Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Ásatás, Az

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu

Ásatás, Az Eredeti cím: Disinterment, The Szerző: Howard Phillips Lovecraft–Duane W. Rimel • Év: 1935

Hirtelen riadtam fel szörnyű álmomból, s vadul tekintettem körbe. Barátom dolgozószobájának magas, ívelt mennyezetét és keskeny, foltos ablakait pillantottam meg. Nyugtalanító érzések lettek úrrá rajtam, és tudtam, hogy Andrews összes reménye és elképzelése valóra vált. Egy hatalmas ágyban feküdtem hanyatt, s a mellettem emelkedő oszlopokat szédítő perspektívából szemléltem. Rövid idő múlva megszoktam a hatalmas polcok látványát, melyek roskadásig voltak rakva korunk és a régmúlt könyveivel. Az omladozó, ősi nemesi udvarház egyik félreeső szegletében volt ez a szoba, s ez a könyvespolc is, ahová helyét oly sok évvel ezelőtt kijelölték. A fal melletti asztalon hatalmas, díszes gyertyatartó állt, mely a korai mesteremberek fantáziáját és tudását dicséri, szükség is volt rá, mert a keskeny ablakokon a szokásos könnyű függönyöket vastag, fekete drapériákra cserélték, melyek igen kevés napsugarat engedtek át. Így a szobát csak gyenge, kísérteties, pislákoló fény uralta. Most azokat a korábbi eseményeket és körülményeket idézem fel, melyek ebbe a valóságos középkori erődítménybe kényszerítettek vissza, s zártak el a külvilág elől. Igen kellemetlen emlékek, mindig elborzadok, ha visszaemlékezem rájuk: életem – ahogy ezt mindenki feltételezi – utolsó emléke az volt, amikor e díványra lefeküdtem. Elmém lázasan dolgozik azoknak a rettenetes körülményeknek felidézésével, melyek választás elé állítottak – választhattam a szörnyű, lassú, biztos halál, vagy a tetszhalál között. Tetszhalál, melyből később felébredhetek egy oly módszer és lehetőség által, melyet egyedül egykori bajtársam – és barátom ismer, Marshall Andrews. Az események egy évig tartó keleti felfedezőutam befejeztével kezdődtek, a kiteljesedő rettenet, az a tény, hogy külföldi tartózkodásom alatt valamiféleképp leprával fertőződtem meg. Tudtam, hogy a sírgödör és a temetés gondolatával barátkoznom kell, hisz bátyám nagyon súlyos sebeket szerzett a Fülöp-szigeteken. Arra viszont nem gondoltam, hogy az én sorsom is hasonlóképp folytatódik. Maga Andrews fedezte fel bennem a betegség csíráját, s oly sokáig titkolta előlem, ameddig csak lehetett, de végül csak fel kellett tárnia előttem a nyomasztó igazságot. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszavonultam a nyilvánosság elől, régi lakhelyünkre utaztam, Hampden egyik omladozó negyedébe, melynek dohos csarnokait, furcsán ívelt kapualjait soha többé nem léptem át. Rettenetes élet volt, egy sárga árnyék követett állandóan, s bár mindvégig töretlen volt barátom hite gyógyulásomban, közvetlen kapcsolata soha nem volt e rettenetes csapással, s gyakorlata a kezelésében, mégis minden megtett, hogy életemet a legkényelmesebbé s a körülményekhez képest a legkellemesebbé tegye. Ő, mint sebész és gyakorló orvos finomítás nélkül beszélt baljós állapotomról, majd gondoskodott róla, hogy a hatóságok hajóutamról és betegségemről ne szerezhessenek tudomást. Közel egy év telt el visszavonulásom óta, amikor – augusztus végén – Andrews egy nyugat-indiai utazásra szánta el magát – az ősi gyógyászati módszerek tanulmányozására, ahogy ő mondta. Gondomat az öreg Simes viselte, a ház mindenese. Eddig a betegség semmiféle külső jele nem fejlődött ki, s kollégám távollétében a teljes magány előnyeit élveztem. Bőven volt időm végigtanulmányozni mindazokat a köteteket, melyeket Andrews húszéves sebészeti pályafutása alatt összegyűjtött, s melyek – legalábbis részben – segítették hozzá ahhoz a hírnévhez, mely környékünkön a legmagasabb megbecsülést szerezte neki. Munkásságának kicsiny sötét foltját pedig nem sokan ismerték. A kötetek egy része ugyanis alig kapcsolódik a modern orvostudományhoz, tanulmányozásuk esetenként erős fantáziát és lelkierőt igényel: tanulmányok és publikálatlan cikkek szörnyű operációk kísérleteiről, állatok és emberhez hasonlatos lények megfiatalításának és szervátültetéseinek részletes leírásai, agyátültetési kísérletek ismertetői, és más, a hagyományos orvosi gyakorlat számára tiltott kísérletek és elméletek hosszú sora. Ezentúl feltűnt, hogy Andrews több helyen is említ valami titokzatos gyógyszert is, pár kötetet végiglapozva kiderítettem, hogy meglehetős gyakorlatot szerzett a kémia terén is, miközben a sebészet számára alkalmazható új szerek felfedezésén és összeállításán munkálkodott. Utólag úgy tűnik nekem, hogy ezek a korábbi tanulmányok és gyakorlatok pokoli módon segítették további munkájában. Andrews tovább maradt távol, mint vártam, csak november elejére ért vissza, a tervezett

1/6. oldal


időpontnál négy hónappal később. Aggódva figyeltem, az elmúlt időszakban történt-e állapotomban olyan változás, ami föltűnik neki. Elértem egy ponthoz, amikor már én kerestem a teljes magányt, hogy zavartalanul folytathassam e rettentő könyvtárban kutakodásomat. De korábbi aggodalmaim semmik voltak azokhoz képest, melyeket Andrews új terveinek felvázolása ébresztett bennem, nevezetesen, hogy egy olyan különleges szer segítségével próbál rajtam segíteni, melyet Haitin egy bennszülött „orvos” bocsátott a rendelkezésére. Mikor tervét előadta, megriadtam, ám ebben a kétségbeesett állapotban az ember minden szalmaszálat megragad. Valójában, többször is kívántam, hogy jöjjön már a feledés homálya, hozza akár revolvergolyó, vagy zúzódjak össze a közeli sziklaszakadékban. Érkezését követő napon, abban a félreeső, homályos dolgozószobában körvonalazódott előttem az egész hátborzongató terv. Haitin szerzett egy olyan, ismeretlen szert, melyet a későbbiekben alkalmazni akar, egy szert, mely olyan mély, álomszerű állapotot idéz elő, mely megtévesztően adja vissza a halál körülményeit izomműködés, légzés, és szívműködés károsodása nélkül, teljes nyugalmi állapotot, kómát produkál. Andrews azt állította, hogy számtalan alkalommal látta a szert hatni, bennszülött kísérletek során. Némelyikük napokig volt abban a mélyálomban, mely annyira halálszerű, mint a halál maga. Ez a szer az aktív életfunkciókat oly mértékben függeszti fel, hogy még a legnagyobb gyakorlattal bíró orvosokat, szakembereket is megtéveszti. Andrews, ő maga, mint az idevonatkozó valamennyi törvény ismerője, állítja, hogy e szer hatása alatt álló bármely személyről fenntartási nélkül állít ki hivatalos halotti bizonyítványt a legtapasztaltabb halottkém is. Kijelentette, hogy túl azon, hogy a test külsőleg teljesen hullaszerű, a szer hatásának elmúltával semmiféle maradó hatást nem talált az esetek során egyszer sem. Egy ideig értetlenül álltam, de amikor felfogtam szavai értelmét, rosszul lettem, remegtem és hányinger fogott el. Másfelől viszont megkönnyebbültem, hogy körvonalazódik előttem a menekülés útja, legalábbis részlegesen mentesülhetek az átok alól. Létezik kiút a száműzetésből, melybe korunk társadalmi normái taszítanak, s létezik kiút a szégyenteljes, lassú és kegyetlen halál elől is, melyet pedig betegségem tartogat számomra. Röviden a terv az volt, hogy Andrews bead nekem egy jókora adagot ebből a szerből, értesíti a hatóságot, és hamarosan halottá nyilváníttat. Majd megszervezi a temetésemet is, amilyen gyorsan csak lehetséges. Biztosított róla, hogy a felületes vizsgálat át fog siklani mindazon jelek fölött, melyek a rettenetes betegség kezdeti jeleire utalnak, az igazság nem fog kiderülni. Az elmúlt tizenöt hónapban csak kevéssé haladott előre a kór, kifejlődéséhez hét év kell. Később, mondta, jöhet a feltámadásom. A családi temetőben – örökölt birtokom határán, s Andrews udvarházától is mindössze negyedmérföldnyire – lezajló szertartás után jöhet a következő lépés. Amikor a gyászoló tömeg a temetőt elhagyja és a vidék lakói halálomat tudomásul veszik, meg fogja nyitni a síremléket, s saját házába szállít, ahol titokban és csendben élhetek, s gyógyulhatok, kalandom által pedig semmi módon nem rosszabbodik sorsom. Rettenetesnek és merésznek tűnt az elém vázolt terv, de ez biztosította egyedül számomra a reményt, elfogadtam hát ajánlatát, de számtalan kétség merült fel bennem. Mi történik, ha kevésnek bizonyul a szer hatása, és még a lezárt koporsóba térek magamhoz? Mi történik, ha a halottkém mégis felfedezi ezt a borzasztó trükköt, és temettetésem kudarcba fullad? Ilyen és ehhez hasonló kételyek támadtak bennem a kísérlet előtt. Talán mégis a halált kellene választanom, rettegtem, hogy rontásba visz a sárga kór, s folyamatosan rettegtem, ahogy éreztem a fekete szárnyak állandó jelenlétét felettem. Szerencsére megkímélt a sors és állapotom, hogy láthassam saját temetésemet és a halotti szertartást. Úgy történt, ahogy Andrews tervezte, a Haiti-méreg hatására kómába estem, alapos éjsötét álomba. A szobámban feküdtem, s Andrews elmondta a halottkémnek, hogy bizony már korábban is sokat panaszkodtam a szívemre, mely végül is felmondta a szolgálatot. Természetesen nem volt balzsamozás – Andrews felügyelte az egész procedúrát – s a harmadik nap délután a legmélyebb titoktartás mellett tehetetlen testemet Andrews szállította a megbeszélt helyre. Jó fizikuma garantálta, hogy ne okozzon gondot szállításom. Az öreg Simes, titoktartást esküdött, és segített Andrews-nak e hátborzongató munkában. Egy héttel később már ágyamban fekhettem. Még tartott a szer hatása, egyelőre bénultan feküdtem, s fejemet is alig tudtam mozgatni. Érzékeim tökéletesen működtek, ám egy újabb hétnek kellett eltelnie, míg étvágyam is visszajött, s normális mennyiségben tudtam táplálkozni. Andrews elmagyarázta, hogy szervezetem csak fokozatosan nyeri vissza működőképességét, ám a lepra jelenléte a testemben jelentősen ki fogja tolni felgyógyulásom idejét. Úgy tűnt nagyon érdekli őt állapotom változása, a fellépő tünetek, és állandóan érdeklődött arról, hogy érzem magam gyógyuló testemben. Hosszú idő telt el, míg testem valamennyi részét újra uralni tudtam, s legtovább legyengült 2/6. oldal


végtagjaimban s törzsemben tartott a bénulás. Testem normális reakciói jóval hamarabb helyreálltak. Érzéketlen törzsemen fekve idegenül éreztem magam, mintha állandóan érzéstelenítővel nyomnák tele a gerincemet. Értetlenül álltam ezzel a megmagyarázhatatlan érzéssel szemben, hiszen fejem és nyakam könnyedén tudtam mozgatni, se fejfájásra se más jellegű zavarra nem panaszkodhattam. Andrews ezt azzal magyarázta, hogy először testem felső fele „tért magához”, s a szer a test többi részében tovább hatott, teljes bénulásomra azonban ő sem számított, s habár állapotom kissé aggasztotta, érdeklődésének középpontjában már a kezdetektől reflexeim és idegi reakcióim álltak. Beszélgetéseink során gyakran figyeltem fel tekintetében arra a furcsa villanásra, ahogy a díványról rámpillantott, a diadal csillogására, az öröm villanására, melyet furcsamód hangosan soha nem nyilvánított ki, mégis látszott rajta, boldog, hogy megmenekültem a halál markából. S habár a legrettenetesebb eseményeken túljutottam, még sok fárasztó és unalmas nap áll előttem, míg valamennyi végtagom tökéletesen engedelmeskedik majd parancsaimnak. Ám én fel akartam állni és elkezdeni a járást a szobában, ő visszatartott engem, mondván hogy ráérek, hosszú idő fog még eltelni, míg más emberek társaságát élvezhetem. A szavait nem értettem, bármilyen mély benyomást gyakorolt is rám, szörnyű jelentésüket csak hosszú hetek múlva értettem meg. Az ágyban végbement rémítő ostrom során Andrews és én némileg eltávolodtunk egymástól. Nem annyira barátként bánt már velem, inkább eszköz ügyes és mohó ujjai között. Megszállottságában váratlan jegyeket fedeztem fel – alantas és kegyetlen jelleget öltött viselkedése – például, hogy milyen megalázó, galád módon bánt Simes-sal, mellyel engem is a szívem legmélyéig megbántott. Gyakran akart nekem bemutatni laboratóriumában élő állatokon kísérleteket – melyeket különös kegyetlenséggel hajtott végre. Élő állatokon, a titkos terveihez végrehajtandó mirigy- és izomtranszplantációihoz mindig tartott nyulakat és tengerimalacokat. Fokozott kíváncsisággal alkalmazta az újonnan felfedezett altatófolyadékot életfunkciókat felfüggesztő kísérletei során. De ezek csekélységek azokhoz a dolgokhoz képest, melyeket véletlenül tudtam meg Simes elejtett szavaiból. Nem voltam biztos abban, hogy az öreg szolga mindent ismer, de bizonyára sok mindenről tudomása van, hiszen állandó társa volt mindkettőnknek, Andrews-nak és jómagamnak. Az idő múlásával, egy lassú de szilárd meggyőződés költözött nyomorék testembe, és a jelek arra utaltak, hogy Andrews-t állapotom példátlan fanatizmussal vizsgálja és elemzi. Már tisztán látszott, hogy baráti érzései kihunytak hideg analitikával fordul felém, pulzusomat és szívverésemet a szokásosnál buzgóbban vizsgálja. Néha, a vizsgálat lázában, feltűnt remegő keze – ami bizony szokatlan egy gyakorlott sebésztől – de feltűnt a vizsgálat hanyag módja is. Nem tudtam egy pillantást sem vetni testemre, de az érintés helyéből éreztem, hogy testemnek tömege és súlya van, ahogy az korábban oly ügyetlennek és ismeretlennek tűnt. Fokozatosan újra használni tudtam kezeimet és lábaimat, a bénulás fagya lassan felengedett, ám egy új, rettenetes érzés kerített hatalmába, idegennek éreztem magam saját testemben. Kezeim nehézkesen hajtották végre elmém utasításait, és minden mozdulatom sutára sikeredett, valami ideges remegéssel párosulva. Kezeim tehát esetlenek maradtak, és az idő haladtával ehhez kénytelen-kelletlen hozzá is szoktam. Úgy gondoltam, hogy a bennem eluralkodó fertőzésnek tulajdonítható ez a jelenség. Észrevétlenül kezdődött, a korai tünetek nem utaltak erre (bátyám esete egészen másképp kezdődött), lehetőségem pedig nem volt megítélni helyzetemet; mióta Andrews kerülte a témát, én pedig jobbnak tartottam, ha nem szólok neki tapasztalataimról. Egy nap megkérdeztem Andrews-t – már hosszabb ideje nem tekintettem a barátomnak – megpróbálhatok-e felkelni és felülni az ágyban. Először határozottan tiltakozott, majd később, megfelelően betakarózva és vigyázva, hogy ne érjen hideg levegő, beleegyezett. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindig kellemes hőmérséklet volt a szobában, ilyen jellegű panasz idáig fel sem merült bennem. Most, amikor a késő ősz lassan télbe fordult, a szobámat mindig megfelelően felfűtötték. Egy csípős hideg éjszaka, amikor kipillantottam az ablakon, nyomasztó égboltot pillantottam meg, melyből észleltem az évszak és időjárás változását, a szoba elhanyagolt falán ugyanis nem volt semmiféle naptár, melyből a múló időre következtethettem volna. Az ágyban szinte teljesen elvesztettem időérzékemet. Simes nagylelkű segítsége enyhített kellemetlen helyzetemen, könnyebben tudtam ülni az ágyon, Andrews hidegen szemlélte kínlódásomat a laboratórium ajtajából. Aprócska sikerem lassú mosolyt csalt arcára, majd megfordult és eltűnt a sötétlő ajtónyílásban. Hangulata semmivel sem javított állapotomon. A korábban pontos és következetes Simes most már gyakran késett, elhanyagolta velem kapcsolatos feladatait, néha órákra egyedül hagyott. Egykori barátaimtól egyre inkább eltávolodtam, s helyzetem egyre romlott. Úgy tűnt kezeim és lábaim a takaró alatt alig voltak képesek követni elmém utasításait, és el kellett fogadnom, hogy a folyamatos mozgáshoz még igen hosszú időnek kell eltelnie. Ujjaim siralmasan esetlenül mozogtak, 3/6. oldal


számomra teljesen ismeretlen érzést keltett, amikor megérintettem velük valamit, furcsálltam a dolgot és teljesen lehangolt, hogy együtt kell élnem betegségemmel, melyet még ez a rettenetes ügyetlenség is súlyosbít. Egyik este gyógyulásom során, rémítő álmok kezdtek gyötörni. Nemcsak éjszaka, de napközben is kínoztak. Ébredésem során iszonyatosan ordítottam, rettenetes rémekkel szálltam szembe, melyekről elgondolni sem mertem, hogy éber állapotban is megjelenhetnek. Ezek a víziók főleg hátborzongató dolgokat tartalmaztak, éjszakai temetőket, lopakodó hullákat, elveszett lelkeket a vakító fények és árnyékok örvényében kavarogva. E rettenetes, valósághű látomások szörnyen felkavartak, úgy tűnt valami belső befolyás indukálta a nyughatatlan halottak holdfényes sírköveinek és végtelen katakombáinak e hátborzongató vízióit. Nem ismertem fel e helyszíneket, a hét végéig szinte végig őrjöngtem ezektől az utálatos gondolatoktól, melyek úgy tűntek, mintha tudatom mélyéről tolultak volna fel. Abban az időben lassan tervezgettem, mi módon gyűjthetnék erőt és kerestem a menekülés módját ebből az élő pokolból, melybe belekényszerítettek. Andrews egyre ritkábban és ritkábban látogatott meg, bár látszólag nagy erőfeszítéseket tett szabályos izomműködésem helyreállításában és gyógyulásom felgyorsításában. Egyre jobban meggyőződtem arról, hogy laboratóriumában kegyetlen és gonosz események folynak, az ajtón keresztül hatoló, sokkoló állati vinnyogás és sírás undorítóan borzolta egyébként is gyenge idegrendszeremet. Fokozatosan tárultak fel előttem azok a jelek, melyekből arra következtethettem, hogy száműzetésem és megmentésem nem baráti és embertársi cselekedet volt, hanem saját átkozott céljainak érdekében végezte ezeket a kárhozott kísérleteket. Az egykor figyelmes Simes is egyre jobban és jobban hanyagolt, meg voltam győződve róla, hogy már az öreg szolga is az ördöggel cimborál. Andrews már régóta nem barátként, hanem mint a kísérletének tárgyaként kezel engem, ahogy ravasz tekintettel állt és bámult rám a keskeny ajtónyílásban, miközben ujjai között szikéjét forgatta. Korábban egyetlen embert sem láttam még ily gyökeresen megváltozni. Eredetileg jóképű, férfias, markáns arcélét most sűrű körszakáll határozta meg, és szemei csillogásából, mintha valami sátáni lélek nézett volna vissza. Hideg, számító tekintetétől végigfutott az ember hátán a hideg, megborzongtam az iszonyattól, és kiérezhettem ebből a tekintetből, hogy a továbbiakban már csak magamra számíthatok. Időérzékemet már teljesen elveszítettem e taszító álom-folyam hatására, összefolytak a nappalok és éjszakák, nem tudtam már követni az idő múlását. A függönyök gyakran már nap közben is be voltak húzva, s a szobában csak az asztali gyertyatartó halovány viaszfénye uralkodott. Az eleven rettenet és látomások rémálmai környékeztek, mégis úgy tűnt, fokozatosan visszanyerem erőmet. Mindig gondosan válaszoltam Andrews kérdéseire, melyek reakcióim és végtagjaim állapotára vonatkoztak, ám a testembe fokozatosan visszatérő furcsa erőről hallgattam, de számoltam azzal, hogy vészhelyzetben erősödő szervezetem fog megmenteni. Végül, egy hideg éjszaka, mikor a gyertyák elaludtak, s a holdfény a sötét függönyökön keresztül sápadtan világított rá ágyamra, elszántam magam, hogy felkelek és végrehajtom, amit már régóta terveztem. Foglyul ejtőim várhatóan több órán keresztül nem is fognak felém nézni, biztos voltam benne, hogy mindketten szomszédos szobáikban alszanak. Roppant gondosan és óvatosan mozdultam meg, lassan felültem és óvatosan kúsztam ágyamból, le a padlóra. Hirtelen pillanatnyi szédülés fogott el, s testemet elöntötte a gyengeség hulláma. Végül azonban erőm visszatért, s megragadtam az ágy lábát, majd hosszú hónapok óta először álltam fel. Fokozatosan futott át rajtam ez az új erő, s felvettem azt a sötét köntöst, amelyet az ágy melletti széken találtam. Egészen hosszú volt, teljesen eltakarta hálóruhámat. Újra rám tört az az érzés, melyet az ágyban oly gyakran tapasztaltam, végtagjaim nehezen mozogtak, s idegenszerűnek tűntek. De sietnem kellett, annyira amennyire erőmből tellett. Utoljára még elővigyázatosan, lábamat régi cipőimbe csúsztattam, megesküdtem volna, hogy sajátom, ám mégis furcsamód lötyögött lábaimon, úgy hogy arra gondoltam, az öreg Simes cipőit találtam meg. Mivel nem láttam más nehéz tárgyat, az asztalról a hatalmas gyertyatartót kaptam fel, megcsillant rajta a holdfény, ahogy rendkívül óvatosan a laboratórium ajtaja felé araszoltam vele. Első lépéseimet imbolyogva, nehézségek árán tettem meg, s a félhomályban képtelen voltam megfelelő gyorsasággal haladni. Amikor elértem a küszöböt, megpillantottam egykori barátomat, aki egy nagy kárpitozott székben ült, mellette egy laborállvány, különféle lombikokkal és üvegekkel. Az asztalnak támaszkodott és kifelé nézett a nagy ablakon, valamiféle részeg, önelégült mosollyal arcán. Egy nyitott könyv feküdt előtte – egy könyv azok közül a rettenetes kötetek közül, melyeket volt szerencsém megismerni. Egy hosszú pillanatig vártam, majd mielőtt észrevett volna, előreléptem, s nehéz fegyveremmel lecsaptam védtelen fejére. A tompa csattanást a fröccsenő vér követte, s a gonosz test betört 4/6. oldal


koponyával csuklott össze a padlón. Nem éreztem bűnbánatot, már régen nem viselkedett emberi módon. Átkozott sebészi tevékenységének rettenetes bizonyítékai a szobában szerteszét szóródtak, különféle befejezett vagy félkész kísérletek tárgyai, úgy éreztem elég bizonyítékot találtam ahhoz, hogy lelkiismeretemet megnyugtathassam. Andrews túl távolra sodródott, elveszett sötét üzelmeinek világában – melyekről én most undorító bizonyosságot szereztem –, úgy hogy kötelességem volt ezeknek véget vetni. Rádöbbentem, hogy Simes-sel nem lesz ilyen könnyű dolgom, hiszen Andrews esetében a jó szerencse mellettem volt. Mikor végül csekély zajt csapva kinyitottam a cselédszoba ajtaját, tudtam, hogy minden erőmre szükség lesz ahhoz, hogy, befejezzem, amit a teremtő elvár tőlem. Az öregember szobája a legtávolabbi, sötét zugban volt, az épület északi oldalán, de a sötétben is megláthatta árnyékomat, ahogy közeledtem. Rekedten felüvöltött, ám én már a küszöbről megcéloztam a gyertyatartóval. Valami lágyat találtam el, puffanó hang hallatszott a sötétben, de az ordítás folytatódott. Ettől kezdve az események ködösen keveredtek össze számomra, de arra emlékszem, hogy dulakodtunk, fojtogatni kezdtem és az erő egyre jobban fogyott és fogyott belőle. Rettenetes dolgokat makogott a gazdáról, mielőtt kezet emeltem rá, és sírt és könyörgött kegyelemért miközben ujjaim megragadták. De nem kegyelmeztem, abban az őrült pillanatban Andrews-sal azonosítottam az öreget, s végül ő is úgy végezte... A sötét kamrából visszavonulóban, nekimentem a lépcsőház ajtajának, kitártam magam előtt és valahogy négykézlábra ereszkedtem. Nem világított lámpa, egyedül a hold mutatott utat a nappali keskeny ablakain beszűrődve. De őrült utam a hideg, nyirkos kőlapokon araszolva rettentő energiát vett ki belőlem, elfáradtam, s a bejárati ajtóig csak nagy sokára jutottam el motoszkálva, csúszvamászva a minden beborító sötétségben. Az ezt követő időszakból csak homályos emlékeim és visszatérő foltok maradtak, miközben a magas, ősrégi folyosón haladtam, az egykor ismerős és barátságos árnyékok most ellenségesen és felismerhetetlenül magasodtak fölém, lebotorkáltam a kopott csigalépcsőn valamiféle dermedt, suta mozdulatok segítségével, melyeket más okozott, nem a rémület. Egy pillanatra megpihentem az óriási udvarház árnyékában, majd végigfutott tekintetem az ezüstös hold vágta fényösvényen, mely ősapáim házáig világította az utat. Mindössze negyedmérföldnyire emelkedett a félhomályban, de most számomra hosszú útnak ígérkezett, s keresztbe, a legrövidebb úton, a réten át indultam. Megragadtam egy száraz botot, s mint egy sétapálcával felszerelkezve vágtam neki az erőt próbáló útnak. Előttem csak pár karó látszott a hold fényében azon a mezőn, melynek túlvégén az a kúria magasodott, melyben tiszteletre méltó őseim éltek és haltak. Tornyai ott magasodtak a pislákoló fényben, a hegy oldalát fekete árnyék borította, melyet mozogni és hullámozni véltem, mintha valami ismeretlen anyag fortyogna a légben. Ott állt fél évszázados örökségem, melyet sok évvel ezelőtt azért hagytam magára, hogy a fanatikus Andrews-sal folytassam életemet. Üresen ált ott, azon a kárhozott éjszakán, s én remélem hogy ez mindig így marad. Másféle hangulatban értem el az ősi helyet, habár utam második felére egyáltalán nem emlékeszem. Elég volt elhaladnom családunk temetőjének közelében, azokon a moha-borította omladozó köveken, s én egész utamat feledni kívántam. Ahogy elértem a holdfény ösvényét a régi meghittség – mely abnormális létem során olyannyira elkerült – visszatért gyötörni engem egy egészen váratlan módon. A síremlékem bejáratát kiszabadítva az otthon meghitt varázsa nőttön nőtt bennem, ám az idegenszerűség és testetlen lét borzasztó érzéseinek oly hullámai is kísérték, melyeket már oly jól ismertem. Elégedett voltam tehát, s ahogy a vég közeledett, de nem álltam meg érzelmeimet elemezni, amikor állapotom még borzasztóbb volta tudatosult bennem. Saját síromat könnyedén megtaláltam, a fű még alig kezdett kibújni a gyeptéglák darabjai közül. Lázas sietséggel, puszta kézzel estem neki a halmocskának, úgy kapartam a nedves földet, az egykori gödör fölött, eltávolítva, szétszórva füvet, gyökereket. Hogy meddig ástam kutyamódra a salétromos talajt, míg ujjaim a koporsó fedelét el nem érték, megmondani sohasem tudom, ám az izzadság ömlött testemről, beszakadt körmeim alól pedig szivárgott a vér. Végül az utolsó göröngyöt is felhajítottam, s reszkető kézzel mozdítottam meg a nehéz fedelet. Ujjaimmal benyúltam a résbe és felkészültem a fedél felemelésére, amikor büdös és émelyítő bűz támadta meg az orromat. Elborzadva egyenesedtem fel. Milyen idióta cserélte el a sírkövet, amiért tévedésből más test nyugalmát zavartam meg? Ezt a borzasztó bűzt nem lehet félreismerni. Fokozatosan fogott el az a kegyetlen bizonytalanság és felkúsztam az üreg oldalán. Egy újabb pillantást vetettem a nemrég készült fejfára, s ez elég is volt. Ez valóban az én saját sírom volt, de miféle bolond ember temette bele ezt a másik holttestet? Egyszerre csak egy rettenetes gondolat villant át az agyamon. A szag, rothadó jellege ellenére, ismerősnek tűnt – valahogy iszonyúan ismerősnek... Még nem adtam hitelt érzékeimnek egy ilyen ötlethez. Tántorogtam és káromkodtam, éreztem fekete ürességbe még egyszer, és segítségül 5/6. oldal


kapkodva gyufát gyújtottam, s emeltem a teljesen nyitott koporsó fölé. Akkor a fény elaludt, mintha egy rosszindulatú kéz oltotta volna el, és én őrjöngve kúsztam kifelé ebből az elátkozott gödörből, dermedten az utálattól és a rettenettől. Mikor visszanyertem öntudatomat, saját birtokomon feküdtem a ház bejárata előtt, ahova a temetőtől kúsztam, arról az utálatos találkozóról. Észleltem a pirkadat fényében a kilincset a kezem ügyében, erőtlenül próbáltam feltápászkodni, s kinyitni magam előtt a régi bejárati kaput. Beléptem arra a helyre, melyre – biztosan tudom – több mint tíz éve nem lépett ember. Egyfajta láz pusztította amúgy is legyengült testemet, állni is alig voltam képes, de lassan csak végigmentem a dohos, homályos szobák, lépcsők során egészen a dolgozószobámig – melyet oly sok évvel korábban hagytam el. Amikor a nap már magasan áll, el fogok menni az ősi kúthoz, mely az öreg fűzfa alatt áll a temető mellett, és belevetem torz testemet. Más ember nem láthatja többé ezt az istenkáromló külsőt, melyben tovább élt lelkem, mint szabad lett volna. Nem tudhatom, mit mondanak majd azok az emberek, kik felfedezik feldúlt síromat, de ez már nem okoz nekem gondot, ha feledést találok azokra a dolgokra, melyeket azon az omladozó, mohalepte rettenetes helyen láttam. Most jöttem rá, miért voltak oly titkosak Andrews cselekedetei; miért volt oly démoni pillantása tetszhalálom után. Magának szánt engem a vitrinbe, mintaként az örök időknek – egy példány a sebészet dicsőségére, a tisztátlan boszorkányság mestermunkája... az egyedülállóan romlott művész mintapéldánya. Hol járt Andrews és mit szerzett, amíg én átkozott, romló birtokán feküdtem, talán soha nem fogom megtudni; de jobban tartok Haiti-ből hozott pokoli gyógyszerétől. Legvégül pedig ezek a hosszú, szőrös kezek és iszonyúan rövid lábak, melyek oly idegenek számomra... idegen minden természetes és épelméjű emberi törvény számára. A gondolat, hogy én e testben gyötrődöm továbbra is, ez az újabb pokol... Most már csak egy kívánságom van; amit minden ember kíván, Isten áldását kértem kegyeletteljes halálomhoz; amit ott kívántam az ősi temető földjén állva abban a kárhozott percben, amikor a koporsó fedelét felemelve megpillantottam saját összeaszott, korhadó, lefejezett testemet. VITÁLIS IMRE FORDÍTÁSA

6/6. oldal

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu. Ásatás, Az

Recommend Documents