Losoncz Miklós Iparfejlődés és iparpolitika Dél-Európában a hetvenes években Megjelent: Iparpolitikai Tájékoztató, 1981. 4. szám, 20-28. oldal. A hetvenes évek elején a dél-európai országokat ugyanazok a külső, világgazdasági hatások érték, mint a hasonló fejlettségi szintű, szerkezeti paraméterekkel, exportkínálati struktúrával rendelkező kis KGSTországokat. A hasonló problémákkal küszködő dél-európai országok iparpolitikai útkeresési tapasztalatai nem érdektelenek a magyar gazdaság- és iparpolitika számára sem. Dél-Európa tőkés országai: Olaszország, Spanyolország, Görögország, Portugália és Törökország a hatvanas évek elejét követő másfél évtizedben nemzetközi összehasonlításban is dinamikus gazdasági növekedési teljesítményt mutattak fel. 1960 és 1973 között a bruttó hazai termék évente átlagosan 5,3 százalékkal nőtt Olaszországban, 7,2 százalékkal Spanyolországban, 6,2 százalékkal Portugáliában, 7,6 százalékkal Görögországban és 6,3 százalékkal Törökországban. E gyors növekedés hordozóága az ipar volt, amely Törökország kivételével valamennyi déleurópai országban a nemzetgazdaság legjelentősebb ágává vált. A gyors iparfejlődést Törökország kivételével erőteljes külgazdasági nyitás, exportorientáció kísérte, illetve tette lehetővé. A dinamikus iparfejlődés, a gazdasági növekedés gyorsulása nyomán fokozódott a térség világgazdasági jelentősége. A régió részesedése az 1960. évi 6,6 százalékról 1979-ben 8,9 százalékra emelkedett az OECD-országok bruttó hazai termékében, 1958 és 1979 között 4,8-ról 7,5 százalékra nőtt a világimportban, 3,5-ről 6,2 százalékra a világexportban. A térség fejlődése a szocialista országok külgazdasági orientációja szempontjából sem közömbös, mert a vizsgált 5 ország vette fel a KGST-országok fejlett tőkés viszonylatú kivitelének 16,5 százalékát 1979-ben, 17,1 százalékát 1973-ban. A növekedésgyorsítás és az azt kísérő szerkezetátalakulás eredményeként a hetvenes évek első harmadára valamennyi, korábban elmaradott dél-európai állam elérte a közepes gazdasági fejlettség sávját. Olaszország 1978. évi 3840 dolláros egy főre jutó bruttó nemzeti termékével egyértelműen az iparilag fejlett országok csoportjában foglal helyet két évtizede. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1978-ban 3520 dollárra emelkedett Spanyolországban, 3270 dollárra Görögországban, 2020 dollárra Portugáliában és 1210 dollárra Törökországban, míg ugyancsak a közepesen fejlett országok közé tartozó Magyarországon 3450 dollár volt. A térség felzárkózásának ütemét jelzi, hogy 1970 és 1978 között az egy főre jutó GNP a közös piaci átlag 40,5 százalékáról 49 százalékára nőtt Spanyolországban, 43-ról 45 százalékra Görögországban, 26-ról 28 százalékra Portugáliában és 12-röl 17 százalékra Törökországban. Törökország ugyan még a közepes fejlettség alsó szintjén helyezkedik el, Spanyolország viszont rövidebb történelmi időszakban átléphetett a fejlett ipari országok sorába.
2 Míg a fejlett tőkés országokban a második világháború utáni időszakban az állami beavatkozás a jóléti állam cél- és intézményrendszerének kiépítésére irányult, addig az alacsonyabb fejlettségi szintű dél-európai országokban az állam erőteljes közvetlen és közvetett gazdasági beavatkozása, amelynek lényeges eszköze volt a hosszú távra kitekintő állami iparpolitika, több esetben a politikai szférának a gazdasági növekedés szolgálatába állítása, a gazdasági elmaradottság felszámolását, a növekedés dinamizálását szolgálta. Az állami költséggazdálkodást (költségvetés és autonóm állami szervek) kiadásai a bruttó társadalmi termék mintegy kétötödére rúgtak Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban és Portugáliában, közel 60 százalékra Törökországban. A hetvenes évek elején állami forrásból származott a beruházások 60 százaléka Törökországban, fele Spanyolországban, 45 százaléka Olaszországban és Portugáliában, kétötöde Görögországban1. A fejlődéstörténeti, növekedéselméleti szempontból a tőkés típusú fejlődés keretei között a gazdasági elmaradottságból való kitörés, az iparpolitika társadalmi meghatározottsága figyelemre méltó példáját képviselte az erőszak-mechanizmusok kiterjedt alkalmazásán nyugvó spanyol, portugál és részben görög modell. A gyors ütemű iparosítást a fogyasztás korlátozásával, kényszerfelhalmozással, sztrájktilalommal, tulajdoni garanciákkal stb., tőkés keretekben kedvező társadalmi-politikai feltételek biztosazása révén a katonai diktatúrák tették lehetővé. Az iparpolitika külső feltételrendszerének átalakulása A hetvenes évek első harmadától a dél-európai országok iparpolitikájának manőverezési lehetőségeit a belpolitikai egyensúlyhiányok állandósulása és ezzel egy időben a külgazdasági feltételek romlása korlátozta, illetve határozta meg2. A hagyományos politikai keretek felbomlása, illetve meggyengülése: az 1974. évi portugál és görög fordulat, az 1975. évi spanyol rendszerátalakulás, illetve Olaszországban és Törökországban a politikai bizonytalanság fokozódása nyomán a magántőke beruházási hajlandósága csökkent, kevesebb tőke állt így az iparfejlesztéshez és szerkezeti igazodáshoz rendelkezésre. A külső feltételek romlását legközvetlenebbül a nyers-és fűtőanyag árának emelkedése (a dél-európai államok energiahordozókban és nyersanyagokban Európa legszegényebb országai közé tartoznak) fémjelezte. Az export oldaláról kedvezőtlennek bizonyult - földrajzi vetületben - a fő nyugat-európai felvevőpiacok bővülésének lassulása, ágazati-strukturális vetületben a fejlődő országok iparosodása nyomán a dél-európai országok termelésének és exportjának hordozóágát képező könnyűipari és kohászati termékek világpiacán a strukturális túlkínálat erősödése. Az export versenyképességét rontották a 1
KADAR BÉLA A dél-európai országok fejlődésének sajátosságai, Gazdaság. 1976. 2. szám, 77-95. oldal. 2 LOSONCZ MIKLÓS: A dél-európai országok gazdasági fejlődése 1973 után. Külgazdaság, XV. évf., 1981. 3. szám, 60-69. oldal
3 hagyományos politikai keretek felbomlásával, illetve meggyengülésével párhuzamosan, azzal összefüggésben végrehajtott nagyarányú, a termelékenység növekedéséi meghaladó mértékű béremelések. Az óránkénti munkaerőköltségek 1970 és 1979 között 6,93 DM-röl 15,21 DM-re nőttek Olaszországban, 3,08-ról 10,16 DM-re Spanyolországban és 2,73-ról 6,26 DM-re Görögországban. A fejlett tőkés országokban a munkaerőimport tőkével, illetve tőkeexporttal történő kezdődő felváltása nyomán a Nyugat-Európában dolgozó dél-európai vendégmunkások jelentős része hazatért, és ez fokozta a munkaerőpiacokra nehezedő nyomást. A világgazdasági környezeti feltételek változása nyomán a hetvenes évek közepén a bruttó hazai termék 5-6 százalékára rúgó cserearány-veszteség érte a dél-európai országokat, ami nagymértékben meghaladta a fejlett tőkés országok többségének árveszteségeit. 1970-hez képest 1978-ban 19,6 százalékkal voltak rosszabbak Olaszország, 20,6 Százalékkal Spanyolország és 18,6 százalékkal Görögország cserearányai. Iparszerkezet és strukturális igazodás A dél-európai országok ipari struktúráját a megkésve iparosodó országokhoz hasonló dualizmus jellemzi. A második világháború utáni gyors iparosítás nyomán kialakult nagyvállalatok mellett, amelyek később az iparosítás hordozóivá váltak, azokkal párhuzamosan fennmaradt, sőt továbbfejlődött a kisvállalati szektor, amely minimális technológiai, beszállítói kapcsolatokat tart fenn a nagyvállalatokkal. E strukturális dualizmust jól érzékelteti, hogy 1975-ben Spanyolországban a vállalatok 71,8 százaléka, Görögországban 87,4 százaléka 6 főnél kisebb létszámú volt, Portugáliában a vállalatok 75 százaléka foglalkoztatott 10 főnél kevesebbet, 84 százaléka 50 főnél kevesebbet. Ugyanakkor Portugáliában a mintegy 42 ezer vállalat közül csak 78 foglalkoztatott ezer főnét többet, Spanyolországban a vállalatok 0,2 százalékának, Görögországban 80 cég, a vállalatok 0,1 százalékának létszáma haladta meg az 500 főt. Ezzel szemben az ipari termelés több mint háromnegyed része jutott a nagyvállalatokra mindhárom országban, A kisvállalatok részaránya az olasz és a török gazdaságban is számottevő. Hiányzik ugyanakkor a fejlett tőkés országokban jelentős súlyú, középvállalatokból álló háttéripar, amely a nagyvállalatok részére végez alkatrészgyártást, bedolgozást. Ez a strukturális dualizmus regionális szinten is kifejezésre jutott, s a hetvenes években újabb terheket rakott az iparpolitikára. A legfejlettebb nagyvállalati szektor ugyanis minden dél-európai országban földrajzilag jól körül van határolva, nem túlságosan kiterjedt területre összpontosult (Olaszországban Észak-Olaszországban, Spanyolországban Madrid és Barcelona környékén, Görögországban Athén és Szaloniki, Portugáliában Lisszabon környékén, Törökországban az európai területeken), és alig fejtett ki húzó hatást a túlsúlyban levő, elmaradottabb (részben mezőgazdasági) területek fejlődésére.
4 Az ötvenes és hatvanas években az iparfejlődés hordozóiként számon tartott nagyvállalatokhoz a magántőke gyengesége nyomán az államot is kiterjedt tulajdonosi érdekeltségek fűzték. Olaszországban az állami szektor, illetve az állami részvétellel működő vállalatok (köztük a legnagyobb az IRI: Instituto per la Riconstruzione Industriale) az ipari termelés mintegy egyharmadát adják, illetve ellenőrzik közvetlenül vagy közvetve, Ezen belül állami kézben vagy állami ellenőrzés alatt van a hajógyártás háromnegyede, az acélipar fele, az autóipar egynegyede. Az IRI nevéhez fűződik a Dél legnagyobb, 3 millió tonna kapacitású integrált acélüzemének a létrehozása, az Alfa Romeo Autógyár új üzemének létesítése stb. Az ENI (Ente Nazionale Idrocarburi) állami holding a kőolaj- és földgáztermelés jelentős részét, a petrolkémia egy részét és újabban a textilipar kisebb szektorát ellenőrzi. Az EFIM kisebb gépipari cégeket fogott össze eredetileg, de újabban közepes vállalatokra is kiterjesztette tevékenységi kórét. Az 1971-ben alapított, legújabb állami holding, az EGAM a korábban közvetlenül állami tulajdonban levő bányászati és kohászati vállalatokat fogja össze. Spanyolországban az INI (Instituto Nációnál de Industria - Nemzeti Iparintézet) állami holdingtársaságot 1941-ben alapították, hogy az autark fejlesztési politika eszközeként új vállalatok alapítását, új ágazatok kiépítését segítse elő. Jelenleg 340 milliárd peseta aktívával az INI a legnagyobb spanyol vállalat. 61 vállalatban van közvetlen részesedése, 240 másik vállalatot holdingokon keresztül közvetve ellenőriz. E 61 vállalat közül az INI 100 százalékos tulajdonosa 18 vállalatnak, többségi részvétele van 25, 50 százalékos részesedése 3 és kisebbségi részesedése 15 vállalatban. Külföldi vállalatok is kisebbségi partnerei az INI-nek, mint pl. a Fiat vagy a Daimler Benz. 1978-ban az INI-re jutott az ipari beruházások egyharmada, az INI-hez tartozó vállalatok adták a bruttó nemzeti termék 10, az ipari termelés 30 és az export 15 százalékát. E vállalatok az ipari munkaerő 7 százalékát foglalkoztatták. Az INI közvetlen részvételével működő vállalatok adták 1978-ban a földgáztermelés egészét, a finomított kőolajtermék-gyártás 40, az acélgyártás 40, az alumínium-termelés 57. a széntermelés 62, a személygépkocsi-gyártás 35, az ipari járműgyártás 30, a hajógyártás 87, a repülőgépgyártás és a hadiipar 100 százalékát. Portugáliában az 1974. évi fordulat előtt az állami szektor terjedelme, az állam tulajdonosi funkciója az iparban nem volt olyan jelentős, mint Spanyolországban. A nagyvállalatok és a vállalatokkal összefonódott bankok tulajdonosai elfogadták az erőteljes állami beavatkozást, ellenőrzést, az állami akarat bürokratikus formában történő érvényesítését, a beruházások ellenőrzését, jóváhagyását stb. az iparban, cserébe a viszonylag kis állami tulajdonért, valamint . bizonyos előnyös monopolhelyzetek fenntartásáért vagy a verseny mesterséges korlátozásáért. Szoros és kölcsönösen előnyös kapcsolat alakult ki a vezető állami tisztviselők és a tőkések között.
5 A diktatórikus rendszer 1974 évi bukása után a bankok és a biztosítótársaságok államosításával 380 nagyvállalat került állami tulajdonba vagy állami ellenőrzés alá, az állam 160 vállalatban kisebbségi, 220-ban többségi részesedést szerzett. 1973 és 1976 között az állami szektor részaránya 8,9-ről 24,4 százalékra nőtt az ipari hozzáadott értékben, 10,2röl 45,4 százalékra a beruházásokban. Az állami tulajdon vagy állami ellenőrzés a kőolaj-finomító, a petrolkémiai, az acél-, a cement-, a papír-, a dohány-, a söriparban néhány további alapanyaggyártó ágazatban a legjelentősebb. Az alacsonyabb fejlettségi szinten álló Görögországban nem alakultak ki nyugat-európai értelemben vett nagyvállalatok, csak kevés vállalat évi forgalma éri el a 15 millió dollárt. Az iparban 81 nagy és sok kis állami vállalat működik. Az állam tulajdonosi funkciói a bankszektorhoz, bizonyos adómonopóliumokhoz (alkohol, só, gyufa, cigarettapapír, kártya), technikai monopóliumokhoz (állami elektromos művek, távközlés, vasút- és légitársaságok) kötődnek. Állami tulajdonban van a görög cukoripar, az épülőben levő repülőgép-összeszerelő vállalat, a kőolaj-finomítás. A görög állam magának tartja fenn a jogot a legtöbb természeti kincs (kőolaj, földgáz, radioaktív ércek stb.) feltárására és kiaknázására, és ki kívánja terjeszteni az állami ellenőrzést az acéliparra ig. Az állami beavatkozás, fejlesztéspolitika Görögországban nem annyira a közvetlen tulajdonban levő vállalatok létrehozására koncentrált, az állami vállalatok szerepe sok esetben komplementer jellegű, azokban az ágazatokban jelentős, amelyekben a magántőke vonakodott beruházni, illetve nem volt elég tökéje hozzá, hanem az állami szektorhoz tartozó bankrendszeren keresztül tette lehetővé és ösztönözte bizonyos nehézipari ágazatok (vegyipar, kohászat) fejlesztését. Törökországban a köztársaság 1923-ban történt kikiáltása után jelentős államkapitalista szektor alakult ki. A feldolgozóipar 1974. évi termelésének 41 százaléka, a beruházások és a foglalkoztatottak egyharmada jutott az állami vállalatokra. Az állami tulajdon a kitermelő iparhoz, a kőolaj- és fémfeldolgozáshoz, a vegyipar jelentős részéhez, a kohászathoz és a papíriparhoz kötődött. A feldolgozó ipari kapacitások 40, a bányászati kapacitások 80 százaléka volt állami tulajdonban. Az állami beavatkozás, iparpolitika, az állami vállalatok döntő szerepet játszottak a dél-európai országok iparosításában, bizonyos strukturális küszöbök átlépésében, mint pl. a korszerű nehézipar kiépítésében és exportjának megindításában. Az állam tulajdonosi funkciója az előbbiek alapján általában a szériaigényes, standard technológiát igénylő, többnyire anyagigényes félkész és késztermékeket előállító, naturálisán és központilag is jól tervezhető, alacsonyabb feldolgozottsági fokú ágazatokban: a kohóiparban, a kőolajfeldolgozásban, a bányászatban, az anyagigényes félkész termékeket gyártó
6 nehézvegyiparban, a kitermelő iparban, a gépkocsi-iparban, a hajógyártásban jelentős. A nagyobb mértékű vállalati összefonódást, piacszervezetet, rugalmasságot igénylő, technológia- és kutatás-intenzív finomvegyipari és beruházási rendeltetésű gépipari, valamint műszeripari ágazatok teljesítménye Dél-Európában (amelyik országban volt ilyen ágazat) tendencia jelleggel a magántőkés vállalatokhoz kapcsolódik. A műszaki-strukturális átalakulás magasabb szintjén álló ágazatokba történő átmenetet az állami részvétellel működő vállalatoknál 1973 után a külső és belső feltételek megváltoztatásával kapcsolatos tényezők gátolták. A világgazdasági szerkezetátalakulási folyamatok gyorsulása, a fejlődő országok exportorientált iparosodása nyomán ugyanis a világméretű strukturális túlkínálat erősödése, a külpiaci értékesítési feltételek romlása többek között azokban a nehézipari ágazatokban {kohóipar, egyes vegyipari alágazatok, hajóipar, gépjárműgyártás), jelentkezett, amelyekben dél-európai viszonylatban a legnagyobb az állami részvétel. A külső feltételek változása nyomán felszínre kerültek az állami vállalatok szerkezeti gyengeségei: az alacsony hatékonyság, a munkaerő politikai-szociálpolitikai okok által motivált nem hatékony foglalkoztatása, a nehézkes, lassú döntéshozatali rendszer, alkalmazkodási képesség. Mindezt a problémát az is súlyosbította, hogy a hagyományos politikai keretek felbomlása, illetve meggyengülése nyomán a politikai harcok éleződése, a sztrájkok számának gyarapodása elsősorban a szervezett nagyüzemi munkásságot leginkább tömörítő nagyvállalatokat, ezen belül az állami részvétellel működő nagyvállalatokat érintette. A nagyüzemi munkások ellenállása miatt a szerkezetváltás terheit, a veszteségeket nem lehetett a munkabérekre hárítani, hanem a profitokból, illetve kölcsönökből (a hetvenes évek végén egyre inkább külföldi hitelekből) kellett finanszírozni. A hetvenes években a minden dél-európai országban végrehajtott béremelések oroszlánrésze az állami részvétellel működő vállalatokra jutott, ami rontotta termékeik hazai és nemzetközi versenyképességét. E tényezők eredményeként nőttek az állami részvétellel működő vállalatok folyamatos termeléséhez szükséges veszteségfinanszírozás terhei. A hetvenes évek végén Törökországban az állami vállalatok évente 2,5 milliárd dollár veszteséget „termeltek", ami a bruttó hazai termék több mint 6 százalékának felelt meg. Olaszországban az IRI állami konszern adósságállománya 30 milliárd dollárra, a bruttó haza termék 11 százalékára, az állami részvétellel működő vállalatok adósságállománya összesen 35 milliárd dollárra, a bruttó hazai termék 14 százalékára rúgott 1978-ban. Az IRI adósságállománya megegyezik az éves forgalmának az értékével. Az 1979. évi veszteség több mint fele az acélgyártásra jutott. Az ENI vesztesége 1979-ben 180 millió dollár volt3. Spanyolországban az INI állami holding társaság közvetlen részvételével működő vállalatok vesztesége 1977-ben 212 millió. 1978-ban 848 millió. 1979-ben 1300 millió dollárra rúgott, ami a 3
SZŐKE MAGDOLNA: Olaszország gazdasági fejlődése 1973 után (Kézirat) MTA Világgazdasági Kutató Intézet, Budapest , 1981, p. 39.
7 bruttó hazai termékek 1,1 százaléka volt. A veszteségek háromnegyed része a hajóiparra, az acélgyártásra és a szénbányászatra jutott. Portugáliára vonatkozóan nincsenek adatok, míg Görögországot az alacsonyabb fejlettségi szint, a kevésbé nehézipar-centrikus iparosítás, a nehézipari vállalatok kisebb súlya következtében eleve szűkebb sávon érték a kedvezőtlen világgazdasági hatások. A nagyvállalatok veszteségfinanszírozása az állami költségvetést is megterhelte. A költségvetési deficit 1977-ben a bruttó hazai termékek 9 százalékának felelt meg Törökországban, 1978-ban 10 százalékának Portugáliában, más tényezőkkel is összefüggésben 6,5 százalékának Görögországban és 16 százalékának Olaszországban. A nagyvállalatokkal szemben a kisvállalatok zömmel a munkaigényes könnyűipari ágazatokban működnek, mint pl. az élelmiszer-, a textil-, a ruházati, a bor-, a cipő- és a faipar. A kisvállalatok fennmaradását, az önálló nemzetközi összehasonlításban is számottevő súlyát a fejlődéstörténeti örökség mellett nem elhanyagolható mértékben magyarázza az, hogy a spanyol, portugál és részben a görög katonai diktatúra a középrétegek körében kívánta szélesíteni társadalmi bázisát. (Ez a törekvés a két világháború között Olaszországban is .felismerhető volt.) A diktatórikus rendszerek bukása után nem következett be vállalati koncentráció és centralizáció, sőt a megváltozott világgazdasági feltételek, a nagyvállalatok súlyosbodó szerkezeti nehézségei nyomán a szerkezeti átalakulás súlypontja áttevődött a kisvállalati szférába. Olaszországban a kisiparosok száma pl. a hetvenes években mintegy 130 ezerrel nőtt. számuk így meghaladja az 1,4 milliót, akik összesen mintegy 2 millió embert foglalkoztatnak A nagyvállalatok kis hatékonysága, rugalmatlansága nyomán bővülő ún. szürke gazdaság kialakulása különösen lényegessé teszi a kisvállalati szektort. Ezzel az elnevezéssel azt a szektort illetik, amely becslések szerint mintegy 7 millió főt. a regisztrált foglalkoztatottak mintegy egyharmadát alkalmazza, miközben nem terhelik bérköltségek, társadalombiztosítási és szakszervezeti kötelezettségek és kikerüli az állami adórendszert. A szürke gazdaság vagy árnyékgazdaság teljesítményének hivatalos elismeréseként az utóbbi két évre vonatkozóan 10 százalékkal felértékelték a bruttó hazai terméket, de más becslések szerint az árnyékgazdaság teljesítménye ennél nagyobb, a hivatalos bruttó hazai termék 30-40 százalékára rúg Ennek beszámításával az olasz bruttó hazai termék összege elérheti Nagy-Britannia bruttó belföldi termékének színvonalát. Az árnyékgazdaság bérköltség-színvonala az állami szektor és a nagyvállalatok bérköltségeinek csak mintegy a felére rúg, nincsenek sztrájkok, hivatalos munkaügyi szabályok, nagy bürokrácia, a versenyklíma nyomán jó a munkaerkölcs. Ezek a kis- és középvállalatok sokoldalúak, rugalmas készletező politikát folytatnak, és gyorsan alkalmazkodnak a piaci kereslet változásaihoz. Foglalkoztatottai között megtalálhatók a nagyvállalatok szakképzett alkalmazottai is, becslések szerint ugyanis a potenciális munkaerő közel 10 százaléka végez munkát időlegesen vagy állandó jelleggel az
8 árnyékgazdaságban. Ugyanakkor a kieső adóbevételek miatt az árnyékgazdaság nem járul hozzá az állami részvétellel működő vállalatok egyensúlyhiányának mérsékléséhez. A többi dél-európai országban a kisvállalatokat alacsonyabb igazgatási és egyéb adminisztratív költségek terhelik, és korlátozott tőkeerejük miatt, valamint a munkaerő-piaci túlkínálatot kihasználva, kevesebb bért fizetnek alkalmazottaiknak, mint a nagy állami és magántőkés vállalatok. A kisvállalati szférában ráadásul a szakszervezetek alkuereje is gyengébb, a szervezett munkások zöme ugyanis nagyvállalatoknál dolgozik. Az árnyékgazdaság kiterjedéséről csak Görögországra vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, bár jelentőségük a többi dél-európai országban, ezen belül különösen Törökországban egyáltalán nem elhanyagolható. A Görög Nemzeti Bank igazgatója. Xenophon Zolotas szerint az árnyékgazdaság teljesítménye a hivatalos bruttó nemzeti termék 20 százalékára rúg. Ennek a parazita része azonban jóval nagyobb, mint Olaszországban, amit beruházásokká kell konvertálni. A jelek szerint az új világgazdasági környezetben a dél-európai országokban nem vált hátránnyá a hatvanas években méretgazdaságossági megfontolások stb. miatt a szakirodalom által inkább kedvezőtlennek tartott kisvállalati struktúra. Országonként eltérő mértékben és formában ugyan, de a kisvállalatok mérsékelni tudják a komparatív bérelőnyök lemorzsolódását, sőt a termékszerkezet átalakításával gyorsításával versenyképességüket is növelték. Az állami iparpolitika szándékaitól függetlenül a kisvállalatok jelentős mértékben tompították a foglalkoztatási problémákat is.
Iparpolitika és külgazdasági orientáció A dél-európai országok a hetvenes években jelentős összegeket fordítottak ipartámogatásra. Olaszországban a nemrégiben létrehozott Iparszerkezet Átalakítási és Rekonverziós Alapon keresztül struktúraátalakítási célokra 2630 milliárd lírát, a kutatás elősegítésére 600 milliárd lírát, az állami részvétellel működő vállalatok megsegítésére 4500 milliárd lírát irányoztak elő 1978 és 1981 között. Ez az utóbbi összeg nem elegendő az állami szektor szanálására. Az ipar támogatására költött állami összegek 1973-ban a bruttó hazai termék 1,5 százalékára, 1978-ban 2,2 százalékára rúgtak. A támogatás felét az állami részvétellel működő vállalatok kapták. Az állami részvétellel működő nagyvállalatok kedvezményezett helyzetére utal ezen túlmenően az is, hogy 1974-78 átlagában az állami vállalatok nagyobb mértékben támaszkodhattak hitelekre, az önfinanszírozás mértéke az állótőkeberuházásokhoz viszonyítva ugyanis csak 19,7 százalék volt, míg a magánvállalatok esetében 69 százalék. A kisvállalatok expanziója azért is
9 figyelemre méltó, mert az önfinanszírozás 100 százalék körüli színvonala mellett ment végbe, míg a nagyvállalatoknál az önfinanszírozás csak 41,7 százalék volt. Spanyolországban az állam az INI támogatására fordít hatalmas összegeket. A lemaradó ágazatokban a munkahelyek megőrzésére a hetvenes évek végén éves szinten munkahelyenként 14 ezer dollárt költöttek. Spanyolországban is nagyobb gondot fordítottak a nagyvállalatok hitelellátására. A bruttó állótökeberuházásoknak csak mintegy a fele valósult meg önfinanszírozásból. Portugáliában az állami részvétellel működő vállalatok nehézségeit nem kizárólag iparpolitikai eszközökkel vélték megoldhatónak. Az 1976 után megfigyelhető jobbratolódással kapcsolatban 1977 után a korábban állami tulajdonba vett vagy állami ellenőrzés felügyelet alá helyezett vállalatok egyharmadát visszaadták a magántőkének. Ezzel egyidejűleg megkezdték a korábbi hazai és külföldi tulajdonosok kártalanítását. Görögországban az iparpolitika eddig szintén a nagyvállalatok fejlesztését részesítette előnyben. Erre utal többek között az az intézkedés is, amely a 150 millió drachma feletti beruházásokat ösztönzi a beruházási javakra, gépekre, szállítóeszközökre stb. nyújtott illetékmentességgel, az adókulcsok, az adóterhek bizonyos ideig történő befagyasztásával stb. A görög bankok nagy ipari komplexumok létesítésével kívánták gyorsítani az ipar fejlődését, kevés hangsúlyt fektettek a kisvállalatok problémáira. A bankok az eddigi gyakorlat alapján ugyanis a nagyvállalatokat részesítették előnyben, mert azok nagy összegeket kérték. E vállalatok tartalékaik és termelési kapacitásaik nagyságrendje alapján „biztos jövő" előtt állnak. így megfelelő garanciákat tudnak adni a hitelek visszafizetésére. A kisvállalatok ugyanakkor gyakran nem akarnak adóságokba keveredni, függő viszonyba kerülni a bankokkal, nem kívánják külső forrásokra támaszkodással növelni a kockázataikat és sok esetben magasnak találják a kamatlábakat is. E tényezők hatására 1978 májusa óta számos könnyítést vezettek be a kisvállalatok finanszírozásába, így új pénzügyi alapokat állítottak fel, kedvezőbb hitelfeltételeket nyújtanak, a kisvállalatoknak adandó hitelekre a kormány garanciát vállal stb. Törökországban a nagy állami vállalatok veszteségeit úgy kívánták eltüntetni a következő periódusban, hogy a legfontosabb állami vállalatok alaptőkéjét nagymértékben felemelték. Szűk körben (néhány bánya esetében) reprivatizálásra is sor került. A jövőben az állami vállalatokat erőteljesebben kívánják kitenni a piaci hatásoknak. Csak olyan beruházások megindítását engedélyezik, amelyek finanszírozása teljes mértékben biztosítva van. Az 1973 utáni időszakban a dél-európai országok iparpolitikájának közös jellemzője volt a nemzetközi szerkezetátalakulásban lemaradó ágazatokban működő nagyvállalatok támogatása, amelyek részvénytőkéjében az államnak is volt részesedése. Ez azonban nem illeszkedett átfogó, hosszú távra tekintő
10 iparfejlesztési stratégiába. Az állami beavatkozás, iparpolitika a rövid távú problémák megoldására koncentrált. A szerkezetátalakulás gyorsításánál sokkal lényegesebb eredményeket ért el az állami iparpolitika az export ösztönzése terén. Olaszországban az 1979. április 1-én életbe lépett Ossola-törvény pl. kifejezetten a kis- és középvállalatok részére nyújtott exporthitelek kamatait volt hivatott lényegesen csökkenteni4. A kisvállalatok alacsonyabb költségstruktúrája késztette az olasz kormányt arra, hogy az export ösztönzése érdekében az iparvállalatok szociális terheit 2700 milliárd lírával (6,2 milliárd DM) csökkentse és ezzel a termelési költségeket 1,5-2 százalékkal mérsékelje, ami a nemzetközi versenyképességet növelő tényező. Az exporthitel-biztosítás összegét az 1979. évi 1000 milliárd líráról (1,2 milliárd dollár) 1980-ra 5500 milliárd lírára (6.6 milliárd dollár) kívánták emelni. 1978-ban az áruexport 3.6 százalékára, ezen belül a beruházási javak kivitelének 14,6 százalékára terjedt ki a kedvezményes exporthitel, az összes kinnlevő hitelek pedig az 1978. évi export 8,5 százalékát tették ki. 1979-ben az exporthitel-biztosítás a kivitel 12 százalékát ölelte fel, amit a jövőben az export 25-30 százalékára kívánnak emelni. Az exporthitelek zömét a gépipar igényli. Általános tapasztalat, hogy a fejlődő országokba különösen nehéz gépeket és berendezéseket exportálni megfelelő volumenű exporthitelek nélkül. Spanyolországban a kivitelt adó-, hitel- és egyéb könnyítésekkel ösztönöztékLeírási kedvezményt, beruházásokra vonatkozó kedvezményes tartalékképzési lehetőséget nyújtanak olyan vállalatoknak, amelyek termelésük több mint a felét exportálják. Ezt a kedvezményt Spanyolországban működő külföldi vállalatok is igénybe vehetik. Az exporthitelek összege az 1973. évi 74,9 milliárd pesetáról 1978-ban 387 milliárd pesetára, 1979-ben 508 milliárd pesetára nőtt, ezzel az exportból kitermelt minden harmadik peseta kapcsolódott valamilyen módon hitelhez. Az exporthitelek nagy részét a Spanyol Külkereskedelmi Bank biztosítja, amelyben az állam 1971 óta 62 százalékkal részesedik. Erre a bankra jutott 1973-ban az exporthitelek 18 százaléka, 1977-ben már 47 százaléka. Ezen túlmenően a magánbankok és 1978-tól a takarékpénztárak kötelesek betétállományuk 3 százalékát exporthitel finanszírozására fordítani, Az export ösztönzése érdekében Görögországban adókedvezményeket nyújtanak az exportáruk termeléséhez szükséges nyersanyagokra és energiahordozókra. Az exportra termelő vállalatok forgalmiadó-kedvezményben részesülnek és kamatlábkedvezményeket kapnak. Portugáliában és Törökországban hetvenes évek második felében viszont kevés jele tapasztalható következetes exportorientációnak, az export erőteljes 4
VÉRTESI LÁSZLÓ: Eredmények az olasz külkereskedelemben. Világgazdaság, 1979. május 9.
11 ösztönzésének. Portugáliában az állami szektor beruházásai a cellulóz- és papíripar, és fémfeldolgozás bizonyos fokú kivételével importhelyettesítő jellegűek voltak. Ez a megállapítás a folyamatban levő beruházások mellett a tervezés alatt állókra is érvényes. Az eredetileg 5 milliárd dolláros költséggel épülő kikötői, kohászati és vegyipari komplexum, a Sínes projektum szintén alapvetően importhelyettesítés! célokat szolgál, s gazdaságossága a jelenlegi világgazdasági körülmények között, a kohászat válsága és a vegyipar kezdődő szerkezeti nehézségei miatt kérdéses. Az iparpolitika eredményei A vállalatok exportorientációjának fokozása, az állami exportösztönző intézkedések hatására 1978-ra Olaszország, Spanyolország és Görögország importfedezeti hányada emelkedett, csökkent a kereskedelmi mérleg hiánya. Olaszország esetében a kereskedelmi mérleg többletet mutatott. (A külkereskedelmi mérleg egyensúlyát 1979-ben és 1980-ban az újabb kőolajáremelések befolyásolták közvetlenül.) A dél-európai országok exportorientációja egyrészt a kisvállalatok túlsúlyával jellemezhető munkaigényes könnyűipari ágazatokban volt erős. Olaszországban pl. a kézműipari jellegű kisvállalatok közvetlen exportját 2 milliárd lírára becsülik, egyes cikkcsoportokban az exportra jutó hányad a termelés 20 százalékát is elérheti. Olaszország 300 millió DM-ért importál nyersgyapjút, a döntően kisvállalatok által előállított gyapjúszövet és gyapjú ruházat exportja ezzel szemben 1,5 milliárd DM-re rúgott 1978-ban. A 640 millió DM értékben importált cserzett bőr feldolgozása nyomán a bőráruk kivitele 1978ban elérte a 3,8 milliárd DM-et. 1973 és 1978 között az olasz exportban a textíliák, a ruházati cikkek, a bőráruk stb. részaránya nőtt meg. Hasonló tendenciák mutathatók ki a görög export szerkezeti átalakulását illetően. A hagyományos könnyűipari ágazatok termékeinek részaránya 1973 és 1978 között 17,4-ról 23,5 százalékra emelkedett. Spanyolországban ezzel szemben, ahol az árnyékgazdaság terjedelme nem olyan nagy, mint Olaszországban és Görögországban, a textíliák és cipők részesedése 13-ról 10 százalékra csökkent, az egyéb könnyűipari termékeké 10-röl 9 százalékra esett vissza. A szerkezeti fejlettség magasabb színvonalán álló Olaszországban és Spanyolországban 1973 és 1978 között a kohászati termékek részaránya 4,5-ről 5,3 százalékra, illetve 14-röl 16 százalékra emelkedett. Ebben kétségtelenül szerepet játszottak a belföldi dekonjunktúra következtében felerősödött exportkényszerek. Olaszországban például a kohók üzemeltetéséhez az évi termelés 40 százalékát, mintegy 10 millió tonna acélt kell exportálni. A romló értékesítési feltételek, csökkenő árak mellett a kohászati export fokozása
12 gazdaságtalannak bizonyult, az állami támogatás, exporthitelek nagy részét igénybe vette. Az állami iparpolitika a hetvenes években egyik dél-európai országban sem járult hozzá jelentős mértékben a szerkezeti modernizálódáshoz. A lemaradó ágazatok és vállalatok támogatása nyomán nem maradt elegendő eszköz a műszakistrukturális átalakulásban élenjáró gépipari, ezen belül is beruházási rendeltetésű gépipari ágazatok fejlesztésének ösztönzésére. Ezt a feladatot a külföldi tökére kívánták bízni. A külföldi működőtőke-import ösztönzése azonban csak részben váltotta be a reményeket, a hetvenes évek végén Spanyolországba és részben Olaszországba áramlott említésre méltó külföldi működőtőke. A jelek alapján úgy tűnik, hogy a külföldi töke a szerkezeti fejlettség bizonyos szintjét elért országokban hajlandó beruházni az élenjáró ágazatokba. Ennek azonban megfelelő állami fejlesztési politika is feltétele, ami leginkább Spanyolországban volt meg. A kisvállalati szektor bővülése a nagyvállalatok és az állami vállalatok funkciózavaraival, alacsony hatékonyságával magyarázható. A kisvállalatok exportja azonban az árérzékeny termékek körében futott fel, és mind szélesebb sávon ütközik az alacsony költségszintű fejlődő országok versenyébe. A kisvállalati szektor sajátos szerkezeti igazodása, a bérelőnyök lemorzsolódásának az árnyékgazdaság mechanizmusain keresztül történő megállapítása rövid távú, ideiglenes jelenségnek értékelhető, s a szerkezeti igazodást, az exportszerkezet „nemesítését" gátolja. Ugyancsak a hosszú távú szerkezetváltás követelményeivel volt ellentétes a lemaradó nehézipari ágak (kohászat, hajóipar stb.) kivitelének exporthitelekkel és más eszközökkel történő ösztönzése, támogatása. E tényezők következtében a dél-európai országok bekapcsolódása a gépipari nemzetközi munkamegosztásba a hetvenes évek második felében lelassult. A dél-európai országok iparpolitikája előtti feladatokat illetően figyelmet érdemel az a javaslat, amely szerint a vállalati szerkezet javítása érdekében az ipar- és struktúrapolitikának elő kellene írnia az új beruházások minimális méreteit, ösztönöznie kellene a vállalatok egymás közötti és külföldi vállalatokkal történő gazdaságilag ésszerű egyesülését. (Számos tapasztalat utal arra, hogy sok kisvállalat adminisztratív egyesítéséből még nem alakult ki nagyvállalat.) A kisvállalatok piaci munkáját könnyítenék meg, ha eladói szövetségeket hoznának létre. Az export hatékonyságának emelése az innováció ösztönzése érdekében az állami részvétellel működő vállalatoknak önállóbban kellene gazdálkodniuk, kevesebb állami támogatást kellene kapniuk. Sok olyan javaslat is van, amely szerint az államnak bizonyos vállalatokból (példaként az élelmiszeripart, a textilés az autóipart, a vegyipart hozzák fel) ki kellene vonni a tőkéjét. Az állami szektor bővítése, illetve jelenlegi arányainak fenntartása ráadásul addig nem szolgálja a foglalkoztatáspolitikai célkitűzéseket, (a munkanélküliség Görögország részleges kivételével minden dél-európai országban magas), amíg a tőkeigényes ágazatokban működő nagyvállalatokra koncentrálódik. Ez egyszersmind a nagy
13 mértékű területi koncentráció miatt a regionális politika céljaival is szemben áll. Az utóbbi egy-két évben szaporodnak azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy a dél-európai országokban a következő időszakban a magántőke gyorsabb fejlődése valószínűsíthető. Az állam egyik országban sem képes az állami részvétellel működő vállalatok veszteségeit hosszabb időn keresztül finanszírozni, a költségvetés deficitje már most is tetemes terheket ró az államra. A magántőkés szektor gyorsabb fejlődése irányába hatnak a nemzetközi szervezetek (IMF) és egyes fejlett tőkés kormányok hitelfeltételei is, mint pl. az állami vállalatok szanálása, a bel- és külföldi magántőke beruházásainak ösztönzése stb. Ezeket az új feltételeket a szocialista országoknak is figyelembe kell venniük a Dél-Európával fenntartott gazdasági kapcsolataikban. Lényeges növekedési energiákat lehetne felszabadítani az iparágon belüli vertikális kapcsolatok fejlesztésével, a kisvállalatok termelésének standardizálásával, a minőség javításával, a kisvállalatokban a belső munkamegosztás, munkaszervezés fejlesztésével. A specializációs fok emelésével mód nyílna a kisvállalatok bedolgozói szerepének erősítésére, a jelenlegi duális vállalati struktúra átalakítására, ami a gépipar fejlesztése szempontjából különös fontosságú, és ami más ágazatok esetében is számottevő alkatrész- és félkésztermék-importtól mentesítené a dél-európai országok gazdaságait. Ez alól kivételt képez Olaszország, ahol a kisvállalatok a nagyipar köré települtek és a többi dél-európai országokhoz képest jelentős kooperációs partneri pozíciókat építettek ki a nagyvállalatokkal, s technológiai színvonaluk sem annyira elmaradott. E javaslatokban foglaltak azonban csak hosszú távú struktúrapolitikával, szerkezetátalakítási stratégiával összekapcsolva, annak keretén belül lehetnek igazán hatékonyak.
