LZ MTA JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYEI TUDOMÁNYOS TESTÜLETE FOLYÓIRATA
XLV. Évfolyam 1. szám
1999. január-február
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát"
„Imádom az archaeológiát" Interjú Bóna István régész-professzorral
Dr. Bóna István 1930. február 10-én született Hevesen. A jászapáti gimnáziumban érettségizett, majd 1948-tól 1952-ig a budapesti bölcsészkar hallgatója volt. Ős- és népvándorlás kori régészet-muzeológia szakon végzett, 1952-től egy évig ötödéves gyakornokként a Nemzeti Múzeumban dolgozott A diploma megszerzése után a sztálinvárosi múzeum igazgatója volt, majd 1954-tól kezdődően az ELTE Régészeti Tanszékének aspiránsa, később tanára. Azé a tanszéké, melynek „ősiségét" mindig büszkén emlegette. „Minket még Mária Terézia alapított" — szokta mondani Az új közalkalmazotti törvény értelmében 65 éves koráig, 1995-ig tanszékvezető illetve az új Régészettudományi Intézet Igazgatója, azóta is aktív tanár és az országos régészeti posztgraduális képzés vezető professzora. A prehistorikus régészet, ezen belül a bronzkor, illetve a népvándorlás kor nemzetközileg elismert szaktekintélye. 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998. májusától rendes tagja. 1998. március 15-én Széchenyi-dijat kapott, a tudósok legmagasabb állami kitüntetését. Életében, kutatásaiban számtalan szállal fűződik megyénkhez. A szűk szakmának írott régészeti munkái mellett történeti-régészeti témájú, lebilincselően érdekes könyvei, melyeket a nagyközönség is ismer, a tudományos népszerűsítés legrangosabb kiadványai
A portré, amely az interjúból kirajzolódik, nemcsak a Széchenyi-díjas akadémikusról, a bronzkor és a népvándorlás kor legfőbb tudójáról, hanem tanárunkról, mesterünkről szól. Elsősorban őt magát szólaltatjuk meg, mint ahogy a címben is őt idézzük; lelkes vallomása a túrkeve-terehalmi ásatáson, az egyik éjszakába nyúló beszélgetés során hangzott el. Személyes emlékeinket és élményeinket sem hallgathatjuk el — a róla alkotott képhez az is hozzá tartozik, hogy milyennek látjuk, láttuk őt mi, a tanítványai. 1
TÁRSADALOM Beszélgetésünket 1998 májusában vettük fel, akkortájt, mikor Tanár Urat az Akadémia rendes tagjává választotta. Terepmunkáink miatt a megjelenés késett, ezzel most 69. születésnapján köszöntjük őt szeretettel.
A családfa Gál Eszter dédanyám, Gál János nótárius uram leánya, Tiszafüreden született 1833ban. Az akkoriban Heves megye volt. De Cibakházára ment férjhez, mégpedig a Tiszafbldváron lakó dédapámhoz. Innen 1855-ben Pusztamartfűre költöztek. Ez az anyai ág egyik fele. Apai ágon gömöriek, felediek, serkeiek vagyunk. Nagyapámat, aki akkor MÁV műszaki tiszt volt, Kiskörére helyezték, ott teljesített szolgálatot néhány évig. Apám az első világháborúban fogságba esett. Még Gömörből vonult be Losoncra, onnan küldték a frontra. 1915-ben rögtön elcsípték az oroszok és csak 1921-ben jött haza, már Kiskörére. Még nem végezte el a jogot, ügyvédbojtárként Hevesre járt és hol lakott volna m&shol, mint nagyanyáméknál. Nagyanyámnak megtetszett az albérlő, persze anyámnak is. De ez nem ment gyorsan, mert amikor a nagyszülőket nyugdíjazták, Kunhegyesre költöztek. Azért oda, mert nagyapám ugyan jámbor katolikus ember volt, a nagyanyám viszont annál keményebb kálomista, Serkéről, Lorántffy Zsuzsanna falujából. A fiai is, az apám és az öccse is katolikusnak születtek, a régi szabály alapján, hogy a fiú az apja vallását, a lány az anyjáét követi. A húguk pontosan olyan kemény reformáta volt, mint a nagyanyám. A nagyanyám azzal oldotta meg fiai problémáját, hogy mindkettőjüket bedugta bennlakónak a sárospataki kollégiumba. Ha valaki tizenkét évig ott tanul, az óhatatlanul áttér a református vallásra. Nagybátyám végig meg is maradt reformátusnak, az apám amikor már nem félt attól, hogy megbántja az anyját, visszatért katolikusnak. Amikor apám végre diplomás ügyvéd lett, Kunhegyesen nyitott irodát. Édesanyámmal 1929-ben kötöttek házasságot. Hevesen laktak, én is ott születtem. A nagyszülők viszont továbbra is Kunhegyesen éltek. Nagyapám ott is lett eltemetve. Nagyanyám alaposan túlélte őt, s hozzá jártam én gyermekkoromban. A főutcán állt a háza, mögötte nagy kert, tele gyümölccsel, kiért a Kakát nevű „folyamig". Az egyetlen szórakozásom egy hatalmas, Vitéz nevű komondor volt, mert mit kezdhet egy gyermek egy öregasszonynál? Aki egyébként nagyon jópofa öregasszony volt, esténként kísértethistóriákkal szórakoztatott. Anyai rokonságunknak van egy kiterjedt gyógyszerész-ága is, a Tiszazugból származnak. Ők Tiszaföldváron, Martfűn, Fegyverneken, Újszászon éltek. Gyermekkoromban jártunk is Fegyverneken látogatóban.
Gyermekkor — Hogyan lettem régész? Azt kérdezték, hogy mikor jutott eszembe, hogy régész legyek. Az igazság az, hogy önmagámmal sem tisztáztam ezt még. Most jött el az alkalom, hogy végiggondoljam. Ott kezdődött, hogy valamikor négy vagy ötéves koromban beteg voltam. Már nem emlékszem hogy mi bajom volt, hetekre ágyhoz voltam kötve, és ezalatt anyám az
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" elejétől a végéig felolvasta nekem az Egri csillagokat. Ez a könyv egy élénk fantáziával megáldott vagy megvert, különösen vizuális képességű gyereknek kinyitja szemét a történelemre. Akkoriban szokásban volt, hogy az embert nyaralni vitték jó szülei, és engem 1933tól nagyjából 1940-ig Egerbe vittek. Éppen a vár alatti utcában laktunk, délelőttönként semmi más dolgom nem volt, minthogy a várat kőről kőre megismerjem. Több alkalommal voltam a kazamatákban, így aztán az Egri csillagok nyomán is, meg az egri vár nyomán is valami egészen fantasztikus vonzalmat éreztem a várak és a középkor iránt. A nagyanyámnál fedeztem föl, Kunhegyesen Carl Schuchardt gazdagon illusztrált könyvét, amely a század elején jelent meg és Schliemann ásatásairól szólt, ezt én nagyjából 1941-42-ben elolvastam. Oly annyira elolvastam, hogy a trójai városokról mellékelt összesített színes alaprajzról külön-külön lerajzoltam, kimásoltam az egyes szinteket, első város, második város, á és bé, szépen, rétegenként. Ez még ma is megvan. Kis gimnazista voltam, amikor már tisztában voltam Trójával, Trója hét rétegével, a mykénei aknasírokkal, s hogy onnan mi minden jött elő. Akkoriban Hevesen olyan könyvesbolt volt, aminek antikvár része is volt. Ott vettem a Stampfl-féle zsebkönyvtár sorozatból Damay Kálmánnak Magyarország őskora kézikönyvét. Ez egy gazdagon illusztrált kis zsebkönyv, amely Pozsonyban jelent meg 1895-ben. Ebből én úgy 12 éves koromra tisztába jöttem olyan alapfogalmakkal, hogy mi az őskőkor, a csiszolt neolitikum, mi a lengyeli kultúra, mi a bronzöntés, hogy a bronzot formákba öntik, hogy van egy bronzkori mészbetétes kerámia, milyen lehetett — Wosinsky könyve nyomán — a bronzöntő műhely. Olvastam a hallstatti korszakról, a La Téne korszakról, a „celtek"-ről, ahogy akkoriban írták őket. Mások, ha rossz gimnáziumba jártak, egyáltalán nem hallottak az őskorról. Nekem az, hogy Wosinsky Mór Lengyelen ásott, nem volt újdonság. A családomnak nem volt igazán nagy könyvtára. Anyámék négyen voltak testvérek, ő volt a legkisebb, így sok könyvet, a millenniumi kiadványokat a nagyobb testvérek vitték el. Nekünk inkább a történelmi munkák jutottak. így aztán elég jól el volt látva a ház, mi is meg az unokatestvéreim is, a nagy, képes történelmi sorozatokkal: a Ribári-félével, a Marczali-féle nagy képes világtörténelemmel, a Tolnai Világtörténelemmel, úgyhogy a képeken keresztül jóban voltam az ókori Egyiptommal, vagy az asszír királyokkal. Ezeket a könyveket roppant gazdagon illusztrálták és érdekesek is voltak: nem az asszírok birka-állományának a fejlődéséről írtak, hanem arról, hogy mit csináltak az asszírok. Anyámnak volt egy nagyon érdekes kis kihúzható albuma, még a millennium idején vásárolták a nagyszüleim. Ebben Árpádtól Ferenc Józsefig minden király képe, s a kép hátán rövidebb-hosszabb története benne volt. Amikor a gimnáziumban az osztályt azzal kínozták, hogy kik voltak a magyar királyok, én már ismertem őket. Igaz, abban a sajátos történelmi fölfogásban, amely például Ferenc József dicsőséges uralkodásáról szólt. Persze, volt azért újabb kor is, nemcsak régészet, például a Pesti Napló albuma az első világháborúról meg Napóleonról és nagy könyvek a francia forradalomról. Néha meg „lóugrásszerűen" maradtak ránk a könyvek. Például a század elején járt valakinek a családból a Zászló című ifjúsági lap, melyben hihetetlen részletességgel volt szó az orosz-japán háborúról. így én valóságos specialistája lettem az orosz-japán háborúnak. Már akkor tudtam, hogy a japánok furcsa hibát követtek el a csuzimai tengeri csatában. A japán torpedórombolók túl szorosra fogták az orosz hadihajók köré vont bekerítő vonalat. Ezen belül valamennyi hajót elsüllyesztették, de egy kívül rekedt. Ez volt az Auróra!
TÁRSADALOM Az is nagyon érdekes, ahogyan először szembekerültem a másvilággal. 1942-ben renoválták a hevesi templomot, amelynek akkor jöttek elő először gótikus részletei, de ezek nem azok, amelyek ma is láthatók, a nagy ablakok, akkor csak ajtókeretek kerültek elő. Az oltár előtt volt egy nagy, vagy három méter hosszú, két méter széles terméskő-lap. Na, ezt a kőlapot elmozdították, és kiderült, hogy ez egy kriptának a lejárata. Miután egyik unokabátyám volt az egyik restaurátor és érdekes módon anyámat is izgatta a dolog, lementünk a kriptába. Úgy emlékszem rá, mintha ma is lenn lennék, jól kiépített boltozata volt, balra a földön egy fakoporsó, amiben egy úr feküdt, 18. századi fekete ruhában, karddal. Középen egy kis kék koporsó, benne papucsban egy szőke hajú kislány, jobbra egy emelvényen egy lepellel letakart koporsó, benne egy piros nadrágos, szép szál úr, mentében. A neve is ki volt szögezve a koporsóra, de már nem lehetett elolvasni. Anyámmal bogarásztunk utána (ő meg a papájától örökölte ezt a hajlamot), hogy ez a férfi vagy a barokk templom építője volt, Haller Gábor, vagy valamelyik későbbi kegyúr lehetett a családjával. Ekkor láttam először évszázados halottakat. Nem úgy voltak mumifikálódva mint a váciak, de nem is voltak szimpla csontvázak, hanem úgy a kettő között. A dolog lényege, hogy megcsinálták az új padlót, mozaikkockát tettek le és eltüntették a kriptát. Meghalt a régi esperes, elmentek az akkori káplánok, és amikor a 60-as években, a Heves megye műemlékei kapcsán megvizsgálták a hevesi templomot, semmit sem tudtak róla. Határozottan kiemelték a szövegben, hogy a templom alatt nincs kripta. Ezt azóta sem mondtam el senkinek, most, ha akarják, megírhatják!
Gimnázium — Jászapáti Jászapátin jártam gimnáziumba, akkoriban gr. Széchenyi István Gimnáziumnak hívták. Nem egyházi iskola volt, hanem úgynevezett katolikus tanulmányi alapi gimnázium. Ezek az első világháború előtt épültek, de a hevesieknek — akiknek felajánlották — nem kellett ez a gimnázium. Ezért kellett nekem Hevesről Jászapátira járni. A nagyon-nagyon elszánt kálomisták Kisújszállásra jártak. Nagyon mérgesít, hogy miért kellett az 50-es években a gimnázium nevét megváltoztatni. Miért nem maradhatott Széchenyi István Gimnázium, miért kellett belőle Mészáros Lőrincet csinálni. Amikor pedig a szegény Istenben boldogult Barta Gabi bebizonyította a Dózsa-felkelés című nagy monográfiájában, hogy Mészáros Lőrinc nem is létezett. Volt egy Lőrinc pap valahol Biharban meg Kolozsváron, s volt valóban egy keresztes tábor, meg egy nagy keresztes csata, de nem Apátin, hanem Hevesen! Szóval 1940-ben kezdtem, nem volt kellemes, irtó rossz volt az út, nagyon korán kellett kelni. Nap mint nap bejártam. Mindenki bejárt. Jöttek az egyik irányból a dósaiak, másik irányból a ladányiak, kisériek, még Újszászról is jártak. Ők úgy jöttek, hogy 1/2 8 körül érkeztek meg a vonatok, a hevesiek meg busszal, ami téli reggeleken mindig késett, meg lerobbant, szörnyű rossz út volt. Gyakori volt, hogy lekéstük az első órát. Defekt, meg minden előfordult, tengelytörés. Ócska buszok voltak, épp hogy csak mentek. A háború után még gyalog is jártunk Jászapátira, mert más lehetőség nem volt, aztán traktorral vontatott nyitott stráfkocsin, közlekedtünk. Komikus látvány volt! Első-másodikban Gyurkó János volt az osztályfőnököm, aki nagyon jó osztályfőnök volt, hasonlóan Leskó Pálhoz, aki történelem—földrajz szakos, nagyon kellemes ember
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" volt. Sajnos a legjobb tanárok vagy ottmaradtak a háborúban vagy elmentek. „Kedvencem", a Béta nevű tanár volt. Ó volt az, aki azt mondta, kissé pöszén: „Bóna, fötét alak, fotét alak!" Ami a matematikát illeti, való igaz! Azért volt Béta a neve, mert már a háború előtt nálunk tanított a bátyja, Jenő. Aztán jött az öccse, így az első lett az Alfa, az öcsiké lett a Béta. Nagyon jó történelemtanár volt az öreg Tóth Kálmán, akitől úgy megtanultuk a pun háborúkat, az athéni-spártai háborút, hogy csuda. Tulajdonképpen nagyon jó tanári gárda volt... A gimnáziumban jó tanuló voltam, bár én nem adtam volna soha kitűnőt magamnak. Kétszer voltam kitűnő, hajói emlékszem, elsőben és harmadikban. De az egész életemet megkeserítette a matematika. Ha rémálmom van, mindmáig matematikaórán ülök. 1940-ben kezdtem a gimnáziumot, 1948-ban érettségiztem, de közben történt valami, amiről eddig nem beszéltem. A negyedik év után Jászapátiról a nagyváradi hadapród iskolába kerültem s az iskolával kerültem nyugatra a háború végén. Természetesen az indexem is velem volt, a nagyváradi egy év bejegyzéssel, ami azután el is kallódott. Amikor megjöttem a háború után, átmentem Jászapátira, hogy folytassam a gimnáziumot. Akkor Pókász Endre, egy roppant rendes ember, rajztanár, igazgatóhelyettes, azt mondta, hogy az nem lesz jó, ha megírjuk, hogy hogyan ment el és honnan jött vissza. Azt mondjuk, hogy a háború alatt elvitték, levente volt és elveszett az indexe. S akkor készítettek egy másodlatot, az alsóbb évekről, amit Apátin végeztem el. Én meg villámgyorsan nekiláttam magán vizsgázni. '46 májusában már ötödikből, decemberében már hatodikból. 1947-ben pedig a második félévet már a régi osztályommal jártam és '48-ban együtt érettségiztünk. Ez azért volt nagyon jó, mert a gimnáziumi indexemben semmi nyoma nincs annak, hogy én nem mindig Jászapátin jártam. Ezt csak a Pókász igazgatóhelyettes meg én tudtam, még az osztálytársaim sem tudták. Akkor erről veszélyes volt beszélni, csak olyanokkal lehetett, akikkel az ember együtt járt. Mikor például Sztalinvárosba kerültem, ott volt néhány egykori nagyváradi évfolyamtársam. Szóval így történt, hogy mégsem veszítettem évet.
Egyetemi évek A szülők mindig mást akarnak az emberből, mint amit ő akar. Fölküldtek Pestre, hogy fiam, te elmész a Műegyetemre mérnöknek, építésznek. El is mentem. Azt tudtam, hogy a rajzzal nem lesz baj, de hát ott van a matematika! Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem vettek föl. Nem keseredtem el, fogtam magam s beiratkoztam a bölcsészkarra szabad bölcsésznek, s hogy az apámat is megnyugtassam, aki szerint valamiből élni kell majd, átmenetileg felvettem az angol nyelv és irodalom szakot is. Az 1948/49 és az 1949/50-es első és második tanévet még a Pázmány Péter. Tudományegyetemen végeztem, igaz, az utolsó félévet már Rákosi-címerrel. Ezután a név megszűnt, és egy évig nem voltunk semmik, illetve Budapesti Tudományegyetem voltunk. 1951-ben lettünk Eötvös Loránd, ami nagy tévedés, mert szerintem a Műegyetemet kellett volna Eötvösről elnevezni, ha már ott is bántotta a szemüket a nagyérdemű eredeti alapító neve. Időközben szüléimet a rendszer annyira tönkre silányította, hogy már másodéves koromtól gondoskodnom kellett magamról, tőlük segítséget nem kaptam. Ekkor igazából már saját szakállamra jártam régész-muzeológus szakra. Már első évtől jártam az öreg Gerevich-hez, művészettörténetből, Pigler tatához a Szépművészeti Múzeumba, stílus-ismeretekre. Gerevich-nél trecentot meg falfestészetet "
5
TÁRSADALOM tanultunk, Oroszlán klasszikus görög szobrászatot adott le. Banner János bácsi meg bronzkor Il-őt. Na, ez elég fura volt, csak annyit értettem, hogy valami „bátyában szalta leónik" vannak, meg trianguláris tőrök. (Ez a „ bátya", amit Tanár Úr első meglepetésében alaposan félrehallott az egyetemen, nem más, mint a középső bronzkori Vatya-kultúra, amely később Tanár Úr kutatási témájának középpontjába került. Ó volt az első, aki pontosan körvonalazta és az időrendben elhelyezte ezt a népcsoportot. Elég messzire eljutott a bátyától!) Akkoriban egészen más volt az egyetemi rendszer. Mi voltunk az utolsó vagy a majdnem utolsó olyan évfolyam, amely még az Ősrégészeti Intézetbe járt. Az intézetben asztalok voltak, zárható fiókokkal és akit ide fölvettek, az reggeltől estig ott lehetett. Ugyanígy voltak a rómaiak az Alföldi-intézetben, ott tanyázott Mócsy meg Soproni például. Aztán voltak művtörtösök, néprajzosok. Mi egytől ötöd évig mind együtt voltunk. Az ősrégészet a főépület Gólyavárra néző végében volt. Nagyon kellemes volt, mert délelőtt besütött a nap. Az egyetemi évekről nem nagyon szeretnék beszélni. Amit ezekről az évekről velem kapcsolatban tudni lehet, azt három helyen is el lehet olvasni: a Szabó János Győző nekrológban, a Dienes Istvánról szóló nekrológban és meglehetősen sok van a Banner Jánosról szóló új szegedi kiadványban. Azzal ugyan bajok vannak, a szegediek elfelejtettek korrektúrát küldeni és ettől ordító hibák maradtak benne. Hogy mást ne mondjak, leírtam például hogy amikor a méltóságteljes öregúr belépett, akkor eszébe nem jutott senkinek fel nem állni. Ez most úgy szerepel, hogy „eszébe se jutott senkinek felállni". Amit ezekről az évekről el akartam mondani, az ebben a három írásban benne van.
Pályakezdés 1952 július 1-én, még ötödéves gyakornokként kineveztek a Nemzeti Múzeumba. Olyannyira kineveztek, hogy 968 forint volt a fizetésem. Nyolcra vagy fél kilencre kellett jönni, inkább nyolcra, mert Szabad Nép félórára kellett járni majdnem minden nap. Közben írnom kellett a szakdolgozatot. Azt én vagy ott írtam benn, vagy otthon a Gioniéknál. Alig jártam be az egyetemre. Eközben költöztek át a Pesti Barnabásra. '53-ban teljesen váratlanul áthelyeztek és kineveztek Sztalinvárosba múzeumigazgatónak. Eszter volt a beosztott. 1954 áprilisában született fiúnk, Pistu. (Vágó Eszter, régész, Tanár Úr 1970-ben elhunyt első felesége.) Akkoriban egészen más volt Dunaújváros, mert ha valakit ide helyeztek, az büntetés is volt meg menekülési lehetőség is. A kórház főorvosának például azt mondták, hogy vagy Recsk vagy Sztálin. Amikor én oda leérkeztem, és megismerkedten valakivel, az rögtön azt kérdezte, hogy téged meg miért vágtak le ide? Válaszoltam, hogy engem nem büntetésből helyeztek ide. És a szüleid meg hol laknak? Hát, éppen sehol, mert mindenüket elvették ... Na ugye!! Na ugye, hogy ide való vagy! 1954/55-től voltam János bácsi aspiránsa. Aspiránsok voltak többen is, de egyetemi órákat csak nekem kellett tartani. Engem dobott be az Öreg a mélyvízbe. Eleinte Oroszlán Zoltán és Banner János felváltva voltak tanszékvezetők. Volt, hogy évenként változott, s amikor a János bácsiból a tudományok doktora lett, valamikor 1958-ban, attól kezdve már ő maradt, mindaddig, míg nyugdíjba nem ment. De előtte még mind a ketten kandidátusok voltak, meg egykorúak is, s hogy ne legyen sértődés,
Csányi Marietta—Tárnoki
Judit: „Imádom
az
archaeológiát"
Balatoni országúton Fenékpuszta felé menet, 1951-ben. Balról jobbra: Pekáry Tamás, Bána István, Barkóczi László, Kovrig Ilona, Radnóti Aladár, Deák Márta, Sági Károly
így oldották meg. Amikor létrehozták a középkori tanszéket, annak László Gyula lett a vezetője. Ez nagyon érdekes. László Gyulát ugyanis a bölcsészkari Forradalmi Bizottság nevezte ki, s annak elnöke, dékánunk, Kniezsa Pista bácsi. Az volt a nagy mázlija, amiért őt meghagyták professzornak, hogy már fel volt terjesztve a minisztériumba kinevezésre. így azután az 1957/58-as Értesítőben már mindhárman tanszékvezető egyetemi tanárok, — én akkor lettem tanársegéd.
Már tanárként János bácsi, aki kezdettől fogva bedobott a mélyvízbe, egyre jobban visszavonult, s csak kutatástörténettel foglalkozott. Rám „sózta" Európa őskorát, akkor évekig Magyarország őskorát is vittem, meg miután László Gyula csak a lovon járókkal foglalkozott, mindenki mást, aki a népvándorlás korában gyalog járt, én adtam elő. Amikor át kellett vennem a népvándorlás kori főkollégiumot is, akkor Európa őskorát elhagytam, ez már sok volt, ez már nem ment. Van elég szakkönyv, el lehet olvasni. Amikor én kezdtem tanítani, akkor nem volt első éves évfolyam. Akkor kezdték meg a kihagyásos rendszert. Hosszú ideig csak minden második évben indítottak régészetet. Ezt 1968-ban hagyták abba, attól kezdődően minden évben indult. 1954/55-ben a legkisebb Horváth Attila volt, másodévesen, meg Tóth Elvira, akit az ajtón mindig be kellett lökni, ha vizsgázott. A két „legpofátlanabb" meg Alföldy úr és Kőhegyi úr volt. Ők mindig a legutolsó tanítási napon jöttek kollokválni. Meg kell hagyni, Alföldy Gézát nagyon nehéz lett volna megfogni, nagyon tudott. Miska meg, a gálád, az szépen bebújt Géza mellé, aki mindig jelest kapott, Miska meg lelkesen bólogatott mindarra, amit a Géza mondott, ö is jelest kapott. Nagyon ügyes trükkel játszották ezt, mindketten jelest kaptak.
TÁRSADALOM Voltak nagyon érdekes figurák is. A nemrég meghalt egyetemi professzor, Hajnóczi Gyuszi végigjárta a régészetet nálunk. Ő az építész, régészettel is akart foglalkozni. Komikus volt, hogy akkor ő már adjunktus volt, én pedig tanársegéd, és ő vizsgázott nálam. Kőhegyi Miskától kapta a Födém nevet, mert olyan különös építész szakszavakat használt. Egy régész soha nem mondja a háztetőre, hogy födém. „Ez itt kap egy födémet, vagy egy nyílászárót" — ilyeneket mondott. Úgyhogy őt a régészek Födémnek hívták. 1956 után egy egészen új generáció jött. Ez már a Csalog Zsolt-féle néprajzos vonal, nem is tudom, Szentesről jött-e már vagy még Berényből. Én az öreg Csalogot Keszthelyen ismertem meg, ott volt múzeumigazgató, aztán legközelebb, mikor bronzkort gyűjtöttem, akkor Jászberényben volt, s akkor, mikor úgy az Bóna István dunaújvárosi otthonában, anyaggyűjtés vége felé jártam, akkor már 1957-58 táján. Szentesen volt, és akkor a Zsolt, a fia már hallgató volt. Aztán a Garam Éva meg Valter Ilu meg Kiss Attila meg Kemenczei, Kovács, Bakay, Bandi. Én akkor Magyarország neolitikumát, rézkorát, bronzkorát, korai vaskorát tartottam, a paleolitikumot Vértes adta elő, de például az elsőéves történész Bevezetés a régészetbe című órát is én tartottam. Azt kérdik tőlem, hogy izgultam-e az előadásokon. Nem lehet azt mondani, hogy olyan rettenetesen izgultam, mert gyakorlatom volt a szereplésben. Tudniillik nekem a „mozgalmi életet" az adta, hogy az egyetem színjátszó csoportjában játszottam, és ha hiszik, ha nem, csodálatos sikerem volt! Játszottam részeg szovjet kuláktól kezdve Dandin György Lubin-jéig mindent. Vastapsot kaptunk Sallai Mariannái, Kiss Gyurkával. A katonaságnál is szerveztünk színjátszó csoportot. Éppen ezért én az egyetemi előadáson nem féltem, nem izgultam, de nagyon dühös voltam olyankor, amikor rám kényszerítették, hogy, mondjuk, reggel 8-kor tartsak órát. Akkor Sztálinvárosból reggel 8-ra úgy följönni, hogy én ne késsek el. És akkor megkezdeni az órát, és kinézni az ablakon és látni, hogy Gádor kényelmesen, andalogva jön... Húúü... Csak érjen föl! Ezt Tanszéki kirándulás, 1959-60. A siklósi vár borozójának a dolgot nehezen viseltem. teraszán. Elöl: Bóna István.hátul, balról jobbra: Banner Nem úgy, mint László GyuJános, Kalicz Nándor, Kemenczei Tibor, Bandi Gábor
Csányi Marietta—Tárnoki
Judit: „Imádom az
archaeológiát"
la, aki legszívesebben reggel 7-kor tartotta volna az óráit. Az ezután jövő generációt lassan maguk is ismerik. 62-től Sacika, meg Selmeczi meg Palágyi, az örökké sötéten néző Vékony Gábor, Stanczik, Lányi, Szőke Matyi, a Nyúl, Torma. Igen, Szőke Matyi, akit rettenetesen irigyelt tőlem Mócsy, mert hogy „Te azt is tudod, ha a magyar régészetben bármi rezzen, neked Szőke Matyi mindig mindenről beszámol." így volt, Matyi Tanszéki est a 60-as években. Bóna István mesél. mindent tudott. Németh Péter, Hallgatják: László Gyula (balra), Bálint Csanád (áll) Torma és hát azután meg megint Melis Katalin (jobbra) egy másik, egy még későbbi társaság Nagy Árpád, Magyar Kálmán, Jolika, Máthé Márta, Marcsika, Pali aztán Bárdos Edit. Ennyit az egyetemről, mert hiszen végeredményben azt, hogy az ember 1954/55-től — az a legelső év — 1997/98-ig mi mindent csinált, azt úgysem lehet elmondani, úgysem fér bele. De higgyék el, hogy mindig, leszámítva néhány hosszabb külföldi utat, az egész tanévet végigcsináltam. (Harminc évvel ezelőtt, 1968 őszén találkoztam vele először. Az elsőévesek bizonytalanságával óvatosan nyitottam be a régészeti tanszéki könyvtár olvasótermébe, hogy az akkor „B" szakként felvehető régészet elsőéves óráinak megbeszélésén részt vegyek. A kis olvasóterem hosszú asztala körül a már boldog felsőbb évesek ültek, a bejárattal szemben az asztalfőn a Tanár Úr. Késésem miatt zavartan álltam meg az ajtóban. „Maga biztos elsőéves!" — mondta, feltűnve neki gyámoltalanságom, és közvetlenségével egyszerre átsegített a kínos pillanatokon. Még nem tudtam, hogy milyen tanár, milyenek az előadásai, de rögtön a szivembe zártam, és — talán nem is helyénvaló a történettudományok doktoráról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról ilyent mondani — azt is megállapítottam, hogy a Tanár Úr igencsak vonzó ember. Később láttam, hogy óráin mindig „teltház " van. Az archaeológia és a történelem iránt érzett csodálatos rajongása átragadt a hallgatóságra is. Előadásai nemcsak érdekesek voltak, hanem szellemessége, Jászdózsai kezdetek, rögtönzött humora folytán szórakoztatóak felszínrajzolás 1966-ban. is. A történelem jelesebb vagy hitványabb Stanczik Ilona.Bóna István
TÁRSADALOM alakjairól, mint személyes ismerőseiről beszélt. Bámulatos tudásával elhitette velünk, hogy ö a bronzkortól a középkorig minden idők szemtanúja volt.)
Ásatások Először Alsónémediben voltam ásatáson 1949 tavaszán. A nagy hírű rézkori temető feltárását Korek Jóska vezette vagy inkább végezte, aki meghívta volt szegedi professzorát, János bácsit hallgatóival együtt, így jutottunk ki többször is. Nagyon nehéz volt kimenni, mert az autóbusz hetente kétszer járt, HEV-vel kellett utazni valameddig és onnan gyalog, bőven volt idő társalogni. Jocó is így járt, és itt voltam először ásatáson. Nemcsak ősrégészek voltak, hanem szenvedélyes ásatók is, mint például Héjj Miklós, akik spaknival és kisseprűvel szakértősködtek. Ezután jó darabig nem volt mód ásatásra, mert bolond reformot vezettek be az egyetemen, megcsinálták a muzeológia szakot. Ennek lényege, hogy összevonták a művészettörténetet, a néprajzot és az összes régész szakot. Mindenkinek egy évig kellett régészetet hallgatni, egy évig művészettörténetet, egy évig magyar néprajzot és a többi. Később valahogyan sikerült ezt egy félévre csökkenteni, még mielőtt komplett idiótákat termeltek volna. Nem nagyon volt lehetőségem ásatásokra járni, mert az Ősrégészeti Intézet demonstrátora voltam János bácsi mellett, de közben a kis Gerevich óráit is hallgattam meg Pogány Ö. Gábort, akit nem lehetett öt percnél tovább elalvás nélkül kibírni. Voltak persze izgalmas emberek is, mint László Gyula, na ott volt cs'llogás meg ragyogás, rajzolás két kézzel, az érdekes volt. Tény az, hogy '51-ben voltam ismét ásatáson, előbb Zalaváron, Fehér Géza bácsinál, majd Fenékpusztán. Itt nemcsak ősrégészek voltak, hanem Radnóti, Barkóczi, Sági Karcsi meg Eszter is. Tulajdonképpen ott kezdtünk összejönni... Ötödévesen mint segédmuzeológust elvitt Miska bácsi Tápiószelére. Itt készítettem a temetőről az első sírrajzokat. Ez korábban nem volt szokás. Fettich úgy tárt fel hatszáz sírt, hogy egyetlen sírrajzot sem készített. Sírlapokat használtak, arra rajzolták rá a leleteket. Engem 1952 őszén följelentettek, mert sírrajzokat készítettem. DélFejér megye múzeumi megbízottja azt mondta, hogy akadályozom a leletmentést, mert ahelyett, hogy villámgyorsan berajzolnám a csontvázlapra a leleteket, mindegyik sírt lerajzolom és sokat vacakolok velük. És ezt még ki is vizsgálták! Fogták a rajzokat és csodálkoztak, hogy ezt így is lehet? Nem emlékszem, hogy ki volt az első, mindenesetre 1951-ben én már rajzoltam a sírokat. Lehet, hogy külföldről jött az ötlet, nem emlékszem, de akkoriban kezdett ez a generáció így dokumentálni. Igaz, az Adattár még évekig kötelezte az embert, hogy csontvázlapokat adjon le. Nem tudtam, hogy Portré Tamásiból a longobard mi a fészkes fenének kellett nekik a vázlap. Azt temető feltárása közben, mondták azért, mert azon adatok szerepelnek, 60-as évek vége például a váz hossza. De a milliméterpapíron meg 10
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" csak egy vonalzót kellett elővenni és az ember máris lemérte a váz hosszát. Pontosabb is volt. (A csontvázlap a lusta régészek nagy segítsége. Előre nyomott csontvázat ábrázolt, katonásan a hátán fekve, csak a karok helyzetét és a leleteket kellett sitty-sutty rárajzolni. Arról persze nem szól a fáma, hogy mit kezdtek a vázlapot használók a „rendellenes", zsugorított, oldalukon fekvő őskori vázakkal. Ezeket valószínűleg csak „leírták".) 1953. augusztus l-jén neveztek ki Sztálinvárosba, és rögtön elkezdődtek az ásatások: a leletmentés a helyi és kulcsi bronzkori temetőben, meg leltároznom kellett Győrben. Miután 1954-ben visszakerültem az egyetemre, folytatódott János bácsi békés-városerdei ásatása. Előzőleg Nováki Gyuszi járt vele meg a korábbi évfolyamok. Azt gonA sírrajzolás kellékei: ceruza doltam, megnézem, mit csinál az öregúr és azt és cigaretta. Tamási, 60-as évek vége. csinálom én is. János bácsi azt mondta, hogy ott van az a külső telep, amit már ideje lenne megnézni. Vegyél magad mellé valakit! Ez a valaki Makkay János volt. Ez volt az első eset, hogy nem ásónyomonként próbáltunk ásni, hanem követtük azt, amit lehet és ezt egy egész szelvényben kipróbálhattuk. Még két szezonra volt szükség, rábontottunk a szelvényre, oldalról követve a rétegeket. 1959-ben már Kemenczei Tibor és Kalicz Nándi is ott voltak, '60-ban Kovács Tibor is csatlakozott. (A magyar őskorkutatás történetében mérföldkő a békés-városerdei vagy másként békés-várdombi ásatás. Itt történt az első, tudatos kísérlet arra, hogy a többrétegű bronzkori telep szintjeit a valóságnak megfelelően kövessék és ne ásónyomonként haladva gyakorlatilag szétverjék. Az ásatás és a dokumentálás módszerét később Jászdózsán tovább finomították. ) Rusztikus állapotok uralkodtak, egy erdei iskolában laktunk, a tanteremben aludtunk, vaságyakon. Annyi légy volt, hogy ha kitettük a légyfogókat, fél óra alatt leestek a ráragadt légytömegtől. Volt ott egy rossz bolt, egy kocsmaszerüség. De akkoriban máshol se volt jobb Magyarországon. Felfedeztük, hogy van Hubertus, ott azt senki nem itta, sokéves, jó érett Hubertus volt. Annyira megszerettük, hogy az utolsó napon azt mondta János bácsi a boltvezetőnek: „Vegye már vissza ezt a lavórt és adjon érte Hubertust!" Közben továbbra is Sztalinvárosban laktam, ahol valami mindig előkerült. Hol egy középkori templomot kellett menteni, hol egy római épületet, hol a Koziderből vittek el egy darabot. Később, mint ifjú tanársegédnek az volt a feladatom, hogy a tanszék számára ásatási gyakorlatot csináljak. így keveredtünk le Baracsra, de ez már egy másik generáció volt. Kovács Tibor, ötödévesen volt az élemedett szakember, a fiatalabbak meg Torma Pista és Melis Kati. János bácsitól rögtön kaptam „ásatási keretet", igaz roppant kis pénzeket, de ebből már lehetett langobard temetőket ásni. Egyetemistákat vittem, főleg fiúkat. Az első hallgatónő, Nagy Margit úgy keveredett népvándorlás kori (gepida) temető ásatásomra, 11
TÁRSADALOM hogy azt tulajdonképpen elejétől végig ő szervezte — ezzel jogot nyert a gepidáktól átjönni a langobardokhoz. Később Garam Éva járt ki Szentendrére, majd Valter Ilu s végül Kajdacsra Jolika is. A jászdózsai ásatás úgy indult, hogy Stílnek (Stanczik Ilona) terepbejárós szakdolgozata lett, az ő ötlete volt az ásatás. Először kimentünk kettesben gyalog, az állomástól kikutyagoltunk. Gyönyörű idő volt, virágzott az akác. Röviddel később nekiláttunk. Na, ez egy női brigád volt, mert Stil szedte össze: Hegedűs Kati, Máthé Márti, Vadász Éva, Jolika. Nagyon sikeresen indult, lementünk az aljáig. Amikor az aranykincs előkerült, aznap Kaposvári Gyula is megjelent, megnézte, zsebrevágta és rögtön adta a következő pénzt. Kényelmes ásatás volt, még működött az iskola, rendes épületben laktunk, Erzsi néni a saját konyhájában főzött. Az első években, 1966-67-68-ban ott laktunk, aztán a téesz megvette az épületet. Akkor a leglehetetlenebb dolgok következtek, laktunk a mosókonyhában, még egy tanyán is, ami akkoriban még állt, táboroztunk lakókocsiban. Ma már az iskolaépület sincs meg, lebontották. A közlekedés borzasztó volt. A legegyszerűbbnek tűnt leszallni Tarnaörsön és 2,5 km-t gyalogolni egy nem is annyira földúton, mint inkább agyagúton. A vonat is ritkán járt, a faluba biciklivel mentünk be. Ez egy külön elbeszélést érdemelne, mert ott annyi minden történt, annyi kiváló belföldi meg külföldi ember megfordult. Ezeket a történeteket Stil jobban tudta, mert én nem voltam mindig ott. 1973—74-ben Tószeg-Laposhalmon ástunk. Nem tudom pontosan, hogy mikor jártam ott először, talán akkor, amikor a Nemzeti Múzeumból tettem egy körutat és Szolnokról kimentem, mert még Csalog szelvénye ott volt. Tény az, hogy valami öreg bácsival találkoztam, aki még Buczkó bácsinál is öregebb volt, és mesélte nekem — nevükön emlegetve a régi ásatókat — „Mert a Márton nagyságos úr idejében így volt meg úgy volt! Meg, ugye, a 30-as években itt volt a Tompa úr azzal a hollandussal, a Fangifonnnal (Van Giffen) vagy hogy hívták. Aztán legutoljára Jóska elvtárs (Csalog József) valami nővel (Mozsolics Amália). Hosszú előkészület után 1972-ben beadtam az ásatási kérést, amikor már nem tudom hány éven át, nyolc vagy kilenc, gyakoroltuk a réteges telepek feltárását és már én voltam az ősrégész az egyetemen — a kérést mégis elutasították. Patekot kérdeztem: „Mondja már meg Erzsiké, hogy mi az oka." Azt mondta, hogy ő nem árulhatja el, de csináljuk úgy, mintha leletmentés volna. Nem akarok senkiről rosszat mondani, de nyilvánvalóan hiúságról lehetett szó a korábbi ásatók részéről. (A tószegi ásatást Tanár Úr Stanczik Ilonával, a korán elhunyt tanítvánnyal és baráttal együtt vezette.
Barátok látogatása a tószegi ásatáson, 1974. Balról jobbra: Bóna István, Anton focik, Trogmayer Ottó 12
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" Tószegi feltárása a magyar és nemzetközi archaeológia kiemelkedő eseménye volt, ezért kapott is meghívást az ásatásra minden barát és minden olyan kolléga, akinek Tószeghez valamikor is köze volt. Volt is nagy vendégjárás! A meghívottak között szerepelt természetesen Mozsolics Amália, Tószeg legidősebb, akkor még elő ásatója. Mozsolics egy jóval idősebb generáció tagja, régészeti munkásságában pedig a német tipológiai iskola képviselője volt; azé az iskoláé, mely éppen Bóna István történelmi szemléletű, a magyarországi bronzkorról írott munkája révén vált idejét múlttá. Az óriási szemléletbeli különbség miatt kettejük között mindenféle párbeszéd, szakmai és emberi egyaránt, szinte elképzelhetetlen volt. Tudtuk ezt — nemcsak műveikből, hanem Tanár Ur előadásaiból is. Kíváncsian vártuk a történelmi pillanatot, amikor a nagy ellenfelek találkoznak. Tanár Úr a szelvény szélén, a teli tetején állt, mikor Amália apró, gömbölyű alakja feltűnt Buczkó bácsi udvarán. Akkor meglepetve hallottuk Tanár Úr lelkendező hangját: „Kezét csókolom, Amálkal", s Mozsolics Amália nem kevésbé örömteli válaszát. „Jó napot, Pistukám!" S kissé tódítva a valóságot, úgy szoktuk elmesélni, „... és akkor egymás nyakába borultak, és össze-vissza csókolták egymást!" Ha ez nem is történt meg, egy kellemes napot mégis eltöltőitek egymás társaságában. Tisztes távolságban követtük őket, mikor ebédidőben egymás mellett ballagtak a tószegi étterembe. Nem békekötés volt ez, csak fegyverszünet — méltóan a Hely Szelleméhez, egyetlen nap időtartamára.) 1976-ban indult egy útépítés kapcsán a rácalmási ásatás, a „családi ásatásunk". Itt egy irtózatosan jó avar temető van, meg sok száz korai magyar ember sírja meg Vatya-Koszider urnasírok, egészen későiek. Különösen a kerámiája nagyon jó. Az összességében már ezer sírra rúgó temető végtelennek tűnik s már huszonharmadik éve ad Jolikának s nekem „biztos munkát". (Horváth Jolán régész, Tanár Úr felesége.)
Régész — Történetíró A szakmai-irodalmi tevékenységem meglepően jól indult, mert az egyetemi szakdolgozatom Az ürbőpusztai avar temető és az avar temetők tájolási rendje akadémiai prémiumot kapott. Ami az Archaeologiai Értesítőben 1957-ben megjelent, az csak harmada a dolgozatnak, a nagyobbik része elveszett. Soha nem derült ki, ki lopta el. A Nemzeti Múzeumban érdekes módon egész más dolgokkal foglalkoztam, mint amivel később. Vandálokat gyűjtöttem, cikádákat gyűjtöttem, quadokat gyűjtöttem. Ebből később a quadok jelentek meg.... Meg hát avar dolgokat, a Bugyi-Ürbőpusztához. S ekkor mindent fölborított a sztalinvárosi kinevezés, ahová teljesen váratlanul helyeztek Fülepék. S akkor János bácsi tulajdonképpen jót akart, és körberohangálta mindazon ásatókat, akik már dolgoztak ott, Csalogon keresztül Patayig, Mozsolics Amálig, hogy adják nekem az anyagot. Hirtelen az ölembe potyogott 1400 sír, volt hozzá két restaurátor, csakhogy a egyik pincéből a másikba való örökös szállítás miatt a leletanyag gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt. Egyvalami volt hozzáférhető, Vicze Magdika nagy szerencséjére. A több ezer bronz ott maradt, ezeket restaurál tartam, rendeztem, lefotóztattam, úgyhogy Magdika szép nagy fotókon láthatja ma őket. Mielőtt még leltározták, mielőtt még összekeverték volna. A bronzok megmaradtak.
13
TÁRSADALOM Engem időközben János bácsi bronzkoros aspiránsává vett fel, ehhez az anyaghoz viszont Sztalinvárosban nem lehetett hozzáférni, nem tudtam mást tenni, mint nyakamba venni az országot és valamennyi múzeumot végigjárni. Fényképezőgéppel jártam, ahol nagyon sok anyag volt, oda kölcsön kért múzeumi fotóssal mentem. Nagyon gyorsan ment, hiszen három év aspirantúra alatt meg kellett csinálni. Nem, nem, higgyék el, nem volt ez olyan sok!! Meg aztán hihetetlenül egyszerű világ volt, mert Dombay Jánost leszámítva, ahol minden nyolcszoros papírba volt csomagolva, tulajdonképpen minden szabad volt a bronzkorban. Nagyon könnyű volt összegyűjteni az anyagot. Jóindulatú amatőrök voltak legtöbb vidéki múzeumban, vagy pedig jó barátok. Annyiból volt csak rossz, hogy a vidéki szállodák tele voltak poloskával, szegény Eszter nem győzte a pizsamáimat elégetni. (E — Tanár Úr szavai alapján — nagyon egyszerű és könnyű munka végeredménye egy 317 oldalas vaskos kötet, 281 fényképes táblával és számtalan szövegközi ábrával illusztrálva, a magyarországi bronzkorról írott máig legteljesebb összefoglalás, a történelmi szemléletű ősrégészet alapvetése.) A bronzkor mellett nagyon jól jött az, hogy László Gyula nekem adta a Várpalota dossziéját. S ezzel nekem Nyugaton renomém lett, de itthon nem biztos, hogy használt. A népi demokráciában, a II. világháború után egy germán néppel foglalkozni! Ha nincs '56, akkor sem a Die Langobarden, sem Dienes bashalmi temetője nem jelenik meg. '56 után az ember kétségbeesésében másokat vett elő, például az avarokat, az Ürbőpuszta megjelent 57-ben. '61-ben megírtam a Chronologie der Hortfunde vom Koszider-Typus-t. (Az Acta Archaeologica-ban megjelent mű a bronzkori kincsleletekről.) János bácsival voltak mindenféle közös dolgaink. Megírtuk a Márton-féle tószegi hagyatéknak az egyik részét — a másik része nem lett kiadva, Békés is elkészült. (A békési bronzkori telep, melyet Banner Jánossal együtt ásott és közölt a Tanár Úr.) Mikor Eszter meghalt, félig készen ott maradt — rám maradt — Intercisa egyik temetője, azt is megcsináltam. S végre valahára el lehetett érni, hogy a Mittlere Bronzezeit megjelenjen. (A mű: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen — 1975. — Tanár Úr kandidátusi disszertációjának átdolgozott, német nyelvű kiadása.) Az volt a határozat, hogy rendben van, ki lehet hozni, miután én megvédtem, meg is kell, hogy jelenjen, na de az apparátus részt el kell hagyni. így a temetők leírása — Hernádkak, Megyaszó, és más is — sajnos kimaradt. (Bár Tanár Úr — úgy látszik — korántsem akarta minden művét felsorolni, a „ nagydoktori" disszertációját, mellyel, a tudományok doktora címet megszerezte, nem hagyhatjuk ki. — 1972-ben, egy június végi délelőttön, rekkenö hőségben folyt az értekezés nyilvános vitája az Akadémia egyik termében népes hallgatóság, barátok, kollégák, egyetemisták feszült figyelme közepette. A legemlékezetesebb párbeszéd Tanár Úr és egyik opponense, a legendás hírű Hahn professzor között zajlott. Hahn István, „ a szerző örvendetesen fiatal korára" utalva (42 éves volt akkor a Tanár Úr), dicsérte hatalmas tudását, de szenvedélyesen védelmébe vette Attila, hun királyt, akit Tanár Úr éppen olyan hévvel marasztalt el. Csodálatos és elragadó volt e két történelemért rajongó ember intellektuális érvekkel alátámasztott érzelmi vitája egy másfél évezrede halott történelmi alakról. Láthatóan jól ismerték a Nagykirályt, csak éppen más-más viszonyban állhatták vele.) Ezután jött az Erdély története. Ha tudtam volna, hogy ez mekkora munkát jelent, és az életemből 10 évet vesz el! Hihetetlen, mekkora munka volt! Arról a korszakról, amit én írtam, Roskának volt összesen két cikke. Ezért először látnom kellett az anyagot. 14
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" Különböző trükkökkel próbáltam eljutni Erdélybe. Azon az áron, hogy elmegyek Dobrudzsába meg Moldvába, valahogy belementek, hogy elmehessek Sepsiszentgyörgyre meg hazafelé jövet Kolozsvárra. Szerencsére, azért voltak nagyon kedves kollegák, románok is, magyarok is. Ez már megkezdődött 1977-ben, s azután 1977-től 1982-ig államközi, kormány-szerződésekkel együtt ment. 1984-ben azután, mikor Pistuék autót vettek, mi pedig megvettük tőlük a Csufit, akkor autóval jártunk ki. (Csufi: egy döbbenetes kék színű Trabant családi beceneve volt Tanár Úréknál) 1986 elején voltunk kinn utoljára, mikor az évben megjelent a kötet. Röviddel egymás után németül, angolul, franciául is. Azután egy ideig nem tehettem be a lábam Romániába. (Lehet, hogy Tanár Úr nem szívesen emlékezik vissza az Erdély történetének megírására, de a másik „fél", az egyetemi hallgató, annál szívesebben! A kötet kapcsán, „melléktermékként", 1979-ben fergeteges előadás-sort hallgathattunk meg a IX. század Európájáról. A régészeti leleteken és históriai tényeken túl ízelítőt kaptunk a királyok és hercegek viselt dolgairól, még a korabeli pletykákról is, mindarról, amitől a történelem nem poros tudomány, hanem létező valóság.)
Külföldi utak Viszonyom a világhoz. Az első találkozás: nagyon sokat jelentett az az 1945-ös esztendő, amikor végeredményében 6000 kilométert utaztam (felerészben hadifogolyként) Európában. Bár nem oda mentem, ahova menni akartam, hanem ahova vittek, ennek ellenére, ha csak sorolom, hogy Bécs, Olmütz, Breslau, Posen, Stettin, Berlin, Gera, Plauen, Weimar, Eger, Bayreut, Würzburg, Frankfurt, Mainz, Párizs, Chartres, Cherbourg, Bayeux, Caen, Nancy, Basel, Bodeni tó — óriási dolog volt! Például úgy láttam a chartres-i dómot, hogy bemenni éppen nem lehetett, de mellette elmehettem. Párizsba nem mehettem be lófrálni, de a vonatból kétszer láttam az Eiffel-tornyot! Értsék meg, álltam az állomásokon, vagy tudom is én, hol álltam... Mégis láttam egész Európát! Nem véletlen, hogy Sztálin elit csapatait egyből vágta a Gulagra, mert hogy életében két hibát követett el, megmutatta a hadseregét Európának és megmutatta a hadseregének Európát. Én azok közé tartoztam, akiknek később nem lehetett beadni azt, hogy ezek az országok az összeomlás szélén állnak! Ezek az emlékek olyan tartást, vértezetet adtak, amire nagy szükség volt itthon, mert szörnyű korszak következett. Egyszerűen ránk zárták az ajtót! 1948-ban úgy ránk zárták az ajtót, hogy 1959-ben mentünk először külföldre. Ez a külföld úgy nézett ki, hogy átmentünk a hídon Komáromból Komáromba János bácsival. Ez volt az első külföldi utam. Nagyon jó volt ennek ellenére, olyan jó három hét lehetett, bejártuk egész Csehszlovákiát, s ami még nagyon fontos, akkor kötöttem életre szóló barátságot Anton Tocíkkal. Az ezután következő másfél évtizedben véletlenszerűen jött egy-egy meghívó, például Kelet-Németországba. „Amál ide, Amál oda — gondoltam -, irány Weimar!" Tudniillik a meghívót Mozsolics Amáliával együtt kaptuk. Vagy a berlini egyetem meghívása, melyre Szabó Miklós, Kovács Tibor, Bakay Kornél meg én utaztunk. Keleti utak még csak-csak voltak, de csodaszámba ment, mikor 1962-ben János bácsi kapott az UNESCO-tól három 100-100 dolláros ösztöndíjat a római kongresszusra, hogy adja, akinek adja. Hárman mentünk: Kalicz Nándi, Kőszegi Frici meg én. Rafinált 15
TÁRSADALOM trükkökkel és zseniális szervezéssel a 10 napos római kongresszusból egy hónapos olaszországi körutat csináltunk. Csodálkoztak is a minisztériumban, mikor Nápolyba szóló jegyet váltottam. „Nem értem, hogy akar Nápolyon át Rómába jutni!" Nem baj, én értem! A 30. napon tértünk haza. Harminc napnál tovább akkor nem lehetett külföldön maradni. Csodálatos volt és sok barátot szedtünk össze. Ennek köszönhettem, hogy a következő esztendőben kaptam Lericitől egy nagyobb ösztöndíjat, akkor elmentem március elején és csak valamikor június végén jöttem vissza. János bácsi csak úgy engedett el egész félévre Olaszországba, ha előtte éjt nappá téve megírom az Európa őskora egyetemi jegyzetet. Tudta, hogy ő nem csinálja meg, én sem csináltam volna. így meglett. — „Jó, akkor mehetsz." Lerici a pénzt három hétre adta, de én még vettem egy 30 napos circolarét, ezzel s a Lerici-féle 3 hetes ösztöndíjjal vidáman eltöltöttem három hónapot, Eszter is jött utánam a 70 dolláros turista úttal. Magyar módra szalámi és kecskeméti barack utánpótlással felszerelve. így akkor ki lehetett bírni. Egyéni szerencsém volt, hogy sógoromék Ausztráliában éltek, és rendszeresen küldtek pénzt az utazásaimra. így jutottam ki, magánúton, 1965-ben Görögországba. Azután volt Pistuval, 1966-ban, egy nagyon érdekes kéthetes utunk, amikor Dalmáciába és Istriára mentünk. Azután 1968-ban a „nagy vállalkozás", Törökország. Meg akartam nézni az őskori részét, meg a hellenisztikus részét, meg a törököt is! Mindent! Ez is közönséges 70 dolláros út volt, ehhez hozzájött a sógornőm 100 dollárja. Ezzel a pénzzel Jani voltam Isztambulban, bementem egy kis antikváriumba és az összes könyvet, ami Bizáncról szólt, mindet megvettem! Elmentem az ankarai követségre is. Kijött egy elvtárs-szerűség, én teljesen gyanútlanul megszólaltam magyarul, és akkor jött a meglepetés! Fogadott a nagykövet meg a felesége, mert ők ilyet itt még nem láttak, itt magyar turista még nem fordult elő. Előhozták a szép koronás címeres Herendi porcelán készletet, abban kaptam a kávét. Kinyitották a bárszekrényt, melyiket kérem. Azután autót is kaptam, sofőrrel mentem mindenhova: egyik nap Gordiumba, másik nap Boghazköybe! A másik nagy szerencsém az volt, hogy a törökök Fehér Géza miatt valósággal aranyba foglaltak. Mindenütt, ahová csak mentem, ahol Fehér Géza nevét kiejtettem. Trójáig bezárólag jól fogadtak mindenütt. Akkor már elszemtelenedtem; elmentem Isztambulban a németekhez és kijelentettem nekik, hogy ha már benn ülnek a mi intézetünkben, mert az volt a Magyar Intézet, amiben Fehér Géza bácsi, meg Oroszlán Zoltán, Hekler Antal meg a többiek korábban voltak, a legkevesebb, hogy szállást adjanak. Ők adtak is, később az isztambuli egyetem is adott vendégszobát, olyan vendégszobát, amiben angol WC volt! Ez volt az egész egyetemen az egyetlen angol WC! A többi a törökök franciás kultúrájához tartozott. Nagyon érdekes volt, mert valóban bárhová mentem, én voltam az „első fecske Magyarországról", Ephesosban például az osztrákok, Pergamonban vagy korábban Görögországban, Athénben, Olympiában a németek — mindenütt segítettek! „Nicsak, egy magyar!" — azonnal volt vendégszoba, szálloda. Azután a többiek nagyjából már ezeken a kitaposott útvonalakon mehettek. Az első olyan állami kiküldetésem Nyugatra, amikor az útiköltséget is és a kint tartózkodást is fizették, 1969-ben, 39 éves koromban volt. Akkor már a fél ország és a szakma kiküldetésen járt, én nem kaptam. Ez Norvégiába szólt. Nagyon kellemes volt, úgy intéztem, hogy ne kelljen repülővel hazajönnöm, hanem Dánián át vonattal, kétszeri kompon át... az csoda volt! A dán kompról Rostockban kiszálltam, egyedüli utasként — és akkor ott állt vagy harminc marcona alak és ráordítottak az emberre: 16
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" „Ausweis!" — Hát, Dánia után ezekkel találkozni! Mintha visszatértünk volna a Hitler-Deutschlandba! (Az utazás után Tanár Úr szeptemberben „berobbant" az egyetemre és nyomban meghirdetett egy viking spec. koll.-t. Nem volt a tantervben, nem volt kötelező, csak saját maga és tanítványai gyönyörűségére. A vikingek kalandos útjai szárazon és vízen, Nydam, Sutton Hoo, Oseberg hajója és társai, Haithabu különös városa. Nem volt épeszű ember, aki ezt kihagyta volna!) Ugyanebben az évben kaptam egy angol meghívást. Dávid Wilson fogadott, akivel már jó barátságban voltam, akkor még nem volt a British Museum főigazgatója. Röviddel később megjött Eszter is. Végigjártuk Skóciát, a kastélyokat, Edinbourgh, Glasgow.... Londonban meg Hege Kati kalauzolt minket, mert ő rögtön kiismerte Londont, jobban ismerte az ott születetteknél. A 70-es évektől már hivatalból kellett külföldre járni. Kiállítások, megnyitók. Moszkva, Párizs, Nürnberg, Svédország. A különféle kongresszusok, amiket én ki nem állhatok. Betege vagyok annak, hogy ott kell ülni. A második előadás után már elalszom. Nem tudok figyelni. Ez nem azért van, mert unom, amit a kollégák beszélnek, de annyira vizuális természet vagyok, hogy amit nem lát a szemem, az itt bemegy és ott kijön. Innen van az, hogy én nemigen jártam konferenciákra, csak azután, hogy beválasztottak ebbe az átkozott Conseil Permanent-be — Állandó Bizottságba — csak meg kellett jelennem, Southamptonban, Mainzban, Pozsonyban.
Ranglétra és politika János bácsi azt mondta: Pista, kijött a rendelet, visszaállítják a doktorátust, elvárom, hogy te légy az első új bölcsész doktor. A doktori disszertációmat a kozideri kincsekből írtam. Az utolsó doktoráló 1948. december 31-én Thomas Edit volt, a következő meg én 1958 áprilisában. Együtt avattak minket, hosszú idő után az első doktorokat, Gábori Miklóst, Gáboriné Csánk Verát, Bodrogi Tibort, engem. Vagyis elsőnek lettem doktorrá. A kandidátusimmal éppenséggel más volt a helyzet. Azt 1957 őszén kezdtem el írni, ami kész lett, elküldtem János bácsinak, ő meg vissza. Csak stiláris javításai voltak. Beadtam és utána hosszan nem történt semmi. Csak 1993-ban tudtam meg, hogy három évig tilalom volt a disszertáción. Ez azért történt, mert valamiféle feljelentés érkezett ellenem, hogy mi mindent csináltam 1956-ban. Ráadásul ismerték a beállítottságomat is, annyira, hogy 1957 január elején beállított két úr a minisztériumból, hogy átvegyék az elhagyott sztalinvárosi — akkor éppen dunapentelei — múzeum javait. Legnagyobb csodálkozásukra ott találtak bennünket Eszterrel. Nem föltételezték, hogy mi nem mentünk el. De az történt, hogy október 22-én délután anyám a hóna alá vette a kis Pistut, aki akkor kétéves volt és elment vele Kecskemétre, a rokonsághoz. A repülőtér környékén laktak, még a városba sem lehetett bemenni, szerencsére semmi bajuk nem esett. Mire a közlekedés visszaállt, addigra karácsony lett, akkor már nem lehetett sehová sem menni, bármennyire is úgy érezte az ember, hogy bajban van, pedig én úgy éreztem! Csak sejtettek valamit, de jól sejtették. Végül János bácsi rettenetes dühbe jött, hogy nem tudom hány tanársegédjét nyírták már ki, de ezt már nem hagyja és elment Ortutayhoz, aki akkor 17
TÁRSADALOM rektor volt. János bácsi jól ismerte öt fiatal korában, és kijárta nála, hogy befejezzék a vizsgálatot, így 1957 decemberében szeptember l-ig visszamenőleg kineveztek tanársegédnek. 1957-ben közös szobánk volt Aradi Nórával. Az én szobám akkoriban kellett valakinek, így összeköltöztettek bennünket Aradi Nórával, ott, a művészettörténeti fronton. 1957. március 15-én — akkor volt a MUK — szigorúan be kellett menni dolgozni, nem volt semmi ünnepély. Megyek be, és ott nevetgél Banner, Oroszlán, Gizi és talán még László Gyula is: Hallottad mi történt? Aradi Nóra szobájában pisztolyt találtak! Megállt bennem az ütő. Na, ekkor rájöttek, hogy mit mondtak, abbahagyták a vihorászást. Varjú néni, a rettentő nagyhangú takarítónő körberohangálta a folyosót, hogy jaj, pisztoly, pisztoly, úgyhogy az egész egyetem tudta. Ez volt a mázlim, mert Aradi Nóra is meghallotta és azonnal telefonált a férjének a HM-be, aki két tisztet küldött ki, akik zsebrevágták a pisztolyt. Közölték velem, hogy a dolog megoldódott. De én máig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azt a pisztolyt valaki nekem dugta el oda. Korábban is volt már hasonló szerencsém, de erre csak jóval később jöttem rá. Párduczcal ástam Tápiószelén, amikor hirtelen behívót kaptam, a nyári hónapokban. De nem az egyetemisták számára kötelező nyári behívót, hanem Óbudára. Odamentem és mondtam, hogy én még egyetemista vagyok. Az nem számít, válaszolták, maga holnap bevonul és olyan katona lesz! Ekkor elrohantam Lavotta Ödönhöz a Tanulmányi Osztályra. Neki, a finnugor nyelvésznek elmondtam, hogy behívót kaptam. Én nem tudtam, de ő tisztában volt azzal, hogy ahová engem behívtak, azok valójában munkaszázadok voltak, akiket Badacsonyba vittek! Erre ő írt egy rövid íbljegyzést, hogy Bóna István ilyen meg ilyen szakdolgozatán dolgozik. Bevitte Kékes elvtárshoz, aki az egyetemen nagy úr volt. Foglalkozására nézve cipőfelsőrész készítő, de az egyetemen minden ő volt, és hihetetlenül büszke arra, hogy milyen jól bevált. Aláírta, egy csomó más szokványos aláírni valóval együtt, közéjük bújtatva, én pedig elmentem a Mária Terézia, alias Kilián laktanyába. Szimpatikus kis hadnagy fogadott, megnézte a papírt és azt mondta, milyen szerencséje van magának, fogta a kartonomat, ami soha többé nem került elő. Konzílium a jász csontváz felett. Jászdózsa, 90-es évek eleje. Balra: Selmeczi László, az ásatás vezetője, középen: Bóna István, mögötte: Bökönyi Sándor és Fodor István
18
Amíg a kandidátusimat nem védtem meg, csak tanársegéd lehettem és csak 1961 szeptemberében ne-
Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádom az archaeológiát" veztek ki adjunktusnak. Ezzel sem léptem előrébb, mert mint kandidátusnak, igazából docensnek kellett volna lennem. Azt is húzták, és csak 1964-ben neveztek ki. Ez akkor már nyugalmat jelentett, én voltam az „ősrégészet", és így már bele mertem vágni a nagydoktoriba. 1972-ben védtem meg. A vita után szokás szerint beültünk a Gresham-be, ott ünnepeltünk. Hahn István, aki az egyik opponensem volt, előbb elment. Öt perccel később visszajött, hogy „Ez a ballon nem az enyém, mert nem találom a zsebében a kulcsomat." Ránéztünk, a ballon ujja könyékig ért Hahnnak. Ezt bezzeg nem vette észre! Csak azt, hogy a kulcs nem volt benne. A ballon ugyanis Gerevich Lászlóé volt. (Hahn professzor szórakozottsága közmondásos volt.) Megvédtem, de maradt bennem némi félelem és joggal, mert az 1972 után csak 1975-ben neveztek ki professzornak. Ehhez új miniszternek kellett jönni, nem olyan szemellenzősnek, mint Ilku Pál volt. Soha nem panaszkodtam, de soha nem ment semmi könnyen, a legrosszabbul fizetett tanársegéd voltam, a legrosszabbul fizetett adjunktus voltam, mindig a grádics legalsó fokán. Még utána sem ment könnyen, mert 1987. januárban, amikor Mócsy meghalt, körülnéztem és hirtelen rájöttem, hogy én vagyok Magyarország egyetlen aktív régész-professzora. Nem volt több. De még ekkor is hónapokig, egészen augusztus végéig vártam arra, hogy kineveznek-e a saját tanszékemre tanszékvezetőnek. Augusztus végéig játszották ezt a játékot. Ez magas politika volt. Ennek aztán az lett a kompenzációja, hogy 1989-ben két kézzel toltak előre az Akadémián. Mindenki tudta, hogy a Györffyből meg a Bónából azért csinálnak most akadémikust, mert korábban nem lehetett. Korábban politikailag gyanús személynek tartottak — joggal.
Ünneplés a sikeres teli-kiállítás után. Helyszín: Túrkeve-Terehalom, ásatási konyhasátor. Balról jobbra: Tárnoki Judit (csak a feje látszik), köszöntöt mond: Máthé Márta, mellette Csányi Marietta, Bóna István, Raczky Pál és még sokan mások
19
TÁRSADALOM n9S(A Tanár Úr levelező tagkém 1990 őszén tartotta akadémiai székfoglalóját. Már jó előre elterjedt a híre, hogy Tanár Ur régi kedvenc témájáról, a longobárdok történetéről és régészeléről fog előadást tartani, lódult is a nép rendesen, barátok, kollégák, tisztelők és tanítványok, fiatalok, idősek. Voltunk vagy kétszázötvenen, az Akadémia terme, amely nem ilyen rohamra lelt méretezve, pillanatok alatt meglelt, szó szerint még a csilláron is lógtak, a hallgatóság az ablakmélyedésben, pólszéken, fal mellett, folyosón ült. tolongott. A levezető elnök, aki egy mit sem sejtő akadémikus volt. tálon szájjal bámulta ezt a tatárjárást. Utólag töredelmesen bevallotta, arra számított, a szokásos pár fős közönség fog összegyűlni, családtagok, egy-két közeli jóbarát meg azok a megrögzött csodabogarak, akik minden székfoglalóra elmennek, legyen az politológia vagy atomfizika. Még Tanár Úr is megdöbbeni a tömeg láttán, eleinte zavartan gyürogette azt a papin, amin a vázlat lehetett, de néhány mondat után már túltette magát ezen a zavaró körülményen (az egyetemen se szerelte soha, ha títl nagy volt a hallgatósága), belefeledkezett a longobárdok szövevényes és érdekfeszilő. sőt. az ő előadásában egyenesen krimi-feszültségü történetébe. Mi pedig végigizgultuk a germánok haza-keresésének fázisait, fondorlatos politikai csatározásaikat, harcaikat ellenségeikkel és kőpönyegforgató barátaikkal. Sokadjára is gyönyörűséggel figyeltük, hogy Tanár Úr magyarázataiból hogyan bomlik ki egy nép élete és elmúlása, hétköztiapja és ünnepe, az ásatásokon megfigyelt apró részletek hogyan állnak össze egy bonyolult, gazdag és sokrétű képpé — történelemmé.
(A Tanár Úr levelező tagként 1990 őszén tartotta akadémiai székfoglalóját. Már jó előre elterjedt a híre, hogy Tanár Úr régi kedvenc témájáról, a longobárdok történetéről és régészetéről fog előadást tartani, tódult is a nép rendesen, barátok, kollégák, tisztelők és tanítványok, fiatalok, idősek. Voltunk vagy kétszázötvenen, az Akadémia terme, amely nem ilyen rohamra lett méretezve, pillanatok alatt megtelt, szó szerint még a csilláron is lógtak, a hallgatóság az ablakmélyedésben, pótszéken, fal mellett, folyosón ült, tolongott. A levezető elnök, aki egy mit sem sejtő akadémikus volt, tátott szájjal bámulta ezt a tatárjárást. Utólag töredelmesen bevallotta, arra számított, a szokásos pár fős közönség fog összegyűlni, családtagok, egy-két közeli jóbarát meg azok a megrögzött csodabogarak, akik minden székfoglalóra elmennek, legyen az politológia vagy atomfizika. Még Tanár Úr is megdöbbent a tömeg láttán, eleinte zavartan gyűrögette azt a papírt, amin a vázlat lehetett, de néhány mondat után már túltette magát ezen a zavaró körülményen (az egyetemen se szerette soha, ha túl nagy volt a hallgatósága), belefeledkezett a longobárdok szövevényes és érdekfeszítő, sőt, az ő előadásában egyenesen krimi-feszültségü történetébe. Mi pedig végigizgultuk a germánok haza-keresésének fázisait, fondorlatos politikai csatározásaikat, harcaikat ellenségeikkel és köpönyegforgató barátaikkal. Sokadjára is gyönyörűséggel figyeltük, hogy Tanár Úr magyarázataiból hogyan bomlik ki egy nép élete és elmúlása, hétköznapja és ünnepe, az ásatásokon megfigyelt apró részletek hogyan állnak össze egy bonyolult, gazdag és sokrétű képpé — történelemmé. Az egyetemen, ki tudja miért, de nem volt divat megtapsolni a tanárokat. De most bepótoltuk, amit annak idején bolond módon elmulasztottunk. Tanár Úr akadémiai óráját olyan dörgő vastaps követte, ami még az Operában sem mindennapos.) De azért a szakmára nem panaszkodhatom. Amit lehetett, azt megkaptam, 63-ban Kuzsinszky-díjat, 84-ben Rómer Flórist, 87-ben akadémiai díjat, 1990-ben az Akadémia levelező tagja lettem, 1998-ban a rendes tagja, Széchenyi díjat kaptam, jobban bánt velem a szakma, mint a hivatal. Még azokat a dolgokat említem, amiket életemben nagyon szeretnék megcsinálni. Kiástam a longobárdokat, a leletanyag földolgozva táblákon, a rajzos táblák is, a fotós táblák is elkészültek. Tulajdonképpen megvannak a sírleírások is. Ugyanígy a gepidák, most készülnek az utolsó fotók. De hogy mindent megírjak, ahhoz száz évig kéne élni, hihetetlen, hogy mennyi minden feldolgozatlan. Ott vannak még az avarok is. Ott van két nagy temető, Rácalmás-Rózsa-major, meg Mezőfalva-Vasútállomás, két príma avar temető. Ott van Jolival a közös ásatásunk 1976 óta, még idén is ástunk, már ezer simái tartunk, ha összerakjuk a bronzkoriakkal... annyi minden van! Hihetetlen, hogy az ember életében mennyi „vackot" összeszed, felgyújt, kiás, ezerszám sírokat... Csányi Marietta—Tárnoki Judit
20
Szabó László: Múzsák között számítógéppel
SZABÓ LASZLO
Múzsák között számítógéppel A társadalomtudományok egzaktságának kérdéseiről
1. A természettudományok, a statisztika, az egzaktságra való törekvés, a kiszámíthatóság, és újabban a számítógépes rendszerek, az interneten elérhető hatalmas adattömegek azt ígérik, sőt szinte követelik, hogy a társadalomtudományoknak ebbe az irányba kell átalakulniuk. Azt sugallják, hogy a társadalomtudományok eredményei is számszerűsíthetők, majdhogynem matematizálhatók,. s így egzaktabbá tehetők. A történelemtudományok, ezen belül is a néprajz oldaláról ezt a kérdést vetem fel, nem tagadva, hogy szemléletem konzervatívnak is minősíthető, s mindezeket a modern eszközöket, lehetőségeket csak kiegészítő, de természetesen figyelmen kívül nem hagyható, sőt figyelembe veendő tényezőknek tartom. A társadalomtudományok korábban a művészetekkel álltak szorosabb kapcsolatban, s nem véletlenül. Az úgynevezett technikai forradalom nyomán kibontakozott, egyre erősödő egzaktság követelménye a társadalomtudományokban csak közelíthető, de valójában nem valósítható meg, mert nem ez a lényegük. A társadalomtudományok a művészettel mindig szorosabb kapcsolatban álltak, s állnak ma is, szinte végzetszerűen. Erről szeretnék néhány gondolatot az olvasó elé tárni. 2. Kosztolányi Dezső szerint nincs érdektelenebb és reménytelenebb olvasmány a tegnapi újságnál. Ezt azért idézem, mert nincs e jelzőkkel illetett, sőt siralmasabbnak is mondhatóbb olvasmány annál az akadémiai sorozatnál, amelyet 1983-ban a különböző tudományok az egyes tudományágak saját helyzetükről, erényeikről és hibáikról, s ezeknek alapján tennivalóikról kiállítottak az Elemzések — tanulmányok című sorozatban a történettudomány, régészet, művészettörténettől kezdve a környezetvédelmen, mezőgazdaságon át, a 2001-ig megjósolt magyar tudomány jövőéig. A marxista szemlélet uralta helyzet lenyomata ez, amit azóta e látleletek összeállítói, akadémikusok, az egyes szakmák nagyjai — azóta megmegtagadtak, vagy legalábbis nem emlegetnek. Hogy nem a levegőbe beszélek, hivatkozom az 1997—1998-ban a Magyar Tudomány című folyóiratában megjelent, talán még ma is tartó vitára, amit Heller Ágnes Elmélkedés a hiszékenységről című vitaindító cikke váltott ki, amely olyan választ is indukált, mint Bencze Gyuláé, s amelynek címe „Lesz-e még tudomány 2001-ben?". (A folyóirat az MTA folyóirata). A vitaindító cikkben felvetett tudás — tudomány, igaz — igazság, áltudomány — tudomány alternatívák vitája egészen más előjelű és ígéretü, mint az 1983-ban felmért helyzet és megjósolt jövő. Nem kívánok részletekbe menni, csupán megjegyzem, hogy mindez a tudomány századának kikiáltott XX. században történt nem egészen két évtizeden belül. Nem is szeretném a dolgot politikai síkra terelni, csak megjegyzem, hogy e század — történészként mondom — nem a tudomány, hanem a politika századának látszik, amelyben a tudomány a politika szolgálólánya. 21
TÁRSADALOM Talán az új század, új évezred nem ilyen lesz! Mielőtt közvetlen témámra térnék át, még egy példát hozok. 1963-ban jelent meg John D. Bernal impozáns kötete a Tudomány és történelem, amelyhez Oxfordban 1948-ban kezdte el az adatgyűjtést, s amely Londonban 1954-ben jelent meg először, majd újra 1957-ben. E hatalmas és máig is érvényes tudománytörténeti mű előszavában a szerző azt mondja, hogy a marxista eszmék hatására vált igénnyé az, hogy a tudomány és társadalom összefüggéseit kezdjék vizsgálni. Nyilvánvalóan az efféle, több helyen is megjelenő mondatok, illetve az, hogy a társadalomtudományokat a marxi tanok iránya- ban véli egzaktabb és tudományos módon kiteljesíthetőnek, volt az oka, hogy nálunk épp 1963-ban jelenhetett meg ez a munka. De árulkodó az is, hogy a második kiadás előszavában már Sztálin halála után, módosításokról beszél: elérhetetlen forrásokról, nem tudott dolgokról. Azaz, épp igazolja, hogy a tudomány rabszolgája is lehet a politikának, a rosszul megvalósult és alkalmazott tudományos elveknek. S most itt állunk egy, a már megindult tudományos forradalom újabb szakaszának kezdetén, amelynek kulcsszavai: kommunikáció, informatika, komputer, internet, információs társadalom. Amíg ezt a természettudományok úgymond természetesen kezelik, addig a társadalomtudományok sokkal nehezebben, bár kétségtelen élnek már mai lehetőségeivel. Élnek hazánkban is. 3. Homérosz korában még a görögök csak egy Múzsáról tudtak, aki a művészeteket és a gondolkodást egyaránt képviselte. Hésziodosz, a múzsákat Zeusz lányainak mondván, már kilencet ismer. Ezek közül hét a művészeteket képviseli jellemző attribútumaival, de Uránusz és Klio a tudományokat. Az előbbi a csillagászatot, az utóbbi a történetírást. Azaz a természettudományok és a társadalomtudományok (mindkettőt tágan értelmezve) a művészetek között foglalnak helyet. S így van ez a Ptolemaioszok Alexandriájában is, ahol a királyi palotában a múzsák templomában, a Múzeumban mindehhez még a könyvtár is hozzátartozott. A múzeumok később is az érdekes, rendkívüli tárgyak gyűjtőhelyei, majd a tudományos kutatások komplex színhelyei voltak, beleértve a természet- és társadalomtudományt, s természetesen a művészeteket is. A középkorban Roger Bacontól kezdve kezdenek igazában szétválni a természet- és társadalomtudományok, hangsúlyozván a szerzetes filozófus a kísérletek fontosságát, s megelőlegezve, mintegy névrokonának Francis Baconnak, majd René Déscartesnek tudományrendszerezését, illetve követőinek tudománybesorolásait. Amit a felvilágosodás tudománynak nevez, az elsősorban a természettudomány, hiszen annak van látványos felfutása. A társadalomtudományok attól kapják fényüket, hogy mennyire világítja meg őket a természettudomány. Ekkor alakul ki, s lesz általánossá az a nézet, miszerint egy tudomány akkor válik önállóvá, ha saját tárgya, módszere és elmélete van. Amelyik tudomány ezt a hármast nem tudja felmutatni, az csak a segédtudomány vagy résztudomány besorolásra tarthat igényt. Vegyük a néprajzot, amelynek folklór része az irodalomból és a művészetből, tárgyi néprajzi része részint a földrajzból (föld- és néprajz), részint a művészetből bontakozott ki (értvén ez utóbbin az először csak művészi értékű tárgyak gyűjtését, leírását, elemzését). Ez az indulás szinte még napjainkban is rányomja a bélyegét erre a tudományra. Önálló elmélete hosszú ideig nem volt, hiszen a természettudományok evolucionista szemlélete határozta meg elveit, illetve az irodalom, a művészet, s a filozófia esztétikai mércéje. Hogy csak a magyar néprajz nagyjait és nagyhatású teoretikusait idézzem, elegendő Hermán Ottóra vagy Jankó Jánosra hivatkoznom a tárgyi néprajzi kutatás területén, akik a ház fejlődését, az ősfoglalkozásokat kutatva — bár egymásnak is ellentmondva — úgy foglaltak állást, hogy az egyszerűbbtől a bonyolultabbig (pl. 22
Szabó László: Múzsák között számítógéppel pásztorkunyhótól a többosztatú parasztházig) egyenes fejlődési sor állítható fel. Főként Hermann Ottó — aki természettudósnak is nagy volt — képviselte tisztábban ezt az elvet, s hatott ez később is — szinte máig — a nagy hatású Györffy István teóriáin át a néprajztudományra (pl. településfejlődés, nomadizmus). De a néprajzban megjelenő, századfordulón majd később szárbaszökkenő funkcionalizmus gyökerei is a természettudományba kapaszkodnak. Ez az irány kezdeti korszakában szakít az evolucionizmussal, szinkronikus vizsgálatokat végez egy-egy (kis) közösségen belül, ugyanakkor kizárja a történetiséget, a múltat, ám egyúttal megelőlegezi a későbbi nagy hatású elvet, a strukturalizmust. Ez is egy társadalom, kultúra egyidejű, de már a szerkezet fő vonalait érintő felfogás, ám a történetiséggel nem tud mit kezdeni, s olyan irányok befogadójává teszi a néprajzot, illetve a folklórt, mint a szemiotika, amely valójában a nyelvészeten át hatott. De zárjuk le ezt a szemlét, hiszen új dolgok jelentek meg a természettudományok hatására: a mérhetőség, a szubjektivitás kikapcsolása, azaz az egzaktságra való törekvés, ami századunk második felében immár kulcskérdéssé vált, s ezt a számítógép, az informatika, az internet, s a kommunikáció meg is követeli. 4. Hogyan is állunk ezekkel? Tudományom a történelem és néprajz, mindig gondot fordított a mennyiségi adatokra és a mérhetőségre, hiszen egy falu, egy táj, egy országrész etnikai összetétele, egy közösség meghatározó elemei kezdettől fogva foglalkoztatták. Éppen ezért Bél Mátyáson, Vályi Andráson, Magda Pálon, főleg Fényes Eleken, Palugyay Imrén és a nagy hatású Keleti Károlyon át a statisztikát, s egészen a legújabb korig mindig használták. A lakosság számszerű, azaz, mérhető vagy akkor egzaktnak minősíthető összetételét fontosnak, sőt alapvetőnek tartották. S nem volt ez más korunkban sem, amikor a jelen és a történeti statisztika nagy művelői beépültek Tikovszki Lorándtól Andorka Rudolfig a néprajzi irodalomba. A számszerűség, a mérhetőség, sőt az egzaktság azonban nem minden. Bizonyos esetekben megbukik a tudomány, a tudománytörténet vagy -eredet sajátosságán. 1976-ban a statisztikusok szolnoki vándorgyűlésén alkalmam volt egy előadás megtartására, amely sajnos csak 1994-ben jelent meg. Címe és témája: A paraszti munkaeszközök terjedése Szolnok megyében. Gondolatok a statisztikai tudományok és a néprajz kapcsolatáról. Az előadás arról szólt, hogy a statisztika milyen esetekben használható, s mennyire illeszkedik a társadalomtudományokba (néprajz), s hol kell korrigálni az úgynevezett szubjektív módszereket. Ez a kérdés tehát eléggé régóta foglalkoztat. Természetesen azt is tudom, hogy azóta nagyot fejlődött a történeti statisztika. S éppen a statisztikai mutatók és azok mechanikus alkalmazása ma már talán ideológiától is mentesen nem engedhető meg. Hiszen ott is vannak áttételek és továbbgondolások. Ugyanakkor sokan foglalkoznak — antropológiai (etnológiai) kutatásokra hivatkozva — azzal, hogy a szubjektív szemléletet, a szubjektivitást hogyan iktassák ki, s hogyan tegyék objektívabbá, azaz egzaktabbá a néprajzi, s egyéb társadalmi kutatásokat. Elegendő itt a BUKSZ-ban megjelent szakmánkra utaló cikkekre utalni (Niedermüller Péter, Fejős Zoltán, s mások). Bár rendszerint olyan szerzők , akik úgymond sterilek, hiszen a néprajzban alapvetően megkövetelt terepmunkát, azaz anyaggyűjtést (empíria) valója- ban nem végzik el, ám a gyűjtőket azzal vádolják, hogy beleérzéseiket viszik a valós anyagba. Persze a kérdésfelvetés jogos, s a kritika lényeges kérdésekre hívja fel a figyelmet: Mennyire játszik bele a szubjektum a tudományos vizsgálatba. Vagy belejátszhat-e 23
TÁRSADALOM egyáltalán? Ki lehet-e kapcsolni a szubjektumot, s ezzel egzakttá tenni a vizsgálatot vagy nem? Sőt a mindenkori körülmények, sőt a politika befolyásolja-e a vizsgálatokat? Éppenséggel valós tudományos eredmény érhető-e el egyáltalán a társadalomtudományokban? 5. Konkrét esetre hivatkozom. Az 1950—60-as évek fordulóján, amikor elkezdtem tudományos pályámat, azt mondhatom viszonylag könnyű volt áttekinteni — még diákként is — a szakirodalmat egy-egy témához, problémakörköz. Ha pedig egy község, település, vagy térség anyagához nyúltunk, alig izzadtunk ki néhány előzményt, statisztikai adatot. Mára azonban hihetetlenül megnőtt • mindez. Hatalmas mennyiségű anyag halmozódott fel, amit természetesen figyelembe kell venni mindenkinek. Kitágult időben, s főleg térben, úgymond hozzáférhetővé vált az egész világirodalom. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján volt olyan néprajzi cikk, amelyben a szerző — sokak csodálatára — az Ethnográphiában egy-két sorhoz oldalnyi apróbetűs lábjegyzetet tett. (Hihetetlen, hogy mindezt olvasta volna!). Mindenesetre mára az irodalom felduzzadt. S tudományetikailag senki nem teheti meg, hogy azt mondja nem tudott róla. Ezt ma a számítógép segít feldolgozni és még most állunk az internet nyakonöntése előtt, már ami legalábbis az adatbázist illeti. Ebben tájékozódni kell, sőt tájékozódni kötelesség. Az adatmennyiség, az információ azonban még nem tudomány, s nem is a tudomány egzaktsága. A különböző társadalomtudományokban eddig is voltak olyan módszerek, tipológiák, amelyek adatok, számok, rendszerek segítségével igyekeztek egy-egy folyamatot megfoghatóvá tenni. Említsük meg Vértes László alapvető munkáját Az őskor és az átmeneti kőkor emléke Magyarországon-t, amelyben a magyarországi leleteket osztályozza, tipologizája, szinte számszerűsíti (képleteket is közölve), s amit igazán egzakt munkaként fogadtak el a kortársak, s vele mintegy iskolát is alapított. Ám mára épp ez a része avult el leginkább a munkának, mert csupán három tényezőt emelt ki, s ezek kombinációját, variációit adta. Ez ma már nem állja meg a helyét globálisan, viszont mindaz, amit a hagyományos régészeti módszerrel állapított meg, ma is elfogadható, legfeljebb kiegészíthető újabb leletek alapján. Ma már vannak olyan módszerek, amelyek kifejezetten a számítógépre készültek, s igen ígéreteseknek tűnnek. Ilyennek tekinthetjük a régészetben a szeriális módszert, amely a kultúrákat sorba állítva egzaktságot ígér. Am a hagyományos avar- ás honfoglaláskori régészek egy része mégis fenntartással kezeli, mert a szükséges adatbázis még hosszú ideig nem lesz meg hozzá, s a számszerű következtetések éppen ezáltal rengeteg hiba lehetőségét tehetik csalóka módon (éppen egzaktnak tűnő csomagolásban) közkinccsé. A nyelvészetből a néprajzba átültetett strukturalizmus a hatvanas-hetvenes években egzaktsággal kecsegtette a szakmát. Struktúra, alkat, szerkezet, modell — e szavak a műszaki tudományok szavai — azt sugallták, hogy egy alaposan feltárt kultúra, közösség, térség biztos lábalkon áll, kiszámíthatók azok az összetevők is, amelyekre vonatkozóan (akár a múltból, akár a jelenből) nincs adatunk, szinte úgy, mint a periódusos rendszer egy-egy még nem ismert eleme. Ez nem következett be. Kétségtelen azonban, hogy egy-egy kultúra vizsgálatában előrelépést jelentett mindez, s szilárdabb vázra lehetett ismereteinket rakni. Ez azonban nem egzaktság. A néprajzba szintén a nyelvtudományból átvett szemiotika, amely a maga módszereit főként a folklorisztikában szintén kialakította, hasonló ígéret volt, ha az egzaktság szemszögéből vizsgálódunk. Kétségtelenül szilárdabbá tette a folklorisztika vázát, ám általános módszerré nemhogy nem válhatott, hanem számos olyan eredményt is produkált, amely kétséges (távoli kultúrák szimbólumainak összevetése térben és időben, történeti kapcsolatok nélkül), ugyanakkor sokak számára „megfoghatóságuk" miatt szinte kinyilatkoztatásnak
24
Szabó László: Múzsák között számítógéppel tűnnek, s számtalanul fiadzó áltudományos munkákat eredményezett, amelyek dudva módra szaporodnak a valós tudományos eredmények ellenére. De forduljunk a statisztikához, amely látszólag a legegzaktabb tudományok közé tartozik, legalábbis a társadalomtudományok oldaláról nézve. A számítógép kezdeti alkalmazását tekintve a társadalomtudományokban megszaporodtak az olyan cikkek, amelyek szinte kéjelegnek a táblázatokban, grafikonokban, ezek különböző változataiban és egy-egy tanulmányt olvashatatlanná tesznek. Holott jól tudjuk — magam a bőrömön tapasztaltam — hogy mennyire manipuláltak a statisztika adatai. Hogy egy megyei statisztikai évkönyv szempontjai két évben nem voltak azonosak, s így összemérhetők 1952 óta. Úgy kellett ezek alapján egy átlagos képet alkotni a mezőgazdaságról, iparról, lakosság körében végbement folyamatokról, s ezt a képet kellett egymással összevetni, hogy valamire jussunk számszerűen is. Eleget tegyünk a néprajz, a történelem, a jelenkutatás „egzakt" követelményeinek. S akkor még nem szóltam az úgymond áltérképek szériájáról, a semmitmondó, de jól mutató garmadájáról, amelyek a statisztikához hasonló módon készülnek. S nem említettem a szociológiai felmérések anyagából koholt számokat, jövőkutatást. S uram bocsa! a politológiáról. S a hozzá kapcsolódó közvélemény-kutatásról, jóslásokról. Lehet, hogy mindig a századvégeken nő meg ezek ázsiója? 6. Új század, új ígéret és perspektíva. Az internet. S nem is látható mi nő ennek nyomán. A jelen valósága azonban az interneten lehívható adatok tömege. Bejutni könyvtárakba, egész műveket megszerezni, vagy az „üzletileg" felajánlott vágásokból gazdálkodni. Rákattintani egy szóra: Szent György és egyből hatalmas adathalmazzal rendelkezünk. Egész mű, vagy kivonat? Amikor valaki megjelentet ezek alapján egy újabb cikket, nem is tudjuk, hogy melyik utat választotta. Ám bibliográfiájában minden elérhető adat benne van. Mi viszont nem tudjuk, mennyivel vitte előrébb a dolgokat, mert újra összeszedhetjük, mérlegelhetjük. A nagy számú adat megint nem a társadalomtudományok szerinti egzaktság jelei lesznek. Jó esetben igen. Mire van szükség? Véleményem szerint nem pótolható semmivel a közvetlen, empirikus kutatás. a) Valamennyi beszerezhető adat — még az egészében is megszerezhető könyv — a kutató testi melegét kell hogy őrizze. Honnan emeltük ki, milyen környezetből az adatot. Ezt a jövőben is elengedhetetlenül közölni kell, úgy hogy az ineterneten közelítő kollega is érezze, tudatában legyen az adat eredetének. Ne gondoljon többet róla, mint illik, ne magyarázzon bele mást, mint amit maga a szerző, a feltáró akart. Erre épp az adatok elidegenítlenítése és tömegesítése miatt egyre nagyobb szükség lesz. b) Az adatokat feltáró kutató valamennyi összefüggést, amely az új eredménnyel kapcsolatba hozható, köteles megadni és hitelesíteni. Nem lehet kiragadott és összefüggéséből kiemelt értékeket közölni. Nagyobb tehát a felelősség. Mindenkinek precizitásra kell törekednie, ha közread valamit. Meg kell adnia minden általa feltárt adat ismert összefüggéseit, s minden rendszer más rendszerekkel való kapcsolatát. Ennyiben az internetes információk az egzaktság felé visznek, de korántsem jelentik azt. c) Végül meg kell tudni jeleníteni a szellemiséget. Azt a gondolatkört, tudományos közeget, amelyben született a felismerés, amely övezi a feltárt anyagot, adatot, vagy akár az egész rendszert, mert ennek hiányában a felhasználó semmit sem tud kezdeni, csak hiteltelen adatokat halmoz egymásra. S ezekből kombinál, igyekszik kialakítani valami olyan újat, amely tovább fog hatni, de az előzőekhez köze sincsen. Véleményem szerint ezek a minimális követelmények a jövő új technikája — mert az csak technika — iránt. A tudománynak, ezen belül a társdalomtudományoknak meg kell őriznie az autoritásukat, különben játékká válnak. Szerintem a társadalomtudományoknak meg kell maradniuk — minden technikai fejlődés ellenére — a múzsák között, s Klio mellett, nem tagadva semmiféle új módszert. Befejezésül még annyit: Schönberg a szeriális zene atyja, nagy alakja, amikor azt mondták neki, hogy ez már nem zene, hanem matematika, azt válaszolta: „Tessék igazi zenét, muzsikát szerezni!"
25
TÁRSADALOM
RACZ-TOTH KLÁRA
„A Tisza Nimfája" Kiadatlan vitacikk 1833-ból
A Tisza Nimfája címmel érdekes és értékes kézirat pihen a debreceni kollégiumi könyvtár, A Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára Kézirattárában R2778 jelzett alatt. Ismeretlen szerzője a Bécsben szerkesztett Sokféle című folyóirat 1833. évi folyamában olvasható F. J. jelű cikkhez és bizonyos "Bátor Lőrintz " írásához kapcsolódik: a Tiszáról, Máramaros megye népeiről és tájairól, tágabban az akkori Magyarországról mondja el véleményét felvilágosodott, toleráns, liberális szellemben. Megbecsülőn szól a gúnyolt, "alacsonyított Bereg, Szatmár és Szabolcs vármegyei magyarok"-ról is, de elsősorban a durvasággal és vadsággal vádolt Máramarost veszi védelmébe. Ez a cikk — ha szerzője elküldte egyáltalán — nem jelent meg a Sokfélében. A szerkesztő Márton József a kéretlenül beküldött szókimondó véleménynek aligha adott volna publicitást. A Tisza Nimfájáról folytatott vita hozzátartozik a Tisza és a környező tájak helytörténeti irodalmához; mindenképpen megérdemli, hogy feltámasztva a kéziratosságból közreadjuk, s megkönnyítsük a szerző azonosítását. A kézirat átírását a Miskolci Egyetem Textológiai Műhelyében kaptam feladatul: betűhív másolatot kellett róla készítenem. A mostani közléshez átírtam mai helyesírásra és a hosszú mondatait is pontosvesszőkkel vagy pontokkal tagoltam. Az áthúzott részek o-be, a kérdéses olvasatok és magyarázatok []-be kerültek. A szöveghibás latin nyelvű mottót elhagytam. A szerző
„A Tisza Nimfája" Valamilyen becses az ártatlan gyönyörűségre s az erkölcsiségre eszesen elbájoló költő; éppen olyan kellemetlen a helyes esmeret s ítélő tehetség vezérlésektől eltért avagy azoknak kormányokra nem is méltóztattatott író. Ilyen az idei LX. [kötet] számú Sokfélébe a nemzetnek — annak nagy részéről — valótlan s igazságtalan panaszokat pityergő Tisza Nimfája. Azokra nézve, kiknek az ócsárlott vidékek s lakosok felől helyes tapasztalásokon épült esmeretek vagyon, a Nimfa rágalmazása nevetség, s érdemetlen valótalanságának mutogatásával időt veszteni. Hanem a sors által ezeknek alapos esmeretekre nem juttatott, valamint a méltatlanul rágalmazott felek eránt való kötelesség a Nimfa-hely jelenségeit megmutatni parancsolja, melyhez képest legkevesebbé se kétségeskedvén
— —
—
Rácz-Tóth Klára: „A Tisza Nimfája" arról, hogy a lomhasággal nagyrészént a nemes valójának nem esmerésével, zavaros és homályos felfogásokkal alacsonyított Bereg, Szatmár és Szabolcs vármegyei magyarok — a könnyen élőséggel gúnyoltatott kunok — s ezeken alól a Tisza mentében lakó tudatlansággal rágalmaztatott nemzetségek a Nimfa alacsonyításait nem fogják hallgatással valósítani. Itt csak a többek felett legérzékenyebbensértetett Máramaros fog szólani, melynek környékét zordonnak, ridegnek, árva országnak nevezi, lakosait vad, durva népnek, mert nyelvét nem értette, a kormányt mellesleg henyének, tudatlannak, mint amely ezektől az árváktól, csekély becsü életeket szegény bérért feláldozó sóvárgóktól formálni s ápolni tartozó kezeit megvonván, vesztibe hagyja, igazságtalanul kisebbíti és vádolja. Az itt előadott vonások mennyire ellenkezzenek a józan ésszel, s mennyire árulják el a szükséges esmeret hiányosságait? Kifejtik ezek: Máramaros Tisza menti vidékének egy része, ha szinte rideg és zordon volna is, lehet-é annak oka valaki, hogy azt a mindenhatóság, minden emberi erő réá áldozása mellett is, természeti állapotában nem változtatható [formá]ban állította elő? Hol lehet a levegői köröket elváltoztatni tudó mesterség? Hol a több mérföldekre hegyeket, kősziklákat térséggé alkotható erő? S [az] ilyenekből származó megelégedetlenség nem az isteni szent felség ellen való bünhődés-é? Igaz, vágynak Máramarosnak rengeteg erdei, nagy hegyei, a növevényt lkotó tápláló részeken fejülemelkedett kőszálai, követkkezésképpen a meg nem győzhető természeti akadályok miaftt] ezeknek völgyeibe nem regulázható rohanó vizei. Vágynak sík részei, kies völgyei s legelői is. Vágynak itt a természetnek felette sok jóltévő és más becses ritkaságai. Szóval az isteni véghetetlenséget mutogató s egymást természeti rendiben lépcsőrűl lépcsőre felváltogató felséges külömbségei, melyeket a természetre és annak ritkaságaira lelkesedett utas a gyönyörködései özönétől elragadtatva csudái. A helyek alkotásaira tett küszködések után a termőkké formált hegyek oldalain és az utak szerkeztetésében kitetsző szorgalmat magasztalja, ugyanazért, ezek mind igazság lévén, a Máramaros vidékét feljárt oly utasnak, aki azt zordonnak, ridegnek nevezi, nincs lelke a természet gyönyörködésre <elragadó> bájoló kellemetességeinek erejét érezni, annak esmerete nagyon hiányos, ítélete hibás s oly tökéletes mintha Veszprém vármegyét a Balaton pontjáról tekintvén egészen vízfészeknek hirdetné, megelégedetlenségével azért nem bírna, mert a Balaton következésképpen az egész Veszprém vármegye nem szárazföld! Valamint egy nemzet, úgy a kisebb társaságok kebeleiben is a szükség elhárítása és a közönséges jói-lét tökéletesítése nem egy, hanem külömbféle tárgyakon foglalatoskodó [?] tagokat kívánnak, ugyanazért, ámbár mind ugyanazon egy nemzet vagy társaság részesei a különböző meghivatáshoz képest, különböző osztályokat formálnak, kik közül a maga osztályába mindenik lehet dicséretes, lehet mívelt polgár, ha szinte a több osztályokhoz megkívántató esmeretekkel szűkölködik is, következésképpen, ha a földmívelőknek az angol nyelvről, az amerikaiak történetéről s másoknak más reájok nem tartozókról esmeretek nincs, igazságtalanság a mindenekkel való esmeret fel nem találhatása okából az ilyeneket a míveletlenség, durvaság s vadság, a kormányt pedig a néppel való nem gondolás s henyeség bélyegeivel érdekelni. A kormány kötelessége az osztályok külömbségeihez erányzandó művelődés terjesztése, azoknak ápolása és pártfogása, mely áll mindenik osztálynak a maga sorsához és rendeltetéséhez képest, a jói-létre alkalmatossá való tétetéséből s az arra való vigyázatból, hogy egyik osztálynak nagy előmente, a másik nagy hátramaradásának s szegénységének eszköze ne légyen, s emia[tt] magát a minden magánosokat egybefoglaló egészet szükség ne ostorozza.
27
TÁRSADALOM Ilyen erányokba kell lenni minden társaságba a kormánynak és néposztályoknak, amely így van Máramarosban is. Mert ezen megyének mi[nt]e[gy] 140 000 lakosai közül, ha némely a magok javak eránt hideg vagy a társasági élet szabályai ellen vétkező lakosok, melyekhez hasonlóktól egy szélyen kiterjedő társaság kebele se lehet tiszta, kivétetnek, a maga osztályába mindenik úgy áll, hogy azoknak sorsokra nézve sem a kormányt vádolni, sem pedig őket durváknak, vadaknak az igazság megsértése nélkül állítani nem lehet. Nem, mert a kormány az osztályok különbségeihez képest mindeniknek mind <eszközölni polgári formáitatásokra nézve,> erkölcsű, mind polgári formáitatásokra nézve azt, ami a belső megelégedésre a szív csendességére és a szükség elhárítására eszközölni való, eszközli.
Nincs hatalma a kormánynak a természetnek s időjárásoknak változásokat parancsolni, s ha az efféléknek mostohasága a lakosok sorsára súlyosabb befolyást következtet, annak sem a kormány, sem a nép nem oka, de azokon nem is segíthet, mert maga a büvölködő természet sem olyan pazarló, hogy minden jó téteményei ugyanazon egy helyen helyet foglalhassanak, sem nem olyan kedvező, hogy az emberi iparkodásnak elrendeltetése törvényét felforgatni engedje. Egyébaránt a márámarosi kormány a megye tájékihoz képpest tudja, hol és minémű eszközök által lehet és kell édes hazánknak bástyául szolgáló idevaló összlakosai sorsok javát s megmaradásokat itt eszközölni. Nevezetesen mindég iparkodott s iparkodik a termelhető részeken a földmivelést és marhatenyésztést hasznot adó állapotra hozni. A termésre nézve mostohább, de a természet más adományaival pótolható helyek lakosainak pedig érdem módokat nyújtani jóllétek eszközlésére. Mert a megye kormánya a Kamarai Intézet kormányával egyesített a felségi szolgálat előmozdítására és a népnek megkívántató érdem módok nyújtására, s a haza alsóbb érdekei lakosainak az itt való <jcl lét> természeti jó téteményekbe való részeltetésre intézett iparkodásai, a szálfákkal való kereskedés, sófuvarozás, favágás s több effélék által a nép jobb állapotát úgy eszközlik, hogy az <eff> ezekbe részesülő munkás lakosoknak sorsok ellen panaszkodni, vagy másoknak őket <Árrváknak,> gyámolító kezek nélkül hagyatott árváknak mondani nincs helyes okok. Egyébaránt ezen az erdőkben, vizek körül s vizeken és a föld gyomrában munkálkodván nem frakkos, nem kaputlokkos, hanem a munkához és helyhez alkalmaztatott, békés, nyugodt szíveiket takargató tulajdon kezeik által késztett köntösökért a józan ítéletü utas se meg ne szólja, se ne szánja, mert amellett van nekik innepi köntösök is s vagyonkájok is. Ugyan őket a zuhanó vizeken is az életnek nem a szegény bérért való el-szánása, hanem az ott megkívántató eszesség s ügyesség kormányozván a felséges szolgálat s az ezzel összeköttetésbe lévő több <jónak> felé ágazó jó-nak előmozdítására ne féltse. Különben becses kincs nékiek az élet, amit ők, mint hív alattvalók, mint igen hazafiak csak a haza javának kincséért, nem pedig szegény bérért készek áldozatra tenni. Több esetekbe bebizonyították ők ezt. Nevezetesen: őözülük vallanak azok, kik 1715-ben: kisasszonyhavába, m[int] e[gy] 300 főből állott seregecskébe az alsóbb megyéket kirabolt, feldúlt, m[int] e[gy] 10 000 főből állott tatár sereget a dobsai szoros úton semmivé tettek. Kezeik közül 10 000nyi keresztény foglyokat kiszabadítottak, s a megkárosíttatott lakosoknak megmentett vagyonaikat kezekhez juttatták. Ók azok, kik a galíciai széleken gyakran összvecsoportozo gonosztevők prédáló s gyilkoló kezeik csapásaitól a messzebb terjedő vidékek lakosait becses, de az ilyen esetekbe ember társaikért áldozatul tenni kész életek 28
Rácz-Tóth Klára: „A Tisza Nimfája" veszedelmeztetésekkel oltalmazták s oltalmazzák. Ezeken kívül tulajdon nékiek a vendégszeretet is, mert ök a nyelvekben járatlan utast szintúgy, mint az őket értőket nyájas szívvel fogadják; vendégek megelégedése feltalálásában gyönyörködök, azért áldozni is lesz jó <szível> szívűek, a szükségen féjülvalókkal is szolgálni tudók. Mindezek mellett többféle nyelveket is értők, mert a magyar, deák, német, oláh, orosz, nyelveken szinte egyaránt jól beszélő sok van; olyan pedig aki ezek közül csak egyet <értene> tudna, felette ritka s helység talán egy sincs olyan, melyben az említett nyelveken beszélő lakos ne találtatna. Durva, vad, nem formált s ápoló kezek nélkül hagyatott lakosok-e az olyanok, kik külső s belső erejek, gondolkozások és cselekedetek, szívek és lelkek a feljebb írtak szerént állanak? Bizonyosan nem. Ugyanazért, ha minden tapasztalását csak egy-két ember tökéletességéből az egészre kiterjeszteni siető és az előbb írott nyelvek közül egyiket se értő utast vét a történet [értsd: vet a véletlen] Máramaros kebelébe, igenis olyan utast, kinek az esmeretek szerzésére tartozó útmutató tudománya s az előszámlált nyelvekkel való esmerete, bölcsességének zavaros tengerébe feneklett, a kezével foghatókat pedig messzelátó, de hibás csőn [=messzelátón] tekingeti, az olyannak utasításul adatik, hogy az egészre alkalmaztatandó ítéletet ne egy pontnak, ne egy személynek futós megtekintéséből, hanem az egésznek tökéletes esmeretéből állapítsa meg, mert különben megcsalja magát s ha maga szítogató, másokat is.
29
TERMÉSZET
KURUCZ GYULA
Vidékfejlesztés és agráraim*
A területi — térségi egyenlőtlen gazdasági — társadalmi fejlődés már hosszú ideje foglalkoztatja nemcsak az érintetteket, hanem a politikusokat és közgazdászokat is. Területi — térségi különbségek (eltérések) mindig voltak és lesznek földrészek, államok, régiók, kisebb közösségek, stb. között. Jogos viszont az igény a területi — térségi különbségek csökkenésére, kiegyenlítődésére. Ez különösen az utóbbi időkben fogalmazódik meg, alapvetően két tényező: — a tudományos — technikai forradalom információs és tudatformáló hatására, illetve — az EU-hoz csatlakozott államok, régiók eltérő fejlettsége és a kiegyenlítődés igénye miatt. Hazánkban az 1994—98-as kormányzati ciklusban erősödött fel ez az igény nem kismértékben az EU csatlakozás és a várható EU támogatások hatására. A környezetvédelemnek és területfejlesztésnek önálló minisztériuma lett (KTM) elkészült az 1996. évi XXI. Területfejlesztési Törvény, létrejött a Területfejlesztési Alap, megalakultak a megyei területfejlesztési tanácsok, stb. A területfejlesztéssel kapcsolatos dokumentumok (Törvény, Területfejlesztési Koncepció stb.) alapvetően érintik az egyes régiók fejlődését, de nem foglalkoznak részletesebben az ágazatokkal és a vidékfejlesztéssel. A területfejlesztést „társadalmi, gazdasági és környezeti területi folyamatok figyelése, értékelése a szükséges beavatkozási irányok meghatározása érdekében" fogalomként határozzák meg (VATI). Miközben kialakult a területfejlesztés közigazgatási háttere, szervezete és készültek az országos megyei, térségi, stb. területfejlesztési koncepciók, a Földművelésügyi Minisztérium is kereste a helyet ebben a rendszerben és kialakította a NAP? keretében a maga „Vidékfejlesztés" koncepcióját. A Területfejlesztési Törvényben a vidékfejlesztés tulajdonképpen csak közvetett módon és nem súlyponti kérdésként szerepel, amikor az ún. Rurális térség[-rő\ beszél. Nevezetesen „Rurális térség az a térség, ahol jelentős a mezőgazdaságban foglalkoztatottak, illetve a mezőgazdasággal foglalkozók aránya a foglalkoztatási szerkezetben, illetve a községekben, továbbá a kisvárosokban élők aránya". A Vidékfejlesztési Program pedig „a rurális térségekre a fenntartható fejlődés szellemében kidolgozott
Megjegyzés. Az agráriumot itt teljes szélességében (mezőgazdaság, élelmiszeripar, erdészet stb.) értelmezzük.
30
Kurucz Gyula: Vidékfejlesztés és agrárium decentralizáló jellegű, horizontális működésű és integráló hatású területfejlesztési program 10 ". Megítélésünk szerint a jelenlegi Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) ez ideig nem tisztázta egyértelműen és félreérthetetlenül a területfejlesztés és vidékfejlesztés fogalmát, értelmezését, kapcsolatrendszerét. Nem egyértelmű a szakirodalom, illetve szakemberek véleménye sem a terület- és vidékfejlesztés viszonyáról. A vidékfejlesztés fogalmáról ismert fontosabb vélemények7: — a Területfejlesztési Törvénynek alárendelt tevékenység (VATI), — nincs közöttük értelmezhető viszony, 6 — közöttük sajátos mellérendelt viszony van (FM, Fehér A. et. al.) Konkrétabban fogalmazva: — az EU és VATI szerint: „a vidékfejlesztési program a rurális területekre kidolgozott területfejlesztési program" — az FM szerint : „a vidékfejlesztés mindazokat a tevékenységeket takarja, amelyek a vidéki térségekben élő lakosság életminőségét javítják, a környezet és a természeti táj, valamint a kultúrtáj megőrzését szolgálják és megteremtik a vidéki térségek fenntartható fejlődését a vidék adottságainak, sajátosságainak megfelelően. A vidékfejlesztés tehát komplex jellegű és magába foglalja6'1: az infrastruktúra, a mezőgazdaság, a vállalkozások, a települési intézmények, a turizmus, a munkahelyteremtés, a falu, stb. fejlesztését. Szerintünk a területfejlesztés és vidékfejlesztés célja lényegében azonos a történetileg kialakult egyenlőtlen fejlődés negatív hatásainak folyamatos csökkentése avagy feloldása. Eltérőek azonban a megközelítés és problémakezelés súlypontjai: — A területfejlesztés lehetőségeit elsősorban a gazdálkodási és életfeltételek javítására, lehetőségeinek megteremtésére használja. A hangsúly a nagy értékű infrastrukturális létesítményeken (pl. úthálózat, ivóvíz, szennyvíz, repülőterek, logisztikai bázisok, humán erőforrás fejlesztése stb.) van és viszonylag kevés a kimondottan gazdasági, termelői jellegű befektetés (pl. ipari parkok stb.). — A vidékfejlesztés alapvető feltétele a fent felemlített infrastrukturális, szociális stb. feltételrendszerek továbbfejlesztése és hasznosítása. A középpontba a gazdaságot — ezen belül is az agráriumot — kell állítani, hogy ezáltal teremtődjön meg az előrehaladás gazdasági feltétele. Ebből pedig az is következik, hogy a vidékfejlesztési terveknek fel kell használniuk a területfejlesztés valamennyi elképzelését és igazodniuk kell, de teljes mélységében és részletességében kell foglalkozniuk az agrárium problémáival, mert általában ez jelentheti a fejlesztési célok legfontosabb bázisát és megoldási módját. A területfejlesztés — vidékfejlesztés közötti eltérés tehát nemcsak a logikai megközelí1 tésben van, hanem a célok —feladatok megfogalmazásában és megoldásában. Ha a vidékfejlesztés nem helyezi előtérbe az elmaradottságból eredő agrárgazdasági problémák csökkentését, illetve megoldását, nem tudja kihasználni a fejlesztés egyéb infrastrukturális, intézményi, szociális, stb. feltételeit sem. Ezért a vidékfejlesztésnek gazdaságfejlesztő centrikusnak kell lenni és a programok középpontjában a gazdaság fejlesztést, ezen belül is elsősorban az agráriumot kell állítani és ennek kell megteremteni a humán erőforrás, infrastruktúra, intézményi, vállalkozói stb. feltételeit. A vidékfejlesztés tehát nem azonos a mezőgazdaság fejlesztésével, de az meghatározó lehet attól függően, hogy milyen a mezőgazdaság régióban betöltött szerepe.
31
ffl
TERMÉSZET
Nem véletlen az a meghatározás, hogy „Egy hatékony vidékfejlesztési politika jelentheti a leghatásosabb hosszú távú garanciát a prosperáló mezőgazdasági szektor számára" . A vidékfejlesztés egyöntetű értelmezése miatt fontos a fogalmak, célok, feladatok tisztázása, de a lényeg mégis a teendők meghatározásán van. A teendők pedig „bokrosak" akár területfejlesztési, akár vidékfejlesztési nézőpontból vizsgáljuk azokat. Vidékfejlesztési koncepciót •— és részben programot — készítettünk egy tíz településből álló önkormányzati települési társulásnak4, amely nagyságrendje szerint „kistérségnek" fogható fel. Az összes területe mintegy 465 km2, mezőgazdasági területe 32 ezer ha és lakosainak száma 27.000 fő. Amikor a legalapvetőbb mutatóit megvizsgáltuk, rögtön kiderült, hogy még ez a kistérség sem kezelhető egységesen. Egész mások ugyanis a természetföldrajzi, főleg talaj adottságok, a termelési hagyományok, a foglalkoztatási lehetőségek, szokások, kultúra stb. Egy vidékfejlesztési koncepció és program pedig nem elégedhet meg azzal, hogy meghatározott területre mond „általános" dolgokat, hanem településre, sőt gazdaságtípusokra stb. célszerű konkrét feladatokat, projekteket megfogalmazni. A vidékfejlesztés és az agrárium kapcsolatában egyre jobban tisztázódnak a célkitűzések és tennivalók, de a koncepció-, program-, pályázatok készítésének gyakorlata terén még a helyzet tisztázatlan, vagy legalábbis nem egyértelmű. Az idő és terjedelem nem teszi lehetővé ezek részletes kifejtését, ezért csak néhány aspektusra hívom fel a figyelmet tervezési tapasztalataink alapján : 1. A vidékfejlesztés és foglalkoztatottság Korábban a vidéki lakosság fő foglalkoztatója a mezőgazdaság volt. Ma a helyzet egyre bonyolultabb. A mezőgazdaság és foglalkoztatottság kapcsolatát mutatjuk be a táblázatban. A mezőgazdaság és foglalkoztatottság egy önkormányzati települési társulásban (kistérség) Me: % Megnevezés
Városkörnyéki agglomeráció
Várostól Kisváros/régió távolabbi központ kistelepülések
Vidék összesen
A munkaképes lakosság
54,5
42,8
52,8
50,0
A munkanélküliek és szociális támogatottak
15,6
10,8
7,3
11,2
A mezőgazdaságban foglalkoztatottak a munkaképesekből
12,6
63,6
63,3
36,0
A mezőgazdaságban foglalkoztatottból egyéni gazdálkodó
9,5
55,7
54,0
30,4
A munkaképes lakosságból a mezőgazdaságban is munkát végzők
115,8
124,6
118,6
118,2
A kistérség településeit három csoportra bontva vizsgáltuk: 32
Kurucz Gyula: Vidékfejlesztés és agrárium — Városkörnyéki agglomeráció, ahol a távolság, közlekedési viszonyok, ipar hiánya, stb. miatt a fő foglalkoztató a város. — Várostól távoli kistelepülések, ahonnan a napi városba járás problematikus, fö foglalkoztató az agrárium. — Kisváros, mint a kistérség központja. A foglalkoztatás hatása a környékre nem jelentős. A foglalkoztatásban az agrárium meghatározó. Fontosabb megállapításaink: — A munkaképes lakosság arányában nincs lényeges különbség, de látszik a kistelepülések elöregedése. — A munkanélküliek és különféle szociális támogatásban részesülők aránya a város környékén a legnagyobb, az ipar leépülése és a települések viszonylag jobb anyagi helyzete miatt. — A mezőgazdaságnak a foglalkoztatottságban betöltött szerepében szembetűnőek az eltérések. A kistelepüléseken és kisvárosban mintegy ötszörös a nagysága az agglomerációhoz képest. A mezőgazdasági egyéni gazdálkodók aránya mintegy ötszöröse a kistelepüléseken és kisvárosban az agglomerációénak. A mezőgazdaság foglalkoztatottsági és jövedelemszerző — avagy önellátó — szerepe nem merül ki csak a főfoglalkozásban. Ezt igazolja, hogy a mezőgazdaságban is érdekeltek (munkát végzők) aránya több, mint a munkaképeseké, mert a nyugdíjasok és egyéb foglalkozásúak zöme is folytat valamilyen értéktermelő mezőgazdasági tevékenységet. Az előzőekből következik, hogy ha mi a vidékfejlesztés és agrárium kapcsolatát keressük, akkor egyértelmű ugyan, hogy a mezőgazdaság és vidékfejlesztés nem azonos, de a mezőgazdaságnak a vidékfejlesztésben — bár térségenként ugyan eltérő súllyal — de meghatározó szerepe lehet. 2. Mezőgazdasági vállalkozási típusok és vidékfejlesztés Az FM által kidolgozott 13. Vidékfejlesztés2 című vitaanyag a mezőgazdaságnak — a térség adottságait figyelembe véve — eltérő szerepet szán és különböző típusú mezőgazdaságról szól. Például: versenyző, profitorientált a jobb termőhelyeken, extenzív a kevésbé jó adottságú területeken, szociális típusú a munkanélküliséggel különösen sújtott területeken, visszavonuló a leggyengébb adottságokon, stb. A probléma az, hogy kevés az országban az olyan terület, ahol e típusoknak csak egyike vagy másika alkalmazható. Ugyanis a különböző minőségű mezőgazdasági területek az ország nagy részén nem összefüggő egységekben, hanem általában „sziget, illetve mozaikszerűen" helyezkednek el. A településeknek rendszerint különböző természet- és gazdaságföldrajzi zónákban vannak a „határai", mezőgazdasági területe. Vagyis a település általában különböző értékű és hasznosíthatóságú területen gazdálkodik. Sőt a településen gazdálkodóknak is eltérő minőségű területeik vannak. Vagyis kevés lesz az országban az olyan terület, ahol nagyobb egységben — akár kisrégióban — lehet ezeket a típusú üzemeket (vállalkozásokat) megvalósítani. Sok lesz az olyan település, sőt vállalkozás, ahol ezeket a típusokat kombinálni célszerű. 3. Érdekek és ütközéseik a vidékfejlesztésben Minden vidékfejlesztés alapvető kérdése a foglalkoztatottság. A programokat általában az önkormányzatok — illetve társulásaik — készíttetik, alapvető érdekekük a 33
TERMESZÉT foglalkoztatottság javítása, ezért rendszerint az úgynevezett munkaigényes tevékenységeket (pl. zöldségtermelés, feldolgozás stb.) preferálják, aminek viszont nincs meg mindig a piaci háttere. Tehát ütközik a foglalkoztatási cél és az értékesítési lehetőség. Az önkormányzatok foglalkoztatást javító szándékával rendszerint szemben áll a foglalkoztatók — ezen belül a szövetkezetek és nagyobb vállalkozók — munkaerőcsökkentő, illetve munkahatékonyságot javító szándéka például a műszaki fejlesztés, gépesítettség növelésében. A művelési ág változtatási igénye és szükségszerűsége általánosan elfogadott — különösen az EU csatlakozás után. Azt is tényként kezelik, hogy a szántóból kikerült területek egy részét erdősíteni célszerű, de hogy az hogyan, milyen finanszírozás és szervezésben történjen a sok tulajdonost is figyelembe véve, erről nincs konkrét elképzelés. Ellentmondás az is, hogy országosan elképzelések a vetésterület csökkentésében gondolkoznak. A tulajdonosok, gazdálkodók stb. viszont a minden talpalatnyi föld hasznosításában érdekeltek. Az ellenérdekeket csak anyagi kártalanítással lehetne feloldani, de ennek a fedezete, költségviselője nem látszik. További probléma, hogy a szántóterület csökkenése a legelőterületek növekedését eredményezné, de a kérődzőállatállomány növelésének nincs meg sem a piaci, sem a jövedelmezőségi háttere. Az erdősítés korábbi szemléletét, hogy az a mezőgazdasági művelésre kevésbé alkalmas területeken történjen célszerű felülvizsgálni és zömmel nagy értéket termelő nyárfaültetvények létesítése indokolt a jobb — főleg mély termőrétegű vizes — talajokon és intenzív művelésben. A mezőgazdaság fejlesztése és versenyképessége elképzelhetetlen a szétparcellázódott földek koncentrálása (összevonása — tagosítása) nélkül. Erre viszont jelenleg semmilyen hajlandóság nem mutatkozik, de nincs meg az anyagi háttere sem. A mezőgazdaság fejlesztésének kulcskérdése a műszaki háttér korszerűsítése, ami kisgazdasági keretekben szinte elképzelhetetlen. A közös géphasználat (pl. gépkörök) iránt viszont nincs érdeklődés. A felvásárlók és feldolgozók érdekei nem azonosak a termelőkével. Az állam a feldolgozóknak úgy is jelentős támogatást ad (pl. hűtőház), hogy ahhoz kötne valamilyen felvásárlási (szerződés, mennyiség, ár stb.) kötelezettséget és így kiszolgáltatja a termelőt a feldolgozóknak és felvásárlóknak. A településeken általában hiányzik az a szervező erő, amely nélkül a vidéki társadalom ,,alulról építkezése", „kezdeményezése", „összefogása" elképzelhetetlen. A jelenlegi önkormányzati rendszerben a gazdaságszervező szerep elenyésző és arra kellő apparátus és források sem állnak rendelkezésre. A fenti problémák főleg a programok készítésénél jönnek előtérbe. A baj ott van, hogy nincs a programkészítésnek egy egységesen elfogadott tematikája és metodikája. Ezért minden vidékfejlesztési tervezést meg kellene előzzön a fogalmak tisztázása, egyértelművé tétele és egy egységes tervezési rendszer kidolgozása, elfogadása. Jegyzetek és irodalom: 1. „Az Országos Területfejlesztési Koncepció KTM. 1996. VIII. (I. Átfogó és térségfejlesztési javaslatok) — 2. Agrárprogram 13. Vidékfejlesztés (1997. szeptember) — 3. Tanulmány „Az Országos Agrárstruktúra és Vidékfejlesztési Program Előkészítéséhez" (Kompolt, 1997. november, témafelelős: Dr. Fehér A.) — 4. Erdőspusztai Önkormányzatok Településeinek Társulása Vidékfejlesztési Programjának Koncepciója (Debrecen, 1997. november) — 5. Dorgai L. — Hinara F.: A területrendezés agrárvonatkozásai, Gazdálkodás, 1998. 4. — 6. Fehér A.: Mezőgazdaság és vidékfejlesztés, Gazdálkodás, 1998. 1. — 7. Kulcsár L. — Kozár J.: A vidékfejlesztés új stratégiája Magyarországon, Gazdálkodás, 1998. 4. — 8. Kurucz Gy.: A mezőgazdasági regionális kutatások helye, szerepe a térségfejlesztésben. Regionális — Agrárkutatási és Vidékfejlesztési Workshop Kompolt, 1997. — 9. Tóth L.: A térségfejlesztés néhány elméleti és módszertani kérdése. DATE Közleményei Tam. XXXIII. Debrecen, 1997. — 10. VATI Magyarország Vidékfejlesztési Programja (Összegzés és javaslat, 1998.)
34
Madaras Lászlóné: „Benne lenni a nagy élményben'
MADARAS LÁSZLÓNÉ
„Benne lenni a nagy élményben" Beszélgetés dr. Koch Sándorral, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyugalmazott egyetemi tanárával
Míg az embereket általában a halál utáni élet izgatja leginkább, sokan nem igazán tudnak mit kezdeni az életükkel. A tudásról, tudományról folytatott beszélgetésünk kapcsán olyan gondolatok fogalmazódtak meg, amelyek egy nagyon tartalmas és gazdag, kiemelkedő tudományos eredményeket elért tudós szájából elhangozva példaértékűek lehetnek a mai, az idő „ kérlelhetetlen sodrásával sodródó " tudós ember számára is. „Amit saját erőnkből elérhetünk, az csakis tudásunk, lelki békénk és tiszta lelkiismeretünk lehet. (...) Ahogy Lao Ce mondja: Ezért a bölcs sürgés nélkül működik, szó nélkül tanít, nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik, alkot, de müvét nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült müvét nem félti, s mert magának nem őrzi, el se veszítheti." — Azzal a furcsa kérdéssel kezdjük a beszélgetést, hogy születik-e a tudós, vagy lesz? — Először is nem nagyon szeretem a tudós kifejezést, mert ahhoz a politikai elnyomás elmúlt éveiben valami olyan rossz ízt ragasztott az ideológia, amit Madách a Tragédia csodadoktorának, vagy a falanszter nagyképű frátereinek görbe tükrében mutatott be. Pedig, ha becsülettel művelik, a tudomány is épp olyan tisztességes hivatás, mint bármi más. Igaz ugyan, hogy tapasztalatom szerint a pap, a tanár, a művész és a tudomány embere inkább születik e hivatásokra — ezeket megtanulni nem igen lehet. Kell hozzá egy sajátos érdeklődés, megismerni-akarás, lelkesedés képessége, ami vagy van, vagy nincs. Kifinomult hallás nélkül senkiből sem lehet muzsikus. Sajnos, a ma emberének figyelmét részben a puszta megélhetés gondja, részben a pénz és a hatalom megszerzésének vágya tölti be. Nem igazán ér rá az elmélyült gondolkodásra, a világ titkainak fürkészésére.
35
TERMESZÉT Azt, hogy ki milyen hivatást választ, részben a saját „genetikája", részben a körülmények befolyásolják. Ábrahám Ambrus, Simonyi Károly, Balogh János — hogy csak néhányat említsek — nehéz körülmények közül kirobbanó, egyedi tehetségek voltak. A Korányik, Eötvösök viszont generációkon át kialakult, kimagasló képességű dinasztiákat adtak. A tudománnyal foglalkozó elődök az utódok érdeklődését is ebbe az irányba terelik. Az is nagyon meghatározó, hogy mi iránt érdeklődik valaki. A nagyapám inkább geológus és vegyész érdeklődésű volt, édesapám mineralógus volt, engem meg eleve a biológia érdekelt, s orvosnak is azért mentem mert azt hittem, hogy ott is sok biológiát lehet tanulni. És ez igaz is, mert bár manapság divatba jött egy olyan tárgy, hogy orvosi biológia, szerintem pont megfordítva helyes, biológiai orvostudomány létezik, mert az ember maga is egy biológiai egység a végtelenül sok egyéb biológiai egység közül. Ma már tudjuk hogy nincs különbség működési és szervezési szempontból egy amőba és egy ember között, az alapelvek ugyanazok. Az ember csak azért érdekel minket, mert mi is emberek vagyunk. — Mennyiben speciális a „gyógyítás tudománya" viszonyítva?
más egyéb
tevékenységekhez
— A gyógyítás tudománya úgy látszik, csak az emberre jellemző funkció. Ennyiben mindenképpen speciális ez a tevékenység. A legtöbb állat nem gyógyítja a másik állatot. A prédaállatoknál ez fel sem merül, mert a prédaállat mindig menekülésre kész kell legyen, nem foglalkozhat a sérült, vagy beteg csordatársával, mert az rontja az ő menekülési, túlélési esélyeit. A predátor — a zsákmányoló állatok — pedig azért nem foglalkoznak beteg társaikkal, mert azok nem tudnak zsákmányolni, ezért éhen halnak. A természetes szelekció tisztázza ezeket a kérdéseket. Az ember az első, aki — valószínűleg szubjektív okokból — megpróbált segíteni a bajba jutott vagy szenvedő embertársán. Ez később szakmává vált, még később iparággá, s mostanság néha az az érzésem, hogy pénzkeresési problémává is sikerül esetenként leküzdenie magát. — Hogyan ismerkedett meg a tudományos kutatómunkával? — Először is nálunk otthon igen gyakran folyt a beszélgetés a tudomány körül, a társaság is olyan volt. Sík Sándor, Bruckner Győző, Szent-Györgyi Albert, Jancsó Miklós gyakran megfordultak nálunk, s őket hallgatva az ember gyorsan el tudta dönteni, hogy ez az, amit csinálnia kell, más fel sem merülhet. Az én elkötelezettségem a tudományos munka iránt tulajdonképpen Ivánovics professzor intézetében alakult ki. Neki nagyon sokkal tartozom, mert bár nagyon kemény főnök volt, megtanított tisztességesen dolgozni. Mindig akkor mehettünk csak haza, ha a munkával végeztünk, azzal pedig általában nem lehetett végezni. Előfordult, hogy délelőttre volt beállítva kísérlet, s nekem éppen akkor szigorlatom lett volna, s szóltam a professzor úrnak, hogy leszaladok egy emelettel lejjebb vizsgázni. „Igen kérlek, maradj csak, majd én telefonálok az Élettan Tanszékre, hogy csak délután érsz rá vizsgázni" — volt a válasz. Amikor befejeztem az egyetemet és jelentettem a professzor úrnak, hogy végeztem, akkor ennyi volt a megjegyzése: „Érdekes, te közben elvégezted az egyetemet?" Mindig azt mondta, hogy a nap huszonnégy órából „meg egy éjszakából" áll, s abba mindennek bele kell férnie. Ehhez persze kellett az az eszméletlen nagy lelkesedés, hogy az ember szentül higgye, hogy amit éppen csinál, az valami olyan fontos dolog, amin az egész tudomány áll vagy bukik. A professzor úr pedig velünk együtt dolgozott. — Visszatekintve az elmúlt évekre jogos volt-e ez az óriási lelkesedés? 36
Madaras Lászlóm: „Benne lenni a nagy élményben" — Most, így visszanézve, amikor az elmúlt, közel ötven évet áttekintem, ma már tudom, hogy olyan iszonyatosan fontos dolgokat csinálni csak kivételesen lehet. Az én kedves Francois Jacob barátom, aki Nobel-díjat is kapott, sziporkázóan intelligens és szerény személyiség. Egyszer azt mondta nekem: „Tudod, Sándor, ez úgy van, hogy ha az embernek egyetlen eredeti gondolata támad az életben, akkor már érdemes volt élnie." — Mi a véleménye a manapság divatos ún. scientometriáról? — Én kissé haragszom a scientometriára, mert attól, hogy valakinek ötszáz dolgozata van, még egyáltalán nem biztos, hogy kiemelkedő tevékenységet végzett. Albert Einsteinnek nem volt nagyon sok dolgozata, de azért senki se merne kételkedni a tevékenységében. A tudomány minősége nemigen mérhető. Azt csak az idő mérheti; Vesalius, Galilei, Newton ma is él. Addig volt igazi tudomány, amíg az ember felvetett magának egy problémát és azon — lihegés nélkül, de elmélyülten — „elmatatott", ami persze akár napi huszonnégy órai munkát „meg egy éjszakát"jelentett. Ma az az egyik legnagyobb problémám, hogy gyakran összetévesztik a célt az eszközzel. Az, hogy valaki elvégez egy egyetemet, vagy csinál egy PHD-t, vagy kandidatúrát szerez, csak eszköz ahhoz, hogy bizonyos lehetőségekhez hozzájusson, bizonyos helyeken dolgozhasson, kiváló mesterek iskoláiba kerülhessen. Azaz, a cím nem cél, csak eszköz. Persze, ha nem tévesztődik össze a cél az eszközzel, akkor nincs probléma, mert akkor valakinek még nyolcvanéves korában is van tudományos problémája, pedig már elöl akadémikus, hátul nagydoktor, jobbról-balról díszdoktor, de fütyül az egészre, mert nem ez a fontos neki, hanem csak az, hogy ezáltal van lehetősége még mindig dolgozni. — Mivel mérhetjük akkor meg a tudományosság mértékét, ha sem a tudós képzettsége, sem a tudományos publikációk száma, sem az anyagiak nem döntőek ebben? — Nem biztos, hogy az a legnagyobb tudomány, amiért Nobel-díj jár, mert sokszor — különösen az Irodalmi és Béke Nobel-díjaknál — úgy érzi az ember, hogy nem egészen megfontoltan osztották ki. S bizony akadtak olyan tudományos Nobel-díjak is, amik abból lettek, hogy valaki egy nagyon divatos problémát éppen a legjobbkor oldott meg, s azóta keresni kell az irodalomban, hogy miben is van a jelentősége. Ugyanakkor egy csomó kiváló szakemberről tudunk, aki zseniális dolgokat csinált és valahogy mégis elkerülte a Nobel-díj. Például Avery, aki elsőként bizonyította, hogy a DNS valóban a genetikai anyag és a baktérium generációkon keresztül replikálódik és őrzi az öröklődő tulajdonságokat. Neki pechje volt, túl korán halt meg, nem kapott Nobel-díjat. De az is előfordult, hogy valaki nyolcvan évesen a húsz éves korában tett felfedezéséért kapott Nobel-díjat, mint például P. Rous, Barbara McClintock. Ilyenkor nagyon megnyugtató, hogy hatvan év múlva is úgy látják, hogy igaza volt. En sohasem éreztem, amikor a tudománnyal foglalkoztam, hogy dolgozom. Iszonyúan jókat játszottam, ami néha bejött, néha nem jött be, de mindig a játék volt a lényeges, sose a nyerés görcse. Ahogy vigasztalásul mondják annak a sportolónak, aki nem nyert érmet, hogy a részvétel a fontos. Azt vallom én is, hogy a tudományban tényleg a részvétel a fontos, „benne lenni" a nagy élményben. És hát ebbe nagyon bele lehet szeretni. Amikor 1946-ban Ivánovics professzor úr — teljes joggal — nagyon leszidott, mert az agyhártyagyulladásos kisgyerek gerincfolyadékából sehogyan sem sikerült baktériumot izolálnom, akkor azt mondta: „Kérlek szépen, te teljesen hülye vagy. Én nem is tudom, hogy miért tartalak itt benneteket! Kérlek szépen, ez teljesen 37
TERMESZÉT érthetetlen." És igaza volt, mert enélkül 1946-ban még nem mertem volna vírussal próbálkozni. De azután kupán oltottunk egy pár egeret és kiderült, hogy tényleg van vírus és működik. És akkor az ember borzasztóan örült, hogy de furcsa, de jópofa! És amikor már a kisgyerek meggyógyult, akkor mondta a professzor úr, hogy most már nézzek alaposabban utána ezeknek a fránya vírusoknak. Ekkor és így keveredtem bele a virológiába és szerettem bele ezekbe a bolondos vírusokba, amelyekről mostanában derült ki igazából, hogy milyen izgalmasak. — Kérem, hogy beszéljen ezekről a kutatásokról, illetve az elért eredményeiről! — 1946 körül DNS-ről és RNS-ről még szó sem volt, volt egy ágens, amit szűrni lehetett, beleoltani az egérbe meg szövetkultúrába, s ott mindenféle furcsa dolgokat csinált. Mostanra jutottunk el odáig, hogy tudjuk, a vírusnak ugyanúgy van génje, mint az embernek, s hogy tulajdonképpen a mi génállományunk és minden egyes sejtünk is tele van kósza vírusokkal és víruseredetű darabkákkal. Az a fajta vírus, ami iszonyú fontoskodásokat csinált: megbetegített embereket, járványokat okozott, az valójában már csaknem mind „lebukott". Himlő már nincs, és szerencsére gyermekbénulás sem fordul elő, sárgaláz, influenza, kanyaró ellen már van védőoltás. Magyarországon annak idején én készítettem az első vakcinát a gyermekbénulás ellen. Igazában nem nagyon szerettem csinálni, mert rutin jellegű munka volt, de a gyerekekre gondolva, akiket megóvott a bénaságtól, mégis csak szívesen csináltam. Szerencsére olyan jól sikerült, hogy azóta a gyerekek is, meg a szakma is elfelejtette, hogy akkoriban ez milyen nagy dolog volt, hogy Európában az elsők között csináltunk Sabin-vakcinát Budapesten. De hát elmúlt a gyerekbénulás és elmúlt a félelem is. Ez rendben is van így. Az érdekes a vírusokban, hogy a fontoskodókat sikerült elkapni, de amelyek úgy nem igen fontoskodnak, azokat nem. Az AIDS-nek az a szerencséje, hogy egy nemi úton terjedő betegséget okoz, s ez a téma mindenkit izgat. Majdnem hasonló trükköket más vírus is tud, de mivel nem nemi úton terjed, ezért kevésbé érdekes. Most, amikor már a nagyon durva, feltűnősködő vírusokat sikerült eliminálni, most kezd igazán izgalmassá válni a virológia. Mert most ezeket a bujkáló, rejtett patakokat kell felkutatni, s ez nagyon izgalmas témakör. Sajnos, én ebből már ki kell hogy maradjak, mert hetvennégy évesen laboratóriumi munkára már nem igen van módom. — A laboratóriumokban ma már egy-egy kísérleten nagyon sokan dolgoznak. Mennyiben volt más a helyzet fiatal kutató korában? — Valóban, a mai laboratóriumokban nem egy-egy elszánt kutató dolgozik, hanem műszerek, gépek és technikai munkatársak sokasága egy hatalmas ipari háttérrel, amely a szükséges, megbízható kemikáliákat, sejt-, mikroba-, és vírustörzseket állítja elő és szállítja. Amikor fiatalabb koromban, — 1962-ben — egy évig Párizsban dolgoztam, a főnököm, André Lwoff — Nobel-díjas — megkérdezte tőlem, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy jól, nagyon tetszik, amit csinálok, csak már az ujjam is bütykös a pipettázástól. Azt válaszolta: „Tudja Koch úr, a virológia tulajdonképpen pipettázás, csak annyi a tudomány benne, hogy tudni kell, mit, mennyit, hova és miért pipettázik." Ma már a nagymértékben gépesített módszerek alkalmazása mellett egy-egy kétoldalas dolgozat mögött néha százötven ember munkája van. Ha például egy adott génszakaszon bázisszekvencia-összehasonlítást végeznek, a mögött rengeteg technikai munka van. Lehet tehát publikációk tömegét előállítani úgy, hogy az illetőnek esetenként újat kigondolnia sem nagyon kell. Ezért is nem nagyon tartom reálisnak a publikációs jegyzék, impakt faktor, citációs index lobogtatását, mert ha valaki divatos szakmában dolgozik, akkor citálják, mert sokan dolgoznak hasonló témán máshol is. 38
Madaras Lászlóné: „Benne lenni a nagy élményben" Ha megvannak a kapcsolatok is, akkor biztosan el tud sütni egy cikket akár a Nature-ban is, de egyébként olykor fontos témát és eredményt sem biztos, hogy sikerül közölnie. Egyfajta nagyon magas szintű ipar lett a tudomány egy része, s kiment a divatból az a fajta tudós, aki maga bütykölte az eszközeit, maga bütykölte a tudományát és ő maga gondolkodott is. Meg kell nézni Semmelweis Ignácot, aki puszta megfigyelés és a megfigyelés statisztikai és racionális analízise alapján is tudott alapvető dolgot felfedezni. Ma már az ilyen lehetőségek kevésbé adottak. Óriási mennyiségű adat és információ áll rendelkezésre, de úgy tűnik, az adatok összefogása és az abból sarjadó kreatív, új ötlet már évek óta ritkán bukkan elő. Olyan megrázó erejű felismerés, mint hogy a DNS-ben van tárolva a biológiai információ, körülbelül negyven évvel ezelőtt született utoljára. — Előfordulnak-e az orvostudományban paradigmaváltások, olyan alapvető szemléletváltozások, amelyek azután egy ideig befolyásolják, meghatározzák a kutatások irányát? — Kuhn szerint a paradigmaváltás mindig azt jelenti, hogy az adott paradigma egy idő múlva a felhalmozott új ismeretanyag hatására elvi, koncepcionális változáshoz vezet, ami után ez az új lesz egy ideig az uralkodó paradigma. André Lwof erről így beszélt: „Amíg valami nem közismert, addig a kongresszusokon a tudós, aki kitalálta az új koncepciót még egyedül beszél róla, a többiek azt mondják: na, már megint mondja a maga hülyeségét. Amikor egy idő múlva mások is rájönnek, hogy jé, hát ennek a pasasnak igaza van, akkor meg azt mondják: mit ugrál, hát ezt már mindenki tudja!" Ez így rendben is van, hiszen ez az útja a haladásnak. Nagyon sok igazi hangyakutató is van, aki iszonyatosan sok korrekt információt gyűjt össze egy-egy témáról. Csak azért, mert tudják, hogy az adatok fontosak és értékesek. Ők kitűnő szakemberek, csak a jobb agyféltekéjük nem igazán virulens, ezért nem annyira kreatívak, „csak" szorgalmasak. Ez a típus is nagyon kell a tudományban. Tudjuk például, hogy a heliocentrikus világképhez vezető törvények felfedezéséhez a méréseket Tycho Brache végezte, nem Kepler. Maga Tycho Brache nem értett egyet a heliocentrikus világképpel, mert adataiból ő nem szűrte le azt, amit Kepler. — Mi az, ami aggodalomra ad okot a mai tudományban? — Az individualizáció és a másik ember iránti közöny nem igazán megnyugtató számomra a tudományban. Sohasem felejtem el, amikor Ivánovics professzor intézetében tíz-tizenketten dolgoztunk és ha egyikünk talált valamit, akkor azonnal rohant a többiek laborjába, s ettől a többi is rögtön begerjedt, mindenkinek volt egy ötlete, s nem azt mondták, hogy ó ez a piszok talált valamit, meg kellene valahogy fúrni, hogy ne tudja tovább csinálni. Ilyen nem létezett. Sajnos ma azt látom, hogy ez a tudományos életben is egyre gyakrabban előfordul. A tudomány karrierkérdéssé fajul leginkább a pénzszűke miatt. Ez az, amit félelmetesnek érzek mostanában. Ugyanakkor van egy csomó abszolút sarlatán áltudományos mutatvány, amit jó kapcsolatokkal el lehet adni. Az ilyen „tudósokat" nevezem én a tudományos blabla Paganínijeinek. A nagyon nyüzsgő tudóst nem igazán szerettem soha, mert akit a tudomány érdekel, annak nincs ideje nyüzsögni. Ami viszont megnyugtat, hogy a tanítás révén sok fiatallal van kapcsolatom és látom, hogy legtöbbjüknek komoly elképzelése van az élet értelméről, az élet céljáról, és szeretnek dolgozni. Sajnos, gyakran éppen ők azok, akik nehezebben jutnak álláshoz és iszonyúan nehéz körülmények között élnek. 39
TERMESZÉT — Ön elég sokat dolgozott laboratóriumban, kísérletezett, ezért kérdezem meg, hogy mennyire tekinthetjük az így nyert eredményeket pontos eredményeknek? Beszélhetünk-e egzakt természettudományról? — Ha a természettudós őszinte, legalább annyira mint Rodolfó, tudja és meg is mondja: „Vigyázat, csalok!" Ez a „csalás" nem gazság, csak kényszerűség. Ezt Wigner Jenő, a tudós úgy fogalmazta meg, hogy: „A tudomány nem a természetet írja le, hanem az események szabályosságait, és csakis az események szabályosságait." Vagyis a legrigorózusabb kutatómunka eredménye sem az abszolút igazság kiderítése, hanem annak csak a lehetséges legjobb megközelítése. Ez más szóval azt jelenti, hogy minden adatunk sok egyedi mérés átlaga. Az átlag megmutatja az adott esemény „átlagos" szabályosságait — törvényeit — de nem igazán ad biztos adatot az egyedi esetre, csak annyit mond, hogy a kérdéses esemény bekövetkezésének valószínűsége hány százalékos. Ha 50 százalékos a valószínűség, az olyan, mint a pénzérme feldobása teljesen bizonytalan - ha ennél nagyobb, mondjuk 90-99 százalék, az azt jelenti, hogy a „szabály" 100 eset közül 90-ben „bejön" és csak 10, illetve 1 százalékban nem. Az abszolút törvény matematikai absztrakció. A reális törvények mind csak különböző valószínűségeket jelentenek. Biztos, hogy mindenki meghal, de ezt csak azért állíthatjuk, mert az ellenkezőjére nincs semmiféle bizonyítékunk. Bizonyos betegségekben a halálozás például 10 százalék —ez a tapasztalati törvény — de hogy 100 beteg közül ki éli túl és ki hal meg, azt senki sem tudja „biztosan" megmondani. Kellő számú kísérlettel elérhetünk egy megbízható és megismételhető, korrekt átlageredményt, de tudnunk kell, hogy az nem pontosan úgy igaz minden egyes konkrét esetre és különösen problémás lehet a ritka, szélsőséges esetekben. A tudományban kevés dolog van, ami abszolút biztos, többnyire csak igen megbízható valószínűségekről beszélhetünk. — Amit az egész beszélgetésünk alatt a tudományról mondott abból arra következtetek, hogy a tudományt tiszteletreméltó, csodálatos és fontos dolognak tartja. Hogyan hihetünk ennyire valamiben, aminek az eredményei nem is abszolút biztosak? — Azért a dolog nem néz ki ilyen rosszul. Attól, hogy megdőlt a világ teljes megismerhetőségének Laplace-i ábrándja, még nem vált értelmetlen, önmagáért való elméleti játszadozássá a tudomány. A lépték kérdése az izgalmas. Attól, hogy egy cukoroldatban sem egyetlen víz-, sem egyetlen cukormolekula nem marad egy pillanatra sem a helyén, a cukoroldat egésze még minden cseppjében egyformán édes, hiszen a rendezetlenül nyüzsgő molekulák „átlagos" eloszlása az oldat egészében egyenletes lesz. Vagyis semmi biztosat nem tudunk mondani egyetlen víz-, vagy cukormolekula pillanatnyi helyéről és energiájáról, de azt teljes biztonsággal mondhatjuk, hogy a cukoroldat egészében édes. Ez törvény, akkor is, ha „hátterében" bizonytalanság, illetve „csak" statisztikai valószínűség áll. A természet legtöbb makroszkopikus törvénye ilyen. Maga is, én is nyugodtan ülünk egymással szemben mint stabil „szerkezetek", és közben a bennünket alkotó minden egyes molekula szerkezete másodpercenként tíz a tizennegyediken frekvenciával rezeg, vagyis ilyen gyakorisággal van lehetősége — valószínűsége — megváltozni. Kilenc évenként pedig minden egyes atomunk kicserélődik. Hát akkor kik is vagyunk mi? Mivel molekuláink állapoteloszlásai azonos megismétlődésének valószínűsége gyakorlatilag nulla, mi, akik most itt beszélgetünk egymással, már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint akik fél órával ezelőtt elkezdték a beszélgetést. Az idő iszonyatos gyorsasággal fogy előttünk, s mivel mindegyikünk fennállási valószínűségének van egy határértéke, nagyon meg kell gondolnunk, mire használjuk az időt.
40
Madaras Lászlóné: „Benne lenni a nagy élményben" — A beszélgetésünkből arra következtetek, hogy a világ felépítését és keletkezését is szigorúan természettudományos felfogás szerint képzeli el. Mennyire biztos abban, hogy az ősrobbanás elmélete igaz? — Csak azt állíthatom biztosan, hogy tudományos ismereteink jelenlegi állása szerint ez a legvalószínűbb. Az ősrobbanás mellett szóló egyik fontos érvet például alig 30 éve fedezte fel Penzias és Wilson, amikor kimutatták a táguló világegyetem „mélyéből" minden irányból állandóan érkező 2,7 K°-os (-270 C°) „háttérsugárzást". Ez a sugárzás körülbelül tízmilliárd évvel ezelőtt, az ősrobbanás idején indult el. Ez az az időpont, ameddig a jelenlegi világegyetem „mélyébe" visszatekintve információkat szerezhetünk be annak eddigi történetéről. Ebből tudjuk, hogy Földünk kb. 4,5 milliárd éve keletkezett. A folyékony víz kb. 4,2, az élet ősbaktériumok — prokaryoták — képében mintegy 3 milliárd éve jelent meg a földön. A maghártyával elkülönített sejtmaggal bíró élőlények, az eukaryoták körülbelül 1,5 milliárd éve fejlődtek ki az ősi prokaryotákból. A soksejtűek az utóbbi félmilliárd év alatt jelentek meg. A tüzet használó ember megjelenése 1 millió - 700 ezer évvel előttre tehető. Az ember, mint tudatos földművelő, körülbelül 10 ezer éve kezdett el tevékenykedni. Látható, hogy a világegyetem történetében az ember szinte csak a legutóbbi pillanatban tűnt fel. így nincs sok jogcímünk „belepiszkálni" abba a hatalmas harmonikus rendbe, amely úgy látszik, 10 milliárd éve készítette elő nekünk a „terepet". Ezért a tudománnyal komolyan foglalkozó ember inkább alázatos, mint magabiztos a természet színe előtt. — Az ember tehát eredendően része a természetnek, keletkezése beilleszthető az evolúció folyamatába? — Egyértelműen. Az evolúció szintjéről tekintve az ember viszonylag új keletű képződmény. Bármelyikünk a maga rongyos, félmillió éves múltjával bátran „kezét csókolom"-mal köszönhet bármely 300 millió éves szitakötőnek vagy svábbogárnak. Egyáltalán nem urai, hanem produktumai vagyunk a természetnek. A természet „legyőzésére" irányuló törekvések egy pöffeszkedő ideológia bárgyú gyümölcsei voltak. A természet titkait kutatni érthető és méltányos törekvésünk, hiszen szeretnénk tudni, hol élünk. Büszkén állíthatjuk, hogy bámulatra méltóan sokat tudtunk meg az elmúlt néhány száz — vagy tán ezer — év alatt, de éppen ennek eredményeként egyre világosabban kell látnunk, hogy csak a semmihez képest sokat, a kívánatos ismeretekhez viszonyítva a tudásunk igencsak szerényke. A pálya előttünk és utódaink előtt széles, a tennivaló felmérhetetlenül sok. — Mint biológus kutató nem gondolkodott-e el azon, hogy az ember mennyire lehet a természet műve, mennyire származhat esetleg valamiféle felsőbbrendűségtől? — Az biztos, hogy amit eddig megismertünk, az remekül ki van találva. A világban nem annyira merev törvények vannak, mint fantasztikus harmónia. Mivel az események valószínűségi jellegűek, ezért a világ nem gépszerü konstrukció, hanem egy nagyon képlékeny, nagyon dinamikus rendszer, amely csak akkor működhet ilyen gyönyörűen, ha benne teljes a harmónia. Az evolúció sem úgy működött, hogy volt egy egysejtű, s utána lett gyorsan a víziló, vagy akár az ember, hanem végig kellett járni egy nagyon kemény és hosszú utat, ami persze óriási „selejttermeléssel" is járt. Ezek a kihalt élők. A természetnek ehhez korlátlan anyag és idő állt rendelkezésére. Nekünk a természet átalakításával még korai lenne próbálkoznunk. Nem úgy van, mint amikor a minap elmentem a lemezjátszómhoz tűt venni és azt mondta az eladó, hogy dobjam ki az —
TERMESZÉT egészet, mert már olyan régi, hogy régen nem gyártanak hozzá alkatrészt. Én a Coli-bacilusomat nem dobhatom ki, noha már évmilliárdokkal előttem készült. De ha nincs Coli-bacilusom, akkor nincs K-vitamin sem a beleimben, s én sem vagyok itt. A körülöttünk lévő világ harmonikus építmény, ezért életveszélyes az, amit az ember csinál, ha azt képzeli magáról, hogy majd ő megjavítja a természetet, mert kellő ismeretek hiányában sajnos leginkább csak elrontani tudja. A világegyetemben gyakorlatilag végtelen számú változó van. Valamelyik változót megbolygatva mi lesz a következménye öt, ötszáz, vagy ötezer év múlva, azt senki sem tudhatja. Az etológus Konrád Lorenz mondta, hogy egy patak nem azért lett az evolúció néhány millió éve során éppen ott, ahol van, hogy én eldöntsem, ez így rendetlen és gyorsan csináljunk neki egy betonágyat és tereljük abba. Azonnal el van rontva az egész. — Megítélése szerint összeegyeztethető-e az evolúciós elmélet és a vallás? — Fogas kérdés. Teremtve van-e a világ, vagy keletkezett? A vallásosságot és a transzcendenciában való hitet két különböző dolognak tartom. Én csak egy egyszerű természetvizsgáló vagyok, nem tudom megítélni, hogy melyik vallási rendszer a jó, s hogy van-e egyetlen, egyedül jó. Nekem az tűnik csak hitelesnek, amelyik egy abszolút, mindentudó és mindenható, jóakaratú, — szerető — Istenben hisz. Akinek legfőbb parancsa a megbocsátás és a felebaráti szeretet, aki az erkölcsi és szellemi-lelki javak gyűjtését ajánlja, azokét, amelyek az ember belső békéjét és gazdagodását szolgálják. Bevallom, én nem szeretek „félni" az Istentől és hatalmas alkotásától, a világegyetemtől. Csodálni és szeretni kívánom és ezért kész vagyok vállalni mindazt a „lemondást", amit a belátásra és a bölcsességre, — nemcsak puszta tudásra —, való törekvés az embertől megkíván. Az evolúciós elmélet a létező világ leírásának egyik lehetséges, az ismert tényeket ma a legjobban értelmező modellje. A belátás és bölcsesség igénye azt kívánja, hogy fogadjuk el és vizsgáljuk mindaddig, amíg a megismerésben előbbre visz. — Van-e az embernek lehetősége megismerni a világ törvényszerűségeit? — Einsteinnel szólva a világ törvényszerűségeiben az a legcsodálatosabb, hogy az ember képes azokat felismerni. — Mit gondol a halálról? — Az egyetlen dolog, amit az ember biztosan tudhat, hogy meg fog halni, csak az időpontot nem tudja. Szerintem, aki a fentiekben elmondottak szerinti módon emberhez méltó életet él és hisz az abszolút létben, annak a halál nem megsemmisülés, hanem kiteljesedés. Kilépve a térből és időből átkerül a létezésből a létbe. Semmi, ami valaha létezett, nem tűnhet el nyom nélkül, erre tanú a világegyetem egész története, hiszen egy hatalmas, összefüggő rendszerből semmi nem veszhet el. Az Isten, az abszolút lét létében minden örökké megmarad. — Mit mondana legszívesebben záró gondolatként? — „Úgy dolgozz, mintha örök életű lennél, de úgy élj, hogy légy rá felkészülve, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz!"
42
Maleticsné dr. Riba Magdolna: Gy. Riba János élete és festészete
\_*///W
MALETICSNÉ DR. RIBA MAGDOLNA
Gy. Riba János élete és festészete
A Jászság s benne fővárosa Jászberény mindig jelentős szerepet játszott nem csak a vármegye, de az ország kultúrájában is. Tudjuk, hogy a Jász Múzeum 1874-ben nyitotta meg kapuit, s az első jászberényi „kép-író"-ról a 19. század első éveiből találtak adatokat a levéltári kutatások. A Jászságban több nagy művész működött hosszabbrövidebb ideig, s Jászberényből jónéhány művész indult a világhír felé. A terület képzőművészetének folyamatosságát, a jászsági festészet arculatát jól jellemzik Gy. Riba János könnyed vonalvezetésű rajzai, megkapó színvilágú plein air tájai, de akadémikus portréi, bibliai témájú templom festményei is, amelyek biztos kezű, jó mesterről vallanak. A jászberényi festőművészek legtöbbje pedagógus is volt. Iskolában, szakkörökben, önképző körökben nevelte a jövő nemzedéket a művészet, s azon keresztül a szülőföld, a Jászság szeretetére. A szülővárosa számára nemzetközi értékű müveket hagyatékozó Hamza D. Ákos majdani Jász Képtár elképzeléseit hivatott előkészíteni a Hamza Múzeum jászsági festőkről tervezett monográfia sorozata. Az egészséges lokálpatriotizmus igénye, hogy megismerjük múltunkat, kultúránkat. A Jászságban mindig is jelentős festészeti múlt, a jászsági művészet feltárása mindenekelőtt komoly adatgyűjtést, a művészek, a művek számbavételét, egyéni életútjuk feldolgozását jelenti. Olyan gazdag és megbízható adatokkal és olyan szeretetteljes tisztelettel megírt munkát, mint a Gy. Riba János életéről és festészetéről összállított monográfia. A nyomdatechnikailag is figyelemre méltó kötet a Hamza Múzeum Alapítvány gondozásában látott napvilágot. Gy. Riba János (Gyulaves 1905 -- Jászberény 1973) festőművész monográfiáját leánya, Riba Magdolna állította össze. A művész házassága révén 1937-ben telepedett le a jászság fővárosában, ahol nemcsak kiállító, alkotó művészként illeszkedett be a város művészeti közéletébe, de mint az Ugar című folyóirat illusztrátora, műkritikusa is fontos szerepet játszott a jászsági képzőművészek között. Több országos művészeti egyesületnek volt a tagja, több bel és külföldi kiállításon vett részt. Az ötvenes években mint a Szolnok Megyei Képzőművészek Munkacsoportjának alkotója, majd a megalakult Művészeti Alap festőművésze állított ki főként a jászberényi és a megyei kiállításokon. Azon ritka művészek közé tartozott, akik az ötvenes években mertek vállalni templomi freskókat, így dolgozott többek között Novajidrányon, Szuhogyon, Jászalsószentgyörgyön. Impresszionista tájai, falusi életképei, számos portréja főként magántulajdonban található. Dr. Riba Magdolna kéziratának legfőbb érdeme a Gy. Riba János életéről szóló rész közvetlen, szeretetteljes hangvétele, valamint a dokumentumrész precíz és gondos
43
Bt
MŰVÉSZET
összeállítása. A monográfia írója láthatóan szereti édesapját, tisztelettel és alázattal közelít témájához, nem is vállalkozik az alkotói korszakok, képek mütörténeti elemzésére. Amellett, hogy számba veszi Gy. Riba János még fellelhető képeit, a művészetével kapcsolatos publicisztikát, a különféle újságokban közölt kritikákból válogatott írásokra bízza édesapja művészetének megítélését. A filológus pontosságával adatolja a közölt műtárgyakat, a korabeli sajtóban megjelent írásokat, jegyzeteli a művészeti egyesületeket. A felkutatott dokumentumokból összeállított kiállítások listája a művész egyéni és kollektív tárlatait, a tulajdonosokat is megjelölő műtárgyjegyzék pedig Gy. Riba János munkáit veszi számba. Mellékletként megtaláljuk a művész néhány műkritikáját, amelyet az Ugar hasábjain jelentetett meg. Ezek az írások nemcsak kitűnő elemzések az utókor által már alig ismert Simon Ferenc, Lizony Ede László, Rácz Kálmán festészetéről, adalékok egy későbbi, a Jászság képzőművészetét feldolgozó dolgozat számára, de Riba János írói képességeit is igazolják. A könyv jó szerkesztésének köszönhetően a régi családi fényképek, dokumentumok kékes színben jelennek meg. A festményekről készült színes reprodukciók nagyobb százalékban szinhüek, nagyjából visszaadják az eredéi müvek színhatását. Mindent összevetve Gy. Riba János monográfiájával tartalmas, szép könyvet vehet a kezébe az olvasó. Egri Mária
Vera
44
Maleticsné dr. Riba Magdolna: Gy. Riba János élete és festészete
\ Téli táj
Aratók
45
m
m.
MŰVÉSZET
EGRI MÁRIA
Szabó Zoltán festőművész kiállítása a Szolnoki Galériában
Szabó Zoltán festőművész utóbbi évtizedben festett munkáiból rendezett gyűjteményes kiállítással köszönti a hetven esztendős Munkácsy-díjas Érdemes Művészt a Szolnoki Galéria. A szolnoki közönség nemcsak rendszeresen megrendezett egyéni kiállításairól, országos bemutatókról ismeri a művészt, de szűkebb pátriánk kollektív tárlatairól is. A Körmendi Galéria évek óta gyűjti Szabó Zoltán munkáit. Az Anyám, az Apám, a Fekete Madonna egy változata, valamint több jellegzetes, nagyméretű aktja, paripakompozíciója, jónéhány kisebb ám az oeuvre szempontjából semmiképp sem mellőzhető rajza van a Körmendi család tulajdonában. 1998-ban itt a Szolnoki Galériában a kortárs gyűjteményükből bemutatott kiállításon Szabó Zoltán három főművével a Leány virággal, a Madonna, A megfeszített képeivel szerepelt. Mindhárom alkotást a jelen kiállításon is élvezhetik a látogatók. S miután a Nemzeti Galéria, a Damjanich Múzeum és a művész anyaga mellett a tárlat javarészét is a Körmendi-Csák gyűjteményből válogatta Egry Margit művészettörténész, nem véletlen hogy a kiállítás kapcsán főként az ide tartozó művekről szólunk. Szabó Zoltán alapvetően romantikus, lelkes idealista. Nyughatatlanul keresi képeivel azt a titkot, ami világunkat jobbá, az embereket egymás iránt figyelmesebbé, korunkat valamivel emberarcúbbá teheti. A tartalmi közlendő már pályája első éveiben egyféle monumentális expresszivitás irányába indította. Részben a téma, részben a választott technika alakította azután kompozícióit lágyabbra, líraibbra avagy a kubisztikusan kemény formarend felé. Lényegében már az első esztendőkben kialakult témaköre is. A társadalmi problémák iránti fogékonyság, szociális érzékenység mellett Szabó Zoltánt minden foglalkoztatja ami az emberhez tartozik: a napi munkától a gyászig, az örömig. Éppen monumentális formarendjének köszönhető, hogy ezeket a fogalmakat müvein általános jelentőségű szimbólumokká képes emelni. Ezt a művészi sajátosságát kitűnően érvényesíti fali kárpitjain, sgraffitoin, mozaikjain. Olajjal, szénnel, tussal, pasztellel egyaránt dolgozik. Nem meghatározó nála sem a technika, sem a méret. Ezen a kiállításon is bizonyítja, kis méretben, tussal, pittkrétával is képes remekmüvek teremtésére. Kedvelt témáit majd minden technikával megfogalmazza. Kompozícióiban felnagyítja a hangsúlyos elemeket, elhagyja a lényegtelent. Oeuvre-jére a kezdetektől fogva egyaránt jellemző a kubisztikus konstruktivitás, az erőteljes expresszivitás és a lágy, gömbölyded lírai formaalakítás. A hatvanas években készült általában könyvvel, hangszerrel, tányérral, gyönggyel, kesztyűvel a kezükben megjelenített nőalakok a nyolcvanas évektől elfogynak az oeuvre-ből, s felváltja őket a főleg szénnel, pasztellel készült nagyméretű akt. S bár a mezítelen női test szépsége mindig vonzotta a festőt, az ide sorolható, korábbi olajképek dekorativitását valami naturális vágy váltja fel a nem éppen modell szépségű, nem is
—
__
Egri Mária: Szabó Zoltán kiállítása a Szolnoki Galériában
m
annyira fiatal hús-vér asszonyok testének idealizálás nélküli megfestése iránt. Ezen a kiállításon is láthatunk több, szénnel, vörös illetve kék krétával festett testiségében igen vonzó, monumentális női aktot. Nem véletlenül mondtam, hogy krétával festett aktot. Szabó Zoltán mindig azt a technikát alkalmazza, amellyel érzése szerint legmegfelelőbben tudja megvalósítani elképzelését. Évek folyamán így született meg olajképei mellett oeuvre-jében nagy méretű tus-, illetve szénrajzainak sora. Ezek a művek nem vázlatok, nem festmény előzmények, hanem olajképeivel egyenrangú, azonos súlyú alkotások. Szabó a szénnnel, a szén bravúrosan használt különféle árnyalataival festői hatásokat ér el. Ha külön vizsgáljuk szénrajzait, feltétlenül kibontakozik mindaz az érték, ami nem csak egyenrangúvá teszi e rajzokat festményeivel, de képes olyan szándékok megvalósítására is, amelyet olajtechnikával készült munkái nélkülöznek. A hatvanas évek főművei között ezzel a technikával készült az Anyám, az Apám. Mindkét főmű ma a Körmendi—Csák gyűjtemény féltve őrzött darabja. A szénrajz technikával azonban nemcsak ehhez hasonló drámai müvek születtek Szabó Zoltán kezei között, de felejthetetlen lírai alkotások is. Ha nem is idézünk fel mást, csak Madonnáinak változatos sorát, érzékelni tudjuk mindazt a gazdag érzelmi telítettséget, amely a bravúrosan kezelt szén érzékeny átmeneteiből, vonal finomságaiból ered. A szinte önálló szériának tekinthető, szénnel rajzolt Madonnái között 1969-ben már egészalakos kompozícióban és teljes elvontságában adózik az „anya gyermekkel" témának. A Körmendi-Csák gyűjtemény 1969-ben készült Madonnáján reneszánsz szépségű fiatal anya tartja ölében csecsemőjét. A kompozíció középpontját a gyermek feje, anyjáéra helyezett keze, s az őt tartó anyai kéz játéka adja. E körül ível mandorlaszerüen a szoknya drapériája lent, s az anya fejét övező kendő fent. Nyakán a gyöngysor, lágyívü válla, nyaka, finoman modellált arcvonásai meleg bensőséget sugároznak. A szénrajz bal felső sarkában inkább tudottan, mintsem érzéki konkrétságában az őket vigyázó-őrző másik nő vonásai sej lenek. Vagy említsük meg szénrajzai közül a Madonnákhoz közvetlenül kötődő Leány hallal című munkáját. Ahol a fej végtelen finom modellálásában, a felnagyított ruhaujjak, hullámzó drapériák gömbölydedségében, a dekoratív ívek egymásbasímulásában mindazt az érzékletességet, elvont szépségkeresést megtaláljuk, amit női portréinál általában. A művész női portréinak sorából absztrahálódott az a Szabó Zoltán-i női arc, amely elég általános ahhoz, hogy ne hordozzon semmiféle egyedi vonást, mégis képes kifejezni fájdalmat, örömet, dühöt és elszántságot. A monumentális színes kréta Sybilla, a szénnel, vörös krétával rajzolt Szeretet férfi-női kettős portréja ívekből komponált hátterével, drapériáival az örök párkapcsolat himnikus megfogalmazása. Miután jelen kiállítás főként az utóbbi évek termését mutatja be, sajnos több, a szolnoki múzeum tulajdonában lévő korábbi főmű nem került falakra. Mégis illő, hogy megemlítsük, Szabó Zoltánt közel harmincéves kapcsolat fűzi Szolnokhoz, a Damjanich Múzeumhoz. A nyolcvanas évekig még működött a közigazgatási szervek által bonyolított úgynevezett „állami vásárlás", ami nemcsak a művészek számára volt biztonságos, de a közgyűjtemények képzőművészeti anyagát is gyarapította. Emellett vásárolt a Minisztérium, a megyei és a városi tanács, kifejezetten a múzeum gyűjteménye számára. Szabó Zoltántól így került többek között a múzeumba több egyalakos női kompozíció, csendéletek, önarcképek, anya gyermekkel művek. Ezek a festmények a művész kiállításain rendre szerepeltek, s arra inspirálták a művészt hogy minél többször állítson ki Szolnokon is. 1976-ban a Szolnok—Tallinn testvérvárosi kapcsolatainak keretében, a múzeum anyagából és rendezésében a tallinni Észt Művészeti Intézetben nyílt meg kiállítása igen
47
m
MŰVÉSZET
nagy sikerrel. Ugyanezt az anyagot bemutatta 1977-ben a Szolnoki Galéria is. 1983-ban a művész önálló tihanyi kiállításának jelentős részét a Damjanich Múzeum adta. Innen került a múzeum tulajdonába minisztériumi vásárlásként a művész egyik legszebb önportréja, a pasztell Láncos önarckép. A művész több ízben szerepelt a Szolnoki Festészeti Triennálékon is. Háromszor díjazták beküldött munkáit, ezek a festmények szintén a múzeum gyűjteményét gyarapítják. Sajnos a III.Szolnoki Festészeti Triennálén I.díjat nyert pasztell Anya gyermekével kompozíciót, amely a művész hasonló témájú alkotásai között is az elsők között áll szintén nem láthajuk ezen a tárlaton. Láthatunk viszont több olyan kis tusrajzot, amely a művész keresztrefeszítéssel, a koldusokkal, mosakodókkal, kubikusokkal foglalkozó témái között a nagyméretű alkotásokkal egyenlő értékű. A kultúrának, főként múltunkat, értékeinket őrző múzeumi gyűjteményeinknek nem igen kedvez jelenünk. Európa legteljesebb, világhírű Vasarely gyűjteményét, az óbudai Vasarely Múzeumot egyszerűen bezárták. Mindnyájunk előtt ismeretes a Néprajzi Múzeum sürgős kiköltöztetésének rémálma is. Manapság a pénz, a minél több pénz számít, s ahol a tőkének nincsen anyagi hozadéka, az halálra ítéltetik. Azt kell hinnünk, a jelen nem ismeri a hagyományokat, a történeti értékeket, a humán szférából eredő óriási eszmei hasznot. Azt a kulturális örökséget, amelynek minisztériuma még van, de épülete tulajdonképpen nincs. Ugyanakkor itt Szolnokon egy éve már, hogy lokálpatrióta honpolgárok, iskolások, vagy csupán érdeklődők a megyei múzeum Kossuth téri épületében a kőkortól napjainkig teljes körű információt kapnak megyénk településtörténetéről, az itt élők életmódjáról, kultúrájáról. A múzeum ötvenes évektől őrzött gyűjteményei, köztük a képzőművészeti anyag állandó kiállításon nem szereplő egységei rendszeresen bemutatásra kerülnek. A múzeum hatvanas évektől gyűjtött több galériányi kortárs anyagából Zsolnay László művészettörténész válogatásában már az elmúlt évben látható volt az első kiállítás, amelyet nyilván különböző szempontú összeállítások követnek majd. Mint már említettem Szabó Zoltántól is több főmű található a múzeum tulajdonában, ami a JászNagykun-Szolnok megyei múzeum értékőrző-bemutató hagyományait, annak a jelenben is töretlen továbbélését példázza. A Szolnoki Galéria kiállításának — hogy mai frazeológiával éljek — ez is egyik fontos üzenete. Természetesen amellett, hogy mindenekelőtt köszönti Szabó Zoltánt, a 70 esztendős Munkácsy-díjas, Érdemes festőművészt. Munkásfej
48
Egri Mária: Szabó Zoltán kiállítása a Szolnoki Galériában
Szeretet
Lovak
49
m
TÉKA
In memóriám: A magyar tanítóképzés modern lámpása Fábián Zoltán (1935-1998)
„1935. június 23-án születtem Gyöngyösön. Apám szíjgyártó szakmunkás, anyám háztartásbeli volt... Egerben jártam általános és középiskolába. A tanítóképzőt kitűnő eredménnyel végeztem el 1953-ban... 1957-ben Népköztársasági Ösztöndíjasként vörös diplomával végeztem egyetemi tanulmányaimat. 1959-ben levelező úton történelem szakos képesítést is szereztem." (Önéletrajz, 1975.) Igen tehetséges, elsőgenerációs értelmiségi. Olyan pedagógus (eredendően pedagógia— lélektan szakos), aki megszállottként kezdte tanári munkáját a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban. Itt szorosan vett szaktárgyai mellett logikát, valamint magyar nyelv és irodalmat tanított. De nem sokáig, hiszen 1958-ban az akkor még középfokú tanítóképző intézetben kezdte meg Jászberényben azt a munkát, amely teljes emberi és pedagógusi személyiségét kitöltötte, annak igazi értelmet adott. A Jászság fővárosa adott neki otthont, családot, alkotói kedvet, erőt. E falak közül ment nyugdíjba 1996-ban. Itt vált teljessé az a szándék, amely a tanítóképzőbe és a tanítóképzéshez vezette, majd mindvégig ott tartotta. Ekkor és itt kezdett rendszeresen publikálni, mert csak így szembesülhetett igazán az alsós tanítás-tanulás eredményeivel és gondjaival A jászberényi intézményben is szaktárgyait tanította, de életének fontos mozzanatává vált a hallgatók gyakorlati képzésének szervezése, irányítása, gondozása. A helyi gyakorlóiskolához intenzív munkakapcsolat fűzte. Az alapvetően fontos intézményrész munkatársainak segítéségével, valamint a felsőfokúvá vált intézet oktatóival igen jelentős kutatás részese, egyik vezetője lett. Az olvasáskutatás nem csak műhelymunka volt, hanem a felsőfokú tanítóképzés kereteinek, szemléleti összetevőinek a kialakítását, egy új életforma megteremtését is szolgálta. A fiatal és igen jól felkészült szakember késztetést kaphatott arra, hogy társait is a felsőfokú képzés részesévé, kialakítójává, alkotójává tegye. Ezzel és egyéb kutatási témák révén vált az intézmény
alkalmassá arra, hogy a gyakorlati képzés mellett az elméleti megalapozás is valósággá váljék. (Az úgynevezett „sárga könyv" hosszú időn át az itt folyó munka megtestesülése volt, hiszen egy negyedik osztály valamennyi olvasásórájának az elemzése alapján született, és nemcsak a pedagógusok és az oktatók, hanem a hallgatók szellemi táplálékává is vált.) Ugyanakkor olyan közösség alakult ki a könyvtár akkori személyi állományával együtt, amely kiindulópontja lehetett a főiskolává válást követő évek elméleti és gyakorlati tevékenységének is. Része volt „Az anyanyelvi nevelésünk gazdagításáért" című kiadvány gondozásában is. Ekkor azonban már azok az oktatók is részt vehettek a munkában, akik akkortájt kerültek az intézményhez. Őket is sikerült bevezetni a kutatás és a tanítóképzésben folyó speciális oktatás világába, megmutatván, hogy az oktatás és a kutatás a főiskolai tevékenységben egymástól elválaszthatatlan. Ez a törekvés egyre inkább szélesedett, egyre tartalmasabbá vált az intézmény falai között akkor is, amikor főigazgató-helyettese lett a főiskolának, majd pedig tizenegy éven át főigazgatója. Erre az időre már annyira megerősödött a kutató tevékenység az intézményben, hogy Fábián Zoltán a főiskola ügyeinek intézése, irányítása mellett részese lehetett a magyar tanítóképzés alakításának, formálásának is. Szinte a kezdetektől tagja volt A Tanító szerkesztőbizottságának, 1973-tól a Pedagógiai Szemlének az irányításában is részt vett, de számos szakbizottságnak is oszlopos, mérvadó vélekedést megfogalmazó és képviselő tagja volt. Következetesen és szakszerűen képviselte a tanítóképzés ügyét. A kandidátusi fokozat megszerzése után a Tudományos Minősítő Bizottságban is aktív tevékenységet folytatott. Sokat tett az 1980-as tanítóképző tanterv kidolgozásáért. Tehette, hiszen elméleti és gyakorlati felkészültsége igazán kiemelkedő volt. Nemcsak jegyzeteket, szakcikkek tömegét írta meg, hanem azt is feladatának tekintette, hogy alsós tankönyveket és segédleteket
50
TÉKA bocsásson a szakma, az oktatás-nevelés rendelkezésére. Ebben és így koncentrálódott a hajdan tanítóképzőt végzett szakember igazi, belső tevékenysége: az elmélet és a gyakorlat egységében. Az igazi, az élő, a funkciós tanórát tartotta valódi célnak, és számos írásában, cikkében, de a mindennapi gyakorlatban is igyekezett száműzni a tanítói-pedagógusi munkából a formális mozzanatokat. Belülről élte, mert igazán szerette az iskolai munkát, minden kapcsolódó tevékenységgel együtt A fentiek mellett volt ereje, felkészültsége, elhatározottsága ahhoz is, hogy főigazgatóként munkatársaival együtt egészen új tárgyi feltételeket teremtsen a jászberényi tanítóképzés számára. A főépület átalakítására akkor kerülhetett sor, amikor 1986-ban átadták a kétszáz személyes főiskolai kollégium új épületét. Ennek megvalósításához jól működő kapcsolatrendszer kialakítására és működtetésére volt szüksége. így fonódhatott össze a jászberényi főiskola tevékenysége az egész magyar tanítóképzés ügyével. Azok a tanácskozások, amelyek e falak között zajlottak a különböző tantárgyak problémáit taglalva, továbbá a továbbképzések egyaránt az intézményt elismertségét bizonyították. Mindezek azért váltak lehetővé, mert számos kísérlet, új képzési forma honosodott az intézmény falai között. Fábián Zoltán kandidátus, főiskolai tanár és főigazgató tudományágának jeles művelője, a levonható tapasztalatok, tanulságok gyakorlatba történő átültetésének igazi, a szó legjobb értelmében megszállott szakembere lett az évtizedek során. Fel tudta készíteni a hallgatókat a tanítói munkára, mivel színes egyénisége révén szándékait, törekvéseit át tudta ültetni tanítványai értelmi-érzelmi világába. El tudta vezetni őket a gyermekvilág rejtelmeibe úgy, hogy ez a „barangolás" sohasem kényszerű vagy fárasztó, hanem teljesen természetes létforma volt. Ezt a nagy ívű és igen jelentős pályát a tanítványok hitelesítették és hitelesítik a közeli és a távolabbi jövőben egyaránt. Számos tanítványa és munkatársa nem tud róla meghatottság nélkül szólni. Meleg embersége, szelíd derűje, csendes, belülre is szóló humora, olykor igazán szelíd iróniája, öniróniája mindenkit, vagy csaknem mindenkit megejtett, s mindenkit elkísér. Vezetőként sem viselkedett másként. A döntések előkészítésének az ő
esetében két fázisa volt: a racionális, valamint annak emberhez ember módjára való közelítése. Az ellentmondást nem tűrő magatartás, gesztus szinte teljesen ismeretlen volt számára, de környezete számára is. Inkább maga szenvedte meg a megoldhatatlant, mintsem másokra vetítette volna annak olykor egyáltalán nem könnyű terhét. Csendes, magában szenvedő-vívódó személyisége azokat is elképzelése elfogadására késztette, akik korábban nem tudtak vagy nem akartak azonosulni, szándékaival, törekvéseivel. A legfelsőbb állami vezetők is elismerték munkáját. Különösen az Apáczai Csere Jánosdíj foglalhatta össze, testesíthette meg egyben és egyszerre eseményekben, eredményekben gazdag pályáját, életművét. A vele kapcsolatos írások, megemlékezések is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy egy valóban sikeres, de fájdalmasan rövidre szabott élet ért véget 1998 őszén. Olyan élet egyszersmind, amely köz- és magánéleti vonatkozásban egyaránt példaszerű, tiszteletet parancsoló volt. Életműve messzehatóan, szinte végtelenül él tovább a magyar tanítóság és a magyar ifjúság körében. Tanítóképzősök ezrei vitték magukkal azt a pálya- és gyermekszeretetet, amelyet kedves tanáruk, tanítótársuk alakított ki bennük. Sokan emlékeznek nagy-nagy szeretettel érdekes, értékes, színes, logikusan felépített előadásaira, izgalmas szemináriumi beszélgetésekre, foglalkozásokra, de különös megbecsüléssel szólnak mind a mai napig a tanítási gyakorlatokról, az azt megelőző és követő beszélgetésekről, amelyek elvezettek a tanítandó-nevelendő gyermek legbensőbb világába, rejtett zugaiba is. Reá „mindig oda kellett figyelni" — írja valaki, aki 1960-ban ismerte meg. „Azon tanáraim közé tartozott, akik megtanítottak tisztelni, szeretni a gyerekeket... ha kellett segítség, mindig számíthattam rá." Egy ugyancsak ekkortájt végzett növendéke így zárta a róla szóló megemlékezést. „Emléke, egy-egy remek előadása, embersége sokunkban tovább él." Egy későbbi tanítvány (1967—70) is megfogalmazta Fábián Zoltán tanári lényegét: „Egyszerűen hitt bennünk, és mi rá akartunk szolgálni a bizalomra ... Mintha ö maga lett volna a lélektan gyakorlata." S valóban él. Hajdani munkatársaiban is. De elsősorban a tanítványaiban. A pedagógusi tevékenység csaknem időtlen volta abban
51
TÉKA Fábián Zoltán-os vonás hogyan bukkan majd fel akár több generáció után az új század felnőttéiben, gyermekeiben. Az övé, a modern lámpásé.
rejlik, hogy a benyomások, élmények, rezdülések látensen jelenhetnek meg — akár hosszú idő után is — a tanítványokban. Sokszor olyan mozzanatok is életre kelnek bennünk, amelyekről a pedagógus egyáltalán nem vagy alig tudhat. Nem sejtheti, hogy egy-egy
Farkas Ferenc
A hetvenéves Tóth Ferenc köszöntése Kevesen tudják, hogy a magyar muzeológia leginkább vidéken „termelte ki" a maga sajátos, rendkívül értékes kulturális szervező munkát végző és nem egy tudományban nagy jelentőségű munkásságot folytató egyéniségeit. Közülük legtöbben egy-egy megye, de még inkább város egyik, vagy éppen egyetlen múzeumához kötötten fejtették és fejtik ki sokoldalú, ám integrálódva helytörténetinek nevezhető tevékenységüket. Sok esetben éppen a szülőföldről, a szülővárosról volt, vagy van szó. Ami azután igen könnyen magyarázza ezeknek az egyéniségeknek a lokálpatriotizmusát. Magas képzettségük, széles körű tájékozottságuk, egy, vagy több tudományág aktív művelése, a kutató és gyűjtőmunka, valamint a különféle feldolgozó tevékenységek folytatása biztosítékok arra nézve, hogy ez a lokálpatriotizmus nem válik szűk látókörű, dilettantizmusba torkolló provincializmussá. Napjainkban egymás után jelennek meg társadalomtudományunk (történelem, helytörténet, néprajz stb.) nagyjainak emlékkönyvei. Jelezve, hogy nagyjaink ezekben az években töltik be, maguk után nyomot hagyó munkásságot eltöltött 60., 70., 75., 80., életévüket. Ezek a különböző címeken megjelenő emlékkönyvek mindegyike tartalmas tanulmánykötet. Olyan összeállítás, amely szerencsés keresztmetszetét adja egyrészt a kérdéses személyiség munkásságának, másrészt a kérdéses városra, megyére vonatkozó, vagy aktuális tudományos kérdésnek-kutatásnak. Főleg a jubiláns munkaterületének, kutatásainak, tárgykörének, vagy tárgyköreinek megfelelő tanulmányokat tartalmaznak. De általában nem maradnak meg a jubiláns által művelt tudományág, sőt a kérdéses város, vagy megye-terület keretei között, hanem
szívesen közölnek tanulmányokat a kérdéses tudományág valamennyi segédtudománya, valamint az elvi és módszertani kérdéseket tárgyaló tudományok köréből is. Természetes, hogy a muzeológusok, múzeumigazgatók esetében legszélesebb a skála, mert a múzeumokban találkozhat legkönnyebben az ember a tudományok sokaságával, mondhatni: komplexicitásával. A hihetetlen munkabírásáról, sokoldalúságáról ismert és tisztelt Tóth Ferenc, („Makó mindenese"), a makói József Attila Múzeum legendás hírű nyugalmazott igazgatója most töltötte be hetvenedik életévét. Az elmondottak alapján azt hihetnénk, hogy Tóth Ferencet valóban széleskörűen ismerik, holott erről szó sincs, még szűkebb környezetében, „hazájában" sem. Nemcsak, hogy a Néprajzi Lexikon nem szól róla, de a régi, Benedek Marcell-féle Irodalmi Lexikon mellett az új, az egykori munkatárs szerkesztette Péter László-féle Irodalmi Lexikon sem tud róla. Azt pedig, hogy a kétévenként megjelenő magyar Ki kicsodá?-ból is kimaradt, talán nem kedvező szerénységének és állandóan dolgozó, mindig elfoglalt életmódjának köszönheti. Most, hogy hetven éves lett, munkatársai, barátai, tisztelői, tanítványai megismételték Tóth Ferenc hatvanadik születésnapjára, 1988-ban írt és kiadott emlékkönyvükettanulmánykötetüket (Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60.). Halmágyi Pál szerkesztésében, a Makói Múzeum Füzetei 90. számaként megírták és kiadták a Tanulnjányok. Tóth Ferenc köszöntése című emlékkönyvet (Makó, 1998. 242 p.). Tóth Ferencet ez az emlékkönyv is, mint mindenki más történészként (irodalom-, helytörténész) irodalmárként és néprajzosként állítja elénk. A tanulmánykötetben a szerkesztő Halmágyi Pál
52
0 TÉKA Hetvenkedő köszöntő című bevezetésén túl 28 különböző tárgyú tanulmányt találunk. (Kőhegyi Mihály—Vörös Gabriella, Blazovich László, Marosvári Attila. Béres Mária, Marjanucz László, Orbán Imre, Szabó Ferenc, Papp János, Forgó Géza, T. Knotik Márta, Csillag András, Hajdú József, ifj. Lele László, Halász Péter, Felföldi László, Szűcs Judit, Markos Gyöngyi, Polner Zoltán, Szenti Tibor, Fejér Gábor, Katona Judit, Gaskó Béla, Kőszegfalvi Ferenc, Dömötör János, Jámborné Balog Tünde, Péter László, Császtvay István, Máté Erzsébet tollából). A tanulmányok mindegyike, legyen az bármilyen tárgyú is, valamilyen érdemi kapcsolatban áll mindenek előtt Tóth Ferenccel, azután Makóval,illetőleg a „Város környékével", Csanád-Csongrád megye, Dél-Magyarország tájaival. A tanulmánykötet közleményei közül — márcsak a 70 éves jubileum kedvéért is — ki kell emelnünk a Mátó Erzsébet által összeállított, Tóth Ferenc munkássága című bibliográfiát. Mégpedig azért, mert biztonságos, megfelelő módon tájékoztat Tóth Ferenc rendkívül
gazdag munkásságának sokféleségéről, tárgyköreiről, azokról az eredményekről, amelyek alapján méltán követelhetünk Tóth Ferenc számára nagyobb, szélesebb elismertséget. Mert ezekből a bibliográfiai adatokból szépen körvonalazódik Tóth Ferenc értékes, mind mennyiségileg, mind minőségileg jelentős muzeológiai, szerkesztő-kiadói, helytörténeti, irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, néprajzi munkássága. Ennek a sokrétű munkásságnak az a jellemzője, hogy ezer és ezer szállal kötődik Makóhoz, a makói népélethez, az itt adott gazdasági, társadalmi, és kulturális viszonyokhoz, folyamatokhoz. Tóth Ferencről bízvást elmondhatjuk, hogy ami Bálint Sándor volt Szegednek, Szeged népéletének, az Tóth Ferenc Makónak, Makó népéletének. A Tanulmányok. Tóth Ferenc köszöntése című emlékkönyv-tanulmánykötet egészéről, de minden tanulmányáról külön-külön is, megállapíthatjuk, hogy értékes, ismereteinket gazdagító, szemléletünket árnyaltabbá tevő közlemény. Dankó Imre
KÖNYVESPOLCRA VALÓ Tiszacsege, a Tisza mente dicsérete Ez a kis eszmefuttatás nem csak könyvismertetés, hanem egy professzori jubileum kapcsán — Papp József hetven éves — kiadott helytörténeti-történeti néprajzi tisztelet-kötet példájával szeretnénk rámutatni az igazi, az alkotó, a tudományosan megalapozott patriotizmus óriási jelentőségére mind az egyén, mind a közösség szempontjából. Papp József a KLTE Néprajzi Tanszékének reaktivált docense, amikor arról volt szó, hogy hogyan emlékezzen meg az egyetem, a tanszék volt tanítványa, majd munkatársa-tanára születése hetvenedik évfordulójáról, nem a szokásos tanulmánykötet-emlékkönyvet választotta, hanem azt kérte, hogy szülőfaluja-lakhelye Tiszacsege és környéke, a Tisza mente, vagy még pontosabban: a hortobágyi Tisza mente története, történeti néprajza kutatásának során, a nagy összefoglaló monográfiák előmunkála-
taiként, különböző, általában nehezen hozzáférhető helyeken, évkönyvek, folyóiratok hasábjain megjelent cikkeit, tanulmányait kötetté formálva jelentessék meg. így is történt, az Ujváry Zoltán professzor szerkesztésében megjelent, gondos bibliográfiai apparátussal ellátott Papp József: Szülőföldem a hortobágyi Tiszamente című könyv huszonkét, elsősorban Tiszacsegével, Tiszacsege népéletével, történetéveltörténeti népéletével, illetve kapcsolódóan a főtárgykörhöz, a hortobágyi Tisza mente azonos, vagy rokon kérdéseivel foglalkozó, eredeti gyűjtéseken, megfigyeléseken alapuló, anyagés adatfeltáró, alapozó jellegű közleményt tartalmaz. Ezekből hét a Múzeumi Kurírban, három a Magyar Nyelvjárásokban, kettő az Ujváry Zoltán szerkesztette Történeti és néprajzi tanulmányok című tanulmánykötetben, egy az Ethnographiában, egy a Honismeretben, egy a Műveltség és Hagyományban, egy a debreceni Déri Múzeum Evkönyvében, egy a hajdúböszörményi Hajdú-
53
TÉKA sági Múzeum Évkönyvében, egy a miskolci Hermán Ottó Múzeum Évkönyvében, egy a Balassa Iván—Módy György—Ujváry Zoltán szerkesztette Néprajzi tanulmányok című tanulmánykötetben, a Dankó Imre szerkesztette Árkádia helytörténeti és néprajzi antológiában, egy a Viga Gyula által szerkesztett Kultúra és Tradíció című tanulmánykötetben, egy pedig az Ujváry Zoltán szerkesztette Tanulmányok és Közlemények című tanulmánykötetben látott napvilágot. Hogy arról a bizonyos alkotó, tudományos megalapozottságú patriotizmusról — Papp József esetében — képet alkothassunk, jó idéznünk Ujváry Zoltán bevezetésnek is vehető, Papp József hetvenéves című írását. „Papp József 1928. november 10-én született Tiszacsegén. Anyai ágon egykor jobbágytelken megülő, „hétszilvafás" nemes Paptavasi Vigh, apai ágon pedig az uradalmakban és a Hortobágyon pásztorságot vállaló, zsellér sorsú, Csáti Papp családok leszármazottja. Az ősök Csegéhez kötődnek, ám a Papp család ragadványneve sejteti, hogy a török utáni migráció során — talán a XVIII. sz. elején — Mezőcsát városából sodródhattak Csegére. Az elemi iskola négy osztályát szülőfalujában járta ki. Majd a tanítók rábeszélésére, mint a regénybeli Nyilas Misi, a kevés pénzű szülők, őt is a debreceni Református Kollégiumba vitték tanulni, ahol 1947-ben érettségizett. A néprajz iránti érdeklődése formálódásában — a családi hagyományokon túl — meghatározó szerepe volt annak a Csenki Imrének, aki a híres Kollégiumi Kántusba őt is felvette és azzal a feladattal bízta meg, hogy otthon a nagyszülőktől népdalszövegeket gyűjtsön. Egyetemi tanulmányait 1947-ben kezdte a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem—földrajz szakán, ahol középiskolai tanári diplomát szerzett. Tanulmányai során megmaradt a néprajz iránti érdeklődése. Akkor még néprajz szakos képzés nem lévén, N. Bartha Károly, majd pedig Gunda Béla előadásait látogatta rendszeresen. Az elsők között (Béres András, Janó Ákos, Nagy Benjámin, Varga Gyula) tagja lett az 1949-ben megalakult Néprajzi Intézetnek, a néprajzi terepmunkára felkészítő szemináriumnak. Részt vett a Gunda professzor vezette gyűjtőutakon a Hegyközben, Szatmárban és a Hortobágyon. Az egyetem elvégzése után, 1951. július l-jével a Vallás- és Közoktatási
54
Minisztérium Egyetemi Főosztályára nyert kinevezést történelem és néprajz referensként. Majd 1952 őszén — saját kérésére — áthelyezték az Eötvös Loránd Tudományegyetem frissen alakult, Tálasi István vezette Tárgyi Néprajzi Tanszékre. Még ugyanabban az évben megbízták a Bölcsészettudományi Kar Dékáni Hivatalának vezetésével. 1953ban pedig szolgálattételre a Rektori Hivatalba rendelték, amelynek később (1957—1979-ig) a vezetője volt. Ez a változás törést jelentett szakmai előrehaladásában. Az időigényes adminisztratív egyetemvezetői feladatok mellett kezdett el foglalkozni az egyetemi hagyományok feltárásával, melynek eredményeként több tanulmánya jelent meg, például: A néprajzoktatás története a tudományegyetemen, majd pedig az egyetemi berkekben bestsellerré vált Hagyományok és tárgyi emlékek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen című könyve került kiadásra. Ugyancsak népszerű volt húsz éven át az általa írt és szerkesztett, havonta megjelenő Egyetemi Tájékoztató, a „Papp-cejtung". A rektori hivatal vezetésétől, amelyet mindig átmeneti állapotnak tekintett, nehezen tudott megválni. Ám oktatói státusza mindvégig a tanszékhez kötötte. Hivatali munkáját egyetemszerte elismerték. Erről több kitüntetése is tanúskodik, melyek közül csak a Pro Universitate kitüntetést említjük, amelyet az ELTE Tanácsa „az egyetem szolgálatában szerzett kimagasló érdemei elismeréséül" adományozott számára. A hivatali munka mellett szerezte meg 1960-ban néprajzból a bölcsészdoktori fokozatot. Diszszertációja, mely a szülőfölddel foglalkozik, Tiszacsege címen 1967-ben jelent meg. A szakmai munkához való teljes visszatérést jelentette a történettudományok (néprajz) kandidátusa fokozat megszerzése 1980-ban, amikor egyetemi docenssé is kinevezték. Fő feladatának a terepmunkával összekötött néprajzi kutatásmódszertan oktatását tekintette. Kutatási területként kiválasztott Közép-Tisza vidék, Heves-Borsodi Nyílt ártéri és a hortobágyi Tisza mente a néprajzi adatgyűjtés még alig érintett területének számított. A budapesti néprajz-szakos hallgatói körében elhíresült és ma is emlegetettek az általa vezetett gyűjtési gyakorlatok, ahol nívódíjas, hallgatói tudományos diákköri dolgozat is született. Oktatói munkáját több kitüntetéssel is elismerték, kétszer kapta meg
TÉKA például az Oktatásügy Kiváló Dolgozója és a Munka Érdemrend kitüntetéseket. Közkedvelt oktató, akit a politikailag már kritikussá vált 80-as évek közepén a hallgatók választottak az ELTE Budaörsi úti Kollégiumainak (jogász, bölcsész, TTK-s) élére főigazgatónak. Sikeres oktató és kollégiumi vezető, amikor — mindenki meglepetésére — 1988-ban, 60. évét betöltve, nyugdíjazását kérte, majd budapesti lakását feladva, hazaköltözött Tiszacsegére. Ennek egyetlen oka volt: a szülőföldhöz való ragaszkodás és a tájon elkezdett kutatások folytatása. Szülőfaluja is visszafogadta, hiszen őt választották meg a község első díszpolgárának (1993), az 1994. évi helyhatósági választások során pedig képviselő lett... ...Nagy örömmel vettem, amikor a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékére — már nyugdíjasként — 1990-ben elfogadta meghívásomat. Tudományos kutatási tervei között első helyen szerepelt Tiszacsege történeti néprajzi monográfiája. Hatalmas anyag volt már akkor a birtokában. Felajánlottam az Ethnika sorozatban való megjelentetését és megtiszteltetésnek tekintem, hogy a közel négyszáz oldalas kötetben szerkesztőként szerepel a nevem. Ez a munka példája és mintája a történeti szempontú néprajzi falumonográfiának. Ez a mű folytatása az 1967-ben megjelent kötetnek." — írja Ujváry Zoltán. Ugy vélem, hogy mindenki egyfajta, Papp Józsefre jellemző, igazi, alkotó patriotizmusnak minősíti Papp József „visszatérését" falujába, a valamikor megkezdett gyűjtéseihez-kutatásaihoz, szülőfaluja gazdasági, társadalmi és kulturális problémáinak megoldásához; a tudományos-, kutatói pályára felkészítő és elindító Egyeteméhez, Néprajzi Tanszékéhez. Papp József Tiszacsege történetével, történeti néprajzával három ízben foglalkozott monografikus módon: 1967-ben, 1992-ben és 1996-ban. A jelen, 70. születésnapjára megjelent Szülőföldem a hortobágyi Tisza mente az 1967-1997 közti harminc év 22, Tiszacsege és környéke tágan értelmezett történeti néprajzával, illetve kérdéseivel foglalkozó tanulmánya, így egységbe fogva, összeszerkesztve egy önálló kötetet ad. Egy olyan kötetet, amelyet bátran sorolhatunk a Tiszacsegével monografikusán foglalkozó három előző kötet mellé negyediknek.
Papp József az említett 22 tanulmányt öt nagy fejezetbe sorolva közli. Az első, Településnéprajzi adalékok című fejezetbe sorolta A szálláskertesség kérdései néhány KözépTisza vidéki szőlőtermelés néprajzához és a Tiszacsege földrajzi nevei című tanulmányait. A második fejezet címe: Foglalkozások és életmódok nyolc tanulmányt foglal magába, így következnek: Halászati jog a Hortobágy vizein. Pásztorok, pásztornemzetségek, A tiszacsegei tanyák népének „bárói", a dohánykertészek, A tizedesek és töltéskerülők szerepe a tiszai árvízvédelemben, A paraszt-távírdászok élete, Adalék agrármúltunk történetéhez, Adalék a híres bábákról és compókról, Egy falusi boltos javai 1846-ból. A harmadik fejezetben — Adalékok Csege falu népi igazgatásának tanulmányozásához — csak három közlemény foglal helyet: A faluközösség vagyonleltárai a XVIII. század végéről, Az almásokról, Téli-nyári kisbírák címeken. Az iskola és a népi művelődés című fejezetben viszont öt tanulmányt találunk: Az elemi népiskoláról, A banda szerepe a népi hagyományőrzésben, A kender és a fonóházak szerepe a falu társadalmi életében, Régi szórakozás, régi játékok és A csegei nótafa, Tanka Gábor címeken. Az utolsó, az ötödik fejezet — Történelmi sorsfordulók az emlékezetben — négy közleménnyel zárja a kötetet: A honfoglaláskori dorogmai rév, Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a csegeiek emlékezetében, A második világháború utolsó éve, Visszapillantás 1956 forradalmi napjaira címeken. További tartalmi ismertetésre nincs módunk. Meg kell elégednünk annak kijelentésével, hogy Papp Józsefnek ezekben a rövid, de adatgazdag írásokban módja volt úgynevezett mikro kutatásokra-feldolgozásokra, ami önmagában értékes dolog. Lehetőséget biztosítanak, illetve biztosítottak Papp József számára, hogy magas színvonalú szakmai ismereteit, módszerbeli tájékozottságát érvényesítse, hogy a kicsikben is fel tudja mutatni a nagyot, a részletekben is az egészet. Ugy gondoljuk, hogy jó ötlet, helyes kívánság volt Papp Józseftől, hogy 70. születésnapja emlékezetessé tételére ezeket az elszórt írásait jelentessék meg. Ez az összeállítás egyaránt szolgálja Papp József és tisztelői, valamint Tiszacsege, a szülőfalu érdekeit. Mi is úgy érezzük ezzel a kötettel,
55
TÉKA ahogy Németh József, Tiszacsege polgármestere fogalmazta meg a kötet elé írt Köszöntőjében: „Úgy érezzük, hogy Józsi bácsi azok közé tért vissza, akikért a legtöbbet tehet, szülőhelye polgáraihoz." Tegyük hozzá, hogy tudományával, gyűjtő-kutató és feldolgozó munkájával is.
magyar néphagyományban című tanulmánykötet, mely a hasonló című tiszafüredi konferencia előadásainak tanulmányváltozatából állt össze. A 19 tanulmány részben az állatok szerepét vizsgálja a tárgyalkotó népművészet különböző ágaiban, részben pedig folklórtémakörű összegzés. A népes szerzőgárda között a néprajztudósok kiválóságait, Csilléry Klárát, Nagy Ilonát, Selmeczi Attilát, Szalay Emőkét, Erdész Sándort, az erdélyiek közül Nagy Olgát, Gazda Klárát, Pozsony Ferencet, és Keszeg Vilmost is megtaláljuk. A kötetben a megyét Gulyás Éva, Füvessy Anikó, és Fazekas Mihály képviseli. A gazdag képmellékletű kötetet Füvessy Anikó szerkesztette. Füvessy Anikó
Dankó Imre
Állatábrázolás a magyar néphagyományban Debrecenben, az Ethnica kiadásában 1998 novemberében megjelent az Állatábrázolás a
BESZÁMOLOK, HÍREK Megyei kórházi estek A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Önkormányzat Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézet Tudományos Bizottsága, Megyei Kórházi Estek címmel rendezvénysorozatot indított el 1998. október 28-án. A konferencia helyszíne a Városi Művelődési Központ modern üvegpalotája volt. A tudományos estek egyik fő célja ráirányítani a figyelmet az intézetben folyó tudományos tevékenységre, a szélesebb családorvosi közvélemény számára is ismertté tenni a kórházunkban folyó betegellátást is elősegítő tudományos munkát. Nem titkolt célunk, hogy az érdeklődők számára bemutassuk a mindennapos betegellátás legalapvetőbb igényeit meghaladó, korszerű, esetenként speciális vizsgálati lehetőségeinket, terápiás megoldásainkat. Intézetünk számos osztályán, szakambulanciáján regionális színtű ellátás folyik, ennek során tetemes, közérdeklődésre számot tartó tapasztalat gyűlt össze. Ezúttal mutatkozott be Csikós Mihály professzor, egyetemi magántanár, kórházunk új sebészeti osztályvezető főorvosa a Stoma típusok, szövődmények és kezelésük a colo-
rectalis sebészetben, különös tekintettel a köldök stomára című előadással. Ezt követően Nagy Zoltán kandidátus, osztályvezető főorvos videofelvételekkel is demonstrált előadását hallottuk Változások a szürkehályog műtéti technikájában osztályunkon 1991—1997 között címmel. Antal Tibor, a „CIBA VISION" területi igazgatója értékes adalékokkal egészítette ki az előadást. Károly Éva főorvos, gyermekgyógyász és nephrológus az urológia, gyermekgyógyászat, nephrológia, psychiátria, psychológia és neurológia határterületén lévő eddig megoldhatatlannak látszó enuresis nocturna legújabb therápiájáról számolt be az Enuresis Nocturna a gyermeknephrológus szemével című dolgozatával. Hídvégi Erzsébet a dublini gyermekkardiológus kongresszuson már elhangzott az Összehasonlító terheléses vizsgálat coarctatio aortae sebészeti kezelése és primer ballon angioplasztikája után című munkájával új megközelítéseket tárt fel a témában. Sulyok László főorvos az epehólyagkövek endoscopos eltávolítását tárgyalta. Szabó Attila és munkatársai a koponyacsont defectusainak plasticai megoldása Palacossal, Samodai László főorvos és munkatár-
56
TÉKA sái a Transurethral electrovapozization in the treatment of the patients with bladder cancer-röl tartottak előadást. A konferenciát művészeti program nyitotta meg. Molnár Gyöngyi, az Országos Petőfi Sándor szavalóverseny győztesétől egy szép verset hallottunk, ezután Báli Gábor hegedűművész és a „csellótrió" nagyszerű előadását hallhattuk. A tudományos ülés alatt a teremben Pogány Gábor Benő szobrászművész műveiben gyönyörködhettünk. Minden előadó emlékplakettet kapott. Az érem egyik oldalán Szendrey Júlia és Petőfi Sándor látható. A másik oldalon a Szeptember végén című versből olvashatunk egy versszaknyi idézetet. A nagyszámú hallgatóság zsúfolásig megtöltötte a termet. Az előadások magas színvonalúak voltak. A jó hangulatú fogadáson különleges jászkiséri rétest szolgáltak fel. A kellemes estét jövőre megismételjük. Nemes András
A Jászok Egyesülete 1998. évi munkájáról Egyesületünk az elszármazott jászságiak összefogására és az otthon élőkkel történő intézményes kapcsolattartásra alakult 1991-ben Budapesten. Taglétszámunk 1998 végén 518 fő volt. Az ország valamennyi megyéjén túl külföldről, s a Jászság 18 településének mindegyikéről van tagtársunk. Az egyesületnek 17 tagszervezete van. Egyesületi összejövetelek Március 10. — Vendégünk volt Jászapátiról Török Imre, a Jászsági Mezőgazdák Értékesítő Szövetkezetének igazgatósági elnöke. A program előtt három Petőfi vers meghallgatásával felidéztük az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját. Április 21. — A Jászság és megyénk idegenforgalmáról tartott tájékoztatót Deczki Sándomé, a Tiszainform Idegenforgalmi Szolgálat megbízott igazgatója. Károlyi Jánosné, a Déryné Informatéka (Jászberény) vezetője a jászsági turizmus helyzetéről beszélt.
Május 7. — A Szent László Akadémiával közös rendezvényünkön Dr. Selmeczi László régész, a debreceni Déri Múzeum igazgatója tartott előadást „Magyarrá vált keleti népek jászok, kunok, besenyők" címmel. Május 13. — Befejezve néhány éve kezdett sorozatunkat, megtekintettük az „Észak felé" (a Felvidék visszatérése, 1938) és a „Dél felé" (a Délvidék visszatérése, 1941) című híradó filmeket. Bevezető előadást tartott Dr. Szakály Sándor hadtörténész, a történettudományok kandidátusa, egyesületünk tagja. Május 21. — Látogatást tettünk az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében, Martonvásáron. Szeptember 24. —A Magyar Televízió Rt. székházában találkoztunk Halmy György filmrendezővel és megtekintettük a Pásztoremberek és a Kun Miatyánk c. filmjeit. Október 15. — A Fonó Budai Zeneházban a Jászsági Népdalcsokor c. hangkazettaés CD-lemez budapesti bemutatóját tartottuk a Jászágói Népdalkör közreműködésével. November 12. — Földijei közé látogatott Csányi Sándor, az OTP Bank Rt. elnökvezérigazgatója, egyesületünk tagja. December 2. — Egyesületünk közgyűlést tartott, ahol közhasznú szervezetté való átsorolásunk céljából módosítottuk és egységes szerkezetben elfogadtuk alapszabályunkat. Rendezvények Február 14. — Jászberényben a Városvédő és Szépítő Egyesület, valamint a Jászok Egyesülete együttesen rendezte meg az idei (újraindulása óta a kilencedik) Jászbált. Február 19. — A Jász Alkotók Köre — tagegyesületünk — harmadik kamarakiállítását Pestszentlőrincen rendezte. Május 6. — A Jászok Napján megkoszorúztuk a budapesti Czettler Jenő emléktáblát a Köröndnél. Május 6. — Általános és középiskolás diákoknak szerveztünk vetélkedőt a jászok és a Jászság történetéről a jászárokszállási Széchenyi István Általános Iskola és Zeneiskolával. Május 30. — Negyedszer került sor a jász települések és az elszármazottak pünkösdi találkozójára, ezúttal Jászfényszaru város és a Jászok Egyesülete rendezésében. Minden jászok képviselői előtt vehette át a hetedik
57
TÉKA alkalommal adományozott Jászságért Díjat, s a vele járó 200 000 forintot Molnár István (Jászszentandrás) néprajz- és helytörténeti kutató. A látványos és fényes ünnepségnek 1999-ben Jászalsószentgyörgy ad otthont. Június 27. — Fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte a Kocséri Népkör. Az időközben a Jászok Egyesülete tagszervezetévé vált, legrégibb múltú jász szervezetet egyesületünk képviselője is köszöntötte. Július 4. — A Dósai Honismereti Szakkör — a Jászok Egyesülete támogatásával — hagyományos parasztlakodalmat elevenített fel Jászdózsán. Augusztus 5. — A Jászberényi Nyár'98 rendezvénysorozatban, a Vigadalmi Napok keretében egyesületünk támogatásával került bemutatásra az elszármazott jászsági művészek estje a Déryné Művelődési Központban. Augusztus 22. — A jászágói szüreti felvonuláson és mulatságon társrendezőként működött közre a Jászok Egyesülete. Szeptember 12. — A VI. Jászsági Dalostalálkozót Jászágó község önkormányzata, klubkönyvtára és egyesületünk közösen rendezte. A tíz résztvevő kórus közül a Jászok Egyesülete vándorserlegét ezúttal a jászalsószentgyörgyi csoport nyerte el. Ez alkalommal volt a Jászsági népdalcsokor című hangkazetta és CD lemez otthoni bemutatója. December 6. — A jászapáti római katolikus templom plébániatemplom felújítása javára jótékonysági hangversenyt rendezett a helyi egyházközösség és a Jászok Egyesülete. Az adventi-karácsonyi hangversenyen közreműködött Budai Ilona népdalénekes és Ferencz Éva énekművész. December 12. — Jászkiséren Apáról-fiúra címmel kilencedik alkalommal rendezték meg — egyesületünkkel együtt — a népi gyermekjátékok közösségi bemutatóját.
Az Országgyűlés 34/1998. sz. határozatával döntött a társadalmi szervezetek ezévi költségvetési támogatásáról. A Jászok Egyesülete tevékenységét hetedik alkalommal ismerték el, ezúttal 100 000 forint működési támogatás odaítélésével. 1998-ban másodszor volt lehetősége az adófizető állampolgároknak arra, hogy személyi jövedelemadójuk egy százalékát közösségi célra felajánlják. Jász és nem jász támogatóink jóvoltából egyesületünk 400 270 adóforinthoz jutott. E tisztes összeg társadalmi támogatottságunk egyik fontos kifejezője, ezért illesse köszönet minden támogatónkat! Egyesületünk ez évben az alábbi kiadványok megjelentetéséhez nyújtott anyagi támogatást: — A Kulturális Tájoló című havi műsorfüzet, Jászberény — Misi Éva—Szabó Pál Antalné: Jászsági szücsminták textíliákon, Jászberény. Egyesületünk tagjai közül elhunytak 1998ban: Bicskey Mátyás oki. gépészmérnök (Budapest, 87 éves), Bisztray Ádám író, újságíró (Budapest, 63 éves), Kaposvári Gyula ny. múzeumigazgató (Szolnok, 82 éves), Katona Antalné (Budapest, 90 éves), Kertész Ferenc aranydiplomás gépészmérnök (Budapest, 83 éves), Kunráth Sándor ny. tanár, karnagy (Jászszentandrás, 77 éves), Mojzer Miklósné Kovács Éva művészettörténész (Budapest, 66 éves). Az egyesület ügyvivői testülete ezúton is köszönetet mond mindazoknak, akik a Jászok Egyesülete tevékenységét támogatták, segítették. Dobos László
Egyesületünk képviseltette magát számos otthoni rendezvényen, tanácskozáson, közösségi és egyházi ünnepen, kiállítás-megnyitón. Kapcsolatunk elmélyült a helyi önkormányzatokkal, egyesületekkel, személyiségekkel. Munkánkról az idén is gyakran hírt adott a nyomtatott és sugárzó média. Az otthoni helyi lapokban, televíziós adásokban is rendszeresen szerepeltünk.
Az MTA Debreceni Területi Bizottsága a DAB vezetőségének döntése alapján — benyújtott pályázat alapján — Füvessy Anikó tudományos munkásságát 50 000 forint összegű támogatással ismerte el, melyet a DAB 1999. február 2-i közgyűlésén adott át. A támogatott az elnyert összeget az Állatábrázolás a magyar népművészetben című kötet kiadási részköltségére használta fel. Füvessy Anikó
58
TÉKA 35 éves volt a jászjákóhalmi „Horváth Péter" honismereti szakkör 1998. november 14-én. Ez alkalomból megrendezték az ötödik „Horváth Péter-napot", melyet ötévente, az évfordulókhoz kapcsolódva szerveznek. Az 52 tagú szakkör tagsága 8 évestől 94 évesig terjed, s mindenféle hívatású embereket köt össze a közös érdeklődés. H. Bathó Edit, a jászberényi Jász Múzeum igazgatója tartott előadást a napjainkban is élő, illetve átváltozott hagyományokról, majd Fodor István Ferenc polgármester, a szakkör vezetője beszélt a történetről. Utána megkoszorúzták a
névadó — a község szülötte, a Jászkunság első történetírója — emléktábláját, majd közösen meglátogatták a nemrégiben megnyílt helytörténeti gyűjteményt, ahol a sok évtizede összegyűlt anyag új helyen mutatkozik be. Képviselték magukat a társszakkörök Abonyból, Ózdról, Pilisjászfaluból, Jászkisérről, Jászdózsáról, Jászapátiról, Jászágóról. A „Honismereti Munkáért" emlékérmet már az ünnepség előtt adta át az Országos Honismereti Szövetség a szakkörnek. Fodor István
Jászkunság-számadás A Jászkunság 1996 óta megjelent számaiban publikáló szerzők száma:
124
Tanulmányok
Ebből a tudomány és művészet szerinti megoszlás a következő: Társadalomtudomány
77
Természettudomány
30
Művészet Más szakterület szerzői (fotóművész, nyugdíjas, egyetemi hallgató, amatőr gyűjtő, stb.)
91
Recenzió
327
Tudományos hír
109
A tanulmányok tudomány és művészet szerinti megoszlása:
40
Művészet
30
2
A tudományok doktora
5 27
A JÁSZKUNSÁG című folyóirat 1996-1998 között megjelent számainak szerzői
143 75
Természettudomány
Akadémikus
Kandidátus
Ebből a témák szerinti megoszlás a következő: Tanulmány
73
A Jászkunság folyóiratban publikáló szerzők tudományos fokozat szerinti megoszlása:
8
A Jászkunság 1996 óta megjelent számaiban olvasható cikkek száma:
Társadalomtudomány
Bajomi Iván, egyetemi adjunktus (ELTE Szociológiai Intézet) Bánkiné Molnár Erzsébet, múzeumigazgató, a történettudomány kandidátusa (Kiskun Múzeum Kiskunfélegyháza, Dr. Holló L. u. 9; Tel.:7 6/361-468) Barabás Imre, geológus, főmunkatárs (KÖTIV1ZIG, Szolnok, Tel: 56/423-422) Berényi Marianna, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666))
59
TÉKA Béres Jenő, gimnáziumi igazgató (Verseghy Ferenc Gimnázium 5000 Szolnok, Tisza park 1.; Tel.: 56/378-613) Béres Mária, muzeológus (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Bereznai Zsuzsanna, néprajzkutató (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum, dr. Holló L. u. 9.) Berta Ferenc, oktatástechnikai szaktanácsadó (ESTECE-Hungaria Kft. 5000 Szolnok, Verseghy park 8.) Bistey András, újságíró (Új Néplap szerkesztősége 5000 Szolnok, Kossuth tér 1.; Tel.: 56/422-853) Buschmann Ferenc, múzeumi munkatárs (Jász Múzeum Jászberény, Táncsics u. 5.;57/412-753) Cseh Géza, levéltáros (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) Cseh János, régész (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/342-170) Deák László, építész (Szolnok, Tarló u. 2.) Deák László, újságíró Décsei Mónika, művelődésszervező (Vajda Péter Művelődési Központ, Szarvas Kossuth t. 3. Tel.: 66/311 464) Denke Gergely, református lelkész (Eger, Deák Ferenc u. 6. 1V/4.; 36/313-031) Dr. Bagi Gábor, történész-muzeulógus, a történettudomány kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kosuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Bakos Noémi, osztályvezető főorvos (Hetényi Géza Kórház Bőrgyógyászati Osztály 5000 Szolnok, Tószegi út 21.; Tel.: 56/421/521) Dr. Balogh István, tud. főmunkatárs, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311-255) Dr. Bedé János, ügyvezető igazgató (Állami Közútkezelő Közhasznú Társaság J-Nk-Sz megye, 5000 Szolnok, petőfi S. u. 7/11.; Tel.: 56/424-122) Dr. Berényi Dénes, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke Dr. Bóna István, régész, akadémikus (2400 Dunaújváros, Görbe u. 4.) Dr. Boronkay Piroska, szakgyógyszerész (IDC Nemzetközi Dialízis Központ Művese Állomás Szolnok, Városmajopr u. 32.) Dr. Botka János, a történettudományok kandidátusa, Csépa polgármestere (Polgármesteri Hivatal, 5475 Csépa, Rákóczi út 24.; Tel.: 56/323-001) Dr. Csabai Csaba, megyei sportföorvos (Sportorvosi Intézet Szolnok, Tiszaliget; 56/343-510) Dr. Dankó Imre, egyetemi tanár, nyugalmazott múzeumigazgató (4026 Debrecen, Múzeum u. 4.; Tel.: 52/321 525) Dr. Dienes Erzsébet, középiskolai tanár (Vásárhelyi Pál Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola, Szolnok Baross u. 43. Tel.: 56/414-382) Dr. Farkas Ferenc, nyugalmazott főiskolai oktató (Jászberényi Tanítóképző Főiskola) Dr. Fazekas Miklós, (DATE Karcagi Kutató Intézet)
Dr. Fried István, irodalomtörténész, a JATE Összehasonlító Irodalmi Tanszékének vezetője Dr. Füri András, élővilágvédelmi osztályvezető (Budapesti Természetvédelmi Igazgatóság, 1025 Bp., Szépvölgyi út 162.; Tel.: 1/1888-044) Dr. FUvessy Anikó, néprajzkutató, kandidátus, múzeumigazgató (Kiss Pál Múzeum, Tiszafüred, Pf. 16., 5331; Tel.: 59/352-106) Dr. Gazdag István, a Hajdú-Bihar megyei levéltár nyugalmazott igazgatója (Debrecen, kálvin tér 4.; Tel.: 52/414-744) Dr. Gelléri Dezső, kandidátus, kardiológus főorvos (Szolnok, Tüdőkórház, Városmajor út 32.; Tel.: 56/425-828) Dr. Harka Ákos, középiskolai tanár (Tiszafüred, Táncsics M. u. 1.; Tel.: 59/352-514) Dr. Józsa Árpád, igazgató, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311-255) Dr. Kaposvári Gyöngyi, irodalomtörténész (Damjanich Múzeum, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Karácsony János, a földrajztudományok kandidátusa ( Jászberényi Tanítóképző Főiskola, Jászberény, Rákóczi u. 53. Tel.: 57/412 155) Dr. Keményfi Róbert, PHD doktor (KLTE Néprazi Tanszék) Dr. Kertész Róbert, régész (Damjanich Múzeum, Szolnok, Kossuth tér 4. Tel.: 56/421-602) Dr. Kéry Ágnes, egyetemi adjunktus, kandidátus (SOTE Gyógynövényés Drogismereti Intézet Budapest, VII. Üllői út 26.) Dr. Kovács Sándor Iván, tanszékvezető egyetemi tanár ELTE, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke Dr. Krasznai Géza, kandidátus (Hetényi Géza Kórház, Szolnok , Tószegi u. 21. Tel.: 56/421 521) Dr. Krizsán József, főiskolai docens (GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr, Petőfi tér 1. Tel.: 56/351 066) Dr. Madaras László, régész-muzeológus, a történettudományok kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Nagy Illés, okleveles vízépítő mérnök (Környezetgazdálkodási és Építőipari Műszaki Szakközépiskola Szolnok, Bajcsy-Zsilinszky út 2.; Tel.: 56/410-010) Dr. Nagy Molnár Miklós, múzeumigazgató, néprajzkutató (Györffy István Nagykun Múzeum, Karcag, Pf. 8.; Tel.: 59/312-087) Dr. Nagy Rózsa, főiskolai tanár, kandidátus (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola 5000 Szolnok, Ady E. u. 9.; Tel.: 56/421-455) Dr. Nemes András, gyermekideg-elmegyógyász, főorvos (Hetényi Géza Korház-Rendelőintézet, Csecsemő-, Gyermekes Ifjúsági Osztály Gyermekbelgyógyászati Részleg, 5004 Szolnok, Tószegi út 21., Tel: 56/421-521/542) Dr. Nyári Katalin, az államés jogtudományok kandidátusa, a Rendőrtiszti Főiskola tudományos munkatársa
60
TÉKA Dr. Nyíri László, tud. tanácsadó, a mg. tud. doktora (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311 255) Dr. Őrsi Julianna, kandidátus, múzeumigazgató (Finta Múzeum 5421 Túrkeve, Pf. 25.) Dr. Páldi János, kandidátus, nyugalmazott gimnáziumi igazgató Dr. Patay István, főiskolai tanár, főigazgató (Mezőgazdasági és Gépészeti Főiskolai Kar 5400 Mezőtúr, Petőfi tér 1.; Tel.: 56/350-070) Dr. Pethő László, főiskolai tanár (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Dr. Pethő Mária, főiskolai docens (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, 5000 Szolnok, Ady Endre u. 9.; Tel.: 56/421-455) Dr. Sümegi Pál, paleoökológus, kandidátus (KLTE Ásványés Földtani Tanszék) Dr. Szabó István, történész (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel.: 56/421-602) Dr. Szabó László, egyetemi tanár, a Jászkunság főszerkesztöje(Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel.:56/421-602) Dr. Szathmári István, (ELTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 1364 Budapest, Pf. 107.; Tel.: 1/2670-966/364) Dr. T. Bereczki Ibolya, néprajzkutató, muzeológus, kandidátus, igazgató-helyettes (Szentendrei Szabadtéri Múzeum) Dr. Tolnay Gábor, múzeumigazgató, a történelemtudomány kandidátusa (Túri Fazekas Múzeum 5400 Mezőtúr, Pf. 10. Tel.: 56/350-174) Dr. Torday Zsigmond, belgyógyász Dr. Tóth Albert, főiskolai docens, a biológia tudományok kandidátusa (GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr) Dr. Ürmössy Ildikó, osztályvezető (J-Nk-Sz Megyei Kereskedelmi és Iparkamara 5001 Szolnok, Verseghy park 8. II. em., Pf. 257; Tel/Fax.: 56/370-005) Dr. Vadász István, muzeológus, a földrajztudományok kandidátusa (Kiss Pál Múzeum Tiszfüred, PF. 16. 5351; Tel.: 59/ 352-106) Dr. Varró Ágnes, néprajzkutató (Szent István Király Múzeum 8000 Székesfehérvár, Fő u 6.; Tel.: 22/315-583 Dr. Vincze László, nyelvész, középiskolai tanár (Budapest, Borotvás u. 18. II./5.) Dr. Wirth István, főiskolai docens (Jászberényi Tanítóképző Főiskola, 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Egri Mária, művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója (1033 Budapest, Szentlélek tér, Zichy-kastély; Tel.: 1/1887-551) Erdészné Molnár Marietta, főiskolai adjunktus (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Fekete-Szabó Sándor, igazgató (Központi Statisztikai Hivatal J-Nk-Sz Megyei Igazgatósága, 5000 Szolnok, József Attila u. 22-24.; Tel.: 56/344-916)
Fodor Dénes, zene-népművelés szakos tanár, általános iskolai igazgató (5121 Jászjákóhalma, Fő út 48.; Tel.: 57/438-200 Fodor István Ferenc, polgármester, a Horvát Péter Honismereti Szakkör vezetője (5135 Jászjákóhalma Polgármesteri Hivatal Fő út 27.; Tel.: 57/438-001) Gruber László, Ph.D-ösztöndíjas (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 1062 Budapest, Andrássy út 62.; Tel.: 1/111-68386132) Gulyás Katalin, történész (Damjanich Múzeum, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; 56/421-602) Hamar István, református lelkipásztor (Református Egyház Lelkészi Hivatala, Szolnok Tiszaparti sétány 1. Tel.: 56/376 810) Hamar József, a szolnoki Tisza Klub elnöke (Szapáry út 19.; Tel.: 56/375^197) Hortiné Dr. Bathó Edit, múzeumigazgató, néprajzkutató (Jász Múzeum, Jászberény Táncsics M. u. 5. 5100; Tel.: 57/312-753) Horváth Tibor, gimnáziumi igazgató (Széchenyi István Gimnázium 500 Szolnok, Széchenyi I. kft. 16.; Tel.: 56/340-555) Jakatics Árpád, igazgató (Megyei Pedagógiai Intézet Szolnok, Mária út 19.; Tel.: 56/371-604) Jenéi Gyula, költő, újságíró (Jászkun Krónika, Szolnok József A. u. 36. Tel.:56/425 911) Juhász Lászlóné, igazgató (Kossuth Lajos Általános Iskola és Speciális Szakiskola 5340 Kunhegyes, Kossuth u. 43. Tel./Fax: 59/326-121) Kalivoda Béla, zoológus, osztályvezető (Körös—Maros Nemzeti Park 5540 Szarvas, Anna liget Pf. 72.) Kókai Magdolna, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Kopasz Árpád, rendőr-ezredes, főkapitány (J-Nk-Sz Megyei Rendőr-főkapitányság, Szolnok Baross u. 39. Tel.: 56/372 222) Kosa Károly, könyvtáros (J-Nk-Sz Megyei Verseghy Ferenc Könyvtár, 5000 Szolnok, Kossuth tér 2.; Tel.: 56/414-550) Kovács Előd, Ph. D-ösztöndíjas (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Lipcsei Imre, nyugalmazott biológus (Tiszafüred) Madaras Anna, egyetemi hallgató (ELTE BTK) Madarasné Dr. Amler Márta, főiskolai tanár (Kereskedelmi és gazdasági Főiskola, 5000 Szolnok, Ady Endre u. 9.; 56/421-455) Mislovics Andrea, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1 Tel.: 52/316-666)) Mújdricza Péter, építész (Magyar Építészeti Múzeum, Budapest; 1/252-7085) Nádas Orsolya, könyvtáros (Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok, Kossuth tér 2.) Nagy Janka Teodóra, néprazkutató (Szekszárd, Bocskai köz 6.)
61
TÉKA Nánási Mihály, levéltáros (Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) ökrösné Bartha Júlia, néprajzkutató (Györffy István Nagykun Múzeum, 5300 Karcag, Kálvin tér 4.; Tel.: 59/312-087) Paár Nándor, építész (Axis Kft, Szolnok, Templom u. 1.; Tel.: 56/421-018) Palkó Tibor, főiskolai adjunktus (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Papp Izabella, levéltáros (Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; 56/421-404) Pató Mária, könyvtáros (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.) Pelikán Lajos, MTESZ J-Nk-Sz Megyei Szervezet ügyvezető titkára (Technika Háza, Szolnok Kossuth tér 1. Tel.: 56/425-524) Pereszlényiné Dr. Kocsis Éva, tanácsos, középiskolai tanár (J-Nk-Sz Megyei Önkormányzat 5001 Szolnok, Kossuth Lajos u. 2.; Tel.: 56/379-933) Polgár Zoltán, régész (Damjanich Múzeum, Szolnok, Kossuth tér 4. Tel.: 56/421-602) Rebicsek Lászlóné, vezető óvónő Maci Alapítványi Óvoda Jászberény Reke Lajos, filozófus, tanár, (Alternatív Gimnázium, Szolnok, Baross út 36/38.; Tel.: 374-114; PhD. Debrecen KLTE, Filozófiai Tanszék) Salamon Gábor, tanár Képzőés Iparművészeti Szakközépiskola Sári Zsolt, néprajz szakos egyetemi hallgató (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.) Streitmann András, Jászberény Szabó Ágnes, PhD. ösztöndíjas néprajzkutató (KLTE Néprajzi Intézet) Szabó Anna Viola, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Szabó Lajos, gimnáziumi igazgató (Bercsényi Miklós Gimnázium 5200 Törökszentmiklós, Almásy út 1.; Tel.: 56/390-002) Szalay Pál, lelkész, doktorandus (Lelkészi Hivatal 5331 Kenderes, Szent István út 37.; Tel.:59/328/126) Szathmáry Judit, a Bartók Béla Zeneiskola tanára (5000 Szolnok, Réz u. 1.; Tel.: 56/342-170) Szikszai Mihály, fölevéltáros (J-Nk-Sz Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404)' Szilárdfy Zoltán, művészettörténész Szurmay Ernő, a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója Szűcs Róbert, fotóművész (Nyíregyháza) Tábori László, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: " 52/316-666) Telenkó Bazil Mihály, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1 • Tel.: 52/316-666) Tóth Boldizsárné, tanár (Mezőtúr)
62
Wéber Antal, egyetemi tanár Zádorné dr. Zsoldos Mária, a J-Nk-Sz Megyei Levéltár igazgatója (5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) Zsolnai Gábor, művészettörténész (Dunapart Művészeti Társaság, Budapest Tel.: 1/206-1269) Zsolnay László, művészettörténész (Damjanich Múzeum, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602)
Társadalomtudomány Bajomi Iván, egyetemi adjunktus (ELTE Szociológiai Intézet) Bánkiné Molnár Erzsébet, múzeumigazgató, a történettudomány kandidátusa (Kiskun Múzeum Kiskunfélegyháza, Dr. Holló L. u. 9; Tel.: 76/361-468) Berényi Marianna, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666)) Béres Jenő, gimnáziumi igazgató (Verseghy Ferenc Gimnázium 5000 Szolnok, Tisza park 1.; Tel.: 56/378-613) Bereznai Zsuzsanna, néprajzkutató (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum, dr. Holló L. u. 9.) Bistey András, újságíró (Új Néplap szerkesztősége 5000 Szolnok, Kossuth tér 1.; Tel.: 56/422-853) Cseh Géza, levéltáros (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) Cseh János, régész (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/342-170) Décsei Mónika, művelődésszervező (Vajda Péter Művelődési Központ, Szarvas Kossuth t. 3. Tel.: 66/311 464) Denke Gergely, református lelkész (Eger, Deák Ferenc u. 6. IV/4.; Tel.: 36/313-031) Dr. Bagi Gábor, történész-muzeulógus, a történettudomány kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kosuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Berényi Dénes, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke Dr. Bóna István, régész, akadémikus (2400 Dunaújváros, Görbe u. 4.) Dr. Botka János, a történettudományok kandidátusa, Csépa polgármestere (Polgármesteri Hivatal, 5475 Csépa, Rákóczi út 24.; Tel.: 56/323-001) Dr. Dankó Imre, egyetemi tanár nyugalmazott múzeumigazgató (4026 Debrecen, Múzeum u. 4.; Tel :52/321 525) Dr. Dienes Erzsébet, középiskolai tanár (Vásárhelyi Pál Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola, Szolnok Baross u. 43. Tel.: 56/414 382) Dr. Farkas Ferenc, nyugalmazott főiskolai oktató (Jászberényi Tanítóképző Főiskola) Dr. Füvessy Anikó, néprajzkutató, kandidátus, múzeumigazgató (Kiss Pál Múzeum, Tiszafüred, Pf. 16., 5331; Tel.: 59/352-106)
TÉKA Dr. Kertész Róbert, régész (Damjanich Múzeum, Szolnok, Kossuth tér 4. Tel.: 56/421-602) Dr. Madaras László, régész-muzeológus, a történettudományok kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Nagy Molnár Miklós, múzeumigazgató, néprajzkutató (Györffy István Nagykun Múzeum, Karcag, Pf. 8.; Tel.: 59/312-087) Dr. Nagy Rózsa, főiskolai tanár, kandidátus (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola 5000 Szolnok, Ady E. u. 9.; Tel.: 56/421-455) Dr. Nyári Katalin, az államés jogtudományok kandidátusa, a Rendőrtiszti Főiskola tudományos munkatársa Dr. Őrsi Julianna, kandidátus, múzeumigazgató (Finta Múzeum 5421 Túrkeve, Pf. 25.) Dr. Páldi János, nyugalmazott gimnáziumi igazgató Dr. Patay István, főiskolai tanár, főigazgató (Mezőgazdasági és Gépészeti Főiskolai Kar 5400 Mezőtúr, Petőfi tér 1.; Tel.: 56/350-070) Dr. Pethő László, főiskolai tanár (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Dr. Pethő Mária, főiskolai docens (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, 5000 Szolnok, Ady Endre u. 9.; Tel.: 56/421-455) Dr. Szabó István, történész (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel.: 56/421-602) Dr. Szabó László, egyetemi tanár, a Jászkunság föszerkesztője(Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel.:56/421-602) Dr. T. Bereczki Ibolya, néprajzkutató, muzeológus, kandidátus (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kosuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dr. Tolnay Gábor, múzeumigazgató, a történelemtudomány kandidátusa (Túri Fazekas Múzeum 5400 Mezőtúr, Pf. 10. Tel.: 56/350-174) Dr. Ürmössy Ildikó, osztályvezető (J-Nk-Sz Megyei Kereskedelmi és Iparkamara 5001 Szolnok, Verseghy park 8. II. em., Pf. 257; Tel/Fax.: 56/370-005) Dr. Vadász István, muzeológus, a földrajztudományok kandidátusa (Kiss Pál Múzeum Tiszfüred, PF. 16. 5351; Tel.: 59/ 352-106) Dr. Varró Ágnes, néprajzkutató (Szent István Király Múzeum 8000 Székesfehérvár, Fő u 6.; Tel.: 22/315-583 Dr. Vincze László, nyelvész, középiskolai tanár (Budapest, Borotvás u. 18. II./5.) Dr. Wirth István, főiskolai docens (Jászberényi Tanítóképző Főiskola, 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Erdészné Molnár Marietta, főiskolai adjunktus (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Fekete-Szabó Sándor, igazgató (Központi Statisztikai Hivatal J-Nk-Sz Megyei Igazgatósága, 5000 Szolnok, József Attila u. 22-24.; Tel.: 56/344-916)
Fodor Dénes, zene-népművelés szakos tanár, általános iskolai igazgató (5121 Jászjákóhalma, Fő út 48.; Tel.: 57/438-200 Fodor István Ferenc, polgármester, a Horvát Péter Honismereti Szakkör vezetője (5135 Jászjákóhalma Polgármesteri Hivatal Fő út 27.; Tel.: 57/438-001) Gazdag István, a Hajdú-Bihar megyei levéltár nyugalmazott igazgatója (Debrecen, kálvin tér 4.; 52/414-744) Gulyás Katalin, történész (Damjanich Múzeum, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; 56/421-602) Hamar István, református lelkipásztor (Református Egyház Lelkészi Hivatala, Szolnok Tiszaparti sétány 1. Tel.: 56/376 810) Hortiné Dr. Bathó Edit, múzeumigazgató, néprajzkutató (Jász Múzeum, Jászberény Táncsics M. u. 5. 5100; Tel.: 57/312-753) Horváth Tibor, gimnáziumi igazgató (Széchenyi István Gimnázium 500 Szolnok, Széchenyi I. krt. 16.; Tel.: 56/340-555) Jakatics Árpád, igazgató (Megyei Pedagógiai Intézet Szolnok, Mária út 19.; Tel.: 56/371-604) Jenéi Gyula, költő, újságíró (Jászkun Krónika, Szolnok József A. u. 36. Tel.:56/425 911) Juhász Lászlóné, igazgató (Kossuth Lajos Általános Iskola és Speciális Szakiskola 5340 Kunhegyes, Kossuth u. 43. Tel./Fax: 59/326-121) Kókai Magdolna, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Kosa Károly, könyvtáros (J-Nk-Sz Megyei Verseghy Ferenc Könyvtár, 5000 Szolnok, Kossuth tér 2.; Te!.: 56/414-550) Kovács Előd, Ph. D-ösztöndíjas (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Kovács Sándor Iván, tanszékvezető egyetemi tanár ELTE, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke Madaras Anna, egyetemi hallgató (ELTE, BTK) Mislovics Andrea, egyetemi hallgató (KLTE Néprajzi Tanszék 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666)) Nagy Janka Teodóra, néprazkutató (Szekszárd, Bocskai köz 6.) Nánási Mihály, levéltáros (Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) Ökrösné Bartha Júlia, néprajzkutató (Györffy István Nagykun Múzeum, 5300 Karcag, Kálvin tér 4.; Tel.: 59/312-087) Palkó Tibor, főiskolai adjunktus (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel.: 57/412-155) Papp Izabella, levéltáros (Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; 56/421-404) Pató Mária, könyvtáros (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.;
63
TÉKA Pereszlényiné Dr. Kocsis Éva, tanácsos, középiskolai tanár (J-Nk-Sz Megyei Önkormányzat 5001 Szolnok, Kossuth Lajos u. 2.; Tel.: 56/379-933) Polgár Zoltán, régész (Damjanich Múzeum, Szolnok, Kossuth tér 4. Tel.: 56/421-602) Rebicsek Lászlóné, vezető óvónő Maci Alapítványi Óvoda Jászberény Reke Lajos, filozófus, tanár, (Alternatív Gimnázium, Szolnok, Baross út 36/38.; Tel.: 374-114; PhD. Debrecen KLTE, Filozófiai Tanszék) Streitmann András, Jászberény Szabó Ágnes, PhD. ösztöndíjas néprajzkutató (KLTE Néprajzi Intézet) Szabó Anna Viola, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Szabó Lajos, gimnáziumi igazgató (Bercsényi Miklós Gimnázium 5200 Törökszentmiklós, Almásy út 1.; Tel.: 56/390-002) Szalay Pál, lelkész, doktorandus (Lelkészi Hivatal 5331 Kenderes, Szent István út 37.; Tel.: 9/328/126) Szathtnári István, (ELTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 1364 Budapest, Pf. 107.; Tel.: 1/2670-966/364) Szikszai Mihály, főlevéltáros (J-Nk-Sz Megyei Levéltár, 5000 Szolnok, Pozsonyi út 40-42.; Tel.: 56/421-404) Szilárdfy Zoltán, művészettörténész Szurmay Ernő, a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója Tábori László, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Telenkó Bazil Mihály, néprajz szakos egyetemi hallgató (KLTE 4001 Debrecen, Egyetem tér 1.; Tel.: 52/316-666) Tóth Boldizsárné, tanár (Mezőtúr) Zádorné Dr. Zsoldos Mária, a J-Nk-Sz Megyei Levéltár igazgatója (5000 Szolnok, Pozsonyi út 40—42.; 56/421-404)
Természettudomány Barabás Imre, geológus, főmunkatárs (KÖTIVIZIG, Szolnok, Tel: 56/423-422) Béres Mária, muzeológus (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.:56/421-602) Buschmann Ferenc, múzeumi munkatárs (Jász Múzeum Jászberény, Táncsics u. 5.;57/412-753) Deák László, építész (Szolnok, Tarló u. 2.) Dr. Bakos Noémi, osztályvezető főorvos (Hetényi Géza Kórház Bőrgyógyászati Osztály 5000 Szolnok, Tószegi út 21.; Tel.: 56/421/521) Dr. Balogh István, tud. főmunkatárs, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag 59/311-255)
64
Dr. Bedé János, ügyvezető igazgató (Állami Közútkezelő Közhasznú Társaság J-Nk-Sz megye, 5000 Szolnok, petőfi S. u. 7/11.; Tel.: 56/424-122) Dr. Boronkay Piroska, szakgyógyszerész (IDC Nemzetközi Dialízis Központ Művese Állomás Szolnok, Városmajopr u. 32.) Dr. Csabai Csaba, megyei sportfőorvos (Sportorvosi Intézet Szolnok, Tiszaliget; Tel.: 56/343-510) Dr. Fazekas Miklós, (DATE Karcagi Kutató Intézet) Dr. Füri András, élővilágvédelmi osztályvezető (Budapesti Természetvédelmi Igazgatóság, 1025 Bp., Szépvölgyi út 162.; 1/1888-044) Dr. Gelléri Dezső, kandidátus, kardiológus főorvos (Szolnok, Tüdőkórház, Városmajor út 32.; 56/425-828) Dr. Harka Ákos, középiskolai tanár (Tiszafüred, Táncsics M. u. 1.; 59/352-514) Dr. Józsa Árpád, igazgató, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag 59/311-255) Dr. Karácsony János, a földrajztudományok kandidátusa ( Jászberényi Tanítóképző Főiskola, Jászberény, Rákóczi u. 53. Tel.: 57/412 155) Dr. Kéry Ágnes, egyetemi adjunktus, kandidátus (SOTE Gyógynövényés Drogismereti Intézet Budapest, VII. Üllői út 26.) Dr. Krasznai Géza, kandidátus (Hetényi Géza Kórház, Szolnok , Tószegi u. 21. Tel.: 56/421 521) Dr. Krizsán József, főiskolai docens (GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr, Petőfi tér 1. Tel.: 56/351 066) Dr. Nagy Illés, okleveles vízépítő mérnök (Környezetgazdálkodási és Építőipari Műszaki Szakközépiskola Szolnok, Bajcsy-Zsilinszky út 2.; Tel.: 56/410-010) Dr. Nemes András, gyermekideg-elmegyógyász, főorvos (Hetényi Géza Kórház-Rendelöintézet, Csecsemő-, Gyermekes Ifjúsági Osztály Gyermekbelgyógyászati Részleg, 5004 Szolnok, Tószegi út 21., Tel: 56/421-521/542) Dr. Sümegi Pál, paleoökológus, kandidátus (KLTE Ásványés Földtani Tanszék) Dr. Torday Zsigmond, belgyógyász Dr. Tóth Albert, főiskolai docens, a biológia tudományok kandidátusa (GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr) Gruber László, Ph.D-ösztöndíjas (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 1062 Budapest, Andrássy út 62.; Tel.: 1/111-68386132) Hamar József, a szolnoki Tisza Klub elnöke (Szapáry út 19.; Tel.: 56/375-497) Kalivoda Béla, zoológus, osztályvezető (Körös—Maros Nemzeti Park 5540 Szarvas, Anna liget Pf. 72.) Madarasné Dr. Amler Márta, főiskolai tanár (Kereskedelmi és gazdasági Főiskola, 5000 Szolnok, Ady Endre u. 9.; Tel.: 56/421-455) Paár Nándor, építész (Axis Kft, Szolnok, Templom u. 1.; Tel.: 56/421-018) Prof. Dr. Nyíri László, tud. tanácsadó, a mg. tud. doktora (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311-255)
TÉKA Művészet Egri Mária, művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója (1033 Budapest, Szentlélek tér, Zichy-kastély; Tel.: 1/1887-551) Fried István, irodalomtörténész, a JATE Összehasonlító Irodalmi Tanszékének vezetője Mújdricza Péter, építész (Magyar Építészeti Múzeum, Budapest; Tel.: 1/252-7085) Nádas Orsolya, könyvtáros (Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok, Kossuth tér 2.) Szathmáry Judit, a Bartók Béla Zeneiskola tanára (5000 Szolnok, Réz u. 1.; Tel.: 56/342-170) Wéber Antal, egyetemi tanár Zsolnai Gábor, művészettörténész (Dunapart Művészeti Társaság, Budapest Tel.:l/ 206 1269) Zsolnay László, művészettörténész (Damjanich Múzeum, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602)
Tudományos fokozattal rendelkező szerzőink Akadémikusok Dr. Berényi Dénes, a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának elnöke Dr. Bóna István, régész, akadémikus (2400 Dunaújváros, Görbe u. 4.) A tudományok doktora címet viselők Dr. Dankó Imre, egyetemi tanár, nyugalmazott múzeumigazgató (4026 Debrecen, Múzeum u 4.; Tel: 52/321 525) Dr. Kovács Sándor Iván, tanszékvezető egyetemi tanár ELTE, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke Dr. Nyíri László, tud. tanácsadó, a mg. tud. doktora (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311-255) Dr. Szabó László, egyetemi tanár, a Jászkunság föszerkesztője(Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel.: 56/421-602) Dr. Szathmári István, (ELTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 1364 Budapest, Pf. 107.; Tel.: 1/2670-966/364) Kandidátusok Bánkiné Molnár Erzsébet, múzeumigazgató, a történettudomány kandidátusa (Kiskun Múzeum Kiskunfélegyháza, Dr. Holló L. u. 9; Tel.: 76/361-468) Dr. Bagi Gábor, történész-muzeulógus, a történettudomány kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kosuth tér 4.; Tel.: 56/421-602)
Dr. Balogh István, tud. főmunkatárs, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel.: 59/311-255) Dr. Botka János, a történettudományok kandidátusa, Csépa polgármestere (Polgármesteri Hivatal, 5475 Csépa, Rákóczi út 24.; Tel.: 56/323-001) Dr. Füri András, élővilágvédelmi osztályvezető (Budapesti Természetvédelmi Igazgatóság, 1025 Bp., Szépvölgyi út 162.; Tel.: 1/1888-044) Dr. FUvessy Anikó, néprajzkutató, kandidátus, múzeumigazgató (Kiss Pál Múzeum, Tiszafüred, Pf. 16., 5331; Tel.: 59/352-106) Dr. Gazdag István, a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója (Debrecen, Kálvin tér 4.; 52/414-744) Dr. Gelléri Dezső, kandidátus, kardiológus főorvos (Szolnok, Tüdőkórház, Városmajor út 32.; Tel: 56/425-828) , Dr. Józsa Árpád, igazgató, a mg. tud. kandidátusa (DATE Kutatóintézet, Karcag Tel: 59/311-255) Dr. Karácsony János, a földrajztudományok kandidátusa ( Jászberényi Tanítóképző Főiskola, Jászberény, Rákóczi u. 53. Tel: 57/412 155) Dr. Keményfi Róbert, PHD doktor (KLTE Néprazi Tanszék) Dr. Kéry Ágnes, egyetemi adjunktus, kandidátus (SOTE Gyógynövényés Drogismereti Intézet Budapest, VII. Üllői út 26.) Dr. Krasznai Géza, az orvostudományok kandidátusa (Hetényi Géza Kórház, Szolnok , Tószegi u. 21. Tel: 56/421 521) Dr. Madaras László, régész-muzeológus, a történettudományok kandidátusa (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel: 56/421-602) Dr. Nagy Rózsa, főiskolai tanár, kandidátus (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola 5000 Szolnok, Ady E. u. 9.; Tel:56/421-455) Dr. Nyári Katalin, az államés jogtudományok kandidátusa, a Rendőrtiszti Főiskola tudományos munkatársa Dr. Őrsi Julianna, kandidátus, múzeumigazgató (Finta Múzeum 5421 Túrkeve, Pf. 25.) Dr. Páldi János, a pedagógiai tudományok kandidátusa, nyugalmazott gimnáziumi igazgató Dr. Patay István, főiskolai tanár, főigazgató (Mezőgazdasági és Gépészeti Főiskolai Kar 5400 Mezőtúr, Petőfi tér 1.; Tel: 56/350-070) Dr. Pethő László, főiskolai tanár (Jászberényi Tanítóképző Főiskola 5100 Jászberény, Rákóczi út 53.; Tel: 57/412-155) Dr. Sümegi Pál, paleoökológus, kandidátus (KLTE Ásványés Földtani Tanszék) Dr. Szabó István, történész (Damjanich János Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4; Tel: 56/421-602) Dr. T. Bereczki Ibolya, néprajzkutató, muzeológus, kandidátus (Szentendrei Szabadtéri Múzeum)
65
TÉKA Dr. Tolnay Gábor, múzeumigazgató, a történelemtudomány kandidátusa (Túri Fazekas Múzeum 5400 Mezőtúr, Pf. 10. Tel.: 56/350-174) Dr. Tóth Albert, főiskolai docens, a biológia tudományok kandidátusa (GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőtúr)
Dr. Vadász István, muzeológus, a földrajztudományok kandidátusa (Kiss Pál Múzeum Tiszfüred, PF. 16. 5351; Tel.: 59/ 352-106) Dr. Vincze László, nyelvész, középiskolai tanár (Budapest, Borotvás u. 18. II./5.)
GRATULÁLUNK! Szabó László, a DAB elnökségének tagja, az MTA Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Testületének elnöke, a Jászkunság folyóirat főszerkesztője munkájának
elismeréseként
DAB-plakettet kapott. További munkájához sok sikert, erőt és egészséget kívánunk!
KÖTETÜNK SZERZŐI Csányi Marietta, régész (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Dankó Imre, egyetemi tanár, nyugalmazott múzeumigazgató (4026 Debrecen, Múzeum u. 4. Tel.:52/321 525) Dobos László, ügyvivő (Jászok Egyesülete, 1536 Budapest 114. Pf. 367) Egri Mária, művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója (1033 Budapest, Szentlélek tér, Zichy-kastély, Tel.: 118-87-551) Farkas Ferenc, nyugalmazott főiskolai oktató (Jászberényi Tanítóképző Főiskola) Fodor István Ferenc, polgármester (5135 Jászjákóhalma, Fő u. 27.; Tel.: 57/438 001) Füvessy Anikó, néprajzkutató, kandidátus, múzeumigazgató (Kiss Pál Múzeum, 5331 Tiszafüred, Pf. 16. Tel.: 59/352 106)
66
Kurucz Gyula, professzor (DATE Karcagi Kutató Intézet, Karcag, Pf. 11. Tel.: 59/311 255) Madarasné Amler Márta (Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, 5000 Szolnok, Ady E. u. 9.; Tel.: 56/412-753) Nemes András, gyermekideg-elmegyógyász, főorvos (Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézet (5004 Szolnok, Tószegi út 21. Tel.: 56/421-521) Rácz Tóth Klára, egyetemi hallgató (Miskolci Egyetem, BTK) Szabó László, néprajzkutató egyetemi tanár, lapunk főszerkesztője (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.: 56/421-602) Tárnoki Judit, régész (Damjanich Múzeum 5000 Szolnok, Kossuth tér 4.; Tel.:56/421-602)
A folyóirat megjelenését a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága támogatja
JÁSZKUNSÁG n XLV. EVF. 1. SZÁM a 1999. január-február | AZ MTA JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYEI TUDOMÁNYOS TESTÜLETE FOLYÓIRATA A szerkesztőség címe: Jászkunság, 5000 Szolnok, Kossuth tér 4. Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: Szabó László—Madaras László \ szerkesztőbizottság tagjai: Józsa Árpád, Hamar József, Boronkai Piroska, Pethő László, Nyári Katalin, Szabó József, Pelikán Lajos, Vass Lajos, Vadász István, Madaras László, Vörös Miklós, Újlaki Csaba, Pár Nándor, Barabás Imre, Nemes András Olvasószerkesztő: Fábián Péter. Grafika: Tóth Lajos. Tipográfia és tördelés: Bodolai Mária. Szerkesztőségi titkár: Varjú Gabriella ISSN 0448-9144 A címlapon Riba János: Kútágas című festménye látható Kéziratokat nem őrzünk meg és vissza nem küldünk. Kérjük szerzőinket, hogy írásaikat lehetőleg mágneslemezen (floppyn) rögzítve is küldjék meg. A folyóirat megrendelhető a szerkesztőség címén. Kapható a J-Nk-Sz Megyei TIT Könyvesházában és a Művelődési Központ KHT-ban (Szolnok)
Készítette a Kapitális Nyomdaipari Bt. Felelős vezető: Kapusi József
MTA Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Testülete
TARTALOM
TÁRSADALOM Csányi Marietta—Tárnoki Judit: „Imádon az archaeológiát" Interjú Bóna István régész-professzorral Szabó László: Múzsák között számítógéppel A társadalomtudományok egzaktságának kérdéseiről Rácz-Tóth Klára: „A Tisza Nimfája" Kiadatlan vitacikk 1833-ból
1 21 26
TERMÉSZET Kurucz Gyula: Vidékfejlesztés és agrárium Madaras Lászlóné: „Benne lenni a nagy élményben" Beszélgetés dr. Koch Sándorral, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyugalmazott egyetemi tanárával
30 35
MŰVÉSZET Maleticsné dr. Gy. Riba Magdolna: Riba János élete és festészete Közzéteszi: Egri Mária Egri Mária: Szabó Zoltán festőművész kiállítása a Szolnoki Galériában
43 46
TÉKA Farkas Ferenc: In memóriám: A magyar tanítóképzés modern lámpása Fábián Zoltán emlékezete Dankó Imre: A hetvenéves Tóth Ferenc köszöntése Könyvespolcra való Dankó Imre: Papp József: Tiszacsege, a Tisza mente dicsérete Papp József: Szülőföldem, a hortobágyi Tisza mente Füvessy Anikó: Állatábrázolás a magyar néphagyományban Beszámolók, hírek Jászkunság-számadás Kötetünk szerzői
Ara: 168,— Ft JÁSZKUNSÁG a XLV. évf. 1. szám. a 1999. január-február
50 52 53 56 56 59 66
