Lőrincz L. László AZ ÉJSZAKA DOKTORA

Lőrincz L. László AZ ÉJSZAKA DOKTORA REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1975

TARTALOM

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI.

Előszó Ház a város szélén A szultán és én A lázadás Kunyhó a nádasban Korbács és hüvelykujj efendi A lázadás vége Első csapás a palotákra Évek, amelyekben nem történik semmi Szultanijétől Bagdadig Nizám Baljós jelek Korbács efendi A találkozás Az utolsó felkelés Az utolsó napok Az el nem küldött levél

2 3 12 20 30 39 49 59 69 78 87 96 105 114 123 132 141

Tizenhárom éven felülieknek A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán. Szakmai ellenőr: Sárközi Aliz Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya 19800 példány, 19,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 75.1310.66-15-1 Alföldi Nyomda, Debrecen IF 2295 – e – 7577

2

ELŐSZÓ Először Szamarkandban találkoztam vele. Régi, kézzel írott kódexeket böngészgettem a városi könyvtárban, amikor egy orvostudományi mű gyógynövény- és horoszkópábrázolásai között furcsa portréra lettem figyelmes. Fekete szemű, fekete hajú fiatalasszony nézett velem farkasszemet az évszázadok során megsárgult lapról, arcának enyhén kiemelkedő csontjai mongol származásról árulkodtak. Már-már továbblapoztam, de a szemek mintha makacsul belém kapaszkodtak volna, mintha visszahívtak volna az évszázadokkal ezelőtt elmúlt világba. Szinte éreztem, hogy a fekete szemekből delejes varázs árad; őszinteség és állhatatosság. Továbblapoztam, majd újra vissza a képre. Nem tudtam szabadulni tőle. – Kit ábrázol ez a rajz? – kérdeztem végül is a szolgálatot teljesítő könyvtárosnőt. – A Hakimát – hangzott a válasz. – Ön talán még sosem hallott róla? Szégyenszemre kénytelen voltam bevallani, hogy bizony eddig még nem találkoztam a nevével. – Jöjjön be hozzám egy teára! – hívott az idős asszony, és bevezetett a könyvtárterem melletti dolgozószobájába. Felvette a telefont, valakire rábízta az olvasótermet, és zöld teát hozatott. Aztán az egy csészéből sok lett, és már öreg este volt, amikor elköszöntem tőle. – Jöjjön máskor is! – hívott búcsúzóul. – Hiszen maga alig hallott valamit a mi régi világunkról! Természetesen megígértem, hogy amint lehet, visszatérek. Már-már kiléptem az utcára, amikor valami eszembe jutott, és visszafordultam. Szerencsére még ott állt a küszöbön, és nézett utánam, várta, hogy eltűnjek a keleti város forgatagában. – És mi lett Hakimával a szultán halála után? – kérdeztem szinte kiáltva a küszöbön túlról. Megvonta a vállát. – Száműzték valahová, de hogy hová, nem tudja senki... Búcsút intettem, és kiléptem az utcára. A szemerkélő esőben vidáman villogtak a neonok, s Timur sírja felől idehallatszott a külföldi turistákat hívó buszok tülkölése. Évekkel később Mongóliában a Dél-Góbiban jártam néprajzi gyűjtőúton. Esteledvén, a munka befejeztével tábortüzet gyújtottunk a jurtatábor szélén, és magnetofonomat immár békén hagyva, csendben élveztem az öreg mesemondó szavait. Amikor befejezte a jó és a rossz királyfi történetét, eszembe ötlött valami. – Mondd csak, öreg – kérdeztem –, kinek a sírja az a kővel kirakott, a Szent-hegy irányában arra kelet felé? Az öreg meggyújtotta a pipáját, és hosszú szárával a megadott irányba mutatott. – Az? – kérdezte tétovázva. – Hát a doktornő sírja... – Miféle doktornő? – Valahonnét a turkiak földjéről jött nagyon régen – vakarta meg a fejét az öreg –, sokat én sem tudok róla... De mondják, hogy nagyszerű orvos volt, és hogy a szegényeket gyógyította. Azt is mesélik, arra tüzelte a népet, hogy lázadjanak fel a gazdagok meg a papok ellen... De hát nagyon régen történt már ez a dolog. Akkor egyszerre világosság gyulladt a fejemben. Az öreg pásztort azonban hiába kérdezgettem, nem tudott többet a titokzatos doktornőről, és azóta sem sikerült senkit sem találnom Mongóliában, aki még ennyit is hallott volna róla. Amikor legutoljára a Góbiban jártam, hiába kerestem az öreg jurtáját. – Még a nyár elején meghalt – mondta egy táborbeli legényke. – Nem is tudom, ki mesél majd eztán nekünk? Alig vártam, hogy hazaérhessek a fővárosba, s még azon a héten munkához is láttam, így született meg az éjszaka doktorának a története.

3

I. HÁZ A VÁROS SZÉLÉN Az utóbbi időben, amióta a szultán állapota romlott, gyakran előfordul, hogy éjszakánként is magához kéret. Már hónapok óta a palotában lakorn. közvetlenül Öldzsejtü lakosztálya mellett, a bíborszobában. Eleinte ugyan még zavart a falak égő kárpitja, amely úgy csillog az ablak alatt elhaladó őrök fáklyáinak a fényében, mintha kigyulladtak volna a nehéz selymek és faliszőnyegek, de aztán lassan beletörődtem. Tudom, a szultán örömet akart szerezni vele, hogy fiatalon elhunyt anyja kedvenc szobájában jelölte ki szállásomat, és nem volt erőm visszautasítani jóindulatú ajánlatát. Azóta egyre tűröm a falikárpit esztelen ragyogását és a szőnyegek színpompáját, pedig fáradt szememnek inkább biztatóbb, barátságosabb fényre lenne szüksége. A szultán szobájától mindössze egy keskeny folyosó választ el, ezen éjjel-nappal kivont karddal állnak az őrök, vigyázzák Öldzsejtü nyugtalan álmát vagy borús ébrenlétét. Régebben természetesen nem a palotában laktam, hanem az apám házában, a piactér mellett. Éjszakáimat akkor még nem kellett másnak szentelnem, olvasgathattam az arab kéziratokat, amelyeknek annyit köszönhetek, eltöprenghettem a perzsa mágusok tanításain, vagy aludhattam kedvemre, ha éppen álom ülte meg szemeimet. Aztán a szultán megbetegedett. Még most is úgy emlékszem arra a régi napra, mintha csak ma történt volna. Nyugtalanul járkáltam a szobámban ablaktól ablakig, hiszen kedvenc arab filozófusom ritka kéziratában durva logikai hibát véltem felfedezni. Éppen azon töprengtem, hogy vajon az általam annyira csodált tudós kalifa tévedett-e akkorát, vagy a későbbi korok felületes másolóinak tulajdonítsam a kézirat hibáját, amikor az öreg Zulfikár, apám hű mindenese, kopogtatott az ajtón. Bosszúsan pillantottam a belépőre, mert semmi sem tudott annyira bosszantani, mintha akkor zavarnak, amikor gondolkodom. De azt is tudtam, hogy csak nagyon nyomós ok késztetheti a szokásaimat annyira ismerő és tisztelő Zulfikárt, hogy a délutáni töprengőidőben megzavarjon. Zulfikár mindig mosolygó arca most mintha kissé borúsabb lett volna a szokottnál, s lágy hangja is mélyebben zengett. – Bocsáss meg, Hakima – mondta szinte védekezve –, tiszteletreméltó apád, Csobán úr kíván szólani véled... így mondta mindig: „Csobán úr”, és sohasem „Csobán bég” vagy ,,bej”, vagy ,,vezír” vagy valami más. Tudta jól, hogy apám nem szereti Mohamed vallásának titulusait, és bármennyire is lázadozott ellene egyszerű lelke, nem mert apám akarata ellenére tenni. Azt hiszem, két dolog töltötte be az életét: a Próféta és apám szolgálata. Zulfikár arcáról tüstént leolvastam, hogy valami fontos esemény történhetett. Hiszen amióta Hakima lettem, családom minden tagja, a szolgákról nem is beszélve, csendes tisztelettel nézett rám, s még apám is, aki pedig mindenről mindent tudott, tiszteletben tartotta lánya néha fölöttébb különösnek tetsző kívánságait. Soha nem fordult elő az évek során, hogy a délutáni pihenőóráimat megzavarta volna. Gondolataimba merülve lépkedtem le a földszintre vezető lépcsőn Zulfikár nyomában, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor már-már szinte beleütköztem a hosszú faasztalba, amely mögött apám könyökölt széles támlájú fa karosszékében. A fogadószobában az asztal végén, a karosszék párjában a szultán testőrparancsnoka és bizalmi embere, Serhán gunnyasztott fanyar képpel, mint mindig. Ma azonban, mintha citromhoz hasonlóan sárga feje még sárgább és savanyú mosolya még savanyúbb lett volna a szokottnál. Nem tehettem róla, nem szerettem Serhánt. Pedig ma már tudom, hogy megérdemelte volna a szeretetet. Cinikus mosolya és sárga nevetése mögött jóakaratú lélek lakott, amely igyekezett a rosszat elhárítani az ország felől, s a népszerű intézkedések egész garmadája, amelyekért a nép Öldzsejtüt istenítette, neki volt köszönhető. Citromfeje vagy talán citromszíve mélyén átérezte a birodalom ügyes-bajos dolgait, és nem fordulhatott hozzá valaki nagy bajában, hogy legalább jó tanácsot ne kapott volna tőle. Most már azonban sajnos késő. Valahol Tebriz környékén nyugszik jeltelen sírjában, s talán még a föld alól is kinyúlik vékony karja, hogy pajzsot tartson a halálra ítélt uralkodóház arra többnyire érdemtelen tagjai fölé. Akkor azonban még messze volt a haláltól, és jöttömre felpattant, mintha rugók lökték volna ki a székéből.

4

– Üdvözöllek, Hakima! – mondta, és két karját a mellén összefonva, mélyen meghajolt. – Urunknak és parancsolónknak az üdvözletét és jókívánságait hozom. Meghajtottam a fejem, de nem hajoltam meg, és nem fontam karba a kezem, ahogy ezt egy férfitól megkívánták volna. Csupán csak bólintottam, ami azt jelentette, hogy megértettem, amit mond, és várom a folytatást. A folytatás azonban, úgy látszott, nem volt könnyű még az annyit tapasztalt Serhánnak sem. Előbb segélyt kérőén apámra pillantott, de amikor látta, hogy az mélyen elmerül az asztal cirádáinak tanulmányozásában, lélegzetet vett, és megkísérelte elmondani küldetése célját. – Nézd, Hakima – kezdte –, őfelsége sokra becsül téged, és jól tudod, hogy tulajdonképpen mi mindent köszönhetsz neki... Ezért arra kér, hogy... – itt megbicsaklott a hangja, és segélyt kérőén ismét apámra pillantott. Jeges rémület szorította össze a szívem. Igen, tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek a szultánnak, hogy nélküle már régen valamilyen ismeretlen uralkodó valahányadik felesége lennék egy távoli országban ahelyett, hogy... De csak nem akar az idős és beteg szultán a háremébe vinni?... Megfordult előttem a világ, és az arcomra is kiülhetett a rémület, mert a sokat tapasztalt Serhán nem habozott tovább, és kibökte látogatása célját. Citromszíve bizonyára megsejthette, hogy mi megy végbe bennem, és talán meg is sajnálhatott, amikor jéggé fagyott arcomra pillantott. – Urunk arra kér – mondta most már sietve –, hogy látogasd meg, és vizsgáld meg, kutasd ki betegsége okát, mert nyilván előtted sem titok, hogy jó ideje beteg... Arra kér, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ejtsd meg a vizsgálatot, és ha úgy gondolod, hogy megpróbálkozol a gyógyítással is, urunknak az sem lesz ellenére... Persze előbb meg kell mondanod, hogy mit szándékozol tenni – tette hozzá óvatosan. A jég leolvadt a szívemről. Megkönnyebbülten fellélegeztem, de aztán éreztem, hogy a jég ismét rám telepszik. Aztán szinte akaratom ellenére mégis szabadkozni kezdtem: – De hát az arab orvosok és a... – és itt megálltam, mert nem akartam kimondani, amit különben mindenki tudott, hogy a szultán kuruzslókkal és régi idők sámánjainak a leszármazottaival is gyógyíttatja magát. Serhán úgy tett, mintha nem venné észre zavaromat, és nem is válaszolt a kimondatlan kérdésre. – Az arab orvosok kúrája nem hozta meg a várt eredményt – mondta szárazon –, de ezt majd urunk személyesen mondja el neked... Én a magam részéről csak arra kérlek, ne vesztegesd az időt. A szultán szívesen venné, ha tüstént velem jönnél... Lassan megráztam a fejem. – Nem tehetem – mondtam komolyan –, ha eredményt akarok elérni, vagy legalábbis többet tenni, mint az arab orvosok, akkor fel kell készülnöm a gyógyításra... Először az orvosokkal is beszélnék... Savanyú arcán láttam, hogy már előre felkészült az általa tipikusan női tulajdonságnak tartott aggályoskodásra. Mélyet lélegzett, aztán megadóan kérdezte: – Mondd, Hakima, aztán meddig tartanának azok az előkészületek? Rövid ideig haboztam, mielőtt válaszoltam volna, hiszen végtére is nem mondhattam el neki, hogy mire kell az idő. – Holnap este már a palotában lehetek – mondtam látszólag elgondolkozva –, s ha urunk is úgy kívánja... – Bizonyára úgy kívánja! – mondta határozottan Serhán, mielőtt még a mondatot befejezhettem volna. – Tehát holnap este – ismételte hangosan, aztán puhán visszacsusszant a karosszékbe, ahonnét jöttömre felemelkedett. Ezt úgy is értelmezhettem, hogy vége a kihallgatásnak. Az ilyen dolgok pedig mindig az arcomba kergették a vért. A saját házamban, ahol szentként tisztel rokon és szolga, engem, aki ha az utcán végigmegyek, ismeretlenek hajolnak meg előttem, és reszkető kezükkel illetik köntösöm szélét, egy ilyen citromfejű katona kegyesen elbocsát, mint egy szolgálólányt?!... Na megállj, citromfejű! – Uram... – szólítottam meg látszólag bátortalanul. – Tessék? – kapta fel meglepetten a fejét, hiszen azt hitte, hogy már régen elhagytam a szobát. Számára szokatlan volt, hogy egy nő még akkor is marad, ha egy férfi elküldi. – Mi lesz a szultán testével? – kérdeztem, és azon igyekeztem, hogy elpiruljak, ami, sajnos, most sehogy sem akart sikerülni. Hiába, nem könnyű annak pirulni, aki Bagdadban éles késekkel meztelen

5

testeket szabdalt, és beletekintett a természet legtökéletesebb teremtményének belsejébe. Számomra az emberi test olyannyira megszokott volt minden szépségében és fertelmességében, mint a halott tárgyak. – Hogyhogy a testével? – kérdezett vissza meglepetten Serbán. – Jól tudod, uram, hogy a szultán testét nem érintheti nő a háremen kívül... A citromfejű eltátotta a száját, aztán újra becsukta. Megvakarta a tarkóját, és tanácstalanul az arcomba bámult. – De hát miért kellene érintened? – kérdezte végül, és megvonta a vállát. – A jó orvosnak nem kell a beteget összevissza tapogatni ahhoz, hogy meggyógyítsa. Ránézel és megmondod, hogy mi a baj, milyen orvosság kell meg ilyesmi, és kész. Látszólag gondterhelten megcsóváltam a fejem. – Amit én tanultam, csak akkor tudom alkalmazni, ha érinthetem is a beteg testét... Messziről csak a mágusok gyógyítanak, de azok is csak a lelket, a testet nem. Vagy beleegyezik a szultán, vagy sem, de ezt előre tudnom kell... – Majd megkérdezem, és értesíteni foglak róla – mondta rövid habozás után. Magamban pedig nagy-nagy elégtétellel láttam, hogy a sárga fej lassan pirosodni kezd, és a szemem láttára változik át a citromból kissé éretlen naranccsá. Ekkor megfordultam, és lassan elhagytam a szobát. Szobámba érve végigdobtam magam a kereveten, és kezembe temettem az arcom. Ideges remegés jött rám, mint mindig, hogyha fárasztó munka vagy nagy figyelmet követelő beszélgetés után felenged bennem a feszültség. Levetettem a köntösömet, hanyatt feküdtem, karjaimat magam mellett nyugtattam, és igyekeztem minden izmomat elereszteni. Úgy tettem, mint a karavánvezetők Bagdad és Tebriz között, ha az út fáradalmait rövid percek alatt akarják kipihenni. Magam is nemegyszer feküdtem a száradt pálmák alig árnyékában, és tíz perc eltelte után frissebben keltem, mint amikor elindultunk. Csak az izmokat kell nagyon lazán tartani, és nem gondolni semmire. Egyre lassítottam lélegzetem ritmusát, de még az előtt a pont előtt megálltam, ahol már az alvás következik. Nem akartam aludni, csak pihenni. Percek múltak halotti csendben, és éreztem, hogy a fáradtság úgy kifolyik belőlem, mint szivacsból a beszívott víz, ha magasba tartom a fürdőmedence felett. Akkor felkeltem, és járkálni kezdtem faltól falig. A szürkület csak sokára köszöntött rá Szultanijére, de addig úgy elrepült az idő, hogy szinte észre sem vettem. Gondolataim mindegyre visszatértek Bagdadba, ahol fiatalságom legszebb éveit töltöttem. Nem mondhatnám, hogy honvágyam támadt, hiszen végül is ez az én otthonom, régebben Tebriz, ma pedig Szultanije. Itt él mindenki, akit szeretek, ez a föld a hazám, e nép gyermekének tartom magam, amely hangosan tolong a palota homlokzata előtt az utcán. Mégis jólesett Bagdadra emlékeznem... Aztán lassan visszatértek gondolataim a távoli világból szobámba. Az ablakhoz léptem, és kitártam a szárnyakat. Langyos esti légáramlat áradt be az ablakon, hátára kapta a mennyezeti lámpáról lecsüngő papírdíszeket, mint a kínai sárkányokat a Sárga-tenger felől érkező éjszakai szél. Az esti áramlattal együtt az utca lármája is berontott a kitárt szárnyak között. A piactéren a vízárus még mindig kínálta a friss vizet, s az utcai borbély harsogva hahotázott saját anekdotáin, melyekkel vendégeit és a köréje csődült hallgatóságot szórakoztatta. A városon kívüli távoli kertekből érett alma illata lopódzott a szobámba, tevék távoli nyihogása, békabrekegés és az őszi este annyi más rejtélyes, de mégis kedves zaja. Meghúztam a kerevet oldalára erősített bojtos végű zsinórt. Szinte hallani véltem, hogy az első emeleten megszólal a csengő, és Fatima futva megindul a lépcső felé, hogy a szobámba kapaszkodjék. Hájas teste remeg az igyekezettől és a kötelességtudattól, hisz a nappal és az éjszaka minden órájában készen áll, hogy kéznél legyen, ha a Hakima hívja. Léptek csosszantak a küszöb előtt, s a kövér, jóindulatú arc bekukkantott az ajtórésen. – Gyere, Fatima! – intettem, s bár legszívesebben magam is elmosolyodtam volna, arcom szigorúan kemény maradt. Ez az arckifejezés visszariasztja Fatimát az anyáskodó féltéstől, amellyel unos-untalan elhalmozott, s amelyet akkor annyira terhesnek éreztem.

6

Fatima előbb körülkémlelt, mintha valami összeesküvő tanyára lépne, és csak aztán jött be a szobámba. Féltő pillantása aggodalmasan állapodott meg határozott arcomon. ,,A prófétára, mit talált ki már megint!” – villogta a riadt szempár. Átöleltem a vállát, és a kerevetre ültettem. – Fatima – mondtam olyan lágyan és megnyugtatóan, ahogyan csak tudtam –, én most elmegyek, és lehet, hogy csak reggelfelé jövök vissza... Fatima pontosan úgy viselkedett, ahogy vártam. Enyhe kis sikkantás hagyta el az ajkát, aztán a szája elé kapta a kezét. Szeme, mint a haldokló őzé, néma szemrehányással meredt rám. – Ha őfelsége palotájából üzenet érkezik, mondd, hogy a Hakima nem érzi jól magát, és lepihent. Mondd azt is, hogy ha urunk úgy kívánja, holnap este a palotában leszek. Ennyit mondj csak, Fatima... Most pedig add a köpenyem! – szóltam rá határozottan, belefojtva a szót. Fatima némán felemelkedett, de szemrehányó szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Szinte vakon nyúlt a kerevet karfája felé, s akasztotta le róla a már odakészített, széles kámzsájú köpenyt. Úgy érezhette, hogy bűnrészességet vállal, ha bármiben is a segítségemre cselekszik. Pedig én ekkor már rég nem gondoltam Fatimára. Gondolataim ismét messzire szálltak, s anélkül hogy tudatában lettem volna mozdulataimnak, lehúztam a csuklyát, hogy teljesen eltakarja az arcom. Megveregettem Fatima párnás vállát, és elhagytam a palotát. A keskeny utcákat szegélyező házak vályogfalai ontották a meleget. Az utca mélyére szinte semmi sem jutott el a városszéli enyhe levegőből, amely két emelet magasságban cikázott az alacsony viskók felett. A házacskákban mindenfelé fények gyúltak, de az élet ilyenkor kora ősszel még inkább az udvarokban és az utcákon zajlott. Az udvarok falai mögött itt is, ott is tüzek égtek, s a tűz körül ültek vagy hevertek a szomszédok és ismerősök. Sült bárány illata keveredett a nyers fa könnycsalogató füstjével. A piactéren az árusok már összecsomagolták cókmókjukat, csak egy-egy részeg dülöngélt és dünnyögött magában, vagy a teret szegélyező fák törzsébe kapaszkodott. Csuklyás köpenyem belső tartójában megmarkoltam kétélű tőröm nyelét. A piactéren túl már a külváros következik, girbegurba sikátorokkal, bűzlő kanálisokkal, rothadó szeméthalmokkal. Jól teszi az éjszakai vándor, ha errefelé a tőre nyelén tartja a kezét. Szerencsére már sokszor megjártam éjszakánként ezt az utat, és szinte minden követ ismertem, amely a földön hevert. Ahogy befordultam az első sikátorba, kihúzódtam az utca közepére. Igaz, hogy így inkább megláthatnak, mint ha a falhoz lapulva osonok, de legalább az udvarokból nem ér el az orgyilkosok tőre. Ezekben az utcákban már annyian tűntek el nyomtalanul, hogy újabb fővárost alapíthatna a szultán, ha az elveszettek valamilyen csoda folytán egyszerre előkerülnének. Elég egy figyelmetlen pillanat, egy kicsapódó ajtó, egy rövid villanás, s az éjszakai utas soha többé nem kerül elő, amíg csak meg nem fújják a végítélet harsonáit. Kezem a köpeny alatt egyre szorította a tőr markolatát. Tudtam, hogy nem hiába hordom magamnál, ha egyszer szükségem lesz rá, gondolkodás nélkül használni is fogom. Semmi undorítót nem éreztem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg élő ember húsába kell beleszúrnom, s kioltani vele valakinek az életét. A bagdadi évek megtanítottak, hogy nemcsak a test, de a lélek bűneit sem árt néha késsel gyógyítani. Aztán minden baj nélkül elhagytam a sikátorokat, és kiértem a kanális partjára. Végigsimítottam a homlokomon, és igyekeztem minél kevesebbszer lélegzetet venni. Valahányszor csak erre jártam, megdöbbentett a szag és az a szörnyűség, amely beszennyezte a patak vízét. Döglött malacok, piszkos és véres ruhadarabok, emberi ürülék úszott vagy lebegett a parti fák vízből táplálkozó gyökereibe akadva. Sejtettem, hogy ebből a bűzből és szemétből jön annyi baj ránk: a döghalál és a kiütéses betegségek. A kanális partján mindig eszembe jutott Ibn Fadlán a bagdadi akadémiáról, az öreg, szakállas professzor, a tisztaság megszállottja. „Higgyetek nekem – mondta nemegyszer –, minden betegség a piszokból fakad, meg a bűzből. Lehet, hogy a betegség nem más, mint egyszerűen Allah átka, amiért bepiszkoljuk a folyókat, s a városok utcáira hajigáljuk az ürüléket! Allah büntet bennünket betegséggel, bélpoklossággal, halállal! Menjetek ki a városokból a kertekbe, a levegőre, a tiszta vizű patakok mellé, éljetek a természetben! Látjátok, a döghalál is ott pusztít leginkább, ahol a mocsoktól nem látni az embereket, ahol a szegények a piszokban henteregnek! Ha nem így lenne, miért ők hullanának rakásra, mint ősszel a legyek?”... „Ostobaság! – morogta mellettem ilyenkor halkan

7

olajos bőrű szőnyegtársam a messzi Indiából. – Azért a szegényeket öli a járvány, mert nincs mit enniük, s a soványakat előbb elviszi a nyavalya, mint a kövéreket!” Még máig sem tudom, hogy mi az igazság, s a szemét és a betegségek összefüggenek-e, de ha nem is, az utcákra és a vízbe hajigált bűzlő halmok szaga és látványa egyaránt undorító. Lassan elmaradt mellőlem a kanális. A sikátoroknak vége szakadt, s a városszéli kerteket szegélyező fasorok árnyékában osontam tovább. A levegő egyre kellemesebbé vált, és a mindig fúvó, lágy szellő meglebegtette köpenyemet. A tőr nyelét azonban még mindig nem engedhettem el. Igaz, a kertek között már nagyobb biztonságban érezhettem magam, de a veszély még nem múlt el egészen. Előfordulhat, hogy a fasorok között leselkednek rám gonosz szándékkal. A nyárfák csúcsa hajladozott a szélben, s a levelek susogása furcsa ritmust adott az éjszakának. Míg a sikátorban lopództam a folyó felé, a berkekben és a kanálisparti füzesekben elhallgatott a békák és a vízisáskák dala. Talán a feltámadó szél, talán a felhők mögül ki-kibukkanó hold hallgattatta el harsány kórusukat. Csak a nyárfák levelei énekelték susogó éneküket, s adták át magukat a magasban nyargaló szellő simogatásának. Az almafasor után jobbra tértem, lefordulva a gyalogútról. A ház beljebb állt, egy gyümölcsöskert közepén, magasra nőtt füzekkel körülvéve. Ha valaki nem ismerte a helyét, nyugodtan elhaladhatott a főcsapáson anélkül, hogy észrevette volna. A sötét habarccsal bemázolt falak, az árnyékot adó bokrok még a holdfényben is csaknem láthatatlanná tették a házikót. Gazdái bizonyára a városban élnek, és csak nyári estéken töltik itt az idejüket, amikor a házak között már tűrhetetlen a meleg, hiszen itt a rétek közepén, a fák hűvösében sokkal elviselhetőbb a nyár. A háztól néhány lépésnyire behúzódtam a magas, kétcsúcsú fűzfa alá. Most volt csak igazán szükségem az óvatosságra. Hátam a fa törzsének támasztottam, magamban lassan ötszázig számoltam. Közben le nem vettem szemem az útról. Ha valaki követett, hamarosan elő kell, hogy bukkanjon a sötétből. Aztán végére értem a számolásnak, de még továbbra is mozdulatlanul maradtam; ma valahogy olyan furcsán vert a szívem, mintha ismeretlen rossz leselkedne rám. Persze az is lehet, hogy csak a szultán meghívása váltotta ki bennem a balsejtelmet. Valahol a távolban bagoly huhogott. Ekkor határozott léptekkel az ajtóhoz siettem. Kétszer jó erősen lefelé nyomtam a kilincset, és mozdulatlan maradtam. Az ajtó lágy nyikorgással félig kitárult, felém tátva sötét száját. Óvatosan keresztülléptem a küszöböt, és vakon meresztettem a szemem a sötétbe. Az ajtószárnyak halk kattanással zárultak be mögöttem. Lassan eleresztettem késem nyelét, és belesuttogtam a sötétbe: – A Hakima vagyok! Valaki ekkor gyengéden megfogta a könyökömet, és a kerevethez húzott. Amint lábaimmal megéreztem a heverő szélét, megkönnyebbülten rákuporodtam. Közben a másik szobában fény gyulladt, s Toker behozta az olajmécsest. Busa bajusza furcsa árnyékot vetett a falon. – Üdvözlünk, Hakima – mondta tisztelettel, s a lámpát felakasztotta a szoba mennyezetéről láncon függő horogra. Pontosan heten voltunk, mint az ősi legendákban a vitézek, akikről még valaha régen az apám mesélt. Régmúlt hazánk vitézei, akik az óriás hegységben harcoltak a démonokkal, még abban a magas hegyek közé ékelt, boldog hazában, amely talán sohasem létezett... Valamennyiüket ismertem, és úgy szerettem, mintha a testvéreim lettek volna. – Késtél, Hakima – mondta a szép Juszuf, és barátságosan rám mosolygott. Mosolyában mindig többet éreztem, mint barátságot, bár Juszuf rajongó pillantásain kívül semmivel sem merte tudomásomra hozni, hogy talán több vagyok számára, mint egyszerűen Hakima, azaz doktornő. – Nem éreztem magam valami jól, Juszuf – mondtam az igazságnak megfelelően, s ahogy a testvérek teszik, karjára fektettem a kezem. Juszuf szemében szinte földöntúli csillogás gyúlt, amilyet eddig még sohasem láttam benne. Persze az is lehet, hogy csak az őszi este varázsa láttatott velem olyasmit, ami valójában ott sem volt Juszuf szemében. Mégis elhúztam a kezem. Elkaptam zavarosan szomorkássá váló pillantását, és a szégyen pírja öntötte el az arcom. „Jóságos istenek az égben, hát mi történt velem?” – fohászkodtam magamban, és hogy zavaromat palástoljam, az alacsony asztalkán álló gyümölcsöstál felé nyúltam.

8

– Történt valami, Hakima? – kérdezte a sarokban kuporgó öreg, aki miatt tulajdonképpen a ma estéli útra vállalkoztam. Mély, üresen kongó hangja mintha a föld alól érkezett volna. Nem fejezett ki sem érdeklődést, sem örömöt, sem kíváncsiságot. A gyümölcs után nyúló kezem megállt a levegőben, aztán visszaejtettem az ölembe, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Beszélni szeretnék veled – mondtam csendesen. A többiek szó nélkül vették tudomásul, hogy mi a szándékom, és engedelmesen felemelkedtek. Kissé bántott, hogy talán megsértem őket, és magam is velük tartottam a másik szobába. A Vak a sarokban maradt, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. A szoba közepén a hosszú asztalon letakarva feküdt a halott. Lábai kilógtak a kopott takaró alól, vékony, finom női lábak... – Ma nem dolgozol, Hakima? – kérdezte Feriz, aki, akárcsak én, megjárta Bagdadot is. – Fáradt vagyok, Feriz – mondtam, és a falhoz támaszkodtam. Végignéztem, amint a többiek előkészítik a késeket, és kitakarják a rongyokba csavart edényeket. Ha nem lett volna beszélnivalóm a Vakkal, magam is közéjük állok. Soha nem töltött el semmi olyan örömmel, mint a tökéletesség tökéletessége, az emberi test látványa. Büszkén nyugtattam rajtuk a szemem. Ferizt és a Vakot kivéve valamennyien az én tanítványaim, pedig jóval idősebbek, mint én. Én magam alig múltam huszonöt, míg a többiek már a harmincas évek közepén járnak. Mégis én nyitottam fel a szemüket a látásra, én ültettem gondolatokat a fejükbe. Korábban ők is Mohamed híveitől tanulták az orvostudományt, s az emberi testet szentnek és érinthetetlennek tartották. S én tanítottam meg őket rá, hogy minden eszköz megengedett, ha a tökéletesség tökéletességét akarjuk megmenteni az élet számára. – Eredj, Hakima – mondta a ház bérlője, Omár, és bátorítóan rám mosolygott. Láttam, hogy nyoma sincs benne sértődésnek, és hogy ezt el is higgyem, gyengéden megveregette a vállam. Visszatértem a Vakhoz a másik szobába. Mögöttem becsukódott az ajtó, s tudtam, hogy számukra mostantól megszűnt a világ, semmi sem fontos többé, csak az izmok, a csontok és a zsigerek. – Már dolgoznak is, Hakima – mondta az öreg. – Büszke lehetsz rájuk... – Mindent neked köszönhetek én is, ők is – mondtam őszinte rajongással a himlőhelyes vak öregember iránt, akinek annyi hálával tartozom, hogy egy élet is kevés lenne viszonozni. – Az ember néhány apró segítségen kívül mindent önmagának köszönhet. Más nem tud sem gondolkodni, sem cselekedni helyette. Csak bizalom kell mindenkihez, és sokan méltókká is válnak a bizalomra, mint ahogy te is méltó vagy rá, Hakima... – Kérlek, ne nevezz Hakimának – könyörögtem, mint mindig. – Olyan furcsa, hogy te is így nevezel, aki egyszerűen leányodnak is szólíthatnál. – Hakima vagy nekem is és mindenkinek! – mondta a Vak ellentmondást nem tűrő hangon. – Hakima vagy, és az is maradsz! Neked már kinyílt a szemed a világra, és a sötétség helyett a világosságot látod! De miért akarsz szólani vélem, Hakima? Várakozóan forgatta a botját, és üres szemgödreit felém fordította. Valahogyan nehezemre esett elkezdeni. Nem mintha szégyelltem volna tanácstalanságomat a Vak előtt, csak nem szerettem volna zavarosan, összevissza beszélni annak az embernek, aki előtt a logika szent volt és sérthetetlen. – A szultán beteg – kezdtem lassan. A bot forgása egy szempillantásra megtorpant, hogy aztán azonnal ismét elinduljon. – Folytasd! – mondta kissé megemelve a hangját. – Ma nálam volt a testőrgárda parancsnoka, Serhán, és a szultán nevében arra kért, hogy költözzek a palotába, mert az arab orvosok nem értek el eredményt... Természetesen nem tehettem mást, és igent mondtam, de csak azzal a feltétellel, hogy érinthetem a szultán testét... – Beleegyezett? – Még nem tudom, hiszen Serhán csak a feltételemet továbbítja a szultánnak... – Bele fog egyezni – morogta az öreg. – Tulajdonképpen tanácsért jöttem hozzád – mondtam. – Talán kiszivárgott valami az arab orvosoktól, ami megkönnyíthetné a helyzetemet. – A szultán meg fog halni – mondta az öreg egyszerűen.

9

– Hogyan? – akadt el a hangom, és némán meredtem rá. A Vak a semmibe mélyesztette szemgödreit, és halkan megismételte: – A szultán meg fog halni. Reggelente vért köp, és a halál pirosa is kiült már az arcára... Persze nem olyan gyorsan, mint a döghaláltól vagy a vérhastól. Évekig is eltarthat, amíg eltávozik... – Rettenetes – suttogtam. A Vak megforgatta a botját. – A halál önmagában nem rettenetes... – Nincs valami orvosság a betegségére? – kérdeztem inkább kíváncsian mint szomorúan. – Sem az arab orvosok, sem mi nem tudunk már segíteni rajta – mondta szárazon az öreg. – Ismered a tüdőt, úgy, mint jómagam. Ismered a betegséget is. Ha egyszer elkezdődik, csak a halál vethet véget neki. Ebből a betegségből nincs gyógyulás. – Apám mesélte valaha, hogy abban a régi hazában frissen vágott csikók vérét adták a tüdő betegsége ellen – próbáltam visszaemlékezni apám szavaira. – Lehet, de az sem segített... – Hát mégis vannak gyógyíthatatlan betegségek? – kérdeztem csüggedten az öreget. A Vak szórakozottan forgatta a botját. – A világon minden valamiből származik – mondta végül elgondolkozva. – Ha leég a ház, attól van, hogy valaki felgyújtotta. Ha a fák levelei mozognak, azért van, mert fúj a szél. Semmi sincs a világon, aminek ne lenne oka, semmi sincs, amit ne valamilyen erő hozott volna létre. A kérdés csak az, hogy ezt a valamit felismerjük-e... Ha azt a valamit megszünteted, megszűnik a jelenség is, amire felfigyeltél. Ha vizet öntesz a tűzre, elalszik, és nem ég tovább a ház. Csak tudni kell, hogy épp a víz oltja a tüzet. Ha ezt nem tudod, nem marad más hátra, mint imádkozni vagy ráolvasni, mint ahogy a szultán orvosai is teszik, egészen addig, ameddig a ház porig égett... – Értelek – mondtam csendesen. – Az ember teste is ilyen ház, amely időnként lángra kap. Csak azt kell tudnunk, hogy hol lángol, és hogy mit kell a láng rá ontanunk. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor már egyszerű az egész... Persze csak akkor, ha még idejében cselekszünk. – Ehhez azonban ismerni kell a házat – bólogattam. – Erre tanítottalak gyermekkorodban, és büszke vagyok magamra, hogy sikerült megértetnem veled. Ha mindenki felfogná, nem lenne annyi gond és baj... – De a szultán vért köp – mondtam, hogy visszatereljem a gondolatait. – Igen, a szultán meg fog halni... És ha meghal, még rosszabb idők következnek ránk. Ha Abu Szaid lesz az új uralkodó, amitől az istenek óvjanak bennünket, az ostobaság igájában nyögünk majd valamennyien. Visszaállítja Mohamed vallásának uralmát, és akkor vége az emberi gondolat szabadságának. De hiszen ezt te is tudod. Láttad Bagdadot... – Láttam – mondtam csüggedten, s felrémlettek előttem ismét, talán olyan világosan, mint még soha, a Bagdadban töltött évek, az ostoba, fanatikus embertömeg harsogó imái, a pogromok, a kivégzések. Megborzongtam. – Bizonyos? – kapaszkodtam a kérdésbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. A Vak határozottan bólintott. – Még amikor láttam, magam is megkíséreltem valamit tenni a téboly ellen. Volt is egy nyilvános vitám Tebrizben a keresztény orvosokkal... ők azt állították, hogy a tüdő betegsége a szentlélektől ered... – A szentlélektől? – kaptam fel a fejem meglepődve. – Igen, azt állítják, hogy a szentlélek benne lakik minden emberben tűz formájában... Aki jó, abban úgy ég, hogy nem égeti meg, aki pedig gonosz, ami persze azt jelenti, hogy nem veti alá magát a keresztény törvényeknek, annak kiégeti a tüdejét. – Micsoda gonoszság! – sóhajtottam. – Csitt! – tette ujját a szája elé a Vak, és az ajtóra mutatott. – Tudod, hogy Juszufot és a másikat sértené... – De hát micsoda ostobaság – vettem suttogóra a hangom –, hiszen nemcsak a keresztények pusztulnak, mint ahogy Öldzsejtü sem az... – De az volt – mondta az öreg.

10

– Jó, mondjuk, hogy az volt. És azt is, hogy ezért bünteti a keresztények istene. De akkor miért a szegények, a szerencsétlenek hullanak sorban minden betegségben, azok, akikért a keresztények istene az egyetlen fiát adta... legalábbis szerintük? – Ne vitázzunk most ezen – szakított félbe az öreg –, mi úgyis tudjuk, hogy az igazság egészen másutt rejtezik, azokat meg úgyis nehéz meggyőzni. A szent könyvekben mindenre van magyarázat... – De hát mi sem tudjuk, hogy miért rothad el a tüdő, meg sok más kórra sincs magyarázatunk, pedig mi megtettük azt, amiért halálunk után egyetlen isten sem fogad be a paradicsomába, hiszen egy sem engedi, hogy kilessük műhelyének titkait! – Pedig mindenre van magyarázat – forgatta botját a Vak. – Mindenre kell hogy legyen magyarázat! Még a tüdő rothadására is! És nem a szentlélek égetése! Van valami, amit nem tudunk, amit én sem tudok, de amit sejtek... – A tebrizi vitára gondolsz? Amit akkor mondtál? – Arra is... Néha már úgy érzem, hogy a kezemben van az igazság, aztán újra kételkedni kezdek benne is meg magamban is... Ha láthatnék, talán más lenne minden... Talán megpillanthatnám... bár a látás nem minden... A látás elvesztése néha felnyitja a lélek szemeit... Persze amiért én élni akartam, ahhoz jók lennének a lelki helyett a testi szemek is... De igaz is, valóban, amíg láttam nem tudtunk a tüdőn semmit sem felfedezni, csak a betegséget magát... Pedig én már Tebrizben mondottam, hogy minden betegségnek van oka, és sokkal kézzelfoghatóbb oka, mint a szentlélek tüze vagy Allah átka! – Talán rájöttél valamire? – kérdeztem izgatottan. – Talán. Még magam sem tudom, és sajnos talán már nem is fogom megtudni soha, hacsak te... – Mi az a talán? – sürgettem türelmetlenül. – Már Tebrizben is mondottam, hogy a kukacos betegségeket a kukacok, másokat tetvek és a bolhák okoznak, s lehet, hogy a tüdőt is valami kukacféle támadja meg... – De hát akkor miért nem találunk egyet sem belőlük? – Felelj csak rá magad, Hakima! Miért? – Mert... – és itt megakadtam. Szinte magam is megrémültem a gondolattól, amely villámként hasított belém. – Mert? – sürgetett a Vak. – Talán azért, mert olyan kicsinyek, hogy nem látjuk őket? Talán, mert a szemünk nem elegendő ahhoz, hogy megjelenjenek előttünk? – Talán – mondta a Vak egykedvűen, és a levegőbe meresztette üres szemgödreit –, én is ezt hittem sokáig... Azt hittem, hogy vannak lények, melyeket nem láthat meg a szem... – És ma már nem hiszed? – kérdeztem izgatottan az új felfedezés lélegzetállító lehetőségétől. – Nem! – mondta a Vak határozottan. – Akkor még nem voltam vak, és nem volt időm gondolkodni. De azóta tudom, hogy a természetben minden az ember méreteihez van szabva, csak akkora, amekkorát az ember maga érzékelni tud. Van-e akkora hatalmas állat, amekkorát már nem látunk? Elképzelhető-e? Persze hogy nem! Nincs semmilyen nyoma, hogy lenne ilyen. És ha nincs olyan nagy, amely meghaladná szerveink érzékelésének a mértékét, miért lenne olyan kicsi, amekkorát szintúgy nem tudnánk észrevenni, mint a nagyot. Válaszolj, Hakima! – Nem tudom – mondtam őszintén. – Nincs és nem is lehet – szögezte le a Vak –, ez megcáfolná tételünket, hogy a természet tudatosan helyezte az embert az élővilág középpontjába... – De hátha a természetnek nincs tudata? Hátha az ember magának köszönheti, hogy uralkodik? – Ostobaság, Hakima! Nézz csak körül! Az ember magától nem válhatott uralkodóvá mindenek felett. A természet tudatosan tette azzá, ha csak nem hiszünk a keresztények szentlelkében vagy Mohamed átkában... – De akkor mitől van a tüdőbetegség? – kérdeztem makacsul. – Várj csak, Hakima! – csitított, és figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ha nem kicsik, és mégsem látod őket, akkor milyenek? – Láthatatlanok! – vágtam rá kissé mérgesen, és megvontam a vállam. Legnagyobb meglepetésemre azonban az öreg beleegyezően bólintott. – Úgy van, Hakima, láthatatlanok... vagyis jobban mondva nem láthatók... – Nem mindegy? – kérdeztem hitetlenül.

11

– Nem – mondta az öreg, és megrázta a fejét –, nem láthatatlanok, csak mi nem látjuk őket. Érted, Hakima? – Nem egészen – ismertem be őszintén. – Na, figyelj csak! – mondta az öreg, és ismét forgatni kezdte a botját. – Visszaemlékszem, hogy annak idején sokat ültem a tengerparti sziklákon, s figyeltem, hogy az aprócska vízipoloskák hogyan játszadoznak, sütkéreznek a meleg áramlatban. Látszólag semmi sem zavarta játékukat, de egyszerre csak egy közülük süllyedni kezdett, és lábaival keservesen kapálódzva egyre mélyebbre tűnt. Aztán lassan elnyelte a mélység. Később aztán láttam a piacon, hogy az áttetsző medúzák megbámulnak a napon, s belém ütött a felismerés: a poloskákat a medúzák húzták a mélybe, csakhogy az emberi szem nem képes felfedezni őket a vízben. – Tehát azt gondolod, hogy a tüdőn is... – Igen! Azt, hogy a tüdő kukacai is olyan átlátszóak, hogy az emberi szem nem képes felfedezni őket. – És ezeket miért alkotta ilyenre a természet? Miért, ha kicsiket nem akart alkotni? – Nem tudom – mondta a Vak tűnődve –, de erre talán még magam is rá fogok jönni. Az átlátszóság ellenmérgét azonban neked kell megtalálnod! A medúza is barna lesz, ha megszárad a napon... Kell hogy legyen valami, ami láthatóvá teszi őket, és akkor már könnyű lesz őket összefogdosni... Most pedig eredj, Hakima, és költözz a palotába! Amíg Öldzsejtü szultán él, és te ott vagy, nekünk is könnyebb... Hogy aztán mi lesz, majd meglátjuk, bár talán jobb lenne valamennyiünknek vaknak lenni... A sikátorokban szempillantásnyi időre sem engedtem el a tőröm nyelét, de a gondolataim egészen másutt jártak. Nem nyugtatott meg a Vak fejtegetése. Ha átlátszóak lehetnek, miért ne lehetnének egészen kicsik is?

12

II. A SZULTÁN ÉS ÉN Az utóbbi időben, amióta a szultán állapota sokat romlott, előfordul, hogy éjszakánként is magához kéret. Már hosszabb ideje a bíborszobában lakom, közvetlenül Öldzsejtü lakosztálya mellett. Álmom könnyű, mint a lepke szárnya, de nem azért, mintha a lelkiismeretem tiszta és az életem gondtalan volna, akár a mesékben, hanem mert tudom, hogy Abu, a néger, az éjszaka bármelyik percében beléphet, hogy a beteghez kísérjen. Az ajtómat sohasem zárom be. De mitől is kellene tartanom a palotában, ahol a folyosókat éjjelnappal kivont kardú őrség vigyázza? Csak a széles ágy selymét eresztem le a földig, hogy ne zavarjon a folyosóról beszűrődő fény és az egymást váltó őrszemek halk parancsszavai. Azokon az éjszakákon arra ébredek, hogy a fekete kéz gyengéden rázogatja a vállam. „Ébredj, Hakima!” – suttogja Abu hangja. Ilyenkor aztán, mint a bagdadi bábjátékosok figurái, lélek nélkül lépek le az ágyról, s terítem magamra a köpenyemet, amelyet esténként gondosan karnyújtásnyi távolságra helyezek. Meztelen lábam bársonypapucsba bújtatom. Abu az ajtó előtt várakozik aggódó tekintettel. „Erre, Hakima!” – érinti meg gyengéden a vállam, és mutatja az utat, mintha az elmúlt hónapok alatt nem lett volna időm megismerni a folyosók labirintusát. Mögöttünk két fáklyahordozó világít. Úgy sietünk a folyosókon, mint egy néma, elátkozott menet. A szultán szobájába már csak nekem szabad belépnem. Abu becsukja mögöttem az ajtót, de tudom, hogy éber fülekkel hallgatódzik, s a szultán első kiáltására kivont karddal ugrana nekem. Pedig tőlem igazán nem kell tartania. A szultán a hátán fekszik, feje párnákkal magasra tornyozva. Amióta beteg, a hatalmas ágy függönye soha sincs leeresztve. Tudom, hogy Öldzsejtü retteg a sötéttől. Amióta megtámadta a gyógyíthatatlan kór, rövid percekre sem marad meg világosság nélkül. Talán érzi, hogy lesz még idő, amikor hiába próbálná elhessenteni az örök sötétséget. A falra erősített fémkarokban kevés füstöt adó fáklyák égnek, a mennyezetről olajmécses függ fejmagasságban. Két szolgálóasszony kuporog a sarokban, akik éjjel-nappal a szultán mellett őrködnek, hogy kielégítsék kisebb kívánságait. A nagyobbakra itt vagyok én. Amikor átlépem a küszöböt, a szultán már türelmetlenül nyújtja felém a kezét: „Gyere, Hakima!” – mondja, és mutatja a helyem az ágy melletti tevenyereg formájú ülőkén. Lehuppanok a nyeregre, és várom a panaszait. Beesett arcán a fáklyák lobogó, ugrándozó fényében sárgán világít a bőr. Keskeny, lefelé konyuló bajusza bánatos kifejezést kölcsönöz kerek arcának. Szomorú, fekete szemeiben szinte már az örök belenyugvást látom. Pedig Öldzsejtü nem nyugszik bele semmibe. Egyszerűen nem hiszi, hogy meg fog halni. Vakon bízik bennem, és csodákat vár. Csodák azonban – és ezt én tudom a legjobban – nincsenek. Vannak erők, amelyek előtt az ember kénytelen térdet és fejet hajtani. Az elmúlt néhány hónap alatt különösen sokat fogyott. Pedig mint a gyermek, olyan engedelmesen aláveti magát minden utasításomnak, mindent megeszik és megiszik, amit csak a parancsomra eléje tesznek. De, úgy látszik, minden hiába. Reggelente gyakran behozatja ezüsttükrét, és hosszasan vizsgálgatja magát benne. – Ma mintha jobb lenne a színem, Hakima – mondja ilyenkor leplezetlen örömmel. – Igen, uram – válaszolom álnok módon, hiszen tulajdonképpen ez minden, amit tenni tudok érte. – Akkor talán hamarosan a vérzés is elmúlik – függeszti rám aggódva a szemét. – Azért óvatosnak kell lenni, uram – mondom a homlokomat táncolva –, ha el is ment a betegség, nehogy visszatérjen! Szinte minden reggel eljátsszuk ezt a kis jelenetet, mint a hitvány színészek. A szultán fekete szemei várakozva néznek rám, hogy a megszokottól eltérnek-e válaszaim. Néma biztatás sugárzik belőlük: „Mondj már valami mást is, Hakima, mint ezeket az undorító hazugságokat! Mondj mást, és én akkor elhiszem, hogy meggyógyulok!” Szinte könyörögve küldik felém esdeklő sugaraikat a ferdére metszett, beesett szemek. Én azonban nem tudok hazudni. Csak ezt a néhány unott mondatot ismételgetem, amelyről mindketten jól tudjuk, hogy mit ér. Letelepszem a szultán ágya mellé a tevenyeregre, és megsimítom izzadó homlokát. Mint a

13

fuldokló a vízbe hajított kötélért, úgy kap a kezem után. – Soká jöttél, Hakima – mondja szemrehányóan, pedig alig múlhatott el néhány perc azóta, hogy Abut elküldte értem. – Pedig siettem, uram – darálom a megszokott választ, minden alkalommal ugyanúgy. – Rosszat álmodtam, Hakima – panaszkodik, mint egy kisgyerek, s még a hangját is elhúzza kényeskedve. Ilyenkor némán simogatom a kezét, és nem szólok semmit. Ugyan mit is tudnék mondani? Néha, úgy látszik, a puszta jelenlétem is megnyugtatja, mert előfordul, hogy néhány mondat után elalszik. A kezemet azonban nem ereszti el. Régebben néha megkíséreltem kiszabadítani egyre gyengülő szorításából, az utolsó másodpercben azokban mindig felébredt. „Maradj, Hakima!” – mondta ilyenkor kérve is és parancsolva is, és én maradtam. Egész éjjel nyugtalanul forgolódott, de a kezem nem eresztette el. Ott ültem hát reggelig az ágya mellett, amíg csak az utcáról beszűrődő hangok fel nem ébresztették. Azóta, ha elalszik, meg sem kísérlem, hogy megszabaduljak. Megadóan szemlélem nyugtalan álmát, s igyekszem gondolataimat másra terelni. Arabul beszélek magamban, hogy el ne felejtsem ezt a számomra annyira kedves nyelvet, vagy megpróbálok visszaemlékezni a bagdadi iskola tanárainak egyik-másik előadására, s összevetni eredményeiket az enyémmel. Ha érdekes gondolatokra bukkanok, hamar múlik az idő. Máskor azonban a szultán nem tud elaludni. Csak fogja a kezem, és követeli, hogy meséljek, vagy pedig maga mond történeteket, amelyek vele estek meg, vagy amelyeket régi könyvekben olvasott. Ilyenkor azt hiszem, hogy nálam jobban senki sem ismeri Öldzsejtüt a birodalomban. Régebben, még a palotába költözésem előtt ritkán volt alkalmam, hogy személyesen láthassam a szultánt. Nyaranta inkább a hűvös kertekben vagy a hegyek között múlatta az időt nagyszámú kíséretével, míg én a városban maradtam, és a saját dolgaimmal foglaltam el magam. A nyarat, ha lehet, még Abu Szaid kémei is a hűvösben töltik, felfüggesztve a szaglászást Mohamed ellenségei után. Így azután inkább a meleget, de vele együtt a szabadabb levegőt választottam. A téli hónapokban a szultán behúzódott a palotájába, s az állam ügyeit intézte. Igazgatta a tartományokat, megpróbált beleavatkozni a határvidékek és a messze fekvő városok életébe; egyre kevesebb sikerrel. Az ország azonban még így is igen sokat köszönhet neki. Most azonban ha tetszik, ha nem, naponta látom, meghallgatom a véleményét a világról, az uralkodásról és mindenről, ami csak az eszébe jut. Furcsa módon, az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy ezeknek az éjszakai beszélgetéseknek a szultán megnyugtatásán kívül számomra is van haszna. Sok minden olyat megtudok tőle az elmúlt időkről, amit talán már senki sem tud ebben az országban. Aki nem ismeri olyan jól, mint én, soha nem hinné, hogy a szultán mennyire érti az elmúlt korok történetét. Mint a legjobb történettudósok. Amikor belépek a szobába, engedelmesen leülök a tevenyeregszékre. Kezébe adom a kezem, és felkészülök a nehéz éjszakára. Látom, hogy egyetlen cseppecske álom sincs a szemében; ez az éjszaka is ébren repül hát el felettünk! Ha a kezemet fogta, szelíd volt, mint egy kisgyerek. Hol a turkiak nyelvén ,,Gül”-nek, rózsának szólított, hol pedig perzsául különféle virágok neveit aggatta rám. Ha valami vándorlélek a felhők fölül bámult volna bennünket a palota tetején is áthatoló tekintetével, azt gondolhatta volna, hogy szerelmesek vagyunk. A forró kézszorítások, a becézgető szavak, a szomjas tekintet, a lázas szemek és a sóhajok alaposan megtéveszthették volna. Pedig a szultán nem engem szeretett, hanem az életet, s így búcsúzott egyetlen, felejthetetlen szerelmétől. Hogy megértsétek az életemet, tudnotok kell, hogy anyámra egyáltalán nem emlékezem. Akkor halt meg, amikor én születtem. Ugyanabban az ágyban. Egy élet megjelent, egy pedig eltávozott. Csak annyit tudok, hogy perzsa volt. Fatima az egyetlen, aki ismerte őt az apámon kívül, az apám pedig soha nem beszélt róla. Igaz, ideje sem igen lehetett rá, hiszen amikor még egészen kicsi voltam, csak igen ritkán találkozhattam vele. A szultán udvarában élt akkoriban, és mindenüvé követte Öldzsejtüt, ahová csak utazott. Nagyobbacska lévén aztán már tudtam az illemet, hogy olyan ostoba kérdésekkel, mint egy halott anya emléke, nem szabad zavarnunk a férfiakat.

14

Fatima sem ejtett szót az anyámról soha. Ha néha félve hozzá fordultam, mindig mosolygós képéről eltűnt a játékos derű, zavartan félrefordulva morgott valamit, és igyekezett másra terelni a beszélgetést. Soha nem ejtett könnyet érte ez a különben gyakran síró, csupa szív teremtés. Minden mozdulatából arra következtettem, hogy Fatima nem szerette az anyámat. Akit pedig Fatima nem szeret, az nem lehet jó ember. Egyetlen, elefántcsontra festett picinyke képecske maradt csak róla, melyet sokáig a nyakamban viseltem. Amikor még akkora voltam, hogy együtt játszottam a palota perzsa és turki gyerekeivel, örömmel mutogattam mindenkinek a képet: itt az én anyám, nekem is volt, nemcsak nektek! Aztán később, ahogy nőttem, levetettem a nyakéket. Ostobaság egy kísértetet hordani a nyakunkban, akiről azt sem tudjuk, hogy érdemes-e a szeretetre. Később hallottam, hogy apám sírt, amikor megszülettem. Nem, nem az anyámat siratta, hanem engem, aki a várt fiú helyett leány lettem. Hogy aztán miért nem vett apám újabb feleséget maga mellé anyám helyére, talán örök titok marad. Én nem kérdezhetem tőle, ő pedig soha nem fogja elmondani. Egyszer régen, egyik játékunk alkalmával történt, hogy valamelyik perzsa vagy turki gyerek a játék hevében gúnyos szavakat vágott a fejemhez. Olyasmit mondott, amit bizonyára otthon hallott, s ami számomra akkor még megfejthetetlen volt. „Nem játszom veled többé – kiáltotta a felfuvalkodott kis pulyka –, mongolokkal nem játszom!” – s ezzel hazaszaladt. Akkor még szégyelltem, amire ma már talán büszke is vagyok. Hogy megértsétek, ami azóta végbement bennem, tudnotok kell, hogy anyám halála után apám nem nőkre, hanem férfiakra bízta a nevelésem. Csak az első időkben sürgölődtek nők körülöttem, többnyire dajkák és szolgálóleányok. Később aztán, ahogy nagyobbacska lettem, egyenként elmaradoztak, átadva a helyüket az apám által kijelölt férfiaknak. Már korán észrevettem, hogy ezek a nevelői minősítéssel felruházott emberek valamenynyien abból a népből származnak, amelyet a palota gyermekei, de a felnőttek is félénk tiszteletük mellett annyira lenéznek. Keskenyre vágott szemük, széles arccsontjuk szemmel láthatóan különbözött a perzsák lágy vonásaitól vagy a turkiak ravasz arcától. Úgy mozogtak a palota szertartásoktól terhes levegőjében, mintha büntetésüket töltenék a falak között. Az apám, Csobán úr is közéjük tartozott. Eszmélésem kezdetén még szégyelltem is, hogy a mézédesen pergő és jó hosszú perzsa vagy turki nevek helyett apámat csak egyszerűen Csobánnak hívják. Sőt még azt is megtiltotta, hogy a mindenütt használatos címzések közül egyet-egyet a neve után akasszanak, így csak Csobán úr maradt mindenki számára. Az országunkban beszélt nyelvek közül egyet sem sikerült tökéletesen elsajátítania. A perzsa is és a turki is végig idegen maradt neki, úgy beszélte őket, olyan undorral, mintha örömét lelné minden egyes szó lenyelésében. Ahogy aztán később megfigyeltem, a régi nyelvet sem tudta már tökéletesen. Ha a széles arcúak – akik közé apám szinte valamennyi barátja vagy közel álló ismerőse tartozott – egymás között vitatták meg az ország ügyeit, és ha én is jelen lehettem a tanácskozáson mint asztal alatt mászkáló kisgyerek, hallottam, hogy azon a régi nyelven beszélnek, amelyből én már csak egy-két szót értek. Az ő vitáikat azonban mégis majdnem egészen megértettem, hiszen annyi perzsa és turki szót kevertek a beszédjükbe, hogy számomra sem maradt megfejthetetlen, miről is folyik a szó. Évek múlva aztán megértettem apám tragédiáját. Olyan néphez tartozott, amely győztes volt ugyan, de felolvadt a legyőzöttek tengerében. Az én esetem persze jóval könnyebb. Lehet, ha fiúnak születek, apám másképp intézi a neveltetésem, így azonban végeredményben nem sokat törődött velem. Széles arcú nevelőim sem erőltettek, hogy a régi nyelvet tanuljam, amit mellesleg szólva már ők sem beszéltek jól. Megelégedtek azzal, hogy dajkámtól és a szolgálóasszonyoktól tanuljak beszélni, s így anyanyelvemnek azt a turki dialektust mondhatom, amelyet mindenütt beszélnek a világon, és ha az arab utazóknak hinni lehet, még azokon a vidékeken is, ahol a nap felkel, és ott is, ahol lenyugszik. Később aztán játszótársaimtól megtanultam a perzsát, és ma is ezt a két nyelvet tudom a legjobban. Szeretni azonban soha nem tudtam őket. Bagdadban éreztem talán először, hogy milyen szegényesek, szinte koldusok az arab mellett. Hiszen az arab nyelv pompáját, gazdagságát semmi sem múlhatja felül ezen a földön. Azért még ott úgy határoztam, hogy hazatérésem után az arab

15

nyelv prófétája leszek, aki az orvoslás mellett annak szenteli az életét, hogy elterjessze a világ legszebb nyelvét azon a barbár vidéken, ahol él. Ma már azonban büszke vagyok rá, hogy nem tettem. Tudom, csak addig lehetek az, aki vagyok, ameddig őrzöm azt a nyelvet, amelyre anyámnak kellett volna tanítania. Ha másképpen beszélek, más emberré is változom, és én nem akarok más lenni, mint perzsa vagy turki vagy bárki, akinek a nyelvét beszélem, és aki itt talált hazát Tebriz és Szultánije között. Pedig apám, tudom, mást szeretett volna. Legalábbis addig, ameddig még valamicskét is törődött a neveltetésemmel. Említettem, hogy játszótársaim turki és perzsa gyerekek voltak, akik vagy a szultán, vagy pedig az apám palotájában növekedtek, ott, ahol szüleik szolgálatot teljesítettek. Mindennapi játékunkban gyakran előfordult, hogy megsértődtünk, és válogatott gorombaságokat vagdostunk egymás fejéhez. Emlékszem, egy alkalommal, amikor a fogócskánál ügyetlennek bizonyultam, és végigterültem házunk udvarán, a többiek rám öltötték a nyelvüket, és gúnyolni kezdtek: „Te ügyetlen mongol!” Akkor jószerével még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, azt azonban éreztem, hogy sértő szándékkal mondták. A játék után, még a sértés igézete alatt aztán váratlanul apámat találtam a szobámban, aki pedig akkor már egyre ritkábban látogatott hozzám. Tüstént felpanaszoltam neki játszótársaim csúfolódását, és tőle vártam vigasztaló szavakat. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az apám nem úgy viselkedett, ahogyan vártam. Ha panaszkodó szavaimra szó nélkül sarkon fordul, és elmegy, talán meg sem lepődtem volna. De amit tett, az a legnagyobb csodálattal töltött el. Ölébe vett, és leült velem a hatalmas ezüsttükör elé, amely szobámnak szinte az egész ablak felőli falát borította. Szorosan magához karolt, és a tükörbe mutatott. – Látod magad? – kérdezte, és kissé még fel is emelt, hogy jobban visszatükrözze arcom vonásait az ezüst. – Látom – mondtam engedelmesen, de inkább apámat néztem, mint saját magamat, hiszen magamat láthatom naponta, annyiszor, amennyiszer csak akarom. – Nos, ha látod – folytatta apám, és nehezen kereste a szavakat, hiszen igazán ritkán fordult elő vele, hogy gyermekekkel kelljen beszélgetnie –, akkor azt is látod, hogy nem olyan vagy, mint a többiek. Ezt már nehezen értettem. Miért ne lennék olyan, mint a többiek? Értetlenül nézhettem apám tükörképére, mert az összevonta szemöldökét, és minden erejét latba vetette, hogy megértesse velem amit akar. – Ismered Akát? – kérdezte végül. Szótlanul bólintottam. Ki ne ismerné Akát, aki még a repülő madarat is eltalálja a csúzlijával. – Ismered Delgert is? Kissé határozatlanul, igaz, de mégis bólintottam. Delger ugyanis nem tartozott a játszótársaim közé. Néhány évvel idősebb lehetett, mint én, és mint nagyobbacska fiú, nem szívesen játszott kisebbekkel és főleg lányokkal nem. – És soha nem vetted észre, hogy nem vagytok olyanok, mint a többi gyerek? Ezt már megint nemigen értettem, de azért megráztam a fejem. – Na, figyelj csak ide – mondta türelmesen –, és jól nézd meg magad a tükörben. A többi gyereknek vékony az arca, és itt ez a csont ni, nem olyan nagy, mint nekem. Azt nem mondhatta, hogy „neked”, hiszen perzsa anyámtól jóval kisebb arccsontot örököltem, mint amekkora az apámé volt. – Azonkívül – folytatta apám –, a te szemed sokkal ferdébb és keskenyebb, mint a turkiaké. Ez pedig azért van, mert az őseink nem itt laktak ezen a vidéken, hanem messziről, ahol a nap felkel, onnan jöttek ebbe az országba. – Messziről? – kérdeztem kíváncsian. – Nagyon messziről – bólintott apám, és folytatta a maga egyszerű módján a történetét. – Volt egy vezetőjük, aki nagyon híres ember volt, nagy kán vagy sah, és Dzsingisznek hívták. – Nagyobb volt, mint Öldzsejtü? – Olyasféle – mondta az apám óvatosan. – Sereggel jött erre, és meghódította ezt az országot. Aztán kánt hagyott hátra a saját családjából, hogy uralkodjék, és vigyázzon, hogy az ország el ne szakadjon a birodalomtól. Ez a kán Hülegü volt.

16

Hülegüről már hallottam valamit. Egyszer régebben pedig Fatima kíséretében ellátogattam a palota arcképtárába, ahol hosszú falakon ismeretlen, szigorú arcú férfiak és gondterhelt nők képei függtek. Az első falon a sorban a harmadik Hülegüé volt. A legelső az a mesés hős Dzsingisz lehetett, aki talán nem is létezett soha, a második pedig – most már tudom – Kubiláj volt, a nagykán és egyben Kína császára. – Hülegü halála után – folytatta apám, és visszaültetett a térdére – újabb kánok jöttek és uralkodtak. Uralmukat megtartották ugyan, önmagukat azonban elvesztették. Elfelejtették a nyelvet, és elfelejtették a régi szokásokat. E nélkül pedig megszűnik minden. Apám közben megfeledkezett róla, hogy az ölében ülök, és tükörképmásának beszélt a néma szobában. – Az évek jöttek, mentek, és alig maradt valami abból a népből, amely uralma alá hajtotta a világot, még a kalifa városát Bagdadot is elfoglalta. Perzsa feleségek, turki feleségek perzsa és turki gyermekeket szültek, akik már alig értették apáik nyelvét. Később aztán már egyáltalán nem is értették. Ma pedig szinte csak mi magunk különböztetjük meg magunkat a többiektől, de ennek sincs már sok jelentősége... Én azonban azt kívánom, hogy legalább te maradj meg a szívedben mongolnak, ha a nyelvet már nem is beszéled – tette hozzá, ráeszmélve, hogy én is a világon vagyok. Az ellenkezés ördöge támadhatott fel bennem, mert hallatlan vakmerőségre vetemedtem. – De hiszen én nem vagyok mongol – mondtam. – Igaz, hogy valóban egy kissé szélesebb az arccsontom, mint a többieké, de máskülönben olyan vagyok, mint a többiek, és úgy is beszélek! Apám akkor óvatosan leemelt az öléből, és a földre tett. Sóhajtva felemelkedett, és kiegyenesítette a derekát. – Mongol vagy – mondta végül kis szünet után. – Akkor is az vagy, ha nem akarsz az lenni. De még jöhet idő, amikor büszke leszel arra, hogy mongolnak vallhatod magad... Ennek a beszélgetésnek az emléke aztán végig kísért egész életemen. Csakhogy merőben másfajta hatást váltott ki belőlem, mint amilyet az apám várt. Később, amikor eljutottam Bagdadba, szenvedélyes híve lettem mindennek, ami arab, és ellensége mindennek, ami műveletlen, beleértve nyelvünket, szokásainkat, mindent, ami itthon Tebriz és Szultánije között létezik. Az arab kultúra soha nem veszhet ki belőlem, soha nem tudom elfelejteni a bagdadi éveket, de ma már mégis egészen másra vagyok büszke, mint akkor voltam. Soha nem tudtam elfogadni Mohamed vallását és a vele járó embertelenséget, mint ahogy azt sem tudtam elfogadni, hogy barbár, rabló hordák büszke unokájának valljam magam. Most pedig ülök a szultán ágya mellett a tevenyeregben, és hallgatom a fejtegetéseit. – Ha meg akarjuk őrizni magunkat, meg kell őriznünk nyelvünket és minden régi szokásunkat... Néha észreveszi unatkozó vagy tán visszatetsző pillantásomat, mert a fejébe vette, hogy még a halála előtt megnyer a széles arcúak ügyének. Elhatározta, azzal kezdi a térítésemet, hogy elbeszéli őseink történetét, ahogy azt a sárguló fóliánsokból kiolvasta. – Valahol messze keleten – kezdte szinte álmodozva –, néhány emberöltővel ezelőtt, őseink hatalmas birodalmat alapítottak. Sok-sok napi távolságra innét széles pusztákat talál a vándor, homoksivatagokat és óriási hegyeket, amelyek egészen az égig érnek. Mondják, hogy csúcsaikat hó borítja, amely még a nyár melegében sem olvad el. A hegyek lábánál füves pusztaságok terülnek el. E pusztákon számolhatatlan mennyiségben legelésznek a csordák és a ménesek. Itt születtek őseink is. Egyszerű, a mi szavaink szerint barbár emberek voltak, csak az állatokhoz értettek, meg a harchoz. Nem ismerték a földművelést, nem ismerték a kenyeret és süteményeket sem, nem ettek gránátalmát, barackot és dinnyét. Csak húst ettek, és olyan ételeket, amelyeket az állatok tejéből készítettek. Még pálinkát is tejből erjesztettek. Nem kőből, fából vagy vályogból épített házakban laktak, mint mi, hanem nemezből és vászonból csináltak sátrat, amelyet gyorsan fel lehetett verni és le lehetett bontani, ha úgy kívánta a szükség. A szükség pedig igen gyakran kívánta úgy. Ha az állatok lelegelték a füvet, új legelőkre kellett őket hajtani, ahol dús volt a fű, és tiszta patakokból vagy folyókból szomjukat olthatták a csordák és az emberek. Ilyenkor lebontották a sátrakat, amelyeket őseink ,,ger”-nek neveztek, s elindultak messzi vidékekre barmaik után. Őseinknek akkor még nem volt igazi birodalmuk. Kis kánocskák uralkodtak néhány vagy néhány száz jurta felett, harcban állva szomszédaikkal, akik ugyanolyan kánocskák voltak, mint ők maguk.

17

Háborúkat indítottak egymás ellen, elrabolták állataikat, fogságba taszították egymás harcosait és azok családtagjait. – De hát miért kellett háborúzniuk egymással? Miért ölték egymást, ahelyett hogy megegyeztek volna? – Várd csak ki a végét – intett a szultán –, még mi sem tudunk megegyezni a birodalomban, pedig sokkal műveltebbek vagyunk, mint őseink. – Igaz – hagytam rá kevés érdeklődéssel. – Egyszóval – folytatta Öldzsejtü – háborúzniuk kellett egymással, ha élni akartak, mivel azokon a hatalmas pusztaságokon a természet az úr, és az ember csak engedelmeskedik. Jönnek a szelek, a viharok, a tél hidege és a nyár heve, az állatok pedig hullanak... Vagy a betegségek, amelyek nemcsak az embereket, hanem a barmokat is megtizedelik. Gyakran előfordult, hogy egy-egy kán a zord tél után népével együtt állatok nélkül maradt. Mit tehetett ilyenkor, ha nem akart éhen halni? Embereit csatarendbe állította, és rázúdította mások, szerencsésebbek sátraira, akiket a tél megkímélt. Ha sikerült a hadjárat, ők maradtak életben, sőt még szolgákat is szereztek a ménesek mellé. Aztán egyszerre megváltozott minden. Született egy fiatal kán, akit gyermekkorában Temüdzsinnek hívtak. Rendkívüli eszével felfogta, hogy ezeknek a háborúknak se vége, se hossza, és hogy csak újabb nyomorúságot lehet nyerni velük a régebbi helyébe. Meglátta az egyetlen lehetséges megoldást: erős birodalmat kell létrehozni az aprócska kánságokból, s ezzel a birodalommal hadjáratokat indítani letelepedett szomszédaik, a magas falak mögé zárkózott kínaiak és a kvárezmi sahok ellen, akiknek kincstáraiban volt akkor bezárva az egész világ gazdagsága... Növekvő érdeklődéssel hallgattam Öldzsejtü csendes szavait. Szemem előtt szinte elevenné vált az a régebbi világ, amelyben még ükapáink legeltették csordáikat az Altáj hófedte bércei közelében. Szinte láttam a méregzöld pusztákat, a fehér sátrakat és az ide-oda vágtató lovasokat. – Temüdzsin aztán rendbe is szedte az országot – folytatta a szultán. – Sorra legyőzte az aprócska kánságokat, és valamennyit a sajátjához csatolta. Nem rabolta ki őket, nem ölette meg a harcosokat, mint ahogy régebben tették, hanem sereget alkotott belőlük, és akkora birodalmat kovácsolt össze, amely mellett még a miénk is csak törpének érezheti magát. Furcsa módon egyre jobban elgondolkoztatott, amit a szultán mondott. Eleinte még idegenkedéssel hallgattam a barbár állathajcsárok történetét, később aztán egyre inkább megértettem furcsa históriájukat. Lehet, hogy a bagdadi évek csiszolták ki az elmém, de olyan kérdéseket tettem fel a szultánnak, amelyekre Öldzsejtü is csak a vállát vonogatta. – Miért kellett mindenáron más országokra támadniuk? – kérdeztem váratlanul. – Ha az állatok gyakran elhullottak, és az emberek emiatt szegénységben éltek, miért nem kezdték el földjeiket művelni, s hagytak fel az állatok hajtásával? Miért nem tanultak a kínaiaktól vagy a kvárezm-sahok népétől? Öldzsejtü csodálkozva meredt rám. Tágra nyitott szemein látszott, hogy benne soha nem merültek fel ilyen kérdések. Elfogadta az eseményeket úgy, ahogy azok megtörténtek, és soha nem igyekezett mögéjük nézni, hogy kikutassa azok mozgatóit. Pedig én már tudom, minden ami a világon van, annak köszönheti létrejöttét, hogy valami létrehozta. Semmiből csak semmi születhet, így van ez a betegségekkel is, de így kell lennie az emberek történetével is. Mindennek van magyarázata, még akkor is, ha a miértre nem tudunk választ adni. – Talán azért – mondta a szultán elgondolkozva –, mert azokon a vidékeken nem lehet művelni a földet. Különben is én még sohasem jártam arra, s a krónikák is csak nagyon keveset mondanak. Mégis azt hiszem, hogy a vitézség, és a kánok bátorsága több boldogságot hoz az országra, mint a földmívelés vagy a kalmárkodás... Lehajtottam a fejem. Bármennyire is a Hakima vagyok, a szultánnal mégsem szállhatok vitába. Pedig úgy sejtettem, hogy az emberek története nem a kánok és a szultánok akaratán múlik. Hogy az események előidézésében nem ők játsszák a legfontosabb szerepet. Persze azt én sem tudom megmondani, hogy mi. Talán valóban igaza lehet Öldzsejtünek, hogy az időjárás miatt voltak rákényszerítve őseink az állandó véres háborúkra. Mert hogy a kán akarata ehhez kevés, abban biztos voltam. – Aztán megindultak a győzelmes háborúk – folytatta lelkesen a szultán –, de még előbb Temüdzsin felvette a rettenetes Dzsingisz nevet, amely régen élt népek nyelvén villámot jelent. Olyan is volt ő, mint a villám, gyors és lángot hozó. Amerre csak járt, győzelmek születtek, s

18

kezdődött a szomszédok megsarcolása. Ettől az időtől kezdve azok küldték az adót a végtelen pusztákra, akiknek a mi népünk adózott talán a világ teremtése óta. így változtatta meg egyetlen ember a világot. Első pillantását aztán keletre, a kínaiak földjére vetette, akik magas falaik mögött nyugodtan üldögéltek, és várták a veszedelem elvonulását. A vész, a sújtó villám azonban betört falaik mögé, elfoglalta városaikat, és még magának a császárnak a trónját is megingatta. Sőt annyira megingatta, hogy később a nagykán unokája, Kubiláj ült a kínai császár trónusára, és lett Kína uralkodója... Kína után pedig a Kaspi-tenger leggazdagabb országának az ura, a Kvárezmi-birodalom szultánja, Mohamed ellen vezette Dzsingisz a hadseregét. Rövid idő alatt ledöntötte trónjáról a sahot is, fiát és utódát Dzselál ad-Dínt pedig Indiába kergette. Sok más területet is elfoglalt, és kis túlzással méltán nevezhette magát a világ urának... De egyszer minden véget ér, és mindenki eltávozik e világról abba a másikba... – Itt Öldzsejtü hosszú szünetet tartott. Bizonyosan arra gondolt, hogy azokon a túlvilági réteken, ahol elhalt őseink legeltetik megszámlálhatatlan nyájaikat, nemsokára találkozik majd a hajdani nagykánnal. – A nagykán még halála előtt felosztotta hatalmas birodalmát fiai és unokái között. Ezt a területet, ahol mi élünk, és ahol előttünk perzsák és turkiak uralkodtak, kedves unokájának, Hülegünek adományozta. Ő aztán tovább bővítette az országot. Győztes ostrom után bevette Bagdadot, és megalapította ezt a birodalmat, amelyet azokon a távoli pusztákon, a nagykán székhelyén il-kánok birodalmának neveznek. Mi már azonban régóta nem vagyunk il-kánok – tette hozzá leplezetlen büszkeséggel. – Miért? Mit jelent az az il-kán? – kérdeztem kíváncsian. – Amikor a legfőbb kán, Dzsingisz urunk meghalt, fia, Ögödej követte a trónon. Dzsingisz kán szigorúan meghagyta, hogy bár mindegyik országának, ahol utódai uralkodnak, legyen meg a maga kánja, mégis a legfőbb valamennyiük között az legyen, aki a régi székhelyen, Karakorumban, a nagy pusztákon, az ősi folyók mellett uralkodik. Minden más kán csak a birodalom egy részének, az ilnek, az országnak az ura. Ezért neveztek bennünket il-kánoknak. – De ma már szinte azt sem tudjuk, hogy ki az, aki ott a távoli vidékeket igazgatja... – Nem is tudjuk, és nem is vagyunk rá kíváncsiak – felelte Öldzsejtü. – Mi már a magunk urai lettünk, nem tartozunk felelősséggel semmiféle kánnak, de azt hiszem, hogy ő sem tart igényt a mi tiszteletünkre... Hiszen tudja, hogy halálra vagyunk ítélve... Azt hittem, rosszul értem a szavait. – Halálra ítélve? – néztem rá értetlenül. – Igen – bólintott szomorúan, aki ezek szerint kétszeresen is halálraítéltnek érezhette magát. – Valamennyien, akik elszármaztunk azokról a végtelen pusztákról, nemsokára eltűnünk a semmiben, s az ország ismét azoké lesz, akiktől elvettük. A perzsáké meg a turkiaké. Talán tíz, talán húsz, talán még ötven tavasznak kell elmúlnia addig, míg az utolsó mongol is eltűnik ebben a tengerben, amelyet meghódítottunk, és amelyről azt hittük, hogy új hazát ad nekünk... A kard és a gyűlölet azonban nem adhat hazát... A régi nyelvet is alig beszéljük már, és valami halvány, távoli vágyon kívül semmi sem köt a régi hazához. Ha vissza kellene térnünk, ott talán még idegenebbnek éreznénk magunkat, mint itt. Talán kevesebb közünk lenne ahhoz az országhoz, mint ehhez... – Én egyáltalán nem érzem magam itt idegennek – próbáltam tiltakozni. A szultán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Éreztem, valami olyasmit forgathat a nyelve hegyén, hogy „neked könnyű, a te anyád perzsa volt” vagy valami hasonlót, de aztán behunyta a szemét, és fáradtan legyintett. – Ti fiatalabbak már továbbléptetek egy lépéssel azon az úton, amely végül is a semmibe torkollik. De nem ti vagytok érte a bűnösök... Ükapáink tették meg az első lépéseket, aztán azóta minden ősünk lépett egyet előre. Nektek már talán valóban az a legjobb, ha megfeledkeztek mindenről, ami még a múltból fel-felbukkan, ha levetitek a családotok által rátok aggatott ósdi neveket, ha hakimák és mollahok lesztek, ha perzsa és turki anyáitok lágy vonásaira cserélitek a széles arccsontokat. A tudatlanság és a belenyugvás néha nagyobb boldogságot ad, mint az értelem és a nyugtalanság... De nem akartalak megbántani, Hakima... Furcsán éreztem magam. Bár igaz, hogy a széles arcúak között nevelkedtem, mégis olyannak tartottam magam mindig, mint mindenki, aki a birodalomban él. Soha nem gondoltam arra, hogy perzsa vagyok-e, vagy turki, hiszen mindegyik nyelvet egyformán jól beszéltem.

19

Igaz, a bagdadi évek egészen megfertőztek. Említettem már, hogy az arab világ hogyan hatott rám. E csodálatos kultúra súlya alatt szégyelltem, hogy a műveletlen turki-perzsa világból származom. Hátha még azt is sejthettem volna, hogy valójában még ennél is sokkal alantasabb nép vallhat a magáénak. De hát valójában alantasabb-e? – Látod, Hakima – mondta csüggedten a szultán –, amit tudtam, megtettem, hogy országunkat minden ember otthonának érezze, és hazájának vallhassa, aki csak benne él. Visszaszorítottam Mohamed vallásának papjait, megjavíttattam a keresztények templomait, befogadtam az örményeket és a zsidókat. Tiszteletben tartom a perzsák régi vallását is, felőlem áldozhatnak Ormuzdnak és a tűznek egyaránt. Ügyeltem, senki ne kényszeríthessen másokat arra, hogy olyan isteneket imádjon, amelyeket nem tart arra érdemesnek... És mégis... Megtörténhet, hogy a hátában késsel találnak rá arra, aki nem tiszteli Mohamed vallását. Sirázban felgyújtották a zsinagógát, Tebrizben pedig a keresztények templomát. Éjszaka rohanták meg Mohamed nevében, és az örményeknek elvágják a torkát... Meshetben éjszaka vetették rá magukat a zsinagógára meg a kereskedők házaira, és nem volt senki, aki megvédje őket. Mohamed gyilkol... még halála után is öl! Úgy érzem, nemsokára jaj lesz annak, aki nem Allahot tekinti istenének! Nem válaszoltam a szavaira. Hallgattam, de Öldzsejtü úgy látszik, mégis megértett. – Tudod-e, Hakima, ki tervezi ki a gyilkosságokat? Ki bátorítja a turkiakat, hogy irtsanak ki mindent, ami szép és jó, ami bölcs, Mohamed nevében? Lehajtottam a fejem. Vehette bólintásnak is. – A fiam, Abu Szaid! És a halálom után ő örökli a birodalmat. De akkor a saját istene legyen irgalmas mindenkihez, aki nem vallja magát turkinak, és Allahot istenének... Hát ezért szeretnék még élni... Most pedig elmehetsz, Hakima. Aludd ki magad, még van idő reggelig bőven! Ezzel eleresztette a kezem, és a fal felé fordult.

20

III. A LÁZADÁS Azokon az éjszakákon, amikor nem jön álom a szememre, amikor minden percben várom, hogy Abu figyelmeztető keze végigsimítsa a vállam, s elsuttogja: „Ébredj, Hakima!”, sok mindenre gondolok. Eszembe jutnak a régi napok Tebrizben, a birodalom korábbi fővárosában. Én magam Tebrizben születtem apám palotájában, a Világos Hegy lábánál. Magas, repkénnyel befuttatott, kőkockákból emelt épület volt a házunk, s még erkélye is volt, amely egyenesen a Világos Hegy napfényben fürdő sziklatömbjeire nézett. Hányszor, de hányszor lestem az erkély rácsához lapulva a hegycsúcs közelében ugrándozó zergéket! Még a legmelegebb nyári napokban is üdülést hozott a hegyek közül fúvó lágy szellő, amely talán egyenesen a tengerről érkezett, hogy végigsimogassa forróságtól elgyötört testünket. A tél azonban elviselhetetlen volt Tebrizben. A langyos nyári szellő nem csitult el a téli hónapokban sem, sőt még erősödött is. Simogató szárnyai helyén azonban sárkánykarmok nőttek, s kegyetlenül belénk martak. Magával hozta nemcsak a hegyek jégvilágának hidegét, hanem a tenger nedvességét is, amely, mint szemtelen bogár – bebújt ruhánk nyílásain, és kibírhatatlanul kínozott bennünket. Télen kihaltak Tebriz utcái. Csak az merészkedett ki úgy-ahogy meleget adó otthonából, akinek halaszthatatlan dolga akadt. A tavasz azonban, ha ez egyáltalán lehetséges, még gonoszabb volt, mint a tél. Igaz ugyan, hogy a hideg valamelyest csökkent, de még mindig elég kemény maradt ahhoz, hogy ne feledkezzünk meg az elvándorolt télről. A szél pedig néha heteken át tombolt, homokot hozott az útjába került sivatagokból, s ráhintette a városra, homokködbe burkolva az utcákat és a házakat. Ilyenkor aztán megállt az élet Tebrizben, s a koldusokon kívül alig lézengett valaki a szűk sikátorokban. Azt hiszem, a tavasz volt az egyetlen időszak, amikor nem kellett összeesküvésektől és lázadásoktól tartanunk. Az ítéletidőben még Abu Szaid hívei sem merészelték elhagyni otthonukat. Nem is értem valójában, hogy a kánok miért tartottak ki olyan hosszú ideig Tebriz mellett. Talán az ismeretlen perzsa ősök iránti tiszteletük vagy Hülegü választása iránti ragaszkodásuk késztette arra urainkat, hogy nemzedékeken át Tebrizben maradjanak, és innen intézzék az ország dolgait. Öldzsejtü azonban egy különösen kegyetlen tavaszon végleg elveszítette a türelmét. Parancsot adott, hogy mihelyst az idő engedi, keressenek helyet egy új fővárosnak, és rakják le az alapjait. A következő tavaszt már semmiképpen sem óhajtja Tebriz falai között tölteni. A szultán kívánsága parancs volt. És ez a kívánság most véletlenül egybeesett a tebrizi lakosok vágyaival és Abu Szaid akaratával is. Valamennyiük véleménye megegyezett abban, hogy Tebriznél alkalmasabb székhelyet kell keresniük a jövendő uralkodók számára. Persze, mondanom sem kell, hogy Abu Szaid elsősorban magára gondolt. Amint aztán valamelyest csitult a tomboló, jéghideg homokvihar, Serhán vezetésével kis csapat hagyta el Tebrizt, hogy kijelölje az új főváros helyét. Természetesen nem volt véletlen, hogy Öldzsejtü a citromfejű Serhánt bízta meg e fontos feladat végrehajtásával. A szultán bizalmasai közül Serhánnál jobban senki sem ismerte az országot. Az elmúlt évtizedek alatt szinte minden zegzugát bejárta, nem volt falu vagy kicsiny település, amelyben legalább egyszer meg ne fordult volna. Úgy ismerte a birodalmat és Abu Szaid híveinek rejtekhelyeit, mint a tenyerét. Abu Szaid egyetlen lépése sem kerülhette el a figyelmét. Megbízottai a legkisebb falucskában is ott ültek, és szorgalmasan küldözgették jelentéseiket a tebrizi palotába. Azóta már tudom, hogy Öldzsejtü trónját egyedül Serhán tartotta ölesnek egyáltalán nem mondható vállaival. Nos hát, a Serhán vezette kis csapat, amelynek soraiban a kísérő katonákon kívül földmérő- és építőmesterek is akadtak szép számmal, tíz-egynéhány napos menet után megérkezett a mostani főváros helyére. Levették szerszámaikat a tevék hátáról, nekikezdtek a munkának, s hamarosan el is végezték, amivel a szultán megbízta őket: készen álltak a tervek az új főváros felépítésére. A munkálatok pedig még azon a nyáron megkezdődtek, és Öldzsejtü a tél beállta előtt beköltözhetett újonnan épült palotájába. Igaz, hogy az új város akkor még meglehetősen kicsinyke volt, de bizonyosra vettük, hogy a lakosok a szultán és a miniszterek elköltözése után otthagyják Tebrizt, és áttelepülnek, hiszen jelentős részük a szultáni palotából és a körülötte kialakult udvartartásból élt. Ennek távozásával a nélkülözés napjai köszöntöttek Tebrizre. A következő nyáron aztán, egy újabb kegyetlen tavasz végén, szinte az egész régi főváros átköltözött. Tevekaravánok, szamarak és kecskék ezrei szállították a tebriziek ingóságait és az

21

építőanyagot. Két év elmúltával Tebriznél hatalmasabb város állott ott, ahol régebben csak néhány kecskepásztor tengette nyomorúságos életét. Ekkor derült aztán igazán fény Serhán bölcsességére. Pedig régebben, amikor bejelentette a palotában az új főváros tervezett helyét, a miniszterek nem állhatták meg, hogy gúnyos szavakkal ne illessék a citromfejű testőrkapitányt, amiért szerintük hibásan, Tebriztől alig néhány napnyi távolságra, tehát szinte azonos természeti feltételek közé akarta telepíteni a várost. Serhán akkor nem védekezett különösebben, hanem csak annyit mondott, hogy bár az újonnan kiszemelt főváros helye valóban nincs messze Tebriztől, a két vidék éghajlata között ég és föld a különbség. Intett a fő földmérőnek, aki elmagyarázta, hogy Tebriz kegyetlen klímáját a hideg légáram okozza, amely egy természetes folyosón, a hegyek között egyenesen a hideg fennsíkokról ront rá a fővárosra. Ha a huzat nem lenne, nem is volna baj az időjárással. Az új helyen persze ilyesmitől nem kell tartania senkinek. A nyár meleg lesz, de nem elviselhetetlenebb, mint másutt, a tél és a tavasz pedig olyan, mint amilyennek lennie kell: kellemes és örömet hozó. A későbbiek aztán teljes egészében Serhánt igazolták. Az új főváros valóban mindazokat az előnyöket nyújtotta, amelyekkel Tebriz annyira fukarkodott. Igaz, hogy a nyár elől innen is menekülni kellett, de hát hol nem meleg a nyár ezen a világon? A fővárosból áttelepülők pedig áldhatták Serhán előrelátását, hogy nem valahol a birodalom túlsó végén jelölte ki az új város helyét. Még az ellenpártiak is, morogva az igaz, de belátták, hogy Serhán most is – mint mindig – a legbölcsebben cselekedett. A Tebrizből induló karavánok tíz nap alatt az új fővárosba juttathatták a hegyek között bőségesen található építőanyagot a lakosok ingóságaival együtt. A város lényegében hasonló helyen feküdt, mint Tebriz; egyfelől magas hegyek határolták, oldalaikon erdőkkel és hegyi legelőkkel, amelyek kevésbé voltak sziklásak, mint a Tebriz mellettiek, zergét is kevesebbet láttam, a legelőkön pedig vígan kérődztek a marhák és a juhok, állandó friss hússal látva el bennünket. Az időjárás, mondanom sem kell, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az elhagyott fővárosban: a hegyek inkább elfogták, mint rázúdították a szelet a házakra, s télen sem kellett előre reszketnünk a minden rosszat ígérő tavasztól. A város másik oldalán hosszú, füves pusztaságok kezdődtek, amelyek később sivatagba csaptak át, és anélkül hogy bármiféle hegy került volna az útjukba, egyenesen Bagdadig ért a végük. A dombok lábánál csörgedező kis, több ágra szakadó patakocska pedig a város vízgondjait enyhítette. Az új hely valóban ideális fővárosnak tűnt. A letelepedés utáni nyáron Tebriz hivatalosan is megszűnt főváros lenni, s a mi új városunk lépett a helyébe. Nyár elején pompás mulatságok közepette ünnepeltük a város első születésnapját, és egyszersmind nevet is adtunk neki. Öldzsejtü hivatalos rendelettel Szultanijénak keresztelte el, ami perzsa nyelven annyit tesz, hogy a szultánok városa. Uralkodónk ezzel is ki akarta emelni az új várost a birodalom többi települése közül, s hangsúlyozta jelentőségét. Egyszeriben Szultanije lett a birodalom közepe. Az apám, Csobán úr, aki már akkor Öldzsejtü nagyvezíre volt, szinte ugyanolyan helyen választott magának palotát, mint ahol Tebrizben a régi állott. Új lakóhelyünk arccal a hegyekre nézett, s erkélyéről immár a hegyek oldalain füvet rágó birkafalkákat és legelészni kicsapott lovakat nézegethettem. A város születésnapi ünnepségeire még ma is vissza-visszaemlékszem. Talán hat-hét éves lehettem akkor, s apám kíséretében a főtéren ácsolt díszhelyen foglaltam helyet, a széles arcúak társaságában. Szemem előtt tarka színekben kavargott a sok látnivaló. Halványan emlékszem a katonai felvonulásra, tevésosztagokra, elefántokra, négerekre és turki katonákra. Zenekarokra, táncra és vidám ügyességi versenyekre. Mindenki mulatott, a konyhákon ingyen osztották az ételt, a fák alatt sört és bort mértek az alkalmi árusok. A templomokban zsúfolt tömeg előtt imádkoztak a különféle vallások papjai. Igaz, hogy a mecseteken kívül már csak három keresztény templom emelkedett a tíznél is több helyett, amely még Tebrizben nyújtotta tornyát az ég felé, mivel a keresztények és a zsidók – valami homályos aggodalomtól hajtva – egyre nagyobb számban vándoroltak a tengerpartra, mintsem hogy Tebrizben maradjanak, vagy az új fővárosba költöztek volna. Mégis, egyelőre a zavartalan boldogság árnyék nélküli varázsa ragyogta be a születésnapi ünnepségeket.

22

Az ünnepségek után röviddel, az igazi meleg beköszöntekor Öldzsejtü felkerekedett, hogy a hegyek között vadászattal vidámítsa magát, s ott várja ki a meleg elvonultát. Apám, mint a szultán nagyvezíre, természetesen az udvarral tartott. Én Fatimával és nevelőmmel a városban maradtam, mivel még nem fejeződtek be a folyócska partján épült nyaralónk berendezési munkálatai. Erre a nyárra esett aztán Abu Szaid második lázadása. Tudnotok kell, hogy Abu Szaid Öldzsejtü szultán első és egyetlen fiúgyermeke volt. Akkor született, amikor a szultán maga is alig töltötte be tizenötödik életévét. Anyja turki asszony volt, jóval idősebb Öldzsejtünél, jószerével az anyja lehetett volna. A tartományok közti kusza politikai viszonyok kívánták úgy, hogy még bátyja, az akkori szultán, Gazán idejében feleségül vegye a nálánál sokkal idősebb hercegkisasszonyt. A házasság nem is bizonyult szerencsésnek. A szultánasszony Abu Szaid születése után röviddel meghalt, nem sokkal azután, hogy Gazán halálát követően Öldzsejtü lépett a káni, illetve il-káni trónra. Öldzsejtü, akiről azt beszélik, hogy fiatal éveiben előbb buddhista majd keresztény volt, maga sem tudta, hogy fiát, a jövendő uralkodót, milyen vallás hívévé neveltesse. Azt gondolta, hogy talán hasznos lenne a fiúcskát még fiatalabb éveiben megismertetni minden hittel és felekezettel, ami csak a birodalomban létezik, hiszen csak így lehet elvárni tőle, hogy később, uralkodásának idején, türelmet tanúsítson mindegyik iránt, s megvédelmezze a papokat és az alattvalókat az egyre-másra megújuló mohamedán támadásoktól. Csak utólag derült ki azután, hogy Öldzsejtü alaposan elszámította magát. Bár az igaz, hogy Abu Szaid nevelői jóvoltából megismerte a birodalom vallásait és rítusait, de a megismerés mellett meg is gyűlölte őket. Elkötelezett és vak hívévé vált Mohamed vallásának, amelynek olthatatlan szeretetét anyja testvére plántálta belé, aki mint a távoli tartomány megbízottja és mint a szultán közvetlen rokona, nevelőként tartózkodott a fiatalember mellett. Ali Takriti fanatikus gyűlöletet gyújtott Abu Szaid szívében minden ellen, ami ellenkezett Mohamed tanításaival, és a próféta vakbuzgó hívévé tette. Mondják, hogy egyáltalán nem a szent hit által vezérelve tette, amit tett. Régi turki családból származott, amely még akkor került ebbe az országba amikor sok emberöltővel a mongolok bejövetele előtt turki törzsek rohanták meg az itt élő perzsákat. A család közvetlen rokoni kapcsolatban állott a Hvárezmben uralkodó sahhal, Nagy Mohameddel. A mongolok bejövetele után aztán a jelentéktelenség homályába süllyedt, bár igaz, hogy soha nem vetette alá magát teljesen az ilkánok akaratának, és hűségét vagy pénzzel, vagy pedig más egyébbel kellett megvásárolniuk. Ilyen „más egyéb” volt a rokoni kapcsolat is, melynek következtében Takriti húga Öldzsejtünek, a trónörökösnek lett szerencsétlen sorsú felesége. Ali Takriti nagybácsi aztán pillanatokra sem mozdult többé Abu Szaid mellől. Kísérte, mint az árnyék, ő határozta meg az iskolákat, amelyeket a reményteljes ifjúnak végeznie kellett, sőt még a tananyagot is ő válogatta össze, amelyet az iskolában a fejébe vertek. Nem mintha Abu Szaid ostoba lett volna. De az csak jóval később derült ki, hogy mennyire önálló is tud lenni, ha a szükség úgy kívánja. Azon a bizonyos nyáron egyedül maradtam Fatimával és a nevelőmmel, Dörbejjel. Dörbej is a széles arcúak közé tartozott, amint azt barbár hangzású neve is mutatja. Alacsony, nagy fejű, karikalábú emberke volt, ravasz szemeivel szinte szánakozva figyelte a számára egyre bonyolultabbá váló világot. Tulajdonképpen nem is a nevelőm, hanem a testőröm volt, hiszen ő maga sem értette a perzsa vagy a turki paloták cikornyás viselkedési szabályait. Az Aranyhordával történt egyik összecsapás során mérgezett dárda érte a lábát, úgyhogy soha többé nem is tudott hadba vonulni. Törött lábú madárként furcsán bicegett le-fel a palota lépcsőin. Nem is sokat törődött velem, talán le is nézett, arra azonban szigorúan ügyelt, nehogy valami bajom essék. Hogyne ügyelt volna, hiszen a fejével felelt apámnak épségemért. Ez azonban egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy játszótársnőimmel nap-nap után ki ne szökjek a palotából, s el ne vegyüljünk a szultáni udvar sok mulatságot rejtő forgatagában. Ezen a nyáron a legjobb barátnőm Szerfiráz volt, a palota egyik előkelő nemesurának a lánya, akivel megosztottam minden apró titkomat. Vele ültettem gránátalmamagokat Öldzsejtü kertjének barackfái közé, és vele öntöztem szorgalmasan őket. A gránátalmák azonban csak lassan nőttek, mi pedig gyorsan megfeledkeztünk róluk, hiszen más, fontosabb események vonták el a figyelmünket.

23

Ahogy sok év elmúltával vissza tudok emlékezni az eseményekre, úgy rémlik, hogy azokat sokan előre látták a városban. De tenni senki sem tett ellene semmit egészen addig, ameddig csak a nyakunkba nem szakadt a veszedelem. Azon a bizonyos napon éppen Musza kérésének teljesítésével voltunk elfoglalva. Musza, a palota csillagászának fia, irigyelt személyiség volt a gyerekek világában. Apja titokzatos foglalkozása rá is hullatott néhány sugarat a fényéből, s mi úgy tiszteltük Muszát, mint a felnőttek tisztelhették az apját. Musza pedig igyekezett apját és példaképét mindenben utánozni. Titokzatos, számokkal teleírt pergamenlapokat hordozott a hóna alatt, s furcsa mérőeszközöket, amelyeket az apjától csent el. Gondterhelten szemlélgette a napot, a holdat meg a csillagokat, érthetetlen szavakat mormogott, és nádtollával girbegurba jeleket rajzolt a pergamenre. Mi pedig csak álltunk tisztes távolban tőle, ujjunkat a szájunkba vettük a csodálattól, és boldogan teljesítettük, ha Musza érthetetlennek tűnő kérésekkel fordult hozzánk. Azon a napon is hátát a szultáni palota falához támasztotta, és homlokát ráncolva figyelte a kék égen úszó bárányfelhőket. – Mit látsz, Musza? – érdeklődött az ugrálást abbahagyva Szerfiráz, és leeresztette a földre kezében tartott ugrálókötelét. – Az eget nézem, hogy lesz-e eső... – morogta fontoskodva Musza, és úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné a jelenlétünk. – Na és lesz? – Nem tudom – morogta Musza –, hiányzik a tükör... – Mi hiányzik? – kérdeztük szinte egyszerre Szerfirázzal, és lassan közelebb léptünk. Musza a szeme sarkából figyelt bennünket, és óvatosan eltakarta a kezében tartott pergament. – Na, mutasd, mit rajzoltál! – kérte nyafogva Szerfiráz, de Musza gőgösen visszautasította a kérést. – Nem gyerekeknek és nem lányoknak való az ilyesmi. Hogyisne... Még hogy aztán ti is eltanuljátok, hogyan lehet megtudni a másnapi esőt... Szerfirázt láthatóan nagyon izgatta az esőjóslás. Ugrókötelét végképp feledve, egyre csak Musza közelében sündörgött, és igyekezett bepillantani a titokzatos pergamenbe. Musza azonban résen volt. Egyik szemével az eget leste, a másikat azonban rajtunk, de főleg Szerfirázon tartotta. Ekkor érkezett el az én időm. Óvatosan oldalról lopakodtam lépésről lépésre közelebb hozzá, s amikor karnyújtásnyi távolságra értem, kikaptam kezéből a pergament. – Szaladj, Szerfiráz! – kiáltottam diadalittasan, és magam is hanyatt-homlok futásnak eredtem. Futás közben kibontottam a kincset, és belepillantottam. Akkora volt aztán a meglepetésem, hogy abbahagytam a futást. Már azzal sem törődtem, hogy Musza utolér, és kirántja a kezemből féltett kincsét. A pergamen üres volt. – Hol vagy, Gül? – hallottam Szerfiráz hangját a virágágyások mögül. Ö is csak rózsának nevezett turki nyelven, akárcsak Fatima. Óvatosan kikukucskált a virágok közül, majd előmerészkedett, amikor látta, hogy Musza már visszavette a pergament, és nincs többé ok a menekülésre. – Jaj Gül, mondd, mit láttál rajta? – tudakolta kifulladva. Musza mellettünk állt lehorgasztott fejjel. Ahelyett hogy megszidott vagy talán még meg is vert volna bennünket, hogy elvettük féltve őrzött kincsét, csak állt szótlanul, megrabolva. – Semmit – mondtam zihálva –, az égvilágon semmit! – Hogyhogy semmit? – Úgy, hogy a pergamen üres! Szerfiráz érdeklődése most ismét Musza felé fordult. – Miért nem rajzoltál valamit a pergamenre? Musza szótlanul megvonta a vállát. – He? – követelte Szerfiráz. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudtál semmit kiolvasni a felhőkből meg a csillagokból? Musza erre sem válaszolt. – Szép kis csillagász – csúfolta Szerfiráz, és visszafordult, hogy megkeresse elhajított ugrókötelét, amelyet már fontosabbnak tartott, mint a leleplezett csillagjóst. – Igenis csillagász – fakadt ki végül Musza –, de tükör nélkül nem tudok... – Hogyhogy?

24

– Hát még ennyit sem tudtok? – mérgelődött a csillagjós. – Tükör nélkül nem lehet esőt látni... sem a csillagokat... De mit is beszélek nektek, a lányoknak sokkal rövidebb az eszük... – Szavalhatsz, amit akarsz – közölte Szerfiráz lesújtó véleményét –, olyan csillagász vagy te, mint én! Üres pergamennel én is mászkálhatok, amikor akarok! Ugye, Gül? – Uhum – mondtam kevés meggyőződéssel. – Akár hiszitek, akár nem – mérgelődött Musza –, hogy mi van a csillagokban, azt csak tükörrel lehet meglátni. Az apám is felmegy minden este a palota tetejére, oda ni! – és felmutatott a csillagjósok kupolájára. – Felmegy, és tükörrel nézi a csillagokat! Ő aztán meg is tudja mondani, hogy mikor lesz eső, sőt még azt is, hogy kihez fogsz férjhez menni. – Kihez? – kíváncsiskodott Szerfiráz. – Bizonyára valami szamárhajcsárhoz, ha elvesz! – Bolond lyukból bolond szél fúj – legyintett Szerfiráz, és újra ugrálni kezdett. Engem azonban nem hagyott nyugton a tükör. – És ha lenne tükröd, láthatnád a csillagokat? – Csak este – mondta némiképpen megbékülve Musza. – A csillagokat csak akkor lehet látni, ha feljönnek az égre... – Akkor én is látom, tükör nélkül is... – Ostoba vagy – legyintett Musza –, mégis tükörrel kell nézni őket! Az apám is úgy nézi! – De miért? – Csak – mondta Musza mély meggyőződéssel. – Ha az apám úgy nézi, akkor légy nyugodt, hogy úgy is kell nézni... – Na, és mit lát benne? – Miben? – Hát a tükörben! Mit lát benne többet, mint én a szememmel? Musza zavarba jött. Előbb lapos pillantást vetett Szerfirázra, s amikor látta, hogy az már ügyet sem vet rá, közelebb hajolt hozzám. – Nem tudom – suttogta titokzatosan –, de valamit lát benne, az bizonyos, hiszen minden este nézi. – Nem lehetne fellopakodni a toronyba, és belenézni a tükrébe? – Próbáltam – legyintett szomorúan a csillagjós –, de a toronynak csak egy kulcsa van, azt meg az övében hordja... Más megoldást kell keresnünk... – De mit? Még egyszer Szerfirázra pillantott, és ismét közelebb hajolt hozzám. – Tükröt kellene szerezni! – Tükröt? – kérdeztem a fejemet törve. – Azt – bólintott határozottan. – Ha sikerülne tükröt szereznünk, mi is megnézhetnénk a csillagokat. – Na, és mit látnánk bennük? – próbáltam felmérni a várható eredményt. – Mit tudom én – mondta Musza őszintén –, ha tudnám, akkor talán nem is kellene tükör. De mivel az apám mindig nézi, bizonyos, hogy van bennük valami titok, amit a gyerekeknek nem szabad látniuk... – És mi lesz, ha meglátjuk? – kérdeztem óvatosan. – Alighanem felnőttek leszünk... – Csak mi ketten? – Úgy van – bólintott Musza. – Ez a kótyagos meg csak maradjon gyerek, és törje ki az irigység – s ismét lapos pillantást vetett Szerfirázra. – Őnélküle nem csinálom! – mondtam határozottan. – Mit? – lepődött meg Musza. – Hát a tükröt – suttogtam, és a karjára tettem a kezem. – Én szerzek egy tükröt a palotánkból... Muszának kigyulladt a szeme. – Megtennéd? – suttogta ragyogó arccal. – Ha szerzel, akkor mindent felrajzolunk a pergamenre. – Mi mindent? – Ne légy már ostoba! – förmedt rám. – Hát mindent, amit csak látunk... a csillagokat meg az esőt...

25

– És felnőttek leszünk? – Azok – bólintott Musza. – Szerfiráz is? – Az is – sóhajtotta, fájó szívvel engedve akaratomnak. – Gyere csak, Szerfiráz! – intettem akkor oda a barátnőmet, és röviden elmagyaráztam neki a fejleményeket. Szerzünk egy tükröt, megnézzük vele a csillagokat és az esőt, és felnőttek leszünk. Ő is, ha akar. Szerfiráz pillanatig sem habozott részt venni a kalandban, bár láthatólag szemernyit sem izgatta a felnőtté válás csodás lehetősége. Sokkal inkább a csillagok érdekelték. Muszától elköszöntünk, hogy nemsokára ismét itt találkozunk, és kifutottunk a szultáni palota kertjéből. Az őrt álló turki zsoldosok ügyet sem vetettek ránk, hiszen néhányunknak, akiknek a szülei magas méltóságokat viseltek a szultán környezetében, szabad bejárásunk volt a palota udvarába és kertjébe. Néha még tréfálkoztak is velünk a maguk esetlen, katona módján. Barackot nyomtak a fejünkre, vagy megcsiklandozták az oldalunkat. Érthetetlen és furcsán gurgulázó szavakat vagdostak hozzánk, amire én is csak a számat tátottam, pedig akkor még a turkit beszéltem és értettem a legjobban. Ezek a katonák azonban a messzi nyugatról származtak, és onnan szegődtek el zsoldért a szultán hadseregébe. Olyan messziről jöttek, hogy ott még a turkit is egészen másként beszélik, mint a mi országunkban. Útközben megbeszéltük Szerfirázzal a haditervet: belopódzunk a palota fogadótermébe, és elcsenjük a falon függő ezüsttükröt. Addig csak nem veszik észre, ameddig mi a csillagokat nézzük, azután meg úgyis visszahozzuk! A tükör a fogadóterem falán függött, hogy a fogadásra várók megigazíthassák a hajukat vagy a ruhájukat, mielőtt az apám elé lépnek. Másnak soha eszébe sem jutott, hogy a tükör előtt illegesse magát. Most pedig, hogy apám Öldzsejtüvel vadászni vonult a hegyek közé, árván és porosan függött a falon. A fogadóterembe érve Szerfiráz nyakába ültem, és nagy nehezen leakasztottam a tükröt a falba vert kampóról. Ugyanebben a pillanatban azonban szinte megállt a szívverésem. Léptek koppantak az emeleti lépcsőn, s halk, riadt beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem; semmi kétség, Fatima és Dörbej közelednek. A nehéz tükör egyre jobban nyomta a vállamat, én meg Szerfirázét. Az utolsó szempillantásban sikerült aztán mégis valahogy a tükröt és Szerfirázt bevonszolnom az ablakot borító, földig érő függöny mögé. Ott lapultunk reszketve, hogy észre ne vegyék a tükör hiányát. Még rágondolni is rossz volt, mi lenne, ha felfedeznék a csínyünket, és bevádolnának az apámnál. Nem mintha ő valaha is megfeddett vagy netalán egy ujjal is hozzám ért volna fenyítő szándékkal. De apám figyelmeztető, bosszús nézése felért egy kiadós veréssel. Így lettem Szerfirázzal együtt akaratlanul is tanúja Dörbej és Fatima beszélgetésének. A nehéz függönyön át is éreztem, hogy azok ketten igen izgatottak, és hogy valami olyasmi történt, ami talán engem is fenyeget. Persze akkor még sok mindent nem értettem, ami ma már igencsak világos előttem. – Az őrséget lefegyverezték a palota körül – mondta a levegőt kapkodva Dörbej –, Abu Szaid beült a palotába, és parancsokat osztogat! Takriti azonban nincs mellette, mondják, hogy valahol a hegyeken túl vadászik... Úgy látszik, a háttérből irányítja a dolgokat... Nem akar vesztett ügy mellé állni, bár esküdnék, hogy ő bujtotta fel ezt az esztelent. Most aztán valahol lapul, és várja a fejleményeket... Bár tudja az az ördög, hogy az ilyesfajta kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve, mégis minden zendülés figyelmeztetés Öldzsejtü számára, hogy a hatalma véges, és hallgatni kell az olyan tekintélyes emberek szavára, mint ő is... – Jaj nekem, jaj, Allah! – hallottam Fatima kétségbeesett hangját. – Nem kellene elfutni a gyerekkel együtt? Jaj, csak nem rontanak ránk is a martalócai?! – Nem hiszem – mondta tűnődve Dörbej –, hiszen Csobán nincs idehaza, és különben is, azt hiszem, tőle tart leginkább a gazfickó! Egyelőre a keresztényekre vetette a szemét... Ezért is gondolom, hogy a tiszteletre méltó nagybácsi van a háttérben... Ő bujtogatja ezt az eszelőst minden ellen, ami nem egyezik a Korán tanításaival. Meg aztán neki pénze sincs megvásárolni a turki katonákat... – Sokan vannak a latrok? – hallottam ismét Fatima szepegő hangját.

26

– Éppen elegen ahhoz, hogy az övék legyen a város – morogta Dörbej. – Úgy nőttek ki a sikátorokból, mint a gomba a földből eső után. Megrohanták a palotaőrséget, és lefegyverezték. Vér is alig folyt, csak egy kisfiút sebzett halálra egy eltévedt dárda... A csillagász fiát... Úgy éreztem, hogy menten rosszul leszek a levegőtlen ablakközben. A tükör földöntúli erővel nyomta a vállam, apró verejtékpatakok indultak a homlokomon, és folytak végig könnyeimmel keveredve arcomon. – Musza! – hallottam magam mellett Szerfiráz rémült suttogását. – Hát nincs egyetlen férfi sem ebben a megveszekedett városban? Gyermekeket gyilkolnak, és a palotaőrség, mint a birkák, hagyja, hogy lefegyverezzék? Hát ezért fizeti őket Öldzsejtü? – Azok is csak turkiak – mondta lemondóan Dörbej. – Csak nem fognak egymás ellen hadakozni? Majd szépen megosztoznak a pénzen, aztán ismét annak az oldalára állnak, aki többet fizet. Ha kell, Öldzsejtüére, ha kell, Abu Szaidéra... Nekik még az is közömbös, hogy akitől a zsoldot kapják, milyen vallású... Most úgy látszik, hogy a fickó alaposan megkente őket... De várjuk csak ki a végét... – Hát nincs egyetlen katona sem, akinek a hűségében meg lehetne bízni, aki még valamire becsülné a hűséget és a hazaszeretetet? – Hűség, hazaszeretet? – mondta Dörbej szinte szánakozva. – Hol van az már? Bezzeg régen, akkor... De azt neked hiába mondanám... – Nincs egyetlenegy sem? – makacskodott Fatima. – Hát nemigen... Azaz aki lenne, az nincs a városban... Itt most egyelőre Abu Szaid az úr... De hallgasd csak! Az utcáról egyre erősödő lárma szűrődött be az ablakon. Rohanó lábak dobogása, fegyvercsörgés, fojtott, torokhangú kiáltások. – Jaj, Allah! – hallottam ismét Fatima rémült suttogását –, erre tartanak! – Nem hiszem – mondta Dörbej, de mintha tanácstalan, remegő színt kapott volna a hangja –, azt hiszem, a keresztények templomaira mennek... Nem szeretnék ma az örmény papok bőrében lenni... – Jaj, Allah! Erre tartanak! – sikoltozta Dörbejre ügyet sem vetve Fatima. A zaj egyre erősödött, de aztán – mintha Dörbejnek akartak volna igazat adni az események – a lábdobogás lassan elhalt az ablak alatt. A katonák elhaladtak a palota előtt, s úgy látszott, hogy valóban a keresztények templomai felé tartanak. – Csendesebben! – horkantott Fatimára Dörbej. – Ha így visítozol, még visszatérnek! Azt azonban még Dörbej sem sejtette, hogy egyszeriben milyen kiváló jósnak bizonyul. Mert ha nem is a régi katonák tértek vissza, de az utca túlsó végéről ismét felerősödött a lábdobogás és a torokhangú kiáltozás. Most már Dörbej is nyugtalanul köszörülte a torkát. – Talán ők is a templomokra mennek... – morogta bizonytalanul. Ekkor hullottak az ajtóra az első csapások. – Kinyitni! – kiáltotta valaki turki nyelven, majd perzsául is megismételte. A csapások pedig szünet nélkül döngették a fakaput. Szinte láttam magam előtt a fehér turbános turki katonákat, amint lelkifurdalás nélkül tapossák a kert csodálatos rózsáit, amelyekre apám annyira büszke volt. Talán már ki is tiporták valamennyit. – Kinyitni vagy betörjük! – kiáltotta az előbbi hang. – Hozzatok gerendát! – pattogott valakinek a szava a kapu előtt. – Jaj, Allah! – sikoltozott szinte az eszét vesztve Fatima. – Hát nem megmondtam, hogy idejönnek. De te – támadt Dörbejre –, te biztattál, hogy elmennek, hogy a keresztények templomára mennek... hogy... – Csend! – sziszegte Dörbej visszanyerve a nyugalmát. – Azt akarod, hogy kardélre hányjanak, te ostoba asszony?!... Hol van a gyerek? – Jaj, Allah! – visított fel ismét Fatima. – Jaj, hát valahol kinn játszott a kertben... – Ha baja esik, a fejünket veszik! – ordított Dörbej, és bicegve megiramodott a lépcsőn felfelé, az emeleti folyosó irányába. Ekkor már nem bírtam tovább... Megfordult előttem a világ. Éreztem, hogy savanyú íz jön fel a torkomon, és önkéntelenül is a szám elé kaptam a kezem. A tükör hatalmas csattanással hullott a földre. Még hallottam Szerfiráz felcsukló sírását, aztán elfeketedett előttem minden. Az emeleti szobák egyikében ébredtem. Csak percek múlhattak el azóta, mióta elveszítettem az

27

eszméletemet, hiszen a dárdanyelek csapásai még egyre ott zuhogtak a kapun. – Kinyitni! Kinyitni! – harsogtak a kiáltások is. Szerfirázt nem láttam sehol, és Dörbej is eltűnt valahova, mialatt a sötétség birodalmában tartózkodtam. – Jaj, csakhogy felébredtél, Gül! – zokogta Fatima kezét tördelve. Hideg borzongások futottak végig a bőrömön, és csodálkozva láttam, hogy szinte teljesen mezítelen vagyok. Aztán feltépték a szoba ajtaját, és Dörbej rontott be valami rongycsomóval a karján. – Itt van! – kiáltotta, és Fatima kezébe nyomta. Dideregve ültem a szőnyegen, és reszketve meresztettem szememet a rongyokra. – Fel kell venned, Gül! – mondta Dörbej, annyira barátságosan, amennyire a szorult helyzetben csak tellett tőle. – Add már rá! – förmedt aztán Fatimára. Fatima reszkető kezekkel bogozta a rongycsomót, amelyből kopottas kaftán, csizma és piszkos turbán került elő. – Fiú lesz belőled, Gül! – mondta bágyadtan mosolyogva, és bátorítóan megszorította a kezem. – Felveszed, hogy a turkiak ne ismerjenek rád! Bátornak kell lenned, Gül, és nem szabad sírnod! Eközben Fatima remegő kezekkel, de azért gyakorlott mozdulatokkal rám adta az öltözéket. Egyszerre megcsapott a ruha dohos szaga, és ismét görcsbe rándult a gyomrom. – Gyorsan, Gül! Most nem szabad! – ragadta meg Dörbej türelmetlenül a karom. – Siess, mert mindjárt betörik az ajtót! – Hol van Szerfiráz? – kérdeztem vacogva. – Szerfiráznak nem lesz semmi baja... – nyugtatgatott Dörbej, és aggodalmasan fülelte az ajtó felől érkező zajokat. A dörömbölés közben abbamaradt, és csak halk beszédfoszlányok szűrődtek át a kapun. – Gerendát hoznak... – morogta Dörbej, és megszorította a kezem. – Gyerünk, Gül! Ki kell jutnod a palotából! Rémületemben még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy mi lesz Fatimával. Bágyadtan tűrtem csak, hogy nevelőm levezessen a lépcsőn a konyhák irányába. Annyi erőm azért még maradt, hogy néhány lépés után visszaforduljak, de mondani már nem tudtam semmit az ajtóban zokogó Fatimának. Ismét elfutották szememet a könnyek. – Erre, Gül! – mutatta Dörbej az utat a konyhai szolgák szobáin keresztül. Közben a dörömbölés ismét felerősödött, harsány vezényszavak kíséretében. Tompa puffanással csapódott az időközben odaszállított gerenda a kapuhoz. Újabb és újabb csapások zuhogtak a deszkán. Mi pedig ezalatt egy keskeny lépcsőn keresztülhaladva, leérkeztünk a pincébe. Eddigi életem során még soha nem voltam itt lenn, a palota alatt, és még most, ebben a szorult helyzetben sem mulaszthattam el az alkalmat, hogy körül ne nézzek a számomra ismeretlen birodalomban. Ócska, korhadt bútorok, szakadt szőnyegek, használhatatlanná vált limlomok hevertek mindenfelé. Törött porcelán edények darabjai csikordultak fájdalmas sírással csizmáink talpa alatt. Dörbej erőteljesen megrántotta a kezem. – Ott! – mutatott fel az ablakra, amely magasan a fejünk felett engedte be táblája rései között a kertből behatoló fénysugarakat. Értetlenül mereszthettem a szemem, mert Dörbej türelmetlenül, szinte élesen rám rivallt: – Felemellek, kinyitod az ablakot, és kibújsz a kertbe! Érted, amit mondok? Szótlanul bólintottam, de a szememből ismét megeredtek a könnyek. Felülről egyre erősebben hallatszott a gerenda tompa puffanása. Dörbej valami sürgető fenyegetést olvashatott ki a gerenda hangjából, mert hirtelen felkapott, és a feje fölé emelt. – Nyisd ki a zárat! – parancsolta. Olyan magasra emelt a levegőbe, hogy éppen elérhettem a vörösre rozsdásodott tolózárat. – Rajta! – sürgetett Dörbej. Ekkor tértem csak valójában magamhoz. Félelmem egy csapásra izgalommá változott. Lábaimmal felléptem Dörbej vállára, és megragadtam a zárat. Húztam, ahogy csak bírtam, de az meg sem moccant. – Nem megy? – kérdezte Dörbej, szinte rekedten az izgalomtól. – Rozsdás – suttogtam, mintha attól tartanék, hogy azok ott fenn meghallhatják. – Kapaszkodj, Gül! – mondta Dörbej, és én engedelmesen belekapaszkodtam az ablakpárkányba. Éreztem, hogy Dörbej mocorog, hajladozik alattam, majd felemeli a fejét, és valamit felém nyújt. – Fogd, Gül, és próbáld ezzel! Megragadtam a felém nyújtott tárgyat, Dörbej vasnyelű kését.

28

– Ütögesd a zárat, Gül, de gyorsan! Amikor az első csapásokat mértem a zárta, akkor tört be odafent a kapu. Hallottam a diadalordítást és a lábak dobogását, amint a turkiak berontottak a fogadóterembe. Szinte ugyanebben a pillanatban tárult ki az ablak is. – Ugorj, Gül! – suttogta Dörbej, és nagy lendülettel felnyomott a párkányra. Térdemmel feljebb segítettem magam, és félig kibújtam az ablakon. – Hé, Gül... – hallottam magam mögött Dörbej fojtott hangját. – Ha kijutottál a palotából, keresd meg Mirza bácsit, és várd meg, amíg érted megyünk. Egyenesen Mirza bácsihoz eredj! ... Ha a turkiak kérdeznek, mondd, hogy se apád, se anyád, koldus vagy és... Fuss, Gül! ... Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam tőle. Behajtottam magam mögött a fatáblát, és kiléptem a kertbe. A palota hátulsó szakaszán nyoma sem volt embernek, sőt még a virágágyásokon sem látszott, hogy valaki is végiggyalogolt volna rajtuk. Úgy rémlett, csak elölről próbálkoztak bejutni a turkiak, s a pinceablakokról megfeledkeztek. Szétmaszatoltam arcomon a könnyeket, és igyekeztem kijutni a kertből. Rémülten láttam azonban, hogy a hátulsó vaskapun érintetlenül feszülnek a vastag láncok, a kerítés hegyes lándzsáin pedig úgysem tudtam volna keresztülmászni. Ekkor két katona bukkant ki a sarok mögül, s mielőtt még lebukhattam volna a virágok közé, észrevettek. – No nézd csak! – mondta az egyik, és rám mutatott. – Még be sem jutottunk, de ez már azt keresi, hogy mit lehetne elemelni... – Hé, kölyök! – kiáltotta a másik torokhangú turki nyelven. – Gyere csak ide! Latolgattam magamban, hogy mi lenne, ha eliramodnék, de szomorúan beláttam, hogy úgyis hiába. Csak a kapu felé futhatok, ahol a többiek állnak, azok meg úgyis elcsípnének. Emellett valami furcsa gyengeség fogott el, és már azt sem bántam, ha megfognak. Ismét görcs feszült a gyomromban. – Gyere csak, kölyök! – hallottam újra az erélyes felszólítást, és mielőtt még bármit is kigondolhattam volna, lábam megindult a katonák felé. – Így ni! – morogta a fehér turbános, és elkapta a csuklómat. – Mit keresel itt, te taknyos? Ismét megeredtek a könnyeim. Hüppögve kaptam szabad kezem az arcom elé. – Hagyd! – mondta a másik, és a palota ablakait fürkészte. – Nem látod, hogy perzsa? Nem ért ez egy árva szót sem turkiul! – Mutasd a zsebed! – förmedt rám a másik, és a nyomaték kedvéért mindjárt ki is fordította őket. Néhány darab száraz kenyérhéjon kívül azonban semmit sem talált bennük. – Kolduskölyök ez! – morogta a másik. – Hagyd a fenébe! Inkább nézzünk utána, hogy nem próbál-e valaki itt hátul, a tetőn keresztül meglépni... A másik katona még egyre a csuklómat fogta. Gyanakodva vizsgálgatta az arcom. – Nem onnét való ez? – mutatott fejével a palotára, és ismét az arcomra függesztette kutató szemeit. – Ugyan... – mondta a másik türelmetlenül. – Csobán lányát már elkapták, más meg néhány szolgán kívül nem is volt a palotában... De még ha lett volna is, hogyan tudott volna kijutni... A goromba hangú ekkor, látszólag meggyőzve, eleresztette a csuklóm. – Na, akkor gyerünk kifelé... Adok én neked itt mászkálni, és mindenfélét összelopkodni... Gyerünk, te koszfészek! – ezzel a kezem helyett a fülemhez kapott, és így vonszolt maga után. Égő fájdalom hasított a fülembe, de nem kiabáltam. Futottam, ahogy csak bírtam a katona mellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Ha olyan gyorsan szaladtam, mint ő, nem fájt annyira a fülem... Kifordultunk a sarkon, és szemembeötlött a palota elülső oldala. Itt már minden a pusztulás képét mutatta. Széjjeltúrt virágágyak, haldokló, lefejezett virágok, összetört üvegdíszek, faszilánkok, és a kapu tárva-nyitva... A külső kapunál katonák álltak szigorú arccal, előretartott lándzsákkal, az utca túlsó oldalán pedig a zsibongó, bámész tömeg... Lesunytam a fejem, nehogy az utcáról valaki rám ismerjen. A bámészkodóknak azonban kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy egy koldusfiókára figyeljenek. Izgatottan mutogattak a kert általam nem látható része felé a kerítésen keresztül.

29

A kapunál az őr eleresztette a fülem és arcát az arcom mellé süllyesztette. Szinte éreztem dinnyeillatú leheletét. – Takarodj innét, mert ha még egyszer itt talállak, csúnyán megjárhatod... Mint az ott! – és nagyot rántott a kezemen, hogy olyan helyre érjünk, ahonnét mindent szemügyre vehetek. Amit aztán láttam, szinte elvette az eszem. A palota oldalát takaró gránátalmafa ágairól akasztott ember teste csüngött lágyan hintázva a feltámadó délutáni szélben. Dörbej volt. – Takarodj! – ordított rám a turki, és végigvágott a hátamon dárdája nyelével. Szinte öntudatlanul támolyogtam ki a kapun, és vegyültem el a tömegben. Elfutottam a legelső sarokig, és a sikátor földjére vetettem magam. Némán, hangtalanul téptem, kapartam a piszkos földet, és azzal sem törődtem, hogy vér serken ki körmeim alól.

30

IV. KUNYHÓ A NÁDASBAN A piactér csak úgy feketéllett a tömegtől. Amikor úgy-ahogy magamhoz tértem, és újabb ájulás veszélye nélkül végig tudtam menni az utcákon, egyre csak a piactéren lyukadtam ki. Mint a légy, amely nem tud elszakadni a mézes gyümölcstől; bármennyire is hessegetik, mégis újra meg újra visszaszáll. Ahogy vissza tudok emlékezni arra a távoli napra, már akkor megdöbbentett, hogy az utca népe milyen közönyösen fogadja Öldzsejtü bukását. Az árusok, kihasználva a nyüzsgést, hangos szóval kínálták portékáikat, a naplopók és az utca lakói pedig hadonászva és nevetgélve mesélték egymásnak az eseményeket. Úgy látszott, hogy nem bánt senkit a jóságos szultán bukása... Mint a paradicsomból kiűzött angyal, meresztettem szememet palotánk kapujára. A turki őrség mozdulatlanul állt az akácok árnyékában, s csak akkor mordult fel valamelyikük, és ragadta meg a lándzsája nyelét, ha a bámészkodók túlságosan közelre merészkedtek. Késő délutánig csatangoltam a palota körül, de ott minden mozdulatlan maradt, mintha a lakói örökre elköltöztek volna egy másik világba... Aztán egyre inkább a hatalmába kerített az éhség. Hogyisne kerített volna, amikor reggel alig haraptam valamit. Szerfiráz azon a napon már korán reggel megérkezett, és csalogatott, hogy Öldzsejtü palotájának a kertjében játsszunk a virágágyások között. Szegény Szerfiráz bolondul szerette a virágokat. Ha csak tehette, lopott egy-egy szálat, a hajába tűzte, és úgy illegette magát. Már akkor kitűnt színjátszó és utánzóképességével. Hiába, a természet már jó korán meghatározza az ember sorsát... Nehéz sejtelem lopakodott a szívembe, hogy a sorsomban döntő fordulat következett be. Lehet, hogy ezután már én is csak olyan koldusgyerek leszek, mint azok, akik naponta megjelentek a palota kapujában, hogy ennivalót kunyeráljanak Fatimától, és akikkel nem volt szabad még szóba elegyednem sem. Könny futotta el a szemem, és kétségbeesetten újra sírni kezdtem. Aztán a józanság és az éhség megállították a könnyeimet. Mirza báj! Dörbej is azt kötötte a lelkemre, hogy siessek Mirza bájhoz... Ő talán tud rajtam segíteni... Erős lélekkel hátat fordítottam a piactérnek, és megpróbáltam tájékozódni. Bármennyire furcsának látszik is a dolog, egyáltalán nem ismertem a várost. Miért is ismertem volna, amikor a paloták lakóinak gyermekei csak a legritkább esetben hagyják el a biztonságot nyújtó udvarokat, és tesznek hosszabb-rövidebb sétákat nevelőik társaságában. Én is csak Fatimával és Dörbejjel járhattam a város utcáit, ezek a kirándulások azonban túlságosan rövidek voltak ahhoz, hogy alaposan kiismerhettem volna tekervényeiket. Mirza apó házával azonban egészen másként állt a dolog. Az öreg Mirza gyakorta megfordult Öldzsejtü és az apám palotájában. Mi gyerekek nagyon szerettük, hiszen ama kevés felnőtt közé tartozott, akik szívesen elbeszélgettek velünk, és nem nevették ki ostobácska kérdéseinket. Nagy komolyan mesélt mindenről, amire csak kíváncsiak voltunk. – Te merre laksz, Mirza apó? – kérdeztük tőle sokszor, amikor rávettük, hogy letelepedjék a virágágyak szélére, és mi köréje kuporodtunk. – Az egész országban, mindenütt – mondta komolyan az öreg, de a huncut szikrák most sem hunytak ki a szeméből. – Ott lakom minden kunyhójában ennek az országnak... Még a keresztények templomaiban és a mecsetekben is, mindenütt... – Becsapsz minket, Mirza apó! – mondtuk nevetve. – Hogy lakhatnál te egyszerre mindenütt?... Tudjuk, hogy a folyóparton van a házad, a legmagasabb nyárfa alatt... Ott laksz te, Mirza apó! ... – Igaz, ott is én lakom – mondta, és a hangja mintha kissé megkomolyodott volna –, de másutt is én lakom, ahogy mondottam, mindenütt... Miért nem mentek el, és nézitek meg egyszer ti is, hogy igaz, amit mondok?... Nézzetek be a sárkunyhókba, a kis házacskákba... Ott csupa ilyen Mirza apó lakik, mint én, és olyan gyerekek, mint ti... – Hogy tehetnénk ilyet, Mirza apó? – szörnyülködtünk. – Hiszen nekünk nem szabad az utcára mennünk... és főképpen azokkal játszanunk, akik azokban a házakban laknak... – Hát ezért nem tudjátok, hogy hol lakom... – mondta szinte szomorúan. – Ha majd egyszer bekukkantotok oda, ahova mondtam, és nem féltek az utcától, akkor majd megtaláltok engem is... – ezzel barátságosan intett, és elvegyült a piactér forgatagában.

31

Amikor aztán Fatimának beszámoltam az öreg szavairól, dühösen csapkodni kezdte, ami a keze ügyébe került. – Több esze is lehetne annak a vén bolondnak – sziszegte. – Nincs más dolga, mint a gyerekek fejét teletömni mindazzal az ostobasággal, amivel az övé már dugig van! – Aztán magához ölelt, és szeretettel megsimogatott. – Ne hallgass rá, Gül! Itt jó neked a palotában és nem a piszkos utcán! Most aztán itt voltam a Fatima által annyira utált piszkos utcán, ha tetszett, ha nem. És egyetlen menedékem Mirza apó háza a nagy nyárfa alatt, a folyó mellett. Csak találjak oda! Mirza apóról még egy másik történetecske is az eszembe jut, amelynek akkor aligha tudtam volna megfejteni az értelmét. Meséltem már nektek, hogy Mirza apónak szabad bejárása volt a palotákba, ami legalábbis szokatlannak látszott, ismerve az öreget. Nem mintha koldus vagy rongyos lett volna, de a gazdagság és a jólét sem sugárzott róla. A folyó partján éldegélő egyszerű öregember volt, ki tudja, miből tengette életét, szerényen, de tisztán öltözött... Minden szavából bölcsesség áradt, talán több esze volt még a szultán tanácsosainál is... Egyszóval Mirza apó akkor jött és ment, amikor kedve tartotta. Rendszerint olyankor érkezett, amikor már estébe hajlott a nap, és akkor távozott, amikor az éjszaka végigterítette leplét a nyárfák csúcsain. Csendesen jött, és lopva tűnt el a sötétségben. Hát ilyen ember volt Mirza apó... Mi, gyerekek azt hittük, hogy bölcsessége miatt olyan kedves a szultán és az apám udvarában. Akkor még nem tudtuk, hogy a bölcsesség csak ritkán nyitja a paloták kapuit. Más kulcs illik azok zárjaiba! Egy ilyen csendes estén, amikor Szerfirázzal együtt, orromat a kerítésrácsnak nyomva, bámultam a lassan elcsendesülő utca forgatagát, csikordult a palota ajtaja, és Mirza apó lépett ki rajta apám kíséretében. – Hát akkor jó utat, Mirza báj, és tégy úgy, ahogy jónak látod... – Rajta tartjuk a szemünket, uram... És ha valami érdemleges jelentenivalóm lesz, vagy magam jövök, vagy a szokott módon küldök üzenetet. Apám megveregette az öreg vállát. – Aztán vigyázz magadra, Mirza apó, nehogy a fickó megszagolja a dolgot, mert akkor egy vaspiasztert sem adnék az életedért... – Én így sem sokat adok – morogta az öreg. – Ha adnék, akkor most nem lennék itt... – Na, persze – mondta apám jókedvűen –, de azért az óvatosság sosem árt... Az öreg hajlott háttal csoszogott el mellettünk. Úgy lógatta a fejét, mintha végtelen bánat terhe nyomná, aztán kinyitotta a kaput, és eltűnt az éjszakában. Bennem pedig valami homályos sejtés támadt, hogy Mirza apó talán mégsem az az egyszerű, öreg bölcs, akinek mi hisszük, hanem valamiféle álruhás király, aki éjszakánként a nép között jár, hogy kilesse titkait... Most már persze tudom, hogy nem is jártam olyan messze az igazságtól... Akkor azonban csendesen és éhesen baktattam a sikátorokban a folyó irányába. Csak halvány sejtéseim voltak, hogy merre lehet a víz, de azt tudtam, hogy egészen a folyó partjáig lejt a város, és ha lefelé megyek, mindenképpen a folyónál fogok kilyukadni... Sietésre ösztökéltem hát a lábaimat, hiszen lassan esteledett, és én nem akartam az éjszakát a rettenetes sikátorok között tölteni... Mirza apó csak tesz valamit, hogy megtalálhassam az apámat!... Aztán lassacskán véget ért a lejtő, és megpillantottam a folyócska csendes vizét. Friss levegő csapta meg az arcom, amitől valahogyan még éhesebb lettem. Összeráncoltam a homlokomat, és körbeforogtam, hogy megtaláljam a nagy nyárfát. Az pedig csodák csodájára nem is volt messze. Átvágtam egy aprócska réten, egy fehér kövekkel borított, félig homokba süllyedt, jobb napokat látott utacskán, és máris Mirza apó házacskájához érkeztem. Ott aztán úgy kellett visszafognom magam, hogy eszemet veszítve a házhoz ne rohanjak, és sírva dörömbölni ne kezdjek az ajtaján. A nap szörnyűségei azonban óvatosságra késztettek. A napkorong alsó széle éppen elérte a várost szegélyező hegyek csúcsait, amikor Mirza apó kalibája mellett kiléptem a köves útra. Aggodalmasan szemléltem a látszólag kihalt házacskát, a betámasztott ablaktáblákat, a bereteszelt ajtót. Úgy látszik, Mirza apó nincs idehaza... Jeges rémület szorította össze a szívem. Hát velem akkor mi lesz? Hova megyek, ha Mirza apó is elmenekült, vagy csak egyszerűen elkódorgott valahová?

32

Minden óvatosságot feledve, átfutottam az úton, és a nyárfához igyekeztem. A ház a fa alatt némán hallgatott, s még gyermekszívem ijedt dobogása sem ébresztett könyörületet makacsul hallgató bensejében. Vak ablakszemei szenvtelenül meredtek a lassan leszálló sötétségbe. Lábujjhegyre álltam, és megkíséreltem valahogyan eltolni az ablaktáblákat, hogy beleshessek a szobába. Hátha Mirza apó csak alszik, vagy nem akar társalogni szomszédaival... Akkor valaki hirtelen megragadta a karomat. Rémülten felsikoltottam, és igyekeztem kitépni magam a szorításból. – Na, nézd csak, nézd – mondta egy reszelős hang, és dinnyeszag csapott az orromba. – Más házába akarsz bemászni? Mit kódorogsz errefelé, te égetni való? Hasztalan próbáltam magam kitépni szorításából, a kéz vasabroncsként fonódott a kezemre. – Fickándozol, te ördögadta? – morogta fogvatartóm, akit még mindig nem láthattam, hiszen a hátam mögött állt. – Arra van eszed, hogy a másét elvidd, de ha kérdeznek, meg sem tudsz mukkanni, he? Ekkor furcsa dolog történt. Magam sem tudom, hogy hogyan, de ahelyett, hogy védekezni kezdtem volna, vagy megpróbáltam volna tiltakozni a lopás vádja ellen, meglepetten hallottam saját, tompán kongó hangomat: – Éhes vagyok – mondta ez a hang egykedvűen. A szorítás akkor megenyhült, és én hátrafordulhattam. Kicsin múlt azonban, hogy ismét ájultan nem hullottam a földre. Rettenetes arc meredt rám az esti szürkületben, olyan arc, amilyen a démonoké vagy a szörnyetegeké lehetett abban a régi, másik hazában. Girbegurba hegyek borították ezt az arcot, amelynek a közepén ferde száj és fél orr ült. Az orr fele mellett apró csonk mozgott a száj felett. Fél szemével rám nézett, a másik helye pedig üresen ásított. – Éhes... – mondta a hang a szörnyű szájból –, itt mindenki éhes... A jóllakott embereket ne errefelé keresd... Ki a fenének a gyereke vagy, hogy még sohasem láttalak erre? Igaz, hogy a szorítása enyhült, de még mindig fogta a kaftánom ujját. Várni kell még a szökéssel! Ismét csak magam is meglepődtem, amikor megint hallottam a saját hangom. Úgy hazudtam, mint a vízfolyás. – Sirázból jött az apám... Az anyámat meg nem is ismertem... Ma jöttünk a városba, és az apám elkeveredett tőlem... én meg éhes vagyok... Az egyszemű egyre az arcomat bámulta. – Nem úgy beszélsz, mint az utcagyerekek... – morogta gyanakodva. – Ki a te apád? – Perzsa... – mondtam, mivel a félszemű is a perzsát beszélte. – Még a nagy urak is szoktak neki alamizsnát adni... Ott ült a városkapu tövében, ameddig csak el nem küldték, mert az őrmester Ibrahimot ültette a helyére... – Uhum – mondta a félszemű az orra helyét vakargatva –, szóval koldus az apád, mi? Mondhatom, jó helyet választott magának... Van itt koldus éppen elég, annyi, hogy fele nyugodtan felfordulhat az éhségtől... – Hol találhatnám meg az apámat? – kérdeztem óvatosan oldalra húzódva, hogy adandó alkalommal elinalhassak. – Tudja az ördög – mondta a félszemű még mindig töprengve, majd mintha megérezte volna a szándékomat, felemelte a mutatóujját. – Ne félj, kölyök, nem bántalak... Aki éhes, azt én nem bántom, mert nálam senki sem tudhatja jobban, hogy mit jelent éhesnek lenni... De ha akarsz, elmehetsz... nem tartalak vissza. Ha akarsz, velem tarthatsz, majdcsak találunk valami ennivalót... Különben mi a neved? Pár pillanatig haboztam. Miért áruljam el neki, hogy nem vagyok fiú? Korán megsejtettem, hogy jobb fiúnak lenni, mint lánynak... – Musza – mondtam remegő hangon, mert hirtelen nem jutott más eszembe. – Na hát ide figyelj, Musza... Nem mondhatom, hogy palotában lakom, és hogy én vagyok Szultanije leggazdagabb kalmára, de erre az éjszakára meg valami ennivalóra a vendégem vagy, ha parancsolod... Holnap aztán majd megkeressük az apádat... De ha akarod, felőlem el is mehetsz... – tette hozzá közömbösen. Az előbb még menekülni akartam, mostanra azonban már nem maradt erőm. El sem tudtam képzelni, hogy mit is csinálnék, ha éjszakára magam maradnék a sikátorokban...

33

– Azt hiszem, veled megyek... – dünnyögtem bizonytalanul. – Hát akkor gyere – mondta egykedvűen, és megindultunk egymás mellett arra, amerről jöttem. Rövid ideig hallgattunk, majd a félszemű ismét kérdezgetni kezdett. – Meg sem kérdezed, hogy miért vagyok ilyen csúf, hogy miért van fél szemem, meg hogy miért hiányzik az orrom? Erre aztán igazán nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Csak mentem mellette és hallgattam. A részegeket sem illő kérdezgetni, hogy miért rúgtak be... – Azt sem kérded, hogy miért vagyok ilyen nyomorultul kivert kutya, aki a pocsolyában fetreng és soha többé nem tud kikászálódni belőle? – Nem! – mondtam hirtelen. A félszemű meghökkent. Megtorpant, és csodálkozva nézett rám. – Nem? Aztán miért nem? Valami olyasmit szerettem volna mondani, hogy mindenkinek megvannak a maga titkai, mint ahogy nekem is, és azokat tartsa csak tiszteletben a másik. Mondom, valami ilyesmit gondolhattam, de persze akkor még nem tudtam ilyen világosan kifejezni magam. – Mert nem szabad kíváncsinak lenni! Ezt mondta Dörbej is mindig... – s elakadt a szavam. Csak nem árulom el magam már az első percekben?! A félszemű még egyszer figyelmesen végignézett az ép szemével. – Dörbej? Kicsoda az a Dörbej? Hallgattam, és újabb hazugságokon törtem a fejem, de a félszemű végül is megkímélt. – Igaz is – mondta némi sértődöttséggel a hangjában –, nem szabad kíváncsinak lenni... Na hát akkor nem is leszünk azok... Csendben folytattuk az utunkat egymás mellett. Később behúzódtunk egészen a folyócska partjára, hogy a kaftánunk széle szinte súrolta a part menti nádszálakat. A nádas kivágott tisztásain tüzek égtek, mellettük rongyos, piszkos, torzonborz emberek hevertek. Sokan részegek voltak közöttük, és magas fejhangon perzsa vagy turki nótákat kornyikáltak. A víz szélén pucér gyerekek futkároztak, csecsemősírás, birkabégetés és káromkodás szűrődött a fülünkbe. Még soha nem láttam eddigi életemben ennyi piszkot és szörnyűséget, mint ami itt fogadott. A szennynek és a szegénységnek olyan tengere vett körül, amilyet a palotában még csak elképzelni sem tudtam. Égi istenek, hát így is élnek emberek Öldzsejtü országában? – Megérkeztünk – mondta a félszemű, és félrehajtotta a nádszálakat. – Allah hozott! Vagy az, akit akarsz... Néhány lépést tettünk csak a keskeny utcácskában a víz felé, amikor elénk bukkant a nádkaliba. Teteje is, oldalai is, mindene nádból. Még az ajtaját is vékony nádszálakból alkotta az ismeretlen építő. – Hát itthon lennénk – mondta a kísérőm egyszerűen, és a gazda büszkeségével mutatott körbe. – Minden az enyém!... Itt nem parancsol sem szultán, sem mollah... Amíg meg nem jön a tél, addig az enyém... – Hát azután? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit. – Azután a télé – mondta a félszemű. – Ha beköszönt a zimankó, szedhetem a sátorfámat, és mehetek másfelé, hiszen itt még a békák is megfagynak... Olyan hideg van itt a folyóparton, hogy azt emberfia ki nem állja... De hogyhogy te ezt nem tudod? Talán bizony te palotában laktál eddig telente? Magamban csendesen elmosolyogtam. Vajon mit tenne a félszemű, ha most egyszerűen igennel válaszolnék. Elfutna vagy feladna a katonáknak? Természetesen eszembe sem jutott, hogy felfedjem magam... A félszemű pedig úgy látszik, nem is várt feleletet, mert félrehajtotta a gyékényfüggönyt, és belépett a kalibába, ahonnét kisvártatva égő mécsessel tért vissza. – Nocsak! – mondta elégedetten. – Jó estét! – Jó estét! – feleltem a szokásnak megfelelően. – A fény már feltámadt, illendő vacsorázni – kacsintott felém egyetlen szemével. Aztán letette a mécsest egy pocoktúrásra, és visszament a kalibába. Térült-fordult, s már a vacsora is ott volt a hóna alatt, ürühús és valami savanykás kenyérféle formájában. Leterítette kaftánját a földre, és hangsúlyozott szertartásossággal helyet mutatott maga mellett. – Egyél, hercegem – mondta komolyan, de a szeme nevetett. Most éreztem először, hogy a félszeműtől nem kell tartanom. Akinek így nevet a szeme, az nem lehet gonosz ember.

34

Alaposan nekiláttunk az evésnek. A félszemű is megéhezhetett, hiszen szinte rágás nélkül nyelte a falatokat, velem együtt. Csak akkor fordult felém, amikor már én is, ő is túl voltunk az első éhségen. – Látod, Musza – mondta, és elégedettség dörmögött a hangjában –, mennyire másként látja az ember a világot, ha tele a gyomra?... Éhesen minden reménytelen, és legszívesebben azt mondanád, hogy dögöljön meg mindenki veled együtt, és hulljon a pokol mélységes fenekére... Ha éhes vagy, kedved lenne itthagyni ezt az egészet, amit világnak neveznek... Elfelejted a barátaidat, a hitedet, a terveidet, elfelejtesz mindent, és csak egyetlen vágy ég a szívedben: enni vagy megdögleni... Embertelenné teszi az éhség az embert, Musza... Ha rajtam múlna, be is tiltanám egy szultáni rendelettel! – és a hangjában ismét tréfás íz bujkált. Ismét ettünk és jókat húztunk a nád közé rejtett agyagkorsóból. – Így igaz, Musza – folytatta hanyatt dőlve a házigazdám. – Az ember sok mindent kibír, de az éhséget nem. Az éhség ellen nincs védekezés... sem a szomjúság ellen. Ha ezek ketten összefognak, elvesztél, Musza... fuccs! Pedig az ember erős, nagyon erős... Gyakran még maga sem tudja, hogy mennyire az... Azt hiszi magáról, hogy gyenge, mert elájul, ha végig kell néznie, hogy valakinek levágja a fejét a hóhér... úgy bizony! Akkor elájul, ha a másét vágják, de a sajátját térdremegés nélkül tartja a bárd alá... hát ilyen furcsa lény az ember, Musza! Én is hanyatt feküdtem, és néztem a csillagokat, amelyek már jó ideje fenn ragyogtak az égen. A csillagokról eszembe jutott Musza, akinek a nevét bitorlom, és ismét könnyek szöktek a szemembe. Szerencsére házigazdám ügyet sem vetett rám, elég volt neki, hogy ott fekszem mellette. – Az ember bizony alapjában véve gyáva, Musza! Bátor csak akkor lesz, ha annak kell lennie. Ha egyszerűen nem tud nem bátor lenni! Ha választania kell, hogy kutya lesz vagy sakál, vagy bátor, akkor leginkább a bátorságot választja... Csak akkor már többnyire késő... Akkor már a bátorság egyet jelent a halállal vagy a megkínzatással... és erre csak későn jövünk rá, Musza... Mennyivel egyszerűbb lenne még akkor bátornak lennünk, amikor a bátorság a szabadságot jelentené... Csakhogy erre már a halál árnyékában jön rá az ember, amikor csak a halál vagy a sakálélet között válogathat... Rövidet hallgatott, és úgy láttam, hogy tűnődik valamin. Aztán felkönyökölt, és a folyót nézte, amely ezüstösen csillogott kőhajításnyira tőlünk. – Csak az éhség meg a szomjúság győzhet le bennünket, barátocskám. Annak pedig nem állhat ellen emberfia! Az ember sok mindent kibír... Kibírja, ha megkorbácsolják, ha tűzzel égetik a talpát, ha kitolják a szemét, vagy ha levágják az orrát... bizony, bizony, még azt is kibírja, és a lábán, nem térden állva! Csak az éhség és a szomjúság ellen nincs orvosság. Azok legyőzik és aljassá teszik az embert, Musza! Soha ne légy éhes, Musza, mert akkor már nem vagy többé ember! Furcsa érzések kavarogtak bennem. Homályosan éreztem, hogy a félszemű saját keserű sorsának tapasztalatait meséli. Ismét szörnyülködve bámultam kifolyt szeme helyét és félig levágott orrát. A félszemű már éppen újra szólásra nyitotta a száját, amikor a nádsövény bejáratánál perzsa nyelvű kiáltás harsant. – Hé, Riza! – szárnyalt a tompa hang. – Itthon vagy? A félszemű lassan feltápászkodott, és az ösvény felé fordult. – Nizám? – kérdezte emelt hangon. – Én vagyok az, Riza bátyám! – mondta valaki most már halkabban, és az embernél jóval magasabbra nőtt nádszálak hullámzó mozgása jól mutatta a közeledő útját. – Gyere csak, gyere – morogta a házigazdám inkább magának, és visszaült a kaftánra. Kíváncsian pislogtam az ösvény bejáratára, ahol néhány pillanattal később kibukkant a sűrűből a vendég. Középtermetű és középkorú férfinak látszott, hatalmas, embernél is magasabb bottal, a hátán tarisznyával, szakadt, piszkos kaftánban. Amikor meglátott a házigazda mellett, megtorpant, fürkészve a kunyhóra pislantott, majd letette a botját, és kezét a mellén összefonva meghajolt. – Békesség véled, Riza bátyám! – szólt, és még egyszer meghajtotta magát. Házigazdám mellőzte a hajlongást. Ültében egyet bólintott, aztán egyszerűen helyet mutatott a fűben. – Ülj le, Nizám. Mi hírt hoztál? – Hát ez meg ki? – kérdezett vissza a jövevény válasz helyett, és rám mutatott. – A kalifa unokája! – mondta a félszemű komolyan. – Miért, kinek nézed?

35

– Sosem változol meg, Riza bátyám... Magadnak is kevés van, de azt is szétosztogatod... Pedig a világ összes koldusgyerekét még tanáccsal sem láthatod el, nemhogy élelemmel... – Én már csak ilyen vagyok – morogta a házigazdám meglehetősen barátságtalanul –, és abban is igazad van, hogy nem is fogok már megváltozni soha. Akkor meg egyáltalán kár erre szót vesztegetni... – Jól van, jól van, nem akartalak megbántani... Csak nem szeretem ezeket a kis csirkefogókat, akik körülötted lebzselnek, és felfalják, amire magadnak lenne a legnagyobb szükséged! Én csak... – Szót se többet! – mondta a félszemű olyan éllel, amilyet eddig el sem tudtam volna képzelni róla. – Miért, ki vagy te tulajdonképpen? Elfelejtetted, hogy még koszosabb és ostobább voltál, mint ez itt, és hogy ha nem zabálod fel az utolsó szelet kenyeremet, már a csontjaid is elporladtak volna valamelyik szemétgödörben!!... De könnyen felejtesz, Nizám! Égő arccal hallgattam a párbeszédet. Jó lett volna elfutni tőlük, ha lett volna hová... Csak azért rettegtem, hogy ki ne dobjanak az ismeretlen veszélyeket rejtő éjszakába, így aztán csak lopva mertem a jövevényre pillantani. Ahogy azonban ránéztem, rajta is ragadt a szemem. Szép arcú, sokkal fiatalabb legény volt annál, amennyinek először látszott a csillagok csalóka fényénél. – Miért nem gyújtasz tüzet? – Miért? – morogta még mindig sértődötten a házigazdám. – így sem vagy megelégedve a társaságommal, és hátha még a tűz is idecsal valakit... – Ne haragudj már, bátyám! – kérlelte a jövevény, és letelepedett velem szemben a fűre. Jóakaratúan csillogó, nagy, barna szemei voltak. Száját a füléig húzta, aztán felém nyújtotta a kezét. – Na, béküljünk ki, kalifa – mondta szelíden. – Egyél, amennyi beléd fér, sőt még én is adok a tarisznyámból! – Ezzel megragadta és jól megrázta a kezem. Kinyitotta az iszákját, és mielőtt még tiltakozhattam volna, a kezembe nyomott valami süteményformát. – Nyugodtan megeheted, nincs megmérgezve! – nevetett fel, és a házigazdámhoz fordult. – Ne gyújtsak tüzet? – Gyújtsál, ha akarsz... – morogta még mindig némi sértődöttséggel a hangjában a félszemű, de aztán maga is segített előhúzkodni a kaliba mögé rakott, felvágott nádkötegeket. Eddig semmit sem éreztem, az evés elvonta minden figyelmemet. Most azonban, ahogy a lekváros süteményt is lenyeltem két hatalmas harapással, éreztem, hogy a folyó nyirkos kigőzölgése alattomosan bekúszik szorosan kötött kaftánom alá, és hideg borzongással lepi el a bőröm. A tejfehér folyóról köd szállt a nádak csúcsai felett, s csak a távoli kutyaugatás és a szomszédos kunyhók tábortüzeinek gyengén ideszűrődő lármája törte meg a csendet. Az itt élő koldusok tekintélyes serege már rég kifoghatta a folyó összes békáját, mert még egy árva brekegés nem sok, annyi sem jelezte a víz közellétét. Hamarosan fellobbant a barátságos láng, furcsa, sárga fénybe burkolva vendéglátóim arcát. Most nézhettük meg csak alaposabban egymást a jövevénnyel. – Ej ha! – füttyentett a Nizám névre hallgató legény –, ez aztán a meglepetés! A beszéded után perzsának gondoltalak volna... Ki hitte volna, hogy egy mongol beszéli így a nyelvünket... – Nem vagyok mongol! – tört ki belőlem elkeseredetten a tiltakozás. Hogyisne! Nem elég, hogy koldusnak néznek, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy utolsó rongyról, még mongolnak is tartanak... Ez már túl sok volt. – Olyan perzsa vagyok, mint te! – Csakhogy az őseidet nem tudod letagadni – mondta enyhe csúfolódással a hangjában a jövevény. – Ezek a csontok, barátocskám, nem hazudnak! – és az arcára mutatott. Ekkor hisztérikusan felsikoltottam, és levetettem magam a tűz mellé a földre. Most tört ki rajtam a szörnyű nap minden izgalma és fáradtsága, amikor már úgy-ahogy révbe jutottam. Testem talán megérezte, hogy nyugodtan elengedheti magát, hogy már nincs mitől tartania azon az estén. Görcsös zokogásban törtem ki, és a földhöz vertem a fejem... – Nem vagyok mongol! Nem vagyok mongol! Nem vagyok mongol! – sikoltoztam vadul. A legény hozzám ugrott, és befogta a számat. A félszemű pedig mellém ült, csendesen simogatta az arcom, és valahonnét vizes rongyot is kerített a homlokomra... – Vigyen el az ördög! – káromkodott Nizám –, még a végén idecsődíted Abu Szaid fogdmegjeit, aztán azoknak kiabálhatsz, te idióta! Mi a nyavalya ütött beléd? Ki bántott? És ha mongol vagy? Azért még nem kell ordítani, mint a sakál!...

36

– Hagyd csak, Nizám... – mondta a félszemű szelíden –, talán sokat bántották és csúfolták, mert szélesebb az arca, mint másoké. Mindenki érzékeny, ha eltalálják azt a pontját, melyet rejtegetni akar élete végéig... Lassan, szipogva felültem, és nagyon szégyelltem magam. Legszívesebben bocsánatot kértem volna a félszeműtől, hiszen simogató szavai jobban fájtak, mintha keményen megfedett volna. Idehozott a sikátori éjszakából, megosztotta velem szűkös falatjait, én meg úgy hálálom meg, hogy a nyakára csődítem Abu Szaid katonáit. De ez a Nizám legalább annyira oka az egésznek, mint én! – Mi a fenének kell mindjárt ordítani? – békétlenkedett Nizám, és a levegőbe fülelt. Az éjszaka békés neszeit azonban nem hallatszott megzavarni a jellegzetes lábdobogás és fegyvercsörgés. – Nahát... – mondta végül némiképpen lecsendesedve, de még mindig óvatosan nézett rám. – Ha mindenki ordítana, amiért olyat mondanak neki, ami nem tetszik, az egész világ bőghetne, mint a bivalyok... – De én nem vagyok mongol! Perzsa vagyok, mint te... és az is akarok maradni... – Jól van, no! Akkor legyél perzsa, csak ne ordíts... legalábbis addig, ameddig itt vagy... De azután se nagyon ajánlom... Túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd... de ami nem akarsz lenni, az ellen ne ordíts, mert csak jobban felfigyelnek rád! Ha nem akarsz mongolnak látszani, csak nevess, ha azt mondják, hogy az vagy, mert ha kiabálsz, annál inkább mondják... Aztán meg nem mindenki olyan ostoba, mint én, hogy nem kever le legalább két nyaklevest, amiért úgy sikítozol, mint egy lány... te anyámasszony katonája! Most már bölcsen lenyeltem, amit mondani akartam, és szégyellősen bámultam a tűzbe. Bármennyire is nem tetszett, amit a legény mondott, tudtam, hogy mégiscsak igaza van. Az meg különösen bántott, hogy a házigazdám sem kel a védelmemre. Nyilván ő is elismeri magában Nizám igazát. – Hallottad már az újabb híreket? – kérdezte aztán Nizám, és hosszú szárú csibukot kotort elő a táskájából. Körülményesen tömködni kezdte a zsebéből, ki tudja, mivel. – Éppen akkor jöttem vissza a városból, amikor vele találkoztam – mondta a házigazdám, és felém biccentett. – Nagyon közelre nem merészkedhettem, hiszen ha felismernek, nem úszom meg szárazon... – Holnap a piactéren lesz a vészbíróság, és akit sikerült elcsípniük, az nem áldja meg a holnapi napot... Ha egyszer Abu Szaid nekiáll a rendcsinálásnak, jaj mindenkinek, aki valaha is szót emelt Mohamed vallása ellen. – A keresztények temploma leégett – mondta a félszemű, és aggodalmasan rám pillantott –, meg még egyéb szörnyűségek is történtek... – A papokat megölték – tette hozzá Nizám cseppet sem törődve azzal, hogy milyen hatással lesznek rám a szavai. – Kiterítették őket a templom elé a kövezetre meztelen felsőtesttel, és karddal keresztet vágtak a mellükbe... A zsidókat meg a szakálluknál fogva akasztották a fákra, és a pénzüket követelték... Tüzet gyújtottak a lábuk alá, és... – Csend! – mondta házigazdám, és figyelmeztetően Nizám felé intett. – Ugyan... – csóválta meg a fejét Nizám –, ha az, akinek mondja magát, nem tudsz neki olyan szörnyűséget mondani, amit maga is ne látott volna a saját két szemével... Miért, talán Sirázban nem ugyanezt csinálta az az átkozott néhány évvel ezelőtt? Nem igaz? – fordult felém. Nem nagyon értettem ugyan, hogy miről folyik a szó, de azt tudtam, hogy nem szabad felfednem magam. Nem mintha nem bíztam volna eléggé házigazdámban, de nem lett volna értelme, hogy megromoljék köztünk a barátság. Gyermeki szívem érzékeny rezdüléseivel megéreztem, hogy sokkal inkább barátjának tekinti a koldusokat, mint a paloták gyermekeit, még akkor is, ha azok maguk is áldozatai a számukra ismeretlen eseményeknek. – Igaz! – mondtam habozás nélkül, s éreztem, hogy valamiféle titoknak, valami érthetetlen szörnyűségnek lettem a tanúja, és hogy közösséget vállaltam ezzel a két emberrel, akik látható módon ellene voltak annak, ami a városban történt. De érteni is szerettem volna az eseményeket... – Miért tudott Abu Szaid rátörni a városra? – tettem fel hirtelen a kérdést. A két koldus döbbenten bámult rám. Úgy látszik, el sem tudták eddig képzelni, hogy egy korombeli gyereknek ennyi esze legyen. – Nofene... – mondta Nizám meglepetten, és meggyújtotta a pipáját – csak nem érdeklődsz a politika iránt?

37

Erre már nem tudtam mit válaszolni. Azt sem tudtam, hogy mi az a politika. Ismét csak a házigazdám sietett a segítségemre, mint már annyiszor azon az estén. Nizám felé intett, mintha azt jelezte volna, hogy nem árt, ha a gyerek korán megérti a világot, amelyben él... – Hát szóval, az úgy van – kezdte gondosan válogatva az egyszerű szavakat –, hogy az az ember, aki az országunk fölött uralkodik, Öldzsejtü szultán. Hallottál már róla? – Hallottam – mondtam az igazságnak megfelelően, és kis híján elnevettem magam. Elképzeltem, micsoda képet vágnának, ha csak úgy egyszerűen megemlíteném, hogy naponta szoktam a szultán virágai között játszani Szerfirázzal... – Nos hát, ez az Öldzsejtü szultán annyira jó ember akar lenni, hogy a jósága nagyon rossz szultánt csinált belőle. Hát ezt érted-e? – Nem – feleltem őszintén, és valóban nem értettem, hogy Öldzsejtü ha jó, akkor miért rossz? Micsoda ostobaság ez? – Azért, mert egy olyan országot, ahol annyiféle ember él, mint a mienkben, csak kemény kézzel lehet kormányozni... Hiszen élnek ebben az országban perzsák, turkiak, a mongolok leszármazottai, örmények, cigányok és még ki tudja, hogy hányféle ember nem vándorol az országutakon... Ezeket csak kemény kézzel lehet féken tartani... – Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Ezek talán valamennyien rossz emberek? – A fenét! – vágott közbe Nizám. – Ezek a jók, és azok a disznók, akik a palotákban üldögélnek! – Nyugalom – csitította a félszemű Nizámot –, így nem fog megérteni semmit... – Megérteni?... Ebben a világban nincs is sok megértenivaló... – De azért engedelmesen elhallgatott. – Ezeknek az embereknek más a nyelvük, mások a szokásaik, más a vérmérsékletük... és főleg más a vallásuk, más istenben vagy istenekben hisznek... Mindegyikük esküszik rá, hogy az ő istene az igazi, és a többit arra akarja kényszeríteni, hogy azok is az ő istenét imádják... A keresztények Jézusban hisznek, aki szerintük isten fia... Azt tartják, hogy a zsidók ölték meg valahol Arábiában úgy, hogy felfeszítették egy keresztfára... Persze hogy a keresztények gyűlölik a zsidókat, mert azt hiszik róluk, hogy az istenük gyilkosai... – Ezért aztán ennek az ártatlanul meggyilkolt istenüknek a nevében megrohanják a zsinagógákat, megölik a zsidókat, és tisztán vallási rajongásból ellopják a zsidók pénzét... És ezt teszik annak az istennek a nevében, aki a bárányt tartotta példaképének, mint az állatok legszelídebbikét... – mondta gúnyosan Nizám, és nagyokat pöfékelt a pipájából. – Aztán ott vannak Mohamed próféta hívei, akik Allahot tartják istenüknek és a kardot a legméltóbbnak arra, hogy a hitüket terjessze... Aki nem tér át a vallásukra, annak el kell vágni a torkát! Azt hirdetik, hogy jobb egy halott hitetlen, mint egy élő. – De hát miért ölik egymást az emberek? Miért nem imádják békében a saját isteneiket? Házigazdám már éppen nyitotta volna a száját, amikor Nizám ismét közbevágott: – Azért, mert a gazdagok szítják közöttük a gyűlöletet! A paloták lakói meg a szultánok... Azok bizony, hiába nézel olyan értetlenül! Hát nem jobb a szultánnak, ha az alattvalók egymást gyilkolják, mint ha kibékülnének, és gondolkodni kezdenének? Ha rájönnének, hogy miért éhesek, hogy miért szomjasak, hogy miért járnak rongyokban, és miért döglenek rakásra a járványokban? Ha rájönnének, hogy egymás irtása helyett a paloták lakóit kellene megritkítaniuk! Ha nem a zsinagógákat, a templomokat és a mecseteket döntenék romba, hanem a palotákat? Mi lenne akkor? Futnának a szultánok, amerre látnak... Ezért hálásak ők Krisztusnak is, Jahvénak is, Mohamednek is, meg mindenkinek, aki eltereli a szegények figyelmét a saját nyomorúságukról, aki a mába való belenyugvást hirdeti egy soha nem létező túlvilág reményében!... – Állj meg, Nizám! – szakította félbe ismét a félszemű. – Mondtam, hogy így nem fog megérteni semmit! Ennyi idős korodban te még a szultánod nevét sem ismerted... Ez legalább azt tudja, hogy Öldzsejtünek hívják... Na, folytassuk csak, ahol abbahagytuk!... Szóval ez a szultán meg sem próbálta, amit az elődei legalább megkíséreltek, hogy békére szorítsa az egymásra acsarkodó vallásokat... Gazán kán vagy szultán még halállal büntette, aki más vallását becsmérelte, vagy más vallású életére tört... Öldzsejtü azonban nem törődik ilyesmivel. Sokkal jobban elfoglalja magát vadászataival és szórakozásaival, semhogy az országa ügyeivel törődjék, de még a fia nevelését is elhanyagolta. – Alaposan – dörmögte Nizám.

38

– Abu Szaid pedig, aki turki nagybácsija, Takriti keze alatt nevelkedett, Mohamed vallásának olyan buzgó hívévé lett, amilyet csak keveset hord a hátán az ország! El is határozta, hogy ha ő lesz a szultán, kiirt mindenkit, aki nem hajlandó Mohamed hitére térni... Persze erre egyelőre alig van módja, de időről időre sort kerít rá, hogy megmutassa oroszlán- vagy jobban mondva sakálkörmeit... mert azért arra jobban hasonlít, mint az oroszlánra. – Sakál és kutya egy személyben – morogta Nizám. – Egyszer már, évekkel ezelőtt... te akkor még talán meg sem születtél, már megpróbálta rákényszeríteni az akaratát az országra... Öldzsejtü akkor is éppen vadászott, mivel akkor is kora nyár volt, Abu Szaid pedig kihasználta a szultán távollétét, és alaposan rendet csinált Tebrizben meg Sirázban a zsoldjába fogadott turki katonák segítségével... Akkor is égtek a keresztények templomai és a zsinagógák... Lecsapott perzsa fejek száradtak sorba rakva a piactéren... – És Öldzsejtü nem jött vissza? – De visszajött – bólintott Nizám. – Visszajött, és rendet csinált – folytatta a házigazdám –, a halottakat eltemették, a templomokat kijavították, a zsinagógák új tetőt kaptak, és ismét tisztelhette mindenki azt az istent, amelyiket a magáénak vallott. – És Abu Szaid meg Takriti? Velük mi lett? – Nekik megbocsátott a szultán... A jóságos szultán – mondta komor gyűlölettel a hangjában Nizám. – Csak száműzte őket egy évre a tengerpartra, ahol kiheverték fáradalmaikat, és megtöltötték kiürült kincstárukat. Különben semmi sem változott. Ahelyett hogy lecsapatta volna a fejüket... – De hát a saját fiát mégsem öletheti meg? – Persze, azt nem... de százezreket hagyhat pusztulni kard által vagy éhen... vagy a járványokban, ami végül is egyre megy. Az ok valamennyinél ugyanaz. – És most ismét... – kérdeztem volna, mert úgy éreztem, hogy kezdem érteni az eseményeket. – Most ismét – mondta Nizám –, hát csak világos, nem? A szultán vadászgat a hegyek között talpnyalói, a Csobán urak és csillagászok társaságában, ez a mérges kígyó pedig, amelynek a jóságos szultán elmulasztotta széttaposni a fejét, most újra belemar az országba... A templomok már égnek, a fejeket holnap vágják, olyan ez, mint a karaván útja... Tudjuk, hogy honnan indul, és hová érkezik! – És Öldzsejtü? – kérdeztem, mert Csobán úrnak a nevét semmi pénzért nem vettem volna a nyelvemre, hiszen már így is attól féltem, hogy valamiképpen elárulom magam. – Majd jön – mondta a félszemű, némiképpen átvéve Nizám gúnyolódó beszédmódját –, jön, és rendet csinál. Felépíti a keresztények templomait, a zsinagógák új tetőt kapnak, a halottakat eltemetteti, és... – És mi lesz Abu Szaiddal meg Takritivel? – Velük? Őket ismét száműzi egy-két évre a tengerpartra, miután megbocsátott nekik... – És azután? – Azután pedig egyszer szép csendesen vagy csúnyán és erőszakos módon meghal, akkor újra jön majd Abu Szaid és Takriti, és minden kezdődik elölről, csak nem úgy végződik majd, ahogyan végződni szokott... Nem lesz új teteje a zsinagógáknak, és a halottakat sem biztos, hogy eltemetik... – Nem mintha azoknak nem lenne mindegy – mondta Nizám legyintve. – Azoknak igen, csak az élőknek nem... Szóval ez van most a városban... Holnap vágják a fejeket, holnapután pedig jön Öldzsejtü megbocsátani... Csak a mi szegénységünket nem bocsátja meg senki... Arra még nem született szultán!

39

V. KORBÁCS ÉS HÜVELYKUJJ EFENDI Az első reggeli fénysugarakra és a folyópartról beszűrődő nótaszóra ébredtem. A napsugarak és a dalfoszlányok a gondtalanul összetákolt nádfalak hasadékain osontak be a kunyhóba. Előbb csak nyugtalanná tették az álmom, majd fel is ébresztettek. Tűnődve meredtem a nádmennyezetre; vajon mit hoz a mai nap? Egyedül voltam a kunyhóban. Ledobáltam a rám hajigált rongyos, rossz szagú pokrócokat, és összedörzsöltem elgémberedett kezem. Most éreztem csak igazán, hogy a pokrócok alatt is alaposan átjárt a folyópart hajnali hidege. Nyújtózkodtam és ásítottam, mintha csak otthon a palotában ébredtem volna. Pedig de messze voltam én most attól a palotától! Ahogy aztán egyre jobban visszatértem az ébrenlétbe, a dal is egyre közelebbről hallatszott. Valaki az anyját siratta olyan keservesen, mintha temetésen lenne. Szinte magam előtt láttam a frissen ásott sírt, a gyászoló rokonságot és a zokogó, szívet tépő hangon éneklő gyermeket. „Jaj, hát miért kell elmenned, örök sötétségbe menned, miért hagysz magamra, anyám?” kesergett az énekes ajkán az anyját vesztett fiú örök bánata. Óvatosan kinyitottam a lazán betámasztott nádajtót, és kilestem a tisztásra. A kunyhó előtt Nizám mosakodott. Előtte vízzel teli vödör állt, s ő két kézzel locsolta a vizet, miközben tele torokból énekelt. „Miért hagytál el, anyám?” – csuklott fel bánatosan a hangja, és újabb marék fagyos vizet fröcskölt a hátára. Fázósan összehúztam a kaftánomat, és igyekeztem eloldalogni. A nádba vágott rejtekút kijáratánál azonban megtorpantam; rongyos legények hada üldögélt a nádas szélén, asszonyok szárítgatták mosott ruháikat a folyóparti bokrok ágain, gyerekek hancúroztak sivalkodva a tisztásokon. A kora reggel ellenére a nádvilág már mindennapi életét élte. Úgy éreztem, hogy reggelre minden tegnapi bátorságom elfogyott. Talán kialudtam, talán magától elszállt a tegnapi nap iszonytató élményeinek az emléke. Különben azt sem tudtam, merre kellene futnom, hiszen tegnap, a szürkületben a félszeműt követve elfelejtettem megfigyelni az utat. Csak Nizám vagy a félszemű segítségével keveredhetek ki innét! Rosszkedvűen fordultam vissza, és pillantottam éjszakai nyugvóhelyem felé. Nizám még mindig mosakodott, csak az éneket hagyta abba. Megköszörültem a torkom. Nizám felpillantott, és a vödör mellé készített törülközője után nyúlt. Ahogy meglátott, mosoly gyulladt a szemében. – Jó reggelt, kalifa, csakhogy felébredtél! Te aztán szakasztott olyan vagy, mint egy igazi kalifa! Már azt hittem, hogy ebédig fel sem akarsz kelni! – Jó reggelt... – morogtam meglehetősen barátságtalanul. – Mindig ilyen mogorva vagy reggel? Nézd csak meg magad a vízben, és sírva fakadsz a sajnálattól... A víz egyszerű említésére is a hideg futott végig a hátamon. Nizám mintha megérezhetett volna valamit a lelkemben támadt borzongásból, mert harsány hangon rámripakodott: – Le a kaftánt, a csizmát, és neki a hideg víznek! Minden igazhivő mosakodással kezdi a napot! Óvatosan hátrálni kezdtem egészen a kunyhó faláig. – Én nem vagyok igazhivő... – morogtam futásra készen. – Nem? Hát akkor mi vagy? – Semmi... én nem járok iskolába. – De a mecsetbe csak jársz? – Oda se... – ráztam meg a fejem. Nizám ismét érdeklődve pillantott rám. – Oda se? De az apád csak jár?... – Az se – mondtam határozottan. – Nem-e? – bámult el Nizám. – Hát milyen ember az apád? – Rendes... a legjobb ember a világon – mondtam az igazságnak megfelelően. – Azt elhiszem – morogta Nizám –, szegény ember csak rendes lehet... De azért mosakodni csak kell! Az apád is mosakszik reggelente, nem? Erre aztán már nem volt mit mondanom. Legszívesebben persze elszaladtam volna a hideg víz elől, de nem volt kedvem ostoba gyereknek látszani, amikor Nizám is szinte férfinak néz! Lehúztam

40

a csizmám a lábamról, kioldottam az övem, és levetettem a kaftánt. Megoldottam az ingemet is, és engedelmesen a vödörhöz léptem. – Várjál... – mondta Nizám és kilöttyintette a maradék vizet a vödör aljából. – De nekiindultál egyszerre... – azzal megmarkolta a vödör fogantyúját, a folyóparthoz ment, és telemerítette. Aztán visszahozta, és letette elém a fűre. – Na, most már mosakodhatsz... Ő maga pedig leült a kunyhó elé, hátát a falnak támasztotta, és érdeklődéssel figyelte tevékenységemet. Igyekeztem alaposan megmosakodni. Csodálkozva éreztem, hogy az első rettenetes cseppek után elszáll minden félelmem, és a testem is szívesen fogadja a folyó ajándékát. Minden tagom átjárta a kellemes nedvesség, és az álom utolsó maradékát is kiűzte belőlem. Amikor befejeztem a mosakodást, Nizám már mellettem állt, és felém nyújtotta a törülközőjét. – Na, igyekezz, hogy meg ne fagyj! Alaposan végigdörzsöltem a bőröm a már nem egészen száraz kendővel, és magamra kaptam a kaftánomat. Mintha újjászülettem volna. Most kellene megszöknöm! Most már egészen bizonyosan nem félnék végigfutni a rongyosok között! Csakhogy valamiképp nem akaródzott nekivágni az ismeretlennek... – Hát Riza bátyó hova lett? – kérdeztem magától értetődő egyszerűséggel, mintha egész életemben ismertem volna a félszeműt. – Hozza a reggelidet – mondta Nizám, és a nap felé fordította az arcát. Most vettem csak észre, hogy még mindig meztelen felsőtesttel áll a reggeli hűvösben, és hol a mellét, hol pedig a hátát tartja oda a langyosan cirógató napsugaraknak. Aztán meghökkenve fedeztem fel, hogy inas, barna hátán mély csíkok húzódnak, bal vállától a derekáig, lefelé. Ferde vonalak, mélyen beivódva a bőrbe. – Az meg micsoda ott a hátadon? – kérdeztem, és félelmetes sejtés lopakodott a szívembe. Nizám kinyitotta a szemét, és huncut mosollyal rám pillantott. – Ajándék – mondta lassan. – Ajándék? Miféle ajándék? – Pedig az – mondta, és a nyomaték kedvéért még bólintott is egyet –, korbács efendi ajándéka! – Téged megkorbácsoltak? – kérdeztem, önkéntelenül is suttogóra véve a hangom. – Meg bizony, méghozzá alaposan... De légy nyugodt, amikorra annyi idős leszel, mint én, téged is megkorbácsolnak... – Még hogy engem? Azt már nem... – kezdtem volna tiltakozni. – Minden szegényt megkorbácsolnak! – vágott a szavamba ellentmondást nem tűrő hangon. – Aki nem akar szegény maradni, és elrothadni a piszokban, azt mind megkorbácsolják! Végigvernek rajta Allah nevében... – De én nem akarom! – mondtam szinte sírva. – Majd akarni fogod! Akkor majd lehet, hogy nagyon is akarni fogod! ... Tiltakozásra nyitottam volna a számat, de meggondoltam magam. Féltem, hogy rá talál jönni, talán mégsem a sirázi koldus fia vagyok. – Nem jön le? – kérdeztem sajnálkozva. – Micsoda? – Hát a korbács nyoma... – Nem. Az már soha. És én nem is akarom, hogy lejöjjön! – Nem akarod? De hiszen így mindig rajtad marad! És mit szólnak majd az emberek... – Miféle emberek? – Hát a többiek, akik csak látják... – Milyen többiek? – Hát a többiek, na, akikkel találkozol, akik mosakodni látnak, ha leveszed a kaftánodat. A legény ismét behunyta a szemét. Kezeit széttárta a nap felé, és megropogtatta a csontjait. – Kik láthatnak meg? – kérdezte látszólag értetlenül, és újra rám pillantott. – Hát akik mosakodni látnak! – És kik látnak engem mosakodni? – Itt mindenki megláthat... itt a nádasban...

41

– Ezek? Hiszen ezeknek mind ilyen a hátuk! Ezeken már mind végigvertek a próféta nevében! Van olyan is, akinek a hátához képest az enyém olyan, mint az üres pergamen. Elhűlve meredtem rá. – Ezeket itt mind megkorbácsolták? – Kit testben, kit lélekben! – mondta Nizám, és éreztem, hogy egyszeriben megkomolyodik a hangja. – Te még nagyon keveset tudsz a világról, Musza, biztosan azt sem tudod, hogy kétféle ember él a világon... – Kétféle? – Úgy bizony, kalifa. Kétféle ember. Az egyik olyan, akit megkorbácsolnak, a másik pedig, aki korbácsol! Mindegyiknek megvan a maga jele, Musza, hogy hová tartozik... – Jele? – kérdeztem elbámulva. – Miféle jele? – Hát akin végigvertek, annak ott marad a hátán örökre a korbács nyoma! Ez aztán azt jelenti, hogy ő már ezután azokhoz tartozik, akik találkoztak korbács efendivel, és akik majd újra találkozni fognak vele. Mert nemcsak egyszer lehet ám valakin végigverni. Nem bizony! Sokszor megtehetik, egészen addig, ameddig csak bele nem halsz! És azok, akiket már megkorbácsoltak, és a jel ott maradt a hátukon, azok már tudják az igazságot. És azok nem félnek attól, hogy majd ismét végigvernek a hátukon... Hiszen már egyszer úgyis ott a nyoma, és ott is marad mindörökre... nem igaz? – Igaz – bólintottam kényszeredetten. – Na látod, Musza! Mi, akik ezt a jelet hordjuk a hátunkon, nyugodtan mosakodhatunk egymás előtt, tudjuk, hogy mit jelentenek a csíkok! És azt is tudjuk, hogy miért kaptuk... – És a másikaknak mi a jele? – Kiknek? – Hát amit mondtál, a másikféle embereknek. – Aha, már tudom... Hát a másik részük, az emberek másik fele nem a hátán hordja a jelet, hanem a kezében... Bizony, kalifa, a kezében. Csak az ő jelük nem marad ott örökké!... A miénktől csak a halál válthat meg bennünket, az övéktől azonban mi is megválthatjuk magunkat... – És miféle jelük van nekik, Nizám? – kíváncsiskodtam türelmetlenül. Nizám ismét a nap felé nézett, és gyűlölet fagyott az arcára. – A korbács! – mondta megvetéssel a hangjában. – Az ő jelük a korbács! Ott hordják az övükben, vagy a szolgáik viszik utánuk, de mindig kéznél van, ha szükségük van rá! – A korbács! – suttogtam szinte rémültem, és apám övére gondoltam, ahol gyakorta fityegett a nagyapámtól örökölt ezüstveretes nyelű tevekorbács. – Csakhogy ez a jel nem örök! A korbács kicsavarható a kézből, és mi ki is fogjuk csavarni! – Ki az a mi? – kérdeztem értetlenül. – Hát Riza apó, én meg te! Elvesszük a gazdagoktól a korbácsot, hogy soha többé ne üthessenek vele jelet a szegényekre... csak azért, mert éhesek, mert nincs fedél a fejük felett. – Én is? – kérdeztem döbbenten. – Hát persze, mit csodálkozol? Ha megnősz, te is közénk tartozol, akiket azok megjelöltek! Akkor aztán már neked sem lehet más dolgod az életben, mint hogy kicsavard a korbácsot a kezükből... Egyszerre valahogyan meggyűlöltem az apám korbácsát. Soha nem láttam ugyan, hogy valakit is megütött volna vele, de most mégis gyűlöletessé vált a szememben... – És neked miért vertek a hátadra? – kérdeztem halkan. – Hosszú történet – mondta némiképpen lecsillapodva Nizám –, majd egyszer, ha még találkozunk, elmesélem... – Most meséld! – könyörögtem, mert olthatatlan kíváncsiságot éreztem, hogy megtudjam, miére jelölték meg a korbácsosok frissen szerzett barátomat. Mert hogy a barátom, afelől nem volt semmi kétségem. – Hát azért, mert olyanhoz nyúltam, amihez nem szabad... Halott emberhez nyúltam, Musza! Elszörnyedve bámultam Nizámra, és ha jól emlékszem, még hátrább is léptem rémületemben. Halott emberhez nyúlt! Kérdezni sem mertem többé, csak néztem rá döbbenten. – Bizony, kalifa – folytatta Nizám látszólag észre sem véve rémületemet –, halott emberhez nyúltam! Mert én nem vagyok ám olyan közönséges ember, mint a többiek. De nem ám! Tudod-e, hogy ki vagyok én?

42

– Varázsló! – suttogtam. Nizám arcán mosoly futott végig. – Ostobaság! – mondta. – Varázslók nincsenek... – De vannak – bizonygattam. – Otthon is volt egy... – Azok csalók – vágott a szavamba. – Ne higgy nekik, Musza! Csak híresztelik, hogy hatalmuk van a betegségek meg a lelkek felett, de az nem igaz! Csak pénzt akarnak, minél többet! Csalók azok, kalifa! – Hát akkor? – kérdeztem. – Én hakim vagyok, Musza – mondta leplezetlen büszkeséggel a hangjában. – Hakim vagyok... Tudod egyáltalán, hogy mi az?... – Hát olyasvalaki, aki gyógyít... – Okos fiú vagy, Musza – dicsért, és megsimogatta a fejem. – A hakim olyan ember, aki betegeket gyógyít. Aki megtanulja, hogyan lehet legyőzni a betegségeket. Ilyen ember a hakim, kalifa! – És te hogyan lettél hakim? – Sokat tanultam – mondta sóhajtva. – Elgyalogoltam egy messzi városba, amit Bagdadnak hívnak, és ott tanultam meg, hogy mifélék az emberek betegségei, és hogyan lehet gyógyítani őket... – Ezért korbácsoltak aztán meg? – Az ördögöt... Ezt még szabad csinálni, ezért még senkit sem büntetnek veréssel. Csakhogy én nyughatatlan voltam ám ott is, Musza! Nem elégedtem meg azzal, amit a bölcs orvosok mondtak, hanem olyanoktól is vettem órákat, akiknek ilyen korbácsjel volt a hátukon... – Hát még a hakimokat is megkorbácsolják? – Mindenkit megkorbácsolnak, aki csak ellenük lázad... – És te kik ellen lázadtál, Nizám? – Mégiscsak ostoba vagy te, kalifa! Hát kik ellen? A paloták urai ellen! Azok ellen vagyok én hakim! – És miért bántanak azért a paloták urai, mert te a halottakkal csinálsz valamit? Nizám felsóhajtott, és szinte kétségbeesetten nézett rám. Még ma is elfog a szégyen, ha arra gondolok, milyen ostoba is voltam abban az időben, és Nizámnak milyen türelemre volt szüksége, hogy velem, az egyszerű, buta kisgyerekkel szót értsen. – Így nem megyünk semmire sem, Musza! – mondta, és a vállamra tette a kezét. – De figyelj csak ide! Ha nagyon idefigyelsz, mindent meg fogsz érteni! Csak ne kérdezz, és ne figyelj máshová, megígéred? Szótlanul bólintottam. – Nos hát tudod, hogy az emberek szerint mindenféle istenek élnek az égben, jók is meg gonoszak is. Tegnap már Riza apó elmondta, hogy a keresztények istene Jézus, a zsidóké Jahve, az araboké meg Allah... Nos hát Bagdadban, ahova én tanulni mentem, Allahot imádják az emberek, és prófétáját, Mohamedet. Ezért is hívják őket mohamedánoknak, Mohamed követőinek... Ebben a nagyvárosban vannak azután olyan iskolák, ahol megtanítják a diákokat a betűvetés tudományára, számtanra, megmutatják nekik a csillagok járását, meg hogy mit lehet kiolvasni belőlük... – Mint a Musza apja... – Hogy? – Semmi... – morogtam zavartan. – Itt tanítják ezenkívül a betegségeket is, itt nevelik a hakimokat, hogy majd ők legyenek a paloták orvosai, akik az uralkodók és vezíreik egészségét óvják, és ügyelnek rá, hogy a dagadtra hízott udvaroncokat a sok zabálástól meg ne üsse a guta!... Na de hagyjuk! Hát egyszóval, ide jártam én is, egy ilyen iskolába, ahol a hakimokat okítják... – És a halottak? – kotnyeleskedtem. – Várj csak türelemmel. Ezekben az iskolákban persze sok bölcs dolgot is megtanulhatsz, de sok ostobaságot is. Megtanulhatod, hogy milyen csontjai vannak az embernek, hogy miféle orvosság kell köhögés ellen, meg más effélét... De sok mindent ott sem tanítanak ám, Musza! Pedig vannak ott igen bölcs orvosok is, csak hát félnek... Félnek a tudatlanságtól is, meg a törvénytől is, és többnyire a törvénytől való félelmük az erősebb... – Még a bölcs hakimok is félnek? – Félnek bizony, méghozzá a papoktól félnek! Félnek, mert ennek a prófétának, Mohamednek a mecsetekben őrzik a tanításait, amelyeket azután a papok olvasnak fel az embereknek. És ezekben a

43

tanításokban az áll, hogy az ember teste szent és sérthetetlen. Hogy a halottakat el kell temetni, és hogy aki bűnös szándékkal halott emberhez nyúl, azt meg kell ölni! És a papok nagyon vigyáznak rá, hogy a próféta tanításait mindenki megtartsa! – De hát miért kellene a halottakhoz nyúlni? – Mert csak rajtuk lehet megtanulni a betegségeket! Csak a betegségben meghaltak teste mutatja meg a bakimnak, hogy hogyan kellett volna meggyógyítani... és ha legközelebb gyógyítani akar, már talán tudja, hogy mit kell tennie. Az élők miatt kell a halottakhoz nyúlni, Musza! – És hogyan nézik a halottakon a betegségeket? Nizám rövid időre elhallgatott, és tűnődve nézett rám. Bizonyára azt latolgatta magában, hogy mennyit mondhat el a nem egészen gyereknek való orvostudományból anélkül, hogy tönkretenné az éjszakai nyugalmamat. – Te már nagyfiú vagy, Musza, és biztos nem is félsz a halottaktól. Miért is félnél, hiszen ártani már nem árthatnak, de segíteni segíthetnek, nagyon sokat! – És a kísértetek, amikről Fatima... – Ostobaság, Musza! Kísértetek nincsenek! A halottak a haláluk után mozdulatlanok, aki meghal, azt eltemetik, és nincs többé... De ott hagytuk abba, hogy vannak olyan hakimok, akik a betegségekben elhaltaknak a testét felvágják éles késeikkel, és beletekintenek a belsejébe. Megnézik, milyen belül az ember, és ha neked fáj valamid, meg tudják mondani, hogy mi az... És meg tudják gyógyítani a fájdalmadat, Musza! – És meg merik tenni? – Meg kell tenniük, Musza! A halottaknak már mindegy, de sok-sok élő embert menthetnek meg az életnek, mert tudják, hogy milyen a betegség, és mi fáj itt belül! – Te is megtetted, Nizám? Nizám egy pillanatig habozott, majd határozottan mondta: – Ezért vannak korbács efendi nyomai a hátamon! Mert akiről bebizonyosodik, hogy tiltott dolgot művel, hogy belenéz a halottakba, annak a korbács simogatása a jutalma, vagy esetleg a fejét veszik! – De hát miért? – Azért, Musza, mert a papok ostobák! Mert ostobák, de végtelenül ravaszok is! – Ostobák is, meg ravaszok is? – Azok bizony! Ravaszok, mert tudják, ha az orvosok meggyógyítanák a betegeket, rájuk többé nem lenne szükség! Ki bízna többé az istenekben, ha az emberek maguk is megmenthetnék egymást a haláltól? Azért aztán olyan törvényeket alkottak, amelyek megtiltják a hakimoknak, hogy okosabbak legyenek, mint a régi idők hakimjai. Ezért nem szabad felvágni a halottakat, Musza! Mert tudják, hogy ha okosak leszünk, akkor fuccs nekik is, meg az isteneiknek is mindörökre! – És miért lennének ostobák? – Mert azt hiszik, hogy sikerül örökké tudatlanságban tartaniuk az embereket. Pedig egyre többen leszünk mi, hakimok, akiknek a hátát már végigcirógatta korbács efendi... De nemcsak a korbács húzta vonalak száma szaporodik, hanem a tudományunk is egyre nő... Mi már többet tudunk, mint a mi tanítóhakimjaink, és a mi tanítványaink többet fognak tudni nálunk. És egyszer csak eljön az idő, amikor vége az isteneknek, Musza! És az istenekkel meg a papokkal együtt a betegségek is el fognak tűnni! Sokáig, nagyon sokáig él majd akkor az ember, Musza!... Talán még a halált is legyőzzük majd! Ámultan hallgattam Nizám szavait. Különös érzés kerített a hatalmába, amilyet eddig még sohasem éreztem; egyszerre szégyellni kezdtem, hogy buta vagyok! Szégyelltem, hogy nem tudom elolvasni a betűket, hogy szinte semmit sem tudok a világról, csak azt, amit Fatima és Dörbej mesélt hébe-hóba. Az pedig édeskevés... – És kiből lehet hakim? – kérdeztem óvatosan. – Hakim? Tulajdonképpen mindenkiből... Persze csak az igazhivőkből, azaz Mohamed próféta híveiből... – De hát te sem vagy az! Nizámnak mosolyra kerekedett a szeme. – Én lóvá tettem őket, Musza! – mondta vidáman. – Azt hazudtam, hogy az vagyok! Bizony, bizony... sok évig úgy tettem, mintha én is a próféta követője lennék, mert csak így kerülhettem abba

44

az iskolába. Aki nem vallja magát hívőnek, legyen bár okos vagy gazdag, egyre megy: kinn marad a kapuk előtt! – Hakim akarok lenni, Nizám! – tört ki belőlem egyszerre a kívánság. Nizám bátorítóan megsimogatta a fejem. – Rajta, kalifa, belőled még minden lehet! Csak akkor tanulni kell ám, nem csavarogni... – Tanulni fogok – ígértem nagy és őszinte meggyőződéssel. – Ha megtaláljuk az apádat, majd beszélek vele, és hátha szót tudunk érteni... Mert én is ilyen tudatlan kolduskölyök voltam ám, mint te, Musza! Nekem Riza bátyó segített, hogy ingyen iskolába kerüljek, ahol megtanítottak betűvetésre, számtanra, geográfiára meg a régi idők történetére. Sokáig, nagyon sokáig tanultam, és sokat koplaltam, bizony ám! És csak azután mehettem Bagdadba, hogy hakim legyen belőlem... Nehéz ám a szegénynek, ha tanulni akar! – Én pedig tanulni akarok! – mondtam határozottan, és éreztem, hogy még soha nem akartam ennyire erősen valamit. Mik voltak ehhez képest gyermekkori ábrándjaim? Szellő és buborék! – Te miben hiszel, Nizám? – kérdeztem aztán óvatosan, mert valami még mindig fúrta az oldalamat. – Az emberben és az ember tudományában! Ezt a választ sajnos nemigen értettem, de nem is ilyesmire voltam igazában kíváncsi. – Milyen isten a tiéd? – próbálkoztam még egyszer. – Aha – mondta Nizám és bólintott –, hogy milyen istenben hiszek? Semmilyenben... – De hát istennek kell lenni... Akármilyen is, de valamilyen csak van! Nizám sóhajtva felemelkedett, és megvakarta a fejét. – Figyelj csak, kalifa! – kezdte lassan, és látszott, hogy megpróbálja beleélni magát a helyembe. – A világban két isten van csak: Ormuzd és Ahrimán. Ormuzd a jó, Ahrimán a rossz... Ormuzd a fehér, Ahrimán a fekete. Amióta a világ világ, és amíg csak létezik, ez a két isten harcban áll egymással! Az istenek harca a mozgatója mindennek, mert hiszen abban a pillanatban, ahogy az egyik győzelmet aratna a másik felett, a világ megáll, és meg is szűnik, mert a világ maga a mozgás... Érted, Musza? – É-értem – mondtam határozatlanul. – Ezekben hiszek én, Musza, Ormuzdban és Ahrimánban: az örök mozgásban! Ők igazgatják az egész világot, és csak arra kell vigyáznunk, hogy mindig Ormuzd legyen a támadó, hogy ő uralkodjék valójában a mindenség felett. – Ormuzd és Ahrimán – suttogtam csodálkozva. – A Jóság és a Gonoszság... – De hát hol élnek ezek az istenek? A földben vagy a föld alatt... vagy az erdőkben? – Se itt, se ott – mondta Nizám, és megsimogatta a fejem –, ők nem olyanok, mint amilyeneknek a többi istent hiszik az emberek. Nekik nincs öregapó formájuk, se kezük, se lábuk, se fejük... ők láthatatlanok... A Jó és a Gonosz önmagában láthatatlan, csak a munkájuk eredménye látható... – De mégis, hol laknak? – makacskodtam. Nizám akkor rám bökött az ujjával. – Benned, Musza! – mondta egyszerűen. – Benned és minden emberben ott lapul a Gonosz is és a Jó is, és csak rajtad múlik, Musza, hogy melyik kerül fölülre, melyik irányítja az életedet. Mindig arra kell vigyáznod, hogy Ormuzd legyen a győztes, és tapossa a lelked szögletébe Ahrimánt! Mert jaj a világnak, ha az emberek lelkében Ahrimán győzedelmeskedik! – Ormuzd és Ahrimán! – suttogtam ismét, mintha sohasem akarnám elfelejteni ezeknek a furcsa isteneknek a nevét. – De ha Bagdadban leszek, róluk hallgatnom kell majd, igaz? – Hallgatnod, és azt tenned, amit a papok és a tanáraid kívánnak tőled. Alakoskodni is meg kell tanulnod, Musza! Tűrni kell, mert csak ott tanulhatod meg, amit egy hakimnak tudnia kell! Tűrnöd kell, és szenvedned, hogy te is tűrni taníthass, és hogy enyhíthesd a szenvedéseket! – És azok, akik belenéznek a halottakba? Akik felvágják őket? – Őelőttük beszélhetsz, Musza! Velük őszinte lehetsz... hiszen ők sem hisznek Allahban és Mohamedben, ők is a Jó hívei, és a Gonosz ellenségei! – De hát hol találom őket, Nizám? – Majd megtalálod, ha ott leszel, Musza! Bizonyára megtalálod őket! Mert ők ott vannak minden imaszőnyegen, minden utcasarkon és minden kunyhóban, és a homlokukra van írva a Jó jele. Megtalálod őket, egészen bizonyosan, Musza! – Bagdadba megyek, és hakim leszek! – És azután mit fogsz csinálni?

45

– Hát tanítani fogok meg gyógyítani... meggyógyítom azokat, akik betegek... és ha kell, még a halottakat is felvágom! – Derék gyerek vagy, kalifa! – mondta Nizám mosolyogva. – Csak egyre emlékezz mindig – és szeme mosolygása ellenére egyszerre megkomolyodott a hangja –, gondolj szüntelenül arra, hogy a szegények hakimja vagy, és nem a gazdagoké! Kerüld a palotákat, mint a bélpoklosokat! Ezeket gyógyítsd, akik itt tanyáznak a nádasokban, akiknek nincs mit enniük, akik lopnak, ha enni akarnak, és akiknek nincs pénzük, ha betegek, hogy hakimot hívjanak... Őket kell gyógyítanod, Musza! Erről soha nem szabad megfeledkezned! Hiszen ez Ormuzd parancsa is! – Ormuzd parancsa! – suttogtam megszeppenve. – És ha korbács efendi simogatja a hátad, akkor se feledkezz meg erről, és akkor se, ha a gazdagok sok pénzt ígérnek, hogy őket gyógyítsd! A szegények mellett kell állnod, mert ott a helyed! Nem feledkezel meg erről, Musza? – Ígérem! – mondtam őszinte hittel. – Soha nem felejtem el Ormuzd parancsát! Csak a szegények hakimja leszek! – Jól van, Musza! – mondta elégedetten Nizám. – Ha megtaláljuk az apádat, majd beszélek vele... De azért szerencsés gyerek vagy te, Musza... – Miért? – kérdeztem oda se figyelve, hiszen az eszem még mindig Ormuzd és Ahrimán körül járt. Kész csoda! Mind a két isten itt van bennünk! – Hogy fiúnak születtél! – mondta Nizám nevetve. – Mert ha lánynak születsz, bizony soha nem lehetne hakim belőled... A próféta megtiltotta a nőknek, hogy tanulhassanak... A bagdadi iskolákba be nem teheti a lábát egyetlenegy sem közülük! Megfordult velem a világ. Ködfátyolon át hallottam még Nizám rémült kiáltását: – Hé! Mi van veled? Musza! Mi ütött beléd? – aztán minden eltűnt a semmiben. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, Nizám tanácstalanul panaszkodó hangja ütötte meg a fülemet: – Még hogy én? Az istenekre mondom, hogy semmi olyat nem mondtam, amit nem lett volna szabad! – És a halottak meg a boncolás? – hallottam Riza szemrehányó hangját. – De hát nem is akkor ájult el... Meg egy koldusgyerek annyi halottat láthatott már, mint égen a csillag. – Más látni, és más elképzelni – mondta bölcsen Riza. – Nincs ennek valami baja? A szíve vagy ilyesmi... Óvatosan kinyitottam a szemem. A világért sem akartam, hogy az ártatlan Nizám miattam kapjon ki a félszeműtől. – Na, csakhogy! – hajolt fölém Nizám. – Mi a csuda történt veled? – Semmi, semmi... – motyogtam, és megpróbáltam felemelkedni a földről. – Csak elszédültem... A félszemű aggodalmas tekintettel fürkészte az arcom. – Máskor is szoktál? Bólintottam. – Ha nagyon örülök valaminek, vagy ha nagyon izgalmas mesét hallok... akkor már máskor is előfordult velem ilyesmi – hazudtam. – Enni akarsz? – kérdezte Riza. Az igazat megvallva, nem sok étvágyam maradt, de nem utasíthattam vissza házigazdám barátságos ajánlatát. Nizám még mindig fancsali ábrázattal állt mellettem. – Elmúlik hamar – nyugtattam a hakimot –, az apám már ügyet sem vet rám, ha csak úgy forogni kezd előttem a világ... – Nincs ez azért rendben, kalifa – mondta Nizám még mindig aggodalmaskodva, de már kevésbé nyugtalanul –, meg kellene alaposabban vizsgálni téged... – Majd a hakimok Bagdadban – mondtam suttogva, hogy a reggelivel foglalatoskodó félszemű meg ne hallja. Nizám összecsippentette a szeme sarkát, és felém nevetett. – Ha igyekszel, Musza, még nagy hakim lehet belőled – csillogták a fekete szemek. Reggeli után kiültem a vízpartra, amíg Nizám és a félszemű az edényeket mosogatták. Halkan beszélgettek egymás között, úgyhogy bármennyire is igyekeztem, az égvilágon semmit sem hallottam belőle. Bár meglehetősen kíváncsi voltam, hiszen sejtettem, hogy rólam folyik a szó, nem

46

tehettem meg, hogy feltűnően hallgatózzam. Csak ültem hát a parton, és tettem, hogy minden gondolatomat lefoglalja az előttem siető folyócska látványa. A fülem eközben szorgalmasan igyekezett valami érthetőt elkapni a suttogásból, sajnos sikertelenül. Pedig tudtam, hogy tanácskozásuk összefüggésben van velem. Suttogtak, mutogattak, majd mikor befejezték, odajöttek hozzám. – Figyelj csak rám, Musza! – mondta a félszemű, és letelepedett mellém a partra. – Bármennyire is jó így együtt, azt hiszem, hogy hamarosan eljön majd a búcsúzás ideje... Téged bizonyosan halálra keres az apád, és nekünk is dolgunk akad rövidesen. Olyanok vagyunk mi, Musza, mint a vándormadár. Egyszer az egyik városban, máskor a másikban. Egyszer itt, egyszer ott. Meg aztán hamarosan jön a tél is, és nekünk el kell költöznünk innen a nádasból... – Elmentek örökre? – Ki tudhatja azt, Musza? Ha minden igaz, a jövő nyárra visszajövünk. És ha akkor netalán erre járnál, látogasd meg a félszemű Riza apót, ha még él ugyan egyáltalán... – Bizonyára – mondtam hősiesen nyelve a könnyeimet –, bizonyára eljövök majd. Még Bagdadból is visszajövök... – Bagdadból? – Hakim leszek, mint Nizám – tört ki belőlem a dicsekvés –, és a szegényeket fogom gyógyítani, és a palotákat meg elkerülöm... Riza Nizámra pillantott. – Ejnye, ejnye, Nizám – mondta, és felemelt ujjával megfenyegette a hakimot –, hát neki is teletömted a fejét Bagdaddal? – Nem tömte – tiltakoztam –, magamtól megyek! – Jól van, no, elmehetsz! – mondta békítően a félszemű. – Nálam senki se örülne jobban, ha eljutnál, és hakim lennél... Hát csak igyekezz, hátha sikerül. A jövőt senki sem láthatja előre. – De hogyan jutok ki a nádasból? – jutott eszembe hirtelen a legfontosabb kérdés. – Majd Nizám mutatja az utat. Veled megy a városba, és segít megkeresni az apádat... Tudod egyáltalán, hogy merre szokott járni? – Nem – mondtam az igazságnak megfelelően –, nem idevalósi... – Hanem sirázi – ismételte Nizám elgondolkozva –, de hát milyen is egyáltalán?... – Hát olyan – mondtam tanácstalanul –, olyan, mint a többi... Kaftánja van, meg csizmája... meg turbánja... Ja, és ez a csont itt, nagyobb, mint az enyém – mondtam nagy ravaszul, és az arcomra mutattam. – Szóval mong... – mondta volna Nizám, de még idejében elharapta a szót. Ijedten pillantott rám, hogy nem gurulok-e ismét méregbe. – Furcsa – mondta lassan Riza –, széles arcú és koldus?... Ilyet még sohasem hallottam! Éreztem, hogy veszélyes talajra tévedtünk. – Valószínűleg a bazárban lesz – mondtam gyorsan, hogy eltereljem arról az átkozott csontról a figyelmet. Azok ketten láthatóan bekapták a horgot. – Majd végigmegyünk a piacon – mondta Nizám. – Persze ma annyi lesz a nép, hogy örülhetünk, ha nem taposnak agyon... – Te miért nem tartasz velünk? – kérdeztem a házigazdát. – Egészségtelen az időjárás arrafelé – mondta savanyúan mosolyogva. – A fél szemem rossz ajánlólevél az Abu Szaidféle embereknek. Esetleg valamelyikük felismerheti rajtam a keze nyomát... Ismét elsápadtam. – Csak nem azt akarod mondani... – Semmit sem akarok mondani... nektek viszont sietnetek kell, mert később lehet, hogy lezárják a városkapukat... ha jól számítom, Öldzsejtü már nem lehet messze... – Korbács efendi legjobb barátja a hüvelykujj! – suttogta a hátam mögött Nizám, és hüvelykjét a szeme elé tette, mintha csak ki akarná tolni vele. Megborzongtam, de aztán erőt vettem magamon. Ha hakim akarok lenni, le kell szoknom ezekről az ostoba rosszullétekről. Milyen hakim az, aki minden szóra elájul? – No, az istenek legyenek veled, Musza! – mondta a félszemű, és megveregette a vállam. – Ha jövőre erre járnál, el ne felejts meglátogatni!

47

Bólintottam, és Nizám mellett elindultam a nádason keresztül. A táborhelyek ekkor már többnyire üresen tátongtak, csak kisebb gyerekek és rongyaikat mosó asszonyok tébláboltak a kalibák előtt. A férfiak és a nagyobbak már a városban lehettek. – Nagy látványosság ígérkezik ma, Musza – mondta Nizám. – Abu Szaid barátunk igazságot oszt a próféta nevében... Ő a próféta barátja, legalábbis azt tartja magáról... – Hazudik! – mondtam határozottan. – Persze, de különben is összeillenek! Az embert a barátjáról lehet leginkább felismerni, Musza! Ha élne a prófétájuk, biztosan a barátjává fogadná. – És hogyan oszt igazságot? – Korbács efendi segítségével... Akiket bevádoltak a papok, azokat a főtéren nyilvánosan megcsapják... ők is megkapják a jelet, Musza! Gondolataimba merülve ballagtam Nizám mellett, mígnem egyszerre kifordultunk a nádasból, és közvetlenül előttünk magasodott a városfal. A fal tövében koldusok ültek, és hangos szóval igyekeztek adakozásra bírni a befelé sietőket. – Adjatok Allah nevében! – harsogták a követelő kiáltások. – Adjatok abból, amit Allahtól kaptatok! Nizám megszorította a kezem. – Nézz körül – suttogta halkan –, nincs közöttük? Óvatosan pislogtam jobbra-balra, mintha mindenünnen veszély leskelődne ránk. Persze hiába. Megráztam a fejem. – Mostantól kezdve nagyon óvatosnak kell lennünk, Musza – mondta Nizám, és turbánját mélyen a szemére húzta, kaftánja gallérját pedig felhajtotta, mintha csak a szállongó homok elől védené a nyakát. – Ha felismernek Abu Szaid emberei, csúnyán megjárhatom... – Miért? Téged csak úgy felismernek?... – Ajaj! – legyintett Nizám. – Én lennék a legszebb születésnapi ajándék Abu Szaid asztalán... Ezért ha meglátod az apádat, ne kiáltozz, és ne említsd a nevem! Maradj csak csendben, és vezess hozzá! Világos? – Értem – morogtam, és arra gondoltam, hogy ettől igazán nem kell tartania. Ki tudja, hogy most merre járhat az apám? De ha igaz a félszemű jóslata, és Öldzsejtü hamarosan megérkezik, akkor talán nemsokára megláthatom. Különben mindenben követtem Nizám példáját. Szememre húztam a turbánt, és felhajtottam a galléromat. Nem is sejti ez a Nizám, hogy én legalább akkora veszélyben forgok, mint ő, ha nem nagyobban. A veszély tudata azonban nem töltött el félelemmel. Szinte élveztem a bújócska játékot. Rövid ideig a fal mellett haladtunk a szárazra taposott földúton, körbe-karikába. Messze a kaputól érkezhettünk a városfalhoz, és most meg kellett találnunk a bejáratot. A falak tövében eközben egyre nőtt a zsivaj. Újabb és újabb csoportok értek a nádasok és a kertvárosok kalibái közül az útra, s hömpölyögtek a városkapu felé. Szamarak tolakodtak a gyalogosok között, s a már jócskán magasan járó nap ontani kezdte kora nyári melegét. A koldusok kórusa is szünet nélkül harsogott: – Adjatok Allah nevében! Adjatok, amit Allah adott! Szultanije hatalmas, kétszárnyú városkapuja tárva-nyitva állott. A kapuszárnyak mellett fehér turbános, turki katonák vizsgálták a tömeget, és lándzsájuk nyelével teremtettek rendet, ha valahol elakadt a befelé igyekvők áradata. Az pedig gyakran elakadt. Makacs szamarak és lassan bandukoló ökrök hátán puffantak a lándzsanyelek, és az állatok gazdái is megkapták ilyenkor a magukét. A turkiak arca verejtékben úszott. Emberfeletti munkát végeztek, hogy a tömegben fenntartsák valahogyan a rendet, de rendcsinálásuk közben sem feledkeztek meg arról, hogy fürkésző szemükkel ne vizsgálják az emberáradatot. Félig a szárny mögé lapulva, kezét kardja markolatán nyugtatva állt a vezetőjük, turbánján piros boglárral, és rekedt hangon parancsokat osztogatott. – Gyere! – kiáltotta Nizám, és megragadta a karom. – Hamarosan bezárják a városkaput! Szorosan egy három szamárból álló aprócska karaván mellé lapultunk, és szemünket a földre sütve elhaladtunk a turkiak mellett. – Gyorsan, gyorsan! – hallottam egyikük hangját, miközben a lándzsája nyelével a mellettem álló szamár hátára csapott. A szamár ügyet sem vetett a világra, ballagott békésen a másik után.

48

– Megúsztuk – mondta Nizám, egy pillanatra sem engedve el a karom. – Vigyázz, hogy el ne vessz, mert akkor aztán varázsló legyen, aki megtalál ebben a tengerben! A sikátorokban egymás hegyen-hátán tolongott a nép. A kerítéseken, de még a lapos tetőkön is emberek ültek, és hangos kiáltásokkal tudatták szomszédaikkal, ha valami szokatlant pillantottak meg. A piactér feketéllett az emberektől. Annyian voltak, amennyit életemben még soha nem láttam egy rakáson. A tér közepén, a kötélverő bódéja helyén furcsa, szokatlan építményt vettem észre. – Az ott micsoda? – kérdeztem Nizámot. – Az? Ott nyerik el a hitetlenek méltó büntetésüket! – mondta hangosan, majd suttogva hozzátette: – Ott lakik korbács és hüvelykujj efendi! A fából tákolt emelvény körül fehér turbánosok állottak, lándzsáik hegyét a tömegre szegezve. Mozdulatlan figurájuk néma bálványként hatott. Csak néha-néha billentette meg egyikük-másikuk a fejét, hogy elhessentse a rászállott szemtelen legyeket, amelyek különben fekete foltokként ültek a tésztaárusok süteményein. Jó helyet már igazán nehezen lehetett volna találni. – Gyere! – sürgetett Nizám, és húzott maga után. – Körbejárunk, hátha felismer az apád! Szerettem volna, ha maradunk, és megnézzük, ami ezután következik, de Nizámot egyetlen vágy hajtotta csupán: apát találni nekem. Aztán egyszerre megtorpant. Éppen egy üldögélő csoporton furakodtunk keresztül, amikor váratlanul éles késként hasított a fülembe egy rekedt hangú kiáltás: – Hé, Nizám! Éreztem, hogy szorítása meggyengül a karomon, és tanácstalanná válik. – Gyerünk! – hallottam a suttogását. – Ne fordulj hátra! – Allahra, ez nem lehet más, mint Nizám! Állj csak meg hé, te jómadár! Akkor már futottunk. Mint a dühödt bika vetette magát Nizám a tömegbe, vadul taszigálva maga előtt a békésen bámészkodókat. – Lassabban, hé! Hová futsz, te ökör! – szálltak felénk a nem éppen barátságos tiltakozások, miközben mögöttünk egyre harsogott a kiáltás. – Állj meg, Nizám! Állj meg, te patkány! Igyekeztem együtt futni vele, bár közben eleresztette a kezem. Néhány lépés után azonban kifulladva fennakadtam egy hadonászó férfi széles vállán. Az nem szólt semmit, csak elkapott lapát kezével, és a földre dobott. Rám sem nézett, csak beszélgetett tovább néhány vele együtt kuporgóval. – Katonák! – szállt felettem a kiáltás. – Az ott az istentelen Nizám Sirází, akinek a fejéért száz arany üti a markát minden igazhivőnek! Fogjátok meg! Hiába próbáltam továbbszaladni, nem találtam helyet, csak lassan haladhattam a felugráló és összevissza kiabáló emberek között. Akkor futott el az első katona mellettem. Annyi erőm maradt csupán, hogy a lábára dobjam magam, és elrántsam. A többiek belénk botlottak, és káromkodva taposták egymást. – Te varangy! – sziszegte valaki a fülembe, és pufogni kezdett a dárdanyél a fejemen. De nem sírtam és nem is ájultam el. Csak tűrtem egykedvűen az ütéseket.

49

VI. A LÁZADÁS VÉGE Arcomat a földre szorítottam, két karom pedig a fejem köré fontam, hogy amennyire csak lehet, védjem magam. De az ütések csodálatosképpen nem is nagyon fájtak. – Te disznó, te kis mocskos disznó! – hallottam szinte álomban a kiáltásokat. Kiabáljatok csak! – gondoltam diadallal. – Akkor is én győztem! – Aztán abbamaradtak az ütések. A katonák továbbfutottak, kergették Nizám árnyékát. – A kis koszos disznó! Még őfelsége, a trónörökös katonáival sem átall szembeszállni! A végén úgyis felakasztják az ilyet! – zsibongott körülöttem a látványosságra éhes tömeg, de hozzám nyúlni már nem mert senki. Könnyedén akartam felugrani, hogy megmutassam nekik, nem félek tőlük. Valahogy azonban nehezebben sikerült a felkelés, mint gondoltam volna. Bal karom erőtlenül csüngött. Összeszorítottam a számat. – Azért se fogok sírni, se elájulni! – mondogattam hangtalanul, és igyekeztem amilyen gyorsan csak lehet eliszkolni. A körülöttem állók utat engedtek, ki szánakozva, ki undorodva. Lassan vonszoltam magam előre, amerre Nizámot sejtettem. Csak mentem, mentem, pedig jól tudtam, hogy úgysem találhatom meg a barátomat. Aztán lassan elmaradt mögöttem a tömeg. Az utcák egyre néptelenebbek lettek: úgy látszik, mindenki a térre sietett, hogy ki ne maradjon a várható mulatságból. Hát van-e szebb annál, mint amikor valakit korbácsolnak, vagy levágják a fejét? A nap delelőn állott, merőleges sugarai egyre riasztóbb erővel küldték melegüket a földre. A viskók kapui előtt kócos szőrű, lógó nyelvű kutyák hevertek, s gonosz szemükkel lassan követték vánszorgásomat. Morogni vagy ugatni, úgy látszik, már nem maradt erejük. Néhány porlepett árva akác felé igyekeztem, melyek gutaütötten lógatták leveleiket az utca szélén. Fonnyadt ágaikon fáradt verebek csiripeltek, unottan kaptak néha egy-egy arra tévedt szúnyog vagy légy után, s tömték telhetetlen begyükbe. A házak pergamen szemei zsírt könnyeztek a rozsdás párkányokra. Leroskadtam az akácok szegényes árnyékában, és csak most éreztem igazán, hogy mennyire szomjas vagyok. Arra azonban gondolni sem mertem, hogy bekéredzkedjek valamelyik udvarba, és megmosakodjak a kútnál. Ki tudja, mi történne velem, ha valaki felismerne, így piszkosan, véresen senki sem gondolhatja, hogy a hatalmas szultán nagyvezírének lánya vagyok! A szomjúság azonban egyre jobban kínozott. Egyetlen gondolat élt már csak bennem: a folyó! Vissza kell térnem Riza apóhoz, hátha ki tud segíteni a bajból! Rövid pihenő után feltápászkodtam, és igyekeztem a városfal felé. Utam közben mindjobban szemembe ötlött, hogy menekülésem alatt semmivé vált a városba áramlók forgataga, nem volt senki a néptelen utcákon, aki a piactér felé tartott volna. Csak nem csukták be a turkiak a kaput? Fájdalmaim ellenére futásnak eredtem. Végigszaladtam egy keskeny és hosszú sikátoron, majd befordultam arra, amelyik egyenesen a kapunak vezetett. A sarkon aztán zihálva nekitámaszkodtam egy kőből rakott kerítésnek, és csüggedten végigtörültem izzadó arcom. A kapu zárva volt. A következő pillanatban aztán már igyekeztem is zajtalanul visszavonulni. Lábam dobogását azonban, amire az előbb nem ügyeltem eléggé, meghallhatták a turkiak, mert a kapuőrök egy csapásra felém fordultak. – Hé, te ott! – szállt felém a kiáltás. – Gyere csak ide! Ekkor azonban már loholtam visszafelé. Felfelé sokkal nehezebben ment, mint lefelé, de hősiesen nyeltem a levegőt. Olyan sebesen vettem a kanyart a piactérre tartó sikátorban, hogy szinte feldöntöttem azt a két fehér turbánost, akik békésen beszélgetve a kapu felé tartottak. – Hoppá! – mondta az egyik, és elkapta a gallérom. – Hova futsz, te jómadár? Lassan már kezdtem kifogyni a hazugságokból. Az elmúlt másfél nap alatt többet hazudtam, mint egész eddigi életemben. – Na, ki vele! – mondta a katona fenyegetően. – Ki kerget, hogy ilyen veszekedetten szeded a patád?... Csak nem loptál valamit a kapunál? – Nem! Nem vagyok tolvaj! – védekeztem lanyhán. – Nem? Hát akkor meg mit keresel az utcán? – kérdezte a másik, akinek valahogyan ismerősnek tűnt az arca... és a hangja... Nem, ez nem lehet igaz!

50

– Mi a fenét csináljunk vele? – kérdezte a fiatalabb turki, és nagyokat szuszogott a melegben. Látszott rajta, hogy a legszívesebben elengedne, menjek, amerre látok... – Vigyük csak a kapuhoz! – morogta az öregebb, és megfogta a karom. Szorítása lágy volt, mintha védene. – Na gyerünk! – mondta a fiatal sóhajtva, és taszított egyet rajtam. – Ha elemeltél valamit a kapunál, nem úszod meg verés nélkül... Bár, amint látom, azt már megkaptad valahol... Nem kéne mégis elengedni? – Vigyük a kapuhoz! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az idősebb, és anélkül, hogy rám nézett volna, félig hangosan a levegőbe morogta: – Gül! Gül! Meglepetten torpantam meg, úgyhogy a mögöttem bandukoló majdhogynem felbukott bennem. – Eridj már, a fene vigyen! – mondta mérgelődve, és ismét taszított egyet rajtam. Anélkül, hogy az idősebb arcára néztem volna, mindent megértettem. A leborotvált bajusz és szakáll tették felismerhetetlenné az arcát. Pedig az volt, akit kerestem! Mirza apó! Ismét befordultunk a kapuhoz vezető útra. Az őrt állók felénk néztek, és halkan beszélgettek egymás között. Mennyire megszaporodott a számuk! Lovasok is érkeztek az elmúlt percekben valahonnét, mégpedig nem is kevesen. Futólag pillantottak csak ránk, majd ismét összedugták a fejüket. , – Szálam! – mondta Mirza apó. – Odafenn minden rendben! ... És itt? A katonák hallgattak. Aztán az egyik Mirzára nézve felemelte a mutatóujját. – Hallgass! Mirza apó meglepetten felkapta a fejét, és a kapu felé figyelt. Most már én is hallottam a lónyerítést, és a kiáltozásokat a falon túlról. – Itt vannak! – mondta az előbbi, és Mirza felé bólintott. – Hát így van itt rendben... Ez meg ki? – kérdezte, és rám mutatott. – Itt fogtuk az utcában – kezdte a fiatalabb –, azt hittük, hogy innét lopott valamit... – Zavarjátok a fenébe! – mondta a tisztjük, és figyelmét ismét a kapun túli zajok felé fordította. – Na, futás! – mondta fiatal rabtartóm, és megtaszította a vállam. Mirza apó azonban nem eresztette el a kezem. – Hová menne? – szólt a tisztnek. – Hiszen, ha megvadul a tömeg, agyontapossák... Na és? – olvastam ki a fehér turbános szeméből, de válaszolni úgy látszik, nem akart. Aggodalmasan fülelt az ajtó felé. Aztán újra Mirza apóhoz fordult. – Ahmed! – hallottam csodálkozva, és csak most figyeltem fel rá, hogy Mirza apó is a turki nyelvet beszéli. – Odafenn? – Minden a legjobb úton! – mondta Mirza apó, és elégedetten dörzsölte a kezét. – A hitetleneknek a fejét veszik, aki pedig Öldzsejtü tányérját nyalta, megkorbácsolják. Nagy győzelmet arat ma az igaz hit, uram! A tiszt arcán fanyar mosoly suhant végig. – Ostoba állatok! – mondta szánakozva. – És te is az vagy! – ordította. – Hol van itt a nagy győzelem? Öldzsejtü itt áll a kapu előtt, azok meg a korbácsolással vannak elfoglalva! Amíg a nap egy késpengényit halad az égen, valamennyiünknek kiszúrják a szemét! Hacsak... – Az életemet is az igaz hitért áldozom, nemcsak a szememet! – lelkesedett Mirza apó. – Halálunk után a zemzemforrás hűs vizében fürdünk, és... – Hacsak? – szakította félbe egy türelmetlen hang a hozsannázást. A tiszt azonban néma maradt. Ismét végigfutott arcán a fanyar mosoly, és jelentőségteljesen embereire nézett; úgy látszott, szó nélkül is megértik egymást. Mirza apó azonban, úgy látszott, az eszét is elhagyta valahol a szakállával együtt. Nem vett észre semmit, és gondtalanul fecsegett tovább. – Ha a halál, akkor jöjjön a halál. Hiszen valamennyien megfogadtuk, amikor a zsoldot kaptuk, hogy ha kell, az életünket adjuk Abu Szaidért, legfőbb urunkért, áldassék a neve! Én magam állok ide az út közepére, és csak holttestemen át törhetnek be a gazok! Áldás urunkra, Abu Szaidra! A legény, aki a fenti sikátorban elkapott, különös jeleket váltott a tiszttel. Felhúzta a szemöldökét, majd leeresztette. A tiszt becsukta a szemét, és kinyitotta. De Mirza apó, azaz Ahmed csak ágált tovább.

51

– Azt hiszik a disznók, hogy félünk tőlük! De Allahra mondom, megmutatjuk, hogy milyen a turki bátorság, ha az igaz hit szelleme vezérli kardunkat. A próféta szakállára esküszöm... Befejezni már nem tudta, mert hárman vagy négyen rávetették magukat. Rémülten f elsikoltottam: – Mir... Ahmed bácsi! – Kapjátok el a kölyköt is, mert fellármázza a többieket! – parancsolta a tiszt, akinek a turbánját piros boglár díszítette. – Kötözzétek meg őket, és tegyétek a fal tövébe! Hátracsavarták a kezem, és jó erősen összekötötték. Aztán Mirza bácsival együtt, akit ugyanúgy ártalmatlanná tettek, mint engem, leültettek szorosan a városfal tövébe. – Ha megmukkantok, elvágom a torkotokat! – mondta az előbbi legény, és kihúzott kését szorosan az arcunk előtt hintáztatta a levegőben. A katonák közben ismét tanácskoztak, aztán a piros bogláros intésére ki-ki elfoglalta őrhelyét a kapu mellett. Hárman-négyen a zárra vigyáztak, kettő pedig visszasietett a sikátoron felfelé, gondolom azért, nehogy a téren igazságot tevők hátulról meglephessenek bennünket. Rövid idő múlt csak el a néma leselkedésben, aztán egyszerre turki nyelvű kiáltás harsant a falon kívülről: – Hé! Kemállal akarunk beszélni! Kemál, te vagy a kapunál? A tiszt hátraintett, és senki sem válaszolt. Rövid csend után ismét felharsant a kiáltás: – Kemál! Ne légy ostoba! Te vagy ott belül? A piros bogláros jelére most már válasz indult. – Ki keresi Kemált? – Demir vagyok! – mondta az előbbi hang. – Kemál odabent van? – És ha igen? – Beszélni akarok vele... én vagyok Demir. Jöjjön fel Kemál a falra! Rövid, suttogó tanácskozás kezdődött a katonák között. Végül megegyezhettek valamiben, mert maga Kemál kiáltott vissza: – Hej, Demir! Én vagyok itt, Kemál! Mit akartok? – Beszélni akarunk veled és a többiekkel. Gyere fel a falra! – És ki biztosít róla, hogy nem lőttök belém? – Ne légy ostoba, Kemál! Jól tudod, hogy terád senkinek sem fáj a foga! És különben is, a barátod vagyok!... Kemál hagyta magát meggyőzni. – Jól van, no! – mondta rövid várakozás után. – Felmegyek! – ezzel kinyitotta a falba vágott aprócska kaput, amely mögött sötét üreg ásított. Egy ugrással eltűnt benne, és a rejteklépcsőn felsietett a falra. Aztán rövidesen ott állt felettünk, mint egy szobor; kihúzta magát, és büszkén nézett valahová lefelé, a városon kívülre. Cseppet sem félt, hogy valaki mégiscsak belelőhetné a nyilát. Úgy látszik, biztos volt a dolgában. – Itt vagyok, Demir! – mondta, és meglengette a karját. – Szálam, Kemál! – hallatszott lentről. – Szálam! – Hogy érzed magad, Kemál bej? – Jól, hogy Allah nyújtsa hosszúra az életedet kedves kérdésedért! – Nincs meleged, Kemál barátom? – Hát, ami azt illeti, elég nagy a hőség... – Lesz az még melegebb is, Kemál, mindenkinek, aki a lázadó mellé állt. – Hát ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy urunk azt izeni, ha nem nyitjátok meg a kapukat, perzsa csapatokat hozat, akik megmásszak a falakat, és akkor végetek... – Nem félünk mi a te uradtól, Demir... Allah mivelünk van, áldassék a neve... Nem jut ezen a falon keresztül élve senki... – Csak meg ne bánd a bizakodásodat, Kemál... Pedig azért jöttem, hogy urunk üdvözletét és jókívánságait átadhassam... Urunk befejezte a vadászatot, és vissza óhajt térni palotájába... De lám, a kapukat zárva találta. Azt beszélik errefelé az ertiberek, hogy a semmirekellő Abu Szaid kínozza a népeket a városban, és még titeket, dicső turki katonákat is arra kényszerített, persze fenyegetéssel, hogy csatlakozzatok hozzá...

52

– Gyorsan járnak a hírek! – bólogatott Kemál. – Megértelek én, Kemál, hogyne értenélek, hiszen jómagam is turki lennék... és én is csak így tettem volna... Hiszen mi egyebet tehet az ember, ha kényszerítik, nem igaz? – Úgy van! – bólogatott szorgalmasan a turbános a falon. – Csakhogy be kell ám látnunk a tévedésünket, Kemál barátom, mégpedig idejében, különben elgurulhat a fejünk! Kemál gondolkodni látszott, végül felemelte a fejét, és lenézett a mélységbe. – Aztán mit üzen az urunk, Demir? Jól hallottam, hogy már „urunk”-at mond „urad” helyett. – Azt üzeni, hogy hagyjatok fel a lázadó támogatásával, és nyissátok meg a kapukat előtte. Azt is üzeni még, hogy a turkiaknak nem lesz semmi bántódása... – Csak ennyit, Demir? – Nemcsak ennyit, Kemál bej! Még azt is üzeni, hogy akik kinyitják a város kapuit, és segítenek a bitorlót kézre keríteni, gazdag pénzjutalomban részesülnek... Mit szólnál, mondjuk, ötszáz aranyhoz, Kemál? – Nagy pénz... – morogta a tiszt a falon. – És minden katonának, aki veled tart, száz arany... meg egy új csizma, turbán és kaftán... Na, mit szólsz a dologhoz, Kemál? – Várjatok! – intett a piros bogláros. – Beszélek az emberekkel! – Siess, Kemál! – hangzott a kiáltás. – Urunk türelmetlen, és a perzsa katonákért akar küldeni! – Várjatok! – intett ismét Kemál. – Beszélnem kell a katonákkal. – Ezzel eltűnt a fal tetejéről, és szinte eltűnésével egy időben már meg is jelent a feljáró nyílásában. Magához intette a fehér turbánosokat, és suttogva ismét tanácskozni kezdtek. Végül úgy látszik, megegyezhettek, mert elégedett arccal szétváltak, és ki-ki visszasietett a helyére. A piros bogláros akkor odajött hozzánk. Vékony bajuszáról izzadságcseppek csorogtak az állára. Istentelenül melege lehetett a fal tetején. Ő azonban észre sem vette, hogy szinte szétfolyik a forróságtól. A jövendő aranyak csillogása jobban hűtötte, mint egy jegelt sárgadinnye. – Hallottad, Ahmed? – Hallottam! – bólintott Mirza bácsi, és mozdulatlanul nézett valahova a levegőbe. – Velünk tartasz? – kérdezte sürgetve a tiszt, és türelmetlenül pillantott a kapu felé. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Mirza apó megrázta a fejét, és kiköpött. – Nem és ezerszer is nem... Allah büntetése rajtatok és családotokon!... – Sajnálom, Ahmed... – mondta nyugodtan a tiszt, és kihúzta övéből csillogó tőrét –, sajnálom, nagyon sajnálom... De beláthatod, hogy ebben az esetben... – Várj! – szakította félbe Mirza bácsi, és szemöldökét összehúzva a katona arcába nézett. – Mennyit is mondtál? – Hallhattad! – mondta a tiszt, és egyre türelmetlenebbül topogott. – Kilencven arany meg a csizma, a kaftán... de az ördögbe is, határozz már végre! – Hogyhogy kilencven? Én százat hallottam! – Allah elvette az eszedet, és homokot dugott a füledbe! – Százat hallottam! – makacskodott Mirza bácsi. – Tízet levonok belőle, mert ennyit számítok fel őrzési díjnak! Mit gondolsz, ki őrizgeti ingyen a foglyokat, Allah ellenségeit?... – Megőrültél, Kemál? – sziszegte felháborodottan Mirza bácsi. – Eláruljátok az igaz hitet, és még én fizessek, mert megkötöztök, mint egy hitetlen perzsát? Ismét türelmetlen kiáltások harsantak a falon kívül: – Hej, Kemál! Határozzatok végre!... – Elég az alkudozásból! – mondta a tiszt, és határozottan Mirza bácsihoz lépett. – Vagy, vagy! Kilencven és kész... Különben!... – Na jó, legyen... – morogta békétlenül Mirza bácsi. – De megver még ezért Allah benneteket, csak az a baj, hogy velem együtt... Kilencven arany és a csizma... hm... nem is jön rosszul egy új kaftán... Kemál akkor szorosan mellé lépett, és elvágta a kötelékeit.

53

– Csakhogy megjött az eszed – mondta, és félrerúgta a lehullott kötél darabjait. Aztán tőrével játszva hozzám jött, és fenyegetően megállt előttem. – Hivő vagy, fiú? – kérdezte mogorván. Nem jött ki szó a torkomon, csak némán bólintottam. – Akkor mondj egy utolsó fohászt Allahhoz, mielőtt meglátod a paradicsomát! Egyszerre csodálatos nyugalom költözött a szívembe; nekem már, úgy látszik, az a végzet jutott, hogy mindenkiben csalódjak... Akiktől rosszat várok, azok kisegítenek a legnagyobb bajból is, akiket meg barátaim közé számítottam, mint például Mirza bácsit is, az ujjukat sem mozdítják értem. Most legalább vége lesz mindennek... – Hohó! – ugrott hozzá akkor Mirza bácsi, és lefogta a karját. – Mit akarsz a kölyöktől? – Hogyhogy mit akarok? Elvágom a torkát! Nincs szükségünk tanúkra... Ki tudhatja, mit hoz a jövő? Lehet, hogy egyszer még azért csapnák le a fejünket, mert valaki hallotta, hogy bebocsátottuk őket a városba kilencven aranyért... – Százért... – Neked kilencven! – horkant Kemál Mirza bácsira, és igyekezett felemelni a tőrét. – Mit számít az, ha ennek a kölyöknek elmetszem a torkát? A kutya sem sír utána, mi meg megszabadulunk az egyetlen tanútól... Na eressz! – Nem! – mondta keményen Mirza bácsi. – Ez is igazhitű, és... – Elég! – üvöltötte Kemál, és tőrét Mirza bácsira szegezte. – Ha vele akarsz menni a másvilágra, hát megteheted! ... Még egy szó, és keresztülszúrlak! – Ne légy ostoba, Kemál! – mondta némiképpen megszeppenve Mirza bácsi. – Tíz arany a fiúért! A piros bogláros lejjebb eresztette a tőrét, és gyanakodva nézett Mirzára. Szerencsére a falon túlról ismét felharsant a kiáltás: – Utoljára kérdezlek, Kemál... – Megyek már, Demir! – harsogott Kemál hangja, és gyorsan eltüntette a tőrét az övében. – Húsz! – mondta aztán fenyegetően, s a másik kezével még mindig Mirza bácsi gallérját markolta. – Tizenöt! – Vigyen el az ördög! – káromkodott Kemál, és a feljáró lépcsőhöz ugrott. Onnan még egyszer hátrafordult, és rám bökött. – Eresszétek el a kölyköt! Aki elvágja a kötelét, öt aranyat kap Ahmedtől! – s eltűnt a feljáró torkában. Többen is felém ugrottak, de egy hórihorgas legény valamennyit megelőzve elnyisszantotta a kötelet. – Most aztán sipirc! – mondta, és a sikátor felé intett. – Gyere csak ide, fiam! – parancsolt magához Mirza bácsi. – Ha már fizettem érted, velem maradsz egy darabig... Mosol rám, meg ilyesmi... Csak nem képzeled, hogy elengedlek, amikor húsz aranyamban vagy?! A hórihorgas többször végighúzta nyitott tenyerét a homloka előtt, a többiek tudtára adván, hogy szerinte Mirza bácsi, azaz Ahmed, nem egészen normális. A következő pillanatban aztán már mindenki megfeledkezett rólam. – Itt vagyok, Demir! – harsant a tiszt hangja a fal tetejéről. – Megegyeztünk, Kemál? – Allah áldása legyen veletek és velünk, Demir! A próféta nevében megnyitjuk a kapukat, de a pénzt előre kérjük... – Ötszáz arany a tiéd, Kemál! A katonák csak akkor kapják meg, ha kinyitották a kapukat... Megegyeztünk? – Allah legyen velünk! – kiáltotta bólogatva Kemál. – A kapuk azonnal kinyílnak! Lesietett a lépcsőn a többiekhez. Néhány pillanattal később nagyobbacska bőrzsák repült keresztül a falon, és puffanva hullott a kőre. Kemál hozzáugrott, és úgy szorította magához, mint boldog anya a csecsemőjét. – Látod, Gül! – suttogta Mirza bácsi. – Hajítógéppel lőtték keresztül... Ez egy egészen új találmány, és még tüzet is lehet vele lőni... – Kinyitják? – kérdeztem a falhoz lapulva az öreget.

54

– Persze hogy kinyitják – kuncogott Mirza apó –, ha nem nyittatná ki, a katonák megölnék, hiszen az ő pénzük még kívül van... – Okos ember ez a Demir – suttogtam. – Azt meghiszem – morogta az öreg savanyúan, és megsimogatta a fejem. – Mirza apó... hogy lettél te Ahmed? – kérdeztem, mert már egyszerűen nem tudtam visszafojtani a kíváncsiságomat... – Csitt! – mondta az öreg, és a tenyerével befogta a szám. – Majd később... Most figyelj, és maradj itt! El ne mozdulj, bármi történjék is, mert a lovak agyontaposnak! Itt maradj a fal mellett, míg érted nem jövök!... – Jó! – bólintottam belenyugodva, bár nem értettem, miért ne kereshetném meg apámat a bevonulok között. Mirza bácsi – mintha csak olvasott volna a gondolataimban – még visszafordult, mielőtt a katonák közé vegyült volna. – Az apád meg a szultán nincsenek a falak alatt, hiszen ez csak az elővéd! Beletelik abba még elég idő, amíg megérkeznek, de én előbb visszajövök érted... Csak el ne mozdulj! – Hé, Ahmed! – békétlenkedtek a többiek. – Te miért kapod a pénzed? – Jól van, jól, jövök már... – morogta Mirza bácsi, és a többiek közé állt, akik nyögve húzogatták ki a kovácsoltvas gyűrűkből a hatalmas keresztgerendákat, amelyek ellenálltak volna még a legerősebb elefántoknak is. – Hórukk! – vezényelt Kemál, és egyenként hullottak a földre a gerendák, míg végül már csak a zárszerkezet maradt. – Allah nevében! – mondta Kemál, és megfordította a hatalmas kulcsot. Csikorogva fordult a kulcs tolla a zárban, és nyikorogva tárultak a kapuszárnyak. A fehér turbánosok oldalra hajigálták az úton keresztbe fordult gerendákat, aztán óvatosan – biztos, ami biztos! – a kapuszárnyak mögé lapultak. Legelőször is fullasztó porfelhő nyomakodott be a kapurésen. Fenyegetően szikráztak a homokszemcsék a napsütésben, mintha közeledő sivatagi vihart jósolnának. Embernek se híre, se hamva. Aztán egyszerre dübörgő moraj indult meg valahonnan kintről, mintha a föld gonosz szellemei támadtak volna acsarkodva a városra. Majd némán, mint a kísértetek, porba burkolózva megjelentek az első lovasok is. Hosszú lándzsáikat lovuk nyaka mellett szegezték előre, s a nyeregre lapulva, arcukat előre tartva vágtattak keresztül a kapun. Nem fordították el a fejüket, nem törődtek a kapuszárny mögött lapuló turbánosokkal, egyenesen a piactér felé tartottak. Magas süvegű perzsa lovasok voltak. A beáramlók első hulláma után, igaz, hogy sokkal lassabban, de a turkiak is bevonultak. Addigra a mieink már kimerészkedtek a kapuszárnyak mögül, és láthatóan félelem nélkül fogadták az érkezőket. A frissen jöttek nehézkesen lekászálódtak lovaikról, és barátságosan üdvözölték a kapuőröket. Meglepetten láttam, hogy a harag halvány árnyéka sem vetődik töretlen barátságukra. Kedélyesen veregették egymás vállát, és dicsérték ravaszságukat. Mirza bácsi váratlanul ismét mellettem termett. – Turkiak... – mondta megvetéssel. – Valamennyien egy húron pendülnek. Aki többet fizet, azé a testük, lelkük... Ezen a pénzen is megosztoznak... – Megosztoznak? – suttogtam hitetlenül. – Miért ne? – mosolygott keserűen Mirza bácsi. – Hiszen együtt keresték, nem? – S ezzel ismét elvegyült a turkiak között. Amennyire csak lehetett, behúzódtam a fal kiszögellése mögé. A rejtekkapu bejáratánál kétoldalt félig a falba süllyesztett oszlopokat építettek, s ezeknek az oszlopoknak a belső feléhez ragasztották a felfelé vezető lépcsősor széleit. Az oszlopok falon kívüli oldala elegendő helyet kínált, hogy véletlenül se vegyenek észre. Nem jó kísérteni az ördögöt... Hátha legközelebb már Mirza bácsi sem tud segíteni rajtam. A turkiak körében egyszerre suttogás támadt. Elhallgatott a zsivaj, és valamennyien, mintha csak adott jelre tennék, felkászálódtak a lovaikra. Mirza bácsi is kerített magának valahonnan egyet, mert amint úgy-ahogy elült a lóra szállás pora, büszkén feszített egy almásszürkén. Mintha csak világéletében turki katona lett volna, aki mást sem csinál, mint bezsebeli az árulásai után kialkudott összeget.

55

Rövidesen újabb lovascsapat áramlott be a kapun. Szinte ráfeküdtek lovaik hátára, s valahonnan közülük éles csatakiáltás harsant: hij! hij! A turkiak hagyták elviharzani maguk mellett a lovasokat, és csak utánuk fogták kocogóra hátasaikat. Ajkukon megvetés játszott. – Mongolok! – morogta valaki a hirtelen beállott csendben, és felnevetett. Aztán lassan megindultak a bevonulók után. Mirza bácsi a legutolsók között kocogott a piactér felé. Amikor már szinte látótávolon kívülre ért, óvatosan megfordult, és intett a kezével. Visszaintettem. Aztán engedelmesen leültem a fal mellé az árnyékba, és vártam. Arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállam. – Gül! Kicsi rózsám! – hallottam a régi hangot, és beszívtam az ismerős illatszerek szagát. Fatima volt az a maga teljes valóságában. Mellette Mirza apó állott, még mindig mint Ahmed. Fatima kitárta a karját, és széles keblére szorított. – Csakhogy megvagy, drágaságom – sírta, és elöntött érzelmes lelke összes könnyeivel. Csókolgatott, simogatott, hogy szinte alig kaptam levegőt. Máskor talán jólesett volna ez az igazán szívből jövő érzelmi kitörés, most azonban valahogyan terhesnek és nem idevalónak éreztem. Hiszen csak nemrég ígértem meg valakinek, hogy ha hakim leszek, Ormuzd parancsa szerint fogok élni, és egész életemet a szegények gyógyításának szentelem. Az sem fog megrendíteni, ha ezért korbács efendi simogatja a hátam. Kemény életre készültem, és keményen is éltem az elmúlt két nap folyamán. Máskor talán jólesett volna Fatima cirógatása és becézgetése, most azonban zavart ez a gyermekes gügyögés. Óvatosan, hogy azért meg ne sértsem, kibontakoztam folyondárként rám fonódó karjai közül, és megpróbáltam értelmes szóra bírni. Ő azonban újra meg újra rám vetette magát, csókjaival halmozott el, és könnyeivel öntözött. Végül a fehér turbános Mirza bácsi vetett véget szenvedéseimnek. – Gyerünk, Gül! – mondta. – Vár az apád! Magam is furcsának találtam akkor, hogy addig eszembe sem jutott az apám. Mindegyre csak Nizám járt a fejemben, és a csókvihar alatt szüntelenül azon töprengtem, hogy miképpen tudakolhatnám ki tőlük Nizám sorsát. Vajon sikerült-e megszöknie, vagy ismét találkozott a korbáccsal? Aztán hármasban szép lassan elindultunk felfelé a palotához vezető úton. Jobbról Fatima, balról Mirza bácsi, én pedig közöttük, mint a kis hercegnő. Valahogy azonban nem esett igazán jól régi és egyben új szerepem. – Dörbej bácsi hol van? – törtem meg a csendet, mert az első percek kitörő öröme után Fatima is némán, bánattól meggyötörve ballagott mellettem. Bár sejtettem a rettenetes választ, mégis biztos akartam lenni a dolgomban; hátha csak rosszul láttam, vagy talán sikerült megmenteniük. A remény utolsó lángocskája még pislákolt a lelkemben. Hiszen olyan nehéz elhinni arról, aki közel állt hozzánk, és tegnap még élt, hogy ma már halott, és hogy soha többé nem tér vissza az életünkbe. – Jaj, drágaságom – zokogta el magát Fatima, és eleresztette a kezem, hogy hulló könnyeit törölgethesse. – Szegény Dörbej bácsi... – Meghalt? – kérdeztem keményen, sírás vagy szipogás nélkül. Fatimán látszott, hogy meglepi nem várt viselkedésem, mert fürkészve nézett rám könnyein keresztül. Nyilván azt hitte a jó lélek, hogy tüstént zokogni kezdek, és talán még el is ájulok. – Meghalt, drágaságom – sírta Fatima. – Jaj, bizony, meghalt... Megölték ezek a pokolfajzatok, ezek a sátán unokái... – Felakasztották a fára – mondtam szárazon és tárgyilagosan, ahogyan csak egy gyerek tud olyan szörnyű dolgokról beszélni, amelyeknek még nem képes felfogni az igazi jelentőségét. – Jaj, rózsácskám, hát te láttad? – szorított magához ismét Fatima, és ruhájába bújtatta az arcom, mintha csak meg akarna védeni a tegnapi szörnyű látványtól. – És Szerfiráz? – Él, él a drága! Szerfiráznak nem esett baja... csak... Aggodalom szorította össze a szívem; csak nem történt valami Szerfirázzal is? Mert ha történt, miattam történt. Homályosan sejtettem, hogy Szerfiráz azért nem menekülhetett velem, mert a

56

támadóknak őt adták az én nevemben. Szerfirázt tarthatták a turkiak Csobán vezír lányának. Óh, hát mindenki miattam szenved? Mirza bácsi, úgy látszik, sokkal többet érthetett a gyerekek lelkéhez, mint Fatima. Türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe az asszony locsogását. – Mindenki él, Gül, akit csak szeretsz, az egy Dörbej kivételével. Dörbej, szegény, valóban meghalt. De ne hidd, Gül, hogy azért, mert a te nevelőd volt, hanem mert szembeszállt a turkiakkal. Karddal a kezében esett el, ott halt meg a fogadóterem lépcsőjén, és csak aztán akasztották a fára. Ettől valahogyan megkönnyebbültem. Könnyebbnek és szebbnek tetszett a halál karddal a kézben, mint védtelenül lógni egy faágon... – Szerfiráz is él, az apád is, mindenki... Igaz, hogy Szerfiráz kapott két korbácsütést a hátára, de most kenegetik a szultán orvosai... hamarosan elmúlik majd... Elsápadhattam, mert megszorította a kezem. – Semmiség az, Gül! Egy-két nap, és a nyoma marad csak... – A jel! – suttogtam. – Szerfiráz is megkapta a jelet! – Miféle jelről beszélsz, kismadaram? – kérdezte Fatima két sírás közti szünetben. Nem válaszoltam. Hogyisne, majd éppen Fatimának... Mirza bácsi figyelmesen végignézett rajtam. – Jelet? – mondta óvatosan, és még mindig nem vette le rólam a szemét. – Miféle jelet? – Hát a Jónak a jelét! – mondtam az alkalomhoz képest dühösen, hogy még Mirza bácsi sem képes megérteni. – Hát Ormuzdnak a jelét, a Jóét! Amivel mindenkit megjelölnek, aki nem a paloták lakóit gyógyítja... még a hakimokat is! Nem tudom, miért, de Mirza bácsihoz olyan bizalmam támadt, mintha csak a félszeművel beszélgettem volna. Közben Fatima is visszatért a kesergésből, mert felemelte a fejét, és tátott szájjal bámult rám. – Miket beszélsz itt összevissza? – Csodálkozol? – kérdezte Mirza bácsi, és figyelmeztetően megszorította a kezem. – Amiken keresztülmehetett... – és kezének nem csökkent figyelmeztető szorítása. Közben elértük a piacteret, ahol most kivételesen alig láttunk nézelődőt, csak magas süvegű perzsa lovasok és turki gyalogosok cirkáltak, többnyire párosával. A sebtében ácsolt emelvény, ahol korbács és hüvelykujj efendik végezték a dolgukat, most némán állt a kötélverő bódéjának helyén. Az emberek behúzódtak a házaikba, úgy látszik, tartottak Öldzsejtü bosszújától. Pedig sok mindentől tarthattak, de ettől igazán nem... A palotában már szolgák hada sürgölődött. Söprűk és melegvizes vödrök jártak kézről kézre, súrolták a piszkot és a meghatározhatatlan eredetű foltokat, amelyek a rövid két nap alatt tetőtől talpig belepték a szobákat. Apám az emeleti kis kamrában várt rám. Fáradtan hevert egy takaróval fedett pamlagon, és csak akkor tápászkodott fel nehézkesen, amikor beléptem az ajtón. Fatima és Mirza bácsi kívül maradtak a küszöbön, és illedelmesen várakoztak, míg a viszontlátás első öröme után rájuk kerül majd a sor. A viszontlátás azonban sokkal egyszerűbben zajlott le, mint ahogy várhatták. Apám felemelkedett, hozzám lépett, karjába zárt, és megcsókolta a homlokomat. Végignézett rajtam azzal a komoly, átható nézésével, amellyel, úgy hittem, egyenesen a lelke mélyére lát mindenkinek. – Visszajöttél, Gül? – kérdezte. – Vissza, apa – mondtam, mert mi egyebet is mondhattam volna. – Bántottak, Gül? – Nem, apa... – Véres az arcod, Gül... – Fellöktek az emberek az utcán, és végiggázoltak rajtam... – Megismernéd őket, Gül? – Nem, apa, nem láttam az arcukat... – Dörbej meghalt, Gül... – Tudom, apa. – Honnan tudod? – Láttam. – Új nevelőre lesz szükséged, Gül.

57

– Nem akarok nevelőt, apa. – Nem, hát mit akarsz? – Tanulni akarok, apa. – Tanulni, mit? – Hát mindent, amit mások tanulnak, a fiúk az iskolában Betűvetést, meg számolást, meg geográfiát... mindent. – Miért akarsz tanulni, Gül? – Mert nem jó butának lenni. – Csak ezért, Gül? – Ezért, apa. – Hát akkor tanulni fogsz, Gül. Hívatok tanítókat, akik mindarra megtanítanak, amit csak akarsz... Most pedig Fatima hívja Öldzsejtü orvosát, bár meglehetősen sok a dolga... Akarsz még valamit, Gül? – Nem, apa. – Ha valamire szükséged van, csak üzenj. – Üzenek, apa. – Hát akkor jól van, Gül... Fatima majd az új szobádba kísér, mert a régi még elég csúnya... összepiszkolták a turkiak, de holnap már odamehetsz... Viszontlátásra, Gül! – Viszontlátásra, apa. Ennyi volt, és semmi több. Egyetlen szóval sem kérdezte, hogy merre jártam az elmúlt két nap alatt, ki adott enni, ki fogadott be a hajlékába. Pedig olyan jó lett volna megpihenni valakinek az ölében, és mindent, mindent elbeszélni, kicsit sírva, néhol meg éppen nevetve. De hát kinek mesélhetek én őszintén ezen a világon? Ahogy aztán Fatima kíséretében ideiglenes szobám felé tartottam, mintha csak köd mögül törne rám, felrémlett előttem egy fekete hajú, vékony arcú asszonynak az arca, akinek képét a nyakamban hordtam, és akiről azt mondták, hogy az anyám volt. Miért is nincs nekem anyám? Mindent elsöprő erővel hullott rám a vágy, hogy valakinek az ölében megpihentethessem a fejem, valaki megsimogassa a hajam, és csak annyit mondjon: kislányom. Két kósza könnycseppet morzsoltam szét a szemem sarkában, és szó nélkül ballagtam Fatimával új szobám felé. Ablakomból vigasztalan kilátás nyílott a kertre. A virágágyások széttaposva, a rózsák derékba törve, s a kaput ostromló gerendák darabjai, mint döglött, sárga rókák hevertek a haldokló virágok között. A szolgák egyelőre a ház belsejének a rendbe hozásáról gondoskodtak, még nem volt érkezésük az udvar takarítására. Félrevontam a függönyt, és kibámultam az utcára. A palota előtt lassan megszaporodtak a kíváncsiak, miután látták, hogy nem kell Öldzsejtü haragjától tartaniuk. Úgy látszott, a szultán most is megbocsát az ellene lázadóknak, mint már annyiszor. A kertben mindegyre turki katonák tűntek fel, néhol csoportosan és beszélgetve, néhol pedig fegyvertelen, fedetlen fejű embereket kísértek ismeretlen irányba. – A lázadók! – suttogta mellettem Fatima, mintha még most is attól tartana, hogy Öldzsejtü ellenségei meghallhatják. – Viszik őket a tömlöcbe, oda, ahol majd elrothadnak... Hiába fürkésztem a lázadók arcát, nem volt közöttük ismerős. Jellegtelen turki és perzsa arcok vonultak el előttem sorba. Széles arcú sem volt közöttük egyetlenegy sem. Aztán egyszerre ismét befordult egypár a kapun, közöttük fedetlen fővel, öv nélkül, lobogó kaftánban botladozott a lázadó. Két kezével szaporán emelgette kaftánja szárát, hogy megóvja magát az eleséstől, könyökével pedig rabtartóinak nem éppen gyengéd lökdösését igyekezett kivédeni. Szánalmasan bukdácsolt, mint valami tört lábú állat a gubancként összefonódó virágromok között. Aztán egyszerre felnézett a bárányfelhőkre vagy tán a palota homlokzatára. Szemeiben felragyogott az ég kékje, de homlokát szigorúan összeráncolta. Talán így búcsúzott hosszú időre a kék égtől s a szabadságtól. Belekapaszkodtam az ablakpárkányba. Fogaim összekoccantak a rémülettől. Reszkető kezekkel kimutattam az ablakon. – Ott! Ki az, Fatima? Fatima szórakozottan meredt a katonákra.

58

– Valami rab lehet – mondta tűnődve. – Most majd megkapja a magáét! Biztosan annak az átkozott kölyöknek az embere! Nem, Fatimára nem számíthatok! Úgy szorítottam a fogaimat, hogy szinte belesajgott az állkapcsom. Nizám a katonák kezébe került! De hát, hogyan lehetne a lázadó embere? Aztán megértettem mindent. Nizám a paloták ellensége, minden palotáé! Neki egyformán ellenfele minden szultán, akár Öldzsejtü, akár Abu Szaid. Ha Öldzsejtü ki is mentette Abu Szaid fogságából, csak azért tette, hogy a saját börtönébe zárja... Nem, Fatimának nem mondhatok el semmit. Talán... igen, talán Mirza bácsi az egyetlen, aki segíthetne... – Mirza bácsihoz megyek, Fatima! – kiáltottam, és máris futásnak eredtem. – Mirza bácsi az apáddal beszél, Gül! – szállt utánam Fatima aggódó hangja. Majd megvárom, akartam kiáltani, de végül is nem kiáltottam semmit.

59

VII. ELSŐ CSAPÁS A PALOTÁKRA Az apám szobájához vezető lépcsősor kanyarulatánál majdhogynem feldöntöttem Mirza bácsit. Az öreg a falnak tántorodott, én pedig végigterültem a folyosót borító szőnyegen. Mirza báj csak hápogott a meglepetéstől, és jószerével azt sem tudta, hogy a turkiak rohanták-e meg, vagy földrengés rázta a palotát. Aztán, amikor meglátott a földön heverni, nem valami barátságosan segített fel. – Nocsak, Gül... Még haza sem érkeztél, máris csínyeken töröd a fejed? De hamar elfelejtetted az elmúlt napokat! Amilyen gyorsan csak lehet, el akartam mondani a szörnyű hírt, hiszen Mirza bácsin kívül másra nem számíthattam. Szavak helyett azonban csak lihegés jött ki a számon, fújtattam a levegőt, mint az utcai kovácsok lyukas fújtatója... – Jaj... Mir... bá... csi... – Megijedtél, haszontalan? – kérdezte Mirza bácsi, és a kaftánom hátulját porolgatta, mintha bármit is változtathatott volna a most felszedett néhány új porszem ruhám állapotán. Olyan piszkos volt az, amilyen piszkos csak egy igazi koldusgyerek ruhája lehet. Lassan kezdtem összeszedni magam. – Jaj, Mirza bácsi!... Nizámot elfogták, és most a tömlöcbe viszik... Fatima is megmondta, hogy ott fog elrothadni... Jaj, Mirza bácsi, segíts! – Állj! – emelte fel az ujját az öreg. – Szót sem értek! Kit fogtak el, és miért? – Jaj, Mirza bácsi, hát nem érted? Nizámot elfogták a turkiak, és most Öldzsejtü is becsukatja. A paloták urai mindig becsukatják... Érted már? Mirza bácsi megfogta a kaftánom ujját. – Gyere, Gül! – mondta, és maga után húzott. A folyosó kanyarulatánál kilesett a sarok mögül, és amikor kedvezőnek ítélte a helyzetet, óvatosan továbbvezetett. Az első emeleti folyosón a szobák ajtói között vakablakok sora húzódott, s minden második vakablak mellett egy-egy szoba nyílott, amelyekben a palota gyakori vendégei szálltak meg éjszakára. Apám, mint a birodalom vezíre, gyakran rendelt magához ismeretlen távoli embereket, a birodalom messzi tájairól, hogy éjszakákon át tanácskozzék velük fontos dolgokról. A tanácskozások után aztán ezekben a szobákban pihenték ki a vendégek a hosszú út fáradalmait. A folyosó közepénél Mirza apó óvatosan jobbra-balra nézett, majd felemelt, és beültetett egy vakablakba. – Most beszélj! – mondta, és várakozóan nézett rám. Igyekeztem, amennyire csak tőlem tellett, részletesen és összefüggően elmondani az eseményeket. Beszéltem a szökésemről a palotából, Dörbej felakasztásáról, arról, hogy éppen őt, Mirza bácsit kerestem, amikor találkoztam a félszeművel. Elmondtam, hogy hogyan töltöttem az éjszakát a nádasban, és a reggeli beszélgetést Nizámmal. Mirza bácsi figyelmesen hallgatott, és csak akkor szakított félbe, ha valahol úgy összegubancoltam az események szálait, hogy nem tudott kiigazodni bennük. Ilyenkor egy-egy ügyes kérdéssel tüstént helyrehozott mindent. Meséltem neki arról, hogy miképpen lopództunk be Nizámmal a városba, és hogyan ismerte fel valaki a tömegből. Elmondtam, hogy akkor láttam utoljára, amikor engem is megvertek a turki katonák. Mirza bácsi hosszasan hallgatott, és komoran nézett rám. – Nizám Sirází – szólt végül töprengve. – Hát mégiscsak a kezükre jutott... – Mit gondolsz – kérdeztem szinte könyörögve –, megcsapják ismét? – Az a legkevesebb – mondta az öreg szárazon. – Attól félek, hogy még a feje is elgurul... Szájam elé kaptam a kezem, hogy visszatartsam a feltörő sikolyt, amely a torkomat fojtogatta. – Jaj – suttogtam, és éreztem, hogy zsibbadni kezd a szívem tája –, jaj, Mirza bácsi... – Jajgatással nem megyünk semmire – mondta az öreg, és összeráncolta a szemöldökét –, de talán... – Mi lenne, ha megkérném az apámat, hogy eressze szabadon? Mirza bácsi csak legyintett eszeveszett javaslatomra, amelyről már abban a pillanatban, ahogy kimondtam, én is tudtam, hogy keresztülvihetetlen. – Meg kell szöktetnünk, Mirza apó! – kiáltottam hangosan.

60

– Csitt! – nézett rám Mirza bácsi mogorván. – Hogy az ördögbe tudnánk kimenteni a börtönből? Nizám Sirází... hm... mindig a legjobbak, a legigazabbak hagyják ott a fogukat... – Találj ki valamit, Mirza bácsi – könyörögtem, és az öreg nyakába borultam. Mirza bácsi elgondolkozva simogatta a hátam, majd leemelt az ablakból, nagyon komolyan tenyerébe fogta az arcom, és maga felé fordította. Egyébként barátságos, most azonban jegesen csillogó kék szemét a szemembe mélyesztette. – Mondd csak, Gül, szereted te ezt a Nizámot? – Szeretem – suttogtam áhítattal, mintha csak sejtettem volna ennek a szónak a valódi értelmét. – Akarod, hogy kiszöktessük a börtönből? – Akarom, Mirza apó! – mondtam olyan elszántan, hogy az öreg maradéktalanul meg lehetett velem elégedve. – De ahhoz bátorság kell ám, Gül, és főleg a te bátorságod... És senkinek sem szabad beszélni róla, Gül! ... – Nem beszélek, Mirza apó! – Még az apádnak sem, de még Fatimának sem, és Szerfiráznak sem! – Azoknak sem, Mirza apó! – Senkinek, Gül! – Senkinek, Mirza apó! Akkor az öreg eleresztette az arcom. – Hát jó! – mondta sóhajtva. – Majd megpróbálunk csinálni valamit... De neked is segítened kell, Gül! Olyan bátorságot éreztem magamban, hogy még a tűzbe is belementem volna, ha Mirza apó azt kéri tőlem. Mirza apó azonban nem kívánt ilyesmit, bár amit mondott, nem volt kevésbé félelmetes, mint a tűzjárás. – Az apád most nincs a szobájában, Gül... – kezdte az öreg lassan –, és tudom, hogy az ajtaját is nyitva hagyta. Nagyon óvatosan beosonsz a szobájába, Gül, és megkeresed a nagy pecsétnyomót... Tudod, mi az a pecsétnyomó? – Tudom – mondtam, mert hiszen nemegyszer láttam, amint az apám papírokra nyomta a pecsétnyomóját a fogadóteremben. – Ott lesz valahol az asztalán vagy a kis ládikában az asztal sarkán... vagy az asztal fiókjában. Talán nincs bezárva az a fiók... Aztán találsz ott üres pergament is... Ha olyat találnál, amelyiken már rajta van a pecsét és üres, akkor a nyomó nem kell. Menj, Gül, és nézz körül! Ha elhozod, amit kértem, talán megmenthetjük... Én itt várlak! Már-már nekiiramodtam az útnak, de az öreg a kaftánom végénél visszahúzott. – Óvatosan, Gül! Ha rajtacsípnek, azt kell mondanod, hogy játszani akartál a pecsétnyomóval vagy a pergamennel... Világos, Gül? – Világos, Mirza apó! Megpaskolta az arcom. – Eredj, Gül! És én futottam, mint a megzavart erdei nyúl. Nagy-nagy nyugalom kerített hatalmába, amikor benyomtam az ajtót, és beléptem az üres szobába. Apám asztala telis-tele volt papírokkal, félig elégett és összetaposott pergamen lapokkal, elmosatlan teáscsészékkel. Az asztali ládák ajtaja tárva nyitva, pergamenvégek, pecsétzsinórok elvágott, kirojtosodott darabjai lógtak ki az ajtónyíláson, sőt még az aprócska ajtók alatt is. Lázasan kutattam a pecsétnyomót. Remegő kézzel kotortam félre a teleírt és részben elégett pergamen lapokat, de a pecsétnyomó csak nem akart előkerülni. Szinte a fejemet is bedugtam az aprócska ládikába, de hiába. Utolsó menedékként a fiókkal próbálkoztam, de az meg sem moccant erőszakos ráncigálásomra. Hirtelen újra sírhatnékom támadt! Hát mégsem tudok segíteni Nizámon? Elő kell kotorni azt az átkozott pecsétnyomót... Aztán csak annyi időm maradt, hogy eltűnjek az asztal alatt. A léptek már közvetlenül a küszöb előtt koppantak, amikor meghallottam őket. Pillanatokkal később szinte az orromat súrolta apám csizmája és egy ismeretlen, poros, félretaposott sarkú csizma.

61

– Ezt mind ki kell dobni! – hallottam az apám hangját. – Róluk már másolatot sem érdemes csinálni... Amelyek csak megsérültek, azokat lemásoltatod, a többit pedig hagyjuk az ördögnek... Érted? – Igen, uram – mondta a másik csizma gazdája. – Vidd a pecsétnyomót is, és ha kész vagy, nyomkodd alájuk... így ni! Megolvasztod a viaszt, és rányomod a pecsételőt... Csak vigyázz, hogy el ne kend a tust a szövegen... – Vigyázok, uram. – Ne, vidd ezeket is! ... De várj! Az első példányt magam is látni szeretném... ezeket majd én viszem. Aztán a csizmák az ajtó felé indultak. Halkan csattantak az ajtószárnyak, kulcs csörgött, és elfordult a zárban. Én pedig benne ültem az egérfogóban. Amikor a léptek elhaltak a folyosón, az ajtóhoz ugrottam, és kétségbeesetten nyitni próbáltam. Természetesen nem nyílott. Tanácstalanul fordultam vissza az asztalhoz, és majd megdermedtem az örömtől; az asztalon ott hevert az annyira vágyott üres pergamen gondosan lepecsételve... És éppen most nem tudok kiszabadulni! Kaftánom öblébe rejtettem a pergament, és újra az ajtóhoz osontam. Hiába nyomkodtam azonban kétségbeesetten, olyan szilárdan állott az, mint a palota fala. Meg sem moccant, pedig úgy éreztem, hogy ezer dzsinn ereje költözött belém. Aztán ismét léptek koppantak, és én újra elfoglaltam helyem az asztal alatt. Kulcs fordult a zárban, s nyikorogva tárult az ajtószárny. Éreztem a folyosóról beáramló huzatot, de furcsa módon nem láttam csizmát közeledni. Aztán suttogást hallottam: – Gül! Itt vagy? – kérdezte a hang. Óvatosan kidugtam a fejem az asztal alól. Mirza bácsi állt az ajtóban, aggodalmasan pillantgatva hol befelé, hol kifelé. – Itt vagyok, Mirza bácsi! – pattantam fel, és rohantam volna ki a folyosóra. Mirza bácsi azonban elkapott, és nem eresztett tovább. – Minden megvan, Gül? – kérdezte rekedten az izgalomtól. Szó nélkül elővettem a pergament, és a kezébe nyomtam. Éppen hogy csak rápillantott, aztán széles mosollyal megveregette a vállam. – Derék lány vagy, Gül! Most aztán tűnjünk el innen! Sietősen, egymás mellett lépkedve visszatértünk a vakablakos folyosóra. Mirza bácsi, miután meggyőződött róla, hogy közel s távolban senki sincs, ismét hozzám hajolt. – Most váltották az őrséget, Gül! Amikor ismét váltják, a kertben találkozunk a nagy kőrisfa alatt. Ott tudsz lenni, Gül? – Ott leszek, Mirza apó! – Én most megyek, és előkészítek mindent! Hát akkor ott, Gül! – Ott, Mirza bácsi! Gyengéden megszorította a karom, és eltűnt a lépcsőfeljáróban. Én pedig lassan, mintha csak nagy súly nyomná a vállam, visszaballagtam a szobámba, Fatimához. Nehezen vonszoltam magam, hiszen furcsa módon valamiféle fájdalom vagy fáradtság költözött minden tagomba. A lelkem azonban könnyű volt, mint egy kismadár. Fatima a szokásos óbégatással fogadott. Hogy tűvé tette értem a szomszéd szobákat, és még a kertbe is kinézett, de nem talált sehol. Hogy mit gondolok, meddig maradhatok ebben a piszkos ruhában, amelyben úgy nézek ki, mint egy ördögfióka... Hogy kész a fürdő, és jön az orvos, és ágyba kell feküdnöm... Minden tiltakozásom ellenére sem kerülhettem el a tortúrákat. A sietve érkező orvos efendit olyan bájos mosollyal fogadtam, amilyen csak tellett tőlem. Máskor talán sziszegtem volna, amikor zúzott és karcolt sebeimet mosogatta, most azonban legyűrtem magamban minden fájdalmat. Ott kell lennem a találkozón! Ha lekésem az őrségváltást, végem! Végül az orvos megpaskolta az arcom, és ostoba grimaszokat vágott. – Mint a gránátalma! Egészséges és szép, mint a gránátalma, hehehe... Mint a gránátalma... hehehe... – Feküdnie kell? – kérdezte aggodalmaskodva Fatima. – Nem kell, de nem árt... hehehe, ugye a fekvés sohasem árt, hehehe...

62

– Márpedig én nem fekszem! – mondtam Fatimának határozottan, amikor a hehehe nagy hajlongások közepette eltávozott. – De Gül... – kezdte volna Fatima a jajgatást, de erélyes mozdulattal leintettem. – A hehehe is megmondta, hogy nem kötelező! – Jaj, Gül, hogy beszélhetsz így Ibrahim úrról, őfelsége legkedvesebb orvosáról... Aztán valahogy mégiscsak megúsztam fekvés nélkül. Az öltöztetésen azonban túl kellett esnem. De még előbb Fatima és két szolgálóasszony illatos vízben végigsikáltak, és elszörnyedve sikkantgattak a piszok láttán, amely lefolyt rólam. Aztán jöttek az illatos olajok, a selyemkaftán, a szattyánbőr kiscsizma, a szalag a hajamba, egy kis festék a szememre, és kész volt a kis Gül, Öldzsejtü szultán nagyvezírének, a mongol Csobán úrnak egyetlen leánya. Ez az egyetlen szem lány azonban egyáltalán nem érezte valami pompásan magát, mint lány és mint palotalakó... A nap már lassan a város melletti hegyek csúcsai felé közeledett. Tapasztalatból tudtam, hogy rövidesen felhangzanak az udvarról az egymást váltó katonák rövid vezényszavai. Igyekeznem kell hát, ha Mirza apót még a kőrisfánál akarom érni! A minden este pontosan érkező lágy, folyóparti szél már megrezegtette a kőrisfák leveleit, amikor végre megszabadulhattam Fatimától. Más napokon ilyenkor már rég ágyban kellett lennem, a mai azonban minden vonatkozásában eltért a szabályostól. Már fürdetés közben észrevettem ugyanis, hogy az első percek drámai sikkantgatásai után Fatimának el-elkalandozik a figyelme. A szolgálóasszonyok is sietve hordták a meleg vizet, és egyszerre csak nyomtalanul eltűntek. Fatima, aki máskor nem mulasztotta volna el semmi pénzért, hogy leszidja őket lustaságukért, ma nem tett megjegyzést. Ebből is láttam, hogy a palota szolgálói készülnek valamire. Talán összegyűlnek valahol a pincékben, szobáik környékén, és megvitatják egymás között az elmúlt napok eseményeit. Hagytam hát, hogy Fatima megvesse az ágyat, és sietősen elmondja minden esti szokásos kis történetét. Együgyű történetecskék voltak ezek, egyszerű favágókról, akik az erdőben találkoztak a dzsinnel, palackba zárt szellemekről és a negyven rablóról. Máskor áhítattal hallgattam a nemegyszer félelmetes kalandokat, ma azonban alig vártam, hogy Fatima eldarálja mondókáját, és a szokásos csókkal elbúcsúzzon tőlem. – Álmodj szépeket, Gül! – mondta, és behúzta maga mögött az ajtót. A huzat meglobogtatta az ágyam melletti szekrénykén álló kis agyaglámpácskát, és csaknem elfújta. Óvatosan odébb tettem, és lehánytam magamról a hálóruhát. Újra szorosra csatoltam selyemkaftánom övét, aztán eloltottam a mécsest. A folyosón halotti csend uralkodott. A szolgálók már bizonyára összegyűltek, és most se látnak, se hallanak a nagy beszélgetésben. Remélhetőleg nem akad az utamba senki! Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kikémleltem. Csak a falra erősített fáklyák lángja lobogott szorgalmasan, és a faggyú sercegése zavarta a csendet. Úgy osontam a lépcsőfeljáró felé, mintha csak születésem óta tolvajlásra és betörésre tanítottak volna. A fogadóterem ajtaját tárva-nyitva találtam. A nyitott ajtó előtt azonban ott álltak a turki őrök, lándzsájuk nyelére támaszkodva halkan beszélgettek. Ahogy a fáklyák halvány világánál ki tudtam venni, egyikük mintha az lett volna, aki elkapott, amikor tegnap Dörbejt felakasztották. Jaj, csak fel ne ismerjen! Behúzódtam egy sötétebb szögletbe, és kibontottam a hajam. A fekete zuhatag elborította selyemkaftánom hátát derékig, és nem volt az a turki, aki ráismert volna bennem a tegnap esti koldusfiúra. Csak bátran előre! Szót sem szóltam a katonákhoz, csak némán, határozott léptekkel elhaladtam közöttük. Egyikük még a lándzsáját is magához húzta, nehogy véletlenül beleakadjon a kaftánom széle. Ez a mozdulat aztán váratlan kis ijedtséggel töltött el, és sajogni kezdett a hátulsó felem, ahol ma reggel ugyanilyen dárdanyelek hagytak szépnek egyáltalán nem mondható nyomokat. Szerencsére a katonák nem láthattak a lelkembe, bár figyelmesen végigmustráltak. Amikor elhagytam őket, a hátamban éreztem kutató pillantásukat. – Ez meg ki? – hallottam a rekedt kérdést. – Tudják a dzsinnek! – mondta a másik unatkozva. – De hogy ezekhez tartozik, az bizonyos... Talán a... Befordultam a sarok mögött, és belekémleltem a kert sötétjébe. Amint az nyáron Szultánijében lenni szokott, mint egy darab kő, hangtalanul hullott ránk az éjszaka. A piactér felől csivitelő zsivaj áradt a szélrózsa minden irányába. Sejtettem, hogy szinte az egész város a piactéren áll, és hangosan

63

tárgyalja az eseményeket. Az sem lett volna utolsó mulatság, közéjük keveredni, és kihallgatni, miről is beszélnek... Határozottan elhessegettem magamtól a csábító gondolatokat, és óvatosan elindultam a nagy kőrisfa felé. Szinte ugyanabban a pillanatban harsány kiáltás hasított a csendbe: – Allah nagy! – Allah nagy! – válaszolta valaki rekedt hangon. – Áldassék a próféta neve! – Küldjön rátok nyugodalmas éjszakát! A fegyvercsörgés jelezte, hogy felváltották a kapu előtt strázsáló őrszemeket. – Alaposan nyissátok ki a szemeteket – mondta az előbbi érdes hang. – A belső kapuszárnyak kitörtek, és bárki megkísérelheti, hogy a sötétben belopóddzék... Hasszán és Fuad minden órában kétszer járjanak körbe a kertben, és ellenőrizzék a hátulsó részen állókat! Allah legyen veletek! – Áldassék a szent neve! – morogták többen, és a távolodó léptek zaja lassan elhalt az éjszakában. Óvatosan haladhattam csak előre a széttaposott és összevissza szántott kertben. Kirángatott, tüskés rózsatövek fonódtak a lábaim köré, s meg-megcsikordultak csizmám talpa alatt a széttördelt üvegdíszek. A palota ablakai némán, sötéten ásítottak az éjszakába, csak az első emeleti szobák egyikéből lopakodott ki néhány apró fénysugár a szabadba. Talán apám keresgél még mindig az összetépett pergamenek között? Felcsavartam a hajam, visszakötöttem a fejemre a turbánt, és óvatosan, hátulról közelítettem meg a kőrisfát. Mirza bácsi már ott ült a fal alatti kis pihenőpadon, amely csodálatos módon sértetlenül úszta meg a pusztítást. Furcsa, hogy ez a Mirza bácsi annyira jól beszéli a turki nyelvet, mintha csak valahol arra messze, a nagy tengeren túl ringatták volna a bölcsőjét. Most is úgy ül ott fehér turbánjában, mint egy igazi turki tiszt, sapkáján díszes boglárral, sárga övében rövid handzsárral... Lekuporodtam egy bokor mögé, kavicsot kerestem, és a pad felé hajítottam. Apró csörrenéssel hullott a kövecske a pad mellett a többi közé, a földre. A tiszt akkor felemelkedett, és nagyot nyújtózott, mint a macska. A fák ágai eltakarták a fejét, így csak a fehér kaftánt láttam, amint errearra libeg a lágy szélben. – Mirza bácsi! – suttogtam, és nyugtalanság költözött a szívembe. Valahogy félelmetesebbnek látszott ez az éjszakai kaland, mint nappal gondoltam volna. És ez a Mirza bácsi se igyekszik túlságosan... – Mirza bácsi! – suttogtam türelmetlenül, mert már a lábam is kezdett megmacskásodni a guggolásban. A fehér árnyék közben befejezhette a nyújtózkodást, mert lassan, és úgy tűnt, hogy határozatlanul elindult felém. Bizonytalanul jött, mintha ismeretlen terepen mozogna. Ekkor már élesebbé vált bennem a gyanú. Felemelkedtem, és fejemet kinyújtva a bokor mögül megkíséreltem a közeledő alak arcába nézni. A fel-felbukkanó hold fényében azonban csak kifejezéstelen fehérséget láttam, melyet mélyen beárnyékolt a homlokba húzott turbán szegélye. Vérvörös boglárján szégyenkezve törtek meg a holdsugarak, és apró vérpatakokként csordogáltak le róla. – Te vagy az, Mirza bácsi? – suttogtam tehetetlenül, és földbe gyökerezett lábbal figyeltem, amint a fehér árnyék egyre közeledik. Aztán elérte a bokor szélét, és előrenyújtotta a kezét. A felhők mögé lapuló hold ebben a szempillantásban elhagyta rejtekhelyét, és kifutott az égi mezőkre. Vakító sugárnyilakat lőtt a palotára, s tejfehér fényét elöntötte a szomorú kerten. Néhány véletlen sugár rátévedt a közeledő arcára is, és én rémülten felsikoltottam: üres szemgödör bámult rám a halottsápadtnak tűnő arcból! Orrának megmaradt fele szimatolva mozgott, mint a kis nyúlé, mintha csak a temető kísérlete kelt volna ki a sírjából, hogy találkozóra hívjon az éjszakai órán. A kísértet megfogta a kezem, és gyengéden magához ölelt. Engedelmesen bújtam a keblére, és úgy vert a szívem, mint a fogságba esett őzikéé. – Derék kislány vagy, Gül! – mondta az ismerős hang. – Nem ismerem ki magam valami jól ebben a kertben... Már azt hittem, hogy nem tudsz elszabadulni. – Mirza apó hol van? – kérdeztem. – Én jöttem helyette... – morogta a „kísértet”. – Neki nem szabad ebbe a dologba keverednie. Ha valami baj támadna belőle, Mirzának vége...

64

– Nálad van a pergamen? – Persze... Itt a köpenyem alatt. Tudod, hogy merre van a tömlöc? – Tudom – mondtam töprengve. – De hisznek-e majd neked? – Nem tudom – morogta a félszemű, és mintha eltűnt volna hangjából a tegnapi határozottság. – De a pergamennek csak hisznek!... – Mirza apó írt rá valamit? – Hát hogyne – mondta Riza. – A pergamennel minden rendben... csak velünk ne legyen semmi baj! – Tudsz te turkiul, Riza bátyó? – Miért ne tudnék? – mondta a „kísértet”, és megsimította a hajam. – Derék kislány vagy, Gül! Valahogyan ingerültté tett ez a „derék kislány”. – Musza vagyok! – mondtam határozottan, és félrefordítottam a fejem. – Hogyan? – kérdezte a félszemű csodálkozva. – Musza vagyok! Legalábbis neked Musza!... – Igaz is – mondta a félszemű –, miért ne lennél az? Ezeknek lehet, hogy Gül vagy, de nekem Musza! Látod, milyen ostoba is vagyok, hogy ezt nem vettem észre? Gúnyt sejtettem a hangjában, de a szavai komolyan csengtek. – Igyekezzünk, Musza! – mondta aztán, és megfogta a karom. – Úgy menjünk, hogy a legkevesebb emberrel találkozzunk... Ki kell fordulnunk a kapun? – Nem muszáj... Majd végigkerülünk a kerten. A hátulsó park végében van a vezír tömlöce. Úgy láttam az ablakból, hogy arrafelé vitték... – Hát akkor induljunk, Musza! Tégy úgy, mintha csak beszélgetnénk... Ha találkoznánk valakivel, nem szabad megijedned... Ha valami baj lenne mégis, mondd azt, hogy sétáltál a kertben, amikor késsel kényszeríttettelek, hogy mutasd meg a tömlöcöt... Ezzel ni! – és kétélű tőr pengéje csillant meg a fényben. Hogyisne! – gondoltam magamban –, abból nem eszel, Riza bátyó! – Megígéred, Musza? – De miért? – Mert ennek így kell lennie, Musza! Mi haszna lenne, ha megtudnák, hogy velünk barátkozol... Soha nem jutnál el Bagdadba! Határozatlanul morogtam valamit. – Pedig neked oda kell menned, Musza! Nizám is mondta, hogy belőled hakim lesz Bagdadban. De ha elfognak, és apád bezárat a palotába, mi lesz veled? Férjhez adnak, és olyan leszel, mint a többi asszony! – Nem! – mondtam szinte kétségbeesetten. – Akkor pedig hallgass csak rám... Megígéred, Musza? – Ígérem – feleltem kelletlenül. – Akkor előre! – mondta a félszemű, és elindultunk a tömlöcnek használt hátulsó pavilon felé. A palota kertjében még árnyékba húzódtunk, de amint megkerültük az épületet, egyenesen továbbhaladtunk a holdfényben. Egy turki tiszt és egy gyerek a palota lakói közül. Sokkal kevésbé feltűnő, mintha az árnyékban lapulnánk. A palota hátulsó kertjét a hatalmas parkkal összekötő vaskapu, amelyet tegnap délután hasztalan próbáltam kinyitni, most tárva-nyitva állt. A lakatokat réges-régen leverték róla, és a széles keresztláncok is nyomtalanul eltűntek. Az egyik kapuszárny sértetlenül fúrta hegyes csúcsait az éjszakába, a másik félig kidöntve, egyik sarkából kiszakítva, mintha részeg lenne, támaszkodott a kapupillérnek. Örségnek nyoma sem volt sehol. – Előre... – suttogtam, és mutattam az utat Rizának. A park mélyéről gyenge világosság szűrődött a szemünkbe, apró, mint a szentjánosbogár fénye. – Ott? – kérdezte Riza. – Aha – bólintottam. – Csak messzinek látszik, de mindjárt ott vagyunk. Riza akkor a kaftánja alá nyúlt, és előhúzta az összetekert pergament. Tenyérnyi piros pecsét függött rajta, pedig a pecsétnyomót el sem csentem... Most azonban nem volt idő érdeklődni... – Csak nyugodtan, Musza... – morogta a félszemű, amikor a fák árnyékából kibukkantunk a pavilon előtti fényre.

65

Szinte ugyanabban a pillanatban már harsant is a kiáltás. – Allah nevében, állj! Ki vagy? – Fogolyért jöttem – mondta Riza bácsi, és magasra emelte a pergament. – Kihallgatásra kell vinnem! – Maradj csak ott, ahol vagy! Omár! Menj és vezesd ide! Hát ez meg ki? – Ő ismeri fel a foglyot! – mondta Riza a sötétségnek. – Én honnan a fenéből ismerném? Lándzsáját előretartva lógó bajuszú katona lépett ki az árnyékból. Kezébe vette a pergament, majd anélkül, hogy belenézett volna, ránk parancsolt: – Várjatok! – s ezzel ismét eltűnt az árnyékban. Csak néhány perc múlhatott el, míg a katona ismét visszatért. – Gyertek! – intett, és mi követtük. Beléptünk a pavilon kapuján egy folyosóra. A folyosóról jobbra-balra szobák nyíltak gondosan csukott ajtókkal, közöttük kivont karddal óriási néger állott, fehér turbánján zöld forgóval, fogai vakítottak a fáklyafényben, amikor ránk mosolygott. – Erre! – intett kísérőnk, és bevezetett az első balra nyíló szobába, amelynek a többiekkel ellentétben nem volt ajtaja. A szoba egyetlen berendezése egy széles heverő volt, amelyen hortyogva aludt valaki, fejét gondosan a turbánjába burkolva, úgyhogy az arcát nem is láthattam. A másik álmosan hunyorogva a dívány szélén ült, s kezében a feltört pecsétű pergament forgatta. – Szálam! – mondta Riza bátyó, és megállt alig valamivel túl a küszöbön. – Szálam – morogta az álmos katona. – Ki az ördögért jöttetek ilyen időben? – Valami Nizámért... – mondta Riza, és unottan nézelődött az üres szobában. – Úgy hírlik, valami sötét csirkefogó... Most aztán megkapja a magáét... – Nizámért? Csak nem Nizám Sirázíról beszélsz? – Mit tudom én – mondta Riza bátyó, és felvonta a vállát. – Azt hiszed, hogy azok ott az orromra kötik, hogy ki kicsoda? Vidd magaddal a kölyköt, mondták, az majd megmutatja... Nos, hát itt vagyunk, a kölyök is meg én is... Majd ez megmutatja. – Nizám Sirází... Hát ha ez igaz, akkor valóban nagy gazember került a kezünkbe! – Csak nem ismered a fickót? – Csak hallomásból! Lázit a csirkefogó, amerre jár... Én is üldöztem úgy két évvel ezelőtt egészen a tengerpartig, de ott nyoma veszett. Ravasz, mint a róka, azt meg kell adni. Úgy eltűnt akkor, mintha csak a föld vagy a tenger nyelte volna el. Hiába törtük magunkat egy századnyian, mégsem sikerült a nyomára bukkanni... És most végül mégiscsak a kezünkre került! – Hogy lehet akkor, hogy nem ismerted fel a gazembert? – A saját szememmel még sohasem láttam, csak hallottam róla... Nem is bánom, hogy elviszitek. Amilyen ravasz ördög ez, a végén még eltűnik, aztán én tarthatom a hátam érte. Olyasmit is hallottam, hogy a dzsinnekkel cimborái... Ezektől a ravasz perzsáktól minden kitelik. – Az már igaz – bólogatott meggyőződéssel a félszemű. – Jobb az ilyenektől megszabadulni... Az álmos kiordított a folyosóra: – Hej, Musztafa! Vidd a kölyköt szobáról szobára, majd kiválasztja az emberünket... A hatalmas termetű néger bejött az ajtó helyén, és barátságosan rám mosolygott. Mintha csak mély barlangból jött volna, visszhangot vert ajkán a szó. – Gyere, fiú, megkeres az az ember –, és könnyed mozdulattal maga előtt tessékelt a folyosóra. Bal kezébe vette a kardját, jobbjával pedig megfogta a könyökömet. – Csak előre! Majd én kinyitom az ajtó, te pedig mondsz, ha meglátod gazember... jó? – Jó – morogtam nem túl lelkesen. – Na, most elkezdünk! – kacsintott, és kihúzta az első ajtó keresztvasát a vasgyűrűkből. Az ajtók nem voltak kulcsra zárva, némelyikben különben is csak a zár helye látszott, magát a zárat már régesrégen ellopták a kiszabaduló foglyok vagy őreik. Aztán ismét jobbjába vette a kardot, és egyetlen jól irányzott mozdulattal kirúgta az ajtót. Csikorogva tárult sarkig a vastag ajtó, s a megnyílt résen a fali fáklyák halvány fénye beosont a szobába. Öten vagy hatan fekhettek egymás mellett a földre terített szalmán, lábuknál egymáshoz láncolva. Hunyorogva néztek a váratlan fénybe, majd a szemük elé kapták a kezüket. Rongyosak voltak, szakállasak és sebhelyekkel borítottak. Vizelet és emberi ürülék szaga csapta meg az orrom, amint a néger nyomában beljebb léptem. Egyenként az arcukba néztem, de Nizámot nem láttam közöttük. Meglepett vagy közömbös arcok bámultak rám, és csüggesztették le fejüket, újra beletörődve a változtathatatlanba.

66

– Nincs? – kérdezte a néger. – Itt nincs – válaszoltam, és igyekeztem ki a szobából. – Mindjárt megyünk tovább... – mondta a néger, becsukta az ajtót, és hirtelen mozdulattal a kezembe nyomta a kardját. – Tarts, míg rakok vasat – parancsolta, és hátat fordítva beleillesztette a vasrudat a gyűrűbe. Megremegett kezemben a nem könnyű kard, amikor a néger izzadságtól csillogó tarkójára tévedt a tekintetem, de elhessegettem magamtól a gondolatot, amely mint a folyóparti köd, orvul csúszott be a kaftánom alá. Mit érnék vele, ha most odacsapnék egyet? Mindent elrontanék, amire csak készülünk... Nem, a palotákra nem mindig karddal kell lesújtani... – Gyerünk! – mondta a néger, vissza sem véve a kardját, és a következő ajtóhoz lépett. Úgy mentem mögötte, mint a bosszúállás gyermekistene, némán, fenyegető ábrázattal, meztelen karddal. A negyedik vagy ötödik szobában találtam rá Nizámra. A sarokban ült felhúzott térdekkel, és bánatosan ráhajtotta a fejét. Amikor beléptünk, ránk nézett, majd fejét ismét lehorgasztotta, látszott rajta, hogy nem ismer fel. Ebben a szobában furcsa módon nem voltak egymáshoz láncolva az elfogottak. Talán már nem jutott lánc nekik, vagy az őröknek nem volt idejük összefűzni őket. hiszen úgy látszott, hogy ezekben a távolabbi szobákban őrizték az új rabokat, akik a mai napon estek fogságba. Ezt mutatta az egészen friss szalma is alattuk. – Na? – kérdezte a néger méla türelemmel, és igyekezett sarkig tárni az ajtót, hogy minél több fény furakodhasson be a szobába. Nekem azonban már nem volt szükségem fényre. – Az ott ni! – mondtam, és rámutattam Nizámra. Nizám csodálkozva és értetlenül emelte fel a fejét; a hang ismerősnek tetszhetett neki, bár biztos voltam benne, hogy még nem ismert fel. A néger odahajolt hozzá, és nem éppen finoman a térdére csapott. – Hé, koma! Te most jönni velünk! Siet, siet! Nizám értetlen képpel feltápászkodott, és megdörzsölte a szemét. Aprókat hunyorgott, hiszen már órák óta sötétben üldögélt, és a hirtelen támadt fénysugarak gorombán lőtték nyilaikat a szemébe. – Bizonyos, hogy ez az a csirkefogó? – kérdezte a néger, és aggodalmasan vizsgálgatta a jelentéktelen külsejű Nizámot. – Bizonyos hát! – mondtam határozottan –, hiszen sokszor láttam... a... gazembert! – tettem hozzá, erőltetve magam. – Na, gyerünk parancsnokhoz! – mondta a néger, és megragadta a kezét. Amint kiértünk a folyosóra, lábával berúgta maga mögött az ajtót, és Nizámra horkantott. – Ha megszökni próbálsz, fojtlak... – ezzel megragadta a vasrudat, és visszahelyezte az ajtó elé. Nizám szeme végigsiklott a néger hátán és a kardon, amelyet még mindig én tartottam a kezemben. Megrémülve fordultam oldalra, hogy Nizám ne férhessen hozzá. Jaj, csak valami ostobaságot ne csináljon! Mire azonban a hakim határozhatott volna, a néger felrakta a keresztvasat, és visszafordult. Elvette tőlem a kardot, és Nizám hátának szegezte. – Oda! – mutatott a folyosó végére, ahol fénygombolyag hullott a homályos padlóra. Elöl ment Nizám, mögötte én, a hátunk mögött pedig a néger. Csendben lépkedtünk, mert a néger nem tartotta szükségesnek, hogy beszélgessen velünk. A szívem a torkomban dobogott. Jaj, csak el ne árulja magát Nizám, ha megpillantja a félszeműt! Talán nekem kellett volna valamilyen jelet adnom, hogy felkészülhessen a találkozásra. Most már azonban késő! – Iszmail bejjel táboroztunk akkor a tenger mellett, amelyet Hvárezminak neveznek, amikor megjelentek közöttünk a Horda követei, és száz aranyat ígértek annak, aki a Hordával tart Gazán ellen! És nem is olyan aranyakat, mint ezek itt, hanem olyan vastagot, mint a kardom pengéje, egészen a markolat alatt. Nem mondom, csábító volt az ajánlat, de én nem mentem... Rablók azok valamennyien... Megeshetik, hogy a száz arany helyett a fejedet sem hozod vissza... Na, mi van, megtaláltad? – fordult felénk a parancsnok. – Meg, uram! – mondtam, és Nizámra mutattam. – Ez az, uram! Nizám felkapta lehorgasztott fejét, és rám pillantott. Hirtelen összerándult az arca, és önkéntelenül is felkapta a kezét derékmagasságba. – Na! – mondta fenyegetően a néger, és Nizám nyakához érintette a kardja hegyét.

67

Nizám leeresztette a kezét, és szemembe mélyesztette a szemét. Szégyenlősen sütöttem le az enyémet, pedig nem is haragot olvastam ki az övéből, hanem csak valami nagy-nagy szemrehányást. „Ezt nem hittem volna rólad, Musza... – beszéltek a szemek –, és én még Bagdadba akartalak küldeni!” Aztán továbbsiklott tekintete a pergamenre, majd megrebbentek a pillái, amint a félszemű arcára, tévedt. Az ágyon ülő katona akkor felállt, és szorosan Nizámhoz lépett. Olyan közelre vitte a képét Nizáméhoz, hogy bajuszával szinte az arcát csiklandozta. – Szóval te vagy az a veszekedett Nizám Sirází! – mondta, és rezzenéstelen nézéssel vizsgálgatta Nizámot. – Egyszer azért minden fenegyerek hurokra kerül, nem igaz? Most aztán vége! Egy fejjel rövidebben érkezel a poklok fenekére! He? Nizám nem válaszolt, és nem is nézett a tisztre. Valahova a levegőbe meredt, láthatóan megkönnyebbülten. Persze nagyon könnyen lehet, hogy csak én láttam így. – Nem válaszolsz, mi? – morogta a katona otthagyva Nizámot, s a földre helyezett kis bőrzsákocskából tintásüveget és nádtollat kotort elő. A tollat az üvegbe mártotta, a kitekert pergament pedig az ágyra tette. – Itt írd alá! – mutatta a tollal a helyet a félszeműnek. – Vigyétek Allah nevében! Legalább ettől megszabadulok... Úgyis előbb-utóbb a fejemet veszik valamelyik csirkefogó miatt... Szívesebben is ostromlók várakat, mint hogy ezeket a gazembereket őrizgessem... De hát ide parancsolt a pénz! Riza bátyó odakapart valamilyen nevet a pergamenre, és visszaadta a katonának, aki rá se pillantott az aláírásra, csak összehajtotta, és az ágy alá gurította. – Itt legalább nem kél lába! – morogta, és visszahanyatlott az ágyra. – Vezesd őket a fákon túlra, és igyekezz vissza – mordult a négerre, majd már fekve intett búcsút Rizának. – Na, Allah legyen veletek! Adjon nektek nyugalmat! – Neked meg szép éjszakát – mondta Riza illendően, és kifordultunk a szobából. – Megkötni? – kérdezte szolgálatkészen a néger, és Nizám kezére mutatott. – Á, nem kell – mosolyodott el a félszemű, és kihúzta övéből a tőrét –, ha szökni próbál, hát huss! – Huss! – nyerített fel a néger, és utánozta a levegőben Riza mozdulatát. – Hát akkor huss! Áthaladtunk a pavilon előtti fényes sávon, majd keresztülcsörtettünk a fák között is. A néger akkor megállt, és barátságosan elmosolyodott. – Most már egyedül menni! Ha elszökni akar, akkor huss! – Béke veled! – mondta Riza, és szertartásosan meghajolt. – Béke, béke! – mondta a néger, de nem akaródzott neki visszafordulni. – Te melyik csapatnál szolgálod? A félszemű megrezzenve a négerre pillantott, Nizám pedig alig észrevehetően oldalra somfordált. Csak éppen annyira, hogy szükség esetén a négerre vethesse magát. – Karami bejnél – mondta Riza mogorván. – Hallottam, mikor mondtad Szelimnek – intett a néger a pavilon felé –, de pecsét lenni nem Karami bejé! – ezzel kivette övéből meztelen kardját, és aprócska köröket kezdett rajzolni vele a földre. – Hejhaj – mondta sóhajtva. – Pecsét lenni bizony nem Karami bejé... – Te meg honnan tudod, hogy milyen Karami bej pecsétje? – kérdezte türelmetlenül Riza, és a kardja markolatára csúsztatta a kezét. – Na! – mondta a néger szemrehányóan, és mindaddig felemelve tartotta a kardját, amíg csak Riza bátyó el nem vette a kezét az övéről. – Én voltam Karami bej pecséttárosa... bizony ám... De már nem én vagyok... Jól ismerek Karami bej pecsétjét... Szótlanul álltunk az összeráncolt homlokú négerrel szemben, aki a sápadt holdfényben olyannak látszott, mint a szemrehányás ébenfa szobra. – Aztán meg Karami bej itt sincsen... Még mindig Tebrizben van... Ma jött futár, és hírt hozta... Hej haj, bizony még Tebrizben van... Riza a négerhez lépett. – Mennyi? – kérdezte fojtott hangon. A néger a holdra nézett, mintha onnan kérne tanácsot. – Tizenöt arany! – mondta. – Tíz!

68

– Tizenhárom, egy petákkal se kevesebb! Riza sóhajtva az övébe nyúlt, aztán hirtelen mozdulattal állon vágta a négert. Az óriás mint a ledöntött fa zuhant a bokrok közé, s mozdulatlanul megpihent. – Gyerünk! – suttogta Riza, és maga után húzott. – Köszönöm, Musza, vagyis... – hallottam Nizám suttogását, és éreztem a kezemen kezének szorítását. – Musza – mondtam lihegve a sietségtől –, neked is Musza... – Most nincs idő a bemutatkozásra! – rántott rajtam Riza, majd amikor elértük a kerítést, lihegve hozzám fordult. – Köszönjük, és még majd beszélünk mindenről... Perceken belül a nyomunkban lesznek... Fuss haza, Musza, és bújj az ágyba, mi pedig keresztülugrunk a kerítésen... Az istenek legyenek veled... Nizám hozzám lépett, és a karjaiba zárt. Sírni szerettem volna, de most erre sem volt idő. – Fuss, Nizám! – kérleltem, és alig éreztem a futó csókot a homlokomon. Ügyesen keresztüldobták magukat a kerítésen. A csillogó holdfényben még láttam, amint visszafordul, és meglengeti a kezét. – Még találkozunk, Musza, bizonyosan találkozunk! – Hol, Nizám? – csuklott fel a hangom, és könnyek szorongatták torkom. – Bagdadban, bizonyosan Bagdadban! – szólt a válasz valahonnan a sötétből, és a hold ismét bemenekült a fellegek mögé.

69

VIII. ÉVEK, AMELYEKBEN NEM TÖRTÉNIK SEMMI Nizám szökését nem kísérte látványos üldözés vagy tömeges megtorlás. Még a jól értesült Fatima sem emlékezett meg róla, mint ahogy egyébként szokta sűrű sóhajtozások és átkozódások közepette: „Elinalt a gazember, de majd a dicsőséges szultán katonái elkapják, és karóba húzzák!” A lázadás utáni rendcsinálás nyilván annyira lefoglalta Öldzsejtü és apám idejét, hogy nem indíthattak hajtóvadászatot minden szökevény után, még ha az maga Nizám Sirází volt is. Különben minden úgy történt, ahogy várni lehetett; a lázadóknak haja szála sem görbült. Néhány turki katonának lecsapták ugyan a fejét, mivel különösen kegyetlen módon bántak az elfogottakkal, mint például Dörbej gyilkosainak, mindenki tudta azonban, hogy az igazi bűnösök nem a zsoldosok voltak. Azok azonban, mint már annyiszor, most is sértetlenül megúszták a dolgot. Nyílt titok volt a városban, hogy a lázadás szellemi atyja Ali Takriti, Abu Szaid nagybácsija. Rábizonyítani azonban nem lehetett semmit. A zavaros időkben óvakodott megjelenni akár a városban, akár pedig Abu Szaid környezetében, de amint vége lett a zendülésnek, közvetlenül Öldzsejtü bevonulása után ő is megérkezett, és nyilvánosan megfeddette a fiatalembert, hogy miként ragadtathatta magát olyan meggondolatlan és felelőtlen dologra, mint a lázadás. Legtöbben ugyan esküdni mertek volna, hogy jó előre kitervelt színjátékot látnak, szólni azonban természetesen nem mert senki. Öldzsejtü pedig azután éppen Takritival egyetértésben jutott arra az elhatározásra, hogy ismét száműzi a fiát Tebrizbe két hosszú évre. Abu Szaid meghajtotta a, fejét, és távozott a teremből, ahol az ítéletet kihirdették. Nem látszott rajta sem öröm, sem bánkódás az ítélet miatt, pontosan úgy tett, mint aki már jó előre tudja, hogy mit várhat, ha füstbe megy a terve. Nyugodt méltósággal készülődött az útra, és még legnagyobb ellenségeivel, köztük apámmal is barátságos szavakat váltott. Ebből aztán sokan arra következtettek, hogy a szultánfi belépett a férfikorba, megtanult uralkodni az érzelmein, és most jelent csak igazi veszélyt Öldzsejtü számára. A jóindulatú uralkodó azonban semmi ilyet nem látszott észrevenni. Ami engem illet, néhány nap alatt újra beilleszkedtem a palota légkörébe. Még néha-néha – főleg álmomban – felrémlett ugyan előttem a kis nádkaliba, a félszemű, Nizám és a folyóparti nyomortanya, beszélni azonban nem mertem róluk még Szerfiráznak sem. Ki tudhatja, hol bujkálnak most a barátaim, és miért legyek a fecsegésemmel akaratlanul is árulójuk? Hallgattam hát, mint a sír. Szerfirázzal együtt ott játszogattunk továbbra is a palota környékén, amelyet rövid idő alatt szépen rendbe hoztak. Felásták a virágágyakat, eltüntették a letaposott rózsákat, liliomokat, a kitördelt díszbokrokat, és újakat ültettek a helyükre. Alig néhány hét múlva ugyanúgy pompázott minden, mint azelőtt, és aki nem látta akkor a kertet, el sem tudta volna képzelni, hogy micsoda szörnyű pusztítást végzett benne a lázadás. Néhány nap alatt Szerfiráz is kiheverte a korbácsütéseket, amelyek azonban örökre ott maradtak habfehér bőrén. Három vékony, barna csík, amit soha nem lehet többé letörölni, bélyeg, amely ott ég örökké, amíg csak az istenek magához nem veszik a lelkét. Barátnőmet különösképpen nem rázták meg az események. A korbácsolás ugyan megviselte, és ágynak is döntötte, később azonban megfeledkezett az ütések nyomáról, hiszen olyan helyen voltak, hogy szinte sohasem látta őket. Szerfiráz számára pedig amit nem látott, az nem is létezett. Én azonban szinte betegesen irigyeltem a korbácsnyomokat. Százszor is elképzeltem magamban, hogy én kapom az ütéseket az emelvényen, mellettem áll a katona a korbáccsal, körülöttem zajong a tömeg. Aztán letépik rólam az inget, egy turki megragadja a fejem, és az ölébe húzza. Sziszegő hang sír a levegőben, és mint darázscsípés szúr belém a fájdalom. Egyszer, kétszer, háromszor. Én pedig csak állok némán, meggörnyedve, arcomat a katona piszkos kaftánjába rejtem, s a vállam megvonaglik a kíntól. A tömeg némán, csendben áll, és lesi, hogy sírok vagy jajgatok-e? Aztán csalódottan látja, hogy elrontották a mulatságát, mert én nem sírok, nem is kiabálok, nem átkozódom vagy könyörgök. Némán megtörlöm izzadó homlokomat, magamra kapom fehér ingem, amelyen azonnal átütnek a vörös foltok, és lelépek az emelvényről. Elutasítom magamtól a támogatásomra felkínálkozó kezeket, és egyedül, egyenesen, mint a cövek, megyek tovább a folyópart felé... A tömeg utat nyit, utánam bámul, és megfagy mögöttem a csend. Aztán csak megyek a folyópart felé, a nádkunyhó irányába. A kunyhó ajtajában pedig már ott áll valaki, kezét a szeme fölé emeli, hogy a ragyogó napfényben jobban láthassa a közeledőt. Aztán, amikor felismer, elém szalad, és gyengéden megfogja a kezem. „Gyere, Musza...” – mondja, és

70

bevezet a kunyhóba. Orvosszereket kotor elő hátizsákjából, és kenegetni kezdi felsebzett hátamat. „Most már te is közénk tartozol, Musza – mondja –, rajtad is ott van a jel, Ormuzd jele... Most már hakim lehetsz te is... Néhány nap, és indulunk Bagdadba!” Ilyenkor erőteljesen megrázom a fejem, és visszatérek a valóságba, oda, ahol Szerfiráz hátán vannak az ütések nyomai, akinek pedig semmi szándéka, hogy Bagdadba menjen, és hakim legyen belőle. Csak hajtja naphosszat az ugrókötelét, és játszogat öltöztethető bábuival. Ó, istenek, hát van igazság ezen a világon? Néhány héttel Abu Szaid távozása után apám ismét magához hívatott. A fogadóteremben ült most is, mint legtöbbször délutánonként, a nagy faasztalnál, és saját maga körmölt valamit egy papírdarabkára. Hatalmas kezében olyan könnyedén állt a nádtoll, mintha egész életében csak ezt forgatta volna kard helyett. Fatima mögöttem jött, mint az elmaradhatatlan árnyék, és ott is maradt végig, amíg csak a sorsdöntő beszélgetés zajlott. – Ülj le, Gül – mondta az apám felpillantva irományából, és még néhány szót hozzáírt ahhoz, amit érkezésem előtt megkezdett. Aztán letette a tollat, végigfújt a papíron, és elégedetten hátradőlt támlás ülőhelyén. Én csak ekkor mertem leülni az asztal innenső oldalára tett karosszékbe, amelyben éppen hogy csak el nem vesztem. Az asztal széle pontosan az államig ért, de így is csimpaszkodnom kellett, ha az apám arcát látni akartam. Apám azonban nem látszott észrevenni, hogy milyen apró vagyok az asztalánál. Végignézett a fejem búbján, majd amennyire csak tudta, meglágyította a hangját. – Minden rendben, Gül? – kérdezte bevezetésképpen. – Igen, apa – rebegtem, és egy pillantásra sem tudtam levenni róla a szemem. – Azért hívattalak, Gül – tért rá mindjárt a lényegre –, mivel, mint tudod, Dörbej bácsi meghalt, az istenek nyugosztalják, és most vagy újabb nevelőt választunk neked, vagy pedig úgy lesz, ahogy már egyszer kérted... Nos hát, mit akarsz, Gül? Nevelőt, aki megtanít mindarra, amire egy perzsa asszonynak szüksége van, vagy pedig hívassak tanítókat, akik arra tanítanak, amire nem is tudom, kinek van szüksége?... Én rád bízom, Gül, az lesz, amit akarsz... Ha akarod, a legkiválóbb eunuchokat hozatom ide, akik mindazt tudják, amit Seherezád és a. többi királynőjük tudott... vagy hívatok tanítókat arab földről és a tenger mellől. Válassz, Gül! Lehajtottam a fejem, és egy kis ideig vártam. Nem, egyáltalán nem azért, mintha a válasz még nem lett volna kész bennem, de el szerettem volna kerülni a látszatát is, hogy hebehurgyán gondolkodom. – Tanulni szeretnék, apa... – mondtam csendesen. Apámat nem lepte meg a döntésem. Mozdulatlan arcából képtelen voltam kiolvasni, hogy milyen válasznak örült volna jobban, de az is elképzelhető, hogy egészen közömbös volt számára a választásom. – Jól van, Gül – mondta és bólintott. – Olyan kiváló tanítókat hozatok, amilyenek csak akadnak a két tenger között... Hm, tehát erősen elhatároztad? – Igen, apa – bólintottam határozottan. Akkor az apám felemelkedett, hátratolta a zsámolyát, és járkálni kezdett a szobában. Két kezét összekulcsolta a hátán, és úgy látszott, egészen megfeledkezett rólam is és a némán ácsorgó Fatimáról is. Aztán egyszerre csak megállt, és rám emelte a szemét. – Örülök, Gül, hogy így választottál. Te még kicsi vagy, de a vér szavának még a kicsik sem tudnak ellenállni... Okosnak meg elég okos vagy hozzá, hogy olyan dolgokat is megérts, amikről eddig még nem sokat hallhattál életedben. Szótlanul követtem tekintetemmel útját faltól falig, és igyekeztem mindent felfogni, amit csak mond, hiszen ünnepnap volt számomra, amikor az apám beszédbe elegyedett velem. – Ott, nagyon régen, abban az elfeledett országban, ahonnét az őseink jöttek, mások voltak az asszonyok, mint errefelé. Úgy lovagoltak, mint a férfiak, és ha szükséges volt, fegyvereiket is ugyanúgy forgatták... Nem voltak szolgálók, hanem gyermekeik nevelői és katonák is egy személyben... Nem ismerték a kényelmes életet, de mindent tudtak, amit abban a világban csak tudniuk lehetett... Értettek az orvosláshoz, meggyógyították a sebeket, eltemették a halottakat. Egyszerű nemezsátrakban éltek, és védték családjukat az ellenségtől, a farkasoktól, a tél hidegétől... Köztük is voltak azonban olyanok, akik még többet tettek a népükért, mint a többiek. Volt egy asszony, a neve Töregene, Ögödej nagykán felesége, aki a kán halála után maga lépett a trónra, és igazgatta az országot, amíg csak meg nem nőtt a fia, akit a trónra szánt... Nos hát, ez a Töregene az

71

ükanyád volt, Gül... Szívem a meghatottságtól összeszorult, szemem könnybe lábadt. Megpróbáltam magam elé képzelni az ükanyámat, amint egy nyomorúságos sátor előtt ül, és családját védelmezi a farkasok ellen. Töregene képe helyett azonban egyre egy vékony, fekete haj koronás asszony arca tolakodott elém, akit már annyiszor hívtam keserű pillanataimban. Az anyám. Hát ő vajon milyen lehetett? Most azonban, hogy az apám ükanyámat dicsérte, és az anyámról egyetlen szót sem ejtett, kezdett világossá válni, hogy anyám aligha lehetett olyan, mint azok a távoli asszonyok a farkasokkal. – De van egy feltételem is, Gül... – mondta az apám abbahagyva a járkálást, és rám nézett. Nem mertem kérdezni, csak figyelmes arcommal jeleztem, hogy értem minden szavát. – Magamról tudom, Gül, hogy nem jó egyedül tanulni... A tanítók is megunják az egyetlen szem tanítványt, és neked sem lenne valami kellemes szórakozás, ha nem szólhatnál naphosszat senkihez, csak az öregekhez... Ezért arra gondoltam, Gül, mi lenne, ha kiválasztanál a pajtásaid közül valakit, aki szívesen tanulna veled, és akivel, ha akarjátok, hamarosan el is kezdhetnétek a tanulást... Nos? – Igen, apa – mondtam meglepetten. – Talán Szerfiráz? Apám most először nézett Fatimára, mintha tanácsot kérne tőle. Fatima nem válaszolt, de valamiféle jelet mégiscsak adhatott, mert aztán az apám beleegyezően bólintott, – Jó, hát legyen Szerfiráz. Majd beszélek az apjával... Hát akkor jó tanulást, Gül! – Igen, apa – válaszoltam köszönés helyett, és lekászálódtam a karosszékről. Nem mondhatnám, hogy Szerfiráz különösen hálás lett volna, amiért őt javallottam tanulótársamul. Sóhajtva tette félre az ugrókötelét, a bábukat, és végleg beköltözött hozzám a palotába. Ott lakott a mellettem levő szobában, egy másik szolgálóasszony gondjaira bízva. Anyja neki sem volt, apját pedig gyakran szólították messzire az államügyek, így aztán rövidesen játszótársakból testvérekké lettünk. Apámmal folytatott beszélgetésem után nemsokára megérkeztek első tanítóink is. Emlékszem, mekkorára kerekedett a szemünk a csodálkozástól, amikor – várakozásunkkal ellentétben – jövendő tanáraink sem öregek, sem pedig tudóskinézetűek nem voltak. Olyan korúak lehettek, mint Nizám, csak sokkalta jobb ruhát hordtak. Egyiküket Nászirnak hívták, és az írást meg az irodalmat oktatta. Valahol messze, a Hvárezmitenger vidékén született, és kora gyermekkorában esett rabszolgaságba. Rabtartói később eladták a birodalomnak, és itt került szerencsés véletlen folytán a szultán íródeákjai közé. Olyan szépen tudta rajzolni a betűket, hogy amikor tanultunk, néha még az apám is mellénk ült, és szótlanul figyelte Nászir tollának mozgását. A másik hórihorgas perzsa legény volt, Bahtafarid. Ő tanította a számtant és a geometriát, ha pedig nem az oktatásunkkal volt elfoglalva, a szultán építőmesterei között foglalatoskodott. Számtani műveltsége mellett úgy beszélte a perzsát, akár egy igazi költő. Hírlett – és ezt Nászir suttogta el nekünk –, hogy szabad idejében még verseket is írogat, hasonló formában, mint a legendás perzsa költő, Omár Khajjám. Tanítóink nagy kedvvel láttak munkához, amiben, gondolom, jelentős szerepe volt annak a néhány csillogó aranynak is, amelyet apám fizetett minden holdtöltekor oktatásunkért. Igyekeztek is alaposan megtanítani mindenre, amit csak tudtak. Szerfiráznak eleinte nehézséget okozott, hogy Nászir leginkább csak a turkit beszélte. Néhány hónap múlva azonban úgy belejött a számára idegen nyelvbe, hogy ezután, ha játszás közben nem akartuk, hogy a többi perzsa gyerek megértsen bennünket, csak a turkit használtuk. Úgy tanultunk, hogy észre sem vettük. Évek múltával aztán Nászir és Bahtafarid is lassan elmaradt tőlünk, újabb és öregebb tanítók kerültek hozzánk. Ibn Tekes, a hosszú szakállú turki mollah, aki a Korán bölcseletét tárta elénk, Dzsaffár, aki a régi idők történetére és földrajzra oktatott, és még néhányan mások, akik aztán egymás után el is tűntek az ismeretlenség homályába. Úgy múltak az évek, hogy észre sem vettük. Szerfiráz könnyedén állta velem a versenyt, sőt bizonyos tárgyakban még meg is előzött. Mint a szivacs a vizet, úgy szívta magába a költeményeket, a hosszú versrészleteket. A Koránt is majdhogynem fejből tudta. Számolásban, állat- és növénytanban viszont elmaradt mögöttem, s a csillagok járását sem tudta soha rendesen megjegyezni.

72

Tizenhetedik születésnapomon történt aztán, hogy apám ismét beszélgetésre hívott. Óh, azok a születésnapok! Ha rajtam múlik, sohasem tartottam volna meg őket, hiszen egyáltalán nem szerettem sem az ünnepeket, sem pedig a velem való foglalatosságot. Azután meg mindegyre kiesett a fejemből a születésem pontos ideje. Ott volt azonban a sohasem öregedő, hűséges Fatima, aki egyetlen évet sem mulasztott el, hogy ilyenkor valamiféle meglepetéssel ne szolgált volna. Pedig elég keservesek voltak ezek a születésnapi mulatságok. Fatima, akiben ilyenkor felszabadultak a lappangó anyai vágyak, hihetetlen tetterővel látott munkához, és hajszolt mindenkit, aki csak számításba jöhetett az előkészületeknél. Sütöttek, főztek, mostak, takarítottak. Erre az alkalomra apám szó nélkül átengedte a nagy fogadótermet, amelybe a szolgák hosszú asztalokat hordtak temérdek székkel, és minden az asztalra került, ami csak a Csobán-palota kamráiban vagy kincstáraiban rejtezett. Ételek, italok, fűszerek és válogatott edények ezüstből, kínai porcelánból, sőt még arany is akadt közöttük. Az asztalokat aztán körülülték a meghívottak, akik a városi előkelők hasonló korú leányaiból kerültek ki, s akiket jószerével nem is ismertem. De hogyan is ismerhettem volna, amikor tanulmányaim folytán egyre távolabb kerültem mindenkitől, aki valaha a játszótársam volt, és aki később a barátnőm lehetett volna? Csak a drága Szerfiráz barátsága volt az enyém, vele értettem meg magam egyedül, hiszen ugyanazt tanulta a világról, mint én. Egyszóval, a megterített asztalok köré odatelepedtek a lányok, inkább kíváncsian és engedelmesen, mint örömmel. Jöttek, ha akartak, ha nem, hiszen a hatalmas Csobán úr meghívását nem lett volna ildomos visszautasítani. De többnyire azért akartak is jönni. Leültünk hát az asztalok mellé, és megkezdődhetett a terefere. Én az asztal fejénél ültem az ünnepi díszhelyen, Szerfiráz pedig a másik végén, velem szemben. Úgy intéztük, hogy ne kerüljünk egymás mellé, hiszen akkor óhatatlanul csak egymással társalogtunk volna. Ültünk hát egymással szemben, és megpróbáltunk vidám beszélgetésbe merülni a többiekkel, de gyakran így is összevillant a szemünk. Néha felhúzta a szemöldökét, és az égnek fordította a szeme fehérjét; halálosan unatkozott. Nekem, mint ünnepeltnek, nagyobb erőfeszítéseket kellett tennem, hogy be ne fagyjon a társalgás. Kínos-keservesen próbáltam olyasmiket megemlíteni, amik volt játszótársnőimnek is megmozgatják a képzeletét. Ilyen azonban szinte alig akadt. Eszegettük a felszolgált ürühúst, a salátákat, és csipegettük a gyümölcsöket. Erre az alkalomra Fatima még nehéz, édes bort is engedélyezett, amelyet aztán mértékkel szopogattunk. Talán a bor tette, hogy később kissé mégis feloldódott a hangulat, és megindulhatott a beszélgetés. Ám ebben sem volt sok köszönet. Egykori játszótársnőim egész gondolatvilágát betöltötte az otthoni munka, a szépítkezés, a gyermekes csínyek és a férfiak. Fátylukat arcuk elé húzva, piros fülekkel suttogtak egy-egy legényről, aki sípját fújva éjszaka oda-odaáll egy-egy lány ablaka alá. No persze, a történet sosem azzal esett meg, aki mesélte, hanem ő is úgy hallotta valakitől. Néha az is előfordult, hogy megfeledkeztünk Szerfirázzal a többiekről, és valaminek az említése kapcsán olyan kérdésre terelődött a szó, amely összefüggött a világról nyert új ismereteinkkel. Ilyenkor a többiek elhallgattak, és kényelmetlenül feszengtek székükön. Nem, nem szégyelltek ostobaságukat, hiszen annak tudatában sem voltak, hanem csak unatkoztak, ugyanúgy, mint mi az ő kis ostobácska történeteik hallatán. Akárhogy is, egy világ választott el tőlük. Ha jól sejtem, régi játszótársnőim még le is néztek bennünket, hiszen mi tulajdonképpen semmihez sem értettünk, amihez egy jó családból való perzsa lánynak feltétlenül értenie kellett. Sem főzni nem tudtunk, sem pedig a házi munkákhoz nem konyítottunk. A gyermeknevelésről is csak homályos fogalmaink voltak, és ha nem tanultunk volna az állatok életéről, bizonyára még mindig azt hittük volna, hogy a dzsinnek eresztik le a kisgyerekeket selyemszalagon az égből. A férfiakhoz való viszonyunk is egészen más volt, mint az övék. Ők a férfit rejtélyes csodalénynek tartották, akinek az a feladata, hogy harcoljon vagy kereskedjék, de mindenképpen gyarapítsa vagyonát, tartsa el a feleségeit, és biztosítson számukra megfelelő körülményeket a semmittevéshez. De néha azért ereszkedjék le isteni magasából, s a leereszkedés nyomán szülessenek gyerekek, akiket dajkálni, ajnározni lehet, születésnapot tartani nekik és megdorgálni. Brr... Összerázkódtam a gondolatra, hogy az én életem is ilyen lehetett volna. És Szerfirázé is. Talán már magam is várhatnám a csodaférfit, aki kegyeskedik behúzni az ágyába.

73

Mondanom sem kell, hogy hajdani játszótársaim közül többen már menyasszonyok voltak, sőt volt, akinek a mátkasága hosszú évek óta tartott. Asszony azonban nem lehetett közöttünk. Nem mintha még nem lett volna olyan, akit régi játszótársaim közül ne adtak volna férjhez, de asszonyok a bölcs szokások szerint a lányok összejöveteleit sohasem látogathatták. Hogyisne, még hogy elrontsák őket! Ami azonban a férfiakat illeti, menyasszony játszótársnőimnek is jóval több volt a tapasztalata, mint nekünk, ők a hét bizonyos napjain – persze dajkájuk kíséretében – fogadhatták vőlegényük udvarlását, hallgathatták éjszaka az ablakuk alatt felcsendülő szerenádot, ha a vőlegény megbízásából egy utcai énekes Háfiz költeményeit énekelte érzéssel, szépen zengő baritonján. Közöttük mindennaposak voltak a titkon írott levélkék – amelyet a szolgálók észrevettek ugyan, de úgy tettek, mintha nem látnák –, a titkos kézszorítások és simogatások, a lopott zsebkendők és illatos kendőcskék. Már attól is fülig pirultak, ha valamelyikük a másik vőlegényének a nevét említette. Amit azonban a legszörnyűbb volt elviselnünk, az az állandó vihogásuk volt. Mintha valamennyien gyengeelméjűek lettek volna, szinte minden szóra arcuk elé kapták a fátylukat, és vihorásztak. Kacarásztak evés és ivás közben, nevetgéltek, ha valamelyikük leejtette az evőeszközét, pukkadoztak, ha valakinek ki kellett mennie, vagy ha ismerős neve került szóba. Kuncogtak, ha a szultánról folyt a szó, és ha Fatima vagy a szolgák közül valaki újabb tállal jelent meg. Egyszóval elviselhetetlenek voltak. A születésnapot többnyire muzsika és játék zárta. Az erre az alkalomra külön meghívott énekes pontosan kiszámított időben, a vacsora vége felé megjelent, s a sarokba húzódva pengetni kezdte hangszerét. Az énekes általában szépen énekelt, érzéssel. Szomorú vagy vidám szerelmi románcokat adott elő a boldog vagy a boldogtalan szerelemről. Játszótársnőim abbahagyták a vihogást, és beletemetkeztek a történetbe, s én is ilyenkor éreztem leginkább, hogy talán mégis van valami közös bennünk. Valamennyien a boldogság után vágyunk, csak mi másképpen képzeljük el, egészen mást jelent számunkra, mint az ő számukra. Az éneklésben és a játékokban Szerfiráz vitte el a pálmát. Kissé mély, rekedtes hangján olyan érzéssel adta elő részben maga költötte dalait, hogy még a sokat tapasztalt énekes is elismerően bólogatott, és ő maga kért ismétlést, így történt azután, hogy évek alatt sok olyan dalocska kelt lábra a városban, és lett mindennapos vendég a palotákban és a kalibákban egyaránt, amelyeknek Szerfiráz volt a szerzője. Persze erről rajta kívül csak én tudhattam. A játékokban pedig valósággal úgy mozgott, mint egy igazi táncosnő. Még a hastáncot is megtanulta, csak úgy magától, nekem nemegyszer be is mutatta; nyilvánosan persze nem merte eljárni, hiszen a hastáncot csak a rossz lányok táncolják a külváros titokzatos teaházaiban. Még rágondolni is szörnyű lett volna, ha az apám ilyesmin kapott volna bennünket... Szerfiráz mellett egyszerűen megbénult mindenki. Olyan kecsesen, könnyedén ringott, mint a pálmafák a tengerparti szélben, s úgy hajolt le a játékban elejtett zsebkendőért, hogy közben nem hajlította be a térdeit, s ha a háta mögé esett a kendő, hátrahajolt, és fogaival emelte fel a földről. A többiek csak nézték, ámuldoztak, aztán lassan hazakészülődtek. Vihorászva biztosítottak, hogy jövőre ismét eljönnek, s hogy én is feltétlenül jelenjek meg náluk majd, ha a születésnapjukat ülik. Azután magunkra maradtunk Szerfirázzal. Leroskadtunk a csatatérhez hasonló asztal mellé, és csak most kezdődött igazán a mulatság. Szerfiráz kendőt kerített, meg fátylat, sorban leült mindenkinek a helyére, és olyan tehetséggel jelenítette meg volt játszótársainkat, hogy majd megpukkadtam a nevetéstől. A tizenhetedik születésnapom után is egyedül maradtam Szerfirázzal. Szerfiráz már magára terítette a fátylát, és éppen hozzákezdett volna a minden évi szertartáshoz, amikor Fatima berontott, és suttogva közölte, hogy az apám beszélni óhajt velünk, így, többes számban. Szerfiráznak csodálkozva felszaladt a szemöldöke, és tiszteletlenül megbökdöste Fatimát. – Hát ez meg miféle új módi? Vége sincs az ünnepnapnak, és máris kihallgatásra hívnak, és ráadásul engem is? Csak nem akar Csobán úr férjhez adni bennünket barátnőink vőlegényeihez? Jó hecc lenne, annyi szent! Fatima szörnyülködve kapta arca elé a kezét; sohasem tudott igazán megbarátkozni Szerfiráz szabadszájúságával. Szerette a maga módján, az igaz, de hol volt ez a szeretet attól a rajongástól, amit irántam érzett!...

74

Apám ezen az ünnepen már egyszer tanújelét adta, hogy valami erősen foglalkoztatja, s ami csak igen ritkán szokott megtörténni, bejött hozzánk a vacsora alatt, néhány percre letelepedett közénk, és eldobált néhány bókot a szélrózsa minden irányába. A lányok kényszeredetten nevettek, de riadt tartózkodással szemlélték az öregedő férfit. Nyilván az a magas állás is feszélyezte őket, amit apám a szultán udvarában betöltött. Hiszen akárhogy is vesszük, ő volt a birodalom második embere. Ezenkívül, azt hiszem, széles arccsontjai se bizonyultak jó ajánlólevélnek. Ebben az időben ugyanis egyre inkább divatossá vált lenézni az egykori hódítókat, és csak az államigazgatásban elfoglalt helyük mentette meg őket az állandó megaláztatásoktól. Apám pedig, mintha csak megérezte volna a néma tartózkodást, feltápászkodott, jó szórakozást kívánt, és visszavonult a szobájába. Talán, első ízben láttam rajta, hogy szívesen maradt volna még közöttünk. – Maradj csak, Fatima! – küldtem vissza a dajkámat, amikor az mindenáron apánk szobájáig akart kísérni bennünket abban a reményben, hogy így talán ő is kileshet valamit a fontos beszélgetésből. Mindhárman tudtuk, hogy apám felesleges dolgok miatt nem hívat magához az ünnep estéjén, és főleg nem Szerfirázzal együtt. Megéreztem, és Szerfiráz is jóváhagyólag bólintott, amikor elmondtam neki, hogy nyilvánvalóan a jövőnkről esik majd szó. Nem szóltunk többé egymáshoz, hiszen annyiszor megbeszéltünk már mindent, hogy igazán nem volt szükségünk újabb szavakra. Apám az asztalánál ülve fogadott bennünket. Szemei vörösek voltak, mintha csak sírt volna, az asztalon előtte heverő párna viszont arra mutatott, hogy elbóbiskolt, miközben vacsoránk végét várta. Jöttünkre oldalra tolta a párnát, és mosolyogva helyet mutatott a falhoz támaszkodó heverőn. Több szék ugyanis, mint amin ő ült, nem volt a szobában. Szokásává vált már ebben az időben, hogy a kérelmezők közül azokat, akik egyáltalán eljutottak idáig, állni hagyja. Azt tartotta, hogy az álló ember könnyebben kiköpi az igazságot, mint aki kényelmesen elterpeszkedhet, és van elég ideje összevissza csavarni az ügyeket. Az álldogáltatás természetesen ránk nem vonatkozott. – Nos, hogy zajlott az ünnep? – kérdezte bevezetésképpen. – Kitűnően! – sóhajtotta Szerfiráz olyan mézédesen, hogy már attól féltem, apám is kiérzi szavából a gúnyt. – Örülök neki – mondta apám, és megsimogatta az állat. – Tudjátok ugye, hogy miért hívattalak benneteket? Valójában nagyon is sejtettük, de mondani egyikünk sem mondta, még a kotnyelesebb Szerfiráz is türtőztette magát. – Gyermekeim – kezdte apám tőle szokatlan pátosszal –, mert úgy számítom, hogy mindketten azok vagytok, te is, szegény apád halála óta... – és Szerfiráz felé intett. – Ebben az esztendőben mindketten betöltöttétek tizenhetedik életéveteket, vagy ahogy régi hazánkban mondták, tizenhétszer nőtt ki az új fű, és tizenhatszor ellettek a kancák, amióta a világra jöttetek... Nem akarok hosszasan beszélni arról, hogy mi történt az elmúlt évek alatt, mindenesetre az történt, amit ti akartatok... A birodalom legkiválóbb tanítói oktattak benneteket, s amihez nem volt kedvetek, azt nem is tanultátok. Mindezt rátok hagytam. Most pedig egyszerűen és egyenesen azt kérdezem tőletek, hogy holnaptól kezdve mit akartok csinálni? Nos, várom a kívánságaitokat... – ezzel könyökére támasztotta az állat, félrehajtotta a fejét, és várakozóan nézett ránk. Egy kissé másként történt minden, mint ahogy elképzeltük. Azt hittük, hogy apám hosszasan szónokol majd előttünk, feleleveníti a múltat, elmondja, hogy mit tett értünk, és esetleg azt is, hogy mit szándékozik a jövőben tenni. Kemény harcra is felkészültünk, és arra, hogy esetleg búcsú nélkül kell távoznunk a szülői háztól. Most azonban olyan másként alakult minden... Szerfiráz rám nézett, és sürgetett a szemével, hiszen úgy állapodtunk meg, hogy nekem kell beszélnem, hiszen Csobán mégiscsak az én apám. Bátorságot vettem hát Szerfiráz tekintetéből, és apámra emeltem a szemem. – Bagdadba akarunk menni, apám! Soha nem láttam még ilyen meglepetést az apám arcán. A száját is szinte eltátotta, ahogy lélegzetvétel nélkül, mozdulatlanul meredt ránk. – Hova? – kérdezte, mint aki rosszul hall. – Bagdadba! – ismételte a haditervnek megfelelően Szerfiráz.

75

– Jóságos istenek! – mondta az apám, és maga elé tenyereit az asztalra, mint aki alaposan meg akar győződni róla, hogy eszünknél vagyunk-e, vagy pedig a sok tanulásban végleg elment minden sütnivalónk... – Aztán mit akartok Bagdadban csinálni? – Tanulni – mondtam röviden. – Tanulni? Bagdadban? – motyogta az apám. – De hiszen ott csak papi szemináriumok vannak... Csak nem ment el az eszetek? Ismét Szerfiráz következett. – Nemcsak papok vannak Bagdadban – mondta a maga mindig kissé csúfondáros módján –, van ott másfajta iskola is... – Miféle más iskola? – Hát ahol a hakimokat tanítják! – szólaltam meg ismét én. Szegény apám csak levegő után kapkodott. – Ilyet még nem hallottam! Csak nem akartok hakimnak tanulni? – De igen! – mondtam határozottan. – De igen! – visszhangozta Szerfiráz is. Ekkor az apám lassan összeszedte magát első meglepetéséből, – Szóval hakimok akartok lenni... Na jó – mondta, és rövid szünetet tartott. Szerfirázzal összevillant a szemünk: „Vigyázni, most jön a lebeszélés!” – Tudjátok ti egyáltalán, milyen az a Bagdad? – Tudjuk – mondtam nem egészen az igazságnak megfelelően. – Elég sokat tanultunk róla, és olyanokat is kikérdeztünk, akik hosszú időt töltöttek abban a városban... – Nocsak – mondta az apám enyhe rosszallással a hangjában. – Még karaván basival is beszéltünk – kotyogta Szerfiráz –, és már szinte minden kis fűszálat ismerünk Szultanije és Bagdad között... – Minden kis fűszálat... Hm... Akkor bizonyára arról is beszélt a basitok, hogy hányan voltak, akik elindultak Szultanijéből Bagdadba, és soha nem érkeztek oda? Akiknek a csontjai ott száradnak valahol a homok alatt? „Bátorság! – biztatott Szerfiráz tekintete –, most jön az ijesztgetés, korábban, mint vártuk!” – Akik nagyon akartak, mégis eljutottak... – Mondjátok – kérdezte az apám némiképpen hangnemet változtatva –, hát annak örülnétek-e, ha rabnőnek hurcolnának Arábiába, ahova már nem ér el sem a szultán keze, sem az enyém? Ha a megszokott palota helyett mocskos arabok kecskeóljában találnátok jövendő szállásotokat? Mert arrafelé gyakran megesik az ilyesmi... Vagy valamelyik félszemű rablófőnök hurcolna a háremébe a hegyek közé... Nos, hogy tetszene ez nektek? Mert aki Szultanijéből Bagdadba indul, erre is el kell készülnie! – Nem mindegyik karavánt merik megtámadni a rablók... A jól felfegyverzett karavánokat elkerülik... Apám megértette, mire célzok. Ha elenged, nincs az a rablófőnök, aki arra a karavánra merne támadni, amelyet a szultán fegyveresei kísérnek. – Jó, hát tegyük fel, hogy elmentek Bagdadba... És ott? Azt hiszitek, hogy csak hipp-hopp ott vagy, és máris minden rendben... Hát először is, ha már olyan nagy tudósok vagytok, azt is tudnotok kell, hogy a medreszébe nőket be nem eresztenek! Ehhez az én szavam, de még a szultáné is édeskevés! – mondta, és nemet intve dőlt hátra karosszékében. – Tudjuk – mondtam bólintva. – Hát akkor meg? – Csakhogy mi nem úgy akarunk Bagdadban tanulni, mint nők... – Hanem mint kicsodák? – Mint férfiak... Apám arcára ismét kiült az értetlenség. – Mint micsodák? – Mint férfiak – visszhangozta Szerfiráz. – Mint férfiak... de hát hogyan? – suttogta apám, majd hirtelen fény gyulladt a szemében. – Csak nem azt akarjátok mondani, hogy álöltözetben akartok Bagdadban tanulni? Tisztára elment az

76

esztek... Hát azt hiszitek, hogy nem ismerne fel bárki azonnal... Nevetséges... Még hogy mint férfiak... Úgy látszik, a sok tanulás megterhelte az agyatokat... – Senki sem fog felismerni bennünket – mondta Szerfiráz határozottan. Apám csak bosszúsan legyintett. – Ostobaság, gyermekes ábrándozás... Ti még nem tudtok semmit az életről... Azt sem tudjátok, hogy mit akartok. Bagdad! Fogalmatok sincs, hogy mi van abban a Bagdadban. Beleszerettetek egy névbe, és most értelem nélkül forgatjátok a fejetekben... Bánom is én, tanuljatok itthon, ha akartok... Sohasem erőltettelek benneteket, hogy olyat tegyetek, amihez nem fűlik a fogatok... Pedig az istenek a megmondhatói, néha szívesebben látnám, ha olyanok lennétek, mint a többi lányok... Bár csacsognátok inkább csacsiságokat ti is, semhogy folyton a papirosok fölé görnyedt hátatokat nézegessem... De amit mondtam, megmondtam. Sose kényszerítelek benneteket, hogy olyat tegyetek, amit nem akartok... Majd csak megjön az eszetek magatoktól is... De ez a Bagdad, ez már nem tréfa és nem gyerekjáték!... – Mi sem annak látjuk – próbáltam egy-egy közbevetett megjegyzéssel jobb belátásra bírni. – Nem „annak látjuk”? Taknyosok vagytok még, alig nőttetek ki a gyermeksorból! Lehet, hogy tanítóitok sok okosságot a fejetekbe tömtek, de azért még taknyosok maradtatok... Hát minek látjátok? – Bagdad a birodalomhoz tartozik – kezdte Szerfiráz. – Névleg – tettem hozzá. – A tényleges úr azonban Rasíd ad-Dín, a városparancsnok, aki összeszűrte a levet Abu Szaiddal, és az elmúlt évek alatt mindenkit megöletett vagy száműzetett a városból, aki nem vette fel a próféta vallását... – Nahát! – mondta az apám, mintha minden mondatunk az ő figyelmeztetését bizonyítaná. – A szultánnak és a birodalomnak csak névleges hatalma van a város felett. Azaz, a helytartó, aki Ali Takriti rokona, szavakban elismeri ugyan szultán urunk fennhatóságát, a katonáit azonban nem engedi be a városba. Csak idő kérdése, és Bagdad egészen elszakad a birodalomtól... Ezen a napon immár ki tudja hányadszor maradt nyitva az apám szája. – Nahát! – mondta még egyszer, de most már egészen más hangsúllyal. – Hát ezt meg kitől tanultátok? – Senkitől – mondtam nem egészen őszintén. – Csak megtanultunk következtetni, és az aprócska részletekből összerakni az egészet... – A micsodát? – Hát, szóval, azt – segített ismét Szerfiráz –, ha valaki csak a valóság egy részét mondja el nekünk, kitaláljuk hozzá a másik részét is, amit elhallgat... így volt ez Bagdaddal is... – Nahát! – mondta immár harmadszor Csobán úr. – Hát ha ennyire ismeritek Bagdadot, akkor annál inkább tudjátok azt is, hogy lehetetlen, amit kívántok. Ha felismernek benneteket, márpedig az bizonyos, hogy felismernek, akkor végetek! Ott mindenki Mohamed vallásának a híve... bizony ám! A mecsetekbe, medreszékbe csak az léphet be, aki töviről hegyire ismeri a próféta tanítását, és nemcsak úgy az egyik feléből találja ki a másik felét! És apám szemrehányó tekintettel nézett Szerfirázra. – Jobban ismerjük a próféta tanítását, mint azok, akik valóban az ő hitén vannak – vágtam gyorsan közbe, hogy megakadályozzam Szerfirázt a nyelvelésben, amivel végül is mindent elronthatott volna. – Micsoda? – kiáltotta az apám elhűlve. – Kívülről tudjuk a Koránt és az összes imákat – mondta nyugodtan Szerfiráz, azzal felállt, leterítette fátylát a földre, majd rátérdelt, és fejét a földre hajtotta. Apám megkövülten bámulta a szokatlan jelenetet, mintha odaragadt volna a székhez. Egyre csak az asztal szélét szorította, olyan arccal, mintha az őrültek házába került volna. Aztán hirtelen felhangzott a kicsiny szobában Mohamed híveinek reggeli imádsága olyan hű tolmácsolásban, mintha csak a piactéren hívta volna a pap reggeli ájtatosságra a hivőket. Szerfiráz ugyanúgy rezegtette a hangját, mint a legjobb mollah, és abszolút tökéllyel forogtak a torkán a szinte kiejthetetlen arab szavak. Még én sem tudtam kivonni magam Szerfiráz hatása alól. Mellé térdeltem, és kántálni kezdtem sorban a jól ismert reggeli szúrákat, a Korán részleteit. Igaz,

77

hogy az én arab kiejtésem már több kívánnivalót hagyott, mint Szerfirázé, de hát a mi környékünkön a hívők ezreinek még pocsékabbul kering az ajkán az arab szó. Emiatt aztán igazán nem kell aggódnom. Jó hosszan imádkoztunk, nemcsak a reggeli, hanem mindjárt az estéli imát is elmondtuk. Ez az idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy az apám összeszedje magát. Úgy láttam, hogy közben valami nagy-nagy gyanakvás költözhetett a szívébe. – Csak nem... – kezdte volna óvatosan, de aztán abbahagyta, és szinte aggódva elharapta a szót. Megértettem a kimondatlan kérdést. – Nem – feleltem, és mosolyogva feltápászkodtam a szőnyegről –, nem lettünk a próféta hívei... csak éppen régóta készülünk a bagdadi útra... Ekkor az apám felpattant, és az asztalra ütött. – De hát mi a fenének az a hakimság? Hát nem elég nektek ez a palota?... Amíg élek, azt csináltok benne, amit akartok... De mit akartok ti egyáltalán?... Döghalált kapni, vagy gennyes fekélyek között vájkálni?... A hakim olyan, mint az állatokat vágó mészáros... – A hakim nagy úr, apa! – dobtam oda a csalétket. – Még a szultánnál is nagyobb! Élet és halál ura! – Inkább csak a halálé! – morogta, és magához térve visszaült a helyére. – És ha felfedeznek? Akkor aztán tarthatom a hátam, ha ugyan addigra életben vagytok még... Mert azok ott előbb szúrnak, és csak aztán nézik meg, hogy ki az áldozat... – Nem vesznek észre semmit – mondtuk mindketten egyszerre. – De hát ti mégiscsak lányok vagytok – mondta, szinte kétségbeesetten keresgélve az illendő szavakat –, ha végignéz valaki rajtatok, látja, hogy nőkkel van dolga!... – Meg tudjuk változtatni a külsőnket – vágtam közbe gyorsan, mert szinte megsajnáltam, ahogy nehézkesen igyekezett valamiképpen tapintatosan kifejezni magát. Nagyon kellemetlenül érintette szegényt a társalgásban bekövetkezett fordulat, hiszen eddig még soha nem beszélt úgy velünk, mint nőkkel. – Csak egy kendő kell hozzá, hipp-hopp! – mondta Szerfiráz készségesen, és felkapta fátylát, amely az előbbi produkció után a földön maradt. – Gülnek különben sincs még sok szüksége rá... Kezdett a dolog aggasztó fordulatot venni. Az apám is csak nyelt egyet, de Szerfiráz megérezte, hogy a végső győzelem előtt állunk, és nem óhajtotta észrevenni az öreg kínlódását. – Veszünk egy kendőt, így... ni, és idekötjük – mondta, és a melle elé emelte, majd készségesen és valami hallatlan pimaszsággal ráemelte az arcát. – Megmutassam? Szegény apám előbb elfehéredett, majd elpirult. – Ne, ne! – kiáltotta, és tiltóan felemelte a kezét, majd csüggedten leengedte. Maga is belátta, hogy elveszítette a csatát. – A szultán beleegyezése nélkül nem dönthetek – mondta végül mérgesen. – Ha valami baj érne benneteket, és a szultán tudomást szerezne róla, hogy ott voltatok, azon a hakim iskolán – és gúnyosan megnyomta az utolsó szót –, a fejemmel fizethetnék érte... – És ha a szultán beleegyezik? – Nem fog beleegyezni – mondta apám minden meggyőződés nélkül. – Kizárt dolog, hogy megtenné... – És ha mégis? Ingerülten megrántotta a vállát. – Akkor menjetek az istenek hírével! Ha a józan észre nem hallgattok, majd hallgatni fogtok saját szenvedéseitekre... Bár remélem, hogy erre sohasem kerül sor... A szultán jó és igazságos, de nem ostoba... És ha ez a ház már nem jó nektek, akkor csak menjetek... Lesz még idő, amikor sírva jönnétek vissza, és vissza is jöttök... Most pedig takarodjatok! Győztesen hagytuk el a szobát. Alig léptük át a küszöböt, Szerfiráz a nyakamba ugrott, szeme lelkesen csillogott, és szinte sugárzott róla a diadalittas öröm. – Sikerült, Gül! Mondtam, hogy sikerülni fog! Az az imádkozás jó hecc volt, nem? – Az – hagytam rá, és mosolyra húztam a számat, pedig nem is tudom, hogy miért, de nem tudtam igazán örülni ennek a győzelemnek. Szerfiráz azonban nem bírt túláradó örömével. – Bagdad, Bagdad! – kiáltozta. – Csak egyszer lehessek a falaid között, és akkor lássam Szultanijét, amikor a hátam közepét!

78

Ekkor még nem sejtette szegény, hogy nagyon sokszor megbánja majd elhamarkodott kívánságát.

79

IX. SZULTANIJÉTŐL BAGDADIG Ezután csendes napok következtek, tele reménységgel és várakozással. Apámat természetesen nem sürgethettük; várakoztunk csak tőlünk szokatlan türelemmel, hogy végre elintéződjenek a dolgok. Abban bizonyosak voltunk, hogy apám már nem áll az utunkba, hiszen ismertük egyenes természetét; ha meg akarna bennünket akadályozni, nem kerülő úton tenné. Az egyenes úthoz is van elég hatalma. A rendelkezésünkre álló idő alatt tovább gyarapítottuk ismereteinket, amelyeknek úgy hittük, hogy Bagdadban majd hasznát vehetjük. Elmerültünk a próféta tanának még alaposabb tanulmányozásában, átolvastuk a medreszékben fellelhető hitvitázó és magyarázó iratokat, amelyeket jó pénzért vettek kölcsön enyhén szólva kétes egyének a próféta nevében. Lassanként aztán úgy éreztük, hogy többet tudunk, mint a tudós mollahok vagy akár maga a vallásalapító is. A nyár vége felé végre megtörtént a régvárt esemény; Öldzsejtü magához hívatott bennünket. Emlékszem, alig kaptunk levegőt az izgalomtól, amikor az elénk küldött testőr kíséretében átsiettünk a két palotát elválasztó piactéren. A közelgő ősz már előreküldte hírnökeit; vékony szálacskákon apró pókok vitorláztak a folyóról fúvó lágy szellőben, megtelepedtek a járókelők turbánján, a nők selyemkendőjén és a férfiak bajuszán. A hársak még versenyt zöldültek a pálmákkal és a hegyes levelű kardvirágokkal, de a levegőben némán és láthatatlanul, szárnyával óvatosan kavarva a még langyos levegőt, már ott úszott az ősz. Kendőinket a szemünkre húztuk, mint a mohamedán asszonyok, és egymás mellett, szapora léptekkel igyekeztünk az ismerős palota felé. Amikor a bejárathoz értünk, a kendők résein át összevillant a szemünk Szerfirázzal. Ez a villanás azonban most valahogyan más volt, mint a többi, a hetyke, pajkos, játékos és mindenkire fittyet hányó villanások. Most valami mélabús szomorúsággal kapcsolódott egymásba a szemünk sugara, amint elhaladtunk a hatalmas kovácsoltvas kapuszárnyak mellett. Hej, de sokszor kergettük egymást nagyokat sikkantgatva ki-be a kapun, mígnem a mogorva turki őrök ránk nem mordultak, hogy vagy ki, vagy be, de hagyjuk abba a lótás-futást. Eszünkbe jutottak a távoli napok, amikor gondtalanul hancúroztunk a kertben, én Szerfirázzal, Szerfiráz pedig elválaszthatatlan ugrókötelével... És Musza, akinek az emléke valami homályos, hűvös fájdalomként hull még néha-néha rám. Arcát már régesrég elfelejtettem, s valamennyi vonása összeolvadt, feloldódott egy gyermekarcban, amilyen Musza nem volt soha, de amelyről azt hisszük, hogy valamennyi felnőtt ilyen volt gyermekkorában, és valamennyi ismeretlen gyermek ilyen lehet ma is. Eszembe jutottak a lázadás régmúlt napjai is, a menekülés, a nádasok árvái, Nizám és Riza. Érdekes módon az ő arcukra sokkal inkább vissza tudtam emlékezni, mint Muszáéra. Úgy látszik, a felnőttek jobban megmaradnak emlékezetünkben, mint játszótársaink. A belső kapunál már várt bennünket a citromfejű testőrparancsnok, Serhán. Mosolyt erőltetett az arcára, kezét előrenyújtotta, lelépett az utolsó lépcsőfokról, és tiszteletteljesen oldalra állt, hogy besuhanhassunk a csak félig kitárt ajtószárnyak között. A bennünket kísérő testőr egyetlen intésére elsietett a szultán lakosztálya felé. Szerfiráz egy kanyarnál hátranyúlt, és megszorította a kezem. – Emlékszel? Igen, emlékeztem. Csakhogy akkor úgy szöktünk fel a beszélgető folyosóőrök háta mögött a második emeletre, ahol már akkor is Öldzsejtü lakosztálya volt, és elrejteztünk a függönyök mögött, hogy meglessük a titokzatos szultánt. Órákig ácsorogtunk szinte mozdulatlanul, mert nem múlt el pillanat, hogy valaki el ne sietett volna a függönyünk előtt. Aztán meguntuk az álldogálást, és kétségbeestünk. A szultán nem volt sehol, mi pedig egyre éhesebbek lettünk, és halálosan elfáradtunk. Aztán nem bírtuk tovább; lesz, ami lesz, elindulunk! És elindultunk kézen fogva a folyosók labirintusában. A sarkokon álló őrök ügyet sem vetettek ránk, hiszen aki idáig eljutott, annak rendben kell legyen a szénája. Mi pedig csak jártunk körbe a folyosókon, és nem találtuk a kivezető utat, a lépcsőt, amely levezet az első emeletre. Már-már a sírás fojtogatta a torkunkat, amikor az egyik kanyarulatban hirtelen Serhánnal találtuk magunkat szemben. A katona megtorpant, végignézett rajtunk szúrós szemével, és biztos voltam benne, hogy úgy olvas a lelkünkben, mint más a nyitott könyvben.

80

Ha jól emlékszem, Szerfiráz el is bőgte magát, és alapos fülhúzásra vagy legalábbis hosszas szidásra számított. Serhán azonban még érinteni is alig érintett bennünket; kezét könnyedén a vállunkra tette, mintha csak átölelne. – Gyertek – mondta halkan, és elindult valamerre, amerre mi bizonyos, hogy magunktól nem mentünk volna. Alig léptünk aztán húsz-harminc lépést, és már el is értük a lépcsőlejáratot. Nem lehettünk tőle talán csak egy saroknyira, de ha nem vezet bennünket, valószínűleg soha nem találtuk volna meg. – Na, menjetek! – mondta, és gyengéden megtolt bennünket. Mi pedig mindent feledve futottunk le a lépcsőn, és csak akkor mertünk visszanézni, mielőtt eltűntünk volna a földszintre vezető kanyarulatban. „Még akkor is ott állt mozdulatlanul, és nézett utánunk. Aztán felemelte vaskesztyűbe bújtatott kezét, és búcsút intett. Akkor megfordultunk, és kifutottunk az udvarra. A nehéz, rojtos szőnyegek felfogták lépteink neszét. Enyhe alkonyati homály borult a folyosókra, mert a fáklyákat még nem gyújtották meg, pedig a napok ebben az időszakban lassan rövidülni kezdenek. A szultán egy kicsiny, piros függönyökkel borított szobában fogadott a földön ülve, mint a mohamedánok. A mennyezetről hosszú láncon lámpa függött olyan alacsonyan, hogy állva szinte a fejünket verte. A lámpa alatt ülőpárnák, szőnyegek, aprócska asztal, s az asztalon és mellette a szőnyegeken tálcák hevertek gyümölcsökkel, édességekkel, tésztafélékkel. A szultán mellett apám ült gondolataiba mélyedve, maga alá húzott lábbal. Jöttünkre a szultán felnézett, és megszegve minden társasági szabályt, ő szólalt meg elsőnek. – Na, csakhogy megjöttetek! Igazán kíváncsi voltam már... az apátok annyi furcsát mesélt rólatok... – Mielőtt megszólaltunk volna, folytatta. – Üljetek csak ide velem szembe – mondta, és a párnákra mutatott –, egyetek fügét, narancsot vagy amit akartok. Tessék! Itt vannak az édességek... Nekem ugyanis csak fiam van, és nem nagyon tudom, hogy a korotokbeli lányok mit szeretnek inkább... Csobán úr? Apám felnézett, és tanácstalanul meredt a szultánra. – Nem tudom – nyögte ki zavartan. – Hogyhogy? Hát a te lányaid, nem? – De igen... Csak nem tudom, hogy mit esznek... Akkor a szultán olyan hahotában tört ki, hogy szinte megrémültünk. Arca bíborvörössé változott, hátravetette magát a párnákon, és egész testét rázta a nevetés. Aztán nagy sokára felemelkedett, és még mindig csörgő könnyeit törölgette. – Hát ez jó, nagyon jó!... Nem tudod, hogy mit esznek... Hahaha! Hát te, Serhán, tudod-e? – fordult az ajtóban mozdulatlanul álló főtestőrhöz. – Tudom, uram – mondta a citromfejű nyugodtan –, előbb édességet, aztán fügét. Vacsora előtt csak keveset, mert ebben a korban már féltik a derekuk karcsúságát... A szultán elismerően füttyentett. – Ez már igen! De hát honnan az ördögből tudsz te ilyeneket? – Négy lányom van, uram! – mondta szinte szemrehányóan Serhán. A szultán ismét felkacagott. – Na, akkor nem csodálkozom... De gyere, ülj csak közénk! Ti pedig, ha nem akartok, ne egyetek! Hogy is mondtad? – fordult ismét a citromfejű felé. – A derekuk karcsúsága... aha. Jól van, mindig tanul valamit az ember... Hát akkor most alaposan megnézlek benneteket. Apátok elmondta, hogy mit akartok... Na, mit szóltok hozzá? Mindent elmondott töviről hegyire. Mert ilyen apátok van, de ilyen ám... Valahogy úgy éreztük, hogy a szultán zavarban van, és fogalma sincs róla, hogyan viselkedjék olyan korú és rangú lányokkal, mint mi vagyunk. A maga módján megpróbált kedélyes és egyszerű lenni, ami aztán nem sikerült valami jól szegénynek. Inkább bárdolatlan volt, és nevetséges. – Egyszóval elutaznátok, mi? Hehehe... Egy kis utazás, távol a szülői háztól nem is olyan rossz, mi? Emlékszem, hogy én is... no, de ezt hagyjuk. Csak az a Bagdad nem valami nagyon jó hely, nem valami nagyon előkelő... sőt kimondottan egészségtelen. Arra jár ugyanis az én fiacskám, Abu Szaid... ő nagyon szeret arrafelé járni... – S a szultán úgy csevegett velünk, ahogyan öt-hat éves gyermekekkel szokás.

81

Összenéztünk Szerfirázzal. Jóságos istenek, hát ilyen az égnek és a földnek rettenthetetlen ura, a legendásan jó uralkodó? Bennünket inkább valami gyengeelméjű öreg koldusra emlékeztetett, mint óriási birodalom szultánjára. – A Horda emberei jártak Bagdadban – mondtam erősen a szultán szeme közé nézve –, a turkiak felismerték őket... A szultán egyszerre megállt a beszédben, s úgy bámult rám, mintha kísértetet látna. Ajka szinte hangtalanul mozgott: – A... Horda... Bagdad... – Igen – bólintottam –, Bagdadban jártak, és Rasíd ad-Dín segítségét kérték... A szultán három szempillantás alatt csodálatos változáson ment keresztül. Arcáról egy láthatatlan kéz lesöpörte a szinte bárgyú, gyermekes mosolyt, és valami csendes okosság költözött a helyére. – Honnan tudjátok? – kérdezte keményen. – Mindent tudunk, ami Bagdaddal összefügg... – mondta a szerénységgel igazán nehezen vádolható Szerfiráz. – Hát akkor rajta! – mondta a szultán komolyan. – Beszélj a Hordáról! – és Szerfirázra mutatott. Szerfiráz önelégülten elmosolyodott; nocsak vizsga! Erre igazán nem számítottunk! – A Horda rokonunk és ellenségünk – kezdte. – A nagykán, Dzsingisz halála után unokája, Batu kán alapított birodalmat ott messze, ahol ma a Horda él. Később megtérítették őket a mollahok, és ők felvették a próféta vallását, és híveivé is váltak. És most ellenségeink, mert nálunk egyelőre még nem követi mindenki a próféta hitét. Egyelőre... – Egyelőre – hagyta rá Szerfirázra a szultán, aztán elismerően félrehajtotta a fejét. – így igaz, ahogy mondod... A Horda embereiről pedig már én is tudok... Még el sem indultak Szerájból, a fővárosukból, amikor már tudtam, hogy jönnek... De csak jöjjenek... – El kell fogni őket! – biztatta a szultánt Szerfiráz. Öldzsejtü megvonta a vállát. – Minek? Ha elfogom őket, újak jönnek, és végül is az egész Hordát nem dughatom tömlöcbe! Majd csak abbamarad egyszer ez a jövés-menés... Te mit tennél a helyemben? – kérdezte aztán igen komolyan, és kissé előrehajolt, hogy jobban hallhassa a hangom. – Szövetségest keresnék a Horda és a turkiak ellen... – Hol? – kérdezte nyugodtan a szultán. – Valahol csak akad ilyen – mondtam bizonytalanul. – Persze hogy akad – mondta a szultán, és ujjaival a cukrozott fügéket tologatta a tálban. – És most hadititkot árulok el nektek... Már küldtem is követeket messzi földre, amelyet a frengik laknak. Frengiföldön él egy szultán, a frengik szultánja, akit úgy hívnak, hogy Filip... Fi-lip – szótagolta még egyszer –, Szép Filip, ez a teljes neve. Furcsa, nem? Persze hogy furcsa volt. Furcsa, hogy egy szultánnak az legyen a neve, hogy „Szép”. Furcsa népek lehetnek azok a frengik... – Aztán jöttek-mentek a követek, szövetséget is ígértek, egy feltétellel... – Feltétellel? – Természetesen. Feltétel nélkül ki kínál vagy fogad el szövetséget... Igaz, Serhán? A citromfejű szó nélkül bólintott. – Nos, mondd el nekik, hogy mi volt a f rengik feltétele! A citromfejű nem nagy lelkesedéssel vette át a szót. – Azt izenték, hogy küldenek katonát és pénzt is, annyit, amennyit csak akarunk a Horda ellen, de fel kell vennünk a vallásukat, tisztelnünk kell az isteneiket, és templomokat kell építenünk számukra itt a birodalomban. – De hát miért?... – kérdeztem. – Várd csak ki a végét – intett nyugalomra a szultán, és Serhánra mutatott. – Folytasd... – Nos tehát, ha felvesszük az ő hitüket, és elismerjük a Pab-ot, valami ilyesminek hívják, legfőbb uruknak, aki a fővárosukban, Rümben székel, akkor megsegítenek bennünket... Persze még akkor sem ingyen... Ha levertük a Hordát, segítenünk kell nekik visszaszerezni az ő prófétájuknak, Krisztusnak a sírját, aki valahol Arábiában van eltemetve... Egyik háborúból ki, a másikba be... Semmi értelme az egyik veszélyt felcserélni a másikkal, az ismertet az ismeretlennel, a távolit a közelebbivel. A Hordát ismerjük, tudjuk, mik a szándékai és főleg, hogy mekkora az ereje... de a frengiket nem ismeri senki... Ezzel aztán vége is szakadt a követjárásnak...

82

Apám egyre nyugtalanabbul mocorgott a párnáján; nem fért a fejébe, hogy a bölcs és megfontolt szultán hogyan beszélhet olyan dolgokról két gyereklány előtt, amilyenekről csak a legtitkosabb belső tanácsban szoktak tárgyalni. Úgy látszik, végül a szultán is észrevehette apám feszengését, mert mintha csak álomból ébredt volna, elhessegette a politika gondjait. Behajlított mutatóujjával nagyot pöckölt egy cukrozott fügén, amely meglepetten ugrott ki a tányérból a szőnyegre. Ismét visszatért a mi utunkra, anélkül hogy előbbi gügyögő beszédmodorát újból ránk erőltette volna. – Az apátok mindenről tájékoztatott – mondta szárazon és jóval hivatalosabban, mint először. – Nekem nem is lenne sok közöm hozzá, ha nem félnék attól, hogy Abu Szaid neszét veszi a dolognak... Ha felfednek benneteket, azt mondhatják, íme, a szultán nagyvezírének gyermekei megcsúfolják a próféta híveit, hitetlen talpukkal tapossák a minaretek és dzsámik márványát... meg ilyesmit. És főleg, hogy az én tudtommal és jóváhagyásommal történik mindez... Hogy íme, a jóságos szultán így tartja be a szavát, amellyel háborítatlanságot ígért a próféta követőinek... Láthatjátok, nem is olyan egyszerű ez a dolog. Ha bajba kerültök, engem is belekevernek, és újabb ürügyet szolgáltatok Abu Szaidnak, Takritinek és a mollahoknak, hogy felkeljenek ellenem... Láthatjátok, hogy a súlyos ügyek valahol mindig összefüggenek... Hát ez lenne, amiért nem engedélyezném, hogy elmenjetek... Mondhatnám, hogy hívatok Szultánijébe hakimokat, tanítsanak itt benneteket... Persze a bagdadi iskolát nem tudom idehozni nektek, ahhoz Szulimán király összes szellemeire lenne szükség... Van aztán egy másik érv, ami viszont amellett szól, hogy menjetek... Ez pedig egyszerűen az, hogy tetszik nekem a vállalkozásotok! Álruha, veszélyek, alakoskodás az idegenek között... nagyon kevesen vannak a birodalomban, akik mernék vállalni az ilyen kockázatot. Meghánytam-vetettem apátokkal a dolgot. Menjetek! Legyetek hakimok, és térjetek vissza az udvaromba! Az apátok elmondja majd, hogy még mit határoztunk... Az istenek legyenek veletek, és igyekezzetek! Serhán a kapuig kísért bennünket, aztán elhagytuk a palotát. Apám még a szultánnál maradt, hogy néhány részletkérdést megbeszéljen vele. A kapunál Serhán intett a közelben várakozó testőrnek, hogy vezessen vissza bennünket Csobán házába. A testőr mögött két szolga várakozott lobogó fáklyákkal, hogy mutassák az utat a piactér hulladékhalmai és gödrei között. – Hát akkor sok szerencsét! – mondta Serhán, és mintha sokkal barátságosabban nézett volna ránk, mint amikor idejöttünk. Szó nélkül meghajoltunk, és leeresztettük a fátylat az arcunk elé. Szaporán lépkedtünk a palota felé, mint holmi egyszerű perzsa asszonyok, akik hazafelé igyekeznek egy kis minden esti pletykálkodás után. A karaván bódultan hevert a szikrázó napfényben. Már két napja múlott, hogy elhagytuk Szultanijét, de csak ma reggel léptünk be a sivatagba. Ez sem volt azonban az az igazi pusztaság, amiről Bahtafarid, a tanítónk beszélt, aki pedig bejárta már szinte az egész világot. „Amerre csak néztek, nem láttok mást, mint homokot! – mondogatta. – Ha nincs vizetek, akár el is mondhatjátok a halotti imát... Hát ilyen a sivatag!” Ez a sivatag azonban másmilyen volt. A keményre döngölt homokot mindegyre széles, füves szigetek szakították meg, s ittott pálmafák koronája hajladozott a szűnni nem akaró szélben. Hanem meleg, az volt. A nap akadálytalanul küldte ránk rémítő sugarait, a fák szinte semmi árnyékot nem adtak, és különben sem volt sok idő a pihenésre... Tizennégy nap elmúltával el kell érnünk Bagdadot! Az utazás sem töltött el különösebb gyönyörrel. Naphosszat a teve oldalán lógni egy kosárban, azzal a tudattal, hogy Szerfiráz ugyanígy lóg a másik oldalon, alig karnyújtásnyira tőlem anélkül, hogy egy árva szót is válthatnánk egymással. Mennyivel jobb dolguk van a lovasoknak, akik legalább akkor állítják meg állataikat, amikor akarják, és ráadásul még beszélgethetnek is egymással. Nekünk azonban nem volt lovunk. Hogy is lehetett volna két egyszerű vándorlegénynek, akik azért utaznak Bagdadba, hogy valamiféle iskolákon tanuljanak. Persze, ha visszatérnek, és urak lesznek, akkor majd egészen másképp fest a dolog! Akkor bérelhetnek lovat vagy sokkal kényelmesebb kosarat, mint amilyenben most csücsülnek. De addig... addig örüljenek, hogy egyáltalán ilyen is jutott nekik. Ha tudtam, aludtam, ha nem, akkor a szerteszét vágtató lovasokat figyeltem. A szultán valamilyen ismeretlen okból harminc lovast küldött a karavánnal a karavánbasi és az utasok őszinte örömére.

83

A karavánnal leginkább kereskedők utaztak, ők bérelték Sirázban, hogy áruikat Bagdadig vigye, a bagdadi piacra. Arra azonban már nem futotta a pénzükből, hogy nagyobb számú fegyveres kíséretet is szerződtessenek, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időkben jobban kellett tartani a fegyveres kísérettől, mint maguktól a rablóktól. Gyakran előfordult, hogy a kísérők adott jelre körbefogták a karavánt, a környező dombok mögül pedig előrontottak a rejtőzködő rablók, és megsarcolták az utazókat. Az árut elrabolták, az ellenállókat megölték, a gazdagokat pedig váltságdíj reményében magukkal hurcolták. A katonák csatlakozása azonban eloszlatta a levegőben kerengő félelmet. A nagy hatalmú szultán katonáit nincs az a rabló, aki meg merné támadni. Hogy aztán a katonáknak valójában mi volt a céljuk az utazással, senki sem tudta, de nem is kérdezgette. Megelégedtek annyival, hogy velünk tartanak, s még a nappali őrfeladatokat is ellátják. Az utasok biztonságát tehát sehonnan sem fenyegette veszély. Mondanom sem kell, hogy néhány nap elmúltával, ahogy egyre beljebb haladtunk a pusztába, nappal pihentünk, és már csak éjszaka utaztunk. Addig bandukoltak velünk a tevék a végtelen síkon, amíg csak fel nem bukkant az égen a hajnalcsillag. Ekkor megállították a tevéket, és mi kibújhattunk a kosárból. Dideregve álltunk Szerfirázzal az állatok mellett, és figyeltük, amint a többiek is sorban kimásznak a kosarakból, vagy lekecmeregnek a magas tevenyeregből. A karavánbasi hangos kiáltással jelezte, hogy megkezdődhet a reggeli szertartás. Mi is, mint igazhitűekhez illik, letérdeltünk arrafelé, amerre a próféta menekült ellenségei elől, kezünket a homokba merítettük, és halk imádság kíséretében végeztük az előírt mosdást. Csak néhány perzsa katona maradt a lován, aki nem volt a próféta híve, és fürkészte szünet nélkül a környéket. Aztán a dombok mögül lassan felkelt a nap. Amint első sugarai végigpásztázták a földet, a basi ajkán felhangzott az „Allah akbar!” Percekig mondtuk a reggeli szúrákat, halálosan fáradtan, meggyötört testtel. Legszívesebben azonnal végigterültem volna leterített köpenyemen, de hát akár tetszett, akár nem, az igaz hit szabályait szigorúan be kellett tartanunk. Mire befejeztük a reggeli ájtatosságot, a perzsák már meggyújtották a tüzet, amelyet magunkkal hozott fával és száraz tevetrágyával tápláltunk. A tevetrágya savanyú füstje könnyeket csalt a szemünkbe. Aztán megfőztük a minden reggeli teát, ki-ki merített a közös kondérból, és nekilátott a magával hozott reggelinek. Ha csak lehetett, Szerfirázzal félrehúzódtam a többiektől, amit azok különös módon nem is vettek rossz néven. Úgy hitték, hogy mi, akik néhány év múlva, ha befejezzük az iskoláinkat, a szultán udvarában vagy valamilyen magas hivatalában urak leszünk, nem akarunk egyszerű kereskedőkkel és tevehajcsárokkal barátkozni. Tudomásul vették és természetesnek tartották még akkor is, ha lerítt rólunk a pénztelenség. A reggeli után alvás következett. Erre az időre a tevékről is leszedték a terhet, hogy nyugodtan kipihenhessék magukat, mi pedig, ha találtunk fát, az árnyékába dőltünk, ha nem, akkor burnuszunkból eszkábáltunk magunknak szárnyékot, hogy ameddig a forróság engedi, oltalmában heverésszünk. Amikor aztán beköszöntött az esti szürkület, az idő is kellemesebbé vált. Feltámadt az esti szél, s az egyre fogyó pálmák örömteli bólogatásba kezdtek. A karavánbasi jelt adott a készülődésre, az állatok felmálházására és a vacsorakészítésre. Röviddel az esti ima előtt költöttük el a vacsorát, majd az ima után megkezdtük az újabb éjszakai vándorutat. Természetesen nem minden nappalunkat és éjszakánkat töltöttük a szabad ég alatt. A tizennégy nap során, míg Bagdadig vándoroltunk, többször találtunk karavánszerájt. Ezek a szerájok azonban nagy csalódást okoztak nekünk. Soha nem fogom elfelejteni azt a lázas menekülést, amikor felfedeztük, hogy az egyik szerájban elárasztottak bennünket a tetvek. Szinte hemperegtünk a szégyentől és a fájdalomtól, s csak csodálni tudtuk a koldusok és zarándokok nyugodt mozdulatait, akik tempósan rázogatták ruháikat, és nyomkodták szét a tetveket nagyujjaik körmei között. Nem is fogytak ki belőlünk az élősködők egészen Bagdadig. Csak a ruhacsere és hosszas forró fürdők szabadítottak meg kellemetlen útitársainktól. Mondanom sem kell, hogy ezután inkább a szabad ég alatt töltöttük a pihenésre szánt időt. A legszörnyűbb élményünk azonban nem a tetvekhez fűződik. Már a tizedik éjszakán vándorolhattunk a sivatagban, amikor egy holdfényes éjszakán találkoztunk egy másik karavánnal. A hold éppen mint óriási lámpás függött a sivatag felett, s fehér fényében valószínűtlennek tetszett

84

minden. Mintha csak a mesék karavánja haladna egy mesesivatagon, és távolról mesehegyek lesnének ránk bólogató mesepálmáikkal. Aztán egyszerre csak távoli kutyaugatást hozott felénk a szél. Azt hittük, rövidesen ismét karavánszerájhoz érünk, és néhány csésze forró teával leöblíthetjük a torkunkra rakódott port. A karaván vezetői azonban a kutyaugatásra nyugtalanul megállították a lovaikat, majd a basi rövid parancsszavára a tevék is megállapodtak. Csak nem rablók közelednek? Óh, mit nem adtam volna, ha legalább megszoríthatom Szerfiráz kezét, aki gondolom, éppen olyan tanácstalan lehetett, mint én, hiszen még a rettenthetetlen katonák is összeterelték lovaikat, és izgatottan beszélgetve egyre a kutyaugatás irányába tekingettek. Aztán hamarosan megéreztük a szagot. A szellő szárnyán furcsán émelygős, édeskés illat öntötte el a levegőt, végigsuhant felettünk, és belecsapott a tevék orrába is. Az állatok magasra emelték nyugodt fejüket, megállt szájukban a felkérődzött étel, aztán közönyösen tovább folytatták a kérődzést. A basi halk parancsszavára ekkor az egyik hajcsár lóra kapott, és előre vágtatott. Lova patáinak dobogását rövid ideig még felénk hozta a szél, majd lassan elenyészett a semmibe. A karaván pedig csak állt és várt mozdulatlan. Aztán egyszerre ismét felhangzott a lódobogás. Az utasok nyugtalanul mozgatták a fejüket a kosarakban, és igyekeztek a basival beszédbe elegyedni. A basi azonban egyre nyugtalanabbnak látszott, és kurta válaszokkal intette csendre a kérdezősködőket. Akkor lassan előtűnt a karaván, s a szél minden fuvallata újabb és újabb szaghullámokkal borított el bennünket. Az édeskés szag dögletes bűzzé erősödött. Most már a tevéink is nyugtalanul mozgatták a fejüket, és felhagytak a kérődzéssel. A karaván lassan, méltóságteljesen vonult el mellettünk. A karavánbasi felemelte a kezét, és karlendítéssel üdvözölte a mi basinkat. Az visszaintett, és egy „Allah legyen veletek”-et küldött utánuk. Csodálkozva láttam, hogy a titokzatos és büdös karaván sok tevéből és csak igen kevés hajcsárból áll. Utasai talán egyáltalán nem is voltak, és a tevék oldaláról is hiányoztak az utazókosarak. A hajcsárok kockás burnuszt viseltek, amely egészen befedte az arcukat, és csak néha libbent félre, hogy láthatóvá tegye a szájuk elé kötött fehér kendőt. – Hé! Milyen karaván ez? – kérdeztem a szomszéd teve mellett szorongva álldogáló hajcsárt. A hajcsár felnézett, és suttogva válaszolt: – Ez, uram? Ez a halottak karavánja! Most döbbentem csak rá, hogy micsodák is azok a fekete leplekkel letakart ládák a tevék hátán... – Miféle halottak? Kiütéses betegség vagy hasmenés? – Mindenféle – mondta a hajcsár –, ez is az is. – Miféle igazhitű vagy, uram, hogy nem tudod a szokásokat? Egyszerre elhűlt bennem a lélek. Hát mégis akad olyasmi a próféta vallásában, ami elkerülte volna tanítóink figyelmét? Mi az ördög lehet ez a halottas karaván? – Ámbátor nem csoda, hogy nem hallottál róla, uram – mondta bizalmasan a hajcsár –, aki nem sivatagi ember, ritkán találkozik vele. A próféta szent könyveiben nem találod a nyomát sem, és a mollahok sem sokat beszélnek róla... – Ezért nem hallottam én se – gondoltam megkönnyebbülve, és intettem a hajcsárnak, hogy folytassa. – Bizonyára te is tudod, uram, hogy a próféta unokája, Husszein – áldassék a neve! – Kerbelában nyugszik. – Tudom – bólintottam –, hogyne tudnám! – Hát akkor azt is tudnod kell, hogy a kerbelai föld csodatévő. Ha beteg vagy, és ha csak közelítik is hozzád, meggyógyulsz, uram! Legalábbis így mondják a mollahok... Határozatlanul bólintottam. – Hordok is belőle egy kis zacskóval a nyakamban, a próféta szakállának egy szálával együtt... Egyszer régen még Buharában vettem egy hadzsitól jó pénzért, de szerencsét is hozott, az egyszer bizonyos... Amikor a turki rablók megtámadták a karavánunkat, ha a próféta nem segít rajtam, már régen nem lennék itt, uram... Úgy bizony! – És a halottak?

85

– Mondom azt is, uram! Husszein csontjai... dicsérjük Allahot!... megszentelték Kerbela földjét, és aki halála után ebben a szent földben nyugszik, bűnei eltűnnek, mint a felhők, ha elfújja őket a szél, és bebocsátást nyer Allah paradicsomába... Úgy bizony, uram! Ezért aztán sok igazhitűnek ez a kívánsága, hogy bárhol hal is meg, a testét vigyék Kerbelába, és temessék ott el!... Én magam is ott nyugszom majd halálom után Allah kebelén, dicsértessék a neve! Eközben a karaván lassan, a szomorú alkalomhoz illő néma méltósággal eltűnt abba az irányba, ahonnét mi jöttünk. Nem mondhatnám, hogy ez az esemény különösképpen felvidította volna amúgy is törődött lelkünket. Néhány nap múltán azért minden baj nélkül megérkeztünk Bagdadba. Az óriási ezüstös folyó, a Tigris partján könnyű szívvel váltunk meg a karavántól, amely szerencsére minden baj nélkül elhozott bennünket álmaink városába. Miután már Szultanijében kifizettük a szállításunkért járó összeget, mondtunk egy „Szálamot” a basinak, adtunk néhány aprópénzt a hajcsároknak, és nekivágtunk az ismeretlenül is ismerős városnak, amelyről annyit hallottunk már, hogy szinte minden zegzugát a magunkénak éreztük... A bagdadi évek, úgy érzem, olyan élettel ajándékoztak meg, amilyenre legszebb, legmerészebb álmaimban sem számítottam. Ezek az évek adták nekem a tudást, a szerelmet és a fájdalmat. A mennyek minden boldogságát és a poklok minden kínját kimerítettem ezek alatt az évek alatt... De menjünk csak sorjában! Bámuló szemekkel ténferegtünk Szerfirázzal a temérdek csoda között, ami Bagdadot jelentette. Széles terek, hosszabbnál hosszabb utcák, égig érő minaretek és hatalmas medreszékez volt Bagdad! Az áttetsző vizű, apró tavacskák, partjukon teaházakkal, a szüntelenül le-fel hullámzó tömeg az utcákon, ez is Bagdad volt! Aztán a bazárok roppant sora, a zsivaj, a veszekedések, az alkudozások, a menekülő tolvajok üldözése jelentette azt a Bagdadot, amely először ötlött kisvároshoz szokott, ámuló szemünkbe. Azt, hogy létezik egy másik, egy sötétebb Bagdad is, az ismerkedés első mámoros óráiban még nem vettük észre. Később aztán egyre gyakrabban. Amikor egyelőre beteltünk a számtalan csodával, elindultunk, hogy megkeressük Mehrán efendi házát. Nem is kellett túl sokáig mennünk. A város szívében feküdt a kellemes külsejű emeletes házacska, amely annyi évre második otthonunkká lett. Homlokzatán a körbefutó széles erkélysorral, milliónyi cirádával és faragással, csúcsos tetővel és le-fel görbülő ereszekkel kicsit idegenül is hatott az egyformán fehérre meszelt, lapos tetejű házacskák között. Mehrán efendi nem volt egyszerű ember. Fiatalabb korában mint kereskedő bejárta a fél világot, és még a kínaiak közé is elvetődött, meg az indusok közé messze keletre. Onnan hozta magával ezt a házformát is, ilyenben lakott sok évig azon az ismeretlen vidéken, amelyről annyi furcsát mesélt, s amiket tulajdonképpen nem is hittünk el igazában soha. A házacskát természetesen kert vette körül sok-sok virággal, gondosan kimért kör alakú ágyasokkal és vékony fapálcikákra felszúrt üvegdíszekkel, éppen úgy, mint odahaza Szultanijében. Mehrán efendi már tudott a jövetelünkről. Szorgoskodva mutatott helyet a kerti lugasban, ahol datolyával és gyümölcsökből sajtolt lével kínálgatott minket. Míg ártatlan és közömbös dolgokról beszélgettünk, felesége, Gönül, rendbe hozta a szobáinkat. Mehrán efendinek nem voltak gyermekei, egyedül lakta Gönüllel a hatalmas házat. Feleségét is, aki turki asszony volt, valahonnan kereskedőútjai egyikéről hozta valami furcsa, távoli turki törzsből. Mehrán úr ennek ellenére nem beszélte a turkit, s néhány egyszerű mondatot kivéve nem is értett ezen a nyelven. Gönüllel arabul beszéltek egymás között, és tőlünk is már az első perctől kezdve megkövetelte, hogy arabul szóljunk hozzá. Hiába volt perzsa ő is és mi is, úgy tett, mintha egy szót sem értene ezen a nyelven. Akkor különcködésnek ítéltem furcsa viselkedését, de most, az idők távolából igazat kell adjak neki. Így feleannyi idő alatt sajátítottuk el az arabot, mintha otthon perzsául fecsegtünk volna. Ma már azt is tudom, hogy Mehrán efenditől is jelentős áldozat volt, hogy anyanyelve helyett arabul beszélgessen velünk. Nem is szólt hozzánk a hét év alatt perzsául talán csak kétszer, de akkor is nyomós oka volt rá, amiről lehet, hogy még később szót ejtek. Gönüllel hamarosan összebarátkoztunk, és szinte ijedten fedeztük fel, hogy ez a barátságos, férjeurát őszintén tisztelő és szerető asszony mennyire boldogtalan ebben a városban, amely nekünk maga volt a valósággá vált álom. Csendesen járt-kelt a szépen berendezett kicsiny mesepalotában, és csak mindenről megfeledkező merengései, a titkon hullajtott könnycseppek nyomai tanúskodtak arról, hogy elvágyik messze-messze, oda, abba az elhagyott világba, ahol rokonai és testvérei még ma is kerek sátrakban laknak, és nyájaikat terelgetik a végtelen pusztákon... Akkor csak sajnáltam

86

szegény Gönült, de nem értettem viselkedését. Nem tudtam még, hogy semmit nem ér a jólét szabadság nélkül... Anyagi ügyekről soha szó sem esett köztünk és Mehrán között. Ismeretlen csatornákon szivárgott el hozzá a pénz, amit értünk kapott. Minden hónap első holdtöltekor asztalunkra számlált húsz aranyat. Ez volt a zsebpénzünk. Soha nem mondotta, hogy ki küldi, mi pedig nem kérdeztük. Előző életünk említése hallgatólagosan tabu volt. Idegenek előtt úgy szerepeltünk, mint Mehrán bácsi unokaöccsei, Musza (ez én voltam) és Aziz (ez volt Szerfiráz), akik távoli vidéki fészkükből, valahonnan Kirmán környékéről jöttek Bagdadba, hogy gazdag nagybácsijuk segítségével a vallási tudományokban tökéletesítsék magukat, és hakimnak tanuljanak. Arról sem esett szó egyetlenegyszer sem a hét év alatt, hogy nem vagyunk férfiak. Mehrán bácsi tapintatosan Gönülre ruházott minden olyan ügyet, amely éppen női mivoltunknál fogva kellemetlen lett volna a számára, így aztán nem csoda, ha szoros barátságot kötöttünk a turki asszonnyal. Miután pedig Mehrán bácsi anyagilag felelősséget vállalt értünk, és mivel közismerten buzgó igazhitű volt – természetesen mi sem különben –, nem volt akadálya, hogy a medreszébe járjunk, ahol a hakimokat okítják. El kell mondanom még azt is, hogy tanítóink szavai szerint alig volt még egy ilyen iskola a világon, ahol a hakimok oktatásával foglalkoztak volna. Talán csak valahol messze, ahol a Nílus a nagy tengerbe ömlik, a szent folyó partján nevelnek egy iskolában hakimokat, de ezt is csak a távoli országban, a mamelukok földjén megfordult utazóktól és zarándokoktól hallottuk. Hogy mi az igazság benne, ki tudja? Mondják, hogy Rasíd ad-Dín a haláltól való félelmében gyűjtötte össze közel s távol legjobb orvosait, és tett alapítványt Allah nevében, hogy a pénzéből tanítsanak ki évente néhány hakimot, akik kötelesek lesznek a szultán helytartójának egészségét védeni. Az iskola viszont, miután megkezdte működését, évente legalább tíz-húsz hakimot bocsátott ki kapuin, akik valamennyien cifra pergamennel igazolták, hogy mindent megtanultak a gyógyítás tudományából, amit csak tanítóiktól megtanulhattak. Nem is sokan maradtak közülük a helytartó környezetében, hiszen valamennyire még a gyáva Rasíd ad-Dínnek sem volt szüksége. Minden évben a legkiválóbb hakim állást kapott az udvarnál, a többi pedig mehetett Allah nevében! Ezért történt évekkel később, hogy Rasíd ad-Dín visszavonta az alapítványra fordított összeget, miután már nem volt szüksége újabb orvosokra. A híres tudósokat azonban nem ereszthette szélnek, ha nem akarta városát megfosztani attól a hírtől, amely az iskola révén szállt reá. Az alapítványt visszavonta, de a tudósok fizetését továbbra is folyósította. Ebből egyenesen következett viszont, hogy az iskolát csak olyanok látogathatták, akik képesek voltak megfizetni a tanítás tetemes költségeit, s akik közé attól a naptól kezdve mi is számítottunk. Nem is töltöttük tétlenül az időt Mehrán efendi házában, hanem néhány napi pihenő és a várossal való futó ismerkedés után megkezdtük tanulmányainkat. Úgy mozogtunk a férfiruhákban, és annyira beleéltük magunkat a szerepünkbe – különösen Szerfiráz –, hogy néha már attól tartottunk, nem is leszünk soha többé nők, amit őszintén szólva nem is nagyon bántunk volna. Ami engem illet, születésemtől vékonyka termettel áldottak meg az istenek, úgyhogy nem jelentett különösen nehéz feladatot az alakoskodás. Rövid gyakorlat után még kissé ringó járásomat is sikerült elcsúfítanom, és olyan nehézkessé tennem, mint ahogy a tudomány gondjába merült társaim jártak. Szegény Szerfiráz azonban sokkal többet küszködött a testével, mint én. Bár őt sem lehetett a kövér perzsa asszonyok mintaképének tekinteni, mégis, rajta sokkal erőteljesebben megmutatkoztak női mivoltának jelei. Keserves arccal kötözgette le reggelenként keblét az erre a célra készített kendőkkel, és nagyokat sóhajtott, ha együttérző pillantásommal találkozott a tekintete. – Jó neked, Gül – szokta mondani –, te még fiúnak is sovány vagy, de én mit kezdjek ezekkel?!... És dühös mozdulattal szorította összébb a kendőt. Mindenesetre sikerült megóvni titkunkat és magunkat a leleplezéstől. Először ugyan még azt gondoltuk, hogy sokkal nehezebb lesz, amikor az első napokban gyakran éreztük magunkon társaink gyanakvó, fürkésző tekintetét. Ámbár lehet, hogy csak mi gondoltuk úgy, és valójában csak az új társaknak szóló kíváncsiság lengett körül bennünket. Aztán elmúlt a csoda, és beilleszkedtünk a munkába. Kizárólag arra törekedtünk, hogy semmivel ne keltsünk feltűnést, maradjunk észrevétlenek a többiek között. Ez azonban néha ugyancsak a nehezünkre esett, jobban mondva nehezemre.

87

Valahogyan sokkal hamarabb megtanultam mindent, mint a többiek, Szerfirázt is beleértve. Vigyáznom kellett, hogy az élre ne kerüljek tanulótársaim között, mert az óhatatlanul magamra terelte volna tanítóim és rajtuk keresztül a helytartó, Rasíd ad-Dín figyelmét. Néha szántszándékkal kellett visszafognom magam, és hibákat elkövetnem, hogy elbújhassak a tudásban látszólag előttem állók háta mögé. Magamban azért elégedetten vettem tudomásul, hogy mindent ugyanúgy tudok mint ők, ha nem jobban. Szerfiráznak pedig nem is kellett nagyon igyekeznie, hogy ne emlegessék a legjobbak között, hiszen az első napok után belátta, hogy a hakimi mesterséget nem neki találták ki. Bagdadot azonban imádta, és soha nem is akart visszatérni Szultanijéba, ahol apámon kívül senki sem várta. Némán tűrt hát, és szorgalmasan kötözgette magát. Remélte, hogy hamarosan megtalálja ő is azt, ami örökre Bagdadhoz köti majd. Aztán a nyelvet is egyre inkább elsajátítottuk, bár azt hiszem, ha a számat kinyitom, még ma is minden arab tüstént felismeri, hogy nem arab anya tanított erre a nyelvre. Mégis, rövidesen szinte jobban beszéltem, mint a perzsát vagy a turkit. És itt került elébem Szerfiráz. Mintha csak selyemből lett volna a torka, úgy gurguláztak benne az arab hangok. – Meglásd, Gül, még ez visz engem egyszer a sírba, az arab beszéd! – mondogatta, és nem is hitte volna, hogy rövidesen ez a nyelv határozza meg jövendő sorsát.

88

X. NIZÁM Két hosszú év telt el azóta, hogy a karaván Bagdadba hozott bennünket, és átléptük a márványból épült medresze küszöbét. Új környezetemet sikerült hamar megszoknom, akárcsak a tanulást és főleg azt, hogy férfi vagyok. Szorgalmasan látogattam az előadásokat, vizsgáltam a betegeket, tanulmányoztam a kórokat. Amit csak tudtam, magamba szívtam mestereim tudományából, de hamarosan be kellett látnom, hogy a betegségek nagy részével szemben e tudás birtokában is tehetetlenek vagyunk. Megütközéssel vettem azt is észre, hogy a nagy mecset mollahjai, akik Rasíd ad-Dín jóvoltából a medresze működésére felügyeltek, egyáltalán nem nézik jó szemmel az iskola működését. „Egyedül Allah képes a gyógyításra!” – szokták mondogatni kenetteljesen, ha néhanapján meglátogatták foglalkozásainkat. Tanítóink ilyenkor természetesen nagyokat bólogattak, hiszen gondoltak, amit gondoltak, a fizetésüket mégiscsak a helytartótól húzták, aki viszont maga is az egyház hű fia volt. Már akkor sejtettem, hogy ha eredményesen akarok majd működni mint hakim, túl kell lépnem tanáraimon, és magamnak kell új utakat keresnem. Ami Szerfirázt illeti, furcsa módon eltávolodtunk egymástól az elmúlt évek alatt. Hogy is meséljem, hogy megértsétek? Említettem már talán, hogy Szerfirázt fikarcnyit sem érdekelte a hakimi mesterség, kizárólag azért csatlakozott hozzám Szultanijében, hogy elhagyhassa a várost, és Bagdadba jöhessen. Neki is álmai netovábbját jelentette ez a város, csak egészen másképp, mint nekem. Már az első napokban megmutatkozott azután, hogy nemcsak kedve, de tehetsége sincs ehhez a munkához. Undorodott a vértől, és félt a betegségektől. Az utolsók között kullogott, és néha már attól féltem, hogy feltűnő hanyagsága miatt még az iskolából is kicsapják. Erre azonban, hála az isteneknek, végül is nem került sor. Az elmúlt hónapokban aztán egyre furcsábban viselkedett. Azokon a hőséggel terhes délutánokon, míg én az arab orvosok között ültem, és igyekeztem hímező-hámozó mondataikból kiválogatni a hasznos ismereteket, ő soha nem hallott helyeken, rossz külsejű, gyanús egyénekkel barátkozott. Az utolsó időben aztán már az is előfordult, hogy éjszakára is ki-kimaradozott. Sajnáltam Szerfirázt, de hát mit tehettem volna érte? Ahogy tudtam, igyekeztem éjszakai kimaradásait eltitkolni Mehrán és Gönül elől, s hogy végül mégis nem sejtettek-e meg valamit, nem vagyok róla meggyőződve. Szólni mindenesetre nem szóltak semmit, Szerfiráz pedig továbbra is kapta a húsz aranyát velem együtt. Ha néha-néha nagyon szőrmentén és sértő szándék nélkül szóvá tettem kimaradásait, ingerülten kifakadt. – Ugyan, Gül! Nem vagyunk már gyerekek, mint odahaza, Szultánijében! Mindenkinek joga van hozzá, hogy úgy élje az életét, ahogy neki tetszik! Nem igaz? Mit válaszolhattam volna erre? Ha tovább akadékoskodom, még azt gondolhatta volna, hogy a húsz aranyat sajnálom tőle, amit az apámtól húzott havonta, így hát beletörődtem, hogy Szerfirázból nem lesz jó hakim, ha egyáltalán lesz valamilyen... A harmadik év elején aztán már olyan magányos voltam a zsibongó nagyvárosban, mint még soha életemben. Szerfiráz begubózott, „a maga életét élte”, engem pedig nem bocsátott magához. Közömbös dolgokról még csak el-eltársalogtunk, de a magánélete olyan ismeretlen volt számomra, mintha csak idegen ember lett volna. Megértettem, hogy Szerfirázt, a gyermekkori barátnőt örökre elvesztettem. Sokáig kínzott a kérdés, miért történt, ami történt? Miért nem vagyok én jó Szerfiráznak? Miért kell eltitkolnia előttem új barátait, új életét, hiszen úgyis tudja, hogy soha nem mondanék el senkinek semmit, akkor se, ha megnyúzással fenyegetnének. Miért, miért? Számtalan miért... Akkor történt aztán, a harmadik év tavaszán, hogy Omár megvárt a kerti kapu előtt. Szép tavaszi este volt, igazi bagdadi tavaszeste. Gondolataimba merülve bandukoltam hazafelé a medreszéből, s fejemben még egyre a lassan múló nap eseményei kavarogtak. Miért ez a sok találgatás, hogy melyik betegségnek milyen a hatása a belső szervekre? És egyáltalán milyenek azok a belső szervek? Miért kell ócska rajzokon tanulmányozni a szív és a tüdő működését, vagy pláne állatokon, amikor az ember annyira más, mint az állatok... Karim aga aggodalmasan széttekintett, amikor kétségeimet hangosan is megemlítettem neki, és suttogva megkérdezte: – Miért? Ha neked nem jó a kutyaszív meg a rajzok, akkor mi lenne a jó? Gonoszul közel hajoltam hozzá, és félelem nélkül mondtam: – Halott. Semmi más, csak egy halott...

89

– Szót se többet! – intett rémülten. – Még csak az kéne! Nemcsak a medreszéből csapnak ki, hanem még meg is korbácsolnak... Megszentségteleníteni Allah teremtményét... Nahát!!! – De te már boncoltál halottat – mondtam, és keményen a szeme közé néztem. – Nem igaz! Bárki is mondta, hazudik! Tudom, hogy az az átkozott indus, az a Mukerdzsi terjeszti rólam, hogy kidobasson, és a papok kezére adjon. De igenis, én Allah őszinte híve vagyok! Tisztelem és tiszteletben tartom papjai tilalmait... És különben is, nincs rá semmiféle bizonyíték... – A téren bizonyíték nélkül is korbácsolnak! – De én ártatlan vagyok! – kiáltotta, majd hirtelen, minden átmenet nélkül hozzám hajolt. – Ismered Raszult? – kérdezte suttogva. – Nem – mondtam az igazságnak megfelelően. – Akkor meg mit akarsz tőlem? – morogta felháborodottan. – Tanuld csak, amire tanítanak! A gyógyítás úgyis Allah kezében van! Ezzel hátat fordított, és otthagyott. Tudtam, hogy titok lappang valahol a dolgok mélyén, és ösztönösen megéreztem, hogy arab tanítóim közül nem egy többet tud, mint amennyit el mer mondani nekünk. Ezt a tudást pedig nem a kutyák belsejéből és régi vacak könyvekből szerezték... De közeledésemre valamennyien bezárultak, és adták a tudatlant. Lám csak, mit is tesz a félelem! Hazafelé menet aztán az is eszembe ötlött, amit még az első évben hallottam diáktársaimtól, hogy látszólag buzgón vallásos tanítóink közül többen hitetlenek, és sokkal többet tudnak, mint amennyit tanítani mernek. Azt is rebesgették, hogy titkos helyeken halottakat nyitnak fel, és rajtuk tanulmányozzák azt, amit kívülről sosem lehetne megfigyelni. Igaz, ezek a suttogások nem igazolódtak be soha, és lassan meg is feledkeztem volna róluk, ha nem éreztem volna én is léptennyomon, hogy egyik-másik tanáromnak erővel kell visszafognia magát, és adni az ostobát, ha a kérdéseimre válaszol. Bandukoltam hazafelé a holdfényes utcákon, és azon törtem a fejem, hogy jó lenne egyszer utánajárni a dolgoknak... Hiszen lassan homályba vesző gyermekkorom mélyén változatlanul ott élt Nizám emléke, aki maga is a hátán viselte a korbács jelét... Hiszen ő mondta nekem, hogy bizonyosan találkozni fogok majd az igazi orvosokkal... De hát hol vannak, hol? Befordultam a hazavezető útra, és a kis utcácska végén azonnal észrevettem a kerítésnek támaszkodó férfit. Hátrafordultam, nem követ-e valaki, és lassítottam a lépteimet. Ha a keskeny utcában két oldalról támadnak rám, végem; míg az elöl állóra figyelek, hátulról valaki pengét nyom belém. Mögöttem azonban nem láttam senkit, az éjszakai sikátor álmosan hallgatott. A kerítésnek támaszkodó alak ekkor lassan kiegyenesedett, és pár lépést tett előre. Néhány pillanatig vártam, majd megálltam, és a keblemhez nyúltam. Megmarkoltam a minden eshetőségre készen tartott kétélű tőröm nyelét, és szétvetettem a lábam, hogy jobban ellenállhassak a támadásnak. Az ismeretlen kilépett az árnyékból. Fehér turbánt és kaftánt viselt, gondosan tisztított csizmát, turbánja alól pedig jóindulatú perzsa arc nézett szembe velem. Még mindig fogtam a tőröm markolatát, de közben fellélegeztem; az ismeretlen inkább békés utcai árusnak tűnt, semmint útonállónak. Amikor a fehér turbános meggyőződött róla, hogy valóban az vagyok, akit keres, barátságosan intett. – Allah legyen veled, jó uram! Nyugodtan elengedheted a késed, nincsenek rossz szándékaim! – Allah akbar! – mondtam arabul, bár tudtam, hogy perzsával állok szemközt. – Ha nem tévedek, Musza úrhoz van szerencsém? – kérdezte bizonytalanul. – Musza vagyok – bólintottam, és egy gyors pillantással még egyszer meggyőződtem róla, hogy hátulról nem lopakodik-e valaki a közelembe. Aztán eleresztettem a tőr nyelét. – Én pedig Omár! – mondta most már perzsára fordítva a szót. – így könnyebb nekem – tette hozzá, szinte bocsánatkérő mosollyal. Először arra gondoltam, hogy talán Szultanijéből jöhetett valami hírrel. Össze is szorult a szívem abban a szempillantásban; jaj, csak nem az apámmal történt baj? – A barátod küldött, uram! – mondta a legény. – Aziz úr... Egyik aggodalomból a másikba estem. Az apám után Szerfiráz. Csak nem követett el valami ostobaságot?

90

– Mi van vele? – kérdeztem gyorsan, és közelebb léptem az ismeretlenhez. – Semmi... – mondta. – Mi lenne? Csak érted küldött, hogy vigyelek magammal, és kísérjelek hozzá... De számíts rá, hogy hajnal előtt nem térhetsz vissza... Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csapdába sétálok. De hátha Szerfiráz bajba került, és csak én segíthetek rajta? – Történt valami? – kérdeztem óvatosan. – Talán nem jól érzi magát... Aziz úr... – Tudtommal semmi – mondta Omár, és megvonta a vállát –, de ez nem az én dolgom... Csak azt tudom, hova kell kísérjelek, többet semmit. Hiába is kérdezel, uram... Tíz piasztert kapok, ha odavezetlek, és ha nem, akkor is... Ha nem akarsz, nem jössz... én akkor is megkapom a piasztereimet... Nos? – Várj csak – mondtam, és gondolkodni próbáltam. Lehet, hogy csapdába csalnak? De kicsoda? És főleg miért? Talán megneszelte valaki, hogy valójában ki vagyok, és váltságdíjat akar értem az apámtól? De akkor nem csalogatnának, hanem egyszerűen elrabolnának egy sötét utcában... És ha nem megyek? Megbocsáthatom-e valaha is magamnak, ha Szerfirázzal történik valami, és én nem siettem a segítségére? – Indulnunk kell! – sürgetett Omár, és a kelő holdat nézte aggodalmas szemmel. – Hosszú út áll még előttünk... A Mehrán-házra pillantottam. Ablakai sötéten ásítottak, jelezvén, hogy lakói már rég nyugalomra tértek. Ha hajnal előtt visszatérek, lehet, hogy Mehrán és Gönül nem is vesznek észre semmit... Tőrömet óvatosan a kezem ügyébe csúsztattam, és ha hittem volna valamiféle istenben, küldtem volna hozzá egy segélyt kérő fohászt. – Hát akkor rajta! – mondtam, és nagyot sóhajtva magam mellé engedtem a legényt. – Allah nevében! – morogta Omár, és elindultunk visszafelé, amerről jöttem. Kísérőm meglehetősen erős iramot diktált. Mégis óvatosan haladtunk szorosan a fal mellé lapulva, ahogy ez már Bagdadban rendesen szokásban volt. Jobb nem kísérteni a halált! – Mindjárt a kapuhoz érünk – suttogta kísérőm, és hátra-hátra kémlelt, hogy nem oson-e valaki a nyomunkban. Amit látott vagy nem látott, megnyugtathatta, mert nagyot sóhajtott, és a falhoz dőlt. Megtörölte verejtékező homlokát, és rám mosolygott. – Néhány percnyi pihenő nem esik rosszul, uram... – Hogyan jutunk át a kapun? – kérdeztem óvatosan és egyben hitetlenül, mert tudtam, éjszakára lezárják a városkapukat, és még magának a nagy hatalmú szultánnak sem nyitnák ki, mielőtt a hajnal első sugarai fel nem ragyognak a keleti égbolton. – Sehogy – mondta a legény, és hogy jobban pihenhessen, még a szemét is behunyta. – Hogyhogy sehogy? – kérdeztem idegesen. Zavart ez a szemtelen nyugalom, amivel a legény válaszolgatott. Omár, úgy látszik, megérezhetett valamit a hangomban rejlő bosszúságból, mert kinyitotta a szemét, kiegyenesedett, és ismét a legnagyobb tisztelettel szólt hozzám. – Nem a kapun megyünk uram, hanem a falon... De most igyekezzünk, majd meglátod... Már egészen a kapu közelében lehettünk, amikor hirtelen elkanyarodtunk balra. Szinte látni véltem a kapuőrök körvonalait, amint lándzsájuk nyelére támaszkodva bóbiskolnak. Kísérőm ekkor ismét meggyorsította lépteit, és igyekezett mennél fürgébben eltűnni a kapu közeléből. Szorosan a városfal tövében haladtunk tovább. Csenevész bokrok, a lovak kötőfékeitől ledörzsölt kérgű vékony fácskák nehezítették utunkat. Omár igencsak jól ismerhette a terepet, mert apró víztócsák és frissen ásott, titokzatos eredetű gödrök mellett haladtunk el anélkül, hogy egybe is beleléptünk volna. Aztán amikor már azt hittem, hogy kimegyünk a világból, megállapodott. Felnézett az égre vagy talán a holdra, vagy a városfal tetejére, de mindenesetre fel a magasba, s szorosan a falhoz lapultunk, amely fekete árnyékot terített a lábánál elterülő bokrosra. Meg sem tudnám mondani, mennyi idő telt el ebben a néma várakozásban, annyira felizgattak az események. De kérdezni nem kérdeztem semmit. Tudtam, hogy kísérőmből harapófogóval sem tudnék többet kihúzni, mint amennyit elmondott. Szép metszésű, nyílt arca minden titokzatossága ellenére is bizalomgerjesztőnek látszott. Eközben Omár ismét meggyőződhetett róla, hogy nem követ bennünket senki, mert kilépett az árnyékból, és halk füttyentést hallatott. Ajkait összecsücsörítette, és még egyszer füttyentett. Aztán elégedetten dörmögött valamit, amikor meglátta a fal tetejéről leereszkedő kosarat. Ugyanolyan

91

kosár volt, mint amiben Szultanijétől Bagdadig átszeltem a pusztát. Már a látásától szédülni kezdtem, pedig évek teltek el azóta, hogy ismeretséget kötöttem vele. Omár biztatóan rám mosolygott, és némán mutatta, hogy bújjak csak bele. Most már tétovázás nélkül helyet foglaltam a kényelmesnek egyáltalán nem mondható gyékényfenéken, és csak amiatt aggódtam, hogy a tartókötél el ne szakadjon. Nem valami kellemes dolog a fal tövében kitörnie az embernek a nyakát. A jövő tulajdonképpen egyáltalán nem izgatott. Attól a perctől kezdve, ahogy engedtem, hogy Omár magával vigyen, leszámoltam mindennel, veszéllyel és félelemmel egyaránt. Hittem, hogy valóban Szerfiráznak van szüksége rám, és hogy nem jelenthet veszélyt számunkra ez az éjszakai kirándulás. Hittem, mert hinni akartam. Eközben a szapora rándulásokból arra következtettem, hogy közvetlenül a fal teteje alatt lebeghetek. Omár fehér turbánja mint óriási gomba világított felém a bokrok közül. Aztán egyszerre csak megállt a kosár. Ziháló fújtatást hallottam, és gyümölcsízű lehelet csapta meg az orrom, amely sós veríték szagával keveredett. – Csakhogy! – morogta egy elfulladt hang, és valaki szinte kiborított a fal tetejére. Aztán ugyanabban a pillanatban át is karolt, és lehúzott maga mellé a kőre. – Óvatosan! – suttogta. – A hold éppen idesüt... – Merre? – kérdeztem tanácstalanul; Az ismeretlen akkor megfogta a kezem, és maga után húzott. Szinte guggolva tettünk néhány lépést a nem túlságosan széles falon. – Ott a létra – mutatott az arc nélküli fehér burnusz valahova a mélységbe. – Én még felhúzom Omárt is... Le tudsz mászni? Érdekes módon egyszerre elszállt az utolsó gyanakvásom is. Hiszen ezek megbíznak bennem, szinte társuknak tekintenek... Aztán furcsa dolog jutott eszembe... Csak nem? Nem... ez lehetetlen! ... – Indulj már! – nógatott a burnuszos. – Még meglátnak bennünket! Óvatosan a legfelső lépcsőfokra tettem a lábam, és anélkül, hogy a mélységbe néztem volna, elindultam lefelé. Éreztem, hogy hiányzik egy-egy fok az amúgy is gyengén, lazán összekötözött tákolmányból. Ilyenkor szorosabban markoltam a létra szélét, és megpróbáltam nem gondolni rá, mi is történne, ha elszakadna a kötél. Aztán egyszerre csak kemény földet éreztem a talpam alatt. Az árnyékokból akkor egy másik burnuszos lépett elő, és a karomnál fogva az árnyékok közé húzott. – Minden rendben? – kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérdése. – Rendben! – válaszoltam, és valahogyan őszintén így is gondoltam. – Most jön Omár! – suttogta a burnuszos, és sejtettem, hogy felmutat a falra, ahol egy homályos fehér folt ereszkedett óvatosan lépésről lépésre lefelé. Aztán szinte azonnal megjelent még egy felette. Nem közvetlenül a nyomában jött, hanem jó néhány méterrel elmaradva. – Gyerünk hátrább, mert leveszik a létrát – suttogta láthatatlan kísérőm. Megfogta a karomat, és udvarias eréllyel maga után húzott. – A többi már az ő dolguk – mondta, amint elindultunk a csenevész bokrok között. – A létrát még el kell tüntetniük, nehogy valaki megtalálja... Elég sok fáradságunkba került, amíg összeeszkábáltuk... – Nem is sikerült valami túl erősre – mondtam közönyösen. Az ismeretlen kezén ekkor apró rándulások futottak végig, mintha csak hangtalan nevetés rázná. – Az? Elbír az egy elefántot is, nemhogy téged. Csak úgy van csinálva, hogy könnyen szét lehessen szedni... Ne félj, nem szakad le alattad, hiszen alig vagy nehezebb, mint egy szoptatott gödölye... Igazán nem tartottam valami sokat a szépségemről, de azt nem szoktam meg, hogy holmi gödölyékhez hasonlítsanak. Erőszakkal haraptam össze a számat, hogy oda ne vágjak valami gorombaságot az emberemnek. Attól féltem azonban, hogy fel talál ismerni; nem vagyok férfi. – Pedig néhányszor már megemeltelek – kuncogott a burnuszos mellettem –, csak éppen te nem emlékszel... Valahogyan újra ismerősnek tetszett a hang, mintha már sokszor hallottam volna, szinte naponta, csak akkor az arcát is láttam... – Nem hiszem – mondtam vállat vonva –, alighanem összetévesztesz valakivel. Tanulmányaimon kívül nem foglalkozom semmivel, és nem nagyon szoktak emelgetni...

92

– Nem? Akkor hogyan szállsz a lóra? Egyszeriben világossá vált előttem minden. A heti kétszeri lovaglások a városfalon túl, amelyeket Ibni Habibi, a gyógyszerfüvek és a porok szakértője szervezett. Ö tanította, hogy az üldögélés és a mozdulatlanság nem tesz jót a szervezetnek. „Mennél többet mozogsz, annál több vér megy a fejedbe, a vérrel együtt pedig több levegő és több elixir! Hamarabb és könnyebben tanul az, aki mozog!” – szokta gyakorta mondogatni. És a többi, kétségtelenül sok bölcsességet hirdető tanítóinktól elütő módon nem is maradt meg a bölcsességek ismételgetésénél, hanem maga járt elöl a jó példával; lovasiskolát szervezett a hakimtanulók számára, hetente kétszeri lovaglással. Ilyenkor aztán kikocogtunk a várost szegélyező ligetekbe, és egészen estélig hajtottuk állatainkat. Nem mondhatnám, hogy a mollahok eleinte jó szemmel nézték volna lovaglásainkat. A bölcs Habibit még maguk elé is idéztették, hogy alaposan leszidják, azonban váratlan fordulatot vett a dolog; Habibi győzte meg az akadékoskodókat. Saját bevallása szerint azzal térítette a maga oldalára őket, hogy előadta: amíg a tanulásban fáradt diákok vele lovagolnak, legalább nem keverednek a nagytiszteletű mollahok által tiltott dolgokba. Jobb erdőn-mezőn dicsérni Allahot, mint a mocskos teaházakban üldögélni. A mollahok rövid tanakodás után igazat adtak neki, és nem avatkoztak többé a lovaglóórákba. Eleinte, igaz, még megtörtént, hogy váratlanul látogatót kaptunk egy-egy egyházfi személyében, de soha nem szolgáltattunk alkalmat a gyanakvásra. Minden forduló után elüvöltöttünk néhány szúrát a Koránból, amivel a mollah igazán meg lehetett elégedve. Egy darabig hajlongott még ilyenkor, errearra nyújtogatta a fülét, és megnyugodva hazatért a hírrel, hogy Habibi tanár lovasiskolájában minden Allah kedvére történik. Nem is történt ott valójában semmi a próféta hite ellen. Igaz, hogy a mollah távozása után abbahagytuk a szúrák ordítását, mert legfőképpen a lovaknak nem tetszett. Mindegyre nyugtalanul kapkodták a fejüket, ha a mollah előtt produkáltuk magunkat. Hiába, perzsa lovacskák voltak, zavarta őket az arab szó... Ezeken a lovaglásokon volt a társam Dilbán, egy iszfaháni kereskedő fia, aki ugyanúgy perzsa volt, mint én. A medreszében másik csoportba járt, valamivel többet is konyított az orvosláshoz, hiszen nálam egy évvel korábban került a bagdadi iskolára. Hátrányt jelentett viszont szegénynek, hogy bármennyire tehetségesnek is mutatkozott az orvosi mesterség gyakorlásában, nehezen állt rá a szája az arab beszédre. Tudta a boldogtalan, hogy hol kell nyomni a beteget, de nem tudta kérdezni. Nos hát ez a Dilbán volt a társam a lovaglásnál. Akkoriban ketten gondoztunk egy lovat. A húsz aranyból, igaz, tellett volna arra is, hogy egyedül béreljek egyet, de nem akartam feltűnést kelteni, hiszen még a szegénynek nem mondható Dilbán is társat keresett magának. Én ajánlkoztam aztán társául, amikor Szerfiráz kereken kijelentette, hogy lovagoljak csak, ha akarok, ő bizony nem kér belőle. Van elég gödör a bagdadi vásártéren, azokban is kitörheti a nyakát, ha éppen erre vágyik, minek arra még a pénzt is pazarolni. Természetesen tudtam, hogy nem a fukarsága tartja vissza Szerfirázt a lovaglástól, hanem egészen más. Újsütetű barátaival csavargott valahol, amíg mi a négylábúakat tereltük a városszéli dombok között. Így lett Dilbán a lovaglótársam, és mivel jóval hosszabbra nyúlt, mint én, nemegyszer megesett, hogy játékosan felkapott, és a nyeregbe segített. Ha nem is voltunk meghitt barátok, tagadhatatlanul jó volt a viszony köztünk. – Dilbán? – kérdeztem örömmel. – Csitt! – tette volna a szájára a kezét, ha egyáltalán lett volna szája. A burnusz azonban mindent eltakart. – Hova megyünk, Dilbán? – kérdeztem a felismerés örömétől kíváncsian. Most már igazán nem kell tartanom semmitől... – Csitt! – mondta Dilbán még egyszer. – Hamarosan úgyis megtudsz mindent... Amíg nem vagyunk biztonságban, jobb, ha nem tudsz semmiről... Eközben mögöttünk halk lábdobogás jelezte, hogy a másik kettő is a nyomunkba eredt. Akkor az elöl haladó Dilbán kissé felemelte a kezét. Valamennyien megállapodtunk, mert zsombékos rét feküdt előttünk, hirtelenül váltva fel a bokrokat és az apró cserjéket. A forróság ellenére a zsombékok között víz lapulhatott, mivel a nedvesség tükörként verte vissza a holdsugarakat. A süppedő réten sehol sem látszott út; idegenül és ellenségesen feküdt előttünk a csendben.

93

Akkor Dilbán a vállamra tette a kezét. – Sajnálom, Musza, de be kell kötnünk a szemed... így parancsolták. Ha megérkeztünk, természetesen megszabadítunk tőle... Engedelmesen hátat fordítottam, és hagytam, hogy Dilbán valami lágy, illatos kendővel borítsa be az arcom. Mint hű lovaglótársamnak, igencsak nehezére eshetett ez a kis bizalmatlanság, mert még ezután is egyre védekezett. – Igazán csak egy rövidke időről van szó... Aztán elhallgatott. Jobbról-balról fogták a kezem, hogy le ne tévedjek az útról, mert azt megfigyeltem, hogy a látszat ellenére nem a zsombéknak megyünk. Hogyan is mehettünk volna, amikor csizmám egyre a kemény talajt tapodta, ahelyett hogy vízben tocsogott volna. Meg aztán a süppedős helyen nem is fértünk volna el hárman egymás mellett. Valóban nem múlhatott el hosszú idő, amíg vakon tapogatództam közöttük. Aztán egyszerre megálltunk, és mozdulatlanul várakoztunk. Elképzeltem, amint valamelyikük most hátrakémlel, és figyeli, hogy nem követnek-e bennünket. Nyilvánvalóan közel lehettünk a célunkhoz. – Rögtön, Musza – suttogta Dilbán, és nyugtalanul izgett-mozgott mellettem. – Leveheted róla! – mormogta valaki. A következő pillanatban lehullott a szemem elé kötött ruha, és én hunyorogva álltam a csillagfényben. Szemben velem apró házikók sora látszott, ablakaik tompán csillogtak a félhomályban. Valahol a bagdadi kertek legszélén, a sivatag határában lehettünk, a gazdagok nyaralói körül. Hogy pontosan hol, nem tudtam, hiszen kísértetiesen egyforma volt minden házacska, arról nem is beszélve, hogy életemben most jártam erre először. Akkor elindultunk, és egyenesen az egyik ház ajtajához mentünk, amely jöttünkre hangtalanul kitárult, hogy beléphessünk a belsejébe. Szinte ijedten kaptam a szemem elé a kezem, ahogy átléptem a küszöböt, és a szemembe csaptak a mennyezeti lámpa sugarai. Aztán amikor kissé hozzászoktam a világossághoz, nem tudtam elfojtani egy meglepett kiáltást; a szobácskában elhelyezett ülőpárnákon Ibn Habibi és Ben Ruszta, az akadémia tanárai ültek, mellettük tanulótársaim közül néhányan, és közöttük női ruhában, kibontott hajjal, ragyogó arccal Szerfiráz! Szerfiráz érezhette át leginkább a meglepetésemet, sőt megdöbbenésemet, mert ahogy beléptem, felugrott, hozzám futott, és átölelt. – Ne haragudj, Gül! – mondta, és szokásához híven cuppanós csókot nyomott az arcomra. – Ha tudtam volna... – Mit? – kérdeztem ostobán. – Majd később – mondta Szerfirázt félbeszakítva Ben Ruszta –, majd később lehet magyarázkodni. De előbb, azt hiszem, hogy tisztáznunk kellene valamit... – nehézkesen feltápászkodott, sóhajtott, és szorosan elém állt. – Gondolom, tudod vagy sejted, hogy miért hívattunk ide? – Körülbelül – feleltem óvatosan. – Akkor felesleges a sok beszéd... Ajánlottak, hogy hívjunk magunk közé, mint ahogy mindenkit ajánlott valaki, akit itt látsz... Régóta figyelünk, és meggyőződtünk: alkalmasnak látszol arra, hogy közénk tartozzál... Persze előbb meg kellett győződnünk róla, hogy kiféle-miféle vagy. Akaratlanul is Szerfirázra rebbent a pillantásom; bizonyára ő volt, aki szót emelt értem. De hát hogyan került Szerfiráz közéjük? – Úgy hiszem, nem is kell hangsúlyoznom, mit vállalsz, ha közénk tartozol... – folytatta Ben Ruszta. – És természetesen még meggondolhatod... Ha nem akarsz a társunk lenni, visszakísérnek, és te elfelejted a ma esti kirándulást. Nem is mondom, hogy hallgass mindenről, hiszen ismerünk, tudjuk jól, hogy becsületes és őszinte vagy... Abból sem csinálok titkot, hogy a legjobbak közül való vagy, akiket hosszú évek alatt a tanítványomnak nevezhettem. És méltó lennél rá, hogy megszerezz minden tudást, amit megszerezhetsz. Sajnálnám, ha nem sikerülne... De tiéd a döntés joga... – Már döntöttem – mondtam csendesen. – Válaszolj hangosan! – mondta Ruszta, és félrelépett, hogy valamennyien láthassák az arcomat. – Döntöttem! – mondtam engedelmesen megemelve a hangom. – Közétek akarok tartozni! Minden álmom az volt, hogy egyszer találkozzam veletek... Gyermekkorom óta készülök erre a találkozásra... Akkor mintha hitetlen kis mosolyt láttam volna felvillanni Ibn Habibi ajkai szögletében, mintha csak kinevetett volna lelkesedésemért. Valami nagy-nagy keserűség szállt a szívemre. Ha tudná ez az

94

arab, hogy mióta készülök erre a találkozásra, bizonyára nem nevetne. Mit tudhatja ez a mindig hitetlen szakállas, hogy mi megy végbe most bennem... – Tudjuk, Musza – mondta akkor megnyugtatóan egy ismeretlen férfi a sötét sarokból, akinek nem láthattam az arcát. – Most már te is közénk tartozol, és nem választhat el soha senki tőlünk. A szegények hakimja leszel, vagy ahogy a mollahok neveznek bennünket, az éjszaka doktora, ahogy egyszer megígérted valakinek még Szultanijében... Emlékszel, Musza? – Emlékszem – suttogtam a sarok felé. – Azon az estén, amikor Abu Szaid bevonult a városba, és Gül, a nagyvezír lánya Mirza bácsihoz futott... Emlékszel? – Emlékszem – suttogtam újra. – Most elérkezett az ideje, hogy valóra váltsd az ígéretedet – mondta az ismeretlen, és felemelkedett. Aztán világosság verődött az arcába, de én már nem is láttam ezt az arcot. Anélkül, hogy rápillantottam volna, hozzáfutottam, és a karjaiba temettem magam. Most, hogy újra Gül lettem, nem kellett szégyellnem az arcomon végigfolyó könnyeimet. – Nizám – zokogtam –, ugye, nem mész el soha többé? – Soha, Gül – mondta gyengéden, és megsimogatta a hajam. Azután minden tisztázódott. Kiderült, hogy Szerfiráz már több mint egy éve kapcsolatban áll az éjszaka hakimjaival, de egészen másféleképpen, mint ahogy gondoltam volna. Nem az orvostudomány vonzotta közéjük, hanem a világról és az emberekről vallott nézeteik, amelyekkel ő is egyetértett. Az orvostudomány viszont egyáltalán nem érdekelte, és csak a többiek rábeszélésére folytatta, és igyekezett befejezni tanulmányait. A költészet és a színjáték azonban szinte betegesen csábították. Kétes barátainak köre is költőkből, éhes színészekből, vásári vándor mesemondókból állt, és gyanítottam, hogy a havonta küldött húsz arany is ezek zsebébe vándorol. Hogy, hogy nem, újdonsült ismerősei révén került aztán Szerfiráz kapcsolatba az éjszaka doktoraival. Fogadalmához híven szót sem ejtett előttem új ismerőseiről, hiszen tulajdonképpen maga sem bízhatott igazán bennem. Hogyan is bízhatott volna, amikor a szultán nagyvezírének a lánya voltam, és mint ilyennek, ki tudhatja, mi minden járhat a fejében. Igaz az is, hogy gyermekkori barátnők voltunk, de hát a barátságok annyi minden apróságon szenvedhetnek hajótörést... Nizámmal is előbb ismerkedett meg, mint én tudomást szerezhettem volna bagdadi jelenlétéről. Csakhogy Szerfiráz nem tudhatta, hogy én és Nizám már régóta ismerjük egymást, mivel soha nem beszéltem neki a nádasban töltött éjszakáról. Fájdalmas emlék maradt mindig számomra, hogy miattam kellett elszenvednie a korbácsütéseket. Ő pedig ismerte ugyan Nizámot, de soha nem ejtett szót rólam, így aztán már több mint egy éve tarthatott Szerfiráz és barátai kapcsolata, amikor Ibn Habibi beterjesztette javaslatát a társaságnak, hogy hívják maguk közé, a Szultanijéből érkezett és ki tudja honnan származó Muszát, akinek az orvostudományban megmutatkozó tehetsége nem mindennapi. Szerfiráz ekkor úgy érezte, nem hallgathat tovább. Vonakodva bár, de elmondta, hogy ez a Musza nem más, mint a szultán nagyvezírének, a mongol Csobánnak a lánya, akivel együtt nevelkedett. Hogy be lehet-e vonni a munkába, az iránt kételyeit fejezte ki, hiszen ez a Gül egyáltalán nem érdeklődik semmi iránt, ami az orvostudományon kívül esik. Ekkor valami szeget ütött Nizám fejébe. Szerfiráz soha nem beszélt ugyan a szultanijei lázadásról, de a szultán nagyvezírének a lánya és a titkos bagdadi küldetés világossá tették számára az összefüggéseket, így kerültem hát két hosszú év után oda, ahová egész életemben vágyakoztam. Kint álltunk Nizámmal a házacska mellett a csillagos ég alatt, és hallgattunk. Nehezen indult köztünk a beszélgetés, mint általában olyanok között, akik évek óta vágynak egymás társaságára, s amikor végre találkozhatnak, nem találnak szavakat a felgyülemlett mondanivalótól. Nizám nem sokat változott az elmúlt évek során. Rövid, fekete hajának rakoncátlan fürtjei most is ki-kibukkantak homlokán a turbánja alól, s ugyanolyan gyermekes bizalom és kedvesség ült az arcán, mint akkor azon az estén és a következő napon. Én azonban alaposan megváltozhattam. Nem is nagyon mert megszólítani, egyre kerülte a nevem említését, hiszen nem tudta, hogy Muszának vagy Gülnek nevezzen-e. Legszívesebben talán még mindig annak a kisfiúnak látott volna, aki akkor voltam. Levetettem a turbánomat, mivel nem kellett tartanom attól, hogy eláraszt a hajzuhatag. Bagdadban rövidre vágattam a hajam, mint a férfiak, hiszen mindenben rájuk akartam hasonlítani. Álltunk csak a

95

csillagos ég alatt, és szinte éreztük a nyár leheletét. Valahol a távolban, a domboldal mögött feküdt Bagdad éjszakai csendjével, sötétségével, nyugalmával. Körülöttünk a végtelen föld, felettünk a mérhetetlen ég. És annyi minden mondanivalónk lett volna egymásnak. – Örülsz, Gül? – kérdezte csendben. – Örülök – suttogtam, és a dombot néztem, amelynek oldalán, mint fehér csiga, kanyargott egy vékony gyalogút. – Soha, Gül? – kérdezte, és maga felé fordította az arcom. – Soha Nizám... – feleltem, és engedelmesen a kezébe tettem a kezem. Aztán így maradtunk soká, nagyon soká. Így lettem hát tagja a titkos társaságnak, amelyről annak idején még mint kisfiúnak mesélt Nizám, s amelynek vezetője a két arab, Ibn Habibi és Ben Ruszta volt, az orvostudomány megszállottjai, akik egész életüket, vagyonukat az emberiség testi és lelki bajai gyógyításának szentelték. Bár tudásuknál fogva előkelő helyet vívtak ki maguknak magas körökben is, és egész életükben élhették volna a gazdag és tudós hakimok gondtalan életét, ők nem ezt az utat választották. Szenvedélyes nyugtalansággal törekedtek az újra, és kíméletlen küzdelmet folytattak a megmerevedett hagyományok ellen. Nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy közelebb férkőzzenek a természet titkaihoz, főleg azokhoz, amelyek az emberrel közvetlenül összefüggtek. Egymástól függetlenül, külön utakon érkeztek Bagdadba, Rasíd ad-Dín akadémiájára. Hamarosan rájöttek azután, hogy azonosan gondolkodnak a legfontosabb tudományos kérdésekben, és elhatározták, hogy olyan titkos iskolát szerveznek a nyilvánosan működő mellett, ahol a legjobb és legmegbízhatóbb tanítványokat megtanítják mindarra, amire nyilvánosan a papok miatt lehetetlen volt. Szépecskén folydogáló pénzükből házat béreltek a város mellett, ahol majd minden este összegyülekeztek, és mindazokról a dolgokról vitatkoztak, amiről az akadémián hallgatniuk kellett. Már működésük első éveiben, mintegy huszonöt évvel ezelőtt, megkezdték a tehetséges fiatalok kiválogatását, akiket legjobb tudásuk szerint képeztek tovább. Az ő tanítványuk volt annak idején Nizám is. Habibiék kétféle módon nyerték roppant tudásukat. Ezek a módok azonban olyan utálatosak és gyűlöltek voltak munkaadóik szemében, hogy könnyen a fejükbe kerülhetett volna, ha tudomást szereznek róluk, ők voltak ugyanis az elsők, akik régi és titkos, suttogva terjesztett hagyományok alapján a halottakkal kezdtek foglalkozni. Fittyet hányva a vallás minden tiltó rendelkezésére, belenéztek a halottakba, hogy segíteni tudjanak az élőkön. Természetesen titkos szenvedélyükről mélyen hallgattak, és csak mint rejtelmes suttogás terjedt a hír, hogy valahol a városon kívül dolgoznak a sátán hakimjai, akik megidézik a halottak szellemeit, és az ördöggel cimboráinak. De nemcsak a halottaktól kapták hatalmas tudásukat. Váratlanul el-eltüntek – néha napokra – házaikból, hogy ismeretlen helyen, ismeretlen nyomorúságok ellen vegyék fel a sokszor kilátástalan küzdelmet. Egy-egy óvatos kopogtatás éjszaka, és ők mentek, mert hívták őket. Akiknek pedig szükségük volt rájuk, mindig tudták, kihez kell fordulniuk. Ők lettek aztán a bagdadi kocsmák mélyén suttogva mesélt történetek hősei, a „vándorhakimok”, akik zajtalanul suhannak a levegőben kaftánjuk szárnyain, és mindig ott bukkannak fel, ahol kiütéses betegség pusztítja a szegényeket, vagy nehezen szülő asszony kiáltozása veri fel a csendet. A vándorhakimok pedig egyre szaporodtak. És ahelyett, hogy a paloták pompájával derítették volna a szívüket, mint a másvilág baljóslatú követei vándoroltak városról városra. Ezek a hakimok aztán mindent megtanultak, amire a gazdagok csak megtanították őket. Megtanulták, hogy a gyógyítás jutalma a korbács, s hogy aki a szegények oldalára áll, a korbácsot kapja emlékbe. Hogy a próféta hite csak azoké, akik e vallás nevében csizmájuk alá gyűrik az elesetteket. Hogy ez a hit is olyan, mint a többi; a gazdagoké. Kard, amely a palotákat védi a nádkalibák ellen. A többire aztán már nagyon egyszerű volt rájönniük. Ha a betegségeket és az emberi nyomorúságot le akarják győzni, le kell győzniük legfőbb támaszukat, a mollahokat és az általuk hirdetett eszméket. Fel kell nyitni mindenkinek a szemét a látásra. A mollahok hitét csak úgy győzhetik le, ha legyőzik a palotákat! Egyik sem megy a másik nélkül! És a mollahok nagyon is sejtették, hogy mit akarnak az éjszakák vándorló hakimjai. Hogy nemcsak a sebek és fekélyek ellenségei ők, hanem ellenségei a mecseteknek, a minareteknek, és ellenségei magának Allahnak is! Ezért indítottak aztán kíméletlen harcot ellenük, és nem azért, mert segítettek egy-egy szegény betegen. De az igazságot nem verhették dobra!

96

Ezért jöttek aztán a rágalmak, hogy senkinek még csak eszébe se jusson a vándorhakimokhoz fordulni. Hogy aki nem jelenti azonnal őket a magasságos kormányzónak, maga sem kerüli el a korbácsot vagy a hóhér bárdját! Hírek terjedtek el, hogy a hakimok gyermekeket rabolnak el a szüleiktől, hogy élve felvágják őket, hogy a vérükből piláfot sütnek, és hogy nőkkel erőszakoskodnak. Hogy ocsmány orgiákat rendeznek, s hogy ezeken a mulatságokon mindent szabad, semmit sem tilt a szemérem. Attól a bizonyos naptól kezdve pedig én is az éjszaka hakimjai, a sátán orvosai közé tartoztam. Tiszta voltam, mint a friss vizű patak, és kemény, mint a gránit. Hiszen minden az enyém volt, amit csak valaha is kívánhattam magamnak: a Cél, amiért érdemes élni, és Nizám szerelme, amiért vállaltam volna a halált is. Az iskolában azért persze megmaradtam Muszának. Tanulótársaim közül a beavatatlanok soha nem is tudták meg, hogy ki vagyok valójában. Ezek után aztán már gyakran előfordult, hogy én sem tértem haza éjszakákra, mint régebben Szerfiráz. Csakhogy én nem a komédiásokkal és énekesekkel töltöttem az időt, hanem vagy a betegségeket tanulmányoztam, vagy gyógyítottam, hiszen mindig akadt, aki tudatta velünk, hol van ránk szükség. Éjszakákon át virrasztottam tetves ólakban a haldokló mellett, mert tudtam, ha nem jövök rá a kór okára, másokat is elvihet. Segítettem világra gyermeket és a másvilágra öreget. És megtanultam kezelni a tőrt. Nemegyszer előfordult, hogy fizetségképpen azok, akik gyógyítani hívtak, még a pénzünktől is meg akartak szabadítani bennünket. Ilyenkor aztán védekeztünk. Tudtuk, hogy a szegények között is akad gazember, nemcsak a gazdagok között. De Nizám mindig őrködött felettem. Ha egyedül gyalogoltam az éjszakában rongyos zsákommal a hátamon, az ő szerelme vezetett. Rá gondoltam, ha már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy nem bírom a szagokat, a romlott ételeket és a mérhetetlen szenvedést... Nizám dióbarna szeme vezetett át a kétségek és a reménytelenség tengerén. Aztán ha hozzá értem, a másik partra, egyszerre elfelejtettem mindent; az övé voltam, és senki másé. Úgy szerettem, ahogy csak azok szerethetnek, akik naponta találkoznak a halállal. Aztán egyszer csak eltűnt mellőlem Szerfiráz. Égy fáradt, forró hajnalon, amikor magányosan bandukoltam Mehrán apó szállása felé, s még ajkamon éreztem Nizám csókjait, ugyanonnan, ahol annak idején Omár támasztotta a falat, ismét felém jött valaki. A nap éppen csak elkezdte feltornászni magát a keleti égre, és alsó pereme éppen hogy érintette a várost övező kerteket, amikor a legény a kezembe nyomta a papírszeletkét. Arcom elé kaptam a tenyerem, hogy az erősödő napfényben felismerhessem, de már késő volt. Kacsázó futással tűnt el az utcácskában, pár pillanatig láthattam csak a hátát, aztán végleg elveszett a szemem elől. Szinte futva mentem be a házba, ahol még szerencsére minden csendes volt. Gönül és Mehrán nem avatkoztak a dolgunkba, úgy tettek, mintha nem vették volna észre éjszakai útjainkat. Az egyre magasabbra emelkedő nap fényénél aztán kibontottam az összecsomózott papírt. Szerfiráz írta. Drága kicsi Gülöm, mire a levelem megkapod, én már hetedhét országon túl vagyok. Elmegyek, mert hív az én világom, a mese, az ének, a dal. Te a testet gyógyítod, én az értelmet! Elmegyek, hogy énekeljek, és mindenkit megtanítsak énekelni, mert a dal teszi széppé a világot, és a szerelem! Ez a kettő pedig mindent legyőz. Bocsáss meg nekem, kicsi Gül, és gondolj mindig szeretettel a te Szerfirázodra, aki ugyanúgy a paloták gyermeke, mint te, de ugyanúgy gyűlöli is őket. A dal hegyeket mozgat, és palotákat dönt, és én elmegyek, hogy kipróbáljam dalaim erejét... Ha istent hinnék, imádkoznék érted. Sz. Csendesen széttéptem a levelet, és darabjait az utcára szórtam. Megértettem Szerfirázt. Megtalálta a szerelmet, és megtalálta a célt. Megértettem, és igazat adtam neki.

97

XI. BALJÓS JELEK Múltak az évek, és én úgy éltem Nizámmal, ahogy csak az üdvözült lelkek élhetnek a keresztények paradicsomában. Öt év elmúltával befejeztem tanulmányaimat a medreszében, és megkaptam a régebben annyira óhajtott pergament, hogy hivatalosan is hakimnak tekinthetem magam. Korábban, amikor még nem volt számomra sem ismeretlen az emberi hiúság, bizonyára nagyobb örömmel töltött volna el a tudat, hogy elértem, amire annyi éven át őszintén vágyakoztam. Ekkor azonban már tisztában voltam vele, hogy a Cél messzebb van, mint gondoltam, és csak most állok utam legelején. Szerencsére nem kellett attól tartanom, hogy a helytartó udvarába rendelnek, hiszen ott már régesrégen nem volt új hakimra szükség. A pergamennel egy időben szélnek eresztettek bennünket. A nagymecsetben még közös imán vettünk részt őfelségével, Rasíd ad-Dínnel – ez volt a pergamen mellé a búcsúajándék –, aztán szedhette ki-ki a sátorfáját. Úgy érzem, hogy most az apámról illenék néhány szót ejtenem. Mondanom sem kell, hogy az öt év alatt egyetlen alkalommal sem látogattam haza; ő nem hívott, én pedig – őszintén szólva – Nizám mellett nem is nagyon vágyakoztam utána. Néha persze azért szerettem volna elmondani valakinek, mennyire boldog vagyok, de tudtam, hogy az apámnak ezt úgysem mondhatom el. Nem hiszem, hogy nagyon örült volna az istentagadó és lázadó Nizám Sirázíhoz fűződő barátságomnak, mint ahogy Nizám sem lelkesedett azért a gondolatért, hogy megismerkedjék a rettegett nagyvezírrel, Csobánnal. A taníttatásomra szánt aranyak öt év elmúltával is rendszeresen érkeztek. Hiába üzentem Mehránon keresztül, hogy Szerfiráz eltűnt, elment, az ő húsz aranya is megjött rendben, minden holdtöltekor. Mit tehettem mást, ezt is a magaménak tekintettem, és őszintén mondhatom, nem voltak anyagi gondjaim. Szerettem volna persze kitudakolni, hogy meddig számíthatok apám jóindulatára, de a szűkszavú Mehránból nem tudtam kiszedni semmit. Azt hiszem, apám egészen addig küldte volna a járandóságomat, ameddig meg nem hal. Azután magammal sem voltam egészen tisztában. Boldoggá, megelégedetté tett a gyógyítás és Nizám szerelme, de boldogtalanná az örökös alakoskodás. Immár hatodik éve éltem férfiruhában, és lassan szinte magam is elfelejtettem, hogy mikor vagyok férfi és mikor nő. Attól tartottam, hogy egyszer leleplezem magam, és mérhetetlen bajt zúdítok a többiek nyakába is. De nem volt sem erőm, sem időm változtatni a dolgokon. Éltem hát tovább Mehrán házában tökéletes szabadságban. Már a látszatát sem igyekeztem fenntartani a normális életnek, néha hetekig nem tértem haza éjszakára, és nem is volt kétséges, hogy szállásadóim észreveszik gyakori távolléteimet. Mehrán és Gönül azonban célzást sem tettek soha, hogy talán másképpen kellene élnem. Néha talán Gönül rajtam feledkezett tekintetében találtam valamit, ami értésemre adta, hogy sokat foglalkozik velem gondolatban, de ez a valami is inkább az irigységhez hasonlított, mint a megbotránkozáshoz. Szegény Gönül! Bizonyára szívesen cserélt volna velem! Egy kora tavaszi hajnalon történt, amikor kint aludtunk a nyaralóban a városon kívül, hogy Nizám gyengéd költögetésére ébredtem. Előző este sokáig vitatkoztunk, és szinte már hajnalodott, amikor álomra hajtottam a fejem. Alig alhattam egy-két órát, amikor Nizám felébresztett. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, hogy az első hajnalsugarak pirosán ömlöttek be az ablakon, s a távoli város felől kakasszó harsant. Talán azt hittem, hogy Nizám rosszat álmodik, vagy én sírok álmomban, mint már annyiszor. Magam sem tudom, kit sirattam ilyenkor, mert ahogy felébredtem, mindent elfelejtettem, de egész nap valami bódító bágyadtság telepedett a szívemre. Nizám is hiába kérdezgette, mi van velem, csak a vállamat vonogattam. Néha ingerlékeny és érzékeny voltam, mintha bántott volna valaki. De visszaemlékezni semmire sem tudtam soha. – Ébredj, Gül – mondta Nizám, és kissé felemelte a fejem, hogy az álom gyorsabban kiszálljon a szememből –, csak magunk vagyunk, és nekem is el kell mennem. Az imént volt itt Mengütas, és üzenetet hozott, hogy abban a félig perzsa falucskában, ahol a múlt nyáron már megfordultunk, egy vajúdó asszony nem tud szülni... Mindenképpen segítség kellene neki... Azt hiszem, legjobb lesz, ha magam megyek, hogy ne vesztegessük az időt. Egyszerre kiszállt az álom a szememből. Felkaptam a kaftánomat, és kitartottam a fejem a hajnalba. A kakaskukorékolástól és a hajnali napsugaraktól egyszerre magamhoz tértem.

98

– És én? – kérdeztem ásítva. – Megmondod Dilbánnak, hogy néhány napig nem jöhetek... Maradsz még egy kicsit, vagy visszamégy a városba? Nem is tudtam hirtelenében, mit válaszoljak. Aggasztott a néha napokig tartó semmittevés. Ha visszamegyek Bagdadba, az ágyamon heverészve várhatom az este beköszöntét, járkálhatok a bazárban, vagy beteg kereskedők ostoba fecsegését hallgathatom néhány piaszterért, akiknek nincs más bajuk, mint a sok zabálás. A piaszterekre meg különben sincs szükségem. Ha viszont itt maradok, egész napon át szót sem válthatok emberfiával, arról nem is beszélve, hogy a szomszédok elől is rejtőzködnöm kell. – Nem is tudom – mondtam tétovázva –, talán inkább visszamegyek... De miért ne tarthatnék veled? Nizám átölelte a vállam. – Gyere, madárkám – mondta gyengéden –, legalább nem esz meg az unalom a porban. Bekapunk néhány falatot, és akár indulhatunk is! Ettünk a reggelire készített hideg ürühúsból, és a hátunkra vettük kétfenekű zsákunkat. Szerszámaink a második fenékben rejtőzködtek, hogy felületes kutatásra ne lehessen felfedezni őket. Hányszor de hányszor előfordult, hogy útonállók tartóztattak fel, és kiboríttatták velünk zsákunk tartalmát a földre. Kár lett volna a nehezen beszerzett porokért és a vasműveseknél titkon köszörültetett borotvaéles késekért. Ha meg igazi kutatásnak lennénk alávetve, még mindig védekezhetünk, hogy az úton találtuk a szerszámokat. Persze az más kérdés, hogy a helytartó nem mindig ostoba kopói elhinnék-e védekezésünket. Nizámmal szinte szavak nélkül is megértettük egymást, hiszen számtalanszor vándoroltunk már együtt az elmúlt évek során. Háltunk a szabadban, a szerájokban és a szegények kalibáiban. Néhanéha, ha elhagyott juhakolban töltöttük az éjszakát, nevethetnékem támadt, amikor arra az undorra gondoltam, amit Szerfirázzal éreztünk első utunkon Szultanijétől Bagdadig. Akkor az a néhány tetű a világból kiüldözött volna bennünket, most pedig az akolban szinte vígan söpörtük le magunkról az élősdieket. Persze csak akkor húzódtunk a tetvek közé, ha kint kibírhatatlan volt a hideg, vagy záporeső öntözte a földet, különben jobban kedveltük a szabad levegőt. Lezártuk a házacska ajtaját, és a lakat kulcsát a megbeszélt helyre rejtettük. Néhány apró kavicsot helyeztünk egy vörös téglára. Egy nagy fehér, egy kis fekete és három vörös kavics azt jelenti: Nizám és Gül gyógyítani mentek, három nap is elmúlhat, míg visszatérnek. Alatta a félbe tört fűszál: minden rendben, semmi gyanúsat nem észleltünk. Gyalog mentünk, mint rendesen, a Tigris partján, a folyással megegyező irányban. A folyó mentén, ahol egész nap nagy a lótás-futás – karavánok érkeznek és hagyják el Bagdadot –, koldusok tömege tolongott, és mosakodott a már nem egészen tiszta vízben. Asszonyok áztatták ruháikat, és hangosan nevetgélve meséltek vidám történeteket a szomszéd szatócsról és a tolvaj kisfiúról, aki meglopta. A vízen révészek szállították pár piaszterért a város másik részébe igyekvőket, hangos dalolásuktól és hórukkolásuktól harsogott mindkét part. Bizton remélhettük, hogy a kora reggeli forgalomban feltűnés nélkül mozoghatunk. Úgy számítottuk, hogy csak délután, naplemente előtt érjük el a falucskát, ahonnét a kétségbeesett üzenet érkezett. Nem is tudtuk pontosan, ki volt az üzenet küldője, de hát ez számunkra nem is volt fontos. Hívtak, mi mentünk, és köszönetet sem vártunk érte. Ha kérdeztek, beszéltünk, ha nem, akkor továbbálltunk. Ha sikerült megmentenünk a beteget az életnek, beszélt az helyettünk is. Már délfelé járhatott az idő, amikor lisztet szállító karavánt értünk utol, amely lassan cammogott a porral borított úton. A hatalmas kétkerekű kordékat lomha bivalyok húzták néma méltósággal előre. Néhány kérő szó, és máris az egyik kocsi tetején ültünk a lisztes zsákokon. A bivalyok észre sem vették, hogy két zsákkal több szakadt a nyakukba, csak húzták a kocsit lankadatlanul. Gyaloglástól fáradt lábunknak jólesett a pihenés, még akkor is, ha gyalog tulajdonképpen gyorsabban haladhattunk volna. A kocsi tetején költöttük el ebédünket, amely a reggeli ürühús maradékából és a hajcsárok ajándékozta néhány száraz lepényből állott. Leöblítettük torkunkat a reggel főzött keserű teával, és a zsákokon hanyatt fekve bámultuk a felettünk futó felhőket. Csak akkor hagytuk el a jószívű karavánt, amikor egy útkereszteződésben felbukkant a távolban a falu kerítése. A kordék folytatták útjukat, mi pedig lekanyarodtunk a főútról a házacskák felé. Ide még nem hallatszott el az ilyenkor szokásos zaj, de tudtuk, hogy hamarosan körülölel bennünket.

99

Amint aztán lassan közelebb értünk, nagyot sóhajtottam, ami azt is jelentette, hogy sajnos nem tévedtünk. Alig lehettünk vagy három-négy kőhajításnyira a vesszőből font kerítéstől, amikor a jól ismert dobszó hangja csapott a fülünkbe. Meggyorsítottuk lépteinket, és elfogott bennünket a szokásos lelkifurdalás, hogy talán mégsem a lassú ökrös szekéren kellett volna utaznunk. Persze tisztában voltunk azzal is, hogy gyalog még éjszakára sem értünk volna ide. Ha a hosszú út feltöri a lábad, tapodtat sem haladhatsz tovább. Ezért jobb a lassúbb, de biztosabb bivalyfogat! A dobszót követve hamarosan megtaláltuk a házat. Ajtaja tárva-nyitva, az ajtó körül bámészkodó, mocskos ujjúkat szopó apróságok, belül öregasszonyok, gomolygó füst és iszonyatos lárma. Félretaszigáltuk a gyerekeket, és beléptünk a vályogviskó ajtónyílásán. A vajúdó asszony a földön feküdt, vékony fehér kendővel letakarva, amely alól, mint a sirázi hegyek, domborodott ki hatalmas hasa. Arca verejtékben fürdött, haja izzadtan tapadt a homlokára. Jobbra-balra dobálta a fejét, hatalmas fekete szemeiben rémület és embertelen fájdalom villogott. Ajkát összezárta, majd újra meg újra kinyitotta, utat engedve a nyögésekkel váltott apró sikolyoknak. Kezeit a takaró felett a hasára szorította, majd elengedte, és a lepedőbe markolt. Összeszorította a száját, nyögött, aztán újra sikoltott. A káliba falánál álltak az öregasszonyok, mint rút, fekete hollók. Szánalommentes, hideg tekintetükkel bámulták a vajúdót, és halkan susorászták fogatlan szájukkal, mintha a szerencsétlent tennék felelőssé kínlódásáért. Verejtékben fürödve ténfergett ki-be az ajtón férfirokonaival a jövendő gyermek apja is, hogy a kritikus pillanatban segítségére legyen. Ez a pillanat azonban csak nem akart elérkezni. A sarokban pedig már ott ült az elmaradhatatlan dobos az óriási, – bivalybőrrel bevont fadobbal, és meghatározott időközönként hatalmasat sújtott dobverőjével a bőrre. A tompa puffanásra a szerencsétlennek mintha tőrt döftek volna az oldalába. Sikoltás szakadt ki a száján, és még erősebben szorította kezét a hasára. A meggyújtott füstölők kibírhatatlanul bűzössé tették a szoba amúgy is verejtékszaggal terhes levegőjét, s a dobverő minden egyes ütésére füstörvények táncoltak a vénasszonyok feje felett. Amikor beléptünk, egyszerre minden szem ránk szegeződött. Nyugodtan álltunk a kutató szemek sugarában, hiszen mindketten pontosan tudtuk, mit kell csinálnunk. – Ki itt a gazda? – kérdezte Nizám, arca elől kergetve a nehéz szagú füstöt. – Én, uram – mondta az izgatottan toporgó, rongyos kaftánú, alacsony emberke. Úgy állt a rokonok között, mintha védelmet keresne. – Mengütas küldött – mondta Nizám. A kis embernek kikerekedett a szeme. – Hát ti volnátok?... – Mengütas küldött, hogy szükség van ránk, de erről már én is meggyőződhettem... Jól láttam, hogy az öregasszonyok csoportjában izgatott suttogás támad. Összeborultak, mint a szomorúfüzek a szélben, és aggódó madárszemeiket ránk meresztették. Nem mindennap láthatja az ember szemtől szembe az ördög hakimjait! – Nagy szükség van rátok, uram – mondta a rémült kis emberke. – Feleségemnek, Ipeknek – mert turki a szerencsétlen – talán maga a gonosz szellem bújhatott a hasába, és nem akarja elhagyni... Hiába minden, uram, a füstölő meg a dob, csak nem akar kimenni belőle! A vajúdó asszony rémületét érkezésünk még csak fokozhatta, mert ijedt szeme szinte sírt a fájdalomtól, ahogy egyikünkről a másikunkra ugrott a tekintete. – Segítünk, ha tudunk – morogta Nizám komoran, és ráripakodott az öregasszonyokra. – Mindenki mars kifelé! Szájtátókra nincs szükségem... Te pedig – fordult a zavarában bajuszát rágó gazda felé – hozass tiszta gyolcsot és egy kancsóban meleg vizet. De tisztát! – Igenis, uram... – motyogta az emberke, és az egymást taposó öregasszonyok után iramodott. – Oltsátok el a füstölőket – parancsolta Nizám a rokon férfiak felé fordulva. Ezt a pillanatnyi szünetet használta ki a dobos, és újra hatalmasat vágott a dobra. Nizám ingerülten ráripakodott: – Szedd a dobodat, és takarodj te is! Itt nincs rád semmi szükség!... A dobos sértődött arccal, a hóna alá csapva ütőjét hátára kapta a dobot. A küszöbről még fenyegető tekintettel visszanézett. „Csak aztán meg ne bánjátok!” – mondták a goromba szemek.

100

A rokonok közül többen, anélkül hogy a füstölőhöz nyúltak volna, elhagyták a szobát. Végül már csak egy nagy bajuszú, komor tekintetű perzsa maradt velünk, aki minden zavar nélkül, csendesen mondta: – Nem lesz ez így jó, uram! Bizonyára tanult ember vagy, és tudod, hogy a szellemekkel nem lehet ellenkezni... Kár a füstölőket eloltatnod, uram! Nizám csak ránézett, de szólni nem szólt semmit. Hosszú gyakorlatunk alatt már annyi ostobasággal, tudatlansággal és vallási fanatizmussal találkoztunk, hogy belefáradtunk a sok magyarázkodásba. Pedig most már tudom, nem lett volna szabad sajnálni az időt. Hiszen ezek az emberek azért voltak ostobák és tudatlanok, mert még senki sem próbálta nekik elmondani az igazságot, a hazugságot pedig naponta csöpögtették a fejükbe a papok. A nagy bajuszú azonban nem zavartatta magát. – A füstölő elűzi a gonosz szellemeket... nem bírja az orruk elviselni a füvek szagát. Ha nem űzik ki őket a kunyhóból, belebújnak az asszonyba, és magukkal viszik... néha a gyerekkel együtt. A minap is elvitte mind a kettőt Barazande házából... – Miért? – kérdezte Nizám. – Ott talán nem füstöltek? A bajuszost megdöbbentette a kérdés. – De... – mondta tétovázva – füstöltek. De néha ennek ellenére a beteghez tudnak férkőzni... És ha még nincs is a füstölő... meg a dob... Összeborzadtam. Odaképzeltem magam a szerencsétlen vajúdó asszony helyébe, akinek a füle mellett egyre verik a dobot. Nem, nem azért, hogy a gonosz szellemeket elriasszák, hanem hogy rémületében szülje meg már végre a gyermekét. A nagy bajuszú azonban nem látszott rosszindulatúnak. Miután látta, hogy szavaival nem tudja megingatni Nizámot, inkább abbahagyta a vitát. A falnak támaszkodott, és éreztem, hogy rajtam felejti a tekintetét. Kellemes borzongás futott végig a hátamon. Talán azért, mert a nagy bajuszának furcsa, sárgás színben játszott a szeme, ami arra mutatott, hogy nem tiszta perzsa, tán az északi turkiak közül származhatott valamelyik őse. Már régen nem éreztem ezt a furcsa borzongást, talán utoljára akkor, amikor még nem ismerkedtem meg az éjszaka orvosaival, és gondosan rejtegetnem kellett női mivoltomat a medreszében. Akkor éreztem ezt, ha valaki rajtam felejtette a szemét. Bizonyára a leleplezéstől való félelmemben. A nagy bajuszú most már leplezetlenül hozzám intézte a szavait: – Fiatal vagy, uram... talán te is hakim vagy? – Neki segítek – intettem a fejemmel Nizám felé. – Jó, ha az ember nem jár egyedül... kiváltképpen éjszaka... Mondják, hogy az éjszaka hakimjai mindig kettesével járnak... – Mondják – felelt helyettem Nizám. – Azt is mesélik, hogy ezek a hakimok nem hisznek Allahban, és nem tisztelik a prófétát! Hitetlenek, mint azok a kutyák ott, arra napnyugat felé... – Mondják – hagytam rá. – Majd megveri Allah őket, biztos, hogy megveri... Nem tudtam tovább türtőztetni magam. – Allah messze van – mondtam mérgesen. – De a helytartó közel – mosolygott, majd meghajolt, és még mindig mosolyogva elhagyta a szobát. Szinte éreztem, hogy Nizám is végigborzong. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy induljunk, és térjünk vissza Bagdadba. Soha még ilyen erővel nem tört rám a félelem és a nyugtalanság, mint ezen az estén, pedig elég sok estét és éjszakát töltöttem már egyedül is, sokkal súlyosabb helyzetben. Nem is találtam hirtelenében magyarázatát félelmemnek. Akkor az asszony újra felsikoltott. Szemei szinte kiugrottak üregükből, mintha a görcsök, amik a testét rángatták, minden porcikáját újra végigmarták volna. Ujjaival görcsös mozdulattal a hasába vájt. Nizám nyugtalanul pillantott az ajtóra, majd megkönnyebbültek a vonásai, amikor a gazda lihegve megérkezett a korsó meleg vízzel. Mögötte egy rokon gyerek loholt, és lobogva, mint templomi zászló szállt mögötte a hófehér gyolcs.

101

– Itt van minden, amit kértél, uram – mondta a futástól zihálva a férfi, és az ajtófélfába kapaszkodott. A legényke kíváncsi arccal bámult bennünket is és a vajúdót is, nem is tudta hirtelenében, kire kapja a szemét. – Ki marad velem a szobában? – kérdezte a szokásoknak megfelelően Nizám. A házigazda ekkor kilépett az ajtón, és hívó mozdulatot tett. Pár pillanattal később aztán becsoszogott a szobába az egyik kiutasított öregasszony. Fogatlan szája torz mosolyra rántotta az arcát. Láttam Nizámon, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog, de a szokások ellen nem tehettünk semmit. Szokásban volt arrafelé ugyanis, hogy a szülő nő mellett mindig maradt valaki a rokonok közül, hogy elsőnek megáldhassa a gyermeket. A rokoni áldás azt jelentette, hogy az újszülöttet befogadják a családba, és attól kezdve a család minden tagjára érvényes a vérbosszú törvénye. Ha idegen érintené először a gyermek fejét, a vérbosszú nem lenne kötelező. Meg kell mondanom, mi is jobban szerettük, ha van valaki mellettünk a családból szülés közben. Ritkán előfordult, hogy a hakimokat vádolták a gyermek megölésével, ha halva született. Ezért valamelyes biztonságérzetet adott, ha valaki látja, hogy nem teszünk semmi rosszat. Nizám összevonta a szemöldökét, és aggódva pillantott rám. Éreztem, hogy nyugtalan. A szülés igen nehéznek ígérkezett. Sok oka lehet annak, ha egy asszony nem tud szülni. Most arra gyanakodtam, hogy rossz lehet a gyerek fekvése. Ha pedig így van, igen kétséges, meg tudjuk-e menteni. – Mennyi idős? – kérdezte Nizám az öregasszonytól, és az asszonyra mutatott. – Negyven tavasz is elmúlt már felette... – selypítette a banya. – Beszélsz turkiul? – Már hogy beszélnék? – csodálkozott a vénasszony. – Csak a perzsát beszélem... De miért kérded, uram? – Csak úgy megkérdeztem – morogta Nizám, és intett, hogy kezdjünk hozzá az előkészületekhez. – Hozzányúlt már valaki? – fordult Nizám a banya felé, amikor kitakarta az asszonyt. – A szomszéd faluból volt itt Mahafarid... De aztán elment... – Gondolhattam volna – morogta Nizám, és kezdte kirakni szerszámait a zsák fenekéről. En hagytam a magamét, hiszen az övé elégséges mindkettőnk számára, ha úgy adódik. – Itt volt, de elment... – motyogta az öregasszony. – Aztán mit mondott az a te Mahafaridod? – kérdezte Nizám, és a kezét Ipek homlokára tette. – Azt, hogy csak verjük a dobot, mert Allah kezében van minden. Ha Allah akarja, előbújik a gyerek, ha nem akarja, nem... Meg hogy füstöljünk, mert a gonosz szellemek szállták meg. Úgy bizony! – Az az asszony már lemondott róla – mondta Nizám, turkira fordítva a szót, hogy a vén varjú meg ne érthesse –, nem lehetett rossz szeme... – Talán sikerül, Nizám – mondtam magamat is bátorítva. – A gyereket talán... No, de lássunk hozzá! Késő éjszakáig küzdöttünk a gyermek és az anya életéért szavak nélkül, szájunkat összeszorítva, mintha maga Allah ellen harcoltunk volna. Aztán éjféltájban véget ért a küzdelem. Az öregasszony a fehér gyolcsba csavarta az üvöltő kisfiút, mi pedig letakartuk a halottat. A maradék vízben lemostuk szerszámainkat, kezünket, és készen álltunk, hogy azonnal elinduljunk. Az éjszakai út biztonságosabb, mint a nappali. Alig csomagoltunk el, amikor odakinn felhangzott a siratóének. Mély férfi- és magas női hangok kórusa hangzott az éjszakában; az egész falu énekelt. Aztán a hangok lassan megindultak felénk. Szinte érezni lehetett a levegő ideges remegéséből, amint lépésről lépésre közeledik a halottas menet. Lelki szememmel láttam a megszaggatott köntösöket s a véres késeket, amikkel a család legközelebbi tagjai az arcukba döftek bánatukban. Aztán kinyílott az ajtó, és mi félrehúzódtunk, hogy beengedjük a kutyát. A gazda vezette pórázon a hatalmas állatot. A kutya engedelmesen lekuporodott a földre, és végignyalta a halott arcát. Behunytam a szemem, és a falnak támaszkodtam. Nem, nem az iszonyattól, csak a fáradtságtól. Nizám meleg kézszorítását éreztem, és gyengén visszaszorítottam. Ilyenkor éreztem igazán, mit is jelent számomra Nizám.

102

A kutya akkor magasra emelte a fejét, és véreres szemét végighordozta a jelenlevőkön. Amikor ránk fordult a tekintete, szája szélét felhúzta, hogy láthatóvá lett vörös ínye, fogait kivicsorította, és tompán morgott. A többiek komoran fordították felénk az arcukat. Ekkor már az egész falu a kunyhó előtt tolongott, még a gyerekek és a nagyon öregek is. Néma szemrehányást olvashattunk ki fájdalmas nézésükből. A gazda, aki közben eltávozott, ismét visszatért a hóna alatt egy kakassal. Nekik kettejüknek kellett őrizniük a halottat, hiszen köztudott, hogy a halott lelkét elragadni készülő gonosz szellemek semmitől sem félnek úgy, mint a kutyától meg a kakastól. A nagy bajuszú is újra feltűnt a gazda mögött. Mindkettőjük arcáról sugárzott a fájdalom. A gazda mellett vékonyka gyereklány állt, amilyen én lehettem Szultanijében, és karjában tartotta az alvó újszülöttet. A gazda akkor a vénasszonyhoz fordult. – Szóraja anyó? – Jó hakimok, ügyes hakimok – morogta fürgén bólogatva az öregasszony –, ügyes hakimok... Allah elvette, amit adott... Jaj, Allah elvette! Ha nem lettem volna fáradt és elkeseredett, talán érdeklődve figyeltem volna a próféta hitének és a perzsa vallásnak ezt a furcsa káoszát, amely körülvett bennünket. Allah, a perzsa szelleműző kutya és a kakas... – Köszönöm nektek, amit tettetek – mondta a házigazda, és meghajolt előttünk. Ügyes hakimok vagytok, de Allah mást akart... Lehajtottuk a fejünket. Ki tehet róla valójában? Kinek tehettünk volna szemrehányást? – Kérlek, tiszteljétek meg a lakománkat – mondta a nagybajuszú, és kérőn intett a kezével. – Jertek, odavezetlek benneteket... – Indulnunk kell – morogta Nizám, de tudtuk, hogy valamennyi ideig azért mégiscsak velük kell ennünk. – Csak rövid ideig – mondta a házigazda is, és erre tüstént beadtuk a derekunkat. Nem lett volna sok értelme a huzakodásnak, hiszen halálos sértésnek számít, ha visszautasítjuk a meghívást. Engedelmesen elindultunk a többiek mögött. A kamaszlány közben eltűnt a csecsemővel és a gyászolókkal. Mintegy tízen mehettünk csak be az egyik legnagyobb házba, mind férfiak, egyedül a vénasszony tartott velünk, Szóraja anyó. A szőnyegekre helyezett kis asztalkákon már ott párolgott a szegényes lakoma. Nem is várhattunk mást, hiszen szegény emberekhez hívtak bennünket, akiknek nem tellett rá, hogy hakimot hozassanak a városból, amikor látták, hogy a bába nem bír a gyerekkel. Ezért is jutott el a kérés a szél szárnyán hozzánk... Némán ettük az ürühúst. Sem nekünk, sem pedig vendéglátóinknak nem volt ínyére a beszéd. Olykor, ha egyikük rövidre fogva mégis ejtett néhány szót az elhunytról, a többiek bólogatva helyeseltek. Aztán ismét hosszú csend következett. Még megvártuk az elmaradhatatlan lepényt, aztán felálltunk és meghajoltunk. Ekkor már senki sem tartóztatott bennünket. Mindketten tudtuk, hogy sietnünk kell, hiszen minden perc drága... A házigazda – minden szabadkozásunk ellenére – a falu széléig kísért bennünket. – Köszönöm – mondta kifejezéstelen hangon, és meghajolt előttünk. – Allah áldjon meg benneteket! – Téged is! – mondtuk, és mi is meghajoltunk. – Bagdadba? – kérdezte mintegy véletlenül. – Oda – mondtam, és Nizám is rábólintott –, Bagdadba... Ha egyenesen megyünk, reggelre ott is lehetünk... – Menjetek csak az úton előre – mondta a házigazda, és ujjával mutatta az irányt. – Reggelre bizonyosan Bagdadba értek... Allah legyen veletek! Elindultunk. Rövid ideig némán mentünk, ameddig úgy gondoltuk, hogy a holdfényben követni lehet bennünket. Aztán óvatosan hátranéztünk. A falu szélén már nem láttunk senkit, csak a hold fehér ezüstje ragyogott a fonott kerítésen. Akkor lehúzódtunk az útról, és megálltunk a mezőn. – A nagybajuszú eltűnt, ahogy megkezdődött a lakoma– mondtam Nizámnak. – Gondolod, hogy...

103

– Nem tudom – suttogtam, mintha attól tartottam volna, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésünket. – Talán valami más elfoglaltsága akadt... – Milyen más? Erre nem tudtam mit válaszolni. Egy közeli férfirokon miért is nincs jelen a halotti toron? – Mindenesetre óvatosak leszünk... Most visszafordulunk, és az ellenkező irányba megyünk. Ott a dombokon túl van egy kis falucska, ahol ismerek valakit... Szükség esetén nála meghúzhatjuk magunkat... Ha nem történik valami baj, holnapután Bagdadban lehetünk. Szótlanul fordultunk vissza a falu felé. A kerítés előtt aztán elkanyarodtunk, és nagy ívben megkerülve, éppen az ellenkező irányba tartottunk, mint amerre Bagdad feküdt. De még így is lehúzódtunk a szélesebb karavánútról, és a mezőn folytattuk az utat. Felettünk ragyogtak a csillagok, mellettem volt Nizám, és fogta a kezem. Hát lehet-e ennél szebb a világon? A szomszéd faluig senki fiával nem találkoztunk. A következő nappalt aztán Nizám ismerősénél, Afruzánnál töltöttük, a kunyhója mélyén rejtőzködve, ha egyáltalán lett volna mélye a kis kalibának. Vendéglátónk egyedül élt, feleség és gyerek nélkül, és láthatóan igen jól érezte magát. Sokat tréfált, nevetett, és szinte az egész napot velünk töltötte a zárt ajtó mögött. Hogy miből élt, azt Nizám sem tudta, de nem lett volna illendő kérdezgetni. Megelégedtünk azzal, hogy jóindulatot tanúsított irányunkban, és ahogy az este beköszöntött, ismét nekivágtunk az útnak. Útközben Nizám elmesélte, hogy Afruzánt is az éjszaka doktorai húzták vissza a keselyűk elől az életbe, s hogy ezt soha többé nem fogja elfelejteni. Közben egészen leszállt az éjszaka, és mi elértük a Tigrist. Csodálatos és felejthetetlen látványt nyújtott a holdfényben fürdő hatalmas folyó. Apró hullámain szelíden ugrándoztak a holdsugarak, s a tiszta vízben fürdő halak feldobták ezüstösen csillogó testüket a magasba, hogy nagy karikákat rajzolva a vízre, visszasiessenek a mélybe. Az éjszaka ellenére zajlott az élet a Tigris partján. Nem messze attól a helytől, ahol kiértünk a folyópartra, magasodtak a városfalak, és valahol a sötétben, láthatatlanul ott emelkedett a hatalmas, lezárt városkapu. Mögötte ott lélegzett a város, álmaim városa, amely mégis újra meg újra harcra és küzdelemre kényszerített. Szerettem és harcoltam is ellene egyszerre. Szerettem a mecsetjeit, az égig érő tornyokat, a medreszék hűvös csendjét és békéjét. Szerettem a Tigrisről fúvó lágy nyári szellőt, a vízen úszó kerek holdat, a bazárok tarka nyüzsgését s az éjszakáig alkudozó árusokat. Szerettem a bagdadiakat, amilyenek voltak: nagy szájúak, kötekedők, ravaszak és nyíltszívűek. A bagdadiak magukban hordták mindazokat a jó és rossz tulajdonságokat, amelyeket az emberiség hosszú története során szült. Egyszerre voltak jók és rosszak. A folyó partján már lobogtak az éjszakai tábortüzek, úgy, mint akkor régen, arra messze, Szultanijében. Itt is csoportokban heverésztek a rongyosok a tüzek mellett, sütötték egyszerű vacsorájukat, aludtak vagy beszélgettek. Mindannyian koldusok és kitaszítottak voltak, akiknek nem adta meg Allah és az élet, hogy bagdadi polgárnak számíttassanak, hogy tető legyen a fejük felett Allah kedvenc városában. Nappalaikat a város utcáin élték, kéregettek és loptak, éjjelre pedig kihúzódtak a nádasokba, a folyóparti füzek közé, hiszen jaj volt annak, akit a nagy hatalmú helytartó katonái éjszaka az utcán találtak, és nem tudta igazolni, hogy fedéllel rendelkezik. Ha a helytartó rossz kedvvel ébredt, az ilyennek még a nyelvét is kitéphették, vagy kiszúrhatták az egyik szemét. Nem is nagyon maradt a városban senki közülük éjszakára. Amikor a nap a dombok csúcsai felé közeledett, és a tornyokban felhangzott a müezzinek éneke, eszeveszett tolongás indult a kapuk felé. Egymást taposva menekültek a szerencsétlenek az elátkozott városból, amely csak nappal engedi, hogy az emlőit szívják, éjszakára dühödt fenevaddá változik, és felfalja gyermekeit, így aztán a folyóparti nádasokban, füzesekben épült fel a másik Bagdad, az árnyékosabb, hogy helyet adjon az éjszakára kiűzötteknek. Ez a másik Bagdad is várossá növekedett az elmúlt idők során, sajátos várossá, amelynek éppen úgy megvoltak a törvényei, mint idősebb és gazdagabb testvérének. Volt mollahja és kádija, rendőrei és katonái. Voltak templomai és teaházai. Itt is történtek gyilkosságok és rablások, amelyeket ugyanúgy megtoroltak, mint a falakon belül, csak másféle módszerekkel. És ahogy a belső Bagdadban tilos volt éjszakára bent maradni a folyópart lakóinak, ugyanúgy nem volt tanácsos belülről bolygatni a külső város éjszakai életét. Éjszaka más törvények és más erkölcs uralkodott, mint belül vagy akárhol másutt a világon. Aki pedig éjszakára itt verte fel a

104

szállását, ha akarta, ha nem, alkalmazkodnia kellett ezekhez a nem mindig könnyen elfogadható elvekhez. Az éjszaka hakimjai azonban bizton mozoghattak az éjszakai városban, hiszen ők maguk is ide tartoztak, még akkor is, ha nem voltak a város állandó lakói. Részt vettek az igazgatásában, lakóinak ápolásában és gyógyításában, ennek fejében aztán elnézték nekik, hogy többségükben olyan emberek, akiknek nem is akármilyen fedél állt a fejük felett a falakon belül. De szükségük volt a hakimokra, és a hakimoknak is szükségük volt rájuk. Itt bújtak meg néha évekre, ha a mollahok keze lecsapni készült valamelyikükre. És a külső város elrejtette a hozzá menekülőket. A nádkunyhók belseje, a környező dombok oldalába vájt barlangok, a sűrűn nőtt bozótosok és füzesek rejtekútjai hozzáférhetetlennné tették az üldözöttet az üldözők számára. Maguk az üldözők pedig csak nappal merészkedtek be a részben elhagyott városba, amikor a lakók többsége a falakon belül intézte halaszthatatlan ügyeit. Ilyenkor meg úgyis hiába volt minden, csak szopós gyermekek és koldusasszonyok kerültek hurokra. A két város kénytelen volt eltűrni egymás jelenlétét. Nagy szerelem nem volt köztük, az igaz, de mindkettő belenyugodott a változtathatatlanba. Ezen a holdfényes éjszakán is messze hallatszott minden zaj, az emberek kiáltozása, a juhok bégetése és az ökrök bőgése. Egészen lenn a folyónál tevék szürcsölték a vizet, egy most érkezett karaván állatai, amelynek gazdája tisztességesen lefizette az áthaladási és éjszakázási vámot a város vezetőinek. Most aztán nyugodtan hajthatják álomra a fejüket a hajcsárok és a basik, egyetlen szeg sem hiányzik reggelre a rakományból. Ha a város garantálja a biztonságot, meg is tartja. Mert ez a város is ítélt, ha akadt ítélnivaló. Néha megfojtott holttestek úsztak lassú forgással a Tigrisen lefelé, s kékesre puffadt arcuk rémítő figyelmeztetésként intette a parton állókat: a város nem tréfál! Aki nem tartja be íratlan szabályait, elnyeri méltó büntetését! Mi azonban most nem a falon kívüli város felé igyekeztünk, mivel úgy sejtettük, hogy a többiek talán még kapuzárás előtt elhagyták Bagdadot, és most Ben Ruszta nyaralójában vitatkoznak vagy boncolnak. Egyetlen alkalmat sem akartunk elmulasztani, hogy barátaink között legyünk, de különösen most nem, amikor az elmúlt napok fáradalmai nemcsak testünket, hanem az idegeinket is megviselték. Tapasztalatból tudtuk, hogy ilyenkor a legjobb orvosság barátaink társasága, csendes, nyugtató szavuk vagy pezsgő, vérforraló, agyat mozgató vitáik. Letértünk hát a városokba vezető folyóparti útról, és előbb a gyümölcsfákkal behintett kertek, majd a holdfényben fürdő nyaralóházak felé vettük az irányt. Behunyt szemmel is odataláltunk volna, hiszen számtalanszor megtettük már az utat, és nemcsak holdtól ragyogó éjszakákon, hanem akkor is, amikor viharfelhők festették feketére az eget, és az őszi hűvös zápor kemény cseppjei verték a füzek bánatos ágait. Átvágtunk a gyümölcsfák között, és óvatosan léptük át a fonott kerítéseket. Vigyáznunk kellett, hiszen némelyiknek a gazdája vasszegekkel verte ki a kerítések tetejét, hogy így védekezzék – persze teljesen hiába – a tolvajok ellen. Ha a tolvajokat nem is riasztotta el, nyilván a lelkiismeretét sikerült megnyugtatnia a szegekkel. Nem sok kárt okozott ugyan egy ilyen vasdarab, de a mi mesterségünkben, ahol naponta fogjuk kezünkbe betegek lázas arcát, és zárjuk le halottak szemhéját, nem tanácsos nyitott sebekkel járni. Ki tudja, hogy a halottak mérge nem a sebeken keresztül szivárog-e belénk? Hiszen hányszor előfordult, hogy iszonyú görcsök között vesztettük el egyikmásik barátunkat, aki vigyázatlanul a kezébe vágott boncolókésével. Tudtuk, hogy a halottak mérgeznek, csak azt nem, hogy hogyan. A nyaralóháztól nem messze lekuporodtunk a bokrok alá, és a szabályoknak megfelelően kivártuk azt a kis időt amíg meggyőződhettünk róla, hogy nem követett-e bennünket valaki. Csak a füzek levelei susogtak a langyos szélben. Akkor Nizám megadta a jelt. Széles fűszálat vett az ujjai közé, és háromszor cirpelt, mintha csak rosszul alvó tücsök próbálgatná a hangját. Majd a cirpelés után közvetlenül kemény göröngyöt vett a kezébe, és felhajította a házacska tetejére. Halk csörrenés hallatszott, a göröngy enyhén zörögve végigfutott a cserepeken, és hangtalanul lehullott a fűre. Aztán csend, nyugtalan csend következett. Vártunk néhány pillanatig, hogy a szokott jelre kinyíljon az ajtó, de nem történt semmi; a házacska ellenségesen hallgatott behunyt szemeivel. Akkor Nizám – inkább csak a magunk megnyugtatására – ismét kísérletet tett a jellel, bár mindketten meg voltunk győződve, hogy odabenn

105

nincs még senki. Ha ott lennének, lehetetlen, hogy ne hallották volna meg a cirpelést és a göröngy neszét. Ismét vártunk, és ismét csak nem történt semmi. Nizám akkor levette válláról a zsákját, és nyugtalanul meresztette szemét a házra. Egymás mellett guggoltunk egy lehajló ág árnyékában. – Nem értem... – suttogta Nizám. – Nem értem, hogy miért nem jöttek ki? Csak nem történt valami a városban? – Talán ők is a falvakat járják – próbálkoztam, de magam sem hittem, amit mondok. – Valamennyien? Nem, ez lehetetlen... Valaminek történnie kellett... Aztán a vállamhoz érintette a kezét. – Odamegyek! Maradj itt, és ha bármi történne, maradj az árnyékban! De úgysem történik semmi... Megrándultam, hogy ellentmondjak, és ne engedjem, de még idejében uralkodtam magamon. Hiszen mindenképpen meg kell győződnünk róla, miért üres a ház... Jaj, csak ne legyen semmi baj! Nizám ekkorra már összekuporodva, mint egy sündisznó, igyekezett a ház felé. Verejték gyöngyözött a homlokomon, és éreztem, hogy a hátamon is megindulnak a meleg cseppek, éppen úgy, mint a legmelegebb nyárban. Jaj, csak ne történjék semmi Nizámmal! Akkor Nizám felegyenesedett, megpróbálta az ajtót, majd visszafordult, és megkerülte a házat. Amint visszatért hozzám, kezében megcsillant a lakat kulcsa. – Nem értem – suttogta. – Valaminek mégis történnie kellett. A kulcs ott van a helyén... – És a tégla? – kérdeztem szaporán szedve a levegőt az izgalomtól. – Hát éppen ez az... – mondta Nizám nyugtalanul. – Nincs rajta a fűszál? – Semmi – morogta Nizám –, semmi sincs rajta, sem a fűszál, sem más. A kavicsok se, semmi... – Üres a tégla? – kérdeztem hitetlenül, mert úgy hangzott, mintha azt mondta volna valaki, hogy holnaptól kezdve két nap világít majd az égen. – Nincs, az sincs... – Micsoda? – A tégla. A tégla sincs ott... – Eltűnt a tégla? – Nem tudom. A helyén nincs... – És a figyelmeztető jelzés, ha valami baj történt volna? – Az sincs... Tehát vagy nem történt semmi, vagy... Nem folytatta, de tudtam, hogy mire gondol. Vagy nem volt idejük a figyelmeztető jelzést kirakni, hogy hirtelen menekülniük kellett. De akkor meg hogyan tűnhetett el a tégla? – Bemegyünk – határozott Nizám. – Úgy látszik, nincs a környéken senki... Ha történt is valami, nem itt történt... S intett, hogy kövessem. A kulcsot a zárba illesztette, és kinyitotta az ajtót. A mécses fellobbanó fényében semmi különös nem ötlött a szemünkbe, sem halottak, sem összedúlt berendezés, semmi, ami a helytartó katonáinak keze munkáját mutatta volna... Minden pontosan úgy volt, mint amikor elhagytuk... Érthetetlen... Nizám elgondolkozva csóválta a fejét. – Úgy látszik, mintha nem járt volna itt senki, amióta elmentünk. De akkor ki vihette el a téglát? Talán valaki, aki erre járt, megtalálta, és eldobta? De miért? – El kell menned, Nizám – mondtam neki, pedig majd beleszakadt a szívem. – Igen – sóhajtotta Nizám –, nincs más lehetőség. Nem kockáztathatunk semmit... Még ma éjjel megtudok mindent. – Túljutsz a falon?... – Átmegyek én létra nélkül is, ha kell... van rá mód, igaz, kockázatosabb... De hát nincs más választásunk, meg kell tudnom, mi történt, hiszen reggel talán már késő. Oltsd el a lámpát, Gül, és próbálj aludni egy sort! Aztán megsimogatta a hajam, és megcsókolta az arcom. – Nem lesz semmi baj, Gül! – mondta, de a hangja úgy csengett, mintha nem figyelne rá, mit is mond. – Hajnalra visszajövök... De ha mégis valami történne, bújj el a bokrosban, és reggel a kapun keresztül menj vissza a városba! Sok szerencsét, Gül!

106

– Sok szerencsét, Nizám – feleltem csendesen, és nagy erővel visszafojtottam a feltörni készülő sírást. – Nem szabad, Gül! – mondta Nizám bátorítóan mosolyogva. – Az éjszaka hakimjának nem szabad! Aztán újra megsimogatta a hajam, megfordult, és kilépett az ajtón. Amikor úgy sejtettem, hogy már elhagyhatta a kerteket, bezártam az ajtót, és elfújtam a mécsest. Végigdőltem a nyoszolyán, és nyugtalan, zavaros álomba merültem.

107

XII. KORBÁCS EFENDI ... Végtelen, kopott, szürke mezőkön vándoroltunk Nizámmal ismeretlen, távoli célok felé. Talán sivatag volt, talán maga a túlvilág, még álmomban sem tudtam volna megmondani. Szorosan egymáshoz simultunk, Nizám átkarolta a vállam, én pedig a kezét fogtam, és egyre szorítottam, hogy elszálljon a félelmem, így mentünk előre, valami furcsa vonzásnak engedelmeskedve. A távolban hatalmas hegyek csúcsai meredeztek az égre, szinte bekeretezve a szürke sivatagot. Mintha csak egy óriási katlanban lettünk volna, amelynek a peremét a hegyek alkották. Akármerre fordultunk, mindegyre a messzi, kéklő csúcsok intettek felénk. Talán a hegyek felé igyekezhettünk, ahol enyhülést remélhettünk sivatagtól tikkadt, szomjas szívünkre, amikor hirtelen fölénk úszott egy fekete felhő. Nem, nem a hegyek jelöl jött, hiszen a hegyek a barátaink voltak, talán elérhetetlen vágyaink jelképei, amelyeket hiába akarunk elérni, úgysem sikerül... Valahonnét a magasból csapott le ránk, talán a nap mögül, amely mintha csak az igazi lett volna, iszonyatos erővel szúrta belénk könyörtelen sugarait. Egyszerre vettük észre a felhőt mindketten, és védekezően magunk fölé emeltük a kezünk. Nizám még a hátizsákját is a földre dobta, hogy minden porcikájával engem védhessen. Úgy magasodott fölöttem, mint a kotlós a csirkéi fölött, amikor megjelenik az égen a héja. Akkor egyszerre a fekete felhőnek is lábai nőttek. Lábai, szárnyai és csőre. Az egész hatalmas felhő fekete madárrá változott, mint az arab mesékben. Pikkelyes lábain görbe karmokban végződtek az ujjak, és szinte azonnal ki is eresztette őket, hogy ránk vesse magát. Próbáltam megmozdítani a kezem, és Nizám segítségére sietni, de mintha ólomból lett volna minden tagom, csak hevertem kábán és mozdulatlanul, a kétségbeesés és az álom által földre döntve. Aztán lecsaptak ránk a görbe karmok. Szinte vártam testemen az éles szúrásukat, hogy a vad fájdalomtól végre felébredjek. Mert azt azért tudtam az egész kegyetlen álom során, hogy valójában álmodom, és hogy fel kellene ébrednem, de nem volt erőm a cselekvésre. A karmok azonban nem engem kerestek. Rémülten kapaszkodtam Nizámba, mert megsejtettem a fekete madár gonosz szándékát. Kezem azonban csak az üres levegőt markolta; akkor már Nizám ott vergődött az óriási karmok között, hangtalanul küzdve az életéért. Aztán egyszerre csak felhagyott az ellenállással. Elernyedt a karmok szorításában, és fájdalmas arccal búcsút intett, majd eltűnt a végtelenben. Arcán, ahogy később vissza tudtam emlékezni, fájdalmas és mindenbe belenyugvó mosoly játszott. Ott maradtam fekve a sivatag szürke földjén, és egész testemet rázta a zokogás. Szerettem volna kiáltani, vagy utánaszállni a szelek szárnyán, de az álom bénasága a földre kényszerített. Egyedül maradtam a rideg világban, és egyszerre még elérhetetlenebbekké váltak a távoli hegyek... Amikor felébredtem a napsugarak már betörtek a csukott zsalu rései között. A kertből behallatszott a madarak éneke, és mint távoli, nyugtalan zsongás, a messzi városba igyekvők lármája. Testem izzadságban, a párnám pedig nedvességben fürdött; alighanem végigsírtam az éjszakát. Óvatosan széthúztam a zsalu két lécét, és kikémleltem a kertbe. A gránátalmák és a barackfák zöldjén vakítóan csillogott a reggeli nap fénye, s a széles fűszálak már rimánkodva emelték szomjas testüket az égre. A tavaszi pirkadat egész pompájával elöntötte a kerteket. A sarokba rejtett korsóban tartalékolt vízzel lemostam az arcom, a víz azonban langyos volt, és így nem is adhatott igazi enyhülést. Mindenesetre eltüntettem vele az éjszakai könnyek nyomát, és ettől úgy-ahogy megkönnyebbültem. Gondosan összehajtogattam a takarókat, felráztam a vánkost, és a takaró tetejére tettem, hogy mire Nizám megérkezik, tűnjön el minden csepp, amit az éjszaka elhullattam. A furcsa álom nyomai azonban makacsabbak voltak, mint a könnyek a párnán. Bár tudtam, hogy a jövendőt nem lehet előre látni, és hogy az álmok érzéseink és gondolataink zabolátlan játékának eredményei, mégsem tudtam kivonni magam a fekete felhő hatása alól. Valami nyugtalan, kába érzés maradt a lelkem mélyén, amely úgy éreztem, bizonytalanná tesz. Ébredj, Gül! – szidtam magam, és megráztam a fejem, hogy erőszakkal vessek véget ennek az ostoba hangulatnak. Újra kikémleltem a zsaluk nyílásai között, s amikor meggyőződtem, hogy a kertben minden csendes, kiakasztottam a zsalukat rögzítő vaspálcákat a karikákból, és kitártam a fatáblákat. A betörő napsugarak és a friss, kora nyári levegő mintha elfújták volna nyugtalanságomat.

108

Egyelőre az aggasztott csupán, hogy Nizám nem tért vissza az éjszaka. Tudtam jól, hogy késésének ezer oka lehet; meglehet, talán be sem jutott az éjszaka a városba, és csak most indulhat el, hogy körülnézzen ismerőseink között. Nincs mit csinálnom, meg kell várnom, és nem szabad elmozdulnom, amíg meg nem győződtem róla, hogy nem történt-e valami szerencsétlenség. Megnyugodva kiléptem az ajtón, és óvatosan mozogva, hogy a szomszédok számára, ha erre járnának, ne legyen feltűnő a viselkedésem, körüljártam a házacskát. De akárcsak Nizám az éjszaka, én sem találtam semmi gyanúsat. A tégla viszont szőrén-szálán eltűnt. Akkor a kerteket elválasztó vályogkerítés oldalához siettem, hogy sóskát szedjek magamnak. Az elmaradt vacsora miatt a reggeli levegőn a gyomrom kezdte követelni a magáét. Sóhajtva néztem fel a barackfákra és a gránátalma virágzó ágaira. Hej, ha most ősz lenne, nem lenne gond a reggeli! Csendesen térdeltem a kerítés tövében, és a zöld levelek közt keresgéltem. Akkor valami furcsa reccsenés törte meg a tavaszi reggel megszokott zsongását. Mintha száraz faág törött volna ketté a vigyázatlanul közeledő csizmája alatt. Óvatosan felemelkedtem, hogy végignézzek a kerten, de nem láttam semmi szokatlant. A fák törzse mozdulatlanul barnállott a fényben, s leveleik a nap felé fordulva halkan rezegtek; ahogy elpárolgott róluk a reggeli harmat. Ez a némaság és nyugalom azonban valahol a mélyén nyugtalanságot takart. Egyszerre, mint a sivatagi állat, megéreztem a veszélyt. Nem tudom, hogyan történt, de világosan éreztem, hogy amott a gyümölcsfák között emberek vannak, és szinte a bőrömön éreztem leskelődő pillantásukat. Lassan feltápászkodtam, és kinyújtóztattam a testem, mintha minden gondolatomat lekötné a reggeli napfürdő, közben óvatosan, apró lépésekkel igyekeztem a kertünket a szomszéd kerttől elválasztó vályogkerítés felé. Még egy utolsó, látszólag bágyadt nyújtózás, aztán hipp-hopp, egyetlen lendülettel átvetettem magam a kerítésen, és amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem eltűnni a szomszédos kert gyümölcsfái között. Mögöttem hirtelen kiáltozás csapott fel a fák alól. Bár tudtam, hogy most minden másodperc drága, nem állhattam meg, hogy futás közben hátra ne pillantsak: a fák mögül katonák özönlöttek a kerítés felé. Belém hasított a rettenetes gondolat: csak nem esett Nizám a fogságukba? Hát ezért tűnt el a tégla! Könnyedén futottam, mint az antilopok. Kaftánom szélét kissé felemeltem, hogy ne zavarjon a futásban, és gyorsabban röppentem át a szomszédos ház előtti szabad téren, mint a fecskefarkú, óriási lepkék. Alig néhány lépésnyire lehettem már csak a fáktól, amikor felismertem, hogy jóvátehetetlen hibát követtem el. A fák mögül, amerre igyekeztem, két katona lépett ki, és én – mintha csak fogócskát játszanék a szultánijei palota udvarán játszótársaimmal – a karjuk közé repültem. Elkeseredetten küzdöttem a szabadságomért. Rúgtam, haraptam, és arcukat karmoltam. A vaskezek azonban nem eresztettek, s a fák közül újabb turkiak futottak elő, hogy társaik segítségére siessenek. S amikor aztán egyik rabtartóm kezébe haraptam, és az haragosan feljajdult, kemény ökölcsapás érte a fejem, amely a földre terített. Csillagok ugrándoztak a szemem előtt, és a világ lassan forogni kezdett. A fák hullámzottak, mint nádas a szélben, s a gránátvirágok kíváncsian fölém hajoltak. Amikor felemeltek, selyemkaftánom rongyokban hevert mellettem, s az ingem is cafatokban lógott a vállamon. Mellem elé kaptam a kezemet, s így álltam ott legyőzetve, mozdulatlanul. A világ pedig még mindig forgott, és a gránátvirágok is le-lehajoltak hozzám. A többiek ekkor értek utol bennünket. Sorba átugráltak a kerítésen, és igyekeztek, hogy szemügyre vegyék a foglyot. Ekkora meglepetésre azonban nem számítottak. Amikorra mellém értek, szinte már teljesen magamhoz tértem. A gránátvirágok visszaültek az ágaikra, és a fák is abbahagyták tavaszi csábtáncukat. Hirtelen szégyen pírja futhatott végig az arcomon, éreztem, hogy beleborzongok. Hiába vagyok hakima, íme, még én is szégyellem magam, ha félmeztelenül férfiak közé kerülök! Leeresztettem hát magam elé kapott kezemet, és kihívóan néztem rabtartóim arcába. Szinte vártam, hogy a katonák felröhögnek, gúnyos és durva tréfák csattannak köztük, majd egyenként bevonszolnak a fák alá. Lélekben már régen felkészültem az ilyesmire, hiszen mikor az éjszaka doktorai közé álltam, tudtam, hogy mindenre el kell szánnom magam, mert szembeszegültem a törvénnyel és a hatalommal. Most azonban, hogy elérkezett a pillanat, hányinger kerülgetett.

109

A katonák parancsnoka, akinek fehér turbánján zöld boglár díszlett, meglepetten füttyentett, amikor katonái nyomában hozzám ért, és meglátta meztelenségemet. – Ejha! Ez aztán a meglepetés! Hát te meg hogy kerülsz ide? Egyszerre valami reménysugarat láttam felcsillanni a ködben. Ismét magam elé kaptam a kezem, de most már tudatosan, számításból. – Bemásztam a kunyhóba az éjszaka – hazudtam szemrebbenés nélkül. – A nádasból jöttem, mert az uram elkergetett... Más asszonnyal adta össze magát a disznó. Én már nem is vagyok jó neki... – A városból? – kérdezte, és a koldusok Bagdadja felé mutatott. – Onnan hát. Még a hátamra is vert, mint a múltkor, amikor Ahmed... – Elég! – szakított félbe türelmetlenül, és a katonák felé intett. – Adjatok rá egy kaftánt! Az egyik turki akkor kelletlenül kibújt a kaftánjából, és rám terítette. Egyszeriben olyan undorító izzadság és mosdatlanság szaga csapta meg az orrom, hogy megtántorodtam. Szinte azt kívántam, hogy inkább maradtam volna meztelenül. – Tudod, hogy kié a ház? – kérdezte a nyaralóra mutatva. – Már honnan tudnám – mondtam csodálkozást mimelve –, bemásztam és kész... Olyan puha ott benn az ágy... – duruzsoltam sokat sejtetően mosolyogva, hogy még Szerfiráz is megirigyelhetett volna, ha látja az alakításomat. A karomat fogó turkiak keze alig észrevehetően megrándult, és egyikük nagyot is nyelt. Jaj, csak nehogy túljátsszam a dolgot! – Loptál? – kérdezte a tiszt. – Dehogy loptam! – mondtam felháborodva. – Nem szoktam én lopni, van az én uramnak tisztességes foglalkozása, nem vagyok én arra rászorulva, hogy a máséhoz nyúljak! – Aztán mit csinál az a híres urad? – Hát vigyázza a tevéket! Ha karaván jön, és éjszaka a falakon kívül marad, az én uram is vigyázza a tevéket, hogy lábuk ne keljen... Úgy ám! – Szóval tevéket vigyáz? És ha a karaván nem fizet, akkor maga lopja el őket, nem igaz? – Allahra, dehogy! – tiltakoztam hévvel. – Az én uram tisztességes, becsületes igazhivő... – Na, jól van, jól – mondta a tiszt belenyugodva. – Aztán mit akarnál csinálni most? – Hát visszamegyek hozzá... – Hát a másik asszony? – Reggelre már nem kell neki... ilyen az én uram! Reggelre már csak én kellek neki... A tiszt gondolataiba merülve nézett rám, mintha mérlegelné mindazt, amit összevissza hazudtam. – Eleresszük, uram? – kérdezte az egyik, aki a karomat fogta. A tiszt azonban úgy látszott, hogy meggondolta a dolgot. Gondterhelten nézegette a házacskát és a gyümölcsfákkal teli kertet. Aztán lassan, szinte a fogai között szűrte a szavakat: – Nem, Öszdzsan! Magunkkal visszük a városba... Azt a parancsot kaptam, hogy mindenkit vigyünk magunkkal, akit a környéken érünk... Ezt pedig itt kaptuk el, akárhogy is legyen a dolog! Öszdzsan azonban túlságosan sajnálhatta a kaftánját, amelyet már-már veszni látott. Hosszú fehér ingében nem nyújtott valami szívderítő látványt a marcona hadfiak között. Mintha csak az ágyból sietett volna egyenesen a csatamezőre. – De hát mi azt a parancsot kaptuk, hogy fogdossuk össze a hakimokat, az éjszaka hakimjait. Ez meg itten minden, csak nem hakim, ráadásul még nő is! – Nem lehet azt tudni, Öszdzsan – mondta most már határozottan a parancsnok –, talán bűnös kapcsolatban van velük. Az ilyen ravasz némberektől minden kitelik... Öszdzsan lemondóan sóhajtott, és befogta a száját. Ekkor úgy döntöttem, hogy teszek még egy kísérletet. – Mit mondjak majd az uramnak... Jaj, hát keres ám majd reggel... A tiszt azonban indulást vezényelt, és csak amikor elindultunk a kerteken át, morogta félig felém fordulva: – Ha keres, hát keres. Majd holnap reggel visszakap, ha kiderül, hogy ártatlan vagy. Addig meg majd csak kibírja valahogy azzal a másik asszonnyal... Mit tehettem, engedelmesen gyalogoltam közöttük az egyre erősödő napsütésben. Óvakodtam, hogy csak vissza is nézzek a házacskára, amely árván, nyitott kapukkal fürdött a verőfényben. Csak akkor pillantottam vissza lopva, amikor kifordultunk a Bagdadba vezető szélesebb útra. Piros teteje csillogott a fényben, s a nyitott ablakok előtt hintázó zsaluk mintha búcsút intettek volna.

110

Fejemben egymást kergették a vadabbnál vadabb, kétségbeesett gondolatok, hogy megszököm tőlük, s értesítem Nizámot és a többieket, hogy vigyázzanak... Vagy hogy az előváros viskói között eltűnök, és beküldök valakit a városba a figyelmeztetéssel. Hamarosan beláttam azonban, hogy minden szökési kísérlet csak balul végződne, őreim pillanatnyi ernyedés nélkül, szorosan fogták a kezem, s bár nem fordítottak különösebb figyelmet rám, mégis éreztem, hogy szemmel tartanak. Rövidesen aztán elcsitultak kavargó gondolataim, és beláttam, hogy csak úgy menekülhetek, ha nyugton maradok. Mindenképpen bele kell élnem magam abban a szerepbe, amelybe belekényszerítettem magamat! Szerfiráz képe lopakodott lassan az eszembe, hogy ő hogyan viselkedne, ha a helyemben lenne. Bizonyára igyekezne hajszálpontosan felvenni annak a lénynek az alakját és a lelkét, akit játszani akar. Nos, hát akkor figyelj, Szerfiráz, és ti is, turkiak! Testem feszültségét sikerült egy-két mély lélegzéssel elernyesztenem, és a fejemet lóbálva, jobbra-balra mosolyogva sétáltam közöttük. Azért mondom, hogy sétáltam, mert ahogy a nap sugarai egyre erősebbek lettek, a kezdeti sietést lassú csoszogás váltotta fel. Játékosan magam alá kapkodtam a lábam, és még ugrottam is egyet-egyet, amint a gyerekek szokták játékuk közben. A turkiak ilyenkor velem együtt lendültek előre vagy hátra, és a turbánjuk vadul csúszkált a fejükön. – Maradhass, némber! – mordult rám a mogorva Öszdzsan, aki azóta sem tudott megbékülni velem a kaftánja miatt. – Maradhass, mert akkorát rántok rajtad... – Nem szégyelled magad? – feleseltem vissza gyengeelméjű mosollyal. – Velem bezzeg könnyen kiabálsz, de ha az urammal találkoznál, félreállna a szád... – Az már igaz – bólogatott Öszdzsan –, ha téged kibír, akkor valóban nem szeretnék vele találkozni... Harsány röhögés nyugtázta a sikerült viccet. – De nagy legény vagy!... Az sem bizonyos, hogy a közelembe engednélek... Én megnézem ám előbb, hogy kivel állok szóba... – Nocsak – mondta valaki hátulról, a kísérőim közül –, aztán kivel? Visszafordultam, hogy láthassam, ki volt a közbeszóló. Amikor fülig szaladt szájáról ráismertem, lassan végigmértem tetőtől talpig, olyan pillantással, amilyet a város legrosszabb lányai is megirigyelhettek volna. Szinte pokoli gyönyöröm tellett benne, amikor láttam, hogy a nagyszájú turkinak lassan pirosba fordul az arca, mint az őszi sombogyó. – Hát veled nem, annyi szent... Ilyet, mint te, minden utcasarkon tízet is találok... Ekkor a zöld bogláros is felém fordult. – Na és én? – kérdezte alig titkolt büszkeséggel. – Nálam a rang semmit sem számít! A rangod úgyis leveted minden este a nadrágoddal együtt... Azt hiszed, a szép zöld boglárod akármit is pótol? Olyan harsogó nevetés támadt, hogy magam is meglepődtem. A katonák szinte a földre vetették magukat a nyerítő kacagástól, és könny csörgött a szemükből. A tiszt előbb a kardjához kapott, majd még idejében meggondolta magát. Akkor aztán akkorát ordított, hogy beleremegtek a környező gyümölcsöskertek. – Kuss! Ki engedte meg, hogy megálljatok és röhögjetek! Aki nem fogja be azt a mocskos pofáját, megismerkedik a korbácsommal! A fogollyal meg tilos beszélgetni, azt mondom! Azután odajött hozzám, és az arcát egészen az arcomhoz nyomta. – Neked meg azt tanácsolom, hogy elhallgass, ha nem akarsz a tenyeremmel találkozni! Tudod te, hogy egyáltalán kivel beszélsz? Csak mosolyogtam és hallgattam, mert attól féltem, hogy túljátszom a szerepemet. A végén még mielőtt a városba érnénk, összevissza vernek, és ráadásul olyasmiért, amiben végképp ártatlan vagyok. Hányavetin mosolyogtam csak, és sétáltam tovább közöttük. Már kora délutánba hajlott az idő, amikor keresztülhaladtunk a kapun. A kapuőrség felemelt dárdával tisztelgett csapatunk előtt. – Ki ez a madárka, hé? – kiáltott oda az egyik őr, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rabot hoznak. – A város legszebb asszonya... kirúgta az ura! – mondta Öszdzsan, akinek a kaftán, úgy látszik, jogot szolgáltatott a beszédre. – És ti ezért fogtátok el? – csodálkozott nevetve az őr. – Hát ha a helytartó mindenkit elfogat, akit kirúgott az ura, maholnap mozdulni sem lehet majd a börtönökben ezektől a virágszálaktól...

111

A menetirányból sejtettem, hogy a helytartósági palotához megyünk, és amennyire lehetett, lehajtottam a fejem, nehogy valaki rám ismerve árulóm legyen. Most már mindenképpen nőnek kell maradnom, hiszen ha valaki Muszára, a hakimra ismerne bennem, elvesztem. Ha viszont, mint kétes erkölcsű asszonyt szabadon eresztenek, talán még használhatok valamit a többieknek. A helytartósági börtön közvetlenül a palota mögött épült, mint szinte mindenütt a birodalom városaiban, hogy ne kelljen a rabokat a népes utcákon kísérgetni minden egyes kihallgatás alkalmával. Elég, ha a nép az elítélteket látja, miért kellene a gyanúsítottakat is mutogatni? – Hoztam neked egy fogadra való menyecskét! – mondta a sértett tiszt sokat sejtetően, amikor átadott a börtön parancsnokának. Az alacsony, tömzsi emberke azonban, úgy látszik, híján volt mindenféle humorérzéknek. Aláírta az átvételi papirost, majd intett egy turki őrnek, hogy kísérjen valamerre. Szemem utoljára egy-két pillantás erejéig még magába szívta a beszűrődő napsugarakat, hiszen ki tudja, látom-e még őket valaha? Aztán amint az őrt követve végighaladtam a folyosón, eszembe jutott az a régi-régi nap, amikor Nizámért mentem a néger nyomában a szultanijei tömlöcben. Vajon értem eljön-e Nizám, vagy egyáltalán eljön-e valaki? Fáradtan roskadtam le a földre terített szalmára, és szinte azt sem hallottam, amikor becsukódott mögöttem az ajtó. Sohasem hittem volna, hogy a legkegyetlenebb dolog a világon a várakozás. Csak ültem a szalmán tehetetlenül, vagy felálltam, és járkálni próbáltam faltól falig. Aztán ismét leültem, és szememet az ajtóra meresztettem, ahonnan majd egyszer el kell jönnie a büntetés vagy a szabadulás angyalának. Lassacskán aztán leszállt az éjszaka, és a folyosó is elcsendesedett. Nem szűrődött be többé az ajtóm alatti résen a lábak csoszogó nesze, amint foglyokat hoztak vagy vittek az őrök. Halotti csend terült a börtönre. Leheveredtem a szalmára, de nem jött álom a szememre. Egyre csak az elmúlt nap járt az eszembe, a kis ház és a gyümölcsfák a fényben. És Nizám. Merre lehetsz most, Nizám, szerelmem? Talán a szomszédos cellákban valahol, vagy a városban, és nem is sejted, hogy a te Gülöd a tömlöc mélyén várja a szabadulást? Jeges rémület költözött a szívembe, ha arra gondoltam, hogy Nizám mit sem sejtve visszasiethetett a nyaralóhoz, ahol már a turkiak várták. Vagy talán észrevett valamit, és azért nem közeledett, amíg én aludtam? Megannyi megválaszolatlan kérdés, amely ott kavargott, zsibongott az agyamban, amíg csak álomba nem szenderültem. Reggel az ajtó durva csapódására ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, s néhány pillanatnak kellett elmúlnia, amíg az emlékezetemben életre keltek az elmúlt napi események. Magamhoz szorítottam a rongyos kaftánt, amelyet tegnap kaptam Öszdzsané helyett, s igyekeztem ismét beleélni magam a kikapós asszony szerepébe. A nyitott ajtóban ismeretlen turki katona állott, és csorba lábasban valami gőzölgő folyadékot tartott a kezében. – Itt a reggeli levesed – mondta, és felém nyújtotta az edényt. – Már reggel van? – kérdeztem ásítva. – Az hát. Látszik, hogy jóféle lehetsz... A tisztességes emberek ilyenkor már a dolguk után járnak, te pedig még most is vakaródzol. Persze aztán mind ide kerültök... – Engem az uram szokott felkölteni – mondtam öntudatosan. A turki a kezembe nyomta a lábast, és először a beszélgetés során végignézett rajtam. – Hát, amíg itt leszel, én keltelek. Meg kell elégedned a társaságommal, ha tetszik, ha nem... – Mikor engednek már haza? Majd elmondom az uramnak, hogy ezek a disznók mit csináltak velem, és ő majd jelenti a nagyságos kádinak, az meg a helytartónak! – Felőlem... – vont vállat a börtönőr, és a lábas felé intett. – Egyél, mert hamar visszajövök érte... Ha nem vagy kész, kiöntöm, és koplalhatsz ebédig! Na, igyekezz! Megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó, és nekiestem a híg löttynek. Alig állott másból, mint meleg vízből, de így is jólesett a kamra dermesztő hidegében. A kora nyári hajnal hűvös hullámai – fittyet hányva az őrségnek – belopóztak az ajtó eresztékein, és megborzongatták nyugtalanul hánykolódó testem. Dideregve burkolództam a kaftánomba.

112

Az őr hamarosan visszajött, és elvitte az üres edényt. Ismét egyedül maradtam a szalmán a kegyetlen magánnyal. Ahogy múlt az idő, úgy éreztem, hogy sem ülni sem pedig járkálni nem tudok többé. Levetettem magam a szalmára, és kezembe temettem az arcom. Így feküdtem mozdulatlanul, amikor ismét nyílott az ajtó. Börtönőröm közvetlenül a nyitás után félreállt, hogy utat adjon a mögötte állóknak. Amikor a belépő tiszt mögött megláttam Ibn Arszlánt, iskolánk legvallásosabb tanárát, tudtam, hogy elvesztem. – Ez az! – mondta az ismeretlen tiszt, és rám mutatott. – Ott fogtuk el, ahol korábban a többieket. Azt állítja, hogy csak véletlenül került arra, de okunk van azt hinni, hogy közéjük tartozik... Nézd meg alaposabban! Ibn Arszlán arcán láttam, hogy felismert. – Ez Musza – mondta szenvtelenül. – Őfelsége, a helytartó iskolájának a növendéke volt... most hakimi mesterséggel foglalkozik, persze őfelsége engedélyével... Nincs tudomásom róla, hogy az istentelenek közé tartozna... – Musza? – kérdezte szemöldökét felhúzva a tiszt. – Azt mondtad, hogy Musza? – Úgy van, uram – bólintott Ibn Arszlán –, annak hívják. Iszfahánból vagy valahonnan északról jött az akadémiára, és ahogy tudom, semmi baj nem volt vele... – Bizonyos vagy benne, hogy Musza? – kérdezte a katona hol rám, hol pedig Ibn Arszlánra figyelve. – Jól ismerem, uram – mondta mosolyogva volt tanárom. – Évekig voltam a tanítója, Musza ő, nem más... Igaz, Musza? Nem válaszoltam. Mit is válaszolhattam volna? A katona ekkor egy ugrással mellettem termett, és még mielőtt megakadályozhattam volna, letépte rólam a kaftánt, jobban mondva felszakította az elejét. Ismét magam elé kaptam a kezem, de még így is elég ideje maradt Ibn Arszlánnak, hogy mindent lásson, amit rejtegetni akartam. Az áhítatos Arszlán csak hápogott a megdöbbenéstől. – Pedig esküdni mertem volna rá, hogy Musza! – Na és nem az? – Hát hogyan lehetne... – tiltakozott a professzor. – Hogyan lehetne az, mikor ez asszony? – Olyan elképzelhetetlen, hogy férfinak öltözve járta ki az iskolátokat? Ibn Arszlán elképedve csóválta a fejét. – Lehetetlen – suttogta bizonytalanul –, csak észrevettük volna... – Köszönöm, uram – mondta akkor a katona, és megfogta a professzor karját –, most már minden világos, uram... – ezzel udvariasan kiengedte maga előtt, majd ő is eltűnt a folyosón. Az őr ekkor az ajtóhoz lépett, és gúnyosan visszanézett rám. – Ilyenek vagytok ti mindannyian... Ártatlanok! Aztán egytől egyig kiderül rólatok, hogy átkozott fenevadak vagytok, akik az igazhitűek életére vagy a pénzére törtök... Bizonyára te is megéred a pénzed, de ne félj, innen nem menekülsz, arról én gondoskodom! Elfordítottam a fejem, és megvártam, amíg becsukja az ajtót. Ekkor kerített csak igazán hatalmába a kétségbeesés. Mert hogy lelepleztek, és hogy többé nem maradhatok Bagdadban, az egészen bizonyossá vált számomra. Talán még meg is ölnek vagy megcsonkítanak. És most, életemben először gondoltam komolyan arra, hogy mi lesz, ha megvakítanak, vagy ha kitépik a nyelvem. Igaz, sokszor jutott eszembe futólag már máskor is ilyesmi, de akkor a csonkítás és mindenfajta büntetés távolinak és valószerűtlennek tetszett. Most azonban itt van a szomszédban. Arra, hogy Nizámmal mi történik, ha elfogták, gondolni se mertem, hiszen magam ártatlan kis bárányka lehettem a szemükben a félelmetes Nizám Sirází mellett. Azzal erősítgettem magam, hogy Nizám remélhetőleg nem került a kezükbe, és bizonyára tervet kovácsol a kiszabadításomra. Hittem, mert úgy éreztem, ha nem hihetek valamiben, beleőrülök a bizonytalanságba. Ebben a nyomasztó magányban és tehetetlenségben őrjítő lassúsággal vonszolták magukat előre a napok. Mint fájós lábú, beteg vándorok bandukoltak egymás után, s a közömbös szalmán hagyták feltört lábuk vércseppjeit, éjszaka sírt könnyeim nyomát. Már nem is tudom, hogy hány nap múlhatott el azóta, amióta őfelsége, a helytartó börtönébe kerültem, a nappalok és az éjszakák váltakozása semmit sem jelentett számomra. Csak az ajtó csikorgása és a lábas leves nyújtottak valami kapaszkodót a mindig egyforma, határtalan időben. Csak ültem a szalmán, a falakat bámultam, s belőlük próbáltam kiolvasni egész eddigi életem.

113

Néha egy-egy éjszakán, amikor csend borult a zárkám előtti folyosóra, álomtalan, törődött órán arra gondoltam, hogy mindent bevallok, apámat, Öldzsejtü szultánt, Szerfirázt és az álruhát. Mindent bevallok, hogy elkerüljem a kegyetlen büntetést, amely itt ólálkodik a közelemben, s egyszer majd biztosan rám talál. Aztán reggel, amikor az ajtó csikorgása és a meleg leves visszavezettek a valódi, érzékelhető világba, átkoztam magam gyávaságomért. Inkább meghalok, de a szultánt nem keverem bele! Abban szinte bizonyos voltam, hogy az egyházi bíróság mindent tud rólam. Ama nap óta, amikor Ibn Arszlán felkeresett, soha, egyetlen alkalommal sem érkezett látogatóm. Nem hallgattak ki. Mindent tudnak hát, és már csak az ítélet hiányzik. Nemsokára aztán az ítélet napja is elérkezett. Hajnalban jöttek értem, hiszen ki tudja miért, de a világ valamennyi börtönében mindig hajnalban mennek az elítéltekért. Még egészen kába voltam a nyugtalan álomtól, amikor nyílott az ajtó, és besorakoztak rajta azok, akiket személytelenül is hosszú hetek óta szünet nélkül vártam. Elsőnek az a tiszt lépett a szobámba, aki Ibn Arszlánt kalauzolta, amikor megmutattak neki, aztán egy tisztviselő a szokásos csúcsos turbánban és még másik két katona. A tiszt behúzta mögöttük az ajtót, és szinte sajnálkozva fordult hozzám. – Kelj fel, asszony! A helytartó őfelségének, Rasíd ad-Dín úrnak az ítéletét hozzuk. Illő, hogy állva fogadd... Vagy talán nem tudsz felállni? Szó nélkül feltápászkodtam, és összehúztam magamon a kaftánt. Sápadtan a falnak dőltem, mert bármennyire is számítottam erre a pillanatra, úgy éreztem, hogy nem tud megtartani egyre gyengülő lábam. – Olvasd! – intett a tiszt a tisztviselő felé. A csúcsos turbános ekkor szigorú szemekkel, összeszorított szájjal tetőtől talpig végigmért, majd feltűrte kaftánja ujját, és valahonnét a ruha alól összecsavart pergamentekercset varázsolt elő. Kicsavarta, és a szeméhez közel tartotta a bágyadt, hajnali fényben. Aztán megköszörülte a torkát, és újra rám pillantott, mielőtt olvasni kezdte volna. – Most csak röviden mondom, a többit majd az ítélet végrehajtása előtt úgyis felolvasom... Őfelsége, a helytartó úr és bírósága az Iszfahánból származó Muszát, azaz téged, aki annak adta ki magát, megtévesztve őfelségét, őfelsége orvosi akadémiájának bölcs tanárait és diákjait, házigazdáját, Mehrán urat és minden igazhivőt, bűnösnek talált, és méltó büntetést szab ki rád. Őfelsége és a vallás törvénykönyvének bölcs szavai ellenére, asszonyi állat létedre, ahelyett hogy annak rendje és módja szerint azt végezted volna, amit a próféta törvénye asszonyok számára előír, semmibe véve legszentebb szokásainkat, álnok módon befurakodtál oda, ahova csak férfiak nyerhetnek bebocsáttatást. Nem szégyellted ezenkívül az átkozott, hitetlen hakimok barátságát elfogadni, és a vallatási jegyzőkönyvek bizonysága szerint Allah áldása és a szokások megtartása nélkül, mint asszony is a hakimoké voltál. Részt vettél istentelen szertartásaikon, az ördöggel cimboráltál, és magával az ördöggel is háltál, mint asszony a férfival... Ilyeténképpen őfelsége, hogy a beléd szállt tisztátalan lelket messzire elűzze, és visszatérítsen az egyedüli igaz útra, arra ítél, hogy a mai nap reggelén a piactéren a hóhér huszonöt korbácsütésben részesítsen. Ezenkívül örök időkre el kell hagynod a helytartó úr városát, Bagdadot. Az ítélet ellen fellebbezés nincs! Van valami kívánságod vagy hozzáfűzni valód? – És a többiek? – kérdeztem önkéntelenül. – Nincs megbízatásom, hogy mások ítéletét a tudomásodra hozzam – mondta a törvényfi szárazon. – Ha nincs kérdésed, végeztünk is. – Nyújtsd a kezed – mondta csendesen a szakállas tiszt, és mintha sajnálkozást éreztem volna szinte szelíd hangjában. Engedelmesen előrenyújtottam a kezeimet, és hagytam, hogy rátegyék a bilincset. Már indultunk volna, amikor a törvényfi észrevette, hogy mezítláb vagyok. – Lábbelid nincs? – kérdezte türelmetlenül, és a katonák felé fordult. – Van csizmád vagy valami efféle? – kérdezte a tiszt is, és körben forogva körülnézett a zárkában. – Amikor behoztatok, elvettétek tőlem – mondtam. – Várj! – intett a tiszt, aztán kisietett, majd rövidesen visszatért a csizmámmal a kezében. – Nyisd ki a bilincseit! – parancsolta az egyik ajtónállónak. Nagy nehezen sikerült csak legyőznöm a kezem remegését, és felhúznom a lábbelimet. Akkor aztán elindulhattunk.

114

Azt hittem, kocsin visznek a vesztőhelyre, amint az rendesen szokásban volt. Kocsinak azonban hírét sem láttam, gyalog kísértek a kora reggeli hűvösségben a piactér felé. Szerencsére nem kellett sokat mennem, hiszen a piactér közvetlenül a kormányzósági palota előtt terült el, melynek háta mögött volt a börtön. Csak a palotát kellett megkerülnünk, hogy a térre jussunk. Az utcák a kora reggeli órák ellenére is zsúfoltak voltak. A zsibongásból és a lázas mozgásból arra következtettem, hogy ma nem mindennapi látványosságban lesz része Bagdad lakosainak. A téren elsőnek a sebtében felállított emelvényre esett a pillantásom, amely csendes napokon vérre éhesen nyugszik a börtön udvarán, ilyenkor azonban boldogan tárja ki száraz deszkalapjait a kíváncsi napsugaraknak, és szomjas pórusai beisszák a verejték, a könny és a vér cseppjeit. A piactéren a szokásoknak megfelelően már ott zsongott a tömeg, mint a legyek a döglött állat tetemén. És mindenütt gyerekek... a felnőttek nyakában, a fák koronáján és a házak tetején is. Semmi ünnepélyesség nem volt ebben a reggelben, csak káromkodás, kiabálás és lökdösődés. Kísérőimnek az öklükkel kellett utat törniük, hogy odataszigálhassanak az emelvényhez, amely körül kettős láncban, előreszegezett lándzsáikkal álltak a helytartó legfőbb támaszát jelentő turki zsoldosok. Nyugtalanul néztem a kíváncsiskodókra, vajon találok-e ismerős arcot. A tömeg azonban csupa gonosz és ismeretlen tekintetből állt, szinte sütött belőlük a vérszomj és a látványosság kívánsága. Egy emberként hördültek fel, amikor végre odaverekedtük magunkat a turkiak alkotta üres térre, amely körbefogta az emelvényt. Az alaktalan mormogásból és zúgásból egyre inkább egy ismerős szót véltem kivenni, amely csak nekem szólhatott. – Hakima! – szörnyülködött a sok száz torok. Amikor felfelé kapaszkodtam a lépcsőn, már nem néztem senkire. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássak se kíváncsi, se együttérző, se gyűlölködő arcokat, hiszen az elkövetkező percekben magamra számíthatok csupán. Az ítéletet felolvasó bíró, úgy látszik, rövidebb úton és gyorsabban érkezhetett, mint mi, mivel már fent állt az emelvényen, a függőlegesen felállított farúd mellett. És a rúd mellett téblábolt az ítélet végrehajtója is egyszerű fehér kaftánban és turbánban, amelyet mélyen a homlokába tekert, hogy csak szeme villogását láttam közvetlenül a turbán vonala alatt. Alighogy felértem, felém nyúlt, és megfogta megbilincselt kezem. Nem volt sem durva, sem türelmetlen. Közönyös volt, mint a mesterember, aki szakavatott és gazdaságos mozdulatokkal végzi a munkáját. Csak semmi felesleges erőpocsékolás... Megfogta a kezem, és szinte szempillantás alatt egy másik béklyóval úgy láncolta oda a rúdhoz, hogy a kézi bilincsemet ki sem nyitotta. Aztán karba tette a kezét, és nyugodtan a tisztviselőre nézett. A csúcsos turbános, aki érezte, hogy most minden pillantás rá szegeződik, és néhány percre ő az események főszereplője, kidüllesztette a mellét, és ahogy csak tudta, olyan hangosan olvasta az ítélet teljes szövegét. Csend ereszkedett a térre, hogy szinte kiáltásnak hatott a poros fákon üldögélő verebek csivitelése. Szinte félálomban hallgattam az ítéletet, amelynek a felolvasása most jóval hosszabb ideig tartott, mint a börtönben. Amikor befejezte, lassan összetekerte a pergament, és intett a hóhérnak, hogy kezdjen hozzá. A szenvtelen iparos lehajolt, felemelt a dús melletti asztalkáról egy vékony korbácsot, amilyennel a tevéket biztatják a hajcsárok, és kissé távolabb lépett tőlem. Aztán ismét közelebb jött, és szabad kezével lehúzta rólam a kaftánt. Így álltam ott Bagdad színe előtt felsőruha nélkül, én, a bűnhődésre ítélt, a sátán rabszolganője, a Hakima! Aztán lesújtott rám a korbács, könyörtelenül mart a húsomba, mint tüzes fogú kígyó. Sziszegve tekeredett körém, és üreges fogaiból belém eresztette mérges váladékát. Szünet nélkül égette a hátamat és mellemet a hegyes fogak harapása, szememben ott táncolt a lassan feljebb emelkedő nap, fejemben a méreg apró kalapácsai kopácsoltak egyre elviselhetetlenebbül. Észre sem vettem, amikor abbamaradtak az ütések, csak álltam görnyedten, és semmit sem láttam a szemembe csörgő verejtéktől, félig vakon támaszkodtam a rúdnak, és vártam, hogy majd eloldják a kötelékeimet. Éreztem, hogy valaki a kezem körül matat, s hallottam a láncok és a bilincs csörgését. Ki akartam egyenesedni, hogy kitöröljem a szememből a verítéket, de egyszerre csak kiszaladt a lábam alól a deszka. Hallottam még, hogy a fejem koppan a kemény fán, és a homályos nap szédült

115

táncba kezdett felettem, majd elfeketedett körülöttem minden. Furcsa! Hát ilyen egyszerű lenne a halál? A szalmán ébredtem a börtöncellában. A piszkos szalmán, amely annyi könnyemet felitta, amely tanúja volt nyugtalan éjszakáimnak és dermedt nappalaimnak. Hason feküdtem, kezem a fejem mellett, fejem valamiféle kemény párnán, és valaki óvatosan, könnyű kezekkel simogatta a hátam. Amikor aztán már úgy éreztem, annyi erőt töltött belém a néma gondolkozás, hogy meg tudom mozdítani a fejem, az ismeretlen felé fordítottam. Soha nem látott, barátságos, szakállas arc nézett rám, és első mozdulataimra abbahagyta a simogatást. Kezében kenőcsös tégelyt tartott, amiből óvatosan barnássárga kenőcsöt kent a hátamra. – Maradj csak nyugodtan – mondta duruzsoló hangon, és felemelkedett. Becsukta a tégelyt, majd vizsgálódva szemlélte a bőrömet. – Néhány nap, és beszáradnak a sebek... Ha kikerülsz innen, köttess rá fehér gyolcsot, és vigyázz, ne kerüljön bele por vagy szemét! De ezt magadnak is tudnod kell! Ha az vagy, akinek mondanak, inkább te adhatnál nekem tanácsot... – Vizet adjál... – suttogtam nehéz nyelvvel, mert szinte égette a torkomat a szomjúság. A szakállas akkor a szoba sarkába ment a cserépkancsóért, majd megitatott. Egyszerre megkönnyebbültem, mintha a víz az erőmet is visszaadta volna. – Köszönöm, már jobban vagyok – mondtam, és hálásan néztem rá. – De most már menj, aludni szeretnék... – Az én megbízatásom ezzel véget is ért – mondta talán kissé sértődötten, és az ajtóhoz lépett. Megzörgette, majd kisurrant a folyosóra. Én pedig elfordítottam a fejem az ajtó hasadékán beszűrődő fénytől, és az alvás álomtalan, bársonyfekete tavába merültem.

116

XIII. A TALÁLKOZÁS Napokig fekhettem lázas önkívületben, és nem emlékezem, hogy a hakim eljött-e máskor is hozzám vagy sem. Csak halvány emlékképeim voltak erről az időről; mintha egy öreg, ráncos kéz inni adott volna. Furcsa módon, éjszaka tért vissza az öntudatom, amikor csend ülte meg a folyosókat, csak a falra tűzött fáklyák világának szomorú libbenései lopakodtak be az ajtó alatt. Mint Szultanijére a hideg őszi szél, váratlanul és mindent elsöprő rohammal támadt rám a józanság. Felültem szalmára terített kaftánomon, és hirtelen visszaemlékeztem mindenre, egészen addig, ameddig még magamnál voltam. Meglepő közönnyel gondoltam végig az elmúlt, ki tudja hány nap történetét, és szinte megijedtem, hogy csak ennyi lett volna az egész? Gyermekkori és még későbbi képzelgéseimben sokkal félelmetesebbnek hittem a hatalom büntetését. Enyhén húzódó hátamon éreztem, hogy a felszakított bőr sebei már behegedtek, s nem kell attól tartanom, hogy beleragadnak a gyolcsba. Magamra vettem hát minden ruhadarabomat, amit körülöttem találtam, és csak a hajnal első sugarait vártam, hogy megdöngessem az ajtót. Elszenvedtem a büntetést, és eljött az idő, hogy elhagyjam börtönömet. A reggel olyan lassan jött, mintha ólomlábakon vánszorgott volna. Alig győztem kivárni az első csoszogó lépéseket, amikor a fáklyaoltó végigmegy a folyosókon, és kihúzza a vaskarikákból a tövig égett vagy még mindig lobogó fáklyacsonkokat. Talán ezek a hosszú percek voltak a legnehezebbek, amelyeket a helytartó börtönében el kellett viselnem. Amikor aztán elhalt a csoszogás, és a jelek arra mutattak, hogy a börtön megkezdi mindennapi életét, az ajtóhoz léptem, és néhány ökölcsapást mértem rá. Néhányszor megismételtem a döngetést, majd amikor úgy hallottam, hogy valaki morogva megindul az őrszoba irányából, állva maradtam a szoba közepén. Kaftánomat szorosra húztam, és oldalt összefogtam, mivel az övemet még elfogatásom napján elvették tőlem, s akkor sem adták vissza, amikor a büntetés helye felé hajtottak, csak rézcsattal fűzték össze elöl, hogy szét ne nyíljon minden lépésemre. Nagy nyikorgással tárult ki az ajtó, és ismeretlen, közömbös turki arc tekintett be rajta. Pillantása előbb a földön keresett, és látszott rajta, hogy meghökken, amikor a szoba közepén állva talált. – Te zörgettél? – tette fel a felesleges kérdést. Bólintottam, és karba fontam a kezem. – Elszenvedtem a büntetést, amit őfelsége rám mért – mondtam nyugodtan –, és most távozni akarok... De az övemet előbb vissza szeretném kapni... – Várj csak, várj azzal a távozással – mondta az őr minden rosszindulat nélkül. – Előbb behozatom a reggelidet, és közben elintézzük a formaságokat... Várj csak, amíg visszajövök... – ezzel bezárta az ajtót, és magamra hagyott. Nem telhetett bele sok idő, amíg újra visszajött a lábassal, de én minden pillanatot egy esztendőnek éreztem. Hol lehet Nizám? Hol lehetnek a barátaim? Talán meg kellene kérdeznem ettől a leveshordozótól... De mi lesz, ha őket nem sikerült elfogniuk, és most én leszek az árulójuk? Hallgattam hát, és némán szürcsöltem a levest. A szokástól eltérően őröm most nem hagyott magamra, hanem az ajtónak dőlve várta, hogy lassan megigyam a langyos folyadékot. Mindvégig rajtam nyugtatta a szemét, mintha attól tartana, hogy elmenekülök a lábasával. Amikor az utolsó cseppig megittam mindent, visszanyújtottam az edényt. Kellemes meleg járta át a bensőmet, és éreztem, hogy a meleg leves vérré válva folyik végig az ereimben. Ki tudja, talán napok óta nem ettem egy falatot sem. Jóindulatú őröm kíváncsian fürkészett, mintha azt vizsgálná, hogy valóban meggyógyultam-e, vagy csak úgy teszek, hogy elmehessek. Én azonban éreztem, hogy erőm egyre jobban visszatér, bár a hirtelen magamba öntött levestől mintha ismét enyhe szédülés fogott volna el. A turkit láthatóan megnyugtatta az állapotom, mert mintha elmosolyodott volna. – Hozzak még? Nemet intettem, mert valóban nem fért volna egyszerre több belém. – Indulhatok? – kérdeztem türelmetlenül. – Várjál csak, hová sietsz? – emelte fel az ujját. – Mielőtt még elhagynád őfelsége tömlöcét, néhány apróságot tisztáznunk kell... Mindjárt jön egy tiszt úr, és mindent elmond... Addig csak várjál... De ha akarsz még levest, jó szívvel hozok... Ismét nemet intettem, és türelmetlenül néztem az ajtót; jöjjön már az a tiszt minél előbb!

117

Jószívű őröm szót sem ejtett, csak megfordult, és bezárta maga mögött az ajtót. Ismét ez az átkozott várakozás! Csak nem vetnek alá még vallatásnak is? Ismét rémület kerített a hatalmába. Jaj, csak azt ne! Ki tudja, ellen tudok-e állni a kínvallatásnak, és önkívületi állapotban nem árulom-e el barátaimat és Nizámot? Nyugtalanul dőltem a falnak, és agyamban lázasan kergették egymást a gondolatok. Lehet, hogy a korbácsolás csak előjáték volt, hogy megfélemlítsenek, és megtörjék az akaratomat? Szinte észre sem vettem, amikor ismét kinyílt az ajtó, és belépett rajta a várva várt tiszt. Talán negyvenéves lehetett, vékony, lefelé konyuló bajuszt viselt, és ragyogó damasztturbánt. A vakító turbánon azonban egyszerű boglár csillogott, úgyhogy valamiféle alacsonyabb rangú katonának gondoltam. Bizonyára a börtön parancsnokának a beosztottja lehet... Amikor belépett, az ajtó bezárult mögötte, és mi egyedül maradtunk a szobában. Természetesen őt is állva fogadtam, eltávolodva a faltól. Mindenképpen hangsúlyoznom kellett, hogy most már szabad embernek érzem magam, és ilyen bánásmódra is tartok igényt. De azért a lelkem mélyén tudtam, hogy az ilyesféle igények a helytartó börtönében ritkán vétetnek figyelembe. Ő rám nézett, és én összerezzentem. Bizonyos, hogy már láttam valahol ezt az arcot... De hol? Valaha régen, vagy tán nem is olyan régen? A szép arcú, diószín szemű férfi figyelmes pillantással mért végig, és folyékony, tiszta perzsa nyelven szólított meg: – Örülök, hogy megismerhettelek, Hakima... Megengeded, hogy így szólítsalak? Szótlanul bólintottam. A férfi akkor vizsgálódva végignézett a cellámon, és megcsóválta a fejét. – Hát nem az a kényelmes lakosztály, ez már szentigaz. De azért alkalmas a beszélgetésre... Nem ülnénk le jobb híján ide a szalmára? Már éppen engedelmesen le akartam telepedni, amikor a tiszt visszatartott kiterjesztett karjával. – Várj csak! – mondta, és övét megoldva lekapta a kaftánját. Patyolatfehér, gyöngyház gombos selyeming volt rajta a kaftán alatt, ami ismét csak felkeltette a gyanúmat. Mégsem lehet ez valami egyszerű, félművelt tisztecske! A diószemű széles mozdulattal leterítette a hófehér kaftánt, látszólag ügyet sem vetve rá, hogy a szalma piszka beleivódik fehérségébe. – Ülj le, Hakima – mutatta szinte szertartásosan a helyemet. Meglepetten nézhettem rá, de szó nélkül engedelmeskedtem. Nem akartam az időt lopni holmi udvariassági szólamokkal, amikor úgy tetszett, súlyos beszélgetés előtt állok. Talán csak nem akar a helytartó megvesztegetni kínzás helyett? És ha ez nem sikerülne, akkor jön a kínvallatás? Mindenesetre jó lesz, ha odafigyelek! – Sokat hallottam már rólad – kezdte a tiszt, és leplezetlen kíváncsisággal fürkészte az arcom. – Szinte hihetetlen, amit tettél... Na, nem gondolok másra, csak arra, hogy hat éven keresztül az orránál fogva vezetted Rasíd ad-Dínt és az egész akadémiát. Jó kis hecc lehetett, amikor kiderült rólad minden... Szinte vidám volt a hangja, de dióbarna szemében meg sem csillant a nevetés vagy a jókedv fénye. Komoly volt, és még mindig fürkésző. – És ha meggondolom, hogy ezt ti ketten csináltátok, és a jó, öreg, ostoba Mehrán nem vett észre semmit... Igaz is, mi történt a barátnőddel? Haboztam, hogy mondjak-e neki valamit. Hiszen Szerfirázról még az sem derült ki eddig, hogy férfi volt-e vagy nő... Aztán mégiscsak válaszoltam a kérdésre, hiszen Szerfiráznak már úgyis mindegy. Ha elfogták, ártani már nem árthatok neki, ha pedig nincs a kezükben, még inkább nem. – Nem tudom – mondtam az igazságnak megfelelően. – Még évekkel ezelőtt eltávozott... – Azt persze nem tudod, hogy hová? – Nem, uram. – Ebben nem is kételkedem. Mondják, hogy Szerfiráznak hívták, és most lázadókkal meg komédiásokkal járja az országot, és a bűnözőket tüzeli a szultán ellen. Ő lenne az? – Nem tudom, uram – mondtam bizonytalanul.

118

– Hát hagyjuk Szerfirázt, ha nem tudsz róla semmit – mondta a barna szemű, és a falnak támasztotta a hátát. – Beszéljünk inkább rólad. Mondják, hogy a legjobb hakim vagy a világon. Hogy mindenhez értesz, amihez a hakimok és az ördögök együtt értenek... Igaz ez, Hakima? Lázasan kergetőztek fejemben a gondolatok. Sok értelme úgysincs a tagadásnak, hiszen úgy látszik, volt mestereim és az elfogottak mindent elmondtak rólam... – Hakima vagyok – mondtam csendesen –, és azt hiszem, nem jobb, mint a többiek... Annyit értek a mesterséghez, amennyit más... Nem hiszem, hogy különb lennék a többieknél. – Pedig azt mondják... Felvontam a vállam. – Talán azért mondják, mert nem vagyok férfi, és a mi birodalmunkban már az is csoda, ha egy nő értelmes szót ejt... Azt hiszem, hogy ezt a csodát látják bennem... – Lehet, hogy igazad van – mondta elgondolkozva a férfi. – Én mégis azt hiszem, hogy van valami alapja annak, amit terjesztenek rólad. Igaz, terjesztenek mást is, de erről most ne beszéljünk... Ha Allahhoz fohászkodsz, mindent megbocsát, és lemossa a bűneidet. Allah kezében a tisztaságunk... Nocsak, hát így állunk! Ezt a patyolat ingest küldték, hogy a próféta hitére térítsen? Szinte kíváncsian vártam a folytatást. A tiszt mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem, nem vagyok mollah! – emelte fel tiltakozva a tenyerét. – És azzal sem bízott meg senki, hogy térítselek a próféta hitére. Csak azt mondom, amit valóban hiszek is... Habár tudom, hogy Szultanijében más körülmények között nevelkedtél... Megállt bennem a lélegzet. Jóságos istenek, ez ismer valahonnét! Jól sejtettem az előbb, hogy láttam valahol az arcát. Bárhogyan is erőltettem azonban az emlékezetemet, képtelen voltam visszaemlékezni rá, hogy hol is találkozhattunk. Vigyáztam, hogy csapdába ne essek, ezért én magam állítottam csapdát. – Iszfahán környékéről származom, uram, és sohasem voltam Szultanijében... A tiszt ekkor első ízben elmosolyodott, és szinte barátságosan feltartotta mindkét tenyerét. – Igazad van – mondta, és lassan megkomolyodott az arca –, játsszunk nyílt kártyákkal... És most elmondom, hogy mit tudok rólad... Jó? Mozdulatlanul néztem a szeme közé. – Tudom, hogy Gül vagy, Öldzsejtü bizalmasának, Csobánnak a lánya. Igazán nem volt nehéz kinyomoznom, és a barátnődről is tudok mindent... Sajnálom, hogy megkorbácsoltak, csak utána tudtam meg, ahogy visszatértem a városba, hogy ki vagy... Híre terjedt, hogy elfogták az éjszaka egyik hakimját, aki nő, és én nyomozni kezdtem utána, hogy ki bújhat meg a rettegett név mögött, így jutottam el hozzád... Már régtől fogva szerettem volna veled megismerkedni... Hát mégiscsak kiderült, hogy ki vagyok! Lelkifurdalást éreztem, hogy most aztán újra támadhatják Öldzsejtüt és apámat, hogy a próféta hívei immár jogosan kérhetik számon rajtuk vallásuk nyílt meggyalázását. – Mindenki tudja, hogy ki vagyok? – kérdeztem fásultan. – Nem – mondta a diószemű nyugodtan –, csak én. – Csak te? – Csak én. Magam nyomoztam utánad, és egyedül én tudtam meg mindent... De ha kiderült volna is, hogy ki rejtezik a sátán doktorának kaftánja mögött, akkor sem kellene attól tartanod, hogy Abu Szaid és nagybátyja, Takriti fellázítják Bagdad lakosait és a birodalmat a szultán ellen... Abu Szaid nem fog többé lázadni, erről biztosíthatlak... Először éreztem talán életem során, hogy szinte megfejthetetlen rejtély előtt állok. És ennek a rejtélynek a kulcsa ez a diószemű ember, akiről nem tudom, hogy kicsoda, de akit bizonyára ismernem kellene... És ha egyenesen megkérdezném tőle? De aztán mást kérdeztem. – Honnét veszed, hogy Abu Szaid nem fog ismét fellázadni? – Nem fog, ezért kezeskedem. – Hogy kezeskedhetnél te Abu Szaidért? Ekkor az idegen szeméből lassan eltűntek a vidám szikrák. – Mert én vagyok Abu Szaid! Talán két pillantással előbb, mint ahogy megmondta a nevét, már én is kitaláltam. Bár soha életemben nem láttam még közelről, Öldzsejtü szeme nézett rám egy sokkalta fiatalabb arcból. Súlyos csend ereszkedett közénk, amelyet aztán ő tört meg elsőnek.

119

– Ha tudtam volna, ki vagy, megmentelek, de csak aztán jöttem vissza a városba, tehát nem vagyok felelős a történtekért... Ámbár Rasíd ad-Dínnek sem tehetek szemrehányást, hiszen a törvények szerint járt el, csupán körültekintőbb lehetett volna... De igaz is, mikor jártál utoljára Szultánijében? – Hat évvel ezelőtt. – Én sem sokszor fordultam meg ott azóta... Tudod, nehéz megférnem az apámmal! Zsémbes, mint általában az öregek. Nehéz vele megértetni egyszerű dolgokat, amelyek maguktól értetődnek. Az öregek makacsok, és ragaszkodnak a régihez, képtelenek belátni, hogy már nem lehet továbbjutni azon az úton, amelyen ők mentek fiatal korukban... Jó, tudom, most azt mondod magadban, hogy velem nem lehet barátságban élni, hiszen én vagyok Abu Szaid, a próféta ostora, aki elvakult dühében a papok karmaiba taszítja az országot, és kiárusítja a népet a mollahoknak... Igaz, hogy ezt gondolod? – Körülbelül... – És elhiszed, ha azt mondom, hogy mindez hazugság? Nem tudtam mit válaszolni, hallgattam hát inkább. De Abu Szaid makacsul megismételte a kérdést. – Elhiszed, hogy ez nem igaz? Könnyű lett volna egyszerűen azt mondani, hogy „nem”! És nem is a félelem volt az, amely megakadályozott, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Talán inkább kíváncsi voltam, hogy mire is akar kilyukadni. – Ez nem hit kérdése – mondtam habozva. – Minden arra mutat, és azoknak a szavát igazolja, akik azt állítják, amit te tagadtál az előbb... és én sem tudtam meggyőződni az ellenkezőjéről. – Túl könnyen ítélsz, Hakima! Én vagyok hát az a gonosz szultánfi, sajnos már nem is olyan fiatal szultánfi, aki foggal körömmel öreg és meghalni nem akaró apja örökébe szeretne lépni, és semmi se drága neki, hogy a célját elérje? Aztán ha egyszer mégis megtörténne a trónfoglalás, jaj a birodalomnak! Ezt hiszik rólam, igaz? – Igaz. – De miért, Hakima? – Miért ne hinnék? – Mert az emberek, és még a műveltek is, mint te, nem látnak az orruknál tovább... Mind azt hiszitek, hogy magam miatt akarok a trónra kerülni... – Miért? Ki miatt? – Ki miatt, ki miatt?... A birodalom miatt! Ha rövidesen nem történik változás, döntő változás, vége az országnak... Megvontam a vállam. Az utóbbi időben kevés időm maradt a birodalom fennmaradásának vagy bukásának gondolatával foglalkozni. Hát nem mindegy az itt élő szerencsétleneknek, hogy Öldzsejtü halála után a Horda, a mamelukok vagy a turkiak terjesztik ki hatalmukat erre a földre? Kevesebb lesz-e akkor a mecset, és több a kórház vagy az iskola? A birodalom sorsáért nyugtalankodjanak csak az uralkodók! Abu Szaid úgy látszik nem is várt választ a kérdésére, mert mintha ott sem lettem volna, folytatta monológját. – Öldzsejtü elfáradt, öreg és beteg... a birodalom a szétbomlás szélén áll... És tudod, mi tette ilyenné? Megmondom. A vallásszabadság, a minden és semmilyen isten tisztelete, az erélytelenség és a nemtörődömség. És nézz körül a határokon kívül!... Ezzel a szedett-vedett zsoldos hadsereggel akarod magad megvédeni a turkiak vagy a mamelukok ellen... vagy bárki ellen? Nem, Hakima, csak a rend mentheti meg a birodalmat... – A félelem rendje... – A rend mindig félelmet szül! És ha van félelem, a tekintély feltétlen tisztelete, akkor van rend is, mert a rend ezen nyugszik! És ezért kell a próféta hitét vakon követnie mindenkinek, mert most ez jelenti a félelmet és egyúttal a rendet. És ha felhasználom a hitet a birodalom érdekében, később azok is hálásak lesznek nekem, akik ma átkoznak... – Bizonyos vagy ebben?

120

– Bizonyos, Hakima! És hogy én leszek a jövendő uralkodó, az csak véletlen... A birodalomnak mindegy, ki vezeti, csak az a döntő, hogy birtokában legyen a felismerésnek, amelynek én a birtokában vagyok... Egyedül ez a döntő! – És a népet ki kérdezi meg, akinek, teszerinted, az érdekében történik mindez? – Te művelt vagy, és sokat tapasztaltál, Hakima! Tudod, hogy a nép barbár és ostoba. Műveletlen, és azt teszi, amit mondanak neki... És ez mindig is így marad! – Akkor is, ha Allah segítségével megmentetted a birodalmat? – Miért, teszerinted mit kellene tennem? Gazdagokká tenni a szegényeket, és felültetni őket a trónra? Hiszen mindenkit nem ültethetek oda... És ha odaültetek egyet közülük a magam helyére, mi a biztosíték arra, hogy nem lesz százszorta rosszabb, mint én voltam? – Nem így gondoltam... – Hát hogyan? Talán úgy, mint Nizám Sirází és a vándor komédiások vagy a hakimok, a sátán hakimjai, akik arra biztatnak, hogy gyújtsák fel a palotákat, és öljék halomra a gazdagokat? Te is ezt akarod, Hakima? Nizám nevének említésére mintha a szívembe szúrt volna valami. Mutatni azonban nem mutattam semmit. – Nem egészen így... – Nem egészen? De valahogyan mégiscsak így... Hogy ne legyenek gazdagok, vagy hogy mindenki egyforma legyen, egyformán szegény, vagy egyformán gazdag, hogy ne legyen különbség a birodalomban senki között... És te, a művelt, sokat tudó Hakima, Csobán úr lánya elhiszed, hogy ez az ostobaság valaha is megvalósulhat?... Amit Sirází és a többi eszeveszett hirdet, olyan, mintha arra akarnák rávenni a Tigrist, hogy holnaptól visszafelé folyjék... A birodalom és benne a szegények is csak úgy élhetnek nyugalomban, ha bevonul a rend, amelyet én hozok magammal. Ez elkerülhetetlen, érted, Hakima? – Értem – mondtam csendesen –, és most várom az ajánlatodat... Mintha csodálkozás villant volna a szemében. – Okos vagy Hakima, okosabb, mint számítottam... de így van ez jól... Ilyennek kell lenned... Tudod, mit ajánlok fel neked? – Gondolom, az ágyad... Ekkor váratlanul hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Nem, Hakima, nekem nem feleségre van szükségem, hanem harcostársakra. Amikor idejöttem hozzád, azzal a szándékkal tettem, hogy felajánlom neked a legfőbb hakim méltóságát, természetesen csak akkor, ha a trónra léptem... De most, ahogy szót váltottam veled, egyre inkább meggyőződöm róla, hogy ez túl kevés lenne neked... Mit szólnál, ha a tanácsadóim élére tennélek? – De miért éppen engem? – Mert okos vagy, Hakima, és ravasz, mint a kígyó! Erről ez alatt a rövid idő alatt is meggyőződhettem... Azonkívül nem titok előttem kapcsolatod a sátán doktoraival meg az átkozott Nizám Sirázíval... Te úgy ismered őket, mint a tenyeredet... az árulókat, a felforgatókat meg a népet is. Senki olyan bölcs tanácsokat nem adhatna nekem, mint te! Hát ezért gondoltam rád, Hakima... Legszívesebben az arcába köptem volna. Talán megsejthetett valamit abból, ami forrongott bennem, mert a vállamra tette a kezét. – Mindezt a birodalom érdekében! Hakima! Talán kevesebb vér folyik majd, ha te adod a tanácsokat... Ezzel aztán népednek is a hasznára lehetsz... Gondold meg, Hakima... Vállalod, hogy a tanácsadóm légy? Nemet intettem, és hallgattam. Csodálkozva vette le a vállamról a kezét. – Nem? De hát miért... – A tűz a vízzel nem keveredik, és egyik sem lehet a másik tanácsadója... Körülbelül ezért. – Nem értem, Hakima – mondta, és valóban látszott is rajta, hogy nem érti a gondolataimat. – Hiszen te is a rendet akarod, a nyugodt életet a birodalomban, és minél kevesebb bajt azoknak, akiket te népnek nevezel. Nem ezt akarod? – De ezt... – Hát akkor? – Csakhogy az utak nagyon különbözőek, amelyek a célhoz vezetnek, uram... És nekem az a hitem, hogy senkit sem lehet boldogítani akarata ellenére...

121

– De ha a nép ostoba, és nem érti... – Akkor meg kell magyarázni nekik, uram... Közéjük kell menni, és mindent megmagyarázni... – Ez lehetetlen! – Miért volna lehetetlen? Mert ma úgy látszik? Ha nem lesz szegénység, nyomor, betegségek és ostobaság, mindenki megérti majd, hogy szükség van a rendre... és akkor meg is valósul a rend, mert mindenki azt akarja, és mindenkinek a lényéből fakad majd a mindenki rendje... Érted, uram? – Ostobaság! A rendet csak a fegyverek és csak a kisebbség biztosíthatja a többség felett... A többség arra született, hogy uralkodjanak rajta, és vezessék! Mocskos állatok, akiknek az unokái is azok maradnak... És csodálkozom rajtad, Gül, hiszen te palotában nőttél fel, nem tetves és mocskos ólakban. Hogy ezekkel az eszeveszettekkel tartsál, nem fér a fejembe... – Látod, uram, hogy tűz és víz vagyunk? Másképp látjuk mindketten a világot, és ezt a két elképzelést nem lehet összeegyeztetni... – Értem... – mondta sóhajtva – azaz téged nem értelek... Talán mert nő vagy, és a nők... no de hagyjuk! Mindenesetre megismétlem ajánlatom első részét, ha a fő hakimom akarnál lenni, szeretettel várlak... – Ha megengeded, uram, inkább visszavonulnék Szultanijébe az apámhoz, ha már Bagdadban nem maradhatok... Akkor Abu Szaid felállt, és vele együtt feltápászkodtam én is. Kaftánjáról gondosan lerázogatta a ráragadt szalmaszálakat. – Kár, Hakima, nagy kár... Pedig a te eszeddel még sokra vihetted volna... Kár, hogy ellenségekként kell elválnunk... De azért nyitva hagyom számodra a kaput. Lesz még idő, amikor találkozunk Szultanijében, és talán más körülmények között. Akkor majd még egyszer megkérdezlek... Kár lenne érted, Hakima! Nem válaszoltam semmit, hiszen mit is válaszolhattam volna? Aztán hirtelen eszembe jutott a legfontosabb dolog, amiről majd megfeledkeztem. – Szabad vagyok, uram? – kérdeztem szilárdan, de nem tudtam elnyomni a remegést a hangomban. Abu Szaid még mindig gondolataiba mélyedve nézte a szemben levő falat, és amikor felriadt a kérdésemre, úgy látszott, azt sem tudja, hol van. – Mit? Micsoda? Mit kérdeztél? – Szabad vagyok? – Igen. Természetesen... Elmehetsz, de el kell hagynod Bagdadot... Hogy visszatérsz Szultanijébe?... Helyes! Ebben segítségedre leszek... Rövidesen indul egy karaván, és vele megy néhány emberem is, akik majd elkísérnek. És ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, Hakima, ne gyere vissza Bagdadba! Válasz nélkül meghajtottam a fejem, amit beleegyezésnek is vehetett. – Különben úgysem lenne sok értelme – mondta, és az ajtóhoz lépett. – A hakimoknak végük, és az akadémiának is vége. Nincs szükségünk többé hakimokra! Többet ártottak, mint használtak a birodalomnak, hiszen közülük nőttek ki az istentelenek, a sátán fiai! Mintha a jéghideg tél fagyos lehelete érintett volna meg. Nem tudtam, hogyan kérdezzek, hogy ne hozzak bajt másokra. – A hakimok... elmenekültek? – Bizonyára van olyan is, akinek sikerült, de a többségüket elfogták, és már el is nyerték méltó büntetésüket... Jaj istenek vagy nem is tudom kik, akikhez most imádkoznom kéne... Csak nem történt valami rettenetes, valami helyrehozhatatlan? – Elnyerték a büntetésüket – folytatta Abu Szaid, most már ügyet sem vetve az érzelmeimre –, és főleg a legocsmányabb valamennyi között, az a Nizám Sirází! – Mi történt vele, utam? – kérdeztem szinte hidegen, és a magam számára is meglepően nyugodtan csengett a hangom. – Megkapta, amit megérdemelt... Amikor téged megkorbácsoltak, neki ugyanott lecsapták a fejét... Most aztán az ördögöt magát gyógyíthatja! – ezzel kilökte az ajtót, és anélkül hogy visszanézett volna, eltűnt a folyosón.

122

Attól a naptól kezdve mintha megszűntem volna élni, és valaki más költözött volna a testembe. A világ elvesztette jelentőségét, és úgy tengődtem benne, mintha csak átutazóban lennék két sivatag között egy karavánszerájban. Egyetlen csepp könnyet sem ejtettem sem Nizámért, sem a többiekért, sem pedig azokért az évekért, amiket velük töltöttem. Az én életem is megszűnt abban a pillanatban, amikor Nizám nyakára lecsapott a bakó, s aki most még mindig itt él közöttetek, az csak a test, míg a lélek egy ismeretlen sírban nyugszik valakivel. Az a néhány nap, amit még a tömlöcben kellett töltenem, úgy elszállt, mintha csak percek szálltak volna el felettem. Ha kinyílt az ajtó, engedelmesen elfogyasztottam a levest, aztán ha újra kinyílt, kiadtam az üres lábast. Most már az sem érdekelt volna, ha örökké ott kell maradnom az egyre piszkosabbá váló szalmán. Engedelmesen és érdeklődés nélkül fogadtam a hírt is, amelyben közölték velem, hogy a következő napon elindul a karaván Szultanijébe. Felszálltam a tevenyeregbe, ha szóltak, leszálltam, ha nem, csak ültem, szememet a végtelen síkságra meresztve. Az sem zavart, hogy a kereskedők és a hajcsárok a homlokuk elé kapták a kezüket, ha rólam beszélgettek. „Bolond szegény!” – mondogatták, és szánakozva néztek rám. Szerencsémre, amikorra Szultanijébe értünk, már úgy-ahogy összeszedtem magam. Nem, nem felejtettem el semmit, társaim emléke sem fakult meg a napégette sziklák között, csak lassan visszatértem abba a valóságba, amelyről nem is olyan régen már azt hittem, hogy örökre elhagytam. Még most is betölthetetlen űrt éreztem a szívemben, de már-már szinte megbomlott agyam ismét dolgozni kezdett. És lassanként feltámadt bennem a dac, amely, azt hiszem, egyedül volt képes arra, hogy visszavezessen a való világba. És akkor mintha csak Nizám hangját hallottam volna valahonnan a fellegek közül: „Ne add meg magad, Gül! Te nem társakat választottál, hanem harcot... És ha mi ki is dőltünk mellőled, neked tovább kell folytatnod! Keress társakat, ahogy mi kerestünk téged, tanítsd őket, ahogy mi tanítottunk téged, és harcolj úgy, mintha melletted lennénk. És mi melletted is leszünk! Ott leszünk a játékosan fütyörésző tavaszi szélben, a lágyan pergő szeptemberi esőben, minden szem homokban, és gyógyult gyermekszemekből mosolygunk rád, Gül! Mert bennünket nem lehet elpusztítani, madárkám! Akiket a szívében hord a nép, azok örökké élnek!” Behunytam a szemem, és tüstént előttem termett Nizám. Ott állt összefűzött zsákjával a bagdadi kertben a gyümölcsfák között, egy gránátalmafa törzséhez támaszkodva, és rám mosolygott. Mögötte piroslott a házacska teteje, s felette olyan alacsonyan úsztak a felhők, hogy szinte felsértették lógó hasukat az éles cserepek. Nizám csak mosolygott okos mosolyával, és felém intett. Én valahonnét láthatatlanul előléptem, feléje tártam a karom, és éreztem, hogy szóra nyílik az ajkam. És akkor ott, a teve nyergében földöntúli erővel kényszerítettem magam, hogy az az álomlány azt mondja, amit én akarok, az élő, és ne azt, amit az a másik. „Utoljára idézlek, Nizám – mondta az élő a halottnak –, most utoljára, és soha többé... Szeretnék veled maradni örökké, de megértettem, amit üzentél, és itt maradok ebben a világban, amelyet most nem becsülök semmire, de igyekszem majd ismét becsülni! Nagyon szerettelek, Nizám, ahogyan csak egyszer szeret az ember, de igazad van, a harcot még most sem szabad abbahagyni! Minden úgy lesz, Nizám, ahogy te akarod! A hakimokat nem ölték meg, Nizám! Meglásd, Bagdad helyett Szultanije lesz az a város, ahol újra megszületik a gyermek, maga a lázadás, ahogyan a keresztények szent könyvében olvastuk... Most visszamegyek oda, Nizám, ahonnét elindultam, és hidd el, a bagdadi piactér pallosa nem győzött le bennünket! Hiszen tőled tanultam, Nizám, hogy az ember erősebb a pallosnál és korbács efendinél is! És ebben a harcban mi győzünk, Nizám! Meglásd, hamarosan útnak indulnak Szultanijéből is éjszakánként a sátán hakimjai, hogy mindenütt elhintsék a lázadás szellemét! És miénk lesz a győzelem, Nizám! Most pedig búcsúzom tőled... Megcsókolom a sivatagi szellőt a homlokod helyett, hiszen most már minden a te homlokod: a szél, a fák lombja és a folyó tükre! Ég veled, Nizám, nyugodj békében... Tudom, hogy többé nem találkozunk, de minden szép volt, nagyon szép... És ha majd soksok év múlva egy férfi és egy nő nagyon szereti egymást, és kéz a kézben küzdenek a szebbért, a jobbért, az Igazságért, mi leszünk azok, Nizám! Utoljára még lehunyom a szemem, hogy lássam okosan kedves mosolyod... Ég veled, Nizám, ég veled örökre, szerelmem!” Aztán kinyitottam a szemem, és a hajcsárom aggódó pillantásával találkozott a tekintetem. Bizonyára azt hitte, hogy rosszul vagyok, ahogy elengedtem magam a nyeregben. Bátorítóan rámosolyogtam, és folytattuk tovább az utat, amely visszavezetett az elfeledett gyermekkorba.

123

Szultanijében nem keltett túlságosan nagy feltűnést a megjelenésem. Csak Fatima omlott csukló zokogással a keblemre, és vergődött a boldogságtól, mint a szárnyaszegett madár. Apám magához húzott, és megcsókolta a homlokom. Hazaérkeztem. A palotában semmi sem változott, minden úgy maradt, ahogyan abban a régi, talán sohasem volt világban elhagytam. Asztalomon még most is ott álltak felpolcozva a régi arab iratok, megkopott tintájú feljegyzéseim és a piszkos fedelű könyvek, amelyekből annak idején a bagdadi kirándulásra készültünk Szerfirázzal. Szerfiráz szobája is ugyanolyan volt, ahogy az utolsó percekben hagyta. Összetört szívvel, de száraz szemmel néztem az ágyát, az asztalon rendetlenül összehányt könyveit és az ágy szélére vetett fátylát. Ha legalább Szerfiráz mellettem lenne! Róla senki nem kérdezett semmit. Később mondták csak meg, hogy még Bagdadból levelet írt apámnak, melyben megköszönte addigi jóindulatát, és kérte, ne küldjön többé pénzt a számára. Megírta, soha többé nem kíván visszatérni Szultanijébe, de hogy hol telepszik le, arról egy árva szót sem ejtett. Apám pedig régi szokásához híven nem faggatott. Belenyugodott, hogy Szerfiráz nincs többé, én pedig egyre nagyobb boldogságot jelentettem neki. Úgy látszik, már végleg lemondott rólam, amikor Bagdadban éltem, és most olyan örömmel járt körülöttem, mintha csak váratlanul gyereke született volna. Nem is sejtettem, hogy az apám mit tud bagdadi életemről, de néha az volt az érzésem, hogy sokkal többet, mint amennyit hiszek. Miért is ne, hiszen Mehrán efendi bizonyára sok mindent közölt vele... A jó öreg Fatima azonban bizonyára nem sejtett semmit, hiszen még azt sem tudta, hogy ott vannak a hátamon a korbács nyomai. Igyekeztem is, hogy sohase tudja meg. Az első éjszakától kezdve magam vetkőztem, és csak azután engedtem a közelembe, ha már ismét ruha fedte a testem. Elhatároztam, hogy addig pihenek, ameddig csak kedvem tartja, de már az első héten nyugtalanítani kezdett a semmittevés. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nyomban elkezdem a munkát. Magamhoz hívtam Fatimát, és egyenesen közöltem vele parancsaimat. Talán meglepődött és kissé meg is sértődött, de azt hiszem, hogy a lelke mélyén helyesnek ítélte viselkedésemet. A szultán nagyvezírének a lánya, aki hakimnak tanult a távoli Bagdadban, és nagyobb műveltségű, mint a tiszteletre méltó mollahok és mint maga a nagy hatalmú szultán, úgy illik, hogy parancsoljon mindenkinek abban a palotában, amelyiket a magáénak mondhat. Tehettem bármit, Fatima mindig büszke volt rám, mintha csak a saját gyermeke lettem volna. Legelsősorban is kihordattam Szerfiráz szobájából a ruhákat, a könyveket és mindent, ami csak rá emlékeztetett. Új életet akartam kezdeni a régi emlékek nélkül, amelyek megzavarhatnak, és álmodozásra késztetnének, így kerültek a pincébe régi könyveim és minden tárgy, ami Bagdadot juttathatta volna eszembe. Aztán komoly beszélgetést folytattam apámmal. Apám bólogatott, és a szultánhoz kísért. Öldzsejtü évtizedeket öregedett azóta, amióta utoljára láttam. Szobáját szinte sohasem hagyták el a mindenünnen toborzott orvosok, akik a szultán egészsége felett őrködtek. Éles szemem azonnal felfedezte, hogy súlyos beteg, és hogy a csodalabdacsok és gyógyfüvek levei aligha fogják meggyógyítani. A szultán a szobájában fogadott bennünket, amikor előadtam, hogy visszatértem Bagdadból a hakimokat képző akadémiáról, és szeretném folytatni a mesterségemet. Nem volt semmilyen ellenvetése. Titokban talán még abban is reménykedett, hogy segíthetek rajta, ha beállít majd nagyszámú orvosai közé. Erről azonban egyelőre nem esett szó. Az első napokban még azt hittem, hogy évekig kell majd harcolnom, amíg beteghez jutok. Bagdadban az emberek életéhez úgy hozzátartozott a hakim, mint a mindennapi ebéd, itt azonban inkább meghaltak, mintsem igazi hakimot hívattak volna, aki, valljuk meg őszintén, alig akadt. Aki akadt, az is súlyos aranyakat követelt rendszerint gyanús gyógymódjáért. A betegekhez inkább kuruzslót hívtak, mert hiszen szegény így is, úgy is meghal, de így legalább nem kerül sokba. Vártam hát türelemmel. Most az egyszer azonban kellemesen csalódtam. Lehet, hogy apám hatalma is közrejátszott benne, de már az első héten megjelentek a futárok, hogy beteghez kísérjenek. A második héten pedig, amikor híre terjedt, hogy a bölcs nagyvezír lánya, a Bagdadból hazatért varázsló hakima életre kelti még a halottakat is, és ami a fő, pénzt sem fogad el a gyógyításért, szinte megrohamozták a palotát. Lett azután annyi munkám, hogy alig győztem. Jöttek apám barátai és az uralkodócsalád tagjai,

124

gazdag kereskedők és karávántulajdonosok, katonák és miniszterek. Volt játszótársnőim és férjeik. Gyógyítottam kiütést, hasmenéses betegséget, köhögést és vízkórt. Annyi gyereket segítettem a világra, hogy egész utcasorokat lehetett volna velük megtölteni. Csak ők nem jöttek. A szegények. De hát, hogyan is jöhettek volna, amikor a koldusok be sem léphettek a palota kapuján. Bár bizonyára ők is tudomást szereztek működésemről, tudomásul vették, hogy a gazdag hakima csak a gazdagokat gyógyítja, s tőlük olyan távol van, mint az ég a földtől. Lassan-lassan aztán a szultán után én lettem a város legtiszteltebb embere. Ha végigmentem az utcán, a járókelők hódolattal tértek ki az utamból, és szinte a földig hajoltak. Fizetség helyett drága és ritka dolgokkal halmoztak el, amelyek közül nem egyet örömmel fogadtam. Szépen festett japáni vázát, amelyen olyan finom volt az alakok ábrázolása, mintha csak a meseországból vette volna a mintáját a festő. Kaptam kínai selymeket, pókhálófinomat, és gyümölcsöket, melyeket a karavánok hoztak a messzi Indiából. A város elhalmozott szeretetével. Én azonban nyugtalanul hánykódtam a szeretettenger hullámain. Le szerettem volna merülni a vizek mélységeibe, mert hiszen magam is búvár voltam, akit a vihar a felszínre sodort, de egyre visszavágyik a felszín alá. Riza volt az első, aki felkeresett, az öreg Riza, Nizám pártfogója. Első pillantásra fel sem ismertem a vak öregemberben Riza apót, aki annak idején mint a Félszemű vitt magával a nádasba Abu Szaid felkelésekor. És Riza apó ismét kézen fogott, és elbotorkált velem a folyópartra. És akkor újra kezdődött minden, amit Bagdadban abbahagytam. Most már én béreltem a fehér házacskát a városon kívül a kertekben, és én tanítottam másokat arra, amire a bagdadi akadémia és az élet megtanított. Lassan aztán híre terjedt a fehér házacskának a nádasokban. Hónapok múltával suttogva terjedtek a hírek, hogy az éjszaka és a sátán hakimjai feltámadtak, ismét járják zsákjukkal a birodalmat, hogy gyógyítsanak, és a lázadás tüzet szítsák őfelsége, a szultán s a próféta ellen. A fehér házacska pedig soha nem látott titkok tudójává vált. Ismét halottak húsába vágtak a borotvaélesre köszörült kések, és újabb és újabb zsákosok keltek útra a birodalom minden zegzuga felé. Nappal a Hakima voltam, éjszaka pedig a sátán doktora. Az én kezem alatt nőtt fel Juszuf, Toker és Omár és még sokan mások, akiknek jószerével a nevüket sem tudom, de akik közül egy sem lett hűtlen a fehér házacskához. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor a szobámat fel kellett cserélnem Öldzsejtü lakosztályával a szultáni palotában. Igaz, onnét már nem vehettem részt az éjszakai összejöveteleken, de legalább őrizhettem a szultán életét, amennyire csak tőlem tellett. Hiszen minden év és nap nyereség volt, amivel meg tudtam hosszabbítani Öldzsejtü uralkodását. Nyereség mindenkinek, aki nem úgy akart élni, ahogy a mollahok és Abu Szaid szerették volna... Sokszor felmerült bennem a kérdés, mi lesz azután, Öldzsejtü halála után? Mert előbb-utóbb elérkezik majd Abu Szaid ideje is... Pedig meg kell találni a menekülés útját... Jaj, hát miért nem segítesz, Nizám?

125

XIV. AZ UTOLSÓ FELKELÉS Ezen az éjszakán még a szokásosnál is éberebben aludtam. Néha el-elszunnyadtam ugyan, de a rövidke álmok nem hoztak enyhülést napok óta feszültségben élő lelkemnek. Rövid időközönként felültem az ágyon, és lerúgtam magamról a takarót. Szinte remegett a kezem a belső láztól, mintha csak súlyos betegség kerülgetett volna. Évekkel ezelőtt, Bagdadban, Nizám halálhíre hallatán éreztem ezt az orvul rám törő gyengeséget, amely most a hatalmába kerített. Nyugtalanul forgolódtam, és hallgattam az utcán nyargaló szél fütyülését. Amikor aztán a lábam is inogni kezdett, felkaptam a köpenyem, felkeltem, és meggyújtottam a mécsest. A falon táncoló lángok úgy-ahogy megnyugtattak. Aztán egyszerre, magam számára is szokatlanul ideges mozdulattal, a sarokba rúgtam selyempapucsomat. Eléggé ismertem magamat ahhoz, hogy ne is próbáljak uralkodni magamon. Lelkem ismeretlen mélységei közelgő veszélyt jeleztek, amely már csak az alkalmat lesi, hogy lecsapjon. Az alkalom pedig, úgy látszik, elérkezett ezen az éjszakán. Amikor a riadt beszédet és a sietős lépteket meghallottam a folyosón, már papucsban és szorosra fűzött köpenyben álltam az ajtó mögött. Karba tett kézzel, de egész bensőmben remegve vártam, hogy kinyíljanak a szárnyak. Az eunuch most mellőzte a máskor annyira udvarias kopogtatást. Úgy rontott a szobámba, mintha csak orgyilkosok törnének rá mit sem sejtő, alvó áldozatukra. Első pillantása az üres ágyra esett, majd rám, aki oldalt álltam, hogy utat adjak a belépőknek. Doluj, a fiatal rendőrtiszt állt az eunuch mögött kivont karddal, zavart szemekkel. – Gyorsan, Hakima! Azonnal urunkhoz... – kiáltotta lihegve az eunuch, és már azon volt, hogy megragadja a karom, amikor fagyos arckifejezésem láttán magához tért. Félúton megállt a felém nyújtott kéz, aztán szinte könyörögve maradt mozdulatlanul a levegőben. – Gyere, Hakima, siess! Nagyon rosszul van... – mondta most már sokkal csendesebben. Szó nélkül intettem, hogy indulhatunk, és a néger nyomában kiléptem a folyosóra. Az eunuch olyan gyorsan sietett a márványpadlón, hogy alig tudtam követni jobbra-balra csúszkáló papucsomban. Átkoztam az ostobaságomat, amiért nem a fűzős posztócipőmet húztam fel, amely kevésbé illik tán a szultán márványpadlójához, de legalább lehet benne menni. Doluj ott lihegett mögöttem, kezében egyensúlyozva a fáklyát, és csak a márvány csikorgó sírása jelezte, hogy neki sem könnyebb vasalt sarkú csizmájában. A szultán már halott volt, amikor beléptem az ajtón. Sárgás arca megbékélten nyugodott a párnán, keze megmerevedve szorította a szétroncsolt szőlőfürtöt, amelyből még most is lassú cseppek szivárogtak a takaróra. Mellette az asztalkán gyümölcsök, kancsó víz és minden egyéb, amire a betegnek szüksége lehetett éjszaka, és amit még az este parancsomra hagytak a közelében. Első pillantásra látszott, hogy könnyű halála volt. Vonásait nem torzította el a kín, mint annyi halottét, akit eddig láttam. Inkább a változtathatatlanba való belenyugvást olvashattam le az arcáról, ha egyáltalán volt valami odaírva. – Késő... – mondtam az eunuchhoz fordulva. – Elkéstünk... halott! A kövér férfi mint a kisgyerek sírt fel mellettem. Leroskadt az ágy mellé, arcát a takaróba temette, és egész hatalmas testét rázta a zokogás. A testőr csak ált zavart arccal és ijedt szemekkel, mintha az egészből nem értene semmit. Ekkor valami nagy-nagy nyugalom szállt rám, mint minden alkalommal, amikor éreztem, hogy rajtam nyugszik a felelősség. – Doluj! – szólítottam meg a még mindig tétován álldogáló testőrt. – Senkinek sem szabad megtudnia semmit, megértetted? – Igenis! – mondta a fiú, és ijedten tisztelgett a kardjával. Ha lett volna kedvem, elégedetten elmosolyodhattam volna, hogy lám, milyen hatalma van a Bagdadban megkorbácsolt Hakimának! Most azonban sokkal fontosabbról volt szó, mint rólam. – Azonnal átmész Csobán úrhoz, és idekéreted! Megmondod neki, hogy a Hakima hívja. De csak neki. Ha bárki lenne a közelében, elhívod, és ott mondod el neki az üzenetem, ahol senki sem hallja... A Hakima kéri, hogy azonnal jöjjön a palotába! Senki másnak egy árva szót se! Se ott, se itt a kapunál! – És ha Csobán úr megkérdi, hogy miért hívatod? – Nem fogja kérdezni... Ha pedig mégis kérdezné, mondd, hogy a szultán kéreti!

126

– Megbízhatsz bennem, Hakima – mondta a turki, és övébe süllyesztette a kardját. Aztán megfordult, és halkan nyitva az ajtót eltűnt a félhomályban. Behajtottam az ajtószárnyakat, ráakasztottam a reteszt, és ugyanezt tettem a szolgálóasszonyok szobájába nyíló ajtóval is. Az eunuch még mindig a földön ült, és látszólag tudomást sem véve a világról, kitartóan zokogott. Beleroskadtam az ágy melletti karosszékbe, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Nem, nem azért, hogy pihenjek, hanem hogy végiggondoljam a dolgokat. A szultán halott, és rövidesen kezdetét veszi mindaz a szörnyűség, amitől annyi ideje tartottunk, és amit nem volt erőnk megakadályozni. Most mégis meg kell majd próbálkoznunk az utolsó lehetőséggel, aminek az ötlete tőlem származott, és amit hosszú hónapok szívós munkájával sikerült másokkal is elfogadtatnom. Ez az utolsó lehetőség, hogy megtartsuk a birodalmat legalább olyannak, amilyen idáig volt. Ha elbukunk, a sötétség országa győzedelmeskedik, és Ormuzd helyére Ahrimán lép... De talán még mindig nincs késő! Csak a halk kopogtatásra riadtam fel nyugtalan gondolataimból. Leemeltem az ajtóról a reteszt, és bebocsátottam apámat a másik három mongollal együtt. Keremün, Szamagar és Buka-temür apám legmegbízhatóbb társai voltak, akik maguk is osztották apám nézeteit. Most aztán számukra is elérkezett a cselekvés ideje. Mögöttük természetesen ott toporgott Doluj. Apám, ahogy belépett, kérdően rám nézett, és én azonnal megértettem, hogy a kérdés Dolujjal kapcsolatos. Most az egyszer hajszálon függött a fiatal testőr élete. Már-már jelet adtam, hogy szúrják le, amikor a sajnálaton kívül hirtelen más miatt is megkegyelmeztem neki. – Gyere! – intettem felé, és mutattam, hogy lépjen ki velem a homályos folyosóra. Még mindig kezében tartva a fáklya alig égő csonkját, követett, és kérdően emelte rám riadt tekintetét. – Dobd el a fáklyát! – parancsoltam rá, mert elviselhetetlenül csiklandozta az orrom a gyantás fenyő füstje. A legény engedelmesen a homokládához lépett, és belenyomta a csonkot. Aztán visszatért, és szó nélkül megállt mellettem. – Bízhatom benned, Doluj? – kérdeztem az arcát fürkészve, már amennyire tudtam a félhomályban. – Hakima – mondta, és mellén összefonva a karját mélyen meghajolt –, a tiéd vagyok... Hiszen megmentetted az életemet! – Az életedet? – csóváltam őszinte meglepetéssel a fejem. – Mikor? – Az előbb, Hakima... Ott, a szobában. Éreztem, hogy a szégyen pírja futja el az arcom. – Miből gondolod? – kérdeztem zavartan, és elfordítottam a fejem. – Szerájban nevelkedtem, Hakima, és sok mindent megtanultam. Például olyasmit, hogy ilyen esetben, mint ez a mostani, nincs szükség tanúkra... Én is így tennék különben – tette hozzá sietve, amikor látta, hogy egyre növekszik a zavarom –, hiszen én csak turki vagyok, és zsoldért harcolok! Nekem mindegy, hogy ki fizet, csak az a fontos, hogy megkapjam a zsoldom, és a halott szultántól már egy rézpiasztert sem kaphatok. Ha valakiben reménykedhetek, hát akkor az az új szultán... Az új szultánoknak pedig az a szokásuk, hogy nem szívesen jutalmazzák elődeik leghűbb embereit, akik a legtovább kitartottak mellettük... Ez különben teljesen érthető... És mi a tanulság ebből? Hogy a régi embereknek, és magamat is ide értem, a legjobb mihamarább átállni az új mellé, hogy megőrizzék a helyüket a kincsesláda mellett, sőt még az örömünnepeken cseppenjen is valami a számukra. Én a ti szemetekben ellenség vagyok, egy megbízhatatlan turki... Miért is bíznátok meg bennem? – Én megbízom, Doluj, és üzletet szeretnék kötni veled... De őszinte leszel-e hozzám? – Eddig is az voltam, Hakima! – Szeretnék valami fontos dolgot rád bízni, és cserébe ajánlok érte valamit. – Az életemet? – Nem, Doluj, az máris a tiéd... Inkább adnék egy tanácsot... – Hallgatlak, Hakima. – Leveted a ruhádat, és kilopódzol a palotából egy rongyos kaftánban, amelyet majd tőlem kapsz... Ismered a rejtekutakat? – Ismerem. – Kiosonsz még az éjszaka a falon kívülre, és megkeresed a kunyhót a nádasban... Találsz ott egy vak embert, és csak annyit mondj neki: a Hakima üzeni, hogy a tölgyfa kidőlt! Érted, Doluj?

127

– Értem, Hakima... – Aztán úgy, ahogy vagy, rongyos kaftánban megkeresheted Abu Szaidot, és hírül viheted neki, hogy Öldzsejtü halott... Tégy úgy, mintha a palotából szöktél volna, így a jutalmad sem marad el... – Köszönöm, Hakima – mondta a turki, de semmi örömöt nem éreztem a szavaiban. – És ha nem Abu Szaid lesz a szultán? Az ördögbe is, sohasem gondoltam volna, hogy ennyire értelmes ez a fiú! – Akkor is maradsz, aki voltál, erről én kezeskedem! Megegyeztünk, Doluj? A testőr pillanatnyi habozás nélkül meghajtotta a fejét. – Én csak nyerhetek ezen az üzleten – mondta, és rám emelte bánatos szemét –, de te, Hakima? – Ahhoz semmi közöd! – mondtam a sietségtől szinte durván. – Igyekezz, mert részben tőled is függ, mi lesz velem... – Bocsáss meg, Hakima – morogta, és még utoljára rám nézett. – Kívánom, hogy visszajöhessek... őszintén kívánom... – Én is, Doluj... de most siess! Megvártam, amíg eltűnik a szobámhoz vezető folyosó kanyarulatában, ahová a rongyos kaftánért küldtem, aztán visszasiettem az apámhoz. – Siess, Hakima! – türelmetlenkedett Szamagar, amikor kopogtatásomra kinyitotta az ajtót. – Nincs percnyi késlekedni való időnk! – Ezt én is tudom – mondtam udvariatlanul, és az apámhoz fordultam. – Mennyi idő alatt érnek ide a mongol századok? Apám elgondolkozva nézte a félhalott eunuch hullámzóan rázkódó hátát. – Két század állomásozik a hegyek között Szongor és Böbeg parancsnoksága alatt. Van ott még egy perzsa ezred is, amelynek támogatására számíthatunk. Persze a mongol századokban is zömükben perzsák a katonák... Aztán ott van Iszfahánban Molajidai, Sirázban meg Mergegü, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt érnek ide... Azonnal elküldöm a galambokat, mindegyiknek harmathármat, és lovas futárt is menesztek... Ha előbb ideérnek, mint Abu Szaid, megnyertük a csatát... De sok függ attól is, hogy a turkiak hogyan viselkednek... mit ígér nekik Abu Szaid? Akkor én vettem át a szót. – A legközvetlenebb teendő: eltitkolni mindenki előtt, hogy a szultán halott... Ha ez három-négy napig sikerül, ezalatt elindulhatnak Iszfahánból és Sirázból a csapataink... De kétlem, hogy ennyi ideig a halálhírt a palotában tudjuk tartani... Előbb kellett volna vigyáznom, hogy ne járkáljanak naponta annyian a szultán közelében. Két napot számítok, addig talán még nem szivárog ki semmi... A kérdés csak az, hogy hol lapulhat most Abu Szaid és Takriti? Aztán a katonák mellett talán még a népet is magunk mellé tudjuk állítani! Kihirdettetem, hogy megnyitjuk a kincstárakat, a szultán kincstárait, és ha nem Abu Szaid lesz az új uralkodó, eltöröljük a legsúlyosabb adókat, a túl szigorú törvényeket, a gyermekeket iskolába küldjük, a betegeket pedig ingyen gyógyítják majd a hakimok... Abbahagytam, mert abba kellett hagynom, ahogy rám néztek. Mintha őrülttel állnának szemközt! Szemükből, még az apáméból is, sütött az értetlenség. Keremün tért leghamarabb magához. – Még csak az kéne! – mondta felháborodva. – A rongyosokat tenni a város urává? Hát annál már Abu Szaid is jobb! Ha turbánban és a Koránnal a kezemben kell is élnem, és a prófétát dicsérnem, mégiscsak úr vagyok, aki nem ül egy asztalhoz a koldusokkal! Pokolba a népeddel, a szegényeiddel! Megverjük mi Abu Szaidot magunk is, ha pedig nem, még mindig jobb meghalni, mint a koldusokkal csókolózni... Hiszen a túlvilágon is úr marad, aki úrként távozott a földről! Legszívesebben nyomban hátat fordítottam, és magukra hagytam volna őket. Talán apám könyörgő pillantása tartott közöttük, talán a kényszer, hogy időt adjak Rizáéknak a menekülésre. Meg az, hogy Keremün akarata ellenére talán mégiscsak jobb lesz a szegények sora, ha nem Abu Szaid kerül a trónra... Az, hogy ki legyen az új szultán a trónörökös helyett, még nem volt eldöntött dolog. Úgy gondoltuk, hogy egyelőre Abu Szaidtól kell megóvnunk a birodalmat, szultánt azután is ráérünk keresni, hiszen legrosszabb esetben a Hordához is fordulhatunk. A Hordában annyi a Dzsingisz kántól származott, trón nélküli herceg, mint fákon a levél, és igazán megtiszteltetésnek veheti akármelyikük is, ha az il-kánok birodalma uralkodójául hívja.

128

– Osszuk be akkor a teendőket! – mondta Keremün, még mindig sanda pillantásokat vetve rám. – Nekem az a javaslatom, hogy te, Csobán úr, vállald a palotát, nehogy valaki megtudjon valamit a készülődésről és urunk haláláról. A Hakima majd segít neked, hiszen neki úgyis nagy a tekintélye a palotában, de az utcákon is... Te, Szamagar úr, magad mellé veszed a városi mongolokat, és meggyőzitek a perzsákat, hogy velünk kell tartaniuk... no és persze a turkiakat... A turkiakra vigyázzatok a legjobban! Ígérj nekik mindent, amit csak akarnak! Ha aztán sikerül, amit elterveztünk, majd fontolóra vesszük, hogy mit tartunk meg az ígéretünkből... De most nagy szükségünk van rájuk... – És te? – kérdezte Szamagar. – Én a városon kívülre megyek a két mongol századhoz... Szongort és Böbeget idejében értesíteni kell az eseményekről... Nem bízhatunk mindent a galambokra! Ha tüstént indulok, mire felkel és újra lenyugszik a nap, a csapatokkal együtt itt lehetünk a falak mögött. – Rendben van – mondta az apám, és felemelkedett a szultán ágya melletti karosszékből. – Ne is vesztegessük tovább az időt! Én a Hakimával a palotában maradok, és ti is lássatok munkához! Az Örökkévaló Kék Ég kísérje utunkat szerencsével! Induljatok! Az ezt követő időben aztán drámai gyorsasággal peregtek az események. Most csak néhány részletét szeretném elmondani annak a néhány napnak, amely alatt az utolsó lázadás zajlott le az ilkánok birodalmában. Csakhogy ez egyszer nem Abu Szaid kelt fel a szultán ellen, hanem a szultán környezete Abu Szaid ellen. No, de ne vágjunk elébe az eseményeknek! Apám megvárta, míg Keremün, Szamagar és Buka-temür mögött becsukódik az ajtó, aztán a szinte ájultan heverő eunuchhoz lépett, és megrázta a vállát. – Ébredj, Abu! Ébredj! Térj már magadhoz, no! A fekete eunuch apámra emelte könnyes szemét, és engedelmesen feltápászkodott. Ahogy ott állt Csobán úr előtt, patakzó könnyeivel, kétségbeesetten lógó karjaival, olyan volt, mint maga a bánat szobra. Apámat azonban nem hatotta meg a néger ragaszkodása halott urához. – Indulj, Abu, a szolgálóasszonyokhoz! Abu engedelmesen elindult, s a zárt ajtó előtt lehorgasztott fejjel megállt. Szó nélkül az ajtóhoz léptem, és a kulccsal, melyet a szultán asztalkájáról emeltem fel, kinyitottam a zárat. Aztán kitártam az ajtót, hogy a néger beléphessen. Az eunuch lehajtott fejjel s anélkül, hogy ránk nézett volna, belépett a homályos szobába, és csendben maradt. Okos, a szolgálatban jártas palotabeli ember volt, s tudta, hogy mi következik. Amikor a néger eltűnt a homályban, újra bezártam az ajtót. Egyedül maradtunk apámmal a halott mellett. Keremünön, Szamagaron, Buka-temürön és Dolujon kívül senki sem tudja még a szomorú hírt... S egyelőre nem is szabad megtudnia! Szó nélkül is értettük egymást az apámmal. Gondosan bezártam mögöttünk a halott szultán szobájának ajtaját, és a testőrök lakosztálya felé indultunk. Nem messze, egy emelettel lejjebb laktak a testőrök főtisztjei, így Serhán is, apám régi bizalmasa. Lesiettünk a lépcsőkön a gondosan őrzött ajtóhoz, amely előtt kivont karddal állott a turki testőr. – Szálam – mondta apám a turkinak –, Serhán úr benn van? – Igenis uram! – felelte az őr tisztelettel. – Felköltsem? – Jelentsd neki, hogy Csobán úr és a Hakima óhajtanak véle szólani! – Igenis, uram! – Halkan beosont az ajtón, és szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is tért. – Menjetek, Serhán úr vár benneteket! Serhán a heverőjén ült, maga alá húzott lábbal, felöltözködve, sőt még drágakövekkel kirakott dísztőre is az övén lógott. Látszott rajta, hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét. – Üdvözöllek, Csobán úr, és téged is, Hakima – emelkedett fel a fogadásunkra. – Minek köszönhetem, hogy éjnek évadján megtiszteltek látogatástokkal? – Szomorú hírt hozunk, Serhán... Urunk meghalt! A citromfejű sárgás – arcán egyetlen izom rezdülése sem mutatott meglepetést vagy valami másféle érzelmet. Rezzenéstelen tekintettel bámult az asztalon füstölgő mécses fényébe, mintha nem is értené, hogy mi történt nem sokkal ezelőtt egy emelettel feljebb. – Azért jöttem, Serhán barátom, hogy feltegyem az ilyenkor szokásos kérdést... Hiszen mindenről tudsz, amit elhatároztunk az elmúlt hónapok során... Bár nem vagy mongol, de a mi emberünk vagy, Serhán...

129

Akkor a citromfejű felemelte szomorú arcát, és csüggedten megrázta a fejét. – Nem, Csobán úr... Köszönöm, de nem tehetem... Ne is vesztegessétek rám az időt! Nektek most sietnetek kell, hiszen minden azon múlik, hogy milyen gyorsan cselekedtek... Én, sajnos, nem tarthatok veletek! – De hát miért, Serhán? – kérdezte szinte megdöbbenve az apám, mivel halálosan bizonyos volt benne, hogy Serhánra és a testőrségre feltétlenül számíthat. – Most nincs idő erre, Csobán úr! – Serhán... – kezdte ismét az apám. – Hiszen te is jól tudod, hogy Abu Szaid a birodalom végét jelenti... Néhány évtized, és országunk felolvad a próféta híveinek a tengerében... és akár akarja az az ostoba, akár nem, az il-kánok birodalmának vége. Csak mi menthetjük meg egyedül! – Sajnálom, Csobán úr – mondta a főtestőr szomorúan –, de nem tehetek semmit... Lehet, hogy ostobaság, de nekem a törvényes uralkodót kell követnem, még akkor is, ha esetleg mást parancsolna a józan ész! – Nem értem... Te a birodalom legfőbb őre, a birodalom ellen? – Tudom, hogy furcsán hangzik, de nem tudom megtenni... Amíg Abu Szaid trónkövetelő volt, gyűlöltem, és figyeltettem minden lépését, és egy kanál vízben megfojtottam volna... De most ő az én törvényes uram! És a testőrség parancsnoka nem emelhet kezet törvényes urára! – De hát ha a birodalom érdeke úgy kívánja? Ki parancsol neked? Abu Szaid vagy a birodalom? – Én magam, uram – mondta Serhán. – És ezt a parancsot nem tudom áthágni! Ékkor az apám lassan az övéhez nyúlt, és kihúzta a tőrét. Kétélű pengéjén apró lángocskákat gyújtva futott végig a mécses imbolygó fénye. – Sajnálom, Serhán – mondta az apám lassan –, nagyon sajnálom, de beláthatod, hogy nem tehetek mást... Nekem is parancsol valami itt belül, és ezt a parancsot én sem tudom áthágni! – azzal közelebb lépett a citromfejűhöz a tőrrel. Serhán arcán egy izom sem moccant, csak a kezét emelte fel tiltón. – Állj, Csobán! Erre nincs szükség... és elsősorban a te érdekedben nincs szükség... Ott az asztalon találod a pergament, amely a parancsnokságról való lemondásomat tartalmazza a te javadra, Csobán úr! Én pedig megígérhetem neked, hogy nem avatkozom semmibe... Még ma éjszaka a városon kívülre megyek, és visszavonulok mindentől... Talán sohasem látjuk egymást többé, Csobán úr! Szeretném, ha nem válnánk el haraggal! Apám szinte szégyenkezve dugta vissza a tőrét, és emelte fel a pergament. – Jobb is így, Serhán! Az istenek legyenek veled... És ha úgy dől el a küzdelem, ahogy mi akarjuk, számítunk a segítségedre! Az istenek legyenek velünk! Ilyennek láttam utoljára. Ahogy a heverőn kuporgott, olyan volt, mint egy sárgára aszott Buddhaszobor. Amikor sietve elhagytuk a testőrparancsnok szobáját, olyan bizonyosak voltunk benne, mint magunkban. Tudtuk, hogy Serhán inkább elszenvedné a kínhalált, mintsem hogy árulónk legyen, de törvényes uralkodóját sem képes cserbenhagyni. Ebben a kettősségben rejlett a kitűnő katona emberi tragédiája. Röviddel éjfél után a testőrség a fáklyák lobogó fénye mellett felsorakozott az udvaron, és apám felolvasta előttük Serhán levelét. Igaz, kissé tódított, amikor azt is beleolvasta, hogy maga a szultán szólította fel Serhánt a lemondásra. A citromfejűnek bizonyára nem lett volna kifogása a kegyes csalás ellen. A felsorakozott testőrök nem lehettek többen háromszázadnyinál, és északnyugatról, a turkiak földjéről jöttek, mint ahogy apáik is tették már sok évtizeddel ezelőtt, hogy az il-kánok udvarában szolgáljanak. Semmi nem kötötte őket a birodalomhoz, csak a remélt javak és a megszerezhető hadizsákmány. Most is érzelmek nélkül, némán hallgatták a rövid levelet; amikor apám befejezte, s összehajtotta a pergament, mozdulatlanul állva vártak. Ekkor Memedoglu, aki rangban Serhán után következett, a testőrök közül Csobánhoz lépett. – Uram – mondta mély tisztelettel a hangjában –, közülünk nem mindenki érti jól a perzsát... Ha kegyeskednél átadni, hogy lefordíthassam nekik. Láttam, hogy az apám megzavarodik. Ha kiadja a kezéből az iratot, kiderül a turpisság, és ki tudja, hogy a turkiak hogyan döntenek! Már-már a pergamen felé nyúltam, hogy talán a katonák megelégszenek majd az én fordításommal is, amikor az apám bátor húzásra szánta el magát. – Olvasd! – mondta szárazon, és Memedoglu kezébe nyomta az iratot.

130

És ekkor megtörtént a csoda. Memedoglu szép, folyékony turki nyelven mindent felolvasott a katonáknak, még azt is, ami oda sem volt írva. Hogy őfelsége személyes kérésére adja át Serhán a parancsnokságot Csobán úrnak, s hogy minden ígéret, amit Csobán úr tesz a testőrségnek, a szultán őfelsége ígérete is. Aztán összegöngyölte a pergament, és visszaadta apámnak. Szó nélkül meghajolt, és várta az új parancsnok utasításait. – Te megtartod a tisztségedet, Memedoglu – mondta az apám könnyedén, mintha mi sem történt volna. – Gyűjtsd össze a katonáid kívánságait, hogy mit kérnek, ha győztesen kerülünk ki a háborúból. Mert Abu Szaid rövidesen ismét a várost fenyegeti... Ti pedig, katonák, induljatok el kettes-hármas csoportokban, és keressétek fel turki testvéreiteket, akik a kapuknál és az utcákon teljesítenek szolgálatot! Mondjátok el nekik, hogy a lázadó ismét a várost és urunk, Öldzsejtü szultán trónját fenyegeti... Mondjátok el, hogy a jövő évre urunk dupla zsoldot ígér, és a szokásos hadizsákmányt... Ezenkívül minden közkatonának, aki velünk tart, harminc arany, a tiszteknek pedig ötven arany üti a markát! Főparancsnokaitoknak száz arany a jutalma! Utasítom továbbá a kapuőrséget, hogy a kapuk maradjanak zárva, ameddig csak új parancs nem érkezik tőlem a szultán nevében! Készüljetek a védelemre! Ha a holnapi nap vagy éjszaka Keremün, Böbeg meg Szongor urak vezette mongol és perzsa századok érkeznek a kapuk elé, bocsássátok be őket rendben... Ez a parancsom és őfelsége parancsa is. Mire a nap felkel, térjetek vissza a palotába!... A testőrök szó nélkül vették tudomásul az utasításokat. Csak Memedoglu fordult még kérdőn az apámhoz. – Bocsáss meg, uram, de mi legyen a mongol és perzsa csapatokkal, amelyek szintúgy a falaknál állomásoznak? – Nem fognak zavarni benneteket! Szamagar úr közölni fogja velük is a szultán akaratát, ha még eddig nem közölte... – Értettem, uram – mondta Memedoglu meghajolva –, mire a nap felkel, valamennyien ismét itt leszünk! – Járjatok szerencsével – intett Csobán, aztán visszatért velem a palotába. – Van valami ismerősöd, valamiféle nőszemélyre gondolok, aki tartani tudná a száját? – fordult odabenn hozzám. – Nincs, azt hiszem, hogy senkim sincs... – Kár. Akkor a szolgálóasszonyokkal leszünk kénytelenek valahogyan boldogulni. Ameddig csak tudjuk, meg kell őrizni a látszatát, hogy a szultán él... Ha a sirázi és iszfaháni csapatok idejében megérkeznek, és magukkal hoznak egy jogos trónkövetelőt, miénk a győzelem... Csak nem szabad kitudódnia, hogy a szultán halott! – Bízzál bennem, minden rendben lesz... – mondtam, és csodálatos módon nem éreztem semmi fáradtságot. Mintha Nizám lett volna mellettem, áradt belőlem az életerő és a tettvágy. Pontosan tudtam, mit kell tennem. Ahogy megvirradt, a palota folytatta megszokott, mindennapi életét. A szultán nem fogadott senkit, mint ahogy már máskor is megtette, ha nem érezte magát valami jól, a reggelijét azonban elfogyasztotta, és a szolgálóasszonyok meg Abu is ott sürögtek körülötte. Akinek nem volt bejárása hozzá, semmit sem gyaníthatott az éjszakai eseményekből. A reggeli után csak percekre dőltem le, és még a köpenyemet is magamon hagytam, hogy bármelyik pillanatban ott lehessek, ahol szükség van rám. A halk kopogásra is azonnal talpon termettem, és nem akartam hinni a szememnek, amikor a kitárult ajtón Doluj lépett a szobába, és mögötte ott tapogatódzott a Vak. – Istenek az égben, mi történt veletek?!... Miért jöttetek vissza a városba? Doluj, hát nem adtad át az üzenetet, hogy a szultán halott? – Átadtam, Hakima – védekezett zavartan a testőr. – Akkor meg miért jöttél vissza? Engedélyt adtam, hogy megkeresheted Abu Szaidot, és elmondhatsz neki mindent! – Szabad ember vagyok, Hakima! – felelte a fiatal turki büszkén. – És én úgy döntöttem, hogy veled maradok... Nem megyek Abu Szaidhoz! Érted, Hakima? Értettem, de nem akartam megérteni. Igazán kedveltem Dolujt, de hát Nizám után rá sem tudtam nézni más férfira. Talán majd a győzelem után, egyszer, sokára...

131

– Rosszul tetted, Doluj – mondtam sokkal enyhébben, és még talán kissé el is pirultam. Bár a Vak a pirulásból semmit sem láthatott, kifinomult hallása mégis valami furcsát érezhetett a hangomon. – Ne bántsd a fiút, Hakima! – mondta olyan melegséggel, hogy szinte meglepődtem. – Ha már így történt, menj az embereidhez, Doluj! – parancsoltam, mert tudtam, hogy a Vak visszatérésének komoly oka lehet. Csak nem történt valami előre nem látott esemény, amely befolyásolhatná terveinket? Doluj engedelmesen elsietett, hogy a többiekhez csatlakozzék. Amikor egyedül maradtunk a Vakkal, már meg sem kíséreltem, hogy legyűrjem izgatottságomat. – Beszélj, Riza! – kiáltottam, és nem sokon múlott, hogy meg nem ráztam a vállát. A Vak rám emelte üres szemgödreit, és ülőhely után tapogatódzott. – Bocsáss meg – mondtam megszégyenülve, és kézen fogva a kerevethez vezettem. Nehézkesen huppant rá, és ismét szemrehányóan emelte felém az arcát. – Bocsáss meg, Riza! – mondtam ismét. – De az utolsó nap és ez az éjszaka még nekem is sok volt. És ami még ezután következik... – Mi következik? – kérdezte kíváncsian a Vak. Zavartan forgattam kedvenc gyűrűmet az ujjamon, hiszen éreztem, hogy a Vak már kész tervvel érkezett, csak előbb hallani szeretné az enyémet. – Megvásároltuk a turkiakat, a mongol századokat pedig bevonjuk a városba... Ha az iszfaháni és sirázi csapatok idejében ideérnek, még lesz esélyünk Abu Szaiddal szemben... És ha valakit felléptetünk a trónörökös ellenében, akinek ráadásul származási jogai is biztosítják a trónt... Még semmi sincs elveszve! A Vak mozdulatlan arccal hallgatott, s amikor befejeztem, könnyedén, szinte csevegő hangon kérdezte. – Miért hazudsz magadnak is, Hakima? Ekkor éreztem először csüggedést az elmúlt éjszaka óta, mióta átadtam magam apám tervének, és igyekeztem nem gondolkodni. Úgy tettem, mintha valóban hinnék a győzelemben... – Igazad van, Riza – mondtam végül sóhajtva –, de ha nem akarok hinni, vége mindennek... Akkor miért él az ember, Riza, ha nem szabad hinnie? – Hinni szabad – morogta az öreg –, de csak olyanban, amiben érdemes. – Akkor hát mit tegyek? Hagyjam magára a várost, az apámat, és meneküljek Abu Szaid elől? Hagyjam, hogy Ahrimán győzedelmeskedjék Ormuzd felett? Hogy mindaz, amiért Bagdadban küzdöttem, semmivé oszoljék? Válaszolj, Vak, mit tegyek? A Vak elgondolkozva simogatta a szakállát. – Magad is tudod, hogy az iszfaháni és sirázi csapatok nem érhetnek ide Abu Szaid előtt! Mondják, hogy Abu Szaid és Takriti Tebrizben vannak, az pedig itt van a szomszédban... Meg lennék lepve, ha még nem értesültek volna a szultán haláláról... De tegyük fel, hogy még nem tudják. De akkor is, képzeld el, Hakima; a szultánfi egyszer csak meghallja... – mert azonnal értesülni fog róla, abban bizonyos lehetsz! – hogy az iszfaháni és a sirázi helyőrség felkerekedett Szultanije felé. Mit gondolsz, mire gondol majd? – Talán... – Természetesen arra, hogy meghalt a szultán, és hogy Csobán meg Serhán trónkövetelőt akarnak kijátszani ellene. Aztán azon nyomban ő is megindul, és megszámlálhatatlan turki jön mögötte, akik tűzön-vízen át követik Takritit... És tudod, mi marad Szultanijéből? – De hát akkor mit csináljak? – fakadtam ki türelmetlenül, és szinte gyűlöltem a Vakot, amiért kíméletlenül a szemembe mondta az igazságot, amit gondosan igyekeztem eltitkolni magam előtt is. – Meneküljek, vagy várjam Takritit és Abu Szaidot ölbe tett kézzel? – Azt nem mondtam – dünnyögte a Vak. – Csak meg kell találni a módot, ami még megmentheti a várost és a birodalmat Abu Szaidtól meg a prófétától... Hirtelen megsejtettem, hova akar a Vak kilyukadni. – Úgy látszik, ismét túlságosan sokáig éltem a palotákban – mondtam, és végigsimítottam a homlokomon. – Újra meg újra le kell merülnünk a vízbe, hogy érezzük is a mélységét – mondta az öreg –, de még így is csak lubickolók vagyunk! És mindig megfeledkezünk arról, hogy nem önmagunkért harcolunk, és nem is magáért a harcért... A betegséget sem azért győzzük le, hogy a halál démonának az arcába nevessünk, hanem azért, hogy az életnek mentsük meg a halálhoz közeledőket... Hajlamosak vagyunk rá, hogy erről mindig megfeledkezzünk, Hakima!

132

Lehajtottam a fejem, hiszen éreztem, hogy a többes szám ellenére is elsősorban hozzám intézi a szavait. – És arról is gyakran megfeledkezünk, hogy azokat is megkérdezzük, akikért az áldozatot hozzuk... És ha az ő megkérdezésük nélkül cselekszünk, vagy úgy, hogy nem kérjük a segítségüket, miben különbözünk Abu Szaidtól, aki ugyancsak paradicsomot akar a maga módján? – Arra gondolsz talán, hogy?... – Arra, Hakima! Arra, hogy segítségül hívjuk azt a népet, amelyért állítólag az életünket is feláldozzuk, ha kell, csakhogy ezt igen gyakran elfelejtjük közölni velük... Tudod, mire jöttem rá, Hakima? Nemet intettem. – Amióta vak vagyok, van elég időm gondolkozni. És egyre többet gondolok arra, hogy jól csináljuk-e mi, az éjszaka doktorai, amit csinálunk? Hogy valóban egyek vagyunk-e azokkal, akik között élünk, vagy tudásunk birtokában úgy tekintünk rájuk, mint kísérletünk alanyaira? Mert mi okosak vagyunk, és mindent jobban tudunk náluk... – És ők? – Na igen, ők... Mit gondolhatnak ők? Sokan talán azt, hogy bolondok vagyunk, vagy hogy úri passzióból ereszkedünk le közéjük, és még azt is megengedhetjük magunknak, hogy kunyhóban lakjunk, és korbáccsal végigveressünk a hátunkon... Szükségük van ránk, de vajon érzik-e, hogy nekünk is szükségünk van rájuk, hogy egyek vagyunk velük, mert mi is a nép vagyunk? A Vak azután maga válaszolt a kétségeimre. – Nem, Hakima! Azért akkora hibát nem követtünk el, amelyet ne lehetne helyrehozni... Csak azt hiszem, hogy ezután egészen rájuk kell majd támaszkodnunk, és egészen az övék lennünk... – Mert csak ők menthetik meg a birodalmat... – Talán – mondta mogorván. – Van valami terved, Riza apó? – Talán – dörmögte, és a fejét felemelve hallgatózott. A kertből felhallatszott a visszatérő testőrök hangos beszélgetése. – Talán... Már történt is egy s más... Nyugtalanul mocorogtam, és szinte vártam, hogy kimondja végre, amit hallani szerettem volna. Kisvártatva ki is mondta: – Most az egyszer pedig nem menekülnek el a hakimok... és azokhoz fordulunk, akikért élünk... Ha még valaki megmentheti Szultanijét és a birodalmat, akkor csak a nép lehet az, amely gyűlöli a zsarnokságot, gyűlöli a prófétát, és megbízik bennünk. Csak ők menthetik meg saját magukat. Szinte megkönnyebbültem az örömtől. – És győzünk, Riza? – Győznünk kell, Hakima! Mert ha Abu Szaid bevonul a városba, hosszú időre sötétség borul a birodalom fölé, és akkor ki tudja, mi lesz velünk is... És mi lesz a nádasok lakóival, ha a palotákban sem tűrnek el mást, csak ami egyezik a Korán szúráival. És új adók jönnek és újabb korbácsolások, újabb fejvételek, és elszabadul a pokol a birodalomban... Nem szabad engednünk, Hakima! – De hiszen a városban is nagyon sokan követik már a próféta hitét... – Meg kell nekik magyarázni, Hakima, hogy mi elsősorban nem a próféta és vallása ellen harcolunk, hanem az ellen, amit a nevében tesznek... Akinek kedve tartotta, eddig is imádhatta a prófétáját, és ezután is megteheti... Hogy aki Abu Szaid ellen harcol, az a szegénység, az ostobaság, a nyomor és a betegségek ellen is harcol... – És velünk tartanak majd? – Sokan tartanak velünk... bár előbb kellett volna mindezt megmagyaráznunk. De hát kevesen vagyunk, Hakima... – Akkor hát mit tegyünk? – Ha jól számítom – mondta a Vak elgondolkozva –, Abu Szaid három-négy napon belül a város alatt lesz, röviddel azután, hogy Böbeg és Keremün visszatérnek a hegyi századokkal. Azon az éjszakán, amikor a hegyi századok már bevonultak a városba, de Abu Szaid nincs még a falak alatt, nyittasd ki Dolujjal a kaput... A turkiak kinyitják, ha jól megfizetik őket! – Tovább! – A nádasok népe akkor bevonul a városba, és egyesül az itteniekkel, az itteni szegényekkel. Abu Szaid azt fogja hinni, hogy a nádaslakók elmenekültek, mert álmában sem gondol arra, hogy benn

133

vannak a városban... Aztán amikor már letáborozott a város előtt, a turkiakkal, mongolokkal és perzsákkal kirontunk rájuk... Ha Ormuzd segít, hírmondójuk sem marad. Más megoldás nincs... – És a fegyverek? – Ez a te dolgod és Dolujé... Sok ezer fegyverről kell gondoskodnotok és titokban. És meg kell győznöd az apádat meg a többieket, hogy más út nem vezet a győzelemhez... – És a győzelem után, Riza? – Most a legfontosabb a győzelem... És ezt a nádasok lakói és a sikátorok szegényei is megértik. A győzelem után új küzdelmek következnek új urak ellen. Mert az új uralkodó is csak uralkodó marad, és a szegények is megmaradnak szegénynek. De a két rossz közül ma Abu Szaid jelenti a rosszabbat... A győzelem után majd ismét új harc következik, csak másmilyen... De miért kérdezed, hiszen te is tudod... Igen, én is tudom. Csakhogy most kerültem életemben először ellentétbe apámmal, és eddigi döntéseim gyerekjátéknak látszottak a mostanihoz képest. Mi lesz, ha a csatamezőn találkozunk az apám és én? És akkor Nizámra gondoltam, rá, akit még nála is jobban szerettem. És tudtam, ha választanom kell, a harcot választom, még akkor is, ha az apám százszor is az ellenkező oldalon áll! – Nyugodt lehetsz, Riza, mindent megteszek, ami tőlem telik... Meglesznek a fegyverek, és kinyittatom a kapukat is, és az apámat meg a többieket megpróbálom meggyőzni, hogy nincs más út, csak ez az egyetlenegy... Akkor a Vak felemelkedett, és reszkető kezével megsimogatta az arcom. – Egy a fontos, Hakima, hinni kell a győzelemben... Hit nélkül nem érdemes élni! – Őszintén mondd, Riza apó, te hiszel benne? És talán először fordult elő, hogy a Vak, anélkül hogy válaszolt volna egy kérdésemre, szótlanul elhagyta a szobát.

134

XV. AZ UTOLSÓ NAPOK A hegyi századok még azon az éjszakán bevonultak a városba. Fenn álltam a bástyán Dolujjal, s onnan néztem a bevonulókat. A hold szétterítette halvány fényét a fal melletti bokrosokon, s a távolból szemünkbe csillant a folyó ezüstje. A nádasok aludtak a fényben, mint a végtelen, enyhén hullámzó sivatag, látszólag semmi sem moccant titokzatos belsejükben, pedig tudtuk, hogy sok ezer szempár kíséri figyelemmel a bevonulok útját. És jöttek a hegyekben állomásozó századok, kíméletlenül hajszolva lovaikat. Már messziről felismertem az óriási termetű Böbeget és a mellette gunnyasztó Szamagart. Mindössze három század könnyűlovas, ez jelentette azt az erőt, amelyet a városiakon kívül a szultán ellen felvonultathattunk volna. Ez pedig kevés volt, nagyon kevés. A suttogó nádasok látványa azonban megnyugtatott. A sárga szálak millióitól rejtve, mint börtönrácsok mögött ismeretlen erők lapultak, amelyek ha kitörnek, elsöprik a föld színéről Abu Szaidot és mindenkit, aki ellenük támad... Nem is ebben a három században bíztam én, hanem a nádasokban. A nádas azonban egyelőre hallgatott. Doluj nyugtalanul forgolódott mellettem a falon, hol az érkezőket figyelte, hol pedig a falak mögé fülelt. Ott azonban látszólag minden rendben volt. A vonuló csapatok a kapu előtt megállapodtak; az óriás Böbeg feltartotta a kezét, mire, mint a csobogó patak, ha gerendát vetnek az útjába, elcsitult az áradat. Félhangosan kiáltott vezényszavak szálltak a fülemig, állatok prüszkölése és a halk csattogás, amint a tenyerek megnyugtatóan a lovak nyakára vertek. A szerszámok díszei és a fegyverek gondosan tisztított fémrészei úgy csillogtak a fényben, mintha a vonulók apró ezüsttükröket rejtettek volna lovaik fonott sörényébe. Akkor lassan, mintegy varázsütésre kinyíltak a kapuk. A patak megindult, és csendben, mint óriási kígyó a lyukában, eltűnt a falon belül. Aztán újra becsukódtak a kapuk, és többé semmi sem jelezte, hogy a hegyi századok már a városban vannak. Szultanije felkészült a védelemre. Ekkor érkezett el a mi időnk. Dolujjal a nyomomban lekúsztam a létrán. A feljáratot őrző turkiak néhány hüvelyknyire kihúzták kardjukat a hüvelyéből, és enyhe csattanással visszalökték. Tisztelgésük elsősorban nekem szólt, aki Csobán parancsa nyomán a védelem vezetői közé számítottam, de Dolujt is megillette a tiszteletadás, hiszen megtartotta az Öldzsejtü életében viselt rangját. Mert a hír, hogy a szultán meghalt, az elmúlt nap folyamán futótűzként terjedt el a turkiak között. Hiába próbáltunk a forrás nyomára bukkanni, nem járt sikerrel. Később aztán, amikor első mérgünk lecsillapodott, beláttuk, hogy nem történt semmi olyasmi, amire előre ne számíthattunk volna. Természetes, hogy a súlyos beteg szultán eltűnéséből az élesebb elméjűek kitalálták az igazságot... A turkiak viselkedése különben sem okozott gondot. Látszólag meg sem döbbentette őket Öldzsejtü halálhíre, közömbösen végezték tovább a dolgukat. Tudtuk, hogy ameddig rendben van a szénánk, számíthatunk rájuk. Elárulni csak akkor fognak bennünket, ha veszni látszik az ügyünk. De hát mit is várhatunk a zsoldosoktól, akik futnak az életük és a pénzük után? Doluj azonban másnak látszott, mint a többiek. Néha szerettem volna megkérdezni tőle, hogy irántam érzett vonzalma teszi-e ilyenné, vagy pedig nem a katonai pályára született, de aztán letettem róla. Nem volt itt az idő egymás titkaival foglalkozni. Ő pedig egyre csak ott járt a sarkamban, mint jól idomított vadászkutya, és ellenkezés vagy kérdezés nélkül vakon teljesítette a parancsaimat. Ezen az éjszakán mutatkozott meg valójában, hogy milyen felbecsülhetetlen szolgálatot tesz nekem és a birodalomnak ez a halk szavú, csendes fiatalember. És a magam számára is érthetetlen módon megszerettem őt. Talán most furcsának találjátok, hogy egy éjszaka leforgása alatt hűtlen lettem Nizám emlékéhez, de őszintén mondom nektek, csak a látszat mutatja így. Soha, egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg róla, hiszen minden vonása ott élt a lelkemben, mintha égő vassal sütötték volna bele. Nem, Nizámot soha nem fogom elfelejteni, és szeretni sem tudok senkit úgy, mint őt, de Doluj mindent feláldozó, néma ragaszkodása hálával töltött el. Elsősorban hálát éreztem iránta, de azt hiszem, hazudnék, ha makacsul kitartanék amellett, hogy a hálába nem vegyült valami más is... Vajon elég lesz-e ez a más, hogy feledtesse Nizámot? Amikor az utolsó bevonuló mögött becsukódott a kapu, és mi leereszkedtünk a falra vezető létrán, világos volt előttem, hogy a birodalmat valóban csak a nádasok népe és a sikátorok lakói menthetik

135

meg. A háromszázadnyi lovas vajmi keveset tehet Abu Szaid korlátlan embertartalékai ellen, hiszen Takriti intésére elárasztják a birodalmat a turkiak. Csak a trónörökös súlyos veresége döntheti el a harcot a mi javunkra. A fegyverek pedig ekkor már rejtekhelyeiken lapultak. Megszerzésükben Dolujé volt a főszerep, és őt is illeti minden dicsőség. Nélküle nem is tudom, mit tehettem volna. Hiába voltam Csobán teljhatalmú megbízottja, ha maga Csobán ellen kellett cselekednem. A néma Doluj azonban most is mindent elintézett helyettem. Régtől fogva ismeretes volt valamennyiünk előtt, hogy a palota fegyverkamráiban annyi lándzsát, íjat, ostromhoz és ostrom elhárításához szükséges fegyvert őriznek, amennyi a birodalom valamennyi nádaslakójának a felfegyverzéséhez elegendő lenne. A fegyvertárat pedig azok a turki katonák őrizték, akik a palota belső szolgálatának a felügyeletével voltak megbízva, azok, akik közé maga Doluj is tartozott. Ezt használta ki aztán hallgatag kísérőm, valamint a levegőben szállongó kósza hírt, hogy a testőrtiszt megcsinálta a szerencséjét, hiszen látnivaló, hogy Csobán lánya, a híres Hakima beléhabarodott. Sülve-főve együtt látni őket, és Doluj rajongó szeme mindent elárul. Ahogy most visszagondolok az eseményekre, lehet, hogy Doluj tudatosan játszotta a katonák előtt a titokzatos szerelmest és azt, hogy kapcsolatunk túlmegy a hivatalos érintkezés határain, így azután nem is volt meglepő, hogy a Hakima és szerelmese együtt intézik a fegyvertár elszállíttatását, amit a felmutatott írás szerint a legfőbb parancsnok, maga Csobán úr rendelt el. Igaz, hogy az írott parancsot az őrség egyetlen tagja sem tudta elolvasni, de hát biztosítéknak ott volt a Hakima, és mögötte szerencsés társuk, Doluj. Ej, ez a Doluj! Most az egyszer megcsinálta a szerencséjét, vagy ki tudja? Szultáni szeretők nemegyszer halállal fizetnek a szerelemért... Csak aztán ez a Doluj is nehogy megjárja! Kérdezni persze nem kérdeztek semmit, és még kevésbé értesítettek bárkit is a fegyvertár kifosztásáról. Bár bizonyára elcsodálkoztak a kopott kaftánú perzsákon, akik ökrös fogattal vitték a hadifelszerelést ismeretlen helyre, de hát az írott parancson kívül a Hakima és Doluj személye megfelelő biztosíték volt, hogy a fegyverek jó kezekbe kerülnek. Különben is, ki tud eligazodni az uralkodók szeszélyein? Csak a zsoldot fizessék, a többi az ő dolguk! A szekerekre rakott fegyverek pedig nyomtalanul eltűntek a sikátorok között. Még ma is csodálkozva gondolok vissza, hogy az apám és a többiek semmit sem vettek észre az egészből. Nem mintha az elszállított gyilkoló szerszámok valakinek is hiányoztak volna, de hát a szállítás olyan nyíltan történt, hogy utólag elborzadok a merészségünkön. Ámbár az is igaz, hogy ki ért volna rá egy ostrom előtt álló városban azon töprengeni, hogy ki és hova cipel fegyvereket... A lándzsákat és szablyákat felszívták a sikátorok; úgy eltűntek bennük, mint a só a forró teában. A vályogkerítések mögött megbúvó udvarok, a düledező ólak és kalibák telhetetlen szája, mint hatalmas kemence a száraz fát, zabálta a szultán hadseregének szánt legdrágább fegyvereket... A Vak és a többiek pedig azokat lazították, akik majd megfogják a kardok markolatát, akiket különben nem is nagyon kellett biztatniuk, hiszen Abu Szaid neve nem csengett valami kellemesen a szultanijei szegények fülében. Dolujnak köszönhettük aztán még azt is, hogy a nádasok népe észrevétlen beszivároghatott a városba, éspedig nem a kapun keresztül, mint ahogy a Vak elképzelte. A falakon át jöttek kosarakban vagy a fal alatt ásott évszázados csatornákon, amelyek mindig is azt a célt szolgálták, hogy kapuzárás után se szűnjék meg az érintkezés a városon kívüliek és a város között. És amikor a hajnal első sugarai végigsimították a szultánijei kerteket, a nyaralóházakat, a folyót és a parti nádasokat, szokatlan csend ülte meg a vidéket. A máskor annyira hangos tisztások most némák voltak. Nem hasított a csendbe gyermekek játékos sivalkodása, férfiak vidám kiáltozása és csengő asszonyi nevetés. A nádas fenyegetően hallgatott. Dolujon és rajtam kívül azonban szinte senki sem vette észre, hogy a városon kívüli világ némaságba borult. És ha valaki észrevette volna? Bizton hihette, hogy a nádasok népe elmenekült Abu Szaid katonái elől, ami senki számára nem lett volna meglepő. Abu Szaidot a nádasok népe szerette a legkevésbé, és ezt a bentiek is tudták... A nádasok népe azonban nem futott meg. Igaz, hogy az éjszaka leforgása alatt a gyermekek és a nagyon öregek közeli, biztosabb rejtekhelyet kerestek maguknak, a többiek azonban elözönlötték a várost. Még a nagyobb gyerekek és az asszonyok sem akartak kimaradni az összecsapásból. A Vak és társainak a szavai nyomán megértették, hogy a harc mostantól kezdve saját magukért folyik,

136

gyermekeikért és azért a kis szabadságért, amit még a nádas kínál. Hogy nem Csobán úr és a többiek védelmében markolják meg a lándzsa nyelét, hanem mindenért, ami számukra Öldzsejtü birodalmában az életet jelentette. Az utcákon azonban nyoma sem volt a nádasok népének. Ott rejtőzködtek csendben megbújva, ahol a fegyverek, a vályogkerítésekkel zárt udvarok mélyén és a düledező kalibák falai mögött. A magukkal hozott szűkös falatokat rágták, és készülődtek a leszámolásra. A város eközben mindennapi életét élte. A piac megtelt eladókkal és vásárlókkal, az alku azonban ma valahogyan nem volt olyan igazi és hangos, mint máskor. A felszín nyugalma alatt a mélyben felkavart szenvedélyek parázslottak. A gazdag kereskedők és kézművesek házai bezárt ajtókkal és csukott ablakszemekkel hallgattak, s bár lakóik bizonyára felfigyeltek az éjszakai sürgés-forgásra, úgy tettek, mintha süketek és vakok lennének. Csak akkor bújnak majd elő lyukaikból, ha már eldőlt a küzdelem, és veszély nélkül ajánlhatják fel szolgálataikat az új uralkodónak. Hiszen számukra egyre megy, hogy ki lesz a szultán, csak tisztelje a kereskedelmet, a találékonyságot, a ravaszságot és a tulajdont. Ha ezeket becsületben tartja, márpedig melyik uralkodó ne tartaná becsületben, békésen behódolnak neki. Addig meg majd csak elszalad az idő... Öljék csak egymást a zsoldosok, azok úgyis azért kapják a pénzt, meg a szemét nép, értük úgysem kár! Az utcákon pedig, ahogy a délután lassan előrehaladt, egyre nagyobb számban jelentek meg a rongyosok. A turki járőrök egyre többször kapták fel nyugtalanul a fejüket, ha úgy tetszett, hogy ismerős arcot látnak elsuhanni a lassan leereszkedő sötétségben. Rongyosokét, akiknek a testét már nemegyszer saját kezükkel taszigálták, akiket megkorbácsoltak, és akik hang nélkül, ökölbe szorított kézzel, arcukon a tehetetlenség könnyeivel szenvedték el a korbácsütéseket. És az ismerős rongyosok száma egyre szaporodott. A turki járőrök félrehúzódtak szorosan az utcák falához, és pillanatra sem vették el a kezüket kardjuk markolatáról. A sötétben csillogó szemek nem ígértek semmi jót! Amikor Abu Szaid a város alá érkezett, éppen vége volt a haditanácsnak. Sokat beszéltek, és feleslegesen. Talán mindenki sejtette, hogy most fejtheti ki utoljára hadtudományi nézeteit, és szeretett volna már eleve mást okolni a várható vereségért. Mert, hogy most már minden a sirázi és az iszfaháni felmentő csapatok kezében van letéve, az senki előtt nem volt kétséges. És azt is gyanította mindenki, hogy mire azok a csapatok ideérnek, Szultánijából kő kövön nem marad! Halálraítélteknek érezték magukat, és a félelem elmosta a hallgatás gátjait. A turkiak parancsnoka, Memedoglu csendben gubbasztott a sarokban, szempilláit mélyen leeresztette, mintha aludna. Pedig jól tudtam, hogy talán senkinek sem mozognak olyan fürgén a gondolatok a fejében, mint éppen Memedoglunak. Hiszen ő nemcsak önmagáért felelős, hanem katonáiért is, értük, akiket szintúgy hidegen hagy az új szultán személye, mint a bezárkózott kereskedőket és míveseket. Úgy kell kimentenie embereit a vérzivatarból, hogy gyávának se mutatkozzék. Mert jaj annak a zsoldosnak, akire rásütik a gyávaság bélyegét! A tanácsban apám és Keremün tartották a többiekben a lelket, bár ők is éppolyan határozatlanoknak mutatkoztak, mint amazok. Amikor ott ültem közöttük, egyre azt fontolgattam, mi lenne, ha a tanács előtt feltárnám a Vak tervét, és jóváhagyásukat kérném a cselekvéshez. Ahogy azonban kérlelhetetlenül haladt előre az idő, beláttam, hogy oktalanság lenne céltalanul fecsérelni a drága perceket. Mit érnék vele, ha a leghatározottabban megtiltanák, hogy a Vak tervét végrehajtsam? Idő előtt lehetőséget nyújtanék Keremünnek a cselekvésre, hogy keresztülhúzza számításainkat. Egyedül kell vállalnom a cselekvés és a felelősség minden kockázatát! Senki sem törődött velem, amikor még a befejezés előtt elhagytam a tanácskozó szobát. Doluj árnyékként követett, hiszen mindent tudott az elkövetkezendő időről. Nem hiszem, hogy valaha is meghálálhatom neki mindazt, amit azokban a nehéz napokban értünk tett... Azt hiszem, nélküle el sem jutottunk volna a végső összecsapásig! Amikor aztán az éjszaka végigterítette bársonyfátyolát a város felett, mindenki készen állott a harcra. Röviddel azután, hogy a környező dombok csúcsai elmerültek a feneketlen sötétségben, a falhoz érkezett a követ, és közvetlenül a kapu előtt közölte Abu Szaid feltételeit. Ha a várost ostrom nélkül átadjuk, és elismerjük Öldzsejtü fiát szultánnak, senkinek sem esik bántódása, sőt még az ilyenkor esedékes jutalmak és tisztségek adományozására is sor kerül.

137

A jutalmakról azonban tulajdonképpen igen kevés szó esett az üzenetben, ami arra mutatott, Abu Szaid annyira bízik a győzelmében, hogy nem is tartja szükségesnek végighúzni az orrunk előtt a mézesmadzagot. Vagy megadjuk magunkat, vagy porig rombolja a várost. A követ összetekerte a pergament, amelyről felolvasta ura parancsát, és mélyen meghajolt a kapu előtt. Aztán mielőtt még visszafordult volna, mintha csak most jutna eszébe a legfontosabb, látszólag bosszúsan saját feledékenysége felett, ismét a város felé fordult. – Bocsássatok meg, ti vezérek és városlakók, majd elfelejtettem tolmácsolni a sirázi és az iszfaháni csapatok parancsnokainak, Köké és Siremün uraknak az üdvözletét... Izenik nektek, hogy amint azt ők is tették, ismerjétek el uralkodótoknak Abu Szaid szultánt, aki istenként tisztelt urunknak, ama bizonyos Dzsingisz úrnak egyenes ági leszármazottja. Azt is izenik, hogy amint ők is cselekedtek, vegyétek fel a világ fényességének, Allah prófétájának a hitét, és ne tévelyegjetek tovább a sötétségben. Galambbal küldték urunknak az üzenetet, és számotokra is, hogy megkapták a felhívásotokat, de nem csatlakozhatnak hozzátok egyetlen igazi urunk ellen... Mint vér a véretekből, hús a húsotokból kérnek benneteket, ne emeljetek kezet Dzsingisz kán leszármazottjára, aki ág az ősi tölgy törzsén. Győzzétek le hiúságotokat és nagyravágyástokat, s legyetek egységesek, hiszen az egység tette óriássá népeinket, hogy uralkodjanak más országok felett! Ne várjatok hát egyetlen katonát sem Iszfahánból vagy Sirázból! A birodalom legfőbb urává emelte Abu Szaidot! Ne kövessetek el ostobaságot, Szultanije lakosai! Gondoljátok meg a dolgot, urunk nem vár még reggelig sem! Ha nem nyitjátok meg a kapukat, mire az éjszaka éppen a közepéhez ér, ostromgépeink és katonáink beveszik a várost, és urunk akkor már nem jutalmat, hanem büntetést oszt! Ezt üzeni Abu Szaid nektek, Szultánija dicső lakosai! A turki őrök szemrebbenés nélkül hallgatták a követ messzire csengő szavait, mozdulatlan arcukon nem tükröződtek érzelmek, még azt sem lehetett leolvasni róluk, hogy egyáltalán megértették-e az új szultán üzenetét. Egyelőre még ezen az oldalon állnak, de ki tudja, mit tesznek, ha valójában ostromra kerül a sor? A felkelés vezetőinek tudomása szerint a város utcáin ekkor már senki sem tartózkodott. Mindenki, aki fegyvert tudott és akart fogni Szultanije védelmében, az vagy a falakon, vagy pedig közvetlenül a falak mögött állt. A turkiak és a hegyi századok mindent előkészítettek az ostrom visszaverésére. A gondosan megtisztogatott fegyverek, a létrákat visszataszító kampók, a tüzes golyókat vagy nyilakat felfogó vizes bőrök, a hatalmas íjak, ügyesen elrendezve hevertek a falak alatt. Szultanije végérvényesen egyedül maradt Abu Szaiddal és a birodalommal szemben. Hogy apám, Keremün vagy Szamagar mit gondoltak, nehéz lenne megmondanom. Talán elszánták magukat a halálra, talán csodában reménykedtek, ki tudhatja? Pedig a csoda, ami megmenthette volna a várost, nem is volt olyan messzire... Míg a katonák, turkiak és mongolok nyugtalanul készültek az ostromra, a városon belül is lázas tevékenység folyt. A fegyvereket kiosztották, a vezetőket kinevezték, és csak a jelet várták, hogy megindulhassanak. A Vak és emberei kitűnő munkát végeztek. Amikor az ostrom megkezdődött, együtt álltunk apámmal, Keremünnel és Szamagarral közvetlenül a falnál a főkapu mögött. Időnként Memedoglu kormos arca is felmerült az éjszakában, hogy újabb utasításokat kérjen. Fejünk fölé nedves bőrsátor borult, hogy az egyre szaporábban hulló tüzes nyilak kárt ne tegyenek bennünk. Ahogy aztán a kövek is kopogni kezdtek a bőrön, biztosabb helyre vonultunk vissza. Egyáltalán semmi félelemmel nem töltött el a tudat, hogy talán egyedül tőlem függ Szultanije sorsa. Gondosan mérlegeltem a lehetőségeket, és úgy éreztem, hogy nem tehetnék másként, mint ahogy teszek! Amikor aztán a harc az ostromlétrákon is megkezdődött, elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Doluj a nyugalom szobraként állt mögöttem, és csak akkor emelte rám a szemét, ha feléje fordultam, különben az ostromot figyelte egykedvű arccal. A csatazajból arra következtettem, hogy az első ostromló csapatok létráikat a falhoz támasztották, és megindultak rajta felfelé. Intettem Dolujnak. Ha a kintiek jó része a falakon mászik, sokkalta nagyobb az esélyünk a váratlan támadásra. Elérkezett hát a döntő pillanat! A nádasok és a sikátorok népe pedig csendben, mint a vadászó kígyó, közeledett. Fegyvereiket előre tartva menetelt a gondosan századokra osztott rongyos sereg. Egyre újabb és újabb egységek bukkantak fel a sötét utcácskákban, és torkolltak bele a hatalmas áradatba, amely már az egész főutat

138

betöltve hömpölygött a főkapu felé. Némán és fenyegetően jött az áradat, fegyvereiken tompán csillogott a holdfény. S mivel közülük senkinek sem volt páncélja, acélos zörgés nélkül, csendben jöttek, mint egy rég elpusztult kísértethadsereg. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor hátrafordultam, és mögöttem, a távoli utca végén megpillantottam az első sorokat. Végre elérkezett hát a leszámolás ideje! Most fizetni fog Abu Szaid Nizámért és mindenkiért, akit elért a hóhér bárdja vagy korbácsa a bagdadi piacon és a birodalom minden piacán! A nádasok népe elégtételt vesz kínzóin! A vezérek csak akkor döbbentek rá, hogy mi is történt, amikor a szellemhadsereg első sorának dárdái már szinte a hátukba döftek. Apám is és Keremün is döbbenten meredt az egyre hömpölygő áradatra, és szájuk hang nélkül tátogott. Legelőször Keremün nyerte vissza a hangját, és szinte ugyanabban a szempillantásban már felém is fordult. – Mi ez, Hakima? – kérdezte fenyegetően. – A nép – mondtam szárazon, mert a torkomat olyannak éreztem, mint a sivatag földjét, amely már hosszú hónapok óta nem látott vizet –, a nép, Keremün! Azok, akik megmentik a várost! Apám, Szamagar és a többiek még mindig nem jutottak levegőhöz, csak bámultak egyre, mintha valami csoda babonázta volna meg a gondolataikat. Memedoglu sötét szeme riadtan fürkészett hol engem, hol a vezéreket, hol pedig az egyre közelebb hömpölygő áradatra meredt. Megkísérelte megérteni, hogy mi is történt. Keremün akkor falfehéren kirántotta a kardját a hüvelyéből, és mint az eszelős rám vetette magát. – Megöllek, te szuka! Nem megtiltottam, hogy a rongyosokat ránk szabadítsd? A véred veszem! Már-már elért a kardja, amikor Memedoglu hatalmas csapással kiütötte a kezéből. Csörrenve hullott a földre a penge, keskeny barázdát vágva a kemény talajba, amelyet laposra döngöltek a csizmatalpak. – Álljatok meg, urak! – kiáltotta dühödten a turki, és lassan felénk fordította kardja hegyét. – Ha egymást ölitek, feladom a várost... Nekem a katonákra is kell gondolnom, meg a zsoldra... – Fütyülök a zsoldodra! – rikácsolta Keremün, és a földre hajolt, hogy visszaragadja a leejtett pengét. A bénaság varázsából magához tért Szamagar akkor hozzáugrott, és hátulról lefogta a kezét. – Állj meg, te őrült! – szitkozódott, és erősen szorította a dühöngőt. – Nincs semmi értelme! Ha megölöd a Hakimát, ezek felkoncolnak bennünket! – Megölöm ezt az átkozott szukát! – üvöltötte még mindig Keremün, és igyekezett kiszabadulni a szorításból. Akkor az apám szólalt meg olyan nyugodtan, mintha csak otthon beszélgetnénk a nagyszobában. – Küldd vissza őket, Hakima! – mondta parancsolóan, és a közeledők felé intett. – Egyet sem akarok itt látni belőlük. Ez férfiak és katonák dolga, nem a rongyosoké! Szinte vidáman csóváltam meg a fejem. Furcsa mosoly önthette el az arcom, mert láttam apám szemében a döbbenetet. Talán nem volt egészen józan ez a mosoly, tükröződhetett benne annyi minden, a bosszú, a fáradtság, a leszámolás vágya és a végső búcsúzásé is. – Nem tehetem – mondtam –, joguk van a harchoz! – Semmihez sincs joguk! – mondta az apám keményen. – Nincs joguk semmihez! Nekik csak kötelességeik vannak; az engedelmesség kötelessége... Küldd vissza őket, Gül, parancsolom! Már Gülnek hívott, és nem Hakimának. Sajnálkozva csóváltam meg a fejem. – Már ha akarnám, se tehetném! Nem értem harcolnak, hanem saját magukért... És különben is, ez az egyetlen módja, hogy megmentsük a várost és a birodalmat! – Ilyen áron nem kell! – üvöltötte Szamagar szorításában hánykolódva Keremün. – Akkor inkább Abu Szaid, mint a rongyosok! Mosolyogva bólintottam, és az apámra emeltem az arcom. Ő azonban már ismét a hideg katona volt, aki szempillantás alatt megváltoztatta a kapcsolatunkat. – Ha nem küldöd vissza őket, megöllek! – mondta nyugodtan, és előhúzta övéből a tőrét. Szinte fáradt mozdulattal lépett mellém, és megragadta a karom. Egyetlen rántással téptem ki a kezem a szorításából, és oldalra ugrottam. – Doluj! – kiáltottam a sötétségbe. – Nyittasd ki a kapukat! Ormuzd nevében, előre!

139

Kiáltásom beleveszett az első szavaim utáni hangorkánba. Mint démonok a hegyek gyomrában, úgy mordult fel a tömeg, és előreszegzett dárdákkal rohamra indult. Szinte ugyanebben a pillanatban csikorogva feltárultak a kapuk, hogy az áradat kironthasson a szabadba. A pillanat varázsa alatt Szamagar szorítása enyhülhetett, mert Keremün kitépte magát a karjából, megragadta szablyáját, és éppen akkor, amikor a többiek közé vegyültem volna, rám vetette magát. Éreztem, amint a penge a vállamba mar, és védekezőén kaptam a fejem fölé a kezem. Keremün barna szemében sárgás fények gyúltak, és ördögi örömmel emelte rám ismét a kardját. Ekkor váratlanul az apám pillantásával találkozott a tekintetem. Leeresztett tőrrel, sápadtan nézte Keremünt, és meg sem mozdult, hogy a védelmemre siessen. Már-már lesújtott rám a penge, amikor Keremün bosszúszomjas arcán fájdalmas rándulás futott végig, amely csodálkozó, vicsorgó mosollyá olvadt. Lassan leeresztette a kardját, majd a földre ejtette, letérdelt, és ajkait összeharapva elterült a földön. Hátából fekete tollú nyílvessző meredt előre. Mögötte Doluj bukkant fel a félhomályból, megragadta a karom, és húzni kezdett maga után. – Gyere! – lihegte, és utat tört a kapun kitörő tömegen keresztül. – Gyere, hiszen vérzik a karod! Tiltakozni akartam, de a kifelé áramlók áradata elsodort tőle. Éreztem, hogy meleg vér csöpög a vállamból, és végigömlik a karomon. Sebesült kezemet a másikkal tartva oda igyekeztem, ahol az apámat hagytam. Talán jobb lett volna akkor, ha Dolujjal tartok, de úgy látszik, az istenek másként döntöttek, talán azt akarták, hogy utoljára még meglássam Csobánt. – Memedoglu! – hallottam a hangját, amint túlordította az áradat lármáját. – Parancsolom, hogy mindenki csapjon rá a rongyosokra! Nem kívül van többé az ellenség, hanem belül! Bezárni a kapukat, és kiirtani őket az utolsó szálig! – Ne! – sikoltottam, de a hangom beleveszett a káoszba. Láttam, amint a turkiak megfordítják a fegyvereiket, a kapuszárnyak pedig lassan bezárulnak. A fal tetején védekezők abbahagyták az ostromot, leugráltak a falakról, és a Vak népére vetették magukat. A kinnrekedtekre pedig, tudtam, hogy rázúdulnak Abu Szaid katonái... – Ne! Apám, ne! – zokogtam, és nem is emlékszem, hogy mikor került a kezembe a tőr. Meztelen pengével, kibomlott hajjal bolyongtam a vérfürdőben az egyre sokasodó hulla között... Aztán mint álomban bukkant fel előttem Memedoglu, a Vak és Doluj arca, majd leroskadtam valahová, és vérző karomat magamhoz szorítva rám szakadt az éjszaka sötétje. A falakra erősített fáklyák lobogó lángját láttam meg először, amikor magamhoz tértem. Mintha csak hosszú, mély és egészséges álomból ébredtem volna, tiszta volt a fejem, és mindenre visszaemlékeztem, ami azon az éjszakán történt. A fáklyák figyelmeztettek, hogy most is éjszaka van, talán még mindig ugyanaz, amely az öldöklést hozta Szultanijére. Amint aztán megkíséreltem felemelkedni, feljajdultam, és visszahanyatlottam a fejem alá tett bársonypuha vánkosra; mintha éles késsel metszettek volna a vállamba. Óvatosan a seb felé nyúltam, de csak erősen összekötött gyolcsot ért a kezem. Valaki felszedett hát a csata után, és ismeretlen helyre hozott... Óvatosan, hogy kapkodó mozdulatommal fájdalmat ne okozzak magamnak, felemelkedtem, és körülnéztem. A falakra erősített fáklyák, a vastag falak és a magas mennyezet mind azt mutatták, hogy a szultáni palotában vagyok, talán valamelyik második emeleti szobában. Jól ismertem ugyan a palotát, de hát ki fordult meg már valamennyi szobájában? Röviddel azután, hogy magamhoz tértem, és végiggondoltam az éjszakát, elég bátorságot éreztem, hogy megpróbáljak tisztába jönni a helyzetemmel. Meglehet, hogy ismét fogoly vagyok, és még szigorúbb büntetés elé nézek, mint akkor, Bagdadban. Bár fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az éjszakai vérontás eredménye, biztos voltam benne, hogy számomra mindenképpen rosszul végződött. Akár Abu Szaid vonul be a városba, akár apám és Szamagar állnak még a falakon, én mindenképpen veszítettem... És Szultanije népe is elvesztette minden reményét! Sokáig, nagyon sokáig nem lehet majd gátat vetni a próféta hatalmának, aki az emberség utolsó szikráit is kioltja a szívekből... Halkan kopogtattak, aztán kinyílott az ajtó. Öldzsejtü szolgálóasszonyai lopakodtak be az ágyam mellé sorban, de mögöttük ott csillogott a turki testőrök turbánjának fehérsége is. – Jó reggelt, Hakima! – mondták szinte kórusban, és a magukkal hozott asztalkákat letették az ágyam melletti óriás szőnyegre. – Jó reggelt... – suttogtam rekedten.

140

Az asszonyok közül akkor kivált egy vénség, kihúzogatta a fáklyacsonkokat a vasgyűrűkből, és kivitte őket a folyosóra, egy másik pedig széthúzta az ablakokat borító bársonyfüggönyt. Behunytam a szemem, ahogy a hirtelen becsapódó sugarak a szemembe hulltak. – Kegyeskedjél mosakodni, Hakima! – mondta az egyik öregasszony, ezüsttálat helyezve az asztalkára, és mellé fehér törülközőt. Aztán várakozóan rám nézett, és várta további kívánságaimat. – Elmehettek! – intettem, mert Fatimának sem engedtem meg soha, hogy velem maradjon, ha levetkőzöm. A vénasszonyok engedelmesen meghajoltak, és ahogy jöttek, libasorban kivonultak az ajtón. Amikor aztán az utolsó után is becsukódtak az ajtószárnyak, levetettem alaposan megviselt köpenyemet, melynek sebesült vállamat fedő részét gondos kezek éles szerszámmal felvágták, hogy hozzáférhessenek a sebhez. Alaposan végigmostam az arcom, szabadon maradt kezem, és a legszívesebben meg is fürödtem volna. A picinyke ezüsttál vize azonban arra is alig volt elég, hogy az arcom megmossam benne. Az ezüsttál szélére halmozott festékekre és kenőcsökre ügyet sem vetettem. Még Bagdadból származott ez a szokásom, amikor mint férfi éltem hosszú évekig, és mindenféle női cicomáról örökre lemondtam. Most sem akartam másnak látszani, mint amilyen vagyok. A reggelinek azonban nekiestem. Nem is emlékszem, hogy az elmúlt napok zűrzavarában mikor is ehettem utoljára. A hideg juhhús, a gyümölcsök és az édes gyümölcslé visszaadták erőmet és talán az életbe vetett hitem maradékát is. Amikor mindent elfogyasztottam, mintha csak jól megrendezett színjáték szereplője lennék, ismét nyílt az ajtó, és megjelentek az öregasszonyok, hogy az üres tálakat magukkal vigyék. Visszahanyatlottam a párnára, és csendben vártam, hogy távozzanak. Tudtam, hogy feleslegesen kérdezgetném őket, úgysem tudnék meg tőlük semmit. Nem sok időnek kellett ezután eltelnie, hogy egyszerre minden világossá váljék előttem. Alig pihenhettem ki az utolsó falatok után rám törő bágyadtságot, amikor ismét kinyitották az ajtót. A kitáruló szárnyak között Abu Szaid, Serhán és Doluj lépett a szobába. Valamennyien frissnek, kipihentnek látszottak, s mintha csak Doluj fiatal arcát fedte volna szomorú árnyék. – Üdvözlünk, Hakima! – mondta a belépő szultán, és megbiccentette a fejét. A másik kettő egy lépéssel mögötte maradt. – Széket! – szólt hátra Abu Szaid, és addig visszafordulva állt, amíg a testőrök be nem hozták a mély és kényelmes karosszéket, amely Öldzsejtüé volt még nem is olyan régen. A másik kettő a szék mögött állt, mozdulatlanul. – Remélem, nem történt komolyabb bajod, Hakima? – kérdezte a szultán, és mintha valóban aggódás csillant volna meg a szemében. – Ha nincs ez a derék fiatalember – és Doluj felé mutatott a hüvelykjével anélkül, hogy hátrafordította volna a fejét –, meglehet, agyontaposnak. Ha valakinek köszönni akarsz valamit, hát akkor köszönd neki az életed! – Köszönöm, Doluj... – mondtam habozva, és kérdőn emeltem rá a szemem. Doluj arcán mintha enyhe pír futott volna végig, lágy, mint a naplemente legutolsó, haldokló fénynyalábjai. Bár szemét a szemembe mélyesztette, hang nem hagyta el az ajkát, csak enyhén megbiccentette a fejét. Mintha ez a biccentés még azt is üzente volna: „Vigyázz, Hakima, légy résen!” – Amint látod, Hakima, nem sikerült megakadályozniuk, hogy elfoglaljam apám megüresedett és jogosan nekem járó trónját... Bármennyire is meg akartak tőle fosztani a lázadók... és sajnos az apád is közéjük tartozott, Hakima, sajnos... Allah adjon neki örök nyugodalmat! Összeharaptam az ajkam, hogy fel ne sikoltsak; meghalt az apám! Olyan egyedül maradtam hát a világban, mint az ujjam! Mindenki elhagyott, akit szerettem: Szerfiráz, Nizám és most utoljára az apám! Nyugodj békében, Csobán úr! – Úgy bizony, Csobán úr meghalt, Hakima, és milyen kár, hogy rossz ügy érdekében... akár a többiek is... Keremün, Szamagar, Böbeg úr és még sokan... Hej, bizony rossz ügy érdekében, Hakima! Csend ereszkedett a szobára, és a szultán magába mélyedve hallgatott. Ebben a percben őszintén hittem, hogy valóban sajnálja elesett ellenfeleit.

141

– Az igaz hit ellen harcoltak, Hakima, és aki a próféta ellen emeli fel a kardját, kard által is vész el! De nem folytatom, tudom, hogy te nem vagy a próféta híve még most sem... Vagy talán tévednék? Szótlanul megingattam a fejem. Akkor a szultán kicsit felsóhajtott, és előrehajolva a szemembe nézett. – Azért jöttem, Hakima, hogy ismét ajánlatot tegyek neked, mint akkor Bagdadban, emlékszel? Bólintottam. Hogyne emlékeznék? – Természetesen már nem ajánlhatom fel neked a tanácsadói tisztet, hiszen a birodalomban béke honol, és aki nem tiszteli azt az istent, akit én tisztelek, és akit rövidesen mindenki tisztelni fog – tette hozzá keményen –, az nem lehet a tanácsadóm! Te pedig, ahogy ismerlek, Hakima, nem egykönnyen mondasz le a hitedről... így hát ez egyelőre nem lehetséges, bár nem hiszem, hogy egykönnyen találnék bölcsebbet, mint te, még akkor is, ha nem vagy férfi... Akaratlanul is összeráncoltam a szemöldökömet, mire Abu Szaid szinte bűnbánóan mentegetőzni kezdett. – Nem akartalak megbántani, Hakima, főleg azok után, amit tegnap éjszaka tettél... Tegnap éjszaka volt tehát az ütközet, ami azt is jelenti, hogy több mint egy napot aludtam egyfolytában! – Mit tettem? – kérdeztem önkéntelenül is meglepetten. – Segítettél nekem, Hakima – mondta Abu Szaid, és mosolyra húzta a száját. – Segítettél elfoglalni a várost! Aggodalmasan Dolujra pillantottam, hogy talán az ő arcáról leolvashatom, mit akarnak ezek... Talán ismét csapdába akar csalni a szultán? Doluj arca azonban merev volt és mozdulatlan, csak a pillái rebbentek néha nyugtalanul. – Nem is tudhatsz semmit, Hakima... – terpeszkedett hátra elégedetten karosszékében a szultán –, hiszen eszméletlen voltál a csata alatt... Úgy mentetted meg a trónomat, hogy fellázítottad a rongyosokat a lázadók ellen... Magad jártál közöttük, nem tagadhatod... Százan is vallották, hogy a Hakima meg a Vak biztatta őket, hogy vonuljanak a városba... Amikor aztán ostromra került a sor, megrohanták a lázadókat, és megnyitották előttem a kapukat! Hűséges népem a trónra segített! És ebben neked is nagy szereped van, Hakima! Már-már szóra nyitottam az ajkam, hogy felháborodottan tiltakozzam, amikor Serhán óvatosan felemelte a mutatóujját, és a szájára tette. Doluj is kérő szemeket meresztett rám. Engem azonban nem lehet ilyen könnyen elhallgattatni, és rám fogni ezt az undorító hazugságot!... Még az életem árán sem! Különben is, mit számít nekem már az élet? – Ostobaság! – mondtam határozottan. – A népet azért hívattam a városba a Vakkal, hogy az apámat támogassák ellened és a prófétád ellen... Csak hát azok, akik az apámmal tartottak, jobban féltek a rongyosoktól, mint tőled, és nekik estek... Én végig ellened voltam és vagyok is, amíg élek! A szultán arcán árnyék suhant át, de fegyelmezte magát, és ismét mosolyra húzta száját. – Szerény vagy, Hakima... De így vagy úgy, mégiscsak te segítettél, hogy elfoglaljam a várost. Ha a rongyosoknak nem nyitják ki a kaput, napokig is elhúzódhatott volna az ostrom, míg a sirázi és az iszfaháni csapatok ideérnek... Akkor aztán őszintén mondhatom neked, lehet, hogy most már más ülne a trónon... – Az iszfaháni csapatok? Hiszen azok átálltak hozzád! A szultán akkor váratlanul elégedetten felkacagott. – Nekem is vannak ám tanácsadóim, Hakima! A tehetetlenség csaknem könnyeket csalt a szemembe, de rettenetes erővel uralkodni próbáltam magamon. Csak könnyeket ne, csak azokat ne! – Sajnálom, Hakima, hogy nem ajánlhatok fel ezek után mást, mint a hakimi méltóságot, mármint a főhakimét. És azt sem most azonnal... Néhány évig meg kell elégedned valami kisebb állással, amíg mindenki elfelejtkezik róla, hogy a rongyosok doktora voltál. Ezért arra gondoltam, Hakima, hogy egyelőre száműzetésbe küldelek... Na nem igazából, csak olyan látszatszáműzetésbe a tenger partjára, ahol én is éltem évekig. Ott lakhatsz, Hakima, ahol én laktam annak idején a nagybátyámmal, Takritival... Természetesen mindenben gondoskodom rólad, semmiben sem szenvedhetsz hiányt! És ha évek múltán feledésbe merültek az események, visszatérsz, felveszed a próféta hitét, és te leszel a főhakimom... Megegyeztünk, Hakima?

142

A düh könnyei ott tolakodtak valahol a szemem mögött, készen rá, hogy egyszerre előtörjenek. – És még valamit, Hakima – mondta a szultán, és újra Dolujra mutatott –, ez a fiatalember szívesen elkísérne... Válaszolj hát, kielégít-e az ajánlatom? Akkor határozottan végigsimítottam az arcom, és csendesen azt mondtam neki, amit mondanom kellett. – Köszönöm, uram, hogy jóindulattal vagy irántam, de nem fogadhatom el, amit felkínálsz. Egyszer már beszéltünk róla, hogy a tűz és a víz nem fér meg egymással. A tűz nem alkuszik; vagy elalszik, vagy pedig tovább gyújtogat és perzsel... Ha nem tudja a vizet lángra lobbantam, inkább önmagát öli meg. Mi nem férnénk meg, uram, soha együtt... Nem lehetek a hakimod, hiszen gyűlölöm a prófétát, és gyűlöllek téged is. Ha vissza is térnék a tengerpartról, csak azért tenném, hogy a rongyosokkal, a nép között éljek, akiket te annyira gyűlölsz... Mást kérek tőled, uram... – Beszélj! – mondta komoran Abu Szaid. – Eressz el, uram, messze földre, ahonnét nem térek vissza soha többé... Egy másik világba, ahol nyomtalanul elnyel a távol, hogy talán csak az emlékem él tovább, vagy az sem... Megteszed, uram? A szultán rám meredt, és csodálkozva kérdezte: – Hová messze? – Őseink földjére – mondtam nyugodtan. – Oda, ahol a nagy folyók erednek, ahonnét a népünk jött sok emberöltővel ezelőtt... Vissza akarok térni oda, ahol apám nagyapja vagy annak az apja élt. – Megőrültél? – döbbent meg a szultán. – Hiszen arra senki sem járt még közülünk! – Mégis oda mennék, uram... És én nem félek semmitől... – Jól meggondoltad? – kérdezte szinte fenyegetően, és felemelkedett a karosszékéből. Bármennyire is nehezemre esett mégis sikerült kipréselni a számon: – Kérlek... – Bánom is én... – tétovázott, és tanácstalanul széttárta a karját. – Mehetek? – Eridj a pokolba! – mondta most már határozottan, és a testőrök kíséretében szinte futva elhagyta a szobát.

143

XVI. AZ EL NEM KÜLDÖTT LEVÉL Talán ostobaság, Szerfiráz, hogy írok neked annyi év után, hiszen azt sem tudom, merre jársz, és élsz-e egyáltalán. Mégis, ezt a levelet meg kell írnom, bár lehet, hogy elküldeni már nem fogom. De megírni meg kell, és bizonyos vagyok benne, Szerfiráz, ha a kezedbe kerülne valaha is, megértenél. Hát ezért írom most, és nem törődöm vele, hogy elolvassa-e majd valaki. Ha nem jut soha a kezedbe, akkor sem történik semmi, de ha mégis elolvasnád, nem írtam hiába. Reménykedjünk hát a jó szerencsében! Ha majd elolvasod, láthatod, mennyire elszoktam az arab betűktől. Én, aki valaha olyan szépen rajzoltam az alefot meg a jodot, most nehézkesen keresem a megfelelő formát. Hiába, az elmúlt évtized alatt másmilyen betűket rajzoltam nagy ritkán, ha éppen írni támadt kedvem. Bár inkább olvasok, mint írok, ha éppen időt tudok rá szakítani. Hol is kezdjem hát a történetemet? Talán ott kellene, amikor Doluj társaságában nekivágtam az útnak, amely csaknem egy évig tartott. Ha Doluj nincs mellettem, bizonyára el sem tudtam volna viselni a hosszú vándorlás pokoli fáradalmait, de ő átsegített a nehézségeken. Pedig régebben azt hittem, hogy kijártam a nélkülözés iskoláját Nizám mellett, s most mégis be kellett látnom, hogy a bagdadi élet játszadozásnak tetszett azok között a körülmények között, amelyek az úton vártak rám, és amelyek itt fogadtak. Mégis csodálatos világba érkeztem, Szerfiráz, olyanba, amilyet otthon, a városban el sem tudtam volna képzelni magamnak. Éppen ezért azt hiszem, erről felesleges is írnom, bizonyára csak untatnálak vele. Egyszer, ha lennének csodák, szeretném azért megmutatni neked a haragoszöld pusztát, a kék vizű tavakat és a hóval koronázott hegyeket. Bizonnyal tetszene neked is az új hazám, hiszen mindig is élvezni tudtad a szépet. Ha eljönnél, Szerfiráz, meglepődnél az itteni embereken, akik annyira egyszerűek és szeretetre méltóak, de hát persze gonoszak is tudnak lenni, mint az elnyomott emberek mindenütt a világon. Hát itt élek, Szerfiráz, már jó évtizede. Sátorban lakom Dolujjal, igaz, hogy nemezből készült, és sohasem ázik át, de mégiscsak sátorban. Ha néha visszagondolok a szultanijei palotára vagy Bagdadra, Mehrán efendi házára, úgy rémlik, mintha csak álmodtam volna az egész eddigi életemet... Doluj itt él velem, és egy cseppet sem bánkódik, hogy elhagyta a szultán szolgálatát. Mindig is a pusztába vágyott, ahogy azt otthon, a világ másik végén, Szerájban a Hordánál megszokta. Úgy csöppent bele az itteni világba, mintha csak hazatért volna. A nyelvet is hamar megtanulta, és most már nincs az a mongol, aki ne ismerné el hozzájuk tartozónak... Hogy velem mi minden történt, erre már nehezebb válaszolnom, de azért megpróbálkozom vele. Ha látnál, bizonyára azt gondolnád, hogy teljes egészében mongollá lettem, úgy öltözködöm, úgy viselkedem, és bizonyára úgy is gondolkozom. De belül, a lelkem mélyén soha nem tudtam igazán azzá válni, mint ahogy nem tudtam sem perzsává, sem arabbá, sem pedig turkivá. Valahol a határmezsgyén toporogtam egész életemben, és mindenütt kitaszítottnak éreztem magam. Magamban hordoztam népem egész tragédiáját, amely azóta talán már meg is szűnt létezni... És hidd el, Szerfiráz, mindig az utolsóknak a legnehezebb! Most nyugodtabban élek, mint bármikor életemben, de belül mégis nyugtalan vagyok. Tudom, hogy sokkal többet kellett volna tennem az emberekért, mint amennyit tettem... Talán hiba volt, hogy megfutottam Abu Szaid elől, de erre igazán csak ritkán gondolok. Hiszen van itt is tennivaló elég! Mert tudd meg, Szerfiráz, hogy a harcot nem adom fel soha! Mert akit egyszer Nizám megmérgezett, soha nem tud szabadulni a bódító méreg hatása alól. És nekem harcolnom kell tovább, Szerfiráz, egészen a halálomig! Rólad is sokat hallottam, hiszen gyakran megfordulnak karavánjaink a régi hazában, és a hajcsárok éjszakákon át mesélnek a távoli ismeretlenben tett utazásaikról. És mesélnek arról is, hogy fel-fellángolnak a paloták Siráz, Tebriz és Iszfahán környékén, és rólad, aki dalaiddal küldöd harcba a szegényeket a vérszívók ellen. És ilyenkor szégyellem magam, Szerfiráz!

144

Szégyellem, hogy volt idő, amikor azt hittem, elárultad a szegényeket, és a sötétség szolgálatába szegődtél. És büszke is vagyok rád, Szerfiráz, és mindenkinek szeretném elmondani, ki is vagy valójában. Aztán mégis hallgatok inkább. Ugyan ki értene itt meg engem? De ne hidd, hogy azért itt olyan nyugalmas és egyszerű az élet. Itt is letaposott szegények, kegyetlen gazdagok, kapzsi papok élnek, és most kapaszkodj meg, Szerfiráz, már a hakimok is megszülettek! Itt is előbújtak már az éjszaka hakimjai, a sátán doktorai, akik ha jóval szerényebb eszközökkel is, mint arrafelé, de folytatják azt a munkát, amit Bagdadban abbahagytunk. Mert a harcban sohasem szabad megállni, Szerfiráz! Mert mindaddig, ameddig gazdagok lesznek a világon, akik azt tehetik a szegényekkel, amit akarnak, addig az ostobaság és a betegség is velük együtt uralkodik. És addig nincs megállás, Szerfiráz! És ha mi majd lecsukjuk a szemünket, fiaink és tanítványaink lépnek a helyünkre, és folytatják a harcot a végső győzelemig. Mert egyszer győzni fognak, az bizonyos, hiszen Ormuzdnak győznie kell Ahriman felett! Úgy bizony, Szerfiráz, mintegy évtizeddel ezelőtt ide is bevonult a lázadás szelleme. Ide, ahol a babonák, a tudatlanság és a betegségek talán még jobban nyomorgatják az embereket, mint abban a világban, amelyet elhagytam. De az elmúlt években már itt is útnak indultak a hakimok a pusztákban, a szélrózsa minden irányába, és azóta is egyre viszik szívükben a parazsat, amelyet ha elhullajtanak, láng lobban belőle. Egyszer talán még majd bővebben írok róluk, Szerfiráz, de most nem lenne hozzá elég erőm. Fáradt vagyok, és talán beteg is. A harcot azonban akkor sem adom fel... És ha meghalok, lesz, aki folytassa a művem, hiszen Szultanijéből elhozott késeim nem kerültek méltatlan kezekbe. Az éjszaka doktorait nem lehet kiirtani, mert ők a hajnalt jelzik, az pedig bizonyosan eljön! Az utóbbi években egyre merengőbben gondolok Szultánijére, Bagdadra, Rád és Nizámra. Lassanként úgy tetszik, mintha csak olvastam volna valahol, ami ott történt, de valójában mindig is itt éltem volna kinn a pusztán... Néha kiülök a sátor elé a fűre, és nézem a felhőket, amint Bagdad felé szállnak, és a felhők mögül mintha Nizám mosolyogna rám. Ilyenkor bemegyek a sátorba, és valami foglalatosságba kezdek. Hadd szálljanak csak a felhők Szultanije felé! Én már új hazát találtam magamnak a régi helyett, amely kivetett magából... De éjszaka álmomban azért néha még sírok... Hát érted ezt, Szerfiráz?

145