Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek 114. LEVÉL Azt kérded, miért terjedt el bizonyos időszakokban romlott stílusú beszédmód, s hogyan vált bizonyos vétekre fogékonnyá a szellem úgy, hogy egyszer a dagályos, máskor a szaggatott s ária-formán felépített előadás divatozik. Miért kedvelték olykor a merész s a hihetőség
hatá¬rát
túllépő
érzelmeket,
olykor
meg
az
elharapott,
homályos
szentenciákat, melyekből többet kellett kihallani, mint meghallani? Miért akadt korszak, amely szemérmetlenül élt a szókép¬használat jogával? A választ nap mint nap hallod, úton-útfélen, a görögöknél közmondás lett belőle: „olyan a stílus, amilyen az élet”. Márpedig, mint ahogy mindenkinek a cselekvése hasonlít a kifejezéséhez, úgy a kifejezésmód is olykor utánozza a közerkölcsöket, ha az állam fegyelme megbomlik, s az élvezetek martaléka lesz. Az általános kicsapongás jele a féktelen stílus, mikor nemcsak egy-két esetben fordul elő, hanem szívesen látják és el is fogadják. Nem lehet más színezetű a tehetség, más a lélek. Ha a lélek egészséges, kiegyensúlyozott, komoly, mértéktartó, a tehetség is magvas és higgadt; ha azt megrontották, ez is megfertőződik. Nem látod, ha a lélek elbágyad, az ember húzza-vonja magát, s lábai is ellustulnak? Ha pedig elnőiesedik, magában a járásban is feltűnik az elpuhultság? Ha kemény és ádáz, meggyorsítja a lépést? Ha őrjöng, vagy ami hasonlít az őrjöngéshez: haragszik, a test mozgása is viharos lesz - nem megy, hanem sodródik? Nem gondolod, mennyivel inkább így van ez a tehetséggel, hisz az a lélekkel teljesen összefonódott? A lélek formálja, neki engedelmeskedik, tőle kér törvényt. Maecenas életmódja ismeretesebb annál, hogy most elmeséljem, hogyan sétált, milyen finnyás volt, mennyire szeretett szem előtt lenni, menynyire nem akarta, hogy bűnei rejtve maradjanak. No és? Stílusa nem éppolyan pongyola, mint amilyen lompos ő maga is? Nem olyan feltűnőek szavai, mint megjelenése, kísérete, háza, felesége? Kiváló szellem lett volna, ha erre egyene¬sebb úton törekszik, ha nem menekül attól, hogy megértsék, ha nem folyt volna szét még stílusa is. Látni fogod hát, hogy ékesszólása a részeg emberéhez hasonlít: burkolt, tele kitérők¬kel és szabadossággal. Mi siralmasabb, mint a „folyó erdőkkel befont partja”? Nézd, hogy „szántják a medret sajkákkal s a gázlóban kanalazva eresztik maguk mellett a kerteket”. No és ha valaki „egy nő fürtjeit fodorítja, galambcsókokat vált és sóhajtozni kezd, mint mikor leszegett fejjel dúlnakfúlnak az erdő királyai”. „Gyógyíthatatlan banda: a lakomán pillantásuk mindent ízekre szed, s butykos mellől leskelik a házat, s reménykedésükkel hajtják be a halált.” „A védszellem alig tanúja saját ünnepének.” Vagy: „A viaszgyertya vékony belei és a sótól sustorgó dara.” „A tűzhelyet megkoszorúzza az anya vagy a feleség.” Mikor ezeket olvasod, nem jut-e rögtön eszedbe, hogy írójuk mindig leeresztett tunikával járt-kelt a városban? Hiszen akkor is, amikor Caesart
helyettesítette távollétében,
fityegő tunikában adta ki a jelszót. Nem jut-e rögtön eszedbe, hogy ez az ember jelent meg a bírói emelvényen, a szószéken, minden nyilvános ülésen úgy, hogy köpenyébe burkolta fejét, két fülét hagyva szabadon - pontosan, ahogy a bohózatban a gazdagok szökevényei? Hogy mikor javában tombolt a polgárháború, s a város rettegésben és fegyverben állt, ez kísértette magát az utcán két herélttel, akik mégis inkább voltak férfiak, mint ő? Hogy ez nősült ezerszer, noha csak egy felesége volt?
Ezek az oly
nyakatekerten szerkesztett, oly hanyagul odavetett, annyira az általános szokás ellen felépített kifejezések jól mutatják, hogy életmódja sem volt kevésbé furcsa, fonák, egyedülálló. Igen nagy dicséretben részesült szelídsége miatt: kímélte a kardot, tartózkodott a vérontástól, semmi mással nem mutatta meg, mire képes, mint szabados életmódjával. De ezt a dicséretet is lerontja szörnyszülött stílusának fenti cseme¬géivel. Lelepleződik ugyanis, hogy nem puhaszívű volt, hanem puhány. Kézzelfoghatóan bizonyítják
bárkinek
kacifántos
mondatszerkezetei,
a
tótágast
állított
szavak,
a
csodálatos gondolatok - amelyek gyakran hatalmasak, de a kifejezés során elernyednek , hogy a jó szerencse túlságosan megzavarta fejét. Ez pedig olykor az ember hibája, olykor a korszaké. Ahová a szerencse nagy ívben szórta a pompát, ott először a testápolásra fordítanak nagyobb gondot, azután a belső berendezést veszik munkába, azután magával a házzal kezdenek törődni: táguljon akkorára, mint egy falu, a tengeren túlról szállított márvány csillogtassa falait, teteje tarkálljon az aranytól, a mennyezet fényét a padló fénye verje vissza. Azután a lakomára terjed a pompa, itt újdonságokkal s a megszokott étrend fölforgatásával vadásznak tetszésre - ami rendszerint bevégzi a lakomát, azt most elsőnek tálalják, amit eddig az érkezőknek adtak, most a távozóknak adják. Miután hozzá¬idomult a lélek, hogy undorodjon a mindennapitól, s a megszokott dolgok számára már szegényesek, stílusában is elkezdi keresni az újszerűt, hol régi, használatból kikopott szavakat idéz és éleszt fel, hol ismeretleneket költ vagy forgat ki, hol pedig - ami csak nemrég kapott lábra
-
csinosnak
tartja
a
vakmerő
szóképeket,
sűrű
használatukat.
Egyesek
megnyesegetik gondo¬lataikat, s azt remélik, jóindulatot keltenek, ha a mondás lebeg, s a hallgatóban kéte¬lyeket ébreszt felfogóképessége iránt. Mások nem eresztik el a gondolatot, egyre nyújtják. Vannak, akik még csak nem is jutottak el a hibáig - hiszen feltétlenül beleesel, ha nagy fába vágod a fejszédet -, de rajonganak magáért a hibáért. Így hát akárhol látod, hogy a romlott stílus tetszést arat, ott kétségtelenül az erkölcs is letért az egyenes útról. Ahogyan a lakmározásban s az öltözködésben megnyilvánuló fényűzés az állam betegségéről árulkodik, úgy a korlátokat nem ismerő stílus, ha eluralkodik, azt mutatja, hogy a lélek is, melyből a szavak kiszállnak, elbukott. Ne csodálkozz persze, hogy a romlott beszéd nemcsak az alacsonyabb rendű hallgatóság körében terjed, hanem a kimosakodottabb tömegben is, hiszen csak togájuk különbözik, nem ítélőképességük. Azon inkább csodálkozhatsz, hogy nemcsak a bűnösöket, hanem a bűnöket is magasztalják. Mert ez mindig így történik: nincs olyan elragadó szellem,
amelynek ne volna mit megbocsátani. Nevezz meg tetszés szerint egy híres embert: elmondom, mi az, amit kora elnézett neki, s mi az, amin tudatosan keresztülnézett. Sok olyan embert nevezhetek meg, akinek nem ártottak a bűnök, s néhány olyat is, akinek előnyére voltak. Megnevezhetek, ismétlem, igen nagy hírű és csodálatos példának elénk állított írókat: megsemmisítené művüket a javítás, hiszen hibáik annyira bele vannak ágyazva erényeikbe, hogy azokat is magukkal sodornák. Tegyük hozzá, hogy a stílusnak nincsenek meghatározott szabályai: az egy helyben nem sokáig veszteglő társadalmi szokás csereberéli. Sokan más századból kölcsönöznek szavakat, a tizenkét tábla nyelvén beszélnek. Nekik Gracchus, Crassus és Curio túlságosan pallérozott és újmódi, ők egészen Appiusig, Coruncianusig mennek vissza. Mások viszont azzal, hogy csakis az elcsépeltet, elhasználtat választják, belehullanak a sárba. Mindkét stílus romlott, eltérő módon; pontosan úgy, hidd el, mintha csakis ragyogó, hangzatos, költői szavakat akarnál leírni, s a nélkülözhetetlen mindennapiakat kerülnéd. Ezt éppoly vétkesnek mondom, mint amazt; az egyik a kelleténél jobban piperézi, a másik a kelleténél jobban elhanyagolja magát; az még a lába szárán is kitépdesi a szőrt, ez még a hóna alatt sem. Térjünk át a mondatszerkesztésre. Hányfajta vétket soroljak fel e téren? Egyesek a darabos, szaggatott mondatot kedvelik, szántszándékkal felkavarják, ami békésen folydogált, azt akarják, hogy a részek egy-egy döccenéssel kapcsolódjanak. Férfiasnak, erőteljesnek vélik mindazt, ami egyenetlenségével megüti a fület. Mások már nem mondatot szerkesztenek, hanem dallamot: annyira behízelgő, annyira lágyan hullámzó. Mit mondjak arról, ahol a szavak szerteszaladnak, és hosszas várakozás után, nagy nehezen érkeznek vissza a záradékhoz? Vagy a lassan kikerekedő cicerói mondatról, amely
szelíden
visszafogva
lejt,
mindig
egyformán,
természetének,
ütemének
megfelelően? Nemcsak akkor hibás minőségileg a gondolat, ha kicsinyes, gyermeteg, vagy elrugaszkodó s messzebbre merészkedik, mint ahogy az illem engedi, hanem ha virágos, túlcukrozott, ha semmibe vész, és hatástalanul csupáncsak elhang¬zik. E hibákat egy ember honosítja meg, akinek ékesszólása irányadó, a többiek utánozzák, és továbbadják egymásnak. Így Sallustius fénykorában az elharapott mondatok, a vártnál előbb kikerekedő kifejezések s a homályos rövidség volt divatban. A ritka józan L. Arruntius, a pun háborúk történetírója, Sallustius követője volt, s az ő előadásmódjára törekedett. Sallustiusnál olvassuk: „Ezüstön csiholt hadsereget” - azaz pénzen szerzett. Arruntius rajongani kezdett a szóért, minden oldalra leírta. Egy helyen azt mondja: „futást csihol a mieinkből”, másutt: „Hierón, Syracusae királya, háborút csiholt”, megint másutt: „ez a hír csiholta ki a panor¬mosiakból a meghódolást a rómaiaknak”. Kóstolót akartam adni; az egész könyvet átszövik ezek a kifejezések. Ami Sallustiusnál ritka volt, nála gyakran s majdnem megszakítás nélkül fordul elő, nem ok nélkül: Sallustius tudniillik ráakadt, ő viszont kereste. Látod hát, mi következik abból, ha valakinek a hibája példa lesz? Sallustius „telelő vizek”-ről beszélt. Arruntius a pun háborúkról írott
első könyvében így szól: „Hirtelen telelt a vihar.” S másutt, mikor azt akarja mondani, hogy hideg volt az év: „az egész év telelt”. Megint máshol: „Innen hatvan, a katonákon és a szükséges matrózokon kívül mással meg nem rakott teherhajót küldött a telelő széllel.” Szüntelenül, mindenhová beleszúrta ezt a szót. Valahol ezt mondja Sallustius: „A polgárháborúkban az igaz és a méltányos hírére ront.” Arruntius nem bírta megállni, hogy ne írja bele mindjárt első könyvébe: „roppant hírek” kavarognak Regulusról. Tehát ezek s az ilyesfajta hibák, melyeket az utánzás nyomott rá valakinek a stílusára, nem árulkodnak se laza erkölcsről, se romlott lélekről, hiszen egy ember indulatait csak egyedi, belőle magából származó tulajdonságok alapján ítélheted meg: haragos ember beszéde haragos, az izgatotté kapkodó, az elpuhulté lágy és habozó. Ezt azoknál láthatod, akik vagy kitépik szakállukat, vagy csak megtépázzák; az ajkak körül teljesen lenyírják és lekaparják, az arc más részén pedig megtartják és hosszúra növesztik; rikító színű csuklyaköpenyt vesznek fel, átlátszó togát, csupa olyasmire van kedvük, amin az ember szeme megütközik: ingerlik és magukra vonják; azt se bánják, ha az emberek elítélik őket, csak megnézzék. Ilyen Maecenas stílusa és mindazoké, akik nem véletlenül botlanak meg, hanem tudva és akarattal. Ez nagy lelki hibából ered; miként borozáskor sem akadozik előbb a nyelv, csak ha az értelem nem bírja már el a ránehezedő terhet, megroggyan és elvész, úgy a nyelv részegsége - hisz mi másnak nevezhetném? - nincs terhére senkinek, csak ha a lélek tántorog. Ezért legyen a lélekre gondod: tőle jön a gondolat, tőle a szavak, tőle kapjuk a tartást, az arckifejezést, a járásmódot. Ha ő ép és egészséges, a stílus is erőteljes, szilárd, férfias; ha elterül, minden más utánazúdul. Míg ép a király, mind egyet akarnak; elvesztik: megbomlik a frigy. A mi királyunk: a lélek, míg ez ép, a többiek ellátják feladatukat, engedelmeskednek, szót fogadnak: ha kissé meginog, azonnal bizonytalanná válnak. Ha pedig utat engedett a gyönyörnek, képességei és cselekedetei is elernyednek, s bágyadtság, cseppfolyósság jellemzi minden törekvését. Ha már ezt a hasonlatot vetettem fel, megmaradok mellette: lelkünk egyszer király, másszor zsarnok. Király, ha a tiszteletre érdemes dolgokat tartja szem előtt, ha a rábízott test üdvével törődik, és semmi gyalázatra, semmi aljasságra nem kényszeríti; ám ha nem tud uralkodni magán, ha sóvár, elkényeztetett, felveszi a baljós, átkos nevet, és zsarnok lesz. Akkor féktelen szenvedélyek ragadják el és hajszolják; kezdetben ugyan nagyon vidámak, mint a nép, melyet hiába halmoznak el a veszedelmes adományokkal, amit nem tud elnyelni, legalább össze¬tapogatja. Mikor pedig a betegség fokról fokra elsorvasztja az erőt, és a bujaság az agyvelőbe s az idegekbe hatol, a lélek mindannak láttán, amelyre fene mohóságával alkalmatlanná tette magát, ujjong; saját gyönyöre csupán, ha a másokéban gyönyörködik, mint azoknak a kéjeknek előmozdítója és tanúja, melyeknek élvezetétől éppen habzsolásukkal fosztotta meg önmagát. Nem akkora öröm
számára, hogy a kellemes dolgoknak bővében van, mint amekkora keserűség, hogy nem ereszthet le minden ínyencséget a torkán és a belein, hogy nem hentereghet a rimák és az örömfiúk egész csapatával, s fájlalja, hogy boldogságának nagy része testi képességeinek korlátozott volta miatt oda. Hát nem őrület-e, Lucilius: senki sem méri fel, hogy halandó, hogy gyönge; nem őrülete: senki se méri fel közülünk, hogy csak egyes ember? Nézd konyháinkat, a tűzhelyek közt futkosó szakácsokat: hihető-e, hogy egyetlen gyomor számára készül ekkora sürgés-forgással
az
étel?
Nézd
mohos
pincéinket,
nemzedékek
szüretével
teli
kamráinkat: hihető-e, hogy egyetlen gyomornak rekesztik oda az annyi évet, annyi tájat látott borokat? Nézd, hány helyen forgatják a földet, hány ezer telepes szánt és ás: hihető-e, hogy egyetlen gyomor számára vetnek Siciliában is, Afrikában is? Józanok lennénk, s korlátoznánk vágyainkat, ha ki-ki önmagát s egyúttal testi képességét is felmérné, s ismerné, milyen keveset fogad be, milyen kevés ideig. Mégis, semmi sincs úgy hasznodra a mindenre kiterjedő mértéktartásban, mint a sűrű elmélkedés arról, hogy rövid az élet, és e rövidség is bizonytalan: bármit teszel, légy tekintettel a halálra. Élj egészségben __________________________________ Fordította: Kurcz Ágnes
