MAGMí SZEMLE SZERKESZTIBAKTHA DENES III. É V F O L Y A M
1943 SZEPTEMBER
MAGYAR Z E N E I S Z E M L E M eg jelen ik m in d e n h ó e lse jé n . III. é v fo ly a m . 9 . sz .
TARTALO M : Ifj. Veress Endre: Új szöveget Erkel Ferenc operáinak!.............................
...
201
Szelényi István: Újrafelvétel a Nietzsche contra Wagner perben?
...
205
Weber István: Énekeljünk szépen!
...
210
................................................................
Linder László: Az iskola és a népdal
........................................................
...
213
Könyvszemle
.................................................................................
............
...
215
Folyóiratszemle
..................................................................................................
...
216
Az
1942. októberi szám kiadóhivatalunkban kifogyott. E
szám ot kiadóhivatalunk
(Budapest, II., Vér.mezö-út 14) példányonként 1.50 pengős áron bárm ikor visszaváltja.
A M AGYAR Z E N E I S Z E M L E előfizetési dija egy évre 10 pengő, félévre (6 szám) 5 pengő. Egyes szám ára 1.50 pengő. Előfizetésre jelentkezés legalább egy félévi előfizetés dijának (5 pengő) az 5758. sz. postatakarékpénztári csekkszámlára való befizetésével tör ténik.
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, II., Vérmező-út 14, (levélcím). Postatakarékpénztári csekkszámla száma: 5758.
18.7S0.
..É le t ”
Írod .
és
N yom da R t. B u d ap e st, X I., H orthy M .-ú t 15. — Ig a z g a tó : L aiszk y Jenő.
Új szö v eg et E rk e l F e r e n c o p e rá in a k ! A X IX . század magyar zeneéletének két főegyénisége Liszt Ferenc és Erkel Ferenc volt. Működésük ideje ugyan egybeeső, de jellegében erősen eltérő. Liszt nyugateurópai stílusban írt, élete nagyrészét idegenben töl tötte s elsősorban mint zongoraművész és műveinek előadója, tanította a magyar név tiszteletére a külföldet. .Vele ellentétben Erkel alig mozdult ki hazulról, nemzeti stílusban írt s mint karmester és operaszerző, szerzett el évülhetetlen érdemet. Századunk elejének tévelygő zeneesztétikai érzéke e két nagy mesterünket elejtette. Ismerjük e korszak hírhedt ítéletét Verdi ről is: verklizfenésznek tartotta. Valójában most, a legutóbbi évtizedben kezd igazán felébredni mindhármuk iránt az érdeklődés és kezd tudatossá válni az a felismerés, hogy mellőzésükkel az egyetemes zenei művelődés mit vesztene. Erkel alkotómunkásságának gerince — akárcsak Verdié — operazene. Annyira gerince, hogy belőle maradéktalanul megítélhető zeneszerzői értéke. Tudjuk, hogy szívesen illetik Erkelt „a magyar Verdi" melléknévvel, holott nem szorult rá, hogy így jellemezzék nagyságát. Verdi 1813-ban, tehát három évvel később született s mire operái hazánkba eljutottak, Erkelj két főműve már készen volt: a Hunyadi László-t már játszották, a Bánk bán pedig vázlatban érlelődött. De különben is: olyan lángészt, mint az olaszok operafejedelme, nem lett volna szégyen követnie! De Erkel nem volt utánzó. Ha nem is találunk stílusában forradalmi újítást, eredetiségét mégsem vitathatjuk el tőle. Lobogó vágyat érzett a ma gyar nemzeti operastílus megteremtése iránt s ami tőle telt,, megtette. Zenéje, ha még nem is támaszkodik kimondottan népi elemre, helyesen eltalálja s megérezteti a később kivirágzó népi stílust és sokkal inkább magyar zene, mint cigányzene. Hogy magyar műzene mert lenni abban a korban, mely ben a magyarság millióinak egyetlen zenei tápláléka még csak a cigány volt, már magában véve kiváló érdem. Erkel nyolc, az „Erzsébet" alkalmi egyveleggel együtt kilenc operát írt. Mindegyik történelmünknek egy-egy fejezetét dolgozza fel, úgyhogy ha sorban végigjátszanák, küzdelmes, de dicsőséges múltúnk filmszerűen peregne le előttünk az operaszínpadon. Harminc éves korában, 1840-ben kezdte, megírván „Báthori Máriá“-t, mely a hazai zeneirodalomnak első, műfajilag dalműnek minősíthető alkotása. A Nemzeti Színház még abban az évben be is mutatta. Ettől kezdve negyvenöt éven át komponált operát s mind színre került; az utolsó, az 1885-ben, hetvenöt esztendős korában írt „István király" már az Operaház fényes palotájában, az önálló magyar dalszínház legelső újdonságaként. ■
202
Az Erkel bemutatók sorban így következtek:1 ÉV
C ÍM
Budapesti előadások száma 1937-ig Nemzeti Színház
Operaház
Vár* színház
Művelődés háza
1840-ben: Báthori Mária.......... . 32 1844-ben: Hunyadi László ....... 233 207 8 — 1861-ben: Bánk bán ....... 108 152 — 20 1862-ben: Sarolta ............. 10 1867-ben: Dózsa György . 10 1874-ben: Brankovics György... 10 12 4 1880-ban: Névtelen hősök.......... 6 1885-ben: István király ......... — 20 Azi Operaház játékrendjén csak kettő maradt meg, a Hunyadi László és a Bánk bán. Próbálkoztak ugyan 1930-ban az István király felújításával, de balsikerrel. Néhány előadás után e kettő kivételével az Erkel-operák ki estek a műsortárból. Ma már alig akadhatnánk olyan operalátogatóra, aki személyes emlékeként őrizné egyik vagy másik előadását. S még ezt a két főművét is hogyan játsszák? A Hunyadi László-t olyan jelenet-átcsoporto sítással, hogy nem lehet kottában követni, a Bánk bán-t pedig a szerepek önkényes hang-áthelyezésével. Annak, aki ma a Bánk bán-t erkeli hangfajokban akarja hallgatni, Kolozsvárra kell utaznia. A visszatért kolozsvári Nemzeti Színházban ugyanis — méltánylandó kegyelettel — eredeti formájában elevenítették fél a|z: operát. Az idők folyamán többször felvetődött már az Erkel-operakultusz fej lesztésének terve, a felújítás azonban (az egy István király-tói eltekintve) mindenkor elmaradt. Mi lehet az oka a jószándék •elapadásának, hiszen a többi mű zeneileg nem marad el a műsoron fennmaradt két főalkotás mögött? — Az ok kézenfekvő. Nem a zenében rejlik, hanem a szövegben. Erkel szövegkönyv-írói mint költők — éspedig főleg mint színpadi költők — erőtlenek, jelentéktelenek voltak. Örök kára operairodalmunknak, hogy Erkel lángelméje nem bontakozhatott ki teljes virágzásában a gyenge szö vegkönyvek miatt. És nemcsak a versezetek gyengék, hanem hangokra szedésük is, azaz: a prozódia. Ebből a szempontból Erkel nem elszigetelt jelenség. Nem talá lunk a mult Században egyetlen olyan magyar nyelvre költött dalt vagy operarészletet sem, melynek prozódiájában ne találnánk hibát. Az évezre des idegen hatások gyújtópontjában emésztődő magyarság hátramaradt zenei nyelvérzékében. Ugyanakkor, amikor költészetünk Arany Jánossal csúcspontjára érkezett, zenei szövegköltészetünk még gyermekkorát élte. Természetesen nekünk ez vigaszul nem szolgálhat; Erkelnek mentségül azon ban igen. Csak egy példát említek a X IX . század megőrzésre érdemes alko tásai közül, Aggházy Károly „Maritta, a korsós madonna" cimű nagyroman tikus operáját, mely igazán kitűnő színpadi cselekmény sikerült megzenésí tése. Fülsértő prozódiai hanyagsága miatt azonban szinte feltámaszthatatlan. Mikor hangversenyelőadás céljára Claudio szép áriáját kiemeltem belőle, csak úgy bírtam időállóvá tenni, hogy hol a ritmuson, hol a versen változ tattam. 1 Sebestyén Ede: Magyar operajátszás Budapesten, 61— 70. 1.
203
A prozódiai érzék fejletlensége, sajnos, majdnem napjainkig terjed. Csak a legutolsó évtizedben kezdenek zeneszerzőink (és zenei fordítóink!) törődni a szövegi- és zenei hangsúly egyezésével, valamint a S)Zótag- és hanghossz azonosságával. Kezdünk végre a prozódia iránt örvendetesen ér zékennyé válni! Egy emberöltővel ezelőtt még közönyösek voltunk iránta. Az Erkel születésének századik évfordulójára 1910-ben, Fabó Bertalan szer kesztésében megjelent díszes emlékkönyv bő tartalmában ez a gondolat még csak meg sem jelenik. Igaz, hogy magasztaló,, nem pedig kritikai célzatú kiadvány, de még ha ez is lenne, nyilván akkor sem vetődött volna fel benne. Hogy ma már legalább a zene hivatásos művelői közt csökkent ez az érzé ketlenség, abban a nemzet magyarabbá válásán kívül Kodály Zoltán ezirányú munkásságának van nagy érdeme. Nyíltan felállítom tehát a tételt: Erkel operái azért nem tarthatók fenn, mert rossz a prozódiájuk. Nem a zene avult el, nem azt kell korszerűsíteni, amint egyesek képzelik, hanem a szöveg. Mivel zenei- és nemzeti szempont ból megújhodásra 'várnak, nincs más megoldás, át kell költeni, korszerű ruhába kell öltöztetni szövegüket! A Hunyadi László-n Nádasdy Kálmán operai rendező már elvégezte ezit a feladatot; sürgősen végre kell hajtani a Bánk bán-on is, majd utána a többin. Ezen, de csakis ezen a módon érhet jük el azt, hogy Erkel operazenéje tetszhalálából feltámadjon! A megoldás tisztán csak a szöveg felfrissítésén múlik, mégpedig nem is annyira a ma már nem használatos fordulatok (félmult, archaikus szavak, stb.) kivetésén — mert hiszen a régies nyelv a tárgyak régies zamatát ízesebbé teszi — , mint inkább a korszerű prozódiai követelmények megvalósításán. Az Erkel-operák közül nyomtatásban csak a két főmű jelent meg, szélesebbkörű terjedés céljából német fordítással együtt. Kern Aurél fordította le a Hunyadi László-t és Somogyi Péter a Bánk bán-t. A fordítások oly kitű nőek, hogy a német operaszinpadok úgy, ahogy van, játszhatják, nem kell fáradozniok átköltéssel, mint nekünk, honfitársaknak, tulajdon földünkön. Az átköltés kérdése mind égetőbbé válik. Nem minden esetben lehet azon ban megtenni. Nem lehet például Petur bán „Keserű bordal“-áhan, amely Vörös marty költeménye, nem a szövegíró Egressy Bénié. Patinás szövege sérthe tetlen. De az énekritmus is az. S különben is a zene változatlan megtartása a célunk, ennek vetjük alá fáradozásunkat. A bordallal csupán annyit tehe tünk, hogy a refrént — melyet Erkel teljesen indokolatlanul kétnegyedbe tett — megtartjuk az alapütemben, négynegyedben s ezáltal a főhangsúlyokat felére csökkentve, a szövegi- és zenei hangsúly erős összeütközé seit számszerűleg felére szállítjuk le. Ebben az esetben, melyben vers és zene annyira más síkon haladnak, csak ennyit tehetünk. A sikerült prozódiájú német fordítás miatt idézem a refrén magyar és német szövegét ( a zenében hangsúlyos szótagokat kurzív szedéssel ki emelve): Gondold meg és igyál ö r ö k k é a világ sem áll Elosz/ik mint a buborék S marád mi volt a puszta lég S marad mi volt a puszta lég.
Such Trost und Műt im W ein In den Becher ertránk die Pein Nicht eiuig bleibt die W elt bestehn Ob wir auch nicht das EncT ersehn, Sie wird in Rauch und Staub vergehn.
204
A német szövegben egyetlen szótagot sem jelölhetnék meg, hangsúly eltolódás vagy. szótagmegayúlás (a magyarban: buborék) miatt. A magyar azonban semmi közösséget sem vállal ritmusával, mely önállóan kigondolt, szövegtől függetlenül élő ritmus. Ilyen sérthetetlen részlet, mint a Keserű bordal, van még, de csak elenyészően kis százalékban. Az esetek túlnyomó többségében a zenéhez al kalmazott szövegátköltéssel nem vétkezünk az eredetiség tiszteletben tartása ellen, hanem szolgálatot teszünk a műnek, meghosszabbítjuk élettartamát. Nem hiszem például, hogy ne lehetne segíteni a Hunyadi László második felvonásának „La Gnange” áriáján. Ez a leghatalmasabb Erkel ária. Ékít ményei vetekednek az Ej királynője szólamcifrázataival. Terjedelme is túl méretezett, akárcsak Mozart „Szöktetés‘‘-ének harmadik Ozmin áriája, Szerzőik ugyanis nem átlaghangokra szánták, hanem egy-egy. rendkívüli énekesnek: Erkel La Grange asszonynak, Mozart pedig Ludwig Fischernek. Ezért nem lehet rossz néven venni Szilágyi Erzsébet legjobb alakítójától sem, ha vagy a kis a-aisz alt fekvésű részeket énekeli oktávval feljebb vagy a háromvonalas c-cisz-e hangok helyett fogadja el a® alacsonyabb, könynyítő ossiákat. Mivel hangversenydobogón is gyakorta hallott bravurszám, szövegjavítása múlhatatlanul sürgős. Előadóinak egyéni javítgatása csak szükségmegoldás. Hogy a szövegátköltés nem megvalósíthatatlan, csak rengeteg időt és elmélyedést igénylő, igen nehéz (sokszor még a fordításnál is nehezebb) feladat, szemléltetem Hunyadi László második felvonásából az intrikus Gara nádor mélybaritonra írt nagyáriájával, melynek szövegét egyik rádiószerep lésem alkalmából dolgoztam át, mégpedig az adott ritmus teljeg meghagyá sával, csupán néhány szótag melizmatikus összevonásával. Ez azonban a ritmus lényegét nem érinti, az énekesnek pedig örömöt szezöz. Gara áriája operairodalmunk egyik legtündöklőbb remeke. Verdi leg érettebb számaival vetekedik. Szinte egyedülálló formai érdekesége, hogy drámai recitativoja az áriát nem megelőzi, hanem a háromszakaszos dal forma — középrészét alkotja! S amilyen értékes zeneileg, oly érdekes tar talmilag. Minden komoly előadóját bőségesen elgondolkoztathatja. Maga az opera a X V . század vérgőzös, hatalmi vetélkedéses, túlfűtött kazánhoz hasonló korának hű vetülete. Benne az egyik legjellegzetesebb Erkel-alak, Gara nádor. Ocsmány gazember, ki mérhetetlen hatalomvággyal sóyárog a magyar trón után s önző célja eléréséért képes feláldozni leánya boldogságát is. Ezt a rút intrikust jellemzi Erkel ritka erővel. Elsöprő lendületű ária, olyan nagyfeszültségű, mint a villamosáram. Nagy kár, hogy az operai elő adáson nem domborítják ki, csak úgy mellékesen éneklik, rsalrtu-m egyharmadára rövidítve. Én egész terjedelmében visszaállítottam és szövegét a cselekmény jobb megértetésére törekedve, átdolgoztam. Olyan szavakat adtam a nádor ajkára, melyek tébolyult jellemtelenségét még érthetőbben kihangsúlyozzák. Ehelyett például: „Midőn örömnapod virrad, Szűz kebliről pokolba sújtalak!" ezt mondatom vele: ,jA boldog frigybe közbelépek én, Pokolba sújtom nászi éjjelén!"
205
Zenei szempontból is jelentős a két szöveg közötti értékkülönbség: Í>jl ta
iVii - cicin ö - TÖm-ua. - p o d virrad. 7 Szfclrebli-Tffl 730-írű! - b a.sájtÁ Ia.ic! | fr ig y - be k ö z -b e - le’ peke’n , Pokolba silf - t 07n násai e’f- je -ié n ? Egressy Béni szövegéihez több okból kellett hozzányúlnom. Nádasdy ugyanis sok helyen változtatott a ritmuson, a húzásokat pedig átugrotta. Holott vétek-belőle elhagyni egyetlen hangot is. Nádasdy az első rész viszszatérésére új versszakat költött, én — híven az eredetihez — ismételtetem a)z első versszakot. Helyenként, például a középrészben, nehéz volt simulékonyan ráilleszteni az új szöveget a meglévő zenére, máshol meg csak egy szót kellett kicserélni s már ennyi elég volt a hangsúlyeltérés kiküszö bölésére, például ebben az ismétlődő sorban: „László ma-gyár király imádja Máriát" így? „László a nagy király", stb. Alább közlöjn az átdolgozott ária első két mondatát Egressy és saját szövegeimmel. - jl•
Ö - i m - re fe l 9 cs.il - la g o m
ml Ián,
Hja - r i j
Ki - gyll
sor - som ej -
5 a rany s u g i- r í- v a l re-m en y ra-gyog K ö -ritl! Ha bilsa Ice ággyal tel - ve? trónra. iá-p ék e’n !
E néhány példa is elég világosan rámutat arra, hogy Erkel Ferenc ze néje a szöveggel áll vagy bukik. Ha átdolgozzák szövegét, fennmarad, ha pedig nem, menthetetlenül elenyészik. ifj. Veress Endre.
U jra fe lv é te l a N ietzsche c o n tra W a g n e r p erb en ? Operaházunk népszerű és harcias karmesterének, Sergio Failoninak egy napilapban közölt cikke nyomán nemrég újra felelevenedett az az éles vita, melynek kezdete óta már 65 év telt el: a Nietzsche contra W agner per, amint azt maga Nietzsche nevezte. Ennyi idő elteltével érdekes lehet felülvizsgálni, hogy az ilyen elvi kérdésekben egyedül illetékes legfelsőbb fórum, az IDŐ, hogyan ítélkezett. Sajnos, nem a legkedvezőbb auspiciumok között indult meg a per újrafelvétele: egyrészt történetfilozófiailag épolyan lezáratlan heves csaták kö zepében állunk, mint amilyen végletes háború dúl odakünn, másrészt nem kevésbbé személyes éllel és szenvedélyes hanggal pontosan ott folytatódik a támadás, ahol a szereplő személyek halála pontosvesszőt tett a vita vé-
206
gérc. Épen ezért legelőször is a vita alapanyagának két méregfogát kell kihúznunk. Nietzsche támadásának indító okáúl sértett hiúságot feltételezni ma, a Nietzsche-önvallomások, levelezés, és egyéb jegyzet-hagyaték feltá rása után egyáltalán nem lehet. Nietzsche legbelsőbb énjét,r„ipsissimumát“ találja el minden ütéssel, melyet Wagnerre mér, de érzi, ha maga-ütötte ezer sebből vérzik is, csak ilyen áron mentheti meg saját létét. Testi-lelki egészségének felét kívánja a nagy operáció — ezt világosan látja, amikor a bayreuthi megnyitó ünnepségről a csalódásoktól összetörve hazatér, — de végrehajtja, mert érzi, hogy az élete függ tőle. Kötelességének, de egyút tal jogának is véli a támadást, mert ekkor már végrehajtotta a legnagyobb áldozatot, melyet gondolkodó fő hozhat: benső kételyeinek elhallgattatá sával és kialakulóban lévő meggyőződésének félreállításával még lerótta tiszteletének és hálájának adóját korábbi Énjének mesterével, Wagnerrel szemben, amennyiben befejezte és a bayreuthi megnyitóra ünnepi iratként kiadatta a már teljesen abbahagyott negyedik „Korszerűtlen elmélkedését", a „R. W agner in Bayreuth" címüt. 1876 júliusában jelenik meg ez a mű, melyben Nietzschének a „Menschliches, Allzumenschliches" II. kötetéhez írt előszava szerint, elrejtve bár, de finomabb fülűek által mégis kivehetően benne van a tanítvány bűcsúvétele mesterétől, a félisteni magasztalástól, sőt a genie-héroszokba vetett egész hitétől is. Befejezi és kiadja, noha jegy zeteiben már azt kérdezi magától, vajjon lehetséges-e, hogy Wagnernek egyáltalán nincsen zenei tehetsége s ezért kényszerül mondanivalóinak ki fejezésére idegen művészeteket, színpadot, filozófiát és még ki tudja, mi mindent nem, segítségül venni. Elmegy a megnyitó ünnepségre az ünnepi színházba, melynek alapkőletételénél négy évvel azelőtt még töretlen hittel ő is résztvett, s várja az akkor kitervezett csodát: azt, hogy ott, szemeik előtt a dionyzoszi tragédia viharától megtisztult emberekből egy hősi aka ratú s elszántságú nép fog megszületni. Európa legfiatalabb nemzetének, a múltnak és jövőnek birtokában lévő, de jelennel nem rendelkező német népnek a megújhodását várja. De a csoda elmarad, a görög mintára ingye nesnek tervezett előadások helyett borsosán magas helyárak állítanak va gyoni cenzust a hallgatóság elé, melynek soraiban sznobok, betegesen elpuhultak, túlérzékenyek, eltompult érzékűek egyaránt találhatók, de az az anyag, melyből egy megtisztult „németfölötti" német nép kialakulhatna, teljességgel hiányzik. Csalódásába belebetegedve s undortól viszolyogva érkezik vissza Bázelbe, ahol egy teljes évi betegszabadságot kénytelen állá sában kérni, mert érzi, hogy minden eddigi véleményének megváltoztatá sára, minden érték átértékelésére van szükség, Hogy — ha egyáltalán lehet séges, — új célt, új értelmet nyerjen további léte számára. Két éves vívó dásra van szüksége, hogy megtalálja új eszményét, a szabad, nemzetek felett álló független szellemek gondolatát. De ekkor siet közreadni kutatásainak eredményét, a „Menschliches, Allzumenschliches" című művének I. kötetét, hogy Voltaire halálának 100-ik évfordulójára megjelenhessen,- cVoltairenek, mint a szellem egyik legnagyobb felszabadítójának szóló ajánlással. Schopenhauer és W agner helyett Voltaire most az ideál! Már ez az ajánlás maga is jelzi a nagy változást, melyet a bayreuthi csalódás idézett elő. Elküldi Wagnernek a megjelent I. kötetet, aki ugyanekkor a Parsifalt küldi meg őneki. A köztudat szerint a „Menschliphes, Allzumenschliches" okozta a szakítást kettejük között, azonban figyelmen kívül szokás hagyni
20T
azt a tényt, hogy a II. kötetként szereplő két aforizma-gyűjtemény tervbe sem volt véve az I. megjelenésekor. Az I. kötetben W agner neve elő sem fordul (a jelenlegi előszó az 1866.-Í II. kiadáshoz íródott), sőt feltűnően kevés szó esik a zenéről, úgy az előző, mint a későbbi művekhez viszo nyítva. Mindenesetre van benne 2— 3 megállapítás az újabb zenéről, melyek Nietzsche újabb terminológiája szerint egyáltalán nem számítanak dicséretnek, bár a köznapi szóhasználat alapján azoknak lehet venni. Ezek kiértékelése azonban csak a két évvel későbbi II. kötetben történik meg. Eddigi felfogásától legerősebben azon megállapítása tér el, miszerint „magá ban véve semmiféle zene sem mély, sem jelentéssel nem bír, nem beszél sem az akaratról, sem a magánvalóról... csupán az értelem maga helyezte belé ezt a jelentéstartalmat a hangba." (I. kötet 215. aforizma.) Csak a Parsifal kézhezvétele után — melyben minden eddigi közös ideáljuk megtagadását látja — fordul szembe végleg Nietzsche Wagnerrel s a későbbi II. kötet már harcot hirdet minden wagneri újítás ellen. A „végtelen dallam“-ban ritmikai anarchiát lát (Vermischte Meinungen und Sprüche 134. aforizma), a szünetnélküli drámai-tragikus hanghordozásban a katholicizmus bűnbeesés elméletét véli felfedezni s gúnyosan kérdi: „az Ég szerelmére, hogyan kerifcmikuis anarchiát lát (Vermischte Meinungen und Sprüche 134. aforizma), a az ősi germán mitológia újjáélesztésében és W agner saját céljaira való átalakításában a felvilágosodás elleni utolsó reakciós hadjáratot látja s mint a fejlődés menete ellen dolgozó irányzatnak, a lehető legrövidebb élettar tamot jósolja neki. (Verm. Sprüche u. M. 171. aforizma). Most megindul a kíméletlen harc kettejük között, mely csak W agner halála után engedi higgadtabb megfontoláshoz jutni Nietzschét. Ekkor, az 1883-ban megjelenő „Jenseits von Gut und Böse“-ben revideálja álláspontját; Siegfried alak jában ismét a nagyon szabad, nagyon kemény, nagyon egészséges, nagyon antikatholikus, sőt teljesen antiromantikus ember alakját látja (256. pont); szinte elnézést kér olvasóitól, amiért Wagnert odaszámítja azon legnagyobb szellemek közé, kik, mint Napoleon, Goethe, Beethoven, Stendhal, Heine, Schopenhauer, az egységes Európa új szintézisét készítették elő (u. ott); újra ;,először hallja" a Mesterdalnokok nyitányát s élvezni tudja annak hol archaizáló, hol a jövőbe mutató stílus-eklekticizmusát; számára ez a zene fejezi ki legjobban azt, amit a németekről gondol: tegnapelőttiek és holnaputániak, még nincs mai (1870— 80!) napjuk. Egyedül a Parsifallal nem tud kibékülni, újra és újra dühös gúnyra fakad ellene. A bűneiért bünhődőnek részvét általi megváltása — a Parsifal alapgondolata — semmi kép sem illeszthető bele W agner és Nietzsche eddigi közös gondolatvilá gába s ezt nem tudja megbocsátani neki soha. S 1883 utáni munkásságá nak fő részét a Parsifal-gondolat elleni küzdelem alkotja. A katolikus egy ház Krisztus-alakjával szembe állítja az Evangélium Krisztus-alakját, mely től idegen a bűn, büntetés, áldozat, megváltás, bocsánat, jutalom fogalma. Közben pedig, 1876— 83 között keresi azt a zenét, amely változott világszemléletének megfelelne, amely nem akarja megváltani az emberiséget sem a dionyzoszi tragédia által, sem a katholikus részvét által, hanem egy jón, rosszon túlhelyezkedett, az életre szüntelenül da capót kiáltó vidám felsőbbrendű ember életgyakorlását fejezi ki. Hol találja meg ezt a zenét maradéktalanul? Sehol! Csak áhítozik rá, álmodozik róla, új és új kifejezésekkel próbálja elképzelését körülírni, út-
208
mutatásokat ad a jövő zeneszerzőinek és elmondja, hogy egyes foszlányai ban hol tudta felfedezni ezt a zenét, vagy a hozzá leginkább hasonlót. így például Bizet Carmen-jében. De máshol is. Chopin Barcarollájában is. De főként Mozartban és újra Mozartban. Ha maradéktalanul megtalálná egy korabeli zeneszerzőnél, nem habozna egy pillanatig sem diadalmasan üdvö zölni és a Jövő pálmáját neki nyújtani. Ezzel szemben mindössze ennyit mond Bizetről: „A franciák lényében adva van észak és dél félig-meddig sikerült szintézise... Számukra szerzett zenét Bizet, ez utolsó lángész, aki új szépséget és új csábító erőt talált, — aki a zene délvidékének egy részét felfedezte.’* (Jenseits von Gut und Bőse 254. pont). Ez bizony nem hason lítható a negyedik „Unzeitgemásse Betrachtung“-nak, a „R. Wagner in Bayreuth” címűnek 100 oldalra terjedő Wagner-magasztalásával, ahol sorraveszi Wagnert, a zenészt, a költőt, a filozófust, a színpadi újítót, a társadalmi reformátort, a zenei szakírót, a karmestert, a szervező tehetséget és még minden más elképzelhető oldalát W ágner sokágú tevékenységének. A zene jövőjéről álmodozván „a zenének északtól való megváltásáról álmo dik, egy németfölötti zenéről, mely a kék, buja tengernek s a földközi ég bolt tisztaságának láttára nem enyészik el, nem hervad el, nem sápad el,' mint minden német zene; egy Európa-fölötti zenéről, mely még a sivatagi barna naplementék előtt is megtartja a maga igazát...” (Jenseits von Gut und Bőse 255. pont). De Bizet zenéje még nem ez a zene. Ha ez lenne, nem kellene „álmodoznia” róla. Különben is ezen elejtett megjegyzéssel szemben áll egész sor aforizma, melyekben Mozart déliességéről értekezik, kinek zenéje sokkal közelebb jár az ő ideáljához. „Déli”, ez a legmagasabb dicsérő jelző, melyet mostani terminológiájában használni tud, szemben W ágner északi nehézkességével, elmélyülni akaró problematikájával, formátlanságával, homályosságával — s ezt a jelzőt minduntalan megtaláljuk Mozarttal kapcsolatban. „Mozart inspirációit az élet szemléletéből meríti, még pedig a legmozgalmasabb délvidéki élet szemléléséből: mindig Itáliáról álmodozott, amikor nem ott volt.” (Der Wanderer und sein Schatten. 152.) „A régi jó idő oda van, Mozartban elzengte hattyúdalát — mily szerencsések vagyunk mi, hogy az ő ...hite a délvidékben még valami ben nünk élő maradványhoz fordulhat!” (Jenseits von G. u. B. 245.) Mozart a próbakő, melyen kipróbálja a korabeli előadóművészek mindenáron drámaiságra törekvésének helytállóságát. „Tényleg azt hiszik a mostani zenei előadóművészek, hogy művészetük legfőbb törvényét az képezi, minden darabnak annyi domborvésetet adni, amennyi csak lehetséges, azt minden áron drámai nyelven megszólaltatni? Ez az elv pl. Mozartra alkalmazva nem valóságos bün-e Mozart vidám, napos, gyengéd, könnyűvérű szelleme ellen...? De ti azt válaszoljátok, a nagyobb hatás a ti elvetek javára dönt — és igazatok is lenne, ha nem kellene felvetni azt az ellenkérdést, hogy egyáltalán kire szabad hatni akarnia egy előkelő művésznek!" (Der W an derer u. sein Sch. 165.) Bizet nevének felvetése tehát csupán egy szükségmegoldás, hogy kortársat is említsen, kinek stílusát archaisztikus törté nelmi szempontok kikapcsolásával is tanulmányozni lehet. Szöveg és zene, dráma és lira, értelem és érzelem, Apolló és Dionysos, tudomány és művészet, programmzene és abszolút zene, recitativ és ária, firenzei és nápolyi opera, wagneri és schopenhaueri zenefilozófia mindezen ellentétek nem hozhatók szintézisbe, ez a fiatal Nietzsche téve-
209
dése, melyért oly súlyosan bűnhődik. Annál feltűnőbb ez a tévedés, mert ezen ellentétek egy részének összeférhetetlenségét ő maga is idejekorán fel ismerte. Schopenhauerrel együtt hirdeti, hogy a zene több mint a szöveg, a nyelv, „a zenének nincs szüksége a képre s a fogalomra,, hanem csak megtűri őket maga mellett*'. (Geburt der Tragödie. 6-ik fejezet.) A firenzei stilo rappresentativót művészietlennek és zeneietlennek érzi, hol „a szöveg úgy uralkodik a kontrapunkton, mint úr a szolgáján." (U. ott. 19. fejezet.) A Tristan és Isolda III. felvonását csakis éppen a szó, a kép, az apollói erő segítségével bírja elviselni; a zenei és dionysosi egyetemesség enélkül — úgy érzi — menten halálba taszítaná a hallgatót, ki közvetlenül a Világ akarat szívére teszi fülét. (U. ott 21. fejezet.) Szinte hihetetlen, hogy enynyire wagnetellenes nézetek mellett mégis Wagnertől várja a tragédia újjászületését. 1886-ből származó „Önkritikái kísérletiében maga is cso dálkozik ezen, s tovább is fenntartja a nagy kérdést: „Milyen legyen az a zene, amely nem romantikus forrásból fakad, mint a német, — hanem diongsosiból?..." Pedig a felelethez oly közel jár, mint senki más. A Geburt der Tragödie 6. fejezetében a népdalból vezeti le. tételét, mely szerint „a költészet és zene, a szó és. hang közt lehetséges egyetlen viszony: a szó, a kép, a fogalom a zenével analóg kifejezést keres és alá kell vetnie magát a zene hatalmának." De az ellentétek szintézise már egyszer megvolt a népdalban, amely nem más, mint „az apollói és dionysosi szellem egyesülé sének perpetuum vestigiuma... a világ zenei vissza tükrözése, őseredeti me lódia, amely megfelelő álomjelenséget keres s azt a költeményben fejezi ki.. A melódia van meg előbb és az univerzalitás jellegével bír, ezért többféle objektivációt képes elviselni, többféle szöveggel." A fent említett kiengesztelhetetlen ellentétek szintézise tehát mind bennefoglaltatott a népdalban s így minden későbbi összefoglaló kísér letnek ebből kell fejlődnie, ezt kell alapul vennie vagy ehhez kell hasonlí tania! Sőt talán az antik tragédia is ennek a zenének a szelleméből tudna újjászületni! — De ehhez a szemlélethez már nem jut el Nietzsche s így Zarathustrájában valami vidám tánc-szerű zenéről ábrándozik, melyre — mint a táncos — lábaujjával figyel fel. Az Idő müvészetpolitikai szempontból Wagnert és vele együtt a fiatal Nietzschét igazolta. Igaz, hogy Bayreuth nem vált, ahogy nem is válhatott egy nép születésének szinterévé, de a számtalan kisvárosi német operaház decentralizált Wagner-kultusza az iparosodás és a kispolgári fülledt tespedtség korszakában nem kis mértékben járult hozzá a nemzeti öntudat ébrentartásához. Zeneileg azonban a későbbi Nietzsche látott tisztábban. Wagner zenéje nem vált Zukunftsmusikká oly értelemben, hogy a zene további fejlődésére irányítólag hatott volna. Ma már mink is inkább a ro manticizmus betetőzését látjuk benne, mint egy új korszak megnyitását. Mint Nietzsche megérezte, az abszolút zene területén is eleve elvetéltnek bizonyult minden wagnerisztikus törekvés, Mahler lirai szimfóniái, Bruck ner neobarokk egyházi zenéje stb. csupán külsőségekben kapcsolódik W ag nerhez. Még leginkább Richard Strauss középső stílus-korszakának szim fonikus költeményei felelnek meg legjobban a wagneri ideálnak, közöttük — nem kis iróniája a sorsnak — az Alsó sprach Zarathustra! Viszont Nietzschének a wagnerizmust illető megállapításai sorra beigazolódtak, sőt az azóta jelentkezett új művészeti irányok mindegyikét a Wagnerizmus
21C
valamelyik ágának reakciójaként foghatjuk fel. Tévedett azonban Nietz sche, mikor a jövő zenéjétől Észak és Dél szintézisét várta, ez, mint láttuk, a mai magas kultúrfokon nem oldható meg; sőt az egész kultúrharc -ten gelye átfordult a vertikálisból a horizontálisba: túlérett a nyugati kultúra és betört hozzá a Kelet s ma már nem Észak és Dél, hanem Nyugat és Kelet, a kultúrember és az egészséges ősi ösztönember szintézisétől várjuk egy átfogó, betetőző stíluskorszak születését. Szelényi István.
É n ek eljü n k sz ép e n ! Az ének adománya nélkül — érzelmi tekintetben — nyomorúságos sze gény volna az ember sorsa e földön. Olyan ösztön ez, ami elől sokszor még szabadulni sem lehet. Bizonyítékok egész seregét lehet felsorakoztatni, a kis gyermek öntudatlan dudorászásától a felnőtt munkaközbeni dalolásán ke resztül, a mulatozás elfajult kurjongatásáig. Olyan életszükséglet, amelynek minőségében „az ember nem válogatós. Pedig éppen nem mindegy, hogy mit énekel. A nemzeti érzést, annak öntudatlan alapját nem a nemzetközi sláger adja, nem a tiszavirág életű csinált nóták erősítik, de még zenei kultú rát sem ezek fejlesztenek. Ki meri' állítani, hogy a ponyva a kultúrához vezet? Pedig a zenei ponyva elsősorban ének: magyar nóta, operett induló, katona zenekarok fúvókáján keresztül és jazz! No de nem a zenei ponyva terjedé sén akarunk keseregni. Elegen szót emeltek ellene, Sajnos majdnem mind hiába. Inkább örömmel rámutatunk, hogy van ami ellensúlyozza némileg. A magyar müzene egy félszázad útkeresése, botorkálása, próbálkozásai után váratlanul őstalajra talált, ami ontja magából a termékeny zenei hu muszt, ami alkalmas arra, hogy zenei néptáplálék legyen, hogy belőle ma gasabb zenei kultúra fejlődhessék. „Énekelj magyar ifjúság” — s ők éne kelnek, jót, minél1 többször és minél nagyobb tömegben, Európa kollektív életében szinte természetes, hogy az éneklés is kollektív módon történik. Tömegélményt adni, aránylag könnyűszerrel, kevés fáradsággal csak így lehet. De vajjon ez az élmény mély lesz, sokáig, termékenységre serkentő erővel megmarad? Nem, ahhoz több kell, tanulás, kóta-ismeret, zenei kép zettség, finomság, elmélyülés. Ahhoz kamaraéneklés, kamaramuzsikálás kell. — Tudom, ez nálunk egyelőre elérhetetlen utópia. Hiszen nincs alka lom (elég iskolai óraszám) lerakni a zenei kultúra alapjait. Nincs elég szak ember, aki ezt elvégezhetné, a tömeg mindig tömeg marad, és a zenei pony vát sem lehet kiirtani. De lehet törekedni arra, hogy igazibb, mélyebb legyen a kultúra, több legyen a tanult muzsikus s kevesebb, aki a zenei ponyvát élvezi. Talán a jelenlegi állapotok mellett is lehet azért valamiben segíteni. Ha a kollektív módon éneklő magyar ifjúság egyedeit külön-külön meghallgatjuk, legtöbbször bizony csúnya, ordításszerű, legkevésbbé sem eufonikus énekhángot hallunk. A magyar iskolai énekoktatás szakemberei miért nem törődnek jobban az éneklés „hogyan”-jával? Vagy megelégszünk azzal a negatívummal, hogy a gyermek ne „ordítson”? Ügy sem lehet többet? Sokan mondják, hogy az iskolai énektanításnak nem az a célja, hogy kultu rált hangokat képezzen! Valóban nem, csak hogy indítást adjon, vágyat ébresszen és lerakja a zenei ízlés alapjait. Aki az iskolai énektanítás hiányos ságai mellett megőrzi vágyát, hogy muzsikáljon, mégpedig adottságai révén
211
a saját jélő hangszerével, bizony rendszerint el sem tud indulni, vagy kétes utakon halad. A zugénektanárok tömege foglalkozik hangrontással, s a bizo nyítvánnyal rendelkezők nagy része is zenei képzettségben bizony alatta marad a hangszeres zenetanárok képzettségének. Mi ennek az oka? Talán az is, hogy legnagyobbrészük nem annak ké szült, amivel foglalkozik. Álmai nem váltak valóra, nem oda került, amilyen hely és hírnév megilletné — „nem ismerték fel tehetségét" — vagy legalább önmaga azt hiszi önmagáról. De van, akit felfedeztek, van aki bekerült, be futott, hires lett, aki a mai körülményekhez képest helyes úton járt és tanult. Akkor mi az oka annak, hogy sehol annyi hamis hangot nem hallani, mint éppen az énekeseknél, hogy zenei képzettségük aránylag a legkisebb, hogy hangversenyeiken pl. Bach-műveket alig hallani, hogy éneklésük stílusa úgy szólván egyedül a drámai énekbeszéd körülményeire van tekintettel? Vonjunk csak párhuzamot a hangszertjátszó és az énekes között. A zon gorázni, hegedülni tanuló gyermek rendszerint a szülők akaratából fog hozzá a tanuláshoz és mire zenei öntudatra ébred, már az alap, az előképzettség megvan. Az énekeseknél egészen másként áll a helyzet. A gyermekévek szép hangja nem bíztat azzal, hogy az később, mutálás után is megmarad, tehát ez nem indok a tanításra. A serdülő években kicsillanó szebb hangot a rokoni, baráti kör bíztatja, dicsőíti s mielőtt tudatában lenne tudatlansá gának és annak a fáradságos útnak, amit meg kell tennie, máris föl nem fedezett tehetségnek érzi magát. Hány fiatal készülő énekes vágja oda fölé nyesen: „nem zongorista, vagy elmélet-tanár akarok lenni, hanem opera énekes!" A muzsikáláshoz, énekléshez tiszta zenei hallás,is kell. Hangszertjátszónál magasabb fokon el sem igen tudjuk képzelni, hogy a tiszta zenei hallást meg ne követeljék. Énekeseknél, sajnos, van kifogásolni való! Igaz, nem mindenkinek mértek egyformán szép hangot és tiszta zenei hallást is a te remtésnél; de hogy azért ilyen ritka énekes legyen az, aki állandóan tisztán énekel? :— Igen, van fáradtság, ú. n. indiszponáltság, de miért a tisztaság rovására? Vaijon mit szólna az a zenekari karmester, kinek szólóhegedűse fáradtságával okolná hamis játékát; vagy megtörténhetnék, hogy egy nagy zenekari hangversenyen valamelyik szólam végig alacsonyabban játsszék akár hangolási, akár más ok miatt? — pedig ilyesmi nem ritkán előfordul hivatásos énekkarainknál. A metrumérzéket ne bántsuk, mert ez talán aránylag keveseknek ada tott meg. Az énekesnek különben Is segítségére lehet ebben a karmester, vagy a zongorakísérője. A ritmussal azonban annál több baj van. Eltekintve attól, hogv csak begyakorolt és beidegzett „szám"-ok mennek ritmusban, súlyos rákfenéje a mai éneklés gyakorlatának az úton-útfélen való gyorsítás, lassítás és fermáta-basználat. Hangszeres játéknál főbenjáró véteknek tartjuk az önké nyes ritardandót, vagy fermátát, de az énekesnek szabad érzelegni, mindent romantikusan énekelni, hogy a hangja érvényesülhessen. Eközben aztán a dallam eredeti ritmusa, metrikus tagolása szinte a felismerhetetlenségig el torzul. Nem valami merev, 'metronómszerű éneklésre gondolok, hiszen az ütemeken, esetleg zenei mondatokon belül van bizonyos rugalmasság, de klasszikus zenében (ol. Mozart áriákban), méoris csak ízléstelenség ez a szo kásos romantikus ömlengés. A ma énekstílusát bátran mondhatjuk a „drámai
212
énekbeszéd'‘ korszakának; ennek kaptafájára emelkedett énekbeszéd formá jában hallhatunk úgyszólván mindenfajta énekművet: dalt is vagy áriát. Egressy: „Szózat“-ja óta felfedeztük a magyar szótagrifcmust és most szóvegdeklamálás felé haladunk, mintha a szöveg volna a fontosabbik. Zene esztétikusok feladata volna megállapítani: a szöveg hordozza-e a dallamot, vagy a dallam a szöveget, vagy talán éppen egyik sem?* Hogy ma itt tar tunk, abban nagy része van annak, hogy énekeseink stílusismerete meglehe tősen hiányos. A zeneszerzést végző növendék először megismerkedik a klasszikus polifóniával, megtanulja a klasszikus összhangzattan szabályait és formáit, végigtanulmányözza a zenetörténet korszakait a mai napig s azután indul el a saját ízlése után. Vagy el tudunk képzelni olyan zongoristát, aki csak a Debussy utáni irodalmat ismeri és sohasem játszott, illetve tanult játszani Bach-ot? Pedig az énekeseknél így van! Ismerik talán a klasszikus polifóniát, vagy tudnak énekelni stílusosan gregoriánt? Nem! Még a mához közelebb álló Bach-művek éneklése is gyakran ismeretlen világ számukra. Persze: valamennyi operaénekes akar lenni és ott csak ária meg recitativó kell! A stílusismeret természetesen szorosan összefügg az előadás módjával, a „hogyan"-nal. Ha valaki megtanult gregoriánt énekelni, akkor tudja mi a dallam, ha járatos a klasszikus polifóniában, tisztában van az énekelt hiangjegyértékeíkkel, a szólamok önálló és mellérendelt életével. Kétségtelen, hogy fejlődéstörténeti szempontból előbb volt dallam, mint dallamot alkotó hang, hiszen az egyszólamú keleti zenék dallamait még ma sem lehet ponto san feljegyezni. A gyakorlás, a tanulás kedvéért mégis szét kell szedni, a dallamot hangokra. Külön meg kell tanulnia az énekesnek az egyes hangokon a vokálisokat kiejteni, helyes rezonanciával a beidegzést elvégezni, begya korolni — mint a népiskola első osztályában a már beszélő gyermek meg tanulja a szavak betűit szétszedni, hogy aztán össze tudja rakni, folyéko nyan tudjon olvasni, írni. Az énekesek, mintha idáig nem jutnának el — mintha csak a nyomtatott betű formákat tanulná meg a gyermek, olvasni és írni és a folyóírást nem Ismerné, mintha a szavakat nem is szótagolva, hanem csak betűnként tudná kimondani. A dallamot, dallamívet olyan szépen dara bolják el hangokra, külön indítva és lezárya mindegyiket a szokásos he-hezéssel, mintha csak ütőhangszeren játszanának. Nyilvánvaló mindebből, hogy énekoktatásunk zenei oldalát tekintve valami nincs egészen rendjén (a szólóénekes-jelöltek énektechníkai képzé séről itt most nem szólunk). A fentiekben megpróbáltam vázlatosan össze szedni azokat a tényezőket, amik széppé tehetik az éneklést. ,,A szép éneklés" meghatározása meglehetősen relatív: de ha a szép hegedülés, vagy zongorá zás természetes tényezőinek vehetjük a hangbeli és technikai tisztaságot, rit mikus pontosságot, stílusbeli hűséget és a zeneszerző elgondolásának pontos visszaadását, miért ne volna érvényes ugyanaz az énekre is? Hiszen ez is zene, sőt olyan muzsika, amely a többinél egy kidsít különb, tökéletesebb hangszeren játszható. Az élő emberbe beépített, beléteremtett élő mecha nizmus. Hangszer, amely a pusztán fizikai hangjelenségeken kívül valami mást is tud nyújtani. A fából, fémből készült hangszereken tónussal, billen-? * Ideális esetben a daliáim űqv simul a szöveghez, hogy a tökéletes prozódia sem ejt csorbát elsődleges dallam-mivoltán (ez utóbbi fő ismertető-jegyei a tonális félémté i és a metrikus, sőt szimmetrikus lefolyás). A német klasszikus zeWében Schubert dalai közelitik meg legjobban ezt az ideált. Szeré.
213
téssei, frazeálással kell kifejezni a ,,hogyan”-1. Az éneklő pedig önmagában hordozza hangszeréit is, meg a szívét, lelkét, ami nélkül nincs szép éneklés, muzsikálás, művészet, — Ügy hisszük: mindenképpen érdemes és nagyon időszerű volna a „leglelkesebb hangszer” játékosainak, az énekeseknek (a szólóénekeseknek éppúgy, mint a karénekeseknek) nemcsak ének technikai, hanem általános zenei, stílusbeli képzésével is behatóan törőd nünk. Weber István.
Az isk o la é s a nép dal. A népművészet iskolaszerű tanítása elvi szempontból első pillanatra logikai abszurdumnak látszik. Benne rejlik a népművészet fogalmában, hogy e művészet kialakulásában, fejlődésében ellentmond minden iskola szerűségnek. Bármennyire is hívei vagyunk a népdal iskolaszerű tanításának, ezt az ellentmondást kisebb nagyobb mértékben talán valamennyien érezzük. De ha nem, maga a nép mindenesetre ösztönszerűen megérzi. A falusi lakosság legtöbb helyen helytelennek tartja, hogy világi népdalokat tanít sunk az iskolában, mert „a gyermek azt amúgy is megtanulja magától.” A szülők gyermekeik népiskolai vizsgáján mosolyognak, ha a tanító, tanítónő népdalt énekel, mert megszokott felfogásuk szerint a népdal éneklése ko moly, meglett parasztemberhez, parasztasszonyhoz sem illik, hát még tanult emberhez. Sokan, helytelenítik a népnek ezt a magatartását és úgy értelmezik, hogy ezzel lebecsüli saját kultúrtermékeit. Nem gondolnak arra, hogy éppen a nép lelke mélyén élő zárkózottság volt az az őserő, mely megalkotta saj át lagos kultúrvilágát. Az egyszerű parasztember azáltal őrizte meg népi kultúráját, hogy beérte az őseitől örökölt hagyományokkal és nem vett tudomást az iskolázott emberek kultúrtermékeiről.* Még a körülötte élő falvak kultúréletével szemben is zárkózott magatartást tanúsított. A paraszílélek minden időben szomjazta a változást, átalakulást, tanulást, haladást, de ennek a haladásnak nem voltak olyan mesterséges eszközei, mint az iskola, könyv, újság stb., csupán a hagyományok természetes átöröklése (a más. társadalmi osztályból való önkéntes átvétel, kölcsönzés — tehát nem kényszerű elsajátítás, mint az iskolában — etekintetben szintén a természe tes hagyomány eszközének számít). Valahányszor a történelem folyamán a népnek ezen alaptermészetén a magasabb kultúra érdekében változtatni akartunk, tudatosan, vagy öntudatlanul elfojtottuk a nép lelkében ősi kul túrájának a csíráját. Gondoljuk csak meg: milyen következményeket vont volna maga után, ha már 600-—800 évvel ezelőtt megindult volna a népdalnak iskolaszerű tanítása és országos terjesztése? Az iskolák énektanítói, a kolostorok szer zetesei aligha tudták volna megőrizni a népzene ősi tisztaságát. Még ke vésbbé lett volna gondjuk arra, hogy az ország minden egyes vidéke és * Tegyük mindjárt! hozzá: ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az „Ősöktől örökölt hagyományok” közt ne lehetnének „felülről alászállott", tehát végeredményben irodalmi vagy akár tudós eredetű termékek. Kodálynak „A magyar népzene" c. alapvető könyve éppen a magyar népdal anyagában bőven kimutatta az ilyen „alászállásnak” a példáit. Szerk.
214
faluja érintetlenül megőrizze a maga ősi hagyományait. A leggondosabb ápolás és. elővigyázat mellett is aligha maradt volna fenn az ősi népdal abban a tisztaságban és érintetlenségben, mint ahogy ezt a nép minden mesterséges beavatkozás nélkül megőrizte. Ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a népdal fejlődésére az volt a legalkalmasabb időszak, amikor a népet magára hagyták, művész kedésében nem zavarták, önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy a legjobb szándék mellett is, nem ártunk-e a magyar népdalnak, ha iskolaszerűén tanítjuk. Úgy vagyunk e részben a népdallal, mint bármilyen más népművé szeti tárggyal. Ha felkeressük a pásztorembert pusztai magányában, pásztorművé szete felől érdeklődünk, felhívjuk figyelmét faragványainak művészi érté kére, tudatában vagyunk. annak, hogy ezzel megzavarjuk lelkivilágát, és mégis fontos kultúrkötelességnek tartjuk, hogy kivegyük belőle művészke désének titkait, jegyezgessük mondásait, mert ősrégi hagyományok emlékét mentettük meg a pusztulástól. Ha a parasztszobát megfosztjuk annak ékessé gétől, a falon függő faragott tükörtől, fáj a lelkünk, ha arra gondolunk, hogy annak helyét néhány nap múlva „úri tárgy", gyári termék foglalja el, és mégis nyugodt lelkiismerettel visszük magunkkal a tükröt, mert ős régi kultúremléket őriztünk meg a jövő generáció számára. A népdal iskolai terjesztését illetőleg is minden aggályunkat eloszlatja az a körülmény, hogy a népművészet történelmének fordulópontján va gyunk. Hovatovább számolnunk kell a népművészet teljes kihalásával, s ezt a folyamatot semmiféle eszközzel megakasztanunk nem lehet. M a egyet lenegy feladatunk van: egy lezárt korszaknak kultúráját megmenteni és gyümölcsözővé tenni a jövő generáció számára. Az az időszak, melyben a parasztság el tudta magát szigetelni az úri réteg befolyásától, a nép számára művészeti szempontból a vetésnek az ideje volt. Művészeti szempontból a népnek nem volt más feladata, mint alkotni. A vetés idejét felváltotta az aratás időszaka, mely új feladatok elé állította a népzene művelőit: gyűjteni, az összegyűjtött anyagot feldolgozni és a társadalom minden rétege számára értékesíteni. Természetszerű volt, hogy mindaddig, míg a szántás vetés tartott, a népet művészkedő munká jában senki meg ne zavarja. A népművészetnek divatos felkarolása akkor jelentkezett, amikor a népi életében végbemenő nagy átalakulás meglehe tősen előrehaladott stádiumban volt. Régi zeneköltőink mintha csak ösztönszerűen érezték volna, hogy a zöldelő vetéshez nyúlniok nem szabad. A népdalt alig méltatták figyelemre. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy itt-ott még akad egy-egy szigetcsoport, ahol a népdal ma is virágzásban van. Még több az olyan terület, ahol a népköltés megszűnt ugyan, de népdalkutatást még senki nem végzett. Vagy ha el is pusztultak a népéletnek termékei, de megma radt a művészet halvány emléke >a parasztság észjárásában, ízlésében, magatartásában, hajlamában. Nagy szaktudást, tapasztalatot, körültekin tést igényel, hogy a népdalok tanítását ezeken a vidékeken oly irányelvek mellett végezzük, melyek lehetővé teszik a meglevő emlékek fennmaradá sát s amelyek összhangba hozhatók a népnek szellemével. Dunántúlról székely faluba megy a tanító. A faluban még élnek az
215
ősi székely hagyományok, de mindezideig nem akadt senki, aki a falut fel kutassa és a hagyományokat összegyűjtse.. Ha a dunántúli tanító 20— 3Q évig működik abban a faluban s meghonosítja dunántúli dallamait, el tud juk képzelni, hogy milyen nehézségetekéi kell majd megküzdenie annak a népdaigyüjtőnek, aki hivatva lesz a falu népdalainak eredetét kikutatni. Ugyanez a folyamat menne végbe az egész országban, ha a külön böző falvak iskolái teljes szabadságot élveznének a tanítandó népdalok összeállításában. Néhány évtized múlva a népzene térképén teljesen elmo sódnának az egyes zenei területek elválasztó határvonalai. Szakembereknek a feladata, hogy ezekben a kérdésekben határozott álláspontot foglaljanak el; mi itt csak azon óhajunknak adunk kifejezést, hogy a népdalnak iskolai tanítását fokozottabb ellenőrzés alá kell venni. A népdal megkedveltetése és terjesztése közben ne feledkezzünk meg arról, hogy az iskola a népdalnak nemcsak használ, de árthat is. Mindenekelőtt ne feledkezzünk meg egyes népzenei területek egyéni sajátosságainak a megőrzéséről. Helyes, ha a kötelezően elrendelt népdalokat az egész or szágban egységesen tanítjuk, de emellett ne feledkezzünk meg a helyi jel legű népdalok összeállításáról és énekeltetéséről nem. Nemcsak a népzenei hangversenyek és műkedvelő előadások rendezését tekintsük a népzenei élet fokmérőjének, de azt is, hogy mennyire sikerült a magyar népdalnak utat törni a nép szívébe, falvak kunyhóiba. Linder László (Békéscsaba).
KÖ N YVSZEM LE összeállította: K och Lajos. Magyar könyvek, különnyomatok és folyóiratcikkek: Kodály Zoltán: Iskolai énekgyüjtemény. I. 6— 10 éves tanulóknak. Nemzetnevelők Könyvtára V . A népiskola könyvei. Az Orsz. Közokt. Tanács kiadása. Budapest 1943. 234 1. Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer. Mozsika és gardon. Magyar Tör téneti Múzeum kiadása. Budapest, 1943. 88 1. (A Néprajzi Múzeum fü zetei, 7.) A Győri É nek- és Z eneegylet Zeneiskolájának 97. évi Értesítője az 1942— 43. isk. évről. Szerkesztette: Hermann László igazgató. Győr, Baross nyomda, 36 1. M agyar D alos Egyesületek Orsz. Szövetsége. 1867— 1942. összeállí totta Borsy István. Fülei Szántó Endre, Bárdos Lajos, Bisztray Gyula, Péter József, Kiss Lajos, Lózsy János cikkeivel. Budapest, Antiqua, 1943. 125 1. 6 t. Petneki Jenő: Das ungarische Volkslied. Danubia-kiadás. Budapest— Leipzig— Milano. 1943. 37 1. Bartók János: Kodály Kolozsváron. Erdélyi Helikon. 16. évf. jún. sz. György László: A nehéz és a könnyű zene a rádióban. Forrás, I. évf. 6. szám. Lakatos István: Karl Ditter v. Dittersdorf in Siebenbürgeni. Ungarn. 1943. Julius. Papp V iktor: Emlékezés Erkel Ferencre. Budapesti Szemle 1943 júl. sz.
216
Szálka Viltnosné Sztankovics Valéria: Erkel Ferenc az ember és a pedagógus. Nevelés. X III. évi. 9.— 10. sz. Külföldi könyvek: Adami Giuseppe: II romanzo della vita di G. Puccini. Milano, Rizzoli, 1942. 253 1. 8 t. OttendorJ W alter: Das Haus Simrock, Ratigen, Henn, 1943. 158 1. (Rhemische bücherei.) Ramuz, Charles Ferdinand: Souvenirs sur Igor Strawinsky.JLausanne, Mermod 1941. 323 1. Rossini, Gioachino: Die diebische Elster. Deutsches Textbuch. Leipzig, Ricordi. 1943. 61 1. Sesini, Ugo: Le melodie trobadoriche nel canzoniere provenzale della Biblioteca Ambrasiana. Torino, Chiantore, 1942. 284 1. 23 t. Silvestrelli, Anita: Franz Schubert. Das wahre Gesicht seines Lebens. 3. Aufl. Salzburg, Pustet. 1943. 340 1. 10 t.
F O L Y Ó IR lA T S Z E M L E A Zene. X X IV . évf. 12. sz. Új magyar zeneművek hete. — A Székes fővárosi Zenekar idei eredményei. — M olnár Antal: A Wohltemperiertes Klavier (folyt.). — „Az arany meg az asszony," Kenessey Jenő operája. — H ajda M ihály: Egy vidéki kulturegyesület 30 éves jubileuma. Magyar dal, X L V III. évf. 7. sz. A Délvidéki Daloskerület megalaku lása. — B enke Lajos: A vidék zenéje. — Bartók János: Kodály-napok Ko lozsvárott. — Raics István: Könyvnapi énekes könyvek. — D eák Bárdos György: Egy énekkari próba tanulságai. — Sulyok Kálmán: A Gamma kamarakórus erdélyi hangversenykörűtón. — A, „Galántai mezítlábasok'‘ Kodály ünnepe. Acta Musicologica. (Kobenhavn.) Vol. X IV . Fasc. 1— 4. 1942. J, Handschin: Aus der altén Musiktheorie. — A . Auda: Le „Tartus" dans la Messe „L’homme armé“ de Palestrina. — Jörgen Jersild: Le ballet d’action italienne du 18. siécle au Danemark. — Index novorum librorum. Notitiae. La Rassegna Musicale. Anno 15. Nr. 9— 10. M . G. Máséra.- Una musicista fiorentina dél Seicento: Francesca Caccini. — N . Costarelli: Nóta sülla dodecafonia. — M . M ila: Quademo dél musicista. — Nr. 11. E . Za~ netti: Motivi della vocalitá rossiniana. — O. Salvani—L. D ’amico: Due concetti equivoci: Classicismo e romanticisáno. — Nr. 12. S. Pugliatti: Cicerone e la musica. — L. PatigU Immagini. — A. Casella; Henry Pruniéres. — Anno 16. Nr. 1. B. Becherini: La „Rappresentazione di anima e di corpo“ di Emilio de’ Cavalieri. — G. Colarizi: Vincenzo d’ Indy maestro di scuola. Musik im Kriege (Berlin). 1943. Heft 1. H . Gerigk: An unsere Leser. — E . Hermann: 100 Jahre Leipziger Konservatorium. — /. Gösz: Rés severa, verum gaudium. 200 Jahre Leipziger Gewandhauskonzerte. — H . Blume: Erfahrungen und Betrachtungen eines kriegsbeschádigten Musikers. — E . Schenk: Zur Enstehungsgeschichte von Mozarts „Entführung”. — A . W eidemann: Der melodische Dreiklang als Ausdrucksmittel. — W . B ér» tan: Hugo Rasch. Szerkesztésért és kiadásért felelő s: Dr. Bartha Dénes. 18.790.„Slet“ bőd. és Nyomda Rt. Budapsct, XI., Horthy M.-út 15. — Igazgató: Laiszky Jenő.
