Miroslav – SIKORA, Stanislav (szerk.): Rok 1968 a jeho miesto v našich dejinách [Az 1968-as esztendő és helye a történelmünkben]. Bratislava, 2009. Veda, 194–209. 8 Zvrchované Slovensko dalo nádej na revíziu Trianonu [A szuverén Szlovákia reményt adott Trianon revíziójára]. http://aktualne.centrum.sk/domov/politika/clanek.phtml?id=1186738 9 DEÁK, Ladislav: Trianonská mierová zmluva – minulosť a súčasnosť [A trianoni békeszerződés – múlt és jelen]. In Slováci a ich národné bytie v Európe [A szlovákok és nemzeti létük Európában]. Bratislava, 2010. Panslovanská únia, 148–149. 10 A probléma egyes aspektusaira rámutat pl. MICHELA, Miroslav: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918–1921 [Az integritás jelszava alatt. A szlovákkérdés Magyarország politikájában 1918–1921]. Bratislava, 2009. Kalligram, A könyvről szóló recenziót lásd a Limes e számában. 11 BARCZA György: Diplomata-emlékeim, 1911–1945. I. kötet. Budapest, 1994. Európa-História, Kollai István alapján: KOLLAI, István: Mindent vissza? In Uő (szerk.): Meghasadt… i. m. 154. 12 http://www.petitiononline.com/trianon/petition.html 13 NÉMETH László: A minőség forradalma. 1. kötet. Budapest, 1940. Magyar Élet. 14 Lásd pl. Histoire et mémoire. Résistence at collaboration pendant la Seconde Guerre mondiale. Cahiers du CEFRES. Prague, 1997. CEFRES. 15 A társadalompszichológia és a historiográfia együttműködésének lehetőségeiről ír pl. BAČOVÁ, Viera–ŠUTAJ, Štefan: Comparison of Historical and Social-Psychological Research Approaches: The Cooperation Model. In VAJDOVÁ, Libuša (szerk.): Les Approches et méthodes interdisciplinaire de recherche en science social. Bratislava, Ecole des Hautes en Sciences Sociales de Paris–Ústav svetovej literatúry SAV Bratislava–Institut français de Bratislava, 1994. 45–51. 16 Az 1989. novemberi, ún. bársonyos forradalom – ford. megj. 17 A fő eredmény a kutatási jelentés: PAUKOVIČ a kol.: Vzťahy Slovákov a národnostných menšín v národnostne zmiešaných oblastiach Slovenska [A szlovákok és a nemzeti kisebbségek kapcsolatai Szlovákia nemzetiségileg vegyes területein]. SvÚ SAV, Košice, 1990. 18 A fő eredmény a kutatási jelentés: ZEĽOVÁ, Alena – BAČOVÁ, Viera – ŠUTAJ, Štefan – VÝROST, Jozef: Interpretácia slovensko-maďarských vzťahov v súvislosti s vybranými etnickými a socálnopsychologickými charakteristikami (výsledky výskumu v súbore učiteľov) [A szlovák–magyar kapcsolatok értelmezése kiválasztott etnikai és szociálpszichológiai jellemzők összefüggésében (a tanárok csoportjában végzett kutatás eredményei]. Košice, 1993. Spoločenskovedný ústav SAV 19 Táblázat. Vélemények Szlovákia és Magyarország határainak etnikai szempontból való igazságosságáról (százalékban). 6

1 2 3 4 5 Szlovákok1 46,1 27,0 25,8 1,1 Szlovákok2 40,0 14,7 6,7 33,3 5,3 Magyarok 4,5 6,7 41,6 24,7 22,5 Szlovákok1 – homogén területeken, Szlovákok2 – vegyes lakosságú területeken, 1 – a II. világháború utáni határok, 2 – az I. világháború utáni határok, 3 – a bécsi döntés utáni határok, 4 – más vélemény, 5 – nem tudja. 20 A kutatás eredményeit több felszólalásban mutatta be: pl. ŠUTAJ, Štefan: Reslovakizácia. Zmena národnosti časti obyvateľstva Slovenska po II. svetovej vojne [A reszlovakizáció. Szlovákia lakossága egy részének nemzetiségváltása a II. világháború után]. Košice, 1991. Spoločenskovedný ústav SAV.

Štefan Šutaj

84


ŠUTAJ, Štefan–BAČOVÁ, Viera: Reslovakisation. The Changes of Nationality and Ethnic Identity in Historical Development in Slovak – Hungarian Environment. In Small Nations and Ethnic Minorities in an Emerging Europe. München, Slavica Verlag dr. Anton Kovač. 1993. 239–243; SUTAJ, Stefan: Changes of national identity in historical development. In PLICHTOVA, Jana (szerk.): Minorities in Politics. Bratislava, 1992. Česko-slovenský výbor Európskej kultúrnej nadácie, 180–187. 22 Az eredményeket publikálták: BAČOVÁ, V.: Etnická identita a historické zmeny. Výskum obyvateľov vybraných obcí Slovenska [Az etnikai identitás és a történelmi változások. A lakosság vizsgálata Szlovákia kiválasztott községeiben]. Bratislava, Veda, 1996.; BAČOVÁ, Viera: Možnosti zisťovania identity: metodika IDEX [Az identitás vizsgálatának lehetőségei: az IDEX módszertan]. Československá psychologie, 42, 1998. 5., 449–461. 23 Názory na vybrané problémy Slovákov a Maďarov žijúcich v národnostne zmiešaných oblastiach Slovenska [Vélemények a szlovákok és magyarok kiválasztott problémáiról Szlovákia nemzetiségileg vegyes területein]. Bratislava, SŠÚ, 1993.; és a következő kiadványban: ZEĽOVÁ, Alena–BAČOVÁ, Viera–HADUŠOVSKÁ, Slávka–HOMIŠINOVÁ, Mária–OLEJNÍK, Milan– PAUKOVIČ, Vladimír–ŠUTAJ, Štefan–VÝROST, Jozef: Minoritné etnické spoločenstvá na Slovensku v procesoch spoločenských premien [Kisebbségi etnikai közösségek Szlovákiában a társadalmi változások folyamataiban]. Bratislava, 1994. Veda. 24 E kutatás eredményeképpen jelent meg: BAČOVÁ, Viera (szerk.): Historická pamäť a identita [A történelmi emlékezet és az identitás]. Košice, 1996. Spoločenskovedný ústav SAV, részben megjelentek a következő munkákban: BAČOVÁ, Viera–KUSÁ, Zuzana (szerk.): Identity v meniacej sa spoločnosti [Identitások a változó társadalomban]. Košice, 1997. Spoločenskovedný ústav SAV; GAJDOŠ, Marián–MATULA, Pavol (szerk.): Niektoré otázky vývoja národnostných menšín na Slovensku [A szlovákiai nemzeti kisebbségek fejlődésének egyes kérdései]. Košice, 1997. Spoločenskovedný ústav SAV. 25 Az eredményeket publikálták pl.: BAČOVÁ, Viera: The Construction of National Identity – on Primordialism and Instrumentalism. Human Affaires, 1998., 8., 29–43.; FRANKOVSKÝ, Miroslav– BOLFÍKOVÁ, Eva: Intergeneračné rozdiely vo vnímaní príslušnosti k makrosociálnym útvarom [Intergenerációs különbségek a makrotársadalmi alakzatokhoz való tartozás megítélésében], Človek a spoločnosť (www.saske.sk/cas), 1998., 1., 1.; BAČOVÁ, Viera: Primordialistické koštruovanie národa na Slovensku – medzigeneračné porovnanie [A nemzet primordialista konstruálása Szlovákiában – generációk közötti összehasonlítás]. Československá psychologie, 43., 1999., 3., 205–215. 26 Az eredményeket két terjedelmes kutatási jelentésben hozták nyilvánosságra: VÝROST, Jozef– HOMIŠINOVÁ, Mária (szerk.): Národ, národnosti a etnické skupiny v procese transformácie slovenskej spoločnosti [Nemzet, nemzetiségek és etnikai csoportok a szlovák társadalom átalakulásának folyamatában]. Košice, Spoločenskovedný ústav SAV, CD-ROM, 2005 és ŠUTAJ, Štefan–HOMIŠINOVÁ, Mária–SÁPOSOVÁ, Zlatica–ŠUTAJOVÁ, Jana: Maďarská menšina na Slovensku v procesoch trasformácie po roku 1989 (identita a politika) [A szlovákiai magyar kisebbség a társadalom 1989 utáni átalakulásának folyamataiban (identitás és politika)]. Prešov, 2006. Universum. 27 Az eredményeket publikálták: ŠUTAJ, Štefan a kol.: Maďarská menšina na Slovensku po roku 1989 [A szlovákiai magyar kisebbség 1989 után]. Prešov, 2008. Universum,; különösen: HOMIŠINOVÁ, Mária: Kultúra a jazyk Maďarov na Slovensku po roku 1989 – dôležité komponenty etnickej identity [A szlovákiai magyarok kultúrája és nyelve 1989 után – az etnikai identitás fontos alkotóelemei]. 100–117., és HOMIŠINOVÁ, Mária–ŠUTAJOVÁ, Jana: Z výsledkov empirického výskumu realizovaného medzi prislušníkmi maďarskej národnosti na Slovensku [A szlovákiai magyar nemzetiségűek között folytatott empirikus kutatás eredményeiből]. 166–184. 21

Štefan Šutaj

85


Az eredményeket publikálták pl. az alábbi munkákban: ŠUTAJ, Štefan: Slovensko-maďarské historické zmierenie a jeho perspektívy [A szlovák–magyar történelmi megbékélés és perspektívái]. In ŠUTAJOVÁ, Jana–ĎURKOVSKÁ, Mária (szerk.): Maďarská menšina na Slovensku v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika II) [A szlovákiai magyar kisebbség a társadalom 1989 utáni átalakulásának folyamataiban (Identitás és politika II.)]. Prešov, 2008. Universum, 104–119; ŠUTAJ, Štefan: History and National Identity. In SWOBODA, Hannes–WIERSMA, Jan Marinus (eds.): Politics of the Past: The Use and Abuse of History. Brussells, The Socialist Group in the European Parlament, 2009. 193–204.; ŠUTAJ, Štefan: Relations Between Slovaks and Hungarians in Slovakia and their Prospects. In DOBIÁŠ, Daniel–GBÚROVÁ, Marcela– MATTOVÁ, Irina (szerk.): Intercultural dialogue. Current Status – Context – Perspectives. Prešov, 2009. PU, 279–295.

28

Limes

86

Lásd: L. Balogh Béni recenzióját

Limes

Limes

87

Nézőpont

Szakál Gyula – Spátay Anna – Kocsisová Nikoleta

A szlovák-magyar együttélés nehézségei napjaink Szlovákiájában (A szlovák nemzeti sajtó által gerjesztett indulatok és azok hatásai)

Bevezető gondolatok Két vagy akár több nép (etnikum) egymáshoz való viszonyát, éljenek akár egy nagyobb kényszerű állami közösségben vagy külön politikai viszonyok között, igen sok tényező határozza meg. A kapcsolatokat a pillanatnyi politikai helyzet, a nagyobb regionális, kontinentális, akár globális erőtér, a történelmi tapasztalatok vagy éppen a pillanatnyilag gerjesztett indulatok egyaránt befolyásolhatják. A médiakutatás, ezen belül a politikai kommunikáció irodalma páratlanul gazdag, de az etnikumok közötti párbeszéd vizsgálatával alig találkozunk. Az események, a tények és a tapasztalatok pedig állandóan változnak, igen sokszínűek, és az értelmezésük néha nehéz. A vélemények, az indulatok dzsungelében való eligazodást igen csak megnehezíti, hogy az emberek saját álláspontjukat gyakran az érzelmekre és netán mások véleményére alapozzák. A magyar származású médiakutató, George Gerbner találóan írja, hogy „annak nagy részét, amit tudunk, vagy amiről azt hisszük, hogy tudjuk, soha sem tapasztaltuk meg személyesen.”1 A különböző kommunikációs csatornák, korábban a nyomtatott sajtó, napjainkban pedig a kibertér hatása rendkívüli módon felértékelődött. Az újságolvasás, amit később a hangosfilm, majd a televízió, napjainkban pedig az internet követ, tömegessé válásával a hatás – bármennyire manipulatív is – két pilléren áll. Egyrészt egyre több embert ért és ér el, másrészt a kezdeti időkben (médiánként eltérő időpontokban) a befogadói hatás óriási volt. Pontosabban fogalmazva, amikor az újság tömegessé vált, tehát amit olvastak, később az 1930-as években a hangosfilm megjelenésekor, amit láttak, azt gondolkodás nélkül elhitték. A szavak és az általuk közvetített viselkedésmódok nemcsak pillanatnyilag hatnak ránk, hanem hosszan ható karakterformákat is képesek kialakítani. A sajtóban megjelenő hírek, magyarázatok, szimbólumok és mítoszok esetenként „oly módon támogatják ezeket a tradíciókat, hogy a hallgatóság lázadó tendenciáit a kulturális rendszerrel összhangba hozzák.”2 A sajtó tájékoztat, megnyugtat, de nem ritkán félrevezet és felzaklat. A céltudatosan és ügyesen szerkesztett újság, a benne megjelenő írások hatékonyan tudják megjeleníteni az elvárt értékeket és magatartásformákat. Az elvárásokat természetesen a hírközlő eszközöket kezükben tartó csoportok alakítják ki.

Szakál–Spátay–Kocsisová

88

Nézőpont

A nyelv (a sajtó nyelve) politikai manipulációs hatásairól igen sok színvonalas feldolgozás született. Közülük csak párat emelnénk ki. Victor Klemperer nyelvész, aki maga is túlélte Németországban a nácizmus időszakát, arra a veszélyre figyelmeztet, hogy a társadalom immunreakciói végzetesen lecsökkennek, amikor egy szélsőséges kisebbség marginális nyelve monopolizálja a közbeszédet. Herbert Marcuse pedig azt bizonyította be, hogy a nyelv sok esetben képes az embereket megfosztani az önálló gondolkodás képességétől. Ha a nyelv csak képeket közvetít, s ezeket rákényszeríti az emberekre, akkor az szembeszegül a fogalmak kifejtésével, és ezáltal az önálló gondolkodásra való inspirálással. A gondolati tompítás mögött és vele párhuzamosan meghúzódik egy másik folyamat is. Minden társadalom elsőként nyelvében tárja föl, tudatosítja a társadalomban megjelenő konfliktusokat.3 Ezek lehetnek valósak, felnagyítottak, de akár kreáltak is. Az egyes eszmék, így a nemzeti eszme is – országonként eltérő módon – akkor igazán hatásos, ha az emberek szükségleteire, szorongásaira, de még inkább a hiedelmeire épít. A sajtó által közvetített gondolatok akkor gerjesztenek igazán indulatokat, ha valós vagy elképzelt – indukált – szükségleteket elégítenek ki. Ez a manipulációs szerkezet akkor válik hatásossá, ha nemcsak a probléma megfogalmazására ad sémákat, hanem minden esetben kijelöli a megoldás módjait is. Egyszerűbben fogalmazva a társadalmi viszonyok valóságos ellentmondásai nem válnak automatikusan problémákká az emberek előtt. A társadalmi felszültségek a közvéleményben akkor tudatosodnak igazán problémákká, ha kimondják és definiálják azokat. A politikai sajtó nyelve mindig rögzíti egy adott társadalom (politikai hatalom) önmeghatározását, orientál a társadalmi cselekvések alapját jelentő értékekhez, és értelmezi, legitimálja a valós vagy feltételezett cselekvéseket. A szavaknak varázsos hatalmuk van, ezek alakítják meggyőződésünket, ezáltal társadalmi kapcsolatainkat is. Gordon Allport meggyőzően bizonyította, hogy a valóságot a nyelv és különösen az újságírás ránk zúduló információs özöne részekre bontja, kategorizálja és jelentéssel ruházza föl. Az emberek többsége többnyire csak „egy vonatkoztatást hangsúlyoz a sok közül”4, amelyre felépíti az objektívnek hitt, de lényegében saját valóságát. Gerbner szerint a „kulturális környezetünket tápláló történeteknek három különböző, de egymással összefüggő funkciója van.”5 Az első a társadalom működését írja le, a második nevesíti a szereplőket, a harmadik rendeltetés pedig a kívánatos (legitimált) magatartásformákat tudatosítja bennünk. Kutatások sora bizonyította, hogy az emberek gondolkodását nem az egyébként rendelkezésre álló információból levont következtetések alakítják, hanem sokkal inkább az „intellektuális rövidítések és a már megerősödött hiedelmek”6 határozzák meg. Az újságokban megjelent írások akkor hatnak igazán, ha érzelmileg érdekesek, konkrét képzeteket idéznek elő, és az érzékelés térbeli, időbeli szempontokat követ. Az időbeli sík meghatározása nyilván szubjektív, amely felölelhet egyéni, családi élettörténeteket vagy egy nagyobb közösség, a nemzet élmény- és tapasztalatvilágát. A sajtó tehát valóságot teremt, amely lehet teljesen torz, de az olvasó mégis formát ad ennek a virtuális világnak, és felépíti saját igaznak hitt véleményét.


89

Nézőpont

A sajtó tájékoztató és manipulatív hatása Egy adott politikai közösségben élő kisebbség és a többség egymáshoz való viszonyát sok tényező képes befolyásolni. Az állam által meghozott törvényektől kezdve a munkahelyeken, a hivatalokban létrejövő kapcsolatokon át, a köztereken történő személyes találkozásokig tapasztaltak tárháza rendkívül széles. Ezekből szerveződnek azok a magatartásformák, amelyek a két nép egymással való kapcsolatát meghatározzák. Ebben a folyamatban a sajtó fontos szerepet tölt be, hiszen állandó jelenléte áttételesen ugyan, de mindenkit érint. Az újságok nyelve és az általuk közvetített hatás mindig támaszkodik egy tágabb és mélyebb történeti háttérre. Bordás Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy a „szlovák nyelvben a magyar ellenségkép artikulálódott, de az ellenséggel való bánásmódra nem a fizikai erőszak kivitelezése, nem a fegyveres konfliktus kiváltása válik gyakorlattá, hanem az erőszak jogi rendszerben való megjelenítése”7. Ennek legutóbbi példája a szlovák nyelvtörvény volt. Nem szabad azonban megfeledkezni a személyes, egyéni szocializációról sem. Bordás kutatásai alapján úgy véli, hogy a szlovák családokban, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül az érzelmekre és a hagyományokra alapozott családszocializációs típus dominál.8 A hagyományok megjelenítésének szerveződése úgy tűnik, két időbeli síkba rendeződött. Egyik az 1860-as évektől a nagy Magyarország megszűnéséig tartó időszak, amely a most élő nemzedékeknél már igencsak szimbolikus. A másik – az első bécsi döntés (1938) pszichikai hatása – viszont némileg összekapcsolódik 1968-cal, úgy tűnik, még napjainkban is él. Az alapvető félelem az, hogy a kivívott függetlenség bármikor letiporható. A szlovák-magyar viszonyban mind a két etnikum politikusainak verbális küzdelmeire, mind pedig a gyakorlatban megvalósuló lépéseire pontosan illik a Vamik Volkan által leírt „harmonikajelenség”.9 Eszerint az ellenséges etnikai csoportok képviselői hol barátságosak, hol pedig agresszívak egymással szemben. Mivel egyik fél sem tud kilépni az adott szituációból, így a kommunikációs küzdelem lezárása lehetetlen.10 Szlovákiában ez a harmonikajelenség 1989-től napjainkig pontosan dokumentálható. Vizsgálatunk a Hospodárske noviny, valamint a SME napilapokra korlátozódott. A tartalomelemzés során teljes egészében közel 130 újságcikket használtunk fel, melyeknek kétharmada a 2008-as évre esett.11 A politikai erőtér hatása és annak változása az újságok írásain is érezhető volt. A 2008-as év magyar belpolitikai eseményei valóban alkalmat adhattak a szlovákok félelmének a felkorbácsolására, amelyet a sajtó ki is használt. Két évvel később, 2010-ben a magyarokat érintő negatív cikkek aránya csak némileg csökkent, noha az egyik magyar párt koalíciós partner lett az új kormányban. Nem szabad azonban elhanyagolni, hogy a nyomtatott média hatása jelentősen eltér az elektronikus hírközlő eszközökétől. Meggyőző erejüket lassabban fejtik ki, de az általuk keltett érzelmek tovább élnek az emberekben. A manipulációs csapda nem elhanyagolható technikájához tartozik, hogy az érzelmeket megmozgató „sugallatokat” ténynek tünteti föl. A kommunikációs csapda másik sajátossága abban rejlik, hogy ha valaki hosszú időn keresztül csak egy forrásból veszi föl az információkat, az később képtelen lesz elfogadni más média véleményét, de még híranyagát is. Igaz ez még az etnikailag homogén országok sajtójára is. Viszont sokkal nagyobb lehet a kommunikációs hasadék a vegyes nemzetiségű országokban. A politikai manipuláció, az előítélet, az elkerülés, a kirekesztés és a fizikai agresszió skáláján a sajtó 2008-ban inkább az előítéletek kialakítását és talán elkerülését tartotta kívánatosnak. Az előítélet kialakulásával foglalkozó könyvek kieme-


90

Nézőpont

lik, hogy a kisebbségi lét a konkurencia – véleményünk szerint ez lehet nyelvi is – és a politikai normákhoz való igazodás, a konformitás egyaránt kiválthat ilyen magatartást.12 A szlovák-magyar együttélés talaja pedig igencsak ingoványosnak látszik. A kutatások és a mindennapi tapasztalat egyaránt bizonyítja, hogy a közösen megélt történelemben egyik fél sem látja az „együttélés alkalmas modelljét”.13 Dél-Szlovákiában még mindig szimbolikus, néha valóságos küzdelem folyik a megmaradás vélt pilléreiért. Mindkét fél máshogy értelmezi, hogy ki a hegemón, ki a mártír és ki kit akar asszimilálni. Az írások hangulati értéke Az elemzett írások döntő mértékben a 2008-as évre estek. Ezt egészítettük ki a 2010es év őszén megjelent cikkekkel, amelyek már egészen más politikai viszonyok között jelentek meg. A 2006 és 2010 közötti időszakra a szlovák parlamentben és ezáltal a kormányban is a szlovák nacionalista erők befolyása érvényesült. A miniszterelnök, Robert Fico szociáldemokrata pártja (SMER-SD) a mandátumok 29,14%-át birtokolta, amely a parlamentben 50 képviselőhelyet jelentett. A második legbefolyásosabb politikai erőt a szélsőséges Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja (SNS) jelentette 20 képviselővel és a törvényhozási helyek 11,73%-ával. A parlament harmadik meghatározó erőcsoportját Vladimir Mečiar ugyancsak nacionalista pártja, a Néppárt – a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (L’S-HZDS) biztosította 8,79%-os aránnyal, a mandátumok 15 helyével. Ös�szességében a parlamenti helyek mindössze 49,67%-át birtokolták, a végrehajtó hatalmat azonban teljes mértékben a kezükben tartották. Velük szemben Magyarországot ebben az időszakban a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége koalíciós kormánya vezette minimális parlamenti többséggel. Gyurcsány Ferenc kormánya egyszerre találta szemben magát mind a szlovák, mind pedig a hazai ultranacionalista erőkkel. A két ország viszonyát olyan események tették feszültté, mint Malina Hedvig ügye (2006. augusztus), a Ferencváros szurkolói elleni fellépés (2008. november), a „Nemzeti Őrsereg” királyhelmeci szereplése (2008. november), valamint a szlovák nyelvtörvény különböző irritáló rendelkezései. Nem véletlen, hogy mindezek a feszültségek igen nagy erővel jelentek meg mindkét újság hasábjain. Szükséges kiemelni, hogy a félmilliónyi szlovákiai magyarság döntő többsége egy viszonylag keskeny határ menti sávban él. A távolabb élő szlovákságnak csak kevés személyes tapasztalata van a magyarokkal, így az újságokból szerzett értesüléseit nem tudja kontrollálni. Természetesen megjelentek reális, a kisebbségi magyarságot pozitív színben feltüntető írások is, de számuk meglehetősen kevés volt. A modern társadalmakban a küzdelem mindig verbális szinten kezdődik. Erre a legjobb példát a fasizálódó Németország jelentette, de az 1945 után berendezkedő keletközép-európai kommunista diktatúránál is felismerhető ez a mechanizmus. A napilapban elemzett írások hangulati értéke – legyen az szlovákiai, illetve anyaországi – a magyarokra nézve nagyon kedvezőtlen volt.

A t‡ modern t‡rsadalmakban a kŸmindig zdelem verb‡ mindig lis kezd"dik. szinten kezd"dik. de az 1945 ut‡n berendezked" keletA modern rsadalmakban a4 kŸzdelem lis verb‡ szinten Erre a Erre legjobb pŽ ld‡ t a fasiz‡ l— d— NŽ metorsz‡ g jelentette, de az 1945 ut‡ n berendezked" t" ez a mechanizmus. A napilapban legjobb pŽld‡t a fasiz‡l—d— NŽmetorsz‡g jelentette, de az 1945 ut‡n berendezked" kelet- kele zŽ pai kommunista diktatœ n‡l is felismerhet" ez a mechanizmus. A napilapba i, illetve anyaorsz‡ gikš Ðpai a p-eur— magyarokra kšzŽp-eur— kommunista diktatœr‡n‡ l is r‡ felismerhet" ez a mechanizmus. A napilapban elemzett ’r‡ sok hangulati Ž rtŽ ke Ð legyen az szlov‡ kiai, illetve anyaorsz‡ gi Ð a magyarok csak kevŽ s szemŽlyes tapasztalata a magyarokkal, ’gy azkiai, œjs‡gokb— szerzett ŽrtesŸ elemzett ’r‡sok hangulati van ŽrtŽke Ð legyen az szlov‡ illetvel anyaorsz‡ gi ÐlŽ a seit magyarokra nŽ zve nagyon kedvez"tlen volt. Szakál–Spátay–Kocsisová 91 Nézőpont nem tudjanŽkontrol‡ lni. kedvez"tlen TermŽszetesen zve nagyon volt.megjelentek re‡lis, a kisebbsŽgi magyars‡got pozit’v sz’nben feltŸntet" ’r‡sok is, de sz‡muk meglehet"sen kevŽs volt. A modern t‡rsadalmakban a kŸzdelem mindig verb‡lis szinten kezd"dik. Erre a legjobb pŽld‡t a fasiz‡l—d— NŽmetorsz‡g jelentette, de az 1945 ut‡n berendezked" keletkšzŽp-eur—pai kommunista diktatœr‡n‡l is felismerhet" ez a mechanizmus. A napilapban elemzett ’r‡sok hangulati ŽrtŽke Ð legyen az szlov‡kiai, illetve anyaorsz‡gi Ð a magyarokra nŽzve nagyon kedvez"tlen volt.

ondanival—ja Žs a szavak (jelz"k) haszn‡lata n objekt’v mŽrŽst tettek lehet"vŽ a kutat‡s lehet"sen szubjekt’v, nem mindenki olvas el egat’v hangvŽtel! ’r‡sok szinte szugger‡lt‡k utat‡sok egyik kiv‡l—kŽpvisel"je, Harold D. mŽdia kv‡zi lšvedŽkkŽnt hatol az agyunkba. kel, kor‡bbi ival—hogy ja Žs amegszŸ szavak ntetnek (jelz"k) minden haszn‡lata A hangulati rtŽ ket ’r‡sok tartalma, mondanival— ja Žs a(jelz"k) szavak haszn‡ (jelz"k) haszn‡la caÓ c’m! r‡di— j‡tŽkot, amely 1938-ban ekt’v mŽrŽst tettek lehet"vŽ a kutat‡ s írások A hangulati ŽrtŽ ket azŽaz ’r‡ sokaz tartalma, mondanival— Žs a szavak lata A hangulati értéket az tartalma, mondanivalója ésjaa szavak (jelzők) használata egym‡ st er"s’tve jelen’tik meg. Ezek egyŸ ttesen objekt’v mŽ rŽ st tettek lehet"vŽ tsen v‡szubjekt’v, ltott ki. egym‡ Aznem igen magas (72%) negat’v olvas el meg. stmindenki er"s’tve jelen’tik meg.Ezek Ezekegyüttesen egyŸttesen objekt’v mŽrŽ st tettek lehet"vŽ a kutat‡sa kutat egymást erősítve jelenítik objektív mérést tettek lehetővé a kutatás sz‡ m‡ ra. Azt is j— l tudjuk, hogy az œ js‡ g’r‡ s meglehet"sen szubjekt’v, nem ‡hangvŽ ban fellelhet" feszŸ ltsŽ geket, hanem sokkal tel! ’r‡ sok szinte lt‡k hogy az œjs‡g’r‡s meglehet"sen szubjekt’v, nem mindenkimindenki sz‡ m‡ra. Azt isisj—jól l tudjuk, olvas el olvas számára. Aztszugger‡ tudjuk, hogy az aújságírás meglehetősen szubjektív, nem mindenki minden cikket, h’rad‡ st, de rendk’vŸ l magas negat’v hangvŽ tel! ’r‡ sok szinte szugger‡lt mŽ nyeit emelte be a szlov‡ kiai sajt— ba. A ok egyik kiv‡ l—kŽpvisel"je, h’rad‡ Haroldst,D.de a rendk’vŸl magas negat’v hangvŽtel! ’r‡sok szinte szugger‡lt‡ minden olvas elcikket, minden cikket, híradást, de a kat. rendkívül magas negatívsok hangvételű írások szinte kHarold D az œ js‡ gokat lapozgat— olvas— A korai mŽ diakutat‡ egyik kiv‡ l— kŽ pvisel"je, tatjuk, hogy Magyarorsz‡ g akkori bels" kv‡zi lšvedŽ kkŽ nt gokat hatol az agyunkba. az œjs‡ lapozgat— olvas— kat. A korai mŽdiakutat‡ sok egyik kiv‡l—kŽpvisel"je, Harold D. szuggerálták az újságokat lapozgató olvasókat. A korai médiakutatások egyik Lasswell œgynevezett kelmŽ letea szerint a mŽ dia kv‡zi lš vedŽ kkŽ ntkiváló hatol az agyunkb ‡ g belŸ gye volt, mikŽppen kapcsolt‡ kvedŽ šssze alšvedŽ ogy megszŸ ntetnek minden kor‡ bbi Lasswell œ gynevezett lš kelmŽ lete szerint mŽ dia kv‡ zi lš vedŽ kkŽ nt hatol az agyunkba. képviselője, Harold’tŽ D.ltkLasswell lövedékelmélete szerint a média kvázi AzŽrtŽ inform‡ annyira tel’t"dnek Ž rzelmekkel, hogy megszŸ ntetnek minden Žlt sŽ A negat’vnak ’r‡ sok úgynevezett m! r‡relmeikkel. di—j‡ kot, amely 1938-ban az AtŽ hangulati ket azazci— ’r‡ sok tartalma, mondanival— ja Ž s a szavak (jelz"k) haszn‡ latahogy Az inform‡ ci— k annyira tel’t"dnek Žrzelmekkel, hogy megszŸ ntetnek minden kor‡bbi kor‡b lövedékként hatol agyunkba. Az információk annyira telítődnek érzelmekkel, kontrollt. PŽ ld‡ nak hozz‡ k fel a ã Vil‡ gok harcaÓ c’m! r‡ di— j‡ tŽ kot, amely 1938-ban ortosul‡ sok kŸ lš nfŽ le val— ban el’tŽ lhet" ott ki. Az igen magas (72%) negat’v egym‡st kontrollt. er"s’tve jelen’tik meg. Ezek ttesen objekt’v mŽ rŽst tettek lehet"vŽ aharca” kutat‡ s PŽld‡nak hozz‡ k felegyŸ akontrollt. ã Vil‡gok harcaÓ c’m! r‡fel di—aj‡ tŽkot, amely 1938-ban az megszüntetnek minden korábbi Példának hozzák „Világok című EgyesŸ lt çllamokban csaknem orsz‡ gos p‡ nikot v‡ ltott ki. Az igen magas (72%) negat atba els"sorban a szlov‡ k tš rtŽ nelemmel. A ellelhet" feszŸ ltsŽ geket, hanem sokkal sz‡m‡ra. EgyesŸ Azt is j— l tudjuk, hogy az œ js‡ g’r‡ s meglehet"sen szubjekt’v, nem mindenki olvas el lt çllamokban csaknem orsz‡ gos p‡ nikot v‡ ltott ki. Az igen magas (72%) negat’v rádiójátékot, amely 1938-ban az Egyesült Államokban csaknem országosfeszŸ pánikot váltott hanem sokk hangulati hat‡ s tš bbsŽ ge nem annyira a Szlov‡ ki‡ ban fellelhet" ltsŽ geket, Ÿletre ir‡ nyultak. El"szš r minden eszkš zt t emelte be a szlov‡ kiai sajt— ba. A minden cikket, h’rad‡ st,s tš debbsŽ a(72%) rendk’vŸ lannyira magas hangvŽ tel! ’r‡ sokfeszŸ szinte szugger‡ lt‡k sokkal hangulati hat‡ ge nem anegat’v Szlov‡ ki‡ban fellelhet" ltsŽ geket, hanem ki.s‡ Az magas negatív hangulati hatás többsége nem annyira abe Szlovákiában ink‡ bb a 2008-as Žvk belpolitikai magyar belpolitikai esemŽ nyeit emelte a szlov‡ kiai sajt—ba. s er"k bemutat‡ valigen pzelhet"vŽ tegyŽ hogy Magyarorsz‡ gelkŽ akkori bels" az œ js‡ gokat lapozgat— olvas— kat. A korai mŽ diakutat‡ sok egyik kiv‡ l— kŽ pvisel"je, Harold D. ink‡ bb a 2008-as Ž v magyar esemŽ nyeit emelte be a szlov‡ kiai sajt— ba. A fellelhető feszültségeket, hanem sokkalsŽ inkább a 2008-as év magyar belpolitikai esemékifejezŽ sek rŽ szletes elemzŽ vel majd kimutatjuk, hogy Magyarorsz‡ g akkori bel Ž ntgyeazt vettŸ k Ž szre, hogy felt!n"en nagy Ÿ volt, mikŽ ppen kapcsolt‡ k š ssze a Lasswell kifejezŽ œ gynevezett lšszletes vedŽ kelmŽ lete szerint akifejezések mŽdia kv‡zi lšvedŽ kkŽntMagyarorsz‡ hatol az agyunkba. sek rŽ elemzŽ sŽvel Amajd kimutatjuk, hogy g akkori bels" nyeit emelte be a ltszlovákiai sajtóba. részletes elemzésével majd kimutatjuk, problŽ m‡ it, amely lŽ nyegŽ ben egy szuverŽ n orsz‡ g belŸ gye volt, mikŽ ppen kapcsolt‡ k š ssze (Cs‡ ky P‡ l, Duray Mikl— s) budapesti Žet"k relmeikkel. A negat’vnak ’tŽ ’r‡ sok Az inform‡ ci—m‡ kMagyarország annyira Ž rzelmekkel, hogyamely minden kor‡bbi problŽ it, amely tel’t"dnek lŽnyegŽ benbelső egy szuverŽ n orsz‡ g megszŸ belŸlényegében gyentetnek volt, mikŽ ppen kapcsolt‡ k šssze a hogy akkori problémáit, egy szuverén ország szlov‡ val— snak ntetett, de val— j‡ ban vŽ lt sŽrelmeikkel. A negat’vnak ’tŽlt ’r‡so š sszekapcsolni a kisebbsŽ gikok magyarok Žs feltŸ agok l‡ sok kŸlšnfŽ leld‡ val— ban el’tŽ lhet" kontrollt. PŽ nak hozz‡ k fel a ã Vil‡ harcaÓ c’m! r‡ di— j‡ tŽ kot, amely 1938-ban az szlov‡ kok val— snak feltŸ ntetett, de val— j‡ ban vŽ lt sŽ relmeikkel. A negat’vnak ’tŽ lt ’r‡sok belügye volt, miképpen kapcsolták össze als"sŽ szlovákok valósnak feltüntetett, de valójában dš nt"en a magyarorsz‡ gi szŽ ges csoportosul‡ sok kŸ lš nfŽ le val— ban megjelentek olyan h’rad‡ sok is, amelyekben a ls"sorban a szlov‡ k tš rtŽ nelemmel. A EgyesŸlt dš çllamokban csaknem orsz‡ p‡ nikot ltott ki. aAz igen magas (72%) negat’v nt"en a magyarorsz‡ gi gos szŽ ls"sŽ ges v‡ csoportosul‡ sok kŸlšnfŽ le val— bancsoporel’tŽlhet"el’tŽlhe vélt sérelmeikkel. A negatívnak ítélt írások döntően magyarországi szélsőséges megnyilv‡ nul‡ sait emeltŽ k ki Ž s hozt‡ k kapcsolatba els"sorban a szlov‡ k tšrtŽnelemmel. ir‡nyultak. El"szš r minden eszkš zt hangulatimegnyilv‡ hat‡s tšbbsŽ gesait nem annyira aŽ Szlov‡ ki‡ fellelhet"els"sorban feszŸltsŽgeket, hanem sokkal nul‡ emeltŽ k kielítélhető s hozt‡ k ban kapcsolatba a és szlov‡ k tš rtŽ nelemmel. A tosulások különféle valóban megnyilvánulásait emelték ki hozták kapcsolatba negat’v hangulati elemek dš nt"en nŽ gy terŸ letre ir‡ nyultak. El"szš r eszkš bemutat‡ s‡ val elkŽ pzelhet"vŽ tegyŽ k ink‡bb anegat’v 2008-ashangulati Žv magyar belpolitikai esemŽ nyeit emelte benyultak. a szlov‡ kiai sajt— ba. A minden elemek dš nt"en nŽ gy terŸ letre ir‡ El"szš r minden eszkš zt elsősorban a szlováknagy történelemmel. A negatív hangulati elemek döntőens‡ négy területre megragadtak, hogy a magyarorsz‡ gi szŽ ls"sŽ ges er"k bemutat‡ val elkŽ pzelhet"vŽ vettŸ k Ž szre, hogy felt!n"en kifejezŽsek rŽszletes elemzŽ vel majd kimutatjuk, g akkori bels" tegyŽk tegy megragadtak, hogy minden asŽ magyarorsz‡ gimegragadtak, szŽls"sŽgeshogy er"k Magyarorsz‡ bemutat‡ s‡val elkŽ pzelhet"vŽ irányultak. Először eszközt hogy a magyarországi szélsőséges erők Trianon esetleges rev’zi— j‡ t. M‡ sodik elemkŽ nt azt vettŸ k Ž szre, hogy nag Cs‡problŽ ky P‡m‡ l, Duray Mikl— s) budapesti it, amely lŽnyegŽ benrev’zi— egy szuverŽ n sodik orsz‡gelemkŽ belŸgye ppen kapcsolt‡ ssze a felt!n"en Trianon esetleges j‡t. M‡ nt volt, azt mikŽ vettŸ k Žszre, hogyk š felt!n"en nagy bemutatásával elképzelhetővé tegyék Trianon esetleges revízióját. Második elemként azt hangsœ llyal reag‡ ltak a szlov‡ kiai magyar vezet"k (Cs‡ ky P‡ l, Duray Mikl— s) budapes kapcsolni a kisebbsŽ gi magyarok aszlov‡ szlov‡kok val—snak feltŸ ntetett, val— j‡banmagyar vŽlt sŽ relmeikkel. lt ’r‡s) sokbudapesti hangsœ llyal reag‡ ltak Žsa de kiai vezet"k (Cs‡A ky negat’vnak P‡l, Duray’tŽ Mikl— vettük észre, hogy feltűnően nagy hangsúllyal reagáltak asszekapcsolni szlovákiai magyar vezetők l‡ togat‡ saira. Ezzel a m— dszerrel szerettŽ k volna š a kisebbsŽ gi magyarok Žs entekdš olyan sok is, amelyekben a nt"enh’rad‡ a magyarorsz‡ gi szŽ ls"sŽ ges csoportosul‡ sok kŸ lš nfŽ le val— ban el’tŽ lhet" l‡togat‡saira. Ezzel a m—dszerrel szerettŽk volna šsszekapcsolni a kisebbsŽgi magyarok Žs a (Csáky Pál, Duray Miklós) budapesti látogatásaira. Ezzel a módszerrel szerették volna hazai szŽ ls"sŽ gesek tš rekvŽ seit. TermŽ szetesen megjelentek olyan h’rad‡ sok is, amelyekben megnyilv‡ nul‡sait emeltŽ k kitšŽ s hozt‡ k kapcsolatba els"sorban a szlov‡ k h’rad‡ tšrtŽnelemmel. A hazai szŽls"sŽ gesek rekvŽ seit. TermŽszetesen megjelentek olyan sok is, amelyekben a összekapcsolni a kisebbségi magyarok és a hazai szélsőségesek törekvéseit. Természenegat’v hangulati elemek dšnt"en nŽgy terŸletre ir‡nyultak. El"szšr minden eszkšzt tesenhogy megjelentek olyan híradások is, a magyarországi vezető politikusok megragadtak, a magyarorsz‡ gi szŽls"sŽ gesamelyekben er"k bemutat‡ s‡val elkŽpzelhet"vŽ tegyŽk békés szándékáról szóltak, de a két híranyag hatása mégsem volt egyensúlyban. Trianon esetleges rev’zi—j‡t. M‡sodik elemkŽnt azt vettŸk Žszre, hogy felt!n"en Harmadik nagy negatív említhetjük meg vezet"k azokat az(Cs‡ írásokat, meglehetősen hangsœllyal reag‡elemként ltak a szlov‡ kiai magyar ky P‡l,amelyekben Duray Mikl— s) budapestisértő 14 módon a magyarokat mongoloknak tekintik, és nevetséges kinézetűeknek tüntetik l‡togat‡saira. Ezzel a m—dszerrel szerettŽk volna šsszekapcsolni a kisebbsŽ gi magyarok Žs afel. hazai szŽls"sŽgesek tšrekvŽseit. TermŽszetesen megjelentek olyan h’rad‡sok is, amelyekben a


92

Nézőpont

Ebben az írásban Slota nem kevesebbet állít, minthogy a szlovákok tették civilizálttá ezt a vad nemzetet. Természetesen Ján Slotának fel sem tűnt, hogy húsz nappal korábban a magyarokat még elmagyarosított szlovákoknak tekintette.15 A következő, Magyarországot negatívan feltüntető cikkek (ki szeretnénk emelni, hogy a Magyarországon történt eseményeket, legyen az bármi, illetve a Szlovákiában élő magyarokat minden eszközzel igyekeztek összemosni) az anyaország nehézségeivel foglalkoztak. Nem tűntek fel túl gyakran, de jelenlétük mégis érezhető volt. Utaltak a 2008 szeptemberében történt vonatbalesetre, amelyben a Magyar Államvasutat igen negatív színben jelenítették meg.16 Voltak továbbá olyan írások, amelyekben azt hangsúlyozták, hogy mivel Magyarország politikai és erkölcsi válságát képtelen megoldani, ezért keres külső ellenséget.17 Nem tekintettük különösen durva írásoknak azokat, amelyekben a magyarok gyenge szlovák nyelvtudását tartották felszínen. Ugyanakkor, megítélésünk szerint, míg az előbb felsorolt igen negatív hangvételű írásokra csak egy szélsőséges, de mégis csak szűk szlovák olvasóközönség lehetett fogékony, addig a különböző vizsgálatok szerint a szlovák nyelvtudás hiánya már a többségi nemzetben is nagyobb elégedetlenséget okozott. A többségi nyelv magas szintű tudásának hiánya és a magyar nyelv nyilvános használata, mint elítélendő magatartás, az utódállamok közül csak Szlovákiában jelenik meg már évtizedek óta igen erőteljesen, amelyre még a középiskolás korosztály is – saját kutatásunk is jelezte – fogékonynak bizonyult. Pozitív megnyilvánulások a magyar kisebbséggel kapcsolatban Természetesen találkoztunk olyan írásokkal is, amelyekben az ellentétek szítása helyett a megbékélésre törekedtek, tehát a magyarokat pozitív színben jelenítették meg. Összességében az írások 11%-ánál vettük ezt észre, de szerepük, jelenlétük mégsem hanyagolható el. Ezekben a cikkekben felvetették, hogy jó kapcsolatot kellene kiépíteni a magyar kisebbséggel, s nem szabadna őket elszigetelődésre kényszeríteni. Többen igaznak tartották azt is, hogy Ján Slota kijelentései valóban sértőek a magyarokra nézve.18 Feltűntek olyan írások is, melyek Sólyom László véleményét tolmácsolták, miszerint Slota felelős a feszültségekért, amelyeket a média szít.19 Többször is foglalkoztak továbbá egy felméréssel, amely szerint a diákok 40%-ának előítéletei vannak a magyar kisebbséggel szemben. Hangot adtak azonban olyan véleménynek is, amelyben az egyetemisták jelezték, hogy remekül megértik magukat magyar szaktársaikkal.20 Találkoztunk olyan írásokkal is, amelyekben kifejezetten pozitív színben mutatják be a két nép kapcsolatát. Egy írásban a Lőcsén élők tapasztalatairól számolnak be, ahol még a helyi szlovákok közül is sokan tudnak magyarul, szívesen járnak át vásárolni a közeli magyar városokba, ahol szívélyesen fogadják őket. A mindennapi kapcsolatokban feszültségeket, problémákat még sohasem tapasztaltak. A cikk végén megjelenik egy egészen rendhagyó vélemény, mely szerint a két nép viszályát a szlovák kormány idézi elő, amelyet a sajtó igen erőteljesen támogat.21 Egy másik pozitív hangulatú írásban a szlovákok és a kisebbségi magyarság viszonyát kifejezetten jónak tartják. Történelmi visszatekintéssel indít, és példákkal bizonyítja, hogy a két nép békében is tudott élni. Az csak mítosz, hogy a szlovákok gyűlölik a magyarokat. A viszályt mindig mesterségesen szították a politikusok pillanatnyi érdekeik szerint. Minden tekintetben pozitív képet fest


93

Nézőpont

a magyarokról, kifejti, hogy minden ember egyforma, és az emberek jó vagy rossz volta nem a nemzetiségi hovatartozáson múlik.22 A szavak és a szimbólumok hatalma A hosszabb cikkek, valamint a rövidebb tudósítások tartalmából kibontható hangulati értékeken túl azt is megvizsgáltuk, hogy milyen szavakból épülnek fel az írások. Mivel a magyarokkal foglalkozó cikkek – legyen az a szlovákiai kisebbség vagy anyaország – majd háromnegyed része negatív színben jelenítette meg őket, érdemes arra is kitérni, hogy melyek voltak azok a szavak, stigmák, amelyekkel jellemezték őket. A szavaknak – különösen feszültséggel terhes politikai helyzetekben – szinte mágikus hatásuk van. A jelzős szerkezetek állandó ismételgetése és a célhoz való kapcsolása azt sugallja, hogy bármikor bekövetkezhet a jelzett esemény. Ezt egészíti ki az ún. faktoid hatás, amikor csak utalni kell valamire mindenfajta bizonyítás nélkül, és az emberek mégis elhiszik. Ezzel a módszerrel félelmeket kívántak ébreszteni a szlovák olvasókban. Félelmi helyzetben pedig az emberek sokkal jobban fogékonyak a manipulációkra, mint nyugodt viszonyok között. A magyarokra vonatkoztatott kifejezések csoportosítása és számszerű előfordulása 2008-ban

Kifejezések Magyar radikalizmus Autonómia Nacionalizmus, nacionalista Fasiszta, fasizmus Veszély Trianon Magyarellenes Sovinizmus, soviniszta Közterületen csak a szlovák nyelv használata Náci, neonáci A Jobbik Magyar Gárda Feszültség A benesi dekrétumok Nem tudnak szlovákul

Előfordulási gyakoriság 29 22 14 12 11 10 10 9 9 8 7 7 6 6 5

Látható, hogy a szavak hangulata mennyire agresszív, és milyen módon próbálják összekapcsolni a múlt történéseit a pillanatnyi politikai helyzettel. Az újságban megjelent cikkek üzenete, hogy Szlovákia területi épségét veszély fenyegeti, teljesen irreális volt, hiszen komolyan vehető magyar politikai szándék erre fel sem merült, továbbá Európa politikai helyzete is egészen más volt, mint 1938-ban. A félelemfelkeltés jól körülhatárolt területre irányult, amelynek mélyebb történeti okai vannak. Az egykori történelmi Magyarország létrehozásától való félelem kétségkívül az első bécsi döntésben gyökerezik, de a szlovák történeti tudatban korábbi előképei vannak. A cseh nemzeti ébredés kezdetekor František Palacky nevéhez fűződik a Közép-Európában élő népek morális csoportosítása.


94

Nézőpont

Véleménye szerint léteznek békeszerető, a szomszédjaikkal együttműködésre törekvő népek, amelyekhez főleg a cseheket és a szlovákokat sorolta. Velük szemben jelennek meg a másokat leigázó harcos nemzetek, főleg a németek és a magyarok. Ezekből a gondolatokból nyilván sokat átvett a szlovák köztudat is, annál inkább, hiszen esetükben az önálló államiság történelmi előzményei teljesen hiányoznak. Ez a vélemény különböző formában évtizedeken keresztül megjelent a szlovák tankönyvekben. A 2008-as év írásai által sugallt magatartáskép négy területre irányult. Legnagyobb számban az állami önállóság féltése jelent meg, amely olyan képtelen állításokat tartalmaz, hogy Trianon revíziója bármikor bekövetkezhet. Olyan szavak tűntek fel, hogy hatalmas a veszély, Magyarország felől, páncélozott harckocsikkal jönnek, tankokra ülnek vagy éppen helikopterrel támadnak. Megjelent a belső kirekesztésre való buzdítás is. Régi törekvés az, hogy Szlovákiában csak szlovákul beszéljenek, illetve a magyarok csak otthon használják anyanyelvüket. A harmadik kívánalom – a külső eltávolítás – ugyancsak régi. A magyarok menjenek át a Duna másik oldalára, a szlovák állam homogén nemzetiségű legyen. A szavak hangulati képe valóban a régmúltat idézte, amely a II. világháborút követő évek verbális erőszakára emlékeztetett, amikor a „fasiszta magyarok” stigmája uralta a szlovák politikai nyelvet és talán még helyenként a közbeszédet is. Ezek mindegyike régi szlogen a szélsőséges szlovák kommunikációban, amely mellett megjelent egy új elem is. Eszerint a szlovák–magyar feszültséget kiterjesztenék Európára, sőt az egész világra is. A szavak azt az üzenetet sugallták, hogy a magyarok egész Európát veszélyeztetik, sőt a világ békéjét is meg akarják bontani. A megváltozott politikai erőtér hatásai 2010-ben a választók akaratának következtében jelentősen megváltoztak a politikai viszonyok. A szociáldemokrata párt kapta a legtöbb szavazatot (34,79%), ezzel 62 parlamenti helyhez jutott. Képtelen volt azonban koalícióra lépni, így lehetett miniszterelnök a mindössze 15,42%-ot (28 parlamenti hely) kapott Szlovák Demokrata és Keresztény Unió párt képviselője, Iveta Radičová asszony. Ennél fontosabb fejlemény talán, hogy a Szlovák Nemzeti Párt alaposan meggyengült, a szavazatok mindössze 5,07%-át kapta meg 9 képviselővel. Emellett a Most-Híd magyar párt 8,12 %-kal, 14 mandátummal koalíciós partner lett.

helyhez jutott. helyhez KŽptelen jutott. KŽ voltptelen azonban volt koal’ci— azonbanrakoal’ci— lŽpni, ’gy ra lŽ kerŸ pni,lt’gy ki akerŸ mindš lt kissze a mindš 15,42%-ot ssze 15,42%-ot A megv‡ ltozott er!tŽ r hat‡ sai (28 parlamenti (28 politikai parlamenti hely) kapott hely) Szlov‡ kapott k Demokrata Szlov‡k Demokrata Žs KeresztŽ Žsny KeresztŽ Uni—p‡ nyrtj‡ Uni— b—l Iveta p‡rtj‡Radi#ov‡ b—l Iveta Radi#ov‡ 2010-benminiszterelnš a kv‡ laszt—kk akarat‡ kšvetkeztŽ bennyjelent"sen megv‡ ltoztak politikai miniszterelnš asszony. asszony. EnnŽl nak fontosabb EnnŽ l fontosabb fejlemŽ fejlemŽ tal‡n, ny hogy tal‡an, Szlov‡ hogy ka aNemzeti Szlov‡ k P‡ Nemzeti rt P‡rt viszonyok. A szoci‡ ldemokrata p‡ rt kapta a legtš bb szavazatot (34,79%), ezzel 62 parlamenti en jelent"sen megv‡ ltoztakmeggyengŸ alt, politikai alaposan meggyengŸ alaposan a szavazatok lt, a szavazatok mindšsszemindš 5,07%-‡ sszet kapta 5,07%-‡ meg t kapta 9 kŽpvisel"vel. meg 9 kŽpvisel"vel. Emellett Emellett helyhez jutott. KŽptelen volt azonban koal’ci— ra95 lŽpni, ’gy kerŸlts partner ki a mindš ssze 15,42%-ot Szakál–Spátay–Kocsisová Nézőpont szavazatot ezzel 62p‡ parlamenti a (34,79%), Most-H’d a Most-H’d magyar magyar rt 8,12 %-kal, p‡rt 8,12 14 %-kal, mand‡ tummal 14 mand‡ koal’ci— tummal koal’ci— lett. s partner lett. (28 parlamenti hely) kapott Szlov‡ k Demokrata Ž s KeresztŽ ny Uni— p‡ rtj‡ b— l Iveta Radi#ov‡ ni, ’gy kerŸlt ki a mindšssze 15,42%-ot miniszterelnš k b— asszony. EnnŽl fontosabb fejlemŽny tal‡n, hogy a Szlov‡k Nemzeti P‡rt eresztŽ ny Uni—p‡rtj‡ l Iveta Radi#ov‡ alaposan meggyengŸ lt, a szavazatok y tal‡n, hogy a Szlov‡k Nemzeti P‡rt mindšssze 5,07%-‡t kapta meg 9 kŽpvisel"vel. Emellett a Most-H’d p‡rt 8,12 %-kal, 14 mand‡tummal koal’ci—s partner lett. %-‡t kapta meg 9 magyar kŽpvisel"vel. Emellett l koal’ci—s partner lett.

gyorsan Žrezhet" volt a sajt—ban. A de mŽg ’gy is b"ven meghaladta az "ket eges ir‡nyban mozdult el. A bar‡ts‡gos

portos’t‡s‡t Žs el"fordul‡si gyakoris‡g‡t.

rtos’t‡saAz Žs sz‡ mszer" el!fordul‡ sa nyv‡ 2010-es Az augusztusi 2010-es augusztusi korm‡ korm‡ lt‡s hat‡ nyv‡ sa lt‡sigen hat‡ gyorsan sa igen Ž gyorsan rezhet" Ž volt rezhet" a sajt— voltban. a sajt— A ban. A magyarokmagyarok negat’v meg’tŽ negat’v lŽsemeg’tŽ jelent"sen lŽse jelent"sen lecsškkent, lecsš de kkent, mŽg ’gy deismŽ b"ven g ’gy meghaladta is b"ven meghaladta az "ket az "ket El!fordul‡ si gyakoris‡ g t. Hangulati eml’t" ’r‡ sok felŽ ’r‡ t. sok Hangulati felŽ v‡ ltoz‡s ink‡ v‡ltoz‡ bb hatása as semleges ink‡bb a semleges ir‡ nyban érezhető mozdult ir‡nybanvolt el. mozdult Aa bar‡ el. ts‡gos A bar‡ts‡gos Azeml’t" 2010-es augusztusi kormányváltás igen gyorsan sajtóban. hangulatœ hangulatœ cikkek sz‡ cikkek ma alig sz‡ v‡ ma ltozott. aligjelentősen v‡ltozott. lecsökkent, de még így is bőven meghaladta A magyarok negatív megítélése Az 2010-es augusztusi korm‡nyv‡lt‡s hat‡sa igen gyorsan Žrezhet" volt a sajt—ban. A az őket említő írások felét. Hangulati változás inkább a semleges irányban mozdult el. magyarok negat’v meg’tŽ lŽ jelent"sen lecsš kkent, deszavak mŽg ’gy is tb"ven meghaladta az "ket gyorsan Žrezhet" voltgeztŸ a hangulatú sajt— ban. Ak azfelŽ Ugyancsak Ugyancsak elvŽ kelvŽ azse geztŸ ’r‡ sokat ’r‡ p’t" sokatszavak felŽp’t" csoportos’t‡ csoportos’t‡ s‡ Žs el"fordul‡ s‡t Žs el"fordul‡ si gyakoris‡ si g‡ gyakoris‡ t. g‡t. A barátságos cikkek száma alig változott. eml’t" ’r‡ sok felŽ t. Hangulati v‡ ltoz‡ s ink‡ bb a semleges ir‡ nyban mozdult el. A bar‡ ts‡gos de mŽg ’gy is b"ven meghaladta az "ket cikkekAsz‡ alig ts‡ v‡ltozott. leges hangulatœ ir‡nyban mozdult el.ma A bar‡ gos A magyarokra magyarokra vonatkoztatott vonatkoztatott kifejezŽsek kifejezŽ csoportos’ sek csoportos’ t‡sa Žs sz‡ t‡ mszer" sa Žs sz‡ el!fordul‡ mszer" el!fordul‡ sa sa Ugyancsak elvégeztük az írásokat felépítő szavak csoportosítását és előfordulási 2010-ben 2010-ben gyakoriságát. Ugyancsak elvŽgeztŸk az ’r‡sokat felŽp’t" szavak csoportos’t‡s‡t Žs el"fordul‡si gyakoris‡g‡t. KifejezŽsek KifejezŽsek El!fordul‡ El!fordul‡ si gyakoris‡ si gyakoris‡ g g portos’t‡s‡t Žs el"fordul‡si gyakoris‡g‡t. A magyarokra vonatkoztatott kifejezŽsek csoportos’t‡sa Žs sz‡mszer" el!fordul‡sa a magyarokra vonatkoztatott 2010-ben kifejezések csoportosítása rtos’t‡sa Žs sz‡mszer" el!fordul‡sa és számszerű előfordulása 2010-ben KifejezŽsek El!fordul‡si gyakoris‡g kifejezések El!fordul‡ si gyakoris‡g

Autonómia Kettős állampolgárság Határon túli, kisebbségi Kapcsolatok a két ország között Orbán Nacionalizmus, nacionalista A trianoni szerződés Rasszista Csőd Forint Szimbólumok, jelképek Jelentős változás Pánik Feszültség Nem várható javulás

előfordulási gyakoriság 17 12 9 5 5 4 4 4 4 4 3 3 3 3 3


96

Nézőpont

A múltat idéző, a verbális küzdelmet megjelenítő és az ezt követő fegyveres összecsapást sugalló szavak (tankokra ülnek a magyarok, helikopterrel támadnak stb.) eltűntek. A fenyegetettség érzésének fenntartása azonban megmaradt, csak átalakult. Szlovákia szétesésének fóbiáját továbbra is életben tartották, csak mindezt más síkra terelték. Az autonómiára való törekvések, a kettős állampolgárság veszélyének lebegtetése ugyanezt a manipulációs tért szolgálta – csak más eszközökkel. A magyar nacionalizmus emlegetése, Trianon revíziója továbbra is megjelent az újságokban – csak háttérbe szorult. A magyar gazdasági nehézségek emlegetése, ha nem is ilyen direkt formában, két év múlva is megmaradt, sőt erősödött. Összegzés Jelen tanulmányunk egy több részből álló kutatás első eredményeit foglalta össze, amelyben a két legnagyobb hatásúnak vélt szlovák újság cikkeinek tartalomelemzését végeztük el. Később erre épült egy második vizsgálat, amelyben megközelítőleg 400 középiskolai tanuló körében végeztünk kérdőíves felmérést.23 Lehetőségeink és korlátaink messze nem tették lehetővé, hogy a minta reprezentatív legyen, de mégis megbízható üzenetek bonthatóak ki belőlük a vegyesen lakott területek népeinek kapcsolatáról. A két etnikum kényszerű együttélését igen sok tényező határozza meg. A személyes élmények széles skáláján túl a hiedelmek és a vágyak is igen fontosak. A sajtó szerepét nem szeretnénk eltúlozni, de lebecsülni sem szabad. Az általunk elemzett írások nemcsak a szlovákok felé küldtek üzenetet, hanem a kisebbségi etnikum számára is – noha közülük minden bizonnyal igen kevesen olvasták ezeket a lapokat. A két ország közti konfliktus lebegtetése a két kisebbség számára más jelleggel ugyan, de mindenképpen félelmet kelt. A fegyveres konfliktusok pedig (1938, 1968) jellegüktől függetlenül a szlovákiai magyar kisebbség számára végül mindig károsak voltak. A korábbi generációk tapasztalatai a kisebbségi magyarság magatartásába igen erőteljesen beépültek. A szlovák államra nézve hátrányos történelmi eseményeket inkább csak politikai elitjük egy része tartja állandóan felszínen. Az alapvető pszichés választóvonalat a magyarok esetében a beolvasztás szándéka és veszélye – valós –, illetve a szlovákok esetében az ország szétszakításának a félelme – ez korántsem valós – jelentette. A nemzeti identitás eltűnését vagy akár feloldódását mindkét fél veszélyesnek tartja. A szlovák nemzeti sajtóban a félelemképek állandó felidézésével, a magyarok pedig az önkéntes szeparációs magatartással igyekeznek ezt elkerülni. A többségi és a kisebbségi társadalomban fellelhető értékek és magatartásmódok azonban sokszínűek. Erre utalnak az elmúlt választások, amikor a Szlovák Nemzeti Párt szavazóinak a tábora felére csökkent, és a Most-Híd – a két nép együttműködésére építő politikai szervezet – bekerült a parlamentbe. A magyar kisebbség túlélési stratégiájának egyik eleme valóban az elszigetelődés. Most csak pár elemet villantunk fel a kérdőíves kutatás eredményeiből, amelyek harmonizálnak más vizsgálatokkal. A közeledési tendenciák – munkatársi, szomszédsági viszonyok, házassági lehetőségek – a szlovákokban sokkal erősebbek. A legszorosabb kapcsolat, a vegyes házasság a megkérdezett szlovák fiatalok 85%-ának nem jelentene problémát, míg a magyarok esetében ez az arány 31% volt. Természetesen ez a legintimebb kapcsolat az utódok esetében az asszimilálódás leghatékonyabb formája. A magyarok irányából érkező veszélyérzet különböző formái a szlovák fiataloknál a megkérdezettek


97

Nézőpont

bő 10 %-ánál mutatható ki. Rosszabb a helyzet a szlovák nyelv elsajátításának kívánalmát tekintve. A megkérdezettek csak 55%-át nem zavarta a magyar beszéd, közel 7%-ukat pedig nem érdekelte ez a probléma. A kényszerű közös politikai keretben való lét még a magyar fiatalok körében is inkább egymás mellett élést, mint együttélést jelent. A két nép együttélésének modelljét Bordás Sándor vizsgálatai szerint mind a magyarok, mind pedig a szlovákok 25%-a a szocialista rendszerben vélte felfedezni.24 Korántsem volt ez problémamentes, de adott némi biztonságot, és lehetőség nyílt az érdekek rejtett, de mégis hatásos érvényesítésére.25 A megváltozott viszonyok, a piacgazdasággal megjelenő egzisztenciális fenyegetettség és a szlovák nacionalizmus nyílt megjelenése a kisebbségi magyarságot váratlanul érte. Sem a többségi nemzethez való viszonyt illetően, sem pedig az anyaországgal való kapcsolatot tekintve nincs egységes álláspont és hatékonynak tekinthető politikai jövőkép. A legfőbb gond tehát az, hogy napjainkban semmilyen modell sem létezik, amelyet mindkét nép el tudna fogadni. Jegyzetek George Gerbner (2000): A média rejtett üzenete. Osiris-MTA ELTE kommunikációs kutató csoport Bp., 1. o. 2 David Riessman (1973): A magányos tömeg. Bp., Közgazdasági és Jogi Kiadó. 3 A legismertebb művek közé tartozik Viktor Klemperer (1984): A Harmadik Birodalom nyelve. Bp., Tömegkommunikációs Kutató Központ, valamint Herbert Marcuse (1990): Az egydimenziós ember. Bp., Kossuth Könyvkiadó. 4 Anthony Pratkins-Elliot Aronson (1992): Rábeszélő gép. Bp., AB-OVO, 46. o. 5 George Gerbner in.: 11. o. 6 Gianpietro Mazzoleni (2002): Politikai kommunikáció. Bp., Osiris, 221. o. 7 Bordás Sándor (2009): Az agresszív kód. Székesfehérvár, Kodolányi János Főiskola 8 Bordás Sándor im. 45. o. 9 Idézi Bordás Sándor 42. o. 10 A jelenséget Vamik Volkan az izraeli-palesztin konfliktus alapján írta le. Bővebben Vamik Volkan (2002): Ha az ellenségek beszélnek: Az arab izraeli tárgyalások pszichoanalitikus megfontolásai, Pannonhalmi Szemle X/1. 11 A kutatás 2008 őszén, valamint 2010 őszén zajlott. Ennek során a tartalomelemzés módszerével azt vizsgáltuk, hogy a magyar nemzetiséggel kapcsolatban milyen írások jelentek meg. Tudjuk, hogy a kutatás időbeli korlátai kifogásokat vethetnek föl, de nagyon jó kísérletnek tekinthető egy adott időszak politikai hangulatának a megismeréséhez és annak változásához. Az is közismert, hogy a nyomtatott sajtó hatása lényegesen hosszabb, mint a csak elektronikus újságírásé. Az egyik elemzett napilap, a Hospodárske noviny (Gazdasági Napilap) igen hosszú múltra tekint vissza, hiszen először 1899. január 5-én jelent meg. Jelenleg a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) politikai eszméit képviseli. A másik újság, a SME 1993 óta jelenik meg, liberálisabb hangvételű. Olvasói inkább az iskolázottabb, idegen nyelveket beszélő középréteg köréből kerülnek ki. 12 Eliot Aronson (1978): A társas lény. Bp., Közgazdasági és Jogi Kiadó, 194. o. 13 Bordás S. im.: 80. o. 14 A magyaroknak (nem?) görbe a lábuk… SME 21.4. 2008. 15 Ján Slota: Nálunk nem magyarok élnek, hanem magyarul beszélő szlovákok SME 4.1. 2008. 16 A magyarok számolják az áldozatokat. SME 7.10. 2008. 17 Magyarország külső ellenséget keres. H.N. 28.10. 2008. 18 A magyaroknak egyetlen aduja Ján Slota. H.N. 25.10. 2008. 19 A kapcsolatot Slota teszi tönkre. H.N. 16.9. 2008. 1


98

Nézőpont

H.N. 14.9. 2008. (apró hír). A magyar kártyáról, avagy Az Idióták Útmutatója a Felvidéki Túlélésről. SME 12.4. 2008. 22 A magyar–szlovák viszony megint zsákutcába jutott. SME 2.9. 2007. 23 A felmérés a 14-18 év közötti korosztályt érintette, tehát akik már a rendszerváltás után születtek A felvétel Komáromra és Nagymegyerre, tehát magyar többségű, de szlovákok által is lakott településekre korlátozódott . 24 Bordás Sándor im. 79. o. 25 Szakál Gyula (1997): Túlélési stratégiák, hatalmi manipulációk a szlovákiai magyarság körében (1957–1990). Nemzetiségi Dokumentációs Centrum, Pozsony – MTA-Politikai Tudományok Intézete – Műhely Kht., Pozsony–Budapest–Győr. 20 21

Limes

99

Műhely

Mácza Mihály

125 éves a komáromi múzeum (1886–2011)

Az idén, 2011-ben emlékezünk meg a komáromi múzeum létrehozásának 125. évfordulójáról. Megalapítását másfél évtizedes vajúdás előzte meg. A közeli ószőnyi római tábor régészeti leletanyagának megmentése érdekében Rómer Flóris, a magyar régészet egyik úttörője a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságának támogatásával már 1870–1871-ben szorgalmazta egy egyleti keretek között működő múzeum létrehozását Komáromban, kezdeményezését azonban a megye akkori vezetői nem támogatták, így terve meghiúsult. Ugyanakkor – már az 1860-as évek végétől – a komáromi bencés gimnáziumban oktatási célokra létrehoztak egy történelmi és régészeti emlékeket tartalmazó régiségtárat, melyet „múzeumnak” is neveztek. Régészeti leletek és egyéb régiségek szerepeltek az 1880. évi komáromi ipar- és terménykiállításon is, nagy sikert aratva a látogatók körében. Mindez ébren tartotta a múzeumalapítás gondolatát, melynek megvalósulásához újabb lendületet adott az Ószőny–Buda vasútvonal építése során előkerült további számos régészeti lelet megmentésének ügye. A helyi lapokban több felhívás jelent meg a megye és a város történelmi múltjának kutatását és e múlt tárgyi emlékeinek gyűjtését végző egylet létrehozására, melyek eredményeként 1886. december 19-én 116 taggal megalakult a Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet. Alapszabályzatát a belügyminiszter 1887. március 30-án hagyta jóvá, s az egylet 1887. április 17-i közgyűlésén hirdették ki. E dátumokhoz kötődik a komáromi múzeum megalapítása. A Történeti és Régészeti Egylet élén a polgármestertől a főispánig ott találjuk a város és a megye vezetőit, választmányának ténylegesen cselekvő személyiségei azonban a komáromi bencés gimnázium tanárai, elsősorban Gyulai Rudolf titkár, az egylet gyűjteményének megalapítója, aki e gyűjtemény értékesebb darabjaiból megrendezi és 1889. június 9-én megnyitja az első nyilvános kiállítást. Ő szerkeszti az egylet évkönyvét is, amelyből összesen hat jelenik meg – az 1887–1892. évekre vonatkozóak – „A Komárom-vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet évi Jelentése” címmel. Ezek mindegyike pontos és értékes adatokat tartalmaz az egylet vezetőségéről, tagságáról, előző évi működéséről, valamint a város és a megye történelmével foglalkozó tanulmányokat. Az egylet működésének első éveiben több tisztségviselője és tagjai is hatékonyan segítenek a történelmi és régészeti emlékek, a megye monográfiájának megírásához szükséges adatok gyűjtésében, az egylet néhány tudományos-ismeretterjesztő előadást is rendez, e kezdeti lendület azonban az 1890-es évek elején megtörik és fokozatosan passzivitás váltja fel: csökken a múzeumnak ajándékozott tárgyak száma, az egylet rendezvényeinek

Mácza Mihály

100

Műhely

látogatottsága, s a taglétszám is. Ez rontja az egylet pénzügyi helyzetét, mivel kiadásait a tagok alapítványaiból és a tagdíjakból fedezi. E hanyatláson nem segít a gyűjtemény 1897-ben történő áthelyezése az újonnan felépült Törvényszéki palotába, ahol ugyanazon év májusában Gyulai rendezésében anyagából megnyílik a második kiállítás. A gyűjtemény elhelyezése itt sem kielégítő, mert a kiállítás helyisége szűk, a látogatók részére pedig nehezen hozzáférhető. Miután Gyulai Rudolf, az egylet működésének motorja 1897 nyarán elköltözik Komáromból, már nincs, aki ébren tartsa tevékenységét. A múzeum fenntartása érdekében szükségessé válik újjászervezése. Az átszervezés csak 1900-ban valósul meg. Az egylet Komárom vármegyei és városi Muzeum-egyesület néven folytatja tevékenységét, kiegészítve azt a történelmen és régészeten kívül a néprajzzal és természetrajzzal. Négy osztálya élére külön gyűjteményőröket választ: a régészeti gyűjtemény őrévé Weszelovszky János járási albírót, aki 1904-ig az egyesület titkári tisztét is betölti; a történeti gyűjtemény őrévé Szendrey Imre polgári iskolai tanárt, tőle e tisztséget 1903-ban Alapy Gyula megyei levéltáros, 1904-ben pedig Ruisz Gyula, a bábolnai ménesbirtok jószágigazgatója veszi át; a néprajzi gyűjtemény őrévé Bathó Lajos megyei másodaljegyzőt, a természetrajzi gyűjtemény őrévé pedig Bottay Kálmán polgári leányiskolai tanárt. A múzeumot az egyesület a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének felügyelete alá helyezi, amivel szakmai segítséget és rendszeres évi állami segélyezést nyer muzeális tárgyak vásárlására. Gyűjteménye a régészeti ásatások és leletmentések anyagával is gyarapodik. Az ásatásokat Weszelovszky János vezeti, aki 1899 nyarán részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum első régészeti tanfolyamán. Egy képzőművészeti gyűjtemény létrehozása céljából az egyesület 1906-tól tudatosan gyűjti a képzőművészeti alkotásokat is. Ideiglenesen megoldódik a gyűjtemények elhelyezése. Az egyesület már újjáalakulása évében megkapja a várostól az ún. Esterházy-pavilont, amit Esterházy Miklós gróf építtetett az 1891. évi komáromi gazdasági és iparkiállításhoz, s utána a városnak adományozott. E díszes faépületben nyílik meg 1900. november 18-án a múzeum, a gyűjtemény harmadik kiállítása. Az egyesület – elődjéhez hasonlóan – rendszeresen megjelenteti évkönyveit A Komárom vármegyei és városi Muzeum-egyesület Értesítője címmel, melyeket az egyesület titkára (1900–1903 Weszelovszky János, 1904–1909 Alapy Gyula) szerkeszt. A komáromi bencés főgimnázium főépületének felépítése után – annak nagytermében – az egyesület 1908–1909-ben több színvonalas ismeretterjesztő előadást is rendez. A múzeum gyorsan gyarapodó gyűjteményeinek elhelyezésére az Esterházy-pavilon rövidesen kicsinek bizonyul, s a helyiség kérdését a Muzeum-egyesület úgy látja legcélszerűbben megoldhatónak, ha szorgalmazza egyesülését a Komáromban működő további két közművelődéssel foglalkozó intézménnyel, a Közművelődési Egyesülettel és a Vármegyei Könyvtárral, s ezekkel közösen felépíttetik központi székházukat. Alapy Gyula egyesületi titkár fáradozásának köszönhetően 1911-ben megvalósul a három intézmény egyesülése és létrejön a Jókai Közmívelődési és Muzeum Egyesület (röviden Jókai Egyesület), amely az 1912. október 11-én jóváhagyott alapszabályai szerint fő feladatának tekinti a nemzeti közművelődés terjesztését, a művészetek pártolását és ismertetését, a komáromi múzeum fenntartását, fejlesztését, gyűjteményeinek tudományos feldolgozását, számára és a megyei könyvtár részére végleges otthon biztosítását, valamint hogy Jókai Mór emlékére szobrot állítson és állandó színházat létesítsen Komáromban. Székháza – a Kultúrpalota – 1913-ban épül fel az egykori algimnázium telkén a magyar állam anyagi támogatásával, Hültl Dezső budapesti műegyetemi tanár tervei szerint, Nagy

Mácza Mihály

101

Műhely

Mihály komáromi építész irányításával, s 1913. november 29-én ünnepélyesen felavatják. Ugyanazon év végén az épület egyik szárnyába beköltözik a múzeum mintegy 15 ezer tárgyból álló gyűjteményével, amelyből 1914. április 12-én a Kultúrpalota öt termében kiállítás nyílik. A múzeumnak végre van otthona, s a Jókai Egyesület igyekszik valóra váltani az alapszabályaiban rögzített többi célkitűzést is: gyűjtést szervez Jókai szobrára, berendezi könyvtárát, 1913–1918 között 50 ismeretterjesztő előadást, 9 hangversenyt, 3 képző művészeti kiállítást rendez; 1913-tól 1916-ig Alapy Gyula szerkesztésében negyedévenként megjelenteti Komárom címmel a korábbi egyesületi évkönyvekhez hasonló folyóiratát. Közben az első világháború kirobbanása megszakítja a múzeum látogatását, mivel 1914 augusztusában a Jókai Egyesület felajánlására a Kultúrpalotában kisegítő hadikórházat rendeznek be, s az csak 1918 tavaszán költözik ki az épületből, amelyet éppen csak kitakarítanak és rendbe hoznak, ismét az eredeti küldetésétől eltérő célra veszik igénybe: az őszirózsás forradalom idején az 1918. november 3-án megalakuló helyi munkástanács foglalja le székhelyéül. Ezután – a csehszlovák katonai alakulatok 1919. január 10-én történt bevonulásáig – a Kultúrpalota forradalmi gyűlések és előadások színhelye, majd még néhány hónapig a szociáldemokrata pártszervezet székháza. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére bevezetett ostromállapot következtében 1919. április 25-én a rendőrkapitány bezáratja, s ezzel megszűnik politikai célokra való felhasználása. Bezárt székházát a Jókai Egyesület 1919. május 18-án kapja vissza, s azt Harmos Károly képkiállításával még ugyanabban a hónapban újra megnyitja a nagyközönség előtt, a múzeum állandó kiállítása azonban csak a gyűjtemények újjárendezése után, 1921-ben nyílik meg. Az új államba került Jókai Egyesület 1919 nyarán a megváltozott helyzethez alkalmazkodó programot fogad el, melynek gerincét a kisebbségvédelem, a csehszlovákiai magyarság nemzeti öntudatának, kulturális szervezettségének erősítése képezi. Ennek jegyében számos színvonalas rendezvényt (1919–1938 között 91 ismeretterjesztő előadást, 48 hangversenyt, 34 kiállítást, 15 emlékünnepélyt és 4 egyéb közművelődési rendezvényt), székházának nagytermében reprezentatív bálokat, színielőadásokat rendez, mindezzel Komáromot a felvidéki magyar kultúra egyik központjává fejlesztve, ugyanakkor a múzeum gyűjteményéről való gondoskodása a háttérbe szorul. A gyűjtemény gyarapodása messze elmarad az első világháború előttitől, noha a múzeum – nem nagy összegű, de rendszeres – anyagi támogatást kap a csehszlovák államtól. Ennek egyik oka Alapy Gyulának, a múzeum igazgatójának s egyben a Jókai Egyesület főtitkárának (1913-tól 1936. január 20-án bekövetkezett haláláig tölti be e tisztséget) más irányú, szerteágazó irodalmi, kulturális és politikai elfoglaltsága (a magyar polgári Országos Keresztényszocialista Párt tartománygyűlési képviselője), valamint bizalmatlansága a csehszlovák hatóságokkal és szakmai körökkel szemben, melyektől a múzeumot igyekezett elszigetelni. A harmincas évek elejére a múzeum gyűjteménye teljesen elhanyagolt állapotba kerül, a kiállítás termeit nem takarítják, keveset törődnek az újonnan szerzett tárgyak elrendezésével. E téren csak 1935-ben változik a helyzet, amikor a betegeskedő múzeumigazgató helyettesítésével megbízott Szombathy Viktor vezetésével kitakarítják és átrendezik a múzeumot. A kiállítás céljaira ekkorra már a korábbi négy terem helyett hat áll a múzeum rendelkezésére, mivel az épület több éven át bérelt termeiből 1935ben kiköltözik a város közélelmezési hivatala. A kiállítás átrendezése után az őskori és római kori gyűjtemény a földszinti két teremben marad, a történeti, az iparművészeti és

Mácza Mihály

102

A Kultúrpalota Hültl Dezső által készített tervezete

Esterházy-pavilon, a múzeum első különálló épülete, 1910. Fotó

Műhely

Mácza Mihály

103

Műhely

a néprajzi anyag pedig az emeleten, míg a két kiürített emeleti terembe az 1848/49-es gyűjtemény és az 1925-ben már egyszer kiállított Jókai emlékekből újonnan létrehozott Jókai-emlékszoba kerül. Az átrendezett múzeum a Jókai Egyesület megalakulásának 25. évfordulója alkalmával 1936 áprilisában nyílik meg. Megnyitását Alapy múzeumigazgató már nem érte meg. Halála után Szombathy Viktor kerül az igazgatói székbe. A hatóságok engedélyével és támogatásával ebben az időben valósítja meg a Jókai Egyesület régi tervét: közadakozásból szobrot emel Jókai Mórnak, melyet a Kultúrpalota udvarán állítanak fel, s 1937. november 28-án avatnak fel. A személyi változás folytán gondos kezekbe kerülő múzeum az első bécsi döntést követő államfordulat után is a Jókai Egyesület kezelésében marad, melynek alapszabályait az új államkeret hatóságainak elvárásai szerint módosítják. Szombathy Viktor múzeumigazgató 1939-ben összegyűjti az első Csehszlovák Köztársaság időszakára vonatkozó tárgyi emlékeket és ezeket egy külön teremben kiállítja, majd 1940 nyarán Budapestre költözik. Ezután a múzeum további átrendezés nélkül – nem állandó nyitvatartással – fogadja látogatóit egészen a front közeledtéig. 1944 januárjában gyűjteményének őskori és római kori tárgyait ládákba csomagolják és a közeli bencés székház alagsorában helyezik el. A front átvonulását a Kultúrpalota és a múzeum gyűjteménye nagyobb károsodás nélkül vészeli át. A második világháború után új fejezet kezdődik a múzeum életében: a Jókai Egyesület feloszlatásával megszűnik egyleti jellege, kezelését a csehszlovák állam veszi át. Az állam javára lefoglalt gyűjteményt már 1946-ban egy lelkes fiatal középiskolai tanár, Mikuláš Dušek visszahelyezi a régi tárlókba, s a felújított kiállítást megnyitja a látogatók előtt, majd a Komáromi Járási Közigazgatási Bizottság a gondjaira bízott gyűjteményből 1948-ban létrehozza az állami múzeumhálózat keretébe illeszkedő járási honismereti múzeumot, amely a következő évben – hatáskörének bővülésével – felveszi a Duna Menti Múzeum elnevezést. Működéséhez azonban hiányoztak a szükséges feltételek. A volt Kultúrpalotában a múzeum csak albérlő, mivel az épületet a Matica slovenská Komáromi Helyi Szervezete kapja meg, s abban berendezi kultúrházát, majd miután 1951-ben a szervezetet megszüntetik, az épületbe beköltözik a népművelési otthon, később ideiglenesen a járási könyvtár, itt van elhelyezve a Jókai Egyesület által létrehozott könyvtár, a járási levéltár. A hatvanas évek derekán (1964–1965-ben) a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság jóváhagyásával egy ruházati cikkeket árusító boltot is ideköltöztetnek, annak helyét foglalja el 1965-ben a művészeti alapiskola képzőművészeti és táncosztálya; az egyik teremben a komáromi ökölvívók tartják edzéseiket. Így a múzeum csupán az épület egyharmadát használhatja. Még súlyosabb gondot jelent a szakképzett muzeológusok hiánya az intézményben. 1955-ig csak egy alkalmazottja van a múzeumnak – a takarítónő. Az 1950-ben múzeumigazgatóvá kinevezett Mikuláš Dušek csak félállásban dolgozik az intézményben. 1955-ben e beosztásban – már teljes alkalmazásban – Róbert Skákala váltja fel, s ugyanebben az évben még egy konzervátor-preparátor kerül a múzeumba Kuczman Béla személyében. Az alkalmazottak száma ezután az ötvenes évek végéig nem változik. 1959-ben döntés születik az intézmény szakemberekkel való fokozatos feltöltéséről, s az igazgatón kívül egy történész, egy régész és egy néprajzkutató, valamint még két segéderő alkalmazása válik lehetővé, azonban a rossz munkakörülmények miatt a hatvanas években az alkalmazottak gyakran cserélődnek, s ez megnehezíti a folyamatos

Mácza Mihály

104

A múzeum főépülete, a volt Kultúrpalota

Az állandó régészeti kiállítás római terme

Műhely

Mácza Mihály

105

Műhely

munkavégzést. Személycserékre kerül sor az igazgatói székben is: 1964-ben Barta Márta történész, 1967 szeptemberében Jozef Orság történész kerül a múzeum élére. Ilyen körülmények között a múzeum gyűjteménye új tárgyakkal alig gyarapszik, sőt, mivel a háború alatt a tárgyakról készített nyilvántartása nagyrészt elkallódott, a gyűjtemény több tárgya rejtélyes módon eltűnik. A római kori gyűjtemény javarészét 1951-ben a pozsonyi Szlovák Múzeumba, a képzőművészeti gyűjtemény 67 darabját pedig 1957ben a bajmóci képtárba szállítják (később az elszállított tárgyak többsége visszakerül a komáromi múzeumba). A gyűjtemény tárgyairól csak 1955-től készül – külső munkatársak segítségével – rendszeres nyilvántartás. Az elavult állandó kiállítás két földszinti termét (az őskori és római anyagot) a múzeum igazgatója 1953-ban átrendezi, majd a következő évben a két emeleti teremben az újonnan beszerzett tárlókban elrendezi és megnyitja a feudalizmus korát dokumentáló kiállítást. Az emeleten kap később helyet a természetrajzi kiállítás is. Különféle évfordulók alkalmával a múzeum néhány időszaki kiállítást is rendez, pl. 1954-ben Jókai Mór halálának 50. évfordulójára Jókai-emlékkiállítást. 1967-ben a múzeum kezelésébe kerül a komáromi szerb ortodox templom, ahol ugyanazon év júniusában állandó jellegű egyházművészeti kiállítás nyílik. 1967-ben a múzeum épületéből kiköltöztetik a népművelési otthont, a művészeti alapiskolát és a járási levéltárat, döntés születik az épület felújításáról és kiürített helyiségeinek a múzeum céljaira való átalakításáról, továbbá az intézmény szakember-gárdájának bővítéséről. E fejlődési lehetőségek kiaknázását nagyban elősegíti az 1968. január 1-vel kinevezett új múzeumigazgató, Kajtár József ügyszerető munkája. Irányításával a múzeum dolgozói 1968-ban szétszedik az addigi állandó kiállítást, becsomagolják a gyűjtemény tárgyait, hogy megkezdődhessen az épület tatarozása, valamint elkészítik az új állandó kiállítás forgatókönyvét. Kezdeményezésére az intézmény művészettörténeti részleggel bővül, felújítva a képzőművészeti alkotások gyűjtését, s megkísérli visszaszerezni a Bajmócra elszállított alkotásokat (végül 34 kép és 3 szobor kerül vissza). Az emeleti részen még dolgoznak az épület felújításán, amikor 1970 áprilisában a földszinti teremben impozáns Lehár-emlékkiállítás nyílik a zeneszerző születésének centenáriumára, majd azt még ugyanazon évben több képzőművészeti kiállítás követi és 1970. november 16-án az emeleti hat teremben ünnepélyesen megnyitják az új állandó kiállítást, amely az őskortól 1918-ig mutatja be Komárom és vidéke történelmének tárgyi emlékeit, s az utolsó termében kiállított martosi parasztszoba berendezésével ízelítőt ad a vidék néprajzi sajátosságaiból is. A múzeumban megindul a tervszerű – és az intézményben alkalmazott szakképzett muzeológusok számának fokozatos növekedésével – egyre sokrétűbb és színvonalasabb tudományos kutatómunka, az intenzív gyűjtőmunka és közművelődési tevékenység. A hetvenes évek első felében végbement fejlődést érzékelteti, hogy 1968–1974 között a múzeum alkalmazottainak száma tízről huszonkettőre emelkedik, gyűjteménye pedig megháromszorozódik (eléri a 35 ezer darabot). Eredményei alapján 1975. január 1-vel a Duna Menti Múzeumot a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság irányítása alá helyezik, és területi hatáskörrel ruházzák fel (módszertanilag irányítja a dunaszerdahelyi, az érsekújvári és a galántai járási honismereti múzeumot). Ekkorra már kinövi a volt Kultúrpalota épületét: a gyűjtemény padlástérben kialakított raktárai megtelnek, egy-egy dolgozószobában több alkalmazott zsúfolódik össze, nincsenek szabad termek új állandó kiállítások létesítésére. A várostól a ráctemplom melletti bérházban kapott helyiségekben rendezi meg az állandó jellegű

Mácza Mihály

106

A Jókai-emlékkiállítás zöld terme

A Lehár Ferenc emlékkiállítás

Műhely

Mácza Mihály

107

Műhely

Jókai-emlékkiállítást, amely az író születésének 150. évfordulója alkalmával 1975-ben nyílik meg, majd ugyanabban az évben egy régi martosi parasztházban falumúzeumot nyit. A következő évben egy állandó jellegű munkásmozgalmi kiállítás létesítésére megkapja a volt Zichy-palota emeletének egy részét, majd az említett kiállítás bővítésére a nyolcvanas évek derekán az épület emeletének további termeit. A Jókai-emlékkiállítással szomszédos helyiségekben 1980-ben megnyílik a múzeum Lehár-emlékkiállítása. Az újonnan szerzett épületekben az intézmény néhány dolgozószobát és raktárt is létesíthet, s ezzel részben megoldja a helyiséghiányból eredő problémáit. Az állandó kiállításokon kívül a múzeum 1970-től a nyolcvanas évek végéig évente átlagosan 12 időszaki kiállítást rendez. Ezek többsége képzőművészeti kiállítás, de minden évben van két-három jelentősebb helytörténeti, iparművészeti, természetrajzi, illetve néprajzi kiállítás is, melyeket a múzeum szakemberei a raktáron lévő tárgyegyüttesekből állítanak össze, vagy készen vesznek át más intézményektől. Az ideiglenes kiállítások jelentősen növelik a múzeum látogatottságát: a közönség megszokja, hogy a Duna Menti Múzeumban mindig van új, érdekes és hasznos látnivaló. Kiállításait az intézmény meghívókkal, falragaszokkal, valamint a sajtóban is rendszeresen propagálja, a jelentősebbekhez tartalmas katalógusokat ad ki. Mindennek eredményeként a nyolcvanas évek közepére a látogatók száma 35 ezer fölé emelkedik, azaz a másfél évtized előtti látogatottság ötszörösére. A kiállításokon kívül a hetvenes évek derekától a múzeum nagyobb figyelmet fordít a közművelődési tevékenység egyéb formáinak alkalmazására is. Szakemberei a nagyközönség részére várostörténeti előadássorozatot rendeznek, a tömegszervezetek, üzemek, iskolák felkérésére a saját kutatásaik eredményeit ismertető előadásokat tartanak, tudományos tanácskozásokat rendeznek, több esetben nemzetközi részvétellel. Az iskolákkal együttműködve az állandó és időszaki kiállítások termeiben a tanulók részére történelem, biológia, esztétikai nevelés órákat szerveznek, ifjúsági biológiai és honismereti szakköröket vezetnek, a múzeum főépületének nagytermében hangversenyek sorozata valósul meg. Ezekben az években lendül fel a múzeum munkája iránt érdeklődő amatőr gyűjtőket tömörítő Múzeumbarátok Körének tevékenysége is. Az 1972. március 21-én 20 taggal alakult társaságnak a nyolcvanas években már több mint hetven tevékeny tagja van, akik hatékonyan segítik a muzeológusok gyűjtőmunkáját, az intézmény közművelődési rendezvényeinek megvalósítását és a komáromi műemlékek megóvását. A gyűjtőmunka és az ezzel szorosan összefüggő tudományos kutatómunka eredményeit a muzeológusok a szaklapokban vagy a múzeum kiadványaiban közzétett tanulmányaikban, illetve a heti- és napilapokban megjelenő ismeretterjesztő cikkeikben publikálják. 1979-től a múzeum kétnyelvű (szlovák–magyar) évkönyvet jelentet meg, amely szakembereinek tanulmányait közli és beszámol az intézmény tevékenységéről. Mivel az intézmény többségében magyar népességű területen működik, egyéb kiadványai és kiállításainak feliratai is következetesen kétnyelvűek, alkalmazottai – a hallgatóság igényei szerint – képesek mindkét nyelven megtartani előadásaikat, illetve a tárlatvezetéseket. A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas években szinte minden esztendőben emelkedik a múzeum alkalmazottainak létszáma. Munkájukat 1978-ig közvetlenül az igazgató irányítja, az említett év elején az intézményben négy osztály alakul. A természettudományi osztály élére Binder Pál mérnök, zoológus kerül, aki szakterületén belül elsősorban ornitológiával foglalkozik. Ezen az osztályon egy entomológus (Csütörtöky József mérnök) és egy botanikus (Török Tihamérné mérnök, később dr. Dorotovič Csilla), valamint egy preparátor (Szuri József) dolgozik. A társadalomtudományi osztály

Mácza Mihály

108

Műhely

munkáját Mácza Mihály irányítja, aki az intézmény egyik történészeként a régió újkori történelmével foglalkozik. Osztályán két régész (dr. Ratimorszky Piroska és dr. Trugly Sándor), a feudalizmus korával foglalkozó történész (Tok Béla), két néprajzkutató (dr. Gaálné Šťastny Ida – tárgyi néprajz és dr. Fehérváry Magda – szellemi néprajz), egy művészettörténész (1979-ig Szuchy M. Emil, majd 1985-ig Farkas Veronika, ezt követően e státusz betöltetlen), 1980–1984 között egy irodalomtörténész (Antalné Paulisz Júlia), valamint a múzeum fényképésze (Bíró Béla) és restaurátora (Roman Greškovič, később Deminger Hajnalka) dolgozik. A közművelődési osztályt a jelenkorral foglalkozó történész, Virágh József vezeti 1987 augusztusáig, amikor kilép a múzeum kötelékéből. Ezen az osztályon dolgozik a dokumentátor (Vidovenecné Polák Ágnes) és a tárlatvezetők. Az intézmény működéséhez szükséges alapfeltételeket biztosító gazdasági osztályt Tóth Zsuzsa irányítja. Ebben a felállásban emlékeznek meg a múzeum megalakulásának századik évfordulójáról 1986 decemberében egy házi ünnepséggel, majd 1987 áprilisában a szlovákiai múzeumok képviselőinek jelenlétében rendezett emléküléssel, és az intézmény addigi munkáját bemutató kiállítással. A centenárium alkalmával a komáromi múzeum történetét a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó könyvalakban jelenteti meg, amelyből az érdeklődők részletekbe menően tájékozódhatnak a jubiláló intézmény addigi tevékenységéről. A nyolcvanas évek második felében a múzeum további fejlődését leginkább a helyiséghiány akadályozza. E probléma részleges megoldását szolgálja a Zichy-palota bal épületszárnyának felújítása, ahol az igazgatóság dolgozószobák és műhelyek létesítését tervezi, valamint a komáromi erődrendszer VI. bástyájának rekonstrukciója, ahol – miután ez az erődrész a múzeum kezelésébe került – egy vártörténeti, valamint a Duna menti síkság flóráját és faunáját bemutató állandó kiállítás kapott volna helyet. Még e munkálatok befejezése előtt sor kerül a „ bársonyos forradalomra” , amely a múzeum életébe is változásokat hoz, annál inkább, mert a rendszerváltással majdnem egyszerre, 1990 tavaszán nyugdíjba megy Kajtár József igazgató, aki valóban sokat tett az intézmény fejlesztéséért. Amikor 1968-ban átvette a múzeum irányítását, az intézménynek 10 alkalmazottja, 2 állandó kiállítása és évi 7918 látogatója volt, gyűjteményeiben pedig mintegy 14 ezer nyilvántartott tárgy szerepelt; a nyugdíjba vonulása előtt, 1989 végén a múzeumnak 35 alkalmazottja volt, köztük 12 muzeológus, négy épületben 6 állandó kiállítása, évi 32 938 látogatója, gyűjteményeiben pedig 122 332 tárgy. 1990. május 1-től pályázat útján Csütörtöky József mérnök került az igazgatói székbe. A kinevezését kísérő belső viták nem használtak az intézménynek. A munka kisebb zökkenőkkel folyik tovább, noha a Szlovák Köztársaság Művelődési Minisztériumának irányítása alá kerülő múzeum a korábbinál kisebb anyagi támogatáshoz jut, s a viszonylag alacsony fizetések miatt néhány muzeológusa más pályát választ. Változásokra kerül sor a múzeum belső életében is. Az igazgató-helyettesé kinevezett Mácza Mihály a közművelődési osztály vezetését veszi át, a társadalomtudományi osztály élére pedig dr. Trugly Sándor kerül. A művelődési minisztérium által 1991. április 1-én kiadott új alapítólevél szerint a Duna Menti Múzeum regionális és egyben a szlovákiai magyarság központi múzeuma lett. Ennek értelmében 1991 októberében létrejön a múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya dr. Liszka József néprajzkutató vezetésével, amely Dél-Szlovákiában megkezdi a felvidéki magyarság történelmével, művelődéstörténetével, néprajzával kapcsolatos kutatómunka szervezését, a Szlovákiában megjelenő magyar folyóiratok és újságok gyűjtését, néhány érdekes időszaki kiállítást és több nemzetközi tudományos

Mácza Mihály

109

Műhely

konferenciát, Múzeumi esték címmel előadássorozatot rendez, munkája eredményeit kiadványokban publikálja. A kilencvenes évek első felében a múzeum többi osztályának szakemberei is folytatják sokrétű kutatómunkájukat, melynek eredményeit a múzeum évkönyvében, szaklapokban és önálló kötetekben teszik közzé. Évente 11 időszaki kiállítást, számos ismeretterjesztő előadást rendeznek. Új állandó kiállítások is nyílnak: a múzeum főépületének nagytermében 1991-ben a történeti képtár, a Zichy-palotában 1992-ben Komárom 1849–1945 címmel várostörténeti kiállítás, a komáromi erődvonal felújított VI. bástyájában pedig 1993-ban egy római kőtár (az oda tervezett vártörténeti és természetrajzi kiállítást a helyiségek levegőjének rendkívül magas nedvességtartalma hiúsította meg). Az erőd környezetében létesített kőtár 1994-ben elnyerte az EURÓPA NOSTRA-díjat. A szűkösebb anyagi lehetőségek miatt ebben az időszakban csökkent a múzeum kiadványainak és a megvásárolható műtárgyaknak a száma, így gyűjteményeinek gyarapodása a korábbi évekhez viszonyítva szerényebb. A megváltozott társadalmi közegben mintegy a felére csökkent a múzeum látogatottsága. A kilencvenes évek derekán, 1995-ben a Duna Menti Múzeumnak 25 alkalmazottja van, ebből 7 fő muzeológus; gyűjteményeiben 127 563 tárgy szerepel, hét álladó kiállítását és az időszaki kiállításokat összesen 15 132 látogató tekinti meg. Az 1995. év végén a komáromi múzeumot is eléri a Mečiar-kormányzat „rendcsinálási” igyekezete. 1995. december 19-én a művelődési minisztérium minden indok nélkül felmenti tisztségéből Csütörtöky József múzeumigazgatót, és helyére pályázat mellőzésével 1996. január 1-i hatállyal kinevezi Helena Lehotskát, aki korábban az egyik komáromi szlovák általános iskolában tanította a történelmet. A múzeum volt igazgatója ígéretet kap, hogy 1996. január 1-től megalakulhat a különálló magyar nemzetiségi múzeum, s annak ő lesz az igazgatója. Ebből mindössze annyi valósult meg, hogy – miután dr. Liszka egy megnyert pályázat alapján másfél évre Németországba távozik – ideiglenesen Csütörtöky József veszi át a múzeum nemzetiségi osztályának vezetését, amelynek tevékenysége ebben az időben gyakorlatilag a többi szlovákiai nemzetiségi (ruszin, német, zsidó, roma) múzeummal közösen rendezett vándorkiállítás létrehozásában merül ki. Az új igazgatónő minden igyekezete arra irányult, hogy megváltoztassa a múzeum jellegét: eltávolíttatja az ajtók névtábláinak, a kiállítások feliratainak magyar szövegét. 1996. május l-től minden indoklás nélkül leváltja igazgató-helyettesi tisztségéből Mácza Mihályt, és ugyanakkor alkalmazza Alexander Reško agrármérnököt, aki a múzeum szervezeti rendjében addig nem ismert beosztásban válik segítőjévé, majd később rábízza az intézmény legújabb kori történeti gyűjteményének kezelését. Röviddel ezt követően még négy szlovák nemzetiségű személyt alkalmazott különféle beosztásokban. 1996 augusztusában, július 1-ig visszamenő hatállyal megszűnik a múzeum jogalanyisága, s az intézmény a komáromi Jókai Színházzal, a Komáromi Járási Könyvtárral és a Komáromi Regionális Kulturális Központtal együtt a művelődési intézmények átszervezett irányításának megfelelően az újonnan létrehozott járási intendatúra alá kerül. Ennek élén MUDr. Alexander Mrázik áll, aki korábban a Matica slovenská tisztségviselőjeként vált hírhedtté. Mindez részét képezi annak az általános támadásnak, melyet az akkori nacionalista szlovák kormányzat indít a magyar sajtó, iskolák, művelődési intézmények és szervezetek ellen. Ennek további megnyilvánulására 1997 nyarán kerül sor a komáromi múzeumban, amikor a németországi tanulmányútjáról visszatérő dr. Liszka Józsefet és feleségét, a nemzetiségi osztály dokumentátorát Lehotská igazgatónő nem helyezi vissza korábbi beosztásukba, mire a nevezettek – a múzeum nagy kárá-

Mácza Mihály

110

A Zichy-palota

Az újkori történeti kiállítás szecessziós ebédlője

Műhely

Mácza Mihály

111

Műhely

ra – eltávoznak az intézményből. A nemzetiségi osztály élére ezután Alexander Reško mérnök került. Szlovákia új területi-közigazgatási felosztása következtében 1997 januárjától a múzeum (pontosabban ekkor már a komáromi intendatúra) felettes szerve a minisztérium helyett a Nyitrai Kerületi Hivatal lett. A múzeum tapasztalt szakember-gárdája e megváltozott körülmények között is teszi a dolgát: tudományos kutatómunkájának eredményei újabb tanulmányokban, önálló kötetekben öltenek testet, s ha mérsékelten is, de tovább gyarapodnak a múzeum gyűjteményei. Az 1996–98 között rendezett érdekes időszaki kiállítások (pl. a Régi órák, Lakodalom Szlovákiában, Zambiai emlékek, A Duna mente élővilága, 100 éves a komáromi hajóépítés c. kiállítások) eredményeként a múzeum látogatottsága is emelkedik. Az intézmény szakemberei 1997-ben színvonalas kiállítást állítanak össze a múzeum fennállásának 110 évfordulója alkalmából, az igazgatónő azon ígéretében bízva, hogy e kiállításon magyar feliratokat is használhatnak. Lehotská igazgató asszony azonban a megnyitó előtti napon a magyar feliratokat eltávolíttatja. Ezekben a megpróbáltatásokkal teli esztendőkben is folytatja aktív tevékenységét a Múzeumbarátok Köre, amely 1997. március 21-én ünnepi közgyűléssel emlékezik meg fennállásának negyedszázados évfordulójáról, s a jubileum alkalmából a Komáromi Városi Önkormányzat támogatásával, titkárának, Mácza Mihálynak összeállításában megjelenik az addigi tevékenységét összefoglaló kiadvány. A Komáromi Városi Önkormányzat az évforduló alkalmával a Komáromi Múzeumbarátok Körének PRO URBE városi díjat adományoz városvédő igyekezete elismeréseként. Az 1998 őszén tartott szlovákiai parlamenti választások a Mečiar-kormányzat menesztését eredményezték, s az ezt követő politikai változások a komáromi múzeumban is éreztetik hatásukat. Miután a Magyar Koalíció Pártja is kormánypárt lett, e sorok írója 1999 januárjától ideiglenesen felvállalja a komáromi járási intendáns tisztségét azzal a megbízással, hogy az intézményt három hónapon belül számolja fel. Így kezdeményezheti Helena Lehotská menesztését az igazgatói székből, ami 1999. január 31-vel meg is történt. A Nyitrai Kerületi Hivatal 1999. február l-től ismét Csütörtöky József mérnököt nevezi ki az intézmény élére. Az intendatúra felszámolását követően a múzeum 1999. április 1-től visszanyeri jogalanyiságát. Az új alapítólevél értelmében kidolgozott szervezési szabályzat szerint két főosztály alakul – a regionális és a nemzetiségi, valamint egy közművelődési és egy gazdasági osztály. A regionális főosztály vezetésével – a pályázat útján tisztségében 1999. június 15-től véglegesített – Csütörtöky József igazgató dr. Gaál Idát bízza meg, a nemzetiségi osztály élére Varga Lídia néprajzkutató kerül. A közművelődési osztály új vezetője Polák Ágnes lesz, a gazdasági osztály munkáját továbbra is Tóth Zsuzsa irányítja. A leváltott igazgatónő és az általa alkalmazott munkatársak többsége rövid időn belül elhagyja a múzeumot, ami fiatal szakemberek felvételét, az intézményben már időszerű fokozatos nemzedékváltást teszi lehetővé. Három fiatal szakember kerül a múzeumba: 1999 decemberében Fehér Csaba történész, 2000 januárjában Dikácz Norbert történész és 2002 áprilisában Tóth Imre néprajzkutató. A Nyitrai Kerületi Hivatal 1999-ben tetemes összeggel csökkenti a múzeum dotálását, és viszonylag kevés pénzből kénytelen működni az intézmény a következő két évben is, így nem folytatódik a múzeum évkönyvének megjelentetése, s ebben az időszakban a számos időszaki kiállítás (1999-ben 20, 2000-ben 16, 2001-ben 13) plakátjain és meghívóin kívül a múzeumnak egyéb kiadványa nincs.

Mácza Mihály

112

Az erődvonal VI. bástyája a római kőtárral

A római kőtár

Műhely

Mácza Mihály

113

Műhely

1999-ben a helyi ortodox egyház visszakapja a Nádor u. 32. sz. alatti épületét, amelyben a múzeum állandó Jókai- és Lehár-emlékkiállítása, valamint entomológiai gyűjteményének raktára van. A múzeum által használt helyiségekért az egyház olyan magas bérleti díjat kér, amit az intézmény nem képes megfizetni. Ezért 2000 márciusában a főépület raktáraiba kerül a szétszedett Jókai- és Lehár-emlékkiállítás anyaga, illetve a mintegy 50 ezer rovart tartalmazó entomológiai gyűjtemény. 2000 márciusának végén a múzeum igazgatósága átadja az ortodox egyháznak a helyi szerb ortodox templom (ráctemplom) berendezésének kezelését is, és ezzel megszűnik az intézmény állandó egyházművészeti kiállítása. A Jókai- és Lehár-emlékkiállítás újrarendezéséhez új helyiségek kellenek. A múzeum igazgatóságának kérésére Komárom Város Önkormányzata 2000 novemberében ingyenesen átadja a Zichy-palota további emeleti helyiségeit. Ezt követően a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram Igazgatósága, valamint a város önkormányzatának hathatós anyagi támogatásával megkezdődhet a Zichy-palota helyiségeinek felújítása, és a tervezett kiállítások megvalósításához szükséges átalakítás. E munkálatok egy részét 2002-ben már a múzeum finanszírozza, miután ebben az évben az állami költségvetésből 5 millió szlovák koronát kap épületeinek felújítására. Az intézmény helyzetén sokat javít az a tény is, hogy 2002. április 1-től fenntartását az újonnan alakult Nyitra Megyei Önkormányzat veszi át (a megyei képviselők többségét a választások alapján a Magyar Koalíció Pártja delegálhatja). A megyei önkormányzattól a múzeum új alapítólevelet kap, amely az intézmény elnevezésében is rögzíti regionális és országos feladatait. E kettős küldetést A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma egyre sikeresebben igyekszik ellátni. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával elkészítteti a kiterjedt komáromi erődrendszer makettjét, s azt egy időszaki kiállításon – az erődrendszert dokumentáló fényképekkel kiegészítve – 2002 márciusában bemutatja a közönségnek, majd az végleges helyére, a VI. bástyába kerül. A városi önkormányzat anyagi hozzájárulásával szintén 2002-ben sikerül restauráltatni, és így átmenteni az utókornak Komárom város 1896-ban készült történelmi zászlaját. A Zichy-palota felújított helyiségeiben - 170 négyzetméternyi területen - Jókai Mór halálának évfordulóján, 2002. május 5-én Komárom neves szülöttei: Jókai Mór, Lehár Ferenc címmel megnyílik a múzeum új állandó kiállítása, mellette egy új kiállító-terem létesül kamarajellegű kiállítások megrendezésére. Az új állandó kiállításhoz a múzeum háromnyelvű katalógust jelentet meg, valamint egy leporellót Jókai Mór komáromi emlékhelyeinek képeivel. Szintén három nyelven (magyarul, szlovákul, németül) elkészül az intézmény Római kőtárának katalógusa. A múzeum átszervezett nemzetiségi főosztálya – melynek élére 2002 áprilisában Mácza Mihály kerül – a következő év májusában a felvidéki magyar népviseleteket bemutató nagyszabású kiállítást rendez Tóth Imre forgatókönyve és gyűjtése alapján. 2003 márciusában sikerül befejezni a múzeum főépületének még 1997-ben elkezdett tetőjavítását, ősszel elkészül az épület homlokzatának felújítása és nagytermének átalakítása. A múzeum a Duna Menti Könyvtárral (ma Szinnyei József Könyvtár) közösen 2002-ben a megyei önkormányzattól megkapja a volt adóhivatal épületét, melynek felújítása után termeiben lehetőség nyílik egy állandó természetrajzi kiállítás és egyéb kiállítások létrehozására. 2004 tavaszán a Nyitra Megyei Önkormányzat által biztosított támogatással sikerült felújítani és díszteremmé átalakítani a múzeum főépületének nagytermét, ahol az intézmény képzőművészeti gyűjteményének legszebb – nagyrészt történelmi személyeket és eseményeket ábrázoló képei – kaptak helyet, köztük a Komáromi Kacz Endre által

Mácza Mihály

114

Műhely

festett II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos portré, melyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának anyagi támogatásával restauráltak. A felújított díszterem ünnepélyes átadására 2004. április 30-án került sor. A Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának anyagi támogatásával 2004 őszén elkészült a múzeum főépületének éjjeli megvilágítása. Jókai Mór halálának 100. évfordulója alkalmával a múzeum 2004. május 5-én Jókai Mór Emléknapot rendezett, melyen irodalomtörténészek méltatták a neves író munkásságát, a résztvevők megkoszorúzták az író szobrát a múzeum udvarán, a díszteremben pedig a Jókai Színház művészeinek előadására került sor. Az emléknapon elhangzott előadások anyagát Jókai Emléknap Komáromban 2004. május 5. címmel múzeumunk önálló kiadványban jelentette meg a Komáromi KT Könyv- és Lapkiadónál. A 2004ben rendezett kiállítások közül külön említést érdemel a németországi Weissenfelsből és Kornwestheimből hozott, a Komáromi Napok keretében bemutatott Lépésről-lépésre c. cipőtörténeti kiállítás, illetve a felvidéki magyarság második világháború utáni deportálását és kitelepítését dokumentáló, szeptember 24-én megnyitott Magyar Kálvária 1945–1948 c. kiállítás, melyet Fehér Csaba történész állított össze. A külföldi múzeumokkal létesített partnerkapcsolatok keretében a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Laczkó Dezső Múzeuma 2004 májusában a Balaton-felvidék népéletét bemutató kiállítással mutatkozott be intézményünkben a két múzeum 2003. március 14-én kötött partneri szerződése értelmében, ugyanazon év szeptemberében pedig a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma mutatkozott be az intézmény történetét és gyűjteményeit ismertető kiállítással a megalakulásának 125. évfordulóját ünnepelő sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Ebből az alkalomból a két intézmény együttműködési szerződést kötött. Múzeumunk 2004-ben társrendezője volt a Martosi Országos Pünkösdi Ünnepségeknek és a népi mesterségek nyári táborának. A múzeumban Mácza Mihály vezetésével tovább működött a közel száztagú Múzeumbarátok Köre, valamint Fehér Csaba és Tóth Imre vezetésével diákok részére az Alapy Gyula Történelmi Filmklub. 2005. január 1-től új igazgató került a múzeum élére Fehér Csaba történész személyében, s ez jelentős változásokat hozott az intézmény életében. A négy osztály helyett kettő alakult, az újonnan kinevezett igazgató-helyettesek: Tóth Imre és dr. Trugly Sándor vezetésével. A szakembergárda Kovács Csomor Endre múzeumpedagógussal és Sárközi János művelődésszervezővel bővült, távozott viszont az intézményből Csütörtöky József entomológus. A múzeum 2005-ben pályázat útján 2 000 000 koronát kapott az SzK Kulturális Minisztériumától az Izsa melletti római katonai táborhely rekonstruálására, illetve 150 000 forintot Budapestről, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától a gyűjteményében található biedermeier ülőgarnitúra felújítására. Jelentősen – 46 műalkotással – gyarapodott a képzőművészeti gyűjtemény, miután Ferenczy Anna, a Jókai Színház érdemes művésze a múzeumnak adományozta értékes magángyűjteményét. A 2005-ben rendezett időszaki kiállítások közül a látogatók legnagyobb érdeklődését az 1965-ös csallóközi nagy árvizet bemutató tárlat váltotta ki, amelyet az udvardi Carisma TV segítségével készült dokumentumfilm egészített ki. A kiállítást a járás négy községében is bemutatták. 2005 januárjától a főépület földszinti folyosóján A hónap műtárgya címmel az intézmény szakemberei a gyűjtemények raktárban fekvő értékes műtárgyait állították ki. A komáromi Helios Fotóklub vezetőségének kérésére a Zichy-palota emeleti folyosóján fényképkiállítások sora valósult meg.

Mácza Mihály

115

Műhely

A múzeum 2005-ben is ápolta nemzetközi kapcsolatait: április 20-án főépületében került sor a Nyitra Megyei Önkormányzat és a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés kulturális együttműködését rögzítő szerződés aláírására, a Múzeumi Világnap keretében intézményünk bemutatkozott a Múzeumi Majális 2005 c. fesztiválon Budapesten, szakemberei részt vettek a hagyományos Jókai Napokon Balatonfüreden, szeptemberben a Székely Napok a Felvidéken c. rendezvény keretében filmvetítéssel illusztrált szakelőadások hangzottak el a múzeum dísztermében, és a Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 125. alkalmából e múzeumot bemutató kiállítás nyílt intézményünkben, majd októberben a Felvidéki Napok keretében szakembereink előadásokat tartottak és műsorokat szerveztek több székelyföldi városban, községben. A múzeum társrendezője volt 2005-ben is a Martosi Országos Pünkösdi Ünnepségnek, a népművészet és népi mesterségek nyári táborának, továbbá a Csicsói Napoknak, s alkalmi kiállítással egybekötött Szent István-napi emlékünnepséget rendezett. A komáromi általános iskolák tanulói részére várostörténeti vetélkedőt és biológiai olimpiászt szervezett. A Kassai Kormányprogram kihirdetésének 60. évfordulója alkalmából április 5-én emlékülést rendezett, ahol e napot a felvidéki magyarság emléknapjává nyilvánították. 2005 júniusában megrendezte a Múzeumok éjszakáját. Nyitra Megye Önkormányzatának döntése alapján 2005. július 5-ével a múzeum kezelésébe került a főépületében elhelyezett történeti könyvtár. Kezelésére Fekete Piroska személyében könyvtáros került a múzeumba, s elkezdődött dolgozószobájának, valamint az olvasóteremnek a kialakítása. A munkálatok befejeztével szeptember 16-án került sor a könyvtár és a számítógépekkel ellátott olvasóterem ünnepélyes átadására, s ugyanekkor a könyvtárat alapítójáról Kultsár István Könyvtárrá neveztek át, felavatva a névadó új portréját az olvasóterem falán. A Zichy-palotában a múzeumpedagógia céljaira két tanterem létesült, s felújították az audiovizuális előadótermet, amelyet múzeumunk egykori igazgatójáról Alapy Gyula előadóteremnek neveztek el és december 16-án ünnepélyesen átadtak rendeltetésének. A volt adóhivatal épületének felújítása 2005-ben kezdődött a múzeum és a Szinnyei József Könyvtár céljaira, s befejezték a múzeumudvar felújításának első szakaszát. Intézményünk 2005 májusától Múzeumi Hírlevél címmel megjelenteti havilapját, és hét év szüneteltetés után ismét kiadta évkönyvét A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma 2005.évi Értesítője címmel, amelyben Tóth Imre szerkesztésében 287 színes oldalon a múzeumi élet és munka eredményei, a muzeológusok tudományos tanulmányai, a partnermúzeumok szakembereinek és az intézmény külső munkatársainak írásai olvashatóak. 2005 őszétől további személyi változásokra került sor. Dr. Trugly Sándor régész, az év végén pedig Tóth Imre néprajzkutató és dr. Gaál Ida művészettörténész távozott az intézményből. Ezt követően a szakdolgozók munkáját az osztályvezetővé kinevezett Dikácz Norbert koordinálta, a kisegítő személyzet munkáját pedig Pintér Márta. Új művészettörténészként Szabó Csekei Tímea, néprajzkutatóként dr. Sipos Anna került az intézménybe. A 2006 nyarán távozó Kovács Csomor Endre múzeumpedagógus helyére szeptembertől Paterka Pál került, aki egyben az intézmény régészének feladatkörét is ellátta. Annak dacára, hogy a megyei választások eredményeként bekövetkezett változások kedvezőtlenül érintették a múzeum költségvetését, 2006-ban is rendkívül gazdag és sokrétű közművelődési tevékenységet végzett. Dísztermében előadások, hangversenyek hangzottak el, konferenciák, emlékestek valósultak meg. Az intézmény fennállásának

Mácza Mihály

116

Műhely

120. évfordulóján a múzeum igazgatósága a jubileumi év nyitányaként február 18-án a díszteremben Jókai Bált rendezett, felújítva a két világháború közötti reprezentatív bálok hagyományát. Sor került a II. Székely Napok a Felvidéken, illetve a II. Felvidéki Napok a Székelyföldön elnevezésű rendezvényekre, valamint a magyarság történelmi évfordulóihoz kötődő emlékünnepségekre. A felújított Jókai Egyesület a Kultúrpalota, a mai múzeumi főépület falára Alapy Gyula-emléktáblát készíttetett, melyet 2006. augusztus 20-án avattak fel. A Zichy-palota audiovizuális termében számos múzeumpedagógiai előadás hangzott el, s az intézmény múzeumpedagógusa az iskolákban is tartott foglalkozásokat. A Zichy-palota folyosóján a Helios Fotóklub további fényképkiállításokat rendezett, a múzeum főépületében pedig havi rendszerességgel bemutatták A hónap műtárgyát. Folytatta tevékenységét a Múzeumbarátok Köre is. A múzeum által 2006-ban rendezett kiállítások közül említést érdemel a Ferenczy Anna képadományából készült kiállítás, melyet Jurás Éva tűzzománcainak és art protisainak tárlata egészített ki, valamint Janiga József festő életmű-kiállítása és a Vadászszövetséggel együttműködve megvalósított Vadásztrófeák 2005 c. kiállítás. Továbbá a Komárom egykor és ma c. történeti fényképkiállítás és az Ünnepek és találkozások c. néprajzi kiállítás, melyet dr. Sipos Anna, a múzeum néprajzkutatója a Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum szakembereivel együtt állított össze. Nagy érdeklődést váltott ki a Fehér Csaba történész, múzeumigazgató és PhDr. Ján Rajtár CSc., régész által összeállított A római tábor – a leányvári ásatások 100 éve c. kiállítás, valamint a múzeum szakembereinek segítségével Mácza Mihály által összeállított 120 éves a komáromi múzeum c. kiállítás. A jubileumhoz a múzeum egy képeslapot is kiadott. Az intézményen kívül rendezett jelentősebb kiállítások között említhető a Binder Pál mérnök által összeállított A Duna mente madárvilága (Liptószentmiklós, 2006. március) és a Természeti környezetünk c. kiállítás (Léva, 2006. március–április). A Fehér Csaba által összeállított Magyar Kálvária c. kiállítás angol nyelvű változatát, tablókiállítás formájában 2006 szeptemberében a brüsszeli Európa Parlamentben is bemutatták a kiállítás rendezőjének a felvidéki magyarság háború utáni meghurcoltatását leíró angol nyelvű könyvével (NEVER AGAIN 1945–1948) együtt. A 2006. szeptember 12-én megnyitott kiállítás alkalmával a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma is lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Az intézmény tevékenységét ismertető kiadványok mellett az érdeklődők egy számítógépen történt virtuális bemutatón is nyomon követhették a múzeum 120 évének eredményeit. Az intézmény szakdolgozóinak tanulmányai a 2006-os Értesítő számában, a múzeum életéről szóló híradások a Múzeumi Hírlevélben jelenhettek meg. A jubileumi évben, a múzeum igazgatóságával folytatott előzetes tárgyalások eredményeként a nemesócsai képviselő-testület 1 koronáért 50 évre a múzeumnak bérbe adta azt az eredeti állapotában lévő parasztházat – berendezésével, tartozékaival, valamint a községben szervezett néprajzi gyűjtés teljes anyagával –, amelyben tájházat létesíthet (végül, hosszabb idő elteltével a tájházat a község rendezte be). 2006 tavaszán sor került a Kultsár István Könyvtár helyiségének felújítására: falaira új vakolatréteg került és kicserélték elöregedett elektromos vezetékeit. Az év folyamán Feigl Miklósné békéscsabai könyvkötőmester (testvére a Komáromi Múzeumbarátok Körének tagja) felajánlotta, hogy a magyarországi Könyvkötők Ipartestületének több tagjával együtt szakszerűen, térítésmentesen felújítaná a múzeum könyvtárának néhány

Mácza Mihály

117

Műhely

régi könyvét. A megállapodást követően 2006. szeptember 14-én Győrben, a Könyvkötők Országos Ipartestületének éves közgyűlése alkalmával ünnepélyesen átadták a múzeum képviselőinek a nyolc könyvkötőmester által felújított 52 kötetet. 2006. november 22-én adták át rendeltetésének a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma, valamint a Szinnyei József Könyvtár részére a Nádor u. 8. sz. alatti felújított műemlék-épületet. Az épület telkén eredetileg a Ghyczy-kúria állt. Itt született Ghyczy Kálmán, Komárom országgyűlési képviselője, a magyar képviselőház elnöke, pénzügyminiszter. Az egykori kúria helyén a 19. század derekán épült a ma is álló ház, amelyben 1872-ig megyei törvényszék, 1872–1896 között királyi törvényszék, majd 1945-ig pénzügyigazgatóság és adóhivatal működött, később pedig a hajógyár tanoncainak kollégiumaként szolgált. A felújított épületben a múzeum új kiállítótermekhez, raktár- és irodahelyiségekhez jutott. Ugyanezen a napon került sor a teljesen felújított múzeumudvar átadására is. 2007-ben a múzeum 28 időszaki kiállítást rendezett. A legnagyobb érdeklődés (összesen 9486 látogató) az Emlékezés Zambiára című kiállítást és a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum „Gyermekemet az országért – a tatárjárás (1241–1242)” című vándorkiállítást kísérte. A múzeum főépületének előcsarnokában a látogatók megtekinthették a hónap műtárgyát. A 2007. év végén sikerült pontosítani a múzeum történeti gyűjteményében található egyik glóbusz alkotóját és készítésének évét (W.J.Blaeu, Amsterdam, 1603). Így kiderült, hogy ez a legrégibb ismert glóbusz Szlovákiában. A Nyitrai Kerületi Önkormányzat 2007.10.29-i közgyűlésén módosította a múzeum Alapítólevelét, melynek értelmében a múzeum gyűjtőterülete a Nyitrai kerületre szűkült, és a múzeum neve „Podunajské múzeum v Komárne – Duna Menti Múzeum, Komárom” lett. Ezzel egyidőben pályázatot írt ki a múzeum igazgatói posztjának betöltésére és az intézmény élére, Csütörtöky József személyében a pályázat eredményének kihirdetéséig ideiglenesen új igazgatót nevezett ki. A 2007. év végéig 3 szakdolgozó és 4 műszaki és adminisztrációs feladatokat ellátó alkalmazott munkaviszonya megszűnt a múzeumban, novemberben viszont az alkalmazottak létszáma egy restaurátorral bővült. A Nyitrai Kerületi Önkormányzat 2007.10.29-i határozata értelmében 2008.1.1-től hatályba lépett a múzeum új szervezeti felépítése és elkészült az új szervezési rendje, amely az intézmény alkalmazottait két főosztályba sorolja: a múzeumi főtevékenységek és dokumentáció, illetve a gazdasági főosztályba. A 2008 januárjában lezajlott pályázat eredményeként 2008.2.15-től Csütörtöky József mérnök, a tudományok kandidátusa lett a Duna Menti Múzeum igazgatója. A múzeumnak 2008-ban 6 állandó és 33 időszaki kiállítása volt, ezeket összesen 9580 látogató tekintette meg. A legnagyobb érdeklődés a Törökök Szlovákia területén és a Visegrád évezredei című kiállításokat kísérte. Az adott évben az intézmény gyűjteményei 88 tárggyal gyarapodtak. A múzeum könyvtára 42 086 könyvtári egységgel rendelkezett, ezek közül 1495-öt kölcsönöztek ki az érdeklődők. A múzeum 2008-ban 23 személyt alkalmazott, köztük 9 szakdolgozót, akik 12 tudományos kutatói feladat megoldásán dolgoztak és 44 közművelődési rendezvényt szerveztek 2303 érdeklődő részvételével. Az intézményben 2 szakkör működött 145 taggal. A szakdolgozók számos konferencia, illetve szakmai társaság, bizottság munkájában vettek részt, és szakfolyóiratokban, napi- és hetilapokban megjelent írásaikkal népszerűsítették a múzeum tevékenységét. A múzeum az év folyamán 2 kiállítási katalógust és a 2008. év rendezvényeit ismertető naptárt jelentetett meg.

Mácza Mihály

118

Műhely

A múzeum és a könyvtár Nádor u. 8. alatti épülete

A martosi tájház első szobája

Fotók © Szabó László, AFIAP

Mácza Mihály

119

Műhely

2009-ben két régésszel és egy zoológussal bővült a múzeum szakembergárdája. Az intézmény szakdolgozói 12 régészeti, néprajzi, történeti és természettudományi jellegű tudományos feladat megoldásán dolgoztak. A múzeum 224 közművelődési rendezvényt szervezett, ezek közül a leglátogatottabb a Múzeumi Világnap alkalmával 2009. május 16-án megvalósított Múzeumok Hosszú Éjszakája volt, amelyen 2456 érdeklődő vett részt. A kiállítások megnyitóinak és egyéb kulturális rendezvényeknek látogatottságát jelenlétükkel ebben az évben is növelték a Múzeumbarátok Körének tagjai. A 2009-ben rendezett 25 időszaki kiállítás közül a látogatók legnagyobb érdeklődését a zsolnai Vág Menti Múzeum együttműködésével létrehozott „Drótozás régen és ma” c., illetve a prágai Náprstek Múzeum anyagából rendezett „Núbia a fáraók korában” című kiállítások váltották ki. Dacára annak, hogy a múzeum jelentősen csökkentett költségvetéssel működött, dr. Gaál Ida művészettörténész koncepciója alapján sikerült létrehoznia az intézmény képzőművészeti gyűjteményéből egy új állandó kiállítást, amely a gyűjtemény 18–19. századból és a 20. sz. első feléből származó alkotásait, illetve a jelentős komáromi festőművész, Harmos Károly munkásságát mutatja be. A múzeum kiállításainak az adott évben 18 380 látogatója volt, ami az előző évhez viszonyítva közel 50 százalékos növekedést jelent. Az intézmény gyűjteményei 150 tárggyal gyarapodtak. Kiádványai közül külön említést érdemel a múzeum dísztermében 2009. október 13–14én rendezett etnológiai konferencián elhangzott előadásokat tartalmazó kiadvány. Mácza Mihály, a múzeum történésze Mester Tibor fényképésszel együttműködve színes, négynyelvű fotóalbumot jelentetett meg Komárom nevezetességeiről „Camarun – Komárom – Komárno” címmel (2010-ben megjelent a kötet 2. kiadása is). 2010-ben az intézmény működését megnehezítette a fenntartó által az előző évhez viszonyítva 44%-al csökkentett anyagi támogatás. A múzeum szakdolgozói 19 tudományos feladat megoldásán dolgoztak. Kutatásaik eredményeit tanulmányokban és ismeretterjesztő újságcikkekben tették közzé. Az intézmény gyűjteménye 233 tárggyal, könyvállománya 135 kötettel gyarapodott. A Kultsár István Könyvtárban 1731 kölcsönzés történt. Az állandó kiállításoknak és a 2010-ben rendezett 18 időszaki kiállításnak összesen 12 085 látogatója volt, ami az előző évhez viszonyítva csökkenést jelent. A Duna Menti Múzeumban 2010. december 31-én 25 alkalmazott dolgozott Csütörtöky József igazgató vezetésével, köztük a következő 11 szakdolgozó: Csuthy András régész, ing. Csütörtöky József, PhD. entomológus, Dikácz Norbert történész, Dr. Dorotovič Csilla botanikus, Dr. Gaál Ida néprajzkutató-művészettörténész, Gere Marek régész, Lehotská Helena múzeumpedagógus, Mácza Mihály történész, ing. Rezman Veronika zoológus, Dr. Sipos Anna etnológus, Szabó Csekei Tímea művészettörténész.

Mácza Mihály

120

Műhely

Végezetül néhány alapvető adat a múzeum harminc évének fejlődéséről: Év

Alkalmazottak száma

Muzeológusok száma

1980

25

11

2000

22

9

1990 2010

31

25

8

11

A gyűjtemények tárgyainak száma

Állandó kiállítások száma

Látogatók

123 238

91 479

6

38 082

133 090

7

4

14 147

136 945

8

száma

31 549

12 085

Irodalom A Komárom-vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet évi Jelentése (az 1887–1892. évekre vonatkozóan). Szerk. Gyulai R.. Ziegler Károly Könyvnyomdája. Komárom 1888., 1889., 1890., 1891., 1892., 1893. A Komárom vármegyei és városi Muzeum-egyesület Értesítője (az 1900–1909. évekre vonatkozóan). Szer. Weszelovszky J. (1900–1903) és Alapy Gy. (1904–1909). Spitzer Sándor Könyvnyomdája. Komárom 1901., 1903., 1904., 1905., 1906., 1907., 1908., 1909., 1910. FEHÉRVÁRY M. – RATIMORSZKY P. – TRUGLY S. (szerk.): A komáromi múzeum száz éve. In: Új Mindenes Gyűjtemény 5. Bratislava, 1986. Madách Könyv- és Lapkiadó FÜLÖP ZS. : A Jókai Egyesület huszonöt éve (1911–1936). A Jókai Közmívelődési és Muzeum Egyesület kiadása. Komárom 1937. Komárom – a Jókai Közmívelődési és Muzeum Egyesület Hivatalos Értesítője. Szerk. Alapy Gy. Jókai Könyvnyomda R.T. nyomása. Komárom 1913 /1–4. sz., 1914/1–4. sz., 1915/1–4. sz., 1916/ 1–2.sz MÁCZA M.: 120 éves a komáromi múzeum (1886-2006). In: A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma 2006. évi értesítője, 71–104. MÁCZA M.: 25 rokov činnosti Krúžku priateľov múzea v Komárne – 25 éves a Komáromi Múzeumbarátok Köre. A komáromi Duna Menti Múzeum és a Komáromi Városi Önkormányzat közös kiadványa. Komárno – Komárom 1997. Správa o činnosti Podunajského múzea v Komárne za rok 1999., 2000., 2001., 2006–2010 – Jelentés a Duna Menti Múzeum évi tevékenységéről az 1999., 2000., 2001., 2006–2010. években. (Kézirat.) Správy o činnosti Múzea maďarskej kultúry a Podunajska v Komárne za roky 2002–2005. – Jelentések a komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumának 2002 –2005. évi tevékenységéről. (Kézirat.) Spravodaj Oblastného podunajského múzea – A Duna Menti Múzeum Értesítője. Az évkönyv 5. száma és a 7. számtól folyamatosan IUXTA DANUBIUM címmel jelent meg. 1. Szerk. Mácza M. Komárno 1979; 2. Szerk. Mácza M. Komárno 1982 ; 3. Szerk. Klokner L. Komárno 1982; 4. Szerk. Binder. P. és Csütörtöky J. Komárno 1984; 5. Szerk. Binder P., Csütörtöky J. és Kajtár J. Komárno 1985; 6. Szerk. Mácza M. Komárno 1986; 7. Szerk. Mácza M. Komárno 1989; 8. Szerk. Csütörtöky J. és Pastorális G. Komárno 1989; 9. Szerk. Mácza M. Komárno 199l; 10. Szerk. Binder P. Komárno 1992; 11. Szerk. Mácza M. Komárno – Komárom 1995; 12. Szerk. Mácza M. Komárno – Komárom 1998.

Limes

121

Szemle

Az összeomlás másnapján*

Miroslav Michela kötetének 2009-es megjelenését – jó érzékkel a trianoni békeszerződés 90. évfordulója előtt – több okból is fontos eseménynek tekinthetjük. Egyrészt azért, mert a szlovák historiográfia – legalábbis a magyarhoz képest – mindeddig nem bővelkedett a történelmi Magyarország felbomlását elemző művekben. A szlovák történészek ugyanis eddig kevésbé foglalkoztak a soknemzetiségű Magyar Királyság megszűnésével, és helyette inkább a csehszlovák állam létrejöttére és a szlovák nemzetépítésre koncentráltak.1 A magyarázat viszonylag egyszerű és érthető – a szlovákok számára 1918 végén–1919 legelején lezárult a magyarokkal való együttélés korszaka, az elszakadás kimondásával pedig egy új időszámítás kezdődött. Minden, ami ezután vagy pontosabban a csehszlovák csapatok bevonulása után történt – a Tanácsköztársaság harcai, valamint a békeszerződés aláírását megelőző magyar törekvések és tervek – már csak a magyarok makacskodásából következett, akik képtelenek voltak tudomásul venni azt Miroslav Michela: Az integritás jelszava

*

alatt. A szlovákkérdés Magyarország politikájában 1918–1921. (Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918– 1921). Bratislava, 2009, Kalligram. 272.

a tényt, hogy a történelmi Magyarország végleg a múlté. Ezzel szemben a magyar történetírás kiemelten kezeli az 1918 ősze és 1920. június 4. közötti időszakot is, azaz a tulajdonképpeni felbomlás és impériumváltás körülményeit. Ez pedig hozzájárul ahhoz az aszimmetriához, amely a kérdés kutatását és tárgyalását magyar és szlovák részről jellemzi.2 Már csak ebből az okból is örülhetünk a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozó és több egyetemen – Pozsonyban és Prágában – is előadó fiatal történész művének. A hat fejezetből álló könyv szerkezete alapvetően az események kronológiájára épül. A szerző a történelmi Magyarország felbomlása (Mi legyen a régi Magyarországgal?) után az ellenforradalmi kurzus első időszakát mutatja be (A kisebbségek, mint az integritás megmentői vagy elárulói?). A harmadik fejezet (Trianon) a béketárgyalásokra való magyar előkészületekkel és a békeszerződés aláírásával foglalkozik, míg a következőben (Beteljesületlen remények) a különféle, Szlovákia ellen irányuló katonai terveket vizsgálja meg. Az ötödik és hatodik fejezet (Az egyetlen út – a konszolidáció és Bethlen István vezénylete alatt) már a magyar külpolitika – igaz, izgalmas kitérőkkel

Limes

122

tarkított – fokozatos konszolidálódását mutatja be, azaz az új realitásokhoz való (időleges) alkalmazkodást. Michela egy olyan időszakra koncentrált, amikor még meglehetősen kusza, szétválaszthatatlan egyveleget képezett a magyar külpolitika és a magyarországi nemzetiségek, az elcsatolt területekről érkező menekültek, az ott maradt magyar és nem magyar népesség, valamint a revizionista propaganda kérdése. Könyvében ebből az egyvelegből elsősorban – ahogy az alcím is elárulja – a „szlovák kérdésre” tér ki, és azt elemzi Magyarország 1918–1921 közötti politikájának kontextusában. A kötet olvasása közben recenzensként különösen két téma ragadott meg, amelyekre a szerző több fejezetben is visszavisszatér: a magyar állam és a kisebbségek viszonya – a trianoni határokon belül és kívül – és a magyar revizionizmus változatos formái, beleértve a Felvidékre/Szlovákiára vonatkozó magyar elképzeléseket is. Az 1918–19-es összeomlás ismertetése az első fejezetben inkább csak egyfajta felvezetése ezeknek a témáknak. A szerző az általános helyzetet vázolva bemutatja a szlovák elit gyors távolodását Budapesttől, miután a Szlovák Nemzeti Tanács vezetői már nem igazán bíztak a magyar állam nemzetiségi politikájának lényeges változásában. Ráadásul, amikor reális esély nyílt az elszakadásra, a szlovák vezetők már nem is voltak érdekeltek az új magyar kormánnyal való megegyezésben, így nem is bocsátkoztak vele érdemi tárgyalásokba. Ennek, valamint a többi magyarországi nemzetiség és a szomszédos országok törekvéseinek összhatásaként a Károlyi-kormányzat érdekegyeztetési kísérlete tulajdonképpen kudarcra is volt ítélve. Míg a magyar kormányzat elvben továbbra is ragaszkodott az ország területi integritásához, és a béketárgyalásokig legfeljebb valamilyen ideiglenes rendezést volt hajlandó elfogadni – megkísérelve

Szemle megnyerni a nemzetiségeket vagy azok egyes csoportjait –, a szomszédos és formálódó utódállamok számára a történelmi Magyarország többé nem létezett, és minél gyorsabban igyekeztek érvényt szerezni nemzeti céljaiknak. Ebből az ellentétből következtek a felek közötti konfliktusok – fontos hozzátenni, hogy nem csak magyar– szomszéd viszonylatban, hanem nem egy esetben egymás között is (pl. szerb–román vagy csehszlovák–lengyel vonatkozásban). Ahogy Magyarország nemzetiségi többségű régióinak leválasztásán túl már magába a magyar nyelvterületbe is egyre mélyebben belevágó demarkációs vonalak születtek, a Károlyi-kormány pacifizmusát egyre határozottabb politika váltotta fel. A belső nehézségek és a külső nyomás hatására azonban a kormány lemondott, a hatalmat pedig a kommunisták ragadták magukhoz. Michela sajnos – a szomszédos történetírá sok gyakorlatával összhangban – nem tér ki arra, hogy a polgári demokratikus kísérlet bukásában milyen szerepet játszottak az újonnan megalakuló Csehszlovákia, illetve a terjeszkedni kívánó délszláv és román állam törekvései. Még ott sem, ahol megemlíti azokat a későbbi csehszlovák vélekedéseket, amelyek szerint lényegesen jobb lett volna a csehszlovák–magyar viszony, ha Magyarországon egy köztársasági és demokratikus berendezkedés alakult volna ki.3 Ugyanakkor – bölcsen? – elkerüli a Tanácsköztársaság értékelését is. Míg a korabeli csehszlovák, román és más politikusok azt hangoztatták, hogy a Tanácsköztársaság nem más, mint a magyar nacionalizmus (és revizionizmus) egy újabb megnyilvánulási formája, és így vélekedik róla a jelenlegi szlovák és román történetírás fősodra is,4 Michela szerint a magyarországi szovjethatalom néhány hónapos fennállásából ezt nem lehet egyértelműen megállapítani, és elégtelennek tartja mind a marxista, mind a nacionalista történészi értelmezéseket is. Mindenesetre hozzáteszi Tomáš Garrigue

Limes

123

Masaryk csehszlovák elnök megállapítását, hogy „a magyar bolsevizmus megerősítette a cseh-szlovák államiság pozícióit mind külpolitikai, mind belpolitikai vonatkozásban”.5 A könyv egyik súlypontját a Tanácsköztársaság utáni időszak magyar nemzetiségi politikájának elemzése képezi. A legfontosabb kérdést már a második fejezet címe is tartalmazza: hogyan tekintsen a keresztény-nemzeti alapokra helyezkedő kurzus a nemzetiségekre (a trianoni határokon belül és kívül egyaránt) – az integritás „megmentőiként” vagy „elárulóiként”? Rendkívül érdekes, ahogy Michela fokozatosan feltárja, milyen következtetéseket szűrtek le a magyar elitek a történelmi Magyarország felbomlásából. Egyrészt kezdett kibontakozni egy új, a dualista gyakorlattól gyökeresen eltérő nemzetiségi politika elve, amely szélesebb körű jogokat, sőt autonómiákat helyezett kilátásba a nemzetiségek számára. Ám ez az irányzat heves ellenállásba ütközött, különösen a hivatalnoki, iskolai és egyházi struktúrák részéről, amelyhez az idegen megszállás alá kerülő területekről érkező magyar menekültek is csatlakoztak. Megfogalmazódtak az említett „önkritikus” állásponttal homlokegyenest ellentétes nézetek is, amelyek szerint a korábbi nemzetiségi politika túlságosan is liberális és engedékeny volt, a nemzetiségeket pedig végeredményben az ország elárulásával vádolták (tőrdöféselmélet).6 Budapest nemzetiségi politikájának útkeresése azért is fontos téma, mivel – bár a szerző munkájában elsősorban a szlovák vonatkozásokkal foglalkozik – túlmutat a szlovák kérdésen, és a kisebbségi problémakör szélesebb kontextusába illeszkedik. A lényeg tulajdonképpen az – mindmáig vitákat váltva ki nemcsak magyar vagy közép-európai, hanem világviszonylatban is – hogy miképp is kellene kezelnie egy etnikailag nem homogén államnak a

Szemle kisebbségi kérdésből eredő kihívásokat? Az 1918 utáni Magyarország esetében: helyes volt-e a Trianon előtti politika, és ha nem, akkor Trianon után mit kellene (kellett volna) másképp csinálni? Igaz, ekkorra már jelentősen megváltozott a helyzet – a szlovákok nevében fellépőknek is „nagyobbak voltak az igényeik”, és nem elégedtek meg azzal, amit a magyar politikai elit felkínált. 1920 elejére ugyan elkészült egy, a szlovák többségű megyékből megalakítandó szlovák kisebbségi kerület tervezete,7 amely megpróbálta összeegyeztetni Magyarország egységét és a területi autonómia elvét, ám ez az elképzelés is csak az elkésett, az adott időpontban már nem aktuális megoldási kísérletek számát szaporította (a Berinkey-kormány 1919-es XXX. néptörvényéhez hasonlóan). Michela szerint a magyar elit, egy rövid átmeneti időszak után, viszonylag hamar lemondott a dualista időszak nemzetiségi politikájának revíziójáról, és egyfajta visszarendeződés következett be. Nemsokára ugyanis bebizonyosodott, hogy az ideiglenes változást – a nemzetiségek jogainak bővítését – inkább taktikai, külpolitikai megfontolások indokolták, mintsem az összeomlás sokkjából fakadó önreflexió. A váltást szorgalmazók (például Bleyer Jakab) fokozatosan háttérbe szorultak, a további jogbővítések lekerültek a napirendről, a két világháború közötti kormányok nemzetiségi politikája pedig inkább a „megmaradt” nemzetiségek as�szimilálódását bátorította.8 De még látványosabban mutatkozott ez meg a részleges revíziós sikerek idején, amikor Magyarország újra jelentős számú – és nemzetileg öntudatos! – nem magyar lakossággal gyarapodott,9 jóllehet ez az időszak túlságosan rövid és átmeneti volt ahhoz, hogy kellőképpen árnyalt képet alkothassunk róla.10 A magyar állam és a nemzetiségek viszonya más fejezetekben is visszatér (a negyedikben és a hatodikban), ezért talán egységesebben is bemutatható lett volna –

Limes

124

amivel nyilvánvalóan nagyobb súlyt kapott volna az egész szövegen belül. Az 1919 utáni magyar nemzetiségi politika másik síkját a magyar revizionizmus alkotja. Roppant érdekesek a Felvidék/ Szlovákia visszafoglalására szövögetett különféle katonai akciók tervei, akár Horthy Miklós 1919 végi irányelvei, akár az 1920. tavaszi, „Ébredés” fedőnevű tervezet vagy a többi, meglehetősen kalandos elképzelés („Ébredés II.”, „Pirkadás”, „Árpád”), amelyek fegyveres felkelés kirobbantásával, majd magyar bevonulással számoltak. A szerző a tervezeteket beilleszti a nagypolitika folyamatosan hullámzó kontextusába is: a lengyel–szovjet háborúba, a magyar– francia tárgyalásokba vagy IV. Károly visszatérési kísérleteibe. Magyarország meglehetősen kacifántos külpolitikai tapogatózásait úgy értékeli, hogy a magyar vezetés egyszerre több párhuzamos játszmát is folytatott, azért, hogy minél többet megmenthessen a történelmi Magyarországból.11 Egyúttal a különféle revíziós tervek hátterére is rávilágít, illetve arra, hogy bizonyos csoportok miképp szorgalmazták az akciók minél hamarabbi lebonyolítását. Az ő szempontjaik közül egyesek akár mai szemmel is ésszerűnek tűnhetnek, mások viszont már akkor is túlságosan bizonytalannak látszottak, kalandor-jelleget kölcsönözve az elképzeléseknek. Igaz, a kortársak szemében ez nyilván másként festett, főleg ha személyesen is érdekeltek voltak ezekben a tervekben. Sokan érzékelték úgy a jó ideig még cseppfolyós, zavaros nemzetközi helyzetet, hogy abban reális esély van a – szerintük pillanatnyi – status quo megváltoztatására, és úgy vélték, hogy addig kell lépni, amíg nem stabilizálódik az új, csehszlovák berendezkedés, illetve a kisantant szövetségi rendszere. Építettek még a szlovák elit és lakosság – szerintük – nagyfokú cseh-ellenességére is, de jelen voltak a „nincs veszítenivalónk” jellegű megfontolások is. Végül azonban az óvato-

Szemle sabb, „realistább” vonulat diadalmaskodott a magyar vezetésben, a nagyszabású katonai akciók pedig nem valósultak meg. A cseh-szlovák szövetség megbontására irányuló magyar destabilizációs kísérletek és diverziók mellett Michela azokat az izgalmas – és vélhetően személyes ambíciókból is fakadó – játszmákat is megvizsgálja, amelyek a szlovák politikai eliten belül zajlottak: a csehszlovakisták, az autonomisták és az egyéb, külső hatalmakra is építő politikusok és csoportosulások között.12 Ezeket a mozgolódásokat mintegy szimbolizálja az a tény, hogy egy adott időben egyszerre három Slovák nevű lap is megjelent a szlovák katolikusok és autonomisták orgánumaként: a szlovákiai Rózsahegyen (Ružomberok), Budapesten és a lengyelországi Zakopanéban.13 Nem kevésbé izgalmas az az elemzés sem, amely a „szlovák akcióban” résztvevő magyarországi szervezetekre és személyekre terjed ki. A különféle kormányzati vagy kormányközeli, alulról és/vagy felülről szerveződő, gyakran egymással rivalizáló csoportok és pártok több alternatívát is képviseltek. Voltak olyanok, akik a nemzetiségi kérdést a magyar állami integritás visszaállításának eszközeként, a propaganda részeként fogták fel, de sokan valódi változásokat akartak. Ezeknek a törekvéseknek és hátterüknek az ismertetése azért is lényeges, mivel a magyar politikai vezetők gyakran érveltek a szlovákok (ruszinok, horvátok stb.) „hagyományos” Magyarország iránti lojalitásával, és a prágai, bukaresti, belgrádi centralizmussal szembeni elégedetlenséget a visszatérés szándékaként értelmezték – vagy akarták értelmezni. A különféle szervezetek és politikusok ténykedésének vizsgálata is rendkívül inspiratív, hiszen olyan kérdések továbbgondolására ösztönzi az olvasót, hogy tulajdonképpen ki képvisel egy közösséget, mi több, egy egész nemzetet? Ki jogosult

Limes

125

fellépni vagy beszélni egy közösség nevében? Jelen – szlovák – esetben a Csehszlovákiához való csatlakozást kimondók, a csehszlovakisták, a Szlovákia Csehszlovákián belüli autonómiáját szorgalmazók vagy netán a Magyarország mellett érvelő szlovákok? Ez Viktor Dvortsák 1920. június 4-i tiltakozásában nyilvánul meg a legeklatánsabban, amikor is a politikus „az egész szegény és szerencsétlen szlovák nemzet” nevében – az amerikai szlovákokat is beleértve! – utasította el a trianoni békeszerződést.14 De a magyar revizionista közbeszédben – a két világháború között és később egyaránt – is gyakran találkozni a turócszentmártoni deklaráció (sőt, még a százezres tömeget megmozgató gyulafehérvári román népgyűlés nyilatkozata) reprezentativitásának megkérdőjelezésével. Amit azzal az – egyébként csakugyan nyomós – érvvel támasztanak alá, hogy azt valójában csak a népszavazás biztosította volna, amelyre azonban nem került sor. Michela munkájából is jól látszik, hogy a valóságban egy csoport vagy személy sokszor csak akkor képviselhet valakit (vagy valamit) eredményesen, ha tényleges erő és befolyás is áll mögötte… Szintén tanulságos a magyar revizionizmus alakulásának bemutatása. Magyarország kényszerű betagozódása a versailles-i rendszerbe a revízióra irányuló politika módosulásával járt. A különféle egyesületeket és szervezeteket központi ellenőrzés alá vonták vagy megszüntették, a katonai akciók terveit lezárták. Noha mindez azt jelentette, hogy a békeszerződés előírásaihoz alkalmazkodó magyar kormányzat hivatalosan nem folytathatott revizionista politikát, ám a kulisszák mögött továbbra is támogatta azt. A szervezkedés a háttérben, a kormány tudtával és segítségével folytatódott (igaz, egyes társaságok néha önállósították magukat), és nem szünetelt a diplomáciai aktivitás sem. A szerző arról is beszámol, hogy mindeközben a külön-

Szemle féle csehszlovákiai magyar szervezeteket Budapest gyakran saját leágazásának, meghosszabbított kezének tekintette, ami hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovák hatóságok meglehetősen gyanakodva viszonyultak a magyar társadalmi és politikai ténykedéshez.15 Ez azért is érdekes, mivel ez a bizalmatlanság – helyenként és időnként erősebben, máshol és máskor csak nyomokban – máig övezi Magyarország támogatáspolitikáját és a határon túli magyar intézményhálózatot. Abból, ahogy Miroslav Michela feltárja a két világháború közötti magyar revizionizmus működését, sok, a szomszédaink részéről napjainkban is megnyilvánuló reflex és bizalmatlanság is érthetővé válik. Figyelemre méltó az a távolságtartás, ahogy a szerző a népszámlálási adatokhoz közelít. A vizsgált korban kitüntetett szerephez jutó statisztikák – nevezetesen az 1910-es magyar és az 1918 utáni csehszlovák népszámlálások – ugyanis komoly vita tárgyát képezik a szlovák és a magyar történetírás között. Fenntartásait Michela azzal magyarázza, hogy az összes fél adatai a politikai legitimáció és a nacionalista agitáció fontos eszközei voltak. „Gyakran anélkül értelmezték őket, hogy komolyabban figyelembe vették volna a régió bonyolult etnikai, gazdasági és politikai viszonyait, azzal a világos céllal, hogy alátámasszák az ellentétes álláspontok egyikét” – írja, amivel csak egyetérteni lehet.16 De felidézi a magyar-(cseh)szlovák számháború egy jellemző epizódját is: Teleki Pál és Edvard Beneš 1921-es tárgyalásán a csehszlovák külügyminiszter 380 (majd 300) ezer Magyarországon maradt szlovákról és 525 ezer csehszlovákiai magyarról beszélt, míg magyar kollégája mindössze 180 ezerre tette a magyarországi szlovákok számát és közel egymillióra a csehszlovákiai magyarokét.17 Ezek a diszkrepanciák mindmáig megtalálhatók a két nemzet közgondolkodásában, de még a szakmai diskurzusban

Limes

126

is, megoldandó feladatot jelentve a magyar és szlovák történettudománynak.18 Miroslav Michela könyvének egyik erőssége, hogy a szerző – az alapos levéltári kutatások eredményeképpen – a téma bőséges magyar nyelvű szakirodalma ellenére is tud újat mondani, és egy roppant izgalmas összeállítást nyújt a Felvidékkel/Szlovákiával kapcsolatos magyar törekvésekről. A munka másik pozitívumát az a többlet jelenti, amely épp a magyartól különböző nézőpontból következik. Szintén elismerést érdemel, hogy a szerző a gazdag forrásanyag elemzése mellett nemcsak, hogy használja a legújabb magyar szakirodalmat is, hanem reflektál is rá, hozzájárulva a szakmai szinten folyó párbeszédhez. Alapos művéből csak igen kevés dolgot lehet hiányolni, és ez a hiányérzet is inkább a „magyar optikából” fakadhat. Ilyen például az, hogy bár bemutatja, a csehszlovák államnak a Magyarország és magyarok iránti bizalmatlansága nem volt alaptalan, de már kevésbé foglalkozik a magyar indítékokkal és mozgatórugókkal. Jóllehet érinti a kérdést,19 de teljesebb lehetett volna a kép – és hasznos lett volna különösen a szlovák olvasó számára –, ha rászán még pár oldalt a magyar nézőpont és főképp Trianon társadalomlélektani vonatkozásainak bemutatására. Jó lett volna, ha a szerző legalább vázlatosan érzékelteti a korabeli magyar közgondolkodást, azt a politikai-kulturális kontextust, amelyben az akkori magyar elitek és az egész magyar társadalom élt és ténykedett. Ha ezt megtette volna, érthetőbbé válhatott volna a magyarok sérelemérzete, hogy miért utasította el a magyar politikai és kulturális elit szinte egyöntetűen a történelmi Magyarország feldarabolásként érzékelt összeomlását, miért volt számára elfogadhatatlan a trianoni békeszerződés – azaz tulajdonképpen mi is alapozta meg a térség stabilitását sokáig fenyegető magyar irredentizmust. Annál is inkább

Szemle érezhető ennek a hiánya, mivel a szlovák közvélemény gyakran még ma is értetlenül áll a magyarok „trianoni traumája” előtt, ami nem könnyíti meg a magyar–szlovák párbeszédet. Ezt a kommunikációs zavart segíthetett volna oldani a szerző, ám mivel ez elmaradt, egy felületes és előítéletes olvasó számára a „magyar mesterkedések” bemutatása – rosszabb esetben – épp azt a narratívát erősítheti, amely a történelmi Magyarország felbomlásába belenyugodni képtelen, javíthatatlanul revizionista magyarok sztereotípiájára épül. Pedig a szerzőnek nyilvánvalóan nem ez volt a szándéka, sőt, kifejezetten érezhető, ahogy az események tárgyilagos ismertetése során óvakodik mindenféle ítélkezéstől vagy moralizálástól, garantálva ezáltal mondanivalója szakmaiságát. Végezetül még egy apróság: jól mutatott volna a kötet végén található három kis térkép mellett egy, a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait is megjelenítő térkép is. Mindent összevetve azonban megállapítható, hogy egy fontos könyvről van szó, amely méltán tarthat igényt nemcsak a szlovák, hanem a magyar történészek és a szélesebb közönség érdeklődésére, és a Duna mindkét partján haszonnal fogják forgatni az olvasók. Zahorán Csaba Jegyzetek Az első világháborút követő változások legnevesebb szlovákiai szakértőjének számító Ladislav Deák munkássága mellett érdemes még megemlíteni Marián Hronský angol nyelven is olvasható monográfiáját: The Struggle for Slovakia and the Treaty of Trianon. 1918– 1920. Bratislava, 2001, VEDA. 2 Ezzel kapcsolatban lásd Vörös László tanulmányát e kötetben. A téma bőséges magyar szakirodalmát lásd: Zeidler Miklós: Trianon válogatott történeti bibliográfája. In Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Budapest, 2003, 1

Limes

127

Osiris. 905-927. és Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából 1920– 2000. XX. Század Intézet – Kairosz, 2002. 3 Miroslav Michela: Az integritás jelszava alatt. A szlovákkérdés Magyarország politikájában 1918–1921. Bratislava, 2009, Kalligram. 272. 163. 4 Uo. 36-37. Lucian Leuştean, a téma egyik román szakértője a Tanácsköztársasággal kapcsolatban a magyar származású amerikai történészt, George Baranyt idézi: „A magyar nacionalizmus… amennyire változik, an�nyira ugyanolyan marad.” Lucian Leuştean: România, Ungaria şi Tratatul de la Trianon 1918–1920. Iaşi, 2002, Polirom. 110. 5 Michela: Az integritás… i. m. 37. 6 Figyelemre méltó, hogy a két megközelítés közötti vita ismét hangsúlyosan jelen van az utóbbi évek magyar közbeszédében és történetírásában is, párhuzamosan az önreflexiót szinte teljesen nélkülöző szemlélet terjedésével. Ezzel kapcsolatban lásd Roman Holec: Trianonské rituály alebo úvahy nad niektorými javmi v maďarskej historiografii. Historický časopis 58. évf. 2010/2. 291-312. Az illojális nemzetiségek toposza azonban másutt is vis�szaköszönt, mégpedig a gyakorlatban, hiszen ebből a logikából indultak ki azok az elképzelések, amelyek a második világháború után a kisebbségi kérdést voltak hivatottak „rendezni” – azaz az országhoz (az adott esetben Csehszlovákiához, de részben akár Magyarországhoz is) hűtlennek bizonyult népcsoportok (németek és magyarok) kollektív bűnössége, jogfosztása és kitelepítése révén. 7 Michela: Az integritás… i. m. 70–71. o. 8 Erről bővebben lásd Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó. 39– 73. 9 1941 februárjában az akkori, 171 753 km² területű Magyarország lakosságának 22,5%-a volt nem magyar. Uo. 10. 10 Ezzel kapcsolatban lásd Egry Gábor: Nemzetiségpolitikák Magyarországon 1919–1944. Limes 2010/2. 5–14. és uő: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944. Limes 2010/2. 97–111., továbbá Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi… i. m. 73–95., illetve Filep Tamás

Szemle Gusztáv: A „visszatért” magyarok és nem magyarok beilleszkedése, jogi helyzetük és magatartásuk. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet. 154–161. Érdekes szempontot villant fel Bárdi Nándor: A múlt mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940–1944 között. Limes 2006/2. 43–70. 11 Michela: Az integritás… i. m. 86. 12 A szerzőnek e témában már magyar nyelven is jelent meg írása, lásd Miroslav Michela: František Jehlička pálfordulatai 1918–1920ban. Pro Minoritate 2005/tél. Lásd még Janek István: František Jehlička tevékenysége Szlovákia Magyarországhoz csatlakozása érdekében 1919–1925 között. In Baráth Magdolna, Bánkuti Gábor és Rainer M. János (szerk.): Megértő történelem. Tanulmányok a hatvanéves Gyarmati György tiszteletére. Budapest, 2011, L’Harmattan. 277–289. 13 Michela: Az integritás… i. m. 54. 14 Uo. 100. 15 A kérdés szakértője, Bárdi Nándor is megállapítja, hogy „a két világháború között (…) a határon túli magyarokkal való törődés és a trianoni békeszerződés revíziója összefonódott.” Lásd Bárdi Nándor: Magyarország és a magyar kisebbségek az 1918 utáni első években: a magyar külpolitika revíziós céljainak megfogalmazása, a kisebbségi kultúra és politika támogatása. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebbségi… i. m. 52. 16 Michela: Az integritás… i. m. 87. 17 Michela: Az integritás… i. m. 166. 18 Vö. Maurovich Horvath Lajos – Kollai István: Asszimiláció és identitás a legújabb korban (szlovák–magyar viszonylatban). In Kollai István (szerk.): Meghasadt múlt. Budapest, 2008, Terra Recognita Alapítvány. 199–213. Marián Hronský említett könyvében – Ladislav Deákra hivatkozva – több mint 400 000 Magyarországon maradt szlovákról ír. Marián Hronský: The Struggle… i. m. 335. Lásd még a 231. lábjegyzetet. 19 Michela: Az integritás… i. m. 101–102.

Limes

128

Szemle

Félbemaradt kísérlet*

Ablonczy Balázs munkásságát − a folyóirat hasábjain megjelent írásai és a könyveiről közölt recenziók alapján − minden bizonnyal jól ismerik a Limes olvasói. A Teleki Pálról szóló 2005-ös nagymonográfiája és a 2010-es kiadású Trianon-kötete után a fiatal történész az idei Ünnepi Könyvhéten újabb „sikergyanús” művel jelentkezett. Ablonczy ezúttal a második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély 50 hónapját, a viszonylagos rövidsége miatt „kis magyar világnak” becézett, mintegy négy évig tartó korszakot vizsgálja. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy könyve mérföldkő a téma kutatásában. Nemcsak összefoglalja eddigi, elég hiányos tudásanyagunkat, de saját alapkutatásait is beépíti, és új, mindeddig feltáratlan forráscsoportokra hívja fel a figyelmet. Az írást végigkísérő egyik legfőbb gondolatát rögtön az elején így foglalja össze: az 1940−1944 közötti „nagy kísérlet célja az volt, hogy Erdély − a rivális nemzetszervezési kísérletekkel szembeszegülve − ismét magyar nemzeti tér legyen. […] A próbálkozásnak volt egy sor pozitív hozadéka: modernizáció az élet minden területén, Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó, 280 o.

*

infrastrukturális fejlesztés, az erdélyi magyar kultúra intézményrendszerének és személyzeti politikájának megerősítése. A nemzetépítés jelenthet modernizációt, és vezethet kudarchoz, sőt tragédiához is. Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti története azért tanulságos, mert egyszerre vannak jelen benne a fenti elemek: a nemzeti büszkeség, a balladai igazságszolgáltatás, a modernizálás, a nemzetiségi és faji alapú kirekesztés, a lélekemelő pillanatok, a megrázó tragédiák és a groteszk kisszerűség. E pillanatok krónikája ez a könyv.” (12−13. o.) A szerző – családi kötődéseinek köszönhetően is – bevallott empátiával közeledik a kérdéshez. A kötet címében szereplő „visszatért” jelzőről megállapítja, hogy az nyilvánvalóan nem fedi a történeti valóságot, mint ahogy nem fedik a román történetírás által használt „diktátum” vagy „területrablás” fogalmak sem. „Magyarország lakosságának többsége azonban vélhetően úgy gondolta − érvel a címválasztás mellett −, hogy nem a nagyhatalmi kényszer, az európai politika alakulása hozta vissza az elveszített területek egy részét, hanem valamiféle felsőbb akarat: a második bécsi döntéssel csak a természet rendje állt vissza. Nem lehet elvitatni tőlük − köztük családtagjaimtól − ezt az érzést, ezért döntöttem e cím mellett.” (13. o.) Érzelmileg motivált

Limes

129

döntését el kell fogadnunk, ugyanakkor látnunk kell: nosztalgiát ébresztő címe (és borítója) ellenére − tartalma alapján − talán éppen ez a könyv segíti majd elő leginkább a téma illúziómentes megközelítését, a mindig újraéledő romantikus vágyálmokkal való leszámolást. Ablonczy a „visszatért” Észak-Erdély történetét rendkívül olvasmányos, kön�nyed stílusban tárja elénk. Ez azonban nem gátolja abban, hogy komoly és elmélyült történészként közelítsen a témához. Hangneme maximálisan tárgyilagos és kellően önkritikus. Bátran szembenéz a négy év során elkövetett hibákkal, sőt bűnökkel, így például a románok elleni 1940. őszi atrocitások, vagy az észak-erdélyi zsidóság tragikus sorsának ismertetésekor. Távol áll tőle a szándék, hogy ezeket bármilyen megfontolásból kisebbítse. Tárgyi tudása lenyűgöző, adatai jól dokumentáltak és megbízhatóak. A könyv 13 fejezetének többsége − a címek kifejezőek és szellemesek! − e négy év történetének meghatározó szakaszait és az észak-erdélyi politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális élet egy-egy keresztmetszetét tárja elénk. Az Előhang után megismerhetjük az Erdély birtoklásáért folytatott 19−20. századi magyar−román küzdelem néhány fontos mozzanatát (Harc Erdélyért), majd részletesen olvashatunk a honvédség 1940. szeptemberi bevonulásáról (Jönnek!), a katonai és az ezt felváltó polgári közigazgatásról, az ipar s a mezőgazdaság modernizálási törekvéseiről, a Székelyföld villamosítási terveiről (Bürók, rétek, villanydrótok), a pártokról (Erőterek), az egyházakról és iskolákról (A templom és az iskola). Kiváló összefoglaló következik a szórványkérdésről és a tervezett telepítésekről (Rögeszmék kora), illetve a magyar állam szinte erőn felül eszközölt erdélyi infrastrukturális beruházásairól. (Utak az erdőn túlra). A recenzens „kedvence” a 10. fejezet (Végvári élet), amely az erdélyi

Szemle mindennapokról ad hangulatos ízelítőt, és számba veszi a tágan értelmezett kulturális életet, ideértve a művészet, az irodalom, a színház mellett a mozit és a sportot is. A nemzetiségek szemszögéből nézve ennél jóval komorabb a magyar nemzetépítésről és a magyar etnikai tér kialakításáról szóló rész (Keserű évek), magyar szemszögből pedig az észak-erdélyi magyar uralom utolsó időszakát (Frontátvonulás), illetve végét (A kísérlet vége) bemutató fejezetek nem szívderítőek. A kötetet a felhasznált források és könyvészet felsorolása, a „laikusok” által is jól érthető, élvezhető értékelése zárja. Ablonczy egyik fontos meglátása, amelyet könyvében többször is kihangsúlyoz, hogy a korszak Erdélyében a szó legszorosabb értelmében minden nemzetiségpolitikának számított, legyen az trafikengedély, cipőtalpbőr-kiutalás, autóbuszvonal-hosszabbítás vagy leventeavatás. A marhavásárláson át az autógumi-beszerzésig szinte minden a nemzeti szupremácia kiépítését szolgálta. „Volt, hogy ez csak ürügyként szolgált, olyan beszédmódként, amit elvártak az állampolgártól. De akadt, hogy az állampolgár maga is őszintén hitte: a Hangya-bolt italmérési engedélye a legfontosabb nemzeti ügyek egyike.” (266−267. o.) A szórvány-magyarsággal és az elrománosodás veszélyével való foglalkozás a közélet fontos témájává nőtte ki magát − elválaszthatatlanul az újra „divatossá” vált Rákosi Viktortól, akinek 1903-as regénye (Elnémult harangok) a fogyatkozó, szórványosodó és a románságot feltartóztatni képtelen magyarság metaforája volt. Az észak-erdélyi magyar szupremácia biztosítása érdekében különböző egyesületek, egyes hivatali személyek, aktivisták vagy katonatisztek nagyarányú telepítési, sőt kitelepítési terveket készítettek, ezek azonban sohasem emelkedtek a magyar kormánypolitika szintjére. A szerző helyesen állapítja meg, hogy a korszak valamennyi miniszterelnöke − Te-

Limes

130

lekitől Bárdossyn át Kállay Miklósig − tartotta magát annak a nemzetiségpolitikának a szelleméhez, amely a hegemón magyarság mellett többnemzetiségű Magyarországgal számolt a Kárpát-medencében. (165−166. o.) Nem merült, és nem is merülhetett fel például az erdélyi románok erőszakos as�szimilációja vagy teljes kirekesztése a társadalomból. A cél az volt, hogy jelenlétüket a lehető legkisebbre szorítsa a gazdaságban, a kultúrában és a mindennapi életben. Ez összhangban állt a kisebbségből többségi helyzetbe került észak-erdélyi magyarság törekvéseivel, amelynek számos képviselője − erre Bárdi Nándor mutatott rá tanulmányaiban − a korábbi kisebbségvédelmi értékek helyett a „nemzetépítő” szemlélet híve lett. A bevonulás során történt atrocitások, az 1940. októberi tömeges kiutasítások, az intézménybezárások, a folyamatos diszkrimináció ellenére is megkockáztatható a feltevés, hogy egy észak-erdélyi román hétköznapi élete talán kevésbé volt korlátozott, mint egy dél-erdélyi magyaré. Az észak-erdélyi németség − amelynek egy jelentős része elkötelezett híve volt a nemzetiszocializmusnak − kivételezett helyzetet élvezett a románsággal összehasonlítva. Az erdélyi cigányság 1940−1944 közötti története még teljesen feltáratlan terület, és csak annyi bizonyos, hogy helyzetük minden volt, csak nem irigylésre méltó. Az a közösség azonban, amely nem csupán társadalmi helyének vagy életlehetőségeinek beszűkülésével fizetett a nemzetiesítő politikák paroxizmusig való feszítéséért − írja Ablonczy −, a mintegy 150 ezer főnyi észak-erdélyi zsidóság volt. A zsidó lakosság általában rokonszenvvel fogadta a bevonuló magyar csapatokat, és sokan még Dél-Erdélyből is átjöttek a magyar fennhatóság alá került területekre. Az időközben bevezetett súlyos diszkriminatív intézkedések ellenére az észak-erdélyi zsidóság nagy része 1944 tavaszáig úgy érezhette, hogy nincs közvetlen életveszélyben. Ez draszti-

Szemle kusan megváltozott az 1944. március 19-i német bevonulás után, a Sztójay-kormány hatalomra kerülésével, amely elrendelte a sárga csillag kötelező viselését, a még megmaradt zsidó vagyon elrablását és a gettósítást. 1944 május−júniusában, nem egészen három hét alatt, több mint 130 ezer zsidót deportáltak − német megszállás és nyomás alatt ugyan, de a magyar hatóságok gyors, pontos és könyörtelen munkájával. Az elhurcoltak mintegy 15%-a tért csak vissza Erdélybe a holocaust után, mivel túlnyomó többségüket meggyilkolták. A sors tragikus fintora, hogy az a több mint 100 ezer magyar identitású zsidó polgár, akit a magyar hatóságok halálba küldtek, kínzóan hiányzott az erdélyi magyarság számára a második világháború utáni román népszámlálásokban. Milyen téren alkotott maradandó értéket a magyar kormányzat e négy év alatt? Melyek e rég elsüllyedt „kis magyar világ” pozitívumai? A korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Azt azonban legtöbbször a kritikusai is elismerték, hogy e négy év alatt a közigazgatás hatékonysága és a közbiztonság lényegesen javult a román időkhöz képest. (Paradox módon e hatékonyság tragikussá vált 1944 tavaszán, a zsidóság deportálása során…) Mivel a visszacsatolt terület gazdaságilag jóval elmaradottabb volt az „anyaországnál” − és mivel Budapesten már a dualizmus korától úgy érezték, hogy „Magyarország adósa” Erdélynek és különösen a Székelyföldnek − a magyar kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszakerült területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint a földművelésügyi minisztérium által kieszközölt támo-

Limes

131

gatások 53%-a jutott a Székelyföldre 1940 és 1944 között, az Észak-Erdélyre fordított összkiadások pedig ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. A háborús időszak ellenére a magyar kormányzat tehát jelentős és tartós örökséget hagyott hátra ÉszakErdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Jellemző adat, hogy a tanügyi költségvetés népiskolákra vonatkozó előirányzatának 1941-ben egyharmadát, 1942−1943 között körülbelül a felét kapta Észak-Erdély, miközben az ország összlakosságának mindössze 17,5%-át tette ki. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre négy év alatt több mint 25 millió aranypengőt költöttek, és szintén Kolozsváron létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok (alkoholizmus, nemi betegségek, tüdőbaj) javítására tett kísérlet is. A helyzetet különösen a csecsemőhalálozások terén sikerült javítani. A modernizációs kísérletek az emberek hétköznapjaira és mentalitásuk megváltoztatására is kiterjedtek. Beszterce-Naszód vármegye közgyűlése 1941-ben szabályrendeletet fogadott el az óvodai-iskolai egészségügyről. Ennek értelmében például a diákokat meg kellett tanítani a légyirtásra és rá kellett szorítani a kézmosásra. Megtiltották a dohányzást, és kikötötték, hogy „Csak a zsebkendőbe szabad köpni!” – feliratot kell elhelyezni az épületekben. Elsőrendűnek nevezték a tisztaságra nevelés fontosságát, a féreg és a tetű elleni küzdelmet. A kultúra esetében egyszerre volt jelen a más területekre is jellemző jelentős infrastrukturális beruházás, a fokozott kormányzati figyelem, ugyanakkor a nemzeti kizárólagosságra való törekvés és sok esetben a stagnálás. Színházi tekintetben

Szemle felfelé ívelő korszak volt ez a négy év, az erdélyi filmgyártás feltámasztásának ötletét azonban nem sikerült kivitelezni. A sportnak − legalábbis a futballnak − viszont olyan felfutása volt, ami alighanem egyedülállónak mondható Magyarországon. Az erdélyi irodalom képe nem sokat változott a korszakban, noha a magyarországi színpadon és a könyvesboltokban kétségtelenül volt némi felívelése az erdélyiségnek. Általánosítva viszont azt mondhatjuk, hogy Erdély talán soha nem volt olyan intenzíven jelen a modern Magyarország közbeszédében, mint éppen ekkor − elsősorban a turizmusnak köszönhetően. A sajtóban és az útikönyvekben ez együtt járt az etnikailag homogén Erdély víziójával, egy olyan elképzelt térrel, amelyből hiányoztak a románok, a zsidók és a szászok. „A koncepció által sugallt archaizáló-folklorizáló, féloldalas modernizációt előrevetítő kép (sí, fürdés és háziipar) szívósnak bizonyult, és ma is döntően meghatározza a magyarországi Erdély-imázst.” (200−201. o.) A szerző meggyőződéssel vallja: ahogy ma nézünk Erdélyre, jórészt ebben az időszakban gyökerezik. Az archaizmus, a „tisztább magyarság” keresése éppúgy, mint ahogy Kőrösfőn a magyar turisták kézbe veszik a hímzéseket, hiszen 1940 őszén pontosan így vették kézbe az arra járó magyar honvédek is. Ami az érem másik oldalát illeti: az 1944et követő négy és fél évtizedben az erdélyiek emlékezetében is elevenen élt és hatott ez a korszak. Csak az elmúlt 20 év hozta magával Erdélyben azt a szemléletváltást, amely már nem valamiféle félmúltként, folyamatos jelenként pillant vissza erre az időszakra, hanem végérvényesen lezártnak tekinti azt. Ez pedig új alkalmazkodási stratégiákat követel a magyarságtól − nem lehet többé a „kis magyar világ” újbóli eljövetelére várni, hanem új, saját életet kell kezdeni. A szerző − nem kevés írói vénával − kerekre csiszolt, színes, de nem mindig vidám történetekkel illusztrálja időnként a

Limes

132

mondandóját. Az egyik legtanulságosabb történet a „székely stílusú” erőmű bizarr ötletéről szól. A Székelyföldi Villamossági Rt. 1943 júniusában tervbe vette egy 10 ezer lóerős földgázerőmű építését Marosvásárhely mellett, amely végül soha nem készült el. Az egyik 1943 végi igazgatósági ülésen Páll Ferenc szentivánlaborfalvi malomtulajdonos személyeskedő hangnemben többek között azt kifogásolta, hogy az erőmű külső megjelenésének terveibe nem vitték bele a „székely gondolatot”, a székely stílust. Nemzetieskedő javaslatával, amelyet az igazgatóság többi tagja értetlenül fogadott, Páll a mindenkori provincializmus, szűklátókörűség mintapéldája, az „extra Hungariam non est vita”-szemlélet méltó zászlóvivője (legalábbis a recenzens véleménye szerint). A székely stílusú erőmű gondolatának erőltetése akkor, amikor már vészesen közeledett a front Magyarországhoz, a köztudatban pedig egyre erősödött a lehetséges román támadással kapcsolatos veszélyérzet, kül- és nemzetpolitikai kérdésekben való teljes tájékozatlanságra, pökhendi önteltségre vallott. A székelyföldi villamosítási törekvések kudarca pedig − a beleölt „tengersok” pénzzel és energiával együtt − a hiábavalóság érzetét kelti az olvasóban. Az egész történet Észak-Erdély sorsát is szimbolizálja egy kicsit, amelyre a „befejezetlen” vagy „félbemaradt” jelző illik a legjobban. Még annak ellenére is, hogy ez alatt a négy év alatt „összesűrűsödött” az idő, emiatt pedig − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom tűnt provizóriumnak. Végezetül néhány apró megjegyzés. A recenzens a kötet végére érve sem látja teljes mértékben indokoltnak az 1940 nyarán autóbalesetet szenvedett két neves személy: Pethő Sándor és Maderspach Viktor viszonylag hosszú életrajzainak közlését az Előhangban. Bár a többihez hasonlóan ez a rész is jól kidolgozott, és egyfajta hangu-

Szemle lati felvezetésnek valóban megfelel, mégis úgy érezzük, egy kicsit „kilóg” a kötetből, hiszen nem kapcsolódik közvetlenül a tematikájához. A könyv 43. oldalán téves az állítás, miszerint Werth Henrik vezérkari főnök a Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások 1940. augusztus 24-i megszakadását követően, „két nappal később” adta ki a Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit. Ezeket valójában a tárgyalások megszakadását megelőző napon, azaz augusztus 23-án adta ki. A téma szempontjából egészen lényegtelen dolog, de említsük meg azért: a szerző szerint augusztus 30-án, háromnegyed kettő előtt öt perccel kezdte el Ribbentrop német külügyminiszter a német−olasz döntőbírói határozat kihirdetését. A hivatalos programtervben valóban ez szerepelt. Az MTI aznapi jelentéseiből azonban kiderül, hogy a program kezdete több mint egy órát csúszott, és így a magyar miniszterelnök, a külügyminiszter és annak személyi titkára csak 14 óra 50 perc körül léptek be a bécsi Belvedere palota aranytermébe, ahol aztán kihirdették a döntést. Ennek azonban természetesen semmi hatása nem volt a döntés tartalmára, és az ezt követő eseményeket sem befolyásolta. Bár a szerző azt állítja, hogy írása „nem az a nagymonográfia, amire a magyar történetírásnak régóta szüksége lenne” (15. o.), biztosak vagyunk benne, hogy az hosszú időn keresztül meghatározza majd az Észak-Erdélyről szóló tudományos diskurzust. A könyv remélhetőleg eljut a szélesebb olvasóközönséghez is. Ha így lesz, méltán örülhetünk majd annak, hogy ez a minden szempontból mértékadó, ítéleteiben kiegyensúlyozott mű alakítja a téma iránt növekvő érdeklődést tanúsító magyarországi és határon túli közgondolkodást. L. Balogh Béni

Limes

133

Szemle

Amikor Pozsonyban megfordult a világ*

Igencsak rokonszenves és hasznos vállalkozásba kezdett a bemutatásra egy pillanatig sem szoruló pozsonyi Kalligram Könyvkiadó, amikor a Pozsony város történetei című sorozatot útnak indította. A 2009. évi „nyitányt” jelentő két kötet, Tóth Árpád Polgári stratégiák s Roman Holec Dinamitos történelem című munkája után harmadikként a (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet kivételes erudíciójú és fáradhatatlan kutatójaként ismert – de számos más kérdéshez is érdemben hozzászóló – Filep Tamás Gusztáv Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920 című kötete jutott el a sorozat iránt érdeklődő olvasókhoz. Az érdekfeszítő munka azt a drámai időszakot eleveníti fel, amikor a nagy múltú, a Magyar Királyság történetében koronázó városként és számos más tekintetben is kiemelkedő szerepet játszó Pozsony lakosainak nagy többségét megdöbbentő módon egy másik, valójában csak születőfélben lévő ország, az 1918 októberében kikiáltott Csehszlovák Köztársaság részévé tették. A kötet az Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében alcímet viseli, s bár a szerző más sajtókiadványokat és *

Filep Tamás Gusztáv: Főhatalomváltás Po zsonyban 1918–1920. Pozsony, 2010, Kal ligram.

különböző forrásmunkákat is kiaknázott, könyvét valóban egy napilapra, a Híradó (1919 januárjáig Nyugatmagyarországi Híradó) címmel megjelent, s „a pozsonyi magyarok patriarkális lapjaként” jellemzett orgánumra alapozta. A lebilincselő, minden ízében történészi munka olvasója számtalanszor elámulhat afölött, hogy a szakavatott kutató számára egyetlenegy forrás is milyen sokatmondó lehet, s milyen részletesen rekonstruálható ennek révén a korabeli valóság. Filep Tamás Gusztáv az első világháború utolsó hónapjaiban veszi fel az események fonalát, amikor a hátországra nehezedő tehertételtől megviselt Pozsony lakosait még a harctéri hírek, a közellátási gondok s néhány napig az uralkodó, IV. Károly király látogatásához kapcsolódó események foglalkoztatták, s ha volt is bennük bizonytalanság a jövőt illetően, bajosan sejthették az 1918 őszétől bekövetkező gyökeres változásokat. Október 31-én azonban Pozsony is megélte a maga „őszirózsás forradalmát”, s a város elöljárósága a központi hatalom új szerveként ismerte el a Budapesten tevékenykedő Magyar Nemzeti Tanácsot. Miként a kötetből (is) kiderül, a viszonylag békés múltra visszatekintő Pozsony számára az Osztrák–Magyar Monarchia bukása viharos és egyre zűrzavarosabb eseménysor

Limes

134

kezdetét jelentette, s polgárainak azzal kellett szembesülniük, hogy bár a harctereken elült a zaj, a fegyverszünet számukra korábban nem is sejtett megpróbáltatások és nyugtalanító változások sorát hozta. A hatalomváltás, a „forradalmi lendület” egyik kísérőjelenségeként Pozsonyban és környékén is fosztogatásokra került sor, északnyugaton pedig már november elején megjelent a cseh katonaság, melynek szándékaihoz nem férhetett kétség. A szerző részletesen felidézi azokat az eseményeket és körülményeket, amelyek nyomán a pozsonyiaknak rá kellett ébredniük a Magyarországtól való elszakadás általuk többnyire veszélyként megélt, mind reálisabbnak tűnő eshetőségére. (A szlovák lakosság érthető módon másképp viszonyult a fokozatosan körvonalazódó változásokhoz, mint a magyar és a német. E két nemzet tagjai egyébként az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 40,5, illetve 41,9 százalékát tették ki; ugyanekkor 14,9 százalék vallotta magát szlováknak.) Miként Filep Tamás Gusztáv megjegyzi, eleinte úgy tűnt, „az ellenállás szelleme” fog diadalmaskodni, ami nemcsak a megszállás megakadályozására irányuló katonai akciókban jutott kifejezésre, hanem abban a pozsonyi magyarság pártjai, testületei, intézményei és egyesületei által november végén elfogadott határozatban is, melyben többek között ez állt: „Pozsony városa alapítása óta megszakítás nélkül Magyarország szerves része. Hosszú időkön át az ország fővárosa volt. A magyar nemzet történelmében mindenkor fontos szerepre jutott. Pozsony város kultúrájának minden szálával mindenkor Magyarországhoz tartozott és tartozik, mint a magyar tudományos, irodalmi és művészeti fejlődés egyik központja.” Az állásfoglalás egyértelmű volt és elszántságot tükrözött. Az események menete azonban szertefoszlatta a vágyálmokat, a reményeket és illúziókat. A szerző imponáló alapossággal, a

Szemle részletkérdésekre is nagy figyelmet fordítva veszi számba azokat a történéseket, amelyek következtében Magyarország egykori fővárosa az újonnan keletkezett és a győztes antanthatalmak által messzemenően pártfogolt Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került. Megismerjük Pozsony 1918 és 1919 fordulóján, Szilveszter és Újév napján bekövetkezett megszállásának eseménytörténetét, a berendezkedő csehszlovák államhatalom lépéseit, amelyek érthető okokból jelentős részben a város német és magyar jellegének megváltoztatására, a korábbi vezető réteg kiszorítására irányultak. Pozsony „(cseh)szlovák” arculatának erősítése és a hatalomváltásba belenyugodni nem tudó lakossági csoportok „kordában tartása” egyet jelentett számos, a magyarokat kisebb-nagyobb mértékben sújtó intézkedés foganatosításával. Megtiltották az osztrák és a magyar egyenruhák viselését, a magyarországi lapok behozatalát, a magyar nemzeti színek és szimbólumok használatát, március 15-e megünneplését; 1919 februárjának elején bezárták az Erzsébet Tudományegyetemet, s mind több iskolából és egyesületi székhelyről kényszerítették távozásra a magyarokat. A velük szemben alkalmazott eljárást találóan, fanyar humorral idézte fel utóbb a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb csehszlovákiai magyar politikusa, a kisebbségbe szorult magyarság „külügyminisztereként” is emlegetett Szüllő Géza, aki az új hatalom térfoglalására visszaemlékezve többek között ezt írta: „Pozsonyban a gróf Pálffy szeniorátus házában volt egy klubunk. Ezt valamikor még gróf Széchenyi István alapította… Ezeket a termeket még azok a régi szép tradíciók töltötték meg, amelyeket… fokozatosan szorítottak háttérbe az újonnan bevonuló államalkotók. Először elvették a klubnak a nagyszalonját, akkor bevonultunk a biliárdszobába. Azután elvették azt is, akkor bevonultunk a komornyik szobájába. Amikor azt is elvették, a

Limes

135

konyhába vonultunk, és ott gyűltünk össze. Idővel azután elvették azt is. Jelképesen így történt mindenütt és mindenben: mindenütt fellépett velünk szemben az erő…” Filep Tamás Gusztáv könyvéből az imént felidézettnél sokkal drámaibb eseménysorról is pontos képet kaphatunk: az 1919. február 12-én a városközpontban lezajlott véres tüntetésről, melynek során a csehszlovák katonaság a szociális és szabadságjogokat követelő, s ugyanakkor a megszállás ellen is tiltakozó tömegbe lőtt és hét embert megölt, számosat pedig megsebesített. Ez volt a legsúlyosabb atrocitás, amely Pozsony Csehszlovákiához csatolását kísérte, s a folyamat a hatalmi erőszak egyéb megnyilvánulásaitól sem volt mentes: a magyarokkal szemben az internálás és a túszszedés eszközét is alkalmazták, vajmi keveset törődve azzal, hogy a szabadságuktól megfosztott emberek vétkesek voltak-e valamiben. A csehszlovák állam születésének és megszilárdulásának különösképpen dicstelen és taszító kísérőjelensége volt a magyar történelemhez és kultúrához, valamint a Habsburgok uralmához kötődő műemlékek, szobrok, emléktáblák elleni

Szemle barbár hadjárat, amely a szakrális alkotásokat sem kímélte. Az „átkos” múlttal és az elnyomókká, ellenségekké nyilvánított magyarokkal és németekkel való szimbolikus leszámolásoknak esett áldozatául a Fadrusz János kiemelkedő művei közé tartozó Mária Terézia-szoborcsoport (melynek lerombolását a mai Pozsonyban már számosan sajnálják), de Jókai Mór és Petőfi Sándor emléktáblája sem maradhatott a helyén. A könyörtelen pusztítást legalábbis eltűrő hatóságok képviselői igencsak távol álltak attól a gondolattól, hogy a közös múlt emlékei az új ország kultúráját is gyarapít(hat)ják. Terjedelmi korlátaink miatt nem idézhettük fel a könyv valamennyi témakörét és meghatározó motívumát, de remélhetőleg sikerült érzékeltetnünk, hogy Filep Tamás Gusztáv munkája rendkívül értékes hozzájárulás Pozsony történetének s múltunk egyik legviharosabb, megpróbáltatásokkal és tragédiákkal teli időszakának jobb megismeréséhez. Egyszerűen szólva: igényesen megírt, fontos könyv. G. Kovács László

Limes

136

Szemle

Ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per*

A trianoni békeszerződés aláírását megelőző fél évben a kolozsvári és a temesvári román hadbíróság három „irredenta” ügyet tárgyalt: a nagyváradi Cserey–Lukácsösszeesküvést, a temesvári „leventék” és felnőtt szövetségeseik államellenes szervezkedését és a szintén temesvári Kunhegyi–Schultz kémkedési ügyet.1 A temesvári „levente”, ifj. Niamessny Mihály és a Levente-per történetét Borsi-Kálmán Béla írta meg, aki – a peranyag hiányában – főként a gazdag sajtóanyagra, Niamessnyné Manaszy Margit naplójának bejegyzéseire, magánlevéltárak feljegyzéseire, valamint a közlevéltárakban fellelhető szórványos adatokra támaszkodott kutatásai során. „Ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per” című munkája a Helikon kiadó gondozásában, az Osváth és a vele rokon családok történetét feldolgozó sorozat harmadik köteteként, igényes kivitelben látott napvilágot 2010-ben. A Levente-per és szereplőinek a könyv lapjain megelevenedő históriája nem ismeretlen azon olvasók számára, akik a szerző korábbi tevékenységét figyelemmel kísérték, és írásait rendszeresen olvasták. Borsi-Kálmán Béla: Ifj. Niamessny Mihály és

*

a temesvári Levente-per. Budapest, 2010, Helikon, 484. o.

Borsi-Kálmán Béla már 2000-ben hírt adott a Niamessny család, a temesvári ös�szeesküvés és az azt követő per történetével kapcsolatos kutatásairól,2 2006-ban pedig terjedelmes monográfia keretében publikálta korábban beharangozott kutatásainak eredményeit, tanulságait.3 A vizsgálat tárgyává tett, 2010-ben megjelent kötet sok tekintetben megegyezik a korábbi változattal, ám mégsem azonos azzal. A főszöveget ezúttal 194 oldalnyi szöveges és képi melléklet egészíti ki, ennek legjavát a szerző által használt, a perrel kapcsolatos forrásanyag legfontosabbjait tartalmazó függelék teszi ki. A hatalmas jegyzetapparátussal ellátott könyv elolvasását, tüzetes vizsgálatát követően kiderül, hogy a 2006-ban megjelent kötet textusának átírt és átszerkesztett változatával van dolgunk. A tartalmi változtatások célját Borsi-Kálmán Béla a könyv utószavában fogalmazza meg: új könyvében tulajdonképpen vissza kívánt térni eredeti tervéhez, a Levente-per főhőse, ifj. Niamessny Mihály életrajzának a megírásához. Mégpedig oly módon, hogy a korabeli viszonyokat bemutató elemzéseinek a főhős életéhez, a család és a Levente-per történetéhez – szerinte – laza szálakkal kapcsolódó fejezeteit a szövegből kiiktatta, a fő témához viszont szoro-

Limes

137

san kapcsolódó új eredményeit a szövegbe illesztette. Noha a betoldás és a kihagyás művelete nem mindig következetes – néha a tárgyhoz szorosan nem tartozó adatokat is beépít a szövegbe, máshol viszont hasznos szövegrészeket, fejezeteket mellőz –, ifj. Niamessny Mihály életútját és családjának történetét a korábbinál alaposabban, részletesebben ismerteti. Borsi-Kálmán Béla néha Manaszy Margit szavait idézve mutatja be a januári letartóztatás körülményeit, az azt követő napok idegtépő feszültségeit, a vizsgálati fogság nehéz időszakát (a vallatásokat, veréseket), a márciusban kezdődő tárgyalás menetét és szereplőit, a vád és a védelem érveit, az ellenérdekelt felek intervencióit, az áprilisi ítéletet, az összeesküvés vádja alól felmentett ifj. Niamessny Mihály szökését Budapestre és további sorsának alakulását. Noha a vádlottak az eljárás folyamán egyöntetűen elutasították a román állam ellen irányuló összeesküvés és a felségsértés vádját, illetve következetesen ragaszkodtak a bolsevik zavargások megelőzése érdekében történt állampolgári szervezkedés teóriájához, Borsi-Kálmán Béla a vád gyanúját megalapozottnak, a szervezkedés románellenes célzatát nyilvánvalónak tartja. Nézetével egyet kell értenünk, a körülmények, a közhangulat, az ellenérvek némelyikének teljesen abszurd volta arra utal, hogy a román hatóságok bizony jó nyomon jártak. A szerző elsősorban lélektani kérdéseket feszeget: Mi motiválta az összeesküvők tetteit, mi játszódott le a tudatukban és a lelkükben? Miért vitték vásárra a bőrüket? Mivel a feltett kérdések megválaszolásához elengedhetetlen a cselekvést döntő módon meghatározó közeg megismerése, a szerző felvázolja a Bánság, azon belül Temesvár társadalom-, gazdaság- és mentalitástörténetét, a Niamessny és a Manaszy család históriájának a válaszadás szempontjából lényeges fejezeteit.

Szemle Borsi-Kálmán Béla szerint a 19–20. századi soknemzetiségű Temesváron több társadalmi folyamat (polgárosodás, nemesedés, magyarosodás) párhuzamosan haladt egymás mellett. Temesvár az 1860-as években szédítő iramú fejlődésnek indult, az iparosításból, a városfejlesztő tevékenységből a polgárság mellett a liberális nemesség is kivette a részét. A nemesség polgárosodására ad példákat a Niamessny család – az ipar- és a városfejlesztés terén ifj. Niamessny Mihály apja és különösen nagyapja nyújtott kiemelkedő teljesítményt. A görög eredetű Manaszyak számára a nemesség megszerzése és a nemesedés jelentette a kihívást, a nemesi társadalomba való beilleszkedésük pedig magyarosodásukkal is együtt járt. A magyarosodás különösen a konjunktúra évtizedeiben öltött nagyobb méreteket Temesváron. Ezzel egyidőben a nemesedés is zajlott; nemesedés nem a nemesi előjogok kivívását, hanem a nemességhez való közeledést, a nemesség viselkedési normáihoz, az „úriemberséghez” való hasonulást jelentette (beamter-magyarok). A folyamatok hosszas bemutatása voltaképpen azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megérthesse: a társadalom különböző eredetű, de magyar tudatú, polgárosodó, nemesedő tagjai elkötelezték magukat egy olyan fejlődési irány mellett, melynek végpontja a sokak által remélt, később azonban utópiának bizonyuló, az integer Magyarországra kiterjedő modern, magyar nemzetállam volt (lett volna). A háborút követő összeomlás, az impériumváltás éppen ezt a felemelkedésként megélt folyamatot akasztotta meg, ami sokak számára feldolgozhatatlan, traumatikus élménynek számított. Az összeesküvés különböző származású, de magyar tudatú, azonos érzés- és értékvilágú tagjai tehát nem tudták és nem is akarták elfogadni világuk elvesztését, ábrándjaik szertefoszlását – ezért a tettek mezejére léptek. Elszántságukat az is növelhette, hogy a

Limes

138

hatalmi viszonyok gyakori átrendeződése („Bánsági Köztársaság”, szerb, francia, majd román megszállás) nem szolgált a véglegesség érzetével, a befejezettség tudatával. Amennyiben a szerző korábban deklarált céljából indulunk ki – ti. abból, hogy a betoldásokkal a főhős portréjának kiegészítésére törekedett –, arra kell gondolnunk, hogy a főhős nagyapjának fiatalkori élményeiről szóló kiegészítés a nagyapa és az unoka közti párhuzam felállítására szolgál. Névadó nagyapja, Niamessny Mihály 15 évesen kapcsolódott be az 1848–49-es honvédő harcba, Bem József bánsági seregének pattantyús honvédjeként. Talán az ő példája szolgált megerősítésként a szintén honmentő vállalkozásba fogó 17 éves ifj. Niamessny Mihály számára. A szerző saját kérdéseire – Miért vitték vásárra a bőrüket? Mi játszódott le a lelkükben és a tudatukban? – adott válaszai elég általánosak, elnagyoltak, a mozgatórugók tekintetében nem látunk finom árnyalatokat, különbségeket, ifj. Niamessny Mihály esetében is csak a fő indítékokat ismerjük meg. Ez természetesen nem annak a következménye, hogy Borsi-Kálmán Béla nem aknázza ki az általa összegyűjtött források adottságait, a perről szóló fejezet esetében kifejezetten az az érzése az olvasónak, hogy forrásait „csúcsra járatja”. Inkább annak a folyománya, hogy nem állnak rendelkezésére azok a dokumentumok (főként személyes feljegyzések), melyek az indítékok árnyaltabb bemutatására alkalmasak lennének. A vádlottak társadalmi állásának ismertetésekor is hiányérzete támad az olvasónak, ugyanis a szerző különösebb bizonyítási eljárás nélkül vonja le a következtetést, miszerint a vádlottak többsége a beamter-magyarság köréből került ki. A beamter-magyarság vonásai közül a magyarosodást nem kell különösképpen bizonyítani: a vádlottak két kivételtől eltekintve magyarnak vallották magukat a

Szemle per folyamán (miközben a 44 vádlottból mindössze 15-nek volt magyar hangzású neve). Polgárosodott mivoltuk és a nemesi attitűdökhöz való vonzódásuk tételszerű bizonyítására nem került sor, bár kétségtelen, hogy a vádlottak viselkedésében tetten érhetőek az úriemberség jellemzői (összetartás, bajtársiasság, büszkeség, bátorság stb.). Indokolatlan lépésnek tekinti a recenzens a magyar titkosszolgálatok machinációit, az összeesküvők és a magyar titkosszolgálatok közti kapcsolatot feszegető fejezet elhagyását, hiszen ezáltal egy rendhagyó kontextusban zajló vizsgálat tanulságaitól fosztja meg az olvasót. Betekintést enged viszont a szerző abba, hogy a román diplomácia milyen szerepet szánt a temesvári szervezkedésnek nemzetközi téren. Az erdélyi magyar „üzelmeket” ugyanis a román politikusok nyugat-európai diplomáciai tárgyalásaik témájává tették, és azokat folyamatosan napirenden tartották, ezzel is elősegíteni próbálván a román nemzetállami törekvéseknek kedvező nagypolitikai környezet létrejöttét. Noha a szerző szerint a Levente Szövetség vezetője ifj. Niamessny Mihály volt, a kötetben publikált források egy része ezt az állítást nem támasztja alá. Az ifjú Niamessny elsőségét Manaszy Margit naplója (1932) és Székács György elbeszélő műve (1934–1935) hangsúlyozza.4 A temesvári sajtó rendszeres és részletes tudósításai ezzel szemben a 21 éves Dér István vezető szerepére utalnak, és ifj. Niamessny Mihályt legfeljebb a főszervezők egyikeként tüntetik fel. Dér István elsőségét látszik igazolni az is, hogy míg a „leventék” többségét – köztük ifj. Niamessny Mihályt – felmentették, addig őt életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. Dér Istvánt tekinti a Levente Szövetség vezetőjének Jakabffy Elemér és Páll György is.5 Borsi-Kálmán Béla munkájának egyik legnagyobb erénye, hogy érzékeltetni

Limes

139

képes az új helyzethez való román viszonyulás sokféleségét. A román magatartás egységességét különböző álláspontok, viselkedési minták törik meg. A rendőrség, az állambiztonság és az ügyészség – élén a kíméletlen bukaresti királyi ügyésszel, Spiridon Iorgulescuval – a román „kemény vonalat” képviseli. A hadbíróság és annak elnöke, a szintén bukaresti Virgil Economu ezredes engedékenyebb magatartást tanúsít, és – az észérveknek, valamint a külföldi és a királyi intervenciónak engedve – az ügyészség elvárásaihoz képest enyhébb ítéleteket hoz. Manaszy Margittal való találkozása nem krízishelyzet, közel azonos társadalmi helyzetük, értékrendjük, viselkedési normáik lehetővé teszik, hogy egymással szót értsenek, és egyenrangú felekként kommunikáljanak. Nem viselkedtek egységesen a bánsági románok sem. Az újonnan kinevezett prefektus, a temesvári piaristák egykori felszolgáló fiúja, Aurel Cosma nem tudja visszautasítani az „uraság”, a magyar nemesasszony kérésének teljesítését (információt szerez a bebörtönzöttekről). Manaszy Margit a Monarchia egykori tábornokánál, az ugyancsak bánsági származású, immáron román hadtestparancsokká kinevezett Gheorghe Domăşneanunál is eléri célját (a vádlottak átszállítását a csendőrlaktanyából a jobb feltételeket biztosító katonai börtönbe). Székács György szerint a bánsági románság körében a támogatás, a segítség önkéntes felajánlása is előfordult: Lippa román országgyűlési képviselője, bizonyos Vasilesru (sic!), a kerületi románság nevében tiltakozott az egykori lippai képviselő, id. Niamessny Mihály fiának meghurcolása ellen, szükség esetére a királyi udvarnál történő közvetítést is felajánlotta Manaszy Margit számára.6 Borsi-Kálmán Béla magyarázata elgondolkodtató: a hatalomváltás óta túl kevés idő telt el ahhoz, hogy a régi beidegződéseket, viselkedésmintákat újak váltsák fel. A gyermeke érdekeit kö-

Szemle römszakadtáig védő Manaszy Margitnak tehát még volt kihasználható mozgástere. A békebeli időszak kipróbált embereinek némelyike azonban határozottan kiállt az új rezsim mellett – különösen az összeesküvés felgöngyölítésében, a vallatásokban kulcsszerepet játszó Mona detektív és Mitra hadnagy igyekezett az új elvárásoknak a legmesszebbmenőkig megfelelni. Ugyancsak elgondolkodtató a Manaszy és a Vaida-Voevod család identitás-választásában tetten érhető – a szerző által jelzett – különbség. Míg a görög származású Manaszyak feladták gyökereiket, és száz év leforgása alatt elmagyarosodtak, addig a Vaida-Voevodok a hosszú évszázadok alatt is megőrizték román eredetük emlékét. Sarjuk, Alexandru Vaida-Voevod már egyértelműen a román identitást választotta, és a román nemzetállami eszme szolgálatába állt.7 Az olvasóban természetesen felmerül a kérdés: mi okozhatta a különbséget, és hogyan alakult ki az identitáspreferencia? Az identitásválasztás/váltás labirintusából ki-ki másként keres kiutat, illetve – családi minták, személyes tapasztalatok, egyéni rokon- és ellenszenvek, gazdasági, hivatali, politikai és egyéb (erkölcsi) kényszerek függvényében – egyéni módon rögzíti saját ilyen-olyan okból ’oszcilláló’ azonosságtudatát.” – állapítja meg Borsi-Kálmán Béla.8 Ez a gondolat kiindulópontként is szolgálhat az azonosságtudat kialakulásának és változásának menetét, törvényszerűségeit kutató vizsgálatokhoz, melyek révén kiderülhetne, hogy a belső (személyes) tényezők és a külső (családi, társadalmi, gazdasági, politikai, tudati) viszonyok miként, milyen arányban határozták meg, döntötték el egy-egy személy identitásválasztását és azonosságtudatának tartalmát. Borsi-Kálmán Béla elsőként vállalkozott arra, hogy az első világháborút követő „irredenta” perek egyikét monografikusan feldolgozza, vállalását pedig figyelemreméltó eredménnyel teljesítette. A szerző nem

Limes

140

elégedett meg azzal, hogy rekonstruálta a pert, az összeesküvés okainak, társadalomtörténeti-társadalomlélektani hátterének bemutatására is nagy gondot fordított. „Mélyfúrásai” nyomán egy „metszetet” tárt olvasói elé, ahol az egymásra épülő vagy egymásba csúszó „rétegek” képezik azon történeti előzményeket, melyek az elkerülhetetlennek tűnő szervezkedéshez, majd az azt követő megtorláshoz vezettek. Mivel elemzése során lélektani kérdéseket is feszeget, a család, a „leventék” sorsán és a per történetén keresztül a háború végét követő és a trianoni békeszerződés aláírását megelőző zűrzavaros időszak bánsági magyarságának hangulat- és érzésvilágába is betekintést enged.

Szemle Azáltal pedig, hogy a román magatartást is vizsgálatai tárgyává teszi, és az összeesküvésre adott román válaszokat, ill. azok tudati, lelki, egzisztenciális mozgatóit is feltárja, a román fél impériumváltás-kori élményébe is bevezeti az olvasót. Külön érdeme a munkának, hogy a szerző tartani tudja magát vállalt céljához, miszerint nem azt kívánja megállapítani, kinek, melyik félnek volt igaza, hanem azt, hogy a szereplők mit véltek igaznak.9 Mivel tartózkodik a magyar tettek idealizálásától és a román cselekvés démonizálásától, munkája nem válik az integer Magyarország elvesztése feletti gyász kifejezésének eszközévé, „áldozatává”. Kulcsár Beáta

Jegyzetek Borsi-Kálmán Béla a nagyváradi összeesküvésről és a temesvári kémkedési ügyről is beszámol könyvében, valamint a három „irredenta” ügy közötti összefüggésekre is rávilágít (118–119., 122–125., 135–138.). A Kunhegyi– Schultz ügyről szintén tudósít: Jakabffy Ele mér – Páll György: A bánsági magyarság húsz éve Romániában. Budapest, 1939. (a továbbiakban: Jakabffy Elemér – Páll György) 110– 111. A nagyváradi összeesküvésről beszámol: Fehér Dezső (szerk.): Bihor – Biharmegye, Oradea – Nagyvárad kulturtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve. Oradea, 1933–1937. 55. 2 Borsi-Kálmán Béla: Nemzeti nagylét és/ vagy kisállami nyomorúság (Gondolattöredékek egy örökzöld témáról). In: Erdődy Gábor – Pók Attila (szerk.): Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. Budapest, 2000. 91–92. 3 Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári levente-pör 1919– 1920. Budapest, 2006 (a továbbiakban: BorsiKálmán Béla 2006). 4 Manaszy Margit naplója 1932-ben publikálásra került: Niamessnyné Manaszy Margit: Vil1

5 6

7

8

9

lámlik messziről… Budapest, 1932. (a továbbiakban: Manaszy Margit). Székács Györgynek a kötet függelékében is szereplő munkája eredetileg az Új Magyar Vetés hasábjain jelent meg, részletekben, 1934 októbere és 1935 májusa között. Jakabffy Elemér – Páll György, 108. 228. o. „Domnu Vassilescu” (sic!) gesztusát Manaszy Margit is említi naplójában. Manaszy Margit, 229–230. Az identitásválasztás kérdésével, annak példáival korábbi könyvében bővebben foglalkozik a szerző. A legrészletesebben a per egyik tanújának, az apai ágon délszláv, anyai ágon sváb származású, de elmagyarosodott Blaskovics Ferenc kanonoknak, országgyűlési képviselőnek az identitásválasztását tárgyalja. A „magyar ügy” iránt kezdetben elkötelezett Blaskovics az 1920-as években már a bánsági németség egyik vezéralakjaként tűnt fel. Borsi-Kálmán Béla szerint a trianoni végzések nélkül „jó magyar hazafiként”, a magyar közélet megbecsült tagjaként fejezte volna be pályafutását és életét. Borsi-Kálmán Béla 2006, 57–61. 106–107. o. 108. o.

Limes

141

Szemle

Komárom nyomdászat- és sajtótörténete 1750–1849*

A József Attila Megyei Könyvtár nyugalmazott helytörténésze, Tapolcainé dr. Sáray Szabó Éva tollából megjelent a Komárom nyomdászat- és sajtótörténete 1705–1849 című munka. A könyv kiadását a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta. Gondozásában, kivitelezésében a KT Könyv- és Lapkiadó Kft., valamint legújabb kori nyomdaként az ugyancsak révkomáromi Nec Arte Kft. vett részt. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. A szerző ez irányú munkásságának eredménye közel egy évtizedes kutatómunka gyümölcseként 1982-ben, bölcsészdoktori disszertáció formájában készült el. Ebben Komárom és Esztergom tizenegy nyomdájának kiadványait, tevékenységét elemzi a jelzett időkörben. A majd három évtized után most megjelent kötet, mely a fenti munka része, Komárom kilenc officinája kiadványainak főbb tartalmi és formai jellemzőit veszi sorra. A források hézagossága miatt nem tárgyal gazdaság- és ipartörténeti vonatkozásokat. A művelődés- és könyvtörténeti elemzés, összegzés „önmagában”, szakmai újdonságain túl is Tapolcainé Sáray Szabó Éva: Komárom nyomdászat- és sajtótörténete 1705–1849. Komarno, 2010. KT Könyv- és Lapkiadó Kft., 236 p.

*

kivételes szellemi csemegét jelent, s nemcsak a helytörténeti érdeklődésű olvasók számára. A kötet felvázolja a 18–19. századi nyomdászat fejlődésének tendenciáit, majd az első, Töltési István nyomdájában készült komáromi kalendáriumot és készítőjének tevékenységét mutatja be. Töltési Hollandiában tanult, majd Debrecen után 1686-tól Komáromban működött. A kevés számú forrásból nem állapítható meg, mivel foglalkozott a városban nyomdájának megalapításáig. Jó üzleti érzékű, tehetséges nyomdász volt, aki 1705-ben nyert királyi privilégiumot kalendáriumok kiadására. Ez jó megélhetést biztosított számára 1721-ig. E nyomdatermékből mára igen kevés maradt fenn, ezek a lehető teljességben megtalálhatók a Ráday Református Gyűjteményben. A kalendáriumokról általában írtakról a Töltési-féle komáromi kalendárium bemutatása után Tapolcainé rámutat: „… ezek a kiadványok a befűzött, üres lapokon található, az egykori tulajdonostól származó bejegyzéseikkel fontos adalékokat szolgáltatnak a családtörténet kutatóinak, továbbá néprajzi, társadalom- és kortörténeti források, s emellett könyv- és sajtótörténeti vonatkozásban is rendkívül érdekesek.” Messzemenően érvényes e megállapítás nemcsak Komárom, de

Limes

142

a korabeli Magyarország és Töltési későbbi nyomdász utódai hasonló kiadványainak vonatkozásában is. Komárom nyomdászatának, Töltési utódainak sorában Turótzi Mihály (1721– 1737), majd Schmied Miklós János (1740), következtek. Az ő helyi működésükről is csak kevés konkrétummal rendelkezünk. Előbbi nem folytatta a helyi kalendárium kiadását, utóbbitól mindössze egy könyv komáromi kinyomtatásáról tudunk. E tipográfusok működése a helyi nyomdászat történetének előzményét jelentik. E korai időszak officináinak működéséről újabb levéltári kutatások eredményei alapján lehet majd több adatot, tényt közölni, következtetéseket levonni. Több évtizedes szünet után Wéber Simon Péter jól megalapozott helyi működésétől (1788–1794) tekinthető folyamatosnak Komárom nyomdászata. Az ő komáromi fióknyomdájának működése során összesen 115 kiadványa jelent meg. Ezeket, a nyomdászattörténész által a legjellemzőbb tárgykörök szerint csoportosított, szerteágazó tematikát felvonultató korabeli nyomdatermékeket Tapolcainé szerint egy „rendkívül rokonszenves polgár” állította elő. Wéber jó szemmel vette észre Komárom gazdasági fellendülését, ami alapja lett a felvilágosodás szelleme helyi kibontakozásának, a város művelődéstörténete „arany lapjainak.” A korszak másik neves személyisége Komáromban a nagy műveltségű, világlátott, sokoldalú református lelkész, Péczeli József (1750–1792) volt. Péczeli és a köré tömörült Komáromi Tudós Társaság együtt jelentették meg 1789–92 között Wébernél a hazai hírlapirodalom első tudományos ismertterjesztő folyóiratát, a Mindenes Gyűjteményt. Péczeliék társasága küldetésének tekintette a korban divatos népfelvilágosító irodalom művelését, a magyar nyelv és a magyar nemzet sorsának képviseletét,

Szemle a korabeli olvasóközönség szélesítését, ami országos jelentőséget adott működésüknek. Az irodalmi és tudományos élet korabeli megszervezésének folyamatában és a magyar művelődéstörténetben is kitüntetett hely illeti meg e jeles komáromi sajtóterméket. Mindezt részletesen elemzi, aprólékosan bemutatja Tapolcainé korszakmonográfiája, levonva a következtetést: „A Mindenes Gyűjtemény szerkesztőinek és munkatársainak tevékenysége, lelkesedése követendő példaként állhat a ma embere előtt is.” A teljes korszakban további három periodikum jelent meg Komáromban: a Laura (1824), a figyelemre méltó, de kérész életű kezdeményezés, illetve a helyi hadi sajtó termékei: a Komáromi Lapok és a Komáromi Értesítő (1849). Ezeket már Wéber nyomdájának volt művezetője, Weinmüller Bálint, majd utódai nyomtatták, akiknek kiadói politikája már nem követte az előzőekben leírt elveket. Weinmüller Bálint (1794–1800) kelendő könyvek kiadását tartotta elsődlegesnek. Ezt bizonyítja kilenc utánnyomása, valamint a komáromi kalendárium megjelentetése. A „Komáromi új- és ó kalendáriom”, ami gyakorlatilag az I. világháború végéig (sőt megszorításokkal 1945-ig) megmaradt, nagy, olykor százezres példányszáma és eladhatósága miatt biztos anyagi alapot adott kiadója és a későbbi nyomdász-kiadók tevékenységéhez. Tartalmi és formai vonatkozásban e kiadványok már hanyatlást jelentettek, nem jellemzi őket a 18. századi nyomdatermékek míves gondossága, szakértelme. Weinmüller halála után özvegye (1800– 1826), fia, Weinmüller Imre Bálint (1826– 1831), utóbb testvére Weinmüller Franciska (1832–1847) folytatta a „tisztes ipart”. Tőlük a Siegler testvérek vásárolták meg az üzemet, ám ők az üzleti szempontokat helyezték előtérbe. E nagyívű folyamat részletes bemutatását, elemzését olvasva egyetérthetünk Tapolcainé megállapításá-

Limes

143

val. E későbbi nyomdászok, tulajdonosok tevékenységében tapasztalhatjuk a korábbi tudós nyomdászok kapitalista magánvállalkozókká, üzletemberré válását. A Weinmüller dinasztia utolsó képviselője idején javarészt alkalmi kiadványokat jelentettek meg, elmaradt az üzem korszerűsítése. 1848 májusában Siegler Antal és Mihály vásárolták meg Weinmülleréktől a nyomdát, amely 1880-ig az egyetlen volt Komáromban. Indulásuk a nehéz idők körülményei között nem volt könnyű, a korszerűsítést követően sem. Előbb elemi csapások pusztítottak a városban, majd az 1848–49-es szabadságharc nehéz körülményei között kellett működniük. („Inter arma silent musae!”) Így könyvek nyomtatására nem volt lehetőség, de Siegleréknél látott napvilágot a Komáromi Értesítő (1849. jan. 9.–júl. 6.), majd ennek utóda július 11. és október 1. között, a Komáromi Lapok. A szerző külön foglalkozik a komáromi újságok szerkesztésével, munkatársaival, terjesztésével és olvasóival – leginkább a két 1849-es lap, a Komáromi Értesítő és a Komáromi Lapok kapcsán –, valamint ismerteti a korabeli komáromi papírpénzek történetét is. Az említett két időszaki sajtótermék azért is fontos, mert 1880-ig, egy rövid életű próbálkozást (1871) leszámítva, Komáromban nem jelent meg lap,

Szemle helyi újság. Így e korszak eseményeiről többek között győri és pesti újságokból tájékozódhatunk. A magyar történelem korszakhatárát jelzi a nyomda két terméke: Klapka György október 3-i, bajtársaitól búcsúzó napiparancsa, és az osztrák várparancsnok másnapi hirdetménye. A helyi nyomdászati és könyvkultúra, sajtótörténet összefoglaló feldolgozása minden ilyen munka esetében azért is fontos, alapkutatás jellegű, mert „nemcsak” az adott település múltjának jobb megismerését szolgálja, de újabb részletkutatásokra is ösztönöz. Amellett, hogy hozzájárul a lokálpatrióta tudat elmélyítéséhez, későbbi, már részben feltárt nyomdászattörténeti korszakokat illetően is segítheti a további hely- és egyéb szaktörténeti kutatásokat. Tapolcainé Sáray Szabó Éva összefoglalása, rendszerezése, monografikus feldolgozása fontos adalékokkal szolgál Komárom művelődéstörténetéhez, elemzéseivel, mozaikjaival alátámasztja a szakirodalom megállapítását. „A könyvnyomtatás csak akkor válik egy nemzet közkincsévé, az általános műveltséget terjesztő eszközzé, tömegcikkévé, amikor túlnyomó többségében olyan könyveket termel, amelyeket nyelvünk a társadalom minden tagja számára megközelíthetővé tesz.” Horváth Géza

Limes

144

Szemle

Reményt keltő makacsság az értékek mulandósága ellen*

A kutatás eredményeinek és gondjainak tipikus keresztmetszetét mutatják be a Komárom-Esztergom megyei helytörténetet reprezentáló kiadványok az utóbbi néhány évben. Találunk hátterében profi intézményt, múltjának kutatására áldozó önkormányzatot, a szakma magára hagyott vagy érdektelenségbe fulladó értékeit féltő magánkiadót ugyanúgy, mint a szerzők között tudós kutatót, helytörténetre specializálódott tanárembert, elkötelezett újságírót vagy szakmabeli emlékírót. Önmagában egyik sem alá-, fölérendelő kategória, mert értékmentése, -őrzése vállalt feladatának mélységében, a lényeg ismeretében realizálódik. Választ tehát arra a kérdésre keresünk, mit hagy ránk érvényes, hiteles dokumentálással a helytörténet, s kiknek az ügye a hiányok pótlása. Szilas Zoltán az újságírók szívós kíváncsiságával eredt évekkel ezelőtt a Dorog környéki zenei hagyományok nyomába. A Lábnyomok a plafonon (Raja Publicisztikai Bt. – 1999) című kötet egy köztes korszak, a szving sikertörténeteit, kínjait és elmúlását gyűjtötte csokorba. A szerző is, olvasói is (újra) fölfedezték: légüres térből aligha Szilas Zoltán: Találkoztam boldog zenészek-

*

kel is. Leányvár, 2009. Raja Publicisztikai Bt. Magánkiadás.

születhetett volna meg az 1950-es, ’60-as évek vidéki szórakoztató-zenei „fellegvára” Dorogon és közvetlen környékén. A könyv utószavát Papp Márió joggal címezte meg így: Nyomot hagyni bármi áron. Ez a mottó nemcsak a zenészek törekvését, pályaívét jellemezte, de egy elszánt kutató szív ügyét is: a (láb)nyomokat akár a plafonról is visszamenteni természetes közegébe, a földre, a még élő nemzedék önbecsülése érdekében is, de a fiatalabbak segítésére ugyanúgy – gyökereik megértéséhez. Szilas akkor – nem tudni, mennyire tudatosan – eljegyezte magát a „populárissal”, ám ez a döntése a szálakat már úgy gubancolta, hogy nemcsak szabadulni nem lehetett a választott témától, de kikerülni sem egy aspektust: a zenészlét összetettségének boncolgatását, szórakoztatás és művészet természetének szétválaszthatatlanságát. A feladat adott volt, csak az idő nincs tekintettel e megnövekedett feladat terheire és megterhelt kutatójára. Tíz év után lett új riportkönyve (regionális) zenetörténeti szempontból is „igazságszolgáltatás”, helytörténeti aspektusból pedig pótolhatatlan tények és személyes élmények gyűjteménye. A nagy élő öregeket és az emlékezetre bízott eltávozottakat megtisztelő összegzés.

Limes

145

A dorogi szénmedence bányászattal összekötött múltjának van (tudatunkban mindig is volt) egy zenetörténeti fejezete. Szilas Zoltán új könyvében ezt a hagyományt kereste a legidősebb és legmes�szebbre jutott helyi és „elszármazott” zenészek megszólaltatásával. Ha csak a legsikeresebbek interjúit közölte volna, már érthetővé teszi, hogy miért zenetörténeti kuriózum az itteni zenei élet. Tarjáni Ferenc kürt-, Lencsés Lajos oboa-, Both Lehel zongoraművészek neve nemzetközi pódiumokon is jól cseng immár évtizedek óta. De amit mondanak dorogi előéletükről, amire emlékeznek a „meghaladottak” gazdag életművéből, az sokkal hitelesebbé válik, amikor ezekre az elődökre és itt ma radottakra hivatkoznak. Mint ahogy ők is megerősítik a „profi” muzsikusok mondandóit. S ebben egy nyelven beszélnek a zenetanári, zeneiskola-igazgatói emlékezések (Gáldi Ferenc és Ernő, Bulhardt Vilmos, Párma Jenő, Fódi János, Dudás Ferenc, Litauszki Károlyné, Pusenyák József stb.), mint ahogy közös szeretettel emlékeznek az együtt muzsikálás sugárzó erejét máig továbbító „műkedvelő” nagy öregek (Bíró László, Uresch Miklós, Bohner Antal, Mucha János, Hubacsek László, Malárik János stb.). A névsor most a demonstráció kedvéért ilyen terjedelmes (bár messze nem teljes). Ez a fúvószenei, ugyanakkor gazdag és alapos hangszerismeretet követelő szimfonikus, máskor partizenéhez kötődő örökség ugyanis sommásan a családnevekben is tovább hagyományozott sváb, szlovák

Szemle kultúra kincsei! S ma már természetesen kimondható: hogy is lehetne ez másként a török által megsemmisített Duna-mentén Csolnoktól Piliscsévig, Leányvártól Mogyorósbányáig, Nyergesújfaluig? S mindezt olyan természetességgel művelik, hogy talán soha nem beszélnének róla, ha nincs egy közülük való ismerős faggatózása. Dicséret a mi olvasatunkban azért illeti a riportert, szerkesztőt, amiért hagyták, hogy a tények időnként ismételjék önmagukat. Ennek a történetnek éppen abban van a hitele, hogy művész és helyi muzsikus, tanár és tanítvány ugyanazzal a szenvedéllyel idézzen meg közel egy évszázadot (s abban a még mélyebb gyökereket őrző időket). Nem kétséges: a két háború közötti évekről már csak a legidősebb tanúk tudnak személyes tapasztalatok birtokában mesélni. A távolabbi idők pedig már csak beleérző és következtető képességünk törékeny emlékcserepei. Ezért is példaértékű a kötetben a fotó- és kottamelléklet, méltóan reprezentálva a messziről hozott, tovább éltetett közös szándékokat. Az idő pedig ennél is szorosabb határidőket szab nekünk. Erőteljes ösztönzésnek szánjuk tehát a gondolatot: Szilas Zoltán dolgozzon tovább újabb kötetein, hogy a zenei tablón még színesebb lehessen a megőrzésre érdemes archívum, és egyre mélyebben tisztázódjanak a nemzetiségi, nemzedéki összefonódások és különbségek! Kovács Lajos

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2011/2. szám: Dél-Erdély 1940–1944 ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I–II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet; 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944; 2010/2. sz.: Nemzetiségpolitika a két világháború között; 2010/3. sz.: Ideológia és politikai gyakorlat 1989 után I.; 2010/4. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerződés… I. rész *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Kultúra Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp. , Váci u. 19.)

T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft





M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





T

Á

R

S

A

D

A

L

Ár: 300 Ft





M

T

Ö

R

T

É

N

E

L

E

M

M

Û

V

E

L

Ô

D

É

S


SZERZÔINK

O

TUDOMÁNYOS SZEMLE


TUDOMÁNYOS SZEMLE





MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS II

Recommend Documents