J
1. fejezet
ack Reacher egy dupla feketét rendelt, csokireszelék és cukor nélkül, nem porceláncsészében, hanem mûanyag pohárban, és még mielõtt kihozták volna a kávét az asztalához, végignézte, ahogy egy ember élete örökre megváltozik. Nem mintha a pincér olyan lassú lett volna, csak az esemény teljesen hétköznapinak tûnt. Annyira kevéssé volt feltûnõ, hogy Reacher tulajdonképpen nem is tudta, mit lát. Egy nagyvárosi jelenet, amely milliószor ismétlõdik meg naponta a világ minden táján: egy férfi beszáll a kocsijába, és elhajt. Ennyi. De ennyi is épp elég volt.
A
kávé majdnem tökéletes volt, úgyhogy Reacher pontosan huszonnégy órával késõbb visszatért ugyanabba a kávézóba. Szokatlan dolog volt tõle, hogy két egymást követõ napon ugyanazon a helyen tûnjön fel, de úgy gondolta, a jó kávé megéri, hogy kicsit változtasson a szokásain. A kávézó a New York-i Hatodik sugárút nyugati oldalán állt, a Bleecker Street és a Houston Street között, a háztömb közepe táján. Egy jellegtelen, négyemeletes épület földszintjét foglalta el. Úgy tûnt, a felsõ emeleteken olcsó bérlakások vannak. A kávézó úgy festett, mintha egy római sikátorból került volna ide. Odabent gyenge volt a világítás, a falakat összekaristolt faburkolat fedte, a pulton álló horpadt krómozott kávéfõzõ gép olyan volt, mint egy gõzmozdony: forró és hatalmas. Odakint a járdán fémasztalkák sorakoztak egy alacsony vászon védõernyõ mögött. Reacher leült ugyanahhoz a legszélsõ asztalhoz, ahová elõzõ este, ugyanarra a székre. Kinyújtózott, kényelmesen elhelyezkedett, és hátradöntötte a széket. A háttámla így a kávézó falának dõlt, és Reacher kelet felé jól végiglátott a járdán meg a széles úttesten. Szeretett nyáron a szabadban LEE CHILD
7 RÖGÖS ÚT
elüldögélni New Yorkban, fõleg esténként. Szerette az elektromosan vibráló sötétséget, a forró, szmogos levegõt, az autók dudakórusát, a mániákusan sivító szirénákat és a járókelõk nyüzsgését. Egy magányos ember itt egyszerre érezheti úgy, hogy elvegyül az emberek között, de mégis elszigetelt marad. Ugyanaz a pincér szolgálta ki, mint elõzõ este, és Reacher ugyanazt rendelte, dupla feketét mûanyag pohárban, cukor és kiskanál nélkül. Azonnal fizetett is, a visszakapott aprót az asztalon hagyta. Így nyugodtan távozhat abban a pillanatban, amikor kedve tartja, és magával viheti a kávét, anélkül, hogy megsértené a pincért, megkárosítaná a tulajt, vagy el kéne lopnia a porceláncsészét. Reacher mindig mindent úgy rendezett az életében, hogy ha kell, egy szempillantás alatt továbbállhasson bárhonnan. Ez megszállottság volt nála. Nem volt semmije, és nem vitt magával soha semmit. Nagydarab ember volt, de kis árnyékot vetett, és nagyon kevés nyomot hagyott maga után. Lassan kortyolgatta a kávét, és érezte, ahogy az esti hõség kisugárzik a járda aszfaltjából. Figyelte az autókat és az embereket. Figyelte, ahogy a taxik észak felé hömpölyögnek, ahogy a szemeteskocsik megállnak a járdaszélen. Látta, hogy furcsa külsejû fiatalok indulnak csapatostul a klubokba. Figyelte a lányokat, akik valamikor fiúk voltak, ahogy elbillegtek déli irányba. Látott egy német gyártmányú, kék személyautót, amely a sarkon parkolt. Figyelte, ahogy kiszáll belõle egy izmos férfi szürke öltönyben, és elindul észak felé. A férfi átmanõverezett két asztal között, és besétált a kávézó hátsó részébe, ahol a pincérek ácsorogtak. Odament hozzájuk, és kérdezett tõlük valamit. A férfi középmagas volt, nem fiatal, de nem is öreg, túl erõs testalkatú, hogy szikáran izmosnak lehessen nevezni, túl vékony ahhoz, hogy súlyosnak. Rövidre nyírt haja kissé õszült a halántékánál. A talpa elülsõ párnáján egyensúlyozott járás közben. A szája alig mozdult, ahogy beszélt, de a szeme nagyon is járt, fáradhatatlanul cikázott jobbra-balra. Reacher úgy gondolta, nagyjából negyvenéves lehet, és volt egy olyan gyanúja, hogy úgy sikerült megérnie a negyvenet, hogy mindig a legnagyobb éberséggel figyelte, mi történik körülötte. Reacher sokszor látta már ugyanezt a tekintetet az elit gyalogsági egységek veteránjainál, akik túlélték a hosszú dzsungelszolgálatot. LEE CHILD
8 RÖGÖS ÚT
Aztán a pincér, aki Reachert kiszolgálta, hirtelen megfordult, és rámutatott. A szürke öltönyös férfi rábámult. Reacher visszabámult, a válla fölött hátranézve, a kávézó ablakán át. Összekapcsolódott a tekintetük, és a szürke öltönyös — miközben egy pillanatra sem vette le róla szemét — megköszönte a pincérnek a segítséget, aztán elindult kifelé. Kilépett az ajtón, jobbra fordult, és elindult Reacher asztalához. Reacher hagyta, hogy a férfi egy pillanatig némán álljon ott, amíg eldönti, mit csináljon. Aztán megszólalt: — Igen — mintha válasz lenne, nem pedig kérdés. — Mi igen? — kérdezte a férfi. — Bármi — felelte Reacher. — Igen, kellemes estém van, igen, csatlakozhat, igen, kérdezhet bármit, amit akar. A férfi kihúzott egy széket, és háttal az úttestnek leült. Eltakarta a kilátást Reacher elõl. — Ami azt illeti, tényleg lenne egy kérdésem — mondta. — Tudom — felelte Reacher. — A tegnap estérõl. — Ezt meg honnan tudja? — A férfi halk, visszafogott hangon beszélt, jellegzetes brit akcentussal. — A pincér rám mutatott — mondta Reacher. — És az egyetlen, ami megkülönböztet engem az összes többi vendégtõl, az az, hogy én itt voltam tegnap este is, õk pedig nem. — Biztos ebben? — Fordítsa el a fejét, és nézzen az autókra — mondta Reacher. A férfi elfordította a fejét, és az autókat nézte. — Most mondja el, milyen ruha van rajtam. — Zöld ing — felelte a brit férfi. — Pamutanyag, kopottas, olcsó, nem látszik újnak, az ujja könyékig feltûrve, alatta zöld póló, szintén olcsó és nem túl új, kicsit szûk, nincs betûrve a khaki vászonnadrágba, zokni nincs magán. Angol cipõ, barkázott bõr, barna, nem új, de nem is túl régi, valószínûleg elég drága. A cipõfûzõ meg van kopva, mintha túl szorosan rántaná meg, amikor megköti, ami talán a megszállott önfegyelem jele. — Oké — bólintott Reacher. — Mi oké? — Látom, jó megfigyelõ. Én is jó megfigyelõ vagyok. Ebben egyformák vagyunk, mint két tojás. Én vagyok itt az egyetlen vendég, aki tegnap este is itt volt. Ebben biztos vagyok. Nyilván ezt kérdezte LEE CHILD
9 RÖGÖS ÚT
a pincérektõl. Ez lehet az egyetlen oka, hogy miért rám mutatott a pincér. A férfi visszafordult Reacher felé. — Látott tegnap este itt egy kocsit? — kérdezte. — Rengeteg kocsit láttam tegnap este — felelte Reacher. — Ez itt a Hatodik sugárút. — Egy Mercedes-Benz. Ott parkolt. — A férfi megint elfordult, és kissé ferdén átmutatott az utca túloldalára, a tûzcsap melletti üres járdaszakaszra. — Ezüstszürke, négyajtós szedán, S—420-as, New York-i, névre szóló rendszámtáblával, BTS-sel kezdõdik — mondta Reacher. — Látszott rajta, hogy sokat mentek már vele. Koszos volt, a keréktárcsa összekaristolt és behorpadt, mindkét lökhárítóján horpadások és karcolások voltak. A férfi megint visszafordult. — Szóval látta — állapította meg. — Ott állt — felelte Reacher. — Persze hogy láttam. — Azt is látta, amikor elment? Reacher bólintott. — Egy pasas beszállt, épp háromnegyed tizenkettõ elõtt, és elhajtott. — Nincs magán óra. — Mindig tudom, mennyi a pontos idõ. — Inkább éjfél felé lehetett. — Lehet — vonta meg a vállát Reacher. — Felõlem... — Megnézte a sofõrt? — Mondtam már, láttam, ahogy beszállt és elhajtott. A férfi felállt. — Velem kell jönnie — mondta, aztán a zsebébe nyúlt. — A vendégem volt a kávéra. — Már kifizettem. — Akkor menjünk. — Hová? — A fõnökömhöz. — És ki a fõnöke? — Egy Lane nevû ember. — Maga nem zsaru, ha jól sejtem — állapította meg Reacher. — Mibõl gondolja? LEE CHILD
10 RÖGÖS ÚT
— A kiejtésébõl. Nem amerikai. Maga angol. Azért ennyire nincsenek kétségbeesett helyzetben a New York-i rendõrségnél. — A társaim leginkább amerikaiak — mondta a brit férfi. — De igaza van, nem vagyunk zsaruk, csak egyszerû állampolgárok. — Miféle állampolgárok? — Olyanok, akik meghálálják, ha ad nekik egy személyleírást arról a fickóról, aki elhajtott a kocsival. — Hogy hálálják meg? — Anyagilag — felelte a férfi. — Másképp is lehet? — Nagyon sokféleképpen — mondta Reacher. — De azt hiszem, mégis inkább itt maradok. — Ez most nagyon komoly ügy. — Amennyiben? Az öltönyös férfi megint leült. — Ezt nem mondhatom el. — Hát akkor viszlát — felelte Reacher. — Nem az én döntésem — mondta a férfi. — Mr. Lane kikötötte, hogy senki nem tudhat a dologról. És erre nagyon is jó oka van. Reacher megdöntötte a mûanyag poharat, és megnézte, mennyi kávé van még benne. Már csak egy korty maradt az alján. — Magának van valami neve? — kérdezte. — És magának? — Elõbb maga. A férfi válaszul a zakója felsõ zsebébe nyúlt, és kivett egy fekete bõr névjegykártyatartót. Kinyitotta, a hüvelykujjával kihúzott egy névkártyát, és odacsúsztatta az asztalon. Szép darab volt, súlyos merített papírból, dombornyomású betûkkel, szinte még nedvesnek látszott rajta a nyomdafesték. A tetején ez állt: Biztonsági Tanácsadó Szolgálat. — BTS — mondta Reacher. — Mint a rendszámtábla. Az angol férfi hallgatott. Reacher elmosolyodott. — Szóval maguk biztonsági tanácsadók, és mégis ellopták a kocsijukat? Belátom, ez nagyon kínos lehet. — Nem a kocsi miatt aggódunk. A kártyán lejjebb egy név állt: John Gregory. A név alatt: A brit hadsereg nyugállományú tisztje. Aztán a posztja: Helyettes ügyvezetõ igazgató. LEE CHILD
11 RÖGÖS ÚT
— Mennyi ideje hagyta ott? — kérdezte Reacher. — A brit hadsereget? — kérdezett vissza a Gregory nevû férfi. — Hét éve. — Melyik egységben volt? — SAS. — Még mindig meglátszik magán. — Magán is — felelte Gregory. — Mennyi ideje hagyta ott? — Hét éve — felelte Reacher. — Melyik egységnél volt? — Többnyire a katonai rendõrségnél. Gregory érdeklõdve felkapta a fejét. — Nyomozó volt? — Többnyire. — Milyen rangban? — Már nem emlékszem — felelte Reacher. — Hét éve civil vagyok. — Ne szerénykedjen — mondta Gregory. — Valószínûleg legalább alezredes volt. — Õrnagy — mondta Reacher. — Ennél feljebb nem vittem. — Karrierproblémák? — Volt bennük részem. — És neve van? — A legtöbb embernek van. — Elárulja? — Reacher. — Most mit csinál? — Próbálok nyugodtan meginni egy kávét. — Szüksége van munkára? — Nem, nincsen — felelte Reacher. — Én õrmester voltam — mondta Gregory. Reacher bólintott. — Gondoltam. Az SAS emberei többnyire azok. Úgy is néz ki. — Szóval eljön, és beszél Mr. Lane-nel? — Elmondtam, amit láttam. Továbbadhatja neki. — Mr. Lane szeretné közvetlenül magától hallani. Reacher megint megnézte a pohár alját. — Hol van most? — Nem messze innen, tíz percre. — Nem is tudom — mondta Reacher. — Élvezem a kávézást. — Hozza magával, úgyis mûanyag pohárban van. LEE CHILD
12 RÖGÖS ÚT
— Szeretem a békét és a nyugalmat. — Csak tíz percet kérek — mondta Gregory szinte könyörögve. — Nekem úgy tûnik, elég nagy hûhót csapnak egy ellopott kocsi miatt. Még ha Mercedes-Benz volt is. — Nem a kocsiról van szó. — Akkor mirõl van szó? — Életrõl és halálról — felelte Gregory. — Pillanatnyilag valószínûleg inkább halálról. Reacher megint a kávéspohárra pillantott. Már csak egy langyos félujjnyi volt az alján, sûrû és zaccos. Lerakta a poharat. — Hát jó — mondta. — Akkor menjünk.
LEE CHILD
13 RÖGÖS ÚT
