MAGYARORSZÁG ÉS A VERSAILLES-I BÉKERENDSZER
29
IRMANOVÁ, EVA
Magyarország és a versailles-i békerendszer (Egy cseh történész nézőpontja) Jellegzetes velejárója Közép-Európa történetének, hogy a modern történelem bizonyos kulcsfontosságú eseményeit azok résztvevői homlokegyenest eltérő módon ítélik meg. Ebből a szempontból tipikusnak nevezhető az úgynevezett Trianonjelenség, amely súlyosságával túlnő saját korának időbeli korlátain, és mai életünkre is kihatással van. A trianoni békeszerződésről van szó és azokról a vele kapcsolatos bonyolult kérdésekről, amelyek éppen e szerződés érvényesítése közben merültek fel. Vajon a versailles-i békerendszer utolsó mozzanataként Magyarországgal 1920 júniusában megkötött trianoni békeszerződés talán valamilyen történelmi igazságszolgáltatás volt, „a szlovák nemzet leszámolása a régi Magyarországgal” (Š. OSUSKY), „a Nagy-Morva Birodalom bukásától számított első nagy sorsfordulónk” (M. HODŽA), vagy éppen fordítva: egy kierőszakolt és igazságtalan békediktátum, amolyan magyar „München”? A Trianon-jelenség különböző értelmezési lehetőségeiből nyilvánvaló, hogy újkori történelmünknek ez a kulcsfontosságú eseménye több egymástól eltérő megközelítést is lehetővé tesz. E jelenség oly kardinális politikai, társadalmi és erkölcsi problémává vált, amely nemcsak Magyarország 20. századi sorsát volt képes befolyásolni, hanem a magyar-csehszlovák, illetve a magyarszlovák viszonyra is kihatással volt, méghozzá annak teljes közép-európai összefüggéseiben. A trianoni békeszerződés, az egész versailles-i békerendszerhez hasonlóan, azon alapvető változások törvényesítését jelentette, amelyekre az első világháború után került sor Közép-Európában – Ausztria-Magyarország széthullása és az utódállamok megalakulása –, és amely természetszerűleg magában hordozta e békerendszer valamennyi tökéletlenségét, gyengeségét és következetlenségét. Létrejöttének gyökerei és körülményei – majd azoknak ismételt megerősítése a második világháború után – nyomatékosabban alátámasztották, mint azelőtt bármikor, a nemzetközi politikáról kialakult azon elképzelést, miszerint az egyszerűen a nagyhatalmi játékok függvénye. Ebbe a játékba pedig vagy beleillenek, vagy nem a kis nemzetek törekvései, bár ezek e játékok következményeit évtizedekig sorsukként viselik. Ezen elv tényszerűségét a külföldi csehszlovák politikai emigráció is tudatosította. Beneš erről így ír visszaemlékezéseiben: „A szövetségesek politikai és gazdasági érdekei által kialakult politikai konstellációt, hasonlóképpen az európai fejlődés irányvonalát helyesen értelmeztük, és azt mind módszereinkben, mind forradalmi taktikánkban megfelelő módon hasznosítottuk.” A háború vége egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését is jelentette, illetve ezen államalakulat szétszabdalását kis nemzeti államokra. E történelmi meta-
30
IRMANOVÁ, EVA
morfózis okai nem csupán a Monarchia nemzeteinek öntudatosodási, emancipálódási és erősödő elszakadási törekvéseire vezetendők vissza, amelyek kétségkívül győzedelmeskedtek a föderalizmus programja fölött, hanem az antanthatalmak nagyhatalmi érdekeivel is magyarázhatók. A Monarchia feldarabolásának gondolata mellett egészen háború végső szakaszáig egy másik koncepció is létezett. Eszerint a Habsburg-birodalmat – mint közép-európai hatalmi egyensúlyozó tényezőt – csupán föderalizálni kellene. A Monarchia kis államokra való átszabásának koncepcióját csak 1918 tavaszán, a breszt-litovszki béke aláírása és a különbékekísérletek meghiúsulása után tekintették véglegesnek. Az Ausztria-Magyarország megbízhatóságáról kialakított elképzelések szertefoszlásához minden kétséget kizáróan MASARYK és BENEŠ antantországokban kifejtett tevékenysége is hozzájárult. E prominens emigráns politikusok azzal érveltek, hogy lám Bécs természetes szövetségese Berlinnek, Ausztria-Magyarország pedig támasza Németország hódító politikájának, valójában nincs is saját külpolitikája, és ezért szét kell zúzni. Az első világháború kitöréséig a cseh nemzeti mozgalom valamennyi árnyalata az Osztrák-Magyar Monarchia megmaradásának gondolatából indult ki. Maga MASARYK is Ausztria-Magyarország további fennmaradásával számolt cseh államjogi programjában, persze egy demokratikus szellemben megreformált államalakulat lebegett szemei előtt. A háború kitörése azonban MASARYKot is végérvényesen meggyőzte a Monarchiával való szakítás szükségességéről. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy szét kell zúzni Ausztria-Magyarországot, és ezáltal voltaképpen alapvető módon túllépett az addigi cseh politika keretein. A háborút a központi hatalmak önkényuralmi és militarista „teokráciái”, valamint a Nyugat modern polgári demokráciái közötti konfliktusként fogta fel, amely Európa demokratizálódásával egyidejűleg „nemzetünk teljes függetlenségét is meghozza az államiságunk felújításával a cseh országrészekben és Szlovákiában” – írta az Új Európa című tanulmányában. Ez az elképzelés azonban feltételezte egyrészt Ausztria-Magyarország háborús vereségét, másrészt az antanthatalmak meggyőzhetőségét arról, hogy ez a program – MASARYK érvelése szerint – úgymond „nemcsak megvalósítható, praktikus, a szövetségesek számára hasznos és kizárólagos, hanem egyúttal részét képezi a megállíthatatlan európai fejlődésnek, és lévén igazságos, összhangban van az egész Európa, valamint a művelt emberiség politikai, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődésvonalával”. MASARYK a továbbiakban azt is kifejtette, hogy úgymond „a mi problémáinkat és tevékenységünket össze kellett kapcsolni a világesemények fő folyásával, […] a mi ügyünket pedig olyan tényezővé tenni, amelyet már nem lehet nem létezőnek tekinteni.” Alapvető propagandisztikus célkitűzés volt tehát meggyőzni az antanthatalmakat arról, hogy Ausztria-Magyarország szétzúzása szükségszerű, és éppen ezért ezt fel kell venni az antant háborús céljai közé. Az önálló csehszlovák állam koncepciója létezése elengedhetetlen feltételeként bizonygatta Szlovákiának – a történelmi Magyarország részének – integrálását az új államkeretbe és ezáltal az egységes csehszlovák nemzet elméletének megalkotását. A cseheket és szlovákokat egységes nemzetként bemutatni feltétlenül szükséges volt arra, hogy az antanthatalmak előtt hitelt érdemlően megindokolhassák a soknemze-
MAGYARORSZÁG ÉS A VERSAILLES-I BÉKERENDSZER
31
tiségű Ausztria-Magyarország szétverését, illetve az önrendelkezésen nyugvó nemzeti állam megalkotását. Annak kívánalma ugyanis, hogy a régi helyett egy újabb többnemzetiségű államot hozzanak létre, az antant részéről nem talált volna megértésre. A csehszlovakizmus elméletének másik okozója a német kérdés volt. A csehek és szlovákok egy nemzetként való bemutatása ellensúlyozhatta a szám szerint erős, több mint hárommilliós, öntudatos német kisebbség meglétét. Az önálló cseh államról vallott nézeteiben MASARYK kezdetektől fogva a történelmi határok követeléséből indult ki, tehát a történelmi jogból és abból a meggyőződésből, hogy a németek által lakott területek nélkül a cseh önrendelkezés megvalósíthatatlan. A történeti és a természetjognak ez a kombinálása, valamint az egységes csehszlovák nemzet célirányos elmélete vált azzá az alapvető szerkezeti hibává, amely a későbbi évek folyamán egyrészt gazdag érvanyagot juttatott a versailles-i rendezés ellenzőinek kezébe, másrészt állandó forrásává vált a megalakítandó Csehszlovákia későbbi belpolitikai válságainak. Annak ellentételezéséül, hogy mit hozott volna a szlovákok betagolódása a cseh politika koncepciójába, már a konzervetív Hlas Národa folyóirat 1917. június 8-ai számában megjelent „Hogy jól értsük egymást” című cikke is sokatmondó: „Vajon hűek maradtak-e a csehek államjogi meggyőződésükhöz, vagy a nemzetiségi elvet vallják? Amennyiben az első eshetőség az igaz, akkor szó sem lehet a szlovákoknak a csehek nemzetpolitikai akciójába való belefoglalásáról, mivel a már 900 éve Magyarország kereteiben élő szlovákoknak nincs semmi közük a cseh államhoz. Aki a cseh királyság alaptézisét vallja, annak a magyar korona államjogát is tiszteletben kell tartania. Aki azonban feláldozza az államjogot a nemzetiségi elvnek, és ennek nevében szorgalmazza a szlovákok csatlakozását, annak a Csehországban, Morvaországban és Sziléziában élő német honfitársaink jogát is el kell ismernie a nemzeti önrendelkezésre. Ez azonban az ország kettészakadását eredményezné …” A szövetségesek politikájában és diplomáciájában a nemzeti önrendelkezési elv koncepciója kerekedett felül. Ezt követően már az vált a legfontosabb kérdéssé, hogy hol is húzódjanak a Habsburg-birodalom romjain létrejövő új államok határai? Az utódállamok vezetői által megfogalmazott területi igények azonban arra utaltak, hogy esetükben egyáltalán nem nemzeti államokról, hanem nemzeti kisebbségekkel bőségesen megterhelt államalakulatokról lesz szó. E folyamat végén – ami persze az önrendelkezés nevében zajlott – csaknem ugyanannyi ember élt idegen uralom alatt, mint amennyi annak idején az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ráadásul e kisebbségeket most még jobban széttagolták, méghozzá jóval gyengébb nemzetnek mondott államokba, amelyek olykor még egymással is konfliktusokba keveredtek, ami folyamatosan gyengítette a régió stabilitását. A régió nyugalmát az 1918–1920-as évek után is legalább annyi etnikai feszültség zavarta, mint amennyi az új rendezés előtt létezett e térségben. Az új utódállamok kialakulásának folyamatában Franciaország politikája volt a leginkább meghatározó. A franciák számára Közép-Európa 1917-től kezdett rendkívül fontossá válni. Mivel Keleten már nem volt meg az a nagyhatalom, amely Franciaország szövetségese lehetett volna, az utódállamok megerősítése vált francia szemszögből célszerűvé. Ezek aztán meg is kaptak minden támogatást annak érde-
32
IRMANOVÁ, EVA
kében, hogy minél nagyobb területeket vehessenek birtokba a maradék Magyarországból. A románoknak a szövetségesek titkos szerződésben odaígérték Erdélyt, ők azonban szívesen kiterjesztették volna uralmukat egész a Tiszáig. A jövendő Jugoszlávia képviselői sem elégedtek meg csupán Magyarország délszláv lakosságú területeinek követelésével. BENEŠ eredeti elképzelései szerint Szlovákia magába foglalta volna – a ténylegesen odaítélt magyar területeken kívül – még Vác, Balassagyarmat és Miskolc vidékét is. BENEŠ egy szláv korridor kialakításával is komolyan számolt, amely összekapcsolta volna Pozsonyt Zágrábbal. Szlovákia sorsa már 1918 október közepén eldőlt, ekkor ugyanis a szövetségesek elismerték a megalakítandó Csehszlovák Köztársaság külföldi ideiglenes kormányát. 1918 decemberének közepétől a csehszlovák kormány véglegesen hozzálátott mindazon területek folyamatos megszállásához, amelyek biztosítását BENEŠ elengedhetetlennek tartotta jövendő állama számára, figyelembe véve annak katonai és gazdasági érdekeit. A csehszlovák fél a „kész tények” taktikáját alkalmazta, remélvén, hogy azokat a jövőben senki nem lesz képes megváltoztatni. Mindezen körülmények azt eredményezték, hogy Magyarország sorsa és határainak kérdése valójában már a békekonferencia megnyitása előtt eldőlt. Megemlítendő még, hogy a Magyarországgal aláíratandó békefeltételek kidolgozásánál szerepet játszott a nagyhatalmak egymás közötti vetélkedése is a Duna-medence gazdasági és politikai meghódításáért. Ez már abban is megnyilvánult, ahogyan a KÁROLYI MIHÁLY nevével fémjelzett első magyar demokratikus államrendszert „leírták”, elbagatellizálták a demokratikus forradalmat, és ezáltal Magyarországot a kommunizmus karjaiba taszították. „A nyugati orientáció, a Wilsonra épített politika összeomlott. Új orientációra van szükség, amely biztosítja számunkra a munkásinternacionálé rokonszenvét” – jelentette ki KÁROLYI. Ez volt egyik oka a demokrácia elve hitelvesztésének Magyarországon, amelynek következményei oly negatívan befolyásolták a két háború közötti magyar társadalom gondolkodását. WILSON és az antanthatalmak államférfiai kísérletet tettek egy kettős pilléren nyugvó európai békerendszer kiépítésére. Az egyik pillérnek a demokrácia biztosítását, a másiknak pedig a nemzetek önrendelkezési jogának maximális érvényesíthetőségét szánták. Az évek múlásával azonban mindkét alappillér ingatagnak bizonyult. A demokráciát a totalitárius rendszerek veszélyeztették, a nemzetiségi elvet pedig következetlenül alkalmazták, sőt időnkét az egyenesen a sovinizmusba torkollott. A jövőbeli viszály magvai már a versailles-i békerendszer megalkotásakor elhintésre kerültek. HAROLD NICOLSON írja: „Azzal a reménységgel érkeztünk meg Párizsba, hogy ott rövid idő alatt megalkotjuk az új rendet, ám azzal a meggyőződéssel távoztunk onnan, hogy ezzel az új renddel csak elrontottuk a régit.” A legyőzött hatalmak a békekonferencián nem vehettek részt. Oroszországot sem hívták meg, így aztán a szovjetek állandóan támadták a versailles-i békerendszert. Azt a tőkés államok elvetemültsége dokumentálásának tartották, amelyeknek végső célja az Oroszország ellen indítandó intervenciós hadjárat. A németeket és a magyarokat is bizonytalanságban tartották, és ezáltal megalapozatlan illúziókat keltettek bennük. A legyőzöttek bíztak a wilsoni elvek érvényesülésében, amelyek majd ugyebár rájuk is vonatkoznak, és hittek a szövetségesek önmérsékletében. A valós tények azonban szinte sokkolták őket.
MAGYARORSZÁG ÉS A VERSAILLES-I BÉKERENDSZER
33
A versailles-i rendezés egyik fatális hibája az volt, hogy hiányzott belőle a megbékélés gondolata. Az egyes államok besorolása a legyőzöttek, illetve a győztesek kategóriájába – és ennek következtében címkézésük a jók, illetve a rosszak jelzővel –, de különösképpen a háborús bűnösség kimondása a békediktátum benyomását keltette. És éppen ebben gyökerezett az önrendelkezési elv igazságosságának és célzatosságának eltérő értelmezése. Az önrendelkezést a szövetségesek csakis az általuk kiválasztottaknak és az ő felfogásuk szerint arra érdemeseknek biztosították. Minden mérlegelés és kétely nélkül eltekintettek ezen elv alkalmazásától, amennyiben az a győzteseknek nem felelt meg. Az ilyen esetekben az utódállamok stratégiai szempontjai és gazdasági érdekei voltak az irányadóak. A csehszlovák delegáció fő argumentumát az országhatárok megrajzolásánál a történelmi jogra való hivatkozás képezte. A cseh országrészek vonatkozásában ez így rendben is volt, a szlovák kérdés rendezésére azonban ez az elv nem volt alkalmazható. A csehek és szlovákok egyesítése, valamint a szlovák határok megállapítása esetében a természetjogra kellett hivatkozni – kiegészítve azt földrajzi és stratégiai érvekkel –, elvégre ebben a vonatkozásban mindenféle történelmi érvelés a magyar álláspontot erősítette volna. „A csehszlovák delegáció ténykedése meglehetősen bonyolulttá vált: német viszonylatban a történelmi jog követelményének alapján állt (ezzel szemben a németek a természetjogra hivatkoztak), magyar viszonylatban azonban már a csehszlovák delegáció hivatkozott a természetjogra, a magyarok viszont a történelmi jogra” – írta erről FERDINAND PEROUTKA a Budování státu (Az államépítés) című művében. A versailles-i békerendszer ezáltal az önrendelkezési elv eredeti deklarálása ellenére valójában még több nemzeti kisebbséget eredményezett, méghozzá az előzőeknél sokkalta elégedetlenebbeket. Ez a tény már eleve lehetetlenné tette az új országhatárok igazságos határokként való elfogadását. A kisebbségek és az igazságtalannak tartott országhatárok problémájának megoldatlansága vált az instabilitás forrásává mind Közép- és Kelet-Európa államaiban, mind ezen államok egymás közötti viszonyrendszerében, és ennek megvolt az ok-okozati összefüggése az új háborús konfliktus kialakulásában. A háború utáni elrendeződés ráadásul még azt is szemléltette, hogy a kis nemzetek nacionalizmusa épp oly agresszív jellegű, mint a nagyhatalmi sovinizmus, és a nemzetiségi elv gyakorlati érvényesíthetősége nincs összhangban a nemzet valóságos önmeghatározásával. Az etnikai nacionalizmus nagymértékben meghatározta a versailles-i rendezés jellegét, miközben megteremtette valamennyi feltételét annak, hogy ez a rendezés ne legyen működőképes, sőt jelentős mértékben hozzájárult a tekintélyuralmi és félfasiszta rendszerek kialakulásához. A párizsi békekonferencia után 15 évvel Közép- és Kelet-Európa országaiban – Csehszlovákia kivételével – már sehol nem működtek demokratikus rezsimek. Az etnikai nacionalizmus – amely meghatározta a versailles-i békerendszer alapjainak lerakását – nemcsak lejáratta a nemzeti önrendelkezés elvét, hanem Közép-Európa demokratikus rendszerei elhalása feltételeinek megteremtéséhez is hozzájárult. A versailles-i békerendezés további tökéletlensége a közép- és kelet-európai kisállamok feltételezett jelentőségével állt összefüggésben. A versailles-i békerendszer jogilag biztosította ugyan az utódállamok politikai önállóságát, de ez az állapot való-
34
IRMANOVÁ, EVA
jában a legyőzött Németországnak, valamint a bolsevik forradalom által erőtlenné vált Oroszországnak a nemzetközi hatalmi rendszerből való kiesésének vált a függvényévé. Az új kisállamok nem voltak képesek hatékonyan ellátni az ütközőzónák feladatát erősebb szomszédjaik viszonylatában, mivel az intenzív társadalmi összetartozás és egységérzet kialakulásának hiányoztak a feltételei. A továbbra is meglévő, kiélezett szociális kérdések mellett állandó nehézséget jelentettek a nemzetiségi ellentétek, amelyek aláásták a rendszer összetartó erejét. A bajok az egyes kisállamok gazdasági életében is koncentráltan jelentkeztek. A szövetségesek olykor már a versailles-i békerendszer megalkotása idején is kételkedtek annak észszerűségében. Viták folytak a háborús jóvátételek jogosultságát és következményeit illetően is. „Ez az átkozott szerződés recept a gazdasági katasztrófára és az eljövendő háborúra” – jelentette ki KEYNES brit pénzügyi szakértő. A közép- és délkelet-európai régió stabilitásának veszélyeztetése miatti félelmek is számottevőek voltak. Annak érdekében, hogy megakadályozzák az első világháború tragédiájának megismétlődését, a szövetségesek két fontos védekező taktikát próbáltak meg alkalmazni. A védekezés egyik módozata a széles alapokon nyugvó együttműködés lett volna a felújított, illetve új kisállamok között. Korán kiderült azonban, hogy az ellentétek miatt – amelyek nemcsak a győztesek és a legyőzöttek között feszültek, hanem a győztesek táborában is fellelhetők voltak – egy ilyen együttműködés kivitelezhetetlen. A harmincas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy az 1919–1920-ban kialakított regionális együttműködési rendszer Németország feltartóztatására nem elégséges. Az egyes kis országokban hiányoztak a német nyomással szembeni hatékony ellenállás feltételei, mindenekelőtt a kölcsönös jó viszony, a prioritások józan mérlegelése és az irredentizmusról való lemondás. A harmincas évek közepétől ezen országok útja már egyenesen a német hatalmi rendszerbe torkollott. A másik módszer, amelynek segítségével a versailles-i békerendszernek meg kellett volna oldania az etnikai feszültségeket, az úgynevezett nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer volt. A kisebbségvédelmi szerződés rendelkezései – amelyek részét képezték a békeszerződéseknek – mindenki számára lehetővé tették az állampolgársága megválasztását és a nemzetisége szerinti optálást, továbbá senki nem szenvedhetett hátrányos megkülönböztetést származása, nyelve és vallása miatt. Ezek a kisebbségvédelmi előírások bizonyos esetekben biztosították a kulturális autonómia lehetőségét (a székely magyarok és az erdélyi szászok esetében), valamint a széleskörű politikai autonómiát a kárpátaljai rutének számára. Románia és Csehszlovákia elfogadták ugyan ezeket az ajánlásokat, gyakorlati realizálásukat azonban késleltették. Hasonlóképpen a kisebbségvédelmi előírások megsértése is napirenden volt, főleg az alsóbb hatóságok szintjén. A versailles-i békerendszer, amelyet a stabilitás, a béke és demokratikus együttműködés reményében alkottak meg, nemcsak hogy nem volt képes meggátolni az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének negatív következményeit és elérni kitűzött célkitűzéseit, hanem még sokkalta nagyobb konfliktusok és ellenségeskedések forrásává vált. Húszéves fennállása után mély válságba jutott. Az 1946. évi párizsi béke-
MAGYARORSZÁG ÉS A VERSAILLES-I BÉKERENDSZER
35
konferencián felújították ugyan az alapelveit – mindenekelőtt az általa megszabott országhatárokat –, a rendszer bomlása azonban napjainkig folytatódik. Ezt bizonyítja Csehszlovákia kettéválása, hasonlóképpen Jugoszlávia széthullása is. Történelmi paradoxon, hogy az eredeti versailles-i államhatárok kereteiben mára mindössze két állam maradt meg, Magyarország és Ausztria. A trianoni békeszerződés aláírása után a magyar társadalom akkora megrázkódtatáson ment át, amely minden egyéb tényezőnél intenzívebben befolyásolta egész nemzedékek gondolkodását. Az elszakított területek a magyarság számára mind gazdasági, mind politikai, mind pedig lélektani szempontból oly szörnyű veszteségeknek számítottak, mintha azokat kimondottan csakis magyarok lakták volna. Nem volt olyan ember, aki tiszta lelkiismerettel belenyugodott volna több mint három millió magyar honfitársa elszakításába, miközben az anyaország lakossága még a nyolc milliót sem érte el. A nemzetiségi elv következetlen alkalmazása lejáratta a nagyhatalmak propagandájában oly sokat hangoztatott nemzeti önrendelkezést. Ennek az lett a következménye, hogy a trianoni békeszerződést azok sem voltak hajlandóak igazságosnak tekinteni, akik amúgy megértették a történelmi Magyarország széthullásának szükségszerűségét. A békeszerződéssel való egyet nem értés és annak elvetése nem csupán az ellenforradalmi rendszer, illetve a magyar társadalom jobboldali, soviniszta és nacionalista rétegének volt az ismertetőjele – amint azt az utódállamok történetírása hagyományosan hirdette, sőt hirdeti mindmáig –, hanem egy össznemzeti érzület kifejezője volt. Nem létezett olyan társadalmi réteg vagy csoport, függetlenül vagyoni helyzetétől, hivatásától, politikai beállítottságától vagy vallási hovatartozásától, amely megbékélt volna az új elrendeződéssel, és hajlandó lett volna véglegesnek elfogadni a kialakított országhatárokat. Magyarország politikai vezető rétege a békeszerződés okozta sokkhatás után az ország felosztását a nemzeten elkövetett brutális erőszaknak tartotta. Szerintük az ország megcsonkítása nagyhatalmi összeesküvésnek és a győztesek álságos magatartásának volt az eredménye. A teljes elutasítás elméletét és az abból logikusan következő integrális revízió programját a legkülönbözőbb érvek sorával támasztották alá. Ezeket a magyar békedelegáció már 1920-ban, a békefeltételek átvételekor is mint megingathatatlan téziseket terjesztette a békekonferencia elé. A szóbanforgó magyar érvrendszer azonban oly mértékben vegyítette a racionális érveket a féligazságokkal és a nyilvánvaló tények eltitkolásával, hogy az végső kicsengésében gátolta a magyar társadalom múltjának hiteles megismerését, illetve a történelmi összefüggések megértését, és valójában csak nehezítette egy reális kép kialakítását a magyar politika jövőbeli lehetőségeiről. A totális revíziót hirdető politika képtelen volt tudomásul venni, hogy a Kárpát-medencében a magyarok mellett más népek is nemzeti öntudatra ébredtek, és ezeknek ugyancsak megvan a joguk az önállósulásra. E politika nem tudott lemondani a Nagymagyarországról kialakított ábrándképről. A rendszer tehát nem a nemzeti elv előtérbe helyezésével érvelt Trianon ellen, hanem a régi magyar követelések ismételgetésével. Nem a nemzeti szempontokat hangsúlyozta, hanem a nagymagyar koncepciót. Erre épült aztán a rendszer támogatására szolgáló ideológia, amely hallgatott arról, hogy bezzeg az
36
IRMANOVÁ, EVA
ellenforradalmi rendszer hajlandó volt elfogadni azokat a békefeltételeket, amelyeket a forradalmi Károlyi-kormány elutasított, és amelyekkel szemben a tanácskormány még a fegyveres ellenállást is megkísérelte. Az ellenforradalmi rendszernek nem volt más választása, mint a belenyugvás a megváltoztathatatlanba, illetve az új országhatárok tudomásul vétele. E lépéséért azonban nem vállalta a, felelősséget, és kereste a vétkeseket, akikre átháríthatta volna saját felelősségét. Mindenekelőtt a két forradalom – az 1918. évi demokratikus, valamint az 1919. évi bolsevik – szereplőiben találta meg a bűnbakot, és persze egyes kiszemelt társadalmi csoportokban, mindenekelőtt a zsidókban. A „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” jelszóval is bele akarták súlykolni a társadalomba azt az elméletüket, hogy a Magyarországon tapasztalható nyomornak, elmaradottságnak és kizsákmányolásnak egyetlen okozója az ország megcsonkítása. Ebből következik, hogy a trianoni béke sikeres revíziója a haza számára a nemzeti felvirágzást és az általános prosperitást jelentené. A magyar revízió kérdése a két világháború közötti közép-európai fejlődés szélsőségesen negatív mozzanatai közé tartozott. A hivatalos magyar politikának a totális határrevízió érdekében kifejtett törekvései a magyar külpolitikát anakronisztikus kövületté változtatták, amelynek következtében az ország csaknem teljesen elszigetelődött a szomszédaitól. Mindazonáltal arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kölcsönös engedményeken alapuló kompromisszumos megoldás gondolata sem volt a konzervatív magyar politikai vezetés számára teljesen elfogadhatatlan. Azonban az ezirányú tárgyalásokra tett kísérletek ellenére sem sikerült a szomszédos államokhoz fűződő viszonyt racionalizálni. Másrészt azonban arra is rá kell mutatnunk, hogy a szomszédos országok kormányai a számukra elfogadhatatlan „Mindent vissza!” jelszóra ugyanilyen hajthatatlan „egyáltalán soha semmit sem vissza” – jelszóval válaszoltak, és még a legmérsékeltebb kompromisszumos határmódosítási javaslat megfontolására sem voltak hajlandóak. A magyar politikát azonban nem is a trianoni szerződés kényszerítette rá erre a veszélyes útra, hanem a békeszerződés revíziója érdekében kieszelt stratégiája, amely kimondottan csakis a terület-visszacsatolás szempontjait tartotta szem előtt, miközben nem vette tekintetbe e politika következményeit. A harmincas évektől a területek viszszaszerzésének egyetlen lehetőségét a nagyhatalmak támogatásában – főleg a hitleri Németországéban – vélte felfedezni. Persze, ugyanezt a taktikát alkalmazták a régió többi államai is, csakhogy éppen ellenkező előjellel, nevezetesen annak érdekében, hogy megőrizhessék területi szerzeményeiket és birtokállományukat. A második világháború kitörése után a kezdeti német sikerek elhomályosították a magyar revizionizmus célkitűzéseinek irrealitását. A két bécsi nemzetközi döntőbírói határozat igazolni látszott a Hitlerrel való szövetség létjogosultságát. Így volt ez egész addig a pillanatig, amíg az előrelátóbb magyar politikusok tudatosították, mekkora árat is kell majd fizetniük ezért a szövetségért. A kijózanodás pillanata 1945-ben jött el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország még az etnikai határait sem tarthatja meg. Az új békeszerződés a versailles-i rendezés végleges megerősítését jelentette, azzal az eltéréssel, hogy az 1947-ben aláirt szerződésből már
MAGYARORSZÁG ÉS A VERSAILLES-I BÉKERENDSZER
37
hiányoztak a kisebbségvédelmi rendelkezések. Amíg gróf APPONYI ALBERT a párizsi békekonferencián 1920 januárjában mondott beszédében még Magyarország integritásának megőrzéséről igyekezett meggyőzni a békecsinálókat, addig huszonhat évvel később GYÖNGYÖSI JÁNOS külügyminiszter az 1946. évi párizsi békekonferencián már csupán a kollektív bűnösség elvének mellőzéséért – így reagálva a csehszlovákiai magyarság teljes jogfosztására –, valamint a kisebbségvédelem kodifikálásáért emelhetett szót. Az 1945-ben kikiáltott Magyar Köztársaság azonosult a tengelyhatalmak ellen folyó küzdelem céljaival. Tudomásul vette valós helyzetét, tudatosította jövőbeli kilátásait, amely magában rejtette a szomszédokkal való szótértés lehetőségét. A kommunizmus hatalomra jutása és a hidegháború azonban szertefoszlatták ezeket a reményeket. A lenini nemzetiségi politika jelszavával fémjelzett, a realitásoktól elszakadt hazug ideológia lehetetlenné tett bármilyen kisebbségvédelmet. Bár a „trianoni trauma” a mai magyar társadalomban is felfedezhető, az már nem határkérdés többé. Manapság ez már csupán a határon túli magyarság problematikáját és a kisebbségi jogokat foglalja magába. A határon túli magyarokért a vállalt felelősség elve benne foglaltatik az ország alkotmányában, és egyike a magyar külpolitika hármas szilárd prioritásának, tekintet nélkül arra, hogy jobb- vagy baloldali kormány van-e hatalmon. A mai Magyarországon nincs egyetlen olyan mérvadó politikai tömörülés sem, amelynek programja tartalmazná a határrevízió kérdését. Hasonlóképpen 1989 után valamennyi magyar kormány egyértelműen kinyilvánította, hogy a mai országhatárokat megváltoztathatatlanoknak tekinti. Az egyetlen lehetőséget a magyarság sorskérdéseinek megoldására a NATO-ba és az Európai Unióba való beintegrálódás jelenti. Csehszlovákia számára a versailles-i békerendszer az államiság alapjait és az ország létének biztosítását jelentette. Ezért e rendszer mindennemű bírálata, megkérdőjelezése vagy a megjavítására tett kísérlet az államiság veszélyeztetésének minősült. Ugyanez vonatkoztatható mind a Cseh, mind a Szlovák Köztársaságra is. A trianoni békeszerződés a szlovák-magyar viszonynak is neuralgikus pontjává vált. Trianont szlovák részről úgy értelmezik, mint az új államalakulat határainak kialakítását, valamint az állam szuverenitásának elismerését. A kisebbségi kérdés vonatkozásában a szlovák fél mindig a burkolt vagy nyílt magyar irredentizmust emlegette, a magyar felsőbbrendűséget és a magyarországi szlovákok sanyarú helyzetét. Mindezek a sztereotípiák, történelmi előítéletek és régi traumák napjainkban is együttesen hatnak, miközben akadályozzák a szükséges megértést, a történelmi kiegyezést, sőt egyúttal az egyik vagy a másik fél álláspontja jogosságának igazolására szolgálnak. Éppen ezért az országhatárok megkérdőjelezhetetlenségének kérdése, a nemzeti kisebbségek jogainak problematikája, illetve az abba való beavatkozás lehetősége – itt utalnunk kell például a magyar kedvezménytörvény szlovákiai fogadtatására – meghatározóivá váltak mind a szlovák, mind a magyar külpolitikának, illetve e külpolitikák közép-európai összefüggéseinek. Fordította: Kovács Zsolt
