Lehoczki Károly Séta Megyek az utcán, a gondolataim folyton a körül a nő körül járnak, akivel a tóparton találkoztam utoljára. Az utcán szinte senki. Ha lennének, sem foglalkozna velük az agyam, csak billeg ott fönn a nyakamon, halad előre, amit lát, azt úgy automatikusan rakja, ahova kell, s azt a nőt morzsolgatja, a tóparton, meg még sokkal korábban, majd egy kicsit később, előreszaladva az időben, nem túl messzire, nincs már nagyon hova előreszaladni, az élete javarésze mögötte már. Hunyorgok is meg nem is a szeptember eleji kajsza napsütésben. A fények így az ősz közeledtével olyan bágyatag belenyugvással hullanak a földre! Nem találom, pontosan mit is véljek arról a nőről. Valami érdekes kell legyen benne, ha ennyire makacsul visszatérnek rá az idegeim, keresik a fogást. Valamit muszáj, jelentsen az egész, ami történt, vagy hát mi is történt, tulajdonképpen tényleg nem történt semmi, találkoztunk, beszélgettünk, elváltunk, régi emlékképek merültek fel, csupa hétköznap, semmi különös, amit a logikus gondolkodás képes lenne feldolgozni. Jó lenne álmodni vele, hogy a sejtjeim a legvalószerűtlenebb ízekre szedhessék őt szét és a múlt diribdarabjaival párosíthassák össze, így próbálva sorra minden lehetséges verziót. Alszom és nézem a mozit, tudom, hogy álmodom, tudom, hogy ez hasznos a számomra, és szinte gyermeki kíváncsisággal várom az újabb és újabb képsort, amire a szegényes fantázia éberen, egyértelmű, képtelen lenne, látom, elvetem, elvetem a következőt is, a századikat is, aztán jön olyan, ami ugyan furcsa, de éppenséggel nagyon is valószerű. A gondolkodásnak egy egészen különleges megoldása az álom, mintha egy bőröndnyi kulcsot próbálna végig hirtelenjében valami nem nyitható ajtón az ember, ahhoz hasonló. Igen, jó lenne megálmodni őt, hátha kiderülne, mit is keresek benne, de nem álmodom, pedig már eltelt több nap azóta, hogy az augusztusi ünnep környékén találkoztunk, nem veszi őt elő a tudatalattim. Nem érdekes a számára? Igen, lehet, hogy ez már afféle válasz a kérdésre, nincs ebben a nőben semmi érdekes, szükségtelen rajta gyötrődnöm, felejtsük el, s csak az éber állapotom ilyen bamba, képtelen róla leszállni. A feleségemmel tartottam a strand mögötti téren lévő vegyesbolt felé, többen is jöttek szembe a nem túl széles térkövezett úton, a szemem sarkából észrevettem az ismerősen villanó arcélt, de éppen ugyanabban a pillanatban lefoglalt a gépkocsik behajtását akadályozó kőtömb kikerülése, s mert hirtelen nem sikerült beazonosítanom az arcot valószínűleg mentem volna tovább, meg sem fordulok, ha a feleségem rá nem kérdez: - Te, ez nem Klári volt? - Klári? Milyen Klári? Lehet. Tényleg, lehetséges, hogy ő. Hátranéztem, több méterre járt már, csak a hátát láttam s azt, nincs egyedül, az előtte haladó idősebb és egy egészen fiatal férfi is minden bizonnyal hozzá tartozik. Elrikkantottam magam: - Klári! – de nem reagált rá, vagy meg sem hallotta, vagy mégsem ő. Bementünk a boltba, megvettük a szükséges apróságot, visszafelé pedig a strand fák árnyékolta területe felé kanyarodtunk, nem közvetlenül a vízparton mentünk, mint idefelé jövet, hátha meglátjuk a családot. Nem nagy ez a tó, a népszerűsége sem a régi már, csak a gazdasági válság okozta pénztelenség szorította ide vissza a tengerpartot most kifizetni nem bíró környékbelieket, így aztán nem volt reménytelen, hogy az áttekinthető sokaságban megpillantjuk őket, kiderül, Klári, vagy nem Klári. Ötven métert sem haladtunk a plédek, labdák, szatyrok, levetett ruhák, heverő lábak között, az egyik kisebb fa árnyékában most már teljes biztonsággal ráismertem a fekve olvasó Klárira. Magában olvasgatott, a két férfi bemehetett a vízbe. Leguggoltam mellé. - Szia!
1
- Jé! Szia! Sziasztok! - Te hogyhogy itt? – kérdeztem ezt leginkább azért, mert jelenleg ő is, mi is ide viszonylag jókora távolságban élünk, csakhogy nekünk az egyik környékbeli faluban, ahonnan származom, van egy házunk, ahová visszajárunk rendet tartani, picit, néha, mint most éppen, pihenni is, de őróla nem tudtam, hogy környékbeli lenne. Hacsak a férfiak nem, fordult meg a fejemben, akik egyértelműen az új kapcsolata kell legyenek. - Leugrottunk mártózni. Olyan iszonyatos meleg van a városban! Hát, ha nem, nem, tényleg nem is várhatom el tőle, hogy annyi év után, mint amennyi eltelt az egyébként is terhes, mindegyikőnkben mélyebb indulatokat megmozgató utolsó találkozásunk óta, most az első kérdésemre részletesen kipakoljon. Néztem az arcát, a testét, furcsa lehetett számára bikiniben heverni előttem, szerintem eddig hasonló laza körülmények között sosem találkoztunk, de ez a gondolat csak most jut az eszembe, séta közben, ott inkább csak pici zavarként jelentkezett, hogyan is folytassam a beszélgetést, feltétlenül elkerülve, sőt, mire majd elköszönünk lehetőleg valamennyire feloldva azt az évekkel ezelőtti konfliktust. Gyermekei, akik hasonló korúak voltak a mi gyermekünkkel, így aztán nem túl szoros szülői kapcsolatunk ellenére is időnként hallottunk felőlük, illetve Zsolt, jó ismerősünk, akinek első felesége lett Klári, a két gyerek apja, mindenképp része kellett legyen a beszélgetésünknek, a két fürödni ment fickó, Klári nem sejthette, hogy én észrevettem őket, nem feltétlenül. - Tudod, hogy már a boltnál megláttunk? Nem is én, az asszony ismert rád. Félig. Még utánad is kiáltottam, reagálsz-e a nevedre, de semmi. Azért biztos, ami biztos, visszafelé körülnéztünk itt. - Igen? Én nem vettelek észre benneteket. - Ezek szerint mi többet öregedtünk, mint te. - Mi újság a fiaiddal? – szólt közbe a feleségem. - Ó, ők már nem járnak velem, az egyik végképp nem tudna, Londonban él, ott végzett tavaly, állást is talált magának, ott dolgozik. Így cseverésztek pár oda-vissza mondatban a gyerekek dolgairól, házasodnak-e, várható-e unoka, ilyesmiről, én közben elkalandoztam, az első találkozásunkat idéztem fel, amikor Zsolt társaságában először megláttam Klárit. Még egyetemista korunkban. Igazán mutatós, határozott egyéniségnek találtam, remekül összeillettek Zsolttal, mindketten okosak, szépek, jövőbe tekintők, talán kicsit túlságosan is célratörőek, olyanok, akik pontosan tudják, mit akarnak az élettől, akik csak kevés kompromisszumot hajlandóak kötni, talán még egymással szemben sem nagyon, s ha akkor láttam bármi veszélyt a jövőjüket illetően, hát éppen ezt. Ráhibáztam. Újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe. - Zsoltról tudsz valamit? Hogy érzi magát a németeknél? - Kiválóan. De tényleg, abszolút jól. Neki nagyon jól megy kinn. Nélküle a kisebbik nem végezhetett volna Angliában. Gondolhatod, nem két fillérbe került. - Igen, hallottam a sikeréről. Örülök, hogy mégis foglalkozott a gyerekekkel, nem mindenki teszi meg. Kívülről ez nem látszott, azt hittem, nem tart veletek kapcsolatot. Úgy értem inkább, megszokott-e kinn? Ingázik-e még, vagy kiköltöztek végleg? - Miért ingázna? Ott él. - Valaki mesélte, itt a városban eladtak mindent, áttelepültek a nyugati határszélre és hétvégeken hazajár a párjához. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, felesége-e a hölgy, akinek a társaságában a Kláritól való elválását követően mutatkozott. - Azzal sosem laktak együtt. - Sosem? Furcsa. Zsolt a válás után egy időre szinte teljesen eltűnt szem elől, munkahelyet váltott és hatvan kilométer távolságba járt dolgozni. Ott végre vezetői pozícióhoz jutott, amire a régi
2
munkahelyén, belátta, nincs esélye. Csak hétvégeken járt haza, akkor sem mindig. Persze a részleteket, mint mondtam, nem ismerem, tény, hébe-hóba bukkant csak fel. Aztán lehúzták a cégénél a rolót, és megint kénytelen volt váltani. Nyolcvan kilométerre talált újabb vezetői beosztást. Abban az időszakban ismerkedett meg a mostani párjával és teljesen természetesnek vettük, bár kétségtelen, csodálkoztunk a kitartásán, hogy éveken keresztül kis vacak vicinális utakon nap mint nap oda-vissza megtette a távolságot. Nem rendezkedett be még csak átmeneti szállásra sem. Nos, én el sem tudom képzelni, mindez úgy történt, megérkezik, behajt kedvese udvarába, ad neki egy puszit, elfogyasztják közösen a vacsorát, aztán újabb puszival elköszön és hazahajt a saját falai közé a saját ágyába, ideje lefeküdjön, hamar itt a reggel. - Te nem tervezed utánamenni a fiadnak? A szakmádban könnyű lenne elhelyezkedned, Angliában igazán jól meg is fizetik. Persze, akkor meg a nagyobbiktól lennél távol. Ő nősül nemsokára, ugye? Körbenézett, halkabbra fogta. - Nem, én már nem. Most már nem. Iszonyúan leterhel a munkám, de a pénzem, fogjuk rá, tisztességes. A kollégáim közül viszont tényleg sokan dolgoznak megalázó bérért. Nem csodálom, hogy szépen elszivárognak. Igen, Klári vezető, végül megértem őt, ez megbecsülést jelent a számára, felelősséget, táplálja az önbizalmát. Lehetnek elképzelései, a pénze sem fogy el hó végére. Itthon van, a saját országában, az sem mellékes. Végül ez lenne a cél, a többség itthon legyen boldog. Boldoguljon. Ha elmegy, mert elmenni nem bűn, kihívást keressen idegenben, ne a boldogulását. Véletlen-e, vagy valamilyen törvényszerűség, Klári is jóformán azonnal a válás után nyerte el a posztot, akárcsak Zsolt. Addig mintha egymás nyűge lettek volna, vergődtek csak, a természetük hajtotta őket előre, de falba ütköztek, bármerre fordultak is. Lehet, túl fiatalok voltak még a sikerre, abban az időben ki kellett várni a sort, megmászni a szamárlétrát, s lehet, pont akkorra értek volna célba, ha együtt maradnak is, mikorra szétrázta őket a belső feszültség, a kielégítetlenség, a kudarc. Azt nem tudom, Klári miben keresett magának vigasztalást, ha keresett egyáltalán, Zsolt a nőkben. Egy jóképű, jó eszű pasasnak ez könnyen megy, pláne ha a hiúságát sincs mással mivel legyezgesse. Híre ment az alkalmi kalandjainak, pedig az ember Klárira nézve azt képzelhette, ennyire kutatni a jobbat mégis túlzás. Nem is kézzel megfoghatót keresett Zsolt, hiányzott neki valami éteri, ami benne sem lakozik egyébként, ő maga is olyan, aki képtelen nyújtani ezt a megfoghatatlant másoknak, láttam a nincset később az új kapcsolatának szemében, minden hazaautózása ellenére is ott lobogott annak a nőnek a tekintetében valami szomorú hiány, amire éhezett, mindig csak magából adta ki Zsoltnak, de nem pótolódott vissza sohasem. Zsolt pedig strázsálta a nőjét, mint aki nagyon is tisztában van saját tökéletlenségével, legszívesebben a zsebében hurcolta volna talán, rá se pillanthasson senki, pláne ilyen magamfajták, meg ne fertőzzék annak a titokzatos valaminek az ígéretével, amit ő minden tehetsége ellenére is képtelen a számára megadni. Az egyik hosszú feketehajú kifürödve magából a szeretkezést, majd a fürdőszobatükör előtt Klári sűrű fésűjével kifésülve összeborzolt dús fürtjeit, a fésűt valami ősi női fondorlattól vezérelve nemes egyszerűséggel belepottyantotta a mosásra váró ruhák közé a kosárba. Klári másnap mosott. Elborult az agya. Itt lett vége. Jé, épp a volt lakásuk előtt haladok el, ez az a lépcsőház, ezek a földszinti ablakok. Elég gyakran visz erre az utam, azért is tudok ilyen automatikusan, a járdára, a keresztutcákra oda sem figyelve haladni. Máskor észre sem veszem a lakást, most igen. Az idő egészen furcsa dimenzió, majdnem minden a régi errefelé, az ember azt hihetné, el sem múltak az évek, fekete pöttyös piros bodobácsok szaladgálnak a járdán, gyermekkoromban is rohangáltak a házunk előtt, amikor a hó után előbújtak, tudhattam, itt a tavasz, s ősszel, hogy hamarosan itt a tél, s most, hogy megállok picit és lenézek, látom őket, semmiben sem
3
különböznek az évtizedekkel ezelőttiektől, és nem különbözik a párával elkevert napfény, a csend, a picit sárgultan konyuló lomb sem, mind, mind, akár csak annakidején, pont ugyanolyan, csak Zsolt és Klári nem járnak ki-be többé ezen a vasajtón és bennem, aki itt merengek kissé kókadtan, ősziesen, lohadt alább az a hév, ami annakidején szilajul lobogott. Kláriban milyen hév lobogott vajon, lobogott-e benne valaha is bármilyen hév? A célratörés, az akarat az hév? A testi szépség, a női büszkeség, ugyan hév-e? Ő, aki a válását követően hosszú évekre magányos maradt és csak a munkájának élt, valamilyen egészségtelen, már-már rontó fanatizmussal űzve a szakmáját, amiből a legutolsó vitánk is kerekedett, egyenlő-e részben, vagy egészben azzal a titokzatos szenvedéllyel, amire mindannyian oly éhesen vágyakozunk, ugyanakkor szinte szégyelljük megadni a másiknak, vagy irigyeljük tőle, vagy bosszút állunk azzal, hogy megvonjuk a társunktól, vagy egyszerűen képtelenek vagyunk a megadására, mert úgy születtünk, nélküle. Hm, ha ő ilyen sokáig oly jól megvolt bárki nélkül, vajon Zsolt mellett szüksége volt-e Zsoltra? És Zsoltnak szüksége volt-e őrá, ha egyszer nem kaphatta meg azt a sóvárgott meleget, minduntalan másutt kereste? Mi volt ez, egy sikertelen üzleti társulás, vagy mégiscsak házasság, esélyekkel, buktatókkal, mely véletlenül elbukott? Miféle jövőt képzelt Klári a fésű megtalálása előtt, nyilván akkor is tisztában volt Zsolt kalandjaival, és mifélét megtalálva azt? Mi történt volna, ha nincs a fésű? Most itt járkálnának ki-be ezen a vasajtón, persze rezignáltabban, mint fiatalon, sok mindent megbocsátva, sőt, már-már megengedve, majdhogynem buzdítva a szabadosságra a másikat, öreges bölcsességgel, hogy ugyan, csak nem ezen fog múlni a boldogságunk? Hányszor megtörtént már mindez, nemzedékről nemzedékre, micsoda próza, s mégis, micsoda tragédia egyben! Néztem Klári lábát, a bőrét, amin minden kedvező adottsága ellenére is tisztán látszott a kora – hahaha, egyidősek vagyunk! – s talán túlságosan hosszan is elidőztem rajta, ahogy szoktam, elkalandoztam, ezért nyúlt le a feleségem a plédre a hátuljával fölfelé lerakott könyvért, s megfordította. - Mit olvasol? Tetszik? - Nagyon! Olvastátok? Nem? Olvassátok el! Kiváló! A fél ország ezt a családhistóriát rágja. Én csak a könyvesboltban lapoztam bele egyszer, átfutottam néhány kritikát, hallottam a szerzőt a rádióban beszélni, felolvasott egy részletet is a könyvből, úgy döntöttem, megleszek nélküle. A nők most a regényről beszélgettek, én hátrafordultam a víz felé, vajon meglátom-e a két férfit, nem gubbasztanak-e már kinn a parton, arra várva, hogy elmenjünk, hátha nem szívesen jönnének ide hozzánk, terhükre lenne az ismerkedés. Nem láttam őket. Eszembe jutott a barátom minapi beszámolója egy lakásszínházi darabról, a harmincas évek Németországában játszódik, globális félelem, egymástól való rettegés itatja át, amikor a szülők elhúzódva suttognak a szoba sarkában, az alvó, vagy alvást tettető gyermekük meg ne hallja miről beszélnek, ki ne fürkéssze a véleményüket, ő, a náci párt fanatizált tagja, fel ne jelentse a szüleit. Számomra ez a nyúlfarknyi, társalgás közben tett élménybeszámoló volt az utóbbi hónapok legmeghatározóbb irodalmi élménye. Klasszikustól, naná! – még így, lecsupaszítva is működik. Visszafordultam, vissza a passzosan egymásra illesztett lábakra, haladt fölfelé a tekintetem. Nem, nem lehet letagadni a korunkat, a hason is ott a két szülés nyoma, a tágulatok feltelődtek zsírral, az emlők, bár még igen csinosak, egyszerre túl teltek és megereszkedettek, a nyakon félköríves, vastagabb ráncok, az arc is valahogy feszült, bár próbál barátságosnak mutatkozni, mégis a mindennapok harcaitól, merényleteitől nem tudja hogyan szabaduljon. A szem, igen, a tekintet okoz leginkább meglepetést, illetve okozott rögtön a találkozáskor, most csak rábólintok magamban; sötéten összpontosított, kutató és gyanakvó, mégis fáradt, árva.
4
Vajon vágyik-e ő valamire? Vajon mi a közös benne ezekkel a férfiakkal, apával és fiával? Kik ők a számára most, és kikké válnak később? Hiszen csak úgy kullogott utánuk. Most sem vállalják a közösséget vele, viszonylag hosszabban itt időzünk már, muszáj, vetettek ide egy pillantást, észrevettek minket. Talán a kora ellen is többet tehetne, mert akad, aki sikerrel megteszi, ha legalább az idősebb odamenne ilyenkor hozzá, mintegy szó nélkül jelezve, itt vagyok én, ő pedig innentől az én párom, összenevetne velünk, nője sosem látott ismerőseivel, leguggolna mellé, átfogná, kérdezne valami banálist, belepillantana a szeme bogarába, talán oldódhatna az a gyanakvás, talán rögtön nem is volna annyira fáradt. Vagy azért nem jön, mert már tudja, úgyis hiába merülne el ezekben a szemekben? Inkább a vérének, saját fiának tekintetét kutatja? Akkor meg miért fürdenek itt együtt? Valahogy előre tudtam látni az időben, csak egy pillanatra, aztán elhomályosult a kép. Illetve így logikusan fel tudom idézni az elemeit, a kiskocsma előtt poharazgató, újságot olvasó hiányzó fogú, bagózó nyugdíjas társaságot, a hideg betonon vesegyulladást kapott és belehalt magányos nagymamámat, a szociális otthon padhoz kötött elesett lakóját, a kézen fogva ballagó, másik kezében egy-egy borosüveget szorongató megtépázott hajléktalan párt, a sürgősségi osztályon leesett állal, csontsoványan, félig öntudatlanul tolókocsin heverő vénséges mamát, a pénztár előtt kotorászó öreget, amint végül kiborítja azt a kevéske aprót a pénztáros markába, „számolja ki kedveském, ha nem elég, majd itt hagyok valamit”, a buszvégállomáson az üres buszban ücsörgő régi-régi ismerőst, felismerve veszek egy nagy fagylaltot neki és beadom, szódásüveg szemüvege mögül fel sem fogja, kitől kapta, a szomszédunkat még gyerekkoromból, néztük az ablakból, pisil az utcán, nem bírta már tartani hazáig, bőröket, hajakat, körmöket, füleket, lépést, mozdulatot, arckifejezést – mindezt fel tudom idézni, hogy ezek valahol mind ott voltak benne, Klári voltak, én magam voltam, és egyben mégsem látom már. Majd egyszer megálmodom. Vagy megélem. - Ideje mennünk, mit szólsz hozzá? – fordultam a feleségemhez. - Igen, igazad van, persze. - Gyere be hozzánk, ha lesz időd – mondta ő Klárinak, az bólintott, de nyilván nem fog bejönni. Elköszöntünk és elindultunk, előbb ki a partra, majd tovább a víz mentén. Mi a következő, ettől kisebb strandon telepedtünk le. Átkaroltam a feleségem, ahogy szoktam, s ő alatta visszakarolt. Szép ez a tó. Szép, mert gyermekkoromtól látom. Szép, mert szép. Barnás, selymes vizű, körben nádasok, stégek horgászállásokkal, kikötött csónakok, a parton jegenyék, felhőt karcoló csúcsúak, büfék, nyaralók, még szálloda is van. Ugye mennyire jellegzetes? Minden tó ugyanilyen. És mégis szép! Mennyire furcsa, hogy annakidején is pont ilyennek láttam, pedig azért nem pont ugyanilyen volt. És én? És én…? Ott lépdeltünk egymás karolásában a feleségemmel, valami végtelen térben lebegve, ugyanabban, amelyben most, itt a város házai közt hazafelé kell kanyarodnom már. A szeptemberi nap egészen közel ereszkedett a horizonthoz. Vajon ha valaki ránk tekintett, vagy Klári pillantott utánunk, mi juthatott az eszébe rólunk? Hogy szerencsénk volt, mert még időben előkerült a fésű? Vagy, hogy nálunk nem is volt fésű egyáltalán? Vagy, hogy volt fésű, elő sem került időben, csak meleg, éltetően meleg lobogott bennünk idebenn?
5
