Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Elhagyott ház, Az

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu

Elhagyott ház, Az Eredeti cím: Empty House, The Szerző: Algernon Blackwood • Év: 1906

És talán a házak esetében is érvényben lehet ugyanaz az elv, s ami számit: az illető tető alatt elkövetett gonosztettek sajátos zamata; attól lesz libabőrös az ember és attól áll égnek a haja, még ha maguk a tett elkövetői már réges-rég nem is élnek. Az ő szívükben lakozó szenvedély s az áldozatokban elömlött borzalom az ártatlan bámészkodóba is beszivárog, aki hirtelen arra lesz figyelmes, hogy bizsereg minden idegszála a bőrén mintha hideg kéz futna végig s meghűl a vére is. Látható ok nélkül sújt le rá a rettegés. Nyilvánvalóan semmi sem utalt e ház külsejében a benne állítólag elszabadult szörnyű eseményekre. Nem árválkodott magányosan, gondozatlan sem volt A tér sarkában állt, a többi ház közé szorulva, és pontosan ugyanúgy festett, mint a másikak a két oldalán. Ugyanannyi ablaka nézett az utcára, mint a szomszédainak; ugyanolyan erkély ült a kert felett, ugyanolyan fehér lépcsőfokok vezettek nehéz, fekete faajtajához, mögötte pedig ugyanúgy egy keskeny sávnyi zöld futott saját kis keretében a falig, amely elválasztotta a párhuzamos utcán álló ház hasonló hátsó kertjétől. Ránézésre még a tetőn is ugyanannyi kémény emelkedett; az ereszei ugyanolyan szélesek voltak. S ugyanolyan szögben fordultak; még az elülső korlát magassága is megegyezett. És mégis ez a ház bár látszatra pont ugyanolyannak tűnt, mint ötven csúf szomszédja a téren, valójában tökéletesen más volt – szörnyűségesen más. Lehetetlen lenne megmondani, miben is állt ez a határozott, ámde láthatatlan különbség. Nem tulajdoníthatjuk teljességgel a képzeletnek, mert még azok is, akik az események ismerete nélkül költöztek belé, határozottan kijelentették: egyes szobák olyannyira kibírhatatlanok, hogy inkább pusztulnának el, mintsem akár csak belépjenek meg egyszer oda, s a városban lassan botrányszámba ment, mennyi ártatlan bérlő próbált már megtelepedni benne, s volt kénytelen a lehető leggyorsabb úton távozni belőle. Mikor Shorthouse „hétvégi” látogatásra Julia nénihez érkezett, a város másik végén, a tengerparton álló kis házikóban már szinte vibrált a levegő valami titokzatos izgalomtól. Csak aznap reggel kapta meg a néni táviratát, és az unalmon kívül semmi másra nem számított a hétvégén; de a néni lelkesültségének első hulláma már akkor megcsapta, mikor megszorította a kezet, s csókot lehelt fonnyadt almaként ráncos arcara. Ezt a benyomását csak tovább mélyítette, hogy megtudta: senki más nem jön, őt pedig nagyon is különleges okból táviratozta ide a nénje. Valami rejlett ennek a mélyén, ez a „valami” pedig bizonyosan kipattan idővel; mert az idős aggszűz, aki kedvenc időtöltéseként szeretett misztikus dolgokba piszkálni bele, nemcsak erős akarattal bírt, hanem bizony ésszel is, és így vagy úgy de rendszerint elérte a célját. Nem sokkal teaidő után derült ki, miről is van szó: ahogy lassú léptekkel sétáltak az alkonyatban, a tengerparton, Julia néni közelebb húzódott hozzá: – Megvannak a kulcsok! – jelentette örömteli, mégis árnyalatnyit remegő hangon. – Hétfőig maradhatnak is. – A fürdőkabin kulcsai? Vagy…? – kérdezte Shorthouse ártatlanul, és a tekintete a tengerről a városra vándorolt. Sehogy másként nem lehet gyorsabban elérni, hogy Julia néni a tárgyra térjen, mint ha ostobaságot tettet az ember. – Nem! – suttogta amaz válaszul. – A szellemház kulcsai, a téren... és ma este megyek is! Shorthouse halványan érezte, hogy a gerincén finom kis remegésféle fut végig. Már nem ugratólag válaszolt: a nagynénje hangjában, viselkedésében valami őt is lázba hozta. Most bizony nem tréfál a néni. – De hát – kezdte –‚ nem mehet egyedül! – És épp ezért táviratoztam magáért – felelte amaz határozottan. Shorthouse odafordult hozzá. A csúf, ráncos, rejtélyes arc most ragyogott az izgalomtól. Az őszinte lelkesedés szinte dicsfényként vette körül. Csillogott a szeme. A lelkesültség újabb hulláma villámlott át rajta, s ezt második, immár erősebb remegés követte. – Köszönöm, Julia néni – válaszolt udvariasan – Igazán nagyon köszönöm! – Nos, nem is igazan mernék odamenni teljesen egyedül – folytatta a néni ezúttal már hangosan –

1/8. oldal


De magával szörnyen élvezném! Maga semmitől sem fél, tudom jól. – Nos, ismét csak köszönöm – felelte Shorthouse – Ööö… előfordulhat, hogy történik valami? – Sok-sok minden történt ott eddig is – suttogott a néni – bár rém ügyesen eltussolták. Az utóbbi néhány hónap alatt három bérlő is megfordult benne és most azt mondjak a ház már végleg üres marad. Bármennyire is tiltakozott magában, Shorthouse-t kezdte érdekelni a dolog. A nagynénje olyan nyilvánvalóan komolyan gondolja! – Szörnyű régi ház az szent igaz – folytatta a néni –, és a története is (micsoda kellemetlen história!) sok-sok évre megy vissza. Gyilkosságról esik szó benne, egy féltékeny lovászfiú követte el, aki valamiféle viszonyt folytatott az egyik cselédlánnyal. Egy este aztán sikeresen elrejtőzött a pincében, s mikor már mindenki aludt, fellopózott az emeletre a cselédek szobáihoz, szegény lányt lekergette a lépcsőn a fordulóba, és mielőtt bárki a segítségére siethetett volna, fogta és ledobta korláton át a lépcsőházba. – Na, és a lovászfiú? – Őt elfogták, és azt hiszem, gyilkosságért fel is kötötték; csakhogy az egész már vagy száz éve esett, s ennél több részletét nem tudtam felfedezni a történetnek. Shorthouse mostanra érezte, hogy nagynénje kellőképp felcsigázta az érdeklődését, s bár saját maga miatt kevéssé aggódott, a néni mégis habozásra késztette. – Egyetlen feltétellel – mondta neki végül. – Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elmenjek oda – felelte amaz határozottan. – Úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit szab feltételül. – Csak annyit garantálja, hogy ura marad önmagának, ha valami szörnyűség történne. Úgy értem… legyen benne bizonyos, hogy nem rémül meg túlzottan. – Jim – válaszolta gúnyosan a néni –‚ nem vagyok már fiatal, tudom, s az idegeim sem azok; de a maga társaságában a világon semmitől sem félek! Ez persze el is döntötte a dolgot, mert Shorthouse nem ringatta magát oly képzelgésekbe, hogy ne lenne tökéletesen köznapi ember, s így bármi, ami a hiúságánál ragadta meg őt, rögvest ellenállhatatlan hatást váltott ki belőle. Beleegyezett hát. Ösztönösen, egyáltalán nem tudatos készülődéssel, egész este igyekezett féken tartani magát, s minden szellemi képességét; szinte erőszakkal, azon a névtelen módon érte el önuralmának folyamatos növekedését, melynek során a lelkében apránként minden érzelmet félretesz az ember, majd rájuk is zárja az ajtót – nehéz jól leírni e módszert, ám csodálatosan hatásos amint azt jól tudja mindenki, aki csak átment már lénye legbensőbb részét is érintő, súlyos megpróbáltatásokon. Jól jött ez még Shorthouse-nak később. De csak fél tízkor köszöntött rá az első alkalom, hogy ezen elraktározott erőkészletéhez kelljen nyúlnia, midőn ott álltak a hallban, fejük felett a lámpák barátságos fényével, még mindig megnyugtató emberi környezetben. Mert amint bezárult az ajtó, s meglátta a távolba futó, elhagyatott, néma utcát, mely a holdfényben fehéren csillogott előttük, egyben arra is rádöbbent, nagyon is tisztán, hogy mi az éjszaka valódi próbatétele: nemcsak egy, hanem két ember félelmével kell szembenéznie. Sajátján felül nagynénje félelmét is neki kell a vállára vennie. Ahogy pedig annak szfinxszerű ábrázatára tekintett, és eszébe ötlött, hogy a valódi rettegéstől ez az arc esetleg más, egyáltalán nem kellemes látvánnyá alakulhat, az egész kalandban már csak egyvalami nyugtatta meg – hogy bízott a saját erejében, a saját akaratában, hogy megáll bármilyen ijedelem előtt is, jöjjön akármi. Lassan sétáltak a városka üres utcáin; fényes, őszi Hold ezüstözte a tetőket, s mély árnyakat vetett mindenhová; a levegő meg sem mozdult; a tengerparton álló díszkertek fái némán nézték, ahogy ellépdelnek előttük, Nagynénje ritkás megjegyzéseire Shorthouse nem válaszolt, jól tudván, hogy a néni pusztán lelki védvonalakat épít így maga köré – azért beszél csip-csup mindennapi dolgokról, hogy közben egyáltalán ne gondolhasson nem mindennapi dolgokra. Fény csak egy-két ablakban égett, s talán ha egyetlen kéményből szállt fel füst vagy szikra, Shorthouse máris elérte azt az állapotot, amikor mindent, még a legkisebb részleteket is észreveszi az ember. Rövidesen megálltak egy sarkon, s felnéztek a holdfény teljes pompájával megvilágított ház falán az utcatáblára; aztán együttes akarattal, bár egyetlen szó nélkül, befordultak a térre, s átmentek annak az árnyak közé rejtőző oldalára, – A tizenhármas szám – suttogta az oldalán egy hang. Egyikük sem hozta fel az egyértelmű választ; némán keltek át a holdvilág széles szalagján, és folytatták útjukat a járdán. Úgy fél távon járhattak, a tér közepe felé, mikor Shorthouse érezte, hogy csendben, de jelentőségteljesen a karjába fűződik egy másik; s ekkor megértette, hogy kalandjuk immár valóban elkezdődött, társán pedig, bár talán alig észrevehetően, máris kezdenek erőt venni az ellenük 2/8. oldal


munkáló hatalmak. Nagynénjének támogatás kellett. Néhány perc, és megálltak a magas, keskeny háznál. Ott emelkedett előttük csúf, piszkosfehér alakja az éjszakában. Zsalutlan, függönytelen ablakok bámulták őket, a Hold fénye itt-ott megcsillant rajtuk. A falra csíkokat róttak az időjárás viszontagságai, a festék megrepedezett, s mintha az erkély egészen természetellenesen buggyant volna ki az emeleti homlokzatból. Ezenkívül azonban (és mindettől még lehetett volna egy általában véve elhanyagolt, de amúgy lakott ház is) első pillantásra semmi sem utalt az épületen arra a sötét, gonosz hangulatra, mely bizony elválaszthatatlanul hozzája fűződött. Hátranéztek még egyszer a válluk fölött, megbizonyosodni, hogy senki sem követte őket; aztán bátran felmentek a lépcsőkön, s megálltak az útjukat ellenségesen eltorlaszoló hatalmas, fekete ajtó előtt. Bizony, az idegesség első hullámai is megérkeztek ekkorra, Shorthouse így hosszan bajlódott a zárral, mielőtt egyáltalán a kulcsot belé tudta illeszteni, és igazság szerint egy pillanatra mindketten reménykedtek benne, hogy az nem nyitja majd az ajtót, mert rémisztő kalandjuk küszöbén tétovázva, mindkettejüket számos kellemetlen érzet támadta meg. Shorthouse agyán határozottan átfutott a pillanat ünnepélyes jellege, míg a kulccsal babrált, szabad mozgását pedig a karjába kapaszkodó súly akadályozta valamelyest. Mintha az egész világ (mert ama pillanatban úgy tűnt, a világ minden érzete-érzéke saját tudatában gyűlt össze) a kulcs keltette zörgésre figyelt volna. Az üres utcán most hirtelen jött szellő futott végig, s nyomában pillanatnyi susogás támadt a fák közt, a hátuk mögött – ettől eltekintve a kulcs csörgése volt az egyetlen hallható hang, s végül aztán megfordult a zárban, a nagy, nehéz ajtó kinyílott, ásító sötétségtömeget tárva fel maga mögött. Utoljára még visszapillantva a holdfényben fürdő térre, gyorsan beléptek, s a hátuk mögött becsapódó ajtó hangja kiáltásként visszhangzott végig az üres szobákon, folyosókon. Csak hogy ezekkel együtt valami mást is hallottak, Julia néni pedig hirtelen olyan súllyal nehezedett rá, hogy Shorthouse-nak hátra kellett lépnie egyet, hogy el ne essen. Közvetlen közelükben valahol köhintett egyet egy férfi – oly közel, hogy úgy tűnt, a sötétben van, közvetlenül mellettük. Shorthouse-nak eszébe jutott, nem valami durva tréfáról van-e szó, és nehéz botjával azon nyomban a hang felé csapott; de csak a levegőt találta el vele, semmi mást. Nagynénjének a lélegzete is elakadt. – Van itt valaki – suttogta. – Hallottam! – Maradjon csendben! – felelte Shorthouse szigorúan. – Csak az ajtó hangja volt. – Jaj! Csináljon fényt... gyorsan! – vágta rá a nagynénje, Shorthouse pedig sebtiben előkapva a gyufásdobozt, először fejjel lefelé nyitotta azt ki, s a gyufaszálak mind pattogva hullottak a kőpadlóra. A titokzatos hang viszont nem ismétlődött, és távolodó lépteket sem hallottak. Még egy perc, és már égett is a gyertya egy üres szivarosdoboz egyik végébe állítva; s amint a láng körbevilágított az első, fényesebb fellobbanás után, Shorthouse magasra tartotta a rögtönzött lámpást, és alaposan megnézte a helyszínt. Az pedig, bármit is gondoljunk, szörnyű egy látványt nyújtott: hiszen minden emberi lakok közt bizonnyal semmi sem fest sivárabban, mint egy homályba burkolózó, néma, lepusztult és üres ház, melyet mégis benépesít valamely gonosz, véres história emlékéről szóló híresztelés. Széles előszobában voltak hát: bal oldalukon a tágas étkező kitárt ajtaja, ez a helyiség pedig hosszan nyúlt előre, de közben összeszűkült: sötét folyosó lett belőle, s láthatólag a konyhába levezető lépcsőknél ért véget. Széles, szőnyeggel nem borított lépcsősor emelkedett előttük; mindenütt árnyak ültek rajta, ki véve egyetlen helyen, ahol úgy félúton felfelé besütött az ablakon a holdvilág, és fényes foltként vetült a deszkákra. E fény pászma halvány derengést keltett alul és felül is, s a körében álló tárgyaknak oly ködös, határozatlan körvonalakat adott, hogy azok sokkalta titokzatosabbnak, kísértetiesebbnek tűntek, mint a teljes sötétségben. A valamin átszüremlő holdfény mindig mintha arcot pingálna a környező homályra, s miközben Shorthouse a lépcsőház sötét kútjába tekintett felfelé, s az öreg ház emeletének számtalan üres szobájára, sötét folyosójára gondolt, azon kapta magát, hogy ismét a holdsütötte terecske vagy az alig egy órája elhagyott kényelmes, világos nappali biztonságára vágyik. Aztán, amint rájött, milyen veszélyesek lehetnek az ilyen gondolatok, megint eltaszította őket magától, s minden erejét latba vetve a jelen pillanatra koncentrált. – Julia néni – mondta hangosan, szigorúan. – Most végig kell járjuk a házat, a padlástól a pincéig, és alaposan át kell kutatnunk. Mondandójának visszhangjai csak lassan haltak el a ház helyiségeiben, s az ezt követő mélységes csendben oda is fordult a nagynénjéhez. A gyertya fényében látta, hogy a néni arca máris szörnyen 3/8. oldal


sápadt; de egy pillanatra mégis elengedte Shorthouse karját, s közel lépve hozzá, suttogva így felelt: – Egyetértek! Meg kell bizonyosodnunk, hogy nem rejtőzik itt senki. Legelőször is. Hangján nyilvánvaló erőfeszítés érződött, Shorthouse pedig csodálattal figyelte. – Egészen bizonyos ebben? Még mindig nem késő... – Azt hiszem – felelte a néni suttogva, s tekintete idegesen a mögöttük lévő árnyak felé táncolt. – Eléggé bizonyos. Csak egyetlen dolog van... – Micsoda? – Soha, egyetlen pillanatra sem hagyhat egyedül! – Már amennyiben belátja, hogy azonnal meg kell vizsgálnunk bármit, amit hallunk vagy látunk: mert ha habozunk, a félelmünket ismerjük be. Az pedig végzetes lehet. – Így van – jött a kissé talán remegő válasz, pillanatnyi tétovázás után. – Igyekszem... Kart karba fűzve indultak neki, a csöpögő gyertya s a bot Shorthouse kezében, nagynénje vállán meg a köpeny saját magukon kívül mindenki végtelenül komikus látványnak gondolta volna őket. Így kezdték meg minden részletre kiterjedő kutatásukat. Először az étkezőbe léptek be: halkan jártak, lábujjhegyen, s a gyertyát eltakarták, a zsalutlan ablakokon kiszökő fény nehogy elárulja jelenlétüket. Egyetlen szem bútort, berendezést sem találtak itt. Csak az üres falak, csúf kandallók előtt árválkodó rácsok néztek rájuk vissza. Úgy érezték, minden egyes tárgy személyes sértésnek veszi behatolásukat, s mintha alig résnyire nyitott szemmel nézné őket; susogás követte lépteiket; jobbra-balra hangtalan árnyak lebbentek el; és valami, úgy tűnt, folyton ott áll mögöttük, csak figyel és vár, mikor ugorhat a torkuknak. Mi mást is érezhettek volna, mint hogy minden tevékenységet, ami egyébként az üres szobában zajlott, most ideiglenesen felfüggesztettek titokzatos végrehajtóik, míg a betolakodók jó messzire el nem takarodnak. A vén épület egész sötét bendője mintha föléjük tornyosuló, rosszindulatú szellemmé vált volna, s most figyelmeztetné őket, törődjenek csak a maguk dolgával; idegszálaik percről percre jobban feszültek. A homályos étkezőből széles, csuklós ajtón át valami könyvtár– vagy dohányzófélébe jutottak, melyet ugyanígy csend, sötétség és por lepett be; innen pedig visszaértek az előszobába, pont a hátulsó lépcső tetejére. Koromsötét alagút nyílt előttük a ház alsóbb szintjére, ők pedig be kell vallani bizony haboztak. De csupán egy percig. Még hátra volt az éjszaka legrettentőbb része, semmiképp sem hagyhatták tehát, hogy bármi elijessze őket. A pislákoló gyertya világította csak meg a fekete lejáratot, s az első fokon Julia néni meg is botlott; még Shorthouse is érezte, hogy lábából legalább felerészben eliramlik az erő. – Gyerünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon; szavai megelőzték őket s eltűntek a lenti sötét ürességben. – Jövök! – de nagynénje ismét megingott, és szükségtelenül erősen szorította a karját. Kissé bizonytalanul lépdeltek tehát a kőből faragott lépcsőn, s arcukba hűvös, nyirkos levegő vágott, állott és rossz illatú. A konyha, ahova szűk átjárón keresztül a lépcsősor vezetett, tágas helyiség volt, magas mennyezettel. A falán jó néhány ajtó – egyesek kamrákba nyílottak, ahol a polcokon még mindig ott állottak az üres edények, mások meg rémes, ijesztő apró helyiségekbe, s egyik sem volt igazán kellemesnek mondható. A padlón fekete bogarak szaladgáltak, egyszer pedig, mikor egy sarokban nagy asztalba ütköztek, nagy sietve valami macska méretű állat ugrott le róla és a kőpadlón átrohanva eltűnt a sötétben. Mindenütt érezni lehetett, hogy nem is olyan rég itt meg zajlott az élet: bánat, komor hangulat lebegett minden felett. Kilépve a konyhából, a mosókonyhába érkeztek. Az ajtó résnyire nyitva állt, s ahogy teljes szélességében kinyitották, Julia néni nagyot sikoltott, bár rögtön igyekezett el is fojtani azzal, hogy kezét a szájára szorította. Egy pillanatig Shorthouse is jéggé dermedt. még a lélegzete is elállt. Mintha a gerince hirtelen üres csővé változott volna, mibe valaki jeges folyadékot töltött. A két ajtófélfa közt, közvetlenül előttük, ott állt egy női alak. Haja zilált volt, tekintete tébolyultan előreszegezve, arca holtsápadt s rettentő rémületről árulkodott. Mozdulatlanul állt ott egyetlen másodpercig. Aztán lobbant egyet a gyertya, s az alak eltűnt – mintha a föld nyelte volna el –, s az ajtókeretben csupán az üres feketeség ásított. – Csak a gyertyaláng átkozott tánca – mondta Shorthouse gyorsan: de hangja mintha valaki másé lett volna, s félig már kicsúszott az irányítása alól. – Jöjjön, nénikém! Nincs ott semmi. És vonszolta magával tovább. Hangos léptekkel, a bátor elszántság minden látható jelével indultak meg; de Shorthouse testén mindenhol mintha hangyák futkároztak volna, s a karjára nehezedő súlyból azt is megállapította, hogy most bizony az ő ereje mozdítja mindkettejüket. Hideg, üres helyiség, puszta falak: ez volt a mosókonyha, inkább börtöncellára hasonlított, mint akármi 4/8. oldal


másra. Körbejárták, megvizsgálták a hátsó udvarra nyíló ajtót s az ablakokat is, de valamennyit alaposan bezárva találták. Nagynénje úgy jött mellette, mint valami alvajáró. Szemét szorosan becsukta, mintha csak a karján érzékelt húzást követné. Shorthouse-t csodálattal töltötte el a bátorsága. Ugyanakkor azt is észrevette, hogy az arcán bizonyos furcsa változás ment végbe, de pontos mibenlétének meghatározása meghaladta képességeit. – Nincs itt semmi, nénikém – ismételte meg hangosan. – Menjünk fel, s lássuk a ház többi részét. Aztán majd választunk egy szobát, és abban várakozunk. Nagynénje engedelmesen követte, szorosan mellette, de a konyhaajtót azért kulcsra zárták maguk mögött. Nagy megkönnyebbüléssel mentek fel a lépcsőn. Az előszobában máris több fény derengett, mivel a Hold már magasabban járt a lépcsőn. Óvatosan indultak tovább, fel a ház boltozatos sötétségébe. Nyikorogtak alattuk a lépcsődeszkák. Az emeleten tágas, dupla nappalira leltek, átkutatták, de semmit sem találtak. Itt sem mutatkozott semmi jele, hogy bárki lakott volna a közelmúltban a házban; por; elhagyatott árnyak, semmi más. Kinyitották a nappali elülső és hátulsó részét elválasztó, nagy harmonikaajtókat, majd kijöttek onnét, s még feljebb indultak a lépcsőn. Egy tucat lépcsőfoknál nem tettek meg még többet, mikor mindketten egyszerre megálltak, fülelni kezdtek, s a lobogó gyertyalángon át valami vadonatúj felismeréssel a szemükben tekintettek egymásra. Halk ajtócsukódás hallatszott a szobából – amit alig tíz másodperccel azelőtt hagytak el, üresen. Kétségen felül állt: olyasfajta dörrenés volt, amivel a nagy, nehéz ajtók csukódása járni szokott, s a zárnyelv éles helyrecsattanása követte. – Muszáj lesz visszamenni, és megnézni – mondta Shorthouse kurtán, mély hangon, s megfordulva lefelé indult. Nagynénjének valahogy sikerült követnie, de már botladozott a szoknyája szélében, az arca pedig hamuszínűvé fakult. Amint beléptek a nappali elülső részébe, rögtön látszott, hogy a harmonikaajtókat bizony bezárta valaki alig fél perccel az előtt. Shorthouse gondolkodás nélkül kinyitotta újra. Lelke mélyén talán arra számított, a helyiség hátulsó részében ott áll majd valaki vele szemben; de csak a feketeség, a hűvös levegő bámult vissza rá. Újra átkutatták mindkét szobát, de semmi különöset nem találtak bennük. Minden elképzelhető módon megpróbálták, hogy rávegyék a nehéz ajtószárnyakat, csukódjanak be maguktól: de még annyi huzat sem akadt, hogy a gyertya lángját meglobbantsa. Erős ráhatáson kívül más nem mozdíthatta meg. És mindenhol síri némaság. Tagadhatatlannak tűnt, hogy a helyiség teljesen üres, a házban nem mozdul semmi. – Kezdődik – suttogta a könyökénél valaki: alig ismerte meg a nagynénje hangját. Egyetértően bólintott, s előhúzta az óráját, hogy megnézze, mennyi az idő. Tizenöt perc hiányzott éjfélig; noteszébe lejegyezte, pontosan mi történt, ehhez pedig a gyertyát tartó dobozt a padlóra helyezte. Eltartott egy-két pillanatig, míg a falnak támasztva sikerült megállítania. Julia néni később mindig azt állította, e percben nem nézett egyenesen Shorthouse-ra, hanem a helyiség belseje felé fordította a tekintetét, mert úgy tűnt neki, mintha mozgást hallana onnét; abban mindenesetre mindketten megegyeztek, hogy fürge léptek hangja hallatszott, nehéz és nagyon gyors lépteké – s a következő minutában kialudt a gyertya! Maga Shorthouse pedig ennél többet is tapasztalt, s egész életében köszönte szerencsecsillagának, hogy csak ő tapasztalta, és a nagynénje nem. Mikor ugyanis felállt, azután, hogy megállította a fal tövében a gyertyát, és pont mielőtt az kialudt volna, hirtelen egy arc nézett farkasszemet vele, olyan közelről, hogy akár ajkaival is megérinthette volna. Szenvedély zilálta arc volt: férfié; sötét, elnagyolt vonásokkal, dühös, zavarodott szemekkel. Közönséges ember arca, ami kétségtelenül gonosznak tűnhetett még normál állapotában is; de ahogy Shorthouse-nak megjelent, ahogy életre kelt benne valami végtelenül erős, agresszív érzelem hatalma, úgy határozottan rosszindulatú, szörnyű fizimiskának tetszett. A levegő meg sem mozdult; semmi más, csak a rohanó lábak zaja – harisnyával vagy más módon eltompított hang; a hirtelen felsejlő arc; és ezzel majdnem teljesen egy időben aludt el a gyertya. Shorthouse akarata és jobbik esze ellenében is rövidet kiáltott, s majdnem elveszítette egyensúlyát, ahogy nagynénje a hamisítatlan, irányíthatatlan rémület pillanatában teljes súlyával kapaszkodott belé. Egyetlen szót sem szólt, de Shorthouse-t erősen megrántotta. Szerencse, hogy látni nem látott semmit a néni, csak a rohanó lábak hangját hallotta: szinte azonnal össze is szedte magát, így Shorthouse is ki tudott bontakozni a rá kapaszkodó karok szorításából, és meggyújtott egy gyufát. Mindkét oldalon árnyak szaladtak szét a fellobbanó világosság elől, nagynénje pedig lehajolva próbálta gyorsan felkapni a szivarosdobozban álló, drágalátos gyertyájukat. Akkor látták csak, hogy 5/8. oldal


a lángot nem elfújta valami: erővel oltották ki. A kanóc bele volt préselve a faggyúba, amit meg mintha valami sima, súlyos eszközzel simítottak volna el. Shorthouse sosem értette egészen, társa hogyan lett ilyen gyorsan úrrá a félelmén; de most már tízszer annyira csodálta nagynénje önuralmát, ezzel pedig sajátjának elhaló lángját is táplálta ezért viszont kétségtelenül hálát is érzett. Ugyanilyen érthetetlennek tetszettek neki azok az imént talált jelek, amik fizikai erőre utaltak. Rögtön elnémította magában a „fizikai médiumokról” meg az ő veszedelmes dolgaikról hallott történetek emlékét; ha ugyanis ezek igazak, akkor vagy ő, vagy a nagynénje „fizikai médium” kell, hogy legyen, anélkül hogy tudna róla, s így egyszerűen maguk segítik az elátkozott házat amúgy is színültig megtöltő titokzatos erők cselekedeteit. Mintha nyílt lángú lámpással sétálgatnának nyitott lőporos hordók között. Így hát gondolataiban oly gyorsan zárta ezt le, amilyen gyorsan csak tudta, majd újra meggyújtva a gyertyát, a felsőbb szintre indult. Igaz, hogy nagynénje karja remegett az övébe fonva, és saját lépte is távol állt néha a határozottól, de alapos munkát végeztek, s miután itt is csak a nagy semmit fedezték fel, megmászták az utolsó sornyi lépcsőt is a ház legfelső emeletére. Itt apró cselédszobákat, valaha volt kedves kis fészkeket találtak: most törött bútorok, koszos deszkahátú székek, fiókos szekrények, tükrök cserepei, sánta ágyak töltötték meg őket. A szobák ferde mennyezetét itt-ott már pókhálók borították; ablakaik aprók voltak, a fal épphogy csak kimeszelve – szomorú, lehangoló látvány volt, örömest hagyták oda. Épp éjfélt ütött az óra, midőn beléptek a harmadik emelet egy kisebb szobájába, mely elég közel esett a lépcsőhöz; majd úgy helyezkedtek el ott, hogy kalandjuk hátralévő részét lehetőség szerint kényelemben tölthessék. A helyiség puszta, üres falakból állt, s állítólag ez volt az a szoba (akkor gardróbhelyiség), ahová a felbőszült férfi bekergette áldozatát, s ahol végül a kezébe kaparintotta. Az ajtó előtt, a kis lépcsőfordulóból indult a legfelső szintre vezető lépcsősor: a cselédszobákhoz, melyeket épp az imént kutattak át. Akármilyen hűvös is volt az éjszaka, e szoba levegője mintha könyörgött volna egy nyitott ablakért. De ez még nem minden. Shorthouse nem is tudta máshogy mondani: itt kevésbé érezte, hogy képes volna uralkodni magán, mint a házban bárhol máshol. Valami közvetlenül az idegszálaira hatott, lankasztotta elhatározását, gyengítette akaratát. Nem töltött még öt percnél többet a helyiségben, mikor már határozottan érezte ezt; s bármily kevés időt is kényszerült veszteg maradni itt, kihúzta belőle életerejének utolsó tartalékait is – számára ez bizonyult a legrémisztőbbnek mindenekfelett. A gyertyát a szobában álló szekrényben helyezték el, az ajtaját pedig néhány centire nyitva hagyták, hogy a fény ne zavarja meg a szemüket, s kint ne táncoljanak árnyak a falon és a mennyezeten. Aztán leterítették a köpenyt is, letelepedtek és vártak, hátukat a falnak támasztva. Shorthouse úgy fél méterre ülhetett a lépcsőfordulóra nyíló ajtótól: ülő helyzetéből remekül látta a sötétségbe aláereszkedő lépcsősort, s a cselédek felső szintjére vezető grádics alját is. Nehéz botja a keze ügyében a padlón. Mostanra magasra kapaszkodott a Hold a ház fölött, A nyitott ablakon keresztül a vigasztaló csillagok baráti szemekként figyelték őket az égről. A városka órái egymás után ütötték el az éjfélt, s mikor az utolsó visszhangja is elhalt, újra a szél nélküli éjszaka mélységes csendje telepedett mindenre. Csak a tenger messzi, komor robajából szűrődött a levegőbe valami üres morajlás. A házban viszont már egyenesen iszonytatóvá vált a csend; azért iszonytató, gondolta Shorthouse, mert a valódi iszonyatot jelző hangok most már bármelyik pillanatban összetörhetik. A várakozás egyre tovább és tovább feszítette idegeiket: suttogva beszéltek, már ha egyáltalán megszólaltak, mert saját hangjukat is furcsának, természetellenesnek hallották. A szobát valami olyan hűvösség borította el, ami közel sem csak az éjszakából származott: fázni kezdtek. Az ellenük felvonuló erők (bármik is legyenek azok pontosan) most lassan minden önbizalmuktól, határozott cselekvőképességüktől megfosztották őket; lelkierejük percről percre hanyatlott, s a gondolat, hogy mindjárt szembejöhet velük a nagyon is valódi rémület, egészen új jelentést nyert. Shorthouse megremegett az oldalán ülő idős asszonyra gondolva: egy bizonyos határt átlépve nagynénje ereje aligha tarthat ki tovább. Hallotta az ereiben folyó vér énekét. Sőt, néha olyan hangosnak tűnt, hogy azt képzelte, nem hall tőle megfelelően bizonyos más hangokat, melyek finoman kezdtek feltünedezni a ház mélységeiben. Amint figyelmét rájuk irányította, azonnal elhallgattak. Közeledni biztosan nem közeledtek. És mégis, nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy valahol lent, a ház alsóbb szintjein valami mozog. Az az emelet, ahol a nappali volt, s ahol oly furcsa mód zárult be a nagy ajtó, túl közelinek tűnt: annál távolabbról származtak a neszek. Eszébe jutott a tágas konyha, a padlón szaladgáló fekete bogarakkal, és a nyomorult kis mosókonyha; de valami módon nem hitte, hogy ezek lennének a zaj forrásai. Pedig hát csak nem a házon kívülről! 6/8. oldal


Aztán hirtelen átfutott az agyán az igazság, s egy percig úgy érezte, ereiben megállt a vér, és a helyére jég költözött. A hangok egyáltalán nem alulról jöttek: hanem fentről – az emeletről, valahol a szörnyű, nyomasztó kis cselédszobák közül, a törött bútordarabok, alacsony mennyezetek, aprócska ablakok közül az emeletről, ahol az áldozatot először megriasztotta támadója, s ahonnét aztán a halálba kergette. És amint rájött, honnan is erednek a zajok, máris sokkal tisztábban hallotta őket. Lépéseket hallott, óvatos, csendes lépteket a fenti folyosóról; valaki ki-be járkált a csöppnyi szobákban, kerülgette a bútorok romjait. Gyorsan oldalra fordult, hogy egy pillantást vessen a mellette mozdulatlanul ülő alakra, hátha megtudja, nagynénje is rájött-e arra, amire ő. A szekrényajtó résén kiszüremlő halovány gyertyafény határozott kontraszttal mutatta meg az erős vonású arcot a fehér fal háttere előtt. De volt még valami más, amitől Shorthouse-nak elakadt a lélegzete, s újra oda kellett néznie. Valami egészen különleges dologjelent meg a nagynénje arcán, s utána maszkként terjedt szét rajta: kisimította a mély barázdákat, s mindenhol kissé feszesebbre húzta a bőrt, ezzel eltüntetve a kisebb ráncokat is; így pedig az egész arcnak – egyedül a vén szemek kivételével – fiatal, szinte gyermeki karaktert adott. Shorthouse néma bámulattal figyelte – ámulata azonban veszedelmesen közeljárt a rémülethez. Persze, hogy a nagynénje arca; csakhogy a negyven évvel ezelőtti arca, fiatal, üresen ártatlan leányarc. Hallott már a félelem ilyen zavarba ejtő hatásáról, ami minden más érzelmet le tud törölni az ember ábrázatáról, s elmos minden korábbi kifejezést; csak azt nem gondolta soha, hogy szó szerint így is van, vagy hogy valami olyanformán rettenetes hatással jár, mint amivel most állt szemben. Hiszen a mellette ülő nő tökéletesen üres leányarcának összes részletén a mindent elsöprő rettegés szörnyű kéznyoma díszelgett; s mikor a nagynénje, érezve magán a bámuló szempárt, odafordult felé, Shorthouse ösztönösen lehunyta a szemét, csak ne kelljen ezt látnia. De mikor egy perc múlva, érzéseit immár megzabolázva, ismét felnézett, nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nagynénje arcán új kifejezés tűnt fel: mosolygott, s bár holtsápadt volt, a szörnyűséges maszk elpárolgott, és visszatért a néni rendes arca. – Valami baj van? – csak ennyit tudott hirtelenjében kinyögni. És micsoda ékesszóló választ kapott, micsoda úrinőtől: – Fázom… és félek is egy kicsit – suttogta a nagynénje. Shorthouse felajánlotta, hogy becsukja az ablakot, de a néni megragadta a karját, és szinte könyörgött neki, hogy egy másodpercre se távozzon mellőle. – Fent van, tudom – motyogta, és furán elnevette magát. – De el nem tudom képzelni, hogy felmenjek oda. Shorthouse azonban más véleményen volt, tudta ugyanis, hogy az önuralom megőrzésének legjobb módja a cselekvés. Laposüveget húzott elő, és jóféle pálinkát töltött ki belőle egy kis pohárba; elég erős italt, hogy akárkit átsegítsen akár milyen nehézségen. Nagynénje apró remegés közepette hajtotta fel. Shorthouse már csak arra tudott gondolni, hogy ki kell jutniuk a házból, mielőtt a néni elkerülhetetlenül összeomlik; ezt azonban semmi esetre sem tudja biztonsággal meg tenni úgy, hogy most sarkon fordulnak, s elfutnak ellenségük elől. Nem lehetséges tovább veszteg maradniuk; minden perccel egyre kevésbé érezte magában az erőt, egyre jobban kétségbeesett a helyzet feltétlenül határozott, kemény tettekért kiáltott, mégpedig haladéktalanul. Ráadásul lépésüket az ellenség felé kell megtenniük, nem a másik irányban: ha szükséges és elkerülhetetlen, a konfliktusnak bátor szívvel kell elébe menniük. Most még képes rá; de tíz perc múlva talán ahhoz sem marad elég ereje, hogy maga cselekedjen, nemhogy kettejüket tettre bírja! Mindeközben az emeletről egyre hangosabb zajok hallatszottak, s egyre közelebb is jöttek, sőt, néha a padlódeszkák csikorduló hangja is kísérte őket. Valaki szobáról szobára lopódzkodott fent, időnként ügyetlenül a bútorokba ütközve. Shorthouse várt egy kicsit, hogy a jókora adag pálinka megtegye a hatását (bár tudta, hogy jelen körülmények közt ez a hatás csak rövid ideig tarthat), majd csendben talpra állt, és határozott hangon így szólt: – Most pedig, Julia néni, felmegyünk, és kiderítjük, mi is ez a zaj. Magának is jönnie kell. Ahogy megegyeztünk. Felvette a földről a botját, a szekrényből pedig a gyertyát. A mellette felemelkedő alak gyengén állt a lábán, remegett, s nehezen is vette a levegőt hallotta, ahogy elhalóan mond valamit arról, hogy „készen áll”. Shorthouse újra meg újra elámult nagynénje bátorságán; mennyivel 7/8. oldal


hatalmasabb, mint a sajátja! És ahogy megindultak, ő pedig a magasba tartotta a csöpögő gyertyát, a mellette lépkedő, remegő, holtsápadt öregasszonyból valamiféle finom erő sugárzott, ő pedig valójában ebből töltekezett újra. A nagyság igazi ragyogása volt ez, amitől ugyan egy pillanatra elfogta a szégyen, de e támaszték hiányában bizony egyáltalán nem tudott volna a feladattal szembenézni. Átmentek a sötét kis lépcsőfordulón, tekintetükkel elkerülve a korláton túl tátongó mélységes feketeséget. Aztán fel a szűk lépcsőn, hogy végére járjanak a minden percben hangosabb, egyre közelebb felbukkanó zajok rejtélyének. Félúton lehettek, mikor Julia néni megbotlott, Shorthouse pedig visszafordult, hogy elkapja a karjánál fogva éppen ezzel egy időben rettentő csattanás hallatszott fentről, a cselédek folyosójáról. Rögtön éles, fájdalmas kiáltás követte: rémület és kétségbeesett segélykérés olvadt benne egybe. Még mielőtt félreugorhattak volna, vagy egyetlen lépést tehettek volna lefelé, valaki máris futva közeledett hozzájuk a fenti folyosón: borzasztó tántorgással, iszonyú gyorsan, ahogy csak a lába bírta hármasával vette a lépcsőfokokat, és jött, jött, egyenesen lefelé, épp azon a lépcsőn, ahol ők maguk is álltak. Könnyű léptek voltak, bizonytalanok is; nem sokkal mögöttük viszont egy másik személy nehezebb lépte dobbant, s a lépcső szinte remegett alatta. Shorthouse-nak és nagynénjének mindössze arra maradt ideje, hogy a falhoz lapuljanak, s az összevissza léptek máris odaértek hozzájuk: ketten is elszaladtak előttük, teljes sebességgel, alig valami kis távolságra egymástól. Mintha óriási vihar törte volna diribdarabra az üres épület éjféli csendjét. A két személy, üldözött és üldözője, egyszerűen átrohantak rajtuk, ahogy csak álltak ott; egy-egy dobbanás jelezte, hogy előbb az első, majd a második is megérkezett a lenti lépcsőforduló deszkáira. Csakhogy Shorthouse-ék egyáltalán semmit sem láttak – sem kezet, sem kart, sem arcot, de még egy lobogó ruhadarabot sem. Másodszorra is szünet következett. Aztán az első személy, a kisebbik kettejük közül (nyilvánvalóan az üldözött) bizonytalan léptekkel beszaladt pont abba a kis szobába, ahonnan Shorthouse és a nagynénje épp az előbb léptek ki. A nagyobbik pedig utána. Dobogás, lihegés, elfojtott kiabálás zaja ért el hozzájuk; majd egyetlen lépés a lépcsőfordulóban – egyetlen valaki nehéz lépte. Fél percig halotti csend honolt mindenen, majd suhanó hangot hallottak a levegőben: végül tompa, reccsenő robajt a ház mélységeiből, alattuk a lenti előszoba kőpadlóján. Utána teljes csend uralkodott. Nem mozdult semmi. A gyertya lángja mozdulatlan, s egész idő alatt ilyen is maradt: a levegőt nem kavarta meg semmilyen mozgás. A félelem okozta bénultságból magához térve Julia néni kapkodva indult lefelé a lépcsőn, társát meg sem várta; csendben, magában sírt, s mikor Shorthouse átölelte, és félig a karjába véve vitte tovább, érezte, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Aztán bement a kis szobába, felkapta a földről a köpenyét, és karjukat összefűzve, nagyon lassú léptekkel, egyetlen szó, egyetlen hátravetett pillantás nélkül lementek az előszobába vezető lépcsőn. Az előszobában sem láttak semmit, de egész úton lefelé tudatában voltak, hogy valaki követi őket; minden egyes lépésüket – ha gyorsítottak, lemaradt kissé, mikor lassabban ereszkedtek lefelé, beérte őket. Egyetlen egyszer sem fordultak hátra, s minden lépcsőforduló után lehajtott fejjel folytatták az útjukat, nehogy valami rémületest lássanak a fenti lépcsőn, a nyomukban. Shorthouse remegő kézzel nyitotta ki a bejárati ajtót; kiléptek rajta a holdfénybe, s mélyen beszívták a tengerről érkező hűvös éji levegőt. NAGY GERGELY FORDÍTÁSA

8/8. oldal

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Elhagyott ház, Az

Recommend Documents