Liptai Claudia AZ ÁLOMNŐ

Liptai Claudia

AZ ÁLOMNŐ

1

A 364-es járat megkezdte az ereszkedést a tenger felett. Valamivel több mint négy órája indultak el Frankfurtból, és ahogy Anna előrehajolva kinézett a kis ovális ablakon, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta: már látja Észak-Afrika partjait. Nem volt egyszerű művelet, mert a mellette ülő – szintén magyar – férfi, aki a felszállás óta kábé négy újságot olvasott el félhangosan motyogva, az összes lapot egyszerre fogta a kezében, amik ráadásul az arcát is eltakarták, így még megkérni sem lehetett, hogy húzza már egy kicsit közelebb magához a sakkhíreket, hátha valakit érdekel a táj is a rosáláson túl. Amikor Anna végül visszadőlt a székben, mellélépett a magas, szőke, kissé undok stewardess, és elkérte az üres kávéscsészéjét. Anna átpillantott a mellettük levő sorba, ahol egy ázsiai anyuka, aki indulás óta küzdött a hároméves kislányával, most épp arra próbálta rávenni a gyereket, hogy legalább a leszállás idejére ne a fejenállást gyakorolja az ülésben. Jobbra előttük egy pattanásos kamasz srác olyan hangerővel bömböltette a zenét a lejátszóján, hogy a fülhallgató ellenére is tökéletesen ki lehetett hallani Eminemet a gép zúgásának háttérzajából. Anna elővette a kistükrét a táskájából, és megpróbálta a lehető legfeltűnésmentesebben „csekkolni” a négyórás út következményeit. A következő másodpercben a tükör kirepült a kezéből, és az arca teljes erővel belecsapódott az előtte levő szék támlájába. Olyan volt az egész, mintha az addig száguldó repülőgép hirtelen betonfalnak ütközött volna. Valami meleg folyadék csöpögött a szempillájáról a szájába. A sós íz kétségtelenné tette: vérzik. Odaemelte a homlokához a kezét, és végighúzta az ujjait a nyílt seben. Egy férfi néhány sorral előrébb felordított: – Ég a motor! Anna újra az ovális ablak felé fordult, de Afrika partjai helyett most csak egy hatalmas, fekete füstcsíkot látott, aminek a közepéből lángnyelvek csaptak fel. A füstoszlop szinte függőlegesen tört az ég felé, amiből egyértelművé vált: zuhannak. Olyan erősen rázkódott az egész szerkezet, hogy Anna hiába próbálta kivenni a körülötte ülők arcát, képtelen volt rá. Mindenkiből csak egy elmosódott folt lett. Ekkor egy reccsenéssel bekapcsolt a pilóta mikrofonja: – Készüljenek, kényszerleszállást hajtunk végre… Még be sem fejezhette a mondatot, mikor kitört a pánik. Az utasok egy része sikoltozott, mások imádkoztak, a stewardessek pedig próbálták a zuhanás fülsiketítő, visító hangját túlkiabálva nyugalomra inteni az embereket. Ahogy egyre inkább esett a magasság, a hangzavar fokozatosan elcsitult, és az ordítozást dermedt csend váltotta fel. Az ázsiai nő kétségbeesetten próbálta becsatolni a kislánya biztonsági övét, de a rázkódás miatt esélye sem volt rá. Anna szeretett volna segíteni, de a félelem szinte megbénította. Csak a gondolatai cikáztak valami magyarázatot fürkészve: mit keresek én itt?

Az élesen bevillanó képen Edit és Andrea jelent meg előtte, ahogy elfúlóan röhögnek a szerkesztőség másik végében. Az elmúlt három hónapban, amióta Anna a magazinnál dolgozott, nem telt el nap, hogy ez a két, magát felsőbbrendűnek képzelő botsáska ne szívatta volna meg valamivel. Rögtön azzal kezdték a közös munkát, hogy kávét hozattak Annával a főnöknek. A lelkére kötötték: szigorúan szójatejjel, nyírfacukorral és fahéjjal. Miután Anna boldogan nyújtotta át a nehezen megszerzett forró italt a főnökasszonynak, ő belekortyolt és csak ennyit mondott: „Baszki, ez fahéj? Allergiás vagyok rá! Meg akarsz ölni?” De valamiért mégsem rúgta ki. Talán azért, mert minden munkahelyen kell egy biobokszzsák, amit jelen helyzetben épp Nóvák Annának hívtak… Hangos csattanás hozta vissza a jelenbe. A gép élesen balra dőlt. Egyértelmű volt, hogy a pilóták vagy csak próbálnak a levegőben maradni, vagy egyáltalán nem uralják a hatalmas fémtestet. Anna keserű mosolyra húzta a száját. Rettegett a repüléstől. Minden útja előtt megnézte a National Geographicon a légikatasztrófákról szóló filmeket. Persze még ő maga is nevetségesnek találta, hogy csak azért csinálta, hogy tudjon tanácsot adni, ha egyszer vészhelyzet állna elő. „Esetleg a hidraulika ment tönkre, vagy talán azt a kis lyukat tömöszkélte be a gép oldalán, ami a magasságot érzékeli, és ezért zuhanunk iszonyú sebességgel a föld felé, drága pilóta úr?!” A mellette ülő férfi, aki vagy két órája elemezte félhangosan az újság sporthíreit, most lerakta a lapokat az ölébe, a lány felé fordult, és a félelmetes helyzethez egyáltalán nem illő módon annyit mondott: – Adhatom a zacsit? Anna most először látta meg az alternatív sportkommentátor arcát. Maga is meglepődött, hogy nem egy kis köpcös, kopaszodó, tornából felmentett, planktontestű pasi tud mindenkinél jobban úszni, futni és gerelyt hajítani, hanem egy jól öltözött, negyvenes, még gazdagon sötét hajú, meleg barna kutyaszemű, alapvetően szimpatikus férfi néz vissza rá. „Persze attól, hogy szimpi, még minden férfi egyforma. Csak az arcuk más, hogy meg lehessen különböztetni őket” – sóhajtott magában Anna le-sajnálóan. Merthogy ez a stílus! Már majdnem a száján volt, hogy „tartsd csak meg a zacsid, még szükséged lehet rá”, amikor a gép megint olyan meredeken bedőlt, hogy Anna azt érezte: akkora a nyomás a testén belül, hogy a belső szervei hamarosan egyesével távoznak a bal füljáratán keresztül. A hirtelen irányváltoztatástól az előtte levő ülés tartójából egy magazin esett az ölébe, amit még ő maga gyömöszölt be oda az út elején. A címlapon egy gyönyörű, kávészínű félvér lány mosolygott, alatta hatalmas betűkkel a főcím: Lovas Farida az idei Világszépe! Egy héttel ezelőtt Anna egy kávézóban ült a barátnőivel, ami zsúfolásig tele volt nőkkel, akárcsak a többi hasonló intézmény a téren. Mindenki a kivetítőt bámulta. Nem szokatlan az ilyesmi, de általában férfiak ülnek így, koktél helyett sörrel a kezükben, és a képernyőn nem bikinis lányok cirkulálnak egy kifutón, hanem stoplis figurák kergetnek egy labdát a zöld gyepen a világbajnoki címért.

Ám aznap a Világszépét választották Rióban. És perceken belül színpadra lép Farida! Hetek óta mindennap címlapon volt, már a vécésnénik is kívülről fújták a történetét: a magyar apuka Botswanában dolgozott a Debswana nevű gyémántóriásnál, és egy nap meglátott az utcán egy sudár helyi szépséget, Jubjubot, akivel rögtön egymásba szerettek és Magyarországra költöztek. Született két gyermekük: Farida és az öccse, Badru. A sztori innentől is teljesen idilli: a fiúból ügyes focista lett, aki hamar kitűnt a korosztályából. Faridát, a szerény, kedves, halk szavú és nem utolsósorban nagyon intelligens lányt pedig földöntúli szépséggel áldotta meg az ég. És ez a lány válthatja valóra a tündérmesét, amire az országban azért titkon mindenki vágyott: bebizonyíthatja, hogy a különbözőség hátrány helyett hihetetlen előny is lehet! Végre feltűnik a képernyőn ő. Azúrkék muszlinruhában lépked végig a színpadon, ami kiemeli aranyló bőrét, és mint egy szelíd kígyó, tekeredik végig a testén. Már csak öten vannak versenyben. Ott áll tökéletes mosollyal, ugyanolyan szerényen, mint a legelső alkalommal, a hazai válogatón. Elkezdődik az eredményhirdetés. Első udvarhölgy. Az amerikai lány sír, nem igazán tudni, hogy az örömtől vagy a kétségbeeséstől, amiért mégsem sikerül hazavinni a koronát. Második udvarhölgy. Az indiai lány keleti visszafogottsággal mosolyog és két kezét összetéve egy fejbólintással köszöni meg a bizalmat a zsűrinek és a közönségnek. Miért lenne épp egy magyar lány a világszépe? Ez a kérdés villan be önkéntelenül is Annának. Kicsi ország vagyunk. A nyelvünket senki sem érti. Már nincs a nyakunkon egy elnyomó hatalom se, ami mögül elő kéne bújnia egy szépségnek, megmutatva, milyen különleges virágok nőnek itt titokban. Csak egy oka lehet: ő a legszebb, és kész! A műsorvezető csigalassúsággal mondja be: Idén a világ legszebb hölgye… Farida Lovas! A hatalmas stúdióban kitör az orkánszerű taps, itthon azonban, a kávézóban néhány másodpercig döbbent csend áll be. Aztán a felszabadult öröm átveszi a csend helyét, ismeretlen nők ölelgetik egymást lelkesen, Anna és a barátnői pedig olyan boldogan hujjognak, mintha az ő fejükre került volna a korona. És Anna most azért kelt útra, hogy felkeresse Farida családját Botswanában, mert a lap, amelyiknek dolgozik, egy egész számot szánt a Világszépének. A főnök pedig neki adta ezt fantasztikus – de lássuk be, legalábbis „kösd fel jól a bugyidat” fokozatú – feladatot. Amikor ott ült az irodában és végighallgatta, micsoda lehetőség lesz ez neki, végig azon morfondírozott: vajon miért pont ő? Az biztos, hogy ha széttépik az oroszlánok útközben, nem foglal majd el túl jelentős helyet a lap veszteséglistáján… Vagy az is lehet, hogy tényleg meglátták benne a rendíthetetlen oknyomozót? Mondjuk, azok után, hogy a múltkor, mint Sherlock Holmes, kiderítette, hogy a szomszéd irodából a kis rókaképű, töpszli titkárnő lopja az ő rötyipapírjukat, nem is lenne meglepő. De persze az is lehet, hogy a keresztapja az ok, aki hosszú éveket dolgozott Afrika ezen részén, és biztosan azt gondolják, átadta neki a tapasztalatait. Volt azonban egy megmásíthatatlan tény: ő ült most a zuhanó gépen! Egyértelműen a föld felé tartottak, és nem önszántukból. Annát megdöbbentette,

mennyi mindenre lehet gondolni a halál közelében. A legfurcsább, ami eszébe jutott, hogy vajon fog-e fájni, amikor becsapódnak a földbe, és hogy lesznek-e annyian a temetésén, amennyi már nem a ciki kategória. Sosem akart koporsós temetést, mert volt már egyszer tetszhalott a családban. Csak mikor a dédi ült föl a ravatalon, előtte egy hétig siratták, szóval legalább volt ideje kipihenni magát. Mondjuk, a koporsós temetés úgyis ugrik, hiszen Pompei áldozatai jobb bőrben maradtak, mint ők lesznek, ha szétterülnek a földön. Aztán az is eszébe jutott, hogy gyerekkorában mindig rettegett a háborútól. Eleinte attól félt, hogy szűzen hal meg, aztán meg hogy esküvő nélkül, végül pedig hogy nem próbálhatja ki a gyerekszülést. Hát, a mérleg mostanra: háromból egy. Igaz, hogy nem volt gyűrű az ujján, és nem egy göndör hajú kislány képe volt a háttér a telefonján, viszont legalább azt elmondhatta, hogy első vágyának célszalagját már jó néhány darabra vágta… Egy pillanat alatt szertefoszlottak saját nekrológjának képei, amikor váratlanul lehullott az arca elé az oxigénmaszk. Sok ideje nem volt elmélkedni azon, hogy ez vajon a zuhanás melyik fázisa lehet, mert a mellette ülő Nagyképű Jóképű megragadta a fejét, és ellentmondást nem tűrően rácsattintotta a maszkot. Anna azonnal elkezdett ordítani: – Maga nem normális! Halálra rémültem, pedig már amúgy is halálra vagyok rémülve! Senki nem kérte, hogy segítsen! Maga nem az apám! A stewardessek megmondták az út elején, hogy csak a gyerekekre kell a maszkot feladni, én viszont szabad szemmel is jól láthatóan túl vagyok a harmincon! Az utolsó szavaknál már gyakorlatilag artikulálatlanul üvöltött, mert azt látta, hogy a mellette ülő pasas végig furcsán vizslatja az arcát a monológja közben. Már épp ott tartott, hogy behúz neki egyet, amikor rájött, hogy a fickó azért néz rá úgy, mint aki egy megbomlott elmét lát, mert az arcát takaró maszktól egy szót nem lehet érteni abból, amit mond, maximum csak majommakogás szintjén. A gép rázkódása egyszer csak megszűnt. Viszont sokkal félelmetesebb volt a hirtelen beálló, motorzajtól mentes csend. Leálltak a hajtóművek. A hatalmas fémkaszni a levegőben vitorlázott, bármiféle hajtóerő nélkül. Mindenki megkövülten ült a helyén: az embereket megnémította a döbbenet. Várták, mi következik. Egy reccsenéssel újra bekapcsolódott a pilóta mikrofonja. „Istenem, kérlek, mondd, hogy minden rendben, és perceken belül a földön leszünk!” – könyörgött magában Anna. – A tengerre szállunk le, készüljenek a becsapódásra! „A mire? De hát ha becsapódás, akkor meghalunk! Ilyet nem mondhat az, aki vezeti a gépet! Miért nem hazudik valamit? Ha mindjárt meghalunk, nem mindegy?” – gondolta dühösen Anna. A vezető légiutas-kísérő remegő hangon elmondta a teendőket: akik a vészkijáratnál ülnek, vízre érkezés után lökjék ki az ajtót, a mentőmellényeket mindenki csak az után fújja fel, hogy kiszállt a gépből, vegyék le az üléstámlákat, és abba kapaszkodjanak a vízen, amíg meg nem jön a segítség. Annának soha eszébe nem jutott volna, hogy az üléstámlákat le lehet venni. Ahogy előrehajolt, hogy megnézze, hogyan kell majd kiszabadítani a támlát, megpillantotta a földön heverő kézitáskájában a mobilját. Felvette, és automatikus mozdulattal bekapcsolta. Most már úgysem számít.

Alig bírta nyomkodni a gombokat, de azért nagy nehezen sikerült remegő kézzel megírnia egy üzenetet: Szeretlek, anya, mindig szerettelek! Ekkor az utaskísérő visító hangja visszazökkentette a valóságba: – Becsapódááás! Anna szeretett volna kinézni az ablakon, mert úgy érezte, ha láthatná, mikor érnek a vízbe, könnyebben el tudná viselni a véget. De ehelyett inkább csak megpróbált egészen kicsire összegömbölyödni. A megbénult gép elérte a Földközi-tenger kék felszínét. Ahogy a hatalmas víztömeg ide-oda dobálta a repülőt, Anna érezte, hogy jobbról-balról felváltva az oldalába fúródik a két karfa. Mint egy üres kólásdoboz, amikor egy kézzel összenyomja az ember, úgy kezdett összeroppanni körülöttük a gép teste. Anna várta, hogy mikor szakad darabokra, de ehelyett a hatalmas fémkoporsó egyszer csak csendesen megállt, felbukkant a víz tetején, és mint egy hajó, ringatózni kezdett. Néhány másodpercnyi várakozás után a felhasadt gép oldalán ömleni kezdett a víz. Bár kora ősz volt, a tenger mégis olyan hideg volt, hogy rögtön elgémberedtek a lábai. Anna lekapta a fejéről a maszkot, és megpróbálta kicsatolni magát. Annyira remegett a keze, hogy lazán lekörözött volna bármilyen turmixgépet. Esélye sem volt, hogy kiszabaduljon az öv fogságából. Ám ekkor egy szépen ápolt, meleg férfikéz rásimult az övére, félrehúzta, és egyetlen mozdulattal megszabadította a pánt rabságából. Amikor felemelte a fejét, az arca egészen közel került a Nagyképűéhez. Megérezte az út elején ivott vörösbor fanyar aromáját, ami keveredett egy szintén kesernyés parfümével. Hősiesen vonzó szagkeverék volt. De mielőtt nagyon belemélyedt volna, hogy elképzelje magát és alkalmi útitársát a Szenvedélyek viharának második részében, egy kar megragadta és már sodorta is a vészkijárat felé. Ahogy kilépett a szárnyra, mindenhonnan rémült emberek néztek vissza rá. Ekkor jött rá, hogy nem vette fel a mellényét, és a táskáján kívül, amit ösztönösen felkapott, nincs nála semmi, amibe kapaszkodhatna. Voltak, akik attól félve, hogy felrobban a gép, gyorsan a vízbe ugrottak, de a tenger annyira hideg volt, hogy inkább visszamásztak a szárnyra. Teljesen ismeretlenek szorongatták egymást, hogy a testükkel melegítsék a másikat. Annát annyira lebénította a félelem, hogy észre sem vette: ő az egyetlen, aki egyedül áll és csak nézi a többi utast. A gép háta mögül hamarosan felbukkant egy kisebb méretű halászhajó: az első mentőegység. Anna gépiesen felszállt a lélekvesztőre, magára csavarta a narancssárga pokrócot, amit a kezébe nyomtak, és hagyta, hogy egy helyi orvos gyors vizsgálat címén végigtapogassa. Egy kikötői hangárba vitték őket. Anna már legalább tíz perce ült az egyik sarokban, és lassan megfogalmazódott benne: gőze sincs, mi lesz most velük. Ott ült a földön tökegyedül. Maximum a saját térdét tudta átölelni. Hirtelen eszébe jutott a Nagyképű Jóképű. Hiszen ő is egyedül utazott! Bár utálta a gondolatot, hogy őt keresi, mégis elkezdte a nyakát nyújtogatni, hátha megpillantja, de

sehol nem látta a tömegben. Képtelen volt felkélni a földről, hogy jobban körülnézzen. Úgy érezte, valami gúzsba köti, és ekkor ráébredt: az elmúlt két órában olyan feszültség halmozódott fel a testében, hogy most ezerkilósnak érzi magát. Valami nyomta a vállát. A táskája! Szétnyitotta, és az első, amit megpillantott, a fényképezőgépe volt, amit a szerkesztőségben kapott, hogy készítsen képeket Afrikában, amikkel illusztrálni lehet majd az interjút. Az interjú! Milyen távolinak tűnt most mindez! Most zuhant le egy géppel, nem voltak ruhái, ötlete sem volt, hogyan megy majd innen tovább, senkit sem ismert. Ez maga a pokol! Lehunyta a szemét, és csorogni kezdtek a könnyei. Hangtalanul zokogott, mert az állkapcsa is olyan görcsben volt, hogy egy hang sem tudott kijönni a száján. Valaki megkocogtatta a vállát. Egy férfi volt, aki arabul próbált elmagyarázni neki valamit. Anna szép lassan, a könnyein keresztül megértette: arra szeretné rávenni, hogy menjen vele. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, és követte a nála fél fejjel kisebb férfit és a maroknyi csoportot, akiket addigra összeszedett. Ahogy átvágtak az üres hangáron, néhány másodpercre egy nagyobb üvegfelület mellett haladtak el. Anna reflexszerűen belenézett, és maga is megdöbbent a látványon. Válla alá érő, gesztenyebarna haja olyan kócos volt, hogy ha így kikerülne a szabadba, két percen belül egy gólyapár költőhelyévé válna. Az arcán a smink a legjobb zombifilmeket idézte. Még a ruhája volt a legjobb állapotban, bár a fehér pólója vetekedett Bruce Willis bármelyik világmegmentő szerkójával. „Bárhol is vagyunk, már csak a külsőm miatt is biztosan kitoloncolnak” – gondolta. Odaértek egy férfihoz, akiről hamarosan kiderült, hogy ő a mentőcsapat vezetője, és végre beszél angolul. Közölte, hogy Egyiptomban vannak, és hogy néhány percen belül jön értük egy busz, ami elviszi őket egy hotelbe. A továbbutazásra két lehetőségük is lesz: vagy visszarepítik őket másnap Frankfurtba, vagy továbbrepülhetnek az eredeti úti céljuk felé. Anna most leginkább csak egy fürdőre vágyott meg egy ágyra, és lehetőleg mindezt itt, a szárazföldön. Bele sem akart gondolni, hogy akárhogy is dönt, mindenképp újra a levegőbe kell emelkednie. Hacsak nem akar itt letelepedni és elhelyezkedni egy helyi divatmagazinnál… Már a buszon ültek, mikor rájött, hogy Kairó felé vették az irányt. Máskor biztosan szívesen fizetett volna egy nagyobb összeget a Szfinx méltóságteljes látványáért, de most az is csak egy nagy kőmacska volt a többi között. A légkondimentes busz begördült egy háromcsillagos hotel bejáratához – amiből úgy tűnt, kettő csillag maximum az égen lehet. Egy londinernek öltözött, igencsak izzadt fiatalember valószínűleg cifra káromkodások közepette letessékelte őket a buszról: látszott rajta, teljesen hidegen hagyja, hogy a vendégei épp most éltek túl egy légikatasztrófát. Nagy tömeg gyűlt össze a hallban. Miközben Anna megint a földön ült és várta, hogy sorra kerüljön a szobakiosztásnál, azon tűnődött, elég lesz-e a magazinnak a zuhanó repülőgép sztorija, merthogy ő biztos nem megy beljebb Afrikába, egy lépést sem… – Mr. and Mrs. Novak! „Kicsit nem figyelek oda, és már el is vett valaki?” – húzta fel Anna a szemöldökét, és

elindult a pult felé. – Mr. and Mrs. Novak! – ismételte meg a recepciós. – Itt vagyok, de csak Miss Novak! – szólalt meg Anna angolul, ám ebben a pillanatban megcsapta az orrát a vörösborral keveredő parfüm illata. A Nagyképű Jóképű! Mi a fenét keres ő itt? És hogyhogy nem vette észre? Már nyitotta volna a száját egy laza hellóra, amikor a férfi közbevágott: – I am Mr. Novak. Márk Nóvák! „Ne, ne, ne… Ez csak valami hülye, sablonos, szirupos vacak… – gondolta Anna –, még jó, hogy nem Redford Róbertnek vagy Bogár Hamfrinak hívják!” Ám a férfi előrehajolt, és még egyszer elismételte: – Márk Nóvák. A láthatóan érdektelen, de zsigerből vigyorgó recepciós boldogan konstatálta, hogy ismét fogott két túlélőt. Előrenyújtotta szépen manikűrözött kezét, benne a szobakártyával: – Hándredendszeven jor rumnámber! Na, azt már nem! Anna a fáradtságtól és az elkeseredettségtől vehemensen épp belekezdett volna a „nem vagyunk férj és feleség, csak véletlenül egymás mellett ültünk azon a nyamvadt repülőn, és véletlenül ugyanaz a nevünk” kezdetű nagymonológba, de a Nagyképű már el is indult a lépcsőház felé, kezében a szobakártyával.

2

A cseh bíró belefújt a sípjába. Tizenegyes. Tizenegyes a magyar válogatottnak. A Wembley-stadionban őrjöngve ugrott fel a helyéről húszezer magyar zászlóba burkolózott szurkoló. A 88. percben, két perccel a meccs lefújása előtt a piros mezben pompázó magyar csapat megkapta a lehetőséget a csodára. Ha bemegy, ott vagyunk a világbajnokságon! A selejtező utolsó körében Magyarország épp Angliát kapta. Azt az angol válogatottat, amelyik Budapesten 1-0-ra győzött. A meccs után szinte csak azt lehetett hallani: „Örüljünk, hogy csak ennyi! Legalább láttuk őket élőben.” De a kétkedők lassan kezdtek elcsendesedni, amikor a nemzeti tizenegy sorra hozta a selejtezőmeccseket. És most itt álltak, a legendás stadion füvén, és legalább akkora csodára készültek, mint az aranycsapat a 6-3 idején. Két perccel ezelőtt, 1-1-nél már mindenki a kabátját fogta és indulni készült a kijárat felé, amikor Johnson teljesen érthetetlenül egy veszélytelen helyzetben úgy döntött, a 16-oson belül becsúszik, és kitolja a labdát. A magyar csatár lábával együtt. Teljesen egyértelmű büntető. Az angolok hörögtek, közben pedig felzúgott a „Ria, ria, Hungária”. A magyar csatár megcsókolta a labdát, mielőtt letette a tizenegyes pontra, majd az égre nézett, és a nyolc hónapja született kislányára gondolt. Szerémi Balázs hatéves kora óta erre a pillanatra várt. Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor meglátta a karácsonyfa alatt az árulkodó alakú csomagot, biztos volt benne, hogy tényleg létezik a Jézuska. Bár olvasni még nem tudott, de egyértelmű volt, hogy a labdán az aláírás a kedvenc angol játékosától származik. Épp fél éve járt a helyi klubba focizni, és tudta, hogy ezek után ez lesz az élete. Most, huszonöt évesen, boldog apukaként itt állt a szép zöld gyepen, és épp az ő lábában volt a lehetőség, hogy a csillagos égbe repítse a magyarokat. Szeretett tizenegyest rúgni és tudott is. Mindig szertartásosan csinálta. Megnézte a pontot, megcsókolta a labdát, és nyolc hónapja, amióta a kislánya megszületett, végezetül az ég felé emelve a tekintetét hálát adott a Jóistennek. Zoé gyönyörű baba, csak még olyan keveset vehette a kezébe! De nem baj, holnaptól már a világbajnoki címre esélyes válogatott büszke tagjaként ringathatja! Hátat fordított a labdának és az ellenfél kapusának, hogy a rituáléjának megfelelően megtegyen négy lépést. Próbálta elkapni a játékostársak biztató tekintetét, de csak elmosódott foltokat látott maga körül. Biztosan az izgalom. Vagy csak az izzadság? Ekkor vette észre, hogy szokatlanul sok sós lé folyik a szemébe. Igen, biztosan csak izgul, gondolta, mert már a torkában is gombócot érzett, amitől nyelni is alig tudott. Mégiscsak hatalmas a tét, csak ez lehet az oka, nyugtatta magát. Megfordult és hunyorogva kereste az angol kapust, de fehér, csillogó pontok úsztak a képbe. Utolsó energiáit összeszedve nekifutott, de mielőtt meglendítette volna a lábát a rúgáshoz, érezte, hogy minden ereje elhagyja, majd rogyadozva összeesett. Nem érzett fájdalmat. Ahogy hangtalanul közelített a föld felé, megint az égre emelte a

tekintetét, és megint tisztán látta maga előtt kislánya csodaszép arcát. Utoljára. Amikor az arca a fűhöz ért, már halott volt. Bika a Soho egyik kis utcájában ült egy pubban, előtte egy üveg almasör, és a képernyőn figyelte, ahogy a mentősök a pályára érkeznek. Illett rá a Bika név, hiszen 190 centi tömény izom volt. Tizenévesen kezdett komolyabban sportolni. A futással kezdte, amin eleinte szó szerint az éltben maradása múlott. Mivel gyakorlatilag az utcán nőtt fel, az állandó balhéknál jól jött a sportos testfelépítés. Legalább ezt megadta neki az élet. Bika. Nyugodt állat, viszont könnyű nagyon gyorsan felbőszíteni. Elég neki a vörös posztó. Aminek csak a formáját érzékeli, ugyanis nem lát színeket. Ahogy Bika sem, sőt. Ő szinte semmit sem látott. Aniridia. Ezt mondták az orvosok az édesanyjának, a születése után néhány héttel. – Sosem hallottam róla, az mi? – kérdezte az apja, akinek már az is terhet jelentett, hogy egy szimpla, egészséges gyereket kap. – A szivárványhártya teljes hiánya – válaszolta az orvos. – Egymillió esetből egyszer fordul elő. A szemnek nincs színe, csak a fekete bogár tölti ki, ami egészen ijesztővé teszi a tekintetet. „Az ördög szeme” – így emlegette az apja, akit a betegségének köszönhetően sosem látott tisztán. Viszont annál inkább tudta, hogy milyen ember. Egy senki, aki verte az anyját, amikor ivott és akkor is, amikor nem. Az anyja pedig tűrte, mintha ez lenne a sorsa, és semmit nem tehetne ellene. Bika tizenhat éves volt, mikor már nem bírta tovább nézni ezt, és inkább a szabad életet választotta. A szabadságot, ami valójában a börtöne lett. Csak a sport hozott neki egy kis megnyugvást. Egy alkalommal bejött néhány ember a terembe, ahová lejárt edzeni, azzal, hogy jó alkatú fiatalembereket keresnek kaszkadőr munkára. Eszébe sem jutott jelentkezni, csak emelte a súlyokat tovább, de ekkor az egyik ügynök odalépett hozzá, és megígértette vele, hogy legalább eljön meghallgatni, mit ajánlanak. Végül elment, és az élet furcsa fintora, hogy egy biztonságos világba csöppent. Ami elég komoly ellentmondásnak tűnhet egy hétköznapi ember számára, tekintettel a veszélyre, amellyel ez a munka járt. De itt legalább szerették, tisztelték a tudása és az ügyessége miatt. És a fogyatékossága semmi hátrányt nem jelentett. Sőt csak még jobban elismerték, amiért így is képes a veszélyes mutatványokra. Teltek az évek, és az aniridia miatti kellemetlenségeken kívül semmilyen más nehézséget nem hozott az élet Bika útjába. Egészen két évvel ezelőttig. Egy amerikai film egyik jelenetét forgatták. Bika feladata igazán egyszerű volt, már ezerszer csinálta. Egy égő ház harmadik emeleti ablakából kellett kiugrania. Minden elő volt készítve: lent várták a puha szivacsok és kartondobozok. Fent állt az ablakban, amikor hirtelen összeszorult a torka, és azt érezte, hogy az izmai teljesen elgémberednek. A teste, mint egy zsák, kihullott az ablakon. Amikor újra kinyitotta a szemét, először azt állapította meg, hogy már biztosan nem az

utcán van. Jobbra pittyegést hallott. Szívmonitor. A saját szívének dobbanásait hallgatta. Kórházban volt. Érezte, hogy a lepedő alatt teljesen meztelen. A bal kezét a mellkasára tette, és kitapogatott valami bumszli kötést. – Megoperáltuk a szívét – mondta egy kellemes női hang. – Tudta, hogy ön szívbetegséggel születetett? – Nem, fogalmam sem volt – válaszolta Bika kiszáradt szájjal. – Szerencséje volt, a legjobb orvosunk kezébe került! Mások bele se mertek volna vágni a műtétbe, de neki ez a specialitása! – Találkozhatok vele, hogy megköszönjem? –kérdezte Bika. Másnap találkoztak. Utána pedig szinte minden nap. Apa. Már egy jó ideje így szólította, hiszen ő volt az, aki újra életet adott neki. Apa, akinek ezért bármit megtett volna, aki bármit kérhetett tőle. Bika fogta a kabátját és kisétált a pubból. Elővette a telefonját, beütötte a számot és a füléhez emelte. – Szia, Apa! Végeztem. – Láttam – szólt bele a selymes férfihang a vonal másik végén. – Azt hittem, most sikerül – mondta Bika, bocsánatkéréssel a hangjában. – Semmi gond, már egész közel vagyunk. Nyolcvannyolc percig bírta – válaszolta a hang. – Nem sejtett semmit. Még örült is, amikor odaadtam neki. Maradjak még? – kérdezte Bika, mint egy jól nevelt gyerek. – Nem, ott már elvégezted a feladatod. Gyere haza, itt van rád szükség! Vár rád valami, amit csak te tudsz megoldani. – Igenis, Apa! Holnap az első géppel indulok! Köszönöm! – válaszolta, aztán gépiesen kinyomta a hívást. Máris érezte az izgalmat a gyomrában, amit mindig, ha új feladatot kapott a legfontosabb embertől a világon.

3

Anna orra előtt becsukódott a liftajtó. Márk – most már neve is volt ennek a remek embernek – rá sem hederített a ziháló nőre. – Hogy az a…! – préselte ki a fogai között, és futva a lépcsőház felé vette az irányt. Miközben kettesével szedte a fokokat, azon gondolkozott, mi legyen majd az első mondat, amit az arcába vág ennek a beképzelt majomnak. A másodikra felérve befordult a folyosón, és még épp látta, ahogy útitársa belép a közös szobájukba. Anna úgy rohant, mintha az életéért tenné. Az ajtóhoz ért, ami egy halk kattanással bezáródott az orra előtt. Dörömbölni kezdett, felkészülve arra, hogy csak erőszakkal juthat be. Maga is meglepődött, amikor szinte azonnal kinyílt az ajtó, és a Nagyképű halkan csak ennyit mondott: – Jöjjön be. Annának nem kellett kétszer szólni, már bent is volt a szobában. A férfi addigra már hátat fordított neki, és épp a kézitáskájában matatott. Anna egy kicsit közelebb lapult a falhoz és körbenézett. A legfontosabb dolog, amit megállapított, hogy csak egy ágy van. „Remek, egy éjszaka ebben a lyukban, egy kempingágy méretű fekhelyen, egy vadidegennel, akiben ráadásul annyi kedvesség van, mint a Sötét Nagyúrban…” A szeme ismét a férfira tévedt, és megállapította: jóval magasabb, mint gondolta. Persze egy zuhanó gépen ülve valószínűleg csak egy profi szabó tudna méretet venni a mellette utazóról. Klasszikus Levi's farmert viselt, amiből Anna egyből arra következtetett, hogy viselője alapvetően laza, mégis konzervatív. A gyűrött, halványkék ing a történtek után is akkurátusan be volt tűrve a nadrágba. „Kedves Márk, ha most végigsöpörne egy hurrikán a szobán, maga akkor is itt állna, betűrt inggel, jól fésülten, töretlen nyugalommal?” – gondolta. Szerette kitalálni az emberek külseje alapján, hogy milyen lehet a jellemük. Most arra jutott, hogy ez a stílus azt üzeni: ez a férfi elégedett a testével, nincs mit takargatnia. Az inge Ralph Lauren márkájú volt, ami még azt is elárulta, hogy ad a minőségre, de nem hiú. Egyedül a bakancsa adta hírül, hogy Afrikába készül, talán egy szafarira. Ami Annát a legjobban meglepte, hogy ilyen távolságból is érezte az illatát, ami valójában nem is parfüm volt, hanem sima szappanillat. Hihetetlen, de ennyi szörnyűség után, amin keresztülmentek, még mindig olyan volt a pasi, mintha most lépett volna ki a kádból! – Jól van? – kérdezte váratlanul a férfi, továbbra is a táskájába mélyedve. – Jól – rezzent össze Anna, mint akit rajtakaptak. – Szerintem üljön le az ágyra, az jót fog tenni! Anna, mint egy robot, engedelmesen odalépett az ágyhoz és szó nélkül leült a szélére. Néhány perc csend következett: a férfi még mindig a táskájában kutatott, ő pedig az éjjeliszekrényen heverő, nagyon érdekesnek tűnő arab nyelvű hetilap tetejét bámulta. – Szeretném megköszönni, hogy segített kikapcsolni az övemet – törte meg Anna a hallgatást. Egy biccentésen kívül semmi választ nem kapott.

– Érdekes, hogy most sokkal jobban félek, mint a gépen, pedig akkor sokkal nagyobb volt a valószínűsége, hogy meghalunk, mint itt, bezárva egy szobába. Bár lehetséges, hogy épp terrorcselekmény készül a szálloda ellen, és akkor nem sokra megyünk azzal, hogy túléltünk egy légikataszrófát, nem igaz? – nevetett fel kényszeredetten, hátha sikerül oldania kicsit a fagyos hangulatot, és szóra bírja Márkot. – Hát igen – jött a kurta válasz. – Az a vicces, hogy én tényleg rettegek a repüléstől… Úgyhogy most fogalmam sincs, mit csináljak. Mert feladni sem szeretem, de gyalog meg úszva mégsem indulhatok tovább… Biztosan van valami más lehetőség… hajó vagy busz… majd megoldom. Mondjuk nem lesz egyszerű kitalálni, merre induljak tovább. Arról nem is beszélve, hogy ez az egy nyamvadt ruhám maradt. Tényleg, maga szerint kihalásszák a cuccainkat? A férfi láthatóan annyira el volt foglalva a kutatással, hogy ha Anna az örök fiatalság receptjét dugta volna az orra alá, az sem izgatta volna különösebben. Nagyjából felkarig benne volt a táskájában, aztán egyszer csak diadalittas kifejezés ült ki az arcára. Kihúzta belőle az ökölbe szorított kezét. Anna próbálta megfejteni, mit rejteget benne, de semmit nem látott. Kicsit beljebb húzódott az ágyon, és maga mellé tette a táskáját. Érezte, hogy lassan kezdenek kiengedni elgémberedett izmai. – Szóval magát Márknak hívják? – Igen – érkezett a válasz. Anna nem adta fel. – Milyen fura, hogy mindkettőnk neve Nóvák… – Az. – Én Budapest mellett születtem. Maga is? Lehet, hogy rokonok vagyunk? – kérdezte mosolyogva. – Erősen kétlem. Én Amerikában születtem, és ott is nőttem fel. Csak öt éve élek Magyarországon – válaszolt a férfi. Anna megörült: abban bízott, hogy ez, a pasi szintjén már-már kalevalai hosszúságú válasz elindít végre egy beszélgetést. – Ha nem gond, bemegyek a fürdőbe – vágta el a beszélgetés fonalát a Nagyképű. Anna válaszra nyitotta a száját, de a férfi egy kis piperetáskával a kezében már el is tűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. „Mekkora egy hülye vagyok – gondolta magában. – Mi a fenéért fecsegek itt egy vadidegennek a félelmeimről, amikor az láthatóan tojik rám?” Anna azt vallotta már régóta, hogy a férfiak agya egyvágányú: nem tudnak egyszerre szeretkezni és mondjuk válaszolni arra a kérdésre, miért nem vitték ki a szemetet. Miért is gondolta, hogy létezik férfi, aki képes másként reagálni? Az összes, akivel eddig találkozott, matematikai pontossággal hozta a formát: abszolút képtelenek mással foglalkozni, mint önmagukkal. Amivel természetesen együtt jár az együttérzés teljes hiánya. Bár a lány ennek legalább már megfejtette az okát: ez evolúciós probléma. Ha a férfi együttérzőbb lenne, akkor nem tudta volna lelőni a mamutot. Hiszen milyen hülyén nézett volna ki, ahogy a dermesztő téli hidegben kesereg egy fa mögött kucorogva: „Jaj, jaj, szegény kis mamut, én most itt csúnyán lelövöm, miközben őt meg várja a mamutanyukája!” Hát, lássuk be, ez eléggé életidegen. És a nő mégiscsak imádja a férfiban ezt a szenvtelen őserőt. Mondjuk az jólesett volna, ha a Nagyképű legalább megkérdezi őt is, mielőtt elfoglalja a fürdőt, szőtte tovább a gondolatait még mindig az ágyon ülve Anna. Például hogy nem

kell-e pisilnie, vagy hogy ne hozzon-e neki egy meleg teát… Vagy esetleg hogy lehetne-e a társa egy életen át, hogy soha többé ne kelljen félnie a repülőn…! Ahogy ott ült az ágyon és a férfiak jellemén elmélkedett, a tekintete Márk furcsa alakú táskájára tévedt. Váratlanul szorongás kerítette hatalmába. Mi van, ha ez a nagyon nett ember valójában azért ilyen szótlan, mert szörnyű titkot rejteget? Ki az, aki egy légikatasztrófa túlélése után még a táskáját is kimenti a süllyedő repülőgépből? Jó, mondjuk halált megvető bátorsággal ő is magával hurcolta a kézitáskáját, ismerte be magában Anna. De abban az élete van! Ezen viszont látszik, hogy egy poggyásszerű valami, amiben valószínűleg valami egészen mást tart, nem egy csomag papírzsepit meg az útlevelét. Lehet, hogy azért próbált meglógni előle, mert egyedül akart lenni, hogy átgondolja sátáni tervét? Ő pedig épp akadályozza ebben? Nyilván minél hamarabb meg akar majd szabadulni tőle. És épp most rakja össze a piperetáskájában tárolt hangtompítós pisztoly darabjait! „Oké, lehet, hogy túl sok krimit nézek, de ha igazam lesz, és a Nílusból halásszák ki a gondosan feldarabolt testrészeimet, senki nem fog nevetgélni” – harapdálta aggodalmasan a száját Anna. Persze el is menekülhetne, de a kairói éjszaka gondolata legalább annyira rémisztő volt, minthogy egy szobában maradjon egy potenciális őrült gyilkossal. Talán meg tudná győzni: „Kérem, ne öljön meg, senkinek nem mondom el, hogy találkoztunk – mondjuk ki is kérdezné –, bízhat bennem! De mi van, ha mégsem sikerül rávennem, hogy ne lyuggassa ki a testem?” Nagyon lassan felemelkedett az ágyról, és lábujjhegyen odalopózott a fürdőszobaajtóhoz. Néma csend volt odabent. „Hát persze, egy profi hangtalanul dolgozik. Sietnem kell.” Szinte rávetődött a férfi fekete táskájára és kinyitotta. A látvány megdöbbentette. A most hirtelen már egészen picinek tűnő bőrtáskában nagyjából egy hónapra elegendő ruha lapult. Szó szerint lapult. Anna még soha nem látott ilyen vékonyra hajtogatott pólókat. Hozzá sem mert nyúlni a mérnöki precizitással elrendezett holmikhoz, úgyhogy inkább az egyik oldalzsebet kutatatta át. Igazából maga sem tudta, mit keres. Egy igazolvány akadt a kezébe. Nóvák Márk, született 1972. augusztus 24. Tehát Szűz. Bár nem hitt az asztrológiában, azért, mint minden rendes nő, mindig gondosan elolvasta a horoszkópban, milyen lenne számára az ideális pár. A Szűz pont jó lenne… persze ha nem épp egy sorozatgyilkosban öltene testet! Anna közelebb emelte az igazolványt a szeméhez, hogy megnézze a képet. Mosolynak nyoma sem volt a férfi arcán, de mégis volt valami a tekintetében, ami vonzóvá tette. „Úristen, be ne dőlj neki! – figyelmeztette magát Anna, miközben sebesen visszatette az igazolványt az oldalzsebbe. – Biztosan épp ez a módszere: lehengerlő pillantásával eltereli a gyanútlan áldozatok figyelmét!” Ebben a pillanatban a fürdőszoba ajtajában megzördült a kulcs. Anna úgy hajította vissza a fotelba a táskát, mintha tüzes vas lenne, aztán egy elég gyengén kivitelezett szökkenéssel az ágyon termett, ugyanabban a pózban, ahogy Márk otthagyta. – Kész vagyok. Elnézést, hogy ön előtt mentem be, de amióta leszálltunk, nem volt lehetőségem kimenni a mosdóba – mondta most sokkal lágyabb hangon, mint korábban. „Na persze, nem tudott várni a vállról indítható rakéta összerakása, mi?” – gondolta

Anna, bár a férfi szelíd arckifejezését elnézve némileg kételkedni kezdett a remek gyilkosos elméletében. – Ugyan, semmi gond, úgysincs más dolgom reggelig, minthogy embert faragjak magamból… ami, ugye, tekintettel a jelen állapotomra, nem lesz egyszerű! – válaszolta könnyedén. Miközben elindult a fürdő felé, azért titkon számított rá, hogy a Nagyképű még utána szól: „Ugyan, hiszen ön így is nagyon vonzó! Könyörgöm, hozzá ne nyúljon mindenféle kemikáliákkal az arcához!” De ehelyett a férfi csak leült a fotelbe, megfogta a távirányítót és bekapcsolta a tévét. „Hát igen, a férfimennyországban minden pasinak három távirányítója van, és az összes vécéülőke fel van hajtva.” Anna ezzel a nem túl szofisztikáit gondolattal a fejében fogta a táskáját, és becsukta maga mögött az ajtót. A fürdőszoba méretéhez képest a tükör hatalmasnak tűnt a falon, így Anna tetőtől talpig szemügyre vehette magát. Vagyis azt a nőt, aki mostanra maradt belőle. Nem volt magas, a mai lányokhoz képest inkább alacsonynak mondható. Mégis mindenki, aki nap mint nap találkozott vele, magasabbnak hitte, valószínűleg mert embert próbálóan magas sarkú cipőkben imbolygott reggeltől estig. Heléna Rubinstein is megmondta: nincsen csúnya nő, csak lusta. Anna pedig igazán nem volt rest ebben az ügyben. Muszáj volt igyekeznie, mert ahogy a legtöbb nő az ő korában, ő sem szerette túlságosan önmagát. A dereka vékony volt, de a csípőjét túl szélesnek látta. Pedig a klasszikus hetvenszázalékos csípő-derék arány közelében járt, ami a tudomány szerint a szaporodás miatt baromira vonzza a férfiakat, sőt azt is olvasta valahol, hogy a coca-colás üveg is ezért lett ilyen alakú. Kicsit oldalt fordult, és szemügyre vette a hátsó fertályát. Ami persze soha nem tud olyan kicsi lenni, hogy egy nő ne kívánna még kisebbet. Pedig ennek is evolúciós okai vannak: azért tárolnak ott zsírt a nők, hogy ínségesebb időkben, például szoptatáskor a szervezet onnan pótolja a szükséges energiát. Pont úgy működik, mint a teve púpjai. „Hát igen, a méretből is jól látható, hogy nekem még nincs gyerekem” – gondolta kissé keserédesen Anna. Végül az arcát kezdte vizsgálni. Ha megkérdezték volna, mit szeret önmagán, a szemét és az orrát mondta volna. Az orra szerencsésen kicsi volt. Tudta, hogy ez jó, hiszen Bambinak és Minnie egérnek is azért van olyan parányi szaglószerve, mert ettől lesznek olyan édesek. A szeme mogyoróbarna volt és mandula formájú. Mindig is ezt hangsúlyozta a leginkább magán, úgyhogy most is ennek a reparálásába fogott először. Végezetül megpróbálta az ujjaival kibontani hullámos, barna haját, kicsit pipiskedve, hogy közelebb tudjon hajolni a tükörhöz. „Hát igen, azért egy hónaljig érő lábnak nagyon tudnék örülni… mondjuk olyannak, mint Faridáé… Úristen, Farida! Azért állok most itt, egy kairói szálloda fürdőszobájában, mert meg kell keresnem a lány öccsét és a családját! És vészesen közeleg a reggel, amikor el kell döntenem, merre tovább” – hunyta le fásultan a szemét. Kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Mire Anna kilépett a fürdőszobából, Márk már a nyitott ajtónál állt, és beengedte a londinert, aki három csuromvizes bőröndöt tolt be maga előtt némi undorral az arcán. Márk odanyújtott néhány dollárt, mire a fickó sűrű tenkjuzás közepette elhagyta a szobát.

Hát mégis megvannak a cuccai! Vagyis ami megmaradt belőlük… Anna aggódva nyitotta ki a csomagokat. A Földközi-tenger vizéből legalább húsz liter volt a bőröndjeiben. Elkezdte kiteregetni a ruháit meg a cipőit az ágyra, a szék karfájára és még ahová tudta. – Maga hova készült? – szólalt meg mögötte Márk. – Hát, ide! Afrikába. Mármint nem ide, hanem Zambiába – válaszolta zavartan Anna, miközben az egyik, felismerhetetlenségig szétázott magas sarkú szandálját szorongatta a kezében. – És ezeket akarja majd felvenni? – kérdezte nem kevés gúnnyal a hangjában a férfi. – Igen, úgy tervezem – válaszolta ridegen Anna. – Gondolom, nem számít bűnnek még itt sem, ha egy nő nem Pampalininek öltözik. – Hát, az nem… De azért elég röhejes lesz a koszos zambiai piacon abban a hófehér esküvői szandálban! – vigyorgott a férfi. Anna arcát elöntötte a pír, és éktelen dühöt érzett. Legszívesebben a szandállal faragta volna meg Márk arcát, amiért az így is éppen eléggé nyomorúságos helyzetében még tovább rugdossa. – Persze, ha a helyi szépségkirálynő-választáson indul, akkor oké! – folytatta Márk. – Majdnem eltalálta. Biztosan csalódást okozok, de sajnos én nem vagyok induló. Én az vagyok, aki a mi szépségkirálynőnk gyökereit keresi. Márk szinte megmerevedett a szoba másik végében. Abbahagyta a pakolást, felemelkedett, és ránézett a lányra: – Farida? „Na, helyben vagyunk – gondolta Anna. – Ha egy 185 centi magas gazelláról van szó, naná, hogy tudod, kiről beszélek, mi?” Tüntetőleg hátat fordított, érezve, hogy fordult a kocka, és végre ő vette át a beszélgetés irányítását. Márk egészen közel lépett hozzá. – Lovas Faridára gondolt? A tarkóján érezte a férfi leheletét. – Miért keresi? Már úgy értem, ki maga? – kérdezte Márk, le nem véve a tekintetét a lányról. Annát felbosszantotta, hogy a pasas, aki eddig az érdeklődés teljes hiányát mutatta, hirtelen milyen nyájas lesz, ha egy csinos nőről van szó. Megfordult, hogy ezt az arcába is mondja, de a férfi közelsége zavarba hozta. Próbálta megakadályozni, hogy elvékonyodjon a hangja, nehogy Márk bármit is észrevegyen ebből. – Bár semmi köze hozzá, de ha már ilyen ellenállhatatlanul kedvesen kérdezi: egy lapnál dolgozom. Újságíró vagyok. A lap a jövő hónapban egy egész számot szentel Faridának: hogy honnan jött, hogy ezután milyen életet szeretne magának. Engem bíztak meg, hogy keressem meg a családját, elsősorban az öccsét, aki visszaköltözött Zambiába. Látszott a férfin, hogy zavarba jött a hallottaktól. – Én úgy tudtam, a család botswanai… „Végre valami, amit én tudok jobban!” – mosolyodott el Anna. Magabiztosan válaszolt. – Ez így van, de Farida öccse a Viktória-vízeséshez utazott.

Ez az információ igazából titkos volt, mert nem akarták, hogy más lapoktól kiszagolja valaki, de Anna nem tudta megállni, hogy ne mondja el, amikor látta, hogy növekszik a férfi érdeklődése. – Tehát maga interjút akar készíteni a fiúval Faridáról? – kérdezte Márk összehúzott szemmel. „Azt á mindenit, micsoda logikai mogul! Vajon hogy rakta ezt össze abból, hogy újságíró vagyok, és a lap a szépségkirálynőnk életéről akar írni?” – gondolta Anna, de csak ennyit mondott: – Igen. –Éhes? – Tessék? – kérdezett vissza meghökkenve. – Gondolom, a repülőn evett utoljára, így éhes lehet… – kérdezte Márk olyan hangon, ami egészen szokatlan volt az eddigi társalgáshoz viszonyítva. – Hát igen… tulajdonképpen bármit meg tudnék enni, ami nem mozog – bukott ki Annából önkéntelenül az őszinte válasz. – Valószínűleg itt elég kicsi az esélye, hogy lenne szobapincér, úgyhogy majd én kerítek valami ehetőt – mondta a férfi, és mielőtt még a lány bármit is válaszolhatott volna, már be is csukódott mögötte az ajtó. „Hát ez parádés. Itt állok, az életem és a cipőim romjai felett egy idegen országban, egy idegen pasival, és nem tűnik túl valószínűnek, hogy azért viharzott el, mert ötfogásos vacsorát akar tálalni kettőnknek… Amilyen a formám, sokkal valószínűbb, hogy inkább beáll egy helyi misszióba, minthogy egy ilyen szószátyár nővel töltse az estét” – nézett Anna fáradtan az előtte heverő vizes bőröndökre. A ruháinak legalább a fele teljesen szétszakadt, valószínűleg a becsapódáskor. A maradékot szétteregette a szobában, hogy legalább valamennyire használhatóvá váljanak. Az egyik bőröndje menthetetlenül rongyosra szakadt, így csak a másik kettővel foglalkozott. Azok viszont tocsogtak a tengervízben. Egyetlen megoldás maradt: hajszárítóval kiszárítani őket. Igen ám, csakhogy ez nem a Hilton elnöki lakosztálya volt, így a bőrönd nyitott állapotban egyáltalán nem fért el a fürdőszobában, hajszárító viszont csak ott volt. Így ahhoz, hogy meg tudja szárítani a bőröndöket, Anna kénytelen volt négykézlábra ereszkedni a két szoba között, olyan pózban, hogy egy vidéki cirkusztársulat azonnal szerződést ajánlott volna érte. Épp amikor a Rippel fivérek egyik leghíresebb pozíciójában próbálta a bőrönd legkisebb zsebét kiszárítani, kinyílt az ajtó. Anna szörnyen kellemetlenül érezte magát a kialakult helyzetben, de férfit láthatóan egyáltalán nem rázta meg, hogy a nő ott térdel előtte. Sőt inkább szórakoztatta. – Látom, itt valaki nagyon komolyan veszi az étkezés előtti átmozgatást – mondta széles vigyorral az arcán. – Hát, a vacsora előállt… Persze csak ha néhány percre fel tudja függeszteni a bőrönd ipari melegítését – tartotta maga elé a zacskóban lapuló zsákmányt. – Volt egy szupermarket a sarkon. Próbáltam olyan dolgokat hozni, amik a felismerhetőség határán belül mozogtak. Ja, és a lényeg! – azzal előhúzott a zacskóból egy üveg pezsgőt. – Köszönöm, de jobb, ha nem iszom – mondta Anna, miközben feltápászkodott.

– Dehogynem! Nem képzeli, hogy nem ünnepeljük meg a túlélésünket?! – válaszolta Márk, és ellentmondást nem tűrően már pukkantotta is dugót. – Szóval, ott tartottunk, ha jól emlékszem, hogy Lovas Farida öccsét keresi… Járt már Zambiában? Anna nemhogy Zambiában nem volt még életében, de még az ötödik kerületben is akadtak fehér foltok a térképen… – Persze, már többször is – hazudta szemrebbenés nélkül, és akkorát kortyolt pezsgővel teli poharából, ami egy masszív alkoholistának is a becsületére vált volna. – Mindig is érdekelt Afrikának ez a része. Főleg a Big Five. Érezte, hogy kicsit talán útikönyvszerű lett a válasza, de hogy is lehetett volna másként, hiszen az összes tudását a témában a Mindent Afrikáról című könyvből szerezte. – A Big Five? – Márk a szemközti fotelbe telepedett. – Persze! Az öt legveszélyesebb nagyvad. Elefánt, kafferbivaly, orrszarvú, oroszlán, leopárd. Nem is gondolná az ember, hogy mondjuk az aranyos kis Babar elefánt jóval több embert tapos halálra, mint ahányan oroszlántámadás miatt halnak meg! Anna beszéd közben maga alá húzta a lábát az ágyon, és oldalra billentette a fejét. Erről a pózról azt olvasta a testbeszédről szóló könyvekben, hogy ellenállhatatlanná teszi az embert… – Gondolom, tisztában van vele, hogy Zambia veszélyes, hiszen már többször járt az országban. A szállással például nagyon kell vigyázni… Tudja már, hol fog aludni? – kérdezte a férfi belekortyolva az italába. – A nevekkel mindig hadilábon álltam, de ezt könnyű volt megjegyezni: Royal Victoria – mondta Anna, már egyértelműen szédülve a pezsgőtől. – És maga miért jött Afrikába? – kérdezett vissza, miközben csinosan megnedvesítve a nyelvével az ajkát, kezdve elveszíteni a jókislányos modorát. – Már többször jártam itt, de mindig csak dolgoztam. Most szeretném kicsit felfedezni. Az utolsó szónál Márk elmosolyodott, és kivillantak tökéletes fogai. „Úristen, de vonzó ez a pasi! És milyen finom íze lehet a szájának!” – csodálta Anna becsiccsentve a férfi borostás állát. – De ugye nem nagy fehér vadászként jött vissza? Nagyon utálnám, ha kedves, szőrös állatokra lövöldözne – mondta kacéran, miközben a második pohár pezsgő csúszott le a torkán, és érezte, hogy kezd szétesni körülötte a szoba. – Soha nem vívnék ennyire egyenlőtlen harcot. Az a férfi, aki puszta kézzel ki mer állni! De tudja, én inkább mások védelmére születtem… – mondta, és egészen közel hajolt a nőhöz. „Nahát, ő egy angyal! – Anna a pezsgőtől szédülten próbálta kivenni a férfi vonásait. – Ahogy itt ül előttem a félhomályban, a háta mögött a lámpával, aminek a fénye szétterül a feje körül, akár egy glória… Ő biztosan egy angyal, akit a megmentésemre küldtek!” Anna érezte, hogy az arca a párnához simul. Ekkor egy SMS nagyon távolinak tűnő pittyegését hallotta. Már csak résnyire tudta kinyitni a szemét. Azt látta, hogy az angyal gondterhelten mered a telefonja kijelzőjére.

– A francba! – mondta a férfi dühösen. „Semmi baj, az angyalok is lehetnek dühösek” – gondolta a lány. Márk most felé nézett. Anna egy pillanatra úgy látta, hogy szomorúság tükröződik a tekintetében. Próbált megszólalni, de a pillái ólomnehezek lettek, és egyszer csak megszűnt körülötte a világ. Amikor Anna újra kinyitotta a szemét, a reggeli nap pimaszul az arcába mászott. Iszonyúan fájt és zúgott a feje. Hirtelen azt sem tudta, milyen országban van. De ahogy az ágy melletti órára pillantott, egy másodperc alatt kijózanodott. Ez Kairó, és tíz perc múlva indul a transzfer a repülőtérre. Most kell döntenie, hogyan tovább. „Nem kulloghatok haza üres kézzel! Odautazom, aztán lesz, ami lesz!”- határozta el magát. Ahogy megmozdította a fejét, azt érezte, hogy valahogy furcsán van összehajtva a párna a nyaka alatt. Balra fordult, és azonnal rájött, mi az oka: nem egy párna volt ott, hanem egy kéz. Méghozzá Márk keze. Csak nagyon lassan mert végignézni rajta, rettegve attól, hogy mivel fog szembesülni. A férfi izmos felsőteste meztelen volt, de a vékony lepedő azonnal sejtette, hogy alul sincs rajta semmi. Anna felemelte magán a takarót, és egy fojtott káromkodással vette tudomásul, hogy őrajta sincs más, csak a bugyi és a melltartó. „A rohadt életbe – nézett a most már egyáltalán nem olyan angyalinak tűnő férfira. – Hát te is csak egy görény vagy! Leitattál és jól kihasználtad!” Legszívesebben belerúgott volna a békésen alvó Márkba. Csak az tartotta vissza, hogy tudta, erre az akcióra most nincs ideje. Jobban jár, ha összeszedi magát, mielőtt lekési a transzfert. Szinte hangtalanul összekapkodta az este kiteregetett ruháit, ami nem volt egyszerű, mert egy részükön rajta feküdt a férfi. Mint egy bűvész, óvatosan próbálta kivarázsolni a holmikat Márk teste alól. Egy pillanatra elkalandozott rajta a tekintete, és közben próbálta felidézni, mi történhetett. „Nem elég, hogy megtörtént, de még csak arra sem emlékszem, hogy jó volt-e?!” Márk horkantása zökkentette ki az álmodozásból. Gyorsan megpróbálta az utolsó darabokat is belegyömöszölni a megszárított bőröndjeibe. Ekkor jött rá, hogy még mindig bugyiban szaladgál a szobában. Magára kapta az előző napi ruháját, és lábujjhegyen kiosont az ajtón. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott, hogy a kézitáskája, benne az irataival és a baromi drága fényképezőgéppel, bent maradt. Gyorsan elkapta a már majdnem becsukódott ajtó kilincsét. Visszaosont az ágyhoz, ami mellett ott hevert a táskája. Mikor lehajolt érte, látta, hogy a fényképezőgép félig kilóg. „Határozottan emlékszem, hogy este még a táska alján volt – ráncolta össze a szemöldökét. – De persze, ahhoz képest, hogy az előbb még egy szál bugyiban ébredtem egy vadidegen mellett, aki ráadásul tök meztelen, és arra sem emlékszem, ez hogy történhetett…” – lépett túl a problémán, majd felkapta a táskát és kirobogott a szobából. Tíz perc múlva már a buszon ült, úton a reptér felé, és rettentően sajnálta, hogy nem láthatja a férfi rémült arcát, amikor ráeszmél, hogy lemaradt a gépről. A repülőtéren feladta a megmaradt két bőröndjét. A gép már dugig volt, amikor leült a helyére. Hamarosan felemelkednek a levegőbe, és útra kelnek egy teljesen ismeretlen

ország felé! Anna hirtelen azt kívánta, bárcsak felbukkanna az az ismerős illat és a Nagyképű a betűrt ingével. De az ajtó bezáródott, és ő megint egyedül maradt.

4

– Istenem, zuhanunk! – riadt fel Anna. Kellett néhány másodperc, amíg rájött: a Zambia felé tartó gépen ül és elaludt. Épp ereszkedtek, ezért érezte a gyomrában azt a liftező érzést. Kinézett az ablakon. Annyira közel jártak a földhöz, hogy már látta az egyszintes, lapos tetejű házakból álló város peremét. Eszébe jutott a hotel prospektusa, amit még a szerkesztőségben kapott. Elővette a táskájából, és tanulmányozni kezdte. Royal Victoria Resort. A kép a címlapon nagyon megnyerő volt: egy mesébe illő kertet ábrázolt. A szálloda körül mindenfelé különleges színű és formájú virágok nyíltak. A távolban a méltóságteljes Viktória-vízesés vízpárája látszott. A szálloda épületéből csak egy darabka lógott be a képre, mégis érezhető volt a monumentalitása. A kert közepén egy pávián csücsült, és békésen majszolt valamilyen gyümölcsöt. Visszatette a prospektust a táskájába. Remélte, hogy Badru elég beszédes lesz az interjúban. Nagyon szeretett volna olyan dolgokat megtudni Faridáról, amik eddig még sehol nem jelentek meg. Amikor újra kinézett az ablakon, már azt látta, hogy a pilóta szinte hangtalanul letette a kifutópályára a gépet. A vállára kapta a táskáját, nagy levegőt vett és kilépett a gép ajtaján. Az arcát azonnal megcsapta a betonból párolgó forró levegő. A reptér kicsi volt és egészen más, mint amilyeneket Európában látott. Gyalog kellett eljutniuk a géptől a tranzitig, de láthatóan senkit nem zavart, hogy a gépóriások között emberek sétálnak. Az őket váró épület kicsi volt, és az állandó forróság miatt egyáltalán nem voltak ablakai. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a méretéhez képest igencsak sok egyenruhás ember nyüzsgött körülötte. Ahogy Anna belépett a váróba, a kintinél még ijesztőbb látvány fogadta. A helyiség tele volt katonával és rendőrrel, mindegyikőjük egy-egy géppisztolyt szorított a testéhez. Normális esetben a rend őrei nyugalmat kellett volna hogy keltsenek benne, de itt, Afrika szívében, több ezer kilométerre az ismerős budapesti utcáktól, gyakorlatilag egyedüli fehér nőként az egész reptéren, inkább félelmetesnek tűnt a sok fegyveres látványa. Átverekedte magát a tömegen az aprócska csomagkiadóig, és megvárta, hogy előkerüljenek a bőröndjei. Egyszer csak hatalmasat dobbant a szíve. A másik oldalon meglátott egy fekete hajú, európai férfit háttal a csomagkiadónak. „Úristen, Márk!” Nyelt egy nagyot, de ahogy a férfi megfordult, azonnal alábbhagyott az izgalma. Persze, nem ő az. „Mit képzelődsz, te magad tettél róla, hogy ne lehessen itt!” – dohogott magában. Nem tagadhatta tovább, hogy látni akarja a férfit, legalább még egyszer. Bármit megadott volna, hogy váratlanul kilépjen a tömegből. Ám ehelyett csak a viharvert csomagok közeledtek felé, elég szomorú látványt nyújtva. Anna közel állt a síráshoz, de inkább összeszedte magát, lecibálta a forgóról a koffereket, és elindult a kifelé. Ahogy közeledett a kijárathoz, látta, hogy a folyosó falait mindenütt plakátok díszítik, rajtuk a VOTE felirattal. „Ezek szerint választások vannak. És valószínűleg zavargások is” – konstatálta magában, ahogy kilépve a szabad ég alá meglátta a táblákat szorongató,

skandáló tömeget. Bár számított rá, hogy egy afrikai reptéren nincsenek olyan szolgáltatások, mint Európában, azért remélte, hogy egy taxi, egy riksa vagy legalább egy csomagtartós roller bérelhető lesz. De egyelőre csak a helyi nyelven kiabáló férfiak és nők tömegét látta. Anna letámasztotta a bőröndjeit és körbenézett. A lépcsők egy kis térre vezettek, amit egy kiszáradt, göcsörtös fa és egy aranyszínű szobor díszített. Anna úgy vélte, az utóbbi a jelenlegi államfőt ábrázolhatja. Próbálta megállapítani a transzparensek alapján, amit az emberek a kezükben tartottak, hogy őt éltetik, vagy épp őt akarják letaszítani a trónról. Egyszer csak begördült egy taxi Anna látóterébe. Megállt a bejárat előtt, és egy fekete férfi szállt ki belőle. A sofőr is kiszállt, kulccsal kinyitotta a csomagtartót, és kivette belőle a férfi táskáját, aki fizetett, és elindult a repülőtér felé. Anna azonnal tudta, hogy itt a nagy lehetőség. Egy pillanatig vacillált, hogy magára merje-e hagyni a csomagjait a lépcső tetején, de nem volt ideje sokáig rágódni ezen, hiszen az is előfordulhatott, hogy ez az egyetlen helyi taxi, és a sofőr az előző fuvar után akart öthetes szabadságra indulni. Hármasával szedte a lépcsőket, és mielőtt a taxis be tudott volna szállni az autóba, elé ugrott és heves gesztikulálás közepette megpróbálta elmagyarázni, hogy be szeretne ülni. A férfi, aki felismerhetetlen alapszínű, pálmafás inget viselt és egy láthatóan nem EU-kompatibilis, füstszűrő nélküli cigaretta lógott ki a szájából, csak annyit mondott: – Good! Anna kezébe nyomta a slusszkulcsot, jelezve: „A csomagtartó már a te reszortod, anyukám!” Majd beült a kocsiba, és csutkára tekerte a rádión a hangerőt. „Királyi!” – gondolta a dühtől és a melegtől paradicsompiros arccal Anna. Néhány másodpercig még ácsorgott a kocsi mellett, majd mikor belátta, hogy ha maga az amerikai elnök érkezett volna, ez az ember a kocsiban akkor sem segítene, magában szentségelve elindult a lépcsőn a bőröndjei felé. Csak tíz lépcsőfok volt, de a két gigantikus bőrönddel így is lehetetlen vállalkozásnak tűnt lejutni. Anna végül elhatározta magát: megcsinálja egy lendítésre. Ha le is gurulnak, mi az nekik a vízbe zuhanáshoz képest?! Bízva a kézügyességében, visszaszámolt magában: három, kettő, egy… És már repültek is a bőröndök. Annával együtt. Ugyanis csak egyetlen hibát követett el a dobás pillanatában: nem engedte el a fogantyúkat. Így hát ő maga is csodás ívet írt le, a csomagokkal együtt. „Tényleg minőségi darabok – gondolta megsemmisülten, a földön ülve. – Nem úgy, mint a jobb cipőm sarka” – nézett le a lábára, elnyomva egy hisztérikus rohamot. Az ugyanis sajnos nem élte túl a zuhanást. – Utálom, utálom ezt az egészet – sziszegte a fogai között Anna, majd bicegve hátraráncigálta a bőröndöket, és a koszos csomagtartóba tuszkolta őket. Kivette a zárból a kulcsot, és kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Ebben a percben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elővegye a mindig magánál hordott nedves törlőkendőit, és pikk-pakk nagytakarítást végezzen a kárpiton. A valaha bordó színű ülőalkalmatosság mára egérszürke, csikk égette baciteleppé változott. Végül csak sebtében szétteregetett néhány zsebkendőt, és erős hányingerrel küzdve beült. A kulccsal együtt előrenyújtotta a taxisnak a szálloda prospektusát is, mivel a rádió hangereje miatt esélytelen volt a

kommunikáció. A sofőr bólintott, jelezvén, tudja, hova kell menni, és kikanyarodott az útra. Lépésben haladtak. Rengeteg ember volt mindenütt az utcákon. Néha ijesztően közel jöttek az autóhoz. Bár az egész kocsi egy romhalmaz volt, Annában mégiscsak a védettség érzetét keltette. Épp arról ábrándozott, hogy legalább fél órát ül majd egy kád forró vízben a hotelben, amikor az autó csikorogva megállt. – I'm sorry, M'am ! – mondta a sofőr, előremutatva az útra. Anna kicsit balra dőlt, és meglátta, hogy egy kordon állja el az útjukat, ami mögött katonák állnak. „Tehát ez lenne az út vége?” – gondolta rémülten. – Itt nem szállhatok ki, uram! Nekem még ma el kell jutnom a szállodáig! Próbálta győzködni a férfit, hogy kerülje ki a kordont, de a taxis hajthatatlan maradt. Rámutatva a taxiórára, egyértelműen jelezte: „Drága hölgyem, ez itt a fuvar vége!” Anna dühösen az első ülésre dobta a pénzt. – Kösz a nagy semmit! – mondta, és ahogy öt perce befelé, most kifelé rángatta a bőröndjeit a csomagtartóból. Amint végzett, a pasi gázt adott, megfordult, és a következő pillanatban úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. Ahogy leülepedett a por, Anna ott állt, mint a szerencsétlen prérifarkas a rajzfilmben, nyakig koszosan, két bőrönddel, fél cipősarokkal és legörbült szájjal. „Azt hiszem, eljött a pillanat, amikor a legjobb megoldás, ha itt helyben legyilkolom magam” – gondolta elkeseredetten. Ebben a helyzetben azonban még ez is túl bonyolultnak tűnt, így inkább felemelte a fejét, és körbenézett. Véget nem érő emberfolyamot látott maga körül. Annyira valószerűtlen volt az egész, ahogy ott állt, a két pink színű bőröndjével meg a letört cipősarkával. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát a felemás cipőben. Ahogy hátralépett, valami kerek, labdaszerű dolog került a lába alá. Először nem sikerült megállapítania, mik lehetnek a földön heverő kerek tárgyak. Ugyanúgy lehettek volna bowlinggolyók is, mint bármi más. De mivel Fekete-Afrika közepén elég kicsi volt az esély, hogy teke-nagykereskedelmet folytatnak, közelebb hajolt, és megállapította, hogy valójában káposztafejek sorakoznak az iszonyatos porréteg alatt egy gyékényen. „Ez egy piac?” – tette fel magának Anna félve a kérdést, mert a zöldségek olyan undorítóan néztek ki, hogy azt remélte, téved. „Ez bizony egy piac” – állapította meg végül, ahogy egy kicsit oszlani kezdett előtte a tömeg. Egy kisebb területen sátrak álltak egymás mellett, de a legtöbb árus a földre leterített pokrócokon árulta a portékáját. Anna próbált csak a száján keresztül levegőt venni, mert elviselhetetlen volt a rothadt zöldségek szaga. A tér nem volt lebetonozva, ezért a földet borító vörös por mindent ellepett. A piac másik oldalán, minden második gyékényen hatalmas zsákok álltak. Elsőre a babot és a lencsét tudta beazonosítani. De látszott, hogy az a valami a legkelendőbb, ami első ránézésre ezernyi kis alufóliadarabra hasonlított. Ahogy Anna kicsit kinyújtotta a nyakát, hogy megállapítsa, mi lehet az, meglátta, hogy a zsákokba apró, szárított halak vannak bezsúfolva. „És most hogyan tovább?” Tanácstalanul szorongatta a két bőrönd húzókáját a megmaradt sarkán billegve. Hátranézett, abba az irányba, ahonnan a taxi hozta: legalább azon a szakaszon már túljutott. Viszont a piac mindkét irányban

végeláthatatlanul szélesnek tűnt. „Nem marad más megoldás, át kell vágnom a tömegen. Hátha a másik oldalon találok valamit, amivel eljutok a hotelig” – határozta el magát. Egyet előrelépett, és azonnal belátta, hogy a felemás cipőjével olyan tempót tudna csak diktálni ezen a terepen, hogy még a nyugdíjas éveit is itt töltheti. Lekapta az épen maradt cipőjét, és egy laza mozdulattal megpróbálta kitekerni a sarkát. – Bezzeg a másik hullott, mint az őszi levél! Te persze tartasz, mint az atom! – dohogott mérgesen, mivel a sarok meg sem moccant. Azért sem volt hajlandó feladni. Cipős lábával rálépett a még ép sarokra, a lábbeli felső részét pedig két kézzel felfelé húzta. Már alig érezte az ujjait, amikor a sarok végre megadta magát, és egy reccsenéssel elbúcsúzott gazdájától. Anna olyan győzelmi mámorral emelte magasba a letört sarkat, mintha az Oscar-szobrocskát szorongatná. Aztán megmarkolta a bőröndjeit és elindult. Próbált arrafelé haladni a sátrak között, ahol kisebbnek tűnt a tömeg. Végül egy nő nyomába szegődött, aki egy műanyagkannát egyensúlyozott a fején, ami olyan széles volt, hogy az asszony komoly sávot tört vele az emberek között. Ahogy egyre beljebb jutott a piacon, egyre kevesebb lett körülötte a por, és ő egyre több színt fedezett fel a standokon: az élelmiszereket felváltották a kelmék és ruhák. Az egyik sátrat megkerülve meglátott egy kis asztalt, amely mögött négy asszony ült négy különböző színű kendőbe tekerve. A föld barnasága, az ég kékje, a vörös tűz és a smaragdszínű víz… Mintha négy csodaszép virág nőtt volna ki a porból. „Afrika ezerszínű!” – sóhajtott fel Anna, és önkéntelen mozdulattal a fényképezőgépéért nyúlt, majd megpróbálta a legmegfelelőbb szögből megörökíteni a látványt. „Megvan, végre megvan az első élmény, amióta elindultam otthonról!” Izgatottan szorította magához a gépet a néhány képpel, amit az előbb készített. Közelebb lépett a standhoz, és az egyik ruhakupac alján meglátott egy türkizkék kendőruhát hatalmas, barna levélmintákkal. „Ez kell nekem!” – gondolta, és a következő percben már boldogan szorongatta a narancssárga zacskót, benne a ruhával. – A franc egye meg! – szaladt ki a száján, amikor valaki hátulról úgy meglökte, hogy a tasak a földre esett. Megperdült, hogy elküldje a jó fenébe az illetőt, ám ekkor meglátta, hogy egy hatévesforma kislány volt a tettes. Sűrű, fekete haja befonva, két gombócban volt a füle fölé tűzve, hatalmas, éjfekete szeme volt, mint a mangarajzokon, és apró, cseresznyeszínű szája. Vékony kis testén egy földig érő, piros trikó volt, aminek a hátulján fehér betűkkel a Beckham felirat virított. Egy pillanatig farkasszemet nézett Annával, aztán megfordult, és az anyukájához szaladt. Anna ismét bekapcsolta a fényképezőgépét és ráközelített az anyukára. A nő unottan ült egy bálán és ruhákat árult, amiket Európából hozhattak; valószínűleg egy segélyszállítmányból pottyantak le valahol. A kislány épp unszolta az anyukáját, hogy játsszon vele. Az asszony egy darabig magyarázott neki valamit, aztán egy idő után megunta a társalgást, felállt, elővett egy ollót, és lehajolt a bálához, amin eddig ült. Egy darabig méregette, aztán levágott egy egyméteres darabot a bálát összetartó műanyag pántból. Átnyújtotta kislánynak, miközben kedvesen megsimogatta az arcát és mondott neki valamit. A két hatalmas őzikeszem felcsillant, a két pici kéz megfogta a pánt végeit,

és a műanyagdarab innentől kezdve ugrókötélként funkcionált tovább. „Milyen egyszerű! – mosolyodott el Anna. – Milyen szép és milyen egyszerű!” Eszébe jutott, hogy gyerekkorában azt a farsangi ruháját szerette a legjobban, aminek az anyukája a függönyből csinálta a palástját. „Jézusom! Anya!” – nyilallt bele a felismerés. Előző nap, útban a szálloda felé írt neki, hogy végül is minden rendben van, ne izguljon. De azóta elő sem vette a telefonját. Nagy nehezen előkotorta a táskája aljáról. Az akkumulátor igencsak lemerülőben volt, de örömmel konstatálta, hogy az anyukája írt, ami azt jelentette, hogy megkapta az ő üzenetét, és azt is, hogy legalább van térerő. Ahogy a kijelzőt nézte, eszébe jutott az utolsó homályos emléke az előző estéről, amikor Márk arca elkomorult a kapott üzenettől. Biztosan a barátnője írt – mert az természetesen kizárt, hogy egy ilyen Nagyképű Jóképűnek ne legyen barátnője. Talán azt írta neki: „Szörnyen hiányzol!” és ő ebbe szomorodott bele. Persze az is lehet, hogy már unja a csajt, épp ezért menekült egyedül Afrikába, a nő meg egyfolytában írogat neki. De az egészből most csak az érdekelte Annát, hogy milyen jó lenne, ha tudná Márk számát… Mondjuk, valószínűleg nehéz lenne kimagyarázni, miért nem keltette fel reggel. Ekkor újból meglökte valaki. Mosolyogva fordult meg, arra számítva, hogy bizonyára megint a kislány az, aki túl lelkesen ugrálókötelezik. Ám ezúttal egy fekete férfival találta szembe magát, akinek az arca leginkább egy törzsi maszkhoz hasonlított. A tekintete zavart volt, a szeme fehérje pedig olyan sárga, mint a kikerics. Szikár testén csorgott az izzadság. Elviselhetetlen bűz áradt belőle, elkeveredve valami nagyon édes parfüm illatával, de ezek sem tudták elnyomni a marihuána egyértelműen felismerhető szagát. Az arcát egészen Annáéhoz nyomta, és fröcsögve kiabálni kezdett a helyi nyelven. Anna dermedten állt egy pillanatig, mintha villám csapott volna a gerincébe. Egészen a talpáig hatolt a félelem. – Bocsánat, uram, sajnálom, de nem értem önt! Tudok segíteni? – próbálkozott angolul, remegő hangon. Ám ez csak olaj volt a tűzre. A láthatóan teljesen beállt pasas csak még jobban bedühödött attól, hogy nem érti, mit mond. Aztán váratlanul abbahagyta a kiabálást, és felemelte a kezét. Anna a szeme sarkából látta, hogy az ujjai végén hatalmas körmök vannak, mint egy ragadozónak. Próbálta egyenletesen venni a levegőt, ettől viszont olyan légszomja alakult ki, hogy azt érezte, mindjárt elájul. A karmok a haját kezdték simogatni. Most már érezhetően szexuális töltetű volt a mozdulatsor. Anna próbált hátrálni, de a férfi a szabad kezével elkapta a jobb karját, és az arcába sziszegte: – Don't move! A zsebébe nyúlt, és valami megvillant a kezében. „Uramisten, egy kés!” – nyilallt Annába a felismerés. A férfinak láthatóan kéjes örömöt okozott a reakciója. – Go! – mondta, és lökdösni kezdte maga előtt a lányt. „Hová akar vinni? Biztosan szervkereskedő… vagy váltságdíjat akar? Vagy egyszerűen csak megerőszakol, és a hullámat elássa a sivatagban? Egy jó ideig a kutya nem fog keresni!” – cikáztak a gondolatok Anna fejében. Érezte a hátában a kés hegyét, a szívében pedig a félelmet, hogy az utolsó lépéseit teszi meg éppen. Egyszer csak oldalról

egy árnyék takarta el a napot, majd az árnyék gazdája megszólalt: – Taxi? Egy a helyiekhez képest szokatlanul magas, jól öltözött, fekete férfi állt mellette mosolyogva. „Mit csináljak? Kiáltsak, hogy segítsen? Lehet, hogy akkor ez az állat mögöttem szó nélkül belém vágná a kést! De ha semmit nem teszek, akkor is meghalok” – gondolta. Végül egy lapra feltéve mindent hirtelen hátralendítette a bal könyökét, amitől a férfi nem engedte el ugyan, de kibillent az egyensúlyából. Anna kihasználva a helyzetet kipördült a szorításból, és a magas férfi mögé pattant. Látta, ahogy a támadója kezében a késsel még fenyegetően lép egyet feléjük, de aztán meggondolja magát, és szitkozódva odébbáll. Anna végtelen hálát érzett égből pottyant megmentője iránt. Remegő térdekkel követte a taxist, aki visszaindult a néhány méterre hagyott bőröndökért. Amikor beszálltak az autóba, a férfi hátranézett Annára: – Jól van? – Igen, most már jól. Köszönöm! Most már minden rendben lesz! – válaszolta, kicsit azért is, hogy önmagát megnyugtassa. – így van, most már biztonságban van. Hová vihetem? – Royal Victoria Resort – válaszolta Anna, majd kimerülten hátradőlt az ülésben. Semmi más nem érdekelte, csak hogy végre minél távolabb legyen ettől a helytől. Mit kell még átélnie egy nyomorult riport miatt? Behunyta a szemét, és mint Dorothy az Ózban, csak annyit kívánt: „Haza, haza akarok jutni!” Sokáig utaztak kifelé a városból. Az út mentén álló házak legtöbbjének nem volt sem ajtaja, sem ablaka. Vagyis a keret megvolt, de nem volt bennük üveg. A házak mellett férfiak ücsörögtek cigarettázva, a nők pedig egymás haját fonták vagy egyenesítették. Anna akár idillinek is találhatta volna mindezt, ha nem egy vadállat karmai közül szabadult volna nemrég. Kezdte magát megszállottnak érezni, amiért az elmúlt napok történései ellenére továbbra is eltökélt szándéka volt megkeresni Badrut. Kiértek a városból, és Anna már csak a pusztaságot látta. Az autó ablakai le voltak húzva. Megint behunyta a szemét, és próbálta kifújni a rossz gondolatait az arcát csapkodó meleg levegőbe. „Milyen furcsán zúg a kocsi motorja” – gondolta, és próbálta úgy hajtani a fejét az ülésen, hogy legalább az egyik fülét befogja. De a zúgás erősödött. Kinyitotta a szemét és előrehajolt, hogy megkérdezze a sofőrt, normális-e ez a zaj, ám ekkor meglátta a morajlás okát. Mint egy hatalmas fehér hógörgeteg, egy páraoszlop emelkedett előttük majdnem fél kilométer magasan. Aztán a lemenő nap fényében megpillantotta a Viktória-vízesést. Megérintette a taxis vállát, aki a sokévnyi tapasztalatnak köszönhetően pontosan tudta, hogy ez a látvány mindenkit elnémít. A híd elején, ami összeköti a vízesés két oldalát, lelassított. Anna rápillantott a táblára, ami hídfőnél állt: Mosi-oatunya. A helyiek nyelvén azt jelenti, „mennydörgő gőzölgés” „Milyen találó elnevezés” – gondolta Anna. A Zambézi vize több mint 100 métert zuhan, amíg földet ér. A vízből felszálló pára pedig

akár ötszáz méteres magasságba is elér. És mindezt olyan robajjal teszi, hogy még kiabálva sem lehet kommunikálni a közelében. – Kiszállok egy percre – mutogatta Anna a taxisnak. Ahogy kinyitotta az kocsi ajtaját, megcsapta a nedves levegő, amit a szél az arcába fújt. Szinte megkövülten csodálta a természet elsöprő erejét. A híd közepénél megpillantotta a bungee jumpingolókat. „Hát ez nem az én sportom!” – konstatálta magában. El sem tudta képzelni, ki lehet olyan elmeroggyant, hogy önszántából a mélybe veti magát. Mondjuk, Márk biztosan megtenné… Már megint Márk! Miért kell, hogy állandóan betolakodjon a gondolataiba? „Úgysem látom többet, ideje elfelejteni!” – korholta magát, miközben visszaült az autóba, és intett a sofőrnek, hogy mehetnek tovább. Már sötét volt, amikor a hotelhez érkeztek. Bár nem sokat látott a környezetből, de így is érzékelhető volt, milyen monumentális a park, ami körbeveszi a patinás, angolszász stílusban épült szállodát. Odavonszolta magát a recepciós pulthoz, ahol egy fiatal lány állt, és kedvesen, a legnagyobb természetességgel azt kérdezte: – Mit tehetek önért? „Mit tehet értem? Végre valaki ezt kérdezi tőlem?!” Csak egy ágyra vágyott és arra, hogy lehunyhassa a szemét. A szobában körbe sem nézett. A ruháit a földre hajította, és már be is bújt az ágyba. Támadt egy kis lelkiismeret-furdalása, amiért nem kezd azonnal Badru keresésébe. De mintha valamilyen erős altató hatása alatt lenne, szinte megbénultak a tagjai, és a következő percben már aludt is.

5

A zambiai repülőtér fülledt levegőjű várójában idegen látványt nyújtott a fekete garbóba és fekete szövetnadrágba öltözött, oszlopnak támaszkodó férfi. A különös tekintetű ember a pulóvere ujjába törölte a homlokáról lecsorgó izzadságot. Bika tudta, hogy a ruhája meglepő ebben a környezetben, de nem volt hajlandó máshogy öltözni. Mostanra már kimondottan élvezte is, hogy megbámulják. Mielőtt Apát megismerte, mindig kalapban járt, és szinte soha nem nézett senkinek a szemébe. De Apa az első alkalommal azt mondta neki: „Fiam, te soha ne kapd el a tekinteted! Ha valaki nem mer a szemedbe nézni, az legyen az ő baja!” Azóta szinte provokálta az embereket, hogy lássa, mit vált ki belőlük a látványa. Rémületet? Undort? Sajnálatot? Mindegyik érzést gyűlölte. De talán mind közül azt gyűlölte a legjobban, ha valaki őszinte szeretettel közeledett felé. Azzal semmit sem tudott kezdeni. Miután Apa megműtötte a szívét és hazaengedték, gyakran járt vissza a kórházba. Az első időkben csak kontrollra, de egy idő után már inkább ezt érezte az otthonának. Mindig az irodában ücsörögve várakozott Apára. Szerette nézegetni a személyes tárgyait. Minél ismerősebbé váltak a számára, annál jobban kötődött Apához. De leginkább az orvosi könyveit szerette lapozgatni, mert lenyűgözte az emberi test működése. Az egyik nap épp Apa egyik könyvét olvasta, amikor kopogtak. Egy női hang idegen akcentussal azt kérdezte az ajtón kívülről: – Doktor úr, bent van? Először nem akart válaszolni, de aztán meggondolta magát, és kinyitotta az ajtót. Egy nővér állt vele szemben, aki meg sem várva Bika válaszát, kedvesen mosolyogva újra megszólalt: – Á, maga az, akiről a doktor úr már annyit mesélt! Így ismerkedett meg Bika Szonja nővérrel. Szonja szülei oroszok voltak, így ő maga is idegennek érezte magát ebben a közegben. Talán pont a mindkettőjükben meglévő másság keltette fel a nővér érdeklődését Bika iránt. Először csak kávét hozott a férfinak, aztán egyre többször jött be hozzá csak úgy, beszélgetni. Aztán egy nap megkérdezte: – Nincs kedve találkozni velem a kórházon kívül? Bika igent mondott. Szorongva, de boldogan várta a találkozást, ám ahogy egyre közeledett az időpont, úrrá lett rajta a félelem. Aztán elérkezett a találka napja. Ahogy közeledett az este, úgy lett úrrá Bikán a kishitűség. A kórházban mindig egymás mellett ültek, így szinte soha nem kellett Szonja szemébe néznie. De ma este szemben ül majd vele egy étteremben, és lehetetlennek tűnt, hogy a lány ne kezdjen egy idő után úgy nézni rá, mint a többi ember. Mégis összeszedte minden bátorságát, és elment az étteremhez. Korábban érkezett, és

egy fa mögé bújt, hogy megvárja, amíg a lány megérkezik. Miközben ott állt, végignézett magán. A megszokott fekete garbó és nadrág helyett most egy ing volt rajta zakóval. „Azt hiszed, attól, hogy más ruhát öltesz, nem ugyanaz a szánalmas, tekintet nélküli lény leszel?” – kérdezte magától keserűen. Ahogy felpillantott, meglátta Szonját. Az étterem felé közeledett. Karcsú alakjára egyszerű, sötétkék ruha simult, ami még jobban kiemelte bőre fehérségét. Határozottan lépett be az étterem ajtaján. A pincér leültette az egyik ablak melletti asztalhoz. Húsz perc telt el, de Bika még mindig a fa mögül leste, mit csinál a lány. Szonja láthatóan csalódottan itta ki az utolsó kortyot a poharából. Amikor a pincér ismét odalépett hozzá, rámosolygott, de ez a mosoly már inkább fájdalmas volt, és minden lelkesedéstől mentes. Felállt, és elhagyta az éttermet. Bika ezután soha többé nem ment be a kórházba. „Engem úgyis csak Apa tud őszintén szeretni. Olyannak, amilyen vagyok. Nincs szükségem semmilyen más szeretetre” – állapította meg magában eltökélten. Apáért viszont bármit megtesz. Bármit is kér tőle, megteszi. És Apa kért. Egy hétre rá felhívta őt, hogy beszélni szeretne vele. Csodálkozott, mert nem a kórházba hívta szokásához híven hanem a saját otthonába. Még soha nem járt nála, így izgalom lett úrrá rajta, hogy meg tud-e majd felelni annak az embernek, akinek az életét köszönheti. Apa ugyanolyan barátságos és szeretetteljes volt, mint korábban. Megvacsoráztatta, aztán a kandalló elé ültette. – Kérni szeretnék tőled valamit, fiam! – kezdte lassan, amikor Bika kezébe adta a poharat. – Bármit, Apa, bármit! Imádta, ha a férfi fiamnak szólította. – Meséltem már neked életem legfájdalmasabb emlékéről… Apa felpillantott. Bika, mint egy jó diák, alázatosan bólintott. – Nos, megrekedtem – folytatta a férfi halkan. – Amit lehetett, megtettem. De most a te tudásod kell. – Értem. Mi a feladatom? – kérdezte Bika. – Tudnod kell, hogy amit kérek, annak egyszer meglesz a fantasztikus gyümölcse, viszont addig sok nehézséget kell legyőznünk. De biztos vagyok a dolgomban. A te szereped az, hogy ne maradjon utánam semmiféle nyom. Megfogta a fiú vállát, és a szemébe nézett. – Szeretlek, fiam, és magam sem tudom, akarjam-e, hogy megtedd ezt értem… – Ha mást kérnél rá, szörnyen csalódott lennék – mondta őszinte boldogsággal a hangjában Bika. A beszélgetésük óta eltelt egy év, és ő úgy tett, ahogy ígérte. Követte mindenhová Apát, és teljes hittel tette, amit ígért. A világbajnoki selejtező után azonban, amikor Apa újra magához hívta, egy még lángoló tekintetű, de megtört férfi fogadta.

– Olyan közel vagyunk a célhoz, fiam! De most olyan nehézségek támadtak, amihez több kell, mint eddig – mondta, fel-alá járkálva a nappalijában. – Megzsaroltak – jelentette ki rövid szünet után, szinte szenvtelenül. – Micsoda? Ki tette? Miért? – csattant fel Bika. – Két ember, akiknek fogalmuk sincs, mi kerül veszélybe, ha ez kiderül. – Értem – felelte röviden. Érezte, hogy Apa most valami olyasmire akarja megkérni, ami teljesen eltér az eddigiektől. – Fiam, meg kell állítani őket! Bármi áron! – Értem – ismételte meg Bika. – Ők azok – mondta Apa, és két fényképet adott át neki, nevekkel és információkkal a két emberről. Bika nézte a számára teljesen idegen arcokat, és tudta: nem is kérdés, hogy megállítja őket. Bármi áron. Most, egy héttel később ismét lepillantott a kezében tartott fényképekre, de szinte már felesleges volt, annyira beleégett az agyába a két ember arca, akiket keresett. Ebben a pillanatban nyílt a fotocellás ajtó, és az utasok szállingózni kezdtek kifelé a tranzitból. Bika még jobban az oszlop mögé húzódott, bár tudta, csak az ő kezében van információ, őt nem ismeri fel senki. Egy darabig türelmesen várt, de aztán úrrá lett rajta az izgatottság: hol lehet már? Ez volt az utolsó gép aznap, ami onnan érkezett. Bezáródott a tranzit ajtaja. Kétségtelenül kijött már minden utas, aki ezzel a géppel érkezett. Bika zsebre tett kezével dühösen a combjába mart. „Mi történhetett? – fújtatott dühösen, mint az állat, akiről a nevét kapta. – Mindegy, nem várok tovább. Legalább a másikat tudom, hol van” – próbálta megnyugtatni magát, majd futva elindult az autójához, hogy még időben odaérjen a hotelbe.

6

A nap már magasan járt, amikor Anna ébredezni kezdett. Alig volt egy kis időeltolódás, mégis úgy érezte, nem tudja kipihenni az utazás fáradalmait. Zsibbadtak a végtagjai, és a fürdőszobáig sem volt kedve elvonszolni a testét. Egy darabig még csukott szemmel feküdt az ágyban, aztán úgy döntött, összeszedi magát és Badru keresésére indul. Amikor kinyitotta a szemét, először azt hitte, a redőny van leengedve az ablakokon. De hamar rádöbbent, hogy nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy csak résnyire tudja kinyitni a szemét! Ezért nem látja a fényt! Hirtelen elszállt a fáradtsága, és mint egy ágyúgolyó, kisüvített a fürdőszobába a tükörhöz. Az arc, ami visszanézett rá, rémisztő volt. A szeme helyén csak egy vékony csík látszott, körülötte égővörös és duzzadt volt a bőr. Hozzáért az ujjával, és felsikoltott a fájdalomtól. – Nem, nem, nem! Ez nem velem történik – üvöltötte, és mint aki megtébolyodott, dobálni kezdte a keze ügyébe kerülő tárgyakat. Aztán zokogva lerogyott a padlóra, a hideg kőhöz nyomta az arcát, és azt kívánta, bárcsak megsemmisülne. – Segítsen valaki! – könyörögött az üres szobának, mint egy kisgyerek, miközben ömlöttek a könnyei, amitől csak még jobban megfájdult a beteg szeme. Aztán hirtelen felült, és a könnyein keresztül félhangosan felkiáltott: – Paki! Amíg a fürdőszobából átért a táskájáig, felidéződött benne az egyik legszörnyűbb gyerekkori emléke. Tizenhárom éves volt, amikor két héttel egy iskolai kirándulás után rosszul lett. Orvostól orvoshoz vitték, de senki nem jött rá, mi baja lehet. Az állapota viszont rohamosan romlott. Paki, azaz a keresztapja, aki maga is orvos volt, épp akkor jött meg Amerikából egy kongresszusról. A Paki nevet még Afrikában kapta, amikor az egyik misszióban dolgozott. Azt jelentette: „a szemtanú” a helyiek adták neki a tiszteletük jeléül. A férfi ezen a délutánon átjött hozzájuk látogatóba. Anna lázasan feküdt a szobájában, és a félig nyitott ajtón keresztül rémülten hallotta, hogy anyukája, aki előtte sosem mutatta a félelmét, zokogva meséli a keresztapjának, hogy az orvosoknak fogalmuk sincs, mi lehet a baja. Paki néhány perc múlva bejött hozzá és leült az ágya szélére. Akkoriban a negyvenes évei elején járt. Anna még gyerekfejjel is meg tudta állapítani, hogy szép ember. Mivel fiatalkora óta focizott – még orvosként is rúgta a labdát, amikor csak ideje engedte –, teljesen megőrizte egykori ruganyosságát. Egyetlen szépséghibája volt csak: a tartása. Szemből nem lehetett látni, hátulról viszont kicsit olyan volt, mintha púpos lenne. De Anna szemében ez sem rontotta az összképet. Pici kora óta arról álmodozott, hogy egyszer majd férjhez megy a keresztapjához. Persze tizenhárom évesen már tudta, hogy ez nem lehetséges, de mindig örömmel töltötte el,

ha találkozhatott vele. – Anna, megvizsgáltak tetőtől talpig? – kérdezte kedvesen. – Hát, nagyjából mindent megnéztek – mondta Anna, a láztól kimerülten. – A hajadat is? – Nem, azzal senki nem foglalkozott – mondta Anna, és a váratlan kérdéstől kíváncsian kicsit feljebb húzódott az ágyban. – Megnézhetem? – kérdezte a férfi, és a választ meg sem várva Anna feje fölé hajolt. Néhány pillanattal később felkiáltott. – Már meg is van a bűnös! – Mit találtál? – kérdezte Anna izgatottan. – Kullancscsípés. Mivel egy jó nagy piros gyűrű van körülötte, valószínűleg Lyme-kórral fertőzött. Gyorsan el kell kezdened egy speciális antibiotikumot szedni, és minden rendben lesz! És így is történt. Egy hónapig szedte a gyógyszert, és igaz, hogy még egy évvel a történtek után is orvoshoz kellett járnia kontrollra, de a keresztapja megmentette az életét. Biztos, hogy Paki tud segíteni, gondolta Anna, miközben kivette a táskájából a mobilját. A térerő szerencsére itt a maximumon volt. Néhány másodperc múlva már a készüléket a füléhez emelve hallgatta, ahogy kicsöng. – Szia, drága Paki, de jó, hogy elérlek! – sóhajtotta megkönnyebbülten, amikor meghallotta az ismerős hangot. – Szia, Anna! Valami baj van? Furcsa a hangod… – kérdezte a férfi aggódva. – Ha még csak a hangom lenne furcsa! De látnád a szemem… – mondta Anna elkeseredve. – Miért, mi történt? – Alig tudom kinyitni, iszonyatosan duzzadt, vörös és baromira fáj! – Hmm… A vörös részen össze van ráncolódva a bőr? – kérdezte a férfi egyből, szokásához híven meglepve Annát. – De fura, tényleg ráncos! Ezt eddig észre sem vettem – mondta a lány a telefonba, miután bement a fürdőszobába, és megvizsgálta a szemét a tükörben. – Bakteriális fertőzés. Antibiotikumos krémmel kéne bekenned, attól elmúlik. Te drága kicsi lány, hol tudtál egy ilyet összeszedni? – kérdezte a férfi érezhetően megkönnyebbülve, hogy nincs komoly baj. – Hát, Afrika valahogy nem szeret engem – mondta Anna. A vonal másik végén csönd támadt. Egy pillanatig azt hitte, megszakadt a hívás, de miután a biztonság kedvéért belehallózott, a keresztapja azonnal válaszolt. – Mit keresel te ott? – Dolgozom. Vagyis dolgoznék, ha nem zuhant volna le a gép velem, ha nem áztak volna el a csomagjaim, nem támadtak volna rám a zambiai piacon, vagy ha nem dagadt

volna a fejem a nyolcszorosára – fakadt ki Anna. – Pedig muszáj lesz emberek közé mennem, ha meg akarom találni az interjúalanyomat! – Zambia veszélyes hely… Remélem, valami normális szállodában vagy! – mondta a férfi, őszinte aggodalommal a hangjában. – Igen, a Royal Victoria Resortban. Itt dolgozik a srác, akivel az interjút akarom készíteni. – Az jó hely – érkezett a válasz. – És mit csinál ott a te embered, amitől olyan érdekes egy női magazinnak? Milyen jó fej a keresztapja, hogy emlékszik rá, hol dolgozik! Pedig az elmúlt három hónapban csak egyszer beszéltek, és Anna akkor is nagyon szűkszavú volt, mert nem igazán akart mesélni a vele történt megaláztatásokról. – Igazából én sem tudom, mit csinál, de nem is a munkája miatt, hanem a szépségkirálynő nővére miatt érdekes. – Lovas Farida öccséről beszélsz? – kérdezte meglepve az orvos. – Hát ez hihetetlen! Te vagy az elmúlt két napban a második férfi, aki tudja, ki az! Nem is gondoltam, hogy olvasol ilyen lapokat! – Kicsim, nem a lapokból ismerem a fiút, hanem a pályáról! Zseniális focista. És lehet, hogy a te szemedben én már egy múmia vagyok, de a foci a mai napig a mindenem. Ráadásul a srác eltűnése az összes sportújságban benne volt – válaszolta Paki kedvesen. „Hát persze, nem mindenkit a hosszú lábú, párductestű nők érdekelnek. Ugye, Márk? – gondolta Anna, majd egyből le is hűtötte magát: – Már megint! Honnan a fenéből került elő a gondolataimban ez a pasi?!” De hangosan csak ennyit mondott: – Köszi, Paki, szerzek krémet, aztán majd meglátom, mit csinálok! Nincs igazán kedvem tovább időzni Afrikában… – Tudod, hogy én bejártam az egész kontinenst, és mindenhol vannak ismerőseim! Ha bármiben segíthetek, szólj! Sőt, kötelezlek rá, hogy jelentkezz néha! Nem akarom, hogy azt érezd, egyedül vagy! Afrika veszélyes, nagyon veszélyes – mondta szeretetteljes hangon, majd elköszönt a lánytól. „Keresztapu mindig beletrafál – gondolta Anna, miután letette a telefont. – Baromi egyedül vagyok. Nem is értem, mit keresek még mindig itt!” Felpattant az ágyról, és elindult a recepcióra. Azon a kis résen keresztül, amin kilátott, Anna pontosan észlelte a pultban álló lány rémült tekintetét, amikor az meglátta az arcát. Öt perccel később már a hotel orvosától kapott krémmel robogott a szobája felé. Vastagon bekente a szeme körül a bőrt, és elhatározta, hogy visszafekszik, aztán ha majd kipihente a harmadik rémületet, ami röpke két nap alatt érte, összepakol, és úgy elhúz Afrikából, mintha sosem járt volna itt. Néhány óra alvás után Anna arra ébredt, hogy ömlik róla a víz. „A fenébe, elfelejtettem bekapcsolni légkondit, amikor lefeküdtem – dühöngött az ágyban fekve, a teljesen átizzadt pólóját tapogatva. – Mennyit aludhattam?” – morfondírozott, miközben

elkezdett valami időmérő eszköz után kutatni a szobában. Az ágytól körülbelül három méterre egy komódon régimódi tiktakos óra állt. 16 óra 18 percet mutatott. Pont megfelelő időpont, hogy rendeljen egy jegyet, és még ma hazautazzon. „Egy pillanat, látom az órát?” – torpant meg hirtelen. Kirohant a fürdőszobába, és legalább annyira megdöbbent, mint néhány órája az eltorzult vonásain, mert most ennek a nyomát is alig tudta felfedezni magán. Csak egy kis pirosság maradt meg a fertőzés hírmondójaként. Visszament a szobába, és a csomagjaira pillantott, melyek érintetlenül várták további sorsukat. Anna tanácstalanul megállt a szoba közepén. Előre vagy vissza? Ez volt a kérdés. „Végül is most, hogy már emberek között is vállalható a fejem, annyit megtehetek, hogy legalább beszélek Badruval, ha már idáig eljöttem…” – döntött végül. Gyorsan lezuhanyozott, és előkereste a bőröndből a legkevésbé gyűrött ruháját. Amikor a recepciós pulthoz lépett, ugyanaz a lány, aki néhány órája teljesen megdermedve nézte az arcát, most boldogan mosolyogva megjegyezte: örül, hogy hatott a gyógyszer, amit az orvos adott. – Köszönöm a kenőcsöt! Tényleg egy csodaszer! – válaszolta Anna. – Örülök, hogy tudtunk segíteni! – Ha már a segítségnél tartunk, lenne itt még valami, amiben tanácsra volna szükségem-Anna dióhéjban vázolta a lánynak a magyar szépségkirálynő történetét, és azzal zárta, hogy nagyon szeretne az öccsével beszélni, aki a legutóbbi információi szerint itt dolgozik. A recepciós lány néhány percre eltűnt a pult mögötti irodában. – Valóban van ilyen nevű alkalmazottunk – mondta végül, amikor visszatért. Anna szemében kigyúlt, a remény. – De sajnos nem tud vele találkozni, ugyanis négy napja Botswanába utazott, egy másik szállodánkba. – Hát persze, hogy nincs itt! – temette Anna a kezébe az arcát Anna. – Miért is lenne? – Annyit még tudok – hajolt közelebb bizalmasan a lány –, hogy a barátnője dolgozik ott, ezért helyeztette át magát! Felírta egy fecnire a botswanai szálloda nevét és címét. Anna a kezében a papírral mérlegelni kezdett. „Nézzük a dolgok pozitív oldalát: túléltem egy repülőgépszerencsétlenséget, egyedül átverekedtem magam egy éppen kormánypuccsot végrehajtó tömegen, és nem utolsósorban leküzdött a szervezetem egy gyógyíthatatlannak tűnő betegséget. Ennyi kaland után térjek üres kézzel haza?” Újra a recepciós pult mögött álló lányra emelte a tekintetét. – Hogy tudok a leggyorsabban eljutni Botswanába?

7

A fehér agyar fenyegetően meredezett Anna arcától néhány centire. A lány lassan hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a hatalmas állatot. Méltóságteljesen félelmetes volt. „Azonnal agyon tudna taposni – gondolta Anna. – Már ha életben lenne” – tette még hozzá megkönnyebbülve. A fából készült életnagyságú elefánt a botswanai Mowana Lodge kapuját őrizte. Közel félnapos, eseménytelen út után Anna végre elérte a célját. „Furcsa – futott át az agyán –, napok óta Afrikában vagyok, de állatokkal még nem is találkoztam!” Pedig útközben azt olvasta, hogy a Lodge kertjében szabadon flangálnak a zebrák meg a zsiráfok. Mondjuk, amióta meglátta a hatalmas, Jurassic Parkba illő bejárati kaput, azon sem csodálkozott volna, ha az egyik bokorból rámosolyog egy T-Rex… A szállodához vezető úton mégsem volt kedve nézelődni. Leginkább azzal volt elfoglalva, hogy vajon meddig bírja a rozoga dzsip a rázkódást, mielőtt feladja, vagy hogy az ablakon becsapódó faágak le ne kaszabolják a fejét, mielőtt elérik a bejáratot. De most már itt áll a cél előtt! Fogta a bőröndjeit, és határozott léptekkel a recepciós pulthoz lépett. – Jó estét, asszonyom! Tudok segíteni? – kérdezte a ropogós fehér inget viselő recepciós fiatalember. „Naná, hogy tudsz” – mosolygott vissza Anna, és elővette a papírt, amire gondosan felírta magának Badru barátnőjének a nevét. – Egy lányt keresek, aki itt dolgozik. A neve Ghimbya. Az úton megnézte a szó jelentését, mert tudta, hogy szinte minden afrikai névnek van. A Ghimbya annyit tett: „hercegnő”. A keményített ingű fiú bólogatni kezdett. Kedvesen elmagyarázta, hogy a lány valóban itt dolgozik: kint van a Lodge mögötti farmon. És mintha naponta érkeznének hozzá látogatók, azonnal el is magyarázta, hogy találhatja meg Anna. Felajánlotta, hogy nyugodtan jelentkezzen be, aztán hagyja csak itt a bőröndjeit, az egyik alkalmazott szíves örömest kiviszi egy golfautóval a lányhoz. „Szinte kizárt, hogy az elmúlt napok kudarcai után ez ilyen pikk-pakk sikerüljön – gondolta Anna, miközben a kis fehér autón zötykölődött a farm felé. – Vajon milyen farm lehet egy szálloda mellett? Lehet, hogy zöldségeket termelnek, amit aztán egyenesen fel is használnak, vagy csirkéket, talán struccokat nevelnek?” – tűnődött, ám ekkor éles fékezés szakította félbe a gondolatmenetét. Egy hatalmas elefántbika baktatott át az úton, a kocsitól körülbelül kétszáz méterre. – Elefántfarm – mondta ki Anna félhangosan. – Hogy én milyen hülye vagyok! Hát persze, hogy nem paradicsompalántákat permetezgetnek! Eszébe jutott, hogy olvasta is valahol: ha egy szálloda farmot üzemeltet, akkor állami támogatást is kaphat.

Egy elég sűrű bozótos mellett haladtak el, amitől Anna nem látta, hová is tartanak. Így még jobban megdöbbentette a látvány, amikor végül a farmhoz értek. Közvetlenül a bejárat mellett az egyik gondozó épp egy elefántbébit etetett cumisüvegből. Anna egy pillanatra úgy érezte magát, mintha óriásországba érkezett volna. A cumisüveg akkora volt a férfi kezében, mint a felsőteste, látszott, hogy komoly fizikai kihívást jelent tartania. A kis bébi felemelt ormánnyal, boldogan lefetyelte az elefántpapit. – Hölgyem, Ghimbyát a kis ház mögött találja meg! Ha végzett, adóvevőn szóljanak be, és már jövök is önért! – mondta a sofőr, aztán kitolatott a kapun. A nap már lebukóban volt, így Annának sietnie kellett, hogy megtalálja a lányt, mielőtt befejezi az aznapi munkát. Sietős léptekkel megkerülte a házat, és rögtön meg is pillantotta Ghimbyát. Homokszínű overallt viselt, a fejét egy színes kendő védte a napsütéstől, és elefántürüléket pakolt vasvillával egy nagy műanyag ládába, láthatóan nem túl nagy lelkesedéssel. Anna vett egy mély levegőt, és megszólította: – Elnézést, ön Ghimbya? A lány fel sem pillantott a munkából. – Igen, én vagyok. „Na, hát nem ez lesz az évszázad beszélgetése” – gondolta Anna. De tudta, hogy itt és most ezen a lányon kívül senki nem tud neki segíteni megtalálni Badrut. – Engem Nóvák Annának hívnak. Beszélhetnénk néhány percet? – Most dolgozom, munka után pedig sietek vissza a szállásra. Jöjjön vissza holnap – válaszolta kimérten, és egy újabb adag elefántvégterméket hányt a dobozba. – Meg sem kell állnia, majd én kísérem, és tényleg csak néhány kérdés… – kérlelte negédes hangon Anna. – Oké, kérdezzen. De akkor legalább segítsen közben – mondta a lány, és odanyomott egy másik vasvillát Anna kezébe. Annának már a száján volt, hogy „most szórakozol velem?”, de végül nyelt egy nagyot, és mivel nem látott más megoldást, maga is elkezdte a villával kapargatni az ormányosok végtermékét. – Minek gyűjtik ezt össze? – kérdezte, miközben a szél az arcába fújta a port a földről. – Magas a fűtőértéke. Ezt akarta kérdezni? –kérdezett vissza Ghimbya türelmetlenül. – Nem. Én Badru miatt vagyok itt – mondta Anna, remélve, hogy ez majd elindít köztük egy értelmes beszélgetést. Ám erre a reakcióra nem készült fel: lány most először felpillantott, majd a földre dobta a vasvilláját és az angolról a saját nyelvére váltva kiabálni kezdett. Annának fogalma sem volt, miről szólhat a monológ, de Badru nevét többször kihallotta belőle, és egyértelmű volt, hogy Ghimbya nem a fiú csodás, kincset érő tulajdonságait ecseteli. Vagy öt percig szitkozódott fel-alá járkálva, közben többször is belerúgott az elefántürülékes dobozba. Aztán Anna felé fordult, és ismét angolul megkérdezte: – Miért keresi? Anna, hogy megnyugtassa a lányt, igyekezett szelíden válaszolni: – Újságíró vagyok, és Badru testvéréről, Faridáról akarok riportot készíteni. Azért

vagyok itt, hogy találkozzam a családjával, elsősorban az öccsével. Nem értettem, amit mondott az előbb, de úgy sejtem, hogy valamivel megbánthatta… Nem is akarom tovább feltartani, csak tényleg beszélnem kéne vele. Tegye meg, hogy elárulja, hol találom! – Elment – mondta halkan Ghimbya, és újra a kezébe vette a vasvillát. – A szállodából? – kérdezte Anna. – Így is fogalmazhatunk. Gaboronéban van. – Gaboronéban? Az hol van? – kérdezte Anna óvatosan, előre félve a választól. – Épp az ország másik végén. Három napja idejött, és azt mondta, nem maradhat tovább, mert a Debswana egyik bányájában fog dolgozni. Hiába könyörögtem, hogy legalább egy kicsit maradjon még, és akkor együtt is útnak indulhatunk, de azt válaszolta, hogy most egyedül kell mennie – zárta le az összefoglalót a fekete lány. – Ó… értem… azért köszönöm – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel Anna. A földre tette a vasvillát, és elkeseredve elindult a farm kijárata felé. „Ez az egész utazás egy ötcsillagos katasztrófa! Miért nem lehet csak egyszer akkora szerencsém, hogy megérkezem, és ott van, akit keresek? – lógatta az orrát Anna. – Gaborone… Az ország másik vége… Persze lehetne rosszabb is… Ha mondjuk Badru lékhorgásznak áll Alaszkában!” Mikor a kijárathoz ért, megállt egy pillanatra. Mit is mondott a sofőr? Hívja, ha vissza akar menni? Körbenézett, de senkit nem látott. A gondozó, aki az előbb még itt etette az elefántbébit, az állattal együtt eltűnt. Anna odament a kisházhoz, de az ajtaja zárva volt. „Ghimbyához biztosan nem megyek vissza, mert képes és megdobál egy kis elefántkakival” – gondolta. Kisétált a kapun és elment a kanyarig, hátha meglátja a golfautót. De csak a madarak rikoltozását hallotta a fákról. A sövény mellett állt, ami mellett végighajtottak idefelé. Felpillantott az égre. „Ha elég gyors vagyok, még sötétedés előtt visszaérek a szállodába” – határozta el magát, és gyors léptekkel elindult visszafelé. Mindig is büszke volt rá, hogy a nőkhöz képest jól tájékozódik, így szinte pontosan behatárolta, merre kell mennie, hogy visszataláljon. Odaért az elágazáshoz, aminél a farm felé fordultak. „Ha az úton megyek, az legalább még húsz perc… viszont ha átvágok a golfpályán, akár tíz perc múlva már a Lodge-ban lehetek.” Egy pillanatig töprengett, majd végül az utóbbi lehetőség mellett döntött. Mire a pálya közepére ért, már majdnem teljesen besötétedett, ám Annát megnyugtatta, hogy a szálloda fényei egyre közelebb kerültek. Már szinte futott, amikor váratlanul megtorpant. Majdnem beleszaladt a golfpálya tavába! – Balra kikerülöm – mondta magának félhangosan, miután felmérte, melyik lehet a rövidebb út. Addigra már koromsötét volt, így nem láthatta a táblát az egyik kis fa mellett: Sötétedés után nyílt terepen tartózkodni szigorúan tilos és életveszélyes! A pályán és a tóban vadállatok lehetnek. És azt sem látta, hogy a tó partján egy addig kődarabnak tűnő valami megmozdul, és villámgyorsan felé tart. Csak az ütést érezte a lábán és azt, hogy a következő pillanatban a földön fekszik, és tíz méterre tőle egy hatalmas krokodil néz

szembe vele. Az állat az első támadást vagy elvétette, vagy egyszerűen csak a földre akarta kényszeríteni az áldozatát. Anna először megdermedt a látványtól, aztán ösztönösen felugrott és rohanni kezdett a krokodillal ellenkező irányba. Lélekszakadva futott. Nem mert és nem is tudott hátranézni, de hallotta az állat testének suhogását a földön maga mögött. A suhogás egyre közelebbről hallatszott. Az egész másodpercek alatt történt. „Itt a vég” – gondolta Anna, ám hirtelen éles fény vakította el a szemét, aztán fékcsikorgást hallott, a semmiből pedig kinyúlt egy kar, megragadta és egy autó anyósülésére rántotta. Legalább fél percig kucorgott az ülés előtt a padlórészen, mire felfogta, hogy a megmentője legalább ötödször kérdezi: – Jól van? Ráadásul magyarul. Kinyitotta a szemét, és szembetalálta magát a Jóképűvel.

8

– Maga? – nézett Anna továbbra is az ülés előtt kucorogva Márkra. – Tudom, hogy ciki vagyok, de ebben a sötétben maximum a krokodilok látnak minket, úgyhogy nyugodtan felülhet mellém – mondta a férfi, miközben kiértek a rendes útra. – Hogy került ide? Két napja még a kairói szállodai szobában hagytam! – kérdezte Anna, miközben felkapaszkodott az ülésre, de a meglepetéstől továbbra sem tudta levenni a szemét a férfiról. – Helyesen fogalmaz, tényleg jól otthagyott! Le is késtem a gépet! De szerencsére ismerek egy rövidebb utat – nevetett fel, majd oldalra sandítva egészen más tónusban még hozzátette: – Nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen! Anna a táskáját kezdte gyűrögetni az ölében, teljes zavarban a nyílt flörtöléstől. Maga is meglepődött, hogy nem hagyta el menekülés közben. – Köszönöm, hogy megmentett – mondta hálásan. – Ez természetes. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen gyönyörű példányt lelőjenek egy felelőtlen szállodavendég miatt – kacsintott a férfi Annára, miután leállította az autót a szálloda bejárata előtt. – Hogy maga micsoda tuskó! – szaladt ki Anna száján önkéntelenül. Márkot láthatóan nem bántotta meg a lány kifakadása. – Mit szólna egy olyan vacsorapartnerhez, aki nem magát akarja megenni? – kérdezte, láthatóan jól szórakozva. „Inkább vacsorázom egy sorozatgyilkossal, mint veled” – gondolta Anna. Ám a száján mégis egészen más jött ki: – Jó, miért ne? „Jézusom, miért nem tudok nemet mondani? – gondolta. – Hiszen egy ilyen pasi annyi fájdalmat okozhatott már a nőknek, hogy bele sem merek gondolni! Kereszt kéne hozzá meg fokhagyma!” Mégis azt bírta mondani neki: miért ne? Anna kiszállt a kocsiból, és a férfi nyomába eredt. Márk hirtelen megtorpant és felé fordult. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Anna megint érezte a finom, tiszta illatot, amit az első találkozásukkor. Márk lehajolt hozzá: – Szerintem jó ötlet ez a vacsora! Maga olyan nőnek tűnik, akinek van mondanivalója, én pedig olyan pasi vagyok, aki szereti hallgatni! – Jesszus, de gyenge duma! – váltott harciasra Anna. – Ez bejött már valakinél? – Idáig gyakorlatilag mindig – mondta Márk valódi meglepetéssel az arcán. – Oké, talán az lesz a legjobb, ha elkezdjük újra. Üdvözlöm, Nóvák Márk vagyok! – nyújtotta a kezét a lány felé. – Öhm… Nóvák Anna – fogadta el egy kis habozás után a felé nyújtott kezet Anna, de aztán gyorsan el is húzta a kezét, mielőtt még túlságosan jólesett volna neki a férfi érintése. Követte a férfi tekintetét, aki leplezetlenül bámulta a krokodilos akciótól

viharvert ruhájából kivillanó dekoltázsát. Védekezően hátralépett egyet. – Oké, akkor gyerünk enni! – mondta Márk, és udvariasan maga elé engedte Annát. – Jó, de vacsi közben semmi közhelyes poén, Krokodil Dundee! Egy nagyon egyszerűen, de ízlésesen megterített asztalnál ültek a kert végében. – Itt sütik a világ legfinomabb ciabattáját – mondta Márk, miközben a szalvétát az ölébe terítette. – Ezt honnan tudja, ha csak most érkezett? –kérdezte kétkedve Anna. – Ismerem a tulajdonost, Albertót. Rómában találkoztam vele. Sokat jártam az ottani éttermébe. Ott ettem a legfinomabb kenyeret a világon. Ezt a helyet néhány éve vette meg. De meg is kérdezheti tőle, hogy hazudok-e, mert épp ide tart – kacsintott a lányra Márk, amitől egészen elragadóan festett. Anna hátrafordult, és megpillantott egy nagyon olasz arcú, alacsony, a legújabb milánói divat szerint felöltözött férfit. – Marco, drága barátom! – szólalt meg angolul, imádnivaló olasz akcentussal, mikor az asztalukhoz ért, majd szeretettel megölelte a Nagyképűt. Aki ebben a pillanatban nagyon-nagyon vonzóan kisfiússá változott. Látszott, hogy őszintén kedvelik egymást ezzel a férfival. Márk Anna felé mutatott. – Ő Anna, aki annyira éhes, hogy még egy krokodillal is megverekedett, hogy megkóstolhassa a ciabattádat! Anna tudomást sem véve a szarkasztikus megjegyzésről, kedvesen Alberto felé fordult: – Remélem, sok öröme van ebben a csodás helyben, Alberto! – nyújtotta neki a kezét, miközben a szempillája alól felnézve huncutul rámosolygott. – Signora, maga olyan gyönyörű, hogy az én ciabattáimnak megtiszteltetés, hogy megrágcsálja őket! – válaszolta a férfi igazi olasz trubadúrstílusban, azzal megcsókolta a lány kezét. – Alberto, Anna velem randizik, elég a csókokból! – mondta Márk. – Ez nem randi! Csak eszünk egyet a nagy ijedtségre. Ki nem állhatjuk egymást, és külön fizetünk? –tiltakozott egyből Anna. – Természetesen én fizetek, vagy mehet vissza a hatalmas zöld gyíkjához! Alberto, izgatottan várjuk a vacsorát, és a feleségednek is bizonyára hiányzol már – vágott vissza Márk. – Imádom Albertót! – mondta Anna könnyedén, miután visszaült az asztalhoz. – Azt láttam… Mondjuk szerintem viszonylag korai összecsókolózni, hiszen még azt sem tudja, mit rak elénk! – Én azonnal bizalmat szavaztam neki. Szerintem ez egyébként minden helyzetben így működik: vágyván az első perctől kémia, vagy nincs. – Mindenesetre a kenyere tényleg első osztályú… Aú! – szisszent fel Márk, mert véletlenül a tenyerébe szúrta a villát. – Sajnos nekem azt ki kell hagynom… Szénhidrát… – nyelt egyet Anna, mert valójában semmire nem vágyott jobban, mint egy szelet vajas kenyérre.

– Ugyan már, egy falat kenyértől nem lesz semmi baja! – mondta Márk, azzal kivett egy még gőzölgő darabot a kenyereskosárból, amit a pincér épp akkor rakott eléjük, majd meglengette Anna orra előtt. – Alberto ciabattájától még a legelvetemültebb diétázók is megenyhülnek. Anna egy másodpercig hezitált, de végül engedett a csábításnak, és úgy vetette magát a meleg kenyérdarabra, mintha a világ legdrágább homárába harapna. – Mennyei – mondta, a kulináris élvezettől lehunyt szemmel. – Szerintem inkább maga az! – szólalt meg váratlanul Alberto, aki egy fedett tálat szorongatva megjelent az asztaluk mellett. – Maga igazi olasz! Étellel csábít! Engem mindenesetre megfőzött – mondta Anna, és újabb falat kenyeret emelt a szájához. – Mit hoztál nekünk? – próbálta elterelni Márk a témát. – Egy helyi különlegességet. Mopane hernyó? –válaszolta az olasz, és leemelte a tálról a fedelet. Nem viccelt. Dagi, szürkésfekete hernyók feküdtek valami kicsit sem bizalomgerjesztő színű lében. – És ezzel mit kell csinálni? – kérdezte Anna némi gyanakvással. – Mangare! – válaszolt Alberto olyan természetességgel, mintha egy rántott húsos szendvicset kínálgatna. – Inkább a halál! – vágta rá Anna. – Ez a helyiek egyik fő fehérjeforrása! Legalább kóstolja meg, Bella! – győzködte Alberto. – Én a maga helyében nem haragítanám magamra Albertét. Ő ugyanis szicíliai, és nem ismeri a nemet – váltott magyarra Márk, érezhetően remekül szórakozva. Anna érezte, hogy kivörösödik az arca az idegességtől. Undorodott a láb nélküli dolgoktól. Nemhogy megenni, de még megfogni sem volt hajlandó soha egyetlen hernyót sem. Most azonban érezte, hogy nincs más választása, ha vissza akar vágni Márknak: bele kell mennie a játékba. – Oké, megkóstolom… De utálok egyedül enni. Koccintsunk egy-egy hernyóval mindhárman – nézett harciasan Márkra. – Bella mia! Én benne vagyok, és nem hiszem, hogy magácskának bárki is nemet tudna mondani! – nézett Alberto a megfeszült testtel ülő Márkra. – Akkor fenékig! – emelt ki Anna undorodva a tálból egy kókadt, nyálkás darabot. Behunyta a szemét, és elszántan beleharapott. Sokkal rosszabb volt, mint amire számított. Olyan erős keserű íz terjedt szét a szájában, amit még soha nem tapasztalt. Még a legkisebb lábujja hegyében is érezte a semmihez sem hasonlító keserűséget. Könnybe lábadt a szeme, és öklendezni kezdett. Hogy elkerülje a megszégyenítő kitaccsolást, a szalvétájába köpte a félig megrágott hernyót, aztán lekapta a táskáját szék karfájáról, és az egész tartalmát az asztalra borította, annak reményében, hogy így gyorsabban megtalálja a mélyén rejtőző rágót. A mentolos rágógumi kegyes volt hozzá, mert a kupac tetején csücsült. Anna feltépte a

még bontatlan csomagot, és amennyit csak tudott, betömött belőle a szájába. A mentől lassan elkezdte átvenni az uralmat a hernyó bukéja felett. Amint kissé magához tért, mint egy jóllakott hörcsög, a ragokat majszolva az asztal másik oldala felé fordult. Márk halálsápadt arccal bámulta a táska asztalon heverő tartalmát. Látszott rajta, hogy ő, Annával ellentétben, bizony lenyelte a hernyót. – Magánál mindig ott van a fényképezőgép? –tette fel váratlanul kérdést, és az asztalon heverő gép felé intett. „Szép terelés, barátom – gondolta Anna. – Legszívesebben üvöltenél, hogy »azonnal kénsavat a számba!«, de ehelyett baráti csevejbe kezdesz!” – Persze, sohasem tudhatom, mikor tudok megörökíteni egy vissza nem térő pillanatot – válaszolta a ragoktól nehézkesen Anna. Felkapta a gépet, és a keresőbe nézve azonnal le is fényképezte Márk fancsali ábrázatát, majd Alberto felé fordult, aki még mindig vidáman majszolta a hernyót, és láthatóan jól szórakozott a vendégei reakcióján. – Örülök, hogy az olaszoknak ily távol a hazájuktól is megmarad a humoruk! – fényképezte le Alberto elégedett arcát Anna. – Ó, Bella! A humor, az fontos csak, meg a dolce vita! Nem is zavarom tovább a szerelmeseket! – kacsintott, azzal a mopane hernyós tállal a kezében sarkon fordult, és bement az épületbe. – Nem úgy van, ahogy gondolod! – kiáltotta Márk a férfi után. – Miért, hogy van? Mármint velünk… – kérdezte Anna, miután végre visszarendeződtek a vonásai a hernyótámadás okozta sokk után. – Sehogy. Csak együtt zuhantunk le. Egy ágyban aludtunk. És együtt vacsorázunk, hogy kiheverjünk egy krokodiltámadást. Aztán pedig gondoskodom, hogy rendben ágyba kerüljön…- válaszolta a férfi, majd a szájához emelte a borospoharát. Anna az utolsó mondatra felhúzta a szemöldökét. – Most, hogy ennyi mindenen mentünk keresztül közösen, azt is elárulhatná végre, hogy mit keres itt… Márk letette a poharát, megtörölte a száját és egy pillanatig némán bámulta az asztal közepén álló kenyereskosarat. Anna zavarba jött. Arra számított, a férfi belefog majd valami szirupos udvarlásba, de a hallgatása elbizonytalanította. Már épp fel akart tenni egy újabb kérdést, amikor Márk megtörte a csendet. – Keresek valamit… ami végre nyugalmat hoz… – mondta nagyon lassan. Anna próbálta megfejteni magában a mondat értelmét, de nem tudott rájönni, mire gondolhat a férfi. Márk folytatta. – Kétfajta ember jön el ide, a világ végére. Aki el akar felejteni valamit, és aki keres valamit. Én keresek. És nagyon is szeretnék emlékezni – újra elhallgatott, aztán váratlanul megfogta a lány kezét, és a szemébe nézett. – Tudom, hogy ezt most nem érti, de jobban teszi, ha nem is akarja megfejteni. Az csak megbonyolítaná az életét. Maga gyönyörű és kedves nő, de nem ismer engem. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez így is marad. A férfi visszahúzta a kezét. Anna megszégyenülten ült a székén. Ő nem adta semmi

jelét, hogy érdekelné Márk, a férfi most mégis úgy viselkedik, mintha Anna arra vágyna, hogy legyen köztük valami… És mielőtt történt volna bármi, elutasítja? – És arról vajon ki gondoskodik* hogy nekem nyugtom legyen magától? – vágott vissza epésen Anna. – Ez övön aluli volt… – válaszolta halkan Márk. – Tudja, tapasztalatom szerint a pasikat általában nem érdekli más, mint a karrier, a sport vagy a szex. És mivel jelenleg kettő kilőve, gondoltam, a „gondoskodom róla, hogy rendben ágyba kerüljön” megjegyzésének hátterében nem a tizenharmadik havi fizetés reménye állt! – támadott tovább Anna. – Ez csupán figyelmesség volt – válaszolta Márk. – Szóval maga ilyen figyelmes? – húzta fel a szemöldökét Anna. – Naná, máskülönben hogyan jutnék szexhez? Annát elöntötte a düh. Hátralökte a székét, felpattant, és szó nélkül elindult a szálloda hallja felé. Az étterem kijáratánál vette észre, hogy csak az üres táskáját szorongatja, minden, ami benne volt, az asztalon maradt. Amikor a visszaért az asztalhoz, Márk még mindig a helyén ült, Anna fényképezőgépével a kezében. – Ezt itt hagyta – mondta hidegen, és odanyújtotta a gépet. Anna egy pillanatra meglepő dolgot fedezett fel a férfi szemében: félelmet.

9

„Utálom, utálom, utálom!” – csapta be maga mögött a szobaajtót Anna. „Ezerszer is utálom! – szögezte le magában a sötét szobában állva. – Nem elég, hogy kenyeret ettem miatta, amiért tuti, hogy a diétapurgatóriumba jutok, sőt még azt az undorító hernyót is megkóstoltam, de a legnagyobb bűne mégis az, hogy megmentette az életemet, amiért hálát kell, hogy érezzék…” – dühöngött, miközben egyet lépett befelé, majd a fájdalomtól feljajdulva a földre zuhant. A saját bőröndjeiben botlott meg. Kitapogatta a falon a villanykapcsolót, és felkattintotta. Meglepetten nézett körbe. Soha nem látott ilyen formájú szállodai szobát. Olyan volt, mint egy kápolna. Az egész helyiség egy kupolából állt amit valamilyen vályogszerű anyagból építettek. A szoba közepén pedig egy igazi „királylányágy” terpeszkedett. A kovácsoltvas támlákat fehérre festették és nagy, ropogós selyempárnákat döntöttek nekik. De a mennyezetről csüngő baldachintól vált igazán mesebelivé, ami hosszan elnyúlva körbevette az ágyat. „Ez a harmadik ágy, amiben néhány nap leforgása alatt megfordulok. Ha az ágymatracokról kéne írnom, valószínűleg sokkal jobban járnék, mint így, hogy egy szépségkirálynő állandóan eltűnő öcsikéjét kell keresnem” – sóhajtott fel, és ledobta magát az ágyra a díszpárnák közé. Egy darabig csukott szemmel feküdt. Felidézte magában Márk arcát, ahogy azt mondja neki: „Maga gyönyörű és kedves nő.” Anna az arcára tapasztotta a kezeit és felnyögött. „Milyen röhejes vagyok! Teljesen lényegtelen, milyen vagyok szerinte, hiszen nem kellek neki!” Újra kinyitotta a szemét, és próbálta kiűzni a férfit a fejéből. Ahogy a plafonra emelte a tekintetét, egy furcsa árny körvonalaira lett figyelmes a baldachin redői között. Lassan félrehúzta a függönyt, és az árny egyértelműen testet öltött. Egy jó félméteres gyík kapaszkodott a falon. Annát a legkevésbé sem öntötte el a boldogság újdonsült szobatársa láttán. Hirtelen nem volt jobb Ötlete, mint hogy éktelen visításba kezdjen. Az ágyon heverő párnákkal megsorozta az egyébként békésen szundikáló állatot. A plafon felé hajított válogatás nélkül mindent, ami a kezébe került. Amikor már minden muníciója elfogyott, észrevette, hogy az állat eltűnt. Ez rosszabbul érintette, mint amikor még látta őt. Felugrott az ágy tetejére, és az utolsó megmaradt párnát pajzsként maga elé szorítva cikázó tekintettel kereste a hüllőt a szobában. Majdnem szívrohamot kapott, amikor dörömbölést hallott az ajtón. Azt gyorsan belátta, hogy elég valószínűtlen, hogy egy gyík tud kopogni, tehát emberi lény lesz az, aki keresi. De a gondolat, hogy a biztonságosnak tűnő ágyról lelépjen a padlóra… újra rettegéssel töltötte el. – Ki az? – kiabált az ajtó felé angolul, miközben továbbra is a szobát pásztázta a gyíkot keresve. – Anna, jól van? – érkezett a válasz. A jó életbe! Márk!

„Már csak ez hiányzott… Itt állok a szoba romjain egy díszpárnát szorongatva, valahol egy vérszomjas gyík leselkedik rám, és az ősi ellenségem persze megint a megmentésemre siet!” – gondolta Anna. – Azt hiszem, nyitva hagytam – kiabálta az ajtó felé. Az ajtó lassan kinyílt, és valóban Márk lépett be rajta. – Jézusom, mi történt itt? Ledobták a 224-es szobára az atomot? – kérdezte, miközben körbenézett. – Rosszabb… Egy baromi nagy gyík kering itt valahol – válaszolta Anna még mindig az ágy tetején állva. – Á, akkor azért lehetett még a Holdon is hallani azt a velőtrázó sikítást! Amúgy szerintem maximum egy gekkó lehetett, és már valószínűleg egy másik szállodában kezeli a gyíkpszichológus, annyira betojt Xéna dobópárnáitól – nézett mosolyogva a szoba minden pontján heverő vánkosok felé. – Persze, marha vicces… annak, aki nem élte át! Ha megint csak azért jött, hogy megalázzon, legközelebb elég lesz, ha elküldi e-mailben – válaszolta Anna, miközben lekászálódott az ágyról. – Tényleg ijesztő volt a kiáltása. Azt hittem, valami baja esett… Különben is, úgy elrohant az asztaltól, hogy szinte nem is evett semmit. Tudom, hogy néha rettentő rossz a modorom, de ez nem ok, hogy ne vacsorázzon – mondta a férfi kedvesen. Anna most vette észre, hogy egy tál van a kezében, teli sajtokkal, gyümölccsel, zöldséggel és az isteni ciabattával, amitől bűnbe esett. – A ciabatta nem súlybarát! – Kit érdekel? Magának nem szabadna fogyókúráznia – mondta Márk őszinte hangon. – Hogy kit érdekel?! Tudja, a legutóbbi pasimat például csak a napi súlyvesztésem foglalkoztatta… – mondta keserűen Anna, miközben felvillant előtte az exe arca, ahogy számolgatja a kalóriákat a kétéves évfordulójukon a vacsoraasztalnál. És aztán maga választja ki a salátát, amit Anna megehet. – Akkor az egy marha volt! Kritizálta a kinézetét? – kérdezte a férfi, miközben letette a tálat az asztalra. – Hát, nem kimondottan a kinézetemet… inkább csak a súlyomat. Ha úgy vélte, kicsit többet ettem aznap, nem volt hajlandó lefeküdni velem – válaszolta Anna, és magát is megdöbbentette a saját őszintesége. – Tévedtem, ez nem egy marha volt. Nem bántanám azokat az okos állatokat azzal, hogy egy ilyen kreténnel hasonlítgatom őket! – mondta Márk. – Azért a súlyommal kapcsolatban kicsit igaza volt… – nézett Anna a férfira. – Nem gondolja? – Erre egyszerűen nem létezik jó válasz? –mondta Márk mosolyogva, és beleharapott egy kenyérdarabba. – Tudja mit? Mivel megmentette az életemet, és valószínűleg soha nem találkozunk többé, halljam a véleményét! Mit gondol a súlyomról? – kérdezte Anna elszántan. Márk letette a kenyérdarabot, nyelt egy nagyot, majd belekezdett:

– Oké, akkor jöjjön az igazság… Ami persze csak az én igazságom. Maga soha nem lesz vékony. Széles a csípője, gömbölyű a hasa, telt a melle. Maga olyan… – Ősanya típus? – fejezte be nem túl lelkesen Anna a mondatot. – Valahogy úgy. De, tudja, egy férfi számára ez nagyon vonzó – nézett Márk mélyen a lány szemébe. – Testes – morgott tovább Anna. – Puha, de mégis vad. Kívánatos… ha így folytatjuk, egészen felizgatom magam! – mondta Márk. – Mondja, visel valamit a pólója alatt? – Még jó hogy igen! – válaszolta megrökönyödve Anna, miközben még teljesen a férfi szavai hatása alatt volt. – Jó. Szerintem inkább együnk. Az majd segít! A férfi a szájához emelte az előbb letett kenyérdarabot. Anna egy szelet sajtért nyúlt, de közben még mindig nem hitte el, hogy pont egy olyan férfival elemezteti magát, akivel normál körülmények között egy sziáig sem juthatott volna el. Mert egy ilyen pasi még csak lefeküdni sem akarna vele. És persze neki sem kellene egy ilyen pökhendi, csak magával foglalkozó Nagyképű! De a valóság az, hogy most mégis vele ül itt egy viharvert szobában, túl egy olyan együtt töltött éjszakán, amire ő maga igazából nem is emlékezik, és hallgatja, ahogy a pasas úgy beszél az ő tökéletlen testéről, mintha valami egészen csodás dolog lenne. A férfi kérdése zökkentette ki a gondolatmenetéből: – Miről is beszéltünk? – A súlyomról – válaszolta Anna készségesen. – Ja, igen! Szóval azért nem tud fogyni, mert nem kell fogynia. Maga ilyen és kész. Vannak dolgok, amik úgy jók, ahogy vannak. Olyan adottságai vannak, amilyenek a vékony nőknek sosem lesznek. Használja ki őket! Beszéd közben Anna szakadt pólójára pillantott, amiből maximum a krokodilcsata következtében villanhatott ki a dekoltázsa. – Mi maga, a duci macák védőszentje? Minden testes lánynak kortesbeszédet mond, nehogy végképp lehervadjanak? – csattant fel Anna zavarában a túl nyílt szónoklat miatt és összehúzta magán a szakadt pólót. Márk nem zavartatta magát a közbeszóláson, és nyugodtan folytatta: – Tudja, a legtöbb pasas inkább magával feküdne le, mint egy ruhafogasszerű nővel. Az ilyen alkatú nők többsége nem hiszi ezt el, valószínűleg ezért akar mindegyik lefogyni. – Nahát, a hosszú szomorú évek során mindvégig szexi voltam? – kérdezett vissza Anna, némi vitriollal a hangjában. – Hát miért nem vette ezt észre senki? – Mert a szexiség fejben dől el, maga pedig nem viselkedik úgy, mint aki szexi. – Akkor honnan veszi, hogy mégis az vagyok? – Mert például abban, ahogy eszik, több érzékiség van, mint a legtöbb nőben, akivel valaha találkoztam – mondta Márk halkan. Anna hirtelen úgy érezte, kihúzták a lába alól a talajt, és forogni kezd vele a templomszerű szoba. – Ööö… mindjárt jövök – mondta, azzal felpattant, kiviharzott és magára csukta a fürdőszoba ajtaját.

Zihálva megtámaszkodott a tükörrel szemben. A gyomra görcsbe rándult, de nem volt rossz érzés, épp ellenkezőleg. Hirtelen annyira vágyott a férfi érintésére, hogy megszédült a rátörő izgalomtól. Felpillantott a tükörbe, és megpróbált azzal a szemmel nézni magára, ahogy Márk az előbb lefestette. – Úgy vagyok jó, ahogy vagyok – suttogta, igyekezve magáévá tenni a gondolatot. Márk magára maradt a szobában. Halkan a fürdőszoba ajtajához osont, és a fejét az ajtóhoz nyomva hallgatózott. Majd ugyanilyen hangtalanul a bejárati ajtó mellett álló kis szekrényhez lépett, ahová Anna a táskáját tette. Szétnyitotta. Kutatnia sem kellett, mert amit keresett, a tetején volt. Kivette és óvatosan lenyomta az ajtó kilincsét. Már majdnem bezárta maga mögött, amikor megtorpant és visszalépett a szobába. Ránézett a kezében tartott tárgyra. Egy pillanatig habozott. Végül visszatette a táskába, majd egy határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Anna még mindig nem ocsúdott fel a Márk szavai miatt érzett meglepetésből, amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását. Kilépett a fürdőszobából, és megállapította: Márk elment. Egy darabig az ajtót nézte, hátha visszatér a férfi. Majd a tekintete az ajtó mellett álló komódra siklott, amin a táskája hevert. Furcsa érzés fogta el. Úgy emlékezett, zárva volt, amikor letette. Odalépett és belenézett. – Szuper, már megint képzelődöm is. Jobb lesz, ha elfelejtem ezt a pasit, és nem ábrándozok tovább róla sem. Összecsukta a táskát, és leült az ágy szélére. Ránézett a tálra, amit Márk hozott. Arrébb tolta, majd bebújt az ágyba és a fejére húzta a paplant. Aztán néhány másodperc múlva kipattant az ágyból, az ölébe tette a kenyereskosarat, kivett belőle egy ciabattát, és elégedett mosollyal beleharapott.

10

A kora reggeli napsugár követte, ahogy a gazella rémülten eltűnik az alacsony fák között. – El is üthettelek volna, te kis hülye – mondta ki hangosan Bika, miközben felmérte, mennyire sodródott ki a terepjárója a manőver miatt. Pedig csak egy pillanatra vette le a szemét az útról, amikor a kanyar után meglátta a Mowana fényeit. Az állat szinte a semmiből került elé. Pedig nem is vezethetne ezzel a szemmel. Tizenöt éve a körzeti orvos unottan nyomta rá a Nem alkalmas pecsétet a jogosítványkérelmére. De évekkel később sikerült meggyőznie Apát, hogy segítsen. Ő akkor is hitt benne. Most viszont elveszítheti a bizalmát, ha a legfontosabb küldetését nem tudja teljesíteni. Apa még soha nem beszélt vele ilyen hangon, ennyire szeretettelenül. Keserűen idézte fel magában a tegnapi telefonhívást a Victoria Hotelben: – Na, fiam, mit intéztél? – kezdte Apa a tőle megszokott kedves, de kissé távolságtartó modorában. – Elvesztettem őket – mondta Bika őszinte megbánással. – Tessék? Biztos nem jól hallottam – csattant fel Apa meglepően ingerülten. – Nincsenek itt. Az egyik nem volt rajta a repülőn, a másik pedig eltűnt a hotelből… Sajnálom… – Hm… Én sajnálom, hogy csalódnom kell benned. Sok mindent megoldottál, de úgy tűnik, ehhez már kevés vagy. Máshogy intézem el. Te már nem kellesz – zárta le a beszélgetést a férfi hidegen, és a választ meg sem várva lerakta a telefont. „Nem kellek” – ismételgette magában Bika. A legrosszabb, amit mondhatott neki a világon az egyetlen ember, akit szeretett. Leparkolta a zöld terepjárót a Mowana Lodge bejárata előtt. A tenyere nyirkosán tapadt a kormányra az izgalomtól. Az egész teste megfeszült, mikor belépett a szállodába. A korai időpont miatt csak a takarítók voltak a hallban. A recepciós pulthoz sietett, de ott sem talált senkit. A pulton álló rézcsengőre nézett, majd úgy döntött, jobb, ha nem kelt feltűnést. „Inkább várok” – nyugtatta magát, bár nehezen állta meg, hogy akár csak egy percig is halogassa a küldetése teljesítését. Szinte elviselhetetlenül hosszú ideig nem történt semmi. Hogy lefoglalja magát, a pulton heverő prospektusokat kezdte nézegetni. A füzetek alatt egy vastag könyv akadt a kezébe. Vendégkönyv – olvasta le a fedeléről. Az utolsó bejegyzéseknél volt nyitva, és mikor Bika belepillantott, nem hitt a szemének. Formás, írott betűkkel ott volt előtte a név, amit keresett! Újra elolvasta, aztán még vagy ötször. Nem lehet tévedés: ez ő. Szinte az agyába programozta a névhez tartozó szobaszámot, majd gyorsan rádobta a könyvre a prospektusokat, mert hallotta, hogy a recepció mögötti irodából közeledik valaki.

Magabiztos léptekkel kisietett a szálloda elé, és teleszívta a tüdejét a friss reggeli levegővel. „El kell végeznem a feladatom! Vissza kell szereznem Apa megbecsülését!” Lassan megfordult, és az elefántos bejáratot nézte. Tekintetében már nem volt félelem. Tudta: ha ezen a kapun belép, innen már nincs visszaút. Egész testében érezte, hogy végleg kiirt magából minden könyörületet. Tudta, hogy ölni fog. – Végre rendbe jön minden – gondolta Kilah, miközben kifordult a liftből. A második emeleten járt, maga előtt tolva a zsúrkocsit két vendég reggelijével. Két éve várt erre a pincéri állásra a szállodában. Még kölcsön sem tudott kérni, mert az összes rokonuk szegényebb volt, mint ők. De Margaret soha nem szólt egy rossz szót sem, amiért nem volt munkája. Két éve volt már a felesége, de az esküvői fogadalmukból, hogy jóbanrosszban kitartanak, egyelőre még csak a rosszból volt része. A környező földekről próbált ételt szerezni. Amikor ez nem sikerült, valahogy akkor is mindig került valami az asztalra. Arra gondolt, milyen csodás, erős nő Margaret. Ő viszont már belebetegedett mindebbe. Egy pillanatra megállt, és köhögve a fal felé fordult. Aztán elővett egy agyongyűrt fényképet a feleségéről, amit mindig magánál tartott, akár egy kabalát, ami erőt ad neki. – Édes istenem, de gyönyörű vagy – sóhajtott fel, és teljesen elmerült a szerelme portréjában. Egy huszonhárom év körüli, rövid hajú, fekete lány nézett vissza rá a képről. Pillanatfelvétel volt, Margaret szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mintha csak azt kérdezné: „Nahát, fotóznak?” Rózsaszín ajkai résnyire nyitva, mögüle kivillantak tökéletes fehér fogai. Csupán egy pillanatfelvétel, de Margaret arcán mégis ott volt az a huncutság, amit Kilah annyira imádott. A férfi megcsókolta a képet. – Most már minden jó lesz, kicsim – mondta, leginkább, hogy saját magát megnyugtassa. Meg akarta törölni izzadó homlokát, de a karjával véletlenül meglökte az egyik kenyereskosarat, és a zsemlék szétgurultak a folyosó padlóján. – A fenébe! Most mehetek vissza a konyhára! Lehajolt, hogy összeszedje a péksüteményeket. Nem láthatta, hogy egy férfi lép mögé, aki magasba emeli a kezét, majd lesújt a tarkójára. Kilah ájultan esett össze az ütéstől. Néhány pillanat múlva már egy raktárhelyiségben feküdt levetkőztetve á padlón, a takarítószerek között. Margaret összegyűrt fotója mellette hevert. A fekete férfi olyan volt, mintha aludna. Csak szokatlanul kiálló nyakcsigolyája árulta el, hogy valójában halott.

11

Anna utálkozva húzta be a fürdőszobai függönyt, miután belépett a kádba. Irtózott ezektől a daraboktól. Meg volt győződve, hogy ezek rejtik a leggazdagabb baktériumtelepeket a világon. Megengedte a langyos vizet, és gondolatban újra felidézte a tegnap éjszakát. Miért hagyta ott a férfi szó nélkül? Próbált emlékezni, miről is beszélgettek. Egy rövid időre úgy tűnt, tetszik Márknak… De valószínűleg megint csak a szokásos a helyzet: van barátnője, aki halálbiztosan szuper XS-es méretet hord, és Márk bizonyára csak szánalomból vagy jóindulatból istenítette Anna telt idomait. Viszont ha így van, akkor ez tényleg egy képmutató alak! Jön itt neki a „de jó, hogy van mit fogni rajtad” dumájával, közben otthon meg egy „csontrogányt” ölelget! Dühösen az erős vízsugár alá tartotta a fejét. A csobogáson keresztül zajt hallott a szobából. Mintha az ajtó kattant volna. Elzárta a csapot. A függöny másik oldalán egy fekete árny jelent meg. – Márk, maga az? – kérdezte félénken Anna. Lassan, a zuhanyfejet ütésre készenlétben tartva, elhúzta a függönyt. Az árny eltűnt, de a szobából továbbra is motoszkálás hallatszott. Anna a lehető leghalkabban kilépett a kádból, magára terítette a fürdőköpenyt, majd az ajtóhoz lépett. Egy férfi állt neki háttal, és egy zsúrkocsin babrált a csészékkel. – Mit akar itt? – kérdezte Anna angolul. A férfi nem fordult meg, csak megdermedve állt a csészével a kezében. – Még egyszer kérdezem: ki maga? – mondta Anna, miközben megpróbálta kiűzni a félelmet a hangjából. A férfi lassan megfordult, és Anna szemébe nézett. Anna soha nem látott ehhez foghatót. Egy ördögi szempár nézett vissza rá. – A maga neve Nóvák? – nyögte ki a férfi a modortalanra sikeredett kérdést. – Igen, és utoljára kérdezem: Mit akar? –kérdezte Anna most már fenyegetően. – Szobaszerviz. A reggelijét hoztam – válaszolta a férfi, még mindig a csészét szorongatva. – Én nem rendeltem reggelit – válaszolta határozottan Anna. – Akkor eltévesztettem az ajtószámot – mentegetőzött a pincér, és már el is indult a zsúrkocsival az ajtó felé. – Nem gond, valószínűleg maga a másik Novákot keresi… – szólt Anna még a férfi után, miközben bezárta az ajtót. Aztán hozzátette: – Basszus, ez a Nóvák név tényleg csak a bajt hozza rám! Anyu is választhatta volna inkább a Hufnáger Pistit… Bika még mindig a csukott ajtó előtt állt. Kaján vigyor ült ki az arcára: – Ó, igen! Valószínűleg a másik Novákot keresem!

A szálloda halljában Márk a pamlagon ücsörgött, és minden alkalommal, amikor kinyílt a lift ajtaja, egy kicsit felemelkedett, hogy lássa, nem Anna száll-e ki belőle véletlenül. Jó korán lejött, hogy nehogy szem elől tévessze a lányt. Csilingelve újra nyílt az ajtó, és végre tényleg Anna lépett ki belőle a hallba, maga után húzva a bőröndjeit. Láthatóan zavarba jött, amikor meglátta a férfit. – Jó reggelt, Anna! Tudott aludni? Nem tért vissza a gekkó? – ugrott fel a férfi a pamlagról. – Nem, nyomtalanul eltűnt a szobából…. magával együtt! – mondta Anna.– Úgy látszik, a hüllők tényleg nem bírják a közelségét! – Rendben. Tudom, hogy megint elrontottam. De most jóvá akarom tenni minden bűnömet. Még mindig Badru nyomában van? – kérdezte a férfi. Anna először arra gondolt, hogy a „Semmi közöd hozzá” lenne a legtalálóbb válasz, de Márk közelsége megint összezavarta. – Igen. Gaboronéba kell eljutnom. – Hát, az nem a következő falu… De van egy ötletem, hogyan juthatunk oda – mondta elszántan a férfi. „Juthatunk? – hüledezett magában Anna. – Miért hozta rám a sors pont ezt a pasit, akinek nem tudok nemet mondani, és úgy tűnik, megszabadulni sem tudok tőle? Pedig minden idegszálam azt kiabálja: fuss, szaladj, amíg még lehet…” – Köszönöm, de megoldom – válaszolta, próbálva eleget tenni a józan esze intelmeinek. – Szó nem lehet róla! Annyi bosszúságot okoztam magának! Az a minimum, hogy segítek eljutni Gaboronéba – mondta a férfi, és már ki is kapta Anna kezéből a rózsaszín bőröndöket. Ami valahogy még jól is állt neki. – Ha Gaborone, akkor irány a helyi reptér! – folytatta, miközben olyan sebességgel húzta maga után a bőröndöt, hogy Anna csak nehezen tudott lépést tartani vele. – Reptér? Repülni fogunk? – rettent meg Anna, akiben még élénken élt a zuhanó gép emléke. – Ne izguljon, minden rendben lesz! Bízzon bennem – fordult vissza egy pillanatra Márk, és rámosolygott Annára. „Úristen, de gyönyörű vagy! Most azonnal rá akarom tapasztani a számat a tiédre!” – gondolta Anna, majd feladva az ellenállást tovább loholt a férfi után. Tíz perccel később azonban már korántsem a mindent elsöprő csók járt Anna fejében. Egy borzasztóan kicsinek tűnő gép mellett álltak egy szántóföldön, amit a helyiek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag reptérnek neveztek. – Ez legókockákból van összerakva? – Ne sértse meg a helyieket! Ez valószínűleg a legjobb gépük! – És manók vezetik? Mert az tuti, hogy nekem maximum a lábfejem fér bele! – Tudja, Anna, ezzel is az a helyzet, mint Shrek-kel… vagy velem! Belül több van, mint ami kívül látszik – kacsintott Márk a lányra. Anna válaszolni akart, de a kis gép motorja váratlanul felbőgött, és az egész szerkezet

megrázkódott. Egy pillanattal később úgy egy négyzetméternyi borítás hullott a gépről a poros talajra, mint a falevél. Anna térde megremegett. Márkhoz fordult. – Drága Shrek, én inkább utazom a sárkányon, mint ezen a vacakon. Mi a B terv?

12

Anna sosem gondolta volna, hogy a tyúkok ilyen hangosan tudnak kotkodácsolni, és ennyire büdösek lehetnek. Egy zsebkendővel takarta el az orrát, miközben a mellettük levő sorban egy zöld kendőt viselő, fekete nő „kézipoggyászára” pillantott. Az asszony egy ketrecet tartott az ölében, aminek a rácsain keresztül néha kinyúlt egy szárny, és éktelen kotkodálás közepette tyúktollak repültek a levegőbe. Egy távolsági buszon ültek Márkkal. Miután Anna egyértelműen kijelentette: ő bizony fel nem száll a kisrepülőre, ez maradt az egyetlen lehetőségük. A buszon főleg helybéliek ültek, de az első sorokban akadt néhány turista is. A velük együtt utazó állatok a melegben orrfacsaró bűzt árasztottak. Annát kísértetiesen emlékeztette a zambiai piacon érzett búkéra. Hirtelen eszébe jutott az a sárgás, zavarodott szempár, majd a kés, ami a támadója kezében megvillant. Megborzongott. Lopva a mellette ülő Márkra pillantott, és kénytelen volt bevallani magának: sokkal nyugodtabb így, hogy nem egyedül kell megtennie az utat. Kipillantott a busz koszos ablakán. A sofőr épp az ő bőröndjét próbálta betuszkolni az alsó csomagtartóba, amikor végre felszállt az utolsó utas is, akire vártak. Anna futó pillantást vetett rá, de csak a hátát láthatta, miközben leült elöl az egyik szabad székre. „Mintha már láttam volna valahol ezt a pasit…” – gondolta. – Érdekes, hogy azt gondolnánk, csak arcról lehet valakit felismerni, miközben a hátunk, a tartásunk legalább olyan jellegzetes. Gondolt már erre? – fordult Márk felé. A férfi értetlenül nézett rá: nem hallotta, mit kérdezett tőle. – Hogy mire gondoltam már? – Mindegy, nem fontos. – Az viszont igen, hogy bekösse magát. Az afrikai sofőrök híresen rosszul vezetnek… megengedi, hogy becsatoljam az övét? Anna maga mellé nézett, és meglepve konstatálta, hogy valóban egy rojtosra kopott biztonsági öv himbálózik a széke mellett. – Ha emlékszik, egyszer már kicsatoltam, ebben nagyon jó vagyok… – mondta Márk, majd áthajolt a lány felett, és a combja mellett keresgélni kezdte az öv másik végét. Bal karja közben a lány melléhez szorult. Anna érezte benne az erőt, ahogy a combját félretolva kihúzza a szék mellől az övet. Levegőt is alig mert venni. Miközben próbálta összeilleszteni a csat két végét, Márk egészen közel hajolt Anna öléhez. A lány megpróbált segíteni neki, de nem fért oda a keze, így véletlenül Márk sűrű fekete hajába túrt bele. Az ujjvégei szinte szikráztak az érintéstől. A férfi haja sűrű volt, a fejbőre pedig forró a melegtől. Anna legszívesebben a másik kezével is beletúrt volna a fürtjeibe, és az arcához húzta volna a férfi arcát. A varázst a busz motorjának hangja törte meg. Márk is sikeresen becsatolta az övet, és visszadőlt a saját ülésére. „Koncentrálj a feladatra” – győzködte magát Anna. Kinézett az ablakon, és ahogy a lakott települések elmaradoztak, úgy bűvölte el Annát a táj szépsége. „Afrika ezerszínű”

– jutott eszébe ugyanaz a gondolat, mint a zambiai piacon. Csak ott az emberek ihlették, most pedig az afrikai végtelen. Perzselően sütött a délutáni nap sugara. Vékony, inas szamarak bandukoltak az út mentén vagy néhol a melegtől kimerülten feküdtek a porban. Anna az Afrikában játszódó filmekben rengetegszer látta már azokat a jellegzetes fákat, amik úgy néznek ki, mint egy hatalmas ernyő, amit kifordított a szél. De most itt suhantak el mellettük, és az élmény teljesen magával ragadta. A busz egy kicsit lassított. Anna nemsokára meglátott egy fatáblát az út mentén, a földbe leszúrva. Shandereka, Life in Okawango. Elérkeztek tehát az Okawango deltájához. Anna korábban olvasta, hogy ez Afrika talán egyik legváltozatosabb állatvilágát-rejtő mocsárvidéke. Ahogy egyre beljebb hatoltak, a növényzet sokkal bujább lett a vizes talaj és a sűrűbben hulló csapadék miatt. Véget ért a betonút, és földúton csak lassabban tudtak haladni. Anna nem bánta: így még jobban megfigyelhette a környező tájat. A busz egyszer csak lelassított és félrehúzódott, hogy elengedjen egy szemből jövő teherautót. Anna az út melletti bozótost nézte. Valami megmozdult a cserjék mögött. A következő pillanatban előbújt egy hosszú, barna-sárga foltos nyak, és egy barna szempár meredt Annára. Egy zsiráf! A lány szinte felsikoltott örömében. Kikapta a táskájából a fényképezőgépet, és két perc leforgása alatt legalább ötven felvételt készített az állatról, majd a zebrákról és a varacskos disznókról is, amik békésen bandukoltak nem messze tőlük. – Vigyázzon, ha lemerül, nem lesz lehetősége mást lefényképezni – szólalt meg mellette Márk, amikor továbbindultak. Anna az elmúlt egy órában szinte teljesen megfeledkezett a férfiról. – Persze… csak ez annyira magával ragadó! Mindezt itt, élőben látni… tudja, most először érzem magam úgy, hogy bármi történjék, mégiscsak megérte eljönni Afrikába – mondta izgatottan a lány. A lemenő nap izzó piros fénye átsütött a haján. A bőre csillogott. Boldogan nézett vissza a horizontra. Aztán behunyta a szemét. A gondolatai már egészen máshol jártak. Egy verandán ült. Szél támadt, és a fehér, könnyű függönyt kifújta az ablakon keresztül. Anna hátranézett, és ekkor a terasz ajtajában megjelent Márk. Fehér lenvászon ing volt rajta és nadrág. Mezítláb állt ott, két pohárral a kezében. – Istenem, milyen közhelyes! Itt ülök Afrikában egy farmon. A férfi kilép mögöttem az ajtón két koktéllal a kezében. Ha minden igaz, most az következik, hogy felkapsz a karodba, és egy perc múlva már szerelmeskedünk is bent az ágyon – incselkedett Anna a férfival. – Szó nincs róla – tette le a poharat az asztalra Márk. – Nem várok egy percet sem. Itt akarlak, most. Letérdelt elé, megmarkolta Anna hosszú, fehér szoknyájának a szélét, és a bokájától indulva lassan felhúzta a csípőjéig. Egyik kezével elsimította a lány arcából a haját. Aztán a tarkójánál megragadta, mint egy ló zabláját, hogy Anna meg se tudjon mozdulni. – Az enyém vagy örökre! – suttogta, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja őt. Aztán még hozzátette… – Kifogyott a benzin!

„Ez most hogy jön ide?” – értetlenkedett Anna, miközben lassan kinyitotta a szemét. Kellett néhány másodperc, amíg felfogta: ez a valóság, a verandás jelenetet pedig csak álmodta. A mellette ülő férfira nézett: – Hogy mi történt? – Kifogyott a benzin. Megyek, segítek a sofőrnek, hátha akkor gyorsabban továbbállhatunk – mondta Márk, és már el is indult az ajtó felé. Anna J az ablakon kinézve látta, hogy a sofőr egy koszos kannát szed elő a csomagok közül. – Na, ennyit a verandáról – sóhajtott, majd kicsatolta az övét, és a férfi után indult. A nap már szinte teljesen lebukott a látóhatáron. Az eddig csendesnek tűnő táj a szürkületben életre kelt. Az állatok hallhatóan erőre kaptak az est közeledtével. Anna a busz végéből nézte Márkot, ahogy megfeszülnek az izmai, miközben a kannát a benzinestankhoz emelte. „Titokban valamilyen afrodiziákumot etetnek velem, hogy csak a feszülő izmait látom?” – gondolta, majd elindult, hogy egy kicsit átmozgassa az elgémberedett tagjait. „Végül is egy rossz szavam sem lehet – töprengett, oda sem figyelve, hogy közben egyre távolabb kerül a busztól. – Márknak egyáltalán nem lenne kötelessége, hogy elkísérjen Gaboronéig. Én meg minden adandó alkalommal megpróbálom befeketíteni…” Egy ág roppanása hallatszott jobbra a bokrok között, majd egy hatalmas, fekete árny takarta el a még pislákoló napot. Anna oldalra nézett. Egy óriási elefántbika állt tőle alig tíz méterre. A lány érezte, hogy a félelemtől kiszárad a szája és megbénulnak a tagjai. Fogalma sem volt, mit csináljon. – Ne mozduljon, és ne nézzen a szemébe! – szólalt meg mögötte alig hallhatóan Márk. – Hát igen, ezek élőben egyáltalán nem olyan aranyosak, mint a mesében, emlékszik, ezt maga mondta!? – Ez igazán baromi vicces! De mit csináljak? –súgta Anna, anélkül hogy megfordult volna. – Hallott már a három zónáról? – kérdezte a férfi. Mikor Anna megrázta a fejét, folytatta: – Fright, flight, fight. Azaz megijed, elfut, támad. Az első zóna néhány száz métert jelent, a harmadik alig ötvenet. És hát mi most erősen ebben a legutolsóban vagyunk… – Akkor mi a jó életet fogunk csinálni? – kérdezte Anna egyre türelmetlenebbül. – Semmit. Várunk, és reméljük, hogy csak egy esti sétára indult, és nem tekint minket ellenfélnek. Annának már úgy tűnt, órák óta állnak ott, mikor az elefánt egyszer csak megunta a várakozást, és épp olyan csendben eltűnt a bokrok között, amilyen halkan érkezett. Anna akkora levegőt vett, mint aki a víz alatt töltött hosszú percek után most bukkant a felszínre. Hátrafordult, odaszaladt Márkhoz és hozzábújt, miközben kitört belőle a zokogás. – Jézusom, annyira megijedtem! – mondta a sírástól alig érthetően. Teljes erőből szorította a férfit. Márk az érzelmi kitöréstől zavartan hezitált, mit tegyen. Aztán

megsimogatta a lány fejét, és két oldalról a kezébe vette az arcát. – Semmi baj, már elment – mondta a csukott szemmel síró lánynak. Anna még behunyt szemekkel is érezte, hogy Márk arca egészen közel van az övéhez. Ahogy felpillantott rá, először látta meg a férfi szemében a vágyat. A busz dudálása törte meg a pillanat varázsát. A sofőr jelzett, hogy indulnak. Visszaszálltak, és a következő órákban némán ültek egymás mellett. Anna behunyta a szemét, újra aludni próbált, de hasztalan. Már jócskán benne jártak az éjszakában, amikor a busz megállt. Egy kocka alakú betonépület előtt voltak, amire kézzel volt felfestve a felirat: KWAI SHOPPING CENTER. A sofőr az éjszakai időponttal és az alvó emberekkel mit sem törődve elkiáltotta magát: most lehet toalettre menni. – Jobb, ha kihasználjuk a lehetőséget, mert ki tudja, mikor áll meg legközelebb a mi pilótánk? –mosolygott a lányra Márk. Anna a vállára vette a táskáját, és követte a férfit. Szinte mindenki ugyanúgy gondolkodott a buszon, mint ők, így az aprócska helyiség hamar megtelt emberekkel. Itt, Afrika szívében új értelmet kapott a shopping center fogalma. Az egyetlen kiszolgálópulton egy ősidőkben gyártott pénztárgép kókadozott. Két polcsor szelte ketté a bevásárlóteret, amin néhány zacskó keksz és ropi árválkodott. Anna farkaséhes volt, de jobbnak látta, ha előbb elintézi a dolgát. Körbenézett, hogy szóljon Márknak, vegyen valami rágcsálnivalót az útra, de sehol nem látta, így elindult a mellékhelyiségekhez. Ott viszont épp olyan látvány fogadta, mint bárhol a világon: a női vécé előtt hosszú sor kígyózott. Mire végzett, már alig volt valaki az üzletben. Kinézett az ablakon, és megnyugodva látta, hogy a buszuk még mindig ott áll. „Márk biztos bejön értem, ha indulunk. Addig veszek valami ennivalót magunknak” – gondolta, és az egyik keksz kalóriatáblázatát kezdte tanulmányozni. A telítetlen zsíroknál tartott, amikor egy vészjósló hang tört be a tudatába. Egy induló busz hangja. Lábujjhegyre állt, és a polc felett kinézve meg is látta, amitől tartott. A buszuk lendületesen kigördült az üzlet elől. Anna kirohant, de esélye sem volt. A busz eltűnt az afrikai éjszakában. – A rohadt életbe! – kiáltotta. Aztán eszébe jutott Márk, aki minden bizonnyal vidáman majszolja a kekszét a buszon és szitkozódni kezdett: – Milyen egy nyomorult emberi lény vagy te, hogy itt tudtál hagyni éjszaka egy nőt Afrika közepén?! Tudtam, hogy csak egy nagyképű senkiházi vagy, úgy tudtam! A végén már szinte hisztérikusan kiabált, majd zokogva lerogyott egy farönkre. – … én is a csokisat választottam – szólalt meg zavartan Márk a háta mögül, miközben az Anna kezében tartott csokis kekszet bámulta. A lány a sírást abbahagyva felemelte a fejét. – Maga itt van… én… én azt hittem, a buszon – hebegte. – Bementem kekszet venni, aztán jártam egyet. Eszembe sem jutott, hogy ez a barom nem számolja meg az utasokat, hanem simán itt hagy minket! – Most mit csináljunk? Csak a kézitáskám maradt meg… – kérdezte Anna elkeseredve,

miközben felállt a rönkről. – Megpróbálok beszélni az eladóval. Hátha tud egy autót, amit kölcsönvehetnénk… – válaszolta a férfi, és már be is lépett az üzletbe. Anna nem akart egyedül maradni az éjszakában, így vele tartott. A bejárati ajtóból nézte, ahogy Márk beszédbe elegyedik a férfival, és próbálja meggyőzni, hogy adja kölcsön az autóját. Nem volt szükség arra, hogy hallja őket, az eladó testbeszédéből egyértelmű volt, hogy nem igazán hajlik az üzletre. Aztán váratlanul eszébe jutott egy megoldás. Gyorsan a táskájába nyúlt, és kikereste az aljáról a telefonját. A lelkesedése hamar alábbhagyott. A kijelző sarkában ott virított a no service felirat. Aztán bevillant neki, hogy amikor a mosdó előtt várt, látott egy falon lógó, régimódi telefont. Gyors léptekkel odasietett. – Istenem, add, hogy legyen vonal – könyörgött a plafonra nézve. Levette a kagylót, és a füléhez emelte. Szinte felkiáltott örömében. Tárcsázott. Amikor Anna visszatért az üzletbe, Márk még mindig a férfival hadakozott, annak reményében, hogy valamilyen módon tovább tudnak jutni. Anna kilépett az üzlet elé, és várt. Néhány perc múlva Márk is csatlakozott hozzá. – Sajnálom, ez most nem fog menni. Ez a pasas hajthatatlan. Nem adja oda a kocsiját. Azt mondja, néhány nap múlva jön majd egy újabb busz. Őszinte leszek: fogalmam sincs, mit csináljunk. Lehajtotta a fejét, mint egy háborút vesztett hadvezér. – Semmi baj. Ez az én saram is – mondta Anna nyugodtan. Néhány percig csak álltak némán egymás mellett. Aztán egyszer csak távoli motorzúgás törte meg a csendet. A hang egyre közeledett, és kisvártatva egy zöld terepjáró gördült be a Kwai Shopping Center elé. A vezető lehúzta az ablakot, és kiszólt: – Miss Novak? Anna egy hete először hallotta szívesen a nevét. Diadalittasan válaszolt: – Yes, I am! Márk a lányra nézett: – Ezt maga… De hogyan…? – Ügyesen? – mosolygott rá Anna a férfira, és bepattant a hátsó ülésre. A dzsip lassan megfordult, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. Mikor már csak a hátsó lámpáinak fénye látszódtak, egy fekete ruhás férfi lépett ki egy fa mögül az út másik oldalán. – Kazukini Camp Ground – ismételte el félhangosan a feliratot, amit a terepjáró oldaláról olvasott le az imént az üzlet derengő fényében. – Ez lesz a végállomás! – tette hozzá, lassan, élvezettel ejtve a szavakat.

13

– Ezt hogy csinálta? – kérdezte Márk újra, miután beszálltak az autóba. – Maradjon az én titkom – mondta Anna, majd mosolyogva kinézett az ablakon. „Imádlak, Paki!” – gondolt szeretettel a keresztapjára. Pedig amikor kézbe vette a telefonkagylót a kis üzletben, egy pillanatra elszállt a bátorsága. „Mit gondol majd, ha késő este azzal hívom fel, hogy itt állok, valahol Afrika szívében, és lövésem sincs, hogyan tovább?” – fogalmazódott meg benne a kétely, miközben tárcsázta a számot. Három kicsengés után egy álmos férfihang szólt bele a telefonba. – Tessék? – Szia, Paki! Anna vagyok. Ezer bocsánat, hogy ilyenkor, de nagy bajban vagyok. Keresztapja hangjából azonnal elszállt az álmosság. – Atyavilág, mi történt? Megsebesültél? – Nem, dehogy! Hála istennek, semmi bajom! Mindössze annyi, hogy elakadtam… És ezt most értsd szó szerint – mondta Anna, aztán szép sorban elmesélte az elmúlt néhány óra történéseit. – Szóval most itt állok, a Kwai Shopping Center telefonfülkéjében, és őszintén bevallom: még egy tevének is örülnék, ami továbbvisz. Tudsz segíteni? – fejezte be a beszámolót. – Eszembe jutott valami, vagyis inkább valaki – mondta néhány másodperc gondolkozás után a férfi. – Telefonálok egyet. Öt perc múlva hívj újra! – Köszönöm! – mondta Anna. Letette a kagylót, és nekitámaszkodott a falnak. „Tudom, hogy segíteni fog!” – gondolta. Eszébe jutott egy újabb gyerekkori emlék, amikor Paki, akkor már sokadszorra, segített rajta. Nyár volt. Anna éppen hogy betöltötte nyolcat. Imádott a házuk melletti erdőben kóborolni. Azon a júniusi délutánon úgy döntött, a szokásosnál kicsit beljebb merészkedik a rengetegbe. Egyszer csak egy addig számára teljesen ismeretlen madárhangot hallott a lombok közül. Szeretett volna rájönni, milyen madáré lehet, de a félhomályban nem volt könnyű megtalálni. Egyre mélyebbre hatolt a sűrűben, és észre sem vette, hogy közben letért a megszokott ösvényről. Csak a fák koronáját vizslatta, a madarat keresve. Az egyik lépésnél aztán egyszer csak megnyílt a lába alatt a föld, és a mélybe zuhant. Néhány másodperc múlva, ahogy a szeme hozzászokott a szinte tökéletes sötéthez, látta, hogy egy ágakkal elfedett verembe esett. A jobb bokája teljesen kificamodott az eséstől és legalább a négyszeresére dagadt, így Annának esélye sem volt, hogy ráálljon. De ha megúszta volna épségben, akkor sem

tudott volna könnyebben kijutni, mert ahogy tapogatózni kezdett, megállapította, hogy a gödör fala szinte teljesen függőleges, és nincs semmi, amibe belekapaszkodhatna. Felnézett a gödör szájára, amit még mindig teljesen elfedtek az ágak, mert csak néhányat vert le közülük, amikor lezuhant. A nyolcéves kislány pánikba esett: nincs menekvés! Ordítani kezdett, ahogy csak a torkán kifért, de pontosan tudta: túl messze eljött, esélytelen, hogy bárki meghallja. Mégis, minden erejét összeszedve, legalább egy órán át kiabált segítségért. Amikor már annyira berekedt, hogy szinte egy hang sem jött ki a torkán, zokogva lerogyott a nedves talajra. Sötétedett. Csak a levelek susogását lehetett hallani. A madarak sem csiviteltek már. Olyan volt, mintha az egész világ magára hagyta volna. Leszállt az este, és az éjszaka hangjai szörnyű félelmet keltettek Annában. Semmit sem látott, de a hangok olyan erősek voltak, mintha közvetlen közelében szólaltak volna meg: a madarak vijjogása, a vaddisznók röfögése, a szarvasok bőgése. Mindaz, ami nappal barátságosnak tűnt, most olyan volt, mintha Anna életét fenyegetné. Mikor a hajnali nap első sugarai áttűntek az ágak között, végül a kimerültségtől elszenderült. Álmodott. Egy teljesen hétköznapi ebédről, amire az egész család hivatalos volt. Egyszer csak kopogtak az ajtón, és a semmiből megjelent a keresztapja. Már az ajtóból szólongatta őt: – Anna, Anna! Hol vagy? Anna válaszolt, de Paki mintha nem hallaná, tovább szólongatta: – Anna, merre vagy? Anna nem értette, miért nem hallja őt a férfi. Ám ekkor egyszer csak rádöbbent: ez nem álom! Tényleg a keresztapja hangját hallja. A kislány felült a hideg gödörben, és a kiabálástól berekedve próbált a lehető leghangosabban válaszolni: – Itt vagyok, a föld alatt, egy veremben! A következő pillanatban egy árnyék vetődött az arcára, és egy ismerős hangot hallott fentről. – Drága, itt vagyunk, most már nem lesz semmi baj! – mondta a keresztapja gyengéden, megnyugtatva a kislányt. Néhány perc múlva már erős férfikezek húzták fel egy hámban, amibe sikerült ügyesen belecsúsztatnia a sérült lábát. – Köszönöm, köszönöm! – suttogta Anna a könnyein keresztül a keresztapjának, amikor végre kint volt a gödörből. – Nos, Paki, tudtál valamit intézni? – kérdezte reménykedve Anna, amikor öt perccel később visszahívta a keresztapját. – Igen, mint mindig! – válaszolt a férfi egészséges önhittséggel a hangjában. – Van egy tábor egészen közel ahhoz a helyhez, ahol vagy. És még mindig az a vezetője, akivel egyszer együtt töltöttem egy hónapot azon a vidéken. Alain Smith a neve. Odaküld érted egy autót.

– Köszönöm, annyira köszönöm! Már féltem, hogy soha nem jutunk ki a világ legkisebb bevásárlóközpontjából! – hálálkodott megkönnyebbülve Anna. – Nem jutunk? Nem egyedül vagy? – kérdezte a férfi. Anna válaszra nyitotta a száját, de ekkor megszakadt a vonal. – Nincs több apróm, hogy visszahívjam – kutatott a tárcájában. – De a lényeg, hogy meg vagyunk mentve. A dzsip lassított. Anna a szélvédőn kinézve megpillantotta a Kazukini-tábort. Miután megálltak, a sofőr udvariasan kinyitotta az ajtót a lánynak, és mosolyogva egy közeledő férfira mutatott: – Mr. Alain Smith, a tábor vezetője! Anna gyorsan végigmérte. Mr. Alain Smith pont úgy nézett ki, mint a fehér angol vadász sztereotip példánya. Ősz haja tökéletesre volt fésülve, mint James Bondnak. A bőre hófehér volt, ami elég meglepő egy olyan helyen, ahol folyton tűz a nap. A szeme az az igazi vízkék, a tekintete fagyosabb, mint az Antarktisz jéghegyei. Homokszínű inge és rövidnadrágja élére vasalva. A kezében egy kék zománcbögrét tartott, amiben híg, barna kávé gőzölgött. – Hello, örülök, hogy itt vannak! – üdvözölte őket tökéletes brit angolsággal. – A táborom egyik sátra a rendelkezésükre áll! Egy kisebb turistacsoport van itt jelenleg, akik ma este egy kis mulatságot tartanak – magyarázta érezhető megvetéssel a hangjában. Látszott rajta, hogy mélyen lenéz mindent, aminek nincs sörénye. – Svédasztalos vacsora van, amire természetesen önök is a vendégeink. Körbevezetem önöket! – ajánlotta szenvtelenül, majd udvariasan maga elé engedte a vendégeit. – Hát, valószínűleg jobban kedvelne minket, ha hirtelen Wellington-bélszínné változnánk – súgta Márk a lánynak, ahogy elléptek a fehér vadász előtt. – A sátruk. Érezzék otthon magukat – biccentett udvariasan Mr. Smith, amikor a zöld ponyvához értek, és már indult is vissza a tűzhöz. – Sajnálom, hogy nem tudtam külön sátrat intézni – mondta Anna néhány másodperc kínos csönd után. – Ne izguljon, meleg az éjszaka, én majd elalszom az őrökkel – mutatott Márk arrafelé, ahol a tábort védő helyiek tanyáztak. – Köszönöm – mondta Anna, próbálva leplezni a csalódottságot a hangjában. – Ha megbocsát, én egy kicsit rendbe szedem magam a vacsorához – tette hozzá, és belépett a sátorba. Anna utolsó kempinges élménye még iskoláskorából származott. Így őszintén meglepte, hogy milyen egy afrikai táborban egy luxussátor. Két vastag matracú, egyszemélyes ágy volt összetolva középre. A sátor tetejéről egy rendes lámpa lógott. Kis éjjeliszekrények álltak két oldalon. Ahogy beljebb lépett, felfedezte, hogy a sátor nem ebből az egy térből áll: egy cipzár jelezte a sátoranyagba varrva, hogy van még egy

másik helyiség is. A fürdőszoba. Egy rendes, lefolyóval rendelkező porcelánmosdó állt a jobb oldalon, egy rézkancsó volt odakészítve mellé, tele vízzel, a kézmosáshoz. Mellette a földbe vájva egy porcelán angolvécé. Egy cső vezetett ki belőle egy, a sátorba vágott lyukon. A tusoló azonban egészen szokatlanul volt megoldva: egy sima fém zuhanyrózsa csüngött a plafonról, mellette egy víztől dagira hizlalt tartály függött, ami ugyanolyan anyagból készült, mint a sátor. „Egy életem, egy halálom, én most itt lezuhanyozom” – gondolta Anna, és azonnal neki is veselkedett a feladatnak. Sokkal kellemesebb volt, mint amire számított. A víz meleg volt, és a helyi szappan jó illatú. – Mekkora mákom van, hogy legalább ezt megmentettem! – húzta ki fürdés után a táskájából a türkizkék ruhát, amit még a zambiai piacon vásárolt. De a mosoly hamar lehervadt az arcáról, amikor rádöbbent: a bugyiját fürdés közben automatikusan kimosta. – Most vagy visszaveszem a tök vizes bugyit, vagy… Maga elé emelte a ruhát. Megállapította, hogy mivel földig ér, ha nem kezd, mondjuk, cigánykerekezésbe, soha nem derül ki, hogy alatta teljesen meztelen. Miután felvette a ruhát, visszalépett a mosdóhoz, ahol egy kis tükör is állt a sátornak támasztva. Érzéki. Ezt mondta Márk. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa magát, és hangosan is megismételte: – Érzéki. Nem molett, kövér vagy hájas. Ő ilyennek lát. Akkor ilyennek is kell lennem! Magához vette a táskáját, és kilépett a sátorból. Körülbelül harminc méterre, a tűznél afrikai zenészek játszottak. Sok ember állt körülöttük vagy egy kicsit távolabb tányérral a kezükben, és vidáman vacsoráztak, beszélgettek. Akkora volt a kontraszt, hogy egyből kiszúrta az egyetlen embert, aki egy rönkön ült, és az állát összekulcsolt kezére támasztva szomorúan bámulta a tüzet. Anna odasétált hozzá. – Nincs rajtam bugyi. – Tessék? – kapta fel a fejét Márk, mint aki rosszul hall. – Bugyim, na, az nincs – helyesbített Anna, és gyakorlatilag azonnal porrá is zúzta szégyen amiatt, amit mondott. – Viszont a ruha az észvesztőén áll magán – válaszolta a férfi, kimentve a lányt a kínos szituációból. – Észvesztőén jól vagy rosszul? – kérdezte Anna végtelen hálával, amiért a férfi megkegyelmezett neki bugyifronton. – A legtöbb férfi simán odadobna néhány milliónyi agysejtet csak hogy megtapinthassa… – Nahát, maguk magyarok? – szólalt meg valaki Márk háta mögött. A hang tulajdonosa egy magas, kissé rókaarcú, hatvan év körüli férfi. – Igen! – válaszolta meglepetten Anna. – Jézusom, mennyi lehet az esélye, hogy Afrika közepén egy sátortáborban

magyarokkal találkozzam?! – mondta a férfi, miközben kissé teátrálisan összecsapta a két kezét, és az ég felé emelte a tekintetét. – Hát, lássuk be, nem sok – fordult Márk is a férfi felé. – Akkor viszont ez egy jel! – kacsintott Annára újdonsült ismerősük. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: dr. Szendikics Milán – csapta össze a bokáját, mint valami rosszul sikerült huszárkapitány. – Nóvák Anna – mondta a lány, és kézfogásra nyújtotta a kezét, amit a fekete hajú férfi azonnal megmarkolt, és egy csókot nyomott rá. Anna zavartan húzta vissza a kezét. – Egyedül van itt? – kérdezte a lány. – Igen. Szeretek társaságokhoz csapódni és továbbállni, ha úgy hozza a kedvem. Tudja, kicsit már rigolyás vénember vagyok, kedves! – válaszolta a férfi, és közelebb hajolt Annához. A lányt kicsit zavarba hozta ez a bizalmas gesztus. – És mit csinál itt, Afrikában? – kérdezte, miközben egyet hátralépett. – Vadászom. Mindenre, ami mozog! – vigyorodott el büszkén a férfi Annára pillantva. – Szendikics? Ez egy ritka név! – vette át a szót Márk. – Úgy rémlik, mintha nemrég olvastam volna ezt a nevet… az egyik sportlapban! – Bingó! Az én vagyok! Interjút készítettek velem a sportban hasznos vitaminokról. – Maga sportoló? – nézte gyanakodva Anna a jóval hatvan felett járó férfit. – Nagyon kedves, hogy ezt feltételezi – nevetett fel a férfi, amitől elővillantak agyarszerű fogai. – Kutatóorvos vagyok. Az én gyógyszergyáramban készülnek a vitaminok, amikről meséltem a lapnak. – Hát persze, Szendikics! Tudtam, hogy ismerős! – mondta, szinte csak magának Márk. A férfira nézett. – Akkor magáé a Sendicol, ugye? Egy focicsapatot is támogatnak a magyar bajnokságban… – Bizony, és egész jól megy nekik, amiben az én vitaminjaim is segítettek! – tárta szét a karját erőltetett álszerénységgel. – Akkor lehet, hogy pont a maga csapatában játszott az a fekete fiú is, akit én keresek! – kapcsolódott be a beszélgetésbe újra Anna is. – Badru Lovas? – kérdezett vissza minden kertelés nélkül a rókaarcú. – Igen, ő az… Ezek szerint ismeri? – Persze hogy ismerem – válaszolta a férfi felháborodással a hangjában. – Hálátlan kölyök! Borzasztó jó képességei voltak, mégsem tudott élni velük. Pedig én magam válogattam össze az edzésprogramját kiegészítő készítményeket. Amitől elképesztő teljesítményre volt képes, és persze baromi sokba is került. Aztán ez a kis taknyos eltűnt, ráadásul pont meccs előtt… – Én tudom, hol van Badru! – szólt közbe Anna. Mindkét férfi csodálkozva kapta felé a fejét. A doktor már nyitotta a száját, de Márk megelőzte: – Gyere, Anna, táncoljunk! – és a választ meg sem várva már húzta is magával a lányt. – Mi az? Valami rosszat mondtam? – kérdezte zavartan Anna, amikor már a zenészek

mellett álltak. – Dehogy. Csak ez a pasas egy pojáca, és nem volt kedvem tovább ott maradni – szögezte le Márk, miközben átölelte a lány derekát, és lassan táncolni kezdtek. – És mi van, ha nekem igen? – vágott vissza dacosan Anna. – Vallja be, maga egyszerűen nem bírja a konkurenciát! Féltékeny, amiért valaki másra figyeltem – nézett elszántan a férfi szemébe. Márk megállt. – Soha nem vagyok féltékeny. Most pedig egyáltalán nincs is miért. Egyszerűen csak veszélyesnek tűnik ez a pasas. Nem akarom, hogy ránk ragadjon. „Nincs miért?” Anna itt megakadt, ezután már egy szót sem hallott a férfi mondandójából. – Tudja, szerintem inkább maga a pojáca! Bárdolatlan bunkó. Nulla kedvességgel. Folyton egymásba botlunk, és minden alkalommal, amikor már azt hinném, akár még tudnám kedvelni, rögtön előáll valami olyasmivel, hogy inkább mosnám az ördög gatyáját, mint hogy magával még egyszer szóba álljak! – vágta a férfi arcába, azzal sarkon fordult, és a sátrához rohant. Már majdnem odaért, amikor Márk utolérte, elkapta a karját, és maga felé fordította. – Igen, tényleg egy barom vagyok! – mondta, miközben egészen közel húzta magához a lányt. – Maga gyönyörű, kedves, és bárkit megkaphat, akit akar. Én is szerelmes tudnék lenni magába egy pillanat alatt! De nem tehetem. Most nem megy! A lány szemébe nézett. Anna nyelt egyet, közben a szeme a férfi szájára tapadt. – Miért nem? Tudom, nem volt helyes, hogy első este lefeküdtem magával, de nem szoktam inni, és az izgalom… Márk azonnal a lány szavába vágott, őszinte meglepetéssel a hangjában. – De hát nem feküdtünk le egymással! Maga berúgott, és elaludt. Én pedig befeküdtem maga mellé az ágyba. Csak aludtunk. Semmi több. Anna néhány másodpercig némán állt. Mikor újra megszólalt, nem bírt a férfi szemébe nézni. – Jó éjt! Befordult a sátorba, úgy, hogy fel sem pillantott. Behúzta a cipzárt maga után, megállt, és hallgatta, amint Márk távolodó léptei elhalnak az éjszakában.

14

Anna egy darabig még a sátorajtóban állt, remélve, hátha Márk mégis visszajön, de csak a távolról beszűrődő zene hangja törte meg a csendet. „Semmi több! – ismételte magában a szavakat. – Úristen, én egy idióta vagyok! Ahelyett hogy örülnék, hogy mégsem feküdtem le vele félnapnyi ismeretség után! Én amiatt bánkódom, hogy azt mondta, semmi több?” Ledobta a táskáját az éjjeliszekrényre, és átment a sátor fürdőszobarészébe. Megfogta a mosdó két oldalát. Lehajtott fejjel állt egy darabig, aztán lassan felemelte a fejét, és szembenézett a tükörképével. „Senkinek nem kellek! Olyan ez, mint egy átok! Lehet szépíteni, de mégiscsak én vagyok az, aki a legszívesebben keresztbe feküdt volna előtte, csak hogy maradjon. Ott van a skarlát betű a homlokomon, hogy minden pasi menekül előlem?” Lerogyott a mosdó mellett a lehajtott vécéülőkére. Letépett egy darab vécépapírt, és belefújta az orrát. Már épp fel akart állni, amikor egy szokatlan hang ütötte meg a fülét. Elsőre olyan volt, mint amikor a lefolyó szörcsög. Aztán sokkal hangosabban újra meghallotta a gurgulázó hangot: – HHHHHHÁÁ! Megbénulva ült a félelemtől. – HHHHHHHÁÁ! – hallatszott a háta mögül most már egészen közelről. Anna lassan a hang irányába fordította fejét, és megdermedt a látványtól. A sátor alján, a vécé csöve melletti lyukon egy hiéna pofája nyomakodott be. A szemfogáról csorgott a nyál. – HHHHHHHHHÁÁ! Anna az ijedtségtől félig önkívületi állapotban kirohant, a hálórészbe felugrott az ágyra, és sikítani kezdett. Alig telt el néhány másodperc, mikor a sátorajtót feltépve megjelent Márk. – Mi történt? – Egy hiéna… a fürdőben… – dadogta Anna, miközben magára húzta a takarót. A férfi beszaladt a másik helyiségbe. – Már nincs itt – mondta, amikor visszatért. – Tudom, tudom, megint hülyének néz… És tudja mit? Igaza is van! Igen, félek mindentől! Gyáva vagyok! Nem tudok semmit megoldani! Hiszen Afrikában vagyunk, mit csodálkozom, hogy vannak itt hiénák?! Mire számítottam, hogy kantáros gatyában szaladgálnak majd a vakondokok? Mindenre alkalmatlan vagyok! Azt a vacak interjút sem tudom elkészíteni! Teljesen megértem, hogy magának sem kellek… – ömlöttek a szavak Annából. – Anna, Anna, nyugodjon meg! – ült le mellé Márk, és megfogta a könnyező lány kezét. – Mindent, amit az előbb kint mondtam, csak a gyávaság mondatta velem! Ahogy visszafelé mentem a tűzhöz, rájöttem, mennyire szeretek magával beszélgetni,

egyszerűen csak magával lenni… Nem kell folyton mindenen agyalni, néha csak hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok… Márk megfogta Anna állát, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Anna megszédült, mintha hirtelen elfogyott volna a levegő a sátorban. „Lélegezz” – mondta magának. – Az isten szerelmére, mondj már valamit? – nézett rá könyörgően Márk. – Nem beszélni akarok… – válaszolta Anna. Leszállt az ágyról, és Márk elé állt. Kicsit felhúzta a ruhája alját, és lovagló ülésben a férfira ült. Mellét a mellkasának nyomta. Márk a ruhája alá csúsztatta a kezét, de hirtelen megállt a mozdulat közben. – Rajtad tényleg nincsen bugyi?! – Sosem hazudok – súgta Anna a férfi fülébe lassan, hogy forró lehelete minél tovább cirógassa Márk nyakát. Aztán lassan végighúzta nedves ajkát a férfi arcán, egészen a szájáig. Egy pillanatra megállt, hogy kiélvezze az első csók előtti pillanatot, de a férfi már nem bírt tovább várni. Hevesen megcsókolta Annát. Márk szája puha volt és finom mentaízű a mojitótól, amit még a tűznél ivott. Anna szenvedélyesen visszacsókolta. Amikor az ajkaik szétváltak, még mindig le volt hunyva a szeme. A férfi beletúrt a hajába, amitől Anna megremegett. A teste egészen felforrósodott Márk érintésétől, amit még a ruhán keresztül is érezni lehetett. A férfi lassan végighúzta az ujjait a combján, és felhúzta a ruhát a csípőjére. Anna érezte, hogy Márk nem akarja elsietni. Megadva magát hátrahajtotta a fejét. Márk óvatosan letolta a pánt nélküli ruhát, és néhány másodpercig csak élvezte a lány mellének látványát. Anna felállt, és felhúzta magához Márkot, majd türelmetlenül kigombolta az ingét, és kioldotta a nadrágja övét. A férfi lefogta a kezét: – Csak egy kicsit engedd, hadd nézzelek! Anna régebben zavartan ellenkezett volna, de most tudta, hogy a férfi komolyan gondolja. Hagyta, hogy Márk az ágyra fektesse, és lassan végigcsókolja az egész testét, a lábujjaktól indulva. A teste ívben megfeszült, amikor az ágyékához ért. Már nem tudott tovább várni, magában akarta érezni a férfit. Könyörgően nézett rá, majd a következő pillanatban a kéjtől az ajkába harapott. Beleszédült az élvezetbe, annyira tökéletes harmóniában volt a testük. A férfi keze, a lehelete, a csókjai, az egész teste mind őt kívánták. Teljesen megrészegedett a vágytól, már szinte a vérében is a férfi lüktetett. Aztán amikor érezte, hogy nem bírja tovább tartani magát, a körmeit Márk hátába mélyesztette, és az élvezet csúcsán a férfi nevét kiáltotta. Pillanatokon belül Márk is követte őt. Kellett néhány perc, mire a pulzusuk visszaállt a normális ritmusra. Márk még mindig szorosan ölelte Annát. A lány a vállán pihentette a fejét. – Legközelebb beszélni fogok, akármit is kérsz – szólalt meg a férfi. „Legközelebb… Tehát lesz legközelebb” – gondolta Anna.

Hajnalodott, amikor Anna felébredt. Nem igazán emlékezett rá, hogyan aludt el. Valami nyomta a tarkóját. Bevillant az emlékkép a kairói szállodáról, amikor pánikba esett attól, amit oldalra nézve látott. Most azonban, amikor balra fordította a fejét, boldogabb nem is lehetett volna, amiért Márk karja még mindig a nyaka alatt volt… „Atyavilág, milyen jóképű! És milyen óvodás tud lenni egy nő! Már most azon gondolkozom, milyen gyerekeink lesznek…” – mosolyodott el. Egyáltalán nem volt már álmos, egy pillanatra belebújt a kisördög, hogy milyen jó lenne valahogy finoman felébreszteni Márkot, annyira szeretett volna újra hozzábújni. „Na jó, még egy kicsit megkegyelmezek neked” – gondolta, majd megsimogatta a férfi karját, és óvatosan kiült az ágy szélére. Belenyúlt a táskájába, amit este az éjjeliszekrényre tett, és kivette a fényképezőgépét. Egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megörökítse az alvó férfit, de aztán úgy döntött, inkább csak megnézegeti a fotókat, amiket eddig Afrikában készített. „Talán Márknak igaza volt, amikor azt mondta, kicsit sok lesz a zsiráfos kép” – gondolta, amikor meglátta, hogy betelt a gép memóriája. Nehéz szívvel, de elkezdte kitörölni a közel kétszáz állatos kép közül a kevésbé sikerülteket. Az egyik felvételen, amit a szavannán készített, megpillantott valami szokatlan dolgot a háttérben. Megpróbált ráközelíteni, de a kép hirtelen eltűnt, és a gép egy másik memóriakártya adatait mutatta, köztük egy néhány perces videofelvétellel. „Én nem csináltam semmi ilyet!” Próbált visszaemlékezni, az elmúlt napok zűrös eseményei között kutatva. „Talán valaki még a szerkesztőségben felejtette benne ezt a memóriakártyát?” – gondolta, azzal elindította a felvételt. Amikor a lejátszás véget ért, Anna még másodpercekig mozdulatlanul ült az ágyon. Aztán újra elindította, de most már fel is hangosította az előbb némán végignézett kisfilmet. A szereplők magatartásából kiderült, hogy a kamera csak véletlenül maradt bekapcsolva, és erről fogalma sincs senkinek. Egy öltözőben két férfi készülődött, valószínűleg egy futballmérkőzésre. Nyílt az öltöző ajtaja, és egy idősebb férfi lépett be félig a képbe, háttal, az arcát nem mutatva. A két fiú megfordult. Anna újra átélte a megdöbbenést, amit az előbb, amikor először látta őket. Az egyik fiú az volt, akit napok óta keresett itt, Afrikában! Badru mellett pedig egy fiatal, jóképű srác állt focimezben, aki pont úgy nézett ki, mint Márk, csak úgy tizenöt évvel fiatalabb kiadásban. Az idős férfi a zsebébe nyúlt, és átadott egy-egy fiolát a két fiúnak. Háttal állt a kamerának, így nem lehetett kivenni, mit mond, csak a srácok válasza hallatszott: „Igen, uram, ahogy szoktuk!” A férfi kilépett a képből. A fiatalabb fiú letörte a fiola tetejét, és egy húzásra kiitta a tartalmát. Közben látszott, hogy Badru viszont félig elfordulva elrejti a fiolát a táskájába. A film itt véget ért. Anna másodjára is ugyanolyan értetlenül ült kezében a géppel. Mi ez? Márk mély hangja hozta vissza a valóságba. – Tedd azt le, kérlek! Anna elsőre fel sem fogta a szavak értelmét. – Tessék? – Tedd azt le, kérlek – ismételte meg a férfi, miközben felült.

– Miért, mi ez? Ez a te filmed? – Igen, az enyém. – Nem értem… Ez te vagy Badru mellett? – Nem. Az öcsém, Bence. A férfi felállt, Annának hátat fordítva. – Az isten áldjon meg, ne tőmondatokban válaszolj! Mi ez az egész, és hogyan került a gépembe? –fakadt ki Anna. Odarohant a férfihoz, aki még mindig háttal állt neki. Tiszta erejéből megragadta, maga felé fordította, és az arcába sziszegte: – Mi ez az egész? Tudni akarom! Hogy került a gépembe? Te tetted bele? A férfi behunyta a szemét és egy pillanatig habozott. Végül megadva magát belekezdett: – Az öcsém és Badru egy csapatban játszottak. Mind a ketten nagyon ígéretes tehetségek voltak. Nagyon szeretem az öcsémet, de az utóbbi időben a foci miatt egyáltalán nem ért rá, így nem sokat találkoztunk. Aztán az egyik szombat délután megcsörrent a telefonom. Egy orvos volt, aki kérte, hogy jöjjek be a kórházba, mert az öcsémet most élesztették újra és kómában van. Mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe. A kórházban csak annyit tudtak mondani, hogy meccs közben összeesett, leállt a szíve, az újraélesztés után nem tért magához, és valószínűleg már nem is fog. Az én egészséges, drága öcsém ott feküdt tehetetlenül, csövekkel a testében. Nem tudtam felfogni. Két napig ültem az ágya mellett. Aztán az orvos azt mondta, menjek haza, mert így magamat is kikészítem. A kezembe nyomta az öcsém holmiját. Abban volt egy fényképezőgép. Napokig hozzá sem nyúltam, de aztán egy délután rászántam magam, hogy megnézzem az öcsém felvételeit. Amikor elindítottam ezt a videót, csak sírtam, hiszen a dátumról egyből tudtam, hogy ez lehet az utolsó felvétel róla, amikor még egészséges volt. Aztán amikor újra megnéztem, arra gondoltam, valami nem stimmel. Ki ez az ember, és mit adott a fiúknak, ráadásul pont ezen a végzetes délutánon? Még gyanúsabb lett az egész, amikor az újságokból kiderült, hogy Badru eltűnt. Látszik a filmen, hogy ő nem itta meg a fiola tartalmát. Lehet, hogy azért, mert tudta, hogy veszélyes lehet? Elkezdtem nyomozni, és kiderült, hogy az utóbbi időben megszaporodott a váratlan halálesetek száma a pályákon. Persze ezt a sajtóban azzal magyarázták, hogy a sportolók túl nagy terhelésnek voltak kitéve. Megkerestem a focicsapat több tagját is, hogy segítsenek találkozni azzal az emberrel, akit a filmen láttam, de a legnagyobb megdöbbenésemre senki nem tudott a férfi létezéséről. Bencét, ugye, már nem tudtam megkérdezni… De Badru még el tudja mondani, ki ez az ember! Ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem. Annyit tudtam kideríteni, hogy visszament Afrikába, és a Viktóriavízesésnél dolgozik egy hotelben. Aztán az indulás előtti napon történt valami, ami még inkább megerősített a gyanúmban. Betörtek a lakásomba. Mindent felforgattak, de csak az öcsém fényképezőgépe tűnt el. Szerencsére akkor már kiszedtem belőle a memóriakártyát, és mindig magamnál tartottam. De így már teljesen egyértelmű volt, hogy valami nagyon sötét dolog van a háttérben.

Anna próbálta felfogni, amit hallott, de csak egyetlen kérdés járt a fejében: „Mi közöm van nekem ehhez az egészhez?” – Hogy került a film az én fényképezőgépembe? – kérdezte halkan. – Amikor lezuhantunk és egy szobába kerültünk, még nálam volt a kártya. Elkezdtél mesélni arról, hogy te is Badrut keresed. Megdöbbentő volt. Aztán kaptam egy üzenetet egy ismerősömtől, aki a rendőrségen dolgozik Budapesten, és belelát a nyomozásba. Értesített, hogy a férfi, akit a betöréssel gyanúsítanak, valószínűleg Afrikába tart. Nem kockáztathattam. Ha elkap, és megtalálja a felvételt, nincs több bizonyíték. Így amikor megláttam a fényképezőgépedet, arra gondoltam, tökéletes szállítóeszköz lesz addig, amíg meg nem találom a fiút, így beletettem a kártyát. – Szállítóeszköz? Hát ez voltam neked az elmúlt napokban? – kérdezte rekedten Anna, próbálva visszatartani a sírást. – Ezt próbáltam este elmondani! Hogy bajban vagyok, és ezért nem jó ötlet velem kezdeni, hiszen az is bajba kerülhet, aki velem van – magyarázta Márk, de közben nem mert a lány szemébe nézni. – Azért elég hamar felülbíráltad ezt az álláspontodat! – jegyezte meg Anna keserűen. – Rohadt hazug vagy! De még annak is nyomorult! Miért nem tudtad akkor már végigvinni a hazugságodat? Mi a francnak kellett lefeküdnöd velem? Akkor is visszakaptad volna a szarodat! – üvöltötte Márk arcába. A férfi megragadta a karját. – Kérlek, Anna! Tudom, bármit is mondok, magyarázkodásnak tűnik. De kérlek, ha nem is tudsz megbocsátani, legalább azt hidd el, hogy ma éjszaka őszinte voltam! – nézett könyörgően a lány szemébe. – Soha nem tudnék újra bízni benned – viszonozta Anna hidegen a pillantását. Közben pedig végig csak arra tudott gondolni: „Úristen, bele fogok ebbe dögleni!” – Most engedj el, kérlek, elmegyek! – mondta. – Ne hülyéskedj, Anna, még szinte sötét van! Hová akarsz menni? – kérdezte Márk – Bárhová, csak tőled el! Anna kirántotta a karját a férfi szorításából és a sátor ajtajához szaladt, de aztán még visszafordult. – Ezt magammal viszem, csak hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgod! Felkapta a fényképezőgépet az ágyról, majd kiviharzott a sátorból. Az okawangói hajnal hűvös volt és sötét. Anna a lábszárán érezte a fűre tapadt harmatot. A táborban még mindenki aludt, még az őrök is, a pislákoló fényű tábortűz mellett. A lány szaporán szedte a lépteit a kihalt úton, abba az irányba, ahonnan érkeztek. Hirtelen zajt hallott a fák közül. Odanézett, de még épphogy csak pirkadt, így nem látott semmit a sötétben. Még gyorsabban szedte a lábát a kavicsos úton. Ám ekkor újabb reccsenést hallott, ezúttal már a háta mögül. Lassan a hang irányába fordult. Egy fekete ruhába öltözött férfi állt tőle alig néhány

méterre. Anna a szemébe nézett, de a tekintetében nem volt semmi más, csak az az ördögi feketeség, amivel egy nappal ezelőtt a szállodai szobában már találkozott.

15

Anna szinte kővé dermedt a fekete ruhás alak látványától, akit legutóbb még mint szállodai pincért látott a szobájában. – Mit akar tőlem? – kérdezte, de érezte, a férfi egyáltalán nem beszélgetni jött. – Mint a vadász a mesében: a szívedet! – mutatott a lány mellkasára. Bár a szavak és a mozdulat is nagyon színpadias volt, de a sötét tekintettől Anna mégis megborzongott. – Összekever valakivel – próbálkozott Anna, miközben lassú léptekkel hátrált. – Nem, nem a gonosz mostoha magáért küldött. Anna! FUSS! Ez az egy szó lüktetett Anna fejében. Megperdült, és a tábor felé kezdett rohanni. De a távolság nem akart fogyni. Egyszer csak érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. A férfi elgáncsolta, aztán hason fekve a lábánál fogva levonszolta az útról, be az erdőbe. Anna próbált küzdeni, de a férfi nem engedte, hogy megforduljon, így az arca belenyomódott a földbe, amitől esélye sem volt sem kiabálni, sem ellenállni. A szeme és szája telement porral, a bőre egyre inkább égett a horzsolásoktól, és érezte, hogy a ruhája beleakad mindenbe, ami az útjába kerül. Az ujjait belevájta a földbe, hátha így lassítani tudja, és a férfi érezhetően kezdett is kifáradni. Anna, kihasználva a lehetőséget, belekapaszkodott egy vastagabb rönkbe, amitől a fekete ruhás egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és Anna lábai kicsúsztak a kezei közül. A lány alig látott a portól, de azért feltápászkodott, és futni kezdett a sűrű aljnövényzetben. Éppen meglátta az utat, amikor a támadója újra utolérte, és rávetette magát. A lendülettől mind a ketten a földre zuhantak. A férfi a hasára térdelt, a nyakára tapasztotta a kezét és fojtogatni kezdte. Gyilkos erő volt az ujjaiban. Anna próbálta lefejteni őket a nyakáról, de esélytelennek tűnt a küzdelem. Egy utolsó ötlettől vezérelve egyik kezével a földbe markolt, és a homokot a férfi arcába vágta. A fekete ruhás egy pillanatra meglepődött, de aztán a földet köpködve csak még erősebben szorította Anna nyakát. A lány tekintete elhomályosodott, az oxigénhiánytól kezdte elveszíteni az eszméletét. Aztán váratlanul megszűnt a szorítás. Anna fulladozva próbálta megérteni, mi történt. A támadója a földön feküdt nyöszörögve, mögötte pedig egy alak állt egy fadoronggal a kezében. Márk volt az. Anna próbált kinyögni valamit, de Márk nem várta meg, felrántotta földről, és a lányt maga után húzva rohanni kezdett. – A táskám! – sikoltotta Anna. Tőlük néhány méterre, a földön hevert. A lány odaszaladt érte, de Márk elkiáltotta magát: – Gyere!

A támadó a távolban magához tért, és botladozva elindult feléjük. Amikor beértek a táborba, még mindig aludt mindenki. Márk gyorsan felmérte a lehetőségeiket. A következő percben már abban a Land Roverben ültek, amivel este megérkeztek. A kulcs az indítópanelben volt. Márk gázt adott, és már ki is hajtottak az útra. Egyszer csak, mint egy megvadult állat, egy zöld ponyvás terepjáró vágott eléjük a fák közül, a fekete ruhással a kormány mögött. Márk teljes erővel beletaposott a fékbe, hogy elkerüljék az ütközést. A kocsijuk hátsó fele a hirtelen fékezéstől kicsúszott a jobb oldalra. Anna úgy érezte, kiszakad a tüdeje a mellkasából. Márk egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal pedig Annát próbálta megóvni. Márk próbálta visszaszerezni az uralmat az autó felett, de a dzsipjük lesodródott az útról. Az út menti kavicson kipörgött a kerék, de aztán az őket üldöző terepjárót megkerülve visszatértek az útra. Márk tövig nyomta a gázt. A túl nagy fordulatszámtól a Land Rover motorja nyüszíteni kezdett. Már majdnem kiértek az erdőből a nyílt terepre, amikor az egyik fa mögül egy zsiráf bandukolt ki eléjük az útra. A hatalmas állat láthatóan nem volt hozzászokva a forgalomhoz, így teljesen hidegen hagyta a 160-nal közeledő jármű. Márk nem csökkentette a sebességet. Anna izmai megfeszültek. – Márk! – kiáltott az ajtóba kapaszkodva. A férfi továbbra sem lassított, csak a fényszórót villogtatta és ráfeküdt a dudára. A zsiráf azonban zavartalanul rágcsálta tovább a cserjét, és egy tapodtat sem mozdult. Márk alig néhány méterre beletaposott a fékbe. A zsiráf végre lassan lecammogott az útról. – Utolért minket! – kiáltotta Anna, amikor a visszapillantóban meglátta a másik terepjárót mögöttük. Márk is a tükörbe pillantott, aztán az ujjait még szorosabban a kormány köré fonta. – Kapaszkodj! – pillantott Annára. A lány egyből megértette, hogy bár be van kötve, de jobb lesz, ha kitámasztja magát, mert különben matricaként végzi a szélvédőn. Márk teljes erővel a gázba taposott. A motor felbőgött, a kerekek kipörögtek, és tatárhordákat megszégyenítő porfelhő szállt a nyomukban az ég felé, amitől néhány másodpercig nem látták, hogy mennyire szakadt le az üldözőjük. Aztán ahogy tisztulni kezdett a kép, nagyjából ötven méterre újra megpillantották. – A francba, ez a pasi elpusztíthatatlan!? – sikoltotta Anna. A hatalmas Land Rover túl lomha volt a gyors irányváltoztatásokhoz a kanyargós úton, így a kis zöld terepjáró egyre közelebb került hozzájuk. Márk egyre nehezebben tudta az autót az úton tartani, de csak tovább nyomta a gázt. – Meg fogunk halni – suttogta Anna, az útra meredve. – Rohadt lassú ez a dög – sziszegte Márk, miközben az egyik kanyarban annyira megbillentek balra, hogy a jobb oldali két kerék elemelkedett az útról. Bika az egyik kezével elengedte a kormányt száguldás közben, és a kesztyűtartóba nyúlt, ahová a pisztolyát rejtette még előző este. Úgy gondolta, a lánnyal puszta kézzel is

végez, ezért itt hagyta a fegyvert. Jobbkezes volt, így kissé megnehezítette a dolgát, hogy bal kézzel kell majd lőnie. Ahogy leengedte az ablakot, a gyors tempótól a szél az arcába vágott. Jobb kézzel megszorította a kormányt, és kidugta a fegyvert az ablakon. Összehúzta a szemét, hogy jobban lássa a célpontot. Ahogy Márk a visszapillantóba nézett, mozgást látott a másik kocsiban. A rázkódástól nehezen tudta kivenni, mi történik. Amikor egy pillanatra simább terepre értek, meghűlt a vér az ereiben. – Feküdj az ülés elé! – ordította, és a kezével taszított is egyet Annán, de a lánynak már nem volt ideje kicsatolni a biztonsági övét. Márk a tükörben meglátta a torkolattüzet, és hallotta, ahogy eldördül a fegyver. A lövés a bal hátsó kereket érte. A120 feletti tempót diktáló autó kacsázni kezdett az úton. Márk érezte, hogy nem tudja megtartani a defektet kapott Land Rover hatalmas tömegét. Az autó önálló életre kelt, és a következő másodpercben megállíthatatlanul száguldott az útról a fák közé. Bika visszahúzta a pisztolyt tartó kezét az ablakból. Tökéletes volt a találat. Lehet, hogy a fák még el is végzik helyette a piszkos munkát. Pedig ő szerette volna! Büszke elégedettség ült ki az arcára. Elfelejtette, hogy a fegyver csöve még forró a lövéstől, így amikor átvette a másik kezébe, hogy letegye az ülésre, a cső barázdái szinte rásültek az ujjaira. – A francba! Eldobta a fegyvert, ami a combjára esett. Felszisszent a fájdalomtól. Felemelte a csípőjét, amitől a fegyver leszánkázott a padlóra. Lepillantott, hátha meglátja, hová eshetett. Ez a néhány másodperc elég is volt ahhoz, hogy a terepjáró letérjen az útról. Amikor Bika újra felnézett, arra eszmélt, hogy néhány szikladarab közeledik felé őrült sebességgel. Már csak annyi ideje maradt, hogy elrántsa kormányt, de túl késő volt: az egyik kisebb kő a kerekek alá került, és rámpaként a levegőbe repítette az autót. A földet érés után az autó egy darabig az oldalán csúszott, majd a tetejére fordult, végül az út menti mély árokban landolt. A tankból ömlött a benzin a magas fűre. A motor még halkan berregett. Aztán egy robbanás rázta meg a békés okawangói környéket. Bika autójából hatalmas lángnyelvek csaptak az ég felé.

16

A közeli robbanástól a Land Rover kasznija megrázkódott. Anna résnyire kinyitotta a szemét, de ahogy megmozdította a fejét, erős fájdalom nyilallt az arccsontjába. A kezét az orrához emelte, és feljajdult. A kezére nézett: az ujjai véresek voltak. Ha nem is tört el az orra, a légzsák egy darabig biztosan maradandó nyomokat hagyott az arcán. A légzsák! Az utolsó kép, amire emlékezett, az volt, amikor az autó az útról letérve a bokrok közé vágódott, aztán elsötétült minden. „Jézusom, Márk!” – hasított a gondolat Annába. Balra fordította a fejét. Nem akarta elhinni, amit látott. A férfi teste élettelenül lógott a biztonsági övön. A műszerfal tele volt letört ágakkal, amik útközben csapódtak be a nyitott ablakon. Anna kiszabadította magát a saját öve fogságából, és fél] térdre ereszkedve a férfihoz hajolt. – Márk, életben vagy? – szólongatta. Remél-1 te, hogy a férfi mindjárt kinyitja a szemét, és azt mondja: „Persze, csillagom, minden rendben.” De Márk feje továbbra is mozdulatlanul lógott a mellkasára. – Márk, könyörgöm, ne csináld ezt, nem hagyhatsz magamra! Anna a két kezével közrefogta a férfi arcát, majd felemelte, miközben a félelem könnyei kibuggyantak a szeméből. Remegő kézzel tapintotta ki a nyakán az ütőeret. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megérezte a gyenge lüktetést. Legalább életben volt. Elkezdte leszedegetni a faágakat a férfiről, hátha az segít, hogy Márk könnyebben lélegezzen. Bal kézzel az ülés fejtámlájának támaszkodva áthajolt a férfin, hogy az utolsó nagyobb fadarabot is eltakarítsa a férfi bal combja mellől, az azonban nem mozdult. Megpróbálta kitapogatni, hol szorulhatott be. Valami meleg nedvességhez ért a tenyere. Lassan visszahúzta, és meglátta, hogy élénkpiros, friss vér borítja az egész tenyerét. A faág Márk combjába fúródott. Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt a férfi elvérzik. Körbenézett, mivel tudná elkötni az eret a combtőnél, végül jobb híján Márk ingére esett a választása, bonyolult műveletnek tűnt lehúzni róla. Nagy nehezen kikapcsolta a beszorult biztonsági övet, aztán óvatosan előredöntötte a férfi testét, és előbb a bal karjáról, majd a jobbról is lehámozta inget. Amikor visszafektette az ülésbe, Márk váratlanul magához tért. – A lábam… nagyon fáj – nyöszörögte. – Igen, megsebesültél, mindjárt segítek! Behajolt a kormány mellé, átcsúsztatta Márk bal combja alatt az inget, és amilyen erősen csak tudta, meghúzta. „Oké, és most?” – tette fel magának a kérdést. Körbenézett, azt remélve, hátha kínálkozik valami megoldás. Végül az indító kulcson akadt meg a tekintete. Az automata váltót P állásba tette, és elfordította a kulcsot. A motor olyan simán brummogott fel, mintha néhány perce nem is erdőirtást végeztek volna vele, hanem épp most hozták volna ki a szalonból. „Eddig jó, de hogy szedem ki Márkot a vezetőülésből?” – töprengett Anna, és a férfira nézett, aki újra elvesztette az eszméletét. Kiszállt, és kinyitotta a jobb hátsó ajtót.

Bemászott a hátsó ülésre, és Márk háttámláját egészen koppanásig lehajtotta. Addig helyezkedett, míg sikerült a férfi hónalja alá nyúlva összefonni a mellkasán a karjait, majd a tehetetlen testet elkezdte átrángatni a hátsó ülésre. Márk felnyögött a belenyilalló fájdalomtól. Annának majd megszakadt a szíve, hogy fájdalmat okoz neki, de tudta, hogy el kell juttatnia valahogy orvoshoz, különben a kezei között fog elvérezni. Amikor Márk minden tagját elrendezte a hátsó ülésen, fújt egy nagyot, kiszállt és hátulról megkerülve az autót, elindult a vezetőüléshez… Amikor azonban meglátta az elrongyolódott hátsó kereket, majdnem összeesett az elkeseredéstől. „Ez remek! Életemben nem cseréltem még ki semmit, az üres üvegeken kívül!” – gondolta. Kinyitotta csomagtartót, és a borítást felemelve megkereste az emelőt. „Már azért is díjat érdemelnék, hogy felismertem!” Leemelte a pótkereket a kocsi hátuljáról. Egy darabig tehetetlenül forgatta a kezében az emelőt, aztán úgy döntött, az ösztöneire hagyatkozik. Miközben imádkozott, hogy ne zuhanjon az egész kaszni a földre, meglazította csavarokat, és nekiveselkedett. Könnyebb volt, mint gondolta, az új kerék hamar a helyére került. Mikor végzett, bedobta a szerszámokat a csomagtartóba. Ellenőrizte Márk pulzusát: elég gyenge volt. Beült a vezetőülésre. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát, és hirtelen bevillant egy félelmetes gondolat, amiről eddig teljesen megfeledkezett. Vajon hová tűnhetett a támadója? Anna hátramenetbe állította a váltót, és óvatosan kitolatott a terepjáróval a bokrok közül. Az autó néhány horpadástól eltekintve teljesen jó állapotban volt. A tisztább terepen megfordult, és visszahajtott az útra. Néhány métert ment, aztán lelassított, mikor észrevette, hogy az út másik oldalán ott lángol a zöld dzsip, ami üldözte őket. – Megérdemelted, te rohadék! – mondta Anna, és a gázra taposott. Nem látta, hogy az égő roncs üres. Már nincs benne senki.

17

Annának hatalmas erőfeszítésébe került, hogy nyitva tartsa a szemét. Fogalma sem volt róla, mióta rótta a kilométereket, de hosszú óráknak tűntek már a másodpercek is. Az is eléggé megnehezítette a dolgát, hogy a táj egy jó ideje alig változott körülötte. Eltűntek az erdők, az út poros-kavicsosra váltott, és csak egy-egy kis, szúrós bokor tarkította olykor a képet. Néha hátranyújtotta a kezét, és megtapintotta Márk lábán a bőrt, hogy meleg-e még. Alig volt vérnyomása a vérveszteség miatt, de még életben volt. Anna szeme egy pillanatra lecsukódott. Éles sípolásra kapta fel a fejét. A műszerfalra pillantott, és meglátta, hogy villog a Low fuel felirat. – Nem, nem, nem! Ezt nem teheted velem? –kiáltott fel elkeseredve, és ököllel verni kezdte a kormányt. Félrehúzódott az útról, és leállította a motort. Még körülbelül tíz kilométernyi benzin lehetett a tankban. De elnézve az utat előttük, belátta, hogy a küldetés lehetetlen. Nemhogy tíz kilométeren belül, de még hosszú órákig nem talál olyan helyet, ahol benzint tudna szerezni! A kormánynak támasztotta a homlokát. Aztán kiszállt, hátrament és odakucorodott a hátsó ülésen fekvő Márk mellé. A mellkasára hajtotta a fejét, és megadóan behunyta a szemét. Anna hangokat hallott a távolból. Az arca sajgott a fájdalomtól. Kinyitotta a szemét, és a kevés beszűrődő fényben megállapította, hogy már nem a Land Roverben van. Egy kunyhóban feküdt. Kintről emberek beszélgetése szűrődött be. „Hogy a fenébe kerültem ide?” – gondolta. Összeszedte minden erejét, és kivánszorgott a szalmaházikóból. A tűz körül néhány apró termetű ember üldögélt. Két fiatalabb lány, mindkettőjükön egy-egy csecsemő lógott, egy fiú középen a tüzet piszkálta, három középkorú férfi pedig lapulevelekből evett valamit. És egy hosszú ősz hajú, cserzett arcú, igencsak idős férfi. Ő egy kicsit távolabb ült a többiektől, pipát szívott, és homályos szemmel nézte a horizontot. „Hogy kerültem ide?” – tette fel Anna újra magának a kérdést. Körbenézett, hátha felfedezi valahol az autót. De mindenütt, háromszázhatvan fokban csakis a horizontot látta. „Miért hoztak ide minket?” – töprengett. Ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy fogalma sincs, mi történhetett Márkkal. Egy idősebb nő dugta ki a fejét az egyik kunyhóból. Mikor megpillantotta Annát, furcsa, kattogó nyelven mondott valamit, és a kezével hívó mozdulatot tett. Anna odasietett hozzá. A nő a kunyhó belsejébe mutatott, Anna pedig a fejét lehajtva belépett. Annyira szűkös volt a hely, hogy ezzel a mozdulattal majdnem rá is taposott a földön fekvő Márkra. Gyorsan letérdelt mellé, és a kezét a férfi homlokára tette. „Legalább negyvenfokos láza van” – állapította meg rémülten. A fekete nő is visszajött, és Anna mellé guggolt. Egy fából vájt tálka volt a kezében, teli valamilyen folyadékkal. Felemelte Márk fejét, és megpróbálta a szájába önteni. A férfi

nyöszörgött, nem volt eléggé magánál ahhoz, hogy rendesen tudjon nyelni. Anna közelebb hajolt, hogy a kezével megtörölje a száját. Amikor a férfihoz ért, Márk kinyitotta a szemét. – Anna! – suttogta alig hallhatóan. – Itt vagyok, semmi baj! Kórházba viszlek! Végigsimította a férfi arcát. Fogalma sem volt, hogy fogja kivitelezni ezt a tervet. Márk megint megmoccant, és láthatóan mondani akart valamit. – Anna… én téged – kezdte nagyon lassan, erőlködve. Anna elérzékenyülve közelebb hajolt hozzá, hogy ne kelljen annyira erőlködnie. – Anna, tudnod kell… a fényképezőgép… – mondta Márk alig hallhatóan. – A fényképezőgép? – ismételte Anna, leforrázva. – Én azt hittem… – kezdett bele lassan, de aztán elharapta a mondat végét. Felállt, és kisietett a kunyhóból. Amint kilépett, összeütközött egy háttal álló alakkal. A férfi megfordult, és Anna megdöbbenve ismerte fel benne a táborból a magyar orvost. – Anna, hála istennek, életben van! – mondta a férfi, és kedvesen megszorította a kezét. – Maga? Hogy került ide? Egyáltalán hogy talált ránk? – kérdezte Anna – Reggel kerestem magukat, de sehol nem voltak. Ez meglepő volt, valahogy nem olyannak látszottak az előző estén, mint akik csak úgy eltűnnek… Aztán az is kiderült, hogy az egyik dzsipet elvitték az éjszaka. Nemsokára pedig jött a hír, hogy egy kiégett terepjárót találtak az út mellett. Azonnal odamentem, attól féltem ugyanis, hogy magukkal történt baleset. De hála istennek nem így volt. Viszont az út másik oldalán felfedeztük a Land Rover nyomait, és még valamit: vért. Arra gondoltam, bajban vannak. Elindultam maguk után, és meg is találtam az autót, de már nem voltak benne. Tudtam, hogy valahol a közelben kell lenniük. És igazam is lett, hiszen végül csak megtaláltam, itt a busmanok között! – kacsintott a lányra. – Busmanok? – nézett körbe Anna. – Igen, fantasztikus emberek. Már csak maroknyian vannak a világon – magyarázta a férfi, követve Anna tekintetét. – Csúnya a sérülés az arcán, jól érzi magát? – nézett vissza a lányra. – Én megvagyok… Márk viszont nagyon rossz állapotban van. – Itt van ő is? – kérdezte a férfi, miközben azért megtapogatta Anna orrcsontját, hogy nem tört-e el. – Mögöttem, a kunyhóban. – Ha megengedi, megvizsgálom. Anna bólintott, az orvos pedig néhány percre eltűnt a szalmaházikóban. Amikor visszatért, aggodalom volt a tekintetében. – Rengeteg vért vesztett és baromi ronda a seb a lábán. Volt nálam fájdalomcsillapító, azt beadtam neki, de azonnal Gaboronéba kell vinnünk!

Tíz perc múlva Márk már az orvos autójának hátsó ülésén feküdt. Úton voltak a botswanai főváros felé. Anna az első ülésen ült, a tájra meredt, de a gondolatai máshol jártak. Idegességében á szája szélét harapdálta. Milán átnyúlt a sebváltó felett, és megnyugtatóan Anna karjára tette a kezét. – Nyugi, minden rendben lesz, túléli. – Biztos? Belehalok, ha nem! – szaladt ki Anna száján önkéntelenül. Az orvos elmosolyodott. – Biztos. Láttam már ilyet. De tudja mit? Próbáljunk meg inkább valami másról beszélni, amíg odaérünk. Tegnap elkezdte mondani, miért van itt. Nem mesélné el? – biztatta kedvesen a lányt. Annának egy pillanatra bevillantak Márk szavai előző estéről: „Ez a férfi veszélyes.” Ránézett a mellette ülő orvosra. Egyáltalán nem ismerte a férfit, de miért is mentené meg Márk életét, ha veszélyes lenne? Még néhány pillanatig csendben ült, de aztán belekezdett a történetbe. A hátsó ülésen fekvő Márk keze megmozdult a takaró felett. Kinyitotta a szemét, de a kapott nyugtató hatásától képtelen volt felülni. Az autót vezető férfira pillantott, és közben Anna hangját hallotta, ahogy épp Badruról beszél. A kábulattól csak egészen halkan tudott megszólalni: – Anna… ne mondj neki semmit! A motor zúgása azonban elnyomta szavakat, és a szeme előtt újra elsötétült a világ.

18

Mikor Márk kinyitotta a szemét, hunyorognia kellett az erős neonfényben. Egy kórházi ágyban feküdt. Óvatosan felemelte a takarót és megérintette a kötést, ami a térdétől egészen az ágyékáig tartott. Ekkor Anna lépett be az ajtón. – Jobban vagy? – kérdezte a lány kimérten. – Mi történt velünk? Te nem sebesültél meg? A lány nem válaszolt, csak megrázta a fejét. – Az isten szerelmére, mondd már el, mi történt! Semmire sem emlékszem! – Persze hogy nem emlékszel, nagyon lázas voltál. Beleállt egy fadarab a lábadba. Megpróbáltalak kórházba vinni, de útközben kifogyott a benzin. Az egész olyan kilátástalannak tűnt! Aztán már annyira fáradt voltam, hogy muszáj volt aludnom kicsit. Amikor magamhoz tértem, fogalmam sem volt, hogyan, de már egy busman táborban voltunk. A sebedet ők ellátták, de egyértelmű volt, hogy mielőbb kórházba kell kerülnöd, különben belehalsz. És akkor, mint akit az ég küldött, megjelent Milán, és… – Milyen Milán? – vágott közbe értetlenül Márk. – Hát az orvos a táborból, nem emlékszel? Megvizsgált, és azt mondta, hogy rengeteg vért vesztettél, ezért el kell hoznunk a gaboronei kórházba. Betettünk a kocsijába, és ide jöttünk. Iszonyú rendes volt. Mindenben segít. Most épp a bányába ment, hogy megkéresse nekünk Badrut. – Micsoda? – kérdezte Márk dermedten. – Tud Badruról? Akkor elmondtál neki mindent? – Persze, hiszen megmentette az életünket? – válaszolta sértetten Anna. Hálát várt, nem keresztkérdéseket. – A rohadt életbe! – kiáltotta a férfi, miközben kitépte az infúziót a karjából. – Azonnal a bányába kell mennünk! – De hát járni is alig tudsz! Mi a fenének mennénk oda? – fogta le a férfi hadonászó kezét Anna. – Mert Szendikics akarta megölni az öcsémet! Majdnem egy óra volt az út Gaboronéból a Debswana jwanengi bányájáig. Anna egész úton a busz ablaka felé fordult, nem akart Márkhoz szólni. Nagyon bántotta, hogy a férfi őt hibáztatja. De honnan tudhatta volna, hogy Milán volt a tettes? Utoljára akkor szóltak egymáshoz, amikor Márk kiderítette, hogy van egy turistabusz, ami körbeviszi a bányában a látogatókat, és azzal remélhetőleg be tudnak jutni. A busz megérkezett a bánya kapujához, ahol egy hatalmas, gyémánt alakú fémtábla hirdette: Jwaneng. The place of small stones. Az apró kövek otthona. Az őrbódéból egy álmos, egyenruhás férfi lépett elő, majd felszállt a buszra. Az idegenvezető átadta neki az utaslistát, az őr pedig az ujjával megszámolta az embereket.

– Hölgyeim és uraim! Először egy teljes körű testvizsgálaton esnek át, aztán visszaszállhatnak a buszra, ami körbeviszi majd önöket a bányában. Jó szórakozást! – A francba, ezzel is csak az időt húzzák… – dühöngött Márk. Először szólalt meg azóta, hogy felültek a buszra. – Ez valami trükk? Hogy lehet ilyen könnyen bejutni egy gyémántbányába? – súgta oda neki Anna, miközben leszálltak a buszról. – Az az érzésem, hogy ezt a „teljes körű testvizsgálat” magyarázza. Valószínűleg olyanok az óvintézkedések, hogy semmilyen módon ne tudjunk semmit kilopni – mondta Márk, miközben a rájuk vigyázó őr kinyitotta egy ablak nélküli betonkocka ajtaját, és Annára mutatott. Anna nem szívesen, de belépett a szinte teljesen sötét helyiségbe. Amint a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, észrevett valami halvány, derengő piros fényt a négyzet alakú szoba túlsó felén. Majdnem kiugrott a szíve az ijedtségtől, amikor a hangszórón keresztül egy férfi megszólította: – Kérem, álljon a szoba közepén lévő kapuba, és amíg a második sípoló hangot meg nem hallja, ne mozduljon! Anna szemügyre vette a szerkezetet, ami leginkább egy fantasztikus film csillagkapujára hasonlított. A hang utasításait követve odaállt elé, mire egy pittyenő hangot követően piros lézerfény kezdte pásztázni a testét. Moccanni sem mert, mivel fogalma sem volt, milyen következményei lehetnek. Körülbelül egy percig tartott a szkennelés, aztán megszólalt egy sípoló hang, amiről Anna remélte, hogy már a második. Az ajtó kinyílt, és Márk kaján pillantásával találta szembe magát. – Na, milyen volt? – Csak mint veled: semmi különös – válaszolta fagyosan Anna. Miután Márk becsukta maga után a betonkocka ajtaját, Anna egyedül maradt. A bányába érkezésük óta először alaposabban is körülnézett. Csalódott volt attól, amit látott. Úgy képzelte, hogy csupa csillogó szikla veszi majd körbe. Ehelyett azonban minden csupasz volt és kietlen. Ahogy visszafordult, meglátta, ahogy Márk már ki is jött a betonkockából, és néhány méterre tőle az egyik őrrel beszélget, majd átad neki valamit. – A világ mindenhol ugyanúgy működik. Bármit ki lehet deríteni egy doboz cigiért. Most már tudom, hol találjuk Badrut. Remélem, még időben érkezünk – súgta oda Annának, mikor mellé lépett. Visszaszálltak a buszra, ami elindult a tárnák irányába. Anna nagyon koncentrált, hogy úrrá legyen az izgalmán. Ha megtalálják Badrut, az a sok minden, amin keresztülment, végre értelmet nyer. – Atyavilág, ez hatalmas! – szólalt meg Márk váratlanul. Anna követte Márk tekintetét. A látvány valóban megdöbbentő volt. A bánya tölcsér alakot formázott. Úgy nézett ki, mint egy ókori amfiteátrum, csak ez a színház óriásoknak készült. A legfelső emelettől az aljáig legalább ötszáz méter volt a szintkülönbség. Minden emeleten mozgott valami. Hamarosan kiderült, hogy hatalmas teherautók azok, amik a szikladarabokat szállították a tisztítóba, de ebből a távolságból még mindig csak játék autóknak tűntek. Ahogy közeledtek, Anna egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

A sofőr végül megállt az egyik tárna mellett, és az idegenvezető megkérte az embereket, szálljanak le. Amikor kiléptek a buszból, Márk megfogta Anna kezét és a csoport szélére húzta. Az idegenvezető magyarázni kezdett a gyémántfejtésről, és közben egy pallóhoz vezette a turistákat, ami az út széléhez volt erősítve és belógott a tátongó mélység fölé. Márk kihasználva a pillanatot megragadta Annát, és behúzta az egyik sziklamélyedésbe. – Keresni fognak minket! – suttogta Anna – Itt már nem számolják meg a látogatókat! Mégis ki lenne olyan hülye, hogy itt akar maradni, a semmi közepén? – válaszolta a férfi az izgalomtól fojtott hangon. A turisták egy kis idő után visszaszálltak a buszra, az ajtó bezárult, és néhány másodperc múlva már csak egy porfelhő jelezte a busz útját. – Siessünk! Nehogy Szendikics megelőzzön minket! – mondta a Márk, és gyors léptekkel nekilódult. Már legalább húsz perce gyalogoltak. Anna úgy érezte, a semmibe tartanak. Néha látott festett jeleket a köveken, amiket nem tudott értelmezni. A melegtől egyre nehezebben bírta a tempót, de Márkon is látszott, hogy fájdalmai vannak, szinte csak vonszolta maga után a sérült lábát. Aztán Anna megpillantott egy teherautót, ami gyors tempóban közeledett feléjük. Csikorogva megállt mellettük. A hatalmas fémtest igazán félelmetes látványt nyújtott így közelről. Mint valami óriási állat, a monstrum teljesen eltakarta előlük a napot. Kinyílt a teherautó ajtaja, és egy fekete férfi szállt ki belőle. – Maguk mit keresnek itt? – kérdezte angolul, határozottan Márk felé lépve. – Azt hiszem, épp magát! Már ha maga Badru… – válaszolta Márk magyarul. Anna végignézett a vele szemben álló fekete férfin. „Ő Badru” – gondolta megdöbbenve. A fiú elképesztően hasonlított Faridára, csak míg a szépségkirálynő vonásai lágyak, az övéi egyértelműen férfiasak voltak. A fekete férfi néhány másodpercig némán állt, meglepődve a magyar szavaktól, de aztán lassan megszólalt. – Mit akarnak tőlem? – kérdezte gyanakvással a hangjában. – Tudjuk, hogy meg akarták ölni magát. Badru hátralépett egyet. – Honnan veszik ezt a hülyeséget? – Én vagyok Nóvák Bence bátyja. És tudom, mi történt azon a napon, amikor Bence rosszul lett a pályán. Tudok a fioláról, amit az öltözőben eltett. Azt is tudom, hogy üldözik magát. De ha segít, akkor véget ér ez az egész, és nem kell többet félnie. Kérem, segítsen megmenteni az öcsémet! – mondta Márk, szinte könyörögve. Badru egy darabig farkasszemet nézett vele, majd megadóan bólintott. – Rendben. Ekkor dörrenés hallatszott. Olyan volt, mintha egy autó kapott volna defektet, és az visszhangzana a hatalmas térben. Néhány madár ijedten vijjogva felszállt a távolban. Márk Badru bal vállára pillantott. A férfi ingén egy kis fekete lyuk jelent meg, és lassan szivárogni kezdett belőle a vér. Újabb dörrenés hallatszott, és Badru térdre rogyott. A második lövés a lábát találta el.

Márk belökte Annát a hatalmas teherautó alá, és felfelé nézett, ahonnan a lövések érkeztek. A monstrum tetején egy fekete ruhás alak állt. Márk megdöbbenve ismerte fel benne a férfit, aki a táborban rájuk támadt. – Maga él? – Én igen, te viszont halott vagy! – mondta az ijesztő tekintetű férfi, és a pisztoly csövét Márk homlokára irányította. Meghúzta a ravaszt. Márk becsukta a szemét, és ösztönösen várta a dörrenést, de csak egy kattanást hallott. Kifogyott a tár. A következő pillanatban, mintha egy fekete leplet dobtak volna rá, a férfi a teherautó tetejéről rávetette magát. Az ugrástól mindketten elvesztették az egyensúlyukat. Márk néhány centire a földön fekvő Badru mellé zuhant. A fiúban láthatóan már alig volt élet. Márk megpróbált feltápászkodni, de a murvás talajon megcsúszott a lába. Nem volt ideje megfordulni, mert hirtelen égő fájdalom hasított a vállába. A támadója hirtelen, akár egy párduc, kezében az üres fegyverrel rávetette magát. Próbálta tarkón vágni, de az ütés lecsúszott és csak a vállát találta el. Viszont így is akkora ereje volt, hogy Márk teljesen lezsibbadt jobb kézzel újra a földre zuhant. A fekete ruhás rávetette magát, és fojtogatni kezdte. Márk összeszedte minden erejét, és a térdével háton rúgta a rajta ülő férfit. Hallani lehetett a gerinc reccsenését. A férfi felüvöltött fájdalmában, és egy pillanatra elengedte Márk torkát, aki a lehetőséget kihasználva ledobta magáról. Anna teljesen leblokkolva állt a teherautó kereke mögött. Csak hallotta a dulakodást, nem mert kinézni, hogy megtudja, mi történik. A félelem megbénította, így még akkor sem tudott mozdulni, amikor meghallotta Márk üvöltő hangját: – Anna, gyere ki onnan! Aztán a következő másodpercben fájdalmasan, mint egy sebesült vad, felbőgött az óriási motor felette. – Rohanj! – kiabálta Márk, amikor odaért hozzá, és kilökte Annát a teherautó alól. A monstrum vezetőfülkéjében Bika a visszapillantóból figyelte, ahogy Anna elszalad, majd a kormányba kapaszkodott, és újra felbőgette a motort. – Ahogy szeretnéd! Akkor veled végzek először! – mondta, és lenézett az előtte álló férfira, majd sebességbe tette a váltót. Anna lihegve megállt, és visszafordult, hogy lássa, mi történik Márkkal. A súlyos teherautó csak lomhán tudott felgyorsulni, de Márknak így sem volt esélye. Az út körülbelül háromszáz méter után egy jobbkanyarban folytatódott, ami után nem látszott, mi következik. Márk minden erejét beleadva rohant a kanyar felé, miközben mögötte hörögve robogott a hatalmas kőszállító. Amikor elért a kanyarig, megtorpant, és lenézett.

Ötszáz méteres mélység ásított felé. Hátrapillantott, a teherautó már alig néhány méterre volt tőle. Ekkor a szakadék felé fordult megint, és ugrott. A vezetőülésben Bika arcáról eltűnt a vigyor, amikor az előtte futó férfi váratlanul a mélybe vetette magát. Teljes erővel a fékbe taposott, miközben próbálta elfordítani a kormányt. De a hatalmas tömeg nem engedelmeskedett. Csúszott tovább, míg el nem érte az út szélét. Nem volt tovább. Bika elengedte a kormányt és eltakarta a karjával az arcát, hogy ne kelljen szembenéznie a végzetével. Aztán, mintha nem is több tonna fém lenne, a teherautó a sofőrjével együtt könnyedén, hangtalanul a mélybe hullott. Anna megkövülten nézte, ahogy előbb Márk veti magát a mélybe, majd a sárga kőszállító is eltűnik a szeme elől. Üvöltve a szikla széléhez rohant. – Máááárk! Amikor lenézett, alig mert hinni a szemének. Márk egy kiugró peremen állt és felé nyújtotta a kezét. – Kórházba kell vinnünk Badrut!

19

Márk a gaboronei kórház várójában állt. Ökölbe szorított kézzel, dühösen a falba csapott. – Ez nem lehet igaz! Megőrülök a tehetetlenségtől! Az öcsém haldoklik, azt sem tudtam megakadályozni, hogy ennek a szerencsétlen fiúnak ne essen baja, és még a bizonyítékom sincs meg az ellen az állat ellen! Az a nyomorult Szendikics bérgyilkost küldött ránk és fogalmam sincs, most hol van! – kiáltotta elkeseredetten. A dühtől kidagadtak a nyakán az erek. Anna tőle néhány méterre gépiesen dobálta az aprót a kávéautomatába. Nézte a férfit, és szívből sajnálta, hogy nem tud segíteni neki. Több mint négy óra telt el azóta, hogy egy mentőhelikopter behozta Badrut. Azonnal meg is műtötték. Kivették a golyót a váltóból és a lábából. Az orvosok azonban nem sok esélyt adtak a felépülésére. Anna odanyújtotta az egyik kávéspoharat. A férfi nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. Egy ismerős hang szólalt meg Anna háta mögül. – Anna, drágám! Anna megfordult, a keresztapja állt mögötte. – Paki, te itt? De hogy kerültél ide? Amikor legutóbb beszéltünk, még otthon ültél a foteledben. Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt találsz? – záporoztak Anna kérdései a váratlanul felbukkanó keresztapja felé. – Drágám, nyugalom! – mondta a férfi és gyengéden megfogta az izgatott lány vállát. – Te magad mondtad el a telefonban, hogy itt vagy. Amikor felhívtál a kórházból, hogy az útitársad súlyosan megsérült. Soha nem hallottalak még ennyire kiborulni! Annyira ijesztő volt a hangod, hogy nem is volt kérdés, mit kell tennem. Azt gondoltam, na, most lett elég a telefonkapcsolatból meg az afrikai kalandokból, idejövök és hazaviszlek! – mondta, és közben magához szorította a lányt. – Paki, te egy angyal vagy! – mondta a lány odabújva a keresztapjához, miközben a tekintete a még mindig a fal felé forduló Márkra esett. – Akkor be is mutatom neked az útitársam! Ő Nóvák Márk! Az idős orvos leengedte a karját az ölelésből. – Nem értem… Azt mondtad, válságos állapotban van. – Ó, persze… De, tudod, néha túlreagálom a dolgokat. Viszont amióta beszéltünk, megint történt valami szörnyűség – magyarázta Anna. – Badrut meglőtték! Miatta vagyunk most itt. – Badru itt van? – kérdezte az idős férfi megdöbbenve. – Igen. Elmentünk a bányába, ahol dolgozik, meg is találtuk, de nem volt elég időnk beszélni vele, mert a fekete ruhás férfi, aki minket is üldözött, megint előkerült a semmiből, rálőtt Badrura, aztán Márkot is meg akarta ölni, de végül, hála istennek, a szakadékba zuhant. A mentőhelikopter behozta ide Badrut, mi pedig utána jöttünk – hadarta el szinte egy szuszra Anna az elmúlt órák történéseit. A férfit teljesen sokkolták

a hallottak. – Az az ember, a teherautóban, meghalt? – kérdezte. – Igen – válaszolta Anna. Az orvos egy darabig némán forgatta a kalapját a kezében. Aztán halkan azt mondta: – Van egy ötletem, amivel talán meg tudjuk menteni Badrut. Odavinnél hozzá? Márk a férfi érkezése óta először fordult vissza a faltól. – Tényleg tudna segíteni? – kérdezte, és odalépett. – Nem ígérek semmit, először látnom kell, milyen állapotban van. – Akkor azonnal menjünk – mondta Márk, és már el is indult Badru szobája felé. A kórterembe lépve az orvos rögtön az ágyhoz sietett, és ellenőrizte a fiú pulzusát. – Beszélnem kell a kezelőorvosával, hogy megtudjam, pontosan mi a helyzet, hívjátok ide – adta ki az utasítást. Márk és Anna rögtön kisiettek a nővérpulthoz és az orvos után érdeklődtek. Kiderült, hogy a műtőben van, és sajnos még körülbelül fél óráig nem tudnak beszélni vele. Visszasiettek a kórteremhez. Anna lépett be elsőként az ajtón. – Az orvos még a műt… – kezdte, de elakadt a szava a megdöbbenéstől. A keresztapja az ágy jobb oldalán állt, félig háttal, kissé előrehajolva. Egy injekciós tű volt a kezében, aminek a tartalmát épp az infúziós branülbe akarta fecskendezni. Anna hangjára abbahagyta a műveletet, és megfordult. – Anna! Megijesztettél! – mondta emelt hangon, majd, mikor észrevette, hogy a lány döbbenten bámulja a kezét, ő is az injekciós tűre nézett. – Ne izgulj, ez csak egy kis serkentő – mondta kedvesen. – Te vagy az! Anna egészen lassan ejtette ki a szavakat. – Mi vagyok én? – kérdezett vissza az orvos értetlenül. – Te vagy az! – ismételte meg Anna, most már határozottabban. – Téged láttalak azon a felvételen. Te adtad a fiolákat. Te akartad megölni Badrut és Márk öccsét. – Jézusom, Anna, miről beszélsz? – értetlenkedett a keresztapja még mindig mosolyogva, de a hangja már nem volt annyira magabiztos. – Honnan veszed, hogy ő volt az? – nézett a lányra Márk is. Anna remegő hangon válaszolt. – Emlékszel, amikor a buszon azt mondtam neked, milyen furcsa, hogy néha az emberek háta sokkal beszédesebb, mint az arcuk? Egy arcot el lehet maszkírozni, egy hajat másképp lehet fésülni, de a tartásunk akkor is elárul minket! – válaszolta a lány, és a keresztapja görnyedt vállára mutatott. – Marhaság, miért akarnék bárkit megölni? Szívsebész vagyok és kutatóorvos! Azt kutatom, hogy lehet meggyógyítani a betegségeket, nem pedig irtom a pácienseket. Márk arcára az orvos utolsó szavainál kiült a döbbenet.

– Hát persze, így már értem! Nem tudtam felfogni, miért akarna bárki fiatal sportolókat megölni, de így már értem. Emberkísérletek! – mondta Márk az orvosra szegezve a tekintetét. – Maga élő embereken kutatta a megoldást! A fiolákban, amit odaadott a szerencsétlen fiúknak, egy betegség gyógyszere volt, amit rajtuk akart tesztelni! – Ez csak valami vicc… Erre nincs semmi bizonyítéka! – mondta gúnyosan az orvos. – De! Itt van a felvétel róla a fényképezőgépemben – szólt közbe Anna, és elővette a táskájából a kamerát. – Rohadt gyilkos! Miért próbálta megölni az öcsémet? – kiáltotta Márk, és fenyegetően a férfi felé lépett. Az orvos nem mozdult, csak szorította a kezében a fecskendőt. Anna is közelebb lépett a keresztapjához. – Annyira tiszteltelek! Hogy tehetted ezt? Mit akartál elérni az öccse halálával? – kérdezte a lány, összeomolva a felfedezéstől. Az idős ember egy pillanatig habozott, de aztán elszántan felszegte a fejét. – Hát nem értitek? Talán pont ő lett volna, aki ezzel megment másokat! – mondta megszállottsággal a hangjában. Aztán Márk felé fordult. –Tudja, az én testvérem szívbetegséggel született. Orvosként még szörnyűbb volt látni a szenvedését. Mindent megtettem, hogy megmentsem, de leállították a kutatásaimat azzal, hogy nincs rá pénz, és túl hosszú idő lenne, míg bármilyen eredményre jutok, így nincs értelme. A testvérem fél év múlva belehalt a betegségébe. Üvöltöttem a fájdalomtól. Vissza akartam adni a praxisom. Aztán egy idő múlva a fájdalmamat felváltotta a düh. Úgy döntöttem, egyedül folytatom kutatásokat. Csak a magukhoz hasonló laikusok hiszik azt, hogy az ilyesmi működhet áldozatok nélkül. Már a célegyenesben voltam, de aztán jött Badru meg maga. Túl sok veszett volna oda, ha kiderítik a titkom! Az utolsó szavaknál széttárta a karját, mint aki megadja magát a sorsnak, de aztán váratlanul Anna felé lépett, kikapta a kezéből a gépet, és a földre lökte a lányt. Márk odaugrott, hogy visszavegye, de az orvos a korához képest remek fizikai állapotban volt, így dulakodni kezdtek. Márk a fényképezőgépbe kapaszkodott, miközben az idős férfi a nyitott ablakhoz vonszolta. Márk hirtelen felüvöltött, és elengedte a gépet. Az orvos a még mindig a kezében tartott fecskendőt a karjába szúrta. A következő mozdulatával pedig kihajította gépet a kórterem ablakán, ami a nyolcemeletes zuhanástól darabokra tört a betonon. Márk kirántotta a fecskendőt a karjából, és gyorsan megpróbálta kiszívni a szert a bőre alól. – Ettől biztosan jól fog aludni.' És ha felébred, sajnos akkor sem lesz mivel bizonyítani ezt a mesét – kiáltotta az orvos diadalittasan, miközben a darabokra esett fényképezőgép után nézett. – De lesz… A halk szavak az ágy felől érkeztek. Badru magához tért, és az ablaknál álló idős férfira nézett. – A fiola… még mindig nálam van!

20

A kifutópálya fényei túl erősek voltak ahhoz, hogy bármi mást is látni lehessen a londoni Heathrow reptérből. Anna az ablaknál ült, és megállapította magában, hogy ha egyáltalán lehetséges, hogy vannak fokozatok akkor este utál a legjobban repülni. Lepillantott az ölében heverő papírra, és még egyszer elolvasta, ami rajta állt. „Az utazási idő Kuala Lumpurig 12 óra 50 perc, onnan Sydneybe pedig még körülbelül 7 és fél óra.” Két hét Ausztrália. Ezt az utat kapta „jutalomként” a Badruval készített interjúért. A főnöke megérezte a vérszagot. Tudta, hogyha őt küldi az ausztrál munkára, az majd biztos emeli a lapeladásokat. Anna az előtte levő ülés zsebébe nyúlt, és kihúzta a magazint, amit beszálláskor oda rakott. Farida gyönyörű arca mosolygott rá. Selymes barna haján csillogott a korona, amire fényes, hófehér betűkkel írták fel a különszám címét: Az álomnő. Anna behunyta a szemét, és bár nem akarta, az elmúlt egy hónap eseményei betolakodtak a gondolataiba. Miután a gaboronei rendőrség kihallgatta, majd elengedte őket, Márkkal visszamentek a kórházba Badruhoz, aki szerencsére már sokkal jobb bőrben volt. Márk elkérte a fiolát a fiútól, annak reményében, hogy talán segít majd az öccse állapotán, ha kiderül, mit adtak be neki. Anna ezalatt az ágy lábánál maradt és a fémtámlát szorongatta. Márk egy ideig az ágy másik oldalán állt csendben. Aztán végül megszólalt: – Most mennem kell. „De hát így nem lehet vége! A hülye filmekben bezzeg, bármilyen nehéz volt is előtte, azért a végén mindig egymásra találnak!” Nem tudott mit mondani, képtelen volt elköszönni a férfitól. Elfordult a fal felé, és csak hallgatta a távolodó lépteit. Még mindig a kórházi falat nézte, amikor Márk megszólalt mögötte: – Isten veled, Anna! – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. A lány arcán végiggördült az első könnycsepp, amit egyből követett a többi. Kellett néhány perc, amíg összeszedte magát, és Badru felé tudott fordulni. – Tudja, én igazából azért kerestem magát, mert a nővéréről szeretnék egy interjút készíteni. – Miért nem mondta meg neki, hogy szereti? –kérdezte az ágyban fekvő fiú. – Tessék? – Szerintem ő is szereti magát! Anna egy darabig habozott. Nem tudta, szeretne-e belemenni ebbe a témába. – Az lehet. Viszont nagyon gonosz módon becsapott, és ezt nem tudom neki megbocsátani – mondta végül, dacosan felvetve a fejét. – Hát, ez úgy hangzik, mintha egy meséből idézne! Az életben szerintem egyszerűbben

mennek a dolgok. Ha két ember szereti egymást, azok legyenek együtt – jelentette ki Badru nemes egyszerűséggel. Anna megint hallgatott egy darabig. – Köszönöm, hogy segíteni akar, de szeretném, ha mostantól inkább csak a nővéréről beszélnénk. Anna még két napot töltött Badruval, és valóban csak Farida volt a téma közöttük. Az interjút még a gaboronei szállodából elküldte a lapnak, így amikor visszaérkezett Budapestre, már az elkészült újság várta a szerkesztőségben. A cikk viharos sikert aratott. És persze minden lap vele, Márkkal és a keresztapjával foglalkozott. A hirtelen jött hírnévtől még a botsáska kolléganők is olyan kedvesekké váltak, mint előtte soha. – Fantasztikus lehetett megélni ennyi izgalmat – mondta Andrea, és felhúzta tökéletesre rajzolt szemöldökét, miközben a boszorkaszerű ujjaival a kávéját kevergette. Anna csak bólintott, nem volt kedve társalogni senkivel. De a kolléganője nem eresztette el ilyen könnyen a csontot. – És mi lett azzal a magyar pasival, akiről azt írták az újságok, hogy együtt lepleztétek le a keresztapádat? – kérdezte pletykára éhesen. – Fogalmam sincs – zárta le a beszélgetést Anna. Ez egyébként tökéletesen meg is felelt a valóságnak. A kórházi szobában hallotta utoljára a férfi hangját. Azóta várta, hogy Márk újra felbukkanjon az életében. Minden telefoncsörgésnél reménykedett. De soha nem az a hang szólt bele, akire vágyott. „Miért nem vagyok képes elengedni? Nem keres, nem érdeklem. Csak addig voltam fontos, amíg nálam volt, ami neki kellett. Vége, Anna, felejtsd el!” – mantrázta magának naponta többször is. De szinte nem volt olyan pillanata a napnak, amikor ne emlékeztette volna minden a férfira. Egy autó, egy film Afrikáról, amit épp akkor adtak a tévében, vagy mikor a kezébe került egy lap, amiben arról írtak, hogy Márk öccse jobban van. De a legnyomorultabbul akkor érezte magát, amikor vásárlás közben megcsapta az a jellegzetes szappanillat, amit mindig érzett rajta. Ahogy teltek a napok, egyre világosabbá vált: a férfi nem fogja keresni. A keresztapja is gyakran eszébe jutott. Tudta, hogy újra szembe kell majd néznie vele a tárgyalóteremben, amint kiadták az országnak a botswanai hatóságok. Rettegett ettől a pillanattól. Az elmúlt egy hónapban sorra derültek ki a focisták nevei, akiknek a halálát az orvos elmebeteg küldetéstudata okozta. Anna egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy tehetett ennyi szörnyűséget az az ember, aki neki csak segített egész életében. Aztán két héttel ezelőtt a főnöke a kezébe nyomott egy borítékot. – Két hét múlva két hét Ausztrália! Ez a jutalmad! Jó kis munka lesz! – mondta olyan könnyedén, mintha egy balatoni wellnesshétvégéről beszélne. Anna próbált érvelni, hogy csak most ért vissza egy másik kontinensről, de a főnököt ez nem hatotta meg, sőt inkább úgy tűnt, egyenesen sértve érzi magát. Úgyhogy nem volt más választása, mint belevágni az újabb végtelennek tűnő küldetésbe.

Így most itt ült egy repülőgépen, és a világ végére készült. A pilóta lassan elemelte a gép orrát a betonról, és beleszálltak a ködös londoni éjszakába. Anna lehúzta az ablak napellenzőjét, hogy ne lássa az egyre távolodó földet, és rápillantott a mellette ülő férfira. Beszállás után eljátszott a gondolattal, hogy mindjárt besétál az ajtón Márk, rámosolyog a tökéletes fogsorával, és mond valami ellenállhatatlant. De a valóságban egy hetven körüli, hawaii mintás inget viselő bácsika lett a szomszédja, aki most nagyon udvariasan megkérdezte Annát, hogy nem zavarja-e az olvasólámpa. A gép hirtelen megrázkódott. „Ez csak egy légörvény” – nyugtatgatta magát Anna. Aztán újabb rázkódás következett. Az utasok nyugtalanul mocorogni kezdtek. A pilótafülke mikrofonja reccsent egyet. – Hölgyeim és uraim, turbulenciába keveredtünk. Kérem, üljenek a helyükre és csatolják be az öveiket! Anna kezei szinte megbénultak a félelemtől. Csak nézte az övét, és hallotta a saját szívdobogását. „Nem lehet igaz! Nem akarok meghalni! Kérlek, Márk, segíts!” Ekkor a mögötte levő ülésről megszólalt egy igazán nagyképű hang: – Adhatom a zacsit? VÉGE?