Magyarország – Andorra meccselemzés Szakmai jellegű írással elég régóta jelentkeztem már, hogy pótoljam az elmaradásomat, az eddigi legnagyobb elemzésemet készítettem el a magyar-andorrai VB-selejtezőről. A meccsel már szurkolói szemszögből már foglalkoztam, most nézzük meg ugyanezen meccs taktikai hátterét! Először egy átfogó elemzést adok a meccsről, majd mindegyik magyar gólt részletesen is elemzem. Természetesen most sem maradhatnak el az ábrák, remélem azokkal sikerül érthetőbbé tenni a mondanivalómat. A Magyar Válogatott a 4-2-3-1-egy alapfelállással kezdett, míg az andorraiak az 5-3-2-t választották. Andorra 5 védős felállása a mérkőzés folyamán nem alakult át 3 védőssé, azaz gyakorlatilag náluk a szélső védők felfutása értelmezhetetlen volt. Mindkét válogatott alakzattartó játékot játszott. A magyarok labdabirtoklásra épülő támadó játékkoncepciót alkalmaztak, míg az andorraiak fő célja előbb a vereség elkerülése, később pedig a nagyarányú vereség elkerülése volt. Számunkra a mérkőzés nehezségét az adta, hogy Andorra rendkívül szűken védekezett, az egyes csapatrészek között alig hagytak helyet. Ezt megtoldották azzal, hogy többször gusztustalan módszerekkel próbálták húzni az időt, és kizökkenteni a magyarokat a ritmusukból, ilyenek voltak pl. bedobásoknál, kirúgásoknál, műbalhékkal, magyar szabálytalanságoknál, sőt kifejezetten durva szabálytalanságokkal. Nézzünk meg most néhány példát az andorrai védekezésre!
Az ábrákon látható, hogy megvan az 5 andorrai védői szigorúan láncban, előttük a 3 középpályás, közöttük pedig néhány képen bejelöltem, hogy milyen kis területet hagytak a láncok között. Most pedig hozok még pár külön kiemelendő szituációt az andorraiak védekezésében. Az első ábrán láthatjuk, hogy az andorraiak közül mindenki Kleinheislerre figyel, szinte összeolvadt a középpályájuk és a védelmük.
Egy ideig egyébként valóban jól kikapcsolták Kleinheislert a játékból, aki így vagy egyáltalán nem is tudott labdát kapni, vagy pozíciós játékra kényszerült, és rögtön vissza kellett passzolnia a labdát hátrafele. A második félidőben, ahogy fáradtak, Andorra védelme fokozatos fellazult, így Kleinheisler is egyre jobban tudott érvényesülni, és több passzsáv is nyílt a magyarok előtt. A következő képen még mindig Andorra védekezését láthatjuk, viszont itt külön érdemes arra figyelni, hogy az összes andorrai mezőnyjátékos maximum 25-30 méterre helyezkedik saját kapujától, mondhatni extrém módon betömörülnek. Más csapatok az utolsó védelmi vonalat húzzák meg az andorrai csatárok magasságában… Ennek ellenére a szél rettentően üres, Korhut meg is kapja a labdát.
Andorra a meccs folyamán próbálkozott letámadással is, a két csatár egyébként elegendő is lett volna hozzá, hiszen így számos szép letámadási megoldást lehetne alkalmazni, de mivel csak esetlegesen, szervezettség nélkül, a kompaktságot nélkülözve tették ezt, így alapból halálra volt ítélve a dolog. Andorra támadásépítése és támadójátéka szinte nem létezett ezen a mérkőzésen, de azért röviden összefoglalnám, ezen a téren mit alkotott a miniállam válogatottja. Andorra támadásépítése, támadójátéka rendkívül primitív volt: a meccs végéig 0 azaz 0 darab labdakihozatala volt, andorrai labdakihozatal (földön tartva, rövid passzokkal) gyakorlatilag nem létezett ezen a mérkőzésen. Támadójátékuk abból állt, hogy kapuskirúgásokkal próbálták a csatárokhoz eljuttatni a labdát, amelyeket rendszerint valamelyik magyar játékos elfejelt, főleg Gera. Nyilvánvalóan Szalai megfelelően zárta a passzsávokat elől, így eleve nem próbálkozhattak hátulról való támadásépítéssel, de a magyar csatárnak különösebben nem kellett megerőltetnie magát, az embernek az volt az érzése, hogy ha Szalai nincs ott, akkor is csak az előrerugdalt labdákkal operáltak volna. Most, hogy Andorra játékát ilyen részletesen ismertettem, térjünk rá a lényegre: a magyar válogatott játékára, azaz hogy sikerült feltörni az andorrai reteszt (ami, mint később kiderült, nem is volt annyira szorosan záró). Legelőször is, rögtön kiemelném Gera kulcsszerepét a meccsen. Egyrészt, a mérkőzés folyamán, amikor Gera kicsit hátrébb húzódott, akkor többször is kirontottak rá, akár többen is, és többször egész mélyen visszajöttek vele, ezáltal Gera képes volt akár két ember figyelmét is elvonni, magyarán szólva, két andorrait is kivonni a játékból. Másrészt, és talán itt jön a mérkőzés kulcsa: az összes játékos célja az volt, hogy vagy közvetlenül Gerához jutassa el a labdát, vagy olyannak adja, aki majd Gerát játékba tudja hozni. Hogy miért? Gera, amikor labdát kapott, máris kereste a nyíló passzsávokat, adta a labdákat területbe, indította
a csapattársakat, ilyen módon sikerült a legtöbb gólhelyzetet előidézni. Persze, megvolt a hátránya is ennek: páran kissé túlbuzgón keresték Gerát labdával, akkor is, ha mondjuk véletlenül egy andorrai épp fedezte a passzsávot, ez eladott labdákat eredményezett. Nézzünk erre egy példát! A következő képen látható, hogy Gera vár a passzlehetőségre, amint nyílik egy passzsáv, rögtön adja területbe Gyurcsónak, kár, hogy utóbbi kihagyta. (Piros nyíllal jelölve, ahol Gera passzolt, piros körrel pedig, ahol Gyurcsó óriási résben szabadon kaphatta a játékszert.)
Második nagyon fontos kérdés, részlet volt a meccsen, hogy Szalai miért nem tudott érvényesülni az andorraiak ellen. Erre az a válasz, hogy a Magyar Válogatott az Andorránál magasabb szintű ellenfelek ellen ú.n. rövid stílusban szokott játszani, amikor minden játékhelyzet alapvető megoldása a rövid passz, illetve a támogatónak, a labdát kapónak mindig a labda felé kell mozogni, vissza kell lépni. Szalainak ez a fő profilja, általában ezt jól csinálja, de most az andorrai szűk védekezés miatt nem volt helye visszalépni. Ennek a megoldása az, hogy át kell állni az ú.n. hosszú stílusra, ahol a hosszú passzok dominálnak, és a területbe adott labdák, ahol a labdát kapó nem visszalép a labdáért, hanem maga elé engedi. Ezt viszont Nikolics csinálja a legjobban, hiszen a Legiában neki ez a feladata, így játszanak, sajnos most viszont nem tudott a kapitány rendelkezésére állni, pedig jól jött volna. (Más ellenfelek ellen viszont Nikolics pont ezért nem tud érvényesülni a válogatottban.) Persze a Magyar Válogatott egy idő után rá is jött erre, és elkezdett hosszú labdákkal operálni, ahol ugye kijött Gera kulcsszerepe, de Szalai valahogy sehogyse tudott átállni erre, nyilván, az se elhanyagolható szempont, hogy igen szorosan őrizték az andorraiak. Nézzünk Szalai rossz mozgására egy példát. Láthatjuk: Andorra védekezik, Szalai visszamozog, ahelyett, hogy maga elé engedné a labdát, ez pedig azt eredményezni, hogy
nem alakul ki gólhelyzet. (Pirossal Szalai valódi mozgásának iránya, valamint Dzsudzsák passza, sárgával ahogy Szalainak mozognia kellett volna, külön jelölve az üres terület és a nagy szakadás az andorrai láncban.)
Most nézzünk meg egy példát, amikor viszont megfelelően alkalmaztuk a hosszú stílust: Guzmics területbe adja Dzsudzsáknak felíveléssel, Dzsudzsáknak mennie kell, nem szabad visszamozognia, mert akkor elvenné a labdát egy andorrai, így Dzsudzsák helyesen maga elé engedi a labdát, amelyből máris gólhelyzet alakul ki.
A válogatott egyébként helyenként igen kombinatívan játszott, több szép kombinációt láthattunk, ezekre hoznék most néhány példát: az első képen Gulácsitól kapja Nagy, aki Korhutnak ad egy felpasszt az oldalvonal mellett, aki utána kicsit cipeli, majd adja az üres területbe érkező Langnak, így okosan oldottuk meg a labda bejuttatását üresbe, a második képen Korhut adja a labdát Gyurcsónak, aki rögtön vissza is adja Korhutnak, és fut be a hatalmas üres területbe, és meg is kapja a labdát Kleinheisler közreműködésével – Gyurcsónak így nem kellett felvállalnia a 2 v 1-et.
A harmadik dolog, amit kiemelnék magyar részről a meccsből: a szélsőjáték. Nagyon helyesen észrevettük, hogy a szélen könnyebben meg lehet bontani az andorraiakat, így
sokat próbálkoztunk ott. A következő ábárán azt láthatjuk, hogy mennyire üres volt néha a szél, szerencsére Dzsudzsák meg is indul az üres területbe, az andorraiak pedig csak szabálytalanság árán tudják megállítani.
Azzal kezdődött a dolog, hogy Nagy Ádám visszalépett mélységbe, ezáltal mi álltunk át egy három védős rendszerre (holott az alapfelállásokból inkább Andorránál lehetett erre következtetni), úgy, hogy Nagy belépett a két középhátvéd közé (akadt, hogy hátrébb volt, mint Guzmics és Lang), ezáltal Korhut és Bese felfuthatott, és segíthette a támadásokat: ennek azért is volt létjogsosultsága, mert négy védőre semmi szükség nem volt Andorra ellen, ám a támadásoknál elkélt a segítség. Két példát erre is mutatnék: látható, hogy Nagy Ádám abszolút egyvonalban Langgal és Guzmiccsal, Bese és Korhut pedig előrehúzódik az oldalvonal mentén.
Az andorraiak védekezéséhez az is hozzátartozott, hogy szélsőinkre jellemzően ketten is kiváltottak. Itt jön a képbe az, hogy mi is tudtunk hibázni a meccsen (első körben elég csak Lang passzaira gondolni), pontosabban úgy fogalmaznék, hogy nem aknáztunk ki az andorrai hibákban rejlő remek lehetőségeket, és ez leginkább a szélsőjátékban mutatkozott meg. Itt a kulcs az volt, hogy szélsőinkre ketten is kiváltottak, de már mögöttük nem zárta a passzsávot senki, így óriási üres területek nyíltak az andorrai védelemben (illetve többször szélességében is szét tudtuk őket húzni azzal, hogy megjárattuk a labdát, ezzel is tátongó lyukat keletkeztek az andorrai védelemben), szinte a tizenhatos közvetlen közelében. Ennek a kijátszására több megoldás is létezik, valamikor sikerült nekünk bemutatni valamelyiket, néha viszont ez nem jött össze, pedig gólhelyzetet tudtunk volna teremteni belőle. A
játékhelyzet megoldása a részünkről úgy nézett ki, hogy általában egy az egyben (vagy kettő az egyben) verte meg az adott szélső a védőjét (védőit) – ezt inkább Dzsudzsák alkalmazta, vagy befutott valaki az üres területbe – ezt pedig Gyurcsótól és Korhuttól láttuk többet, kár, hogy Bese és Dzsudzsák kevésbé alkalmazta, pedig a felfutó szélsővédők szerepe itt jö(hete)tt (volna) ki igazán. Ezekre nézzünk meg most néhány pozitív és negatív példát is, kezdjük azzal, amikor sikerült élni ezekkel a kínálkozó lehetőségekkel. Itt Gyurcsóék összjátékára láthatunk példát, figyeljük csak meg: Gyurcsóra ketten is kiváltanak, de mögöttük üres terület nyílik; Korhut vígan befuthat és labdát is kap a pocsék andorrai passzsáv-zárás miatt. (Sárgával jelöltem azt a hatalmas üres területet, pirossal pedig az andorrai „védekezést”.)
Persze akadtak rosszul megoldott játékhelyzetek ilyen szituációk után, vagy akadt, amikor csupán nem ismertük fel a kínálkozó lehetőséget a védelmi vonal áttörésére. Mindjárt itt is az első példa: Korhutra ketten kirontanak (pirossal), óriási terület keletkezik mögöttük (sárga színnel), de hiába, mert nincs bemozgó magyar játékos. (Gyurcsó gólhelyzetbe kerülhetett volna, ha a sárga nyíl mentén mozog.)
Vagy: láthatuk, hogy Stieber üresen van (piros kör), és Gyurcsó vagy indíthatta volna íveléssel, vagy elvihette volna az andorrai mellett, és laposan passzolja Stiebernek, (mindkét megoldás sárgával jelölve), ehelyett elrúgta messzire (pirossal).
Utolsó példaként nézzük meg: megint kimennek ketten is Korhutra (pirossal karikázva), mögöttük hatalmas üres terület (sárgával), de ott senki sincs a magyarok közül, főleg Gyurcsónak kellett volna ott lennie, ehelyett érthetetlenül befelé mozog (piros nyíl), és eltűnik az andorraiak gyűrűjében (sárga nyíl: ahogyan Gyurcsónak futni kellett volna).
Mielőtt rátérnék a gólok részletes kielemzésére, gyorsan ejtsünk pár szót a magyar védekezésről is, mégha a meccsen rá jóformán semmi szükség nem volt. Általában egy-egy andorrai megindulásnál Nagy megtámadta a labdást, és az elégnek is bizonyult, ha megszerezte a játékszert, az andorraiak jól fel is rúgták (nyilván, hogy ne indítsunk gyorsan támadást, speciel ez kötelező taktikai fault minden pályán, minden csapatban). Következzen mind a négy magyar gól elemzése. Figyeljük meg, mindegyik gólban előkerül valamelyik az előbb említett néhány alapvető jellemzőből, ami a magyarok játékát jellemezte ezen az estén. 1. GÓL: Kapuskirúgás után Nagy Ádám szokásosan visszalép mélységbe (piros karika), szélső hátvédek felfutnak, Nagy Ádám pedig kivár, amíg Gera megindítja a támadó mozgást (piros szaggatott nyíl).
Nagy Ádám kiteszi a szélre, ahol Korhut és Gyurcsó kombinációt használ: Korhut felpasszolja Gyurcsónak (piros nyíl), aki nem egyből fordul a kapu felé (helyesen vette észre, hogy szinte az alapvonalig lezárták ott a területet az andorraiak, ezért esélye se lett volna ott elmenni), hanem visszacipeli a labdát (sárga nyíl).
Ezután Guzmics adja Dzsudzsáknak, aki természetesen maga elé engedi a passzt.
Majd megveri az ellenfelét (csak a szokásos), és beadja a labdát, ami ugyan először még kijön a kapusról (Szalait kereste vele, de őt fogták), viszont pont ezért rá, és nem Gerára figyelnek, aki a kipattanót a hálóba küldi.
Láthatjuk, hogy nincs les (lesvonal: halványlilával), és hiába védekezik 5 védővel Andorra, Dzsudzsák kiváló helyzetfelismerésének köszönhetően sikerült áttörtni a védelmi vonalat, és gólhelyzetet teremteni. Az andorraiak túl nagy rést hagytak az ötösláncban, úgy is mondhatnánk, hogy Andorra „nem megfelelően tolódott” (piros kör).
2. GÓL: Ebben a gólban a szélsőjátékunk játszotta a kulcsszerepet. Szöglet után még középen tömörülnek az andorraiak, így nincsenek ketten, akik kiváltsanak Dzsudzsákra, ez nagy hiba, mert a magyar cs.k. ezt könnyen megoldja, főleg, hogy óriási területe van (piros kör), és ismét a hosszú stílust alkalmazzuk (Kleinheislertől kap jó passzt – píros nyíl).
Szöglet után még föntmaradt Lang, de róla lemaradnak, meg tud előzni több védőt, valamint Szalait megint többen fogják. Érdemes megnézni, innen indult Lang:
És ide érkezett:
Komoly védelmi hibáról beszélhetünk, ilyenkor ugyanis érdemesebb a területvédekezést emberfogásra felváltani, de ez nem történt meg, jött is a magyar gól. 3. GÓL: Körbepasszoljuk a védelmet, ezzel fokozatosan megbomlik Andorra védekezése.
Nagy kapja a labdát, aki mélységi passzt ad Kleinheislernek, akinek ugyan lesz területe (pirossal karikázva), de a beindulás helyett a rombuszjátékot választja (azaz visszapasszolja Nagy Ádámnak (piros nyilak).
Korhut beadását visszafejeljük, majd Dzsudzsák mégegyszer beadja, azt is visszafejeljük, ezután Korhut és Gera passzolgat (piros nyilak), rendezetlenné válik az andorraiak védelme, nyílik a passzsáv, így Gera be tudja indítani Gyurcsót, aki maga elé engedi a labdát (kulcsmomentum), és egyedül van a kapussal, a vége pedig ugye gól. Egy andorrai ráadásul belógott, így les sem volt a szituáció (sárga körben a belógó andorrai).
4. GÓL: Szokásosan megjáratjuk a labdát, majd Korhut kapja, akire ugyan most kivételesen csak egy ember jut (sárgával), és ketten is fedezik a területet, így kénytelen kényszerítőzni, de megcsinálja azt Stieberrel.
Korhut beadja, azt kifejelik, a lepattanó Stieberé lett, és mivel az andorrai védelem rendezetlen, Stieber be tudja cipelni, amihez azért cseleznie is kellett.
Szalai nincs lesen (ismét beragad egy andorrai), Stieber pedig kényelmesen beguríthatja Szalainak. Összesen egy andorrai zárja a passzsávot (sárga kör), ugyan ezzel félig két embert is blokkol (Szalait és Némethet – piros körökben), valójában viszont ezzel azt érte el, hogy egyiket se fedezi megfelelően, tehát mindkét magyar labdát kaphat, Stieber Szalait választja, utóbbi pedig bravúros megoldást választ, amihez a gólvonalról menteni igyekvő andorrai védő szerencsétlenkedése is kellett.
Remélem sikerült és átfogó képet adni a mérkőzés legfőbb taktikai jellemzőiről. Bízom benne, hogy több ilyen cikkel többeket sikerül ráébreszteni arra, hogy a futballmeccseket néha szakmai szemmel is érdemes nézni, ha más nem, felvételről.
Hajrá Magyarország!
