AHJ\RON
r\PELFELD
LÁTVÁNYOK
TOLVAL\
Aharon ApeLfeLd
Látványok toLvaja Kinek el kellene c"nd"edni, hogy lépé". im neszét is hallani lehessen. A girhes soványság és apró termetem egyre csak a törpeség érzetét kelti bennem, de ezért lettem azzá, ami vagyok, samesz, aki szolgai odaadással várja a percet, hogy végre szólítsák. Rohan küldetését teljesíteni, és mindig úton van. Csak a kimerültségnek lassan behódoló nap végeztével maradnak meg nekem az üres terek. Csak nekem. Tágasak, és megtelnek lépéseim visszhangjával, s miközben leheletem párája eloszlik, egy percre megtapad az ablaküvegeken. És akkor végre nekem marad a tekintetét rám szegező ablakok és a központi szellőzőnyílások sokszínű melegsége, belém oldják a lebegést és a neszeket. Az udvari kaput bezárták, a termek azonban egész éjjel nyitva maradnak. Ajtók, zsalugáterek, elhagyott bádogdoboz. Eszközök, melyekből a szél a legvadabb dallamokat képes kicsalogatni. Most azonban jól be vannak zárva, reteszre, kerítéssel körülkerítve. Innen az éj nem fogja elővarázsolni neszeit. Számomra megadatott a rengeteg szabadidő, hiszen a napok úgyszólván kiiktattak rohanásukból, más határok közé szorítottak, maradjak csak olyan, amilyen vagyok, testem korlátai közé zsugorodva. Éjjelente azonban, a padon, önmagamra ügyet sem vetve már mással is törődhetek. A lámpás pislákol, az örökmécses lassan kialszik az előimádkozó emelvényen. Beesteledvén magamra hagynak. Persze némiképp élvezetemet lelem e nagy pihenőben, mely lehetővé teszi, kedvemre eltűnődni a dolgok menetén, anélkül, hogy az események részese lennék. Hosszú évek alatt hozzászoktak létezésemhez. Felnőttem, de igazából nem ismerem éveim számát. Szüntelenül valami különös fiatalság érzete tölt el. Béremet rendesen fizetik, s néha meghív magához egy-egy tehetősebb családfő, esetleg távoli utakra is magukkal visznek. Sok-sok évvel ezelőtt történt, mikor kemény tél fenyegette vidékünket, s a hó mindent beborított, fogytán volt az élelem. Valakinek, a veszélyt vállalva, útra kellett volna kelnie a gójokkal. No persze, nem rám gondoltak. A gondos mérlegelés meg-
óvta a gyülekezetet, hogy kiszolgáltassanak a gójoknak és a hónak. De miután senki nem akadt, aki vállalva a veszélyt útnak eredt volna, megegyeztek, hogy az idegenek kíséretébe szegődve magam induljak el élelemért. A történet talán méltó rá, hogy egyszer majd a feledés rejtekéből napvilágra hozva, illendő helyére tegye az eseményeket. Hiszen ezzel az elkeseredett kísérlettel próbáltam lehántani a rám sütött bélyeget és végre-valahára csatlakozni a gyakorlati emberek táborához. Útnak indultam, és megadta a sors, hogy vissza is térhettem. Igaz, megbetegedtem, és csaknem egy évig tartott, míg felépültem. Ha nem kapok olyan lelkiismeretes ápolást, sohasem keveredem ki belőle. J ól emlékszem az útra, mindmáig ott sóhajtoznak bennem a távolságok. Mint valami magasból aláhulló fénypászma sugára, úgy ragyog rám ez a próbálkozás. És ha beletörődve, de mégis visszatértem korábbi helyzetembe, azt csak ennek az utazásnak köszönhetem, amely bár a végletekig kimerített és elcsigázott, mégis bennem hagyta az ünnepi pillanat tündöklését, ami még most is, megannyi év távolából, az öröm melegét gyújtja bennem, ha csak rágondolok. A múló napok megteszik a magukét, még engem is előbbre terelnek valamilyen eleve meghatározott pályán, mely belőlem indul ki, és az előttünk Rejtett Cél felé húzódik. De a nevem mindig ugyanaz marad, megformálódott és rögződött, úgy, ahogyan én is kialakultam. Nem születtem nagy tettekre, mégsem tudom megtagadni magamtól az örömöt, amikor gyakorlati feladatok végrehajtására kerül sor. Ülök a padon a folyosó félhomályában, szűntelenül készen a bírósági idézések kézbesítésére, vagy hogy behívjam a pénzbeszedőt, és beszólítsam a tanúkat. A teendők általában bizonyos kényelmetlenséggel járnak, hiszen a jó hírek küldöncök nélkül is megérkeznek. Ám ha egyszer rámbízzák a feladatot - én végrehajtom. De módomban áll az is, hogy késleltessem az idézést. Társadalmi állásom sok szempontból elég alacsony, ámbár lehetővé teszi, hogy beleavatkozhassam a helységet érintő sorsdöntő események
AHA RON
APELFELD
LATVANYOK
menetébe, kitanultam a fortélyát, és kész vagyok segíteni, hiszen mindenki tudja, hogy nem az irigység vezérel, mikor módom nyílik bizonyos tettek végrehajtására. De a félelem szűntelenül ott kíséri habogó fürgeségemet . Néha, amint futok, hogy küldetésemnek eleget tegyek, és átvágok az utcán, észreveszem az utánam forduló, fürkésző, követő tekinteteket. És akad, aki bezárja az ablakot, nehogy véletlenül bepillanthassak hozzá. Ezért aztán mindennél jobban szeretem az éjszakát, ilyenkor uralkodik a csend, a termek pedig csordultig telítődve, morajlanak attól, ami az egész napból megmaradt. Este rám zárják a kaput, hogy a Szentélyben háljak. Ez a tisztség apám után maradt örökség gyanánt, ha ugyan beosztásnak tekinthető egyáltalán. A folyosó magába zsugorodik, a félhomály lakhelyet varázsol a padokon és a mosdókagyló öblében, elűzi az emberek illatnyomait, csak hogy, többé-kevésbé egyedül uralkodjon. Keskeny átjáró vezet a fürdőhöz, ahol a világ semmivé foszlik a párában, és egész mivoltában magába szippantja az embert. Csak az öregek veszik a bátorságot, hogy felmásszanak az utolsó lépcsőfokra, egyszer s mindenkorra lealázva hajlott hátukat, görbe lábukat, felébreszteni a bőr kitárulást megtagadó likacsait. Lejbel meg, mintha csak valamilyen bányából húzná elő, úgy hányja befelé a fahasábokat. A hasított rönkök - melyek hasadékaiban még ott csordogál a gyanta - egyike sem tud ellenállni a tűznek. Lehet is bízni ebben a tűzben - Lejbel ismeri a kemence rejtett zugait, minden repedését. Tetszése szerint terelgetheti a lángnyelveket, s mióta csak ő végzi a fűtés dolgait, nem történt tüzeset a fürdőben. Mennyire megsűrűsödhet ott éjszaka a félhomály. A pára megfagy a szegletekben. Sóvárgó vágyakozás a vízben, és a lépcsőkről cseppek hullanak alá. A kemence torkában még pislog egy fahasáb. A lefolyó ezüstözött burkának tükre megtörik az utolsó halványuló derengésben. Fürdő emberek nélkül, sötétség halmozódik rakásba, sötétségre. Csak a reggel rombolja szét az éjszaka feltornyosult állványzat fonadékát. Reggel a tűz mintegy vasvillára hányja az éj sötétség-szövedékének szakadt fonalait. Ilyen éjjeleken meghallhatod a nevedet. Télen minden másképpen alakul. Napokig be sem gyújtanak a fürdőben. A homály, mintha csak porhanyós földbe tenné, elveti magát, és a sötétség kusza folyondárjai vadul burjánzanak.
TO L VAJA
Ha netán egyszer sikerült volna felmennem a legtalán púpos hátam is megleli a maga orvosságát. Hiszen végül az eltömődött lyukak is megnyílnak, mert erre utal a dolgok rendje. "Ki vagy" - hallatszik hirtelen. És olyan valósan cseng a hang, mintha csak évek óta arra készülne, hogy megnyilatkozzék előtted. "Geczel, a hitközségi küldönc" - válaszolsz, készen azonnal megkezdeni a szolgálatot. Könnyen végrehajthatod, és e könnyedség folytán mindenhova eljuthatsz. "Szükség esetén vállalnám a veszélyt is, de nem hagyják. És mind ez idáig nem ismerték el fürgeségemet sem." Árnyék takar árnyékot, annyira egymásba szövődve, hogy lassan már nem lehe~ tudni, talán maga a Szent szólít. Betör a reggel. Egy kéz megragadja a reteszt. A kitakart padka még mindig meleg. Ki önt erőt sánta lábaimba. Feltépik az éj vékonyka burkát, mely egy pillanatra határozottnak és szilárdnak tettette magát. Egy újabb nap kezdődik. A Törvényszék ülésezésre gyűlekezik, az érkezők bezárják maguk mögött az ajtót. Válaszfalakat állítanak, hogy elkülönítsék a testületeket. Összecsődülnek a koldusok. A felragyogó napvilág megérinti a homlokukat. Napok óta csak szívják magukba a sötétséget, anélkü, hogy mozdulnának. Az éjszaka meggyötörte őket, és a napvilág csodálatot ébreszt szemükben. Nem egykönnyen lehet megnevezni a helyeket, felülkerekedni a fény és árnyék kuszaságán, mely néha elmossa egy-egy terület határát, sőt az ismert és meghatározható tárgyaktól elragadja nyilvánvaló és állandósult azonosságukat. Kezdetben úgy tűnt, hogy a dolgok osztályozásakor nem kell törődnöm mibenlétük meghatározásával. Ez persze nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogy elképzeltem. Ami a szem állhatatlanságának tetszik, az valójában a különféle hangulatok változása, a jóvagy rosszkedv játéka. Nem szabad semmilyen dologba belekapaszkodni, mint a vízfolyás kisiklik a kezünk közül. Napok óta ott alszanak a koldusok a folyosón, és annyira összekuporodtak álmukban, hogy észre sem vettem őket. Ugy látszik, éjszakára képesek megszüntetni létezésüket. Néha eljátszadozom a gondolattal, ha nem annyira nyilvánvaló testi fogyatékosságom, minden bizonnyal értékelnék fürgeségemet. Ám jelen helyzetemben, a Teremtő rám sütötte bélyeg igáját hordozva fogyatékos vagyok, mégis uralkodhatom a látomásaimon. Mint egy könyvelő, mondhatni, a maga teremtette apró felsőbb lépcsőfokra,
AHARON
APELFELD
LÁTVÁNYOK
repedésen át kukucskálva a világra, s persze mindezt a szabatos megfigyelé s bére nélkül. A napvilág megfoszt mindentől, kopottan és elnyűtten testemre hagyatkozva kell utamat rónom, míg csak el nem jön az éjszaka, és rám nem zárják ismét a reteszt. Éjszaka elmélyedhetek a mesterségben, ami úgy is jellemezhető, mint a látványok könyvelése, jegyzékbe vétele. Bizonyára mások is észrevették, hogy néha éjjelente hosszasan elüldögélek. De miután megszabadultam a nappalok kapkodásától, gúzsbakötő testi korlátaimtól, megengedhetem magamnak alélekbeli megváltást, gondolataim szétszórását a hallgatás csendes űrjében, hogy olykor azt képzelem, mintha visszhangként visszatérve újra csak hallanám őket. Hosszú évek alatt nem csekély alkalmam nyílott eltűnődni e titkos mesterségen, melyet oly odaadóan, néha egyenesen megvetésre méltó szenvedéllyel űzök. Senki nem zavar munkálkodásomban. Bevallom, valaha arról álmodtam, talán lehetnék a hitközség könyvelője, a napok krónikása, aki részletet részlethez illeszt, csakhogy a tanúságtétel teljes legyen. Sok szempontból érdemes lennék erre az állásra. Nem viselhetem ugyan a "tanult" címet, hiszen ismereteim mértéke alapján sokkal közelebb állok a tudatlansághoz, mindennek ellenére kedvelem az írott betűt. Néha azonban elképzelem, hogy én vagyok a hitközség krónikás jegyzője. Kimosakodva, tiszta kaftánban, körmeim vizslatva, mielőtt a munkába fognék, ragyogó betűkkel rónám a napok történetét. De visszatérek sárguló lapjaimhoz. Ha véletlenül valaki megtalálná füzetemet, bizonyára így szólna: Szóval, ezt írta a mécses fénye mellett. Talán keményebb szavakat használ: Ez aztán határokat nem ismerő túlzás. Annak ellenére, hogy semmiféle sértést nem találna benne, hiszen ki is venné magának a bátorságot, és tagadná meg a vezérlő kezet, mely néha érdes nyerseségében érzékelhető, máskor meg úgy érint, mint a lágyan libbenő üde szellő . Nem büszkélkedhetem a hit szenvedélyével. Körülményeimbe belevettettem, s megjelölve a törpeség bélyegével, megadóan viselem e terhet. Valami eltörhetett belül, és fogyatékosság távozott a Teremtő színe elől. Ez a büntetésem az "alsó világban", csak a feltevésekből nyerhetek lelki táplálékot. A bizonyosság régtől fogva elsorvadt számomra, csak bennem rejlik, ha ugyan szabad magam mellett tanúskodnom, a csodálat magasztos ereje által, ami
TOLVAJA
a hit mostohaanyja. Ki tagadhatná meg tőlem az örömöt abban a percben, amikor szemtől szembe állok a Szentséggel. Néha áltatom magam, és azt mondom: Mindezt így látom, s csak a számomra adatott meg, hogy ezt így lássam. Bár testi fogyatékos, de szabadon vezérelheti tekintetét. Alkonyodik. Lassan, az áradó sötétben, az emberek hazamennek otthonukba. Mint valami szent körmenetben, úgy világítanak apró lámpásaik, gyerekek zsivaja kíséri őket. Éppen most sikerült valamelyest lecsillapítaniuk a Gonoszt. Két-három jesi~anöv~?dék még ~:rad, ?ogy harco!jo~ a maradek erejet összegyuJto Árto Rosszal. Ok IS haza fognak térni, menyasszonyaik otthon várják őket. Vejeik köztudottan gazdagok. Nemsokára jön a pénzbeszedő templomszolga, és egyetlen széles kézmozdulattal behúzza a kaput. Én belül maradok. Az alapzattól a tetőig fából készült a csarnok. Csodálatos faragásokkal borított, olyan építészeti megoldásokkal, melyek órákig képesek a szemet győnyörködtetni. Rácsozata olyan sűrű, mint Zélig kinyújtott ujjai, aki akár a szemével is megmunkálja a nyersfát. Hosszú évekig munkálkodott a csarnokon, a frigyszekrényen, a tetejét taposó oroszlánokon. Valóban, néha úgy tűnik nekem, ez már nem is építészet, hanem úgyszólván olyan formák. melyek elszakították magukat testet öltött forrásuktól, és egyenesen állandó helyükre kívánkoztak, a falra. Szinte megkönnyebbülést érezni a csarnokban, minden lépés felerősödve visszhangzik. Tekervényes és zegzugos zeneszerszám, melyből minden érintés szólamokat csal ki. Igazi csoda, amint állva marad a téli hóviharokban. A koldusok összekuporodtak, befelé, be a meleg sötétbe, és kiszolgáltatták magukat az alvásnak. Csak én igyekszem szüntelenül gondolataim után. Ragaszkodom tűnődéseimhez, mint kampókhoz, melyekre fellógathatom magam, hiszen a testi mivoltomrnal egy pillanatig sem számolhatok. Csak a Teremtő lehetett képes megalkotni ilyen tökéletes, bámulatra méltó módon létező össze nem egyezőséget, mely mint együttes éli a maga életét, de a felejtés pillanataiban egészségesnek képzeli magát a minden teremtmény számára biztosított világban. Fürgeségem is nyomorékságomból fakad, szüntelenül lehetőségeim határainak túllépésére ösztönözve, mint például annak a bizonyos vándorlásnak az idején a hósivatagban, amikor hosszú ideig az izmos "gójok" útitársává szegődtem.
A HAR O N
APELFELD
L ÁTVÁ N YO K
Ismét elömlik a hajnali derengés. Úgy látszik, megint eltelt egy éjszaka. A falu távolából emberek sora kígyózik. Minden oldalról közelítenek a csarnok felé, hogy az utat levágva idejében érkezzenek. A koldusok ébredeznek álmukból, a napvilág fénypászmái a homlokukra vetülnek. Megtelik a terem. Egy kézlegyintéssel elszáll a sötétség, az éjszaka aggodalmai. A dolgok kialakultsága és szilárdsága az űrbe lökődik. Az öröm hangjai felszállnak a mennyekbe. Édes a reggel harsogó öröme, elkeveredik a mesteremberek verítékével, akik lerövidítik imáikat, hiszen a víz a kutakban, a lovak az istállóban, az üllő a fújtató mellett rájuk várnak. Olykor úgy tűnik, csak azért jöttek, hogy bátorítsanak, hálátlanul őrzöm emlékezetüket. A csarnok mostantól egészen a feszült nap végéig egy percre sem lesz elhagyatott. A fürdőben begyújtják a kemencét, a törvényszék összegyűlik ülésezni. Fürge választott prókátorok érkeznek idejekorán, hogy az utolsó pillanatban megakadályozzák az ügy bíróság elé kerülését. A ragyogó reggel távlataiból lassan érkeznek a jómódú családfők. Imáik elkésettek, hangzás uk is eltér az előzőektől. Ök az üzleti tárgyalások művészei. Megfontolt megjelenésük megnyugtatja a zsivajgó helyiséget, ahogyan azt a mesteremberek maguk után hagyták. Elükön Reb Jichák, a messzi őrlőmalom tulajdonosa, kinek arcára szüntelenül valami lisztszerű sápadtság tapad. Inasa ábrázatára szintén tapad valami ebből a haloványságból, a malom pincéjének színéből. Higgadtságuk az imáikon is nyomot hagy, mintha azok valami hosszú üzleti tárgyalás részei lennének, melyet finom eszközökkel a Teremtővel folytatnak. Még a fürkésző tekintet sem fedezne fel bennük semmiféle fortélyt. Ez lett a kedvenc napszakom. Ha a Teremtő megajándékozott volna a haszidizmus mélységeivel, lesütött szemmel velük együtt mélyültem volna el az áhítatban. Mert csak ezután kezdődött az igazi tárgyalás. Hiszen óriási falusi kereskedelmet folytatnak. Szövedékei behálózzák az egész vidéket. Ami persze igazi kötéltánc. íme, itt a kötél, felmásznak, és máris ott húzódik előttük a mélység. Mindez csak bennem ébreszt rettegést. De egy sem akad közöttük, aki lemondana a józan kockázatról. így kapaszkodnak fel, egyre feljebb, az ismeretlen vidékek felé. Oda, ahol már csak a gondviselés meg a csodák uralják az eseményeket.
TOLV A J A
Hirtelen felharsan a gyerekek hangja. Éles ritmusú hullámverés, mely alászáll a női karzatról, és szétterül a tágas terek felett. Nem hagyják el a helyet. Ám akad, aki az izmaeliták karavánjával együtt elindul, és nekivág a "tévelygő fiú" kalandos útjának. Este már szemtől szembe vallhatják meg magukat egymásnak a "testvérek". Csak nekem nem engedik meg, hogy kockáztassak. Helyhez kötötten ezt a középpontot kell teljes egészében kiaknáznom és felfedeznem. A koldusok útnak eredtek, míg helyükbe mások jöttek. Abrázatukon felismerhetőnek látszott, egykor jómódú emberek lehettek, és csak a körülmények folytán kerültek alantas helyzetbe. Némelyikük azt állította, valaha régen vetőmagboltja is volt. Csak éppen elvesztették a súlypontjukat. Könnyűek, városról városra vándorolnak, bejárják az egész vidéket. Egyetlen helyet sem hagynak ki, talán hogy egyszer s mindenkorra megbizonyosodjanak, valóban nem akad számukra hely. Sértegetés és kiabálás hangja harsogja túl a zsivajt. Valaki az igaza mellett érvel. Mások, mintegy az egyre véglegesebb beletörődés jeleként lehajtják a fejüket, és szenderegnek, megadóan, a szükség világával megbékülve, mely magának saját életet tud teremteni. A kereskedők csak késő este térnek meg útjukról. Lassan mozdul a szekéroszlop a mezőkön. Az alkony fényei elöntik a lovak fáradt vonulását. Ez volt aztán az igazi út. A fagyos, hideg megyékből tértek vissza, szekerük megrakva sóval, fűszerekkel, sZÍnes vásznakkal, velük együtt idegen illatok párája húzódik. A hatalmas terem egy percre elveszti szilárdságát. Végül is mi köti össze ezeket a fatáblákat. Zélig reszkető keze szerelte össze a léceket. Amikor meghalljuk a lovak nehéz lépéseinek a buffanását, bele fog remegni a csarnok. Az esti imádság lecsendesíti a közönséget. Megint becsukják a kaput. A kör teljessé válik általam. Az idők és a napok titkos krónikása sietősen útjára indul a sárguló lapok között. Az imádkozó közösség dédelgetett tagja. Értelmezi a kérdéseket, mindamellett nem nélkülözi a merészséget sem. Csak éjszaka, a hangok elhaltával, amikor a koldusok is lenyugodtak már, akkor lehet érzékelni az épület lebegő légiességét. Talán az évek óta, azt megépült állapotában meghagyó szél jóvoltából talán a tűz szívélyessége révén. Mint valami megsokszorozott, számtalan ütőhártyájú dobot, úgy
A H A RON
APEL FEL D
LÁT VÁ NYO K TOL VA JA
csapkodják a szelek. Olykor képzelődöm, mintha pompás dallamot hallanék. . Az egyik koldus felébredt. Évekkel azelőtt elveszítette vagyonát, felesége meghalt, a gyerekeknek sem volt otthon uk, menedékük a vándorlás folyamán. A fűszerkereskedelemben ügyködött. J elentős bevételei voltak, de mindez komoly és kötelező kockázattal járt. Ám épp e kockázat vállalása révén kívánt a fellegekig emelkedni, hiszen csak a fűszeráruval foglakozó kereskedő juthat el a Sivatagi Hegyek felé vezető középhatárokig. Valamelyik alkalommal módja nyílt elérnie a lehetetlent, egy csempészkaraván kísérőj e lehetett. Ha végignézünk rajta, ujja vékony, szakértő a fűszernö vény erezetének vizsgálatában. Még most is, lealázó szüksége közepette, emlékszik azokra az időkre. A történet, talán éppen csak ujjongó túlzás. Egy percre gúzsba köt éles tekintetének pászmájával. De mindabból, amiről beszélt, semmi nem maradt, csak az emlékezés fonala fűz te össze lazán az elvesző részleteket egy elcsendesedő nap végén. Melyik heti szakasz következne a mai nap. A Szentéllyel foglalkozó Tóra-fejezet. Bámulatba ejtenek ezek a tudósok a Szentély edényeinek leírásával, de a titkok tudói még hozzáteszik, ezek csupán egyéb edények másolatai, azután elhallgatnak, és némán hordozzák tovább a rejtett tanok állításait. Zélig egy vázlatot is mutatott. Mint egy palota a hegy tetején, úgy magasodott fel a Szentély. Keze munkája nyomán épségben látszottak a falak, s csarnokaiban nem volt sérülés. És mit mond a Ramban, ébredezett a vak zsidó. E percben nem emlékszik mit is mondott a Ramban, bár a fejezetek rendezettek sötét világában. Valaki elkezdi neki felolvasni. A tanultabbak pontosítják a leírást, Zélig rajza a Szentélyről csodálatot ébreszt bennük. Hagyják, hogy én is hallgassam, miközben emlékezetem tarisznyájába gyújtögethetem a látványokat. Látványok tolvaja, az idők és a napok szemtelen krónikása. A szent könyvek elzárták előlem írásjegyeiket, hogy semmit ne érthessek, és ne vigyem semmire. Fény nélkül, a saját fényem nélkül csakis tévedhetek. Micsoda megszégyenülés. Itt érzem igazán földi árnyékom megalázó voltát. Hatalmas erővel ébred a világ, nekem pedig bezárul. Egy pillanatra megcsikordul a retesz, míg nem jön a lyukba a lakat. A csarnok falai magasak, és amint felfelé emelem tekintetemet a mennyezet-
re, tovább növekszenek. Mikor fújni kezd a szél, láthatom a cölöpök közötti hézagot. A fa építőmű vészete. Léc léc mellett sorakozik, meg lehet számolni mindahányat. De mi tartja meg a részeket ebben a összeállításban ? Messziről jött küldönc érkezik. Mint kiderüL a rabbiság küldötte. Az ilyen hírvivők mindig gyanúsak. Telente, mintha csak a zimankó üvegházából búj nának elő, megjelennek a zavaros eszűek. A rabbiság vagy hatóság küldöttét aprólékos vizsgálatnak kell alávetni, mielőtt rangját elismernék. Hozzám közelállóknak érzem őket, valamely kitalált királyság képzelt küldötteit, mely csak a télen teremtetett, és elmúlik az olvadó hóval. S miután nem hallgatnak rájuk, és nem vásárolják meg vézna könyvecskéiket, szitkozódva eltűnnek, a kínos kellemetlenség hűvös fuvallatát hagyva maguk után. De akadnak napok, hogy minden olyan vánszorgó szürkeséggel mozdul előre, mintha közvetlenül a tél beköszönte előtti évadban járnánk. A törvényszék elhúzódó üléseket tart, az előtérben nyújtózkodva elhevernek a koldusok, s ez már maga az alávalóság legalsó lépcsőfokaira vetett látomás. A jótékonykodás kasszája üres. Éhségtől szédelgő szegények botorkálnak az ösvényeken. S lám, még tő lem is elorozzák az emelkedett látásmódot. Együtt hempergek a nyomorúságos szegényekkel, várva a folyót befagyasztó tél beköszöntét, mely a cél nélkül forgó vakszerencse kerekét egy időre majd a tengelyére állítja. Ezzel szemben beköszöntenek másfajta napok is. A messzi távolból megérkezik az áru, és a hosszan tartó télre számítva megtöltik a raktárakat. Én pedig úgy érzem, valami egyre inkább egymásra torlódik, hogy megidézze a szerencsétlenséget, hiszen nemsokára körös-körül hóval leszünk borítva. A koldusok meggondolják az útra kelést. A malom köve megáll, jég szorul a fogai közé. Elmúlnak az évek, de bennem semmi nyoma nem látszik a változásnak. Éveim rejtekhelyre találtak a törpeségemben. Bár bizonyosan tudtam, hogy az nálamnál hatalmasabb, mert az idő múlásával tovább haladok ugyan utamon, de minden évben egyre inkább rám borul, elterjed bennem a fogyatékosság, hiszen fogyatékos vagyok. Tél van. Az emberek abbahagyják a munkát, a kemence begyújtva, a fürdőház kéményéből is lángnyelvek kúsznak elő. A hosszú őszutó kiszívta minden erejüket. A gójok nem fizették meg a tartozásukat, és rablók fenyegetőznek, hogy felgyújtják
AHA RON
APELf EL D
L Á TVÁNYO K TO L VAJA
az erdőt. Mintha valami meleg kunyhóba gyűjtene össze bennünket a tél, elhárítja rólunk a törődött séget és a fáradtságot . Némelyek "pidzsákot" öltenek, s akinek a lábbelijén szakadt a bőr, zsineggel kötözi össze. Az utak hóval befújva. Csak így, hirtelen, fékevesztetten a szabad térség széltébenhosszában. Ha most megtámadnának és kirabolnának, csak azt tennék a gójok, amit szoktak. De ezt a jófajta szabadságot, a tél rengeteg szabad idejét, ezt nem tudnák elrabolni, elhurcolni, mert ez a miénk. A szél már sodorja a hópelyheket. Aki úgy vélte, nekiindulhat az útnak, már téved. Valamivel messzebb egy kereskedő, abban a reményben, hogy visszatérhet, nyitva hagyott néhány üzletet - ezt is kifosztják majd. De talán jobb, ha az ember tudja, hogy kirabolják, legalább megjegyezheti: Kirabolnak, és megbizonyosodhatunk a minket egész nyáron gúzsba kötő tárgyalások semmiségéről. Reményvesztve, a zsúfolt, füstös csarnokba szorult emberek egyszerre csak a fagyott ablakokon keresztül megpillanthatják a végtelen jeges messzeségeket, a hó és a szél birodalmát, mely egyik helyről a másikra költözik, mint egy átmeneti szállást építő nomád törzs sátrai. Mindenki kedvel engem, az imádkozó közösség kedvencét, mert minden küldetést vállalok. Bár már mindannyian megnyugodtak. Az emberek ellazítják tekintetüket, és befelé figyelnek. Kinyílik a könyvszekrény - a kötetek bőrgerin ce felragyog. A jesivanövendékek pompázatos magyarázatokkal készülnek, a tanultak végzik a dolgukat. Egyre-másra végeznek a legnehezebb talmudi kérdéssel is. Még az ábrándozók tekintete is ellágyul. Mit is láthatnának az alkony szürkeségében. A lámpások pislákol nak az emelvényen, az ember láthatja bennük a képmását. Befelé, a burkok mögé törekednek a vizslató ábrázatok. Mert csak ott, a rögzített betűk között, csakis ott lelhető fel a ragyogó arany. A vékony ujjak. mintha csak idomították volna magukat az évek folyamán, hogy megfeleljenek e "finom párbeszéd" kívánalmainak. Kint rétegről rétegre növekednek a hóhegyek. egészen addig, míg csak a legközelebb érkező széllökés egyiket-másikat át nem szállítja egy másik helyre. Es te is beleesel a ritmus csapdájába. lábbal dobogsz a parázs dallam ütemére, hiszen ezek az igazi messzeségek. a többi csak képzelődés, mintha a nyár álmodta volna magának. A perc kísértése, hogy utána megtisztulva lehessen visszatérni a jelenbe.
Hirtelen rájössz. mintha csak belső fény ragyogna fel, átmeneti volt a nyár. hiábavaló futkosás csupán. Minden visszatér a télbe, vissza a ragyogó igazság felé. Geczel, Geczel, az vagy, ami voltál, akárcsak korábban . De egy pillanatra elfeledkeztél magadról. Elfeledkeztél a többiek képzelt ügyeiről. Az övék vagy, az ő hűséges Aesopusuk. Kenyér nem hiányzik. az előkelőségek arca ragyog. Késő éjszakáig maradnak. hogy kibogozzanak egy vitás kérdést. Nem maradhat nyitva hagyott talmudi kérdés, ahogy könyv sem maradhat kitárva. A koldusok elszenderedtek. Bizonyára ott hevernek a kemence körül. Mindent maguk mögött hagytak, a lehetőségeiket is. Kiszolgáltatták magukat a téli álom hatalmának. Megint csak egyedül vagy. reggelig rád lett bízva a csarnok. Lefekhetsz vagy hallgathatod a tél komponálta muzsikát. De hirtelen, akárha rejtett ravaszság ösztökélné. valaki felébred, mintha az árnyak folyamából húzták volna a szárazra, talán maga is csak árnyéklény. "Nincs Isten" - nyilatkozik. Úgy tűnik, éppen most érkezett el e végkövetkeztetéshez. s nem tudja megállni. hogy nyilvánosságra ne hozza. Fiatal, arca akár egy jesivanövendéké, a Szentiratok dédelgetett gyermeke. A hóvihar késleltette útnak indulását, így a vizsgálódásoknak szentelte magát. Idegen sarj, akit a téli szelek egészen idáig rángattak, majd itt elhatározta, kihirdeti üzenetét. A csarnok megremegett a szavak hallatán. Szokva vagy az éjszaka hangjaihoz, és nemegyszer maga a vihar intézte hozzád dörgedelmeit, de úgy tű nik. ehhez hasonló hangot még a szelek sem tudtak kicsiholni. A szónok egy teli zsák nyomtatott füzetet cipelt magával. "Már az ősök is ezt híresztelték - mondta -. hanem valami miatt eltitkolták üzenetüket." Milyen fiatal a hangja, mintha valamiféle csodálat és odaadás lecsapódásából teremtődött volna, emiatt annyira ártatlan. hogy lehetetlen visszautasítani. Egymás után adja elő érveit, mintha arra törekedne, hogy alapvetéseket rombolj on szét. Valaki biztosan kigúnyolja majd, de számomra ez csak egy hang. egészen addig, amíg egyszerre csak úgy tű nik. ezt a fajta hangot hallottam már. Mindig egészen közel állok a szendergéshez. Hiszen a beszélgetések nyelvezetét nemigen értem meg. Könnyen meg lehet győzni. Ez a természete a gyenge gon-
A H A RO N
APELfELD
LÁTVÁNYO K
dolkodásnak, az összes bolygó szellem és nézet előtt meghajtja a fejét. Csak hallgatni és hasonulni. Régóta meg lettem fosztva a bizonyosságtól, én a látványok beletörő dő rabszolgája, a részletek koldusa. Ha eljön az ideje, bizonyára ítélkeznek majd felettem, hiszen az igazi krónika a gyülekezet jegyzőkönyveiben van feljegyezve. Azokban csak a lényeg olvasható, a mellékeset elvetették. De nem tudok ülni és megnémulni egy dallal teli éjszaka idején, amikor pedig a többiek mindnyájan a mélybe kívánnak leszállni, az alvás felé . Télen korábban jönnek. Mily örömteli a reggeli ima, a kuszaság feloldódott, és minden árnyék a helye felé mozdul. Széles távlatok politikája. Néha úgy tűnik, az ember csak innen, a hópalotából képes értékelni a lehetőségeket . A polák hadsereg visszavonul, a kozákok utolérik őket. Edom, Jiszmáél, Moáb fiai a nevük térképeinken, rejtett jelmondatok, hogy az idegen ne értse. Anyanyelvünket már a gójok is megtanulták. Nem ránk tartozó dolgok ezek, de a front egészen közel került, ha hinni lehet a híreszteléseknek. A szóvivő a malom tulajdonosa, malomkereke a jég foglya. Maga a gójok és a híresztelések között él, télen beköltözik, hogy a gyülekezetben lehessen. A nyár messzire veti, a tél visszahozza testvérei közé. De bennem ez az egész rettegést ébreszt. Apám a kozákok fogságába esett, sőt jómagam is vele együtt. Ha a hitközség elöljárói nem járnak közben, elvesztem volna országukban. Semmire nem emlékszem, de lehet, hogy fogyatékosságom, ami
TO L VAJA
valódi létezési forrnám e földkerekségen, tőlük származik. Micsoda szörnyű gondolat. Fogadalmat tettem, hogy semmit nem mesélek magamról, képmásom vonásai nem méltók a részletezésre, messziről felismernek. Nekem ezt el kell fogadnom. Am éjszaka, a rézlámpások árnyékában, alantas lelkűségemben összegörnyedek a bánattól, és titokban ezt mondom magamnak: Nem vagyok több mint a természet olcsó próbálkozása, csak hogy az emberek rám nézzenek, és lássák, a rútság és a torzulás milyen fokára jutott a vak természet. S talán egyben azt is bizonyítandó, lehetséges test nélkül is, úgy létezni, mint a hóba ültetett fák. íme, a gyülekezet krónikása közeleg. Kimagasló egyéniség, bezárkózik a törvényszéki terembe. Korán jött, hogy hajnali kristálytiszta tudattalleírhassa az eseményeket. Tél, és megint csak tél. Lakóhelyünk most a legbiztonságosabb. Hófalakkal vagyunk körülvéve, megőrződik a meleg is. Az imádkozás ütem ére erő södik a reggeli világosság. Az emberek levedlik magukról aggodalmaikat. Egészen elszakadnak a távoli falvaktól, és még a marhakereskedők is, akikre valamiféle gójos idegenszerűség is tapadt, levetik durva bőrkabátjukat, avatatlan kézzel könyv után nyúlnak, hogy együtt induljanak téli bolyongó vándorútjukra a sivatagokon keresztül. Negyven éven át a vándorló karavánnal, elébe menni a csodának.
Ács
GÁBOR FORDíTÁSA
