MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 73. bencze lóránt

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

73.

bencze lóránt

Budapest 2008

1

Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán

Technikai szerkesztő: Földi Éva

ISSN 1419–4481 ISBN 978-963-9559-34-9

©

Bolla Kálmán

Kiadja a Zsigmond Király Főiskola. Felelős kiadó: Dr. Bayer József rektor. Hozott anyagról sokszorosítva. Amulett '98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F. v.: Lajtai Ferenc.

2

BENCZE LÓRÁNT

3

4

BENCZE LÓRÁNT ÖNVALLOMÁSA Ízelítők a nevetségessé silányult kegyetlen múltból, avagy a Gondviselés fintora I. Lőrincze Lajos nyelvművelő apostol nagybátyja, Lőrincze Géza református lelkész keresztelt meg, evangélikusnak anyakönyveztek, és végül katolikusnak neveltek. Nagyapám temetésén a kiscsányi temetőben éppen megkíséreltem elolvasni a családi kripta melletti fejfán az elmosódott Keresztes nevet, mire egy idős paraszt bácsi megszólalt: „Ő volt a komája”. Keresztes Kálmán nyelvész apja volt Nagyapám legjobb barátja? 1952-ben a pécsi belvárosi templom káplánja, Pohly János a kezembe nyomott néhány könyvet, hogy írjak tanulmányt Pázmány Péterről. Nem tudtam, mi az a tanulmány, és nem tudtam, ki az a Pázmány Péter, de általános iskolai dolgozatnál jóval hosszabban értekeztem róla. Ugyanebben az időben a pécsi Mátyás Király Utcai Általános Iskolában Tantó István, egykor református kántortanító 'készüléket' szerkesztett a 10-12 éves tanulóknak, és hihetetlen energiával és izzó szeretettel verte belénk a szófajok és a mondatrészek különbségét. Énekórákon lelkes híve volt a Kodálymódszernek. Sem ő, sem én nem sejtettük, hogy egyszer majd ott állok Kodály Zoltán temetésekor közvetlenül a még nyitott sír mellett előénekesként három bencés szerzetestársammal. Sok év leforgása után lettem nyelvész, negyvenkét éves koromban, mint Balázs János. Úgy történt, hogy egy neves irodalmár akadémikus tíz éven át ült egy tanulmányomon. Sem vissza nem dobta, sem meg nem jelentette. Magyarán elfektette. Akkor gondoltam nagyot, 'az utcáról' bementem Szende Aladárhoz, Lőrincze Lajos mellett a Magyar Nyelvőr akkori főszerkesztőjéhez. Neki annyira tetszett a tanulmányom, és annyira be akarta hozni a tízéves késést, hogy elszaladt a nyomdába, visszavett egy kéziratot mondván, „az még ráér”, és betette helyébe az enyémet. A történetnek váratlan folytatása is lett, afféle édes történet a szakmaiságról. II. 1970 körül az Edinburghi Egyetem a fonetika-fonológia fellegvára volt Vértes O. András szerint. 1973-ben ott töltöttem egy hónapot. Nem kisebb tanár is tanított, mint M.A.K. Halliday. Egyszer-egyszer együtt kávéztunk, teáztunk, de 5

akkor én még nem tudtam, hogy 'olyan nagy'. (Ezzel ellentétben Fónagy Ivánról már tudtam, milyen nagy, amikor Párizshoz közeli otthonában felkerestem, de azt mégsem, mit jelentett, hogy már második alkalommal palacsintát sütött nekem. Ez számított nála a teljes szakmai elismerésnek). 1985-ben az ELTE-n tanítva nem láttam tisztán egy hangtani kérdést. Megkérdeztem kedves kollégámat, kihez fordulhatnék. Azt válaszolta: „Hááát, Vértes O. Andráshoz, de az akkora nagy ember, hogy nem áll szóba magával”. Erre mondják, 'se köpni, se nyelni nem tudtam'. Akkoriban ugyanis már vagy két évtizede jó barátságban álltam András bácsival, de hallgattam. Aztán folytatta: „Hááát, Szende Tamás (hatásos szünet), de az is olyan nagy ember, hogy az sem áll szóba magával”. Máig is csodálattal emlékezem a női intrikának ezen bájos megnyilvánulására. A tőlünk harmadik szobában lévő Fonetikai Tanszékről meg szót sem ejtett. Ez volt péntek délelőtt. Ebédtájt hazaérkezve feleségem azzal fogadott: „Ismered Szende Tamás nyelvészt? Föl kellene menni hozzájuk és megmutatni, hogyan kell felvetést készíteni a gobelin szövőszéken”. Hááát így állt szóba velem a másik nagy ember is még aznap délután. Ennek a 'felvetésnek' lett a folytatása, hogy Szende Tamás édesanyja, az angol–török szakos tanár, hetvenéves korában elkezdett tanulni gobelint szőni, és hetvenöt éves korára kiállításon is szerepelt. Mindhárom gyermekének lakásában ott az általa készített gobelin. III. Még négy, hasonlóan bájos szakmai élményben részesített a Magyar Tudományos Akadémia. Az egyik az volt, hogy 1980 körül megpályáztam akadémiai ösztöndíjat. Nem kaptam meg, pedig három egyetemi tanár, köztük egy akadémikus támogatta a témát is, személyemet is. Amikor erre rákérdeztem a titkárnál, azt válaszolta: „Nálunk ez nem számít”. Valaki másnak akarták adni az ösztöndíjat, de a vizsgán valójában én nyertem meg, ezért abban az évben inkább nem adták ki. A vizsga pedig a következőképpen zajlott. Balázs János és egy másik egyetemi tanár vizsgáztatott. Két és fél órán át faggattak, nem a stilisztikáról, ami várható lett volna, és amiből doktoráltam, hanem fonetikából és fonológiából, amelyek nem szakterületeim. Edinburghi tartózkodásom ekkor gyümölcsözött. Kint várakozó feleségem és a többi vizsgázó nem tudták mire vélni ezt az embertelenül hosszú kínzást. Én sem, hiszen Balázs Jánost mindenki úgy ismerte, hogy soha senkinek nem ártott. Utólag megkérdeztem Balázs Jánost, „miért tettétek ezt velem”. Mosolyogva válaszolt: „Megadtuk a módját”. Ebből jöttem rá, hogy ők ketten megalapozottan nekem akarták adni az ösztöndíjat. Nem sokáig bánkódtam, mert két hét múlva Szathmári István meghívott az ELTE-re adjunktusnak.

6

IV. M-32.404/5. „Szamosi László” fedőnevű ügynök jelentéséből (1966): A II. Vatikáni Zsinat eszméje, a pannonhalmi bencések hazai és külföldi kapcsolatai a rend egy kisebb, belső körét arra indították, hogy az adott egyházpolitikai körülmények között próbálják az egyetemes kereszténység szándékát megvalósítani, az egységre törekvést Pannonhalmáról kiindulva propagálni. Mozgatói Sólymos Szilveszter, Söveges Dávid és a kettejük hatására Legányi Norbert főapát volt. A főapát jobbára nevét, támogatását adta ezekhez a törekvésekhez. Budapest, külföld és Pannonhalma között a Budapesten tanuló bencés egyetemisták, Bencze Anzelm és Korzenszky Richárd, Sulyok Elemér vállaltak fontos szerepet. Ehhez a jelentéshez hozzá kell tennem, hogy a Pannonhalma–Debrecen híd megépítésével már a két világháború között is kísérleteztek, sőt száz évvel korábban nem kisebbek, mint Guzmics Izidor apát és Kazinczy Ferenc. Eredmény: dr. Korzenszky Richárd ma a tihanyi bencés apátság újraalapító és újjáépítő perjele, dr. Sulyok Elemér pedig egyetemi tanár és főiskolai rektor. Korzenszky Richárd volt az egyetlen, aki észrevette, hogy hetekig gyötrődtem a zsámbéki főiskolai hallgatók fogadalmi szövegének megfogalmazásán. Sólymos Szilveszter, akit tévedésből (!) életfogytiglanra ítéltek az 1950-es években, és aki mégis maga volt az optimizmus, nemrég hunyt el. Engem az a politikus nevezett ki főigazgatóvá, mai szóval rektorrá, akinek csapata Söveges Dávidot 1957-ben félholtra verte, mert megtalálták nála Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének kéziratát. Nem tartottam illendőnek személyesen átvenni a kinevezést, de engem kértek föl később, hogy írjam meg Söveges Dávidnak, a kiváló szónoknak és retorika tudósnak az életrajzát az első magyar nyelvű retorikai enciklopédiába, miután az 1980-as években – több évtized után – sikerült visszaállítanom a retorika oktatását az ELTE Bölcsészettudományi Karán, és megtartottam az első retorikai előadásokat Sinkovits Imre és Bánffy György segédletével. Közelről megcsodálhattam nemcsak művészetüket, hanem az igazán nagyokra jellemző alázatosságukat. Mivel az egyetem rektora is megjelent az első órán, azok az egyetemi tanárok is ott ültek az első sorban, akik éveken át akadályozták a retorikaoktatás bevezetését. Sem előtte, sem utána nem tartottam olyan előadást, ahol egy rektort és több egyetemi tanárt sorolhattam hallgatóim közé, de azóta már szinte minden egyetemen és főiskolán bevezették a retorika tantárgyat, és tanítja boldog, boldogtalan. Ami pedig a keresztény egységre törekvést illeti, az 1990-es években katolikusként annak a bizottságnak lettem állami hatóságok (MAB, OM) által kinevezett elnöke, amelyik hivatalosan, államilag elismerte a református és evangélikus teológiai egyetemi tanárok tudományos teljesítményét és fokozatát. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetésének érzem, de groteszknek is, mert olyan nagynevű tanárokat kellett hivatalosan elismernem aláírásommal, akikre már 7

korábban is felnéztem, és igen nagyra tartottam, és akiknek a munkássága réges-régen és országszerte elismertségnek örvendett. V. Amikor útlevélért folyamodtam az 1960-as évek végén, Bonifácról (civil nevén dr. Peter Manternach, chevegtogne-i bencés, teológus, később pszichiáter orvos) vallatott egy úgynevezett 'kétborítékos' – azaz mind a belügyminisztérium, mind az Állami Egyházügyi Hivatal alkalmazottja, vagyis mindkét helyről fizetést húzott –, ijedtemben így szóltam: „Azt hittem, hogy az önök beépített embere”. A kétborítékos válasza: „Főhadnagyi becsületszavamra (sic!) mondom, nem a mi emberünk, nem mi küldtük. Biztosíthatom, hogy mi ilyet nem teszünk”. Ekkor tudtam meg, hogy főhadnagyi rangban volt, és ettől kezdve többet nem faggattak Bonifácról, akivel azóta is ápoljuk barátságunkat, különösen mióta ez nem bűn. A svájci állam ösztöndíjával tanulmányoztam 1993-ban a metaforák használatát a gyógyításban éppen azon a königsfeldi klinikán, ahol súlyos testi és szellemi fogyatékosokat gondoznak, és ahol ő is dolgozott. Ennek a klinikának az elődjét, egy betegápoló kolostort, amelynek temploma és romjai a mai klinika épülete mellett ma is megvannak a klinika és a helyi közösség használatában, az utolsó Árpád-házi királyné, boldog Ágnes alapította az 1300as évek elején, miután férje, III. András király meghalt, és tanácsosabbnak látszott elhagynia az országot. Ezt tanácsolták nekem is többször 1956 és 1989 között, de nem hallgattam a jó tanácsra, pedig egyszer cambridge-i ösztöndíjat ajánlottak föl. Ugyancsak svájci állami támogatással közös kutatás is született a zsámbéki főiskola és a fribourgi egyetem között a neves katolikus pedagógus, Fritz Oser professzor vezetésével. Egyik tanártársam e kutatás nyomán szerzett PhD-fokozatot. VI. 1975-ben állásért kilincseltem jogász rokonom ajánló levelével egy tucat helyen, végül a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főigazgatója, dr. Rózsa György kockáztatta meg, hogy főkönyvtárosként alkalmazzon. Húszharminc év múltán a Rózsa Borka-díjat, amelyre titkosan, jeligésen lehetett pályázni, az első tizenkét évben vagy tízszer zsámbéki főiskolás hallgatóim, pontosabban Bakonyi Anna tanárnő neveltjei nyerték el. Utólag tudtam meg, hogy Rózsa György alapította ezt a díjat óvónő felesége emlékére. Az Akadémiai Könyvtárban több hozzám hasonló 'deklasszált' elem is munkához jutott, akikkel öröm volt a hivatalból is elolvasott könyvek, különösképpen a Z könyvek (zárolt könyvek) eszméit kicserélni. Többek között Hamvas Béla akkor még kéziratban lévő írásaiból 'kellett' hallgatnom idézeteket nap mint nap.

8

VII. Nyelvésznek vallom magam, de inkább csak nyelvész melléfogásaimmal dicsekszem, itt azzal is csupán csak eggyel. Hírül adták, hogy dr. Takács J. Nándor OCD az egyetlen püspök Kelet-Európában, aki még tud latinul beszélni. Ezért elhatároztam, hogy ötvenéves papi és tízéves püspöki jubileumán latinul köszöntöm. Olvasni tudok latinul, de csak egyházi latint, klasszikust nem, sohasem írtam latinul, sohasem beszéltem latinul. Megírtam a latin beszédet, annak rendje módja szerint el is mondtam emlékezetből. Egy ragozásnál elakadtam, de Nándor püspök kisegített. Aztán jött a baj. Az ünnepségen részt vett Rómából a karmelita rend vice-generálisa is. Beszédem után azonnal odarohant hozzám, azt gondolván, végre van itt valaki, aki latinul is tud, és elkezdett folyékonyan és meglehetősen gyorsan latinul társalogni velem, olyan szavakat, illetve jelentéseket is használva, amelyek talán olaszból lettek visszalatinosítva vagy mai jelentéssel felruházva. Kivert a veríték, de eldöcögött a dolog, mert szerencsémre a jelen lévő magas méltóságok hamar elszólították mellőlem. Még egy latin beszélgetésre került sor hamarosan, pár szó erejéig, és így nem okozott gondot – II. János Pál pápával. Ő is nehezen beszélt, de ő megrokkant egészsége miatt. A szeme azonban barátságosan villant Apor Vilmos nevére. VIII. Retorikai túlzás nélkül mondhatom, hogy a saját tudásom annyicska, mint „a piszok a körmöm alatt”, ami talán nincs is, és ha tudok egyáltalán valamit, azt pannonhalmi bencés szerzetestanáraimtól tudom, és amit tanulmányaiban megírtam, azt is tőlük tanultam, elsősorban dr. Söveges Dávidtól és dr. Dezsényi Lóránttól, továbbá dr. Kolozs Bertoldtól, dr. Bajtai Orostól, Pulay Csabától, dr. Sámson Edgártól, dr. Hajdú Lukácstól, Faggyas Edvintől, Esztergályos Tibortól, Kovács Arisztidtól, Jáki Zénótól, későbbi szerzetestársaimtól, Pintér Ambrustól, dr. Áment Lukácstól, dr. Várszegi Asztriktól, a már említettektől és a többiektől. Szerencsés voltam abban is, hogy az ELTE-n Stephanides Károlyné és Szathmári István tanáraim ugyanannak a beállítódásnak – a teljes nyitottságnak és a szigorú határoknak – a gyakorlatát képviselték keményen, amelyet Szent Benedek Regulája megkövetel: a tanár ne legyen személyválogató, de ugyanakkor kinek, kinek az egyéniségéhez szabja a követelményeket. Azokat emelje ki, akik arra méltók. Dezsényi Lóránt példáját követve azokat a hallgatókat tiszteltem leginkább, akik mertek ellentmondani nekem, és mertek megcáfolni. Ezt nem értették a többi hallgatók, gyakran még ők sem. IX. Ugyanakkor ebben a szellemben kiáltottam el a zsámbéki főiskolán több száz hallgató előtt, hogy „a főiskola nem demokrácia!” Nosza, lett nagy fölzúdulás, de aztán végül hosszan tartó megnyugvás: világosabbak, határozottabbak 9

lettek a mindennapi élet körvonalai. A diák és tanár egyenlő mint ember, de nem egyenlő mint tanár és diák. A diák majd az lesz, ami most a tanár, de még nem az. Nem döntheti el a diák, mit tanítson a tanár – kivéve a bencés Regula szabályának esetét, ti. hogy a fontosabb tennivalókban mindenki tanácsát ki kell kérni, még a fiatalokét is, mert gyakran a fiatalabb tudja, mi a jobb. De ez is tanács, nem döntés. Különben meg Szent Benedek Regulájának a vezetőkről szóló fejezeteit, mondatait használtam – mutatis mutandis – menedzser-könyvként. Rövidségük mellett felértek több száz oldalas szakkönyvekkel, és naponta felidéztem őket emlékezetből. Igyekeztem vezetőként senkit meg nem ítélni, de a tetteket igenis minősítettem. Ez minden vezetőnek kötelessége. Valahányszor beléptem a főiskolára vezetőként vagy a tanterembe tanárként, Söveges Dávid és Jámbor Mike szavai csengtek a fülemben. Söveges Dávid első gimnáziumi órám előtt majd hogy rám nem ripakodott: „Vigyázz! A hatalom három gyerek fölött is hatalom!”, illetve „a hatalom méregpohár, és meglehetősen nagy kortyokban kell inni belőle!”. Mégis, kezdő buzgóságomban egyszer kilencféle tesztlapot írattam két órán át – a hallgatók zúgolódása közepette – egyetemi szemináriumi órán. Amikor otthon elmondtam, nagyobbik lányunk odabökte: „Ez nagy szemétség volt tőled, apa!” A következő héten idéztem őt a hallgatóknak, mire igenlően bólintgattak és megnyugodtak. De többé nem írattam kilencféle tesztlapot egyszerre, legföljebb hármat. Mindig csodáltam azokat a visszaemlékező öregeket, akik azt nyilatkozták, „ha újra kezdhetném, ugyanezt tenném”. Sok mindent másként tennék, ha újra kezdhetném. Egyébként is gyanakvással szemléltem a 'sikeres' pedagógusokat. Nem hiszem, hogy a pedagóguspálya sikerágazat. Nekem inkább csak kudarcaim voltak a nevelésben, pontosabban sohasem tudom meg, mi bizonyult sikeresnek, hiszen nincs igazi visszacsatolás, csak töredékek. Ha pedig negyvenötven év után rájövök, mi is történt, már késő, nem lehet visszamenőleg javítani, változtatni a módszeren. Egy volt diákom 1974-ben megfogadta, hogy minden évben üdvözlő lapot küld karácsonyra és húsvétra. Minden alkalommal jólesik, de soha sem árulta el, miért hálás. Kolléganőm lányát vizsgáztattam az egyetemen, de a neve alapján nem vettem észre, anyja nevét pedig nem néztem meg az indexben, meg különben sem érdekelt az ilyesmi. Másnap jött a tanárnő, hogy a lánya panaszkodott: „Életem legnehezebb vizsgája”. Kérdeztem, hányast kapott. – Ötöst. – Akkor meg nem értem, mi a baj – válaszoltam. Néhány év múlva az ő nevelt fia feleségül vette az én kisebbik nevelt lányomat, de az egész ettől függetlenül történt. Egy idősebb hallgató már vagy hatodszor futott neki a nyelvészeti szigorlatnak (akkoriban miniszteri engedéllyel mint utolsó lehetőséggel). A tanszékvezető szerint alkalmatlan volt a tanári pályára, és ezért a dékánnal együttesen elren10

delték, hogy „a Bencze vizsgáztassa, az majd végre biztosan elhúzza”. Húzott is a szegény hallgató egy tételt, nemigen tudta, de hogy biztos legyen az elégtelen, kapott egy olyan mondatot elemzésre, amelyet magyarázni lehetett ugyan, de nem volt megoldása. Megoldotta, illetve kinyitott egy megoldási lehetőséget. Vak tyúk is talál szemet. Kénytelen-kelletlen átengedtem elégséges jeggyel. Erkölcstelen lett volna megbuktatni. X. Egyszer egy tanárkolléga fölrótta, hogy azért kedvelem a főtitkárt, mert hízeleg nekem. Két hétig e szerint figyeltem a főtitkár viselkedését. Háromszor mondott ellent. Egyszer négyszemközt, egyszer kisebb körben, egyszer pedig nyilvánosan megcáfolt, ami nagyon kellemetlen volt nekem, de attól fogva még inkább megbíztam benne hibái és a vádaskodások ellenére. Különben a hízelgést általában eltűrtem, de belül nevettem rajta, és mindig Csernoch hercegprímás mondását idéztem magamban, néha hangosan is: „Hazudsz kutya, de jólesik”. Két olyan dicséret ért, amelyre büszke vagyok. Volt tanítványom beszélgetni kezdett egyetemi folyosón feleségem unokahúgával, és amikor kiderült, hogy mindketten ismertek, tanítványom ékes magyarsággal felkiáltott: „K…va jó fej volt!”. A másikat titkárnőmtől kaptam. Többhetes svájci útról hazatérve megkérdeztem, hogy s mint mentek a dolgok nélkülem. „Sokkal jobban, mint amikor itthon tetszett lenni” – szaladt ki hirtelen a száján, és elpirulva gyors mentegetőzésbe kezdett. Leintettem, hiszen az a jó vezető, akinek távollétében is jól működik az intézmény. Faggyas Edvin, filozófiatanárom, aki eredetileg biológiatanárként végzett, egyszer fogta magát, és elégette kézzel írt biológia-óravázlatait. Ez akkor megdöbbentett, hiszen még nem létezett személyi számítógép, amellyel könnyedén újra lehet írni, javítgatni a jegyzeteket. Példájától nem tudtam szabadulni, és évente, kétévente átdolgoztam a jegyzeteimet, ötévente csaknem az egész korábbit elhajítottam, és újat írtam. Ez nagyon leterhelt, de nem volt mentes az élvezettől. Azt az alapállást, hogy minél többet tudok, annál nagyobb mértékű a tudatlanságom, Vértes O. Andrástól vettem. Hogy Leuvenben tanulhattam, em. prof. Muzslay István SJ-nek köszönhetem. Utólag értesültem és szégyenkeztem, mert hogy a saját zsebéből fizette az ösztöndíjamat. 1990 után sem féltem a hazatelepült jezsuiták szellemi–lelki, egyáltalán emberségbeni fölényétől, hanem inkább boldogan sütkéreztem benne. Egy levélben ismeretlenül és arcátlanul hazahívtam Tokióból a hét nyelven előadóképes Nemeshegyi Péter SJ professzort – mintha csak tőlem függött volna –, hogy legyen az egyetlen falusi főiskola tanára. Haza is jött – a római generális parancsára. Az efféle arcátlanságban példaképemnek tekintettem Havasy Gyula plébánost, akit már életében szentként 11

tiszteltem. Olyan feletteseim voltak a katolikus főiskolán, mint Kenéz Enikő tartományfőnöknő és dr. Takács J. Nándor OCD megyés püspök, akikre egyéniségük és bölcsességük miatt kellett fölnéznem, nem a fölöttem való hatalmuk miatt. Beosztottaim tapasztalata miatt vezettem jól a főiskolát, amikor jól vezettem. Ha pedig sikerült a tanítványaimtól tanulnom, nem pedig nekik tőlem, mindig jó érzéssel töltött el. Hálás vagyok feleségemnek és gyermekeimnek heves kritikájukért, gyengéd türelmükért, szelíd megértésükért, fiam kitartó lelkesedéséért, menyem és két vőm tiszteletéért, amellyel elnézték és elnézik tudományos sertepertélésemet. Epilógus Húsz éven át a pannonhalmi várfalról, tizenkét éven át a zsámbéki vártorony ablakából, közben pedig tizenhét évig a Duna-part két felső kövén ülve szemléltem a világot. Láttam Pázmány Péterrel „az élet igéjének éhségét”. Arany Jánossal néztem elvonulni „sok kevély fogatot, fényes tengelyt, cifra bakot”. Elelmerengtem József Attilával, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély”. Radnóti Miklóssal „nékem otthonom e táj”. Sokan vettek körül szeretettel, megbecsüléssel és féltő gonddal. Élveztem a csapatmunkát és a szellemi szabadságot, amely teljes körű volt Pannonhalmán, de az ELTE-n sem kérte számon tőlem senki, hogy mit tanítok, kivéve kétszer, akkor sem a párt, hanem a kisebbrendűségi érzés nyomoroncsága (1985-ben és 1989-ben). Törekedtem a hiteles humanizmus szolgálatára, párbeszédben mindenkivel, kritikusan mindenekkel, kinyílva a tudás előtt, szenvedélyesen a méltóságunkért, odahajolva az emberhez. Nem páváskodva, hogy az enyém az igazság, a szépség, a jóság és az üdvösség, de bizonyosságban, hogy létezik ezek Ősforrása, hogy 'van értelme'. Együtt lélegeztem és cselekedtem, csetlettem és botlottam, sőt vétkeztem a korral, környezettel – szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül. Várom és reménykedem, hogy mint a lováról lebukó kóbor lovagnak, „a kengyel és a föld között még bocsánat adassék”. 2008. február 15. Bencze Lóránt

Kurta curriculum vitae Bencze Lóránt *Sellye, 1939. december 6. Nős, felesége Örsi Zsuzsanna gobelintervező-művész, három gyermek, öt unoka Tanulmányok: 1958–1959: horizontál-esztergályos gyakornok 1959–1964: Szent Gellért Főiskola, Pannonhalma 1964–1969: Eötvös Loránd Tudományegyetem 1986–1987: Leuveni Katolikus Egyetem (4 hónap)

12

1993: Schweizerischer Nationalfonds ösztöndíja, Königsfeld (pszichiátriai klinika), Fribourg (egyetem), kutatási téma: Sprache und Metapher in der Therapie. Végzettség: 1969: magyar–angol szakos középiskolai tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem 1971: egyetemi doktorátus nyelvtörténetből és stilisztikából (Az értekezés címe: Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílus.), ELTE BTK 1984: a nyelvtudomány kandidátusa (Az értekezés címe: A „metapherein” interdiszciplináris megközelítése) 1996: PhD, habil., ELTE BTK Nyelvismeret: angol, német (előadóképes), magyarra fordított hollandból, franciából, latinból, ógörögből, oroszból Munkahelyek és beosztások: 1969–1975: Pannonhalmi Bencés Gimnázium, gimnáziumi tanár 1972–1975: Szent Gellért Főiskola, megbízott előadó, Anzelm néven bencés szerzetestanár, 1975-ben kilép, majd az Apostoli Szentszék engedélyével egyházi házasságot is köt 1975–-1981: a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, főkönyvtáros 1981–1989: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Mai Magyar Nyelvi Tanszék, adjunktus 1989–1992: ugyanott Hermeneutikai, Retorikai és Szövegtani Szakcsoport alapítása, szakcsoportvezető egyetemi docens 1989–1992: pozsonyi Comenius Egyetem, Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék, vendégtanár, 1992–2004: Zsámbéki Tanítóképző Főiskola, majd Apor Vilmos Katolikus Főiskola, főigazgató, tanszékvezető (Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék), uo. egyetemi tanár 1997-től 2001–2002: felsőoktatási referens az Oktatási Minisztériumban 2004–2006: egyetemi tanár, Kommunikáció Tanszék, Eszterházy Károly Főiskola, Eger 2005-től egyetemi tanár a Vallástudományi Kutatócsoportban és a Nyelvtudományi Tanszéken a Kommunikáció- és Művelődéstudományi Intézetben a nemrég elhunyt dr. Juhász István elnök által alapított magánfőiskolán: Zsigmond Király Főiskola, Budapest Kutatási területek: stilisztika, retorika, vallásos kommunikáció, különös tekintettel a metaforahasználatra Eddigi oktatói tevékenység: 1981-től egyetemi és főiskolai oktató, oktatott tárgyak: magyar leíró és történeti nyelvtan, stilisztika, jelentéstan, szemiotika, hermeneutika, médiaretorika, médiaelmélet, bevezetés az általános és alkalmazott nyelvészetbe, bevezetés a kommunikációelméletbe, bevezetés az antropológiai nyelvészetbe. Jelenleg tanított tárgyak: szemiotika, retorika, kommunikációelmélet, középkori filozófia szövegolvasás, a keresztény Nyugat a középkorban. 13

Fontosabb szakmai és közéleti teljesítmény: 1981: Sir John Eccles Nobel-díjas agykutató a kandidátusi értekezés angol nyelven megjelent bevezetőjéről: „well written and very interesting” 1986: az első kognitív nyelvtani szemináriumok (Magyarországon) az ELTE-n 1987-től a retorikai, szövegtani és hermeneutikai előadások bevezetése az ELTE-n, pszicholingvisztikai előadások bevezetése a tanszéken 1992–1994: a világon az első ciganológia/romológia tanszék megalapítása, később az első cigány/roma óvodapedagógus és tanító szak megalapítása és indítása 1995–2004: A Hét Szabad Művészet Könyvtára könyvsorozat alapító főszerkesztője; mintegy 40 kötet jelent meg, kötetenként átlag 12 ív terjedelemben a kommunikáció, a kognitív lélektan, a magatartástudomány, a számviteli ismeretek, a stratégiai tervezés, a közgazdaságtan, a statisztika és demográfia, a jog, a nyugdíjpénztárak, a jelentéstan, a stilisztika, a történetkritika, irodalomtörténet stb. témaköréből; a sorozat idegen nyelvű változatának, a Bibliotheca Septem Artium Liberalium főszerkesztője: CD-k és CD Romok, az első gobelintörténet CD Rom megjelentetése. 1998–2004: a Főiskolai Főigazgatói Konferencia elnökségi tagja 1996–2006: a Magyar Akkreditációs Bizottság Nyelvészeti (és Filozófiai) Szakbizottságának tagja, közben a Pedagógiai Kollégium tagja 1994–2000: az Egyházi és Felekezeti Egyetemek és Főiskolák Kollégiumának alapító elnöke 1986–2000: főszerkesztő-helyettes, szerkesztő: Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis De Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Linguistica 1996: az első Klebersberg Kunó-emlékérem pedagógiai munkásságért 1999–2003: Széchenyi professzori ösztöndíj 2003: részvétel a vallástudomány egyetemi szak indításában 2006: részvétel az első vallástudomány MA szak megalapításában és indításában 2004-től az első magyar nyelvű vallástudományi folyóirat, a Vallástudomáyi Szemle alapító főszerkesztője Vendégelőadások, konferencia-előadások (válogatás): Gödöllő (retorikai előadássorozat), Prága (ikonikus nyelvtan), Bécs (romológia), Duisburg (politikai nyelv, referencia), Leuven (ikonikus nyelvtan), Graz (romológia, vallási kommunikáció), Cambridge (kultúraközi kommunikáció, kisebbségek), Montreal (Canadian Centre for Architecture rendezte Architecture and the Emblem nemzetközi konferencián az egész világról meghívott 12 előadó egyike, akiknek előadását kötetben megjelentették 1999-ben), Kolozsvár (bevezetés az antropológiai nyelvészetbe – 30 előadás 2004, 28 előadás 2005), Szeged, Piliscsaba (magyar nyelvtörténet, hermeneutika) 2008. február 15. 14

BENCZE LÓRÁNT ÍRÁSAINAK BIBLIOGRÁFIÁJA* Rövidítések: AkK = Akadémiai Kiadó, AUB SLingu = Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Linguistica, ), BTK = Bölcsészettudományi Kar, DE = Debreceni Egyetem, ÉA = Édes Anyanyelvünk, ed. – edited(s), ELTE NyelvtDolg = Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Dolgozatok, FilKözl = Filológiai Közlöny, főszerk. = főszerkesztő, ism. = ismertetés, ItK = Irodalomtörténeti Közlemények, JGYTF = Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, KEG = Katholische Erziehergemeinschaft, MFF / HPP = Magyar Fonetikai Füzetek / Hungarian Papers in Phonetics MN = Magyar Nemzet, MNy = Magyar Nyelv, MANYE = Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesülete, MNyTK = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, MTan = Magyartanítás, NTankK = Nemzeti Tankönyvkiadó, Nyr = Magyar Nyelvőr, NyK = Nyelvtudományi Közlemények, OM = Oktatási Minisztérium, szerk. = szerkesztette, TanK = Tankönyvkiadó, ZSKF = Zsigmond Király Főiskola

1968. Ádventi gondolatok és könyörgés. Új Ember XXI/47. november 24. 1. p. 1969. A keresztény ünneplés. Teológia III/4. 214–7. 1970. Hitoktatás és nevelés. Teológia IV/2. 103–5. 1971. Mint a holtak zsengéje. Vigilia XXXVI/11. 721–6. Én és te. Teológia V/4. 218–29. Társszerző: Söveges Dávid. (2. kiadás: In: „Schola Servitii”. Ed. by Elréd Borián. Pannonhalma, 1990, 100–9.) 1973. Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílusa. Budapest, 103 p. (ELTE NyelvtDolg 10.) 1974. An Analysis of ’Romans XIII. 8-10’. New Testament Studies 20. 90–2. *

Nem teljes. Négy-öt írás hiányzik. 15

1977. József Attila: Betlehemi királyok – Kultúrrétegek a versben. Literatúra IV/1. 121–6. 1981. A metafora és a nyelvi norma kérdéséről. MNy LXXXVII/2. 196–8. On the Metaphorical Animal. AUB SLingu XII. 1981, 215–22. l982. A White Dog in the Universe. (On the Poetic Language of Katalin Ladik). AUB SLingu XIII, 214–39. Búvópatak – nem apadó forrásból. Magyar Nemzet június 13. 8. p. Ladik Katalin: Négy fekete ló mögöttem repül. ÉA IV/4. október–december, 8. p. 1983. A metafora meghatározása és helye az arisztotelészi fogalomrendszerben. FilKözl XXIX, 1–2. 3–4. 1–18, 273–84. O Tempora, O Mores! (On Time and Tense in Text). AUB SLingu XIV, 253– 62. 1984. On the Survival of Ancient Beliefs in Metaphors of Contemporary Hungarian Poetry. NyK 86/2. 303–8. A Bible Lost or Regained? (On the Biblical Translations in the Works of Péter Pázmány). AUB SLingu XV, 25–30. On the Survival of Ancient Beliefs in Metaphors of Contemporary Hungarian Poetry. NyK 86/2. 303–6. 1985. Vom Überleben uralter Mythen und Volksabergaluben als Metaphern in der heutigen ungrischen Dichtung. Congressus sextus internationalis fennougristarum Thesen. Syktyvkar. 10. p. Conscious Tradition, Unconscious Construction or Subconscious Metaphors? (On Some Levels of Text Cohesion and Coherence). In: Text Connexity, Text Coherence. Aspects, Mehtods, Reults. Ed. Sözer, E. Buske Verlag, Hamburg, 381–413. (Papers in Textlinguistics 49.) A remekmű mértéke. In: „Számadás”. Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára. Szerk. Fráter Zoltán. ELTE, Budapest, 43–50. A metaforáló agy és elme. Valóság 47–62.

16

Kulturschichten im Gedicht „Betlehemi királyok“. (Drei Könige in Bethlehem) (1929) von Attila József. AUB SLingu XVI, 27–44. „Magyar embertül magyarul”. Pázmány fordítási elve és gyakorlata a Kempisfordítás I. könyvének I. része alapján. Nyr 4. 425–37. 1986. A „hiv magyarázat” eredete. Pázmány bibliai idézeteinek fordításáról, forrásáról. Nyr 2. 170–7. Mythos and Logos: Aristotelian Synonyms? AUB SLingu XVII, 165–8. Parva sapientia regitur mundus. Valóság 6. 102–5 A remekmű gyökerei. MNy 3. 269–75. 1987. St. Thomas Aquinas on Soul and Body. The Brain-Mind Problem. Philosophical and Neurophysiological Approaches. Contributors Otto D. Creutzfeldt, John C. Eccles, János Szentágothai. Ed. by Balázs Gulyás. Leuven. 106. p. A remekmű mértéke. Tanulmányok. 20. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék. Főszerk. Thomka Beáta. 57–62. Behold Thy Son. On the Source of Bible Translations in Medieval Hungary. AUB SLingu XVIII, 59–64. Balázs János: A szöveg. Gondolat: Budapest, 1985. Hungarológiai Értesítő 3–4. 181. p. (Ism.) Szende Tamás: Megérthetjük-e egymást? Korunk kommunikációs zavarai. Gondolat, Budapest, 303. Nyr 111/3. 366–9. (Ism.) 1988. A gyógyító szó. In: A család jelentősége az egyén és a közösség életében. Szerk. Rátay Csaba. Sátoraljaújhely, 59–70. (2. kiadás 1989, 3. kiadás: Gödöllő, 1990.) A nyelvtani idő nyomában. In: A magyar nyelv rétegződése. Szerk. Kiss Jenő– Szűts László. AkK, Budapest, 169–178. Sándor Rot: Outlines of Present-Day Hungarian (L. Kossuth University, Debrecen. Summer Courses). TIT, Budapest, 1986. AUB SLingu XIX, 329–30. (Ism.) 1989. Putatív szövegvizsgálati modell és alkalmazásának kísérlete. ELTE, Budapest 68 p. Szövegviszonyok viszonya. In: Studia in honorem P. Fábián, E. Rácz, I. Szathmári oblata a collegis et discipulis. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. Budapest. 17

Kiűzetés és rettenet. (Ladik Katalin: Kiűzetés. Magvető, Budapest–Forum, Újvidék, 1988.) Hid 53/6. 765–9. ym fyw nekeod. (A középkori bibliafordítás eredetéről). Nyr 113/4. 379–401. A Quasi- Paleontological Approach to Speech. (Mythos and Logos under the Pretext of Aristotle). Proceedings of the Speech Research ’89 International Conference, June 1–3, Budapest. HPP Hungarian Papers in Phonetics 21. 77–9. Uncertainty Principle and Symmetry in Metaphors. Computers Math. applic. Pergamon, New York. Vol. 17. No. 4–6. 697–708. A magyar irodalmi, képzőművészeti és zenei stílusirányzatok és kapcsolataik a századelőn a Nyugat tükrében (1908–1910). In: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről. Szerk. Fábián Pál–Szathmári István. TanK, Budapest, 49–55. A magyar irodalmi, képzőművészeti és zenei stílusirányzatok és kapcsolataik a századelőn a Nyugat tükrében (1908–1910). In: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseirôl. Szerk. Fábián Pál–Szathmári István. TanK, Budapest, 49–55. A szecesszió nyelvi stílusjegyei. Lengyel Géza “Tárlatok és képraktárak” című írásának tanulságai (Nyugat 1908. I. 16–19.). In: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről. Szerk. Fábián Pál–Szathmári István. TankK, Budapest, 238–44. 1990. Egy nemzeti bibliafordításról Verseghy olvasása közben. ItK 5–6. 723–9. Current Hungarian Grammar and Style in „In a Current” (Sodrásban), a Novel by László Dobos (Madách, Bratislava, 1984) L.A.U.D, Duisburg, 1–39. Ikonicitás és szimmetria a magyarban. Nyr 114/1–2. 101–8. The Brussels Conference March 10, 1990. The Discourse Analysis Research Group Newsletter. The University of Calgary 6/2. Summer. 9–10. 1991. A stílus mint metanyelv. Irodalmi Szemle 1991/8. 796–803. Linguistic Action Verbs and Communicative Style in „In a Current”(Sodrásban), a Novel by László Dobos (Madách, Bratislava, 1984.) Studia in honorem Andrae O. Vértes oblata a collegis et discipulis. HPP 23. 45–6. „Hungarians Have a Lot of Cultivated Lands” (Ibn Rusta). On the Relationship of Hungarian, Old Turkish and Slavic Languages. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. I–III. Szerk. Békési Imre et al. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Kft., Budapest–Szeged, A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhang18

zott előadások. Szeged, 1991. augusztus 12–16. III. köt. 1231–5. Lép a rigónak (Hamlet, I.3.). Az eufemizmus jelentésváltoztató szerepe a magyar nyelvben. Új Forrás 23/3. 13–9. (Sándor B. György fordítása) L.A.U.D. Symposium: „Multidisciplinarity Research on Reference”: History and Present State of the Art. The Discourse Analysis Research Group. Newsletter Vol 7. No 3. 9–10. Dia-legein. Valóság 10. 42–9. Élő szónak súlyos volta. Putatív szövegvizsgálati modell és alkalmazásának kísérlete. JGYTF, Szeged, 13–40. (Szemiotikai szövegtan 3.) A macskának nyolc lába van. A referencia mint társadalmilag meghatározott ismeret. Hagyomány és újítás a mai magyar nyelvi kutatásban és oktatásban. ELTE NytudDolg 38. 161–76. Sodrás a Sodrásban. Nyr 115/4. 302–15. Fivefold Symmetry: A Model for the Parts of a Sentence. A „grammatica speculativa” in honorem István Tantó). AUB SLingu XXII, 87–104. (2. kiad. L.A.U.D. Duisburg. 1991) Iconicity in Hungarian Grammar. In: Proceedings of LP ’90. Linguistics and Phonetics: Prospects and Applications. Eds. Bohumil Palek and Pšemysl Janota. Charles University Press, Prague, 157–62. Békési Imre: A gondolkodás grammatikája. Szöveg- és mondatszerkezeti elemzések. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. In: Szemiotikai szövegtan. 3. JGYTF, Szeged, 189–92. (Ism.) 1992. Egy kognitív és szociointerpretációs morfológia körvonalai. In: Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Szerk. Kozocsa Sándor–Laczkó Krisztina. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Budapest, 34–41. Springes to catch woodcock.s (Hamlet i.iii.). Euphemism as the principle governing semantic changes in current Hungarian political language. In: Diachrony within Synchrony: Language History and Cognition. Eds. Günter Kellermann–Michael D. Morrissey. Peter Lang, Frankfurt am Main etc, 471– 4. The Metaphor „Is Like the Owner of a House Who Takes New and Old Things out of His Storedom”. In: Literary Theory and Biblical hermeneutics. Ed. by Tibor Fabiny. Acta Univ. Szeged. de A. József nomin. Papers in Egnlish and American Studies IV. Szeged, 141–53. Az 1991. évi LXXV. törvény preambulumának nyelvi elemzése. Nyr 116/4. 385–92. Néhány megjegyzés a szövegtani kutatáshoz. Szemiotikai szövegtan. 5. JGYTF, Szeged, 45–6.

19

Sándor Rot: On Crucial Problems of the English Verb. (Bamberger Beiträge zur Englischen Sprachwissenschaft. 22). Peter Lang: Frankfurt am Main/Bern/New York/Paris, 1988. IRAL. International Review of applied Linguistics in Language Teaching. XXX/1. 87–9. (Ism.) 1993. Javaslat az informatikai alapú, kétfokozatú tanítóképzés bevezetésére. Társszerzők: Sipos Lajos–Csébfali Károly–Szende Tamás. Iskolakultúra III/12. 61– 71. A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola. Távlatok 6. 828–9. Deixis és referencia. (Kisenciklopédia dióhéjban). In: Emlékkönyv Fábián Pál hetvenedik születésnapjára. Szerk. Kozocsa Sándor. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék: Budapest, 41–9. (2. kiadás in: Szövegtani szemelvénygyűjtemény. Szerk. Antalné Szabó Ágnes–Madarászné Marossy Ágnes. ELTE TFK, 1995, 243–52. Ha szív, akkor Belgium – ha bölcső, magyarhon. Igen. V/15–16. augusztus 6. 24–6. 1994. Animal interpretans. (Beszéd a Magyar Hermeneutikai Központ alapításakor). Egyház és Világ V/3. 15–8. 1995. Reference and Socially Determined Knowledge. I. In: Reference in multidisciplinary Perspective: Philosophical Object, Cognitive Subject, Intersubjective Process II. Ed. by Tamás Szende. Olms: Hildesheim, 387– 404. Méliusz Juhász Péter: Második beszéd a Jelenések könyve 9. fejezetéről. Kognitív és szociointerpretációs elemzés. In: 22 híres beszéd. Szerk. Székely Éva Móra, Budapest, 154–67. Pázmány Péter „A fiaknak istenes neveléséről”. Kognitív és szociointerpretációs elemzés. In: 22 híres beszéd. Szerk. Székely Éva. Móra, Budapest, 183–201. A zsámbéki modell – a kommunikációra épülő tanítóképzés terve. In: Ahogyan/I. Előadások a magyarországi személyközi kommunikációról. Szerk. Lipták Ildikó. Sorozatszerkesztő Gabnai Katalin. Marczibányi Téri Művelődési Közpon, Budapest, 89–92. Emlékezés, szövegalkotás, szövegtípus. Szemiotikai szövegtan 8. JGYTF, Szeged, 9–34. Segédtételek Petőfi S. János szövegszemiotikai rendszeréhez. Szemiotikai szövegtan 8. JGYTF, Szeged, 201–5. 20

De ezeknél nagyon kell vigyázni, mer ha ety hiba esik, kobomlik az egissz.. A bekötis attul fük, hogy mijem mintát akarunk. Egy sajtóvita stílusának kognitív és szociointerpretációs elemzése. In: Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. Szerk. Laczkó Krisztina. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Budapest, 45–53. Szathmári István, Stílusról, stilisztikáról napjainkban. MNy XCI/2. 242–4. (Ism.) Functions of Style. Ed. David Birch, Michael O. Toole. London, Pinter 1988. (Linguistics Series). Helikon 3. 372–8. (Ism.) Pragmatics of Style. Ed. Leo Hickey. London–New York, Routledge 1989. Helikon 3. 378–82. (Ism.) 1996. Stílus és értelmzés a nyelvi kommunikációban. MIKOR, MIÉRT, KINEK, HOGYAN I/1–2. Corvinus, Budapest, 443 p. On the Church as Communication. L.A.U.D. Duisburg, 48 p. Function Oriented Iconography in Cultural Context. In: European iconography East and West. Selected papers of the Szeged International Conference June 9-12, 1993. Ed. by György E. Szőnyi–E. J. Brill. Leiden–New York–Köln, 63–76. (Symbola et Emblemata VII.) A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk. Szathmári István. NTankK, Budapest, 234–309. Jövőképünk. In: Evangéliumi nevelés lélekben és igazságban. Szerk. Jancsó Kálmánné–Kelemenné Farkas Márta–Korzenszky Richárd. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 205–14 . Makay Ida „Mit jelent nekem ez a nyelv” című írásának retorikai– szövegstilisztikai elemzése. In: Anyanyelv és iskola az ezredfordulón. XII. Anyanyelv-oktatási napok. Eger, 1996. Július 8–11. Szerk. V. Raisz Rózsa. Budapest, 227–33. (MNyTK 207.) First Language Competence in Second Language Learning and Teaching. L.A.U.D. Symposium on The Cultural Context in Communication Across Languages. Duisburg, 26–31 March. – Abstract: L.A.U.D. Series A, 368. 5. p. Az ötös szimmetria mint a szintagmatikus viszonyok kognitív modellje. In: Absztrakció és valóság. Békési Imre köszöntése. Szerk. R. Molnár Emma. JGYTF, Szeged, 41–54. 1997. Animal Interpretans. On Some Aspects of hermeneutics and of Stylistics. [Nem a fentebb idézett azonos című előadás fordítása!] In: Eds. Jean Perrot. Volume d’hommages à Iván Fónagy. Paris–Budapest. 21

A szöveg mint ökoszemiózis. Antoine de Saint-Exupéry Le Petit Prince – A kis herceg néhány szövegjelensége [ On the Text as Ecosemiosis – Some phenomena of the text Le Petit Prince – A kis herceg by Antoine de SaintExupéry]. In: A szemiotikai szövegtani kutatás diszciplináris környezetéhez II. JGYTF, Szeged, 99–108. (Szemiotikai szövegtan. 10.) Cotidie clamans. Ökoszemiotikus képiség a pannonhalmi Bencés Főapátság barokk ebédlőjében. Pannonhalmi Szemle V/1. 29–42. Kommunikationsfähigkeit entwickeln. Über die katholische Erziehung und über die Erziehung zum Glauben vor der tür des dritten Jahrtausends in Ungarn. CPB. Christlich Pädagogische Blätter 110. Jahrgang 3. 164–5. Az Egyház mint szemiogenezis. (Szemiotikai-stilisztikai elmélkedés). In: Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése. Kolozsvári Egyetemi Nyomda, Kolozsvár, 54–73. Mit tehet a magyar felsőoktatás a roma fiatalok hatékonyabb oktatásáért, képzéséért? Bevezető előadás. In: Tudományos közlemények IV. Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola, Budapest, 8–14. Vallomás anyanyelvemről. In: Anyanyelvünk vonzásában. Nyelvtudósok, nyelvészek és nyelvművelők Győr-Moson-Sopron megyében. Kazinczy Ferenc Gimnázium, Győr, 69–72. 1998. A szinonimitás szövegtani vonatkozásai. Mozaikok a fogalmi és szakkifejezésbeli összefüggésekről. In: A szinonimitásról. Szerk. és lektorálta: Gecső Tamás–Spannraft Marcellina. Tinta, Budapest, 41–3. L’avenir de la stylistique hongroise. In: Revue d’Etudes Françaises. «Linguistiques, poétiques, musiques». Actes des Rencontres en l’honneur d’Iván Fónagy et en hommage à son travail. Budapest, les 7,8 et 9 mai 1997. Publiée par le Département d’Études Françaises de l’Université Eötvös Loránd de Budapest, 147–50. Kereszténységünk és a kultúra viszonya. Kultúrák válaszúton. A Magyar Pax Romana Fórum kongresszusa. Siófok. Prohászka-elmélkedés kultúrtörténeti hátterű, szövegstilisztikai szempontokon alapuló megközelítése és értelmezése. In: Stilisztika és gyakorlat. Szerk. Szathmári István. NTankK, Budapest, 153–65. Zur Situation der christlichen Lehrer in Ungarn von 1989 bis 1997. Referat am Bundesdeligiertentag der KEG Deutschlands in Eisenach, vom 7. Bis 9. November 1997. CPB. Christlich Pädagogische Blätter. 111. Jahrgang 3. 178–9. Zur Situation der christlichen Lehrer in Ungarn von 1989 bis 1997. In: Christ und Bildung. KEG 44. Jahrgang 7. 4–6.

22

A korszak fényei és árnyai. A média és a számítógépek szemiózisa. PR Herald. 05. 7–9. Az ízekre szedés tudománya. Fogalmak és elvek magyarázata. PR Herald 09. 62–3. Mi is az – hatékonyan kommunikálni? Szövegstilisztikai elemzés. In: Gyökér és gyümölcs. Corvinus, Budapest–Zsámbék, 50–61. A katolikus oktatási intézmények küldetése és stratégiája. Távlatok 1. 127–36. Roma nyelv és kultúra a nevelésben. In: Romológiai közlemények III. Zsámbék, 6–9. A roma fiatalok hatékonyabb képzéséről. Magyar Felsőoktatás 1–2. 36–7. Az azonosságtudat nem járhat együtt kisebbrendűségi érzéssel. I–II. Magyar Felsőoktatás 3–4. 29–32, 29–31. Az euroszolga és a polgár. MN Utak és választások. Augusztus 24., hétfő 1999. Nem érzés, nem valóság, nem igazság – és nem magyarázat. (II. rész). PR Herald 04. 58–60. Figyeljünk oda egymásra! Az inter- és multikulturális pedagógia szemiotikai megközelítése. Magyar Felsőoktatás 5–6. 46–8. The Iconography of the Frescoes in the Baroque Referctory (1737) and the Classical Library (1832) of the Benedictine Archabbey of Pannonhalma (Hungary). In: The Emblem and Architecture. Eds. by Hans J. Böker–Peter M. Daly. Brepols, Turnhout, 85–105. Arany János a legmagyarabb, a legeurópaibb költőnk. (Babits nyomán). In: Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. XIII. Anyanyelv-oktatási napok. Eger, 1998. Július 7–10. Szerk. V. Raisz Rózsa–H. Varga Gyula. MNyTK, Budapest, 66–73. A szöveg mint viszonyok viszonya – a szövegtan mint tudományágak, módszerek, megközelítések viszonyrendszere. In: Szövegtani kutatás: Témák, eredmények, feladatok II. Szerk. Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László. JGYF, Szeged, 44–7. (Szemiotikai Szövegtan 12.) Családi nevelés a romáknál, az egészségnevelés sajátos feladatai. In: Prevenció ’99.OM, Budapest, 281–9. Az interkulturális pedagógia nyelvi vonatkozásai. In: Csengőszó. Május VII/3. 2000. A stílus és a sikertelen (verbális) kommunikáció összefüggései. In: A nyelv szerepe az információs társadalomban. (A X. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásainak absztraktjai. 2000.április 18–20.) Szerk. Bartha Magdolna–Stephanides Éva. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, 87. p. 23

Elfogadás – odahajlás – gyümölcsözés. Óvodai nevelés LIII/10. december, 403– 5. „A kicsi szép”. Ökotáj.23–24. 53–60p. A népdalgyűjtő és népdalíró Czuczor Gergely. Forrás október, 95–6. A katolikus iskola pedagógusainak feladata Szent István szellemében. In: Fidelitate Mariae. Szent István Művelődési Ház, Székesfehérvár, 7-20. A keresztyén iskola hatékonysága. Előadás. 1999. szeptember 28. Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskola, Debrecen. A szó varázsa és válsága. In: A régi új retorika. Szerk. A. Jászó Anna–Aczél Petra. ELTE TFK–Trezor Kiadó, Budapest, 37–52. A keresztény magyar művelődés kezdeteiről – a sine ira et studio. In: A helyesírás és a millennium. Szerk. Nagy L. János. Erkel Ferenc Gimnázium, Gyula, 22–40. 2001. Hatékonyság a nyelvi kommunikációban. MIKOR, MIÉRT, KINEK, HOGYAN. II/I–II. Corvinus, Budapest, 343 p. Társszerző: Aczél Petra. Avagy … s ugyanakkor … Szabó Ferenc Taedium vitae avagy a kegyelem pillanata című versének szövegstilisztikai elemzése. In: Idő a művészetben. A 70 éves Szabó Ferenc köszöntése. Szerk. Gyorgyovich Miklós. Agapé, Szeged. A pedagógusképzés reneszánsza I. Károly. Magyar Felsőoktatás 4. 28–30. Társszerző: Csébfalvi Károly. A pedagógusképzés reneszánsza II. Magyar Felsőoktatás 5–6. 25–6. Társszerző: Csébfalvi Károly. A magyar kereszténység eredetéről. In: „Újat és régit”. Szennay András pannonhalmi főapát úr 80. születésnapjára közreadják, szerkesztették és lektorálták: rendtársai. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 393–410. A szó varázsa és válsága. Szó és kép. A Magyar Olvasástársaság és a Pápai Művelődéstörténeti Társaság konferenciája a Pápai Református Kollégiumban. 2000. április 28–29. Jókai Mór Városi Könyvtár–Pápai Művelődéstörténeti Társaság, Pápa, 7–16. (Csak részben azonos az 1999. november 12i előadással. ) Globális kommunikáció: az Internet retorikája. In: A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Szerk. A. Jászó Anna–L. Aczél Petra. Trezor, Budapest, 58–66. Ad multos annos! In: Studia in honoram S.E.R. Dr. Nándor J. Takács O.C.D. Corvinus, Budapest, 7–9. A barikád és a pulpitus paradigmája. In: A nyelvtantól a szövegtanig. Tanulmányok Kocsány Piroska tiszteletére. A DE Kossuth Egyetemi Kiadója, Debrecen, 173–85.

24

Az oktatás és nevelés szerepe az egészségmegőrzésben. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 1–2. Budapest, 61–2. A romológia mint tudomány és mint tantárgy. In: Romológia a felsőoktatásban, kutatásban. Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Romológia Tanszék: Pécs, 33–40. (Gypsy Studies – Cigány Tanulmányok 5.) „Hogyan szóljak az én uramhoz, hiszen por és hamu vagyok?“ A profánról és a szakrálisról. In: A székesfehérvári egyházmegye ünnepi névtára. Szerk. Mózessy Gergely. Székesfehérvári Egyházmegyei Hatóság, Székesfehérvár, 69–80. Stílus és etika a nyelvi kommunikációban. In: Színes eszmék nem alszakank... Szépe György 70. születésnapjára I–II. Szerk. Andor József–Szűcs Tibor– Terts István. Lingua Franca Csoport, Pécs, 138–48 2002. A keresztény magyar művelődés kezdeteiről sine ira et studio. In: A helyesírás és a millennium. Szerk. Nagy L. János. Erkel Ferenc Gimnázium, Gyula, 22–40. Semiotische Gesichtspunkte der inter- und multikulturellen Paradigmen in der Erziehung und in der Gesellschaft. In: Szöveg az egész világ. Petőfi S. János 70. születésnapjára. Szerk. Andor József–Benkes Zsuzsa–Bókay Antal. Tinta, Budapest, 38–44. Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg … Az epikheirémáról – különös tekintettel ókori és koraközépkori fogalomtörténeti alakulására. In: A klasszikus retorikai bizonyítás. Trezor, Budapest, 29–44. Adamik Tamás a klasszika filológia klasszikus művelője. ELTE Fonetikai Tanszék, Budapest, 25-9. (Magyar Nyelvész Pályaképek és Önvallomások 67.) A zajos éljenzés kirobbantásának művészete. In: Kossuth Lajos, a szó művésze. Tanulmányok Kossuth stílusművészetéről. Szerk. Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, 53–61. (A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 78.) 2003. A 80 éves Nemeshegyi Péter köszöntése. Távlatok 59/1. 95–8. A (szemio)genezis 13-16. korszaka. In: A kezdetektől a máig. A modern magyar szemiotika olvasókönyve. Szerk. Voigt Vilmos–Balázs Géza. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 111–8. A liturgia mint ökoszemiózis. In: A kezdetektől a máig. A modern magyar szemiotika olvasókönyve. Szerk. Voigt Vilmos–Balázs Géza. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 317–24.

25

Genetika – számítástechnika – tudásszociológia. Az ugor-török háború új szakasza avagy vége? In: A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei. III. Magyar és finnugor jelentéstörténet. 2002. október 16–17. Szerk. Büky László– Forgács Tamás. Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 7–13. Társszerző: Csébfalvi Károly. A pálma, a ciprus és az egyperces. Az alakzatok világa 1–10. MNy XCIX/4. 488–92. (Ism.) 2004. Boldog a nép, amely tud ünnepelni. Beszédek, előadások. Dr. Takács Nándor OCD előszavával és dr. Adamik Tamás utószavával. Corvinus, Budapest, 404 p. Palócföld – XIX. század, Szepesség – XX. század, Székelyföld – XXI. század. Mikszáth, Krúdy és egy utóduk a magyar próza stílushagyományában. In: Stílus és jelentés. Tanulmányok Krúdy stílusáról. Szerk. Jenei Teréz–Pethő József. Tinta, Budapest, 9–15. Te kis majom! Az epikheirémáról. In: Retorika, Márai, helyesírás. (CD, szerk. Nagy L. János) NTankK, Budapest, 20–9. Az a nő ott az apám! A retorikai érvelés a posztmodern korban. In: Retorika, Márai, helyesírás. CD-Rom. Szerk. Nagy L. János. NTankK, Budapest, 30– 5. Politeness in Hungary: Uncertainties in a Changing Society. Politeness in Europe. Edited by Leo Hickey and Miranda Stewart. Multilingual Matters Ltd., Clevedon–Buffalo–Toronto, 234–6. 2005. Otthontalan pluralizmus – otthonos hazatérés. Vár 3. 9–11. A szóképek és az alakzatok szemiotikai megközelítése. In: A szóképek és a szónoki beszéd. Szerk. A. Jászó Anna–Aczél Petra. Trezor, Budapest, 51– 65. Ómagyar Mária Siralom – József Attila: Óda. Kognitív és szociokulturális öszszevetés. In: József Attila, a stílus művésze. Tanulmányok József Attila stílusművészetéről. Szerk. Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, 49–55. (A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. 84.) Lectori salutem! Vallástudományi Szemle 1. 3–8. Adamik Tamás–A .Jászó Anna–Aczél Petra: Retorika. Osiris: Budapest, 2003. MTan 1. 26–8. (Ism.) Szathmári István: A szűkebb és tágabb haza nyelve. Népnyelvi és irodalmi nyelvi tanulmányok. MNy 101/4. 487–91. (Ism.)

26

2006. „..s hogy oldassék az idő bénasága.” Tarbay Ede Lélekharang – In memoriam Örsi Ferenc című szonettjének szociokulturális stilisztikai elemzése. In: Helyesírás, József Attila. (CD, szerk. Nagy L. János) NTankK, Budapest, 32–8. A becsapás mint kommunikatív kategória. In: A prózaritmus és a szónoki beszéd. A régi új retorika. Szerk. A. Jászó Anna–Aczél Petra. Trezor, Budapest, 67–77. Genocídium – asszimiláció – integráció – koegzisztencia – interkulturalitás. Egy nép vagy népcsoport és nyelvének, kultúrájának lehetséges sorsa. In: Nyelvi modernizáció. Szaknyelv, fordítás, terminológia. A XVI. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásai. Gödöllő, 2006. április 10– 12. Szerk. Heltai P. MANYE–Szent István Egyetem, Pécs–Gödöllő, 3/2. kötet, 53–66. Töprengés a keresztény felsőoktatásról. Feladatok és lehetőségek, keresztény veret és koinónia a 21. század elején. In: A mondat: kaland. Hetven tanulmány Békési Imre 70. születésnapjára. JGYF, Szeged, 52–9. A kognitív és szociokulturális „léptékben való emlékezésnek, gondolkodásnak és tudományos számbavételnek az igénye”. In: 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Argumentum, Budapest, 336–41. Közvetítők, közbenjárók, hírvívők, követek, tolmácsok. Vallástudományi Szemle 2. 23–5. 2007. Hatékonyság és meggyőzés a kommunikációban. L'Harmattan–ZSKF, Budapest, 424 p. Társszerző: Aczél Petra. „…hanem tanulok, mert dolgozni akarok”. A cigányság helyzetéről. Ártér 2. Tél–tavasz, 14–21. Stílus, Weltanschauung és viselkedés. In: A stilisztikai alakzatok rendszerezése. Szerk. Szathmári István. Tinta, Budapest, 16–29. A szövegtípusnak mint jelnek az evolúciója. In: Szemiotika és tipológia. A komplex jelek kutatása. Szerk. Balázs Géza–H. Varga Gyula. Magyar Szemiotikai Társaság– Líceum Kiadó, Budapest–Eger, 102–5. Embervoltunk a nyelv. A beszéd mint kommunikatív, kognitív és szociokulturális jelenség. In: Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből. Szerk. Fehér Katalin. L’Harmattan–ZSKF, Budapest, 51–68. „A múlt azonban nem csupán mítosz”. In: Nyelvek és nyelvváltozatok I. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére. Szerk. Benő Attila–Fazakas Emese– Szilágyi N. Sándor. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 110– 20.

27

„A múlt azonban nem csupán mítosz”. In: Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére I. Szerk. Benő Attila–Fazakas Emese– Szilágyi N. Sándor. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 110– 20. 2008. Libertas dicendi. In: Oratoris officium. Tanulmányok a hetvenéves Adamik Tamás tiszteletére. Szerk. Déri Balázs. L'Harmattan–ELTE BTK Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszék, Budapest, 39-46

28

KORTÁRSAK BENCZE LÓRÁNTRÓL Egy szó helyett „Ha gondterhelt lennék, nem volna bennem elég alázat”. Ezt akkor hallottam Tőle, amikor az Oktatási Minisztérium kabinetjében együtt dolgoztunk. Volt még sok ilyen mondata, amolyan szentencia-szerű, sommás jelentés-sűrítmény, szellemi-szlogen, amiből megérthettem, amiből megértethetném őt. Először a Stíluskutató csoportban találkoztam vele. Hallgató voltam még. Láttam és tapasztaltam, hogy miközben ő is a kutatócsoport nagyra becsült és igen elfoglalt tagja, független mindenkitől, egyedi tudományossága, különlegessége és frissessége egyszerre volt tiszteletet parancsoló és alázatos. Akkor még azt hittem, a valódi tudós az, akit mindenhová befogadnak, aki bárhol érvényesül. Csak azóta, többek között az Ő példájából tanultam meg, hogy az igazi tudós, pontosabban a kérlelhetetlenül kíváncsi és a teljességet üldöző-kereső ember mindig egészen magányos. Azután a doktori iskola egyik utolsó vizsgáján találkoztam vele. Ekkor már ő is észrevett; fürge, táncos, pengeváltós, szikrázó vitába vont bele, többünket, köztük engem is. A kérdéseiben nem volt semmi számonkérés, híján voltak a hiúságnak (pedig frissen megjelent könyvéből vizsgáztunk). De arra kényszerítettek, hogy tegyük jelenlevővé a stílus kérdéseit, hogy merjünk értéket társítani ahhoz, amit megértettünk. Szelíd kérdések voltak, nyugtalanítóan egyértelműek és derűsen akaratosak. A harmadik találkozás azóta is tart. „Mulandó és múlhatatlan hányféle helycseréje”… Megismertem a tanárt, úgy, hogy nem okított tanórán. Megismertem az igazgatót, úgy, hogy nem irányított. Megismertem a kollégát úgy, hogy nem együtt, hanem egymás mellett munkálkodtunk. Nem ismertem meg soha annyira, hogy ne okozna minduntalan örömöt és megtiszteltetést ez a hosszan tartó harmadik találkozás. Nyelvésznek filozófus, filozófusnak rétor, rétornak politikus. Társadalomtudós, nem diszciplináris értelemben, hanem a szó szoros és tág értelmében. A dologgal együtt érteti meg a szót, a szavak mívessége mögött a lényeg mintáit rajzolja, fáradhatatlan keresője az emberi kifejezés, diskurzus, beszéd titkainak, őszinte megvallója hihetetlen műveltsége határainak, alázatos ismerője annak, ami az embertől fölfelé vezet. 29

Környezetében mindig tapasztalok valami különös fürgeséget, ez nem sietség vagy gyorsaság, nem valamiféle üldözöttség. Sokkal inkább a lankadatlan szellem ritmusa, amelyben a fiatalság lobog és a kortalan bölcsesség. A szellem így szellemességet kölcsönöz annak, ahogyan beszél, formát ad gondolatainak, szenvedélyt közölnivalójának. Egyike az elkötelezett tudósoknak. Egyike a nem-tudós tudósoknak. Egyike az egyedi, megkülönböztethető, különálló, de soha nem különc tudósoknak. Ha ír, a tudomány mindig valamiféle káprázatos, egyedi konfigurációban mutatkozik. Ha beszél, az előadás valamiféle egyszeri, valódi eseménnyé válik. Azt mondják, szigorú tanár. Aki tudja, miért az, inkább dialektikusnak látja. Azt mondják, tartózkodó. Aki tudja, miért az, inkább szerénynek tartja. Azt mondják, céltudatos. Aki tudja, miért az, inkább az elhivatottságot érzi. Egyszer egy távoli ismerős emlegette a sodró tehetségű és ragyogó tudású bencés tanárt, akinek diákja lehetett, másszor egyik kollégám mesélt kedvenc egyetemi oktatójáról, megint másszor főiskolai kolléga dicsérte főnökét. Sokszínű mélység az övé. És egyféle kitartás. Beszédeinek gyűjteményes kötetében egy nagyhatású szónok és egy pszichológus-vezető rajzolódik ki. Tanulmányaiban a műveltségben magának utat és helyet találó szerző. Előadásaiban a bele nem nyugvó, az újat kereső tanár. Az ő életműve nem sikeres vagy eredményes. Hanem mű. És “a mű kincse: amit tartalma ad, és az ez itt, s ez Teveled marad.” Szárnyal, de “nem botlik el két nagy szárnyában, ha lép”. Nem hagyja magát, mert eleve megadta magát. Sokat írnom róla olyan volna, mintha keresném, kevéssel úgy tűnhet, mintha nem találnék szavakat. Egy mondat kellett volna. Egy szó. Minden más csak helyettesítés. Aczél Petra

Szubjektív szavak Bencze Lórántról Nagyon régóta a főiskolán dolgoztam már, amikor Bencze Lóránt főigazgató lett. Az óvodapedagógiai szakot vezettem már akkor is, és később is, végig, amíg együtt dolgoztunk. Ő ugyan egy egyetemről jött, de „kezdő főiskolás” volt, én „régi”, amikor először beszélgettünk az óvó szak jelentőségéről, jövőjéről. Azt mondta (szó szerint már nem tudom idézni), hogy mindig a pillér a legfontosabb, ne vegyem komolyan azokat a szóbeszédeket, amelyek szerint csak a tanítóképzésnek van jövője a főiskolán, különben is minél kisebb gyerekekkel foglalkozik egy pedagógus, annál nagyobb szakértelemre van szükség, épp ezért, 30

ő nagyon tiszteli azokat, akik azt művelik. Ez adta az első lendületet. Meg az – egy ugyanakkor zajlott beszélgetésre utalok –, hogy elmondta: az a jó, amikor sokféle ember dolgozik együtt, ez életszerű, valódi toleranciára késztet, színes, szép, és persze nehéz, de az nem baj, mert ami nehéz, az még lehet szép, sőt. Ezt a hosszú mondatot nem tettem idézőjelbe, de a szavak az övéi. Magam ekkor már egy könyvön dolgoztam, amelynek célja az volt, hogy arról írjak: az egészséges eklektika, a sokszínűség az egyetlen igazai talaja annak, amelyen valóságos megértés, mély egymásra figyelés terem. Talán szükségtelen megmagyarázni a gondolatok összecsengését. Egyszer kaptam tőle egy levelet, amelyben megköszönte, hogy „ilyen” szellemben nevelkednek Zsámbékon az óvó jelöltek. Nem kérdeztem még meg, hogy mit jelent az „ilyen” (talán ezen írás kapcsán most majd megteszem), de azt hiszem olyasmire gondolhatott, ami azt fejezi ki: legyünk olyanok, amilyenek vagyunk, és (nem de, hanem és!) figyeljünk arra, hogy milyen a másik, mert ez megteremtheti az együttműködés lehetőségét és élményét. Úgy tudom, és úgy érzem, ezt azóta is így gondoljuk mind a ketten. Talán ezek után önmagáért beszél, ha azt írom: nem volt nehéz elmagyarázni neki, hogy olyan gyakorló óvodát szeretnék hallgatóinknak, amelyben sok a cigány kisgyerek és vannak ott sérültek is. Azt mondta: „De jó!”. Emlékszem, egyszer írt az Óvodai Nevelés című folyóiratba a cigánygyerekek integrációjáról, arról, hogy az a cél, hogy őrizzék meg identitásukat, hogy nem beolvasztani szeretnénk őket, hanem velük lenni. Később azt mondta nekem, hogy ez a kis cikkecske volt élete “főműve”. Ez az óvoda egyházivá vált akkor, amikor a főiskola gyakorló intézményeként kezdett működni. Ezért azt gondoltam, írni kéne arról, hogy mit jelent a hitre nevelés ebben az életszakaszban, el kéne gondolkodni azon, hogyan éli át a 3-6-7 éves gyerek a hithez való viszonyát akkor, ha azt szabadon hagyják kibontakozni, ha segítik, és nem erőltetik, ha légkört teremtenek, és nem szövegeket mondatnak fel velük. Ezt az írást megmutattam Bencze Lórántnak, aki nemcsak elfogadta az egyébként fejlődés-lélektani ismeretekre alapozott kifejtésemet, hanem nagyon örült neki. Kerestünk egy szót, amivel szinte jelképszerűen ki lehetne fejezni a kisgyermekek hitéletéhez fűződő viszonyt. Ő találta meg ezt szót, ez került be a szövegbe, az én szövegembe. Ez volt a szó: „odahajlás”. Az írásban azután már az én szóösszetételemmel szerepelt a kifejezés, amely egyfajta pedagógiai, pszichológiai oldalfényt adott a fogalomnak. Így hangzik: „az odahajlás megtapasztalása”. (Bakonyi Anna: Hitélet az óvodában. In: Krisztus szeretetével, Mária hűségével. Takács Nándor köszöntése. Zsámbék, Corvinus Kiadó, 2001, A hét szabad művészet könyvtára sorozat, 30. p.) Készülvén erre az írásra, erre a visszaemlékezésre, forgatni kezdtem azt könyvet, mely Bencze Lóránt beszédeit tartalmazza. Persze, hogy hamar megtaláltam azokat a szövegrészeket, azokat a gondolatokat, amelyek 31

„odahajlást” fejeznek ki. „Egy régebbi pedagógiai kultúrában a pedagógiai döntéskényszer úgy fogalmazódott meg, hogy….nem szabad követ dobni a másikra, hanem szelíd odafigyeléssel, odahajlással megszólítani”. (Bencze Lóránt: Boldog a nép, amely tud ünnepelni. Beszédek, előadások. Corvinus Kiadó, Budapest, 2004, 164.) Bakonyi Anna

Tanárom, aki megkért hogy ne vérezzem el lényegtelen harcokban Bencze Lóránt eljött Pozsonyba, megfogta a kezünket, és meg sem állt velünk Budapestig: először szimbolikusan, később a valóságban is. 1990-ben érkezett a Komenszki Egyetem újságírói tanszékére, pár hónappal a Bársonyos forradalom után. Hárman voltunk magyar diákok az évfolyamban. A forradalmi lelkesedés még az ereinkben csordogált, de az újságírói tanszék tanárai, akik a forradalom előtt a burzsoá újságírás kritikáját tanították, és a forradalom után pillanatok alatt a demokratikus és modern média szakembereivé alakultak át, sikeresen elvetettek bennünk a cinizmus csíráit. Voltak olyanok is, akik a szlovák kommunista újságírás történelméről hihetetlen gyorsasággal áttértek az angolszász újságírás alapjaihoz. S nemcsak áttértek, de tanítani kezdték ezeket az alapokat. Nem voltunk kepések őszintén elhinni, hogy lehetséges az ilyen gyors átalakulás. Más tanáraink viszont nem voltak. Egy ember, Bencze Lóránt kivételével. Szerényen belépett a tanterembe, és ugyanilyen nyugodt és átható magabiztossággal utat mutatott. Soha egy szóval sem mondta, hogy a szlovák kollégai rossz tanárok; azokat sem szólta meg, akik nem titkolták nacionalista és magyarellenes hangulataikat. Magyar nyelvet és stilisztikát tanított, de tulajdonképpen sokkal messzebbre merészkedtünk, mint bármely más órán. Bencze Lórántnak köszönhetően sokkal előbb jártunk például szövegek és újságcikkek elemzésében, mint bármelyik más szlovák évfolyamtársunk. A legtöbb diák szerkesztőségekbe menekült az üresség elől. A régi tananyagot már nem taníthatták a tanáraink, de mást nem nagyon tudtak tanítani, és a korrupt tankönyvek helyébe akkor még nem nyomtattak új tankönyveket. Csak nagyon erős tanári egyéniségek voltak képesek kitölteni ezt az intellektuális szakadékot, ami minden nap előttünk tátongott. Bencze Lóránt egyike volt azoknak, akik tudták. Mindig emlékezni fogok arra a napra, amikor egy utcai tüntetéssel találtuk szembe magunkat. A tüntetők egy szlovák államnyelvről szóló törvényt követeltek, és bizony voltak olyanok is, akik nem rejtették véka alá a magyar nyelvről szóló véleményüket. Az évfolyamtársnőmmel, Vrabec Mariával, aki ma a 32

szlovákiai magyar Új Szó napilap és a Vasárnap hetilap egyik legkiválóbb riportere, nem tudtuk magunkba fojtani a csalódást, és alig vártuk, hogy elmondhassuk pártfogónknak és tanárunknak, milyen szorongó érzést hagyott bennünk a tüntetés. Ő látta, hogy felzaklatott bennünket, amit láttunk és hallottunk. Nyugodt hangon csak annyit mondott: nem szabad elvérezniük lényegtelen harcokban, gyűjtsék az erejüket és tudásukat azokra az intellektuális harcokra és kihívásokra, ahol valóban fontos a tét. Persze azért még néha könnyezek tüntetések vagy nyilvános fellepések miatt, ha lelki szegények és limitalt emberek agreszszív megnyilvánulásait hallgatom, de nagyon gyakran eszembe jut, amit akkor Bencze Lóránt mondott. Emlékszem hogy intellektuális kihívásokra éheztem. Tudni akartam, milyen az, ha az ember könyvekben kutat; milyen beköltözni poros könyvtárakba és elveszni az értékesebbnél értékesebb gondolatok között. Bencze Lóránt képes volt a keresésre inspirálni. Úgy tanított, hogy minden mondat mögött titkot sejtettünk. Amikor az évfolyamtársaink nem is sejtették a „hermeneutika” szó jelentését, mi már egy putatív szövegvizsgálati modellt elemeztünk. Lehetővé tette számunkra, hogy belekóstoljunk az alma mater ízébe. A forradalom utáni kijózanodás cinizmust ültetett belénk, és Bencze Lóránt gondosan kigyomlálgatta belőlünk azt a cinizmust, amit fölöslegesnek talált. Azt hiszem, a titok sejtése és az a gyermeki öröm, amit a titok felfedezése hozott, az, amire a legszívesebben emlékszem Bencze tanár úr óráival kapcsolatban. Felfedező utakra indultunk az előadásokon, és bátorított, hogy ne csak ő vezessen bennünket, hanem mi is vezethessük őt. A metaforáról szóló előadását azzal kezdte, hogy gazdagok lehetünk a nyelven keresztül, hiszen az ember élete során millió számra használ metaforát. Sokan azt állították hogy a magyarság tartott össze bennünket, és hogy magyarsága volt az, ami miatt ragaszkodtunk hozza. Szerintem inkább az embersége, intellektuális kíváncsisága és tudása, ami soha nem volt egy csipetnyi arroganciával sem fűszerezve, volt az, ami miatt vártuk az előadásait. Inspirált. „Írjon, Beáta, és írjon természetesen, magának nem kell senkit imitálni,” ezzel a tanáccsal fejezte be az utolsó előadását. Felkeltette bennünk a felelősségtudatot a szavak jelentése iránt, és mindezt abban az időben, amikor gyorsan akartunk újságíróvá válni, és a szavak súlya néha hátráltatta az embert abban, hogy gyorsan törjön előre, legalábbis akkor azt hittük. Sok évfolyamtársam gondolta, hogy nem volt vesztegetni való ideje. Azt is mondta hogy többet érdemlünk, és segített egy ösztöndíj megszerzésében. Vrabec Mariával együtt néhány hónapot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen töltöttünk. Neki köszönhetően Szegedre is eljutottunk. Hű maradtam az újságíráshoz és ahhoz a kereséshez is, amire Bencze Lóránt ösztönzött: 1994-ben Fulbright-ösztöndíjas voltam az University of Missouri, Columbia egyetemen. Több mint tíz évvel később a Columbia University újság33

írói iskoláján New Yorkban, amelyet Pulitzer József alapított, tölthettem kilenc hónapot. Ott is eszembe jutott Bencze Lóránt, és nem azért, mert híján voltam a jó nevű tanároknak, hanem azért, mert tudatosítottam, hogy része volt annak az útnak, ami New Yorkba vezetett. Jelenleg egy angol nyelvű politikai hetilapnak, a The Slovak Spectatornak vagyok a főszerkesztője. Már több mint tíz éve főleg angol nyelven írok, és gyakran féltem az anyanyelvem, félek, hogy elrozsdásodik, és hogy elveszítem a szavakat, mint öregedő ember a hajszálait. Olyankor mindig felidézem azokat az embereket, akik csiszolták és mélyítették bennem nem csak a nyelv szeretetét, hanem a felelősségérzetet is, és Bencze Lóránt mindig az elsők között van.

Balog Beáta „A szöveg mint viszonyok viszonya” A témakezelés elméleti fogékonyságával és a téma tudománytörténeti hátterével megírt tanulmányaival a magyar szövegtani kutatásokban Bencze Lóránt megkülönböztetett figyelmet vívott ki magának. Munkái közül értékük szerint nem is tudnék választani, mert mindegyikben megvan a tudományos munka leghasznosabb tulajdonsága, a továbbgondolásra késztetés; a jelen írás címében idézett Bencze-szövegfelfogás is egyike azoknak a gondolatoknak, amely – nemcsak mint szerkesztőt – már kéziratállapota óta foglalkoztat (A szöveg mint viszonyok viszonya – A szövegtan mint tudományágak, módszerek, megközelítések viszonyrendszere: Szemiotikai szövegtan 12. 1999, 44–7). Miként az idézett tanulmány teljes címéből kitűnik, a téma középpontja nem a szöveg, hanem a szövegtan volt (a periodika 12. kötete ugyanis a szövegtan társtudományainak egymáshoz és a szemiotikai szövegtanhoz való viszonyait tárgyalta), csakhogy a szövegtan tudományviszonyait Bencze Lóránt mint tudományviszonyok viszonyait “a szövegre mint viszonyok viszonyaira” vezette viszsza. Idézem: „Adott szöveg viszonyrendszere határozza meg az adott szövegtani kutatásban az adott tudomány–rendszer-viszonyokat, illetve azok adott felhasználását az adott viszonyok adott mértékének figyelembevételét és az adott viszonyok kiválasztását (szelekcióját) az adott kutatáshoz.” (I. m. 44) A viszonyok viszonyaként felfogott szövegnek Bencze tanulmányában a szövegtípus és a szövegnagyság vonatkozásai kerülnek előtérbe. Idézem: „A vizsgált főbb s z ö v e g t í p u s o k és s z ö v e g n a g y s á g o k, amelyekhez is a tudományágak többé-kevésbé igazodtak: t e l j e s szöveg (például regény – irodalomtörténet) – s z ö v e g r é s z (mondat – grammatika stb.), 34

í r o t t szöveg (annak része, például mondat ? hagyományos, latin nyelven alapuló grammatika) – b e s z é l t szöveg (hatékony nyilvános beszéd – retorika) – n y o m t a t o t t szöveg (maga is lehet írott vagy beszélt szöveg), p r ó z a i szöveg – k ö l t ő i szöveg (esztétikai megközelítésben › poétika, eszközök szerinti megközelítésben › stilisztika), egy b e s z é l ő szövege (monológ), p á r b e s z é d (dialógus), több beszélő szövege (társalgás), s z é p i r o d a l m i szöveg (irodalomtörténet, hagyományos stilisztika stb.) – n e m s z ép i r o d a l m i szöveg, m u l t i m e d i á l i s szöveg stb.” (I. m. 45) A szövegtípusok és a szövegnagyságok itt felsorolt vonatkozásait természetesen ki lehet bővíteni, vagy át lehet rendezni, de ez nem lényege a témának, csupán lehetősége. A lényeget a tanulmány címe előre bocsátotta: adott szövegművet a kutatásban feltételezett viszonyok viszonyaiként kellene vizsgálni. Ez azonban nem egyszerű feladat. Hogy mennyire összetett kutatási tárgy például egy teljes, de rövid prózai szövegmű anya—gyermek-dialógusának csupán a kanonikus reprezentációja, azt magyar nyelvű kiadványban először a Szemiotikai szövegtan 2. kötetében (1991, 18–37) olvashattuk Petőfi S. János elemzésében, amelyet Örkény Istvánnak Az otthon c. művéről alkotott. Ebből már akkor láthattuk, hogy a kanonikus reprezentáció maga is óriási munka, valamint azt is, hogy jelentősége önmagán túl mutat. Felkínálja ugyanis a szövegösszefüggés három nagy területén, a pragmatikai-szemantikai és grammatikai viszonyokon b e l ü l i, valamint e nagy területek k ö z ö t t i viszonyok feltárását, majd azt a további lehetőséget, hogy a szöveg nyelvészeti megközelítésében a kutatók a feltárt viszonyok közti viszonyok feltárásán kezdhessenek el gondolkodni. E lehetőségre -- a gondolat és a gondolatmenet viszonyának összefüggésében – tudomásom szerint elsőként W. Porzig* hívta fel a figyelmet: “A gondolatmenet a gondolatok közti viszonyokat hozza létre, anélkül, hogy azok megszűnnének gondolatok, vagyis viszonymegragadások lenni. Így az előrehaladó gondolkodás nemcsak a dolgok viszonyait ragadja meg, hanem azokon túl a viszonyok viszonyait is.” A szövegnek mint „viszonyok viszonyaként” felfogott értelmezésében tehát Bencze Lóránt nemcsak lényegi, hanem módszertanilag is követhető jellemzést ad, amely számos elgondolkoztató kérdést vet fel. Ezek sorában bizonyára az elsők között van az, hogy a szövegösszefüggés mely területén mutatkozik olyan *

“Der Gedankengang stiftet Beziehungen zwischen Gedanken, ohne dass diese aufhören Gedanken, das heisst Beziehungserfassung, zu sein. So erfasst das fortschreitende Denken nicht nur Beziehungen der Dinge, sondern darüber hinaus Beziehungen der Beziehungen.“ Walter Porzig: Das Wunder der Sprache. Probleme, Methoden und Ergebnisse der modernen Sprachwissensachaft. A. Francke AG. Verlag, Bern, 1950. 368-9. 35

viszony, amely egy másik viszonnyal jár együtt, vagyis az a feltevés, hogy a kettejük által létrehozott alakulat “viszonyuk viszonyaként” értelmezhető. Ilyesféle szerveződést jómagam az e l l e n t é t e s v i s z o n y í t á s természetében vélek fölfedezni, mind funkciósávjukon belüli, mind azon kívüli viszonyként. Funkciósávjukon belüli viszonyként alkot viszonyt a restrictív (hasonlóképpen a concessív) ellentétfajta az oki-okozati viszonyfajtákkal (vö. Szemiotikai szövegtan 1. 1991, 23–7); az igealak feltételes múlt ideje meg a szövegösszefüggés grammatikai területéről létesít implicit viszonyt az említett ellentétfajták szemantikai-pragmatikai területével (vö. III. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia I. Szerk. Klaudy Kinga. Miskolc, 1993, 327–9). Jól tudom, hogy egy eddigi életmű gazdag terméséből nem illik egyetlen mozzanatot kiragadni, de a felvázolt kontextus talán indokolja a téma s a pályatárs iránti elfogultságot. Végül is két kutatónak a témához való viszonya is felfogható a “viszonyok viszonyának”. Békési Imre

Álom a generatív grammatikáról A hetvenes évek eleje-közepe táján egy falusi iskolából az ország egyik legjobb gimnáziumába kerülő kisdiák számára hatalmasra nyílt a tér. Nagy várakozásaim is voltak persze, meg félelmeim is. Egyetlen hátterem volt csak: iszonyú mennyiségűt olvastam össze, mint Móra írja, a szemétre szánt papírlap is érdekesnek tűnt. Érdekes módon, egy ilyen betűfaló kisember számára maga az eszköz, a nyelv nem tűnt nagyon érdekesnek. Sokkal inkább magától értetődőnek. Ezért aztán úgy álltam hozzá, hogy a nyelvtan órák azok a szükséges roszszak, amelyeket ki kell várni ahhoz, hogy az imádott irodalomból is kapjon valamit az ember. Olyasmi emlékem volt korábbról, hogy ragok, jelek különböző színnel aláhúzva, aztán meg névmás-e ez vagy módosítószó? Bizony az Odüsszeiához vagy a görög drámákhoz képest ez igen sovány ígéretnek tűnt. Mégsem így történtek a dolgok. Az a lendület, amellyel ifjú tanárunk a katedra tetején (!) „eltáncolta” a felező nyolcast és „ellejtette” a drámai jambust, a nyelvtan órán is megmaradt. Egyre bonyolultabb és rafináltabb mondatok kerültek a táblára, hogy aztán „klasszikus” és valami „újfajta” módon is elemzésre kerüljenek. Valóságos ágasfa rajz-szörnyetegek születtek az öreg táblán, ahogy sorban vonultunk ki egyre lelkesebben, megfejteni a mondatok belső, „titkos szerkezetét”. Jól emlékszem, megbeszéltük, mi 14-15 éves gimnazisták tanárunkkal, hogy ez az újabb módszer a mellérendelő mondatszerkezettel „nem olyan jó”, mint az alárendelővel. Hogy ezen a módon, a megfelelő szókészlettel, a szabályokat „beprogramozva” tetszés szerint lehet mondatokat „gyártani”. Sejtettük, hogy a dolog külföldről származik, mert a nyitó példamondatok néha 36

angolok voltak (angol volt tanárunk másik szakja), de hogy ez mennyire új vagy régi, forradalmi-e vagy csak divat, nos ezt nem igen tudhattuk. De lázba hozott minket, érdekes és izgalmas lett a nyelvtan óra, s tetszett az is, hogy egyugyanazon dolgot többfajta „szerszámmal” is lehet kezelni. Egy-egy kacifántos mondatelemzést ma is nevetve idézünk az érettségi találkozókon… lám harminc évvel később még ott pislákol a kollektív emlékezetében a dolog 38 orvosnak, mérnöknek, jogásznak, tanárnak.... Öt esztendővel később, mikor magam is nyelv és irodalomtanárnak készülve, a Szegedi Egyetem bölcsészkarán Károly Sándor professzor úr bevezető óráit hallgattam, szép rendszerszerűen összeállt a fejemben a nyelvről való gondolkodás története. Igazán csak akkor tudatosodott bennem, hogy Bencze Lóránt tanárom ott fent a hegyen, kis diákjaival Noam Chomsky különös világát, a generatív nyelvészet birodalmát hódíttatta meg. Történt mindez – teszem hozzá immár könyvtárosként – a híres Studies on Semantics in Generative Grammar megjelenése után egy-két évvel, Magyarországon az 1973/74-es tanévben…

Kokas Károly Az alany és a kép egyeztetése Áll-e még az ősz Peterdi háza? – ez a verssor mindig felidőződik bennem Zámoly közepén, a Szép Ilonka vendéglő előtt elhaladva. Újabban – ki tudja, miért – ez a verssor Zsámbékon is mindig eszembe jut, amikor hetente kétszer a volt Főiskola (a volt vár!) mellett megyek el, és a leégett tetőre és a kiürített épületre vetek egy pillantást. Meg arra az ablakra, ahol a főigazgató irodája volt. Zsámbékon évekig laktunk, tanítottam is itt. A főiskola, ahol két könyvemet is kiadták, mindig barátságos hely volt számomra. Elsősorban Bencze Lóránt miatt, akit régebb óta ismertem. Ahányszor csak arra kanyarodok és megszólal bennem az a verssor, az ő arcát látom, fehér szakállát, megcsillanó szemüvegét, a tágas irodát. Itt ülve egyszerre nézhettem és figyelhettem őt és az ablakon túli romtemplomot, amely több mint félezer éve áll és mutatja az Időt. Dicséri – nem a múlandót –, hanem a mulandóságot! Mondja és mutatja, hogy ő van, mi pedig… De hát ez a természetes, ám az is, amiről Vajda János így vallott egyik versében: „Emberélet rövid mulandóság, / Hiszem, hogy nem örökkévalóság. De az élet egy pillanatában / Hiszem, hogy örökkévalóság van!” A pillanatot a fotós jól ismeri, küzd is vele, de ismeri – mint mindenki – az öldöklő Időt is. Azt is tudja, hogy a kettő között ott a nagybetűs Élet. Vajon erről szól ez a kép, ez a rügyet és virágot bontó néhány ág és a háttérben fölmagasodó romtemplom? 37

Hogy ez a kép illik ide, azt ítélje meg a kedves Olvasó. Én illőnek véltem, ezért választottam ki sok száz zsámbéki fénykép közül, és küldöm tisztelettel és szeretettel: Móser Zoltán

38

Miért tisztelem Bencze Lórántot: Bencze Lórántot mint nyelvészt és tudóst nem tudom méltatni, mert kutatási területéhez nem értek, írásai közül csak néhányat olvastam. Annál jobban ismerem azonban mint embert: mint kollégát, főnököt, és huszonnyolc év ismeretség után talán mondhatom azt is, hogy mint jó barátot. Így tehát írásom személyes lesz, nagyon is az, de talán nem baj, ha ily módon tisztelgek olyan valaki előtt, aki az élet jó és rossz helyzeteiben mindig meg tudta őrizni tartását, becsületét és méltóságát. Ritka, hogy az ember valakit feltétel nélkül tisztel, és még ritkább, hogy ezt el is mondhatja: neki is, és másoknak is. Bencze Lóránttal való ismeretségünk valójában dráma három felvonásban, melyek közül a harmadik még tart. A sors úgy hozta, hogy mindkettőnk ugyancsak kanyargós szakmai pályafutása háromszor is összekapcsolódott hosszabbrövidebb időre, mindháromszor nagyon különböző körülmények között. Az első felvonás az Akadémiai Könyvtárban játszódott 1979 és 1981 között. Ez még a régi idők Akadémiai Könyvtára volt, az ódon szobákkal, a gyönyörű Duna-parti nagyolvasóval, családias légkörrel; még nemcsak a diákok jártak oda olvasni, hanem a professzorok és kutatók is otthon érezték magukat, megvolt a saját asztaluk, melynél hosszú órákat dolgoztak, kikapcsolódásként pedig az előtérben nagyokat beszélgettek egymással és a könyvtárosokkal. A könyvtár egyfajta szellemi szigetet alkotott, amit az akkori hivatalos ideológia szinte teljesen érintetlenül hagyott, és ahol mindazok, akik ettől az ideológiától távol akarták magukat tartani szabadon élhettek és dolgozhattak, akár mint olvasók, akár mint könyvtárosok. Így nem csak az olvasók között akadtak szép számmal, akik a rendszerváltás alatt és után a szellemi élet meghatározó személyiségei lettek, de az akkori könyvtárosok közül is sokan futottak be azóta komoly akadémiai pályákat. Ebbe a közegbe kerültem be mint fiatal pályakezdő 1979 őszén, amikor is a szakozó csoport tagja lettem. A csoport velem együtt öt főből állt: volt az akkor kb. ötvenéves főnökünk, egy idősebb kolléganő, aki nemsokára nyugdíjba ment és a „fiúk”: Dúl Antal, aki később Hamvas Béla műveit adta ki és Bencze Lóránt. A csoport remek légköre, hihetetlenül magas szellemi színvonala engem teljesen elvarázsolt, azt hiszem, az ő „nevelésüknek” köszönhetem, hogy a természettudományos kezdet után végül is a bölcsészet mellett kötöttem ki. A szobánk hátrafelé nézett az Akadémia utcára, hatalmas, magas helyiség volt, teletömve sötét, ósdi bútorokkal, polcokkal, könyvekkel. Lóránt és én egymásnak háttal ültünk, és ha valamelyikünk erősebben tolta hátra a karosszékét, elsöpörte a másikat. Lórántról a legfőbb emlékem az, hogy rengeteg feladatot próbált ellátni egymással párhuzamosan, amitől sokszor olyan fáradt lett, hogy este már ahhoz se volt ereje, hogy elinduljon haza. A könyvtárosi fizetés olyan alacsony volt, hogy mellette kénytelen volt egyéb munkákat is vállalni, így például az 39

ebédszünetekben rohant angolt tanítani, gyakran pedig családja ügyes-bajos dolgait kellett intéznie. Utólag fogalmam sincs, hogyan tudott emellett még tudományos munkát is végezni, de tény, hogy ekkor adta le kandidátusi értekezését. Ami még nagyon erősen megmaradt bennem, hogy minden rohanás és fáradtság ellenére is mindig békés és mosolygós volt, és az maradt akkor is, amikor főnökünk néha bizony erősen és igazságtalanul támadt rá. A történetnek ez a szakasza akkor ért véget, amikor Lóránt 1981-ben állást kapott az ELTE-n. Utána évekig nem találkoztam vele, éppen hogy csak kósza hírekből tudtam, mikor hol tevékenykedik. A második felvonás az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán játszódott, melynek akkor Bencze Lóránt volt a főigazgatója. 1998 tavaszán, amikor már több mint egy éve munka nélkül voltam, és senkinek esze agában sem volt rajtam segíteni, Lóránt volt kerek e világon az egyetlen, aki megsajnált és összeszedett. Így kerültem az akkor még Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola nevet viselő barátságos, álmos kis vidéki intézménybe. Bencze Lóránt igazgatósága alatt a főiskolát a szó igazi értelmében vett keresztény légkör hatotta át, melyet nagyon nehéz definiálni, de melynek meglétét mindenki azonnal érzékelte, jelentőségét értékelni pedig főként akkor tanultuk meg, amikor később megismertük a mesterségesen ránk erőltetett hazug „vallásos” mentalitást. Bencze Lóránt idejében az épületben nem volt mindenütt kereszt, a falakon nem voltak szentírási idézetek, a termek számokat viseltek, és nem szentek nevét, és a szerdai déli szentmisére is azért mentek el, akik elmentek, mert szükségét érezték és jól esett nekik, nem azért, mert rettegtek valamelyik idegbeteg felettesük hisztérikus kirohanásaitól, mely a szentmise elmulasztása miatt várt volna rájuk. Ezzel szemben az oktatók és egyéb dolgozók általában nyugodtak és derűsek voltak, a tanárok elsősorban a diákok tanításával foglalkoztak (intrikálás és saját bőrük mentése helyett), a gazdasági és a tanulmányi osztályon az ember el tudta intézni ügyes-bajos ügyeit. Egy szóval a főiskola működött, tanárok, diákok és egyéb dolgozók nagyjából jól és biztonságban érezték magukat. Lórántnak mint főigazgatónak óriási tekintélye volt, bár ennek kivívására semmi külön intézkedést sem tett. Sőt ő volt az, aki messziről előre köszönt minden tanárnak és hallgatónak, annyira, hogy az egyik, vidékről frissen felkerült elsős leány panaszkodott, hogy akárhogy igyekszik, soha nem tudja megelőzni a főigazgató urat. Ebben az időszakban Lóránthoz nem álltam különösebben közel, bár volt néhány jól sikerült közös akciónk. Egy voltam a beosztottak közül, és Lóránt nagyon vigyázott, hogy minden beosztottját ugyanolyan udvarias távolságtartással kezelje. Aztán ennek a történetnek is vége lett, méghozzá nagyon durván: a főiskola 2003 nyarán kigyulladt, és rá egy évre el kellett hagyni az életveszélyessé vált épületet. Átköltöztünk Vácra, a főiskola székhelyet és püspököt váltott. Az egész zűrzavarban Lórántot lemondatták, mert túl „világi” volt, és mert állás 40

kellett valakinek. Lóránt felállt és elment, vita, panasz és méltatlankodás nélkül. Lóránt története és a mi közös történetünk ezzel azonban szerencsére nem ért véget. Most a Zsigmond Király Főiskolán vagyunk együtt, „úgy, mint régen”. Ismét egy szobában ülünk, ismét egymásnak háttal. Egyenrangú kollégák vagyunk, nincs köztünk alá-fölérendeltségi viszony, így újra visszataláltunk a régi baráti hangvételhez. Ismét jó környezetben, jó hangulatban dolgozunk együtt egy olyan főiskolán, amely fejlődni akar és tud. Együtt szerkesztjük a Vallástudomány Szemlét, állítjuk össze a számokat, hozzuk-visszük a korrektúrát, huzakodunk a határidők miatt, szervezzük a folyóirat-bemutatót. Lóránt most is pont olyan, mint majdnem harminc évvel ezelőtt az Akadémiai könyvtárban volt: most is mindig rohan, most is a családja ügyes-bajos dolgait intézi, és soha nem ér rá semmire, de békés, jó kedélye azóta is megmaradt. Itt tartunk tehát, és remélhetőleg a történetnek most semmilyen katasztrófa sem vet hirtelen véget, hanem módunk lesz még néhány közös terv megvalósítására. Miért is tisztelem tehát Bencze Lórántot? Tisztelem a tartása miatt, amiért minden helyzetben ugyanúgy helyt állt, ugyanolyan maradt, nem vesztette el a fejét, nem omlott össze. Nem keseredett meg, nem sajnálja és sajnáltatja magát, nem ment tönkre az őt ért nagyon durva igazságtalanságokban. Még katolikus hitét sem adta fel, pedig nem sokan ismerik annyira, mint ő a katolikus egyház negatív oldalát. Hazudtak neki, becsapták, megrágalmazták, és ő azóta sem szidja teli szájjal az egyházat (mint bárki más a helyében tenné), hanem jámboran eljár a vasárnapi misékre. Tisztelem fegyelmezettsége miatt: bármilyen feladattal kerül szembe, zokszó nélkül teljesíti. Ha arra van szükség, felkel reggel négykor, hogy beérjen nyolcra a főiskolára, és ha kell, ott van este nyolcig. Ha kell, előadást tart, ha kell vizsgáztat, de ha az a feladat, hogy latin beszédet írjon barátja születésnapjára, azt is pont olyan gonddal végzi el. Abszolút megbízható és pontos, amiben egyszer megegyeztünk, afelől az ember tökéletesen nyugodt lehet, hogy úgy is lesz. Tisztelem munkabírása miatt, az élet összes zűrzavarában mindig képes volt folyamatosan magas szintű tudományos munkát végezni. És legvégül, de nem utolsósorban: Lóránt, mikor a sok rohanástól éppen egy kicsit ráér, nagyon kellemes társaság tud lenni. Pesthy Monika Bencze Lóránt – tanára és olvasója szemével Bencze Lórántot tanár–tanítvány viszonyban ismertem meg. Nem kellett hosszú időnek eltelni ahhoz, hogy ismereteivel, filoszkészségeket mutató tanulmányi munkájával társai fölé emelkedjék. Azaz a társai fölé emelkedés pontatlan, hamis megfogalmazás, azt kell inkább mondanom: nagyon hamar így, 41

ilyen helyzetben láttam meg – a többiek előtt (és nem fölöttük). Nemcsak most – egyre távolabbról visszapillantva – vallom meg, hogy fiatal tanárként is sokat köszönhetek neki, mert útkereső-formálódó éveimben intenzív tájékozódásra, s kamatozónak bizonyult tájolásra ösztönzött. Szakmai kapcsolatunknak (a mai szerző–olvasó viszonynak) azóta is ez a magja. Tág horizontú ismereteivel, szemléletének filozófiai-logikai fundamentumával, a kategóriák tartalmának történeti mélységekig hatoló feltárásával nemcsak hírhozója, „tudományos műfordítója” rejtőzködő szakmunkáknak, hanem olyan ablak- és kapunyitogató, aki elemzéseivel, következtetéseivel azt is megmutatja, hogy miért érdemes elindulni a kitárt ablakokon túli, a kapuktól kezdődő utakon. Bencze Lóránt korai munkája a Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílusa (Budapest, 1973) című terjedelmes elemzés több szempontból is fontos, emlékezetes mű számomra. Mi tagadás, először szinte önképzőköri szabványtémának tetszett. Hamar eloszlott azonban ez az aggodalmam, hiszen már ebben a műben is a tágabb összefüggésekre, az átfogóbb kategóriákra irányulhatott a figyelmem, így a prózastílusra, a stílustörténetre, a korstílusra, a mondattípusokra, a nyelv és a stílus összefonódó, de küzdelmes, különböző tempójú történetére, a más-más pontokon megdöccenő változásokra. Ahogy Bencze Lóránt későbbi pályáján, a sorjázó tanulmányokban, monográfiákban és kézikönyvekben is. Kedves Lóránt! Boldog karácsonyt és a karácsony örömét megtartó új esztendőt kívánok. Baráti megbecsüléssel: Pusztai Ferenc

Néhány ecsetvonás Bencze Lóránt portréjához Ismeretségünk nem túl régi keletű, így aztán a portréra felvitt színek is inkább pasztellszínek, rövidke ecsetvonásokkal, leginkább a pointillizmus módszerére emlékeztetnek. Egy székesfehérvári Prohászka-konferencián találkoztunk először, ahol ő Prohászka nyelvi eszközeiről, stílusáról beszélt. Én akkor épp a Prohászkaéletmű szélsőségesen ellentétes megítélésén töprengtem, szembesülve azzal a ténnyel, hogy itt elképzelhetetlen bármiféle konszenzus, és Lórántot hallgatva szinte felsóhajtottam; milyen jó neki! Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a nyelvész szakma – ami nála a szemantika, a szemiotika, a retorika, a kommunikációelmélet és még ki tudja milyen és hány irányba tágult – egyfajta nyugodt szigetet biztosít művelőinek, ahova nem érnek el más társadalomtudományok ideológiai, politikai csatározásai. Terelgettek errefelé engem is tanáraim: Temesi Mihály, Rónai Béla és mások, de érdeklődésem más irányt vett az idők folyamán. Persze a képlet nem ilyen egyszerű. Nem marad ki a politika hullámaiból 42

Bencze Lóránt sem. Élénk érdeklődéssel kíséri a folyamatokat, értékeli, beépíti őket, ha másképp nem, hát példaanyagként. A botsáskától a blairizmusig szól például egyik előadásának címe. Hisz természetes, hogy például a meggyőzés verbális és non verbális csatornáinak harmóniája vagy disszonanciája politikusi teljesítményeken jellemezhető a legplasztikusabban. Így aztán akár egy ravasz életstratégia is kikerekedhet mindebből; a nyelvészet nyugodt víztükröt idéző felszíne egyfelől, amely művelőjének a csetepatéktól mentes nyugodt életvitelt biztosít, de – másfelől – olyat, ahonnan ugyanakkor bármikor és bármilyen irányba ki lehet törni, “kompetencia bejelentéssel” lehet élni akár a legrázósabb életszférák eleve aláaknázott területeire kilépve is. Persze nem tudom, hogy ez valóban így van-e, és tényleg az „óvatos duhaj” életfilozófiája húzódik-e meg a „lóránti” életműben. De az tény, hogy egyénisége lépten-nyomon „túlterjed” a nyelvész mesterség „kaptafáján”, nem marad meg mellette, gyakran el-elszaladgál és meglehetősen sok irányba. Amikor közös főiskolánk képzési igényei a filozófiatörténeti szeminárium vezetésének feladatát zúdították a nyakába, a középkort választotta. Mindig saját gyűjtésű, szinte túlméretezett mennyiségű anyaggal – ami a hozott könyvek súlyából is látszott, mert hisz könyvtáros is volt – érkezett az órákra, és időnként kicsúszott a száján; „nagyon élvezem!” Kétségtelen, hogy lehetett valami sajátos vonás, a szellemi hullámzás egyfajta interferenciája abban, ahogy ő például canterburyi Szent Anzelm filozófiáját, istenérvét taglalta, hisz élete egy szakaszában, bencés szerzetesként maga is az Anzelm nevet viselte. Persze nem hanyagolta el a retorikát sem, ötszáz fölé is ment már az egy vizsgaidőszakban nála szereplő hallgatók száma. A vizsgáihoz ládák kellenek, ezekben vannak a hallgatók szóbeli előadásait tartalmazó hangkazetták, egy másikban ezek írásbeli változatai, és szóban az elméleti anyagot is számon kéri, hogy mindebből miféle logaritmussal állítja elő a jegyet, bele sem merek gondolni, félek e rövid írás terjedelmébe bele se férne. Az sem nevezhető pusztán nyelvész produkciónak, ahogyan folyóiratunk, a Vallástudományi Szemle főszerkesztőjeként tevékenykedik, most már negyedik éve. Szép, friss, hűvös hajnal volt, amikor a Duna TV reggeli műsorában szereplésre indultunk, hogy bemutassuk folyóiratunkat, kettőnkhöz még Bolyki János csatlakozott, aki később csak úgy emlékezett az egyébként sikeresnek ítélt bemutatkozásra, hogy „amikor a Dunának mentünk”. Közös szép emlékünk ez is, csakúgy, mint a folyóirat többi számának bemutatója a Zsigmond Király Főiskolán vagy a Károli Gáspár Református Egyetemen. Mint főszerkesztő több tematikus számhoz írt bevezetőt, ezek mindig megtartják a „nyelvész csigaház” kiindulópontját, de természetesen rendre elkalandoznak, hála Istennek. Gondosan ügyel a folyóirat korrekt hangnemére, rendre felemeli a piros tárcsát, ha egyik másik írás hangvétele túllépi a kulturált vitatkozás hangnemének határát, személyeskedő, sértő hangot üt meg. Szerencsés alkat. Az általa mesélt és másoktól hallott történetei szép számmal tartalmaznak nem túl jól végződőket is. Ezek ellenére kiegyensúlyozott, megfontolt, fegyelmezett, higgadt és – igen – derűs személyiségjegyek jellem43

zik. Néha buta szóviccként eszembe jut; milyen jól tette, hogy egy Szomor nevű faluba költözött, a szomor-úságba, így egyszer s mindenkorra elkerülte, hogy az költözzön őbelé. Sok sebet is kaphatott a most már hosszú élete különböző fordulatai során, de ezek a sebek, úgy látszik – ahogy egy költő barátom írta – „befelé hegedtek”. Nem látszanak rajta, szerencsére, szerencsénkre. Igen érzékeny és nagyon sokoldalú. Optikája befogja a felsőoktatás formálódásának szegmentumait, latolgatja a képzési szintek elérhető kínálatait, „csápjai” vannak a kínálkozó lehetőségek felismerésére, fontos kapcsolatokat ápol, rajta tartja a szemét a pályázatokon. Könyveket ad ki, konferenciákat szervez és szerepel fórumaikon. Hol Erdélyben ad elő, hol a Heves megyei tudományos programokat szervezi, hol a Baranya Barátai Társaság rendezvényeire siet. Csodálatos módon mindenhova odaér, ami szakmai, tudományos vagy egyszerűen emberi szempontból fontos. Részt vállal a kollégák könyveinek bemutatójából, latin nyelvű köszöntőt ír születésnapra barátjának, és ha kell – mint sajnos legutóbb történt – ministránsként olvasmányt olvas fel a Bölcsesség könyvéből elhunyt elnökünk, Juhász István gyászmiséjén, a Mátyás-templomban. Kollégák vagyunk, egy szerkesztőségben, egy intézetben, egy szobában dolgozunk, most már több éve. Nem mindennapi ajándékom is van tőle, egy pálinka érleléshez szükséges eperfa hordó, rajta nevének kezdő betűi és egy évszám. A hordó talapzatán, amit csináltattam hozzá, az én nevem kezdő betűi állnak. Most, mikor azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen milyen nagy megtiszteltetés is számomra, hogy e néhány gondolattal bekapcsolódhatom életműve méltatásába, az is eszembe jut, hogy az emiatt érzett elfogódottság feloldásának egyik lehetséges módja talán épp e nevezetes hordó zamatos, érlelt tartalmának megízlelése és a vele való koccintás lehetne. S. Szabó Péter

Bencze Lórántról – barátilag Hosszú pályafutásom alatt számos kiemelkedő tanítványom volt, akik közül többen kedves barátaimmá lettek. Ezek között a legkiemelkedőbb Bencze Lóránt volt, és a legkedvesebb barátommá is ő vált. Klasszikus műveltsége – a görög és a latin nyelv, valamint az ókor és a középkor biztos ismerete –, filozófiai-teológiai képzettsége, mélyen látása már hallgató korában megmutatkozott. Csak csodáltam, amikor stilisztikából ilyen témát választott: Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílusa, és hogy ezt a tanulmányát nyelvészek és irodalmárok egyaránt számon tartották és tartják ma is. De nem kevésbé sikeres volt mint középiskolai tanár. Emlékszem rá, amikor a hatvanas és hetvenes években feleségemmel a Trabantunkon nyaranként jártuk az országot, természetesen ellátogattunk Pannonhalmára is. Az ott tanító bencés kispap, Bencze Lóránt olyan szakszerűen mutatta be az apátságot 44

és híres könyvtárát, hogy ma is emlékszem a szavaira. Aztán a szobájában időzvén csak úgy rajzottak a diákok a tanár úrhoz ügyes-bajos dolgaikkal, tanulmányi kérdéseikkel… Telt-múlt az idő, Bencze Lóránt az akadémiai könyvtárba került, én azonban mint tanszékvezető a Mai Magyar Nyelvi Tanszékre szerettem volna hozni, mindenekelőtt a retorika oktatására, minthogy akkor már tanulmányok sorával ismertté tette a nevét. Ez a hetvenes évek vége felé lehetett. Ekkor még a párttitkárnak is jóvá kellett hagynia a kinevezéseket. Egy kissé félve mentem Hajdú Miska barátomhoz, a párttitkárhoz, hogy majd beleköt Bencze Lóránt bencés múltjába. Előadtam „nagy körültekintéssel” a kérésemet. Erre Miska elnézett a világba, majd ezt mondta: „Egy baj van” (na, gondoltam, nem járul hozzá a kérésemhez, de így folytatta) „az, hogy nem református.” A kinevezésre Pusztai Ferenc barátom, akkori egyetemi párttitkár, mások habozása ellenére szintén „igen”-t mondott, jelezvén, hogy szükség van rá. Lóri így tanszékünknek lelkes tagja lett. Később azonban más megbízatása miatt elkerült tőlünk, de a kapcsolat vele nem szakadt meg. Sőt legfőbb támaszom volt a 35 tagú Stíluskutató csoport munkájának megszervezésében, irányításában. Nagy munkánkat, az első magyar nyelvű alakzatlexikon megszerkesztését nemcsak mindig meggondolt, biztos tudásra valló hozzászólásaival segítette, hanem olyan alapvető, könyvméretű tanulmányával is, mint A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás (In: Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Szerk. Szathmári István. NTankK, Bp., 1996, 234–309). Köszönet érte és az életünket átfogó barátságért. Budapest, 2008. február 16.

Szathmári István

Bencze Lóránt, ahogy a háttérből kiemelkedik Bencze Lóránt professzor előnye velünk szemben a kezdetektől az volt, hogy szakmai (teológiai–elméleti és hagyományos bölcsészettudományi) előképzettségében eleve kétszeresen meghaladta a magyar kutatói-oktatói átlagot. Felkészültségének sokoldalúsága személyében olyan tanár- és tudóstípust formált, amelynek legfőbb meghatározója a tudományos témák kezelésének több szemléleti síkot összehangoló interdiszicplinaritása. Ugyanez a ma sajnálatosan ritka, reneszánsz ihletésű teljességigény és -képesség jellemezte világi világéletében is, amikor Zsuzsának, gobelinművész feleségének tökéletes szövőszéket épített, amikor egy kihalt pályaszakaszon vasárnap délelőtt minimális szerszámkészlettel javította meg az autót, holott a hozzáértők szerint a munkát csak szakszerviz tudta volna elvégezni, amikor kiválasztotta az alkalmas 45

eperfa hordókat, hogy a majdani pálinka aromája kifogástalan legyen, vagy amikor recte kiválasztotta a tradicionális ornatus rectorist az évzáró beszédhez újralapított főiskoláján. Egyik fő törekvése – személyiségéből természetesen adódóan – az volt, hogy tanárként rendszeresen és harcosan szélesítse a szakoktatás horizontját, aminek kézenfekvő előfeltétele volt a legkorszerűbb irányzatoknak a munkába való kritikus bevonása. Másfelől tevékenységének ugyancsak sorsszerű velejárója volt, hogy nem kaphatta meg az adottságainak és igényességének megfelelő hivatalos elismerést és támogatást. Később, amikor kinevezték az Apor Vilmos Katolikus Főiskola főigazgatójává, teljes energiával – bár még mindig nem teljes szakmai és intézményes garanciákkal – látott hozzá a főiskola tanulmányi programjának megújításához. Újításai korszakváltást jelentettek, mind az intézmény szellemiségének kiépítésében, mind pedig a képzési programban (Zsámbékon működött a világ első romológiai tanszéke). Egyetemi órát egyszer láttam tőle, Pozsonyban. Lélekerősítő volt. A szakmai tudás tekintélyét harmonikusan egyesítette az atyai készséggel, ahogy teret engedett minden kérdésnek, amelyeket azután a diákokkal közösen válaszoltak meg. Kutatói magatartását ugyanez az alapállás határozza meg: korszerűség és a jó értelemben vett hasznosságelv. Tematikai választásaiban domináns módon érvényesül a kultúraközi összefüggések köre, amelyek ugyanis mind elementáris hatással korlátozzák-bővítik-alakítják a nyelvi kommunikáció eszköztárát és egyedi folyamatait. Ennek a felfogásának köszönhető, hogy hatalmas publikációs jegyzékének szinte minden tétele lényeges pontokon és jelentősen hozzájárul nemcsak tárgyismeretünkhöz, hanem megítélési szempontjaink kiteljesítéséhez, tudományos szemléletünk átalakításához is. Nem véletlen, hogy Bencze Lóránt munkáit a Kárpátok vonalától Nyugat-Európán át az Egyesült Államokig ismerik és idézik. Tudományos felfogásának alapelve a homo sapiens sapiens teljes összefüggés-hálózatának feltételezése. Talán legveretesebb tanulmányában, A metaforáló állatban így ír: „A metafora esetében az oszcilláció, az érzelem és értelem vibrálása egyetlen egységbe sűrítve keletkezik, egyetlen szóban, szószerkezetben, mondatban vagy nagyobb közlésegységben”; majd: „A metafora alkotása és befogadása az egész agy összes funkcióját igénybe veszi, az egész ember reakciójának tekinthető. A metaforikus gondolkodásban az ismeretelmélet Arisztotelészig visszanyúló egyik alapelve így módosul: Nihil est in intellectu quod simul non sit in corpore et sensibus... azaz semmi sincs az értelemben, ami ne lenne egyidejűleg a testben és az érzetekben”. Katolikusként hite és hitélete következetes, de nyitott is: például a predestináció tanával kapcsolatban mindvégig megőrzött valamit a szigorúbb protestáns meggyőződésből. Düsseldorf felé repültünk konferenciára. Lóránt – akkurátus hivatkozásokkal a bibliai helyekre – Szűz Mária származásának homályait taglalta, amikor viharba kerültünk, és százméteres zuhanásokkal hánykolódtunk a felhők között. „Hm, mégsem kellett volna Szűz Máriát bolygatni” – mondta ő, és 46

megrendülten elcsendesedett. Ezután hamarosan kikerültünk a veszélyzónából, és a gép simán szárnyalt tovább célja felé. Hadd kívánjuk Lórántnak ugyanezt. Szende Tamás

47

Mellékletek Vélemények a Boldog a nép, amely tud ünnepelni c. könyvről „Jó néhány előadásának, beszédnek élő tanúja lehettem, és rácsodálkozhattam arra, hogy válik élő elevenné a leírt holt betű. Rá kellett döbbennem, hogy ez csak azért vált lehetségessé, mert a leírt és kimondott szó hűséges tükre a belső meggyőződésnek. … e könyv lapjainak forgatása a felszabadultság örömével eszmélődésre, elmélyülésre, gondolkodásra 'ingerel' … örök emberi értékeinket, Európa népeit teljes emberré tevő kincseit, egyetemes keresztény hit- és erkölcseszményeinket mai megfogalmazásban, fordulatos, sziporkázó szóképekbe öltöztetve érthetővé és kívánatossá kínálja fel hallgatóságának, olvasóinak … Ezernyi színes árnyalat, már-már elfelejtet szavak, kifejezések kelnek életre, jelennek meg élő képekben … Nem a hibázó embert, hanem a hibát kell kiiktatni irodalomból, közéletből, vallja a szerző … 'hogy szebb legyen a föld!' Részletek Dr. Takács Nándor OCD emeritus episcopus Albaregalensis Boldog a nép, amely tud ünnepelni könyvhöz írt előszavából „Az újjászülető magyar retorikaoktatásnak szinte egyetlen apostola volt abban az időben, amikor a szabad szó bilincsbe volt verve, és nemcsak oktatta az ékesszólás tanát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, hanem más kollégákat is belevont ezen új tantárgy oktatásába, s mint jó mester az utánpótlás nevelésének magvait is elhintette. … új alapokra helyezte napjaink stilisztikáját, és megteremtette a kognitív és szocio-interpretációs szövegstilisztikát … ugyanazt a mozzanatot, témát több tudományágszemszögéből vizsgálja … témái feldolgozásakor 2500 év soknyelvű szakirodalmát gondosan mérlegeli, s úgy alakítja ki saját nézetét. A klasszikus ógörög és római forrásmunkákban ugyanolyan otthonosan mozot, mint a középkori és a legújabb magyar és nemzetközi szakirodalomban. … a szónoki művészet szabályai szerint (ex arte) is tud írni, mégpedig a legnehezebb beszédfajtában. … okulás céljából dicsér és fedd, azaz gyönyörködtetve tanít és tanítva gyönyörködtet. … Nemcsak azt tudja, hogy a beszéd legfőbb erénye az illő világosság, hanem ezt meg is tudja valósítani beszédeiben … a testi valóság szemléletessé, jelenvalóvá teszi az elvont eszméket, s eközben maga a valóság is átszellemül. … Jól tudja, hogy a példa úgy, ahogyan az indukció a logikában, a bizonyíték szerepét tölti be a retorikában, s hosszas magyarázkodás helyett puszta létével bizonyít … Bencze Lóránt beszédei tökéletesen eleget tesznek a quintilianusi meghatározásnak: az igazat, a jót hirdetik, 48

hogy igazzá és jóvá váljon, aki hallja … Az igazat, a szépet hirdetik … beszédei, de nem finomkodva, hanem Pázmány Péter-i szókimondással, magyarán szólva nevén nevezik a dolgokat … érzékeny a költészet iránt … az ún. gorgiaszi figurákkal érezteti, hogy a szöveg testével is hatni akar, s hat is … Beszédeinek eszmeisége … megtermékenyítheti a magyar szellemi életet, formai erényeik pedig mintául szolgálhatnak mások közéleti megnyilatkozásainak igényes megformálásához.” Részletek Adamik Tamás egyetemi tanár Boldog a nép, amely tud ünnepelni c. könyvhöz írt utószavából

Részlet angol nyelvű recenzióból I found Kerbrat-Orecchioni’s contribution (ch. 2), „Politeness in France: How to Buy Bread Politely,” and Bencze’s paper (ch. 16), “Politeness in Hungary: Uncertainty in a Changing Society,” to be particularly well-developed examples of this type of descriptive discourse. They each offer thorough descriptions and analyses of one or more specific politeness behaviors, which give the reader a clear picture of the current state of affairs. (From the review on Hickey, Leo & Miranda Stewart (Eds.). Politeness in Europe. Clevedon, UK: Multilingual Matters, 2005. Pp. xi, 334. $59.95, paper. ISBN 1–85359– 737–6. The Modern Language Journal. 91. 2007.

49

Címlapterv és grafika: Örsi Zsuzsa

50

A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola küldetésnyilatkozata (mission statement) A főiskola küldetése, hogy olyan szellemiségű, testileg-lelkileg egészséges tanítókat adjon az országnak, akik tudásukkal, valamint példájukkal méltók és képesek a közösség által rájuk bízott gyermekek nevelésére. E küldetés teljesítéséhez szükséges a cél, a módszer és a szellemi háttér világos megfogalmazása és pontos értelmezése. A cél. A hallgatóink által majdan tanítandó gyermeknek olyan biztos tudásúvá és határozott egyéniségűvé kell válnia, hogy igazságtudata, önálló véleménye megingathatatlan legyen, ugyanakkor rendelkezzen azzal az erővel is, amely megtörhetetlenné teszi szellemi ellenálló képességét, aminek következtében nem tudják majd becsapni felnőtt életében, és meglesz a kellő kudarctűrő képessége is a boldoguláshoz. Ennek érdekében a főiskola ars didacticájához tartozik, hogy a hallgatókat tanulmányaik során az új ismeretek jó hatásfokú befogadására nyitottá, ismereteik embert formáló kisugárzására képessé, az őket majdan a gyermekeik nevelésével megbízó közösség példamutató segítésére alkalmassá tegye. Az oklevél megszerzéséhez feltétlenül szükséges ismeretek átadásán túl a főiskolának törekednie kell arra is, hogy hozzájuttassa hallgatóit olyan fizikai és erkölcsi tartáshoz és műveltséghez, amellyel végzett tanítóként folyamatosan jobbítani tudják saját életük minőségét, példájukkal tanítványaikét, munkájuk szabadságát pedig kellő fedezet birtokában a lehető legjobban kiaknázhassák. A jövendő tanítóinak hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, etnikai, szociális, vallási és politikai feszültségek, környezet- és információszennyezés közepette is teljesíteniük kell feladatukat! A módszer. A főiskola oktatási módszere a legújabb információk (elsősorban nemzetközi és hazai pedagógiai tudományos eredmények) és a fejlett (főként informatikai) eszközkészlet kihasználásán alapul, az azoktól függővé válás nélkül. A kommunikáció művészetének mesterfogásait kell megtanulnia hallgatóinknak. A főiskola tanárainak biztos elméleti és gyakorlati ismeretekkel kell rendelkeznie. A hallgatóknak viszont elsősorban gyakorlati ismereteket kell elsajátítaniuk. Ezért szükséges tudományos fokozattal rendelkező oktató a tanszék élén, vagy az egyes programok, szakok és tárgyak mögött, de csak ott, hogy ezáltal biztosítva legyen a gyakorlati ismeretek oktatásának tudományos megalapozottságú elméleti háttere. A hallgatóknak olyan szabad emberekké kell válniuk, akik elé a legfőbb korlátot, a legsúlyosabb kötelezettségeket éppen a szabadsággal járó felelősség állítja. Ezért többek között a szabadsághoz szükséges általános műveltséget 51

biztosító, 1995-ben induló főiskolai könyvsorozatot az európai és magyar hagyomány nyomán A Hét Szabad Művészet Könyvtára címmel terveztük meg. A szellemiség. A főiskola keresztény verete, a hit, a hívő tanítónak a tudományok rendszeréhez viszonyítva azt az oldalvilágítást adja meg, melyben a felsorolt értékek még fényesebben, mintegy természetfölötti fényben ragyognak. Ez a világítás az értékeket ugyanakkor biztonsággal, éles határokkal látja el és meg is védelmezi. A főiskola katolikus (egyetemes!) és magyar, mégpedig szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül. A főiskolának ez az arculata az Intelmekben gyökerezik, mely szerint a beszűkült egyféleség gyenge és erőtlen, mert önző és önhitt, a sokféleség egysége viszont gazdagít, felemel és elrettenti a gyökértelent a pökhendiségtől (Szent István király Intelmei nyomán). A legszentebb kapocs a nemzet, de a főiskolán az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon felül álló (Babits Mihály). Ezért áll nyitva a főiskola a római katolikusok mellett elsősorban a protestánsok, de minden jóakaratú hallgató és tanár előtt, aki a – senki személyiségét nem sértő, sőt épp kiteljesítő – keresztény alapelveket elfogadja. A főiskola részben régi (1948 előtti kereszt), részben új (felirat) emblémáján a caritate et constantia jelmondat fogja körül a keresztet. Fontos szó e jelmondatban az et, az és. Mindennapi forgolódásunkban ugyanis a caritas és a constantia gyakran egymással ellentétes cselekedetek, de nem a nevelés művészetében-mesterségében (technéjében). Mint minden művészet, a nevelés is szeretetből fakadó teremtés, a folytonosság világra hozatala. A szeretet a biztosítéka az állhatatosságnak, az állhatatosság jele a szeretetnek: A nagyratermett áldozatokban él... A századok bús omladékin / Állva marad... s megtöri a halált, ahogy a kereszt megtörte (Berzsenyi nyomán). Ezért tudatában lévén, hogy semmilyen emberi művészet (techné) nem létezik ellentétek nélkül, és ugyanakkor egységre törekvés nélkül, nevelésünk (művészete) szerint e földi emberi életből sem lehet kiiktatni sem az ellentéteket, sem a harmóniára való törekvést a társadalom és a személyiség veszélyeztetése nélkül. Ezért amint a katolikus egyház ereje és valósága az a törekvés, hogy az épségben megőrzött és tudomásul vett ellentétek harmóniában rendeződjenek, ugyanígy nevelésünk sajátos jellemzője – az egyediség, a különbözőség közösség-érdekű tisztelete. A személyiségek, egyedek, s azok a családban, ... nemzetek, s azok az egyházban,... népek, s azok az emberiségben, ... az értelem az érzelmekben, az erények az ösztönökben, a kegyelem a természetben; – a valós, nem arisztotelészi értelemben vett politikai demokrácia-eszmény mint az ellentétek csorbítatlan fenntartásával való harmóniára törekvés; – a hagyomány tisztelete és az újra való nyitottság, hiszen járni-kelni-élni 52

csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat helyén hagyjuk (Eötvös József); az oktatásban előre nézünk, de amint a közlekedési szabályok a gépjárművezetőnek előírják, a visszapillantó tükör is rendelkezésünkre áll; – ember- és természetszeretetünk nem esztelen átalakításokban, sem vadonparlagon hagyásban, hanem az élők okos egymás-kísérésében kíván megnyilvánulni. A zsámbéki modell. In: Iskolakultúra 1993, III/12. 61–71. nyomán. Zsámbék, 1996. április 13. Bencze Lóránt

Catharineum A zsámbéki főiskola új, 250 fős előadóterme 2004-ben

53

A zsámbéki főiskola tantermekben kifüggesztett emblémája az 1990-es években Péri József ötvösművész alkotása Caritate et constantia Szeretettel/jóindulattal és következetességgel/állhatatossággal

54

Az elsőéves hallgatók fogadalomtétele az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán* Akarsz-e jobb napokat látni, soha vissza nem térő szép időszakot az életedben? Akarsz-e boldog Apor Vilmost követve kezet nyújtani a rászorulóknak? Akarsz-e az igazság nyomába szegődni és hasznosítható tudományokban elmélyülni? Akarsz-e a gyermekekkel foglalkozván a jövő sodrában élni és katolikus, egyetemes egészben látni a világot? Akarsz-e belépni a keresztény főiskolára, ahol a keresztény veret az a világítás, amelyben az értékek még fényesebben ragyognak? Szeretnél-e baráti közösségben nevelődni nevelővé? Van-e bátorságod a jövőhöz? Kész vagy-e arra tanítani a gyermekeket, hogy ne lehessen őket becsapni felnőtt életükben, és meglegyen a kudarctűrő képességük is a boldoguláshoz? Példáddal neveled-e majd a gyermekeket állhatatosságra, a kihívások méltó fogadására, segítségnyújtásra és türelemre1? Kívánod-e a keresztény többletfényt az emberségben? Kedves elsőéves hallgató! Mindez a tiéd lehet, mert a legboldogabb valóság felöltözvén emberi testben megjelent nagy szegénységben2. Ő Krisztus, A Pedagógus3. Odahajolt az emberhez. Ez az odahajlás főiskolánk nevelési eszménye és mintája. Mindenki felé kinyílunk. Forrásunk az egyetemes egyházi hagyomány. A segítő szolgáltatás hagyománya. A mindig színes, tarka, sok szempontú, többszólamú harmónia és kritikusan kezelt gazdagság4. Ebben arra törekszünk, hogy igaz, tökéletes, világos és derék legyen az oktatásunk. Igaz, vagyis a minőség elsődleges követelmény. Tökéletes, mert a tudomány Isten közelsége, a művészetek pedig az ő visszfénye. Világos és tisztánlátó, mert a hírözönben mindig figyel a lélek hangjaira is5. Derék, mert mindezekért átjárja a megváltás állandó derűje6.

*

A fõigazgató kérdései. Az elsõéves hallgatók együtt felelik: Akarok!, illetve Igen! Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus nyomán 2 Comenius – Fil. 2,7 és Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédei nyomán 3 Alexandriai Szent Kelemen 4 Az Ex corde Ecclesiae nyomán 1

5 6

Freund Tamás akadémikus, első Bolyai-díjas nyomán Gaudium de veritate – Szent Ágoston, id. Ex corde Ecclesiae 55

Valljuk, hogy Pál apostol és Arany János leszármazottai vagyunk7. Akkor a legeurópaibbak, amikor a legmagyarabbak8. Természetszeretetünk az élők okos egymáskísérése, pedagógiánk pedig a gyümölcsözés9. Mint maga a teremtés. Kedves elsős hallgató, Isten hozott minálunk! Jó, hogy velünk vagy! Fogadalom Én, ............... fogadom, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányát tisztelem, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola szabályait megtartom. A tudományokban és a művészetekben elmélyülök, a keresztény magyar hagyományt megbecsülöm. A rám bízott gyermekeket a haza és a család szeretetére, áldozatkészségre és felelősségvállalásra nevelem. Zsámbék, …………………………...

7 8 9

Radnóti Miklós nyomán Babits Mihály nyomán Csébfalvi Károly matematikus nyomán 56

57

58

59

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK

73.

bencze lóránt

Budapest 2008

60

Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg az elmúlt század második felében teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tudományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisztelték őket A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajlamos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársakat reálisan ítélhessék meg. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka folytatódik – kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatásokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre. A videofelvételeken megörökített „külsőből”, a lélek tükreként megjelenő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is „megelevenednek”, emberi közelségbe kerülnek. Egy „rázós”, emberpróbáló történelmi kornak voltak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2004. január 29. Bolla Kálmán 61

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek) folytatás a hátsó borítóról

53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE 71. BÜKY BÉLA 73. BENCZE LÓRÁNT 75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 77. FÖLDI ÉVA

54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. SZENDE TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN 72. BALÁZS GÉZA 74. KEMÉNY GÁBOR 76. HAVAS FERENC 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET

Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69., 70., 71., 73., 74., 75, 77.

62

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA

27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY *** folytatás a belső borítón

63