Levél Hamarosan ideér a rideg, zord tél. Pirosra csípi arcod a fagyos szél. Száraz faágon én vagyok már csak egyedül, - görbe, megdermedt levél. Megcsípett reggel a könyörtelen dér, Küzdök parányi, rövid életemért. Nem hagyom magam, kitartok! Tél, szél, hideg! tőlem mit akartok? Testvéreim a fagyos földön eltaposva, Egymás hegyén-hátán sárban és piszokban. Összeseprik őket, elégetik mind egy szálig. A többi fa mind leveleitől sorban megválik. Én még bírom, kihúzom tavaszig! Nem hullok le mocsokba, porba. Kifeszítem magam a széllel dacolva. Nem állok be odalent a sorba! Csak pár hónapig kell kitartanom... Felfrissülök majd a lágy napsugárban, Összeszedem magam a forró nyárban, Esőben fürdöm, s madarak dalában. Csendben szálingóznak a lágy hópelyhek Körülvesznek, mint puha, finom selymek. A szél elcsendesül, altatót dúdol. A többiek lassan eltűnnek az útról. Fehér paplant kapnak a mezők, rétek. A ragyogó palásttól az utak is szépek. Ragyog a nap, a bárányfelhők máshol legelnek. A vadludak rég elhúztak, délen telelnek. Leszáll az éj, csillagok tükre ragyog a havon, Szemben az állomáson hósapkás minden vagon. Hajnalodik lassan, megdermesztett a fagy, Élénkül a szellő, erőm lassan elhagy.
Nagyot üvölt a szél egyszer csak hirtelen, Elragad, felvisz a magasba - jaj nekem! Nem zuhanok, csak szállok fel egyenesen, Meghódítom az eget, pörögve, dértől nedvesen. Újból ragyog a napsugár, s megszárít. Még mindig repülök fel, nincs, ami megállít. Nem is volt nekem olyan jó ott a faágon, Miért ragaszkodtam? Már kicsit bánom. Álmodom, miközben óriás sassá válok, Alattam mezők, rétek és nyíló virágok. Tó tükrén csillan a tavaszi napfény, Virágszegélyt kapott az erdei ösvény. A tisztáson ezernyi apró lepke ring. Rigódal száll fülembe, s kakukk hangja. Ereszkedem lassan a rezdületlen tóra. De a kakukkhang hamis, mert ez egy óra! Véget ért az álom, indulnom kell sajnos... Kenyerem már pirul, belül finom sajtos. Kilépek a házból, arcomba csap a szél, Száraz faágon ül egyedül egy levél...
Forróság Olvad a kézben a fagyi, Megállt az órám is, mert gagyi. Az úton kocsikaraván halad, Forró a pad az árnyas fák alatt. Áll a levegő... Járda szélén macskapiszok gőzölög, Sanyi bácsi belelép és eldöcög. Puhán párolog az aszfalt teteje, A közepe keréknyommal van tele. Áll a levegő... A strand felől napolaj szaga terjeng, Gyümölcshalom fák alatt erjed. Legyeket hajkurász két tata, Megkoccan a kövön négy lópata. Áll a levegő... Járda szélén kókadnak a virágok, Rendőr köröz, ,,Szépjónapot kívánok!" ,,Jogosítványt, forgalmit", s én kiszállok. ,,Jó napom van", - így a rendőr ,,Ma egy nagyot kaszálok!" Áll a levegő...
Október Már nem perzsel az őszi nap sugara, De vidáman játszik a tó tükrén. Fakopáncs kopogtat egy odvas fát, Majd áldozatát lenyeli büszkén. Álmosan nyújtóznak még egyet a fák, Levelük vörös, barna, sárga, zöld. Nem rezdül egy sem, mind mozdulatlan, Akár a parton az aggastyán tölgy. Kései virágok szirmukat ledobják, Akár a ruháját este a Kedvesem. Magasban szürke gém vitorlázik, S leszáll a sűrűben csendesen. Reccsen az öreg juharfa ág, Elkapja a barnás avarszőnyeg. Padon összebújik egy szerelmes pár, Szétárad a nyugalom a környéken...
Kerékpárral a hídavatásra Országút csíkjai fürgén elszaladnak, Érezzük melegét a kellemes Napnak. Szederfák lombjai néha árnyat adnak. Nem messze a Dunán új hidat avatnak. Kellemes, víg szellő néha hajunkba kap, Tekerjük a pedált, míg lemegy a nap. Dolmányos varjú száll száraz fa ágára, Szól madárfütty, s kabócák muzsikája. Óvatos gólyaláb lépked a nádasban, Sas pár vijjog a messzi magasban. Nem áll le a lábunk, - lassan odaérünk, Megpihenünk otthon, majd, ha hazaérünk. Feltűnik a célunk, szól a fúvószene, Végtelen Duna-híd emberárral tele. Mazsorettek járják, a sörsátor zsúfolt, A színpadon koncert, arcomon egy rúzsfolt:-)
Rozsdás ősz Nyikorog az avar, ha lépek, A lehulló levelek, de szépek. Puhán süppednek lábaim, Eszembe jutnak álmaim. Felhők szélén láblógatva üldögélek, Míg a tavak erdők rétek mesélnek. Gyors patak a kövek közt szalad, De az idő áll, csak a mutató halad. Engem a színek ámulatba ejtenek, S a lombok kis madarakat rejtenek. A vízen néha megcsillan a napsugár, Elfeledem lassan milyen meleg volt a nyár. A tó szélén szárcsák bújócskáznak, Reccsen a faág, mert már ő is fáradt. Hunyorog a vén nap a dombok mögött, Az öreg tölgy még mindig jólöltözött. Behunyom a szemem, hallgatom a csendet, A kabátgombokon gombolok még egyet. Leszállok a földre, hiszen ott kell járni, Pedig milyen jó volt az őszt megvizsgálni.
AdatÁrAdat Adatokkal dolgozunk, a fejünkben málnapép. Gyakran nem is vesszük észre: körülöttünk a természet mily gyönyörű, változatos, csodaszép. Áram nélkül, gépek nélkül nem állna a világ kereke, A rideg tárgyak hiányában talán könnyebben felnyílna a szívek boldogságának záró fedele. Behálózott, körülvett már mindenütt a fémvilág. Földön, földben, levegőben jelek, áramlanak szerte, de a járdasziget szélén kinyílik egy apró kis virág. Motor berreg, kocsi fékez, és robog az úthenger. Ehhez képest már nem halljuk a pacsirtát, tücsköt, és azt, hogy hogyan dalol a háborgó tenger.
A repülés A távoli horizont nem csak tekintetet vonz, Mivel nincsen szárnyunk, képzeletünkkel szállunk, Meglovagoljuk a szelet, megérintjük a végtelent, Nincs már számunkra távolság, ha van elég bátorság, Különös új világokat látunk, melyek felett suhanva szállunk, Lábunk súrolja a tűzhányó csúcsát, látunk sok szépet és furcsát, Rájövünk, hogy ez csak tévedés, ha eljön a reggeli ébredés, De jött egy gondolatom, hogy álmomat ébren folytatom, Ecsetem megtölti a lapot, a színek közt válogatok, Kialakul a festmény, s avval , Már más is láthatja miket összeálmodom nappal...
Tisza Part I. Fagyos téli délutánon Jó meleg a nagykabátom. Híd alatt sárgásan a Tisza tekereg Hideg szobor mellett lábam beremeg. Nem kényeztet a napsugár Közel került a fátyolos láthatár. Nem zsong a nádas, mindenütt csend. Egy fáradt varjú köröz odafent. Elmereng a kalapos nő... Mi is "kéne", talán több hő? Fejére száll a fáradt varjú Ebből még nem is lenne gond -, De elrebben hirtelen, S helyén marad egy pont.
Tisza Part II. A folyó mentén apró kavicsok közt egy hatalmas kő, Rajta fáradt varjú ápolja tollát, akár egy igazi nő. Csendesen kanyarog a lankák közt a Tisza, Lapos ez a környék, mint a Mona Lisa. Lassan, hangtalanul siklik a vízen Egy fa letört ága, s rajta hangyák tízen. Puhán süpped egy kóbor kutya lába a parton, Egy alak lépdel a hídon, s kezében egy karton. A kartonból kivesz egy távcsövet, Szemügyre veszi a környéket, s a nagy követ. Kihúzza magát a madár, akár egy nagykövet, El is fordítja az alak a messzelátót S megpillantja a faágat, (balra-át volt)
A hangyák sorban ülnek a szélén A legnagyobb, talán a főnök a végén. A kutya az alakhoz simul a hídfőnél Közben zajlik az élet a nagy kőnél. Megsimogatja az ürge,
Szól az ebnek: Szaladj, Fürge! Partot ér a bátor hangyacsapat, Lemásznak szépen a nagy kő alatt. Tudják, hogy erre sok morzsa vár, Ekkor toppan eléjük a madár. Jaj, de kááár! De még semmi sincsen veszve, Kóbor kutya eleresztve Odaszalad a nagy kőhöz Az alak meg egy nőhöz. Elrebben a fáradt madár, Nincs ma hangyavacsi most már... A többi szereplő boldog lett S Te is, mert a versnek vége lett :-)
